Májusfák

1947–1952

Tűz volt a te neved

Tűz volt a te neved, tűz volt,

mellemen átvilágolt,

szemérmedet fűbe tiportad,

gyehenás csikó a hámot.

Bűn volt a te neved, bűn volt,

csípőd a csapda,

szerelmed hervasztó kamra,

ingatag szíved lakatja.

Gyász lett a te neved, gyász lett,

belefeketült a diák,

elárvult, amikor égig

föllángoltak sárgán a fák.

Hamupipőkékhez

Nehéz teknőkkel beborított

Hamupipőkék, álljatok fel,

arcotokról a szél a kormot

fujja el fényes énekével.

Könnyű ruhába öltözzetek,

fejetek fölött leng az ágon,

cicitek babát harmatozzon,

Hamupipőkék, azt kivánom.

Szabad hajatok úgy suhogjon

vállaitokra mint a zápor.

Irigy nagysága: mostohátok,

bámuljon csipkefátyolából.

Figyelmeztetés

Ne mocskold a vizet

gunarunk, gunarunk,

ott iszik a Busa,

csontsovány szarvasunk.

Kutya, ne légy hozzá

haragos, haragos,

ha a vizet issza,

lábához ne kapdoss.

Ne fuss el előle

almafa, almafa,

törzsed ha dörzsöli

viszkető homloka.

Szelek, aludjatok,

ha lépked, ha lépked,

fején szalag nincsen,

nehogy ellökjétek.

Égre néztünk akaratlanul

Égre néztünk akaratlanul,

mikor emeltük a dögnehéz

ezüstnyárfát, hogy legyen vályu,

itató a szomjas becce-szájnak,

szülőágy a feldomborodó

kenyértésztának, ha szakajtásra vár,

a menyasszonynak pedig kicsi teknő,

hogy majd fürdesse maszatos kis majmát.

Nem fáradtam el, csak meghuzódtam,

a többiek is szótlan hazamentek,

a csizmájukra ráragadt a sár –

Itt a padon hadd feküdjek el,

hadd nézzem a nagy padlásgerendát,

ezüstnyárfa, bárdolt ezüstnyárfa,

ilyen nyögetett minket is a réten.

Szitálj anyám lisztet, süss pogácsát,

szitálj egy kis álmot is szememre,

nehogy a kutya megnyalja a számat,

míg alszom, a kutyát ne ereszd be.

Itt még az isten is nyomorúlt

Alig vártam, hogy itthon lehessek.

A krumplileves segített rajtam.

Nem vártunk, gyerek! – anyám így szólott

s vászonkötényét megigazgatta.

Fáradtság, éhség alighogy eltűnt,

munkába álltam, fogtam a villát,

poros füveket szórtam szekérről,

inkább lucernát dobáltam volna,

de azt az égi tűz elharapta.

Láncról a vödör zuhant a kutba,

vasmacskával a vödröt kifogtam,

keréksín alá fa-éket vertem,

nehogy a hőség perdítse porba,

megöntöztem a dohánypalántát,

gondok lombjára hadd fujjunk füstöt.

S míg másba kezdtem, szóltam magamra:

hiába vágyod, nem lelsz nyugalmat,

szükség van itt a kézre, körömre,

itt még az Isten is nyomorúlt!

Tavaszi dal

Pártom te kardos

angyalom

öledben én sem

alhatom

tüzes csikódat

ellopom

kényesek kertjét

tipratom.

Nem kötöztök le

gazdagok

foszló aranyos

madzagok

szegények fejét

emelem

ballagj utánam

szerelem.

Oly undok ma a

búsulás

mint sötét csuha-

hurcolás

és oly szép ma az

öröm mint

leányokon a

piros ing.

Zuhatag

A meggyfa meghajol boldogan

leheli termékeny illatát

a torony égbe tör zordonan

kereszttel hősködő Ararát,

a paraszt homloka csörgedez

előtte ropog a faeke

áldásért kiáltott Istenhez

elapadt csutorás tehene

tavasz van földben és növényben

gyárakban vígak a motorok

fiatal asszonyok ölében

harmatos palánta mosolyog

gyártsatok ekéket vasasok

parasztok adjatok kenyeret

uraim féltsétek magatok

ostoros zivatar fenyeget

tavaszi haragunk lobbosodj

harsogd a dalunkat mérgesen

tavaszi szerelmünk lombosodj

lepd el a kerteket szélesen

tudatunk erősödj csontosodj

bennünk az új élet veleje

tudásunk gyarapodj bokrosodj

legyünk az új élet teteje!

Májusfák

Hajnalban állnak már vitézül,

szökik az égről a felhő,

haragos fejükön vigyázva

szallagot ingat a szellő.

Ünnepi ruhádat vedd elő,

danolhatsz, fütyülhetsz békén,

rögökön kapavas ne csengjen,

gyáron se füstöl a kémény.

Mióta a mezők nyugodtak

s nem ragyog fű között töltény,

azóta viruló ünnep ez,

minekünk eleven törvény.

Pernyévé égett a papiros,

amire tilalmat írtak,

májusfát magasat állítunk,

szegfűink szabadon nyílnak.

Májusfák suhogják magasan

az ember szabadult kedvét,

tövükben a táncot ne járják

sarkantyús csizmáju medvék.

Dunántúli béke

A türelmetlen paraszt keze

az ég tartályát megcsapolta,

fürdik minden, remeg a domb,

mintha a föld melle volna.

Régi huszár az ó-lábu híd,

szilaj csikó toporzékol alatta,

sodró fara van a víznek.

habos szája a levelet bekapja.

Szép az idő, szeretik

a fehér ludak, figyelik

nézik az eget ferdén tartott fejjel,

tollukon lepereg a víz,

kenegetik magukat kenettel.

Rozsok, búzák hanyatt dőltek,

nehéz felhő meghasalta őket,

szálanként is mind fölállnak,

megigazítják magukat,

ahogy illik illedelmes lánynak.

Nem hiába virágoznak,

aranybölcsők lesznek, rengetőznek,

mutogatják fűnek, fának

a pólyákat feszegető

piros csecsemőket.

Katonalovak

Háború volt, halálos télben

rühes lovak közt dülöngéltem.

Katonalovak voltak, árvák,

a poklok útjait bejárták.

Táncoltak nyihogva a bálban:

a légnyomások udvarában.

Megsüketedve jöttek onnan

esőben, fülledt nappalokban.

Lettek a ragálytól pompásak,

sebektől vasderesre váltak.

Jászlunkhoz beálltak zihálva,

széna volt ingereik álma.

Etettem őket, megitattam,

ne haljanak meg énmiattam.

Más hasznosat nem is tehettem,

néha fejüknél megpihentem.

Néha a szemük világában

keselyűket s csontokat láttam,

s létem szikráját, ahogy este

fekete véres hó belepte.

A hold amikor égre táncolt,

bőrükre selyemszőrt varázsolt.

Álmomban kihajtottam őket,

jártuk a szeles, zöld mezőket.

Hazafelé hajnalban

Gőzösöm trüsszögve elszaladt,

látom még: a sok kis csillagot

szórja a gyöpre, de engemet

füstjébe csavarva itt hagyott.

Más világba léptem s komolyan,

fényes fű uszítja talpamat.

Nem lehetek hajnali vonat,

de fölsípolom a falvakat.

Üdvözlöm a magas tengerit,

zöldzománcos kardja mosolyog,

rámragyognak sárga hímporos

címeréből édes harmatok.

Már világosodik hirtelen,

tekintetem vígan kapkodom,

fecskeként a gazdag földeket

bársony-szárnnyal végig csapkodom.

Még otthon telítik gyomrukat

rokkant térdű lovak, tehenek,

s itt vasállat tűnik szemembe,

olajos forgóval közeleg.

Ruganyos nyeregben ember ül,

úgy vontat gémnyakú ekéket,

vérig sérti a talajt, amit

századokon át csak becéztek.

Majd munkába állok magam is,

világ, én kimondom álmaid,

ajkam a vas-nehéz szavaktól

feszüljön, dübögjön, mint a híd.

Egy csillag halála

Egy csillag halálba fut

világok a farka alatt

égbeli pávakakas

tördeli a holdsugarat

zuhanását csak ez a szív

hallotta jaj csillagok

élek gyönyörűn a halál

ragyogó fia vagyok

Dombon

Botom a gyenge földbe leszúrtam

Állomásom most ez a domb

Szederfákra horgos szelek úsznak

S göndör felleg-csorda tolong

Engemet e dombra szelek húztak

Most ébred a télből a táj

Itt még hó fodrozza a sáncot

Ide bujt a fehér király

Kis kökényfa mímeli a táncot

Érzi a tavasz megérkezett

Mint a kisgyerekeknek a bálban

Válla csak a válla rezeg

Rozoga kocsik harmonikálnak

A tégla nehéz rakomány

Megépülnek az öblös magtárak

Pirulva ha itt lesz a nyár

Szemeim a születő csodának

Nyílnak enyém e vidék

Nem hiába hasogatták ősszel

A földet az éles ekék

A vetés izgul haragot zöldel

Tüzérezredekkel felér

A vetés megnő érik arannyá

Lesz a halál ellen kenyér.

Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár

késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,

ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,

bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,

vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,

szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,

bársonyorrára spriccel a tej.

Kivilágított ablakon túl

csipkés menyasszony irul-pirul.

Elsiratja a síp, hegedű,

füstpáva röpdös, lila begyű.

Násznépre mámor száll, a fehér

asszony szívére férfi-tenyér.

Síp, dob, hegedű, mulassatok,

zúgnak teremtő sugallatok.

Virágzó rozson

Virágzó rozson a szél habot vert,

én a szélén lehevertem.

Hallgató fülemre harmat cseppent

s megcsendült a világ bennem.

Óriás szövőgyár volt az égbolt,

sürgő orsó minden csillag.

Sokáig tünődni időm nem volt,

köszöntött a jázminillat.

Messziről szállt, meglepte az ingem,

iparkodásra biztatott.

Magamban én annyi embert vittem,

mint égbolton a csillagok.

Egy kék lepke meg egy sárga

Egy kék lepke, meg egy sárga,

hőségben játszanak,

ezüstösen zúg a nyárfa,

testemnek árnyat ad.

Sárga tarlón árpakéve,

göndörke pára száll,

életünk arannyá érve,

ez a nyár: aranytál.

Szép a lepke, ezüst nyárfa,

árpának aranya,

derekad és lábad szára

mintha rám hajlana.

Örvendezek, pedig rögtön

indulok, izzadok,

elejtek a nyári földön

sok tüzes csillagot.

Gereblyéző lányok

Elkorhad minden mezsgyecövek,

egyetlen szőnyeg az egész rét,

aranysugárban énekelve

húsz leány húzza a gereblyét.

Sarjuillatban serénykednek,

mert lepke most minden pillanat,

eső elől a puha réten

megrakott szekerek ringanak.

Húsz leány selymes rétet fésül,

zengik a szabadság énekét,

nézd, a szemükben ott az ország,

mint fűszál harmatán teljes ég.

Dunai átkelés

A tág partok közt nagy folyam

hömpölyög Budapest felől,

várja a tenger boldogan,

testvér vizek közt elvegyül.

Az ég temérdek csillagát

füröszti már a kék Duna,

a tulsó partra komp visz át:

óriás acél-vadruca.

Zúg a motor, a víz habos,

kompot, vonatot tart magán,

hiába nézek vissza most,

már messze van az én hazám.

Bulgária

Kékbe borult este

csöndes szelek járnak,

csókolják az ágon

csüngő birsalmákat.

Buzgó forráskúthoz

bivalyok ballagnak,

összetülekednek,

mind inni akarnak.

Padokon parasztok,

kétfelől a térdek,

mivel szűk az utca:

csaknem összeérnek.

Dal

Őszi vihar tört a völgybe,

szaggatta a gallyakat,

szállt a lomb, mint puskaszóval

szétriasztott madarak.

Kínjában a lomha erdő

megborzongott, rettegett,

és mi mégis boldogságról

dudolgattunk éneket.

Lomb és virág leborultak,

szemem tüze fölcsapott,

szóltam: rád is vihar készül,

iszonyú lesz, ha hagyod.

Vadászok

Tágulj ki naggyá reggeli égbolt,

felhő, ma ne járj a tájon,

vadászok szeme hadd lásson tisztán,

fegyverük jobban találjon.

Csendesen csúsznak a szánok, halkan

süpped hóba a lópata.

Nézik a tájat, arról susognak,

milyen a nyulak sóhaja.

S arról, hogy máskor mások vadásztak,

s követelték a jó urak,

hogy a cső elé fülénél fogva

vezessünk őzet, vadnyulat.

Leszállnak némán, karjukon fegyver,

dajkálják, mint a gyermeket,

olyan a csönd, hogy kitörni készül

ropogós ólomförgeteg.

Szomorú csata lesz, nyuszira

figyel a fényes puskacső,

amikor dörren, szív beledöbben,

a sörét seprő jégeső.

Lucerna nékik nem fakad többé,

menekvés nincs már semerre.

Sírnak szegények, száll piheszőrük,

gyűrűzve esnek bukfencre.

Tavalyi fűnek selyme mit rejthet!

Ihol, a fácán felröppen!

Aranyos farka úszik az égen,

gyorsabb a puska, rádörren.

Zuhan a fehér akácfa-ágra,

zuzmara porzik, permetez.

Azt hitted álom? Itt van előtted,

Erzsike, szorítsd szivedhez!

Tánc a téren

Mérges télben megfagy a vizesés,

mégis tüzes az élet.

Porzó hóban szalagos násznép,

elől az új pár lépked.

Pópa nézi, nézi a menetet,

kékül akár a pulyka,

mert az új asszony áldása nélkül

indult el a boldog útra.

Jönnek a komák vörös kakassal,

áll zene-banda a téren,

járják dobra, harmonikára,

csillag reszket az égen.

Meghátrálnak, neki-nekifutnak,

lobog a selyemkendő,

lehelet kavarog, leng felettük

lángokkal ittas felhő.

Öregasszonyok

Neszező lúdcsapatból,

hófehér tollú hadból

kilencet kiszemeltek,

megtépni ölbe vettek.

A nyughatatlan ujjak

repesnek, el-elbújnak,

vedlik a toll a mellről,

a láb- és szárnytövekről,

néha a vér kiserken.

picinyke piros gyöngyszem,

de éppen elégséges

az emlékébresztéshez.

Nem kél az emlék másról,

nem szól a szó se másról,

csak minden virradatkor

megcibált szöghajakról,

a fájdalomról, vérről,

elrepült kendőcskéről,

százludas asszonyságról,

pásztorlány búbajáról.

Megáll az ujj rezegve,

mintha csak emlékezne,

a szorító kar ernyed,

a szárnynak helyet enged,

kicsap a szárny fehéren,

pihetoll száll a szélben,

fuvóka szélben elvész,

akár a régi emlék.

Kezük igazul újra,

megindulnak az ujjak,

gyűlik a toll a zsákba,

piheg a puhasága,

hallgatnak, úgy ügyelnek,

lehelni alig mernek,

pehely se vesszen kárba,

legyen belőle párna,

párna a menyasszonynak,

pólya a pólyásoknak,

vánkosa mindazoknak,

kik mindig fáradoznak,

nyugtató okos fejnek,

ha elcsigázva szenved,

hogy túl az édes álmon,

okosat kitaláljon,

csodát a világrendben,

hogy meghalni ne kelljen.

Ballada

Szüleimben már a halál érik.

Mért születtek, mért halnak, nem kérdik.

Ők a vetést féltik fagytól, tűztől,

golyótól a sok fiatal mellet –

Némán is az életről perelnek

s nem hallják meg, ha a halál kürtöl.

Ó, halál, te örök telhetetlen,

gyűlöletes, mégis győzhetetlen,

engem mindíg zaklató fehérség!

Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,

ellenséged vagyok rendületlen,

embereknek kell ez a merészség.

Tenger

Violás égbolt borul a tájra,

hullámok villognak alóla,

hangot hoznak a végtelenségből

zúdúlnak egymásba-karolva.

Balcsiknál zordan mormol a tenger,

szüntelen reszket a rózsafa.

Szép ez a tenger, vad szeretettel

mintha a lelkemhez szólana!

Tenger, te lelkem habos testvére,

két szemem ragyogva megcsodált,

de én még ifjan szabad hajóval

akarom járni az óceánt.

Én még sokáig akarok élni,

szállani előre sebesen.

Zabolát vetni lehet a vízre,

de énrám, de énrám sohasem.

Tengerről fuj a szél

Tengerről fuj a szél, mámoros a nyárfa,

inogva a palotát paskolja.

Ó, ezt a palotát buja királynő

rakatta a habfehér partfokra.

Mária királynőt ikon is mutatja:

lámpás hintón, mint szellő tovaszáll,

de Mária mintha babakocsin ülne,

nagyobbra van festve a lovaknál.

Most hadd fessek én is: Vizesést csináltat,

sír a nép s ő kacag az aszályra,

zuhog a vizesés, párától ittasul

Mária lelke, égszínü palástja.

Méregzöld fa alá török szeretőjét

vonszolja, lecsücsül az asztalhoz.

A párnát elkésve hozzák alája,

mérgében kövérke könnyet harmatoz.

De hússal jóllakva rózsákat szaglászni,

jól tudom én is: mennyei édes.

Már rózsának látja a karmazsin turbánt,

s hajlik, lehajlik az ozmán fejéhez.

Mária, legfeljebb ábrándos lovászod

lehettem volna, ha akkor itt élek.

Akiket leköptél, kertedben tanyáznak,

ország és jókedv örökre övék lett!

Levél a plovdivi vásárról

Éj volt, mikor a városba értem,

én is mint mások a pázsit-szélen

padra dőltem, hogy elszenderedjem,

zászlónk ott lengett éppen felettem,

néztem, csak néztem, jó ám barátom

egymásra lelni túl a határon!

Reggelre dúsan harmatos lettem,

ébredt a város, tarka seregben

jött már a vidék csodalátásra,

repülőgépek zúgva, cikázva

messzi vidékről népeket hoztak,

taposókat a plovdivi pornak,

otelló-szemű fekete lányok

pezsgő olajban sütöttek fánkot,

de szívemet az igazi vásár

ajzotta-húzta s nem izgatott már

ó-mívű utca, mecset és klastrom:

lesz idő őket végig kongatnom,

Marica-parton reggeli fényben

hatalmas torony izzott fehéren,

csúcsán a zászló csattogó selyme

hívta a népet mind közelebbre,

sodródtam gyorsan, mint gally az árban,

óriás gépek vártak karámban,

csikók nem nyíttak, bikák nem bőgtek,

mindenütt gép, mely kíméli őket

s az embert védi, megóvja immár,

plovdivi vásár, hatalmas kincstár,

s mennyi csodáló, hidd el barátom,

én meg nem tudtam, mit kell csodálnom:

gépet, vagy embert, oly szépek voltak,

ábrándos fénnyel összeragyogtak.

Repülő

Simábban száll égfelé, mint

bármilyen madár.

Sóhajtottam – s óriássá

nyílt a láthatár.

Sudár fák, mint gyér fűszálak

bukkannak elő,

apró minden, tenyerembe

fér a dombtető.

Repülök és mosolyom a

földre elvetem.

Magasság? E szép iramot

jobban kedvelem.

Megyek haza, szabadságom

csak egynehány nap,

aztán újra délre szállok,

mint a madarak,

aztán újra visszajövök

s itthon maradok,

ez a föld az én éltetőm,

én itt dobogok!

Nincs erő, mely irányomat

eltérítené,

szívem, mint a csillagmotor

húz hazafelé.

Ősz van újra

Ősz van újra, lehervad a környék,

fenn a dombháton sövények zöldjét

elönti halálos pirosság.

De szöllő és körte édesebbek,

állatok hízva vérmesednek,

a rétet jóllakva tapossák.

Megmérhetetlen verejték elfolyt,

ez a nyár mégis gyönyörűszép volt,

gyümölcsöt nevelő szerelem.

Sürög az ember nekigyürkőzve,

kincseit hordja pincébe, csűrbe,

s mosolya ragyog e kincseken.

Majd altató fény szitál az égbül,

erdő és mező pihenni készül,

suhogó ruháját leveti.

Én nem alhatom át ifjuságom,

deres és havas lenne az álom,

a halál az alvót szereti.

A csengő

Kék kövű, meggyfás országúton

döcög a szekér-karaván,

az oldalak közt cukorrépa,

rezes csengő a ló nyakán.

Onnan jönnek, hol napot villant

a piros házak ablaka,

hol harcot a kéz közösen vív,

mert megszakadna egymaga.

A szekérzörgés lassan elhal,

csak csengő szól a ló nyakán,

s ez fülembe zeng mindig, mintha

az ő szívüket hallanám.

Sóhegyek tövében

Sóhegyek tövében, dörgő tengerparton

jár az én kedvesem tengerzöld ruhában.

Iszonyú távol, de szerelme varázsol,

kényszerít, hogy mindig magam előtt lássam.

Magam előtt látom színesen, fényesen,

de csak délibábom, álomi tűzvendég,

buknék már ölébe, hadd lenne, hadd lenne

mai sóvárgásom földerengő emlék.

Tengeritörők

Izzik a sárga

tengeri-tábla

tűzpiros hajnali fényben.

Jön a szél, jár-kel,

ijesztő zajt ver

a rendek rengetegében.

Jönnek a lányok,

jól szaporáznak,

fujkálnak párafelhőket.

Szélverte parton,

cimbalomhangon

sürgönydrót sürgeti őket.

Kezükben vessző-

kosárban szöllő,

kenyérrel ebédre lenne –

hintázik, fordul,

bő leve csordul,

elvérzik tömzsi kis teste.

Levelek ezre,

ezerszer ezre

csattogat sárga seregben.

Megjön a lányhad,

nagyobb zaj támad,

egyszerre húsz tő is reccsen.

Húsz tőnek drága

aranybabája

vesszőkosárba hanyatlik.

Fönn jeges szárnyak,

vadludak szállnak,

vad riogásuk lehallik.

Hullócsillag

Tündököl a csillagtábor,

nézem, hosszan nézem.

Ott egy csillag alig mozdult

s máris eltünőben.

Fényét veszti, csak a vakság

lehet a sajátja.

Testét is a zengő kékség

semmivé sikálja.

Megfáradt, vagy önfejű volt?

Pusztul mindenképpen.

Lehulltával nincs hiány a

csillagok rendjében.

Hazám, de sok csillag adja

múlhatatlan fényed!

Velük mindig fényt lobogni

kívánok teérted.

Ha én téged elhagynálak

keserves harcokban,

tündökölnél tovább, de én

vesznék nyomorúltan.

Álom a diófa alatt

Jólesik megnyugodnom így ősz elején

itt, a dülőútmenti diófa tövén.

Tíz öles terebélye úgy borul reám,

mintha volna a házam, volna palotám.

Körben sárgul a táj, de zöld e palota,

ég az ablaka, széltől surrog zsaluja.

Fönn a madarak lakják vígan, idelenn

fáradt mezei ember fekhet hűsiben.

Kék darázs dong, a lombot csapja úntalan,

árva muzsikus, mégis nagy varázsa van.

Emlékeztet a nyárra, mély álomba nyom,

én most az aratókról ébren álmodom.

Július vad tüzében áldott volt e fa,

ebédet hordó vének félkézkosara

asztallá bomlott itt a hűs tető alatt,

s édes volt a kiszáradt szájnak a falat.

Seregben, hadseregben itt ült a fél falu,

kisajgó térdeik közt pattant oldalú

zománcos bögre, benne félig hűlt leves,

meghegedt arany foltja, mint pénz, kerekes.

Fönn, a leveles ágról kaszák, fegyverek

függtek, hogy ne bántsák a mászó gyermeket.

Biciklik törzsnek döntve, szarvukon kabát,

vesszőkocsikban síró, tejszagú babák.

Morgást hallok és drága lüktető derűt,

szerelmes társak szíve amint összeüt,

s a vaskanál amint a bögre mélyire

zökken, mondván, hogy immár más is jöhetne.

Fáradt a férfinép, de nyugta tovaszáll,

üllőjét üti földbe, kaszát kalapál.

Mint népfelkelők hajdan, két csata között,

szótlanok, csak a fényes penge cseng, pönög.

Ó, az a kasza sok-sok zsellérderekat

roppantott meg a lobbos magyar ég alatt!

Mégis dicső volt néha, nagy hírt hirdetett,

sarabolt életrontó úri fejeket.

Hallom a vezér hangját: – Menjünk emberek!

Mennek, aranytengerbe tűnik a sereg,

s mire fölkel a hold, a tenger tűnik el:

kévébe kötve fekszik hullámezrivel.

Suhog a dió lombja, fejem fölvetem:

hol a nyári kép, hol van kaszás seregem?

Vetik a magot újra, újabb aratás

jöttét sürgeti már a sok nyári kaszás.

De az már legyen más, a pendülő kaszát

rozsda börzsönye fesse, mint ősszel a sást,

embert már ne kínozzon, tapló s kovakő

mellé parancsolja a száguldó idő.