Hóharmat mardos
| Hóharmat mardos, levél emésztődik, |
| ideje jött a zablátlan erőknek, |
| völgyek emlőin rettenetes kölykek, |
| vaksin gomolygó ködök nevelődnek. |
|
| Dalos madárnak ég nem nyílik többé, |
| mérgesebb lett a fellegek futása, |
| rámjön a tél, ó, mért kellett elhagynom |
| szívednek forró udvarát, Zsuzsánna! |
|
|
Bordal
| Bakonyalján ma vakmerő vagyok, |
| múlatok nyögő tető alatt. |
| Köröttem futkos, forgódik a szélvész |
| s fujja égig a sűrü havat. |
|
| Villanyom oltja, megtépi a táj |
| idegzetét, a gyors telefont. |
| Fák terebélye ropog, mint a dúvad |
| fogán a csipkés gilice-csont. |
|
| Remeg az asztal, a borosüveg. |
| Poharam üres, – újra teli. |
| Nézem, a bordó otelló-bor tükre |
| arcomat hogyan reszketteti. |
|
| Ez lenne hát a jövőbeli kép, |
| arcom a megtört bús-keserű, |
| amikor már a nevetés kínos |
| remegés lesz, ha éri derű? |
|
| Megszaggatsz engem, te múló idő, |
| Ifju vagyok még s gyalázatom lenne, |
| ha már előre meghajlanék. |
|
| Ó, az ifjúság hatalom, erő, |
| vörös tüzekkel tart könnyeden! |
| Vigadok, amig szeretőt is szítva |
| minden bajomban ő van velem. |
|
| Érzem, ha elszáll, nem szégyen a könny, |
| igazán akkor kell majd a bor. |
| Tükrében mélyen csak a tüzet nézem, |
|
|
Tűz-szivárvány
| honnan szállsz, édes ének? |
|
| s vágyam csak vágy maradna, |
|
| verssel is gyönyörködném, |
| kezébe most is kést vett. |
|
| s torkomból vérszivárvány |
|
| Ha dalban nem, csak vérben |
|
| Élve, remélve több fényt, |
|
| A legszebb dal felszálljon, |
|
|
Traktoroslányok
| Sudár jegenyék közt, mint az üstökös |
| farka, sugárban száguld a hó. |
| Gyémánt porából alpes magasul, |
| vastagszik egyre, bennerekedne |
| bármilyen motor s jó inu ló. |
| Szél szava lenne gyászinduló. |
|
| Mégis a parton egy szép jelenés: |
| mintha hajlongna két deli rózsa, |
| lányok győzik a szél düheit, |
| teljes termetük verekedik. |
|
| Nem állnak, jönnek, az arcuk virít. |
| S mintha virágon lenne levél, |
| verdes a gallér, mint gally, ver a kéz. |
| Ó, ilyen páros szilaj-szép rózsát |
| hóba buktatni nem tud a tél! |
| Sírjon, ki róluk rosszat beszél. |
|
| Fölserkentek az ágyról korán |
| s útnak indultak nagy dacosan. |
| És mire ébred a sok aluvó, |
| gépüknél állnak, szerkezetek közt |
| ápoló ujjuk repes, suhan: |
| március lesz már hamarosan. |
|
| Fényesítik a gyújtófejeket |
| tükrösre, mint az almát tavaly. |
| Úgy cicomáznak, hogy tükrük acél, |
| s kék ruhájukra, holló-hajukba |
| illatot áraszt benzin, olaj, |
| vad muzsikájuk traktor-moraj. |
|
| Zsebükben jószagú hársfavirág, |
| szalonna, teába somlai bor. |
| Ebéd-időben a cingár fiúk |
| hozzájuk bújnak kormosan, – árván, |
| s ők anyáskodnak, mint amikor |
| kék cinegét óv rózsabokor… |
|
| Törtetnek hévvel, a nagymérgü szél |
| szemükbe sújt, mint éles sugár. |
| Mást nem is látnak, csak tűzkarikát. |
| Mégis a szívük tavaszt varázsol, |
| ég gyönyörének szárnyakat tár |
| s száll fuldokolva, mint a madár. |
|
| Járja az eget, a barna mezőt, |
| barázdát egy nap ezret fogat… |
| Pacsirta helyett a kikeletet |
| ők jelzik immár, ők, – nézem őket |
| s kívánok nékik szebb napokat |
| s szilaj szívükre csillagokat. |
|
|
Bolyongó
| Még magasabbra tartom a gyeplőt, |
| rebben a bundás lipicai kanca. |
| Rohanás fönn is, hamuszín felhőt |
| bakonyi szél hajt fedőnek a napra. |
|
| Távol a Somló fehér lesz újra, |
| hófátyolában elsápad egészen. |
| Én meg bolyongok, pedig elbújva |
| láng-liliom közt pirulhatna képem. |
|
| Azért futok, mert rettegnek tőlem, |
| mint vihart keltő garabonc-deáktól, |
| pedig a fejem érettük törtem |
| s vérüktől vérem el sohase pártol. |
|
| Röpíts, te állat, szinte már ríkat |
| szülőhelyemnek szótlan konoksága! |
| Nem tudja még, hogy megvetem mindazt, |
| aki méreggel készti jobb sorára. |
|
| Ó, mikor érünk arra a tájra, |
| hol zene zeng s a tűz pirosbort forral? |
| Mert az én szívem most igen árva, |
| már társalogna muzsikával, borral. |
|
|
Esti képek
| márvány, múltból bús jelkép. |
| Vörös, mint a béres vére, |
| Amott szolgák sora nyugszik, |
| kisdedek, kiket torokgyik, |
| vagy az anyjuk fojtott meg. |
| Hányan haltak szolgaságtól, |
| Felettük gyom s virág táncol, |
| Kínjukban kiköltött ének, |
| maradt énrám sok, temérdek, |
|
| Szétszakadt a hó térképe, |
| Bagoly a szárnyát kinyújtja, |
|
| serceg, pattog az elaggott |
| Lángnyelveket tükröz a tó, |
| nád sír, havat rejtő sás, |
| Pernye helyén új növényzet |
| mi gyújtja fel, mily erő! |
| Villám sujtása itt kevés, |
|
| Suhanc karját kosár húzza, |
| rángnak, rácsapnak a blúzra, |
| Most verejték esik latba, |
| földszag hömpölyög a szélben, |
|
| Áldott melle fehérel csak, |
| csillagmezők szerte-szét. |
| férje messze posztot áll, |
| bálvány-testük bár kigyulladt, |
| sóhajtanak, nincs szavuk. |
|
| ó, falu, a száj elbágyad, |
| hagyott neked nyulsóskát, |
| Most hogy sorsod megfordítsa |
| szívd a tüdődre a szelet, |
| viseld, bírd ki, ha lehet. |
|
|
Korai készülődés
| Nyers e március, éles, igen vitézkedik, |
| élőket serkent, engem megcsap a véremig. |
| Járni és munkálkodni többet ér bárminél, |
| kinek a vére nem forr, henye az, kár hogy él. |
|
| Fákon még nem pilléz a kikelt levélsereg, |
| de földtől szagosak már a fujkáló szelek. |
| Mezőn a fagyos hantok morzsává omlanak, |
| ma a földbe a gépek magvakat ontanak. |
|
| Zaját az ébredésnek fülelve hallgatom, |
| ingek suhognak, csattok pattannak szijjakon, |
| fésüt fog erős asszony, a virradatba néz, |
| de szép e hajnaltáji serény öltözködés! |
|
| Lármás a széles udvar, bika bőg, rí tehén, |
| ólak nyílnak sorra a szárnyasok szérüjén, |
| fakadó füvet csípni röbbögve száll, szalad |
| fehér baromfi-népség, nagytestű pulykahad. |
|
| Pulykák közt vérmes-büszkén sátoroz már a hím, |
| tollak surrognak gyöpnek feszített szárnyain, |
| feje kékül, mint kénláng, lépked kelet felé, |
| hogy azt a piros napot párjául ejtené. |
|
| Kosok szarvára tünde sugár csavarodik, |
| anyjától térdenállva a kisbárány szopik, |
| boldogan szemét húnyja, a farka meg cicáz, |
| melléje guggol s nézi a pipázó juhász. |
|
| Vályunál tülekednek rengve a gőbölök, |
| pedig páros vödörrel a kútkerék pörög, |
| sós darát faltak, isznak, a vízmerő hevül |
| s kiált: a Balatont is kiinnák medribül! |
|
| Fényesíti a kincsét néhány lovasfiú, |
| izzadt fejükön körben fényes gyöngykoszorú, |
| táncol a kényes kanca, rezgeti kis füleit, |
| s mikor a féltett véknyát kefe éri, nyerít. |
|
| Megvizesedem lovam, mint a vízimadár – |
| susog a brigadéros, de a keze csak jár: |
| fölkelt a vetés napja, tündököl erősen, |
| illő fényesen járni először mezőben. |
|
|
Hajsza
| Vadvízü síkra lóval kirepültem, |
| űzött a szívem, én a lovat űztem. |
| Hab-lepedői szakadtak a tájra, |
| maradék-hónak vélte, aki látta. |
| Szertevágtattam, – nem csitultam tőle, |
| nem leltem testet roppantó erőre. |
| Vadvizek tükrét játékszernek néztem, |
| rettentő kék ég nem adta meg nékem |
| szép Zsuzsim szédítő tekintetét… |
|
Napfogyatkozás
| Kapott a tüzes bolygó pecsétnek fehér holdat. |
| Tőle vakul és minden hűvös homályba borzadt. |
|
| De ő szabad lesz újra: zajtalan átkát vonják, |
| viszik a percek, mint a rideg ostyát a hangyák. |
|
| Rád, mint diadal-zászlót sugarat miért tűztem? |
| Hideg vagy, kényre fürdesz temérdek jajos tűzben. |
|
| Erővel foglak mellre, nézni nem tudok másra, |
| nem engedlek, bár lettél kedvem beborulása. |
|
| Érzem, ha erős törvény tőlem elvonna téged, |
| emléked lenne rajtam törölhetetlen bélyeg. |
|
|
Tengerek ködében
| Tengerek ködében jön a fecske, gólya, |
| déli szél fujja, segíti hazafelé. |
| Vakmerő pacsirta fölnyilall az égbe, |
| ó, ha a röptét kedvem is követhetné! |
|
| Ég s föld a forró áramokat érzi, |
| dombon, lapályon fényesen serken a fű, |
| a földet örömmel tiporja az állat, |
| csattognak a szárnyak, szállj meg te tiszta derű! |
|
|
Fejemet lehajtom
| Sajnálom nagyon a kedvest: |
| elmereng, s kicsi a vágya – |
|
| Mindenre komolyan gondol, |
| megrántott kéveként rezdül, |
| rázkódik, könnye kiperdül. |
|
|
Aszály
| Dal hamis húron pendülni ne merjen, |
| dühös az ember, barmok búslakodnak, |
| gyullad az élet, ég a sudárnyárfa |
|
| Átlátsz a fán, mint szitakötő szárnyán, |
| levél az ágon szivarrá sodródik, |
| szivarra váró bagós öregeknek |
|
| Kövér csikókat jó ám simogatni, |
| tél derekán, de hol itt a kaszáló? |
| Réti madárnak sárga sarkantyúját |
|
| Güzü-egér is, nemhogy megdögölne, |
| szitává fúrja, furkálja a földet. |
| Tompora hízik, ül a napraforgón, |
|
| Kapás leányok, a harangszoknyások, |
| szavukat vesztve zuhannak a porba. |
| S fölkelnek újra veszedelem ellen |
|
| Alkonysugárnál férfiak seregben |
| kútakat mernek lázbeteg mezőkre, |
| s éjjel a csillag sír, mert nem lel tükröt |
|
| Szép lesz a termés, – szól a tudósító. |
| Ó, de szeretném buktatni a földre, |
| kemény földünket hazudozó szája |
|
| Rossz lesz a termés, szép csak ez a kűzdés, |
| nem a bőségért: a megmaradásért. |
| Szívét az ember dacosabban hordja |
|
| Aki az égő füvek szenvedését |
| érezni tudja, az lesz a hatalmas. |
| Ujjától majd a magasság megrendül, |
|
|
Nyári ének
| Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt, |
| Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha |
|
| Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem, |
| Fájna ám, ha álomba merevült arcát |
|
| Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony, |
| Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet |
|
|
Kovács
| Homloka érchegy, haja deres erdő. |
| Orcája kardéllel megírt kép. |
| Csontját újmódi barbárok megtörték, |
| de nem a szívét, a szíve ép. |
|
| Erős volt hitben, igaz marad mindig, |
| szolgál a világért emberül. |
| Forgatja, szívja, égeti a nappal, |
| arca, ha álmodik, földerül. |
|
| Fecsegők cifra sallangját elfujja. |
| Pártot áll, szózata: vas-zene. |
| S tüzel, mert tudja, nagy baj lesz, ha újra |
| befagy az ábrándok tengere. |
|
|
Ősszel
| Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény! |
| Állok a kökényes halom tetején. |
| Cigarettám füstje vékony lobogás, |
| merengek, míg végig sajog a parázs. |
|
| Vörös erdőkön át idekéklenek |
| sötéten a vaskos rendeki hegyek. |
| S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon: |
| égi fényt az égre szór a Balaton. |
|
| Két szemem bogára mégis itt időz |
| közel a mezőben, korán jött az ősz. |
| Embernek, madárnak ami drága volt: |
| levelenként földre pilléz már a lomb. |
|
| Termőnövényeknek sorsa már betölt, |
| nedvek elapadnak, elpihen a föld, |
| lesüllyed az ég is, de az én szivem |
| most akar teremni, azért nem pihen. |
|
| Serényedem egyre, így vagyok erős, |
| csak gyümölcsözésben lehetek én hős, |
| olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl, |
| az én szelid szívem nem fél semmitől. |
|
|
Májusi rózsa
| Fürgén csak két szeme győz a |
|
| Éjjelek, nappalok jönnek, |
| jajgat s mosolyog, mintha |
|
| Sápadt az asszonyka, már a |
| gyermekért csatáz nyíltan, |
|
|
Téli krónika
| Fagyott a rétség odalent, |
| ropogott, mint a pergament, |
| csülkök alatt már nem süppedt, |
| kínált csak jeges füveket. |
| fejet ingatva jártak ott, |
| inkább lesték a varjakat. |
|
| Faggyújuk apadt, szőrük nőtt, |
| vesztettek kedvet és erőt. |
| volt, aki borját eldobta. |
|
| vén kapitányként parancsolt. |
| kecskét öletett titokban. |
| mert bizony nem a szájukat, |
| Parancsolt erős és vérmes |
| nőnek is: legyen szemérmes, |
| vastag rongyok és nagykendő |
| fedjék, mi szép és kelendő. |
|
| nehézkes nőnek, rendőrnek, |
| Mint a kisgyerek, ablakot |
| dönts fát ember, a tüzedre! |
| bolond vagyok, ha csodálom. |
|
| Akartam akkor, mint a láng |
| lobogni minden táj iránt, |
| fázókhoz egyre közelebb – |
| s kódorogtam csak, mint az eb. |
|
|
Csodamalac
| Túl a kiszáradt viz-árkon |
| élt egy jóember szegényen. |
| asszony és három leányka. |
| kérték, vegyen egy malackát. |
| De annyi pénze sose volt, |
| Szólott az ujját föltartva: |
| – Télen a malac megfagyna, |
| tél után jön a friss tavasz, |
| tavaszra lesz már kismalac – |
| akkor se volt a dolga más, |
| nappal malacért dolgozott, |
|
| megszólalt minden madárka. |
| megszólaltak a lányok is: |
| – Eljött, apánk a friss tavasz, |
| hol van hát az a kismalac? – |
| A szegényember csak fülelt, |
| kérdő szavukra nem felelt, |
| tett, mintha nem is hallaná, |
| milyen kedvesen szólanak! – |
| Hallgatták őket, meglesték, |
|
| padon, hogy szemét lehúnyja. |
| telten a hold és besütött. |
| A szegényember azt nézte, |
| kényét és kedvét megadná, |
| lenne savócska, gyöngyhabos, |
| gyenge lucerna, harmatos. |
| Most jön, most jön a nagy csoda! |
| micsoda ártány, mily kövér, |
| csak a sörtéje kincset ér! |
| Olyan az, mint az aranyfű, |
| Bizony, hogy egész megyéket! |
| Ablak törik, de nem lesz kár, |
| bárcsak belülre esne már! |
| csalfán, kövéren elfarolt. |
|
| Hajnalban, mikor szétnézett, |
| nem hitt szegény a szemének. |
| Látott egy piciny malacot, |
| köcsögök között kutatott, |
| feneketlen kis hasa volt. |
| Nyakán pántlika zöldszinű, |
| haragos, mint a völgyi fű. |
| Mégis az ember elfordult, |
| csodának nem hitt, elzordult. |
| A malac nem hagyta magát, |
| s kezdett a mézes beszédbe: |
|
| – A csodamalac én vagyok, |
| s lesz ám énrajtam szalonna, |
| mint a nagy égbolt, akkora, |
| Szép szavaimnak aki hisz, |
| több lesz a zsírja, mint a víz, |
| töpörtyű több lesz, csak remélj. |
| kell, mint a vastag ágyucső. |
| Általam lesztek boldogok, |
| a csodamalac én vagyok. – |
|
| Már a család is fölébredt, |
| a szegényember fölnézett: |
| – Csodamalac ez, mert beszél, |
| minden malacnál többet ér. |
| Álom, nem álom, nem bánom, |
| S két keze máris kitárult: |
| – Kismalac, maradj minálunk! – |
| Hajlott a malac négylábra, |
| kezét is lábnak használta, |
| s öt szegény összefogódzva |
| gyöngyszemként szállt a veríték. |
| kényét és kedvét megadták, |
| volt neki savó, gyöngyhabos, |
| gyenge lucerna, harmatos. |
|
| Eltölt egy fertály esztendő |
| s látták, hogy csak a hasa nő. |
| Mohó volt ez a kisdisznó, |
| megevett mindent, ami jó, |
| Ríva az ember azt mondta: |
| – Kisdisznó, hol a szalonna? |
| rugok, repülj a pokolba! – |
| Állt a kisdisznó kétlábra, |
| – Hazudtam, döfjön le a kés, |
| egyenek meg a gyerekek! – |
| Szólott és hajlott négylábra, |
| Vigasztalásul azt mondta: |
| – Ne félj, nem ruglak pokolra, |
| tomporod sovány, hegyeske, |
| mint a fokhagyma gerezdje! – |
| – Nem lesz az ölés megölés, |
| szátoknak nem jut jó falat, |
| Bendőm megmarad, négy lábam |
| helyett visz majd az étvágyam, |
| világ még olyat nem látott, |
|
| nem fogy ki, inkább sokasul, |
| Hallgassátok meg, mi történt! |
| Azt a kisdisznót megölték. |
| Várták a szegény gyerekek, |
| hogy a disznóból egyenek, |
| csak a kerekes hasa volt. |
| Jó apjuk akkor azt mondta: |
| Gondoljunk dolgos napokra, |
| Közel van az, már kivárjuk, |
| most egy gömböcöt csináljunk! – |
| Azzal az ingét felgyűrte, |
| gyömte a húst a gömböcbe. |
| Parányi hús ott nem maradt, |
| de a gömböc csak nem dagadt, |
| nem tellett meg a fele sem, |
| Föl is vitték a padlásra, |
| hogy a füst szépen megjárja, |
| hogy a füst szépen megfösse |
| függött a gömböc, füst járta, |
|
| Eljött a nyár, a drága nyár, |
| sárgába nyílt a zöld határ, |
| szellő a fénnyel egybekelt, |
| aranytengeren habot vert, |
| fölkelt a család szaporán. |
| Jó apjuk akkor így szólott: |
| – Ma tartjuk meg a disznótort, |
| megtartjuk aranyhatárban, |
| zöld levelek közt vidáman. – |
| ő meg legkisebb kincsére: |
| – Hozd a gömböcöt kislányom, |
| bekaplak én most tégedet! – |
| Azt mondja: – Hamm – és bekapja. |
|
| – Eredj, segítsd a pöttömöt, |
| Szalad a lány a padlásra, |
| azt mondja: – Hamm – és bekapja. |
|
| Szól a nagyobbik leányra: |
| – Eridj, mert fut a drága nap, |
| tán a gömböccel játszanak! – |
| azt mondja: – Hamm – és bekapja. |
|
| legjobb lesz ha ő maga megy: |
| megtudták, hol az aszalt meggy, |
| azt rágicsálják, úgylehet, |
| rosszabbak, mint a verebek! |
|
| azt mondja: – Hamm – és bekapja. |
| Nem jött vissza a jó anya, |
|
| Szólt a jóember: – Mi lehet? |
| Megy a padlásra szaladva, |
|
| Nem bírta már a kócmadzag, |
| öt ember alatt leszakadt. |
| reccsent a vesszőkerítés, |
| Kerékként forgó csoda volt, |
| látott egy csapat aratót, |
| Fordult felleget kavarva, |
| s mindannyit egyre bekapta. |
|
| Gyászos asszonyok, úgylehet, |
| fogják a szoknyaszéleket. |
| Egészen térdig fölhúzzák, |
| hajrá, jók lesznek ebédnek! |
| Rohan, megtorpan, mi lőtte? |
| – Megrontanák a gyomromat! |
| S lehet, a papszáj szopna be, |
| nem kapta be az átkozott. |
|
| Nagy rohanásban, nagy hőben |
| Akkor látta, hogy szembe jő |
| véle egy szürke porfelhő. |
| s eltűnt az egész regiment. |
|
| Feszült a gömböc, megtágult, |
| szűk lett a széles országut. |
| Oldalvást volt egy birkarét, |
| nagyot lökődve arra tért. |
| Rét közepén egy juhfalka, |
| juhász a löttyöt kavarta. |
| Süvített, fújt a döglabda |
| s mindannyit egyre bekapta. |
| Aztán egy széles tóhoz ért, |
| Zubban a víz a dömhectől, |
| kicsap, az égig fölfröcsköl. |
| mélyről a békát fölhányja. |
| lent meg rínak az emberek. |
|
| mindannyit egyre bevágja. |
| Nézte, hol van még jó falat, |
| mint a kerék a rét füvét, |
| Vásott az ég és szenvedett, |
| pillanatonként szikrázott, |
| vetett egy csillag-világot. |
| S belül a gyihos paripák, |
| a nagy gulya, a kis család |
| várták sírva a kínhalált. |
|
| ment a gömböc, hogy bevágja, |
| Csillagos kését markolta, |
| Egyszercsak érzett földrengést, |
| s látott nagy csillagröpködést, |
| ezres gulyáját nem lelte, |
| förtelmet látott helyette. |
| Forgott a földön, égig ért… |
| Fogta a kis gulyás a kést: |
| – Béledet ontom – úgylehet, |
| te etted meg az ökröket! – |
|
| Kijöttek mind a bentvalók, |
| jöttek a nyalka huszárok, |
| s bőgve az ökrök csapatja. |
| Megtelt a rét, az állatok |
| s emberek vígan álltak ott. |
| Nagy örömükben reszkettek, |
| Szólt a jóember: – Kisgulyás, |
| vedd a leányt és boldogulj! – |
| – Együtt lesz lagzi, áldomás! – |
| Vigadtak, jaj de sürögtek, |
| ökröket nyárson sütöttek, |
| még az ebek is bort ittak. |
|
|
Bolgár-tánc
| Mikor már nyugodnék, szívencsap az emlék, |
| lángszárnyú szép nap, sohase feledhetem. |
| Nyomomba ködösült hónapokon átvág |
| s Bojánna táncát láttatja újra velem. |
|
| Boros asztalunktól kirepül a gyepre, |
| mindünknek vágyát érzi e gyönyörű szív, |
| ritmust ő parancsol zeneszerszámokba, |
| s ropja erővel, mint aki csatára szít. |
|
| Alattunk ássák a hóharmatos völgyet, |
| barnul a füvön trák sisak, római csont, |
| Bojánna víg asszony oda-oda pillant, |
| perdül a táncba s szilajon föl-fölrikolt. |
|
| Gyűlöli a völgyet, magasodik egyre, |
| hegyeknél följebb tartja a barna fejét, |
| mintha már szállna, a megemésztő földtől |
| derekát félti s vertezüst karperecét? |
|
| Bojánna nem félhet, ő maga az élet, |
| parázslik benne szépség és minden erő. |
| Bojánnát öröknek varázsolja tánca, |
| tánca e gyors, e viharrá kerekedő. |
|
| Bojánna iszonyú történelmet táncol, |
| szakadnak szívek, mint ősszel a meggyfalevél, |
| fölszáll a vérgőz a Balkán havasára, |
| Bojánna járja, ő jatagántól se fél. |
|
| Vérrel befröcskölt arabs paripáknak |
| fújását hallom, Bojánnát dűh emeli, |
| Oszmán pasából a párát kitapossa, |
| rúgja, a csengős topán is vérrel teli. |
|
| Nagyurak csontjai, mint az aszu-ágak, |
| pattognak, porrá törődnek talpa alatt, |
| Bojánna nem nyughat, viharosat perdül, |
| rikolt s a gyilkos germánnak magva szakadt. |
|
| Táncolva felrobog évezredes éjből, |
| ó-pénzek rajban sírnak a nyaka körén: |
| zsinórra felfűzött szultánok s királyok |
| sínylik e táncot, tátognak most is felém… |
|
| Bojánna így járta, vihar volt a tánca, |
| harcra, szabadságba vitte a képzeletet. |
| Öve is tüzes volt, mikor lecsatolta, |
| suhogtatta szélbe s fényesen fölnevetett. |
|
| Művének vérszinű zengő magasából |
| mint nap az égről, Bojánna pírral leszállt, |
| énvelem kocintott, merengő fiúval, |
| s ittam az új bort: a zavaros deli boránt.
|
|
|
Most gyenge vagyok
| Hajamat itt zilálja szél, |
| A szív itt nagy reményben él |
| s ha kell, hát vakmerő tud lenni. |
|
| Tudom, bár nem nagy örömöm, |
| kenyér hogyan jut itt a szájig. |
| Hogy lenne ehhez is közöm, |
|
| keresztül, amig eddig értem! |
| mikor már megcsuklott a térdem. |
|
| Egy lángszín lepke itt sajog |
| s piheg, mert elpilledt a szárnya. |
| Most gyenge vagyok, hallgatok, – |
| dohog a gyár, zokog a hársfa. |
|
|
Szeretők
| Halántékuknál óra: fémvirág, |
| ketyegve hullik mérges harmata. |
| Csillaghullásos most az éjszaka, |
| az ég suhog, mint óriási ág. |
|
| Ha már az ember kisded nem lehet, |
| mint föld a ködben forog, hánytorog, |
| a percek verik, mint meteorok |
| a tengert, mint a Krisztust a szögek. |
|
| Ha már a férfi gond füvén legel, |
| csak így szól: Csillag szakad, hallod-e? |
| Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e? |
| Az asszony vár és vágyakban delel. |
|
| És ingecskéje lágyan fönnakad |
| a csípején, már nem tudsz ártani |
| idő, halál, már alvó lábai |
| megébredtek és világítanak. |
|
|
Rapszódia
| Hófehér ingben állok a nyár közepén. |
| Illatos földeken súlyos a kéve. |
| Dícsérni termést magasról zuhan a fény, |
| zümmög a táj és az idő zenéje. |
|
| Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar, |
| dallammá vált most az idő futása. |
| Két fülem sírást hallani sose akar, |
| csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa. |
|
| Illat és fény és éltető nagy muzsika! |
| Mindennél mohóbban issza az ember. |
| Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia, |
| s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer. |
|
| Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen |
| beértek, köröttem kórusba állnak. |
| Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem, |
| s tüneményt vesztve a szív belesápad. |
|
| Közöttük búg a hitvesi hű szerelem: |
| miért hogy mosolyom tagadom tőle? |
| Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem, |
| sohasem emeltem kék levegőbe. |
|
| Akár a tenger, mormol a nagyobb család. |
| Napommal, éjemmel követel engem. |
| Nem elég már a múltbeli zivatarát |
| ezerszer átélve magamba vennem. |
|
| Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon, |
| rajtam vér s áldomás pírját ütötte, |
| érzékeimnek nem elég megosztanom, |
| életem értelme így semmi lenne. |
|
| Vágyak térképét olvasom – ez a parancs. |
| S szívem a holnapok dalát megsejti. |
| Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs |
| vastagszik fejére, el sose ejti. |
|
| Visznek a percek, zablátlan, erős fogat. |
| Nekem a jelenkor nem puha fészek. |
| Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat |
| súgnak a sejtek, tengerek, ércek. |
|
| Gondok kórusát nem lehet leinteni. |
| Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak. |
| Nehezül szívem, vaksors már nem viheti, |
| mint a madárpelyhet orrán a dúvad… |
|
| Érzem, ott fenn a férfikor napja delel. |
| Elpereg számból az ifjúság méze. |
| Mégis a drága szerelem nem hamvad el, |
| csupán komorabb lesz új csillagképe. |
|
| Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad, |
| megnő, talán élni játék lesz néki: |
| zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt |
| régelmult apjának karját megérzi. |
|
|
Anyakép
| Könny nélkül váltam el tőle, |
| Még ölelt volna, még láttam, |
| De a köd, november kölyke, |
|
| Jó volt már visszasajognom |
| szülőm és elhagyott földem |
|
| Tornyok közt hordtam e képet, |
| Marseillaise-t daloltam néki, |
| Nem ért még akkor borotva, |
|
| Nagy lett a súlya e képnek, |
| naponként nőtt szakadatlan, |
| S hordtam, hogy lehessek boldog, |
| suhogtak bennem a sorsok, |
|
| Éltetett parázsló szándék, |
| hogy mindazt, amiből lettem, |
| Érte a reszketés járt át: |
|
| Dűh perdít szememből könnyet, |
| s bíztatót zümmögnöm dalban |
|
| Értelem, te segíts nékem, |
| hordhassam dúlt anyaképem, |
|
| Értelem, nemcsak magamban, |
| Vadság itt ne nőjjön úrrá, |
| nehogy, ki szülőjét rúgná, |
|
| Tudjam, hogy sohasem jár a |
| tisztesség csillaga árván |
| s nem vész az idő homályán, |
|
|
Dérütött réten
| Állok a rozsdás, dérütött réten, |
| gyermekidőmet visszaidézem. |
| Harmatban, zöldben, íme, itt látom |
| szívetszorító kis ballagásom. |
|
| Valaha voltam magam dajkája, |
| nem fogódzhattam én az anyámba. |
| Könnyemen át is el-eltünődtem |
| s örömem villant már a mezőben. |
|
| Dérütött rétre megjött a férfi, |
| nem tud már sírni, soha békélni. |
| Dalát ő adta nyargaló szélnek, |
| magát az ádáz hullámverésnek. |
|
|
Tél
| Jégfoggal nem csikorgat fülembe január. |
| Csak hó szakad s kurtábbat röppen a vadmadár. |
| Csak a fa ága roppan, új hóval lombosult |
| mázsásra, míg a földek légzése elszorult. |
|
| Ziháló mellem hallom, ahogy itt ballagok |
| utamon s elémállnak buktatók, torlaszok. |
| Fejemre csüng az ég – a fényes nap hol lehet? |
| Felhőket szabdal érte a szabad képzelet. |
|
| Távol vonat fut s mintha közelben dübögne, |
| mintha a helység lenne a világ közepe, |
| káromkodással, füttyel a levegő tele, |
| ropogva, csikorogva indul a hóeke. |
|
| Húzzák taglóval, bárddal eljegyzett gőbölök, |
| hasuk leér a hóba, kövérek, mint a tök. |
| Forró a faggyú rajtuk, a hó ott olvad el, |
| hó-csillagok közt láncuk lépésre csilingel… |
|
| Hócsomó dől az. ágról, amott a lúdcsapat |
| szárnnyal veri a tócsa vizébe fúlt havat. |
| S fönn a fellegek sűrű csomóját dúlja már |
| gyémánt beggyel a nap, az égbeli szép gunár. |
|
| Dörgés üt rám a Ságról, hogy hőkölök bele: |
| tán az erkölcsért örjöng Berzsenyi szelleme? |
| Vagy a sziklatömb robban, a befúrt dinamit |
| dobja a levegőbe visszhangzó dalait? |
|
| Bukfencre lőni őzet, iramló vadnyulat |
| de könnyű most, a pozsgás vadász ma jól mulat. |
| Gyűlnek csapatba már a vidéki puskások, |
| s jönnek a hajtók, hoznak botot és husángot. |
|
| Hajtóknak égi kedvet seprü-pálinka ad, |
| hadd verjék föl a berket, úgy ugrik ki a vad. |
| Zajog a vadásznépség, – néma a hivatal: |
| emberi kérdésekből áll ott a ravatal. |
|
| Szánnal repülnek, öröm nézni a lovakat: |
| nyakuk, mint sarló hajlik, a szemük villogat. |
| Dísz ilyenkor az ostor, bőrükhöz nem is ér, |
| nem ostor hajtja őket, hanem a sűrü vér. |
|
| Kakas-harangok, s apró rézcsörgők szólanak, |
| hívnak sötét bozótok, síkos domboldalak. |
| Menjetek, víg vadászok, nem tartok veletek, |
| nehéz tollammal én a zsákmányra itt lesek. |
|
| Én amit látok, hallok: boldogság, baj, panasz, |
| drágább mint rókaprém, vagy tűzbegyü fajdkakas. |
| Csípőtökről a foglyok csahos kis szijjakon |
| lógnak, én amit leltem, szívemen hordozom. |
|
|
A fekete fiúk
| Kívül a városon fékszárat megeresztve |
| hujjogva hajtanak a szeneskocsisok. |
| Kőbül a patavas rúgja a csillagokat, |
| mécsük a kocsi alól holdként kisajog. |
|
| Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp |
| állnak az ülés mögött fekete fiúk. |
| Fujják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad, |
| nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút. |
|
| Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon, |
| s törvény már nincs felettük, csak örök setét. |
| Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek, |
| vág bár a jégeső, akár a sörét. |
|
| Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit |
| sáfrányszin istállóba abrak, nyugovás. |
| Őket is várja a szép lovak palotája, |
| új slágert fülükbe a huzat dudorász. |
|
| Ahol a salétrom kristállyá merevedik, |
| s orrukat dühös illat szúrja mint a tű, |
| lány oda nem libeg s család már nem áll össze, |
| ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű. |
|
| Drága volt nékik a szeszködös gyönyör-ország, |
| onnan is lecsúsznak és ez szomorú. |
| Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé |
| ellobbant nappalokból ne jusson hamu! |
|
|
Farsangi ének
| Italom a tiszta ég, erősít |
| Jég hasad már és csatorna retten, |
|
| Dolgos kéz az ablakot mossa |
| zene, mintha durcáskodna bőgő |
|
| Verőfényes tócsák tükre szélén |
| fias anyák sugárban és sárban |
|
| Felettük a nappali hold úszik, |
|
fánktészta az, nyersfehér. |
| Sistergő ég süsse bár pirosra, |
|
| Táncol a fény, néha eltünődik |
| azúr-ezüst autóbuszok hátán, |
|
| Nincs itt álarc, nem tűri az élet. |
| Azt csak a víg őrültek s hazúgok |
|
| Hiába a mosoly, varázsillat, |
| megérzem és hamis igéjükre |
|
| Ebben a nagy zenebonás fényben |
| kisértések ellen a hatalmas |
|
|
Jártam én koromban, hóban
| Jártam én koromban, hóban, |
| Mást kerestem s mellém te álltál, |
| kardél mellett felnőtt virágszál, |
|
| Húszévem elveszett, s érzem, |
| Mord kültelken, hol a füst szárnyal, |
| szádról szóló harmonikáddal |
|
| Engem a szépség, a vígság |
| Érte égek, hogy megmaradjak, |
| bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak |
|
| Vértezz hittel, hűséggel állig, |
|
|
Súgott szavakkal
| teremt a füstből kerteket, |
|
| Bádog zeng, csap sír, konganak |
| ne hallgasd ezt a zeneszót, |
|
| Füstkertjeiden ne tünődj, |
| ne ásíts annyit – tárd ki már |
|
| Cifrán esztergált vágyaid |
| mint kuglipályán eltalált, |
|
| Hozzád szalad a nyurga nő, |
| Súgott szavakkal hajladoz |
| s mint inge, olyan fehér! |
|
|
Te csak pihenj szépen
|
Sok drága gyógyszer, jó asszonyi öl |
|
nem zár el téged csömörök elől – |
| s más tájra vonja testedet a lélek; |
| hű paripája a csont-bőr-szekérnek. |
|
|
Nyugtat e völgy, e bölcső-óriás, |
|
mozdulatlanság, mégis ringatás, |
| édesség torka, – akik idebújnak – |
| múlásukat sem hiszik iszonyúnak. |
|
|
Ha megáll szíved, az ég sugara |
|
melléd lefekszik, nem ragyog soha, |
| sirató nőd lesz a kipirult somfa, |
| madár-koporsód föllebeg suhogva. |
|
|
Sebzett ősember zöld levél alatt |
|
így feküdt hajdan, veszni így akart. |
| Rádkényszerített ábránd miatt szégyen |
| nem téged illet, te csak pihenj szépen. |
|
|
A héja és a sármány
| Héja a sármányt öli az égen, |
|
levegő-örvényben forog a toll, |
| széjjel a vérgyöngy bokorra koppan, |
| rejtőző retten, hallom: kidobban |
|
szíve a megütött levél alól. |
|
| Marad a szárny és marad a fehér |
|
csipke-mell, megroppant picike vár. |
| Sírhat az özvegy: vissza sosem jön, |
| szélben porlad e törvényes földön – |
|
Már nyomorúltabb egy hanggal a nyár. |
|
|
Világos éjjel
| köd-ménesek úsznak a réten, |
| Dér jön, dér jön – így hegedülnek |
|
| Tüzes levelek elpönögnek, |
| alszik anyja mellett a gyermek, |
| Csillag süt a végtelen ürből |
|
| Ebek vonítnak, leponyvázott |
| cséplőgépek mint elefántok |
| ponyva-fülük harmatot ejtve |
|
| Kiket az idő képen vágott: |
| parasztok, borzas ércbányászok |
| porban forognak, valamennyi |
|
| szaga a leveles dohánynak, |
| Sír az égi madár, a holdas |
|
|
Elsuhogott
| Lengnek a levelek, fáznak, |
|
|
Emlék
| Fenőkövekről, ím, a félbevágott |
| kaszák vasa a télre fölragyog. |
| Fehér anyám s a fésült szűzleányok |
| asztalhoz állnak, késes angyalok. |
|
| A hószín vászon ferdén általkötve |
| vakít a vállukon, a szív felett, |
| s odaszorítják hallgatag mellükre |
| a jégszilánkos káposztafejet. |
|
| Pihegnek, minthacsak lehúztak volna |
| az űrből egy-egy bolygót, hogy nekünk |
| bajt s bánatot már többé ne jósolna, |
| hogy apríttassék meg s együnk, együnk. |
|
| A kés tarol, zokog a muzsikája, |
| fodrokban hull a réteges ezüst. |
| A súlyos gömb a torzsáig levágva, |
| kazlát cicázva rezgeti kezünk. |
|
| Anyám ölébe nem vesz, ing-mögé-zárt |
| melléből nem ad tejet, gyöngyöset, |
| hát habzsolom a durva ezüstszénát, |
| a gyomrot hűtő jeges görcsöket. |
|
| Nekem nem árt, csikóhajúra nyírva |
| csak bókolok, mint dévaj kiscsikó. |
| Besír az ablakon a dermedt szilfa: |
| fiú, fiú, neked ott benn, de jó! – |
|
| Viharban érett, csak a jóra, szépre |
| emlékezik a férfi, s így dalol. |
| Most asztalánál virraszt és föléje |
|
|
Halálig tiszta
|
Nagy Lajos emlékének
| Csöndet parancsoltak rád is a kínok, |
| s jelesek sorába lefeküdtél. |
| Becsaptál bennünket: érzem, a sírod |
| nekem a nehezebb, aki fönt él. |
|
| Többé nem ijeszt a jégfehér-színű |
| klinika s a magány már sose bánt. |
| Eldajkál már téged, te kisded-szívü, |
| e föld, e holtunkban kedves anyánk. |
|
| Bizony, az érzékek: az ötös szentség |
| jegyében vetettél igaz betűt. |
| Hallottad döngeni törtetők lelkét |
| dobokon, hogy a fül megsiketült. |
|
| Tudtad, az atléta-termet, a szív is |
| elromlik idővel s jön a halál. |
| Miért hát a kincsek, minek a hír is! |
| Halálig árva és tiszta valál. |
|
| Ez volt a te sorsod. Növendékeknek, |
| nekünk is bajos, mert visszük igád, |
| vért amig bírnak pumpálni a szívek |
| s nem jegesednek az artériák. |
|
| Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni. |
| Ne tudj már sírni a virág alatt. |
| Emléked gyönyörű birtokunk s védi |
| vashűség, álkulcsra néma lakat. |
|
LÁTOMÁS
| Irástudókat hajt s megitél késsel |
| az idő és nagy a kaszabolás. |
| Tégedet nem ér el, – hátratett kézzel, |
| kigombolt lódenban előtte jársz. |
|
|
Zuzmara
| Micsoda sóhaj dermedt rá a |
| csillére, dúcra, drótkötélre, |
| vaslándzsás villakerítésre? |
|
| Fölsóhajtott a pince, kamra, |
| az ember és az ember barma, |
| mert szólt a tél, hogy visszalábol |
| a karmos észak csillagáról. |
|
| Zuzmara minden, vaslap-szürke |
| egek alatt e sóhaj-csipke. |
| A delelő nap skarlátmázas, |
| de árva, mint az üres lábas. |
|
| Piros tűzvésze sok virágnak |
| kioltva már, csak szárak állnak. |
| Rongyos papír-zsák beborítja |
| a rózsafákat, térdig sipka. |
|
| Ej, barbár ritmus kell a télnek, |
| lábdobogások, szisszenések – |
| már próbáljuk a hozzáméltó |
| zenét, már szól a tüdő-sípszó. |
|
| Tejecske sír a csarnokokban, |
| remeg a szív az asszonyokban, |
| kupicák között nagy a csöngés, |
| kisüsti szagot ont a söntés. |
|
| Az új aszfalton hanyatt fekszik |
| az útcsináló, úgy melegszik, |
|
| Vígság, sípjaid befulladnak, |
| az út, a szuroksötét szallag |
| nyarat gyászol e zúz-csokorban – |
| a szívem iszonyúat dobban. |
|
|
Zugló
| Rózsafa, körmödet vesd el, |
|
| Már a nagy lúgköves űrben |
| s forgunk a mérges ezüstben, |
|
| s kénytelen vak szerelemben |
|
| Veriték hullik, – a hó is. |
| Eshetne liszt is meg só is – |
|
| már ne hazudj, ne mesélj! |
|
| Jöjjön a szén s a borocska, |
| Kedvemet semmi ne rontsa – |
|
|
Játék karácsonykor
| Bárd az ég is, meg-megvillan, |
| Csöpp ujjal az arany-lázas |
|
| A kis istent mi megszánjuk |
| kályhácskája lesz a szájunk, |
|
| Könnye van csak a mamának, |
| szívet nyomni kell a süveg, |
|
| Vércsöpp fut a jeges égre, |
|
bíbor-gyöngy, mit jelent? |
| Fodros nyerge vastag tajték, |
|
| kívánjuk, hogy sose féljen, |
| Vígadjunk, hogy enni tud a |
|
|
Víg esztendőkre szomjas
| Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár, |
| leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már. |
| Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad, |
| borral mulass, a sós vért örökre megutáljad. |
|
| Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt, |
| nem járja át az elme soha e tornyas vermet. |
| Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára, |
| csak isteni képzelet vehet itt mindent számba. |
|
| Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák, |
| tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák. |
| Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel, |
| fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel. |
|
| Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa, |
| pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba. |
| Barátok örök csókban, magányosan a spicli, |
| döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki! |
|
| Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, |
| bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek. |
| Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák |
| s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák. |
|
| Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, |
| csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak! |
| Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek |
| ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek. |
|
| Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra, |
| ledobnám már a gondot, ami őket is vágta, |
| égette, szorította, – végül is be kell lássam: |
| nem bírok elbujdosni én se a boldogságban. |
|
| Lágy halántékot adtam korai dérverésre, |
| én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre, |
| bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse, |
| szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke. |
|
| Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van, |
| víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam, |
| ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat: |
| hívom a mindenséget hökkentő új csodákat. |
|
|
Kiáltás
| nincs titok, szived is dobolja |
|
|