Gyöngyszoknya
| Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal? |
| Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? |
| Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben, |
| s napod sötét felére fordul, akár egy érem. |
| Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán, |
| rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán. |
| Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket, |
| bajt érezve a búzák mind lefeküsznek. |
| Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, |
| füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. |
| Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha |
| árammal volna töltve – száll, mint meteorszikla! |
| Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, |
| kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba. |
| Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek, |
| fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek. |
| Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal |
| jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal. |
| Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek, |
| tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet. |
| Széles tejútat írva zihálnak mindahányan, |
| nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban. |
| Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor |
| mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor, |
| hangjára ütést vár a csípő és belerándul – |
| farkak – békéért esdő zászlók lobognak hátul… |
| Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad? |
| Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak. |
| Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön: |
| átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön. |
| Megtöretett a földön, uralkodik az égben, |
| hozza a jég verését bizánci erősségben. |
| Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra, |
| termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza. |
| Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra, |
| éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda. |
| Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, |
| tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna. |
| Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl! |
| Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör. |
| Ime, megállnak, fújva fejet leszegnek, |
| bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek. |
| S nézd a gyönyörő cédát, ugrik, csördül a szoknya, |
| most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja. |
| Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte, |
| vaknapot, holdat zordan csattogat össze, |
| szájából zúgnak-zengnek minden húrok és kürtök, |
| tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök! |
| Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra |
| forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja. |
| Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble, |
| kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre. |
| Ne mondhasd rá, hogy fösvény – mázsaszám rázza, szórja |
| fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra, |
| zöld gabonára, az élet legközepébe! |
| A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége? |
| Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadnak. |
| zubog a tó és zöld ág roppan és ablak. |
| Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba |
| becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba. |
| Ellene ember mit tud? Nincs tudománya |
| lángot fújni e pergő jégbelü zsákra. |
| Él az atom korában, s mintha őskori dárda |
| döfködné mellbe, – öklét tehetetlenül rágja. |
| Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja: |
| az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa. |
|
| Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve |
| búg, mintha már a téboly országhatárán ülne. |
| Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt, |
| odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült. |
| Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa |
| tündérvilága zúzik fehér zavarodásba. |
| Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva |
| önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba? |
| Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába |
| vasgolyók esnek – a kínok nagy sokasága. |
| Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna, |
| feszítő nehéz kíntól recseg, ropog a borda. |
| Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre: |
| gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre. |
| Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt – |
| méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít. |
| Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek. |
| Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek. |
| Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre |
| kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke! |
| Ott az élet, hol zsongás hallik és fürge lárma – |
| szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva! |
| Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját, |
| a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát. |
| Január jégkarjába dermedt a szelíd környék, |
| áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét. |
| Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége – |
| kész a körkép az ember dühére, keservére. |
| Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten, |
| mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben. |
| Megkímélte az újabb vízözön, világomlás? |
| Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás? |
| Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt, |
| jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött. |
| Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja: |
| sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa, |
| hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot, |
| gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott. |
| Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet, |
| barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet, |
| fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak… |
| itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak… |
| Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne |
| piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe. |
| S ez volt a búza, – édes új kenyér, kalács, zsömle, |
| szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe. |
| S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, |
| ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek! |
| Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, |
| fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja – |
| s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, |
| mellébe levegőt vesz, tartja – egeket zendít. |
|
|
|