Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok, a föld meginog: széthasadozok, jajgat a kő is: közelítenek csikorgó csontu páncélistenek. Az asszony szája lázzal cserepes, ölbeli gyerek didiket keres, rívó leányok, megritkult család lesik topogva a nap hajnalát. Egy pillanatra béke lett, orosz katona kér aludt-tejet. Most vastüdejü gonosz angyalok szárnyától az ég sajog, ragyog, borulj a földre, ne less repülőt, zúdít a földre foszforos esőt. Barát-e, ellenség-e ő? Ki bűne ez a mennyegző? Ripeg-ropog a lánglakodalom a háztetőkön, sárga kazlakon. A lángok ujja égre esküdött, most kulcsolódik két házsor fölött! Az utcán én vagyok csak vakmerő, a férfiakkal tele a mező, ott óbégatnak hogy: idesanyám! Gyámoltalanok, kell nekik a gyám, s a lécketrecben ég a kiscsikó, jászol tüzébe vicsorít a ló, lángok közé a tehén borjazik, szénfeketére ökrök sülnek itt – Lángok közül te árva vakmerő, mi menthető volt, az se menthető.