Az angyal és a kutyák

1944–1946

Vasban vagyok

Vasban vagyok, vasban vagyok,

vasban csöngenek a dalok.

Rácsikorgok jó anyámra,

miért ontott napvilágra.

Kellene elszállni innen,

s nincs isten hogy megsegítsen.

Sárga szalmán könyökölök,

nagy zöld bogár körül-dönög.

Vagyok vassá csinált angyal,

elsüllyedek, ez a nagy baj.

Értetlenül bámul reám

boldogságos kis Máriám.

Hiába ég szája-húsa,

más az ábránd majálisa.

Csak pihegek, pillogatok,

a csillagok szép szabadok.

Udvarukba azok hívnak,

legyek nagyhatalmú csillag.

S vasban vagyok, vasban vagyok,

vasban csöngenek a dalok.

Nap hanyatlik

Nap hanyatlik,

nagy tüzes golyó,

csillag pattog,

égi tűzbogyó.

Kövér gallyon

harmatos levél,

gyöngyöket ver

nyakunkba a szél.

Fáradtságunk,

bajunk tovaszállt,

átragyogjuk

a nyáréjszakát.

Életem a cigánykártyán

Cigány Kati szíve aranyóra,

pergő nyelve babona-motólla.

Fiatalúr, Mária segélje:

a sárga ház, mit mutat a kártya,

lesz magának pokoltüzes kályha,

fogságból jön édes cimborája,

biceg, mint a meglőtt bikaszarvas,

inog-binog, mint a gyertya lángja,

gyászkoporsó, mit mutat a kártya,

cimboráját viszi másvilágra,

de áll a szerencse, áll az öröm,

nagy pénznek van magához eránya,

Pesten sétál, mint egy uriember,

kivasalva hét váltóruhája,

de a gonosz, kit mutat a kártya,

háta mögött a kardot kirántja,

de áll a szerencse, áll az öröm,

habarodik aranyhaju lányba,

szerelem áll szíve erányába,

piciny baba, törvénytelen alma,

itt nevet, itt nevet, lássa –

de áll a szerencse, áll az öröm,

végülis jót mond a kártya.

Örömem áll, mint a sudárnyárfa,

letördeli sok fekete kánya.

Kemény számat angyal zabolázza

Kemény számat angyal zabolázza,

torkom sajog a Somló borára,

lógó hajam szomorúfüz ága,

rossz bakancsom kavicsokat ríkat,

lázasodva nézek a világba,

sárga rétre, hol isten bólingat.

Homloka alatt a bazalthegynek,

izzanak a szőlők, édesednek,

a forró must jó lesz a szivemnek,

akkor jön el az én forradalmam,

varjak hadat hiába üzennek,

deres füvek lángolnak alattam.

Agyara nőtt a vadkannak

Agyara nőtt a vadkannak,

villog holdvilágba.

Nincs fegyverem, csak a szívem,

istennek céltábla.

Jó az isten, talán jó az,

ha vasakkal átver,

nyilaitól nem üvöltök,

vagyok erős ember.

Tiszta vagyok, életemet

jó anyám tilolta,

aranylámpáját én viszem,

sose lesz kioltva.

Gilice

Nap feketedik szélfujta égen,

mintha vak varju ülne rá,

de hopp, a kék hegyen kis pincében

must habosodik szilajjá.

Ilyenkor a fiú gondol szépre,

vére sokasul, fölnevet:

gilice, gilice, ma estére

csók pirosítja csőrödet!

Vér és must

Holdatlan vaspor-szürke ég,

must pezseg és az édes vér,

agyamra szesz fúj, fölkaplak,

levegőben a kis talpak.

Jaj, de gyönge a derekam,

nem bírlak tartani magasan,

elzuhanok,

elolvasztalak,

csillag vagyok.

Hátat fordít a kőfeszület,

csikorognak a szögletkövek,

meginog a lomb –

Félsz-e?

Én félek.

A lélek beleborzong.

Nem kérem én, hogy megbocsáss,

Jézus adja a bűnbocsánatot –

Ajakas virág, örvendezz,

én viselek bánatot.

Csillagrugó éjszakában

Homlokodon fehér kötés,

blúzod alatt szívröpködés.

Omló hajad üstökfénnyel

kavarodik az enyémmel.

Csókom dobog ajkaidon,

mint a paripa a hidon.

Szeder-ágak árnyékában,

csillagrugó éjszakában.

Szeder-ágon sárga levél,

holnapra a földre alél.

Értsd meg, értsd meg, kis Mária:

minden élet halál fia…

Hajnal előtt elkísérlek,

ablakodon besegítlek.

Csillagrugó éjszakában

vetve szénából az ágyam.

Csavarodok lópokrócba,

jön az álom: égi rózsa.

Fönn a szénán a mennyország,

megjelenik a te orcád.

Tücsök húzza gyönyörűen,

szív dobog a hegedűben.

Kis egerek a sípjukat

fujják rózsás kisujjukat.

Riadozva fölébredek:

rámharsog az őszi hideg.

Hajnali kenyér

Mosakodok, állok versnek

hideg hajnal-fényben,

csókok helyett csak keservek

vannak ébredésben.

Szúrt sebeim nyíladoznak:

vörös-barna szájak,

őszirózsák illatoznak,

szelek muzsikálnak.

Ahogy meglát három állat,

torka reám zendül,

párát fújva trombitálnak,

búsítnak veszettül.

Rezgő szénát dobok nekik:

egyetek szegénykék,

míg a hasatok megtelik,

én is reggeliznék.

Tán öklömet is lenyelem,

ha ehetek végre,

paprikával szórt kenyerem:

hajnal vörössége.

Hadifogoly

Rejtelmesen készít az ősz

apró deret,

piros derekú őszirózsa

attól remeg.

Öreg hordóban must bizsereg,

habokat vet,

ősz hozza vissza az elfutott

örömöket.

Poros lábát a hadifogoly

fűben törölte meg,

varjak tipegnek háta mögött,

kövér sereg.

Nem ismerik meg a leányok,

mint a lélek lebeg,

szája csók helyett bort követel,

szemei fölzengenek.

A bánat hajnala

A csillagoknál voltam őrszem

s boroztam fényes éjszakán.

Mint hideg pohár cseng a hajnal,

kihűlt szerszámok néznek rám.

Szívemet látom őszi kertben,

tartja egy szép hajas-baba,

fekete szallagok susognak,

eljött a bánat hajnala.

Zöld koromat jég tördelte

Zöld koromat

jég tördelte,

szegény fejem,

vak életem

lehanyatlik

térdeidre.

Csapatosak

már a varjak,

csapatosan

add a csókot

hogy meghalni

ne akarjak.

Köd-konda támadt

rétemre,

virágaimat

megette.

Már csak a betű

virágzik,

eredő könnytől

elázik.

Puszta világra

jön a tél,

árvaságomra

nincs födél.

Őszi mérgelődés

Pulyka az ősz, sugár-tolla

mérgesen széjjel áll,

cibálja a kendőt, amit

magadra csavartál.

Én, rikoltó pulykakakas,

robogok körötted,

mérgesedem, elkékülök,

szárnyaim letörnek.

Ó, fekete gyapjútorony,

hol van a tulipán?

Rálelnék, ha ruháidat

bontanám, rontanám.

Térdeidnél jegesedő

könnyeim elvetem;

gyöngybástyáid magasodnak,

villognak ellenem.

Októberi napló

Ha a telehold föllebeg,

leomol földre a levél.

Cimborák, erős gyerekek,

a lány tőletek elalél.

A rizling és a muskotály

zavaros még, de így a jó,

megtisztul velünk, ha leszáll

a földre fényesen a hó.

Kikericsek, szép lilák,

picike szűzmáriák.

Lelke van a nádasoknak,

a vadludak fölsuhognak.

Ég ragyog, hidegre vált,

gyöngyházgombot, gyöngyöt gyárt,

rongyos ingem felgombozva,

csupa gyöngy a hajad fodra.

Déli madarak most búcsúznak,

meghízva vágnak égi utnak,

idegen országból fiúk jönnek,

botladoznak, vézna-nyakúak.

Mire anyjukhoz hazaérnek,

igen porosak, alig élnek,

mindenki kérdezgeti őket,

csak susogni tudnak szegények.

Egyiknek így remeg a szája:

Lajcsi, amikor leült a sárba,

elosztottuk holmiját – üngit

hazahoztam, itt van a zsákba.

Zsebemben este összekoccant

a pohár meg a kés,

már éjfél felé szemeidben

szép volt a lángverés.

Hajnalra széttépve a lelkem:

egyetlen szép ruhám,

reggel didergek: ó bűnbánat

szentsége, szállj le rám!

Dér angyalai szálldogálnak

a földre kék grádicsokon,

oltott rózsák arca elbágyad,

retteg a sok paradicsom.

Gyümölcsökre kések ragyognak,

rézüstből jószagú a gőz,

a naspolyafák ingadoznak,

borpincék illata erős.

Szelem a mérges dohányt délben:

apámat hadd szédítené,

új bor csillaga ég szemében,

enyémben új szerelemé.

Szemeimet nyitotta a hajnal,

most a csönd is erős muzsika,

levél remeg egy dundi harmattal:

földi a bölcső, égi a baba.

Vaslábosban ella-krumpli gőzöl,

körbeüljük az asztalt éhesen,

ujjaim közt, krumpli, levetkőzöl,

aranytested süti a tenyerem.

Bársony-cica szivemnél dorombol,

a tegnapesti lány kísértete,

félre nézek, szám csak ennyit mormol:

ruhája, haja koromfekete.

Boromat kiiszom, robogok

a versben: verses öltözetben,

menekülök az élet elől

életbe, mindíg sebesebben.

Határaimról visszahőköl

feje a kis verekedőknek,

mert itt a harcok súlyosabbak,

a csillagok is dermesztőbbek.

Október ága vállaimra

palástot levélből terít,

harangok zúgnak álmaimba,

nyelvükkel szívemet verik.

Októberben pirosra váltam,

litániázok, jaj sokat,

ajkad szentséges harmatában

fürdetek bűnös csókokat.

Előttem irka, fehér napló,

írom lapjára Máriát,

de nem őt, aki glóriában

szoptatja pőre kisfiát.

Az én Máriám arany-édes,

bazaltkövön ért szőlőfürt,

az én Máriám őszi fényben

ködöt rettentő gyöngyházkürt.

Mária kukorica-halmon

csücsül, megrezeg vad haja,

pillogat reám, dajkás karján

kukoricacső a kisbaba.

Fogaim közt fekete szipka

Fogaim közt fekete szipka,

pára jön rajta, nem a füst,

a fejem búbján fakó sipka,

csokra ökörnyál, színezüst,

merengek hervadt árokparton,

az őszi nap szivemre süt.

Ökrök szántáson habosodnak,

szemükben állandó világ,

orruk a gőztől csupa harmat,

lógó szederjes húsvirág,

fülük se cseng a csattanástól,

ha a szíjjostor odavág.

A szemem, szívem velük búsul,

látni szépet is kellene,

varjú az ágon károg rútul,

a táj piros és fekete,

elmúlt a nyár, jön tolakodva

a köd a völgyből fölfele.

Parlagon éhes marhacsorda

rágja a torzsák ormosát,

kölyök a sárga tököt csórja,

tökfejet csinál, ostobát,

halottak estjén száz töklámpa

rádvicsorítja fogsorát.

Kupacba gyűjtve van a perje:

gaz-király, irgalmatlan úr,

szivókáit a tűz perzselje,

égjen el óhatatlanul,

tüzek virulnak őszi estben,

a hóharmat fejemre hull.

Szívem örökös ételed

Szívem örökös ételed,

pünkösdirózsás életed.

Eső, hóharmat ránkszakadt,

gőzölgünk vörös fák alatt.

Az égi gyöngy hideg, rideg,

hajról bokáig lecsereg.

Minket az ősz hiába ver,

hevünket nem hűtheti el.

Lehetünk térdig sárosak,

tüzesen vagyunk párosak.

Este van, csirreg a fogoly

Este van, csirreg a fogoly,

trónusom: kihült hangyaboly,

a báb és dajka szendereg,

elbujt a pezsegő sereg.

Este van, ősz van, szívemen

fölvirradnak a vak sebek.

Itt kuporodok ormótlan,

huszévesen is rongyosan,

aládúcolom államat,

fogam között a káromlás

ne kapjon hangos szárnyakat.

Valaki viszi vígságom,

bajoktól vagyok búskomor,

láncoltattam az ég alá,

a világ mérges hangyaboly,

percei rajtam nyüzsögnek –

Este van, csirreg a fogoly.

A szerelem halála

Fejem az égben: koszorús harangod,

kondítom a felső csillagoknál,

csillagok között farsangolna rangod,

szerelmet ha velem gyakorolnál.

Szerelem halálát kondítom – s te hallgass,

ágyba feküdj, heveréssz emlékkel,

jó voltál, de jobb a bor: hatalmas,

jó Isten is a sarokba térdel.

Széllel sodort

levelek,

elsodródok

veletek.

Deres mezőn

szent egek,

kibékülnék

veletek.

Nem tüzesít

szerelem,

ami elmúlt

feledem.

Délnek elszállt

mosolyom,

gyászosakat

álmodom.

Fehér mezőn

kék egek

szétbárdoltok

engemet.

Négy őszi levél

Levegőben

Az égre fölemeltelek,

szállni tanultál kedvesem,

levegő édes vándora,

kisangyal, hol a szerelem?

Nem is repülsz, de kergetett

menyasszonyságod tova száll,

becsavarja a fejedet,

ökörnyál, őszi pókfonál.

Földön

Nyújtózz el szépen, drágaság,

az őszi fűben pihegve,

itt lész fehér, ha jön a dér,

üt a körmödre, ínyedre.

A szíved mellett térdelek,

szomorún földiszítelek,

borítnak vörös bélyegek,

csók helyett meggyfalevelek.

Vízben

Fejed lökődik, hajadat

emelgeti az áradat,

mint holdsarló kihűlt a szád,

szemedből pezsgő gyöngy fakad.

Bánlak nagyon, de nem sirok,

a vizet nem is kavarom,

talán még most is szeretlek,

a partra horgad haragom.

Karomban

Levert a mindenség szele,

mint őszi fának harmatát,

megtudtad, hogy a két karom

köre az egyetlen hazád.

Halottak estjén gyertya közt

magad a bűntől eloldod,

rámjössz, rugdossa szívemet

pünkösdirózsa-bocskorod.

Krizantém

Fehér vagy, mint a habcsomó,

nehéz vagy, mint a bánat,

sokasodnak a csattogó,

vicsorgó őszi árnyak.

Krizantém, havas zivatar

készül s a föld lesz ágyad,

isten haragja betakar

és vége a világnak.

Bánatot váltunk

Bánatot váltunk szerelemre,

apadj le szívem ijedelme,

ne esedezz holdatlan estért,

világossággal jön, ki megtért.

Akit oly sokszor megdaloltál

viharból jövő liliomszál,

piros liliom, nem fehérlő,

letörni nem tudta a ménkő.

Tekintetemtől megszelídül,

szívzuhogástól földre szédül,

szemeit ájultan behúnyja,

szeretni kell újra, meg újra.

Ebek a magyarok

Ebek a magyarok,

ebek, ebek, ebek,

hűségtől ugatnak,

bajtól nyüszítenek.

Kócos komondorok,

nagy posza agarak,

pici pulik egymás

szivének ugranak.

Ha majd bundájukat

pörkölik istenek,

akkor meghuzódva

újra nyüszítenek.

Meszelő gyászmenyecskék

Szoknyájuk fekete harang

őszi szélben,

ordítanak a házfalak

hófehéren.

Mért meszelnek, gyászmenyecskék,

mire várnak?

Holt katonák csontján szelek

tamburáznak.

Uruk helyett hóbika jön

hamarabban,

homlokától falról a mész

mind lepattan.

Átokkal meszelt orcátok

fehér szív lett,

rakjatok rá pirosítót –

mindíg többet!

Az angyal és a kutyák

Mellemet nyomta nehéz álom,

gyémánt fénnyel szememet sütötte:

láttam egy angyalt fönn a dombon

tüskés akácosban megkötözve.

Átlátszó volt az angyal torka,

benne a lélek föl és alá járt,

sárga kutyák két lábra állva

nyaggatták, csomóban tépték tollát.

Korán ébredtem, fájt a szívem,

éreztem, valóság volt az álom,

angyaltollat keresni mentem,

hó ragyogott az egész világon.

Szánom-bánom

Szánom-bánom, hogy eláztattalak,

kövekkel vízbe lenyomattalak

a bogarak és brekuszok közé,

csókolgatom a téli árnyakat.

Édesem voltál, azért ettelek,

sok volt a jóból: elvetettelek,

szívem gebed most érted, itt a tél,

kopár kezeim feléd kéklenek.

Jelenj meg már, te nyárba-öltözött,

meredek mellel hópihék között,

alád terítem zászlós nevemet,

a térdeidre csengőket kötök.

Kísértés

Varjat vártam, hogy szárnya közt

hozza a hóförgeteget,

de jött a csókos tűzmadár,

megcsípett, szárnnyal verdesett.

Kigyúltam, lobogtak a fák,

a rét, a sárga nád, a sás.

Hívott a Vörhenyes Hajú

s már harsogott a suttogás.

De levágtam a tűzmadár

fejét, a tűz is hamvadott,

és akkor megeredt a hó,

verte a lázas ablakot.

Legyek már egyszer hófehér,

akár a téli domb sivár,

oltár koptassa térdeit,

ki tőlem szerelmet kiván.

Jég alatt alvó vérfolt

Szerelem, díszem te voltál,

nyáréjjel fölénk hajoltál,

alád feküdtünk, hasaltunk,

kigyúlt a zöld fű alattunk.

Látta ő is, ki érettünk

szögekkel feszíttetett:

kőkereszten a kő-Jézus

boldogan ránknevetett.

S jaj nekem, jaj nekem,

kínszenvedés vagy szerelem,

leomolsz a téllel,

szétbárdolod a szívem,

rásózol dérrel.

Ó, jajgattató szerelem,

alázatos lettem igen,

zászlóddal, aki kérkedik

végülis elpityeredik.

Pünkösdi piros asztalnál

édesen mért boroztattál,

mért hoztad a tóparti lányt,

húsz esztendőmnek aranyát!

Miatta égig érő baj van,

összekötözve ég a sarkam,

dob és hegedű elrohad,

úszik a cimbalom,

hajamat marokra fogva

fejemen csüng a fájdalom.

Szerelem, jaj te szerelem,

dadogást hoztál, tébolyt,

életem, telivér életem:

jég alatt alvó vérfolt.

Ne rázd fejedet, Busa

Ne rázd fejedet, Busa, te bolond,

hisz nincs nyakadon harang, se kolomp,

csak lánc riszálja holdas fejedet,

szarvaid alatt horzsol sebeket.

Arany szalmán térdepelj le inkább,

míg nem verem bordádra a villát,

szemed kerekre ejtsen könnyeket,

mert menyországod régen elveszett.

Arra gondolj: elfogyott a széna,

s tavasszal majd, botolva, alélva,

boronáljuk a rét zöld haját

s gazdád a szélben elsírja magát.

Borzasan

Csini-csin, csin-csere-rere,

szólnak a kékfejű széncinkék.

Cseréljünk: szív-csere-bere,

cinkeszívvel én is víg lennék.

Tél van, a télnek gyomra van,

s én borzasabb vagyok nálatok.

Ti összebújtok boldogan,

a kazal aranyos házatok.

Utolsó

Fiukat hívtam, nem jöttek,

a lányok hátra maradtak,

késeket fogtam, megböktek,

szép-érzéseim halottak.

Isten a könnyben elcsöpög,

elhágy engemet vakmerőn,

lázas burokban hömpölyög

világgá tárult hómezőn.

Üvegkoporsóban

A dombok hóvilágos háttal

nyökögnek hideg ég alatt,

egy nagy madár sötéten szárnyal,

szélfújta kormos ing-cafat.

Egy hentes-kéz tüdőmbe markol,

szívemet nyomja, fulladok –

ó, vadludak a nádasokból

rebbenjetek föl, sírjatok!

Világban: üvegkoporsóban

borzongok, hideg bort iszom,

gondolkodok a messzi hóban

elveszett barátaimon.

Nem tudok értük dáridózni,

borommal elfogyott a fény,

előttem üres bádog-dózni,

se dohány nincs már, se remény.

Ó, csodálatos jégvirág

Ó, csodálatos jégvirág,

táncolva megdermedt leány,

fátyolos, csipke-kombinés,

napvilágomnak ablakán.

Csillag-kripta a két szeme,

kialudtak a csillagok,

lángudvarukba éjjelre

meghíva nem ballaghatok.

Ó, csodálatos jégvirág,

mi lesz így velem s teveled?

Ha rádlehelek: tovatűnsz,

ha megbűvölsz: megdermedek.

Anyám ül, mint egy óriás

Anyám ül, mint egy óriás,

gúzsba kötözve tart ölén,

ott rúgkapálok, pántlikás,

ütköző-szarvú kis bölény.

Bontsd a bogot, mert meghalok,

szeretnék élni szabadon,

a lányok vörös angyalok,

öklelném őket friss havon!

Január királya

Csönd lesz, hideg lesz nemsokára,

sátrat ver a szél a domb aljába,

elcsüggedve lefekszik újra,

zengő kezeit rakja tüdejére,

ablakverő tenyerét becsukja.

Csönd lesz, hideg lesz nemsokára,

ajkamról egy sóhaj lebeg,

pára hül dérré, dideregnek

ezüstcsillagos kökényszemek.

Havas erdőből jön halálosan,

nagy vadkanja az Úristennek,

jégagyara sérti a holdat,

mázsás heréi összerengnek.

Jön a vadkan, január királya,

a fagyhalált nemzi a világba,

nincsen erőnk leteperni,

bicska sincs, hogy vadságát kivágja,

rajtunk nem segít senki.

Tündér a tűzben

Barna rengetegben,

fényes ezüsthajszál,

jaj, megijesztettél,

majdnem megríkattál.

Fényes ezüsthajszál,

elárultál engem,

ragyogod világgá:

gond között hempergem.

Most kitépve hajlongsz,

elégetlek máglyán,

göndörödő táncot

jársz a gyufa lángján.

Tűzre vetett tündér,

kék füstben repülsz el,

s visszajössz fejemre

ezüst förgeteggel.

Hiába égetném

hajam lángra hajtva,

csak a pernye volna

kondorodó barna.

Szentpáli vers

Ezüstpatkót lovamra

aranyszöggel veretek,

fejeteken átfutok

mint a porverő szelek.

Hajam aranysarlója

tündököl fültövemen,

dárdával, kötelekkel

én az Urat leverem.

Tusakodok Istennel

dühösen s nem okosan,

orcáimon tűzrózsa,

lehervad hamarosan.

Sugár sujt le lovamról,

nyúzva cifra-szép ruhám,

az Úrnak szánt kötelek

csavarodnak énreám.

Az égszínü bőrnyereg

tűzön feketedve ráng,

sustorogva penderül,

mint lángban a mákvirág.

Uramisten, mi lesz itt!

Kapok ballagó sarút,

holló-lovam rámszagol,

rámröhög egy iszonyút.

Téli látomás

Beteg vagyok, már holnap meghalok,

ellöktek engem tüzes angyalok,

terítettek fagyra, veszendőbe,

lélektelen nagy kopár mezőre.

Száll egy madár, szénfekete kánya,

felémragyog csapkolódó szárnya,

előre rúgja lábát, ideszáll,

körültipegve bátran megcsodál.

Ugye, a szemem szép csecse-becse,

a dögmadárnak tükrös csemege?

Azt várod, hogy élve fölkinálom,

mint cseresznyét fehér porcelánon.

Amíg élek, te légy alázatos,

koromszárnyakkal rám ne sátorozz,

amíg élek, hadd bolyongjon álmom

hazámon és a fekete lányon.

Zene az istállóban

Középen áll egy meszelt oszlop,

nékem hófehér keresztfa,

megfeszítve én függök rajta,

onnan figyelek hallgatva.

Két pici ökör egymást nyalja,

a fejük liliom-harang,

fölfújt szivárvány-glóriában

párjához krúg a hímgalamb.

Kopár fal mellett bundásodva

játszik a gyihos méncsikó,

sárga zabszalmát rágcsál, mégis:

iker-labdája dagadó.

Galambtoll suttog, dübörögnek

bendők, a láncok csengenek,

ez itt a zene, szomorító

zene ittrekedt szivemnek.

Aranypénz-térdű szerető

Aranypénz-térdű szerető,

muzsikás, lángsisakos,

te táplálsz engem egyedül,

bú-baj ha belémtapos.

Ősszel édesült szerelem,

mint a bor télre kiforr,

lélekben erős ragyogás,

mint a pohárban a bor.

Világra kedvem te szülted,

tipródva bajaimon,

nélküled szemetet eszem,

rozsdás vizeket iszom.

Zsoltár

Égi fénynek örökös lakója,

arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.

Irgalomért hozzád menekedve,

rádcsapódok én, fekete lepke.

Mindentudó, tudod mi a vétek:

csíráztatta a te teremtésed.

Tündökletes vagy a Szentirásban,

tündökletes vagyok borivásban.

Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,

céltalanul sose dáridóztam.

Drága szíved nincs megbabonázva,

az én szívem kiugrik a lányra.

Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,

dicsőséged erősödik attól.

Te a csillagvilágot átléped,

én magamtól s jövendőmtől félek.

Család s világ engem kitagadnak,

légy irgalmas, fogadj el fiadnak!

Az ördög hárfái

Ne szomoríts, ne nyomoríts,

hajsátorral el ne boríts,

erős várat förgeteggel:

életemet ne foglald el.

Lángokat lehelsz a télbe,

selyemben kiállsz a szélbe,

havas melled ormosodik,

szemem érte kormosodik.

Becsületed romló pénz lett,

s gyönyörű vagy, mint az ének,

testünk az ördög hárfája,

ejhaj, pengessen halálra!

Keletkeznek bőjti szelek

Keletkeznek bőjti szelek,

ráfújnak a porra,

bömbölnek, mint a haldokló

Jézuskrisztus torka.

Birkózásra te oktattál,

vágtalak a földhöz,

add nekem a földi ruhát,

égi fénybe öltözz.

Porpalástom vérrel hímes,

füleimben lárma,

lázasodva pillogatok

a böjti világba.

Kürtök szólnak, égbe hágol,

paripád szivárvány,

én a földi nyomaidban

lépegetek árván.

Csodafiu-szarvas

Tavasz kerekedik,

bimbó tüzesedik,

jázminfával fényes

agancs verekedik,

csodafiu-szarvas

nekitülekedik,

nekitülekedik.

Jázminfa virágát

lerágom hajnalra,

inaimmal ugrok

nyárdelelő napba,

pörkölődök, vékonyodok,

maradok magamra,

maradok magamra.

Vadászok meglőnek,

golyó a szügyemben,

Balatonban a sok víz,

mind az én könnyem,

sírva sírok, sírva sírok,

ha sietek lemaradok,

csodafiu-szarvas

hiába vagyok,

hiába vagyok.

Deresen, havasan

eljön a karácsony,

csodafiu-szarvas

föláll az oltáron,

szép agancsa gyúlva gyullad:

gyertya tizenhárom,

gyertya tizenhárom.

Évszakok

Várok a Tavaszra,

labda a melle,

tulipán a nyelve,

bimbózó zöld vesszővel

hajszol szerelembe.

Meghajszol a Nyár is,

tüzes-pálcás ispán,

virradatok hídján

csak röhög a szegények

tajtékvető kínján.

Ősz mama köhöget,

hóharmatba réved,

száll a duhaj ének,

eltörik a mustos pohár,

leszünk mi is vének.

Szájából a Télnek

ragyog nikkel-fogsor,

beszéde szijj-ostor,

levizsgáztat koplalásból,

szigorú professzor.

Bíztam a tavaszban

én fagyos szegény,

s míg fölmagasodtam

kést dobott belém.

Vérpermet elsikló

szürke ég alatt,

letűnt az erő és

le a pirkadat.

Rozsvetés hullámzik,

én se nyughatom,

hánykódok ájultan

ezüst habokon.

Család

Anyám kertben sirdogál,

tépi a gazgyökeret,

palántákat menteget,

engem ő már nem gyomlál.

Apám napot tapogat,

megfürödne a borban,

mint a kulacs a tóban,

füstöl, sóhajt nagyokat.

Van egy kotlónk, szédelgő,

nagymama fészekben ül,

imázva elszenderül,

jajunkat kikölti ő.

Szekerünk leáll szegény,

a két leány kerékfék,

követelnek kelengyét,

ránkröhög a vőlegény.

Kisöcsém legtöbbet ér,

ott ficánkol a palánk

tetején akár a láng,

s vénekkel bölcsen beszél.

Én a begyes kan galamb

utolsónak maradtam,

nem mondhatom szavakban

mért vagyok én rossz galamb.

Májusi napló

Illat hullámzik, mint a tenger,

szédít, ölébe fölvesz engem,

lezárt szemeim gyenge harmatok,

vörös izmaim selyem-szallagok.

Fölvirágzó rozsvetés felett

ábránd láza veri szívemet,

nem is tudom, hogy mit akarok,

bánatos, meg boldog is vagyok.

Sárga palástban kérte az esőt

papunk, mert sárgán égett a határ,

tömjénnel füstölt istene előtt,

báránynak adjon bársony legelőt,

messziről néztem pogányosan már,

könnyemtől a búza égre nőtt.

Én nem hajszolok lovat habosra

zöld mezőben, dülő-utakon,

anyámat hajtom, nem pihen soha,

édesanyámhoz lettem mostoha,

éjjel-nappal szívét csapkodom,

vagyok felette isten ostora.

Irul-pirul a vadcseresznyefa,

fekete ménem nyihog alatta,

zabolátlanul habfelhő rohan,

áll a kis kanca alázatosan.

Ha itt a hajnal s jön az alkonyat,

fekete ménem fedez új lovat,

kiscsikó-magot vettetek vele

a pirosodó cseresnyék alatt.

Sikítanék, de nem tudok,

elfutnék innét, nem futok,

májusban képem halványul,

májusban hitem elájul.

Hajlik előttem derekad,

felszallagozva leng hajad,

májusban te vagy májusfám,

kivirágozott Máriám!

Az ég gyöngyháza

szépen elpirul,

tüzes pompája

esti ködbe fúl.

Hajlik vállamra

kék gabonaszál,

angyal-vezette

leány rámtalál.

Kötök fű-gyürűt

a kisujjadra,

gyűrüdön a kő

május harmata.

Az életet ti nem ismeritek,

a keserűt, a szemetet,

mi engem illet, kimerítitek,

verejtékeztek aranytál felett.

Ifjuságomra jött a lángverés,

ropognak évek, mint a nádfedél,

a jobbkezemben megtermett a kés,

hegye a szívemig elér.

A hegytetőt villámok bokra

benőtte, az cicázik ott,

a hegytetőn az árvalányhaj

talán villámmá változott.

Zápor suhog, lebontunk szépen

nyakunkról hurkos kötelet,

a mezőn szabad már fütyölni,

a zápor megkegyelmezett.

Megyek a rétre pásztorkodni,

hivatásomnak élek én,

az éhségtől felpúposodva

rámnéz egy árva kis tehén.

Boldogan legel tehenem,

könnyezve nézem mint harap,

süt bennünket a sárga nap,

töviskoszorú fejemen.

A szabadságot éltetem,

e réten is csak rab vagyok,

e vidék nekem zöld vacok,

mérgesen megtüskésedem.

Pírban és porban

reszket napnyugat,

lenyugszik gyorsan

gond és gondolat.

Hideg harmattá

hűlt a veriték,

megszomjaztak rá

a csillag-csibék.

A nagy Vörös-domb

kérődző ökör,

kelő telehold

fején tündököl.

Balkezemben

tartok lépesmézet,

jobbkezemben

szívgyilkoló mérget.

Ajkaimat

nyomja asszony csókja,

szöghajamat

gyalázat csákója.

Inget gyűrve ingoványos réten

helyettem rendet majd más hengerítsen,

kölykének leljen szép játékokat,

kisnyulat meg zöld tojásokat,

boldogságot nektek adjon Isten,

elégek én, enyém a kárhozat.

Tünődő ember lelke: írás,

az írás vége mindig sírás.

Ha az életnek nem lesz vége,

nem lesz itt soha rend, se béke.

Sajnálom

Sajnálom én a derekát,

mikor hajol a gaz között,

köténye súgja sóhaját,

poros kapája füstölög.

Szegény hiába vág s cibál,

sorsunk bírája ránkköpött,

a hant kemény, a föld szikár,

akár az ég a táj fölött.

A nyárfa árnya törpe már,

ezüst-tükör a sok levél,

alélva száll a nagy madár,

a szárnya-vége földet ér.

Az én szerelmem nem nevet,

a szájaszéle pormeder,

előtte mérges gaz mered,

haján a részeg nap hever.

Elzengett a zápor

Elzengett a zápor,

csatorna cseveg,

felgyöngyözött ágon

madár pityereg.

Napnyugati lángnál

kertem gőzt nevel,

egy arany virágszál

vízben térdepel.

Fönn vizes a csillag,

lenn a fű, moha,

hemperegni hívlak,

de hova, hova?

Temető vagy

Rosszaságod kőhöz

vágta fejemet,

lelked nádasában

füttyöm elveszett.

Napjaimat nyelted,

aranypénzeket,

csókot, ifjuságot

ajkad eltemet.

Szemeid örökké

fenn tündöklenek,

fogaid villognak,

fehér sírkövek.

Te sem vagy fehérebb

Érzem halántékom

kék ütőerének

ugrálását, belső

dörgését a vérnek.

Kint levél se csattan,

a világ elhallgat,

vadmadár a szívem,

valakiért jajgat.

Bolygó szemeimmel

keseredek érted,

ideszívlak hozzám,

gyújtva megidézlek.

Én lélekzek benned,

élsz bennem, te bátor,

vagyunk mi egymásnak

fölvirágzott sátor.

Te sem vagy fehérebb,

te sem vagy ártatlan,

édes elszánásban

nem vagyok páratlan.

Szerelem, arannyal

befújt hársfa-teknő,

rengess minket, födj be

tüzes bárányfelhő!

Poklok tinója

Négykézláb mászó gyerekek

eszik a port, a szemetet,

tejeskukorica, édes tej helyett,

malomkeréken hintázik a nap,

tüzesen megfészkesedett,

a küllők sírva elpenegnek,

sülnek a kövek,

habbal pezsegve valahol

ringnak-rengenek,

lefröcsölik a partokat

kövér tengerek.

Kéz kaszapengét ne csengess,

ne köszörülj már,

a fűszálak semmibe tűntek

sok aranysudár,

parázs-pofáját itt hordozza

poklok tinója: a Nyár,

hörcsög szívünk a jó reményt

raktároztad bár,

megdöglesz most éhen-szomjan,

halál megdarál,

jajgatunk, mert hátunk se tud

habosodni már,

szép gerincek összeborulnak,

csörömpölnek, mint a sárga

kukoricaszár.