Havon delelő szivárvány

1954

Havon delelő szivárvány

Ó, havas erdő némasága,

szél se járja,

oly igen árva,

csak egy magányos

vörösbegy szálldos

ágról-ágra.

Pereg a hópor,

gyenge-reptü

szárnyatolla

két pici seprü

takarít, csak takarít,

söpri az éhség csillagait,

piros kis őrült,

bűvöl-bájol,

hideg vesszőkön,

akár a szívem

jajgatva táncol,

szép napot vár,

végtelenségig

fehéredve

ámul a tél, a halál:

micsoda madár,

micsoda madár!

A csönd szigetén

születik a fény,

a csönd szigetén

erdészek néma házában

ődöngök én.

Erdészek néma házában

bika-agancsok, fegyverek

sokat beszélő árnyán

s a rettenet virágán

elrévedek.

Nincs menekvés,

neked igazán nincs menekvés –

susogom a kemény leckét,

s elmosolyodni magamban

mégis szeretnék.

Most, ha üldöz is az álom,

veszendő sorsú örömem

hiszem, hogy megtalálom.

Az lesz a bíbor öltönyöm

s akár egy vérmes gárdatiszt,

örömbe felöltözöm.

Forralok bort a fagy ellen,

fűtöm a bádogkályhát

és ha nem alhatom,

hajnalig hallgatom

parazsa pattogását –

farkasordító éjben

tüzes dobom lesz, úgy kihevül

s verem a ritmust vaspálcával

istentelenül.

Szép erdészlány, Viola,

vad tünemény,

bánatok eltaposója,

mosdani kiszalad a hóba –

nincs ruha rajta,

tűnő lehelet a fátyla,

azt hiszi senkise látja.

Látom én, hála a sorsnak,

pajkos viharát

én látom csak,

lábai,

karjai

ablakom előtt

villámolnak.

Ragyog a háta,

rezeg a válla,

gyöngysor-gerince

lehorgad,

tompora lázvert

arca a holdnak.

Viola a lángok bokra,

parazsak eleven szobra,

gázol a hó-szaharába,

szórja a havat magára,

testét sikálja,

térdig,

derékig,

mellehegyéig,

hol a májbarna

bimbaja fénylik,

férfitürelmet szétollózó

szemöldökéig.

Izzik a bőre,

hócsillagok robbannak az érces

zöld levegőbe,

gőz gomolyog,

benne, mint fekete örvény

sűrű sörénye forog.

Rózsa-cimpája kitágul,

trüszköl,

toporog,

táncol –:

ozmán csikó, deli-szép,

kit a forró szél szült,

de rajta a

napsisakú padisa

kengyele még sose zendült.

Fagy-farkasok jönnek,

gyémánt-falka

űzve az éhség dühétől

Viola-vérre,

Viola-húsra,

tündöklő szőrrel a légben úszva

s végük van, semmivé fogynak,

döglődve

farukra

lerogynak,

csönd-pofával

a szilaj Violára

visszavakognak.

Tudom, a tonnás hófelhők

lomhán, vagy viharozva

majd ideérnek,

és minden beborul,

a rengeteg elkomorul,

elroppannak a tündércsontu

fények.

Lepedősen súgva-búgva

vagy mint a kisiklott

vagonok sója,

sziszegve dől az új hó

a régi hóra.

Temeti mindörökre

nyomait a lánynak,

aki mezítlen

fürdött a fényes hidegben,

januári fehér habokban,

aki ugy ugrált, hogy majdnem

zokogtam…

Vallom, hogy a lelkem

hó-szaharája

sokszor lesz dúlva,

széllel szántva,

sok vihar kell még,

de a taréjos hótorlaszokban

nem fullad meg az emlék:

itt a mezítlen talpak

nyomai megmaradnak,

hevülnek örökre,

hóbuckán,

hóhegyen át is,

akár a hőforrások

feltörnek gőzölögve

s hajtanak ezüstvirágot

vihar múltán a baljós

csöndbe.

Csengők, rázkódó szán-csengők,

kerek aranyajkak,

nehéz a nyelvem,

szédítsetek zenébe engem, –

jó lovak, robogó lábuak,

nehéz a szívem,

ragadjatok messzire innen.

Suhanckoromat megidézni,

paripák, így akarom,

így akarom,

pataverte hópor hulljon,

beborítson e téli

alkonyaton.

Havas ágakon varjak,

vasnehéz fekete bimbók

ringnak,

rettenve kinyílnak,

mind idenéz:

én repülök a szánon

tizenhatévesen,

virágvitéz.

Tüzes a két kis pejló,

lábukat nem is látom,

párosak, mint a spanyolmeggy

a kétágú száron.

Át a fehér határon

szélben virulva, úszva,

két lovam pufók ballon,

jobbkarom csaknem kihúzza.

Nyakamon, e gyenge vállon

s hónom alján

megbújva, belémfogódzva

négy-öt leány,

sír valahány!

Vad gyönyör s félelem útján,

kilóméterek hosszán

mint szalagok,

úsznak mögöttem az éles

lánysikolyok.

Ó, a lenyugvó napba

sírva, sikoltva

belegaloppolni szép volna,

izzik, mint a pokolkemence

szája,

lángpaplanokkal a gyenge

szíveket várja.

Nyargaltatnak a lányok,

a lányok,

suhancvéremmel izzó

csodára várok,

harcra, aminek én lehetek

áldozatja,

vágyok valami pokolpiros

kárhozatra.

Ifjúságom, süvítő

szárnyam,

lepattant, kisarjadt újra,

deres szívem a szárnyalást

nem únja,

soha nem únja –

s ha meghalok végre,

akarok temetkezni az égbe:

bolyongjon velem örökre

koporsóm: a fényes lövedék,

sír felé ne vonjanak engem

a gyászlovak,

azok a bánatos feketék.

Vadászok, vadölők,

lesben térdepelők,

belétek guggolt a gyász:

lüktet a vaddisznós erdő,

imbolyog benne felrózsázva

a Pestis,

a piros vadász.

Koldusok, szerencsétlenek,

már csak az égre lessetek:

csörtetnek ott a jég-sörtés,

jégcsap-agyarú fellegek.

Sörét és golyó szét-vacoghat,

fegyver a szegen lóghat:

nyögi a vadkan

a láthatatlan

bacilus-triliókat…

Jaj, ti habosan-szép kanok,

bölcs batu-kánok,

tüzes dárdások,

aranytengerit habzsoltatok,

most meg havat zabáltok.

Jaj nektek, ragállyal pezsgő

barbárok,

falkák, családok,

hogyha fölálltok: elbuktok,

vörös döglabdák, gurultok,

s havat, csak havat zabáltok…

Hűtitek a lángot virágzó

tüdőt, a parazsas májat,

hűtitek a lázzal iramló

vérfolyócskákat,

hártya-egeket, a belső

tűzvészes tájat…

Hű rabok: szolgálnak még a

reflexek,

idegbozótok,

mint a ciklonos dzsungel

reszketnek.

S lehet: az ösztön álmodik

holdvilágról,

holdfényben csörömpölő

kukoricásról,

tökről: az aranytálról,

makkról: az ős mannáról,

s zöld susogásról –

Tudom: nem sokat késnek,

a télben feltündökölnek

a megváltó kések,

suhogó vérpántlikák közt

rugdalóznak a csöndes

elitéltek.

Nyihogva a vér illatától

a bundás lovacskák

majd összevonják

mindannyit egy halomba,

holt vadak így vonulnak,

nagy piros X-eket túrnak

fák közt a hóba.

Máglya e vadakból lobban,

mint az én nyomorult eleimből

kolerás századokban.

Ropogva, durrogva mind, mind

szűzi hamuvá égnek,

mert ők a szérum csillagának

zónáján kívül éltek.

Ó, havas erdő, márvány-kerítés,

iszonyatos ól, –

itt szelídségre a halál oktat,

a halál hizlal vaddisznókat,

gazdaként fölédhajol!

Romjain a napvilágnak

a tündér éj megépül,

gyémánt-ablakok

gyémánt-csigákon

szállnak alá az égből.

Éj lesz, különös-fényes,

a formák megmaradnak,

eljön világos derűje

a fagynak.

Ember és állat,

mint mákszem, oly csöppre

huzózkodnának össze,

hogy magukat mentsék –

csak a tél szélesíti

óriásra a medrét.

Tengerében a télnek

a letarolt hegyhátak

jégpikkelyesek, vastag

hó-szalonnásak,

mintha egy halálra-fáradt

bálnacsorda

dermedt volna a hullámokba,

fejük búbján a víz sugára

kifújva megfagyott –

csillámos ággal kinyílva

így áll egy-egy írmagnak meghagyott

juharfa, bánatos nyírfa.

S csillagok nyüzsögnek,

dongják a zuzmarás fákat,

óriás méhek az óriás

rezedákat.

Benzinszagot ontva gépkocsi

herreg dühösen,

s útjára a reflektorfénynek

szarvasbika téved,

iramodik, halál a hátán,

mintha a sorsomat látnám –

kitörni nem tud oldalt,

agancsa közt mint hajasbabát

nem ringatja többé

a holdat.

Mélyen a házak

gyémánthalmazzá összeálltak,

fáznak.

Néhol az udvaron

mint egy vörös cimbalom,

kitéve a trancsér,

nem csattog, nem szól,

csak a jeges vérrózsái

susognak a torról,

húsról és borról.

A lelkek, a lelkek

alusznak elalélva,

gerincek, tagok, tetőgerendák

roppannak néha.

Kihűlt a kis hegyi mozdony,

alatta olaj, salak,

erőltetett térdű lovacskák

bólintanak

meg sóhajtanak.

Én, mint a kisgyerek,

aki halálosan a szépért

jajgat és didereg,

kiálltam a télbe,

a faggyal kötekedésre,

s szemem alján a kéklő

völgyben

gyöngyök torlódnak, gyöngyök:

megdermed a könnyem.

Ó, én az ég alatt állva

múlhatatlan fényeket látva

az idő roppant szemealjára

odafagyok mint egy könnycsepp

törhetetlen gyönggyé,

viselhet az idő örökké,

bennem az öröm és bánat

az időé.

Amíg a rejtelem

ibolya-máza

ráfagy e jégszerkezetű

tájra, világra,

lélek, ó lélek,

hajolj a hit parazsára.

Míg a te csontpalotádat

hideg rázza,

lélek, ó lélek

feledni, mulatni mesével

tilalmas néked.

Gondolj a holdra,

szédítő asszony-pilóta,

mosolyával a részeget

elbuktatja a hóra,

illatos kamilla-szérün

alszik el a nóta.

Ilyenkor éhes a lélek,

vadra hasonlít, vadra,

ha nem vigyáz, a hóbarejtett

csapda bekapja.

Azúr csillagon ülve,

lélek, ó lélek,

tanuja nem lehetnél

a télnek,

nyergelve azúr csillagot

nem is hinnéd:

borzasan a gyenge hangok

hullnak, mint a kékfejü

cinkék.

Itt élsz ujjongva, sírva,

csillaggá ötvöződöl,

és a halál se fúj el

e földi körből.

Körötted a fegyveres század,

jeges erdő csattog, csörömpöl.

Pillanatra egy vízió,

véres délibáb zaklat:

vértóba a harci mámor

szárnyai leszakadtak,

vesztesek serege jajgat –

ki a diadalmas?

Csak a sírás a hatalmas.

Dolgod a fegyelem,

katonáénál szigorúbb,

szentebb és iszonyúbb –

lélek, ó lélek,

kellenek e bajos földre

újra a dantei léptek,

melyek poklot és mennyet

és mindent lemérnek.

Ha szétzüllött a csillagok

égi kertje

s fuvalkodnak a kakasok

elveresedve,

akkor az emberek talpraállnak,

kihűlnek az ágyak,

lehűlnek az elmék

s forgó köszörűn sikoltva,

kova-szagu csillagot ontva

élesednek a fejszék.

Térdig hóban,

szívükig fagyban

jönnek a fadöntők, jönnek,

füstölnek, fujják a párát

s megdöbbentve a némaságot

fel-felköhögnek.

Öklük a szívükön,

hónuk alatt a fejsze,

az edzés színeit játszva

hajol a fűrész a vállra,

viszik e vicsorgó szivárványt

a hegy havasába.

Férfiak, emberek,

akik a mélyből felbukkantok,

szakállas bronzfejek,

ti vagytok a felségesek,

mint hívőnek a felmutatott

aranylázas,

aranysugárral körszakállas

oltáristenség,

hódoltattok, hódolni méltón

nektek szeretnék…

Bong most az ég hidegen,

jégcsapok csengetyűznek,

s fönn az erdőn a szálfák

robogva egymásra dűlnek.

Száz füle van a völgynek,

meghallja, meghallja,

asszonyok futnak éhesen

töredék ágra, lepattant

gallyakra.

Futnak az édes asszonyok,

akár a szarvasok,

térdelve, törtetve,

térdüket érces hóparázs

horzsolja véres-tüzesre,

s akiben mint az igazgyöngy

remeg az új pici:

gyöngyház-hasát a kismama

hófuváson is átviszi.

Asszonyok: anyái a tűznek,

a vérnek,

asszonyok: arany-piros bárkák

megrakva visszatérnek,

hattyu-begyesen, vizesen

a halál-habokat szántják –

hogy este a horgas aszu-ág

hegedűljön,

hogy az otthon, mint a nagyvilág,

ki ne hűljön,

hogy az ember az életét

újra kezdje,

ha szétzüllött a csillagok

égi kertje.