Magába roskad minden

Magába roskad minden, lesüllyed az ég, bábozódik a város, drága selyemhernyó, álomban élni szép, a valóból elég, tovább ringatózni hideg világban nem jó. Kövezett kanálisban sötét víz hömpölyög, a pörge dinnyehéjjak elrohadnak partján, a sustorgó esőben ficánkol rossz kölyök, október lila csókja foltosodik arcán. Döcög a vizes utcán rakott szeneskocsi, a vén kocsis fején fekete zsákból csuklya, lovai csüdig vízben lépnek: locsi, plocsi, hajuk esősugárban mintha földre hullna. Fehér tejeskannával szalad egy lány s piheg, szép fejü szeretője ő a szomoruságnak, a haját felgyöngyözték ólmos esőszemek – egyetlen szalmazsákon hárman éjszakáznak. Húsz év körüli diák áll a kapu alatt, csak ámul, bámul, mintha kőből szobor volna, még tegnap zöld mezőben dagasztott kék sarat, szája most összeforradt s világért se szólna.