Leírás

 

Élveboncolás^*

A modell a paraván mögé vonul. Kilép a szoknyájából, átbújik a blúzán, leveti melltartóját, lehúzza bugyiját. Kijön. Az íróasztal és a hintaszék között megáll.

Lábán kitaposott mokasszin, nyakában olcsó medália. Még nem határozták meg a pózt; esetlen. A szórt fény nem ad kontrasztokat; minden jól látszik a testen. A nadrág és a melltartó alatt negatív lenyomatot hagyott a napfény. Hasán vakbélműtét stigmája. Ágyékán ritkás a szőrzet. Melle erősen szétáll, de lagymatag. A keze vörös és puffadt. Feneke lompos. Lábfejét szégyelli, mégis le kell löknie a cipőjét. Lúdtalpas. Mindkét sarkán bütyök.

A csúnyaság és a szépség kategóriái nem vonatkoztathatók rá. Nyers. Csak a medália meghatározható a mellei között, mert az anyag. A test védtelen és esendő. Létező. De az a kacat, az létezőbb nála. Le kell vennie. Legyen teljesen mezítelen.

Barátom, S. beállítja a modellt. Megkeresi a legelőnytelenebb pózt. Ugyanígy megkereshető lenne a legelőnyösebb.

De ez már nem a modell és nem az én realitásom. Ez a póz a festőé, barátomé.

Engem az a néhány pillanat izgat. A senki földje a felöltözöttség és a mezítelenség pózai között. A már nem és a még nem – a között. A történelem vibráló holtpontjai. Csak a póztalanság ritka pillanatai szolgáltatnak némi bizonyosságot az egyetemes bizonytalanságban. Talán.

Most rólam van szó; a bizonytalanság egyetemességének érzetéből kínos, mindent átható bizalmatlanság következik. Emberek, tárgyak, jelenségek iránt.

Emberek, tárgyak és jelenségek értelmezését keresve, tapogatózva valamiféle magyarázat után – a részletek többféle, logikailag egyaránt helyes meghatározásához jutok. De milyen meghatározás az, aminek ha ellenkezője nem is, de variációi számtalanul bizonyíthatók? Ha kellő szigorral figyelem saját észleléseimet, s ha ezt a viszonylag tág értelmi-érzelmi tartományt összevetem a leírt részlettel, kiderül a leírás esetlegessége – a torzítás.

A modell nem a paraván mögé vonul. Ebben a műteremben nincs paraván.

Vetkőzése? Bizonyára a jellegzetesen árnyalt mozdulatok sorozata; egy meghatározott fizikai és lelki működés pillanatnyi végeredményei. Semmit nem tudok róla. A megkülönböztető jegyeket nem ismerem. A modellt is mindössze tíz perce. Leírásom tehát nem más, mint a vetkőzés folyamatának hiányos ismereteken alapuló szűkkeblű általánosítása.

De ha ismerném is a modellt! Nem emelhetem ki a modellség általánosságából. Ha a megismeréssel kezdeném? Ha ismereteimet egy határon túl még bővítem – hol ez a határ? –, megszűnik modellnek lenni. Akkor túllép a leírhatóság határain – valakivé válna számomra is; azzá, aki. Ha kitalálnám azt, amit nem tudok? A kitalációval helyettesített ismeret szintén kiemelés lenne, általánosítás.

Úgy látszik, hiába rugódzom. Tények helyett: marad a séma.

De a torzítás tényei is tények.

A modell nem szoknyában és blúzban volt, hanem ujjatlan nyári ruhában. Stiláris okokból változtattam a valóságon. Úgy gondoltam, hogy a kilép, átbújik, leveti, lehúzza állítmányokkal – a cselekvés azonosságaira és különbségeire utaló ritmust kölcsönzök a mondatnak. A második mondat ritmusáról lévén szó, ez nagyon fontosnak tűnt.

És a meztelen modell nem az íróasztal és a hintaszék között áll. Az adott műteremben van íróasztal is, hintaszék is, de a hintaszék pillanatnyilag nem ott. Utólagosan rendeztem így a képet. Úgy véltem, e tárgyak között tapinthatóbbá válik a test. Mert eredeti célom, ha volt, annak a gondolatnak az érzékeltetése lett volna, hogy a meztelen emberi test és a környezet tárgyi elemeinek diszharmóniája – az embercentrikus gondolkodásban – tragikusnak tűnő felismeréshez vezet: a tárgy állandóbb, stabilabb a világban, mint az élő test. Támadhatatlanabb, leírhatóbb.

A meztelen test, a tárgyi világ ráaggatott elemeivel, rugalmas folytatásaival, elmossa ezt a diszharmóniát, megteremti az átmenetet a két világ között, a sebezhetetlenség érzetét kelti. „Nem jut eszünkbe többé, hogy szembeállítsuk a burkolat merev tehetetlenségét a beburkolt test élő hajlékonyságával” – így szól erről Bergson. A meztelen test sebezhetősége, tragédiája a szabad természeti környezetben talán nem lenne feltűnő. Csak itt, az íróasztal és a hintaszék között. A hintaszéket tehát szimbólumnak szántam – a stabil íróasztal labilis párjának.

Elindulok újra, megpróbálom pontosabban visszaidézni a képet.

„Levessem a cipőmet?” – kérdezte. A csend nyilvánvalóvá tette: le kell vetnie. Elpirult, a műterem sarkába rúgta a cipőket. Most már csak a medália függött idegen testként a nyakán. Eltelt néhány másodperc. Eltűnt a pirulása, és nem gyömöszölte már sután a lábfejét: egyiket a másikkal. De nem a műterem sarkába rúgta a cipőket. Ezt a tényt most találtam ki, mert nem emlékszem, hogy lehajolt volna. Akkor hogyan vette le? Egyszerűen kiléphetett belőle. De akkor hogyan került a cipő a kályha mellé? Nem került a kályha mellé.

Igen. Még nem az íróasztal előtt állt, amikor megkérdezte: „Levessem a cipőmet?” – akkor a pataki iskola falára készített sgrafitto nagy vázlata alatt állt. És elpirult. Nem válaszolt senki. Kilépett a cipőjéből. Egyik lábfejét a másikkal gyömöszölte. „Tyúkszem van a lábamon” – mondta. Barátom, S. szeme sarkát figyelmesen összecsippentve ennyit válaszolt: „Másnak is van” – és mutatta, arra menjen. A modell engedelmesen és tétován megállt az íróasztal előtt.

Én akkor arra vártam, mi lesz a medáliával. A cipők ott maradtak, rendesen párba állítva, a pataki sgrafitto vázlata alatt. Ez majdnem bizonytalan. A medáliát a hátára dobta, de nem vette le. Ezzel fejezte be a vetkőzést, s ha emlékezetem nem csal, akkor rövidesen megkapta a pózt. Nekem pedig eszembe jutott ez az egész, a tárgyak és az emberi test viszonyáról. De talán később.

Íróasztal a cipő helyett, hintaszék a medália helyett – mondom most. Ez túl szép és túl logikus lenne ahhoz, hogy igaz lehessen.

Nem műtötték a hasán. Azt kéne mondani, hogy a vakbélműtétet azért találtam ki, mert ízléstelennek tartottam leírni: a modell derekán látszik a bugyi gumijának a nyoma. De nem tudom, hogy látszott-e. Általában látszik. A vakbéloperáció szépen fogalmazott stigmája a kép nyerseségét volt hivatva hangsúlyozni. De a bugyi gumijának nyoma és a vakbélműtét nélkül is elég nyers a kép. A lúdtalp igaz. A két bütyköt a sarkára: kitaláltam. Ő tyúkszemet mondott, de a lábujja bütykös volt. Indok után nyomozva most úgy vélem: ő azért mondott tyúkszemet bütyök helyett, mert az előbbit finomabbnak vélte az utóbbinál; én pedig azért toltam a lábujjáról a sarkára azokat a bütyköket, mert el akartam kerülni a (láb, lábujj) szóismétlést. Az átlátszó finomkodás (nála) és a görcsös ragaszkodás egyfajta konzervatívnak nevezhető stíluseszményhez (nálam) az igazság rovására ment.

Számomra is meglepő: ilyen csekély fontosságú cél megközelítése a valóságnak milyen eltorzításához vezet! És a felsorolás folytatható. De ahogy a valóságnak, úgy a valóság eltorzításának is csak részleteit tudjuk feltárni.

A célzatosan elferdített tények mögött újabb és újabb torzítások majompofái vigyorognak.

Ezt írtam: ágyékán ritkás a szőrzet. Kijelenthetem: a modell ágyékán nem ritkás a szőrzet.

Amikor előjött a hevenyészett paraván – a műterem egyik ajtajának kitárt szárnyához támasztott, ún. vakkeretre feszített vászon – mögül, azonnal meglepett szeméremdombjának nagyságával. Leírásomban erről nem szóltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a modell szeméremdombjának nagysága lényegesen elüt-e az átlagostól. Úgy tűnt: nagyobb. De ebben nem vagyok biztos. Ezért a hiányzó bizonyosságot kitalált bizonyossággal lepleztem. Kezének vörösségére, puffadtságára nem emlékszem. Egyáltalában nem emlékszem a kezére.

Igyekszem visszaemlékezni.

Amikor a műterembe lépett, és leült néhány méternyi (körülbelül másfél, de lehet több is, kevesebb is) távolságra tőlem a dobogóra, megkínáltam cigarettával. Tehát emlékeznem kell a kezére, hiszen nyújtottam felé a cigarettát. És ő? Elfogadta? Rágyújtott? Nem emlékszem.

Tüzet bizonyára nem adtam. Ha adtam volna, emlékeznem kéne egy közelire az arcáról. Felállok, végighúzom a gyufát a skatulya foszforos felületén, közel hajlok a tűzzel. Nem álltam föl, nem húztam végig a gyufát a skatulya foszforos felületén, nem hajoltam hozzá a tűzzel. Egyetlen közeli képem sincs az arcáról. Nem adtam tüzet.

Beléptétől pózba merevedéséig ott ültem a dobogón. Illetve egyszer felálltam. Az érdekes arcú lány rajztáblája lecsúszott a bakról, felemeltem. A tábla leverte azt a fémdobozt is, amiben a grafitot, szenet tartja. Azt hiszem, a táblát ő emelte föl, a dobozt én.

Következésképpen az sem igaz, hogy barátom, S. készül a modellt festeni. Tanítványainak állította pózba. Két fiú, és az érdekes arcú lány.

Megkínáltam cigarettával. Ha tüzet nem adtam is, a modell rágyújthatott a saját öngyújtójával, a saját gyufájával. Mintha táska nem lett volna nála. Visszaküldöm megjelenésének helyére, a nyitott ajtószárny elé, ahová S. odatámasztja majd a vakkeretbe foglalt vásznat, amit később paravánnak nevezek. Ott áll, de így sem tudom eldönteni, hogy volt-e a kezében retikül, szatyor, vagy valami, amit a nők magukkal hordanak. Az ujjatlan, agyonmosott kartonruhából előbukkanó vállra emlékszem: gömbölyű. A kezére nem emlékszem. A bemutatkozás elmaradt, nem fogtam meg a kezét. Tüzet nem adtam. Nem látom a jellegzetes vagy jellegtelen kézmozdulattal tartott cigarettát. Bizonyára nem dohányzik. El sem fogadta a cigarettát, amikor kínáltam. Egyetlen felidézhető csuklómozgás: hátradobja a medáliát. A tényt rögzítettem csak. Könnyelmű vállalkozás egy ismeretlen kézről ítéletet mondani. Lehetséges azonban, hogy mégsem tévedtem; keze valóban vöröses és puffadt. A lába ilyen. Vastag boka, erős, kivörösödött lábszárak. Halvány combok, lesült karok, mintha mindig ebben a színehagyott, ujjatlan kartonruhában járna.

Tehát: kétrészes fürdőruhában vett napfürdőnek nyoma sincs. Sőt, ellenkezőleg. A napfény csak lomposan esetleges nyomokat hagyott a bőrén. A nadrág és a melltartó alatt negatív lenyomatot hagyott a napfény. Ez nem más, mint kellemes stílusfordulat.

Végül: S. nem állítja be a modellt, beáll az magától. „Így jó lesz?” „Jó! Egy kicsit úgy!” „Így jó lesz?” „Jó.” A póz nem előnyös és nem előnytelen. Egyszerűen póz. Így kell állnia negyven percen át.

Ugyanígy megcáfolható a leírás csaknem minden mozzanata. És megcáfolható a cáfolat is.

A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.

A modell ismét megjelent az ajtóban. Kulcs van a kezében, karikán.

Homokpad^*

Azt kérdik, nem félek, nem unatkozom-e ott. Krakkóból repülök. Néhány órája még ingujjban ültünk a Ryneken, a kávéházi ernyő alatt. Minden egyedül töltött perc ajándék, nyereség, kegy. Hiszen annyi minden halmozódik össze, amit gondosan szét kell rakosgatni. Tudom, ez is lehetetlen. A tolmács levelezőlapot ír. Feketére égetett bőre sima. A tengerpartról jöttünk. Én sápadt vagyok. Felhős volt az ég, alacsonyra ereszkedett, a távolban már súrolta a hullámtalan víz hátát. Szerettem volna egyedül a tengert. „Ezekben a kosarakban nagyon jól lehet!” Aztán együtt néztük. Így nem volt megindító. A móló cölöplábai közt békanyálat paskolt a víz. Pedig tudom, a tenger megindító. Mindig szeretnék elérni valamit – ami nincs. A.-nak mesélem egy álmomat a kiszáradt erdőről. Bizonyos idő után zavarja az embert ez a sok én, ez az örökösen ismétlődő első személy. Azt mondja mondom A-nak: „Elindultam a kiszáradt fák között. Képzeljen el egy erdőt, amelyik tele van kiszáradt fákkal. Olyan széltől, víztől agyongyötört fák, liánra emlékeztetnek. Aljnövényzet sincs, a kúszók és a bokrok is kiszáradtak. Minden fekete: sűrű és áthatolhatatlan. Semmi más nem érdekel, csak az: miért száradnak ki ezek a fák? Nem tudok tájékozódni, csak a célt érzem, s ez megszabja az irányt. És úgy sejtem, egyszer majd vége szakad ennek a földet-eget beborító kiszikkadt világnak, kiérek a szélére. De egyszerűen elképzelhetetlen a széle. Nincsen széle. Legalább egy kis tisztásra! És akkor felnézhetnék az égre! De tisztás sincs. Csak bennem él a tisztásról alkotott elképzelésnek valamiféle halvány lenyomata. Elfogy az erőm. Leülök a szörnyű ágak alá. Tudom, ha nem megyek tovább, én is kiszikkadok; olyan leszek, mint ezek a fák. Még látom, még el tudom képzelni a tisztást, a tisztás fölött a nyílt eget, de nincs erőm tovább.” Nevezzük A.-nak, aki nem sejtheti, hogy ez az álommese csak azért kell, hogy elhallgathassam elhallgathassa azt a másikat, azt a lényegesebbet, amiről nem beszélhet beszélhetek; azt feleli, hogy ez egy nagyon szép nyilvánvaló álom, úgy véli, nincs szexuális tartalma, bár megeshet, hogy van. Néhány hét múlva újra találkozunk találkoznak. „Gondolkodtam az álmán” – mondja A. – „Van tisztás!” „Maga látta?” „Én láttam!” Itt kereng körülötte az elérhető elérhetetlen. Itt kereng körülöttem az elérhető elérhetetlen. A tolmács nehezen fogalmaz. Felnéz a levelezőlapról. „Az ott egy zsidó.” Ez a hang rontotta el a tengert is. Megtévesztően magas homlokával egy hájas hát felé int. „Honnan tudod?” „A tarkójukról megismerem őket!” „Ebben biztos vagy?” „Itt üzletelnek egész nap. Hogy be nem szakad a terpeszkedő picsájuk alatt a szék!” Krakkóból repülünk. A tavaszból hirtelen az őszbe. Pedig nyár van. Ez az utolsó estém Varsóban. Nem tudom, miért jut mindig eszembe. Tegnap levelet írtam G.-nek. Azt kérdeztem, adják-e még a Tangót, mert nagyon szeretném látni, újra. Elutaznék érte. Gondosan készülődöm, ahogy eseményre készülődünk. Borotválkozás, zuhany, a legszebb gombot tűzöm a mandzsettámba. Azóta már elajándékoztam. Pedig bizonyára értékes darab, a dédapám díszmagyarjáról. A dédapám volt az első zsidó, aki mandátumot szerzett a parlamentben. Állítólag. Ajándékozni nagyon szeretek. És a színházat is. A készülődést. Állok a tükör előtt, nézem az arcomat. Jó lenne egyszer valakinek a szemével. Varsóban olyan sok a hársfa. Pereg az eső. Hideg szél sodorja a virágait. Amikor felmegy a függöny, megfeledkezem a négy falról, ami körülvesz. Helyettem vannak ott a színpadon. Az arcokat borító púdermaszk alatt az én arcom. Most is szél, de kopasz ágakon, a sziget lecsupasztott fáin, az ereszeken, a ház résein. Egyedül a házban. Hatalmas, beporosodott szobák, hosszú, hideg folyosók, bizonytalan benyílók és zugok. Az előszobaszekrény tetején üvegszemű sas. Röptében tömték ki. Kitárt szárnya és a mennyezet barna gerendái közé hálót szőnek a pókok. Mániákusan takarítok. Lefekvés előtt felszerelem az egérfogót egy darabka sajtocskával. Az emeleten még a nyáron nyitva hagyták a zsalugátert a háziak. Minden futam szél meglengeti. Nyikorogva tárul kifelé, nekipuffan a falnak, nyögve visszapattan. Se a kutya. Se autók. Nyikorgás, nyögés. Három sort aláhúzok. „A gyermek álmából megtudjuk, hogy az álommunka célja az alvást zavaró lelki ingernek vágyteljesülés útján való elhárítása.” A szellem is valami ilyesmi. Elhárító álom. Reggelre mindig van a fogóban egér. Akkor csapódik a nyakukra, amikor a sajt szélét elkapnák hegyes pofájukkal. Haláluk kimerevíti mohóságukat. Néha a vérük is szétfreccsen a konyha kockás kövén. Kiáltásaimat, magamba beszéléseimet senki nem hallja. Legalább nem kell szégyenkeznem. Hajnalban kelek. A tejet a két ablak közé teszi a lány. A kút kiszáradt. A kertek alatt csörtetek vízért, két vödörrel. A csap itt villanymotorral működik. Itt nem találkozom senkivel. Nem történik semmi. A postát a küszöbre helyezik, követ a levelekre, hogy ne repítse el a szél. Nem tudom, hogy miért szeretném látni Artúrt, a nagybácsit, Stomilt, és a többieket. És Edek! Talán már engem is felkértek a táncra, és Edek rögvest belép a lábam közé. Szöveg nélkül mozognak a szemem előtt. Gyorsan sötétedik már. A gerendákon sárga fény sistereg. Artúr rendet akar. Mániákusan rendet. Eugéniusz nagybácsi a létra tetején áll, egy drapéria ráncaiból különböző ruhadarabokat piszkál elő és adogat le Artúrnak. Minden vastagon poros. Artúr szónokol. Talán éppen a rendről beszél. Nem hallom. Csak látom: szórakozottan adogatja vissza a rongyokat. És Eugéniusz nagybácsi oda gyömöszöli, ahol voltak. A rendrakás forradalmi ideológiája és gyakorlata, párhuzamosan. Füstölög a por. Valaki benéz az ablakon. Eloltom a villanyt. A csupasz kertben sávokat, mezőket rajzol a hold. Nem attól félek, hogy benéz valaki, hanem attól, hogy benézhet. Elfüggönyözhetném. A saját bűneim néznek így vissza rám? Vagy a mások bűnei? A holdfény reszket a fehér falak között. Elalszom. Egy patakhídon kell átmennem. Mögötte várhegy magasodik. A többiek is arra mennek. Közvetlenül előttem egy nő, aki nem tartozik a társasághoz. Rálépek a pallóra, megcsúszik a lábam. És belebillenek a mederbe. Kihúzom a lábam, megyek tovább. Beérek a városba, valami üzletsor elé. Az üzletsor előtt kanyarog a villamos. Tudom, el kéne érnem ezt a villamost. Éppen elérem. A villamos sebességével vágtat az Édesség-bolt. A kirakat betonperemén egyensúlyozva – utazunk. Az üveg mögött kövér asszonyság húzogatja a csillogó kávéfőző karjait. Én bólintok, a kirakatba helyezett zselére mutatok, majd az ujjammal a levegőbe írom, hogy SZÓDA. Megkapom a szódát, ízetlen. Az utazás beletűnik az üres mezőbe. Állok. Körülöttem elszórt családi házak. A poros nyárfákat fújja a szél. Ahonnan a szél fúj, ott van a Duna, de nem látni. Nagyon meredeken emelkedik az út. Ennek a nagyon meredeken emelkedő útnak az egyik oldalán emeletes házon dolgoznak; tetején májusfa lobog. A másik oldalon: ötvenes évek stílusában épült bérkaszárnya. Egyszer csak repülő jön, és háromszor kört durrant, vagy lő bele a porba. Azt mondják, hogy ez jelölte ki a községeket, de nem ezt, hanem három szomszédos községet. Erre az elszórt házakban méltatlankodni kezdenek, és a tüntetés jeleként harsogóra erősítik a rádiókat. Azért dühöngenek a lakók, mert ha nem jelölik ki őket, akkor nincs községfejlesztési alap és nincs út. „De hiszen itt van ez a jó út!” Nem is olyan jó. Ütött-kopott, foltozott az egész. Elindulok fölfelé. Felnézek a bérkaszárnyára. Ez már az emelkedő csúcsán van. Egészen kicsi, ovális ablakban kopasz férfi ül, és varr valamit az ölében. Mosolyogva szól le hozzám: „Jó napot, magányos fiatalember!” De én hátat fordítok neki, és nem válaszolok. Az utca tele van hársfával. A lombok rezgő csöndjében öreg házaspár jön. Megnéznek. Az öregasszony szól a férfinak, hogy az hívjon fel magukhoz. Azt mondja, nagyon hasonlítok valakihez; és vigyorogva bemutatkozik: „Tóth Árpádné vagyok.” Szűk folyosón várakozom később. Amikor türelmetlenkedni kezdenék, megjelennek az üveges ajtó mögött, és azt mondják, meg akartak hívni ebédre, mert annyi van, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, de közben sajnos vendégük érkezett. Tudom-e, hogy kicsoda? Nem. „Jókai József” – mondja büszkén az öregasszony. Én nem tudom, hogy ki ez a Jókai József, csak azt, hogy el kell mennem ebéd nélkül. Felébredek. Délelőtt süt a nap. A bokor az utolsó levelét őrzi, és éppen a csúcsán. „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségtek van.” Mit akarhat ezzel? Kikeresem a három aláhúzott sort. Papírt tolok magam elé. Kinn nyüszít a kutya. A bokor tetején már nincsen ott az utolsó levél. Két napja vesztette el. Csak a nap süt ugyanúgy. Szerettem volna látni, ahogy elröppen, de minden észrevétlenül. Észrevétlenül kerülnek le a drámák a színpadokról. A golyóstoll futni kezd a papíron. Freud írja, hogy az álom, amely néha olyan fárasztónak tűnik, nem más, mint védelmi rendszer; az álom szimbolikája az ébrenlét konkrétságától védi meg a tudatot. Mintha ez a védekező mechanizmus működne a történelemben is. Jézus totális szándékát államvallássá tenni annyi, mint kifordítani eredeti szándékaiból. A kereszténység már nem arra szolgál, hogy az európai emberiség gondolkodását eltérítse a racionalizmus, a célszerűség, a kauzalitás útjairól, hanem éppen arra, hogy szabad teret engedjen ezeknek. És mégis. Mint az álom, megvédi, hogy teljesen áldozatává legyen. Krisztusnak, a megváltónak az eljövetele – univerzális vágykielégítés, amellyel leépíthető vagy kordába szorítható az egyénben mozgó transzcendentális utáni vágy, s a fennmaradt energia átterelhető a civilizáció megszülésébe. Jézus tanításai csupán alapul szolgáltak egy szellemi védekező mechanizmus kiépítéséhez, amely éppen ezekkel a tanításokkal ellentétes gyakorlati, történelmi tendenciákat volt hivatva világra segíteni. Amint felborul az anyag és az ellenanyag természetes egyensúlya… Megakad. Azt kérdezi magától, milyen egyensúly az, amelyben az anyag mindig erősebb az ellenanyagnál? Ül a széken, itt. A szék bal oldalán gubbaszt mindaz, ami megtörténik. A szék jobb oldalán az ábrándok, álmok. Összecsapnak. Egyensúlyuk ez a szék. Talán ez a gondolatmenet is eltérítő védelem, játék a szavakkal, marhaság. És ilyen marhaságokat kell kigondolnia ahhoz, hogy ülve maradhasson, itt a széken. Jó. Folytassuk. Az ábrándok, a sosem látott tisztások nagyon lényegesek. Váratlanul megsüketül. Belülről cseng a füle. A történelem realitása (valóság) fel fogja használni ezt a szellemi realitást (ábrándkép), de mivel nem azonos vele, soha nem úgy használja fel, ahogy az önmagát elképzelte. A szellem a valóság pozitív és negatív pólusán elhelyezkedő végletrendszer, puha burka, álma a valóságnak, kifejezője úgy, hogy nem lényege, s e kétes kifeszítettségből következik, hogy a valóság többféle módon fel tudja használni. A jézusi szelídség és szeretet tanának is vannak olyan tételei, amelyek könnyedén alkalmazhatók voltak a középkori inkvizíciós egyház számára. „…a polyvát pedig megégeté olthatatlan tűzzel.” „…mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” „Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.” Mintha a felszólítások mögött mindig egy kérdés lapulna, s a kérdések alján egy felszólítás. Minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával lehet meghatározni. „Nem félsz, nem unatkozol ott egyedül?” Ez a kérdés kedves, de nevetséges. B. megbicsaklik, nem ezt akarta kérdezni. „Ugye téged nagyon sokan szeretnek?” Szerettem volna válaszolni valamit, de tiltakozni is. Az elhárító mondat belebonyolít a magyarázkodásba. És így már nem érvényes. Ezek elmondhatatlan dolgok. Nyolc év történetét kéne ismerned, pillanatról pillanatra, az egészet. Nyolc évvel ezelőtt bizonyára féltem volna itt. De ki beszél a félelemről? Nem. Talán huszonnyolc év történetét. A lányt, aki a két ablak közé teszi a tejet. A csapnál sincs senki. És ez jó. Ha bemegy bemegyek a városba, mégis sokat fecsegek fecseg. Mintha ezt az elmondhatatlant akarná leplezni, és pótolni az elleplezett helyén tátongó néma űrt. Minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával. A sokat egyenlő a semmivel, a sokan egyenlő a senkivel. A szeretet pedig csak látszat. Aki járatos a bűnben, a romlottságban, a hazugságban, az szeretetreméltóbb, mert jobban eligazodik az érzelmek zűrzavarában, mint az, aki erényt, tisztaságot és igazságot hirdet, és nincs fogalma a zűrzavarról, amelyet puszta létével felidézett. „Akkor hát szeretet nem is létezik?” – kérdezi ingerülten A. De erre nem tudok válaszolni. A szeretet: elnevezés. Igaz, a romok alatt csak ez maradt. De a szót nem lenne szabad kimondani! Szeretet. Jézus. A zúgás kiállt. Folytatom. Ha elgondolkozunk ezen a többféle felhasználhatóságon, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a szellemi alkotás részei és egésze alkalmazhatók ugyan más történelmi időben mint citátum, tehát mint a múlt tapasztalatainak általánossága, vagy mint egy ellentétes tendencia felpeckelésére szolgáló ideológiai kényszer, de a történelem valóságos mozgását ez semmiképpen nem fogja megmagyarázni. Csak magyarázatunk segédanyaga lehet. A szellem a racionálissal párhuzamosan rétegződő irracionalitás, védelmi rendszer, eleven vonatkozásai csak azzal vannak, amit megvéd. Vége. A kutya már nem vonít. Ha igaz lenne, hogy a szellem mozgása vágykielégítés, akkor most olyan nyugodtnak és álmosnak kéne lennem, mint szeretkezés után. Igaz, akkor sem vagyok álmos: tompán ül egy fotelban, egy széken, egy szőnyegen és gondolkodik szomorú dolgokról, nagyon világosan. Már nem állítom fel a csapdát, az egerek szabadon garázdálkodnak. Vinnyogva üzekednek, ami elég meglepő. A mustárospoharat nem sajnálom odavágni. Egy Chopin zongorafutam ütemére surrannak a kredenc alá. Azt mondják, Richter zongorajátéka megszelídült. A hangversenyt a konyhában hallgatom. Na, persze. Feltöltődött valamivel, aminek a hiánya annyira kínozta. Talán igaz, hogy a művész nemcsak él, védekezik is a saját élete ellen. Az átlátással. Ez talán másoknak is segít. Ennyi a szeretet. Ha egyszer elindul a gondolat valahová, akkor nehéz megakasztani. De művészetről gondolkodni elég mocskos dolog. Elég már! Nár. NÁRCISZ. A királyfi. Nem királyfi. „Nárcisz (Narcissus), nárcisz I. Nárcisz 1. az ókori görög mitológiában szereplő szép ifjú, aki a víz tükrében meglátta saját arcát, és beleszeretett önmagába. 2. átv. saját szépségében tetszelgő, önmagába szerelmes, nemileg eltévelyedett ember II. nárcisz növ. szépvirágú növényfajta.” A királyfinak nincsen tükre. A közepes nagyságú pocsolya egyetlen terpeszbe befogható, vagy átléphető éppen. A királyfi a pocsolyába néz, látják. Így szól a királyné a királyhoz: „Felséges uram, aggódom Nárciszért. Nem kéne odaküldeni a főpapot?” A királyné tudja a választ. „Nárcisz a vérem, esze ép, vágya kemény.” Szólíttassék el Nárcissza hercegkisasszony a tükre mellől, és siessen Nárciszhoz. Nárcissza néz a tükrébe, de Nárcisz néz vissza rá. A könnyű kelme alatt minden Nárciszé lesz. Nárcissza öle fénylő fekete bársony, Nárcissza hasa frissen sült cipó, rubincsillag a melle. Ha egyszer végigsimítja a bársonyt, ha egyszer feltöri a cipót, ha egyszer leszakítja a csillagot Nárcisz! A fésű minden sercenése Nárciszért, a rizspor minden szemcséje Nárciszért, a szamarak teje, a szüzek vére Nárciszért csobog be a kádba. De a pocsolya minden. A pocsolya tenger. Sima vizén átütnek a sárrögök. A hegyek ezek. A szigetek. Belebólintanak a fák, repülnek a hátán a felhők. Csipkés szélű határai között kifeszül a töltés árnya. Ott robognak rajta a tarackok, a harci szekerek. Valahová. És amit nem lát a tengerben, hiába nézi, a hegyekben, hiába járja, a felhőkben, hiába repül álmában velük, az arca, a tulajdon arca is ott van hegyek, erdők, tarackok, rögök, tengerek, árnyak, tükröződések között. „Pillants reám Nárcisz gyémánt szemeddel, itt vagyok!” „Nézz a pocsolyába, ott vagy!” A minden ebben a síkban. És onnan, alóla, a mélyből lökődnek a pocsolya felszínére a mozdulatok. Négy kéz, négy láb. De minden ebben az egy síkban: Nárcisz kemény vágya, Nárcissza ölén eltompul a fekete bársony (mit az szőrénél visszasimogattak), Nárcissza hasán feltört a cipó, és a rubincsillag, amint lehullik, látja ott a pocsolyában Nárcisz. Csak még a hegyeket is, a sárrögöt, a fákat, a tengert, a felhőt, s egy hosszú, borzalmas pillanatra, saját tulajdon arcán a felfénylő napot. A pocsolya minden. „Küldjétek hozzá a főpapot!” Üres a trón, a király és a királynő halott. Szól a halott anya szintén: „Megfázol itt. Elzsibbad a lábod így fiam…” „Tudom anyám, szégyellem.” Felmordul a főpap: „Te a tengerben tükröződj!” De Nárcisz ott marad. Nem szól, csak tudja: a tenger az embernek túl nagy tükör. Ugat a kutya. Nem az enyém, csak hozzám szegődött. Most már rendszeresen enni kell adnom neki. Gazdája, ott a villanymotoros csapnál, azt mondja, hogy le fogja lövetni, mert így nem veszi semmi hasznát. A kutyát is belém vetett bizodalma fogja megölni. De hiába kergetem el. S.-né megáll az ajtóban, karján kosár. „Szedtem egy kis csipkebogyót. Nem kér? Ingyen adom. Nagyon jó, teának.” Ősszel száradtak ki a kutak. Nagyon leapadt a Duna. A meder ugyanazt tárta fel, mint az áradás. Az emberi élet maradékát, mocskát. Rozsdás fémeket, dobozokat, ugyanolyan köveket, megnyúlt óvszereket, agyoncsapott macskát, elmoszatosodott papírt. Új térképet rajzolt magának. Szigetekkel, holtágakkal. A pillanat térképe ez. Nekem sem fontos. Velem szemben, egy domború homokpadon, oszlófélben levő haltetem. Szeretne átlábolni oda valahogy. És talán eltemetni. Azóta már leesett a hó. Az ablakot reggelre elfüggönyzi a jégvirág. G. is válaszolt: „Nem, a Tangó már nincs műsoron. Varsóban most sokkal butább játékokat játszanak. De kíváncsi vagyok, hogyan reagálna Grotowskira. Nem tudom, Maga mennyire racionalista.”

Szürke

Itt, a Stargarder utca sarkán, végre sok minden elképzelhető.

Az önkiszolgáló étteremben az öregasszonyok fecsegése.

Vagy ha megállsz a kolbászsütő és az újságos bódéja között.

Itt, ha nem esik is, mindig csöpög valami víz. A városi vasút vaspillére alatt olyan a pocsolya, mint tavaly. Ha fölnézel, s közben átdübörög fölötted a vonat, s reszket az egész vasszerkezet, láthatod: onnan csöpög a víz. Még mindig csöpög, mint tavaly. De a pocsolyában már nincsen ott a döglött sirály. Elrohadt? Eltakarították végre? Nem maradt nyoma.

Naponta kétszer láttam a döglött sirályt, egy egész hónapon át. Mentemben, jöttömben. S úgy tűnt, mit sem változik. Illetve: dehogynem! Halála napján – autó gázolta el? villamos? vagy röptében a városi vasút pilléréhez ütődött óvatlanul? –, még ezen az első napon volt e tetemben valami nemes; merev, hosszú lába, fehér teste, és a csőre lazacszínű, és a begyén az alvadtvérszínű folt. Aztán három nap, s szennyesszürke lett; csak a csőre maradt lazacszínű; olyan szürke, mint a pillér vasa; de három nap múltán hiába csöpögött már a víz, hiába a füst és korom, az autógumik alól felfreccsenő latyak, az idő hiába múlt a tetem fölött, aztán már nem változott. De a csőre lazacszínű maradt.

M. leírja, hogy harminc évvel ezelőtt, amikor Stargardba érkezett, egy kislány hullája, egy hóbucka jegesre fagyott oldalán; nem látta arcát, de elképzelte halála körülményeit; mintha ő maga ölte volna meg a katonát, aki a kislányt megölte; mert csak egyetlen lőtt seb a kabát gallérja fölött, pontosan a két copf között – a tarkóján, természetesen. És most, harminc év múltán, tavaly és idén, naponta kétszer a Stargarder utca sarkán; a bódé fölött, ahol a kolbászt sütik, most is sirályok sikítanak, mint tavaly. Mint tenger színére bukkanó halat lesik a kolbászcsonkokat; persze jobbára csak kenyérhéj marad. Ahogy zuhanó repülésben, fejeket, kalapokat, vállakat, s a városi vasút magas vaspilléreit ügyesen elkerülve, hosszú csőrükkel a kenyeret elemelik! – egyetlen pontos ív.

Ám ez még mindig nem olyan furcsa, mint a hattyúcsapat.

Alkonyatkor szabályos kötelékben szállnak a városi hattyúk az autók fölött; nem magasabban, mint ahol a magasvasút eldübörög. És mindenütt hattyúk a vizeken. És a vadkacsák.

„Összefogdosták, megették, a háború után megették a vadkacsákat. Éhínség esetén ízletes!” – mondja nevetve Leni. Ez a mondat: mintha ő nem is evett volna belőle! Csak az tartozik hozzám, amire emlékezem? Pedig evett, a két hónap múlva harmincéves Leni.

És hattyúk és vadkacsák a ravensbrücki tavon.

G. leírja, hogyan érkezett ide. És érkezése után harminc évvel, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, itt állok a tó partján, ahol G. leírása szerint olyan szépek a fenyők, s nézem a nyugovóra térő vadkacsákat, hattyúkat. A fenyők között a szél. Alkonyodik. Egyedül. Kicsit teátrális a jelenet. Nem színpadi mégsem, hiszen csak magamnak játszom a megrendülést. A tó partján a krematórium. Akkor G. itt nem állhatott, hiszen él; és nem tudom elképzelni a helyet, ahol állt. De elképzelhető a vágány, a vágányon a csillék, s a mozdulat, ahogy a tóba ürítik a hamut. Csontliszt a halaknak. Kövér halak a vadkacsáknak.

Milyen szép mozdulat, ahogy egy vadkacsa a halért a víz alá bukik.

De ez a magamnak játszott megrendülés – mégis nem színpad-e? Hiszen a színjáték mi más, mint a megkerülhetetlen jelen idő görcsös erőfeszítése arra, hogy megélje a múltat vagy a jövőt? Kísérlet: ne ezt a mai szelet érezzem, pedig érezni csak ezt tudom! de ne ezt a mai hideget, ne a mai hattyúkat, kacsákat lássam, hanem a maiban a harminc év előttit, tehát ne én, hanem most hirtelen a harminc év előtti G. legyek. Aki itt, akkor, nem állhatott.

A színpad csak láthatóvá teszi a térnek és időnek ezt az állandó zavarát. A megkerülhetetlen jelent, amint képzelt jövőjéből visszatekintve saját múltját érezni vágyik.

Ha saját jelenemből kísérletileg eltávolítom magam! Ha színpadra képzelem.

Egy tó: bádogból; és benne a víz: műanyag tükör; s a háttérben a festett fenyők mögött az ügyelő megindítja a műszelet, s a hungarocell-krematórium is füstölni kezd, és a kellékhattyúk és kellékkacsák úsznak a műtavon. Milyen undorítóan banális.

Minden élmény ilyen undorítóan banális, amire nem emlékezhetem?

És éppen ilyen undorítóan banális, hogy a jelenben, magyarázat után nyomozva, az érzelem képzelete a nem ismerhető múltba játssza be magát?

Mert mi mást tehet a képzelet? Hiszen játéktere – a díszlet – mindig változatlan. Utcák, fenyők, vadkacsák, városok, pocsolyák, öregasszonyok. Csak G. helyett, most én állok a díszletek között. És én állok, harmincévesen a Stargarder utca sarkán, M. helyett, aki harminc évvel ezelőtt, harmincévesen, Stargard egyik utcáján elképzelte azt a kislányt, aki még élt néhány órával előbb.

„Nagy színjáték! De színjáték csupán!” – így Goethe.

„És még annyit akarok mondani: a megtorlás órája elérkezik!” – suttogja Hitler megőrzött hangja, amikor a rádiót bekapcsolom.

„Te meséld el neki Leni, kit ábrázol ez a kép!” – mondja Leni édesanyja és maga elé húzza a fényképalbumot.

„Jó étvágyat” – biccentenek az öregasszonyok, és megnézik, mi van a tányéromon.

A Stargarder utca sarkán, az önkiszolgáló étteremben; fekete, sötétzöld vagy sötétbarna kalapot viselnek az öregasszonyok. Olyan gondosan lekefélt, ecetes ruhával felgőzölt kalapok. Történelmi kalapok.

„Elég szép adag hús” – kezdik a fecsegést az öregasszonyok – „Úgy látom, elég könnyen vágja azt a húst a kés” – folytatják az öregasszonyok – „Ez az a hús, ami négy ötvenbe kerül? Jaj, nagyon drága! Drága!”

Sirályok a kolbászsütő bódéja fölött.

Az öregasszonyok az önkiszolgáló étteremben a legolcsóbb ételeket eszik. Kávét és túrótortát. Jobb napokon húsgombócot krumplival. A húsgombócot a szaftban szét kell nyomni jól; a szaftból se maradjon a tányéron semmi sem! És a történelmi kalapok alól megértő tekintettel nézik az öregasszonyok a nagyobb szelet húsokat a fiatalemberek tányérjain.

„Jó puha hús lehet! Vagy kemény?”

Ha a választ óvatosan fogalmazom, ha nem veszik észre az idegen ízt, akkor nyugodtan beszélnek az öregasszonyok tovább. És akkor végre sok minden elképzelhető.

Nyugdíj, mert a férjem.

Igen, a háború alatt.

Hadifogoly. A biztosító műkezet adott.

Igen, azon az éjszakán, harminc év, Istenem! amikor, akkor a fiam, az apám, a lányom, az anyám.

Sztálingrád.

Igen, a háború után a vadkacsák.

Eltűnt. Barna pulóverben, jó meleg, én kötöttem.

Csak egy ládám maradt, mert a pincébe vittem, és benne a hollandi porcelán.

Megfagyott.

És nézik, hogyan emelem a számhoz a falatot. És a tányéron mennyit otthagy! És főleg a jó szaftot otthagyom.

És Leni anyjánál is meg kell néznem ezt a családi albumot. A képek alatt szavak jelzik azt, ami a képen amúgy is látható. És a számok az időt. Zongorázom. Karin nővérem eljegyzése. Disznótor 1933. Első hangversenyem. Nagymamáék aranylakodalma. Karin nővérem első gyermeke. Sógorom, Werner bevonul. Sógorom, Werner hazalátogat. Karin második gyermeke. Werner utolsó fényképe. Az én eljegyzésem. Polgári esküvőnk. Egyházi esküvőnk. Nászút. Klausom bevonul. Klausom egyenruhában.

„Egyszerű katona volt” – mondja Leni anyja.

Klausom hazalátogat. Klaus a fronton, pihenőben. Álarcosbál. Új házba költözünk. Virágzik a cseresznyefánk 1943.

„És most te meséld el Leni, kit ábrázol ez a kép!” – mondja Leni édesanyja, és maga elé húzza a fényképalbumot.

De Leni nem meséli. Már elmesélte. A képen egy férfi látható. Mosolyog. Francia hadifogoly. Leni apja. Claude. A táborból esténként négy zenész kijár. A színházból hiányzik a német munkaerő. Előadás után még vendéglőbe mehetnek. A vendéglő annak a háznak a földszintjén, ahol a kertben virágzik a cseresznyefánk. Az emeleten a lakás. A szomszédok megfigyelik: német asszony francia dalokat játszik a zongorán, és a négy francia énekel. Felismerik a Marseillaise dallamát. Letartóztatás. Amikor hat hónap múlva kiszabadul, s a várost el kell hagynia, a német asszony már nagyon nehezen mozog. Claude közben eltűnt. Leni megszületik. Közben megérkezett a hír, Klaus hősi halott. Később kiderül: Claude-ot egy év múlva megölték. Klaus megfagyott.

Leírás^*

Nevetünk. A szobaasszony átöleli a vállam. A karom puha melléhez szorul. „Dobrou noc!” – visítja. „Dobrou noc” – mondom ugyanolyan száraz természetességgel, mint az imént. És nevetünk. Aztán bezárom az ajtót. Végre egyedül. Ott az ágy. A fotel az ablak előtt, nyitott könyvem a párkányon. A rádió és a telefon. A fürdőszoba ajtaja félig tárva. Itt van minden, és itt is marad. De talán nincs fürdőszoba. Bekapcsolom a rádiót, halkra állítom; valaki beszél, gyorsan, izgatott ritmusban. Nem meccset közvetít. Levetkőzöm, vízzel engedem teli a mosdót, tetőtől talpig megmosakszom. Verset szavalhat. Amikor végeztem, krémmel kenem be a kezem, és előveszem a zsömléket. A nylonzacskó bepárásodott, a vaj elolvadt, szétfolyt; a sonka megzöldült. Megeszem mindkettőt. Most már csak a szomjúság. Megnyomom a csengőt, kérhetnék egy üveg ásványvizet vagy sört. Ha a csengőgomb helyén nem éktelenkedne kifordult bélű űr. Ha kávét csinálnék, nem tudnék aludni. Vizet nem merek inni idegenben. Bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot. De a víz, hiába engedem, meleg. Igyekszem kiszámítani, meddig tart, amíg az egész vezetékből kifolyik, ideér a friss. Most az első emeleten. Most ér a másodikra. Fogat mosok. Most érte el a harmadikat. Most már hidegnek kell lennie. Meleg. Végül mégis iszom néhány kortyot. Nem takarózom be, meztelenül fekszem a sötét szobában. A paplan selyme sem hűvös. Kinn egyenletesen mormol, sípol, nyög a város. Az ablak alatt csobog a fehér palota szökőkútja. Hasra fordulok. Szeretném, ha itt lenne mellettem. Talpammal elérem az ágy támláját. Hűvös. A közösülés ütemét imitálva többször megemelkedem. Elég rossz ágy, bár nem nyikorog. A támlán kitűnően megvetném a talpam, feszülésem íve tökéletes és könnyed lenne. Éber vagyok. Kinyitom a szemem. Megemelkedem, kihúzom magam alól az átforrósodott paplant, és lelököm az ágy elé. Felkelhetnék, és kinézhetnék az ablakon. Sokáig nézném az őrt, amint a palota előtt sétál. A neonok megvilágítanák a fákat, az úttestet. Sötétből kimetszett színek és fények. A kupola körül csend van. A csipkefüggöny mozdulatlan. Zavar ez a takaratlan mezítelenség. Megpróbálom végiggondolni a délutánt, a díszvacsorát. Vastag lepedék ül rajta, nem tudom megérinteni sehol, tele van üvegekkel, arcokkal, minduntalan el akar tűnni. Hiába igyekszem, nem marad más, csak én. Szégyenkezve kiegyezek. Nekem jó, hiszen annyira kitöltöm magammal a világot, hogy bármilyen helyzetben, bárhol jól tudom érezni magam. Minden megoldhatatlan, de minden áthidalható. Néha elalszom. Gyakran felriadok. Úgy tűnik, nem is aludtam, csak éppen csukva volt a szemem. Az ablak ugyanazt a csendes kupolát mutatja a neonok égre rajzolódó visszfényével. És éjszaka van. És nagyon szeretnék mélyen, alaposan aludni. Felriadok. Valami távoli vonzás. Az ablak felé. Letekinteni az udvar mély négyszögére. Fázom. Felkelek, hogy magamra dobjam a paplant, de már nem tudok visszafeküdni. Ha jobban kihajolnék a párkányon, kizuhannék. Fejjel lefelé. A koponyám ott hasadna szét a kút peremén. De a kút csobogna tovább. Kopognak az őr léptei, lassan, unalmas méltósággal, ide-oda. Tudja, hol van, tudja, hogyan kell itt koppanni. Az erdei táborban nekidőlne egy fának, tenyerével ernyőzve a parazsat, cigarettázna. Elhagyná kijelölt helyét, szundítana. Az avarban csörtetve érkezne a váltás. Csak egy sötétben mozduló ideges árny! Ezt az árnyat a váltás lelőné. Senki sem tudna róla, hogy nekidőlt egy fának, tenyerével ernyőzte a parazsat, és elszenderedett. A barátja lenne, aki lő. Idegösszeomlást kapna, és két hét jutalomszabadságot. „Én nem tehettem róla. Háromszor kiáltottam. Nem felelt.” „Nincsen semmi baj. Kivizsgáljuk az esetet. Nekidőlt egy fának, cigarettázott, aztán elaludt a fa tövében. Ön a kötelességét teljesítette.” „A kötelességemet?” A tábornok csodálkozva nézne rá, nem lenne hozzászokva az ilyen kérdésekhez. „Milyen viszonyban volt az elhunyttal?” – kérdezné az orvos. „Nem voltam vele viszonyban, illetve semmilyen viszonyban nem voltam.” Látom az orvost, pedig soha nem láttam. Valahol lennie kell egy ilyen orvosnak, akinek ragyás az arca, félig már kopasz, és erősen foncsorozott szemüveget visel. Két év múlva, nem, öt év múlva, állna egy szállodai szobában. Mindenhonnan ez az orvos nézne rá. Kipillogna az ágy alól, a lefolyóban is felvillanna a szemüvege, és kilépne a képkeretből. Két év múlva, illetve öt év múlva, szeretné megölni az orvost. Az orvos miatt nem érezhetné magát soha biztonságban. Az agyában, leghátul, majdnem közvetlenül a tarkója felett, ott kucorogna az orvos. Az orvos nem lépne ki a képkeretből. Egyszerűen ott lenne a képkeretben. Csak hasonlítana az orvoshoz, vagy majdnem olyan lenne. „Mit akarsz tőlem?!” – üvöltené, de az orvos nem válaszolhatna. A szemét nem láthatná, hiszen foncsorozott az üveg. Megdermedne, félne: kiáltását meghallotta valaki. De a fehér palotában minden csendes. A kupolában éppen tizenkettőt ütne az óra. Az óra nem tizenkettőt üt a kupolában. A kupolában nincsen óra. Bár lehetséges, hogy van a kupolában óra, de nem üt. Megnézném, mennyi az idő, de nem foszforeszkálnak órámon a mutatók. A fülemhez emelem. Szeretném hallani óvatos, ügyes ketyegését. Hallgat szegény. Az ablakhoz viszem, megbillentem, hogy az a kevés fény rávetődjön a számlapra, legalább azt tudjam, mikor állt meg, mikor hagyta abba. És akkor, ott, az ablakban, újra érzékelhetővé válik az a bizonyos vonzás; csak most másképpen; sokkal követelődzőbben. Mintha az őr is megállna lenn, felém fordítaná a fejét. Mintha azt lesné, mikor kezdek zuhanni kifelé. Nem tudom, mi a szándéka. Figyel. Fegyverét szabályosan húzza a hátáról előre, s csak egyetlen mozdulat, már a vállához is emelhetné, célozhatna. Még vár valamire. Talán nem tetszik neki, hogy így, meztelenül készülődöm. Ha elindulnék, s megtenném az utat az ablakpárkány és a szökőkút medencéjének szépen faragott pereme között, mindenképpen felöltöznék előbb. Aggodalma hiábavaló. Azt a fekete öltönyt venném fel, amelyet az imént, illetve nem tudom mikor, beakasztottam a szekrénybe. Gondosan kötném meg az ezüstszürke nyakkendőt. Fehérneműt kéne váltanom. Ez a legminimálisabb előzékenység, amit elvárhatnak tőlem. A fehér ing keményített gallérja amúgy is bemocskolódna. Tudom róla, hogy mesterlövész. Ilyen fontos helyeken csak mesterlövészeket állítanak a posztra. Ezenkívül magasnak és vállasnak kell lennie, de nem túl magasnak és nem túl vállasnak; csak éppen annyira, hogy bizalmat ébresszen. Szeretném megnyugtatni: bennem felkeltette a bizalmat. Nem kételkedem benne: amint elindulok, ő meghúzza a ravaszt. Pontosan céloz: mielőtt még testem kellemetlen felgyorsulásával kéne foglalkoznom, keresztül fogja lőni a szívemet. Ilyen távolságból nem láthatjuk egymás arcát, de érzi az őr: a legkényesebb pontokat tisztáztuk. Bólint. Bólintok én is. És akkor, az ismert események után két évvel vagy öt évvel, eltűnnék a fehér palota ablakából. Az eltelt idő mennyiségének tisztázása hallatlanul fontos. Ha két éven belül tűnne el az ablakból, ez azt jelentené, hogy az események okozta sebek még nem gyógyultak be. Ha öt év múltán tűnne el az ablakból, ez azt jelentené, hogy a váratlan asszociációs kapcsolás felszakította a múltat. Ó, jaj, felszakította! Ó, de fáj a múlt! És fájdalmának terhét átcipelné a neonok fényétől kékben derengő szobán. Néha belevillanhatna a kék derengésbe egy vörös reklám. A vér. Megint a vér. Bűne itt állna előtte a falon, itt kuksolna az ágy alatt, s itt villantaná foncsoros szemüvegét a lefolyó böfögő csövéből. Pedig, ah, elfelejtette már a bűnt. Az idő begyógyított mindent, de úgy látszik: az idő nem gyógyít be semmit. S ha ez így, akkor készülődni kell. Itt nem maradhat. Hiába utazott, ide is beköltözött az orvos. Tudná, nincsen mentség. Csak néhány pillanatot kérne, hiszen olyan képtelenség azt érezni, hogy a következő lépést, minden következő lépést felesleges megtenni, mert nincsenek következő lépések. Csak ezt a néhány pillanatot. Leülni. Tenyerébe hajtaná a fejét. És akkor találna valami kibúvót. A tésztásan széthízott test ott terpeszkedne a foteljában. Nincsen ebben semmi bosszantó, semmi kihívó, a test egyszerűen ott van. Azt sem tudhatni pontosan, vannak-e az orvosnak kétségei, vannak-e feltételezései, vannak-e bizonyítékai az ügyére vonatkozóan. Az orvos tudását elrejti a szemüveg, a mosolytalan, ragyás arc. Pedig szerette volna megkérni akkor: segíts rajtam! De az orvos nem rendeli el a múlt törlését, csak gyógyszereket ír a felejtéshez. Az orvost meg kell gyilkolni. Előbb el kell hitetni vele, hogy készülődik az útra. Kitárná a szekrény ajtaját, de üres a szekrény. Pedig gondosan ide akasztotta a fekete selyemöltönyt. Keresné. Végigjárná a lakosztály összes helyiségeit, s úgy tenne, mintha azt az öltönyt keresné, pedig mást keresne. Az orvos a szalonban ülne, a válla fölött átpillantva, az íróasztal bordó posztóhuzatán találna rá a papírvágókésre. Tudná, a ruháját csak akkor fogja megtalálni, ha megölte már az orvost. A mosdó fölött, a tükörben megjelenik az arcom. Mintha kísértet helyett magam jelentem volna meg. A foszforeszkáló bőrön sötét üregek. Ha jönne egy valódi kísértet. Aludni úgysem tudok már. Legalább elszórakoznék. Ez a fehér palota nem alkalmas hely kísértetnek. Talán ha a kupolában. De az is túl fényes. Hörögve vicsorítok, huhogok. Nem tudom megijeszteni magam. A mennyezeten árnyék suhan át. „Jaj!” Lehetne egy autó árnya az utcáról. De autó sem jár. Csak ez a mozdulatlan, forró csend a város távoli morajlása felett. Lenéznék a fákra, a szökőkút felcsillanó csobogására. Hátha jön már egy kis szél. Hátha megtépi a fákat, szétfröccsenti azt a büszke vízoszlopot. De az ablakhoz nem mehetek. Ott várakozik rám az őr. De miért kellene az ablakon át távoznom? Ha meggyilkolnám az orvost. „Elnézést uram – mondanám –, mielőtt elindulnék, szeretnék néhány sort papírra vetni. Ha átadná helyét, s az íróasztalhoz engedne. Reménykedem benne, hogy megért. Néhány hevenyészett sorban fel kéne vázolnom nyilvános életem hátterét, azt, amiről csak mi ketten tudunk. Ha ezt nem tehetném meg, aggódó családomat kínos kétségek gyötörnék távozásom okát illetőn. Gyermekeim joggal átkozhatnának, ha megfeledkeznék erről az utolsó kötelességemről. Ha mást nem is, de egy búcsúlevelet mindenképpen hagynom kell reájuk.” Az orvos bólintana, és nesztelenül felállna. Odakapnék, megmarkolnám a papírvágókést. Megfordulnék, beledöfném. A levegőbe. Az orvos már nem lenne ott. Üvöltenék. „Hol vagy, te nyomorult!? Te átkozott dög! Te életem fertője! Te pokol! Hol vagy? H-o-o-ol vagy?” De a kés kihullana a kezemből, mert ott villogna szemüvege a képkeretben, a falon. Alatta pedig, szépen kiterítve az ágyon: az öltöny, az ing, a tiszta fehérnemű és az ezüstszürke nyakkendő. És ezekből az ismert holmikból végleges nyugalom áradna. Ez a nyugalom jelenlétem kiterjedését szüntetné meg. Előre élnék a zuhanás, a lövés és a szétzúzódás már nem érzett pillanatában. A ruhadarabok felöltése, a megtett lépések csak részei lennének az elkövetkezendő véglegesítésnek. A tükör előtt némi töprengést okozna a nyakkendő csomójának megkötése. Kétféle módon hozható létre ez a csomó. De nem tudna választani, mert egyszerre kéne kétféleképpen megkötnie. Ha világosabb lenne a szoba. A kapcsoló azonban csak lágyan kattanna, valamilyen oknál fogva nem zárná le az áramkört. A fürdőszobában sem, a hálóban sem, a szalonban sem. Visszatérne a tükörhöz, megmosná a kezét, a kis kefével kibányászná a körmök alól a piszkot: milyen nevetséges egy hulla, akinek amelynek fekete ívek vannak a körme alatt. Meghalni tisztán kell. Felállna az ablakpárkányra. Az őr a vállához emelné a puskát. És becsukom, kulcsra zárom az ajtót. A bordó szőnyeggel nesztelenített folyosó két oldalán fehérre lakkozott ajtók, cirádás, arannyal enyhén befuttatott keretben. Olyan zavarba ejtő arra gondolni: egyedül vagyok a palotában. Helyesebben itt van valahol, valamelyik szárnyépületben, a pincében vagy a padlás kajütablakú rekeszében a szobaasszony is. Bepárásodott vastag combjai álomban remegnek, de ha megszólal a csengő, széles vigyorával azonnal a szolgálatomra van. Ha megtalálhatnám ezt a cellakeménységű szobácskát. A vaságyat, a bádoglavórt, a tükrösszekrényt. Lépteim megreccsennének a hajópadlón. Az ajtótól az ágyig, csak két reccsenés. Vagy inkább bekopognék. De nem riadna fel. Őt csak a csengő ébreszti. Az ágya szélére ülnék. Takaratlanul feküdne, a halványrózsaszín, kék virágocskákkal egyenletesen mintázott hálóing felcsusszanna szemérme sötét kútjáig. Ha tenyerembe szorítanám gödrös térdkalácsát, bizonyára nem ellenkezne. De nem ébredne fel. Vissza a szobámba. Az ujjhegy nyomása alatt keletkező elektromos impulzus vinne, vezetne el hozzá. Talán le az alagsorba, valahová. A fal felé fordulva, ott szuszogna a férje, a gondnok. Fekete gatyában. Ebben a palotában minden engem szolgál. Az üres termek csendje, a várakozó kanapék, fotelok. Ha lenne palota. Éjjel, valamivel éjfél után, tán a toronyóra tompa bimbamjára, felriadna. Valami hiányra. Mintha e rövid álomban elvesztette volna saját nagysága, jelentősége tudatát. Már nem érezné, hogy személyisége kitölti a világot. A hiány helyén rést. És a résbe belefurakodna a vonzás. Induljon el valamerre! Az ebédlőterem szárnyas ajtaja nyitva lenne. A hosszú asztalról már letakarították a díszvacsora maradványait, a hattyúnyakú palackokat, az ételtől szennyezett tányérokat, üresen csillogna a politúr. Nem. Az ebédlőasztalokat zöld posztóval vagy piros posztóval borítják, ne csörrenjen az asztalon a tányér, a pohár, az evőeszköz, legyen diszkrét a csörrenés, ne nyomja el a pohárköszöntők szavát, de fesse alá udvariasan; és a lepergetett magnószalagokon minden félrevetett megjegyzés jól kivehető, gyorsírásba áttehető, levéltárakban iktatható legyen. De az asztalról levették már a terítőt, a posztót. A nyitott ablakok és a nyitott szárnyas ajtók közt támadt légvonat kihúzta már a füstöt, a sült kappan, az izzadt hónaljak, a bor szagát. Csak a ráncolt muszlinfüggönyöket dagasztja most a huzat; nincs más dolga. De a fehér függönyök mögött mintha egy sötét alak állna. Az ebédlőteremből újabb ajtó nyílik más termekre, szobákra. Minden terem mögött egy másik, minden szoba mögött egy másik, és egyre szűkülnek. Talán nincs is vége az útnak. El kéne indulnia, meg kéne bizonyosodjon: valahol vége van. Vagy az ellenkező bizonyságért: nincs vége. De nem szükséges elindulni. A szűkülő ajtókeretek, mint az egymásba helyezett skatulyák, csak a perspektíva csaló játékai. Különben minden ajtókeret azonos méretű. Csakhogy az azonos méretű ajtókeretek csalóka játéka a végtelenbe vezetné. Mindent tud előre. Azt, és az ellenkezőjét. Megérinti az ebédlőasztal lapját. Néhány órával ezelőtt itt ült, ezen a merev támlájú, most enyhén félrefordított széken. A feszes bársony talán még érzi teste érintését. Itt emelte volna poharát, s mondta volna el az üdvözlet szavait. De közben nem látta volna az arcokat, akiket üdvözölt volna. Csak az üvegek, palackok, tányérok, tükrök csillárfényben szóródó, egymásba villanó körvonalait. Megérintené a később üresre takarított asztal lapját, e nehéz és simára polírozott tölgyfa lapot, ujjai learaszolnának az éles peremen a lap megdolgozatlan fonákjára. Érezné a szálkák szövetét, a durva gyalulás hosszanti mintáit. Keresgélne az ujja, s ráakadna arra a rejtett készülékre, amely minden félmondatát teljes biztonsággal rögzíti. Szeretné visszakapni ezeket a félmondatokat. De a könnyű függöny mögül előmozdulna az árny. Az ablakkeret és az asztal között éles csíkot rajzolna a város kékbe játszó, dörmögő, duruzsoló, nyögdécselő fénye. Ennek az ösvénynek a peremén indulna felé az árny. Kissé bicegne. „Mit keres?!” – kérdezné. Erre nem lenne képes válaszolni, mert minden választ leszorítana az áthidalhatatlanság érzésének tömény tudata. Az ügyetlen magyarázatoknak nem érezné értelmét. Az árnynak tudni kéne a valódi magyarázatot. Az árny tudja a valódi magyarázatot, kérdése nem is kérdés, nincsenek kérdések, csak udvarias időhúzás a lövés előtt. Időhúzás a kérdés, és időhúzás a válasz. A bicegés. „Szükség van erre?” – kérdezhetné. „Igen” – felelné az árny – „Nekem kicsiny gyermekeim vannak.” Persze a szőnyeg felemészti lépteim zaját. Nem bordó, hanem kék. Búzakék lehetne, ha nem színezné el a tejüvegburák opálos fénye. Nappal, ha a nagy forgóajtón betűz a nap, s felhevíti a megkavarodó levegőt, kopottnak és porosnak tűnik. Nappal inkább szürke a szőnyeg. Meglendíti, s amint elsuhanunk egymás mellett, egy repeszektől feltépett, álmos arc forradásait látom; még vérzik. Pénzt nyomok egy meleg tenyérbe. A portás visszabiceg, és bereteszeli a forgóajtót. Kinn az utcán sötétből metszett színek és fények. Állok. Még nem tudom, hol állok. Még nem tudom, merre kell indulnom. A tekintet megtapogatja a szemközti házak sima homlokzatát. Sehol egy erkély, sehol egy kapaszkodásra alkalmas ciráda. Egymástól azonos távolságra azonos ablakok. Az ablakok mögött azonos méretű szobák. A szobákban alvók. Lerúgott takarók a földön, nyirkos lepedők a homályba simuló testek alatt. Mindenféle testek. Haskupola. Néhány perc múlva érezni fogja az első valódi fájdalmat. Most még szendereg. Élvezem a levegőt. A levegőben a hárs illatát. A fák mozdulatlan, mesterséges árnyait. A fényes úttest fölött láthatatlan huzalon feszülnek a neonkoporsók. És fenn, az épület tetején az a vörös fény, valami légitársaság reklámja. Bevilágítana a szállodai szoba falára, a vér. Alvadt vér az erdei tábor homokján. A sötét sátrakban beszívják, kifújják az alvók a forró levegőt. Biztosan mindenki alszik már. Egy zseblámpa szigorú fénye leleplezhetné azt a kezet, mégis engedné, hogy közeledjen. De csak az alvók súlya alatt zizegne a szalmazsák. És semmi fény. Mégis látná azt a szemet, amint lecsukódik. És akkor? Lépteim nem keltenek zajt a járdán. Szerencsére gumitalpú cipőt vettem. Cipője kis csattanásokat hallatna a kövezeten. Figyelmeztetné: most teljesen egyedül van ebben a városban, de ez mégsem veszélytelen. A csattanások visszatérnek a falakról, behatolnak a kapuboltozatok alá, jelzik a létedet. Megtalálhatnak. Ha megállnál, szorosan a hirdetőoszlophoz simulva, életnagyságú reklámnak nézhetnének. Ha belepréselődnél az oszlopba. Ha nem vennél több lélegzetet. Ha nem vernéd fel az alvó várost tüdőd, orrod sípoló, szuszogó zajaival. Mert minden zaj felébreszt valamit. Ha lehetne zajtalanul! Ha nem kéne attól tartanod, hogy a sima falakról eleven szemek figyelnek! Nem figyelnek. A város nem a tiéd. Nem vagy fontos a számára. Nem ismered. A széles, hársakkal szegélyezett nyári sugárútból értelmetlen mellékutcák nyílnak. Ha értelmet akarnál keresni nekik, mindenikbe be kéne fordulnod, talpaddal végig kéne csattognod a mellékutcákból nyíló sikátorok és újabb főutak minden négyzetcentiméterén. Elvesznél. Nem tudnál visszatérni oda, ahonnan elindultál. Soha. Pedig ott ül a fotelban, és vár. Talán meg kéne mégis próbálnod: elveszni. De nem kísérletezne. Menne előre, mintha mellékutak nem is léteznének. Ez sem biztató, de legalább járna. Egyetlen mentsége lenne, hogy kiszökött, s elindult arra, amerre az ismeretlen forrású és célú erő vonja. De minden lépés zaja visszacsattogna. Hiába, vagy a zaj, vagy a halál. És ott surranna, bicegne sarkában az árny. A kíber. Néha hátrapillantana a válla fölött. Hiába. Az árny mindig éppen annyira húzódna félre, hogy kikerüljön a látóteréből. Szegény fiú. Ha menne, de követnék, ha elveszne, de csak a biztos főúton, ha nesztelenül, de visszhangot csapva, akkor inkább maradjon ott az ablakban, és fejezze be. Az őr emelje vállához a fegyverét. De nem indíthatom el az ugrást. Várjanak még. Talán lehet segíteni rajtuk valahogy. Ha lelövetném: az őr idegösszeomlást kapna és két hét jutalomszabadságot. „Ön a kötelességét teljesítette” – mondaná a tábornok. „A kötelességemet?” – kérdezné az őr. A várakozás tán megszabadítja őket a további bonyodalmaktól. De lehet-e várakozni? Hátha. Kényelmetlen. Annak is, aki ugrani, annak is, aki lőni szeretne. Egyenletesen lépdelek, mégis sietősnek tűnik. Igyekszem lazítani. Mintha sétálnék. Hiszen sétálok. Sietségem a fokozódó szomjúságot igyekszik legyőzni. Jó lenne nyitva találni valahol valamit. Kirakatok, fatörzsek, behajló ágak. Az üvegek tükröződésében épületrészek világos síkjai, az ablakok, ajtók sötét nyomatával. Ott van egy világos ablak. A viaszos papírernyő meleg fényében mahagóni asztal, néhány ív üres papírral. Egy csontos kéz tollat markol a papír felett, közelít, visszahőköl. Vár. A várakozás megbénítja. Már közelíteni sem merészel. Az ívek egyre fehérebbek, eluralkodnak, összemosódnak a tekintet előtt, nagy fehér lepedők lengik be a homályos szobát. Ismét közelít, szeretné összekoszítani, megfertőzni, bemocskolni ezt a tisztaságot. Nem sikerül. Ingerkednek egymással. A toll hegye árnyékot vet a papírra, vissza kell húznia az árnyékot is. A papír felsóhajt. Akkor: egyetlen szilárd elhatározás beledöfi a tollat. A toll elindulna, meghurkolná a betűket, de nyomtalanul fut el a papír viaszos, hahotázó felületén. Újabb csikk hullik a hamutartóba. Férfi áll fel az asztal mellől. Az ablakhoz lép. Utcát lát, sötétből kimetszett színekkel és fényekkel. A járdán egy férfi halad, eltűnik, előbukkan, hol a fák mögött, hol a sötétből. A szemközti házak nyitott ablakai puha mélységekbe vezetnek. Lentről hallja a lépteket, tekintetét még feljebb emeli. A tetők és kémények útvesztőjében megpillantja a horizont egyetlen, kicsiny ívrészletét. Már pirkad, állapítja meg nyugtalanul. Úgy látszik, ennek az éjszakának így kell elmúlnia. Felnézek az égre. Még nem világosodik. Megfordulok. A házak mindenütt lerekesztik a látóhatárt. Tudnom kéne, merre van kelet. Lehunyom a szemem, megpróbálom megérezni. Nem megy. Tagjaimat elernyeszteni, elveszteni a súlyomat, azonosulni azzal a pillanattal, amely éppen van. A koncentrációt kinyitni, hagyni, hogy szétterjedjen, elérjen a tárgyig, amelyre kíváncsi vagyok, s visszaverődjön róla. Nem sikerülhet, mert a léptekre figyelek. Mintha saját elhagyott lépteimet hallanám a hátam megett. De nem távolodnak, hanem közelednek. Valaki. Mintha a város távoli dübörgése, sípolása, zakatolása is megszűnt volna. Halotti csendben jönnek a valaki léptei. És így ez nagyon fontos, kiválik a városból. Ez nem az árny. Felnyitom a szemem, éppen fényben. Elindulhatnék, most visszafelé. Nyomomban a puhán, kissé sietősen csattanó sétaléptekkel. Néhány perc múlva elérhetné a fehér palotát. Elérhetném a szállodát. Becsöngethetnék, a portás elhúzhatná a reteszt, meglökhetném az ajtó tengelyen forduló rekeszeit. Vagy: bevárhatnám. Bepillantanánk egymás arcába. Az ismeretlen szem megkérdezhetné: ha elindultál az úton, miért fordulsz vissza? A kérdésre nem válaszolnék. Folytatnám utamat. De ez akkor már nem ugyanaz az út lenne. Vissza kell fordulnom. Folytatnom kell. Megfordulok, és elindulok visszafelé. Szemtől szembe kell találkoznom vele. Az arcra felülről esik a fény. Itt van egy karnyújtásnyira, egy lépésre. A lépés megtörtént, már nincs itt. Itt volt egy arc. Magas, sima homlok, egyenes szálú, hosszúra növesztett szőke haj. A léptek megint a hátam mögött, távolodnak. Elhúztunk egymás mellett, ki-ki a maga irányában. De mintha bizonytalanabbul távolodnának, mint ahogy közeledtek. Itt volt egy szempár, kék, talán zöld, mindenesetre nagyon világos és nagyon árnyékolt. Olyan világos, hogy át lehetett látni rajta. De nem tudom, mit láttam mögötte. A szempár valamit nézett rajtam. A szemembe nézett, de rajtam nézett valamit. Nem kérdezte, miért állok, forgolódom itt. Valamit kérdezett. Vagy kért. Elindulok. Talán tüzet akart kérni? Megáll? Biztosan egy kapu előtt. Zsebéből előhúzza a kulcsot, beleilleszti a zárba. Nem hallom a kulcs zörgését, a zár kattanását. Közeledik? Ezek szerint ő is megfordult, s most ismét követ. Lassan. Mintha abban reménykednék, hogy beér. Megkérdezi, amit akar. Tüzet kér. Értetlenül néznék rá. Nem érteném a nyelvét. De nem siet. Talán mégis a saját lépteimet hallom? Az ütem teljesen azonos az enyémmel, a távolság nem változik. A legnevetségesebb megoldásra kényszerítenek ezek a tarkómban csattanó lépések. Visszafordulni! Most ismét közeledünk. Mindketten a sötétből fogunk előbukkanni, s körülbelül azonos időben lépünk majd a neonkoporsó fénycsíkjába. Az arcra felülről esik a fény. Nem hatol be a foncsorozott szemüveg mögé. Elhúzunk egymás mellett. Eltűnik. Neki én tűnök el. Lépteink távolodnak. De mintha bizonytalanabbul távolodnának, mint ahogy közeledtek. Mintha mindkettőnknek meg kellett volna állni, mondani valamit, vagy tüzet kérni. Hallom, megállt. Ha képes lennék egyenesen folytatni utamat, néhány perc múlva elhúzhatná a portás a reteszt. Úgy tűnhetne, menekülök. Megalázó lenne. Hiába. Így is megalázó, hiszen most éppen az ellenkező irányba megyek, mint amerre elindultam. Ez már nem ugyanaz a séta. A mellékutca segíthet. Befordulok. Felpillantva a táblára, de túl sietősen. Itt sötét van, majdnem teljesen sötét. Lapulva surranok. Csak annyi büszkeséget hagyott a félelem, hogy a lépteim ütemén ne változtassak. Hiszen sétálok. Csak túl sietős séta. Majdnem futás. Pedig megkönnyebbülhetnék, mert nem követnek a léptek. Ha ez nem lenne még nyomasztóbb, mint az, amikor követtek. Amikor hiába indultam erre vagy arra, mindenképpen követtek. És a váratlan megváltás. A park. A hársfacsoport illatozó lombjai alatt padok bizonytalan körvonalai. A gyengéden csörgedező ivókút. Most érzem csak, már nem parancsolok a lábamnak. Szomjúságom vinne még néhány lépést, de lezöttyenek. Átizzadt trikó érintkezik a pad támlájával. Kezem elindulna a cigarettáért. Keze erőtlenül csüng az oldala mellett. Megemelkednék, kihúznám a zsebemből. A gyufa fellobbanó fénye néhány pillanatra elvenné a szememtől a fák lombozatának puha alagútjait, s a bizonytalanul sárgálló kavicsos teret, a sercenés elvenné a csobogást. Vigyázni kéne a parázzsal, ne hívja fel vele a figyelmet, a sötét parkban parázsló cigarettavég nagyon veszélyes lehet. Tenyérkagylóba takarnám. Megcsikordul a kavics, már megint a hátam mögött. A hátam mögött egyszer, kétszer, háromszor csikordul. Nem nézne rá, tudná, hogy a pad másik végére az orvos fog leülni. Sokáig hallgatnának. A tény feleslegessé tenné a szavakat. Az orvos cigarettát kínálna, mint akkor, felsercenne a gyufa lángja, elvenné a fákat, az ivókút csobogását, egészen közelről látná a ragyás arcot, s a szemüveg tükrében a saját torzképét. Eltúlzott homlokot, félelemtől berekedt szemeket. „Nem válaszolt a kérdésemre” – mondaná az orvos. „A kötelességemet teljesítettem!” – válaszolná a saját szájával, a tábornok hangján. „A kötelességét?” – kérdezné az orvos. „Igen.” „Szeretném, ha megszabadulna kötelessége súlyától” – mondaná az orvos. „Hogyan?” „Tudnia kell, miért teljesítette olyan kiválóan a kötelességét.” „Tudom.” „Miért?” Könnyen kezdene beszélni, mert úgy érezné, más beszél helyette, hiszen amit mond, az csak egy történet. Részlete. A laktanyában egymás mellett volt az ágyunk, mondaná, ez a véletlen műve, tudja, olyan gyámoltalan fiú a barátom. „Már meghalt!” Igen, meghalt, de olyan gyámoltalan fiú a barátom, és emeletes ágyban feküdtünk, és egyszer a riadó idején, amikor azt hittük, elkezdődött a háború, ő leugrott az ágyról, és fennakadt a fogason. Lógott a fogason, mint egy kabát, amíg le nem szakadt, mi pedig egymást csapdostuk a nevetéstől, pedig kitört a háború. Később megtudtuk, hogy mégsem. És olyan furcsa kérdései voltak, mondaná, mindig olyanokat kérdezett, amit senki. És ezek a kérdések rögtön beleakadtak az életbe, az egész életbe, az életembe. „Milyen kérdések?” – kérdezné az orvos. Egyszer azt kérdezte, válaszolná, már az erdei táborban, hogy mondd, te nem szoktad megmosni a lábadat? „És akkor?” – kérdezné az orvos. Ezt nem kérdezné az orvos. Hiszen tudná. Akkor átnyúltam a másik ágyba, megfogtam a nyakát, és szorongatni kezdtem, de kicsúszott belőle egy ordítás, és alig tudtak levakarni róla. Akkor átnyúltam a másik ágyba, és megfogtam a vállát. Csontos, törékeny válla volt. Eszembe jutott, hogy egy zseblámpa fénye könnyedén leleplezhetné a mozdulatot. De semmi fény. Nem láthatta senki. Csak az alvók súlya alatt zizegett a szalmazsák. Lehunyta a szemét, egészen közel húzódott hozzám, éreztük egymás leheletét. És megcsókolt. A számat. Először nézne az orvosra. Az arcra nem esik fény, csak dereng az arc. A hajlott, erőteljes orr, a csontos, előreugró áll, a keményen boltozott homlok. Aszkéta arc, míg felém nem fordul. Felém fordul. A lecsupaszodott vonások belelágyulnak a derengésbe. Kerek koponya, hosszúra növesztett haj. A szája mintha nyitva lenne kissé, mintha mondott volna valamit, vagy mintha készülődne valamit mondani. Kérdezni vagy kérni. De nem akar kérdezni, nem akar kérni. Ügyetlen testtartásában szótlan vágy. Fejének fegyelme leplezi. Még nem biztos bennem. Ha megnyílnék, megváltozna az arc. A kék vagy a zöld szem, amit kinyílva láttam, becsukódna a közösség biztonságába. Elindulna a kéz. Nem félnék már tőle, izgatottan várom a másodperc következő felét. Nem a gyilkos lépteit, a hátamba fúródó lövedéket. A lövés pont a mondat végén. Ez a várakozás nagybetű a mondat elején. Talán egy nő torkán dobog így a szív, mielőtt megszólítja az ismeretlen férfi. Aki előbb szólal, az? Aki válaszol, enged. Feléltük a másodperc következő részét, s még mindig a nemtelen bizonytalanság. Az újabb másodperc megint várakozástól feszül. Kíváncsian feszíteném tovább, de ez a női várakozás lágyságába kényszerítene. Képes vagyok-e rá? Ha a várakozó szerepét vállalni nem tudnám, ha én akarnék lenni a betöltő, tudnom kéne a szót, amit ki kell mondani. A szót, ha lenne ilyen szavam, nem értené. Tudnom kéne legalább a következő mozdulatot. A mélyértelműnek indított mosolyt, amit nem láthatna… Érezné? Akkor én lennék a, ő lenne aki enged. Futunk előre, újabb másodpercet zabálunk fel a közös időből. Ez az időnk visszavonhatatlanul, letagadhatatlanul közös. Megrettenek ettől a közösségtől, felpattanok a padról. A szobák, a mély kapubélletek őrzik az éjszakát. A házak homlokzatát már kék derengés húzza felfelé az égre. És ahogy csikorgok előre a szürkéllő parkban, úgy érzem, menthetetlenül eltörtem valamit. Ott kellett volna. A padon. Pedig hallom a lépteket a hátam mögött. Követ. Talán még nem késő, talán sikerül kiszorítanom magamból ezt a kapcsolatot. Vagy kiszorítani ezt a vonzást. Akár az egyiket, akár a másikat. Megállnék, előhúznám a cigarettát. Ha tüzet kérne. Ha tüzet kérne! Talán az a baj, hogy minden helyzetbe bele tudom élni magam, de semmilyen helyzettel nem tudok élni. Kitöltöm magammal a világot, de nem azzal, hogy megélem, hanem azzal, hogy elgondolom. Minden történet csak elkezdődik, anélkül hogy befejeződne. Minden megindul, de semmi nem folytatódik. Be kell fejezni a történetet. Megmenteni ebből az éjszakából valami lekerekíthető egészet. Ha lekerekíthető. A horizontról lefelé törekvő rózsaszínű fény eltéved a kémények, háztetők útvesztőjében. Mire átfordulna az ereszcsatornán, elveszti színét. Csak az erejéből marad még valami, elszürkíti, összemossa az éjszaka pontos határvonalait. Mocskos ösvénnyé zsugorodik az utca. Az ösvényen léptek csattognak, puhán, de sietősen. Lenn az utcán két férfi halad. Egymás nyomában. Egyik a másik nyomában. Az elöl haladó mintha fáradtan menekülne. Mintha. Mintha szívesen adná át magát macskaléptű üldözőjének. Az üldöző világoskék pulóvert visel, alacsonyabbnak tűnik az üldözöttnél. Talán magasabb, mégis alacsonyabbnak tűnik. Talán csak azért, mert beljebb halad a járdán, majdnem a kirakatok üveglapjaihoz tapadva. A két férfi kitűnik a képből. És elhal a csattogás. Visszafordul. Eloltja a villanyt. Csak az üres papírok világítanak a sötét szobában. Ha megállítanám, gondolja, ha rágyújtana, a másik beérhetné. Tüzet kérhetne, kezében kissé reszketne a parázs, amikor a másik cigaretta végéhez érintené. A lecsukódó pillákat nézné, s nem tudná most sem, hogy kék vagy zöld szemeket látott-e kérdezni, vagy kérni. Ha egymás mellett lépdelnének tovább. Befordulnának egy mellékutcába, elérnék a parkot. A parkban leülnének egy padra. A pad előtt ivókút csobogna. Szomjas, de nem inna. A zöld vagy kék szemű megérintené a vállát, érezné az izgatott tenyér melegét. Elvesztené kételyeit, bizonytalanságát, a tenyér azt parancsolná, hogy álljon fel, és kövesse. És ő felállna, és követné, pedig egymás mellett csikorognának a kavicson. Mégis úgy érezné, követi. A teret régi házak szorítanák gyűrűbe, nem túlságosan magas házak, homlokzatukon elfeketedett stukkóval, a kapuboltozatokat hátukon egyensúlyozó meztelen istenekkel. A zöld vagy kék szemű kinyitna egy kaput. Hosszú folyosóra jutnának, a folyosó végén csigalépcső kanyarogna a magasba. Elindulnának a csigalépcsőn fölfelé. Névtelen ajtók következnének. Hol jobbról, hol balról. Ők mennének egyre feljebb. Futó kételye támadna, de a tenyér vezetné. Aztán ajtók sem következnének már, csak a csigalépcső betonfokai, egyre magasabbra. A padlásig. A zöld szemű vagy kék szemű nyitná ki a vasajtót. Szűk manzárdszobába kerülnének, a ferde ablak előtt függöny lógna, s a függöny mögött mintha ott állna a sötét árny. A függöny előtt vaságy. A sarokban bádoglavór a mosdáshoz. A szekrény tükre két vetkező alakot mutatna. A szekrénytől az ágyig két reccsenés a hajópadlón. Az ágy sodronyai rövid zenét hallatnának. Intene a tenyér. A szekrénytől az ágyig két reccsenés a hajópadlón, újra zenélne a sodrony, most már a kettős súly alatt. Keze elindulna a takaró alatt kirajzolódó váll felé. Szeme lassan lecsukódna, egészen közel húzná magához a kék szeműt vagy zöld szeműt, éreznék egymás leheletét. Megcsókolná. A száját. De mintha valami keserű és hideg tárgyat érintene. Kinyitná a szemét. Látná a függöny mögül kilépő alakot, a fölébe hajoló ragyás arcot, a magasra kopaszodott homlokot, de már nem is akarna belátni a foncsorozott szemüveg mögé. Tudná, ez az egyetlen megoldás. És akkor dördülne végre a szájába irányított fegyver. Reggel fekete zászlókat lengetne a szél a fehér palotán. És kegyeletes megrendüléssel venné hírül a világ, ha ilyen könnyű lenne meghalni. Ha ilyen végleges célhoz vezethetné bűntudata. De ott mennek, egyik a másik nyomában. A rózsaszín fény már átfordult az ereszeken, lassan csorog az elgyötört épületek falain. Kelet felől. Az ablakban kialszik a viaszos papírernyő meleg fénye. Hajnali misére nyitnak a templomok. A portás elhúzza a forgóajtó reteszét, szürkül a búzakék szőnyeg. Locsolókocsi dübörög az üres úttesten, bepermetezi az éjszakát. Úttá szélesedett az ösvény. Összegördülnek a vízcseppek, kis patakok indulnak a csatornák rései felé. A szennyes víz becsorog a város alá. Végre megállok. Zsebemből előveszem a cigarettát, és rágyújtok. Már nem is nagyon hallom a léptek csattogását a hátam mögött. Hozzászoktunk egymáshoz. Összeszoktunk. Beér. Az arcomba pillant. A kerek koponyán hosszúra növesztett szőke haj, mélyen ülő világos szemek. Megy tovább. Ha indulnék, most én kerülnék az ő nyomába. S talán elvezetne valahova. Nem tudom, merre járunk ebben az idegen városban. Szeretnék rátalálni a visszafelé vezető útra, de már nem félek a mellékutaktól sem, a következő éjszakáig kivilágít minden sikátort, bugyrot, parkot a fény. És a mellékutak is visszavezetnek. Indulok. Most én követem. Megjegyezhetem, elraktározhatom a hátát. Csontos vállak a világoskék pulóver alatt. Csípője azonban széles. Járás közben enyhén ringatja. Ezt nem akarom látni. Elfordulnék. Befordulnék valahová, már nem tudna felvezetni a keskeny csigalépcsőn. A manzárdszobába már besütne a nap, óvatos sárga háromszöget rajzolna az üres falra, megérintené a bádoglavór peremét. Egy teherautóról vasrekeszeket pakolnak a járda szélére, a rekeszekben tejesüvegek csörrennek. Régi templom ékelődik a sima házak közé, a tölgyfa kapu tárva. Aktatáskás férfi jön, úgy tűnik el a kapu mögött, mintha ott lenne a hivatala. Most ezt a templomi hivatalnokot követem. A templom hűvös, homályos és magas. Végig a padsorok között, még nem gubbasztanak az öregasszonyok, három lépcső vezet az oltárhoz; homlokomon a szenteltvíz cseppjével; az apszist aranyozott rács választja el a hajótól. A rács és a lépcsők között gondosan sorba rakott, bársonnyal párnázott imazsámolyok, de a lépcsőre térdelek. Miatyánk, ki vagy a mennyekben. És vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert kísértés nélkül nem tudunk élni, a gonoszba belepusztulnánk. És ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól. A padsorok között hallom a léptek csattogását, közeledni a hátam felé. A tarkómban. Megfordulok, nem nézek rá. Elúszok fölötte, és beülök a padba. Megfordul. Mellém ül. Rám néz. Oda kell fordulnom. Nem tudom eldönteni most sem, kék vagy zöld szeme van-e, de nagyon világos a szeme. Reszkető könyörgés fátyolozza. Reszket a keze is, halványnak és csontosnak tűnik a régi tenyerek érintésétől bezsírosodott padon. Mosolyogni készül, amikor felállok, de a hátam mögött talán kínos vicsorgásba torzul ez az elkésett mosoly. A kapu előtt már a könnyű reggel. Párásan, vibráló fényekkel, az elkövetkező nap nehézkedésével, fullasztó melegével. Abba az irányba megyek, ahonnan jöttünk. A tejesüvegek rekeszeit már becipelték, kinyitott a bolt. Jó lenne tejet inni. Már autók sisteregnek a vizes úttesten, már fényben kirajzolódó, ellenfénytől megtört figurák húznak megszabott, megszokott céljaik felé. Az épület tetején még világít a légitársaság vörös neonreklámja. Bevilágítana a szobába, ha a szoba falán nem nyelné el a napfény. Ott az ágy. A paplan a földön. A fotel az ablak előtt, nyitott könyvem a párkányon. A rádió és a telefon. Lenn, az ablak alatt, csobog a fehér palota szökőkútja. Kopognak az őr léptei, fel s alá jár az őr. Lassan, unalmas méltósággal. Az ablakhoz lépnék, letekintenék az udvar négyszögére, az utcára. Ott állna a palota vaskerítése előtt, s a nyitott ablakok százai mögött egy felvillanó alakot keresne, becsapottan, megcsúfoltan, hiába. A kupola körül madarak vijjognak, felhúznak a tiszta égre, beleszárnyalnak, lecsapnak.

Ma^*

Valami elmúlt, és nem akar helyette jönni más. Valami teljesen, végleg. És itt állt az ablaknál. De ha itt áll, és ha valami elmúlt, akkor ennek is el kellett volna múlnia. Nem a nagymama miatt, hanem azért, mert ha valami így elmúlik, akkor miért nem szűnik meg vele minden, ami régi? „Rossz szokás. Ez csak egy rossz szokás!” Vagy ha mégsem múlt el semmi, és nem is jön helyette semmi új, akkor minden ilyen maradt, mint amilyen volt. De akkor mégis. Mégis miért? Miért változott meg ennyire minden? Minden, ahogy érzem. Az ablaknál állt.

A deszkában az a szakadék, ahol mindig jöttek a katonák. Éjjel is vonultak, nappal is vonultak, de ha az ablaknál állt, akkor nagyon csendesen, csak néha egy-egy csoszogást. A nagymama kötőtűjével sem lehet az árok alját kitapintani. Átszúrni. Olyan mély. Biztosan észre sem vették a nagymama kötőtűjét, csak csoszogtak szépen az árokban. De ha az ablakhoz állt, mint régen, akkor csendesebben. Pedig az új öltönye benn a szekrényben. Még nem mosakodott, mert reggel nem ment iskolába, és így elmaradt a rohanás előtti mosakodás. Pedig mosakodnia is kéne, és megborotválkozni, mert ha felvenné az új öltönyt, akkor mindenképpen meg kell borotválkoznia. És ma semmit, de semmit nem csinált. Pedig azért maradt itthon, azért kérte az itthonmaradást, hogy csinálhatna, akkor lenne ideje csinálni valamit. Valamit kitalálni, amiről még nem tud. Mert ha ezt a valamit ki tudná találni, akkor attól még jobban elmúlna, ami elmúlt. De ha nem tudja kitalálni, akkor ami elmúlt, ezért nem tud végleg, egészen elmúlni. Pedig csak azért áll itt az ablaknál, mert képtelen kitalálni azt. Ha kitalálná, akkor nem állna itt megint, és akkor ez az álldogálás is elmúlna.

Kinn, az udvaron, már sötétedett. És hullott a hó. Olyan hóesés, amit jó a meleg szobából nézni. Pedig a szoba nem volt meleg. Ma semmit, semmit nem csinált, és nem tudni, hogy ez hová tartozik, mert régen mindig csinált valamit, ilyen még nem történt, hogy semmit ne csinált volna, de nem tudott visszaemlékezni, mi lehetett az, amit régen, ilyen üres napokon, ha például elmaradt a tanítás, mert régen bizonyosan csinált valamit, de az is olyan lényegtelen lehetett, hogy már emlékezhetni se rá, s akkor az is csak ilyen semmi volt, mint ma, de ez a semmi mégis új, valami megkülönbözteti, egészen más. Ma nem ugrott ki az ágyból, a konyhába nem rohant szemetesvödröt, alágyújtóst, fát, szenet hozni, a kályhát nem hamuzta ki, nem gyújtott be, nem mosakodott, elmaradt a borotválkozás is, pedig a héten már igazán esedékessé vált, és a gimnáziumba se ment, hogy végre megtörténhessen. De vár. Az a teljes elmúlás, amit érez, talán két napja? vagy régebben? és jöjjön helyette az új, amiről még nem tudni, mi ő – de nem! olyan régen azért nem! hanem inkább mostanában. A nagymama mindent megcsinált, csak a begyújtást nem, meg a szemetet délután levinni a kukába; mert a házmester nem szemetezik. A nagymama a kályhákat is úgy építtette át, hogy bontsák ki a két szoba között a falat, és egyetlen nagy kályha legyen, aztán a falat megint visszaépítették, és a kályha csak innen fűthető, s ez a reggeli befűtés az ő feladata.

Harangoztak. Ide, az udvari szobába éppen csak behallatszott a harangozás. Elképzelte, hogy a harangszó bejön a kapun, a szűk kapualjból az udvarra jut, és feljön a lépcsőkön is. Már fáradt, mire felér, alig hallható. És azóta, de pontosan nem tudni mióta, csak mostanában állandóan az foglalkoztatta, mi lehet, ami így elmúlt? Mert nem tudhatni, mi. És arra is gondolt, talán azért nem tudja megfejteni, mert állandóan ezzel foglalkozik, de másra gondolni nem tudott. Pedig jó volt, ha másra is gondolhatott, ha eszébe jutott elképzelni a harangszót, amint a kapun bejön, mert ezek a pillanatok megnyújtották egy kicsit azt az időt, amíg nem; de aztán megint arra kellett gondolnia, amiről nem tud. Mert attól, hogy az a valami, vagy ez a valami elmúlt, mintha minden megváltoztatta volna magát. S miatta, igen, őmiatta, e miatt az izé miatt, semmit nem lát rendesen, mintha minden megváltoztatta volna magát.

A szoba nem volt egészen hideg, mert egy ilyen nagy, régi házban nem hűlnek ki végleg a szobák. Ha megtapintotta volna a cserépkályhát; csak a cserépkályha, a régimódi fehér csempékből, s minden csempén egy domborított halványzöld királyliliom, mintha csak ez a cserépkályha nem változtatta volna meg magát. Ő ilyen maradt. Állt a sarokban, s belül átment a falon. Pedig minden más! A cserépkályha még tegnapról langyos egy kicsit. Még nem volt egészen sötét. Harangoztak. Kinn esett a hó, pihe pihére rakódott, bepárnázta a körfolyosó vaskorlátját. A nagymama az előszobában motozott, aztán csendesen becsapta az ajtót maga mögött, aztán hallani lehetett, ahogy a lépcsőházban lefelé kopog.

A nagymama egy szót sem szólt. Pedig ma langyos maradt az ő kályhája is. Már reggel is esett a hó. Hirtelen, amikor már nem hallotta a lépcsőházban kopogni a nagymamát, s teljesen egyedül az ablaknál itt maradt, arra kellett gondolnia, hogy őt és a nagymamát az űr köti össze, ami a két szoba között a kályhában van. Elképzelte ezt a sötét, kormos, langyos kályhabelsőt. De aztán mégis arra gondolt, hogy azóta átváltoztak a reggelek is. Az ilyen téli reggel. Pedig már tavasz. Tegnap reggel először? Vagy tegnapelőtt? Mert a hó már tegnapelőtt is esett. Mielőtt csengethetne még az óra, régen tányérra kellett állítani, kinyílik a szeme, látja a szobát, de úgy, mintha nem is történt volna meg az éjszaka, mintha a tegnapi este lenne, s a vekker nyugodt ketyegésében a hóesés. Az udvari világítás fénye a falon, s a fényben a hóhullás árnyai. Már tegnap reggel is esett a hó. És este, tegnapelőtt, amikor lefeküdt, akkor is figyelte a vekker nyugodt ketyegésében a hóesést. A falat, a falon az udvari lámpa fényét. A fényben a hó hulló árnyait. De nem tudta, ez ma reggel volt-e, vagy tegnap este? vagy mindig így, vagy tegnapelőtt reggel, vagy még annak előtte, mert mintha meg sem történtek volna az éjszakák. Este elaludt, emlékbe visszaidézhetetlenül tűnt el a fal, s reggel felébredt, s megint a fény, a fényben az árnyak hullásai a falon, a vekker ketyegése, a hóesés, s megint arra kellett gondolnia.

Biztosan lehetett kezdete. Talán az iskolában, a nagyszünetben, az udvaron, amikor az arcán keményen és hidegen szétmázolódott az a hógolyó. Csak állt. Az ösztön, ami itt van bennem valahol, lehajolt volna, amikor repülni látta a hógolyót, vagy gyorsan félrerántotta volna a fejem, de ő csak állt, bevárta, hogy éppen az arcán mázolódjon szét, és nem mozdult a keze sem, hogy ő is visszadobhatna egyet talán, gyúrjon és dobja vissza! mocorgott, de az ösztön nem mozdította meg a kezét. Vajon ki volt? Biztosan akkor, így kezdődött, mert az iskolaudvar elhomályosult, csak az ordítás, a visítás és a hógolyók puffanásai, és az arcán, mert a kezével nem tudta letörölni, mert nem tudta felemelni a kezét, lassan megolvadtak a hó szemcséi, átnedvesítették a pilláit is, mintha sírna, s mintha a könnyek torzításán át látná azt, ami körülötte; persze azt is érezte, hogy nem csupán az olvadó hó csorog, és nem könnyek, pedig jó lett volna sírni, mert nem tudta, ki volt? hanem valami más is, mert amikor a hógolyó az arcához csapódott, mintha a közepén, jól belegyúrva, kő, vagy valami kemény tárgy, s most csurgott a homlokáról a vér, végig az orr nyergén, az orrcimpákon le, tovább, helyét kereső izgatott patak, s itt, a már egy hete nem borotvált ügyetlen kamaszsörték között utat tévesztett a vér, elbizonytalanodott. De mégsem akkor történt. Előtte, reggel, már úgy nyílt ki a szeme, akkor már teljesen fölösleges volt a vekkert tányérra állítani, s már akkor, előtte is érezte, már azon a reggelen is hullott a hó.

És érezte a seb helyét az orrnyereg fölött, a homloka közepén, bár az ösztönök! de nem nyúlt oda. Nem! Akkor mégsem a nagyszünetben! Előbb! Előtte már biztosan voltak olyan reggelek. A nagy, langyos szobában vetetlen ágy. De ezért nem szólt a nagymama. Még nem volt egészen sötét. Harangoztak. Az ablaknál állt. Kinn hullott a hó. Nem láthatni, honnan hullik a hó, mert szürke az ég, s fehér a háztető. Csak amikor hullásában az udvar körébe, a hámlott, sötét falak, tompa ablakok közé ér, a sötét háttér előtt, az udvar kútjában látszik lehullani a hó. Éppen eltávolodtak a nagymama léptei. A körfolyosó másik oldalán egy ablak, akár a többi ablakok, váratlanul; az ablak szürke keretében: egy szoba. Az előtérben a függöny ráncolódó rácsai, de még így is jól látható az ágy.

Asszony az ágyban. Karja az éjjeliszekrényen, amint a kislámpa kapcsolóját éppen megtalálta. Fején tarka mintás kendő. Meztelen karját a dunyha alá visszahúzza. A sarokban a cserépkályha sejthető; fehér csempéken domború liliomok. A kislámpa fénye csak a dunyha domborulatát és az asszony arcát emeli ki. A többi részlet homályban marad. Bár csillog még valami, talán egy váza karimája. A kendő a homlokán nagy bogra kötve. De a fej, alig észrevehető lassúsággal  a fényből a homályba csúszik, valahogy fölfelé. Fejét az ágy magas támlájának veti. A támla a félhomályban, elmélyült árny csupán. Meztelen karjai a fényben világítanak. Mintha az ágytámla árnyékából kihúzna, és a fénybe beletenne valamit. Aztán a kendő suhan, és a dunnán szétterül. És a kar most fény és árnyék között megint mozog.

Leteszi a kendőre, aztán gyorsan visszanyúl a hajába, megkeresi a következő csipeszt. Ujja nyomásával szétnyitja a csipesz szárait, s kihúzná, de a csipesz kicsiny rugóval működik, s a rugóba hajszál akad; hiába keresgéli a megoldást, néhány hajszálat ki kell tépnie, hogy eltávolíthassa a csipeszt. A csipeszt a markába veszi, s a hajtincsről legöngyöli a hajcsavarót. A tincs ügyetlenül lehullik a füle mögé. A hajcsavaró lyuggatott fémhengerét s a csipeszt a rugóba akadt hajszálakkal a kendőre teszi. Aztán a következő csipesz után nyomoz. A fájdalom, amit a hajszálak kitépésével okoz, nem nagy, inkább kellemetlen. Mégis, minduntalan fel kell magát készítenie e kellemetlen fájdalomra, s ezért mielőtt a csipeszt megrántaná, visszafojtja a lélegzetét – majd kigöngyöli a csavarót, és a kendőre teszi – a tincs a homlokára gördül. Akkor lélegzik. Megkeresi a következőt; tarkója fölött; lélegzete elakad, de a csipesz könnyedén kicsúszik, s a hajcsavaró is minden nehézség nélkül kibontható. A henger alakjára száradt hajcsomó kis hullámokat vetve a tarkójára hull. Lélegzetet vesz. A kendőt összefogja, s a fémszerszámokat, mintha egy zacskó lenne, a mélyére rázza. Az éjjeliszekrény lapjára teszi. Az üveglap koccanása, és odébbcsúszik a pohár. A pohár alján vöröses folyadék. Bor vagy málnaszörp. És két gyógyszeresdoboz is van az éjjeliszekrény üveglapján. Az egyik dobozból kiveszi a fiolát, a fiolából a dugót, két drazsét a tenyerébe csúsztat. Egyik markában most a dugót, a fiolát és a dobozt, a másikban a két sárga labdacsot szorítja. Kiegyenesíti ujjait, és hosszan nézi a sárga gyógyszereket. A tenyéren meglehetősen zűrzavaros vonalak. A két sárga korongocskát mintegy felnyalja zűrzavaros vonalú tenyeréről. Markából a dobozt, a fiolát, a fiola dugóját az üveglapra ejti, koppan, a műanyag dugó legurul. Valószínűleg az ágy alá. Fejét hátrahajtja; a loknik követik a mozdulatot, hátracsúsznak; kezével a poharat keresi, megtalálja, a szájához emeli, s megissza, ami a pohár alján maradt. Kesernyés vörös bor. De a folyadék a nyelvéről nem sodorja le a drazsékat. Hiába dönti még hátrébb a fejét. Se előre, se hátra, valahol a nyelvtő és a garat között mégis megakadnak. Köhögnie kell, de a gyógyszereket a szájában tartani, s ez a kettős erőfeszítés enyhe hányingert okoz. A torkához kap, nagyokat nyel. Az édes sárga mázt leolvasztotta a nyál, s a nyelv érzi már a keserűt. Édes és keserű furcsán keveredik a szájban. A két olvadozó drazsé visszacsúszik a fogakig. Szeme az erőlködéstől könnyekkel telik. Nyelve hegyével taszigálja vissza a garat felé. Le kell nyelnie. Az erősödő hányinger ellenére nagyokat nyel, orrán vesz lélegzetet, végül lenyeli. Úgy érzi, mintha egyszerre csúszott volna le mindkettő, de oly könnyedén, hogy nem is érti, miért kínlódott vele az imént olyan sokat. Persze azért mintha a torkát megkarcolta volna egy kicsit. Fejét a párnára hajtja, karját behúzza a dunna alá, egy ideig így marad. Most a kislámpa fénye ismét ugyanazt világítja meg. Arcát a párnák között, s a tömött dunna domborulatát. De az ablakon halványan tükröződik a körfolyosó hóval párnázott vaskorlátja is.

És még halványabban a falak, a hasonló ablakok az ablakon. Szürke lepedék. De háta mögött az ajtó kinyílt. „Az ablaknál állsz? Az ablaknál állsz megint?” Megfordult, nem egészen, csak a fejét, és nem a kérdés miatt, hanem csak azért, mert látni akarta, felvette-e már a télikabátját a nagymama, s ha felvette, akkor egyedül itt maradhat. A nagymama becsukta az ajtót, a retiküljét a székre tette. Kalapja széles karimája alól pislogott. Mindig olyan gyorsan verdes a pillája. Mintha sietne. Mintha egyszerre mindig sok dolgot kellene látnia. „Nem jössz velem?” Nem szólt a kályha miatt, de azért gyorsan körülpislogott, és láthatta, hogy az íróasztal is üres, és az ágy vetetlen. Ma nem lépett be ide. Nem szólt, hogy kész az ebéd, de azért, hogy az ágy nincs bevetve! De nem szólt.

„Nagymama, holnap nem megyek iskolába. Gondolkodnom kell valamin, amin már nem tudom mióta gondolkodom és nem tudom eldönteni, de ha nem tudom eldönteni, akkor, érted nagymama? akkor egyszerűen, érted nagymama?” A székre tette, de nem engedte el a retikül fülét, mert tulajdonképpen nem akarta zavarni a fiút, csak félt egy kicsit, mert nem tudta, mi történhet egész nap a szobában. Néha fülelt, de nem hallott semmi zajt, és akkor olyan nagy baj nem lehet, mert akkor biztosan megint az ablaknál áll, s végeredményben, ha gondolkodik, akármiről gondolkodik, ebből baj nem lehet, bár ha ezek az állandó álldogálások az ablak előtt, amikor hiába szól hozzá az ember, ez mégis furcsa, és ha a végén még valami baj lesz belőle. Délben két szelet halat rántott volna, de végül mégsem szólt; magának csak teát főzött, és egy szeletke kenyeret pirított, mert szerette, ha áldozás előtt a gyomra csaknem teljesen üres, s úgy olvad el az ostya a nyálban, éhesen; gyorsan lenyelni nem szabad.

Fogta retiküljének fülét. „Azt mondták a rádióban, a házmesterek söprik a járdát, de nem hiszem, mert ha lesöprik is, amit nem hiszek, mert ez egyáltalán nem igazi házmesterség, házfelügyelő, vagy nem is tudja már az ember, hogyan mondja nekik, mert ezek most már mind dolgoznak is, mint a miénk. Tudod, mennyire félek tőle, Isten bocsássa meg ezt a félelmemet, mert biztosan azért félek tőle, mert gyűlölni nem szabad, és én talán mégis gyűlölöm. El sem tudod képzelni. Régen a házmesterek. Csak azt nem tudom, miért gyűlölöm. Régen más dolga nem volt, mint a házat rendben tartani, de nem is így nézett ki a ház, ez pedig még a szemetet sem viszi el, pedig a szemétpénzt ugye megfizettetik az emberrel rendesen. De érthető, mert amikor hazajön, akkor már fáradt, vagy éjszakás és alszik, de ha még le is söpörnék a járdáról a havat, a járda mégis csúszós marad, mert sót nem kaptak a köztisztaságitól, ilyen homokos sót, amivel kéne, salakot meg honnan vegyenek? Gyere ide. Hadd nézzem a homlokod. Gyere!”

A fiú nem mozdult, csak a fejét fordította egy kicsit, s még ebben a rossz, itthoni nadrágban is milyen szép a teste a félhomályban, a sötétedő ablak előtt, s kinn a lassú hóesés. És amikor a kádban ül és a fürdőszobából kikiabál. Az öregasszony elengedte a retikül fülét, és ő indult a fiú felé.

„Nagymama! Nagymama! Nagymama, nem mosod meg a hátamat?” Jó a hátát, a szappannal csúsztatni a tenyért; a sima bőr, és minden tagja olyan arányos a szappantól lassan homályosodó víz alatt. A kérést soha meg nem tagadta, a fürdőszobába bement. Hiszen a kérést megtagadni, vagy kitérni előle, mintha visszautasítani. A szeretetet, amit egy szappanos tenyértől vár, s amit adni kell. De úgy, hogy észre ne vegye, ez nem, ez több, vagy más, mint a szeretet. Szobájába visszatérve hosszan imádkozik. Tenyerén még a sima bőr. És eszébe jut a görögországi utazás. De akkor nem tudtam még, tizenkilenc éves voltam, két gyereket fogantam, szültem, de azt hittem, azok csak a szobrász álmai, mert nem tudhattam. Istenem, honnan tudhattam volna? És miközben imádkozott, és tenyerén még az eleven bőr szappanos sikamlásai, látta magát, amint ötven évvel előbb úgy tesz, mintha nem venné észre a szobrokat. Azt hittem csak a kő, a kő lehet ilyen. Előbb csak a rózsafüzér imáit sorra véve. Az önmaguk értelmét kereső szavak oltsák ki, amit érezni, látni nem akar. De aztán magánimákat is.

Hiába mozdulnak el a szobrok a helyükről. Hogyan védekezhet valaki a saját álmai ellen? Ha álmomban kőbe költözik a hús, ami én vagyok. Itt vagyok előtted, teljesen nyitott. Ha nem hinném el a tekinteted, akkor is miért hazudnék, hiszen a hazugságokhoz már öreg vagyok. Még nem vagyok magatehetetlenül öreg, még lépcsőt járni is tudok, tulajdonképpen teljesen egészségesen hagyod megöregedni a testemet, de azért már érzem a halált. Talán nem a saját testemben érezteted? Mert néha, ha rosszul is vagyok, ha kihagy néha a lélegzetem, akkor hagyod, hogy olyan óvatosan ravaszkodhassak, amíg újra lélegezhetek, tovább. Vagy talán túl nagy az életvágy bennem, és ezzel mutatod? De érzem és tudom. Míg sorra veszel engem is. És ha érzem, ha tudom, ha hiszem, akkor miért? Miért éppen most kísért az, ami egész életemben elkerült, annyira, hogy tudni sem tudtam, amit érezni lehet? „Krisztus a kereszten mutatta meg csupasz testét a világnak!” Ki mondja ezt? De hiszen olyan nevetséges még testnek nevezni, ezt. Szép volt egyáltalán? „A csúnyaság kínja a szép!” Ki mondja ezt?

A fiú fejét két tenyere közé fogta, kicsit lehúzta magához, hogy láthassa a homlokán a sebet. Mintha az a valami a csontot ütötte volna át. A csont alatt mintha látszanék a lüktetés. Aztán mégsem csókolta meg. „Sápadt vagy kisfiam. Gyere! Kísérj el, síkosak, biztosan síkosak az utak, és félek, hogy a lábamat megint eltörhetem. És szőrös is, szőrös vagy, és kifejezetten izzadságszagú.” A tenyérből kicsúszott az arc. De a tenyerén még maradt egy kis meleg. „És ma, ma el kell jönnöd. Igazán! Hallod? Beharangoztak. Ha ma nem, jól tudod, akkor az halálos bűn lehet. Figyelsz egyáltalán? Halálos bűnnek számít, tudod. Én persze ezekre a formaságokra köpök, jól tudod, de azért mégis fontosak ezek a formaságok is. Mert ami van, az éppen elég. És ha nem jössz, ha nem tudod egy kicsit, csak egy kicsit a formákban tartani magad, akkor ez tényleg valami olyasmi lesz!” A fiú egyáltalában nem válaszolt; de nemcsak szavakkal nem válaszolt, hanem ahogy a félhomályban állt. Homlokában a lyuk csillogni tűnt a félhomályban; mintha három szeme nézne, de nem lehetne tudni, mit, és nem lehet tudni, hová. „És beszélgetnénk is, miközben megyünk. Hidd el, míg odaérnénk, s aztán ott, minden megoldódna megint. Minden önmagától oldódik, mert úgysem tudunk semmit megoldani. Ha reá bízod magad! Hidd el nekem. De ha csak az ablaknál állsz. Ez csak egy rossz szokás. És igazán tekintettel lehetnél az öreg lábamra is. Ha csak az ablaknál állsz, ez semmi más, csak egy rossz szokás.” A fiú elfordította a fejét. Hallani vélte, ahogy a szűk kapualjba a harang utolsó kondulása betér, jön fölfelé, a lépcsőházban jön fölfelé, aztán valahol elveszik.

Hullott a hó, de a hóhullás csak akkor látható, ha az udvarba ér, a sötét falak előtt hullik csak le a hó, mert a fehér tetők között, a sötétedő égen nem látható hullásban közeleg a látható felé. „Azt mondd meg nagymama!” Olyan furcsa volt a saját hangját hallani, mintha valaki szólna, aki áll a helyén. „Arra vagyok kíváncsi! Nagyon kíváncsi lennék ha megmondanád! A hó miért esik?” És a nagymama sokáig nem mozdult a háta mögött, s most a saját hangja helyén a mozdulatlanság lett hallható. A székhez, bizonyára most a székhez visszalép, és bizonyára most megfogja a táskája fülét. „Mit tudom én! A hó azért esik, mert le kell esnie. Egyébként most jut eszembe! Várj csak. Egyszer, emlékszem, kilencszázötvennégyben is fehér húsvétunk volt. Már nagycsütörtökön esett a hó. És nagypéntekre olyan vastagon, mint egy szép fehér karácsony előtt. És akkor azt mondta, tudod! Béla bácsi akkor azt mondta nekem, hogy tudod, ettől az egész furcsa hóeséstől arra gondolok, ez nem más, mint jel, figyelmeztetés. Mert ettől a jeltől bennünk a húsvét és a karácsony teljesen összekeveredik. És ezért arra kell gondolnom, hogy a születés és a kereszthalál ugyanaz a pillanat és egy dolog. Valahogy így mondta, tudod, de már nem emlékszem pontosan. Az a furcsa, ő biztosan emlékezne még, de ha valaki meghalt, akkor az is furcsa, hogy többet tőle már nem kérdezhetünk. De azt hiszem ötvennégyben. Vagy ötvenháromban volt. Ő biztosan emlékezne pontosan. De az is lehet, hogy ötvenkettőben. Igen. Valahogy úgy. Mert sehol nem kaptam angyalhajat. Itt maradsz?” És aztán hallotta, hogy a táskáját felemeli a székről a nagymama. Kinyitja az ajtót. Még vár. És csendesen csukja he.

Az előszobában motoz. Talán az esernyőjét is elviszi, a kalapja miatt. Kilincs. Becsapja az előszoba ajtaját, és a lépcsőházban lefelé kopog. És amikor már nem hallotta a lépcsőházból a lépteket, és az ablaknál egyedül itt maradt, és hullott a hó, a körfolyosó korlátjára pehelyre pehely, és szemközt egy szobában a villanyt felgyújtották, és az a nő az ágyban feküdt, és valamit motozott a hajában, miután a fejkendőjét levetette, majd bevette a gyógyszereit, és újra nyugodtan úgy feküdt, és a kislámpa csak az arcát és a tömött dunnát világította meg, és körülötte csak sejteni lehetett a szobát, s valahol, mintha a szoba homályában függene, azt a csillogást, ami talán egy váza lehet, akkor megint arra kellett gondolnia. Megint, megint eltelt valami idő. Talán, mert az ablaknál áll, s nézi azt a ronda nőt, meg a szobát, meg a havat, és tulajdonképpen ezt sem szabadna néznie, nem a nagymama intése miatt, hanem azért, mert ez, és mindaz, ami olyan furcsára változtatta magát, amit látni lehet, mindez megakadályozza a gondolkodást. Lassan, talpát a padlón csúsztatva, a léptek ne okozzanak kellemetlen nyikorgásokat, hátrálni kezdett a szoba belseje felé. A szoba közepén megállapodott, és lehunyta a szemét. De itt sem érezte igazinak a helyet. Innen még jobban láthatta a hóesést, a szemközti világos szobát, hiába hunyta le a szemét. Mert hiába csukja le a szemét, ha akkor is képeket lát, ha lecsukta a szemét. Ezeket a képeket is meg kéne szüntetni. Ne zavarják a gondolkodást. És hunyt szemmel elindult a szoba sarka felé. Többször azt hitte, már odaért; kezét maga elé emelte, hogy elérje a falat, de ez még mindig nem a sarok. Ki kellett nyitnia a szemét, mert félő, hogy elvéti az irányt, és eltéved, és nem a sarokba ér. De már a sarokban állt. A kezével még nem érte el. Nem megtámaszkodni. Csupán érintse a falat. Annyira csak, hogy a sarok érzékelhető legyen. És megint behunyta a szemét. Várt. Mintha nagyon sokáig. Már nem voltak képek, csak az a barnás sötét, és benne kis fényvillogások, ami bennem van. És könnyűség, hogy jó, ha nem kell semmit látnia és látni semmit nem akarok; mint a szédülés. És akkor most kéne jönnie annak a gondolatnak, csak még várni kell. De ha arra gondol, hogy most kell jönnie a gondolatnak, akkor ez a gondolat nem engedi a másik gondolatot a fejébe jönni, elfoglalja a helyet. Tehát gondolkodni sem szabad. Mintha a homloka körül, a lyuk szélein kis szellő fújdogálna. De ezt nem szabad éreznie, mert az érzés is akadály. Tehát érezni sem szabad. De ez a megállapítás, hogy érezni nem szabad, ez is egy gondolat, és elfoglalta annak a gondolatnak a helyét, amire vár. Akkor semmit. Csak a várakozás.

Mintha belefordulna abba, ami alatta, de mégis itt, áll valaki, a talpamban érezhető vagyok magam. De mégis, mintha valami mégis megtörtént volna. Amire vár. Nem gondolat, hanem, hogy a szekrényhez szalad és kinyitja és a szekrényajtó nyikorgása és az új öltönye a vállfán. De mégsem mozdulhat, hanem a sarokban áll. Vagy az ajtót nyitja ki, itt van egy karnyújtásnyira, és érzi, tudja, látja, amint a fürdőszobába szalad, és közben a tükörben látja magát, sápadt és borostás, és a borotválkozásnak nekikezd, de nem tudja, hol és hogyan, csak az arcát látja a tükörben. A sarokban állt, mozdulatlanul. Vagy a fürdőszobában. Áll a zuhany alatt, a szappanért nyúl, de nem tudja, hogyan került ide, milyen kéz ez, amely a szappan felé közelít, mert hiszen nem is itt van, hanem a sarokban állt, és még mindig nem nyitotta ki a szemét. Fülcimpáján a borotvaszappan maradéka, s az állán, ahol az elmúlt héten megvágta a bőrt és a vékony hasadékból most megint a vér kibuggyan, de a rózsaszín timsót nem találja a mosdó fölötti polcon. Arc. De mintha el sem mozdult volna onnan a sarokból, hiába keresi a timsót a fürdőszobában, itt. Vagy az előszoba. A fogasról leemelt kabát és a kabát ujja, ahová be kell dugnia a kezét, mint egy sötét kályhacső.

Ismét kinyitotta a szemét. A falon egy kép, üveg alatt, s az üvegen halványan tükröződni látta arcát. Lehunyta a szemét. A fürdőszobában a tükör előtt, a tükörben arc, a fül cimpája még szappanos. Vagy a szekrény előtt, de az öltönyt mégsem veszi fel! pedig azt hitte, hogy ez az új öltöny majd olyan fontos lesz! a szekrény ajtaja kitárva, úgy marad. Az előszobában kabátba bújik, az ajtót becsapja maga mögött, és fut, végig a körfolyosón, körbe. Itt senki nem seperte le a friss havat, léptei a nyomtalan hóban. A lépcsőházban szökken, a lépcsőket hármasával veszi. De soha nem tudtam így lefelé! A sarokban állt. A szűk kapualjban a léptek csattogása, és a kapuban, mielőtt az utcára lépne, megáll. Ott, a sarokban állva is elképzelhető. Kinyitja a szemét, mert ha nem alszik, nem tartható csukva a szem. A szoba most már teljesen sötét, csak az udvari világítás fénye vetül a falra; a fényben a hóhullás árnyai. De még így, a sötétben is látható a kép az üveg alatt. Nagy hús, a húsban az izmok sötétebb rostjai, egy félbevágott karfiol világít, sárgarépák, az asztalon erősen ráncolt drapéria, és a drapéria ráncaiban a fácán nyaknál elmetszett feje, a fej az asztalról lecsüng, de a fácán teste, a hosszú faroktollak mintegy bekeretezik a hegyes sárgarépákat, a sárgarépákon még nedves földrögök, a félbevágott karfiol, s a hús, díszes aranykeretben. S az üveglapon valami tükröződés. A kapu előtt a házmester lapáttal tolja a havat.

A vaslapát élét ferdén bevágja a letaposott hó alá, testét a nyélnek feszíti, és béna lábát ügyetlenül húzza a másik, a hajlékonyabb után. Csoszog. A vaslapát a járda érintésétől egyenletesen visít. Miközben túrja, s kétoldalt hóbarázdát hagy a lapát, széles tányérja is megtelik. A fények, a házak közé feszített huzalon, az úttest fölött, bizonytalanul lebegnek a sűrű hóesésben. Mintha csak a fény körül esnék a hó. És mielőtt innen, a kapualj védelméből kilépett volna, mélyet lélegzik, érezze a hó szagát. Azt szerette volna érezni, hogy mégsem benn, nem a szobában, a sarokban áll, hanem itt, kinn, és ha nem történt volna valami, ha mégsem történt volna meg, akkor azt a sarkot nem hagyhatta volna el, akkor még mindig a sarokban állna, lehunyt szemmel, s nem lenne itt. Vagy ha itt lenne, az csak képzelet lenne, csak képzeletben lenne itt, de a képzelet nem érezheti ilyen mélyen az utca, a kapualj, a hó szagát. A házmester a járda pereméhez ért. Az utcán a járókelők, és autók árnyai. Lábában még a futástól, még a szökkenéstől a feszülés, és nem akart a házmesternek köszönni, és a házmester megragadja a lapát nyelét, rögtön megfordul, és ő kiugrott a kapuív védelme alól és futott. Arcát a hóhullásba fordítva, lehunyt szemmel. Gombolatlan kabátja szárnyai csapódtak, s a friss hó csikordulásai. De ahogy arcán a hó elsodródó pihéi és a futás iramának szele, mintha még mindig a sarokban állna, s onnan, a szoba sarkából, hiába igyekszik, hiába rohan, mintha onnan a szoba sarkából soha nem törhetne ki, de ki kellett nyitnia a szemét, mert a futás örömében és hunyt szeme mögött is érezte, hogy valami közeleg. Fényektől szürkésvörös városi ég a háztetők fehér árnyéka fölött, és éppen időben! mert egy hirdetőoszlop kövér hengere, és éppen időben nyitotta ki a szemét. ZENEAK SZIKLAI ER ÁRIA Tenyerét a nedves plakátra csattantva, védekezés, megáll. És most végképp nem tudta, mit kell tennie. Mi az, ami segít. És ha itt van, ha éppen ideért, akkor hová mozduljon innen el. És miért érzi a tenyere a plakát alatt a rücsköket; a ragasztó rücskeit, az új plakát alatt a régi plakátok, és a régi plakátok alatt a régi ragasztó dudorai. Most ismét, ugyanaz. Látok, de minden megváltozott, és nem tudom, miért változtatta meg minden így magát, talán azért, mert megálltam? És mi az, amitől minden ilyen? Mintha szétfolyna. És minden egy kép csak, megint egy valamilyen kép, és én a képben állok itt.

Bár itt, a hirdetőoszlop mellett nagyon jó. Úgy véd. De ha ebből a sötétből oda, abba az utcába, az üzletek kirakataiban a fény és a kirakatok fölött a fénylő feliratok és az úttest fölött a neonok és az autók fényei és szétmázolják és összegyúrják a friss havat és a siető árnyak a hóhullásban és lábuk alatt az összetaposott, olvadó hó és a csoszogásba, csikorgásba kimennék oda. Átsuhan egy kivilágított villamos. És ha ez nem más, csak megint egy kép, ha állandóan csak egy újabb képben vagyok, akkor mégsem jött el a gondolat, akkor ez megint ugyanaz, csalás, és most már így marad minden megváltozva, de nem akar megállni az egész. Ellenkező irányból is jött egy kivilágított villamos, és valakik utaznak a villamoson valahová. A fehér háztetők fölött a templom bádogtornya. A szürkésvörös égen a sötét torony, és ott már nem hullik a hó. Ha elindulnék, akkor nem történik más, csak megyek.

Megérezte a nyakán, a homlokán olvadni a havat, s amint a hajára rakódik, s ott nem olvad, mint a háztetőkre. Arra kellett gondolnia, ha elindul, akkor ő is menni fog. Csak azért megy, hogy a többiek, akik mind mennek, észre ne vegyék, hogy ő nem megy valahová, mert még mindig az ablaknál áll. Mindig az ablak előtt. És azon gondolkodik ott. Vagy a sarokban áll, és hiába jött el a sarokból, még mindig a sarokban áll. És hiába hunyta le a szemét, és hiába hitte, hogy mégis eljön az a gondolat. De ha mennek valahová, akkor nem tudják még, hogy bennem elmúlt, de én sem tudom, hogy mi az, ami elmúlt, mert helyette nem jön a más, és ezért nem tudhatom pontosan megmondani nekik, hogy ne menjenek így, rendesen, mintha nem történt volna mi sem. A plakát rücskös felületétől lassan elvált a keze, és már majdnem elindult, de nem tudta eldönteni, merre menjen. Mert mindenfelé mentek emberek. A Kossuth Lajos utcára, ki, de volt aki befordult, és a Vármegye utcába ment. És onnan is jöttek kifelé. És akkor ők mégis tudják, amit én nem tudok, vagy nem érzik, hogy azért nem tudok elindulni sehová, mert nem tudják, hogy én nem vagyok itt, és nem érzik, hogy az ember érezhet ilyet. Vagy csak nem tud kiszabadulni a sarokból. És ha a sarokból mégis kilép, akkor hiába megyek, mert nem tudom hová. Mégis elindult. S ez megnyugtatta. Az a tény, hogy megy, mint a többiek.

De hiába figyelte, nem tudta megjegyezni az arcokat. Valakit ki kéne választani, megnézni az arcát, és menni vele, mert megy valahová. Tekintete választott valakit. Egy fiút, éppen befordult a sarkon, a telefonfülke egy pillanatra eltakarta, de aztán jött. Bőrkabátban. Sapka nélkül. Hosszú kartonhengert vitt a hóna alatt. Amint közeledtek, látta, hogy a fiú homloka teli van elvakart pattanással. Aztán elmentek egymás mellett, és látta, hogy a fiú hegyes orra a hidegtől vörös, és arra kellett gondolnia, hogy ezt a fiút mégsem követheti, mert akkor vissza kéne fordulnia, és ahogy most ő figyeli ezt a fiút, valószínűleg őt is figyeli valaki, és ez a valaki akkor nem értené, hogy ez a fiú miért fordul vissza, miért megy éppen ellenkező irányba, és miért követi azt a másik fiút. És ez mégsem lenne jó, mert az a valaki talán éppen őt követi, és akkor ez a valaki sem tudná, hogy tulajdonképpen most merre is kell mennie. Akkor megint az ablaknál áll, és nem tud csinálni semmit, csak a sarokba menni, hogy az udvart se lássa már, és egyáltalán ne lásson képeket, a szemét is le kéne hunynia, hogy ne lássa a kép aranykeretét, az üvegen a tükröződést, a saját arcát se lássa! és a fácán elmetszett nyakát, a félbevágott karfiolt, a húst se lássa! Mert akkor megint semmit, de semmit nem tehet, a fürdőszobába sem mehet, mert a tükörben, miközben borotválkozna, ismét a saját arcát kéne és a szekrényből az új öltönyét se akarta! Csak lehunyt szemmel.

Itt a sarokban. Várni. Ment tovább. Oda, egyszerűen többé vissza nem mehet, soha többé nem lehet hazamenni. De nem tudott senkit kiválasztani. Voltak, akik megálltak a kirakatok előtt, és nézték, mi kéne nekik, de ő nem tudott megállni, mert nem tudta volna nézni, csak ment tovább. És akkor nemcsak ő, de mindenki, megállt. Vártak. Egymáshoz egészen közel. Mindenkire másik hópehely esik, de mégis mindenki érzi, hogy hull a hó. Közvetlenül mellette egy nő állt, kesztyűs kezében póráz feszült, és a pórázon egy kutya erőlködött a lábak közé, mert menni akart. A nő feszítette a pórázt, nem engedhette a kutyát, mert az autók. A lucskot a járdára csapták, és mindenki vigyázott a kabátjára. Amikor a lámpa sárgára váltott, az autók megálltak. Talán ezt a nőt kell követnie, aki a kutyát viszi. A kutya kicsi volt, izmos, és kitartóan erőlködött. És amikor a lámpa zöldre váltott, elindultak. A kutyás nőt követte. De a szemközti járdáról is jött a tömeg.

És összekeveredtek. Magyarázó mozdulatra felemelt kéz. „Ez nem új fehérje! Csak az téveszti meg, ami a hidrolízisnél fennmaradt.” És akkor egy pillanatra elvesztette tekintete a nő zöld kendőjét, de amint a túlsó járdára lépett, megint látta a nőt és a kutyát. A kutya nyakát az örv hátrafeszítette, nyelve kilógott. Valakit megtaszított a vállával, mert annyira figyelte a kutyát, és felettük és a háztetők fölött akkor megkondultak a harangok, s ettől a harangkondulástól mintha elnémult volna az utcazaj, de csak egészen röviden kongtak a harangok, mert a templomban most az Úr testét felmutatták. S mintha valaki a nevén szólítaná, női hang, de egészen halkan, s arra fordult, ahonnan a hangot hallani vélte, de behavazott műbőr kalap alatt férfiarc; a kalapkarima árnyéka alól szembenézett vele, de olyan nyíltan és hosszan és furcsán, hogy el kellett kapnia a fejét; valaki kinyitotta a templom üvegtáblás lengőajtaját, s egy pillanatra láthatóvá váltak a hátak a fényben, térdepelve, aztán a lengőajtó becsapódott a besurranó mögött, s az üvegen át a templom belsejének fényei, megtörve, mint halvány gyertyalobogás; mintha most a háta mögül! a nevén szólították, és arra fordult, ahonnan a hangot hallani vélte, de nem szívesen, mert tudta, talán ez tévedés, és a tévedés miatt a zöld kendő már messzi libegett, és a kutya sem látszott már a lábak között; és a hang talán nem is igaz, mert máskor is hallott ilyen hangot, hirtelen a nevén szólították, mintha a nagymama, vagy valaki más, talán férfihang, de hiába kereste, csak a nevén szólították és nem találta, és a kezét sem tudta megmozdítani, és a fényben, a szoba falán a hóhullás árnyai. De most megint! Ez nem az a hang, ami tévedés lehetne, mert ez nem a szoba. Az átkelőhelyen a közlekedési lámpa ismét pirosra vált. És itt áll.

Családi kép, lila alkonyatban^*

Ha az autóbuszról leszállok, jól körül kell néznem. Mintha a páros oldal a páratlan tükrébe nézne, a szűk utcában egyformák a házak. A házszámot nem tudom, de az ösztöneimre – bármilyen zűrzavarosak – nyugodtan rábízhatom magam, gondolom. Elindulhatok. Felnézhetek, és megkereshetem a harmadik emeleti ablakot. A két szembenéző ablakot, mert csak így tudom eldönteni. De mindig át kell mennem az utca túlfelére – mintha mindig felcserélné közben két felét, mintha mindig szánt szándékkal megtévesztene, mintha mindig felszólítana, hogy mégse bízzam az érzékeimre magam – át kell mennem az utca túlfelére, oda, ahol a harmadik emeleti ablakban cserepes virágot tartanak.

A lépcsőházban két idős férfi díványt cipel, arcuk vörös, lélegzetüket visszafojtják, és egy fiatal lány kíséri őket. A sarokba kell húzódnom, hogy elférjenek. Érzem a két férfi szagát, a lány szagtalan. Aztán becsöngetek.

Anyai nagynéném – a nála tett látogatás időpontjában – éppen hetvenéves, és mintha nem is valóságos nagynéni lenne, hatalmas, bordó bársonnyal bevont karosszékben ül, közvetlenül az ablak előtt, de háttal az ablaknak. A karosszéknek nagyon régen, legalábbis azóta, amióta emlékezem, így van a helye. És minden pontosan a helyén van. A nagynéném, mint minden látogatóját, engem is a kényelmetlen támlásszékre ültet. Mankói ferdén a zongorának döntve, s ha karját akár ő, akár a moccanására is figyelő udvarias látogató kinyújtja, a mankó könnyen elérhető. Még soha nem láttam a nagynénémet felállni.

Az ajtót Adél, a kicsi szomszédnő nyitja ki – ő is valamilyen rokon –, és amíg a hosszú, sötét előszobán végigmegyünk, anélkül hogy egyetlen szót váltanánk, sok mindenben megegyezhetünk.

A bordó karosszék puha bársonyában, közvetlenül a nagynéném keze alatt – csak a karfa hajlata alá kell az ujjának araszolnia – egy csengőgomb található. Amolyan vészcsengő. Többféle célra. Lenn, a házmesternél ad vészjelet. De ha a nagynéném nincs egyedül, akkor a nagyobb biztonság kedvéért Adél is itt ül a kályha mellett, horgol. A kész csipkekosárkákat cukros vízben keményíti, és csipkevirágokat, csipkemadarakat helyez belé, zsúfoltan, de nem ízléstelenül. Ez eladásra készül, de két sikerültebb példány a szobában is látható, az egyik a vitrinben, a másik – mintha nagynéném fényes leánykorára lenne emlékeztető, akár egy díszkoncerten átnyújtott virágkosár múmiája – a zongora tetején. Adél sámlin ül, s ha magában van is, összeszűkült szemmel, éles tekintetét a ráncokban tüntetve el, mániásan mosolyog, s ha a nagynéném biccent, akkor gyorsan, tagolatlanul beszélni kezd. De éppen így, biccentéssel, akár el is hallgattatható. És ha nem beszélhet, jelenlétével nem zavar; a kályhához dől, összezsugorodik, mosolygós felpillantásaival csak a nagynénémmel szemben ülő látogató hátát érintheti. Vagy a nagynéném tekintetét.

Az ellenfény borúsabb napokon halványabban, derűsebb napokon erőteljesebben világítja át a nagynéném súlyos koszorúba tekert, fehérre őszült haját, ám az arc mindig árnyékban marad. A nagynéném a múltjából él. Nemcsak egy magas kitüntetés tulajdonosának mondhatja magát – amit azon érdemeinek köszönhet, aminek bénaságát –, hanem az átlagosnál jóval magasabb nyugdíj is jár neki, és kifogástalan neveltetésének köszönhetően még latint, görögöt és németet is tud tanítani, s ezért – tekintettel arra, hogy a családi örökség is az ő kezében van – csaknem gazdagnak mondható. Félúton a kályha és a bordó karosszék között, a támlásszéken ülő tanítványt vagy látogatót két láthatatlan szempár ellenőrzi. De ha a tanítvány vagy a látogató figyelme mégis elég állhatatos ahhoz, hogy dacolva az ellenfény erejével, a fej önárnyékában kikeresse a szemet, akkor vizsgálódásai során csontos, majdnem férfiasan kemény arcot lát és vékony, színtelen szájat – mintha e szájnak minden pillanatban valami megújuló, valamilyen hangképzésbe tolakvó fájdalmat kéne visszapréselnie – a száj fölött meglehetősen hangsúlyos bajuszkát – annak a lágy piheképződménynek öreges burjánzása ez, ami egy ifjú nő szép szája fölött még oly izgalmas lehet – erőteljes ívű karvalyorrot, s végül, a kutatás céljához érve, a szemfehérjével összesárgult, fátyolosan színehagyott íriszt, ami az erőszakosnak mutatkozó arcot mégis az aggkori tompaság kellemes bizonytalanságába vonja valamiképp. A nagynéném olyan mozdulatlan, mintha egész teste béna lenne. De tekintete nemcsak a homály miatt megfoghatatlan. Nem villan, lassan mozog, élő tárgyakat, éles testet elkerül. A levegőben érzi jól magát.

A szemközti ház harmadik emeletén széthúzódik a csipkefüggöny az ablak mögött, de sokáig nem történik semmi.

A nagynéném kezét nézem a karosszék bordó bársonyán, és felmérem a távolságokat.

Aztán egy férfi – atlétatrikóban – váratlanul mégis kinyitja az ablakot – a párkányról és a homlokzat elfeketedett stukkóalakzatai közül lustán lebbennek ki az utca fölé a galambok – a férfi kihajol, körülnéz, kiköp, majd nagyon gyorsan becsukja az ablakot.

Hangot nem hallani. A szobában is csend van, hiszen addig nem szólnak, amíg én hallgatok. A zongorához támasztott mankó egy karnyújtásnyira. A nagynéném még csak rövidlátó sem lehet, betegségre soha nem panaszkodik. Az ajtó elég messze van. Na, isten hozott! – mondja elégedett hangon, mint aki vár, mint aki aggódik, s lám, mégis egészségesen a szobába lépek. Ha most a mankót megragadnám, és a fejére sújtanék! Nézem a nagynéném kezét. Nem lenne elég egyetlen mozdulat; a megragadott mankót egy másik mozdulattal kéne a fejre irányítanom, csak akkor indíthatnám a csapást. A mozdulatok közötti érzékelhetetlen szünetben – s e ritmust semmilyen ügyesség meg nem szüntetheti! – nemcsak Adél sikítana – bár cinkos hallgatásában is reménykedhetem! – de a csengő gombjára kapna a nagynéném ujja is; hacsak bénává nem némítaná őket a rémület. Megkavarom a teám.

„De ha nem pénzért, akkor miért?” – kérdezem.

A hó lassan, pelyhesen ereszkedik.

A nagynénémnél nemcsak jó teát kapok – kandírozott gyümölcsöt, meggyet, sárgabarackot, cseresznyét adnak hozzá még nyáron is –, de a tálaláshoz is értenek. Ám kérdésemre válasz nem érkezik. A görgőkön guruló asztalkán – amit maguk elé húznak a tanítványok is – aranysárga selyemabroszon csontszínű porcelán, kristálytál, kétágú villácska, amivel a cukortól üveges gyümölcsöt felszúrhatom, ezüstök.

„Akarsz vajas pirítóst?” – kérdezi a nagynéném, s mintha bólintana.

„Milyen egyszerű lenne úgy!” – szólal meg Adél. „Hát persze, milyen egyszerű! Azt talán még Henriette-nek sem meséltem el, olyan rettenetes, olyan megalázó ilyesmit hallani, s bizonyos dolgokat az ember inkább örökre eltemet, vagy legalábbis ebben reménykedik, ugye Henriette?”

Elhallgat, és a nagynéném mozdulatlan.

„Nem bírom, nem bírom magamba fojtani, ne is haragudj Henriette, mégis elmesélem. Amikor azt mondta, hogy most, bár erről a védője bizonyára lebeszélné, de ha lehetne, ha segíthetne valamiben, hiszen a vád is, a védelem is holtpontra érkezett, akkor az érzelmi életéről szeretne vallani, s eddig erről azért nem meséltem, mert félek, ha mégis elmondanám, akkor eltorzítanám a gondolatait vagy az érzelmeit, s ezáltal, ha a magam képére formáznám a tényeket, magam is belekeveredem, inkább csendesen gondolkodtam róla, nem, el nem felejtettem, sőt, próbáltam kiélesíteni, rögzíteni, de oly szégyenletes, hogy benne, ezt mondta, hogy az ő érzelmi életében a gyengédség és a halál, a kegyetlenség és az élet olyan kapcsolatban állnak, mintha egy angyalnak folyton egy patással kéne párosodnia, s ilyesmit először akkor érzett, most nem akar kitérni más, korábbi, de szintén a tárgyhoz tartozó emlékeire, amikor az anyját mosdatták, ennél bolondítóbbat nem látott azóta sem, a vízbe mártott mosdókesztyű a test hajlataiban vízcseppeket hagyott, harmatos lett a szőrzet, és soha világosabban nem mutatta különbségeit élő és élettelen, mert a test anyaga hiába bonyolította túl magát olyan rejtélyes módon, ha a víz az örökkévaló, s itt az egyszerű és az összetett kapcsolatára kéne kitérnie, de az utolsó szó jogán, majd amúgy is kérni fogja, hogy a siralomházban közvetlenül az utolsó pillanatok előtti gondolatait lehetősége legyen papírra vetni, a legelvontabbakat, de most még az érzéki tapasztalás szintjén marad, az emléknél, mert amikor rájött, hogy a test ezeket a cseppeket már fel nem issza, a pórusok örökre magukba zárták a húst, és nem préselnek ki többé cseppeket, mintha a testet a halál bezsírosítaná, akkor, igen, akkor érezte először, pedig még gyerek volt, vagy tán éppen mert gyerek volt, bár természetesen nem értette, hogy mit érez, élő testet kéne így kiteríteni! vagy ha őt terítenék ki, így, meztelenül! és a késsel belémártani, vagy ha a kést belémártanák! mint a szalámit, szeletre! érezhetni a hatalmat azon átmenet felett, amely az élőt halottá és a halottat élővé formázza át, hiszen ez a hatalom az, ami csak átmenetként érzékelhető, és ha valami spirituális ízzel is fűszerezni akarná mondandóját, akkor azt is elképzelhetőnek látná, hogy igenis Istenné válni, s ezért hagyta hidegen a boncterem, de ezért vonzódott jobban a kísérletekhez, a viviszekcióhoz, például a hasdúcláncosok, e nem túl jelentékenynek látszó állatfajta, például az egyszerű földigiliszta, amelynek fölszeletelése nem gyilkosság, hanem az élet megsokszorozása, a léte fölötti isteni rendelkezés tehát szabadon tanulmányozható, habár! ha már itt tartunk! morális szempontból gyilkosság ez is, hiszen a földigiliszta csak eredeti, mondhatnánk, fejlődéstörténeti hosszában természeti vagy isteni teremtmény! ha tehát felmetéljük, és ezzel megsokszorozzuk az életét, akkor mégis a gyilkosságnak egy izgatóan paradox formájáról beszélhetünk, hiszen a moralitás kritériuma soha nem lehet sem a cél, sem az eredmény, a moralitás nem lehet forradalmi, az egyedit, az individuálist kell szem előtt tartania, s aszkéta módon tisztelni minden élőt, de arra persze senki nem tud válaszolni, hogy vajon minden szerves képződményt individuumnak kell-e tekintenünk? amíg a földigilisztát nem említette, csend volt, de akkor kirobbant a felháborodás, dobogtak, s a bíró maga is oly kényesnek s annyira minden tanulság nélkül valónak látta ezt a vallomást, hogy a termet kiüríttette, pedig állítólag akkor mondta el, hogy ő, ellentétben azzal a mesével, amit az ügyvédje volt szíves kitalálni, nemhogy gyűlölte volna áldozatát, de ha szerelemnek a bármily rendű vagy rangú élő iránt érzett minden értelmi korlátot áthágó halálos szenvedélyt értjük, akkor attól kezdve ő szerelmes volt egy kicsit, és kéri, ne keressenek mélylélektani összefüggéseket, mert az anyjához való hasonlításnak igaz, hogy szerepe van, de ennél sokkal jobban izgatta az élettel való rendelkezés problémája, az átmenet, s annak fokozatai, s ha őt most felkötik, akkor csak az történik meg vele, amit minden szerelmes csillapíthatatlanul kíván, de félelmében, hiszen az, amit akar, valójában csak a közös halállal lenne megvalósítható, az életbe rondítja bele szerelmét, hozzárondítja, de ő ezt nem akarta, neki a félelem csak kegyes ráadás, olyan kéj, ami éppen az átmenet lélektanába világít, olyan élvezet, amit a nemzőszervek dörzsölésével még csak megközelíteni sem lehet.”

Mintha testüket érinteném, nevetésem furcsa csendbe ér. Adél hagyja, hogy a cérna az ujjáról álmosan lehurkolódjon, az ölébe hulljon, sötétbarna flanellpongyoláját összehúzza a nyakán. A kályhához simul, a sámli kellemetlenül csikordul a csempe szélén. A nagynéném mozdulatlan, de egy kicsit azért följebb emelte a fejét. És mintha az se lenne igaz, ahogy lényegtelen közléseik nyomán az életüket elképzelem; a délelőtti szöszmötölések ebédig, a tanítványok érkezése, a tejeskávé brióssal alkonyat után, a megágyazás, Adél távozása, az előszobából behallatszó biztonsági zárak kattogásában az utcán surranó gépkocsik lámpáinak vonulása a mennyezeten, a sötétben kényelmesen elterpeszkedő zongora és az éjszaka.

„Miért nevetsz?” – kérdezi a nagynéném, és a hangja megreked.

„Nevettem volna? Nem! Talán csak azért, mert olyan váratlanul ért, és mintha nem is lenne igaz, bár nagyon mulatságosnak és kereknek tűnik, és te talán tudod, hogy miért, de mintha csak Adél találta volna ki.”

„Adél!” – kiált a nagynéném.

Adél nem válaszol, de a nagynéném nem türtőzteti magát, hallanunk kell kis sípolásait.

„Nézd!” – mondja egy árnyalattal talán még annál is hangosabban, mint ahogy szeretné, de elakad, teste tehetetlenül megvonaglik a karosszék sötétedő bársonyán, majd ismét meggondolja magát, váratlanul felém fordítja a fejét, de az arcából már semmit sem láthatok, haja világít. „A látogatásaidat általában másfél órára tervezed, s ha jól számolom, körülbelül tíz perced még hátravan. Arra kérlek, hogy ezt a tíz percet add nekem. Hosszabb nem leszek. Nagy ajándék lenne, mert nekem nincs jogom beszélni. Ezért hallgatok. Én egyszerűen csak élek. Se többet, se kevesebbet nem akarok. Annyit eszem, amennyivel ez az állapot fönntartható. És helyzetemben nem érzek semmi kivételest, mindenki úgy van, ahogy én vagyok, csak a szükséges következtetéseket nem vonta le. Nem jutott el odáig, hogy sajnálja azt is, amit kiszar, mert ez is csak pocsékolás, anyag, s ezért arra törekszem, hogy minél kevesebb legyen. És aki olyan ifjan, mint amilyen most te vagy, lemond arról a józan óvatoskodásról, amit célszerű anyaggazdálkodásnak, tehát az élet fönntartásának nevezhetünk, és nemcsak a gyomrát tömi pazarlóan tele, csak figyelem, hogy egyszerre fölzabálsz egy egész tálka kandírozott gyümölcsöt, amit csupán udvariasságból tálaltatok, hanem az érzékeit is a hányásig csiklandoztatja, és sajnos mindig akadnak kalandor szellemek, akik ebben segítséget nyújtanak! hetérák! az úgy bizony, úgy pusztul ki ebből a világból, mint egy kutya. Gyorsan és nyomtalanul. Ami önmagában véve egyáltalán nem sajnálatos. És ezért tulajdonképpen nincs is mit mondanom. Még ezt a tíz percet sem tudom elvesztegetni veled. Csak zabálj! Még hagytál egy cseresznyét!”

Érzem, hogy Adél feláll a hátam mögött.

„Téged valóban meg kéne ölni, Henriette!”

A nagynéném panaszos, de élvezetteli nyögéseket hallatva a fotel támlájának dönti magát. Sokáig hallgatunk.

„Most végre elárultad magadat Adél!” – szól később a nagynéném. „Nem csöngetek, hiszen a terveidben úgyis mindenki benne van. Üssetek. De a mankó nem elég kemény. A balta úgyis ott van a kályha mellett. Becsaptál, azt mondtad, hogy majd engem védsz vele, de tudtam. Tudtam, hogy mire kell. Miért nem mozdulsz, kis unokaöcsém? Nem hallottad a történetet? Bár bevallhatom, hogy néhány évig valóban azt hittem, Adél igazat beszél, mert egyszer éjszaka valami szörnyű dulakodásra riadtam, de neked találta ki! és kérdeztem reggel Adélt, s akkor találta ki, hogy valamilyen fiatalember lakik itt fölöttünk, annyi idős Henriette, mint a te unokaöcséd, ő is árva, és mindenki nagyon komoly embernek ismerte eddig, a lépcsőházban mindig köszön, nagy tudományos karrier előtt áll, már ilyen ifjan az élettani tudományok doktora, s ha most a te unokaöcsédnek is elbeszélnénk ezt Henriette, akkor sikerülne elriasztanunk, akkor lekopna végre, azt hinné, gyilkossági szándékkal gyanúsítjuk, mert az ilyen fiatalurak előtt úgy látszik hiába is hangsúlyozod, hogy egy megveszekedett vasunk sincs a párna alatt, és kár a gőzért, a bizalomgerjesztő szegfűkre is kár a pénzt kidobni, ilyenkor télen, szálja legalább tizenkét forint, ha látja az ezüstöket, amivel az udvariasság kedvéért tálalunk, rendben van Adél, és az érzelmeim felforrósodtak Adél iránt, ez valóban sikerülhet, hiszen ő ismer engem, gondoltam, tudja, hogy nekem milyen kínt okoz, hogy te itt teljesen fölöslegesen megeszed a kandírozott gyümölcsömet, és kannaszámra iszod az angol teát, és németül még mindig nem tanultál meg rendesen, pedig tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Én erre súlyt helyezek. De itt senki nem tanul meg tisztességesen. Csak dadognak, mert lusták és buták. Hol is hagytam el? Adél! Valamit akartam mondani, de nem ezt! Nem tudod, mit akartam mondani?”

Az utcán még nem gyulladtak ki a lámpák, a szobában sötét van, de a mankó nem lazul árnyékká, a hó bizonyára megmarad. És hamarosan felállhatok.

„Tölthetek? Még biztosan nem hűlt ki egészen.”

„Igen. Kérem. Csak töltsön Adél, még megiszom.”

„Igen! Már tudom, hogy mit akartam” – szólal meg a nagynéném, és Adél kezében a csészém pereméhez koccan a kanna csőre. „Van még pár percem, ugye, Adél? Én órát is úgy adok, hogy az időből semmi el ne vesszen. Minden pillanatot szóval kell kitölteni. De most csak azért beszélek, mert a nevetésed bujaságában érzem azt az erőt, ami idő előtt fog elpusztítani. Pedig az időt ki kell tölteni. Adélt már nem féltem, ő valahogy kihúzza még, ha én vigyázok, és nem engedem szabadjára a vágyait, de ő hamarosan meghal úgyis. Én tovább fogok élni, mert óvatosabb vagyok. Nem csiklandozom magam. Ezt a csengőt bármikor megnyomhatom, s nem hiszem, hogy a házmestert sikerült volna megnyerned magadnak, ő ugyanis a szeretőm akart volna lenni, de már akkor sem engedtem neki, mert tudtam, ha vágya megmarad, akkor felhasználhatom. Te azonban az élők legostobábbik fajtájából vagy való. Te még ostobább vagy Adélnál is. Te félsz a félelemtől, ezért bujálkodsz a kandírozott gyümölcsben, ezért nevetsz olyan mohón, ezért iszod ki az utolsó csepp teát. Minden fantáziádat gondolatnak képzeled, s minden fantáziádat szeretnéd cselekvésre váltani, nehogy gondolattá sűrűsödhessenek. Ezért nincs egyetlen gondolatod. Ami persze neked nem hiányzik. Egész életed csalóka fény, illat, csendülés. Pedig van egy tökéletes gondolat, amelyben minden részlet, összefüggés és maga az egész is felismerhető.”

A nagynéném elhallgat, mert az egyetlen szem cseresznyét a kétágú villácskára szúrom, kiemelem a kristálytálat az ezüst kosárból, és így nyújtom felé. Előredőlök, magasra tartom, egészen közel, észrevegye. Szomorúan mosolyodik el, szája vonalát megduzzasztja a mosoly, s a karfa bársonyára feszített tenyérrel ő is felém kormányozza magát. Látjuk egymást, a hó lilás visszfényétől minden élesebb.

„Én nem azt az egy szemet sajnálom tőled, te ostoba. Csak edd meg, kapd be! Én szeretem látni, ha valaki eszik. Én csak félek. Úgy ni, hamm! A csengő is azért van. Tőled is. Adéltól is. Mindentől és mindenkitől. Mindig. Mert senkiben nincsen határ, és én nem tudom, hogy mi történik, mi történhetik még velem. És mindenkit gyűlölök. Ezért is örülök annyira, hogy Adéllal is végezhettem végre. És ha arra kérnélek, hiszen nem kértelek még semmire, soha, és a leleplezésen már amúgy is túl vagyunk, légy jó hozzám! teljesítenéd kérésemet?”

Testének súlyát át kell helyeznie, hogy gyűrűs tenyerével végigsimíthassa az arcomat.

„Tudom, nem ölni akarsz, csak játszani! Gondoltál erre? Csak erre, erre felelj!”

„Ne kínozd magad!” – suttogom.

Leheletem mégis az arcába fúl, s a szája kinyílik, mint egy készülő csók előtt, de ilyen sokáig nem tudja magát felém feszíteni, a homályba visszadől. Ott még felnevet.

Sokáig kell várni.

Amikor az utcán felgyulladnak a lámpák, és kék fényük kitölti a bútorok közét, felállok. A nagynéném aludni látszik. Pedig szerettem volna még megnézni a képet. A kép a kazettában van, a kazetta a fiókos szekrény középső polcán, a lepedők alatt. A fiókos szekrény és a kazetta kulcsát a nagynéném egy selyemfonállal hímzett öreg bársonytarsolyban őrzi, a másik szobában, a dívány alatt.

Ha a kazettát kinyitják, hogy láthassam a képet – a képen, mintha magamat látnám, arcom komoly, habár nem a saját ruhámban vagyok, mintha maszkabálban! s az a hölgy, aki egy fotelben előttem ül, ölében tartva a tarsolyt, amiben most a hozzájuk vezető kulcsot őrzik, hasonlít ugyan anyámhoz, a nagynénémhez is, mégis túl idegen ahhoz, hogy az enyém lehessen, vagy túl ismerős; egyik kezem fesztelenül a zsebembe mélyed, a másikat a fotel támláján nyugtatom, s csak ki kéne nyújtanom gyűrűsujjamat, hogy mégis megérinthessem hölgyem nyakát – ha tehát a kazetta kinyílik, egy pillantásra a nagyanyám ékszereit is láthatom. Szép, tömött, sötét bajszom van a képen – kiemeli szigorú ajkamat –, de szelíd szemem. Körülbelül olyan vagyok, amilyen. És néhány hónap múlva éppen annyi idős, mint akkor a nagyapám, hiszen a felvétel sokkal előbb nem készülhetett.

Tenyerem éppen a keze mellett megtámasztom a karosszék bársonyán, fölé hajlok és megcsókolom a nagynéném homlokát. Adél is feláll a sámliról.

Mintha többé ezt az ajtót már nem kéne kinyitni.

„Ha tavasszal újra eljön, akkor folytathatom. De cserepes jácintot hozzon inkább, vagy pármai ibolyát. Olyasmit, ami megmarad” – suttogja az előszobában Adél, mielőtt őt is megcsókolnám a homlokán.

Minotaurus^*

„Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Ha nem csöngettek is, teliholdnál József fölriad, mintha csengettek volna. Ha nem kérdezte is, álmában mindig hallotta a kérdést József. Várta a második csengetést. Ha nem volt biztos a dolgában, mindig kivárta a másodikat. Pedig nem a kérdésre, nem a csengőre ébredt. Mária finoman szuszogott álmában, másodjára nem csöngettek. A holdfény. Felült az ágyban. „Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József? Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Óvatosan, hogy ne kelljen kérdéseket hallani, kicsúszott az ágyból. Mária álmától párás szoba. Az ablakhoz. Osont, ne recsegjen a padló. Leült a függöny mögé. Itt, az ablak alatt, a függöny és a fal között, jól érezte magát. A kitelt hold hatemeletnyi magasságból nézett hat körfolyosó kék gyűrűjébe. Mintha mélyen, kútban ülne. Imádkozhatott. Várta a csengőt. A mindig következő pillanatban csöngethettek: mintha kiszámíthatta volna előre. „Édes Istenem! Köszönöm, hogy felébresztettél ezen a késő éjszakai órán. Hatalmas Isten! Add meg nékem a nyugodalmat, békét, és add meg mindenkinek, aki ebben a házban… és add meg nékem az erőt, ha csengetnek, föl tudjak kelni. És vezéreld útjukon a hazatérőket, akik majd csöngetnek, s adj erőt, hogy én szeretettel fogadhassam a megtért bárányokat. Isten báránya, könyörülj rajtam! Istenem, Atyám, szabadíts meg a gonosztól. Bűneimtől.” Ha most csöngetnének. Mehet-e, mikor Istennel beszél? Igen. De nem a gonosz mondja-e az igent? Nem. S nem önmagamnak mondok-e nemet, igent – kedvem szerint? Ahogy rendeltetett. Lehajtotta a fejét. Úgy legyen. A hold helyén a sötétben, hunyt szemhéja alatt, fényes tócsa maradt. És a Mária álmától párás szoba mélyéről: „Levitted a csirkét, József?” „Levittem, levittem!” – válaszolta József gyorsan, lihegve, a függöny mögül. Mária szuszogása álmában, finoman. „Alszol?” – kérdezte József a függöny mögül. Mária álmától párás szoba szaga, és a finom szuszogás, álmában. „Alszik” – mondta halkan József. Most sem csöngettek. Várta. Ha csöngettek is, teliholdnál, József nem gyújtott villanyt. Amikor kitelt a hold ideje, felriadt, mintha kérdezték, csengettek volna. Felriadt, ha nem kérdezték, ha nem csöngettek is. A felriadások alkalma. Odaülhetett az ablak alá, a függöny és a fal közé, a mélyedésbe. Nézhette a hat körfolyosó kék fényeit, éles árnyát. Imádkozhatott. Kereshette azt a módszert. Előre meghallani azt a mindenképpen elkövetkező éles hangot, amely folyamatosan ott csengett a fülében. A hang első rezzenését. A bizonyosságot, hogy hallja. Kinyújthatta a nyakát, hogy közelebb kerülhessen füle a forráshoz, akárha néhány centivel is. Ha aludt, álmában várta. Ha aludt, felriadt. Mire fölriadt, a csengő már nem szólt. Csak a fülében maradt törmelék. Csöngettek? Csengettek? Ha nem volt biztos a dolgában, kivárta a másodikat. Ha csöngettek, felkelt. Nem osont, nem surrant a kérdések elől. Mária nem szuszogott. Kicsoszogott a konyhába, leakasztotta a kulcsot a tábláról. Telihold idején nem gyújtott villanyt. Telihold idején megállt az ablak előtt, felnézett. A körfolyosók fekete árnyai, ablakok világtalan fénye. Mintha a mélyből, kútból. A kitelt hold a kémények zömök hasábjai között, mögött, fölött. Ha csöngettek, már nem vigyázott a zajokra. Mire visszatért, a kérdések már várták. Tudta, nem a kérdésre, nem a csöngetésre ébredt. „Megnézted a vasajtót, József? Ki volt az, József? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József?” De teleholdnál, ha nem csöngettek is, fölriadt, mintha csengettek volna. „Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Óvatosan, ne kelljen kérdéseket hallani, kicsusszant az ágyból. Leült a függöny mögé. Imádkozhatott. Elképzelhette az árnyat, amint megáll a kapu előtt. Amint befordul a sarkon, elképzelhette lépteinek a zaját, a koppanásokat, a kabátszárnyak suhogását, férfi koppanást, női suhogást. Koppanást, suhogást az Ernyőkészítő kirakata előtt. Az árnyat, amint megáll a kapunál, keze felemelkedik, ujja a csengő gombjára illeszkedik. Az ujjat, amint nyomja a csengőt. Elképzelhette magát, amint itt ül. Az áramkört, amint a csengőgomb nyomásától záródik. Zajokra nem ügyelve, indulhatott a konyhába. Leakaszthatta a tábláról a kulcsot. Nyithatta az ajtót. Ránézhetett a vasajtóra: csukva van-e? De teliholdnál nem gyújtott világosságot. Lenyikoroghatott a falépcsőn, átvághatott az udvar sárga keramitkövezetén. Mintha kútfenéken járna, mintha körben. Kinyithatta a nagykaput, nyújthatta, összezárhatta tenyerét a pénzdarabra. „Ki volt az, József? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József? József, megnézted a vasajtót? Mondd, József, miért kínozol engem a hallgatásoddal? Mondd, mivel szolgáltam rá én, hogy így kínozz, még éjszaka is, a nyugalom óráiban? József, miért teszed ezt velem? József, egyáltalán élsz te? Néha azt hiszem, nem is élsz. Egy árnyékkal élek összezárva?” Válaszolhatott. Vagy nem. „Egy nő volt a hatodik körfolyosóról, egy nő volt az, Mária. Látod, válaszolok. Amire tudok, arra válaszolok neked, Mária. Megnéztem a vasajtót, zárva. Mária, nyugodj meg, a vasajtó éppen úgy zárva van, mint mindig. Nem áll szándékomban, Mária, távol legyen tőlem, kínozni nem akarlak a hallgatásommal, de mit csináljak a hallgatásommal, Mária, mit? Mit csináljak a nyugalom óráiban a hallgatásommal, Mária, mit csináljak éjszaka, ha magunkra maradunk a hallgatásommal a nyugalom óráiban? Miért gyötörsz a kérdéseiddel, Mária? Mondd, Mária, miért élsz te egyáltalán? Hiszen én már húsz éve nem élek. Miért kell egy élővel összezárva, miért kell, Mária?” Válaszolhattak. Vagy nem. „Mennyit kaptál a nőtől, József? Biztos vagy benne, hogy az a nő a hatodik körfolyosón lakik, és nem besurranó tolvaj-e, aki kihasználja megromlott látásodat?” „Két forintot kaptam a nőtől, Mária.” „Add ide!” „Letettem az asztalra.” „Nem hallottam a koppanását.” „Letettem az asztalra, illetve nem is az asztalra. Bedobtam a perselybe, Mária.” „Nem hallottam a csörrenését. Hazudsz, nem hallottam a csörrenését. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyeneket mondok, hazudsz, nem hallottam a csörrenését, József. József, add ide a perselyt! József, miért nem mozdulsz? József, ha betetted a perselybe, akkor add ide a perselyt. Rajta, József, mozdulj! Azt hiszed, kibabrálhatsz velem? Azt hiszed, elveheted a falatokat tőle? Tőle!” „Az a nő elindult a hatodik körfolyosó felé. Hallottam, amint előveszi retiküljéből a kulcsát. Hallottam, amint kinyitja az ajtót. Hallottam, amint becsukja az ajtót.” „Szép! Elővette a kulcsát, mondod. Az álkulcsát! Ellentmondásokba keveredtél, József, ellentmondásba, József, mint mindig, bele a hurok közepébe. Leleplezem. József, az a nő besurranó tolvaj! Nincsenek kétségeim. Hol élsz te? Az a nő elővette az álkulcsát. Hallottad, mondod. Szép! Elindult a hatodik körfolyosó felé, mondod, na persze. És közben visszalopta tőled a két forintot. Ki az a nő mainapság, József, aki két forintot ád néked, ha nem besurranó tolvajnő, aki rögtön visszalopja? Van bizonyítékod, József? Csak a pénz lehetne bizonyítékod, József!” „Nem találom.” „Nem találod.” „Ide tettem az asztalra. Nem találom.” „Szép. Az előbb azt mondtad, a perselybe tetted, József. Még előbb azt mondtad volna, hogy az asztalra tetted volna, József. Mert le akartad tagadni. Elloptad. Nem is jött semmi nő, nem is adott két forintot. Ha adott, visszalopta. Ha adott, elloptad. Uramisten, miből veszünk neki csirkét, gödölyét, ha ellopod a pénzt, ha szemrebbenés nélkül letagadod együgyűségedet, ha kilopják a pénzt a kezedből? Gyilkos.” Hallgathatott. Vagy nem. Válaszolhatott. „Egy nő volt az, Mária. Két forintot adott. Az a nő. Elindult a hatodik körfolyosó felé. Nem lehettem benne biztos, hogy két forintot adott, de éreztem a markomban, mégis éreztem. Jól megkülönböztetem a kétforintost a másiktól. Képes vagyok erre. Csak arra gondolhattam volna még, a tévedhetetlenséget kizárva, hogy ötöst adott, egy ötöst. De ez mainapság attól a nőtől, az ilyen nőtől, aki a hatodik körfolyosó felé indul, aki elővette a kulcsát, hallottam, Mária, hallottam a retiküljének kattanását, tudod, Mária, ezeknek a nőknek olyan a retiküljük néha, amely fémzárral kattan. Ebből vette elő a kulcsát, hallottam. Minden lépését hallottam minden lépcsőn, nem beszélve a saját lépéseimről, Mária. De az lehetetlen. Mária, az lehetetlen, hogy ötöst adott volna volt, ez lehetetlen Mária. Jöttem, miközben jöttem, nyikordultam a falépcsőn, hallottam a lépteit, minden lépését a hatodik körfolyosón, nem beszélve, Mária, a saját lépéseimről is. Onnan a hatodik körfolyosóról már alig hallani a lépteket, ha csak nem olyan cipőben, mint az a nő. Alig hallani, onnan közvetlenül a kémények alól, miközben magam is reccsenek, s bárhogyan vigyázok, még dübörgök is a mi falépcsőnkön, pedig megfeszítettem, minden energiámat igyekeztem megfeszíteni, Mária, de közben, ahogy jövök, lépek, reccsenek, dübörgök, a vasajtóra is figyelnem kell, a vasajtóra szintén, ám hallottam, nem is beszélve, Mária, a mi lépcsőnk reccsenéseiről, ez a régi fa az összeszáradt eresztékeitől reccsen, ám hallottam, ahogy a kulcsát, már előbb beszéltem erről a kulcsról, amelyet elővett a retiküljéből, Mária, a retiküljéből, amelyről már előbb beszéltem, hallom, ahogy a kulcsát, amelyet, hallom, ahogy beleilleszti előbb elővett kulcsát a zárba, kinyitja, kiveszi, belép, becsukja, beleilleszti, becsukja, és akkor már ott álltam a vasajtó előtt, megtapogattam, csukva volt, mint mindig.” „Ha egyszer nyitva felejtenéd, József! Ha egyszer nem csuknád be József! Miért nem válaszolsz József, miért nem válaszolsz József?” „Nem kérdeztél, Mária, mintha nem kérdeztél volna semmit, Mária.” „Mi lenne, József, ezt kérdeztem, József. Mi lenne, József, ezt kérdeztem, ha egyszer nem felejtenéd el, ha egyszer elfelejtenéd becsukni, ezt kérdeztem. Ha egyszer nem fordítanád rá a kulcsot, mint az a nő, akiről beszéltem. Ha egyszer teljesítenéd, amit akarok. Ha egyszer, egyetlenegyszer. Ha ideadnád a pénzt. Ha a perselybe tennéd. Ha az asztalra tennéd, és ideadnád, hogy csirkét vehessünk és gödölyét. Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József?” Csöngettek. „Csöngettek, József. Nem hallod? Csöngettek. Csöngettek. Miért nem mozdulsz? Hol vagy? Miért kínozol? József, hol vagy? Csöngettek. Nem hallod, hogy csöngettek? Rajta, József, mozdulj! Nem hallod?” „Nem tudok.” Másodszor csöngettek. „Nem hallod, csöngettek! Nem hallod? Kérdezlek? Nem hallod?” „Hallom, Mária.” „Miért nem mozdulsz, miért? Miért akarod kihívni a sorsot? Eredj. Nem hallod?” Indulhatott. „A pénzt. Vigyázz!” Leakaszthatta a tábláról a kulcsot. „Gyilkos!” Teliholdnál soha nem gyújtott világosságot. Csak egyszer. Nyithatta az ajtót. Ránézhetett a vasajtóra: megnézted a vasajtót? Lenyikoroghatott az eresztékeiben meglazult falépcsőjükön, átvághatott az udvar sárga keramitkövezetén. Mintha kútfenéken csoszogna, körben. Kinyithatta, nyújtotta, összezárhatta tenyerét a pénzdarabra. „Ki volt az, József? József, megnézted? Miért nem válaszolsz? Miért kínozol a hallgatásoddal? Mondd, mivel szolgáltam én rá? Még éjszaka is, a nyugalom óráiban? József? Nem válaszolsz?” „Látod, válaszolok.” „Ki volt, az József?” „Az a nő.” „Mennyit kaptál a nőtől? Válaszolsz?” „Amire tudok, arra válaszolok neked, Mária.” „A perselybe tetted a pénzt?” „Nem.” „Az asztalra? Miért az asztalra? Miért nem válaszolsz? Az asztalra? Add ide a pénzt, József. Mozdulj. Add ide a perselyt, József. Nem hallod? Hol vagy? Válaszolsz?” „A függöny mögött vagyok, az ablak alatt, a mélyedésben, ahol jól érzem magam. Ahonnan felnézhetni a kémények közé, ahol imádkozni, várni lehet.” A hold még nincs ott. Az árnyak szürke törmeléke betömi az udvar kútját. Nem csengetnek. Mária szuszogása álmában. „Alszol?” Mária álmától párás szoba szaga, és a finom szuszogás, álmában. „Alszik.” A kémények között egy lila sugár mászik lefelé a tető meredélyén. Mire elérné a hatodik körfolyosó vaskorlátját, már vörös. Sárga. Aztán fény. Éles vonallal vágja ketté, valami éles vonal szeli két részre az udvar keramitkövét, sárga. Két részre, fényre és árnyékra, átlósan. Mária álmában finoman szuszog a párás szoba mélyén. Az udvaron kisfiú kering, körbe-körbe, kerékpáron. Kibukkan a fénybe, eltűnik az árnyékban. Néha csönget. Eltűnik az árnyékban, előtűnik a fényből, körbe-karikába a kerékpáron. A gumikerék selymes siklása a sima keramiton, néha csikordul. Csenget. Mária nem szuszog álmában, finoman. „Hol vagy?” – kérdezi. „Itt vagyok a függöny mögött, az ablak alatt, a mélyedésben, ahol jól érzem magam.” „Szép. Arra nem gondolsz, hogy összezsírozod a testeddel a függönyt? A keményített függönyt? Arra nem gondolsz? Ki jár az udvaron?” „Senki.” „Ki jár az udvaron? Hallod? Nem válaszolsz? Ki jár az udvaron? Azt hiszed, letagadhatod? Látom a mennyezeten, látom az árnyékát, valaki jár az udvaron. Csönget, nem hallod? Csengettek. Hallom, hogy jár valaki az udvaron. Ki az, aki az udvaron jár? Kinek az árnyékát látom körbe keringeni a mennyezeten? Nem válaszolsz? Hallod? Hol vagy?” „Az ablak alatt, a függöny és a fal között.” „Még mindig, most is, még mindig azt állítod, hogy senki? Arra nem gondolsz, hogy összemocskolod a testeddel a keményített függönyt? Csöngettek, hallod? Arra nem gondolsz, hogy hiábavaló letagadnod? Arra nem? Mondd, miért? Miért kell nekem, József? József, mondd, miért? Miért nem? József!” Válaszolhatott. „Nem, Mária, miért is tagadnám, ha járna valaki az udvaron? Távol legyen. Az udvaron senki nem jár. Majd elmesélem neked, hogy mi történik az udvaron.” „Mesélsz?” „Az udvaron három fa áll. Juhar, tölgy, platán.” „Milyen fák, József? Hiszen az udvaron nem is voltak fák!” „Azóta megnőttek. Felnőtt az udvaron egy juhar, egy platán és egy tölgy, felnőttek azóta.” „Isten, József, de miért tagadod le, hogy valaki jár a fák között az udvaron, amikor én látom a mennyezeten az árnyékát, amint jár a fák között, körbe-körbe.” „Miért tagadnám le, ha valóban járna valaki a fák között, Mária?” „Miért?” „A fák között nem jár senki, Mária, a fák között, a fák koronáján, a lombok között, a lombkoronában csak a szél jár, a szellő mozdítja a fák leveleit, ezt látod a mennyezeten.” „Hazudsz.” „Elmesélem, mi történik a fák között.” „Mesélsz? Hazudsz.” „A juharfán verebek ülnek. Csiripelnek, ahogy a verebek. Hallod?” „Leleplezlek, József, leleplezem a hazugságaidat, József, hallod?” „A platánon gerlék ülnek, turbékolnak, hallod? És most a platán és a juhar között történik valami a levegőben.” „És a tölgy, a tölgyet kihagyod, József?” „És most a juhar és a platán között a mozdulatlan levegőben történik valami.” „Szelet mondtál, József! Leleplezlek!” „A mozdulatlan levegőben megjelenik egy kicsiny madár. A verebek észreveszik, elhallgatnak. Az egyik veréb felröppen az egyik ágról. Jaj, ha megmondhatnám neked, Mária, hogy melyik veréb, melyik ágról! Üldözi. Most látom. Igen. Nem. Rosszul látom. Az nem kicsiny madár, hanem cserebogár. A cserebogarak ügyetlenül repülnek. Úgy jön a két fa között a mozdulatlan levegőben, mint egy repülőgép. Mária, az a veréb, az egyik veréb, amelyikről nem tudom megmondani neked, hogy melyik, üldözi. Lecsap rá. Elvéti. A cserebogár menekül. Ügyetlen. Mária! Menekül! A veréb most alulról fölfelé. De Mária! Most már két veréb üldözi, de három!” „Mi történik, Úristen, mi történik a három fa körül, József? József miért nem válaszolsz, amikor a legjobban szükségem lenne rá?” „Vége.” „Úristen! Mi történt, József, mi történt az udvaron, miért nem folytatod?” „Nem látom.” „Szép. Nem látod, mondod, vége, mondod. Ezt válaszolod, amikor szükségem lenne. Szép. Ha az egészet olyan szépen láttad, József, miért éppen a végét ne láttad volna József? Elég lesz, József. Vége. Hagyd abba, József. Ne válaszolj. Inkább hallgassunk. Azt hiszed, József, el tudsz már, azt hiszed, el tudsz még kábítani a meséiddel? Mesélsz? Ne válaszolj, József. Nem tudod, mondod, vége, mondod. Szép ellentmondásba keveredtél, József, ellentmondásba, József, mint mindig. Bele a hurok közepibe. Leleplezem. József, az a három fa. Mondod, akác és topolya és dió, az a három fa, ha megnőtt volna azóta, mint mondod, ha a lombok között, ha a lombkoronában szél járna, ha szellő mozdítaná azoknak a fáknak a leveleit, mint mondod, a mozdulatlan levegőben. De hogyan mozgathatná a leveleit, ha mozdulatlan a levegő? Ugye most nem válaszolsz? Ha szél van, vagy akár szellő, ne válaszolj, József, akkor mozdulatlan a levegő? Ebből elég. Inkább hallgassunk, József. Érzed? Sokkal jobb, ha hallgatunk, ugye? Hallod? Válaszolj! Lelepleztelek. Válaszolj! Tudom, miért hallgatsz. A kisfiú. Szóljál József annak a kisfiúnak.” Eltűnik a fényben, előtűnik az árnyékból. A kisfiú kering, körbe-karikába. „Mit mondjak neki?” „Elébb a megszólítást, József, mindig a megszólítással kezdjük.” Válaszolhatott. „Emlékszel, Mária?” „Ne húzd az időnket, József, mire kéne emlékeznem, József? A megszólítással kezdjed, mint a levélben. Hallod?” „Kisfiú!” „József, így nem jó. Úgy kezdjed, ahogy a levélben. Ha így kezded, akkor elriasztod. Hallod?” „Kedves kisfiú!” A kisfiú kering körbe-körbe, a gumikerék selymesen siklik a sima, sárga keramiton, néha csikordul. „Válaszol? Miért nem válaszol?” „Nem válaszol, Mária, a kisfiú nem válaszol.” „Hangosabban! A megszólítást, József, megismételjük hangosabban! Kisfiú, mondjuk hangosabban, kedves kisfiú, mondjuk hangosabban. Hallod?” „Kisfiú! Kedves kisfiú!” „Úristen, József! Hangosabban!” „Kisfiam, kedves kisfiú!” „Uramisten, József! József, hallgass! Nem akarom hallani!” „Kisfiam! Kedves kisfiam!” „József, ne! Jaj! József, miért kínozol?” „Kisfiú! Kedves kisfiam! Mária! Hiába mondom neki, Mária! Mária, a megszólítással kezdtem, mint a levélben. Mária, nem akarja hallani! Mária, úgy kezdtem, ahogy szoktuk, a megszólítással!” „József, miért kínozol? József, mi történik? József, inkább. Mi történik a madarakkal? József? Miért nem válaszolsz?” „Nem válaszol a hangomra. Mária, nem válaszol a hangomra. Mária, nem történik más, de nem válaszol a kisfiú, kisfiam, kedves kisfiú! Körbe-karikába kering az udvaron, más nem történik. A gumikerék néha selymesen siklik, néha csikordul. Hallod? Most eltűnik az árnyékban. Most előtűnik a fényből. Csönget. Hallod?” „Elég! Hallod? József, nem akarom. Hallod? Inkább hallgassunk róla. Így jobb. A csend. Hallod? Gyűlölöm. Elhagyott minket. Inkább hallgassunk, József.” Válaszolhatott, vagy nem. „Nem hagyott el minket, Mária.” „Elment? Nem látom a mennyezeten. Elment?” „A kisfiú elment, Mária, már nem kering.” „Elzüllött, József. Nem csodálom. Miért nem válaszolsz? Lelepleztelek? Erre nem válaszolsz? Latrokkal végezte. Erre mit válaszolsz, József? Csak ne latrokkal végezte volna! Nem válaszolsz, nem tudsz válaszolni, ugye erre nem tudsz válaszolni, József.” „Elment, Mária. Eltűnt. Nem bukkan fel a fényből, nem tűnik el az árnyékban. Nem hagyott el, Mária. Latrokkal kezdte.” „Latrokkal végezte, József. Erre mit válaszolsz? Nem válaszolsz? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József?” Az udvar kútját betömi a fény üledéke. Szürkén. Mária finoman szuszogott álmában. A hold ott van. A kémények között kék sugár mászik lefelé a tető meredélyén. Nem éri el az udvar mélyét. Aztán fény. Éles vonallal vágja ketté, két részre, fényre és árnyékra az udvar kövezetét, átlósan. Mária a párás szoba mélyén. „Levitted a csirkét, József?” Ha nem csöngettek is, József felriadt, mintha csengettek volna. Nem volt biztos a dolgában, várta a másodikat. Mária szuszogott álmában, finoman. Másodjára nem csöngettek. József felült. Óvatosan, hogy ne kelljen kérdéseket hallani, kicsúszott az ágyból. Osont, ne reccsenjen a padló. Megállhatott az ablak előtt, felnézhetett. A kitelt hold hétemeletnyi magasságból nézett a folyosók körébe. Mintha mélyen, kútban állna. Indulhatott. Nyithatta a vasajtót. Indulhatott, lefelé. „Megzsíroztad a vasajtót, József? Nem gondolod, egyszer valaki, talán éppen az a nő, érdeklődni talál, milyen ajtó csikorog olyan élesen éjszaka idején, a nyugalom óráiban?” Lépcsők. Két lépcsőfok, lefelé. Behúzhatta maga mögött a vasajtót. „Bezsíroztad a vasajtót, József? Mit csinálunk, mit gondolsz, mit csinálunk, ha egyszer valaki érdeklődni talál, mi van a vasajtó mögött, amely oly bántóan csikorog az éjszakában? A nyugalom óráiban is, József? Válaszolsz?” Tizenhat lépcsőfok lefelé. Az előrenyújtott tenyér falnak ütközött. „Jobb kezem az, amellyel a ceruzát fogom. Bal kezem az, amellyel nem fogom a ceruzát. Tehát balra.” A tenyér balra tapogatta a falat, balra tapogatott előre. Három lépés. Ismerte a járást. Az előrenyújtott tenyér falnak ütközött. „Jobb kezem az, amellyel a ceruzát, tehát jobb kéz felé, előre.” A tenyér jobb kéz felé tapogatott. Négy lépésnyit. Ott meglelte a rést. Könnyedén átpréselte magát. Kongó fekete csöndbe. Nem látta határait, soha. Terem lehetett. Tér. Vagy udvar keramitkockás alja, csak elfalazták fölüle a házat. Ha visszalépne, nem volt benne bizonyos, megtalálná-e a rést, amelyen könnyedén átpréselte magát. Most akárhová, előre. Csak nem szabad mozdulni. Ha mozdulna, a zajok felsértenék a csendet, s nem hallhatná. Csak a lélegzetvételt hallja. Saját. A lélegzetvételek rövid szüneteiben a csendet. Ha mozdulna, megkondulna a csend a lélegzetvétel szünetében. Nincsen sötét, világos van a sötétben. A sötét világos. Láthatatlan. Meghallani a hangot a lélegzetvételek rövid szünetében. Indulhatni a hang felé, a láthatatlan sötét, világos térben. Akárhová, előre. Csend. A hang első rezzenését. Indulhatott. Tenyerét maga elé emelhette, védekezésképpen. Semmi. Védtelen, vak testével, előre, akárhová. És mindig, sokáig a semmi. Mintha a tenyér már falat érezne közeledni, de véges űr. Semmi. Mintha az arcához bármikor hozzácsapódhatna valami. Hangtalanul szálló denevér, pók a hálója közepén. Nincs. Fújtatás, csoszogás. Saját zajok. De semmi. „Ismerem a járást. Nem veszhetek el.” Mintha mellébe vághatnák, hátába szúrhatnák, valaki, azt a kést, amelyet ő szorongat a markában, akárki. Mintha a szíve mozdulna, a csirke mozdul a zsákban. Mintha itt állna már az idők kezdete óta, s csak a szíve mozdulna, a csirke a zsákban. Sérthető, vak teste, mintha menne előre ebben a sötétben. Mintha a kongó fekete csönd lenne védtelen teste. A csirke fészkelődik a zsákban. Mintha fény derengene valahol, de nem lehetne megállapítani, hol. Akár előre, akár hátra. A fény sem biztos, a derengés bizonytalan. Mozog, kong a bizonytalanul derengő sötét. Hallani a lépteket, mintha helyben járna, mindig ugyanonnan, a szuszogást, de ez a saját szuszogása. Telnek a percek. Egyik óra tölti a másikat. Talán hónapok, évek, a másodpercek ritmusára. Fáradtság, éhség nem akadályozza. Csak a sötét. Sűrű. Mintha fekete masszában haladna, s ha megáll, a setétség sűrűségébe zárja. Izzad. Érezni a cseppek biztos útját. Az izzadás cseppjei lefelé tartanak. A homlokáról a szemöldökcsont gátjára, a hónaljból a bordák mentén a derék felé, az orr tövéből a felső ajak peremére. Így érzi az izzadságcseppek útját, biztosan. Pupillájának tágulása már fáj, de a derengés iránya bizonytalan. „Ismered a járást.” Ismeri a járást, a fény mégis elvakítja mindig, hirtelen. Pedig kicsiny körte a folyosó végén. A folyosó hosszú. Kanyarodik, a kicsiny villanykörte fénye mégis előtte, ott marad a hosszú folyosó végén, pedig kanyarodik. A csirke mozdul a zsákban, mintha szíve mozdulna, ugrál. Pupillája nem képes olyan kicsinyre szűkülni, hogy ne fájna. „Elhagyom a fényt. Ismerem a járást.” Izzad. Megsiketül. Tudja, biztosan hangokat kéne hallania, saját mozgásának hangjait, de csak zúgást hall. A folyosó hosszú, szürke, kanyarodik, de hiába kanyarodik, a hosszú, szürke folyosó végében ott vakít a kicsiny lámpás. Mintha a csönd zúgna ilyen egyenletesen, a süketség. Kíméletlenül nagy, kagylóba zárt tenger. "Ismerem jól a járást. A fényt elhagyom, hallanom kell a hangot.” Csengetnek. Mintha csöngetést hallana. Várja a másodikat, de az első csengetés nem szűnik, hosszú. Izzadságának csöppjei mindig lefelé tartanak, biztosan. Lépcsők. Tizenhat lépcső lefelé, s tovább kanyarodik a hosszú, szürke folyosó, bizonytalan végében a kicsiny fényforrással. Szomjas. Éhséget, fáradtságot nem, csak szomjúságot érez, gyötri. A szájüreg kiszáradása. „Ismerem, elmúlik.” A folyosó elkanyarodik a fénytől. Mintha nem ő menne, a folyosó vinné, a kanyarodás karolná előre, egyre lejjebb, lefelé, mint az izzadás sós cseppjeinek biztos gördülése, lefelé. A lámpás a háta mögé került. A lefelé kanyarodó, egyre szűkebb körben kanyarodó folyosó szürkén dereng, a távoli fényforrás derengése a háta mögül, örökös hajnal. "Jól ismerem. Ez az idő elmúlik.” Mintha visszafelé menne. Az alkonyati derengésben a hosszú, szürke folyosó kanyarulata visszafelé karolná a kicsiny izzólámpa felé. Pupillája tágul, fáj. Visszafelé, előre. "Ismerem. Annyit kell előre, míg nem haladok annyit vissza. Nem veszhetek el.” Pupillája szűkül, tágul. Fáradtságot, éhséget nem érez, szomjúságot sem. Szemhéjával küszködik, le ne csukódjon. Álmos. Nyúlnak a léptek, távolodik sajátos csoszogása. Mintha távolodna. Távoli, bizonytalan csoszogás. Tudnia kell, hogy a sajátja. Mintha tehénpaták szelíd dobaját is hallaná a távoli csoszogásban, szuszogásban, a megkonduló reggeli harangot. Küszködés. Tudja, szemhéját ha lecsukná az álom, elvéthetné a lépést. Akkor újra indulhatna, újra. „A legveszélyesebb idő. Ismerem.” A léptek rövidülnek, minden lépést kitapintani előre. „Ismerem. Itt vannak a gödrök valahol.” Minden lépést ki kell tapogatnia előre, bele ne zuhanjon a gödörbe. Érzi a talpa, egyenletes a talaj. Puhább a betonnál, keményebb a ledöngölt földnél. A talpa érezné a gödör szélét, de nem érzi. Araszol. Mintha köd ereszkedett volna, puhán és vastagon. Eltávolítja saját keresgélését a saját lépteitől, saját csoszogásának, szuszogásának zaját. Mozdul a szíve. Mintha utoljára lökné a vért az erekbe. Csend. Tudnia kell, lehunyt szemhéja mögött nem igazi sötétet, nem igazi fényt lát. A kolompra figyel. Nem reggeli harangszó, hanem a tehenek esti kolompja. Tudnia kell, nem valódi hangok, hallania kéne a valódi csendet, tudnia kéne, hogy megszűnt a csoszogás, szuszogás. Csend. De nem hallja a csöndet. "A szagok! Ismerem. Érzem a szagot, ismerem.” Nem mozdul a szíve többé, ködben távolodik a tehenek esti kolompja, a csirke mozdul a zsákban. „Megérkeztem.” Csönd. Mintha szél hozná, rövid hullámokban emelkednek, süllyednek a szagok. Közelednek, távolodnak, mintha szellő hajtaná. Itt hever a lába előtt. Horkol. Lassú, emberi ütemben. Édeskésen fülledt szagát mintha szellő emelné, süllyesztené, távolítaná, közelítené. „József vagyok, ne félj!” – sérti a csendet József – „Elhoztam a csirkét, ne félj. Megkopasztottuk, ahogy szereted. Élő, kopasztott csirkét, ahogy szereted. Hallod? Elhoztam a csirkét. Hallod?” A lába előtt hever, testének illata süllyed és emelkedik, közeledik és távolodik, mintha szél mozdítaná, lassú, emberi ütemben horkol. „József vagyok, de szólítsál apádnak, hallod? Emeld föl fejed, s mondjad: Megjöttél, apám? Elhoztad a csirkét, apám? Kopasztott, élő csirkét, ahogy szeretem? Apám, József! Hallod?” Álma mély, horkol. „Ébredj, fiam! Hallod, fiam? Ébredj! Ne félj. József vagyok, az apád. Édesanyád küldte a csirkét kopasztva, forrázva, de él még. Ahogy szereted. Anyád küldte, Mária. Hallod?” A csirke nem mozdul a zsákban. Válláról leemelhetné a zsákot, a késsel elvághatná a zsák száját szorító madzagot. Érzi kezében a kést, ahogy leemeli válláról a zsákot. A kés nyelét; a penge élét, hosszát is érzi. Zsírosan csillog a test a lába előtt. Horkol, lassú ütemben. Összegömbölyödve lebeg a zsírosan csillogó test, saját szagának magzatvizében. Széles mellkasát emelik, süllyesztik a bordák. Ha a negyedik és ötödik borda közé beilleszthetné a kést. Nem. A penge hossza éppen elegendő. Most. „Rajta, József, mozdulj!” Lába előtt moccan a test. Most. Nem. „A penge hossza éppen elegendő, ha a negyedik és ötödik borda közé beilleszteném a kést. Tévedhetetlenül a szívét.” Már nem horkol. Mozgolódik a lába előtt. Ahogy rendeltetett. Csend. „Ne félj, fiam! József vagyok” – sérti a csendet József – "Elhoztam a csirkét, ne félj. Hallod? Kopasztott, élő csirkét, ahogy szereted. Anyád készítette, kopasztotta forró vízben. Belédöfheted a szarvadat, érezheted a vér szagát, érdes nyelveddel felnyalhatod a szétfreccsenő csöppeket. A vért. Hiszen szereted! Ébredj, fiam! Hallod? Én vagyok. Miért nem válaszolsz?” Mintha a szíve mozdulna, új vért lökne, a csirke mozdul a zsákban. Érzi a kést a markában, a penge hosszát. „Rajta, mozdulj, József! Nem hallod? József! Ha egyszer, egyetlenegyszer teljesítenéd, amit nem akarok. Hallod?” Igen. „Ha egyszer teljesítenéd, amit akarok. József!” Nem. „Miért akarod kihívni a sorsot, József? Miért nem mozdulsz? Rajta! Most az egyszer, egyetlenszer, József. Mozdulj, nem hallod? A negyedik és az ötödik borda között. Elvéthetetlen. József, nem hallod? Csöngettek. Miért nem mozdulsz, miért nem hívod ki a sorsot, József?” A test, ott, a lába előtt. A kés nyele, a penge hossza, érzi. Elvághatja a zsák száját szorító madzagot. Hussan a csirke a zsákból. A test, ott a lába előtt, felemelkedik. Zsírosan csillog fülledt szagának édes burkában. Mellkasát süllyesztik, emelik a bordák széles ívei. Meredő szarva, rengő bikaheréi. A fénytől zsíros test teljes hosszában felemelkedik. Ahogy rendeltetett. Indulhat. Bikaszarv a csirke után. Nem viszi a lába. Ha a folyosón lenne már, a folyosók karolnák vissza, előre. Indulhat. Orrában a test édeskésen fülledt szagával, a hangokra fülelve, táguló és szűkülő pupillával keresve kerülvén a fényt, és tapogatva a sötétet táguló pupillával, indulhat visszafelé. „Ismerem. Nem akarom. Hallod? Nem akarom. Elébb a negyedik és az ötödik borda közé beilleszteném a kést, felszakítanám a bőrt, a húst, míg el nem érném késem pengéjével a szívedet. Hallod, fiam? Miért nem válaszolsz? Nem akarom.” Csend van. A csirke szárnya verdes a csendben, valahol a bizonytalan sötétben a szíve ver, izgatott ütem. Érzi a kés markolatát, fáradtságot, éhséget, szomjúságot érez. Bikaszarv tusakszik a forró vízben kopasztott csirkével. Álmos. Indulhat vissza, előre. Tudja, ha szemhéját álom zárná, akkor újra indulhatna, újra. „Ismerem.” Óvatosan, ne reccsenjen a padló. Osont, ne kelljen kérdéseket hallani. „Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József?” Ha nem kérdezte is, hallotta a kérdést József. Az ablakhoz. Mária finoman szuszogott álmában. A függöny mögé. A kitelt hold hatemeletnyi magasból nézett hat körfolyosó kék körébe. Mintha kút mélyén ülne. Imádkozhatott. Várta a csengőt. „Édes Istenem! Köszönöm.” És a Mária álmától párás szoba mélyéről: „József, te vagy? Mintha lépteket hallottam volna, óvatos, félénk lépteidet. Visszajöttél, József? vagy csak a reményeim? József, te vagy itt? Valahol. Hol? Hol vagy? Bizonyára a függöny mögött, ahol jól érzed magad. Szép. Ha tudnád, mennyi minden történt, míg nem voltál itt. Csöngettek. Az a nő volt, bizonyára az a nő a hetedik körfolyosóról, a ringyó. De nem nyitottam kaput neki, József, résen voltam. Tudom, két forintot adott volna, hogy visszalophassa. Tolvajnő, semmi kétség, József, besurranó. József, én nagyon elfáradtam. Minden erőmre szükség volt, hogy ne halljam a csengetést, s ha meghallottam már, ne induljak a konyhába a kulcsért. Ne csoszogjak végig az udvaron. Ne nyissam a kaput. Ne fogadjam el azt a pénzt, amit visszalopna. Szükségem volt minden erőmre, felemésztette. Belefáradtam. Pihenni kéne, pihennünk kéne, József, de lassacskán elérkezik a takarítás ideje. József miért nem válaszolsz? Olyan sokáig voltál távol, s úgy szeretném hallani a hangodat. Jó. Nem hallgatok el semmit. Ha nekifogtam, hát elmondom az egészet. József, itt volt a kisfiam is. Árnyéka a mennyezeten körbe-karikába. És a madaraid is. A madaraid is itt voltak, hallod? A fákon, a fák között. A kisfiadat megszólítottam, de nem válaszolt. Elment. Elhagyott. Most már hiába reménykedsz József, hiába ülsz ott a függöny mögött, hiába zsírozod a függönyeimet, nem jön vissza. Elzüllött. Latrokkal végezte. Elhagyott minket. József, a csirkét levitted? József, félek tőled. Isten bocsássa meg bűnömet, de leleplezlek, József, nem hallottam a vasajtó nyikorgását. Miért nem csuktad be, becsuktad az ajtót? A vasajtóra gondolok. Bezsíroztad a vasajtót? Nem hallottam a csikorgását. József, mit gondolsz, mit csinálunk, ha egyszer érdeklődni talál valaki, milyen ajtó csikordul oly bántóan a nyugodalmas éjszakában? József, most már csak ő maradt, nem ölhetjük meg őt. Bezsíroztad, vagy becsuktad, József? Becsuktad, vagy nyitva hagytad? Vagy ki sem nyitottad, József. A csirkét fölfaltad magad? Félek. Tőled félek, József. Kérlek, mutasd a tenyeredet. Szeretnék megbizonyosodni. Miért nem mozdulsz? József, kérlek, egyetlenszer. Hol vagy? Tudom, a függöny mögött, a mélyedésben ülsz, a függöny és a fal között, ahol jól érezheted magad, ahol pihenhetsz. A függönyöket, ha kell, naponta mosom, keményítem, József, nem érsz célt. József, még nem jött el a pihenés ideje, a takarítás ideje közeleg. József, a kezedet szeretném látni. Véres kezedet. Szeretném megízlelni a vért, mert félek tőled. Ez nem csirke vére, József, ez emberi vér a kezeden. Válaszolsz? Vagy lelepleztelek? Mondjad nekem: Nem, Mária, ez nem embervér a kezemen, tévedsz, Mária, ez nem emberi vér. A csirkevér ízét téveszted az emberi vér ízével: Mondjad. József, miért nem válaszolsz? Kérlek. Hiszen én elmondtam mindent, ami történt. József, szeretném tudni, mi történt. Hallgatsz? Szeretném tudni, gyilkos vagy-e. Szeretném tudni, mi következik. Hallgatsz? Tudom, sokat beszélek, de a hallgatásunkat nem szeretném tudni, József. Nem válaszolsz? Jaj! Hogy éljek így tovább? Vége. József, szakítsunk meg minden kapcsolatot. Isten törvényesíteni óhajtja válásunkat. Elég volt. Szorítkozzunk a legszükségesebbre. Hallja, amit mondok?” Éles vonal szeli ketté az udvar kövezetét, átlósan. „József, elérkezett a takarítás ideje. Azt akarná, hogy belefulladjunk a mocsokba? Célt téveszt. Sekélyes bosszú lenne, József. Hallja amit gondolok? Rajta. József, álljon fel a függöny mögül, talpra! Takarítsunk. Legelébb a porszívót. Hozza, József. Eltávolítjuk a leülepedett port. Induljon, hallja? Hozza be a porszívót. Kapcsolja be a porszívót. A bútorok alatt is, József. A bútorok alatt a por összecsomósodik, legelébb a porcsomókat kell eltávolítanunk, József. Vigye ki a porszívót. Kivitte? Hozza be a seprűt. Söpörjünk, József! A bútorok alatt is, a megcsomósodott porcsomókat. Gyorsabban mozogjon. Gondosan, alaposan dolgozzunk. Talán arra számít, belefulladok a mocskába? Célját téveszti. Vigye ki a seprűt, József. Kivitte? A vizes rongyot, hozzon egy vizes rongyot, József. A vizes ronggyal törölje fel a padlót, eltávolítani a por utolsó szemcséit is. Serényebben, okosabban, József. Ne lihegjen. Megfontoltan szedje a levegőt. Dolgozzon. A saját mocskát takarítja. Éppen eleget takarítottam a mocskát. Vigye ki a rongyot. Kivitte? József, fáradt vagyok, nagyon. Még nem jött el a pihenés ideje. Száraz rongyot hozzon. A bútorokat. A sima felületeket. Mindenütt vastagon ül a por. Nyissa ki az ablakot, megfulladok. Vigye ki a rongyot, hozzon másikat. Kivitte? Hozzon másikat. Hol van? Miért nem mozog? Még nem jött el a pihenés ideje. Miért akarná kihívni a sorsot, József? Rajta! Miért nem válaszol? Miért gyötör a hallgatásával? Szép. Minden szép. Dolgoztunk. Most pihenhetünk. A pihenés ideje. Megérdemeltük. Végre pihenhetünk. József, olvasson fel nekem az újságból. Mi hír? A legfontosabb híreket, de csak röviden. Mi történik az udvaron, József? Hallani szeretném. Hallja? Ne tagadja le a híreket. Látom a mennyezeten az árnyékot, ne tagadja. Hallja amit mondok? József, látom, valami történik az udvaron. Ne tagadja. Levitte? Megnézte? Ki az? Látom a mennyezeten az árnyékát. József, ne mondja, hogy ez a kisfiú, nem, ez nem a kisfiú, ne szólítsa, ne tovább a hazugságokkal, nincsenek fák, meséljen. József, mesélne? Ez nem a mozdulatlan levegőben mozduló lombok árnyjátéka. Valaki jár az udvaron. Miért hallgat? Válaszoljon. Most az egyszer. Csöngettek? József, válaszoljon, utoljára. Hallja amit mondok?” A kitelt hold a kémények között. Fénye éles vonallal kétfelé szeli az udvar kövezetét. Fekete, sárga. „Igen, Mária! Az árnyékban áll. Itt van. A fénybe néz, hunyorog. Indul. Kibukkan a fénybe.” „Árnyékát a mennyezeten, látom. Az árnyékát. József! Mi történt? Válaszoljon. Bikaszarvát. Elindulhat. Kibukkan a fénybe? Látom az árnyékát. A mennyezeten. József, hallgat? Mi történt? Úristen, József, miért nem folytatod?”

Fehér^*

Az autóbusz megáll a sétakertnél. Az autóbusz elülső ajtaja kicsapódik. Az autóbusz elülső ajtaja udvariasan kivárja, míg az egyetlen utas leszáll, majd visszacsapódik. Az autóbusz eldübörög.

 

Egyedül marad a járda üres fényében; valahová előrenéz, de nem indul arra. Kinyitja fehér retiküljét, mintha keresne valamit; a keresgélést akadályozza a fehér csipkekesztyű; lehúzza a fehér kesztyűket, még mélyebbre túr a retikülben. Nem találja, felpillant;

 

gesztenyefa árnyékában öregasszony ül a padon, horgol; arcát nem láthatni, leárnyékolja a nagy fehér kalap

 

a kezébe akad, amit keresett; kis orvosságos üvegcse, teli sárga pirulákkal. Megrázza, a fényes sárga pirulák összecsörrennek az üvegcsében; kesztyűje a földre hull; fehér csipkekesztyű a sötétszürke aszfalton: a kesztyű ujjai visszahajlanak, mintha vázlat lenne egy ökölbe szorulni készülő kézről; ügyesen kell lehajolnia, nyitott retiküljéből ne szóródjanak földre a tárgyak; a fiolára, a másik kesztyűre is ügyelnie kell. Felemeli, lerázza a kesztyűről a port. Retiküljének zárát összepattintja, felhúzná a kesztyűket, de nem tudja, melyik az, amelyiket imént a földre ejtette: piszkosnak érzi; tétovázik; nem akar ilyen piszkos kesztyűt a kezére húzni, habár nincsen meggyőződve róla, hogy éppen az a piszkos, amit piszkosnak vél. A retikült a karjára fűzi, a két kesztyűt a tenyerébe csapja; a fiola a másik markába kerül, és elindul. Három út vezet a sétatéren. A legelsőt választja, a legárnyékosabbat. Talpa alatt csikorog a sétakert, kavics. Nagyvirágos selyemruhája cupfosan leng, csapkod a lába körül. Ez a harmadik, a legárnyékosabb út a romokhoz vezet

 

leült, egy padra a fa árnyékában. Meleg van, lepihent. Retiküljéből előhúzza a nylonzacskót, a zacskóból horgolást. Két ujja között kifeszítette a cérnát, beleakasztotta a tűt, gyors mozdulatokkal dolgozik. A sergő egyenletesen permetezi a vizet a fűre, nedves illatát arcához legyinti a szellő. Fél órája, de lehetséges, hogy van már egy órája is, ül itt. Itt ült, amikor a kertész a sergőt a gyep közepére szúrta, az autóbusz megállt, a kavicsos úton elcsikorgott a vízcsapig, az autóbusz elindult,

 

öregasszony fehér kalapban a járda üres fényében

 

azóta egyenletesen spriccel a víz; a kertész ott tűnt el a romfal mögött. Most térde megrezzen, a gombolyag majdnem a földre szalad: ölébe ejti az ujjain kifeszített cérnát, a tűt, megmarkolja a gombolyagot. Figyeli a térdét, de nem rezzen újra. Ujja megkeresi a gombolyagról futó szálat, kifeszíti, a horgolótűvel belekap; a tű visszahurkolja a szálat önmagába. Látószögének szélén a romkápolna szürke tömbje

 

tölgyfa kapuja még ép, s félig nyitva van. A résen belátni. A tetőszerkezet a kápolna belső terébe zuhant, a gerendák maradványai, mint a csontok merednek a felfutó lonc, vadsóska alól; a rózsaszín márványkockák illesztései között, a kápolna padlatán, emberderékig érő gyomok. Az omló falak közt megszorul a levegő; a fény mintha világosabbra izzana. Testét, ruháját ne érintse kapu! – besurran a résen. Bűz. A romok hullabűze, ürülék és vizelet; keveredik a virágzó lonc, a vadsóska élő illatával. A falak éle a kék éggel találkozik. Magára hagyott csend. Hang, mozdulat, ha van: csak fenn, ott a kékben.

 

El tudja képzelni a kápolna belső terét; az ajtórésen belesett, de úgy találta, nem alkalmas a hely; leült, ide a padra, a fa árnyékába, elővette a horgolást, jött a kertész, megállt a busz, a sergőt a kertész a gyep közepére szúrta, a busz elindult, egy öregasszony fehér kalapban a járdán: mintha nem látna; valamit keresett a retiküljében, elindult azon az úton, amely a romkápolnához vezet, eltűnt, s azóta nem csikorog a kavics, pedig az út tovább vezet, át a sétatéren. Talán. Az a szellő, amit az arcán, fedetlen karján érez, meg sem moccantja a leveleket. A levelek hosszú kocsányon merednek előre a kék ég mozdulatlan háttere előtt

 

mintha minden fény a fejére hullana. Karnyújtásnyira a szenteltvíztartó durván faragott kőtömbje; vékony repedés húzódik a medencén keresztül. A szenteltvíztartó medencéjébe leteheti a retiküljét, a kesztyűjét; izzadt markában csak a fiola marad. Megrázza: csörren. Kinyitja az öklét; reszket a keze. Nehezen lélegzik. Leveszi a kalapját, utat enged a fénynek. A kalapot is a szenteltvíztartó repedt medencéjében helyezi el. Most. Most már csak a helyet kell megkeresnie. Körülnéz. Az oltár helye fölött áll a nap; ott kis árnyékot vet a fal. Kerülgetve a gerendákat és köveket, a méteres burjánon áttörve magát, elérkezik az oltárhoz. Két lépcső. Az árnyékban alig hűvösebb. Leül. A márvány hűvös. Kihúzza az orvosságos üvegcse dugóját, a duzzadt gumi megválik az üvegfal szorításától, kis pukkanást hallat

 

semmi zaj; a fa leveleit átvilágítja a fény, kirajzolja az érrendszer keretbe zárt hálózatát; mintha a nedveket látná lüktetni az erekben; magas vérnyomás, felszökött vérnyomás. Fülel: saját szíve dobbanása az erekben; de nem hall hangot a romkápolna mögül, nem csikordul az úton a kavics. Talán elájult ott, talán. Nyugalom. Még várok egy kicsit, s ha nem hallom a lépteit, ha nem bukkan elő sehonnan, akkor a gombolyagot, a horgolt csillagocskát, a tűt vissza a nylonzacskóba, a nylonzacskót a fehér retikülbe; mintha véletlenül sétálna arra, elindulni a romokhoz. A tölgyfa kapu ép, a résen belátni. A romok között ájultan hever. Ájultan hever, mert leütötték. A fehér retikülben a gyógyszert kereste, mert érezte már. Ájultan. Nyugalom. Ájultan. A fehér retikül, zöld füvön, nincs sehol. A kertész fut, eltűnik a romok mögött. Mentők. Rendőrség. Valahol egy telefonfülke, hol? Tantusz, nincs: sehol senki

 

izzadt tenyerébe önti a fiola tartalmát, sárga labdacsok sárga; az árnyék, a márványpadozat is felforrósodik, izzadság önti el; csend van, vibrál a kék; nézi a tenyerét, sárga gömbök sárga gömbök mellett a tenyér hálózatában; minden kész

 

mintha mozdulna valaki a pad mögött; az aranyeső bokra sárga virágaival a fényben

 

a szenteltvíztartó medencéjében kalapja, kesztyűje, táskája, fehér, fehér, fehér; száraz repedés

Szerelem^*

„Egy párnát adjál.”

Feláll. A nyitott üveges ajtó mögött sötét hall. Kimegy. Lehunyom a szemem. Túl a szobán, kinn, csöndít a toronyóra kisharangja; egyet, kettőt. Elképzelem helyét a térben. Az utcát, az utca túlsó felén a lakóházak közé szorosan beékelt templomot. Tornyát a tetők fölé magasodva, a neonok visszfényétől derengő városi égen. A templommal szemben a házat. A házat, amelynek legfölső emeletére feljöttem. A lépcsőházat. A legfelső emeleten a lakást. A szobát, az ágyat. Az ágyat, ahol fekszem. Valamennyi idő eltelik. Hallom az ajtó kattanását, becsukta. Puffan, az ágyra dobott párna. Kinyitom a szemem. Visszamegy az asztalhoz. Úgy gyűröm a nagypárnát a hátam mögé, ha mellém fekszik, neki is maradjon hely. Leül az asztalhoz. Így, hátam alatt a párnával, kényelemben vagyok; a pillanat kényelme. Nézhetem. Zöld ruhában a test ismerős formái. Celofán csörren, kiemel egy füstszűrős cigarettát a pakliból; óvatosan, a vékony cigarettapapírt ne sértse fel, gyufaszállal piszkálja a dohányt. A dohány egy papírlapra szóródik; csend van, hallani. Az asztal mellett ülve, egyet már elszívtunk.

Az asztalnál, a fotelban ültem, félmeztelenül. Az asztalon az eszközök. Egy csomag cigaretta. Nylonzacskóban a fű. Olló, gyufa. Egy ív tiszta papír. Kivesz a csomagból egy cigarettát, aztán gyufaszálat a dobozból. A gyufaszállal kipiszkálja a dohányt a hüvelyből, óvatosan, a cigaretta vékony papírburkát ne sértse föl. Nem dőlök hátra. A fotel támláján az ingem, az ingemen zöld ruhája kiterítve. Szeret meztelenül mászkálni; meleg van. A dohány a papírlapra szóródik. Melle alig észrevehetően remeg, késve követi a mozdulatok ütemét; mellbimbója az asztal pereméhez ér. Jó nézni ahogy dolgozik. Amikor a hüvely már csaknem üres, maga elé állítja; a filter talapzatán megáll. Fölé hajlik, mellbimbója benyomódik az asztal peremén. A nylonzacskóból füvet csippent; óvatosan az üres hüvelybe tömködi. Aztán közönséges dohányt vesz, egy csipetnyit három ujjába szorítva, de a hüvely felborul. Visszaállítja. Beleszórja a dohányt is, majd megint egy csipetnyi füvet a nylonzacskóból. A gyufaszál foszforos végével megtömködi. „Nem vagy szomjas?” – kérdezi. Még egy kis dohány, aztán újra a fűből valamennyi, végül ismét néhány szál dohány; letömködve a gyufa gömbölyű végével. „Majd hozok. Rögtön.” A rétegesen, fűvel és dohánnyal feltöltött hüvelyt megsodorja két tenyere között. Az ollóval levágja a filtert. Felnéz, rám. „Add ide a ruhám.” Nyúlok a zöld ruháért. „Minek?” Feláll. „Belátnak a konyhába.” Feje fölé emeli a ruhát, hasán kifeszül a forradás fehér barázdája, dereka megvékonyodik; belebújik. Hátradőlök. Kimegy. Innen a fotelból jól áttekinthető a szoba. Az erkély ajtaja nyitva.

Kilépek az erkélyre. Itt valamivel hűvösebb. A keskeny utcácska, lenn a mélyben, üres és sötét. Az árnyékok a helyükön. Tulajdonképpen meg kéne mondanom, hogy nem jövök ide többé. Valamennyi idő eltelik. A templom mély kapubéllete, mintha csatornát nyitna a föld alá; szennyvíz. Tudom, nem fogom megmondani; gyanútlansága leszerel. Visszafordulok. A szoba közepén áll, pedig nem hallottam. Kezében két pohár, az antik csillár alatt. Szép. „Téged nem ingerel ez az erkély?” Nevet. Szeme eltűnik a nevetésben. „Én soha nem lépek ki!” „Túl alacsony ez a korlát ahhoz, hogy az embernek eszébe ne jusson.” „Átlendülni, mi? Én soha nem lépek ki! Kinyitom az ajtót, de még soha nem voltam kinn.” „Soha?” „Nem. Azt hiszem, soha.” Elveszem az egyik poharat. Limonádé. Iszom. Visszaülök a fotelba, a poharat az asztalra teszem, koccan. Ha végletes dolgokról beszélünk, az sem jó. Ha semmiről, talán az. Ő is leül, szemben velem, de csak a szék szélére. Felemeli, ajkai közé illeszti a cigarettát, és gyorsan rágyújt. Pedig szerettem volna, ha az ágyon fekve szívjuk el. Szippant, a füstöt mélyen magába nyeli. A füstből nem szabad elvesztegetni semmit. Átadja. Erősen megszívom. Szájamban, torkomon ismerős az íz. Igyekszem minél mélyebbre nyelni. Köhögésre ingerel; visszaadom; szívja; de nem köhöghetek. Ha felköhögném, kárba veszne. Lehunyom a szemem, és elképzelem, érzem a tüdő telített hólyagocskáit. Köhög. Visszaadja, ki kell nyitnom a szemem. Erősen parázslik. Megszívom, serceg. Szabadon száll fel a füst. Fölé hajolok, szívom az orrommal is. Visszaadnám, de int, hogy neki most nem kell. Két szippantásnyi az enyém. A nők jó falatokat készítenek. A tüdő telítődik, issza. Lassan kiengedem a maradékot, hogy megszívhassam újra, de nincsen maradék. Megszívom, és visszaadom. Jó lenne az ágyra feküdni, ott várni. Visszakapom. Ez már a vége, két, talán három szippantásnyi még. Ujjamon a parázs forrósága, s mennyi füst száll el hiába. Visszaadom, vigyázva, ne égesse meg a kezét, az ujjamat. Szemét lehunyva szívja, ajkát égetheti a parázs. Elvétett adomány. Felállok. Levetem a nadrágom, a fotelba dobom. Még semmi. A csikket elnyomja a hamutartóban, a füstöt kiköhögi. „Adnál egy lepedőt? Szeretnék lefeküdni.” Feláll. A komódhoz lép. A komód tetején, könyvek, újságok és folyóiratok között, konyhai vekker ketyeg. Kihúzza a fiókot, elveszem a lepedőt. Visszalöki a fiókot, csikorog. Kiterítem a lepedőt az ágyon. Lefekszem. Ahová szoktam. Vállamat, fejemet a falnak vetem, ahogy szoktam. Visszamegy az asztalhoz, leül. „Megcsinálom a következőt. Jó?” „Jó.” A csillár szép fényében: szép csillár: szeretnék visszahúzódni tőle: egyáltalán, szeretnék visszahúzódni mindentől. „Eloltanád a villanyt?” Feláll. El a komód előtt, a kapcsolóhoz. A villanyt eloltja. Falikar világít a fejem fölött. Kényelmetlen így, vállamat nyomja a fal, bőrömet szúrja a faliszőnyeg. Visszaülne az asztalhoz. A testi érzékelés kellemetlenségei csökkenthetők a kényelemmel. Leül. „Adjál egy párnát.”

Feláll. A nyitott üveges ajtó mögött sötét hall. Kimegy. Még soha nem néztem körül, mi van a hallban. Ott tartják az ágyneműt? Lehunyom a szemem. Az ajtót be kéne csukni, magunkra maradnánk. Kinn, valahol a fejem fölött, csöndít a harang. Elképzelem helyemet a térben. Hatodik emeleten szoba. Valamennyi idő eltelik, míg hallom az ajtó kattanását. Becsukta. Az ágyra dobott párna puffan. Kinyitom a szemem. A nagypárnát a hátam mögé gyűröm, de nem foglalom el egészen, neki is maradjon hely, ha mellém fekszik. Leül az asztalhoz. Innen az ágyról minden jól áttekinthető. A látvány középpontjában ül. Zöld ruhában a test ismerős formái. Kiemel egy cigarettát a pakliból, csörren a celofán; óvatosan, a vékony papírt ne sértse föl, gyufaszállal piszkálja ki a dohányt. A dohány papírlapra szóródik, csend van, hallani. Még semmi különös. Minden úgy, ahogy. Ott ül az asztalnál, ahol egyet már elszívtunk. Lenn elsistereg egy autó. Érzem, ha átadnám magam fáradtságomnak, elaludnék, s ez nem lenne jó. Kárba veszne, hatását átaludnám. Vagy az álmaim mélyén munkálna; de elegem van az álmaimból is. A szobában meleg van. Pedig az ágy felett nyitva az ablak. És nyitva az erkélyajtó, és nyitva van a másik ablak is; levenném az alsónadrágomat: izzaszt; de zavarna, ha így, szétvetett lábakkal feküdnék mezítelenül. Nem akarom látni a saját testemet. A radiátoron testes kéziratot tartalmazó dosszié; holnap el kell olvasnom, tulajdonképpen még ma el kellett volna olvasnom; vagy tegnap; mert lehet, hogy ma már holnap van. A dosszié tetején az órám, megnézhetném: ellenőrizhetném, hogy ami van, az tegnap-e vagy holnap, de ez a mozdulat megzavarná a belső közönyt, amely még mindig nem közelít. Az órám mellett hamutartó, egy doboz cigaretta, gyufa. Rágyújthatnék. Úgy látszik, a nyugalom, mely a közönyhöz vezet, elérhetetlen. „Nem zavarja a rítust, ha rágyújtok?” Az időt vagy mozdulattal, valamivel, vagy gondolattal, ki kell töltenem. „Várjál, rögtön. Rögtön hozom.” Akkor várni. A nylonzacskóból füvet csippent, lassan, nyugodtan dolgozik. „Érzel valamit?” Hangja telt, testhez tartozó. „Nem. Semmit. Csak fáradt vagyok. Te?” „Semmit.” Mozdulatai is teltek; nyugodt figyelem: amit csinál, jól végezze el. Minden mozdulatot jól, a célrahegyezettség feszültsége nélkül. Mintha egyedül lenne a szobában, mintha nem lennék itt, még soha nem láttam ilyen gyanútlanul nyugodtnak. S mintha magam is. Mintha belőlem is kilebegett volna a figyelés görcse. Nem figyelek, hanem látok. Nem én magyarázom a látványt; a látvány: érintetlenül ér el hozzám. Érintetlenül ér el hozzám: ő. A feltöltött hüvelyt megsodorja két tenyere között. Telt barna karja a zöld ruha kivágásában. Teste testibb. Az asztal is, mintha távolabb lenne az ágytól. Megközelíthetően távol van. Ha idejön, érezni fogom bőrét a bőrömön. A várakozás jó dimenzió: egyszerre megtalálható benne az, ami nincs, és az, ami lehet; az elképzelhetetlen és az elképzelhető. Majd szeretkezünk. A közönyben minden benne van. Távolság két pont között. Az egyik pont, önmagára utalt test, ott az asztalnál: nőalak, vonzódom hozzá, mert a másik pont én vagyok, itt fekszem, meztelen lábszár szőrökkel, comb, szétvetett combok, alsónadrággal takart domborzat; de ez a távolság összevonható. A test nevetséges, esendő, nevetségesen egyszerű; az alsónadrágot levethetném; felesleges. Ha viszont ezt gondolom a mozdulatok feleslegességéről, akkor kezdődik. Közöny, amelyben élesebben látom magam körül a világot, mert megszűnök ellenőrizni. A közöny a van teljessége, a volt és a lehet nélkül. Felemeli az ollót, levágja a filtert a cigaretta végéről. „Te érzel valamit?” A filter az asztalra pottyan. „Talán. És te?” „Igen. Most mintha kezdődne.”

Feláll. Jön az ágy felé. Kezében a cigaretta. Át a távolságban. Bizonytalanul. „Látom! a mozgásodon!” Tenyerét elhúzza a homloka előtt, mosolyog. „Igen. De csak könnyedén.” Kitűnik a látványból. Utána kéne fordulnom. Az ágy megsüpped alattam, leült. A cigarettát az éjjeliszekrényre teszi. Tárgyak közé. Magnetofon. Könyv. Telefon. Pohárban limonádé, nem itta meg. Alig észrevehető mosolya nagyon lényegessé és jelentőségteljessé válik, magával visz engem is a mosolygásba, mintha egy olyan szelíd határvonal felé ragadna, amely mögött, érzem, már nincsen semmi más, csak végtelen mosoly. Mégis ijesztő; menekülni kéne. A mosoly bennem nyílik; távolság, ami most nem kívülem, hanem bennem van, de végtelen. A végtelen a végső kiegyenlítettség. Amire vágyakoztál! Ami most mégis ijesztő. De nem akarom, semmit nem akarok, nem akarok védekezni. Nézem. Mosolya tárgy, belém hatolhat, távolságot nyithat, enyémmé lesz ha engedem, pedig valami valódi távolság még mindig van közöttünk. De nem nyújtom ki a karom. Ez külső távolság, és ő magának mosolyog a belső távolságban, magának, nem nekem. Mégis, így is az enyém. Megmozdul. Megfordul, lábát felhúzza az ágyra, hátát a falnak veti, de nem a párnán, ahol helyet hagytam. Távol akar lenni, ám így is közel van. Önmaga kényelmében, bennem. Most kéne magamhoz vonnom, míg egymás érzékelésében el nem szakadunk; most kéne hanyatt fektetnem, lehúznom a ruháját. Bugyi van rajta; és az alsónadrágom is. Az elképzelhető mozgások túl bonyolultak ahhoz, hogy végrehajthatók legyenek. Elfordítom a fejem. Fehér, távol, fehér. A látvány szélén az erkély nyitott ajtaja, az üveg tükröződései. Jó így. Ez már nem várakozás. Akármi jó. Talán a következőt el se kéne szívni már. Megpuhult csendben a tárgyak. Könyvespolc, az erkélyajtó nyitott szárnya, fehér fal. Kéz jelenik meg a képben, a keze. Mintha hosszú időre elfeledtem volna, hogy itt van mellettem. Kezében a cigaretta. Mintha saját jelenlétemről is megfeledkeztem volna; azzá váltam, amit láttam; valami hosszú időre, pedig ez biztosan nagyon rövid idő. Volt. Kinyitni a szájam! Kinyitom. Két ajkam közé helyezi, a kéz eltakarja a látványt, összezárom a cigarettát. Karom az oldalam mellett pihen. Tenyér, széttárt ujjak a fehér lepedőn a falikar, fölöttem, sárgás fényében. Fölém hajlik, tiszta arc szelíd mosolyban. Tüzet ad. Hallom a gyufa sercenését, de távolabbról; távolabbról, mint amilyen távolságban látom, Mégis meg kell fognom a cigarettát, mert a száj erőtlen. Felemelem a kezem, megfogom, ahogy kell. Meggyullad, szívom, felparázslik. Igen, ez az igazi íz. Fojt. Köhögésre ingerel. Ha köhögnék, a füst kárba veszne. Átadom. Minél mélyebbre nyelni a füstöt, sokáig benn tartani. A mélység, ahová nyelhetem, úgy tűnik, most mélyebb. Hosszú pillái lecsukódnak. Szemhéja telt, akár a teste, a hangja is. Jó nézni, ahogy szívja; két szemöldöke között a figyelem ráncait, megemelkedő, a szippantás idejére megmerevedő vállát az ujjatlan zöld ruhában. Magamhoz szorítani. Nem a testet, hanem ezt az önmagába fordult figyelmet, hogy enyém legyen. De előbb szívjuk el. Pillái emelkednek, a falikar sárgás fényében kék, nagyon kék szeme. Mosolytalan. A füst köhögésre ingerli, torkához kap, teste rázkódik, lehajtja a fejét, küszködik, köhög. Átveszem a cigarettát. Szívom, de nem érzékelem, hogy szívom, csak látom, hogy szívom; amit érzékelek, az nem a megszokott; nem a szívás vagy a mozdulat öröme, nem a szájüreg kéri a füstöt. A vágy örömtelenül, de nagyon mohón, ott fészkel valahol a tüdő hólyagocskáiban, a mellemben, lenn; mintha ott lenne most a test legmélyebb, legfontosabb pontja; ahol ez a kielégítésre váró vágy fészkel. A belégzésben. Mindent be, be. Visszaadnám, de int, hogy nem kell. A távolság két pontja most bennem van, belül. A száj és a tüdő között. A távolság: vágy. Gyorsan kiengedem a maradékot, hogy a friss füst indulhasson, csak belégzés legyen, elérhessen addig a pontig, legyőzhesse a távolságot, ami a vágy. Megszívom. Mélyebbre. De a vágy még mélyebbre távolodik. Keze hamutartót helyez széttárt combjaim közé. Kerek bronz, hamuval, csikkekkel a fehér lepedőn, előttem. Fölé görbedek. Szívom, mélyebbre, de hiába; van a mélyebbnél is mélyebb, mélyebbre nem lehet, hiába görnyedek, a mozdulat a belső távolságot nem csökkentheti. Az orrommal is nyelem. Szabadon száll a füst, és kárba vészne; nyelem az orrommal is. De a távolság növekszik. Kielégíthetetlen. A füst mennyiségének növelése még jobban növeli. Kiegyenesedem. Visszaadnám, de int, hogy nem kell, csak szívjam. Figyel. Ez nem gyanakvásának figyelme, nem a régi. Semleges. Mintha egy tárgyat figyelne. Nem zavar. Tárgy is lehetnék. Megszívom, a parázs elválik a cigaretta testétől, és a hamutartóba hullik. Élő parázs. A cigaretta kihunyt végével felszúrom a parazsat. Szívom. A parázs visszaízesül a cigarettához, most tömör füstöt ad. Átnyújtom. Elveszi. Szemhéja lecsukódik, a figyelem ráncai összerántják két szemöldökét. Csúnya. Visszaadja, arca mosolyba simul, szép. Szívom, de már nem tudom olyan mélyre szívni. Már nem kell.

„Ne dobd el!”

Visszaadom.

Minden kitágul, szétnyílik. Ha engedem, a végtelenbe tágul. Ez még nem a végtelen, de a végtelenbe tágul

„Te!”

szeretnék mondani valamit; valamit szeretnék mondani neked, de nem tudom mondani ettől a nevetéstől

„Te!”

valamin nevetnem kell; mi ez a mindent kitöltő nevetés, amelyből nem tudok a felszínre vergődni? nem tudok a felszínre vergődni valahonnan; átcsap a fejem fölött, kiterjed belőlem, s hallom a saját vad és durva nevetésemet, és érzem a szétnyílt, széthúzódott szájamat, amelyből előtör ez a röhögés: benn már mindent hatalmába kerített, mindent, ami vagyok; nem akartam mást mondani, csak azt, hogy ilyen gusztustalan és hülye vagyok a saját oktalan röhögésemtől, ami azért van, mert szerettem volna valamit mondani

neked

de közben elfelejtettem; amit mondani akartam, annyira azonossá vált velem, hogy már nem kell kimondani; jaj, nem bírom tovább ezt a nevetést, megfulladok, de ez is nevetséges; nincsen vége, az nevettet, hogy nevetek, nem bírom tovább! Még mélyebbről tör elő, még erősebben, ki a számon, hallom. Nem szabad! Miért ne lehetne? Ezen is nevetnem kell: gondolatok! Ijesztően felesleges, minden jó felesleges.

Szemét lehunyva fekszik a hátán. Mozdulatlanul. Ezek szerint ezt az egész nevetésdolgot csak én képzeltem. Csend van. Ezek szerint nem is nevettem. És csukva volt a szemem, mert nem láttam semmit, csak a saját képzelt nevetésem hullámait közeledni, kitörni, távolodni. Gyorsan lejjebb csúsztatom a testem az ágyon. Fejemet a falról a párnára. A hamutartó már nincs a két combom között. Összezárom a lábam, hogy tegyek valami mozdulatot a nevetés ellen. Talán néhány másodperc volt, ellenőrizhetetlen idő. Közben a hamutartót elvette. Hagyni kell. Miért védekezem mindig, minden ellen? Kinyújtom a karom. Megmozdul, áthengeredik. Testének súlyától érzem a testem. Elhelyezkedik, arcát a mellemre fekteti, átkarol, combjával a térdemet kulcsolja magához. A látványban eluralkodik a zöld, zavar ez a ruha.

„Vedd le ezt!”

Lehunyt szemmel fölemelkedik.

„Igen.”

Hangja testemhez simuló, mélyen zengő készség. Mintha ő nem is lenne már, csak értem, nekem, hogy bennem megmutatkozzék. Két telt karja keresztezi egymást, s ujjaival szépen megragadja a ruha alsó szegélyét, húzza fölfelé. A has barna halmát átlósan szeli a forradás fehérebb csíkja; a nyújtózó mozdulattól megvékonyodó derék, aztán előlendülnek fehér mellei, napfénytől érintetlen mellei a bimbók szederjes holdudvarával. Fölnyúlna a szám, de nem mozdulok. Nem a test kell, hanem a mozdulat: a látvány, így, ha megtartóztatom magam a test érzékelésétől, egészen az enyém. Még soha nem éreztem, hogy egy idegen mozdulat is a magamévá tehető. Lehunyom a szemem, bezárom azt, ami az enyém lett. De látvány nélkül: zuhanva indulok saját távolságaimba. Combja átkulcsolja, magához vonja a térdemet.

„Jaj, de jó nekem, jaj de jó nekem!”

és ez a hang a fülemen át betölti azt a testet, ami az én testem, s amelynek külső burkát az ő testének simuló súlyától érzem. Csak úgy érzem magam, igen, ha érzem őt. Ez boldoggá tesz. Átkarolom. Ennyire még sohasem éreztem magaménak. Szorít. Szorítom. S megint hangként szabadul be a fülemen

„Jaj! Baszd meg, nagyon jól érzem magam, jól érzem, jaj, nagyon jól érzem magam! Mondhatok, jaj nagyon jól érzem magam, mondhatok, mondhatok mondókát neked? Szeretnék, jaj, mondókákat, mondókákat szeretnék mondani neked. Mondhatok mondókákat neked?”

és nevet. Nevetése kitölt, és felpiszkálja, kiszabadítja az én nevetésem, érzem, behullámzik a fülemen, s én a saját nevetésem robbanásával válaszolhatok, nevetünk, s már nem lehet elkülöníteni, mert hangjaink összefonódnak, egymásba keverednek, minden megszűnik, ami elválasztana, csak a mindent összefogó, mindent kitöltő, kiszakadó és visszagördülő hangok fenyegetése marad. Valamiben meg kéne kapaszkodni, ami kívül van ezen. „Mondjál!” – hallom a saját hangom kiáltását, s tudom, hogy a saját hangomat löktem a nevetés fölé

„Mondjál! De azt a szót, amit az előbb használtál, azt ne mondd, most ne, ilyen szavakat ne, most!”

Nem nevet tovább. Csend. Úgy, olyan telten érzem beáramlani fülemen nevetésének hiányát, ahogy a hangjait éreztem; és egyre hosszabb, nyúlik, egyre hidegebb a csend; én vagyok a hibás! még most is ellenőrzöm; morális mércék az amoralitásban, nevetséges! de a mondat visszavonhatatlan; ami vagyok, visszavonhatatlan, mert ez vagyok, s hiába zavar, ő is megmásíthatatlan; de ha ezen gondolkodom, nem, nem akarom, mert így távolodik, és szeretnék visszakerülni hozzá, nem érzem a testét, a súlyát sem, pedig tudom, itt van; egy elvétett mondat, amely leleplezett, s visszazuhantam önmagam távolságába, elvesztettem, pedig

őt

akarom; milyen furcsán, élesen tudok gondolkodni most, pedig azt, amit külvilágnak nevezünk, abból semmit nem érzek; nem akarom! ezek a saját gondolataim, nem akarom! valamiben újra megkapaszkodni, ami visszatéríthet hozzá

„Mondjad. Kérlek. Mondjad!”

hallom a saját hangom, s tudom, hogy a saját hangom volt az, amiben ösztönszerűen megkapaszkodhattam; s már látok is: arcát a vállamon, hunyt szemhéját, a nevetésben felvillanó, a nyáltól csillanó fehér fogakat, s hallom a nevetését. „Mondjad! Kérlek!” Nevetése kitölti a testem, egészen a lábamig, s teste könnyű súlyától érzem a testem, érzem, hogy van testem is; nevetek, a saját nevetésem is hallom, külön. „Mondjak mondókát neked?” „Mondjad!” Nem tudunk szabadulni, pedig mondaná; ijesztően lemerülünk a szétbogozhatatlan boldog közösbe; fekete, képlékeny massza; váratlanul kiránt belőle kislányosan visító hangja

breke

keksz

breke

keksz

mi ez?

breke

keksz

gyere bújj víz alá ha szeretsz

oda

lenn

soha nincs vad idő

odalenn sose hull az eső

tudom, testi fájdalmat kéne okozzon, de nincsen, ami fájhatna: a test és a fájdalom csak bizonytalan emlék; mégis, valamiféle fájdalom vagy félelem, hogy megállíthatatlan ez a nevetés, hogy most már mindig nevetni kell. Most én akarok, most én is akarok! „Most én akarok, most én is akarok! Én is!” – ordítom, de nem tudom, hogy mit akarok. „Mondjál! Jaj de jó! Mondjál! Hallod? Mondjál! Jaj de jó, mondjál!” – visít. „Most én akarok!” – ordítom, hallom a saját ordításomat, de nem a saját hangomon, valaki, az a régi hang, az a gyerekhang, és akkor az ő visítása is az a kislány, aki volt

Egyet fingott a veréb

kitörött a lába

elvitték a szállodába

nem tudom, nem tudom tovább a nevetéstől; megkapaszkodni, miben? visszafojtani, hogy tovább: mondhatnám tovább, és akkor még nagyobbat, még jobban nevethetnénk

tüske ment a valagába!

inc pinc Lőrinc

te vagy odakinn!

távolodik, lassan távolodik az utolsó szó

kinn

kinn

még hallatszik

kinn

de a nevetés elmossa; most már nem félelmetes ez a nevetés, csak jó; könnyű emelkedés, burok, körülfog áradó, vidám, puha melegével, s azt is tudom, hogy itt fekszem ennek a buroknak a közepében

vele

a testében, mintha behatoltam volna a testébe, teste érintése nélkül érintetlenül; testében lebegnék, pedig tudom, hogy nem; csak itt fekszem, lehetetlen, hiszen alsónadrág is van rajtam! és mégis, mintha

közelednénk

ahogy távolodunk az elhangzott szavaktól, távolodunk, úgy közelít egy valamikor már érzékelt szelíd határvonal, s a határvonal túlsó felén e fokozhatatlan jó, amiben most látszólag mozdulatlanul lebegek, igen, benne lebegek, de ott ez a fokozhatatlan jó átcsap, igen átcsaphat; ez a nevető, lebegő ordítás a kétségbeesés ordításává fokozódik, távolság két pont között, közeledem

„Jaj de jó! Jaj de jó! Ezt te találtad ki? Ugye most találtad ki? Jaj de jó! Ezt te találtad ki?”

jó, tényleg jó; szeretném mondani, hogy jó, mert mindig az utolsó pillanatban, mintha az utolsó pillanatban rántana vissza a hangod, a hangod nem enged eljutni ahhoz a ponthoz, amelyhez mindig közeledni érzem magam, vagy a pont közeledik? Azt kéne mondanom, hogy nem, nem én találtam ki, hanem a kislány a kertben felemeli az egyik lábát és ugrál

ő mondta a kertben

túl hosszadalmas, bonyolult lenne elmondani

„Igen. Én találtam ki.”

majd elmondom, hogy a kislány a kertben

„Tudod, hol vagyok én? Most népi motívumokat látok. Népi motívumokat. Látom. De nem tudom, hol vagyok, csak népi motívumokat látok, s ezek mintha, mintha népi motívumok között lennék.”

igen, népi motívumokat! elmélyült, öblös hangja ezekkel a népi motívumokkal bennem is felidéz valami népi motívumokat, vagy az emlékét? szeretném elmondani, hogy én is láttam, nem is olyan régen nekem is a fejemben jártak vagy voltak, vagy láttam, valamilyen népi motívumok; lehet, hogy tegnap, vagy ma, vagy régebben, s ezt meg kell mondanom neki, mert ha ez így van, ha van olyan azonosság, amely az én látványomat vetíti az ő szeme elé, ha van ilyen erő, akkor biztosan az én általam látott népi motívumok kerültek bele az ő fejébe; valami átáramlás, nem lehetetlen; de nem tudok emlékezni, mintha nem is lett volna semmi, amire emlékezhetnék, csak van itt két ismerős szó; múlt, emlékezés, amelyek arra utalnak, hogy volt múltam, mert a szavak jelentenek valamit, s ha képes lennék emlékezni, akkor ennek a múltnak egy meghatározott pontján előkerülnek azok a népi motívumok, amelyek most átkerültek az ő fejébe. De nem jut eszembe, amit el kellene mondanom, hanem csak az jut eszembe, hogy el kellene valamit mondanom valamilyen népi motívumokról, amelyekről nem jut eszembe amit el kellene mondanom. De el kell mondanom! Ebben a feszültségben

érzem,

eltoltam magamtól a testemen heverő testét, és most érzem csak, hogy a testemen teste hevert, amit eddig nem éreztem; a súlyát, s látom is, s ezek szerint eddig anélkül, hogy láttam volna valamit, bizonyára csukva volt a szemem, csak küszködtem valamivel, de nem éreztem

úgy látszik, benne vagyunk

de most kikerültem belőle, mert látom, érzem; térdemet combjával átkarolja, karja a vállamat, feje a mellemen, arca, teste melegét, forróságát, s mintha én is lázas lennék, lázas forró kábulat, betegség, vagy szeretkeztünk, s ezért ez a lázas kielégítettség, homályos kábulatból kibontakozó

szoba, bútorok, csend, szemben a fehér fal

de nem! csak hasonló ahhoz, amit szeretkezés után; a mellemen van a feje! akkor mégsem toltam el magamtól, mosolyog a mellemen. Bizonyára magamat toltam el valamitől, a saját gondolataimtól, amelyek valamiféle népi motívumok körül keringtek; most nyitva van a szeme, s ez a mosoly; te! „Te most benne vagy?” „Azt hiszem, igen!” Akkor! „Akkor próbálj kijönni belőle, mert valami érdekeset szeretnék mondani, és szeretném, ha tisztán értenéd. Azokról a népi motívumokról. Azokat a népi motívumokat biztosan azért láttad, mert én is, órákkal ezelőtt, vagy tegnap, vagy nem tudom mikor, mert mintha ezen a pillanaton kívül, igen, ezen, amikor ezt mondom, éppen ezt, ugye beszélek? mintha ezen kívül semmi nem létezne. Szóval nem tudom elérni azt, ami volt, de azt hiszem, hogy azokat tőlem vetted át.”

„Mit?”

„Hát a népi motívumokat! Tőlem.”

Tenyerét megtámasztja a mellemen, s felemelkedik, fölém; közben karja is kicsúszik a hátam alól. Néz. „Milyen népi motívumokat?”

„Hát amiről beszéltél!”

„És azt tőled?”

„Igen. Neked akartam adni, azért vetted át.” –

Néz, és a mosolya áttűnik a mosolygásba.

„De azt hiszem, én azt hiszem kedves, hogy nem szabad kikerülni belőle. Teljesen át kell engedni magunkat.”

„Jó. Igazad van.”

Igaza van, akkor teljesen át kell engedni magunkat. Mindennek a maga szabályai. Nem szabad kikerülni; de ha most, az előbb, kikerültünk belőle, akkor honnan jött elő ez a zavaros dolog? milyen népi motívumok? Ez valami rögeszme. Nem kerültem ki belőle, csak azt hittem, józan vagyok; minden, amit érzek: látszat; ha a józanságnak vannak fokozatai, mert most például nem vagyok egészen józan, de józanabb vagyok, mint voltam, ha tehát ilyen fokozatai vannak, lépcső fölfelé, akkor nincsen abszolút józanság, ahol biztonságban érezhetem magam; a lépcsőnek nincs legfelső foka, mert minden fokozat újabb látszat.

Hanyatt, fekszem, ágyon, szoba; szemben a fehér fal, az erkélyajtó nyitott szárnya az üveg tükröződéseivel. Feje a mellemen. Mintha ez is a józanságnak egy fokozata lenne, állomás, ahonnan visszatekintve úgy tűnik, ami történt, mintha nem is történt volna meg. Mintha nevetésünk, az a megállíthatatlan nevetés, és azok a népi motívumok csak az én képzeletemnek lennének furcsa termékei; miközben itt fekszünk mozdulatlanul; feje a mellemen, combjával átkarolva a lábam. Megmozdul. Jó lenne eldönteni, hogy mi az, ami a képzelethez, s mi az, ami a valósághoz tartozik. Mintha hosszú álomból ébredne. „Elzsibbadt a kezem – hallom a hangját, álomból, messziről érkező, ébredő hangját –, a hátad alá akarom dugni ezt a kezem, mert így egészen elzsibbadt” – hallom a hangját. Ezek szerint ez a valóság, s mindaz, ami eddig volt, csak képzelet. Elaludtunk. Álom volt. Kissé megemelkedem, tenyere becsúszik a lapockám alá. Szorít. Magamhoz szorítom. De hiába. A teste, bár érzem a szorítást, mintha nem lenne fogható. Hiába szorítom, mintha még erősebb szorítás szükségeltetne ahhoz, hogy valóságosan érezzem, de hiába szorítom még erősebben, még erősebben kéne szorítanom. Mert nem tudom elkülöníteni testét a magam testétől, mintha a két testnek nem lennének önálló határai; súlytalanul olvadnak egymásba át. „Tudod most hol vagyok? – hallom a hangját, nyugalmas, álomba visszalebegő hangját, de mintha az ő hangja belőlem jönne elő. – Most egy réten vagyok, hosszú, széles, nagyon hosszú, nagyon széles réten, ahol virágok nyílnak, s mintha a virágok között bogár lennék; ezt nem látom, csak érzem, tudod? érzem, hogy bogár vagyok.” A rét, a virágok, fényes hátú, fekete bogár a napsütötte tavaszi réten. „Jaj de jó a réten, jaj de jó! Ha érezhetnéd, hogy milyen jó bogárnak lenni ezen a réten!” Látom a bogarat a füvek között földmorzsákat mászni. Tenyere a hátamat tapintja. „Jaj de jó nekem! Jaj de jó nekem! Jaj de jó a tested! Tele van a tested sűrített levegővel! Még soha nem éreztem, hogy tele van a tested sűrített levegővel!” Tenyere a hátam, fülemben puha ordítással a réten, két fatörzs fekszik a réten, de a két fatörzs mintha nem is két fatörzs lenne, hanem tudom: két comb szétvetve, de mégis fatörzs; a fatörzsek között egy szánkó csúszik a téli réten, domboldalról siklik lefelé a szánkó a két fatörzs, valami, comb közé, besiklik; és visszarándul, visszasiklik föl a dombra, aztán lesiklik újra; föl és le; homályos köd a téli tájon

jaj de jó

nekem

jaj de

jó nekem

puha ordítás a föl-le csúszkáló szánkó ritmusára; de hiszen ez nem is szánkó! két fatörzs vagy valami között lezuhanó-felemelkedő lift; zuhan és visszaemelkedik, zuhan és emelkedik a két valami között; de mintha ez a zuhanó-emelkedő

zuhan emelkedik

nem is lift lenne vagy valami, hanem

én vagyok

a hang ritmusában

jaj tele van a tested sűrített levegőcskékkel! jaj tele van a testem

jaj de

jó

nekem

zuhanok és emelkedem hangja ritmusára, föl és le; siklik, mint a szánkó, ki és be; kinn, és akkor a behatolás vágya; benn, és akkor a kikerülés vágya; fönn és lenn; emelkedés és zuhanás, mint a lift; de már tudom, hogy amit láttam, az én voltam, az én mozgásom jelképe a liftben és a szánkóban; s ezek szerint a testében vagyok. De akkor éreznem kéne! Mozgásom ritmusában közeledni hallom a hangját

jaj

de jó

nekem

mélyülő-táguló ritmus; és minden ritmus végén valami kemény akadály, olyan akadály, amit a következő ritmusban kell legyőznöm; most már tudom, azért húzódom vissza, hogy még mélyebben hatolhassak belé; minden visszahúzódás a még előnyösebb helyzet keresése; de hiszen nem is előre mozgok, hanem fölfelé; nem mélyebbre, hanem magasabbra! minden behatolással egy opálfényű űrbe, s minden visszahúzódás sima siklás a puhán sötét lüktetésbe; hangosan, ordítva lüktet; fény és sötét lüktető váltakozása ordít és hallgat; de a fény nem igazi fény, mert érzem a kemény akadályt, s tudom, ha ez az akadály nem lenne, ha úgy helyezkednék, hogy ne legyen, szűnjön meg! akkor érném el az igazi fényt! de hol vagyok? ha ölelkeznénk, azt éreznem kéne! de nem érzem, csak a fény és sötétség között, mindig beleütközve az akadályba, emelkedem és zuhanok a csend és az ordítás ritmusában; és újra beleütközöm; a fény és a sötétség határvonalán ez a kemény kis akadály; mi ez? tudnom kell, hol vagyok!

ahol vagyok, e megállíthatatlan ritmusban, amelynek nincsen vége, hiába tágul, hiába mélyül, nincsen vége, mert az akadály mindig visszalök! megakadályozza, hogy eljuthassak saját ritmusom végére,

mintha látnám, mintha nyitva lenne a szemem, mintha látnám az erkély ajtaját, az ágyat, leterítve fehér lepedővel, és a combját, amint a térdemet kulcsolja magához. Igen. Mintha mindezt látnám esti lámpafényben. És csend van. És már nincsen ordítás. Nem ölelkezünk. Csak a térdem, úgy látszik a térdem imitálta az ölelkezés ritmusát; a térdem és a szeméremcsontjának ütközése. De hiába tudom, amit látok: a megállíthatatlan ritmust érzem, s mintha a ritmus lenne a valódi, a tudás és a látvány csak hazudná valódiságát; amit látok, azt nem érzem, csak a ritmust a belső távolságban. Fény és sötét, fény és visszazuhanás a sötétbe.

Kinyitom a szemem. Az előbb már nyitva volt. Mikor hunytam le? De mintha nem is lett volna nyitva, mintha csak képzelném, hogy nyitva volt, mintha most látnám először

úgy fekszik rajtam, mintha aludna. Ha alszik, ha valóban alszik, s ha ezt is nemcsak képzelem, akkor mindaz, ami eddig volt, érzékcsalódás. Álmában mosolyog. Persze hogy érzékcsalódás, hiszen milyen csend van, s milyen jó nézni álomban mosolygó arcát.

De nem tudom

eldönteni, hogy ezt valóban látom-e, vagy csak képzelem. Minthogy azt sem tudom eldönteni, hogy ölelkeztünk-e, vagy csak a térdem imitálta az ölelkezést a szeméremcsontjával, vagy azt is csak képzelem. Nem érzem amit látok! Igyekszem magamhoz szorítani, de egyáltalán nem érzem, hogy magamhoz szorítanám, mert a testemet nem érzem. Csak látom. Az érzékelés bennem van, a látvány kívülem, s nem kapcsolódnak. Ezt el kell mondanom: látlak, de nem érezlek, viszont érzem a ritmust, amit nem látok; mert látom, hogy itt fekszel és alszol, mégis úgy érzem, mintha testünk mozogna az ölelkezés ritmusában. Nem akarom!

„Éva!”

Csend. Mintha ebben a csendben most valóban látnám, amit látok. Mellemen a feje, álmában, mintha mosolyogna álmában. De hiszen ezt már láttam. S akkor is azt hittem, hogy látom, pedig mindig eltűnik, minden, amit valóságosnak hiszek, mindig eltűnik. Fejem alatt, érzem! puha párna. De nem érzem a testem, pedig látom. De ha érzem, ha legalább a párnát el tudom különíteni a fejemtől, akkor mégis van valami, amit érezhetek.

„Éva!”

„Tessék kedves. Tessék. Tessék kedves.”

forró burában, bezárva az ismétlés láncolatába

tessék tessék

kedves

tessék

mióta mondja?

tessék

tessék

kedves

akkor ez mégsem valódi, csak a valódiság látszata

tessék kedves

és akkor ebből nem lehet kikeveredni, mert ő is belezuhant, és két kábulat egymásba fonódása

tessék tessék

kedves

tessék kedves

Fel

kell ébrednie! Elég volt!

tessék kedves

„Éva!”

„Tessék kedves!”

mintha valóban mondaná, s nemcsak a hangok mióta? láncolódó egymásutánja

„Éva! Valami furcsa történik velünk!”

„Igen, furcsa.”

mintha egy fölfelé tekeredő spirál végpontjára érkeznék a mélyből; egy olyan távolságból, amely nem kívülem, hanem bennem van: megmenekültem; érzem saját lélegzetvételem; egy szoba levegőjét szívom, egy olyan szobában, amit láthatok. Láthatom az arcát, a szemét; kissé fátyolos, a visszatérés erőfeszítésétől még zavaros szemét; akkor ő is küszködik, ugyanazzal küszködik. És láthatom bőrének sima napszínét, lenszínűre szőkült hosszú haját; és tudom, hogy itt vagyok

„Igen. Valami furcsa.”

Szeretném elmondani, ami történt. Az, ami történt, nem elmondható. Mintha nem különálló történés lenne, hanem azonos velem, s csak akkor mondhatnám el tökéletesen, ha tökéletesen megismételném. Vagy akkor mondhatnám el, ha szét tudnám választani azt, ami történt, attól, amiről azt hittem, hogy megtörténik, pedig csak képzelem.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Valami furcsa történt velünk.”

mintha helyettem mondaná ezt valaki, az én valahonnan ismerős hangomon; s mintha ez a valaki, aki én vagyok, ezt már mondta volna valamikor; de úgy figyel, olyan figyelemmel hajlik fölém! figyelme bizonyosság, hogy mindaz, amit hallok vagy mondok, most hangzik el először; s ha ez így van, ha most végre valóban elértem az elhangzó szavak, a tapintás, a légzés, a látvány konkrét valóságába, akkor mindaz, amit eddig valóságnak hittem, ami annyira elrémített reális irrealitásával

az

képzelet volt. Képzelet, nem más. S akkor úgy látszik, hogy minden szó között, amit sikerül kimondanom, két kimondott szó között is visszazuhanok ebbe a reális kábulatba, s úgy látszik, e kábulat a végtelenbe nyújtja az időt két szó között; a kinyúló időben, a kábulat idejében minden idő egyformán jelen van. Jelen idő. Benne a múlt és a jövő. Igen. Megint gondolkodom, pedig beszélni szerettem volna, s ha megint gondolkodom, akkor újra belekeveredtem abba az örökkévalóságig nyúló meghatározhatatlan időbe, amelyet az előbb megfogalmaztam, hogy kitépjem magam ebből az időből, és visszatérhessek ahhoz az időhöz, amit eddig valóságnak hittem, de ez lehetetlen, mert a gondolkodással, éppen azzal, hogy most ezt gondolom, akadályozom meg azt, hogy visszatérhessek, hogy megkapaszkodhassam abban, amit valóságnak szeretnék hinni.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Valami furcsa történik velünk.”

„Igen. Valami furcsa.”

„Most! Most szeretnék kikerülni belőle. Szeretném elmondani. Szeretnék kikerülni ebből. Szeretném elmondani neked. Megfogalmazni. Hallod, amit mondok? Itt vagy? Csak képzelem, hogy itt vagy? Te benne vagy?”

„Igen. Azt hiszem, benne vagyok. Nagyon. De tudok figyelni. Figyelek rád. Hallod? Itt vagyok.”

Benne, igen, benne mindig megkapaszkodhatom. Nem a saját gondolataimban, a saját képzeletemben, abban nem. Már megint gondolkodom. Az is gondolat, hogy már megint gondolkodom. Leállítani. Ez is gondolat.

Nem!

Igen.

A szoba. Most éber vagyok. Az agy állandóan működik. Végre éberen. De hol közelebb, hol távolabb vannak a tárgyak. Nem szabad sokáig nézni. Mozognak. Feje a mellemen. Érzem a súlyát. Érzem, hogy két különálló egész vagyunk, aminek az érintkezését érezhetem; csak vigyázni kell, át ne csússzon ez a két különálló, egymásba, újra. Mintha mosolyogna álmában. Átkarol, itt van, telt, napfényszínű combjával kulcsolja a térdemet; a szeméremcsont keménységét érzem a térdemen. Ezt akartam elmondani! De nem szabad felébresztenem! Valóban alszik? Hiszen az előbb mintha mondott volna valamit, mintha a hangját hallottam volna, hogy mondott, mit? mikor? Közben bizonyára visszasüllyedtem, s ő közben elaludt. Mosolyog álmában, elaludt. Jó, nagyon jó így is. Az erkélyajtó. Közeledik. A fal, fehér, közeledik, és minden kifehéredik, már nem látom. Ha ránézek valamire, akkor az teljesen kitölt, eltelít, eluralkodik. Nem, nem szabad visszasüllyedni. De mit csináljak, hová meneküljek, ha minden pillanat valamit okoz? Ha most lehunynám a szemem, akkor kifognék rajta?

Elsötétedés.

Mintha nem is az ágyon feküdnék, hanem ennek az elsötétedésnek a közepén, pedig tudom, hogy az ágyon fekszem, mégis úgy érzem, mintha önmagamon belül feküdnék, pedig érzem a tenyerét a hátamon, súlyát a testem súlyában, szeméremcsontja kemény kis akadályát a térdemen. Nem. Ezt nem szabad éreznem. Ki kell találni valami újat, mielőtt elsüllyednék. Minden pillanatban ki kell találni valamit, s akkor nem zuhanok.

„Jaj de jó a tested!”

hallom a hangját álomból ébredni, s látom a hangját, amint világossággal tölti be azt a sötét űrt, ami én vagyok

térdemen teste kemény akadályának tágulása szűkülő ritmusban

zuhanok

mélyebbre

emelkedem

csak azt akartam kérdezni, hogy mondtad-e, hogy mondtad-e az előbb vagy valamikor, hogy

jaj de jó nekem

tele van a tested sűrített levegőcskékkel

jaj de

jó!

emelkedés az opálba,

lebegés

zuhanás

a puhán lüktető

sötétbe, jaj de jó

nekem

hol

vagyok? mi ez? szeretkezünk. Nem! nem, ez ugyanaz! de hiába tudom, hogy ez ugyanaz a valóságos csalódás, amit éreztem már? Hiába tudom, ha érzem; s hiába, ha éppen az ellenkezőjét érzem annak, amit tudok. Ismétlődés. Minden ismétlődik. Ha minden ilyen elkerülhetetlenül ismétlődik, akkor újra benne vagyok, s ez azt jelenti, hogy az előbb sem kerültem ki belőle. Csak most kezdek igazán kikerülni belőle. De ha most igazán, akkor ez azt jelenti

érzem, emelkedem, az opálfénybe simulok könnyedén és egyre magasabbra, és ilyen magasságban nem jártam még, tudom, ebben az egyre táguló magasságban, ahol a végtelenség vége mindig csak egyetlen mozdulatnyival jár előttem, s én megállíthatatlanul emelkedem utána és közelítem

zuhanás

a lüktető puha sötétben, de akkor ez ismétlődés, az érzékcsalódás ismétlődése, s ha érzékcsalódás, akkor az előbb sem kerültem ki belőle; éppen ellenkezőleg, egyre véglegesebben bezáródom az ismétlődéseknek ebbe a körébe; körbe, amelynek nincs kijárata; csak bejárata volt, mikor? hol? milyen kör? de nincs kijárata

„Éva!”

hallom, hallom az ordítást, a saját ordításomat a lüktető puha fekete űr felett hallom az ordításomat, meghatározhatatlanul lebegek

„Tessék kedves!”

ez is elhangzott már! minden ismétlődik, és nincsen semmi új; ha lenne valami új, ha nem ez a szüntelen ismétlődés lenne, akkor megkapaszkodhatnék, akkor kitéphetném magam

„Valami furcsa történt velünk.”

hallom a saját hangomon, de mintha nem is most mondanám, hanem ez a hang is az lenne, ami elhangzott már

„Igen. Valami furcsa.”

mégis, mintha most hallanám először, pedig tudom, hogy nem most hallom először, de úgy érzem, mintha most hallanám először, s ha most hallom először, akkor rendben van, akkor csak bennem kavarodott össze az idő; s ha most hallom először, ha ez a mondat azonos azzal a mondattal, amit az előbb mondott, de én csak most hallom először, mert két szó között bennem lezajlik az egész végtelenbe nyúló idő a maga ismétlődéseivel; ha most mondja, ha most hallom először, akkor

az a képzelet

amit eddig valóságnak hittem, s az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem, s akkor helyben vagyok, mert csak szét kell választani. Megint gondolkodom. Nem szabad. De hiába hiszek bármit, sem a valóságban, sem a képzeletben nem érzem magam. Fölemelkedem; mintha a testébe hatolnék; föl, előre. Éreznem kell

„Éreznem kell!”

„Mit kell érezned kedves?”

fel kell dobnom magam, nem szabad elmerülnöm

„Éreznem kell, hogy vagyok!”

„Rosszul vagy? Rosszul érzed magad?”

mit kérdez? mi az, hogy rosszul, rosszul? rosszul

„Rosszul vagy kedves?”

Valami már ismétlődött így! Emlékezni! Ez is csak egy szó, ami nem tudom honnan került elő! Emlékezni! Ki mondja ezt bennem? Emlékezni! Mire? Emlékezni! Jaj! Nem tudok, nem tudok emlékezni, mert nem tudom, hogy mire kéne emlékeznem, csak azt tudom, ha megint nem tudom, hogy mi az, amit tudnom kéne, akkor megint, akkor újra visszakerültem, s megint nem találtam meg a kijáratot.

Sötét, aminek nincsen magassága, nincsen mélye

ahol nem vagyok, pedig tudom, hogy lennem kéne

„Éreznem kell!”

hallom az ordítást; ami nem jön belém, hanem távolodik fölöttem: belőlem

„Mit kell érezned, kedves?”

Látok. Az arcát is látom. Figyel. Valamit figyel. Ha fölöttem, akkor fölém hajlik. Ha fölém hajlik, akkor bizonyára itt fekszem az ágyon. Ott, ahová lefeküdtem, hanyatt. Akkor a fejem alatt van a párna.

„Rosszul érzed magad? Rosszul vagy, kedves?”

látom a száj puha mozgásait, hallom, amit látok, és amit látok és hallok, az úgy átkarol, mintha érezhető test lenne, pedig nem test, csak látom és hallom

„Csinálnom kell valamit, éreznem kell!”

„Rosszul vagy? Rosszul érzed magad, kedves?”

rosszul? a hangjából, szeme figyelméből érzem, hogy valami történt velem, s ez a valami aggodalomra készteti. De nem tudom miért, hiszen olyan jó így nekem.

„Rosszul érzed magad, kedves?”

„Nem. Nem érzem magam rosszul, csak az előbb elvesztettem magam, és elvesztettelek téged, mert elvesztettem magam.”

Jó hallani, beszélek. Jó lenne beszélni tovább. Most vagyok, mert látlak; közelít a kezed, és a bőröd, a tenyered dudorait a bőrömön; igen, a tenyeredtől érzem az arcom, van arcom, s ezt el kell mondanom, mert ha beszélek, ha nagyon gyorsan beszélek, akkor vagyok, s akkor nem fogom azt érezni többé, hogy nem vagyok, de lennem kéne.

„Nem érzed? Hallod, amit mondok? A kezed. A lábad. Érzed a kezed, a lábad?”

honnan tudja, hogy ezt kell kérdeznie? a szavak, milyen mulatságos! a kimondott szavak körülírják, érzékelhetővé teszik a kezet, a lábat; szavai teszik érzékelhetővé azt, ami az enyém

„Igen. Érzem.”

de csak akkor érezném, ha mindig újra kimondaná, ami a kezemet és a lábamat jelenti. Még nem ébredtem fel egészen. De ha nem érezném a kezem, a lábam, ha nem érzem magam, akkor lehet, hogy az is csak érzékcsalódás, hogy itt vagyok. De éppen az előbb, mikor? döntöttem el, hogy az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem, s az a képzelet, amit valóságnak hittem; s ha a dolgot így megfordítom, akkor minden rendben van. Ha nem érzem, akkor képzelet. „Szomjas vagy, kedves?” ne, nem vagyok szomjas. „Éreznem kell!” tapogat a nyelv valamiben, fogak; száj! Ez a szájam. „Hozzak neked vizet?” Most már tisztán látom. Az arcát, a szobát, mintha kérdezett volna valamit. Igen, ez a szoba. Ott az üvegajtó, a hallba nyílik. Ez a szoba, ahol vagyok. Ez legalább biztos. Ezek a mozdulatlan tárgyak. Bútorok. „Hallod, amit mondok? Hozzak neked vizet?” észrevette, hogy szomjas vagyok, kiszáradt a szám, honnan tudja, hogy szomjas vagyok?

„Majd én hozok! Hozok magamnak! Éreznem kell, hogy tudok magamnak hozni egy pohár vizet!”

Lendülök. Ott az ajtó, a hallba nyílik, ki kell nyitni. Mintha testetlenül szállnék át az ágy fölött, nem érzem a talpam alatt; csak látom a mozdulattól belendülő szobát; saját lendületem negatívja. A szőnyegen állok, és visszanézek az ágyra; ahol az előbb feküdtem. Test hever az ágyon, a fehér lepedőn mezítelenül, a falikar sárgás fényében. Barna női test, fehér mellein a még barnább bimbók díszével; szétbomlott, hosszú, lenszőke haj, szétterül a párnán. Figyel. De mintha nem látna, mintha figyelme áthatolna a fejemen, s azt figyelné, amit mögöttem lát, mit?

Visszanézek.

A hall csukott ajtaját.

Visszanézek.

A nyitott erkélyajtó előtt szőnyeg. Mintha tekintete valamire biztatna, ami az ajtókkal kapcsolatos. Nem tudom, miért állok itt, miért? Ott feküdtem, igen; átlendültem ide, de most éppen olyan bizonytalanul állok itt, mint ahogy ott feküdtem. Víz. Igen, a víz. Lendülnek a bútorok, a fények; mintha a bútorok és a fények közül kisuhanva sötét alagút futna mellettem csendben és megfoghatatlanul; repülök. Érzem, alig valamivel a föld fölött. Kattanás. A tompa fényben villanykapcsolón látok egy kezet, a kezem, s egy mosdót; a mosdókagyló csillog, a csapból víz csöpög. Látok a csap felé közelíteni egy üvegpoharat. Egy kéz, a kezem, fogja az üvegpoharat, s a csapból csepeg a víz. Ez a fürdőszoba. De ha ez a fürdőszoba, akkor hogyan kerültem ide? És ha a kezemben van ez a pohár, akkor mikor és hol vettem a kezembe ezt a poharat? Ha most valóban itt állok a fürdőszobában, kezemben a pohárral, s ha ezt nem csupán képzelem, mert szomjas vagyok, képzelem, mint álmomban, amikor szomjas vagyok, s ha a képzelet nem valóság, akkor úgy látszik vannak ellenőrizetlen idők. Olyan idők, amelyek a tudatomon kívül történnek velem. Ha viszont most megnyitom ezt a csapot, és vizet töltök a pohárba, akkor ez olyan idővé válik, amiről tudok, mert én töltöm meg mozdulatokkal. Ha nem engedem az időt elfutni nélkülem, akkor érzem, hogy vagyok. Kezem közelít a csaphoz, nem érzem, de látom, hogy a kezem megtekeri a csapot, és jön a víz. Nem hallom, pedig tudom, hallanom kéne zubogását, de látom. És ha itt állok a mosdónál a fürdőszobában, akkor itt van a tükör, itt van a mosdó fölött, és a tükörben ellenőrizhetem, nézhetem magam. Arc tükörben. Sápadt, csapzott. Fekete árkok, ráncok. Minden kétséget kizáróan az én arcom, annyira ismerős; mégis van benne valami bizonytalan, mintha nem is az én arcom lenne, mert hiába keresem, nem látom benne a szemét; csak a ráncok és barázdák, az arc formái gyűrűznek, mozognak, de nem találom a szemet, amely önmagát keresi; de nem szabad sokáig keresnem, mert akkor elmerülök; pedig most csinálok valamit, itt vagyok a fürdőszobában, hogy vizet igyak? látom, az arc kimenekül a tükörből, hogy ne lássam. De közben még félig sem telt a pohár, ilyen gyorsan gondolkodom? A telt pohárba zubog a csapból a víz, bugyborékolva csurran ki a szélén, s lefolyik a kezemre. Látom a kezemre ömlő vizet, de nem érzem. Vissza kell menni hozzá. Fekszik az ágyon. Inni. A szájamhoz emelem a poharat, érzem a pohár érintését az ajkamon, érzem a szájam, s hallom a kortyokat, hallom a víz útját, csak ízét, anyagát nem érzem. Mintha beteg lennék. Fölém hajlik, úgy itat, mintha beteg lennék. Hallom a gége nyeldekléseit, de nem érzem, hogy amit iszom, az anyag lenne, csak tudom róla: víz. A pohár pereme fölött látom a szobát, ahol vagyok. Nem kell több víz. A kéz és a pohár eltűnik. Tarkóm alól, érzem, kicsúszik a tenyere. Fejem a párnára esik. Koccan a pohár. Letette. Ez a koccanás mintha reális koccanás lenne a valóságos csendben. Itt fekszem. Ott az erkély nyitott ajtaja, a könyvesszekrény a könyvekkel, a fehér fal. A hall ajtaja. Az éjjeliszekrényen a pohár. Ha az éjjeliszekrényen koccan a pohár, akkor nem voltam a fürdőszobában, nem láttam magam a tükörben. „Szomjas vagy, kedves?” Nyelvem mintha felduzzadt volna, alig mozdulhat a szájüregben, tapogatja a fogak élét. „Szomjas vagy, kedves?” „Igen. Szomjas vagyok.” „Hozzak vizet?” „Hozzál.” Akkor bizonyára vízért ment. Nyitva van a hall ajtaja. Ott sötét van. Megjelenik a sötétben, kezében pohár, lábával berúgja a hall ajtaját, s jön felém, növekszik mezítelen, barna teste, jön felém a pohárral; a pohárban csillog a víz, s fehér mellén a barna. Leül az ágy szélére, tenyerét a tarkóm alá csúsztatja, érzem a tarkóm, érzem, a párnán feküdtem eddig, megemeli a fejem, s itat, mintha beteg lennék; a melle is egészen közel; mintha beteg lennék, kis kortyokban nyelem a vizet, de nem érzem a víz ízét, nem oltja szomjamat; a melle, mintha a mellét kívánnám; a víz csak a felduzzadt nyelvet hűsíti, nem kell, nem nyelem tovább. A kéz, a pohár eltűnik, hallom a pohár koccanását. Az éjjeliszekrényen, bizonyára az éjjeliszekrényen koccan. De ha ez valóságos koccanás, ha most valóban látom a szobát, ha ő hozta nekem a vizet, akkor nem voltam a fürdőszobában, akkor csak képzeltem, hogy a fürdőszobában voltam, s láttam a tükörben az arcomat.

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Éva! Én most tudni akarom. Most szeretném tudni. Kinn voltam én a fürdőszobában? Az előbb kinn voltam a fürdőszobáhan?”

Mintha várta volna ezt a kérdést.

„Igen. Kinn voltál a fürdőszobában. Kimentél, hogy érezd, tudsz csinálni valamit. Kinn voltál a fürdőszobában.”

Akkor jó, ha itt van, ha kinn voltam, ha fölém hajlik, akkor a kezét is megtalálhatom valahol.

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Most szeretném tudni, te hoztál nekem vizet?”

„Igen. Én hoztam neked vizet.”

Akkor nem voltam a fürdőszobában. Akkor csak képzeltem, hogy a fürdőszobában voltam, s azt is csak képzeltem, hogy ezt megkérdeztem, s csak képzeltem, hogy ő azt válaszolja: igen, a fürdőszobában voltál. Akkor minden rendben van: ezt csak képzelem. Szeretném megtalálni a kezét. Nevetséges. Mintha beteg lennék, mintha egyszer már valamilyen betegségben kerestem volna egy ilyen kezet, s a kéz rákulcsolódik a kezemre, de mégsem kéz, hanem valami súlyos, élő tömeg, amely duzzad, növekszik, átáramlik belém, megkülönböztethetetlenül enyémmé válik, pedig tudom, csak a kezét fogom; tudom, azt kéne éreznem, hogy a kezét fogom, de úgy érzem, mintha egy óriássá növekedett, melegen bezáródó tenyérben feküdnék súlytalanul, s ebben az érzésben nem tudom elválasztani, hogy mi az, ami én, s mi az, ami ő; akárha ő feküdne bennem, vagy én őbenne: a bőr, a hús élve lélegző testszínében. Jó így, ebben a két testben, határtalanul. Az érzékeim úgy látszik ismét elváltak a tudatomtól. De szerencsére a tudatom pontosan működik. Tudom, itt vagyok az ágyon, csak azt nem tudom, mit kéne tudnom ahhoz, hogy tudatom megcáfolhassa érzékeimet; s ha újra nem tudja a tudatom, hogy mit kéne tudnia, akkor talán nem is dolgozik olyan pontosan; lehet, hogy éppen a tudat, az érzékektől függetlenedő gondolat az, amely becsap; mert ha nem tudom, hogy amit érzek, azt egyáltalán érzem-e, vagy csak képzelem létező érzésnek, akkor azt sem tudhatom, hogy ő itt van-e valóságosan, itt van-e mellettem, vagy csak képzelem. Itt van. Fogom a kezét, csak a keze ilyen határtalanul naggyá nőtt az érzékeimben. De ha itt van is, ha fogom a kezét, lehet, hogy ő egészen mást érez, s amit ő érez belőlem, az éppen olyan ellenőrizhetetlen és bizonytalan, mint amit én érzek belőle. Nem szabad gondolkodnom. A gondolat elvált az érzékitől, s megakadályoz abban, hogy érezzek. Inkább még jobban magamhoz kéne vonnom, ugyanazt érezze, amit én, s én ugyanazt érezzem, amit ő. Most kéne szeretkeznünk! ha lehetne; ha ura lehetnék a testemnek. De ha még jobban magamhoz vonnám, ha szeretkeznénk is, akkor még kevésbé tudnám, vagyok-e, van-e. Minél közelebb kerül, annál jobban elveszítem, s ahogy távolodik, úgy veszítem el; mert mindig az Én, mindig Én, s ettől az örökösen jelenlevő Éntől nem érezhetem, nem tudhatom sem azt, ami Én valóságosan vagyok, sem azt, ami Ő. Nem tudom érezni, mert most is gondolkodom. Nem érzek, pedig tudom: minden van, de semmit nem érzek, s ezért lehet, hogy semmi sincs, s ezért nem tudhatom. Semmi. Már találtam, mindig találtam, mindig találok kapaszkodót. Valamilyen biztos pontot kell találni. Nincs. Amiben megkapaszkodhatom. Minden biztos pont egy másik szempontból bizonytalan.

„Szomjas vagy, szomjas vagy, kedves?”

hallom a hangját. Ezek szerint ismét a szájamat nyalom, teljesen kiszáradt; de ezt is kérdezte már, mikor? Figyelj az időre!

Látom, legalább az erkély nyitott ajtaját. Most fel kéne kelni, és kilépni az erkélyre, hogy lássak valamit, valami mást, mint az erkély nyitott ajtaját. Mintha fölkelnék, mennék, de az erkély ajtaja nem közeledik. Pedig az idő, ennyi idő már éppen elegendő lenne: megyek az erkélyajtó felé, ennyi idő alatt már el kellett volna érjem, csak néhány lépésnyire van? Nem találom a lépéseket, pedig lépek, előre, de nem látom előrelendülő lábamat. Idő nincsen. Nincsenek tárgyak, ezek nem valóságos dolgok! Ez képzelet! De ez legalább biztos. A logikám, legalább a logikámról tudhatom, egészségesen működik; minden igenre mond egy nemet, s minden nemre mond egy igent; ez reális. Csak ennek a realitásnak a beismeréséhez eddig nem volt elegendő erőm; most kétfelé, két egymást pontosan fedő logikai részre szakadtam; mindaz, amit tudok, érzek, azonos azzal, amit nem tudok és nem érzek; a tudás mögött a nemtudás mögött a tudás; és nincsen vége. A valami alatt a semmi, a semmi alatt a valami. Mégis! Éreznem, tudnom kéne, hogy ez az erkélyajtó valóságosan nincs? Valóságosan van? Ki kell ugranom!

Az ágy besüpped, de már a szőnyegen vagyok, a szőnyeg megcsúszik a lábam alatt. A korlátnak ütközöm, elvesztem egyensúlyomat, ez az a pont, amit kerestem! átlendülni, le!

Csattanás. Nekiütközés. Lezuhantam volna már? Karjával kapkod az esti lámpafényben, csápol, utánam ugrik, csápol a kezével, magához akar rántani, de visszanyerem az egyensúlyomat, körülöttem a szoba némán, állok a szoba közepén, az arca közeledik, mert ugrik, utánam veti magát, és az arcán valamilyen rémület, és érzem, hogy én menekülök előle, de utánam kap és magához ránt és a testünk összeverődik, csattan kétféle hús. Állj meg! Miért álljak meg?

Csend.

Ellököm. Háttal az asztalra zuhan; az esés erejétől, súlyától csúszik az asztal, kifelé a képből, eltűnik

a nyitott erkélyajtó előtt a szőnyeg. Üres. Vár. A szőnyegen, tudom, megcsúsztam, de üresen vár a szőnyeg az erkély ajtaja előtt, s ha a szőnyegre ugrom, csak két lépés, akkor kiugorhatok, át az erkély korlátján, le

az asztal nem csúszik tovább; megkapaszkodik az asztalban, s elindul felém

fölkel az ágyról; jön, felém jön, nyugodt nagy léptekkel, és mosolyog

a két ellentétes irányból közeledő két test találkozik a szőnyegen, és eggyé mosódik hirtelen, s most már egyedül jön felém; jön, mosolyog, de

itt vagyok a szoba közepén. A karjában. Állunk a szoba közepén, s amit látni véltem az előbb, mintha csak kép lett volna, miközben itt álltunk a szoba közepén, de mióta? érzem a bőrét, mellem a mellét. Érzem, hogy itt vagyok, s a vállára hajtom a fejem, és látom a nyitott erkélyajtót, amit az előbb egészen más perspektívából láttam ugyanolyannak; és a szőnyeget és az ágyat, s így érzem, mintha most ugranék az ágyról ide, ide a szoba közepére, ahol itt állok vele, a karjában; de nem ide akartam, s mégis miért itt vagyok? És nem is a vállán van a fejem, hiszen látom az arcát, mosolyog; nyugodtan, szépen mosolyog, mintha nem történt volna semmi

„Éva!”

„Tessék kedves. Itt vagyok. Látsz? Érzel?”

„Most igen, de félek; mindig csak pillanatokra érezlek, mindig csak pillanatokig érzem, hogy valóban itt vagy, s mindig elveszítem újra. Nem akarlak, nem akarlak elveszíteni!”

ez nevetséges, nevetségesen megható, meghatódom önmagamtól, ez az én hangom volt, de nem lehet valóságos, ha ilyen nevetségesen meghatódott, nevetséges, hogy így ragaszkodom az ittlétéhez, s ennyire kiszolgáltatottnak érzem magam; de magához szorít, érzem, akkor mégis! nagyon erősen magához szorít, és én is, szorítom; minél jobban szorítom, minél jobban szorít, az ölelés annál jobban gyöngül, minél jobban szorítom, annál gyengébbnek érzem az ölelését

„Kedves. Most érzel?”

csak a hangját, de már nem látom, nem érzem a testét, pedig tudom, hogy itt állunk egymást átölelve a szoba közepén, tudom, ha nem képzelem

„Érezni akarlak! Érezni akarlak! Valami furcsa történt velünk! Megint, megint érzem, hogy távolodom. És érzem, tudom, megint közeleg. És tudom, hogy ezt nem szabad elmondanom, de ha gyorsan, ha megpróbálok mindent gyorsan elmondani, akkor talán! Hallod, amit mondok? Szoríts! Jaj, nem érezlek már! Csak addig szoríts, míg sikerül elmondanom, hogy az előbb azért ugrottam ide, mert ha nem ide ugrottam volna, akkor az ablakon. Nyitva az erkélyajtó, és anélkül, hogy akarnám, nem is gondoltam ilyesmire, de ha nem ide ugrottam volna, akkor kiugrottam volna az ablakon!”

„Nem. Az ablakon nem fogsz kiugrani kedves. Hallod? Az ablakon nem ugorhatsz ki, mert én azt nem engedhetem. Érted? Hallod, amit mondok?”

„Igen. Most már tudom, hogy nem fogok kiugrani az ablakon, de értsd meg, érzem, megint érzem, hogy közeleg egy hosszú vonal, amit látok, s amelyen át kell mennem, vagy valami. Nem akarom, de mintha mindig működne egy ellentétes akarat, ami bennem van, és ki akar ugrani velem. Most már tudom, érzem, hogy itt vagyok, itt vagyok veled; talán elmúlik, de eddig nem tudtam, nem tudtam pontosan, hogy mi történik, illetve ami történik, az megtörténik-e, érted?”

„Nem történt semmi.”

„Semmi?”

„Nem. Nem történt semmi. Csak feküdtél szépen az ágyon, és most ideszökkentél, mint egy bakkecske! Más nem történt!”

„Más nem történt?”

„Nem. Más nem történt.”

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És a fürdőszobában? Voltam közben a fürdőszobában vízért?”

„Nem. Nem történt semmi. Nem voltál a fürdőszobában. Csak feküdtél szépen az ágyon, és most ideszökkentél, mint egy bakkecske! Más nem történt!”

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És vizet? Hoztál te nekem vizet?”

„Nem. Nem hoztam vizet.”

Nem. Akkor jó. Ha nem voltam a fürdőszobában, ha nem hozott vizet, akkor valóban nem történt semmi, csak feküdtem az ágyon, s mindaz, ami történt, az csak az én fejemben, de most már vége. És ha ez a képzelet? Ha most már vége, ha ez a valóság, és minden eddigi a képzelet, akkor miért nem látom, miért nem érzem? Megint ebben a fekete űrben állok. Vagy csak újra, valami pillanatra vesztettem el? És csak ki kell nyitnom a szemem, hiszen bizonyára, miközben gondolkodtam, már megint gondolkodtam, miközben gondolkodtam,

kinyílik a látvány: egymást átölelve állunk a szoba közepén. A szoba, megint a szoba. Feje a vállamon, de nem érzem. Ágy, ahol feküdtünk. Nyitott erkélyajtó, előtte szőnyeg. Az esti fények. Mert kinn sötét van. Éjszaka. Ezért idebenn ég a villany, az ágy fölött. Akkor ez a fény és ez a sötét azonos azzal az estével, amelyben lefeküdtünk az ágyra? Igen. Emlékszem: halk zúgással, súlyos lebegéssel indult, és most visszaérkeztem ide, újra látni, ami látható. Csak közben eltelt valamennyi idő, de ez az idő csak bennem telt el, valóságosan talán nem is telt el olyan sok idő, hiszen ez ugyanaz: este, változatlan fényeivel, és nem történt semmi, úgy hittem, történik valami. Mennyi mindent hittem! A mozdulatlan nemtörténésben: a nevetéstől a halálig. Nevetnem kell, telítődöm a nevetésnek azzal a kitörésre feszülő fuldokló görcsével, ami egyszer már lehúzott; de most mintha azon kéne nevetnem, de nem akarok nevetni, mintha azon nevetnék, hogy ami történt, az a történésnek csupán látszata volt, mégis, milyen erővel ragadott magához! tragédia, halál! amikor valóságosan nem történt semmi! milyen üresek és nevetségesek ezek a nagy fogalmak, ha csupán árnyékukat látjuk; miközben én saját halálom felé meneteltem, itt egy mozdulatlan szoba volt, s itt voltam, ott az ágyon, mozdulatlanul. S ha ez így van, érzem így, érzem, mert karommal a testét szoríthatom, bőröm érzi a bőrét, hasam, ha figyelem, érzi hasa domborulatát, mellem a mellét, fejét a vállamon, hajának ismerős illatát is érzem; illat! s ha ezt érezhetem, akkor ez a valóság az, ami után képzeletben úgy viaskodtam, miközben itt volt a kezemben. Itt van, visszanyertem, amit el sem veszítettem. Magamon kell nevetnem, magamon, aki önmagával csapta be, önmagával tévesztette meg önmagát. De igyekszem, csillapítani kell ezt a lassan mindent eluraló belső nevetést, ne törjön színre, nem szabad nevetni, mert akkor újra elkezdődhet, ami volt, akkor ismétlődik: de miért félek az ismétlődéstől, amikor tudom, hogy ami volt, az nem volt, csak hittem, hogy van! Félelmem még nevetségesebbé tesz; milyen nevetséges félni valamitől, ami nincs: hiszen nyugodtan nevethetek! S ha mégsem merészelem átadni magam a nevetésnek, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig valóságnak hiszem a képzeletet, még mindig attól félek, ami nincs! Ami mégis volt. Pedig most, most pontosan tudom, mi volt: hallom, újra hallom az ordítást, s térdemen érzem a szeméremcsont akadályát. De szeretkezés nem volt, azt csupán képzeltem: térdem fantáziája! Mindent tudok pontosan, de szeretném látni az arcát, hogy tudásom még pontosabb lehessen: tenyerem felcsúszik a karján, én csúsztatom, tenyerem megemeli a fejét, a fej felemelkedik a vállamról, hogy láthassam. Látom az arcot. Magas, tiszta homlokának domborulatán a lámpa fényét. Kék szemében a lámpa fényét. Kissé cserepes ajkát, amint nyelvével végigsimítja. Feje oldalra billen, mosolyog, mint aki álmából ébredt. Ez az a mosoly. Az a túlzóan szép. Az a végtelenből eredő, végtelenbe nyúló. El kell tolnom magamtól a testemhez simuló testet, ne ilyen közelről lássam ezt a mosolyt, távolságot kell teremtenem: ez valóságos mosoly, ez nem az a mosoly, amely becsábított a képzelet idejébe. Tudom, ez valóságos mosoly, igen, mégis, azonos azzal a mosollyal, amely a nevetésbe csábított, az ismétlődések végtelenébe. Félek. Nem lehet hinni a mosolyának, elbizonytalanít. Látom. Látom az arcát, a nyakát, a vállát, a szobából annyit, amennyi e látószögbe belefér, de félek, hogy e látvány közepében az a mosoly már nem valóságos mosoly, hiába igazolják a reálisnak tűnő dimenziók! mosoly képzeletem terében. Hinni szeretném, amit látok! De látom-e valóban, amit látok, vagy csak képzelem, hogy látom? Valami kéne! Valami úgy hiányzik!

„Éva!”

„Tessék kedves.”

a saját hangra válaszoló ismerős idegen a látvány csendjében: mintha most hallanék először hangot, mintha most tudatosodna először, hogy a valóságos világban, amit eddig kerestem, s amelynek teljességét nem, csak fokozatait éreztem, hogy ebben a világban a képhez hang is tartozik, tehát nemcsak kép van, nem csupán az, ami látható és tapintható, és nemcsak a gondolat róla, de hang! hangot is ad, s ez talán a legmagasabb foka a valóság érzetének! van hang, amiről tudtam, amit elvesztettem és visszakaptam

„Éva! És az, az megtörtént? Szeretném elmondani. Most szeretném hallani a hangodat! Az előbb, amikor ott feküdtünk, ugye a comboddal átfogtad a térdemet?”

saját hangom teste; a hang hallhatóvá vált test; igen, ez nem a képzelet terébe nyúló mosoly, pedig mintha nem is hallaná, mosolyog

miért nem válaszol? mosolya úszik felém, mintha nem is tartozna az archoz, amelyről levált

„Mintha a térdem! Érezted? Mintha a térdem lökéseivel öleltelek volna! Érezted? Mintha a térdem ölelt volna! Te érezted?”

a mosolyból hang sugárzik puhán mozduló finom ajkán

„Nem. Nem éreztem. Nem.”

„Mintha szeretkeztünk volna! Te nem érezted?”

„Nem. Nem éreztem. Ezt is. Bizonyára ezt is csak képzelted!”

már nemcsak a mosoly, az arc is átcsúszik, mintha nagy messzeségből szólna vissza, ismételné távolodva, bár teste itt van! mégis távolodva

„Nem. Nem éreztem kedves. Ezt is. Bizonyára ezt is csak képzelted.”

Mit? Bizonyára ezt is, ezt is csak képzelem. Mit? Miért mondja, hogy képzelem? Honnan tudhatná, hogy mit képzelek? Nem tudhatja, hiszen amit képzelek, az belül van, ő pedig kívül, ha létezik egyáltalán. Az imént még itt volt, hol? A saját gondolataim válaszolnak a saját gondolataimra. Őt csak egyik magam helyett képzelem. Ha nem így lenne, akkor itt kéne állnia előttem, de nincs itt, itt nincsen semmi, a semmi van, megint a semmi ismétlődésében vagyok, ott, ahol a valami a megragadhatóság reményével kecsegtet ugyan, de ha megragadom, akkor kideríti magáról: semmi volt, amit valaminek hittem. És ha itt van ez a semmi, akkor azt sem tudhatom eldönteni, hogy most hol vagyok. Lehet, az ágyon fekszem, de éppen így lehetséges, hogy ott állok, vagy még mindig az ágyon fekszem, vagy kiugrottam az ablakon, és azért nem érzek talajt, semmit, sötétben. Nem, az nem lehet. Gondolkodom. Ha gondolkodom, akkor meghatározható, hol vagyok. Ha végiggondolom. Próbáljunk logikusan gondolkodni. Csakhogy nem tudsz, nevetséges, de nem tudsz logikusan gondolkodni, mert nincsenek a birtokodban az összefüggések elemei. Nevetséges vagyok, azzal akarom meghatározni magam, amivel nem tudom. Csak akkor tudhatnám, ha lenne egy pont, egyetlen pont, amit valódinak érezhetnék, ahonnan, megvetve lábam, visszatekinthetnék meghatározni teret és időt, ha tudnám, hogy hol vagyok, s ami történik vagy nem történik, annak időbeni sorrendjét, ha biztos lehetnék akármiben: akkor a bizonyossághoz, ahhoz az elérhetetlen, egyetlen bizonyossághoz odakötném magam, hozzáigazítanám mindazt, amit eddig képzeltem vagy megéltem, s azon a ponton kitörhetnék ebből a körből. Ami bizonyára nincs. Amiben mégis benne vagyok. Ahol önmagamat igyekszem elérni, de mindig csak önmagamat találom, s ezért csúszom ki minduntalan a kezeim közül. De ennek a körnek volt bejárata! Ha bejárata volt, akkor lennie kell egy kijáratnak is. A kijárat is a valóságba vezet, amit nem lelek. És ha megfordítanánk a gondolatsort? Ha azt mondanánk: nem az a valóság, amit eddig valóságnak hittem, hanem ez. Mindegy. Ha ez a valóság, akkor miért keresem ilyen rögeszmésen azt? A rögeszmében az akarat működik. Az akarat az erő öntévesztése. De hiába gondolkodom erről, hiába akarom valóságnak nevezni ezt, ha azt keresem. A gondolkodás bűntelen az öntévesztésben, mert csak reprodukcióra képes, kullog a folyamat nyomában. Úgy látszik, erősebb erő mozgat, mint hogy akaratomért vagy akaratom ellen tehetnék valamit. S ha ez az erő már megmozgatott, csak akkor gondolhatok bármit felőle. Nem. Ez is tévút. Nem szabad gondolkodni. Vissza kell térni a bejárathoz. Amit valóságnak nevezhetünk. Igen. Ott. Leültünk az asztalhoz. Az elsőt ott szívtuk, s akkor,

akkor

     akkor, ez időmeghatározás, mikor? ott, ez helymeghatározás, hol? Minden szóra egy kérdés! De így nem lehet! Ha minden szó kérdéses, akkor nem érhetek a végére! Asztal. Az asztalnál. De hol van az asztal? Hiába szeretnék visszatérni a kiindulóponthoz, ha nem láthatom, nem érezhetem az asztalt, csak gondolkodhatom felőle. Tudom, volt olyan asztal. Gondolkodjunk az asztalról. Antik. Asztal. Négyszögletes asztal. Négyszögletes antik asztal. Asztal! De nem láthatom, csak az asztal fogalmához kapcsolhatok más fogalmakat, melyeket arról az asztalról tudok, amit azonban nem láthatok, mert nem tudom, hol vagyok: ha tudhatnám, hol vagyok, akkor meghatározhatnám az irányt, ahová néznem kell, kivárhatnám az időt, amikor

látok

de éppen azt a pontot veszítettem el, ahonnét bármiféle irány meghatározható lenne: elveszítettem a bejáratot, ami még valóságnak nevezhető, s ezért nem találom a kijáratot. Logikus. De meddig? Logikámmal visszatérhetek ugyan a bejárathoz, de logikám nem helyettesítheti az érzékeimet, a logikámmal nem láthatok; a gondolatnál lényegesebb, erősebb erő vezérel, erről az erőről viszont nem gondolkodhatom, mert csak érzem. Ez maradt. Ez a feketeség, ez a fekete csönd, amelyben logikám fénytelenül száguld ugyanazon a körön, korlátolt pálya, mindig vissza, önmaga igazolására. Mindig vissza a megragadhatatlanságnak ugyanarra a pontjára: ez a logikám egyetlen megragadható logikája. És ez a hibája. Nem ezt, hanem azt kéne meghatároznia: ahol, amiben, amikor vagyok; nem azt, amiben, amikor, ahol voltam. Nem viszonyítani. A múlt logikájának körével nem határozhatom meg a jelent. Milyen világosan működik az agyam. Felméri, élvezi önmaga szenvedését. De még meddig? Most: működik. Induljunk ki ebből! Ami van. Ezek szerint működik valami, ami én vagyok, de részlet belőlem. Tehát valamilyen formában vagyok. Ez azonban semmi más így, mint a működés képlékeny önigazolása. Logikám logikusan igazolja önmaga logikáját; ami az érzékek nélkül illogikus. Ezt tudom már: ismétli önmagát. Hogyan tovább? Egy ismeretlen eredetű erő hajt, hogy gondolkodjam felőle. Most induljunk ki ebből. Korlátoltság lenne nem gondolkodni róla, csak azért, mert nem ismerem. Most induljunk ki ebből. Gondolkodjam. Ha gondolkodásom így, a létérzékeléstől függetlenül is igazolhatja önmagát, anélkül, hogy az önigazoláshoz szüksége lenne a külvilágra, akkor elképzelhető, ha következetesen gondolkodom, hogy az, ami voltam, már nem vagyok, önmagam régi egészének egyik részletévé váltam, csak logikámban vagyok az ismeretlen erő által arra ítélve, hogy igazoljam létemet. Ítélve: ez túl misztikus fogalom, de kénytelen vagyok alkalmazni, mert az erőt nem ismerem. Ha tehát csak úgy vagyok, mint egy régebbi egészem részlete, de ez a részlet most egésznek tetszik, akkor ez azt jelenti hogy egyszerre vagyok és nem vagyok; két minőségem között. Hol? Öntörténetem lecsupaszulásában, lét és nemlét között. Fogalmilag. Képszerűen: fekete, logikus csönd a fénytelen gondolatok zajával. Tehát a halál. Még nem az. De már. De hol, hogyan? Mivel ellenőrizhetem, hogy ez az? Mikor, hogyan értem volna ilyen közel? Nem ugrottam le, hanem éppen ellenkezőleg, az erő által megmenekítettem magam a leugrástól. És mégis? Csak azt tudhatom: két minőség között vagyok. De azt, hogy ez a két minőség micsoda, azt nem tudhatom. Nem tudhatom, hogy az erő, amely mozgat, a fizikai létemmel mit kezdett. Hiszen már újra, már megint, mióta? nem érzek, nem látok semmit, csak a gondolatnak ez a vágtája vagyok. Tehát ha fizikai létem még van, visszazuhant az érzékelhetetlenségbe. Abba az erőtérbe, amely megelőzi nemcsak a gondolataimat, hanem az érzeteimet is, amelyről gondolkodni igyekszem. Gondolkodni, de képeket nem látok. Különbség. Most, itt, már nem képek történnek velem; a fizikai lét a lét felülete: a külvilág, már képek formájában sem jelenik meg. A gondolat: lecsupaszított kép. Az egyetlen, amit elkülönülni érzek magamtól, ezek a lecsupasztott képek; most ez a külvilágom, ami mégis azonos velem; a logikám. Maradék a nemlét előtt. A fizikai lét önigazoló utóvédharca. A nem vagyok, de lennem kéne szorongató érzete. Halál. Vagy a halál érzékelése. Eldönteni nem tudhatom. Ahhoz, hogy eldönthessem, mi ez? a halál előérzete, vagy a halál érzete, vagy maga a halál, a fizikai létállapotot kéne látnom vagy éreznem, amit mióta? már nem érzek; a külvilágot kéne tehát, amelyben érezhetem magam. Ez a gondolatfutam is végpont, visszatérített a kiinduláshoz, ismétlés, önigazolás, logikai rendszerben vagyok: ugyanott. Ismétli magát, ahogy a képek ismétlődtek. Most már nem kell tennem semmit. Elengedettség. Rábíztam magam, mert hiába hadakoztam. Már ez is megszűnt vannak lenni, ez is volttá múlt. Leleplezve önmaga ürességét. Ha elvesztem a kapcsolatom a külvilággal, ha megszűnnek a képek, akkor a gondolkodás utóvédje marad a lét terepének. De gondolkodásom önmagára utalva: nem tudja, nem emlékszik, nem kötődik, nem érzi, amit magyarázni hivatott, s ami külvilágnak nevezhető; csak tudja, van ilyen szó: külvilág, s ez a szó abban a világban, amelytől elszakadt, jelentett valamit; így, önmagára utalva, a gondolkodási készség nem talál tárgyat a gondolkodáshoz: logikus általánosságok maradékán rágódva lebeg. Ami még valóság. Még! Hagyjuk. Leleplezte önmagát. Mechanikus csontváz. Az utolsó állomás. De ha ez az utolsó állomás valóságos, ha sikerülne legalább emlékeznem, ha rászoríthatnám magam az emlékezésre, akkor éppen az utolsó állomáson találhatnám meg azt a pontot, amit kerestem! akkor talán most végiggondolhatom az egészet visszafelé, és akkor sikerülne visszatérni. Hová? Minden állításra egy kérdés. Hová? Erre, erre is emlékezni kell! Nem tudok. Mire? Arra kell emlékezni, amit a szavak jelentenek. A külvilágra, csak a külvilágra! Mi az? Külvilág. Valami, rajtam kívül, valami, ami ezen kívül, nem itt. Valami más. Kívül. Rajtam kívül, a múltban, rajtam kívül a múltban voltak még. Mikor? Kívül. Mi? Valamik. Micsodák? Tárgy. Például tárgyak. De ez is csak egy szó! Máshogy. Valamit! Kell! Én ember vagyok. Emberek. Más emberek. Ki? Én! Én és még ki? Tárgyak. A legegyszerűbb tárgyakat! Valamit! Szavak. De mi az? Ezek a szavak, amelyek jelentenek valamit, amire most képtelen vagyok emlékezni. Képtelen. Igen! Pontosan! Azért vagyok képtelen, képtelen emlékezni, mert megszűntek a képek! ha a szavakhoz megjelennének a képek, akkor emlékezhetnék, mert nem lennék képtelen. Pedig itt vannak bennem. Ki? Hol? Valakire azért emlékeznem kell! Valaki, aki! Nem, nem látom, nem látok senkit, nem emlékszem senkire. Látnom kell. Nincsenek bennem, ezek szerint senki és semmi nincsen bennem, teljesen üres vagyok, mert csak én vagyok saját magamban, és akkor visszatértem újra

én

de én sem vagyok, mert ez is csak egy maradék szó, amit gondolok, a felduzzadt semmi nevezi meg magát ebben a szóban; a semmi tapogat valamik után felduzzadt önmagában igazolásért. Akkor mindent tudok. Vége. Végre. Nem igaz! Tudásnak ez túl sok vagy túl kevés. Ez öncsalás. Leleplezte önmagát. A logikám sem. Hogyan lehetne igaz, ha nem valódi! Beléptem egy rendszerbe, s azt tudom csak, ami e rendszeren belül történt, ami igaz, de honnan tudhatnám, hogy valódi-e? A képzelet igazságai. Erre emlékszem. Itt, ebben a térben mindenről tudok. Szívtunk. Talán túl nagy adagot. Még azt is tudom, talán túl nagy adagot. Ok. Amikor szívtuk, az még a valóság volt. Akkor kezdődött, amikor. A kör bejárata a szexualitás. Az én szexualitásom, amit ő nem érez, ami hozzá nem jut el. Itt kezdődött. Vagy hazudja, hogy nem jut el hozzá, mert még beljebb akar rántani a körbe, véglegesen, nem akarja, hogy megtaláljam a kijáratot, itt akar tartani magának, éppen azért, mert el akar nyelni, végleg. Vagy nem érzi. Nem érezheti, hiszen mindez csak bennem mozgott, külső jelek nélkül. De ha bennem mozgott, ha a képek, a belső mozgás ábrái nem reálisak, akkor a gondolkodásom önigazolása is hamis, hamis, csak azért bizonyítja ilyen erővel önmagát, hogy itt tartson, ne engedjen kitörni. S ha nemcsak a képek, de a logikám is hamis, akkor nemcsak azt nem tudhatom megállapítani, hogy hol vagyok, de azt sem, hogy mit gondolok erről. Megfogtad a semmit. Csinálj vele valamit. De a semmivel még semmit sem lehet csinálni, mert nincs, de bekerített. Elhagyni. Kitörni! Ha az erő engedi, ha engedné, ha az erő sodor, akkor elhagyhatom egyszer, mikor? és akkor vége lesz

kibukkan, emelkedik a sötétségből, s a távolban, még messzi, még nagyon messze az a vonal; közeledik, vagy közeledem, és túl a vonalon már nincsen ilyen sötét; ott; hanem derengő szürke; a vonal; ott a közeledő, vagy közeledem, én a vonalhoz; a vonal választja el a feketét a derengő szürkétől, s olyan sebesen közeledem, nem elviselhető; levegőt! de mégis jó, mert látom, ott a vonal, amelyen át kell érnem, látom, már egészen közel, s most már látom! látom, nem a vonal közeledik, hanem én száguldok felé súlytalanul, látom, már érzem, mintha előre érezném az átzuhanás boldogságát a száguldásban: sötétből derengő szürkébe! gyorsabban, gyorsabban

látom, közeledik a sötét!

miért? miért a sötét amikor a szürke

az ajtó

erkély kőkorlát szürke mögött sötét

közeledik, mi ez? hol?

ha közeledik, akkor futok, én

miért futok felé amikor a derengő közeledett

miért futok? nem futottam! a szőnyeg, az a szőnyeg! akadály, mi ez? nem, nem akartam, nem akarok kiugrani, a vonal! menekülni kell! a vonal csak ezt jelenti! de mi ez itt? menekülni, hogy ne lássam, hogy ne! miért, ha nem akarom? ha nem tudom, hogy mit, hová futok, akkor lehet, hogy a menekülés, ha menekülök, közelebb visz, amit nem akarok! nem akarok kiugrani! kéz, kar elönt a bőr színével ez a test! lámpafényben: ez ő; de hogyan kerültem ide? El kell menekülni! Látom, érzem, ugrálok, csapkodok, a kezemmel csapkodok magam körül, pedig nem tudom miért, hogyan kerültem ide, hol vagyok? miért ugrálok? csak menekülni kell! oda! a falhoz! látom, nem tudom, miért kapkod, ő itt van? kapkod és ugrik utánam, de ne fogjon meg! miért nem engedi? de miért menekülök, hová? amikor ezt sem akarom, mit csinálok?

„Éva!”

„Kedves! Tessék, tessék! Mi? Mondjad!”

távolodik vagy távolodom? az erkélytől ez elég messze van, igen, ez fal, jó, akkor jó lenne bele a falba, a fal megtartana, összegömbölyödni, ne jöjjön utánam! nem látod, hogy menekülök? ez biztosan nem az! itt biztosan nincs erkély, az erkély ott van!

„Éva! Mennyi idő telt el?”

„Mikor, mikor, mikor mennyi idő telt el?”

miért kiabál? pontosan, újra benne voltam, most pontosan, most nagyon pontosan kell megfogalmazni ezt a kérdést, de hiszen hiába! a pontosságnak is csak fokozatai vannak!

„Mennyi, mennyi idő telt el? Mennyi idő telt el, amióta itt állok?”

„Hol?”

persze, a kérdés, a pontosság! hiszen nem is itt álltam, hanem ott!

„Éva, mennyi idő telt el, mennyi idő telt el, míg ott álltam?”

miért fél tőlem?

„Semmi. Semennyi idő!”

„Mennyi idő telt el?”

„Nem tudom, nem tudom, kedves.”

„De hány óra van?”

valahová, ahová néz, igen, ott a komód: ez az a szoba, ott a komód, nézi az órán az időt

„Fél egy”

Én is látom már az órát a komód tetején könyvek között az óra, igen fél egyet mutat, mert a kismutató a tizenkettes és az egyes között van, ezek számok, és a nagymutató a hatoson, nem szabad gondolkodni, de hogyan láthatom az órát, ha én nem is ott állok, hanem itt, mégis közelről látom az órát, de akkor mióta állok itt?

„Amióta itt állok, Éva, kérlek, látod, tudom a neved, kérlek, amióta itt és nem ott, amióta itt állok, mennyi idő telt el?”

„Jaj! Hát! Semennyi! Azóta semennyi, hiszen most mondtam, most mondtam, hogy most ugrottál ide!”

„De ott, ott mennyi ideig álltam?”

„Jaj, hol ott? Hiszen itt állsz, most is itt állsz! Kedves, higgyél nekem, itt állsz!”

„Hol?”

mintha tényleg nem itt állnék, hanem ott, ahol álltam?

„Érted? Hallod, érted, amit mondok? Semennyi, azóta semennyi, most ugrottál ide!”

„Nem Éva! Az lehetetlen. Akkor mégsem kerültem ki belőle, vagy tévedsz, mert én nagyon régóta itt állok, és hol? Nem tudom. Lehetetlen, már nagyon régóta. Nem tudom. Jaj, lehetetlen!”

nem, nem tudom, most ott állok? vagy itt? mikor álltam ott sokáig, vagy itt? ezt el kéne magyaráznom: ha ránézel az órára! az óra az idő! az idő az egyetlen biztos! érdekes, ez a válaszolgató most nem kérdez, hanem segít! ki ez bennem? De hogyan láthatnám ilyen közelről az órát, ha nem ott állok, hanem itt? Fél egy. Ez a most. Csak ez a biztos van. Mostantól kezdve.

 

 

 

 

 

Ami volt, múltnak tekinthető. Ez a kéz a kezem. Látom, érzem a lábam, a combom is, de miért emelkedik hol az egyik, hol a másik, mintha futnék? miért csapódik a kezem? Ugrálok. Nincsen semmi baj, csak ugrálok. Ez a meztelen test én vagyok. Csak a fejemet nem látom, de azt nem is láthatom, hiszen a fejben van a szem, amivel ezt láthatom: a testet, a szőnyeget, padlót. Ezek tárgyak például. És az erkély is ott van. Ha leugrottam volna az utcára, akkor az utcára zuhantam volna. Utca. Még ez a szó is eszembe jut! Utca. Ha most elindulnék, ki innen, és futnék az utcán, akkor azt kéne mondani neki, gyere, menjünk innen, fussunk az utcán, mert akkor nem kell mindig ugyanazt látnom, de ha elindulnék és futnék

„Szomjas vagy?”

érzem a nyelvem, a nyelvem a számon; talán ez a szomjúság. Előttem áll. Mosolyog. Akkor megint itt állok, ahol álltam, s nem ott? vagy nem is ugráltam, csak képzeltem, hogy ugrálok? Még nem telhetett el sok idő.

„Hozzak neked vizet? Jó? Hozok neked vizet.”

Látom az arcot. Szép. Arányos. Mosolyogni igyekszik, pedig látom ezen az arcon, hogy nincsen kedve mosolyogni, és ezt a vizet is azért mondja, csak azért hozza a vizet, hogy segítsen rajtam, látom az arcán, fél tőlem, segíteni akar, de nem nagyon érthető, hogy miért kéne félnie tőlem, és miért kéne segítenie. Érdekes. Ha ez látszik az ő arcán, akkor bizonyosan ő is teli van gondolattal, ő is éppen úgy telve van, mint én, benne sincsen semmi rés. Akkor valóságos lény, és nemcsak képzelem.

„Hozok vizet. Jó? Nem félsz egyedül maradni, kedves?”

Víz. Vizet hoz. Ha vizet hoz nekem, akkor az én arcomon is láthatni valamit, amit nem láthatok. Valamit, amiből arra a következtetésre jutott, hogy segítenie kell rajtam, mert nem vagyok olyan állapotban, mint rendesen. Vizet hoz. Valami, akkor mégis valami baj van velem. Valószínű, mert ha nem lenne semmi baj, akkor miért állnék itt meztelenül a szoba közepén? Éjszaka. Igen, kinn éjszaka van. Beteg vagyok, és itt állok. Hová tűnt? Vízért ment. Míg visszajön, tisztáznom kellene, hogy mi a bajom. Nem szabad ilyen mozdulatlanul állni itt. Érzem a lépést, elindultam az asztal felé, de mire az asztalhoz érek, már nem érzem, hogy léptem volna, csak itt vagyok. Látom: lábam a padlóhoz csapom, érezzem a talpam! Nem érzem. Még egyszer látom: a padlóhoz csapom. Fájni kéne, de nem érzem. Gyorsan emelgetem a karom, látom a karok suhanását, lendületét, de mire karom fölér a lendület holtpontjára, már futni kell. Mindig más mozdulatokat kitalálni, ne vesszek el. A tárgyak úgy mozognak, mintha futnék körülöttem. A látvány iramából következtetve: én futok. De már nem érzem. Leguggolok. Ezt érzem. Felugrom. A cselekvés mindig megelőzi a gondolatot. Mikor csukták be, ki csukta be az ajtót? Ellenőrizni kell az időt. Állok, szemben az erkély csukott ajtajával. Van még valaki a szobában, aki becsukhatta? Körülnézek. Most nincs itt, most kiugorhatnék. De miért ugornék ki, ha nem akarok. Vagy nem a cselekvés előzi meg a gondolatot, hanem egy előző cselekvésemből olyan gyorsan következik egy másik, hogy gondolkodásom nem tudja pontosan követni? Itt vagyok. De hogyan kerültem ide? Ezt nem tudom. Elvesztettem az emlékezetemet, egy láncszemet a cselekvésekből. De mikor? Látom a lendülő karokat, a guggoláshoz hajlított térdet, az ugráshoz egyenesített lábakat, tehát ezt csinálom, guggolok, ugrok, pedig itt állok mozdulatlanul. Látom a karlendítéseket, érzem, leguggolok, felugrom, pedig a látvány nem mozog, itt állok mozdulatlanul, és mozdulatlanok a tárgyak, pedig ha valóban mozognék, és nemcsak képzelném, hogy mozgok, akkor a látványnak is mozogni kéne. Körbefutok a szobában, érzem, és itt állok, mozdulatlanul, látom. Egyszerre érzem és látom önmagam mozdulatlanságát és mozgását, mintha lenne egy harmadik is, aki figyeli ezt a kettőt, aki én vagyok, de mindhárom én lennék. Nem. Csak ez a harmadik vagyok én, aki a kettő között figyeli azokat, akik én vagyok. Aki felugrik, leguggol, fut, leguggol, békaügetés. Karkörzés. De nem érzem. Két mozdulat között túl hosszú az idő. Mire elérnék a következő mozdulathoz, elvesztem az előbbi érzetét. Az a másik, aki állandóan mozgásokat végez, azt a másikat biztosan valamilyen kényszer nyűgözi, hogy ott álljon mozdulatlanul. De nem tudhatok róla, milyen kényszer, mert nem én vagyok, én csak látom. Azért mozog, hogy érezze, amit nem érez mozdulatlanul; tehát megőrült, mert akármit csinál, elvesztette a kapcsolatát a valóságosan értékelhető mozdulatokkal. Elvész, elvész a mozdulatok réseiben; túl sok ideje marad két mozdulat között. Gyorsabban, gyorsabban kell mozogni, de két gyors között is van szünet. Egyik mozdulat csak úgy érhetné el a másikát, ha azonos lenne vele. De ha azonos mozdulatokat végzek, akkor elvesztem az érzékelést, mert minden ismétlődik, és az ismétlődések örökös azonosságában nem találhatom magam, hiszen én nem vagyok azonos azzal, aki ismétlődik. Valahová el kéne menekülni, a falba kéne belesimulni. És az időhöz kéne igazítanom magam. Látnom kellene az órát, de ha nem tudom, hogy hol vagyok, akkor azt sem tudhatom, hogy hol van az óra.

Úgy látszik itt álltam, csak a szemem volt csukva, mert megint gondolkodtam; azért mozdultak el a tárgyak, mert gondolkodtam, de most itt az óra. Az idő. A nagymutató a hatoson, a kismutató a tizenkettes és az egyes között. Ez azt jelenti, hogy fél egy van. Hogyan lehet van, ami volt? Fél egykor megállt. Ha megállt volna, nem ketyegne. Hallom, ketyeg. Fél egy. Ha nem az óra állt meg, akkor az idő. Hiszen az óra nem idő, az óra csak eszköz, megmutatja, mennyi az idő, mennyi idő telt el egy előző időponthoz képest. De az előző időpontot is tudni kell. Ezt az óra nem mutatja, pedig ketyeg. Fél egy már volt. Ketyeg. Most is fél egy van. Akkor az idővel történt valami. Megállt. Nem mutatja, amit mutatnia kéne, pedig ez volt az egyetlen, az utolsó biztos fogódzó nekem. Azt hittem, hogy ez. De ez is leleplezte önmagát. Az idő áll, csak az én képzeletemben megy. A valóság utolsó morzsájáról is bebizonyosodott, hogy képzelet. De ez a bizonyítási akció szintén képzelet. Ismétlés. Annak a ténynek ismétlése, amit a logikám már bebizonyított: végponthoz értem. Bizonyára ez az a pillanat, ez a fél egy, ez az az idő, amikor megszűnt a létem, s már nem vagyok, csak eddig még abban a hiedelemben éltem, hogy lennem kéne. A fizikai lét utolsó kapaszkodója a gondolatban. Az idő elvesztette érvényét. Az óra az érvényét vesztett idő szimbóluma, nem más. El kell indulni. Hozzá kell segítenem magam a megszűnéshez, hiszen ezt akarja tőlem. Koncentráljunk. Most látom ezt az órát, ha tehát odább fordulok, akkor látni fogom a szobát is, ahol az erkély ajtaja nyitva van, és akkor elindulhatok, mert biztos lehetek benne, hogy oda megyek

„Itt a víz, kedves.”

itt, áll, előttem, mintha itt állt volna mindig, mintha azonos lenne a régivel, kezében a pohár, a pohárban a víz

„Mi történt?”

„Nem történt semmi.”

nyújtja a vizet, igyam, de távolodik, mert hátrálok, menekülök a fal felé, menekülök előle, aki nincs, nem létezik, de látszatával az utolsó pillanatban mindig visszatart

„Mi történt?”

pedig nem akartam ordítani, csak olyan izgatottságot érzek magamban

„Nem. Nem történt semmi. Csak szaladgáltál egy kicsit. Más nem történt. De ne félj. Más nem történt. És most már értem is kedves, ami veled történik. Biztosan benned történik valami. De ne félj! Rögtön elmúlik. Én itt vagyok melletted. Látsz? Itt vagyok és itt maradok melletted és rögtön elmúlik. Igyál.”

közeledik, és nyújtja a vizet, igyam

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És vizet, te hoztál nekem vizet?”

„Látod, hoztam neked vizet. Igyál.”

Nézem. Akkor valóban itt van, akkor ihatok a vízből, akkor a víz nem válik képzeletté. Biztosan szomjas vagyok. Akkor hinnem kell neki. Akkor eddig, mostanáig, tudnom kell, nem történt semmi. Akkor elfogadhatom a vizet. Nyúlok a vízért, keze a vállamon, s a pohár pereme fölött látom az arcát mosolyogni; igyekszik mosolyogni az arca, de nem mosoly ez, csak nekem szánt megnyugtatás. Szenved. Valamivel szenvedést okoztam. Nem szabad. Most már vigyáznom kell, ne okozzak szenvedést neki, hiszen olyan jó hozzám, nem engedi, hogy megtegyem, türelemmel van irántam, pedig éjszaka van, és én minden ok nélkül ugráltam, mert valami történik velem. Hallom a kortyokat lemenni a torkomon, de nem érzem az ízét, anyagát. Ijesztő, hiszen olyasmi történhet, ami nem történik. Gyorsan elveszem a számtól a poharat, és gyorsan nyújtom. A poharat elveszi, az asztalra teszi: mintha ez is megtörtént volna. Koppan. Ha ez a koppanás is megtörtént, akkor azóta

„Éva!”

„Mondjad kedves!”

„Mennyi idő telt el?”

„Mióta mennyi, mióta mennyi telt el?”

„Amióta itt állok!”

„Semennyi, igazán semennyi!”

„Éva, az lehetetlen! Éva! Légy szíves mondd meg, nem akarom megkérdezni, de légy szíves mondd meg, ne haragudj, de mondd meg, hány óra van?”

„Fél egy”

„Éva! pontosan!”

„Fél egy!”

mintha nem is hallanám, amit hallottam, amit hallanom kell: fél egy. Lehetséges lenne? Most emlékszem: az előbb is fél egy volt, és azelőtt is volt már egyszer fél egy. De azóta eltelt valamennyi idő. Vagy képzeltem. De a képzeletnek is van ideje, képzelet sem lehetséges kívül az időn! Vagy megállt. Vagy nem a képzelet van időn kívül, hanem én. Most bebizonyosodott ez a feltételezésem, hiszen ő mondja, tehát tudnom kell, az időm megállt. Ha most fél egy van, ha fél egy volt, akkor mindig fél egy lesz. Vagy hazudik.

„Fél egy! Érted? Fél egy! Érted kedves? Fél egy van. Fél egy. Ennyi az idő. Nem több, nem kevesebb. Fél egy. Fél egy van, drága!”

suttog; az arca! Ha nem hazudna, akkor nem szűkülne a szeme ilyen gúnyosan! nem suttogna, nem sziszegne ilyen gyűlölettel, nem mutatná magát ilyen szépnek még most is, ha nem hazudna. A szépsége is látszat, csábítás, hogy elhihessem, amit hazudik. Ha elhitetné velem, hogy fél egy van, akkor azt is el kéne hinnem, hogy az idő megállt, s akkor számomra minden ellenőrizhetetlenné válna, akkor kénytelen lennék itt maradni örökké. Vele. Ezt, így, pontosan kiszámította. Belecsábított a látszatoknak ebbe a körébe, s így hihetővé kéne válnia annak is, hogy az idő megállt. De nem számolt azzal, hogy gondolkodni még tudok. Nem tudok gondolkodni. Tehát győzött. Hiába gondolkodom a tényen; fél egy van. Ahhoz, hogy gondolkodni tudhassak ezen, szükségem lenne még egy, egyetlenegy időpontra, s akkor összevethetném a kettőt. Két azonos időponttal rendelkezem. Fél egy volt, fél egy van. S ha egy egész nap telt el azóta? ha már nem ma, hanem holnap van? Teljes huszonnégy óra, egy egész nap! Ezt csak akkor ellenőrizhetném, ha várni tudnék. Öt percet. Nem tudok várni, mert nem mozog az idő. Fél egy volt, fél egy van. Várni csak arra lehet, ami majd bekövetkezik. Az ismeretlenre, a sejthetőre. Arra nem lehet várni, ami bekövetkezett. Megszűnt a várakozás.

Az óra! Hátha!

Fél egyet mutat. És ott az erkély ajtaja. Nyitva. Érzem, mostanáig csendesen figyelt bennem az erő! de már nem érezhetem, mert megmozdul és rohan a nyitott ajtó felé és látom, rohanok a nyitott ajtó felé, de az ajtó nem közeledik, hanem távolodik, érzem, valamibe beleütköztem. Mégsem az ajtóhoz vitt, hanem a falhoz, ide. Kezemmel szeretném megtapintani a falat, de hiába tapogatok, nem érem el, hiába csapkod a kezem, csapkod a kezem, és valamilyen feszültség miatt ugrálok, rúgok, mert nem tudom érezni a falat. Itt állunk a szoba közepén, ahol álltunk, pedig mintha ott állnék a falnál, s mintha azért menekültem volna oda, hogy ne ugorjak ki az ablakon. De nem ott vagyok, hanem itt. És ő is itt van; pedig nem láttam eddig, hol volt? Itt volt, csak nem láttam. Érzem, nem mozog a kezem, a lábam. Csend van. És egyre bizonyosabban látom, itt van. Ki kell használni ezt az időt

„Éva, úgy érzem, megőrültem. Nem tudok szabadulni! Most azt hiszem, kijózanodtam egy pillanatra. Most minden éles. Most minden itt van, de ettől is félek. Félek! Érted? Félek! Minden eltűnik. Gyorsan el akarom mondani, míg itt vagyok, Éva, valamit csinálni kell. Megőrültem. Nem tudok kiszabadulni a gyorsan mozgó képek vagy gondolatok közül, és nem tudom soha, hol vagyok, mert az idő nem mozog.”

„Víziókat? Víziókat látsz?”

„Nem tudom. Nem olyan képeket látok, ami nincs, illetve, éppen ezt nem tudom. Mintha csak azt látnám, ami van, de mintha ez nem lenne. Minden, ami van, felgyorsult, de az idő áll. Nem tudom szétválasztani a dolgokat. Azt sem tudom! az előbb még tudtam, de most már azt sem tudom, hogy te itt vagy-e valóban, vagy csak képzelem. Mert minden elsötétedett, és már nem látlak, csak hallom a saját hangomat, hogy beszélek, és ezért azt sem tudhatom, hogy veled vagy csak magammal beszélek-e. Ne haragudj, ha itt vagy, és még hallod, amit mondok, akkor ne haragudj, de mintha mindig olyasmiket mondanál, ami megtéveszt. Mintha becsapnál. Ne haragudj.”

„Azt tudod, hol vagyunk?”

„Tudom. Ezt a szobát tudom. Most megint egész élesen látom. De nem tudom, hiába próbálok emlékezni, nem tudom, hogy mi van ezen a szobán kívül. Tudom, hogy tudnom kéne, de nem tudom, hogy mit. Csak szavak jutnak az eszembe. És minden ismétlődik; mintha ezt is mondtam volna már. És van bennem egy erő, amelyik mindig oda akar lökni, tudod? Ki az ablakon! de valami akadályoz. A másik. De nem tudom, melyik vagyok én.

Segíts!

Mintha magammal beszélnék, s téged csak azért képzelnélek, hogy ne tudjam, most magammal beszélek-e vagy veled. Segíts! Soha többé nem fogok kikerülni ebből a szobából. Ezt nem akarhatod. Hol vagy? Nem érezlek. Látod, megint nem érezlek és nem látlak, mert nem segítettél. Még nem őrültem meg egészen. Még tudok gondolkodni egy kicsit. Ez a szoba van, csak nem látom; és tudom, hogy én vagyok, csak nem érzem önmagam, te is vagy, ezt is tudom, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy lennie kell valaminek rajtad kívül is. Csak nem emlékszem. Eszembe jutott! Látod, eszembe jutott. Látod, tudom, akkor azt is tudom, mert eszembe jutott, hogy van telefon. Az éjjeliszekrényen. Ha van telefon, akkor hívni lehet a mentőket. Hívd fel a mentőket! És a mentők jönnek, és elvisznek, mert telefonálni lehet. És a mentők csinálnak velem valamit, mert nem bírom már tovább, ne haragudj, de nem bírom. De mit tudnak csinálni velem? Megőrültem, mit csinálnának már velem?”

„Kedves! Figyelj! Hallod, amit mondok? Már megint olyan sápadt vagy! Figyelj! Csak rám figyelj! Hallod? Itt vagyok. Kedves! Nincsen semmi baj. Elmúlik. Nem lesz semmi baj. Hallod, amit mondok? Válaszolj! Hallod, amit mondok? Nem lesz semmi haj! Érted? Semmi, semmi. Hallod, jaj, kedves, hallod, amit mondok? hallod, amit mondok neked? próbálj meg lefeküdni! Nekem nincsen semmi bajom, nem kell félned. Itt vagyok melletted. Hallod, amit mondok?”

„Hallom. De akkor ez azt jelenti, hogy én nem beszéltem hozzád, hanem csak képzeltem. Érted?”

„Nincs semmi baj. Látsz engem?”

„Látlak.”

mintha most emelkednék a valódi látványhoz. Ami itt volt eddig is, de nem tudtam róla. Ami nincs, csak képzelem. Állunk, ahol álltunk. Az asztal és az ágy között, a csillár alatt. Az ágy fölött ég a villany. Tehát este van, éjjel. De ha éjjel van, akkor miért állunk itt? Miért üres az ágy? Velem van valami baj, és ezért nem hagyom aludni őt. Pedig éjjel van, és holnap dolgozni megy. Akkor mégis emlékszem valamire. Akkor mégsem zavarodtam meg teljesen.

„Éva!”

„Mondjad drága!”

„Nem kéne? Nem kéne mégis felhívni a mentőket?”

ezt már mondtam, vagy képzeltem

„Mentőket? Nem! Elmúlik. Nem lesz semmi baj. Ne félj. Túl sokat szívtál, ennyi az egész. Ha felhívnám a mentőket, akkor ezt meg kéne mondani nekik. És akkor becsuknának engem is, téged is. Börtönbe. Annak nem lenne semmi értelme. Érted?”

Még följebb emelkedem valami mélyből, ahol voltam; ahonnan már láttam, hogy itt van ez a szoba. De most is, mintha nem a szobában lennék, amit látok. De akkor hol? Cella. Ha képes vagyok elgondolni a börtönt, ami a külvilághoz tartozik, valamit, ami kívül van ezen a szobán, akkor tudok emlékezni is. Ha tehát hívjuk a mentőket, akkor a mentők bevisznek a börtönbe. Ezért nem szabad felhívni a mentőket. De ha nem hívjuk a mentőket, és nem visznek a börtönbe, mikor kerülök ki ebből a szobából?

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Éva, azt hiszem, most már egészen kijózanodtam. Tudom, igazad van. De szeretném tudni!”

„Mit, mit mondjak kedves?”

szeretném tudni, de félek megkérdezni, mert ha most is ugyanazt mondod, akkor! látom, ugrál a lábam, tehát ugrálok; mintha a kezemmel akarnám legyűrni, látom a kezem, amint a félelmet csapkodja; a kényszeres mozgások; akkor inkább megkérdezem, csak ne legyenek ezek a kényszeres

„Hány óra van?”

„Fél egy.”

nem az órát nézi, de ha nem az órát nézi, akkor honnan tudja? de hiába nézem az arcát, az arcán látom, nem hazudik, biztos benne, hogy igazat mond

„Fél egy. Fél egy van, kedves.”

Akkor rendben van. Legalább az bizonyos, hogy megőrültem. Újra ott vagyok, a fekete semmiben, amit ismerek, s ami úgy látszik az egyetlen valóságos helyem. Ezek szerint nem is láttam semmit, nem is hallottam semmit, csak azt képzeltem el, ami már megtörtént, vagy megtörténhetett volna, míg el nem értem eddig a végleges időig. Most még tudom: beléptem a körbe, amelynek volt bejárata, de nincs kijárata. Ezzel azonban csak saját törekvéseim véglegesedtek. Ezzel nem kívül kerültem önmagamon, hanem visszahulltam önmagamba. Az véglegesedett, ami volt. Törekvéseim, vonzalmaim, hazugságaim eredménye. A külvilággal veszítettem el a kapcsolatomat, mert féltem, mindig féltem tőle. Túl zavaros, túlságosan áttekinthetetlen, túl bonyolult volt ahhoz, hogy ne féljek tőle. Azt hittem, ha önmagamra egyszerűsítem, akkor megérthetem. Önmagamban a világot. Hazugság volt. A menekülés hazugsága volt. De ezt akartam, külvilág nélkül önmagam külvilága lenni, elengedve minden kapaszkodót. Azt hazudtam magamnak, hogy amit nem értek, az nincs. Most valóban eltűnt. Az életösztön még azt diktálná, hogy megragadjam, de hazugságaim ravaszul célba vittek, s hiába kapaszkodom, ha már nincsenek kapaszkodók. Gyávaságom és képlékenységem végeredménye. Lecsupaszodtam arra, ami vagyok; hazug, esendő, halálra szánt. Ez már az enyém. De ez már nem élet. Az élet a viszony volt, ami ismeretlen szimbólumaimat mások ismeretlen szimbólumaihoz kötötte. Amit tehát itt láttam eddig, mindaz nincs. Csak bennem létező szimbólum. Ő is csak bennem létező szimbólum, a nőiségé, amelyben igyekeztem megkapaszkodni, amit egyetlen, utolsó kapaszkodónak éreztem, hiszen vonzalmaim tárgya nem kívülem, hanem bennem van. De a külvilág, amit eddig valóságnak hittem, s amit annyira el akartam érni, hogy érte becsaptam magam, túl van rajta is, rajtam is. Oda én már nem érhetek el. Mert az nem én vagyok. Két, tökéletesen egybevágó formává lettem, ezért nem érzem másikomat. Egyiket sem, magamat. Ha lenne Isten, akkor ebben a végső ellentmondásban meg kéne nyugodnom. Ha megnyugodhatnék, akkor nem csinálnám ezeket az ismétlődéseket, nem kavarogna tovább a megismerés ereje saját terében, ami én vagyok. Most is, biztosan mozgok, bizonyára kényszeres mozdulatokat teszek, de nem láthatom és nem érezhetem. De ha nem tudok megnyugodni, ha nincs erő, amely ezt az erőt legyűrné, akkor nincsen Isten. Akkor Istent is csak hazudtam magamnak. Akkor csak én vagyok, erőm önmozgására bízva, saját szimbólumaim végtelen megismerésében. De ha ez igaz, akkor mégis van Isten, aki én vagyok, ez a bennem működő erő, amely mégis független tőlem. Addig működteti az ismétlődéseimet, amíg élek. Tehát a halállal megszüntethető.

A megismerés izgalma azért ilyen unalmas, mert hiába igyekszem kilépni a körből, csak önmagát képes elérni. A halálon kell túllépnie, abba a másik rendszerbe, hogy ne csak önmaga vonatkozásait ismerje fel.

Bennem már nincs semmi, ami tiltakoznék. Várni sem akarom már. Itt állok, s azzá következem, ami nem leszek. Hol? Igen, már nem ott. Nem az asztal és az ágy között, az asztal a hátam mögé került, most a komód előtt állok, s megnézhetem, mennyi idő telt el. De miért engednék még mindig az idő csábításának? A kismutató a tizenkettes és az egyes között, a nagymutató a hatoson áll. Tehát fél egy. Végre valami, ami nem engem, hanem csupán önmagát igazolja. De hiszen minden önmagát igazolja; nemcsak az időt, a teret sem tudhatom. Ha nem ott állok, ahol álltam, s nem emlékszem rá, hogy önálló elhatározásból, tehát akarati úton változtattam volna meg a helyemet, ez a tér önállóságát jelenti. A tér dobál engem, ahogy az idő is ragaszkodik saját hatalmához. De ez nem feltétlenül igaz. Lehetséges, hogy akaratomon kívül létezik, igen, az a bizonyos erő, létezik valamiféle erő, amely a térben mozgat, s ennek az erőnek a működését logikámmal nem ellenőrizhetem. Mint normálisnak nevezett életemben, egykor. Az események, anélkül hogy akartam volna, megtörténtek velem, s csak utólag gondolhattam felőlük bármit, ha adódott nyugalmi helyzet két történés között. Ezt neveztük életnek. Most ezek a logikai kihagyások teszik életszerűvé az őrületemet. Az őrület is élet. Még az. Élet a hazugság lehetősége nélkül, az erő feltétlen hatalmában.

A sötét mező horizontján túl derengő szürkület. A vonal, amely elválasztja a sötétséget, nem a világosságtól, csak attól a tértől, amelyben felsejlik a világosság lehetősége; tehát világosabb egy árnyalattal, mint ez. Nem közeledik, nem közeledem, pedig láttam, ezt már láttam közeledni.

Itt állok, s majd átbukom oda. Igen. Ez a halál vonala. Szimbólum. Bizonyára azért kívánom ezt a bukást, mert ott talán megszűnik a rápillantásnak, az értékelésnek, az összehasonlításnak, a gondolkodásnak ez a kényszere. Azon túl vagy minden teljesen logikus, és akkor nem kell szenvednem a logikai láncszemek közt tátongó résektől; vagy minden teljesen logikátlan, de a teljes logikátlanság, ami most még elképzelhetetlen nekem, a teljes logikátlanság is réstelen.

Láttam. Akkor tudom, hová kell mennem, hová megyek anélkül, hogy kellene.

De nem közeledem, nem közelít. Talán döntésre vár? Ebben a résekkel teli őrületben, ahol hiába pillantok önmagamra, hiába nézem, hiába próbálom a külvilágot, mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez jutok; ebben az állapotban nem lehet megmaradni. Elviselem, hiszen elviselem, de elviselhetetlen. Ez az elviselhető elviselhetetlenség, ha legalább arra nem hasonlítana ilyen következetesen, amit elhagyott! amit normális, valóságos életnek hittem eddig. De hogyne hasonlítana, ha része annak, csak még élesebben mutatja réseit. Úgy látszik, végkövetkeztetésként megállapítható: az ember réstelenségre törekszik. Halálra. Végkövetkeztetés? Ez az igazi gondolat! Amit senki nem használhat, amit senki nem gondolhat velem, mert közölni már senkivel nem tudhatom, s ezért számomra is teljesen felesleges.

Miért nem közelít?

Csak akkor érhetem el, ha sikerül visszatérnem az őrületből. Úgy látszik, mégsem felesleges gondolat. Gondolkodnom kell, az az erő kényszerít rá, amelyik majd kegyesen megvonja tőlem a gondolkodás képességét. Az ismeretlen. A rés. A mozgató. A résben a réstelen. Ahová törekszem lenni. De úgy látszik, csak akkor sikerülhet átfordulnom abba a létbe, ha előbb visszatérhetek oda, ahonnan elindultam. Az őrületből a normálisnak nevezett életbe. Gondolkozzunk. Az őrületnek logikai szakaszában vagyok. Ebben az állapotban csak gondolkodásomban működöm. Ami életnek nevezhető, nem csupán gondolati működésemnek, hanem fizikai működésemnek érzékelése is. Fizikum és szellem egyidejűségének téveszméje. Tudatom felfogta annak a vonalnak a szimbolikus értelmét, amelyen túljutva mindez nincs. De ezt a vonalat csak úgy érhetem el, ha egy pillanatra, ha egyetlen töredékidőre visszanyerhetem testi érzékeimet, s a testet reálisan elindíthatom a szimbólumnak megfelelő valóságos térbeli elemek között egy olyan pont felé, amely beteljesíti azt, amit a tudat felfogott. A testemet, amelyről tudok, de nem énem, a fizikumot kell visszanyernem, s beteljesíteni rajta az elhatározó erőt; megszüntetni.

Nem. Itt valami nincs rendben. Két logikai lánc, amely csak egy rés közbeiktatásával kapcsolódik egymáshoz!

Gondolkozzunk. Ha ilyen élesen és pontosan tudatában vagyok annak, hogy létezik test, elhatározás és akarat, sőt, annak is, hogy létezik egy rajtam kívül levő, érzékileg felfogható világ, amelyet azonban nem érzek, már megint nem érzek, de éreztem, s feltehetően érezhetek, akkor nem kerültem olyan közel a halálhoz, mint azt hihetem; ez csak a képzelet terméke volt, az őrület képzetének terméke. Az őrület menedéke, olyan végletes menedék, ami nem a halált bizonyítja, amelyhez mint elképzelt alanyhoz menekült, hanem éppen ellenkezőleg, az állítmányt, magát a menekülést. Tehát nem azt jelenti, hogy a halál segítségével kikerülnék az őrületből, hanem azt, hogy még mélyebbre süllyedtem őrületem logikájában. Az őrületnek abba a fázisába kerültem, ahol mindaz, ami bennem volt és van, szándék, vonzalom, gondolat: rendszerré kezd összeállni; rendszerré, amely hézagtalanul kitölti önmaga testét, s nincs szüksége a test érzetére, mert a rendszer maga a gondolattá, logikai anyaggá termelődött test, ezért nincs szüksége és lehetősége a külvilágra sem. Megszűnik a külvilág, mert a rendszer jeleihez képest felfoghatatlan összefüggéseket erőszakolna, ami a logikai anyag egyneműségét idegenként sértené. Nincs halál. Könnyű menedéke lenne. De nincs. A megváltás reménye lenne, amely így, kifordítva eredeti értelméből, vagy éppen visszafordítva eredeti értelmébe, a megváltoztathatatlanságot jelenti. Mert nincs. Csak az van, ami van. Önmagam kiismerhetetlen terében, újra és újra végigfutva ezen a kör alakú pályán, de hiába tapasztalatokkal! vissza ugyanoda; és az idő kapaszkodója nélkül; a megváltás reménye nélkül. Nem tudhatom, meddig kell élnem bennem. Az őrültek átlagos életkora rövidebb, mint azoké, akik normálisnak hiszik magukat. Az életkor rövidebb, hiszen mindazt, amit érzek és gondolok, rendszereim üres formáit, azt sokkal gyorsabban érzem és gondolom, mint azok, akik a reálisnak nevezett térben és időben nem érzik ezt. Gyorsabb az égésem. Tíz év. Legalább tíz év. De hogyan reménykedhetem ebben a tíz évben, hogyan bírhatom ki e tíz évet az időmúlás reménye nélkül? hiszen nem mozdul előre az időm; nem tudom, mennyit haladt előre az ő idejük! Az elhülyülés, igen az elhülyülés. Az őrültek egy idő után, megint az idő, amiről nem tudhatom, hogy mennyi; de az őrültek valamennyi után teljesen elhülyülnek. Bizonyára akkor, amikor megszűnik a tűrésük; amikor már elviselhetetlen ez a sebesség, a ritmusnak ez a megállíthatatlan, pihenést nem ismerő végtelensége a mozdulatlan idő végtelenségében. Amikor az ellentmondás külső és belső világ között már nem tűrhető tovább, amikor a test, az agysejtek, az ideg szövetei belehalnak, mielőtt végleg belehalnának? amikor a szellem kioltja önmagát a testben, s üres vegetatív formát hagy. De mikor? Öt év. De ha most fél egy van, s nem múlik el többé egyetlen olyan perc sem, amit ismertem, akkor mikor telik be az idő öt éve?

Igen. A nyugalom, a pihenés, a csend, ami nincs.

Egyetlen megoldás van. Meg kell ölnöm magamat.

Ha azonban ez a tér, amelyben most vagyok, nem reális tér, csak én hiszem annak, aminek hiszem, akkor hiába rohanok az erkélyajtó felé; úgy látszik azért ütközöm minduntalan a halál akadályába, mert ott, ahol én azt az ajtót hiszem, nincsen ajtó. Fal van. És talán nem is annak a szobának a fala, amelyben hiszem magam. Mert az idővel sem ellenőrizhetem, hogy valóban ott vagyok-e, ahol voltam. Nem tudhatom: mennyi idő telt el nekik? Olyan hosszú már, ami eltelt, lehetséges, hogy hónapok, évek. Már nem itt vagyok, már valahol másutt vagyok, csak bennem, mint reális létem utolsó terepe, ez a szoba rögződött. Elszállítottak ebből a szobából. A mentők. Ez a szó is azért juthatott eszembe, mert valamikor valóban jöttek a mentők, és elszállítottak, de akkor ez a tény csak nagyon távolról jutott el hozzám, hiszen bármi történhet körülöttem, tudatomat ez a szoba tartja fogságában; mégis eljutott hozzá valahogy, s később beépítette rögeszméjének épületébe. És akkor azt mondtam neki, hogy hívja a mentőket. Pedig ő már régen nem volt ott, már régen hívta a mentőket, s azok elszállítottak, mégis azt képzelem, hogy neki beszélek, őt kérem, hívja a mentőket; mert ki akartam kerülni abból a szobából. Pedig már nem voltam ott. Már nem vagyok ott. Az a rögeszmém, hogy ezt a szobát lássam. Tudom, mégsem vagyok képes szabadulni. A lét és az akarat totális szembehelyezkedése. Minden kétséget kizáróan ez az őrület. De hogyan szabadulhatnék? Valahová el kéne futni, ahol nem látom rögeszmém tárgyát, ezt a szobát! De hogyan, hová futhatnék, ha fogalmam sincs, hol vagyok? Futnom kéne. De nem futhatok.

érzem, futok

De hiába futok, ha állandóan ezt a szobát látom! Miért is futok, ha ez a futás nem megoldás, kényszer, a menekülés kényszere bennem, tehát őrületet jelent. Az őrülettől szabadulni szeretnék! De hogyan szahadulhatnék attól, ami vagyok?

Gondolkodni, gondolkodni! Most! Gondolkozz!

Igen. Van két lehetőség. Külvilág van. Ezt tudom. A külvilágra kell összpontosítanom a figyelmemet. Tisztán, rögeszméktől mentesen meglátni és megérezni azt, ami a külvilág. Vagy megölöm magam. De hogyan ölhetném meg magam, ha ott fal van és nem az erkélyajtó, amit hiszek. És csukva van. Az előbb még nyitva volt. Változás az ismétlődések rendszerében. De csak azért, ez is szimbólum csupán, azért változik, hogy életszerűnek hihessem, hogy idekötözzön még jobban; megzavarja a logikámat. A dosszié. A fűtőtesten a dosszié, a dosszié tetején az én régi órám. Idő. Megnézhetném, de hiába nézném. Ez is szimbólum. A szabadulás vágya. Feltámad bennem a vágy, az életösztön támasztja föl, de mást nem tehetek: tevékenykedem képzelt szobámban; ha a külvilág látja, egyszerűen kényszeres mozgásnak véli. Ők csak azt látják, hogy most odamegyek valahová, és felemelek valamit, ami számukra nem létezik, és megnézek valamit, ami nincs, és elmosolyodom, milyen buták! nem látják, hogy én ahhoz a régi órámhoz megyek, hogy megnézzem az időt

„Kedves! Hallod, amit mondok? Kedves! Beszélj! Mondj valamit, hallod?! Mondjad! Akármit! Ha beszélsz, akkor talán jobb. Beszélj. Mondj valamit! Hallod? Próbálj beszélni! Mit érzel? Mi az, ami ilyen rettenetes? Beszélj! Hallod? Jaj! Hallod? Beszélj!”

de valami történik; valami történik, ami nem én vagyok, mintha hangot hallanék! valamilyen hangot! hallottam volna valamit, ami nem belőlem jön, hanem kívülről jön felém! Vagy én beszélek így magamhoz?

„Beszélj kedves! Mondjad! Mondj valamit. A kezed, a lábad, érzed a kezed, a lábad? Érzed?”

a kezem, a lábam, igen; hogyne! a kezem, a lábam! Érzem! Érzem a kezem! Érzem a lábam! Az ő hangja által éreztem a kezem, a lábam; megmenekültem, akkor megmenekültem

„Érzed? Beszélj!”

akkor eddig nem éreztem, de a hangja, a hangja tudatosítja, érzékelhetővé tette a kezemet, a lábamat, de hiába válaszolnám, hogy érzem, ha megint nem érzem

„Érzed? Beszélj!”

nem tudok válaszolni, hiszen látom, itt áll, itt áll a szimbólum előttem, de nem érzem a kezem és a lábam, nem érzem. De meg kéne nyugtatni, ami azt jelenti, hogy magamat nyugtatom, megnyugtatni; hogy ne féljen így az arca, mert ha így fél az arca tőlem, ha így félek magamtól, akkor talán mégsem szimbólum, akkor talán mégis vagyunk, és akkor nekem is van kezem, lábam, csak nem érzem

„Igen. Érzem.”

„Jaj, kedves! Beszélj! Mindig válaszolj! Jó? Mondjad, mindig mondd el, mit érzel! Jó? Mit érzel? Félsz? Szorongsz?”

ez lenne a félelem? ha ezt nevezik félelemnek és szorongásnak, akkor biztosan félek és szorongok. De ezt már kérdezte! Mintha ezt már kérdezte volna. Nincs itt, és én sem vagyok. Újra becsaptam magam. Azért kell visszatérniük ezeknek a régi kérdéseknek és válaszoknak, hogy az őrület logikáján belül reális pontnak tűnjenek, változatosságnak az ismétlésben; céljuk a reálisnak hitt lét logikájára visszautalni, ahol éppen változékonyságuk tette életszerűvé az eseményeket. Ezek a visszautaló kérdések önnön tudatom játékai, csábító hívások, próbáljak visszatérni ahhoz, amit valóságnak akartam elfogadni, de mivel ez úgyis lehetetlen, még mélyebbre zuhanjak az őrületbe. Féljek, szorongjak, ezt akarják. De nem félek, nem hagyom magam megtéveszteni, már nyugodtan társaloghatok saját kényszerképzetemmel; félelem! nevetséges

„Kedves! Hallod? Itt vagyok! Látsz? Itt vagyok, melletted vagyok, jaj már nem tudok jobban itt lenni! Látsz? Érzel? Beszélj! Ne félj, elmúlik! Hallod? Elmúlik. Nem kell félned! Tudod, hol vagy? Látsz? Próbálj emlékezni! Hallod?”

mintha ő szólna, mintha én biztatnám így magam az ő hangján

„Próbálj! Akarnod kell! Hallod? Próbálj emlékezni!”

„Mire?”

itt van egy arc, az arc, ami arra az arcra emlékeztet, ami ő volt, de talán csak az én arcom szája nyílik

„Valamire! Akármire!”

„Nem tudok. Hiába próbálok, nem tudok emlékezni. Csak akkor tudnék emlékezni, ha tudnám, hogy hol vagyok. Igen. Most érzem, most látom, hogy itt vagy. Itt vagy? Ugye itt vagy? Segíts! Segíts, hogy ne csússzak vissza! Éva!”

„Mondjad!”

„Mennyi idő telt el?”

az arc, ami itt van előttem, az arcban mozogni kezd a szem, ide-oda mozog a szem, mintha valamit keresne

„Nem tudom. Semennyi. Alig valami.”

„De mennyi?”

„Egy perc. Talán egy perc.”

„Mióta? Ha eltelt, akkor most hány óra van?”

„Fél egy. Fél egy múlt egy perccel.”

akkor jó; megmenekültem; eltelt, elmúlt egy perc; nem áll

„Próbálj beszélni! Jó? Vagy beszéljek hozzád?”

„Ne! Azt ne! Akkor rögtön ráfutok az automatizmusra!”

fél tőlem, mert hülyeségeket beszélek, de hogyan magyarázzam?

„Milyen automatizmus, kedves?”

„Nem tudom. Így érzem. Ha elkezdődik valami, akkor az rögtön függetlenné válik mindentől; folyamat lesz belőle; de akármi kezdődik, mindig ugyanoda érek. Érted? Ahhoz a vonalhoz. Ha minden pillanattöredék nem szolgál valamilyen újdonsággal, akkor rögtön visszacsúszok ebbe a saját körömbe, akkor elveszítelek, és visszatérek oda. Érted? Elveszítem azt, hogy reálisnak hiszlek, pedig tudom, hogy csak látszat vagy.”

„Tudod, kedves, mit kéne csinálnod? Próbálj számolni.”

„Számolni?”

„Igen.”

„A számokra emlékszel?”

„Igen.”

„Akkor próbálj számolni. Jó?”

„Un, deux, trois, quatre, cinq, six, sept, huit, neuf, dix, onze, douze, treize.”

„Jaj de jó! Tovább!”

„Treize, quatorze, quinze, seize.”

„Tovább!”

az idő szökken veled számról számra, számolhatod számról számra számolhatod, de mikor jutok akkor a végére ha számról számra

nem!

ha csak számlálva múlik, akkor nem kell; arra képtelen vagyok, nem tudhatok öt évet vagy tíz évet vagy nem tudom mennyit végigszámolni; de miért számoltam franciául? miért nem magyarul?

nem akarom tudni! miért nem akarod tudni, kedves? emlékezzél! mire? miért nem magyarul? miért franciául, miért francia számokkal számláltad az időt? Nem tudom. Emlékezzél! Nem tudok. Valamire akkor kéne tudnom emlékezni, amire nem tudok. Pedig biztosan valamilyen fontos oka van, hogy nem magyarul kezdtem számolni, hanem francia számokat kezdtem mondani. És ez az ok el van rejtve, kedves. Mert nem tudok emlékezni. Emlékezzél! Mire? Ki kérdezi? Az ösztöneid. Az ösztönök óhajtják tisztázni magukat bennem, kedves. Magyar ösztönök, vagy francia ösztönök. Ami vagyok. De mi? Valaki mindig kérdez. Én magam, magam engem. De nem tudom. Akár magyarul, akár franciául. Az időt nem lehet számolni. Amíg franciául számláltam valamit, az soha nem érintette az időt; vagy az idő után, vagy az idő előtt, de egyetlen szám sem illett az időre. Az időt nem tudom eltalálni a számokkal. Mert nem tudok megállni. Nem tudom biztos ponthoz igazítani magam. Nincs pihenő. Csak a logikámat hajtja az erő, bebizonyítson számomra is felesleges dolgokat. Megyek, de nem előre. A lényeges mindig a feleslegeseken keresztül nyilvánítja meg magát. Ezt az egészet azért kellett végigélnem, feleslegesen, hogy eljussak ide. Bebizonyítsa: nincs előre, hiába számolnék előre. Fogalom, amelyről le kell mondanom. Se előre, se hátra. A képtelen mű önbizonyítéka. Kör, ami semmi tapasztalattal, csak önmaga ürességével szolgál. Miért kell kibírnom ezt? Miért kell átvészelnem minden bukást? Miért kell ugyanazon a körön, egyre mélyebbre, ugyanoda érnem?

„Kibírod kedves! Nincsen semmi baj. Melletted vagyok! Itt vagyok. Kibírod kedves! Nincsen semmi baj.”

Jó hallani. Pedig tudhatnám: csábít. Nyugalma, biztonsága, bizodalma csábít. Becsábít a reménnyel, vissza ugyanoda. Visszacsábító! Húzza, tölti szenvedésem idejét. De lassan felvérteződtem ellene. Már nem hihetem, hogy valódi. Tudom, csak az életösztön csábítása, amely éppen úgy beszél bennem a maga formájában, mint a halál a maga jeleivel. Dialógus. De éppen ez a dialógus nem húzható tovább. A végeredmény elkészült. Ha nem tudom megszüntetni ezt a végeredményt is, akkor tovább kell csinálni. S eljutni újra és újra, ugyanoda. Percről percre. Nevetséges! Nevetséges fogalom a múltból. Azt az egy percet is azért mondta, hogy reményt adjon. Az életvágy aduja a halál ellen. Annak az egy percnek az illúzióját az életösztön adta a halál ellenében. Vagy ő mondta, de azért, hogy megtévesszen. Mindegy. Érzem, az idő áll. És nem tudhatok a végtelenségig topogni benne. Kérdezd meg, ellenőrizd! Nem, már nem kérdezem. Múlik, telik az idő, csak a te illúziód, hogy megállt! Nem, ne kérdezd, csalódásod elmélyíti az őrületet! De hiszen ha tőle kérdezed, ő megmondja neked az időt!

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Mennyi idő telt el?”

„Mióta mennyi? Semennyi. Semmi!”

„De hány óra van?”

„Fél egy. Fél egy van, kedves.”

Igen. Rendben van. Ellenőriztem, megkérdeztem. Be kell fejezni.

„Kedves! Figyelj. Próbálj meg lefeküdni. Aludni. Próbálj meg lefeküdni!”

Nem. Nem kísérletezem tovább. Már nem próbálok semmit. Elég volt. Akármit próbálok, ugyanoda érek. Abba kell hagyni.

„Kibírod. Nem történt semmi különös.”

Csendesen kéne elmúlni magamból, ha megszüntetni nem tudom.

„Feküdj le. Kialszod és elmúlik.”

Nem! Nem akarok lefeküdni. Nem akarom ezt a rothadt hangot hallani tovább!

Elég volt! Nem bírom ki!

„És ha felébredsz, éppen olyan lesz a világ, mint volt!”

Nem. Nem akarom, hogy olyan legyen! Nem lesz, hiszen nincs. Miért kell ezeket a nyomorult hangjaimat beszélni hallanom? Miért beszélgetnek, miért tépnek kétfelé, amikor csendesen szeretnék elmúlni egyedül.

Skizofrén pszichózis.

Még így is meghatározza nekem! Nem akarom! Nem akarom! Engedjétek ki magából! Be vagy zárva! Nem hallod, te átkozott? Engedje ki magából!

Fehér keretben sima sötét felületen halvány foltjai éles síkjai a fénynek. Kinn. De nem látni ki. Kinn éjszaka van. Az erkélyajtó üvegén fények és egymásba átmosódó foltok tükrözése. Mert kinn éjszaka van. És a szoba tükröződik. Az a valami, ami az imént bennem ordított, dübörgött, lassan visszahúzódik, s ahogy visszatér önnön homályába, úgy foglalja el helyét ennek a szobának a csendje; a mozdulatlan látvány. És érzem, ahogy a szoba elfoglalja helyét bennem, úgy térek vissza magamhoz, ami voltam. Itt állok, s ebben nincsen semmi különös. Körülbelül a szoba közepén. De nemcsak látom, a talpammal, a bőrömön is érzem, hogy itt állok, s ebben nincsen semmi különös. Kissé felemelhetem a kezem, s érezhetem. Aztán visszaengedhetem, s érezhetem ezt is. A valóságot, amely még törékeny ugyan, mert félő, újra elveszítem, de ami mégis, minden kétséget kizáróan itt van a szobában, s visszatért belém is. Vigyáznom kell a mozdulatokkal, még nem szabad nagyon mozogni, nehogy elveszítsem. Az üres ágy, a fehér lepedő gyűrődései, ráncai. A fény sima szóródása, felcsillanásai a tárgyak élén. Ez is rendszer. A valóság a legvégletesebb rendszer, ahol az észlelések észrevétlenül adják az embert kézről kézre. Ha itt állok, akkor nem állhatok ott. Ez a valóság törvénye. S míg innen eljutnék oda, a tér megszámlálhatatlan részletei adogatnának kézről kézre; míg odajutnék. Ez az idő.

„Feküdj le kedves. Jó? Kialszod magad, és elmúlik. És ha felébredsz, éppen olyan lesz a világ, mint volt.”

Már olyan. Még olyanabb, mert örülök neki. A hangnak, a hangjának, amely olyan lágyan idomul ennek a szobának s az én gondolataimnak a csendjéhez. S oldalt fordítom a fejem, és lassan, éppen abban a ritmusban, ahogy oldalt fordítottam a fejem; elfordul a látvány. Tehát oldalt fordíthatom, a valóságban így van: ha a hangját hallom, akkor ránézhetek. És ott áll az asztalnál. Igen, az asztal. Ahol ült. S mindez olyan természetes és egyszerű, hogy ő nem is csodálkozik rajta. Csak fáradt az arca; a mosolyában a fáradtság. Milyen esendő és nyomorult voltam magamban. De addig küszködött, addig harcolt, amíg visszahúzott ide. És elfáradt. Jó lenne közelebb lépni hozzá, megérinteni. De törékeny; féltem magamban a valóságos érzeteknek ezt a törékeny, egyszerű rendszerét. Arcának lágy vonásai, majdnem tömzsi, csaknem esetlen testen a mellek, a bármikor rezzenő mell a leplezetlen hús sötét holdudvarával mégis gyöngéddé varázsolja ezt a nagy testet. De hiszen megérinthetem! Lépek felé, s a lépés nem más: egy lépés felé.

„Éva! Azt hiszem soha nem mondtam még. Nagyon szeretlek.”

Két tenyerem között nyugtázza vallomásomat; két tenyerem közé szorítva nyílik a mosoly; tenyerem érzi bőre melegét; mintha a mosoly lassan, ügyeskedve, kinyitná arcát az anyag fáradtságából; de ellenkezőleg: a mosoly mutatja, milyen fáradt, vallomásom nem képes feltámasztani; mosolya rutin, udvarias védekezés érzelmeim ellen. Míg eljutottam a szerelemig! Olyan hosszú úton jutottam ide. Nem csoda: az út nyűglődései kioltották az ő szerelmét. Azt a szerelmet, amely engem feltámasztott. Milyen nevetséges. Kétirányú közlekedés azonos útszakaszon. Vajon érzi-e? Egyáltalán érezheti-e, mennyire szeretem? Milyen szavakba, milyen mozdulatokba foglalhatom? Mivel téphetem ki arcából ezt a fáradtságot? Mivel tehetem jóvá mindazt, amit elkövettem ellene? Mivel űzhetem el szomorúságát, amelyet az én közönyöm, mozdulatlanságom, őrületem okozott? Eddig ő harcolt értem, most nekem kell harcolnom érte. A soha nem egyező két elem. Milyen ismerős! De nem ezt az egymásért folytatott küzdelmet nevezzük-e szerelemnek? Hiszen ez csak egy szó. Nem azt a harcot szeretem-e benne, amit értem folytat? Hiszen én is érte harcoltam, magam ellen, azért szenvedtem, hogy egyetlen pillanatra elérhessem őt, azt, aki nem én vagyok. De miért van így, ennyire az anyaghoz kötve? A szerelem miért nem szeretheti önmagát – benne? Miért nem érzékelhetem azt, ami ő,

nélkülem,

csak őt! pusztán önmagáért.

Nem! Vigyázz! Ha így gondolkodom, nyúlik az idő. Ami történt, nem más, mint a szerelem hosszú ideje. Küzdelem értem, érte. Vele ellenem. Visszatekintve: milyen kellemesen mulatságos idő; az öntévesztésnek milyen mulatságos kalandjai. A szerelem ideje, amely kioltotta a valóságos időt. Az idő, amely azért szűnt meg, azért harcolt önmaga ellen, hogy feltámassza bennem az elhalt, szexualitássá züllött szerelmet. Így adja vissza azt az időt, amit elrabolt. Visszaadta a szerelemmel, ami azonos az ő néven nevezhető, valóságos lényével.

Milyen szép! Itt állunk. Éjszaka egy városban. Hasonló ólakban hasonló állatok töltik az éjszaka idejét. Szobák. Emberek. De arról, ami itt van, nem tudhat senki. Arról, ami itt történik velünk, s ami annyira hasonló ahhoz, ami velük, hasonlókkal történhetik, erről mégsem tudhat senki. A valóság variációs lehetőségeinek csodája: itt vagyunk ketten.

„Fáradt vagy? Biztos fáradt vagy, kedves. Próbálj aludni. Itt maradok melletted. Jó? Nem lehet semmi baj. Melléd ülök, vagy ha akarod, melléd fekszem én is. Feküdj le. Jó? Próbálj aludni kedves. Nincsen semmi baj.”

Nem. Nem érez semmit abból, amit én. De nem baj. Folytatódik az idő. Aludni. Megpihenni. Mellette. Ez is a szerelem idejében. Az ágy. Ott az ágy, el kell indulni.

Még érzem kezének helyét: vállamat kiengedte karjának súlya alól. Tenyeremen még érzem arca melegét. Az ágy. Kiválasztottam tehát egy pontot a térből, ahová elérhetek.

Fölém hajlik, melle mellemet éri. Ha fölém hajlik, akkor nem függőleges, hanem vízszintes helyzetben vagyok. Bizonyára fekszem. Az ágyon. Igen, ezt a pontot választottam a térből, ahová eljutottam. De mikor? Éppen a lefekvés mozzanata, a ritmus valahol elveszett az időben. Lényegtelen. Úgy látszik, egy pillanatra, míg az ágyra lefeküdtem, visszacsúsztam.

„Hozzak vizet, kedves? Nem vagy szomjas? Limonádét? Jó? Vagy vizet? Nem vagy szomjas?”

mégis, mennyivel egyszerűbbnek, józanabbnak érzem magam, mint az előbb. Limonádé. Citrommagok egy pohár alján. Vizet hoz. Az előbb valamilyen szentimentális hullám puffasztott, de most egyszerűen itt fekszem. Nem csoda: képzelt borzalmaimból átcsúsztam a megváltás képzetébe. Szerencsére nem vette komolyan. Vigyázni kell, vagy aludni.

A toronyóra élesen csöndít egyet a fülemben,

szünet,

s üti a másodikat.

Kettőt ütött. Többet nem üt. Kattan, nyekereg a szerkezet, hallom. És csend. Ez azt jelenti: fél van. Fél valamennyi. Az idő nem hagy aludni. Jelzésnek szánta? Nekem! Jelezte, nem mozdulok előre, csak képzelem. De miért gondolkodom ezen, amikor aludni akartam? Nem baj. Vigyáznom kell, ebből a valóságból ne térjek vissza, s akkor nincsen semmi baj. Jelezte az időt, hogy ne alhassak. Állandóan tudatosítanom kell azt, ami van, nem alhatok; ha elaludnék, elveszteném az időt. Itt fekszem, s mert folyamatosan fekszem itt, ez időmúlást jelent. De hogyan tudatosítsam?

Itt fekszem.

Itt fekszem.

De ha folyamatosan fekszem itt, akkor nem érezhetem, hogy itt fekszem, mert ez nem más, mint újabb automatizmus, az ittfekvés automatizmusa, ismétlődik, az ittfekvés ismétlődései. Azonosság. Az egyik időben ugyanúgy fekszem itt, mint a másikban, tehát nem tudhatom, mikor van az egyik idő, és mikor a másik. Nem tudhatom, ami van, az nem azonos-e azzal, ami volt.

A másodpercmutatót kéne nézni. Az órámon van másodpercmutató? Van. Tehát emlékszem. Csak a karomat kéne kinyújtanom; a radiátorig; a dosszié tetején van az órámon a másodpercmutató; de ha kinyújtanám a karomat, bármily óvatosan csinálnám, mozdulat lenne, s már nem feküdnék itt. Ha nem feküdnék itt, így, ilyen mozdulatlanul, akkor talán ismét megindulna a folyamat, nem tudhatnám: hol vagyok? itt? vagy ott? A mozdulat saját csapdámba vezetne. Vigyázni kell! Vagy így is a csapdámban vagyok már? Az ellentéteket kéne összehangolni. Nem lehet. Feküdni mozdulatlanul, de úgy, hogy közben a másodperc minden töredékidejében történne valami más. Ha minden történés csak meghatározott ideig mozogna bennem, míg itt feküdnék mozdulatlanul; ha minden történés egy másodperc múltán átadná helyét a következő történésnek, akkor soha nem kéne az órámra néznem; én lennék a mozdulatlan tárgy, az óra, s a mozgás bennem ketyegné az időt; a történés mérné saját idejét velem, aki azonos lennék a történéssel. Önmagam történéseinek helye lehetnék mozdulatlanul, de mértéke és tárgya is. A teljes, a hézagtalan azonosság: a belső és külső ellentétének megszűnése. Ahol nincs szükség az időre! Újabb rögeszme. Lényege ugyanaz: hiába igyekszem elérni a mozdulatlanságot vagy a mozgást; az idő csak halálom mozdulatlanságában helyezkedhetik belém, de most még vagyok, hiába fekszem itt mozdulatlanul, hiszen vagyok, a gondolataim mozognak, az idő mégis áll, mintha már nem lennék. Mintha fél egykor megszűntem volna lenni. De most már tudom: valóságos halálomat előidézni, ha nem tudom, akkor úgy kerülhetek ki rögeszméimnek rendszeréből, ha sikerül megragadnom a valóságnak nem azonosságra, hanem változékonyságra utaló pontjait. Ami nem ismétlődése a már megtörténtnek, hanem kibontakozás az ismétlődésekből. Vigyáznom kell; találni kéne egy ilyen pontot. Mostanáig jól megőriztem magam, most vigyázni kell, megtalálni ezt a pontot.

Víz. Talán a víz! Kiment, hogy vizet hozzon nekem. Limonádé. Limonádé már volt. Víz. De a víz sem új motívum, a víz is visszatérő motívuma a rendszernek. A nő vizet nyújt a kínlódó férfinak. Séma. Egyszer vagy kétszer már kiment, és visszajött, kezében a pohárral, és kiment, hogy vizet hozzon. A séma ismétlődése. Ha minden ismétlődik, akkor minden jelenség, kép és mozdulat öntudatlan motívuma a rendszernek. Olyan motívum, amely sematikus ábrázolásban szimbolizál valamit. Motívum ő is, motívum vagyok magam is. Kapcsolatunk is motívum. Meghatározott mozdulatokat ismétel, míg én meghatározott logikai körömön futok. Ugyanonnan ugyanoda, mindketten a magunk körén. A két kör sem összekapcsolódni nem tud egymással, de körök lévén, elfordulni sem tudnak egymástól. Ami azt szimbolizálja: ha érintkezni nem tudunk is, szükségünk van egymásra. Amikor én pályámon futva elérek a halálhoz, ő éppen egy mozdulathoz ér a saját pályáján keringve. Mozdulatával életre, további mozgásra csábít. Ez valóságosnak tűnik, mert látszólag nem azonos, hanem sajátos variációja egy régebbi mozdulatának. Az újdonság látszata kiszabadít ismétlődéseim rendszeréből. A mozdulat is motívum. A víz, az ölelés, a biztatás motívuma; tehát anyag, anyageszme, vagy eszme formájában megjelenő motívum. De ezek a motívumok lényegében nem szimbolizálnak mást, mint az élet folytatásáért vívott női küzdelmet. A mozdulatok variációs lehetősége végtelen. Megtévesztene, ha nem érezném lényegük azonosságát. Szimbolikus motívumok. S én minél jobban hadakozom a valóság egyértelműségéért, annál jobban elsüllyedek a szimbolikus többjelentésűség érzetében. Mert gondolkodom. Hiába küszködöm a gondolataim ellen. Gondolkodom; véglegesen elutasítani vagy véglegesen elfogadni semmit nem tudok. Mert gondolkodásom maga az idő. Gondolkodásom megszűnése megszüntetné bennem az idő motívumát, megszűnne létem is. Létemet azonban nem engedi megszüntetni: ő. Aki bizonyos szempontból személyes, bizonyos szempontból személytelen motívum a rendszeremben. Ha személyes formában jelenik meg, akkor a megszűnés, a feloldódás, az élettől való szabadulás felé ránt, tehát a halált szimbolizálja. Ha motívum formájában jelenik meg, akkor a halál akadálya, az életet, a szerelmet szimbolizálja. És a két véglet között vergődve futok körömön.

Reális és irreális, valós és valótlan – nem két, egymástól független rendszer tehát. Éppen ellenkezőleg. A nagy rendszer részei. Hiszen az egyik csak a másikhoz való viszonyában létezik. Csak az irreális vonatkozásrendszerében láthatok valami mást reálisnak; és a reális vonatkozásrendszerében mozogva irreálisnak, amire nézek. Amikor tehát a reálist és az irreálist igyekszem szétválasztani, rögeszme, téveszme, logikai hiba nyűgöz. Végletes tudás, nem tudhatok mit kezdeni vele. Ugyanis mindig csak egy, kiválasztott vonatkozásrendszerben mozoghatok. Egyszerre mindkettőben: lehetetlen. A kettő között bizonyára van stabil pont, ahonnan mindkettő szemlélhető, de ennek a stabil pontnak a megtalálásában bízni illúzió. Ha egyetlen, kiválasztott vonatkoztatási rendszerben mozgok, akkor a motívumok, a lényegükre csupaszított mozdulatok és képek úgy helyezkednek el, hogy semmi mást, csak önmagukat bizonyíthatják. Abban a rendszerben, amelyben én most mozgok, minden azt bizonyítja: az idő megállt. S a bizonyításnak kénytelen vagyok hinni, kénytelen vagyok áldozatává lenni saját rendszeremnek, míg egy másik vonatkozási rendszer nem gyakorol rám olyan külső hatást, amely tudatosítja, hogy nemcsak az én vonatkozási rendszerem, de más rendszerek is léteznek. Tehát nemcsak én, hanem ő is. Ez a felismerés az újdonság erejével hat rám, egy pillanatra kitaszít magamból; de megértéséhez kénytelen vagyok újra magamra, tehát a magam rendszerére támaszkodni, s akkor már újra a magam körén forgok, míg el nem érek ugyanoda; ha ugyanoda érek, a gondolkodás automatizmusa berántja a megfelelő végkövetkeztetés-motívumot: ha nincs új hely a térben, jelen esetben a gondolat terében, akkor nincs új idő sem; illetve ha a tér, a hely azonos a régivel, akkor az idő is azonos lehet a régivel; az idő megállt. Idő nincs. Persze tudom: az idő nem állt meg, csak az én rendszeremben, de ezt – a másik rendszer logikájából irreálisnak tűnő tényt – kénytelen vagyok elfogadni valóságnak, mert a másik rendszerhez, amelyben az idő előre mozog, nem vagyok képes eljutni;

ilyen sokáig hozná azt a vizet?

Mindenről. Minden, amiről azt hinném, hogy az idő mozgását bizonyítja, végső soron bebizonyosodik: időm a végtelenbe nyúlik; tehát áll.

És miért van sötét a szobában, amikor az előbb világos volt? Ki oltotta el a lámpát? Amikor kiment? Magamra hagyott azzal az ürüggyel, hogy vizet hoz. De ettől a ténytől nem kell megijedni. Bizonyíték; látszatával becsapott. Hozzá vagyok kötözve ahhoz a reális illúzióhoz, hogy mellettem van. Ha mellettem van, akkor ez, ha nincs, akkor a hiánya kínoz. Kínoz, mert nem tudtam megnyugodni még abban a felismerésben, hogy az illúzió is valóság, csak a valóság másik oldala. Akkor tudnék csak megnyugodni, ha tudatosítanám, mit jelent. A gondolat, ha csak kísérlet formájában is, megpróbálhat egyszerre két vonatkozási rendszerben is mozogni. Összevetni a valóság két ellentétes oldalát. Gondolkozzunk. Abban az illúzióban, hogy ő nincs itt, valószínűleg csak az a tény tükröződik, hogy miközben én ebben a szobában, a mozdulatlan időben hiszem magam, már régóta nem itt vagyok, hanem valahol másutt. Ott, ahol az őrülteket tartják. De nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy itt vagyok. Éppen ezért vagyok ott, mert nem tudtam megszabadulni attól a kényszerképzettől, hogy itt vagyok. Jó. Nem itt, hanem ott. De hol? Ha én csak ezt látom! Ezt! Itt! Ha el tudnám mondani nekik, nekik, akik bizonyára vannak, s az őrültekkel foglalkoznak, velem; ha képes lennék elmondani nekik a logikának ezt a mindig önmagába visszahurkolódó éles vonalát! akkor belátásuk támadna az én rendszerembe, az őrület logikájába; akkor a mozgásaimat sem ítélnék kényszeres mozgásnak, mert megértenék, milyen reális jelentése van annak, ha én meredten nézek valamit, vagy ugrálok; akkor tudnák, hogy nem kényszeres mozdulatokat teszek, hanem ellenőrzöm az időt, vagy megpróbálok kiugrani az erkélyről, vagy egyszerűen csak küszködöm önmagam érzetéért. De éppen az tesz őrültté, ez különböztet meg tőlük; tőlük, akik azt hiszik: az idő előre mozog

azt a kérdést még soha nem tették fel maguknak, hogy előre, de hová?

de éppen ez különböztet meg tőlük: nem tudok belátást engedni magamba, mert rendszerem hézagtalanul kitölt. Mert önmagam vagyok önmagam kényszerképzete. A teljes azonosság.

A toronyóra nyugodt csendülése átüt. Várom a következőt. Csendül. Többet nem.

Amit tehát külső zajnak hittem, belső. Motívum. Magam figyelmeztetem az órával magamat. Hiába gondolkodom, hiába érzem a felismerések elrendeződő újdonságait, az idő még mindig annyi, ugyanannyi.

De miért várom még mindig, hogy történjen valami más is? Miért nem tudok megnyugodni a szemléletnek ebben az idejében? Megnyugodni! Nevetséges, de mégis jó lenne tudni, hogy ők, akik véglegesen elhitették magukkal, hogy az idő halad, előre megy, ők? Jó lenne tudni, most milyen időt hisznek maguknak, mert elszakadtam tőlük, s azóta nem tudom. De hiszen nincs különbség! Ami különbség van, az csak a viszonylatrendszer különbözősége. Ők éppen úgy nem tudnak a világegyetem, a nagy rendszer idejéről, mint én az ő idejükről.

Talán éjszaka van.

Ha ennek a szép nőnek a látszatát nem érzem magam mellett, akkor ez azt jelenti, hogy a külvilág most nem akar hatást gyakorolni rám; ami egyben azt is jelenti, hogy a külvilág, ami jelenleg az őrültekháza, ha valamilyen hatást gyakorol rám, akkor az a hatás nem valóságosan, hanem ennek a szép, múltamból ismert nőnek a formájában jelenik meg. Bizonyára etetnek, fürdetnek, fenntartják fizikai létemet, de ha etetnek vagy fürdetnek, tehát hatást gyakorolnak rám, én nem a hatás valóságos formáját, hanem rögeszmémet: ezt a szép nőt látom. Most azonban nem jelenik meg, most csak a sötét szobát látom, rögeszmém tárgyi terét; ez azt jelenti, hogy békén hagynak, azt hiszik, hogy alszom; pedig nyitva a szemem, mert látom a szobát. Jó lenne, ha nagyon sokáig békén hagynának, mert ha a nő megjelenik, akkor akcióba lép az erő, megindulnak a vonzalmaim; vonzalmaim miatt hiszékennyé válok, a hiszékenység sebezhetővé tesz; akkor nem tudom, hogy mit tudok és mit nem, és ez a kibékíthetetlenség elterel a halálhoz, a saját halálom illúziójának valóságos átéléséhez, amit sem előidézni, sem elviselni nem tudok. Ha békén hagynának, szépen nyugodtan kivárhatnám a halálomat. Ők is ezt teszik, várnak. De a motívumoknak sokkal gazdagabb rendszerével szórakoztatják magukat.

Én elvesztettem önmagam érzetét, csak elgondolom, hogy vagyok.

Ezért másokat sem érezhetek.

Lecsupaszodtam az alapmotívumokra.

Ezért nem érzem a motívumoknak azt a gazdag rendszerét, amit életnek neveznek ők. Ezért nincs valóság, csak szimbólumok.

Életem a szimbolikus motívumok ismétlődése; állandó, teljes belső azonosság.

Ezért nincs idő.

De ennél többet tudok. Idő van. Születés és halál. Motívumok születnek és halnak. A születő és haló motívumoknak bizonyos variációja embernek neveztetik az emberi variáció által. Emberek: variációi ugyanannak a gesztusnak. A gesztus: az erő ritmikusan ismétlődő mozgása; kilégzés, belégzés; születés és halál. A ritmus neveztetik időnek az ember által; a ritmus neveztetik születésnek és halálnak. A ritmusban az ember kapcsolatba kerül a gesztus más variációival, amelyek szintén születnek és halnak, hiszen ők is a gesztus motívumai; kövek, fák, állatok. Ez a kapcsolat neveztetik életnek. De az egész: azonos dolog ritmikus, variatív ismétlődése.

Én elvesztettem a kapcsolatomat a gesztus másféle variációival, amelyek megismerése olyan szórakoztató és olyan lehetetlen ennek az időnek nevezett ritmusban. Csak a gesztust, a ritmust érzem, az üres formában az üres erőt.

Akik a születő és elhaló motívumoknak csak különbségeit, variabilitását érzik, azoknak ez a végtelenből a megnevezés által kiszakított, de abból kiszakíthatatlan ritmus rövidnek tűnik; azt mondják: az élet ideje rövid; hiszen a variációk száma, amelyek körülveszik őket, megismerhetetlenül végtelen. Tehát létezik egy Sok, amihez viszonyítva az övék Kevés. Én nem érzem a motívumok különbségeit, csak tudok róluk, mert én is részt vettem a megismerés hajszájában, de most már azt is tudom, hogy a variabilitás nem lényegi különbségeket, hanem éppen lényegi azonosságot jelent. Számomra tehát az idő, amely elválaszt a ritmus végétől, halálomtól, számomra ez az idő hosszúnak tűnik, mert bennem a gesztus már nem látja és nem ismeri más variációit, csak saját magát, a gesztust.

Ha a variációk ugyanannak a gesztusnak megismerhetetlenül végtelen, azonos lényegű motívumai, akkor hogyan mondhatjuk azt, hogy van idő?

Ha én, mint variációja egy minden motívumában-variációjában azonos lényegű gesztusnak, mégis képes vagyok más variációk érzékelésére, az összehasonlításra, akkor hogyan mondhatom azt, hogy nincs idő?

Becsavarodtam. Megint becsavarodtam a saját logikámba. Újra. Újra ugyanazok a motívumok, a logikának ugyanazok az állomásai.

Le kellene mondanom a valóságos idő képzetéről, s akkor megnyugodnék. Végleg elszakadni attól a rendszertől, amelyben éltem; az ő rendszerüktől. Így csak vergődöm a két rendszer között. De ha megint ezt a kibékíthetetlenséget érzem, akkor nem bírom ki. Nem bírom. Akkor bizonyára megint ugrálok, vagy olyan mozdulatokat teszek, amelyeket ők nem érthetnek. Kérem, öljenek meg! Miért nem ölnek meg? Miért hagynak így kínlódni saját magamban?

Nem ölnek meg. De akkor gondolkodnom kell, és ezt nem bírom. Meg kell ölnöm magam. Ez is csak gondolat. Az öngyilkosság gondolata ismétlődik. Motívum. Szimbóluma az életképtelenségnek, a halni nem tudásnak. De csak gondolat. Nem, ezt nem bírom. Megőrültem. De hiszen ezt is tudom! Tudom. Már ezt is tudom, és miért kell mindig ugyanazt tudnom?

Ezek szerint az őrület nem más, mint állandó kibékíthetetlenség az idővel. Kibékíthetetlenség a bizonyossággal és a bizonytalannal.

Ezt is tudom. Már tudtam. Miért kell újra tudnom, miért nem mozdulok? Megint benne vagyok. Visszatértem oda, ahonnan elindultam.

Istenem!

Ez a szó. Ez a szó nem azonos azzal, amit eddig gondoltam.

Ha imádkozni tudnék! Az imádság ismétlés. Begyakorlott szavak ismétlődésének automatizmusával önmagadra fordít. Ahonnan szabadulni akarok! De minden, akkor minden, ami eszembe jut, az csak én vagyok, csak önmagamra fordíthat, csak ugyanoda.

„Zenét! Akarsz valamilyen zenét hallani, kedves? Hallod, amit kérdezek? Hallod? Zenét! Dzsesszt tegyek föl, vagy Mozartot? Hallod? Zenét! Kedves, válaszolj kedves! Dzsesszt tegyek föl, vagy Mozartot?”

„Mozartot.”

Csend van.

Mintha távolról hangok jönnének felém; egyre közelednek, pedig én mozdulatlan vagyok. De látom a hangokat, amint dübörögve görögnek a távolból felém; hangok! valamilyen hangok! Több hang, nagyon sok különálló hang, mégis egységes nagy tömegben jönnek. S itt vannak már. Elöntenek, mint egy nagy hullám, átcsapnak a testemen, testemet magukkal sodorva; s a hangoktól, amelyeket látok! de furcsa, látom a hangokat! szürke, apró világosszürke szemcsék hullámzó tömege; de itt hagyják a testemet, nem viszik tovább, rajtam keresztül mennek tovább; de nincsen vége, mert egyre újabb tömegek csapnak át, s a hangok tömegétől érzem a testem! itt hever a hangok szakadatlan áramlása alatt, s látom a hangokat, hogy ez az egységes szürke dübörgő hangtömeg a csillogó részlethangok cikázásából áll; de ezek a csillogó-fénylő részletek, miközben átsuhannak rajtam, mint egy hullám, mintha iszonyatos küzdelmet vívnának egymással, egyik tépi magát a másik szorításából, s akkor új hang, új csillanás születik: a megszabadult! de ez a harmadik eltűnik a tömeg szürkéjében, de hiszen mindegyik ilyen, mindeniknek ki kell tépnie magát, mindegyiket nyűgözi egy másik; az elhaló, a szürkeségbe visszatérő szemcsék hatalmas bőségben ontják magukból a szabadultak felszikrázó csillanásait; és minden csillanás máshogy mutatja meg magát a hömpölygő tömegben, és másféle fénytöréssel hullik alá; föl és le, fényesen húzzák maguk után a felszikrázás és kihunyás megszabott íveit, s az ívek egymásba fonódnak, a rendszertelenből így alakul rendszer, s mennek előre.

Látok.

Látom a szobát. Az ágyat, a lábam, az erkély nyitott ajtaján a fény síkjait az árnyékokba átmosódni. És hallom ezt a súlyosan könnyed, áttekinthető dübörgést; az egymásba hurkolódó, egymásból kilépő ívek törtetését egy olyan pont felé, előre, egy olyan pont felé, amelyet nem ismerhetek, mert kívül van rajtam; túl; látom a hangokat, és látom a szobát; egyszerre a külső és a kívülről bezendülő teret; és látom a testét; a hangok hullámaiban áll; rajta, az ő testén is átsodródnak ezek az előre, igen, előretartó hangok, s áll a dübörgésben fölöttem, és nyújtja a poharat, de ő mintha nem látná a zenét.

Nem láthatja. De nem látom már én sem, eltávolodik, a mélybe zuhan, mint egy lavina forgataga; távolodó dübörgése, látványa azonban itt hagyja nekem a csendben a zenét, a zenét, azt a zenét, amit hallok, a zenét, amely a csend végtelenségét szervezi a végesség szigorú, ám játékos rendjébe. És itt áll fölöttem a pohárral. A muzsika minden hangja a csendből szerveződik, de nem adja vissza magát a csendnek, küszködik ellene, egy következő elemben folytatódik, hogy ne vegyem észre, ő, aki volt, már kénytelen kimúlni; ő, aki volt, saját folytatásában tagadja meg és vallja be önmaga végességét; kimúlt, visszahullt a csendbe a következő és a rákövetkező is, a folytatók, mert azok is a következőben és a rákövetkezőben folytatódnak, s így egyre többen vannak azok, akik voltak; olyan gyors rákövetkezésben, hogy ez a gyorsaság, a ritmus megtagadni látszik azt, amiből született: a csendet; de két egymást követő hang között még mindig ott a csend; de oly gyorsan, olyan ritmusban igyekszik folytatódni, hogy a rés, ez a csend birodalma két hang között, nehogy kitáguljon, minél keskenyebb legyen! mert érzi, ha nem folytatódik, ha a csend rése kitágul, akkor vissza kell térnie abba, amiből született.

Akkor vége. Akkor mégis megmenekültem. Vagy újabb motívum, a csábítás újabb, visszatérő önáltatása? Nem. Hiszen a zene éppen azt bizonyította, amit nem tudtam megoldani.

Van idő, mert van előremenetel, mert egyre több az, ami volt.

De honnan tudja, hogy mindig akkor kell bebizonyítania valamit, amikor éppen elértem a halálomat? És visszaránt.

Itt áll fölöttem. Mintha az idők kezdete óta itt állna, s nyújtaná a poharat. Ez nem lehet igaz. Túl szép, túl szentimentális lenne, hogy éppen Mozart zenéje ébresszen rá a valóságra. Egy pohár víz csillogása a zenében, és testének tökéletes formái. Túl szép.

De a poharat, pedig nem hittem, hogy valóságos pohár, látom, a kezem, az ösztöneim elveszik a poharat a kezéből, s már iszom a vizet. És a pohár pereme fölött láthatom arcának szorongó figyelmét mosolyba oldva. Érzem és hallom a víz anyagát kortyokban lefutni a torkomon, de onnan már nem tudom hova megy: mintha csak nagy fej lennék, s alatta üresség, a semmibe csorog a víz, pedig látom, hogy ott van a test, ami a vizet elnyeli, éppúgy látom, mint az ő testét, ha a pohár pereme fölött nézem, de most nagyon ravasznak kell lennem, becsapni őrületemet; a vízivás automatizmus. Elveszem a szájamtól a poharat, pedig még innék, az a forró űr, ami a fej, még kívánná a vizet, de lehet, hogy nem a vizet, hanem a vízivás automatizmusát kívánja, s azt nem engedhetem meg neki.

„Nem kérsz többet?”

„Nem.”

„Én is nagyon szomjas vagyok.”

Fölöttem issza a víz maradékát. Karja kinyúlik valahová, de az már kívül van a képen. Koppan. A pohár koppant. Igen. Ott az éjjeliszekrény, kívül a látható képen, de ha megfordítanám a fejem, akkor láthatnám. Látom. És az éjjeliszekrényen a magnetofont.

De miért nem hallom a zenét?

Hallom, de már nem érint úgy. Nagy távolságban, a valóságosan látható távolságon túl, göröngyös úton zötykölődik előre, de hová? Kikerülni a hangzatoknak ebből a közömbös automatizmusából.

„Adjál egy cigarettát!”

hallom a hangom, de nem tudom, hogyan jutott eszembe a cigaretta.

„Elszívtam. Elfogyott.”

„Mikor?”

„Most. Elszívtam.”

Hazudik. Azért mondja, hogy ne történjen semmi. Itt maradjak a hangok automatizmusában. Visszazuhanjak oda, ahonnan kikerültem. Újabb motívum legyen ez is, csak egy újabb kör a saját pályámon. Vádaskodni nem szabad. Ismétlés lenne ez is. Bizonyos pontokon mindig ismétlődik ez a vádaskodás.

„Ott van a táskám. A szék alá tettem. A táskámban találsz egy csomag cigarettát.”

Fölkel. Hogyan juthatott eszembe a táskám? Átsuhan a képen, amit látok. Eltűnik.

„Nem találom.”

Fölemelkedem. Mintha az ágy tetején állnék egy kitágult képben, ami a szobát ábrázolja. Elindulok, mintha szállnék a tárgyak között: nem érzek, csak látok. De a nyitott erkélyajtó csukva van. Mert megint ki akartam ugrani. De ki csukta be, amikor az előbb még nyitva volt?

Mert ki akartam ugrani. Két ujjam közt, a kezemben cigaretta. Szívom, de nem érzékelem, hogy szívom, csak látom, s az ízét sem érzem. Mikor ülök itt? Igen. Itt ülök, hátamat a falnak vetve az ágyon, és szívom, pedig nem kell. De ez nem van, hanem volt. Olyan csend, olyan a csend, mintha mégis most ülnék itt. A hamutartó, igen, a hamutartó ott van a dosszié tetején. Akkor mégis itt vagyok, mert ott a radiátor egy karnyújtásnyira, és a radiátoron az a dosszié és rajta a hamutartó és az órám és a két cigarettásdoboz. Meg kéne nézni az órát, és akkor tudhatnám, hogy most ülök-e itt, vagy már nem. De valamiért, nem tudom miért, félek; félek megnézni az órát, pedig a kezem már ott van, és a hamutartóba ejti a cigarettát. De miért van két cigarettásdoboz a dosszién? Az előbb csak egy volt, az a feltépett, üres doboz, de most ott van a másik is, tele. Ha kettő van, akkor mégsem kell megnéznem az órát, akkor ez azt jelenti, múlik az idő.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Miért van ott két doboz? Hogyan került oda az a másik doboz?”

„Emlékezz kedves. Próbálj, mindig próbálj emlékezni. Én azt mondtam, hogy elfogyott a cigaretta, mert elszívtam. Emlékszel? És akkor te felkeltél, megkerested a táskádat, sokáig kerested, mert azt hitted, hogy a szék alá tetted, pedig az ágy és a radiátor között volt. Emlékszel? És megtaláltad. Te vetted ki a dobozt a te táskádból. Emlékszel?”

„Azt hiszem, emlékszem, most, hogy mondod, mintha valóban, de lehet, hogy csak képzelem. De most mintha valóban itt lennénk és beszélgetnénk, bár úgy hallom, hogy megint magamban beszélek.”

„Nem. Nem magadban beszélsz kedves, hanem velem.”

„Veled?”

„Igen.”

„És te valóban vagy?”

„Igen, itt vagyok veled.”

„Akkor úgy látszik, hogy lassan elmúlik, mert tényleg, én is úgy érzem, most úgy látom, itt vagy valóban. Nagyon szeretném, ha elmúlna.”

„Persze, elmúlik kedves. Ha megpróbálnál aludni! Jó lenne, ha megpróbálnál elaludni. Ne félj semmitől, csak próbálj aludni. Ennyi az egész. Ha megpróbálsz emlékezni, nem baj, hogy beszélek hozzád? nem rossz ez neked? ha megpróbálsz emlékezni, tudhatod, hogy nem történt semmi, csak szívtunk, s ami benned történt, az ennek a következménye, de a hatása elmúlik, s te éppen olyannak látod majd újra a világot, mint amilyen. Nem baj, hogy beszélek?”

„Nem. Jó, hogy beszélsz, de most már ne!”

„Akkor próbálj meg aludni kedves. Aludni. Tudnál aludni?”

„Igen. Azt hiszem, most úgy érzem magam, mintha beteg lennék, és te ápolnál. De elárulom neked, ne haragudj, elárulom, pedig tudom, hogy nem kéne, szóval nem tudom, hogy mi a betegségem, csak érzem, hogy beteg vagyok. Talán megőrültem, de ez csak egy feltételezés, tudod? Azt hiszem, teljesen elvesztettem az időérzékemet, pedig volt; erre emlékszem, csak azt nem tudom, hogy az milyen volt. Az idő megállt, tudod?”

„Próbálj meg aludni kedves, jó? Eloltom a villanyt, hogy ne zavarjon, jó?”

Akkor sötétség lenne, ha eloltaná a villanyt. De hiszen a sötét! Sötétnek is láttam már a szobát; és akkor ez ismétlés, helyesebben most hallom, amit akkor kellett volna hallanom.

„Nem! Ne!”

Mintha beszélgettünk volna. De ha beszélgettünk, akkor itt van mellettem. Hol?

A komód előtt áll. Az előbb mintha mellettem feküdt volna, és beszélgettünk volna, most pedig ott áll, és mintha a kezébe venné azt az órát.

„Látod? Felhúzom a vekkert, így, így, szépen. Holnap reggel fel kell ébrednem, mert dolgozom. Holnap? Látod milyen buta vagyok! Bennem is összezavarodik az idő. Nem holnap kell fölébrednem, hanem ma, hiszen éjfél már elmúlt. Na! Felhúztam. Látod? Csörögni fog. Mert holnap sajnos éppen olyan nap következik, mint az eddigiek voltak. És nincsen semmi baj az idővel. Megmondjam neked, hány óra van most?”

„Nem, ne! Nem akarom tudni!”

„Pedig megmondhatom: fél egy.”

 

 

 

 

 

Érzem kényszeres mozgásaimat. Látom, csapkodok a kezemmel, rúgok a lábammal. Nem akarom elölről kezdeni. Nem akarok csapkodni, rúgni, mert ez is az őrület mozdulata. De a félelem görcseit csak az akarat rúgásaival fékezhetem, s ezért még jobban hánykolódom az ágyon, még nagyobbakat rúgok, kezem egyre elszabadultabb íveket ír a levegőbe. Mert nem akarom.

„Eloltom a villanyt, jó?”

Kérdezi. Vagy kérdezte. De ha ilyen nyugodt a hangja, akkor ez azt jelenti, hiába látom, hogy itt rugdalok és csapkodok magam körül, hiába érzem, hogy testemet az akarat nem akarásának görcse feszíti és ernyeszti ezekre az őrült mozdulatokra; ha ilyen nyugalmas a hangja, akkor ez azt jelenti, hogy ő nem látja, amit én látok, tehát a valóságban mozdulatlanul fekszem, s mindezt csak képzelem.

„Eloltom a villanyt, jó?”

„Jó.”

Sötét vagy világos, mindegy. Most sötét van. Akkor mégis ez a valóság; eloltotta a villanyt, és sötét van. Kialszom magam, s reggelre minden ugyanolyan lesz, mint volt. Nem. Nem alhatok, mert vigyáznom kell. Az ablakkeret négyszögében derengő szürke fény. Talán hajnal van már. A hajnal is időfogalom. Tehát nem tudom megállapítani, van-e. Lehunyom a szemem, ne gondolkodhassak rajta. De a sötét mozdulatlanság is kapcsolatban van az idővel. Akkor mégis nyitott szemmel kell várni. Akarni nem szabad. De ha akarni nem akarok, ez is az akarat tevékenysége. Akarat nélkül lemondani sem tudok. Át kell engednem magam. Mindegy minek. Ami van. Kinyitódott a szemem. Ezt most nem akartam, mégis kinyílt. Így kell csinálni, így kell lenni. Hagyni: az erő működjön bennem, s ne fékezze az akarat ereje, hiszen úgyis hiába fékezi. Sötét van. Ugyanolyan éjszaka. Az ablak keretében a fény valóban szürke, de nem a hajnal, hanem biztosan az utcai lámpák. Nincs hajnal. Tévedtem. Vagy képzeltem. Az idő bizonyára nem megy előre. Most kéne ellenőrizni az időt. Az órám, egy karnyújtásnyira. Felemelkedem, hogy elérjem az órát, de közben érzem, hogy nem emelkedem föl, hanem fekszem az ágyon, ugyanúgy. Ülök, de fekszem. Fekszem azon az ágyon, amelyen ülök, ugyanabban a szobában, ahol sötét van. De ilyen nincs. Egyszerre ülni és feküdni nem lehet. El kéne dönteni, most hol vagyok. Ülök-e az ágyon, ahol fekszem. Eldönteni semmit nem szabad. De akkor mi ez? A szoba mozdulatlan és csendes. Éjszaka van. Tehát aludtam. Vagy valamilyen kábulatban voltam, de most felébredtem, és nem tudok visszaemlékezni az időre, ami eltelt. A paplant bizonyára álmomban húztam magamra. Nem lehet, mert az előbb még ébren voltam, és akkor nem volt itt ez a paplan. A kezemmel fogom, tehát valóságos paplan. De hiába fekszem itt mozdulatlanul, mégis úgy érzem, mintha gyors, tört mozdulatokkal tapogatnék magam körül. Megszabadulni ezektől a mozdulatoktól! Hasra fordulok. És közben látom, itt fekszik mellettem. Összegömbölyödve alszik a másik paplan alatt. De fölébred, felnéz rám, közömbösen. Felhajtja a paplanját és fölkel.

„Hová mész?”

Feláll.

„Fázom. Hűvös lett. Hozok paplant.”

De miért hoz paplant, amikor a paplan már itt van. És meleg van. És a fejem alatt egy kispárna. Nem tudom, hogyan került a fejem alá. Kinyitja a hall ajtaját. Az ajtó nyitva marad, s ő eltűnik a hall sötétjében. Biztosan ott tartják az ágyneműt. De milyen paplant hoz, ha itt a paplan? Az egyik rajtam, a másik az ő üressé vált helyén. Megjelenik az ajtó sötétjében, valami nagy, fehér, alaktalan tömeget szorít karjával a testéhez. Jön az ágy felé, karjából kicsúsztatja azokat a valamiket. Mintha felém lendülne karja, s a testem ennek a valaminek a súlyát, érintését érzi. Persze, a paplan. Paplant dobott rám. És nyújt felém valamit.

„Tedd a fejed alá.”

De nem tudom elvenni, nem tudom miért, nem tudom elvenni. Keze megemeli a fejemet, és azt a valamit becsúsztatja a fejem alá. Egészen közelről láthatom arcát a sötétben. Kispárna. De mintha nem is ő lenne, az ő arca a sötétben: ez csupán emlékeztet valakire.

Anyám. Halál. Nem ő volt itt, hanem az ő mozdulata tette a fejem alá a kispárnát. És én is megcsinálhatom a halált, ahogy az anyám. Nem félek. Már sokszor meggondoltam. Csak úgy szabadulhatok, ha megölöm magam. Mindez nagyon egyszerű. Most nem érzem a testem, semmit nem érzek. Tehát úgy lendülök majd át, hogy nem leszek bizonyos benne, átlendültem-e már, vagy még mindig itt vagyok. Csak lesz egy végleges pillanat, amikor anélkül, hogy láthatnám, érezném, ez megszűnik. Az erkélyajtó csukva van. A szoba a bevetülő fények békés derengésében. Ez kell, egy ilyen békés szoba, éppen ez. Hanyatt fekszem, az ágyon. Most még. Fejem fölött, valahol kinn, túl a falon, csendít a toronyóra harangja, egyet. És üti a másodikat. Idő. Elérkezett az idő, a jelzést köszönöm. De hason fekszem, fejem alatt a kispárna. Megfordulok, felülök az ágyon, felülök, de mintha még mindig hanyatt feküdnék az ágyon, ahol feküdtem. De hiszen nem kell az ajtó! Az ablakon is kiléphetek az erkélyre!

Az ágy tetején állok, tehát felálltam már, de mintha még mindig az ágyon feküdnék hanyatt; de látom a kitágult képet, a képet, ami nem más, mint a sötét szoba felülnézetből: mintha állnék az ágyon, ahol fekszem.

Innen az ablakpárkányra léphetek. Lépek. Innen az ablakpárkányról láthatom az erkély sötét kőkorlátja alatt az utca mélységét, ahová le kell vetnem magam. Az erkély keskeny, tehát innen, az ablakpárkányról is elrugaszkodhatom. Az utca üres. Az erkély kőkorlátja eltakarja az úttestet, csak a szemközti ház ablakainak szürke csillogását látni, a templom súlyos tömbjén vágott rózsaablak kerek foltját, s lenn a járdát; az úttestet, ahová zuhanok, nem! könnyű így, jó zuhanni, mert akkor most két hely között vagyok. Még nem ott, de már ott sem. A puffanás, mintha súlyos rongyköteget dobtak volna le; de hiszen ez a saját testem puffanása volt! És hallom, a csendben léptek csattognak felém. Nem lett volna szabad! De jól zúg és

sötét

és akkor túl vagyok rajta, vége.

De ha túl vagyok rajta, akkor miért fekszem itt? miért képzelem, hogy itt van a kispárna, amikor már nem élek? Vagy élek, és csak elképzeltem, hogy meghaltam? És akkor folytatódik. Nem bírom!

És miért van világos? Ha elképzeltem csak a halált, akkor miért ég a lámpa, miért világos a szoba, amikor az előbb még sötét volt? Azért világos a szoba, mert meghallotta a testem puffanását, és gyorsan felgyújtotta a villanyt, de én már nem ott vagyok, hanem itt az utcán, és meghaltam, csak látom a szobát is. Felült az ágyon, és oda néz, ahonnan a nagy szél fúj: a szél tépi, lebegteti hosszú szőke haját; arcát a szélnek feszíti és mosolyog, s mintha a hangját is hallanám, pedig nem szól, nem mozdul a szája, csak a teste feszül mozdulatlanul, a szél dübörgésében, előre; mégis, mintha szólna, a nevemen szólítana, pedig nem mozdul a szája

„Kibírod kedves. Nincsen semmi baj. Kibírod. Nincsen semmi baj. Kibírod.”

ez nem ő! ez látomás! akkor jó, akkor mégis meghaltam! de ha ugyanez folytatódik a halál után, akkor miért kellett meghalnom? Hogyan szabaduljak meg ettől a haláltól? De sötét van. Hason fekszem az ágyon. Látom a nagypárnát, s fejét a nagypárnán, és alszik. És látom a faliszőnyeg mintáit. Ezt, ezeket a mintákat kell néznem. Ezek a minták nem változnak, ezek a szőnyeg mintái. Ha ezt nézem, akkor nem jelenik meg semmiféle szimbólum. De milyen szimbólumokról gondolkodom? Egyszerűen álmodtam valamit, és most felébredtem, és itt fekszem. Milyen hülye álmok. Ha ezeket a mintákat nézem, ha csak a nagypárnának a szélét és a mintákat látom, akkor biztos lehetek benne, hogy álmodtam, és felébredtem, és ez a valóság. De mintha még mindig nem ébredtem volna fel egészen. Mintha a nagypárnának a széle nem is az lenne, aminek látom, hanem egy kéz. Ez csak álom lehet. De nem álom, mert ez egy kéz. Mintha nem valódi kéz lenne. Fából faragott kéz. De mintha ez a fából faragott kéz értem nyúlna, mert élő fából faragott kéz és azért nyúlt értem, hogy segítsen. Krisztus keze. Értem nyúl. Meg kell fognom, hiszen lenyúlt értem. Álom. Milyen nevetséges álom. Mégis, érzem, nem alszom. Ha nem alszom, akkor nem lehet álom Krisztus keze. Ha Krisztus így nyújtja felém a kezét, akkor nem tehetem. El kell fogadnom, hiszen azért nyújtja, hogy segítsen. Nevetséges. De amint megfogom, a fából faragott kéz visszaváltozik nagypárnává. Elengedem. De újra kéz. Hiába nézem, hiába bizalmatlankodom, egy valódi fából faragott kezet látok felém nyúlni. Csak nem szabad megfogni, mert akkor eltűnik, és úgy csinál, mintha nagypárna lenne. De ha nem érek hozzá, ha nem foghatom meg, akkor nem lehetek biztos benne, hogy nagypárna-e, vagy Krisztus keze. Krisztus keze nem lehet, hiszen meghalt. De ha meghalt is, a kezét nyújthatja felém. Hiszen nem valóságos kezet látok, hanem fából faragott kezet. Akkor mégis magához akar venni. De mivel valóságosan megjelenni már nem tud, szimbólumként jelenik meg. Azt akarja, hogy meghaljak. De én nem tiltakozom, s akkor miért nem halok meg? Miért kell élnem még mindig? Vagy miért van itt a halál, ha élnem kell? Ő biztosan tudja. Akarni már nem akarhatok semmit. Nem tudok akarni. Várok. De meddig? Hiszen az időt nem tudhatom.

Borzalmas úgy várni, hogy minden pillanat, amelyről nem tudom, elmúlik-e, minden pillanatban megtörténik a jelen, amiről nem tudom, létezik-e. Ha semmit nem tudhatok. A nagypárna Krisztus keze. Ez csak motívum. Kitölti, nyújtja, csavarja a mozdulatlan időt.

Később hanyatt fekszem az ágyon. Paplan takar. Érzem, hogy később van, mint az előbb volt. Felülök. Tehát még mindig itt vagyok, ebben a szobában. Kinyújtom a karom, elveszem az órám, úgy fordítom, hogy az utcáról bevetülő fényben látni lehessen a számlapját. A kismutató majdnem a hármason, a nagymutató a kilencesen áll. Nézem. Tehát háromnegyed három van. A másodpercmutató vékony szála is mozog a középponti tengely körül. Szép, egyenletes, ideges rándulásokkal pattan régi helyéről új helyére. De nem előre. Csak körben. Tehát nem új helyéről új helyére, hanem a régebbiről a régire. Egy meghatározott, lezárt rendszer középpontjának sugaraként. Körben. Tehát ismétli önmagát.

Fekszem az ágyon, s tudom, az előbb fel akartam ülni, hogy megnézzem az órát. De felesleges. Mintha azt mutatta volna, mintha megnéztem volna, s azt mutatta volna, hogy háromnegyed három van. Képzelet. Nem mutathat időt. Ugyanúgy forog önmaga központja körül, mint én.

Kék. Kék ég. Háztetők. Fény. Reggeli napsütés fényei a háztetőkön. Felülök az ágyban. Az ablakkeret négyszögében a kék ég és a háztetőkre vetülő reggeli fény. Kinn süt a nap. De ide, a szobába nem ér el a fénye, megakasztják, összetördelik a háztetők. Nyugodtan, csendesen alszik mellettem. Kissé összegömbölyödve, a paplan alatt. Halkan, egyenletesen szuszog. Feje a párnába merül. Arcvonásai keményebbek, mint éberen. Szája keskenyre szorul, mintha álmában akarna valamit. De ez az akarat egyenletes, mert arca az akarattal békülten, nyugodtan pihen. Ha ezt így láthatom, gondolhatom, akkor talán nem is történt semmi. Csak álom volt, álmodtam. Mintha megérezné, hogy nézem, szemhéja megrebben, az arca is megremeg a száj körül. Aztán megpihen, mintha visszasüllyedne oda, ahonnan elindult; de a süllyedés megijesztené, s még erősebben rándul a szája, rebben a szemhéja. Kinyitja a szemét. Kék. Milyen furcsa a kék szem. Közömbösen néz, pedig milyen meglepő látni a szemét; valami, amit az előbb még nem láthattam. A közömbösség szinte észrevétlenül lebben át figyelembe. Figyel. Előbb csak az arcomat, aztán a testem, az ágyra támasztott tenyeremet; és vissza az arcomra. Hosszan figyeli az arcomat. Ha így figyel, akkor mégis megtörtént minden. Nem szólal, figyelme elmélyül, elsötétül. Megmozdul, felül. Felsőtestéről lecsúszik a takaró. Most én bocsátom el az arcát, és megnézem a testét; a nyakát, melleit külön-külön, hasát. A takaró csak az ölét fedi. És én is visszatérek az archoz. Jó lenne hozzáérni, megtapintani, a hangját hallani, szólni, de félek. Érzem, olyan hosszúra nyúlik ez a figyelem, nem tudjuk húzni tovább. Kiugrik az ágyból, de visszafordul. Mintha új helyzetéből jobban, biztosabban megnézhetne. Aztán gyorsan kisimítja arcába hulló hosszú haját. Körülnéz.

„Szomjas vagyok.”

A hang mesterkélten nyűgös. Elindul az asztal felé. De nincsen ott a pohár.

Visszapillant. Az éjjeliszekrényen van a pohár. Üres. Visszalép. Megemeli a poharat, szemmagasságba. Átnéz rajta. Leteszi. Koccan. Leül az ágy szélére, lehajtja a fejét, haja ismét előrehullik. Sokáig így ül. Csak szétnyomódott ülepét látom, és a gerincoszlop meghajló ívét, a hát sima, barna, behajló síkjait. Mintha csak hát lenne, fej nélkül. De felemeli a fejét, gyorsan visszasiklik a paplan alá. Könyökére támaszkodik. Nem tudom nézni tovább. Mögötte a szobarészlet, reggeli fényben, éppen annyi a szobából, amennyit látószögem befoghat. Más reggeleken is láttam már ilyennek ezt a szobát. Az asztal. A fotel. „Csöngött a vekker?” „Nem tudom.” „Hány óra van?” „Ezt nekem kéne kérdeznem.” Elmosolyodik. „Én jól aludtam. Azt hiszem, teljesen kialudtam magam.” Hangja magasan cseng. „Éva!” „Tessék kedves.” Hangja mélyen búg. „Megyek. Nem akarok most találkozni velük.” „Ne menj, kedves, nem engedem be őket ide!” Érzem és látom, hogy lassan, nyugodtan felkelek: ez tehát egy egészen egyszerű dolog. A fotelban a ruháim. „Most jó lenne, ha itt maradnál, kedves.” Felemelem a nadrágom, az ingem. De az alsónadrágot nem találom. „Jó lenne.” Persze, az alsónadrágot nem vettem le. Belebújok az ingbe. És ez teljesen természetes. Legalább az arcomat, kezemet megmoshatnám. Fürdőszoba. A szájvíz sajnos elfogyott. Törülköző, fésű. Az óra felcsatolása a szobában. „Ne kelj fel. Korán van még. Aludj. Még alhatsz egy kicsit.” „Ne kérdezzem, hogy mikor látlak?” „Ne!” Ajtó. Csendben, nehogy felébredjenek a kicsik. Még egy ajtó. A kilincs letörik, a kezemben marad. Nézem. Leteszem a küszöbre. Lépcsőház.

A kapuban megállít az utca, ahová lezuhantam. Elindulok az utcán. Mielőtt befordulnék a sarkon, fölnézek az erkélyre. Ahol esténként, ha jövök, vár, és ha elmegyek, integet. Ahonnan kizuhantam az utcára, ahol megyek. Befordulok a sarkon. Ebbe az utcába besüt a nap. Emberek jönnek, mennek, láthatom; hallom a lépteiket. Még kevesen vannak. Korán van. Idő. Ránézek az órámra, s érzem a hátamon a nap melegét; fél hat.

Előttem megy árnyékom a járdán. Árnyékom: fej fülekkel, nyak, váll, erősen megrövidült törzs, a lábak árnyéka a lábakból; valóságos lábam és árnyéklábam a talpamban találkoznak; talpamban, amin járok, s ezért nem láthatom; árnyékom siklik előttem a járdán. A lábak mozgása szakaszos mozgás. Figyelem a lábam: térdből hajlítva előrelendül, tehát testem súlya ilyenkor a másik, pillanatnyilag mozdulatlan lábamon van; de utána rögtön a másik! bár folyamatos, érzékelhetőek a szakaszai. A szakaszos mozgás árnyéka mégis folyamatos, egyenletes siklás, előre. Folyamatosság és szakaszosság különbségei csak a talpamban egyesülnek, a súlyban. Istenem, milyen marhaságokat gondolhat az ember! És hányingert, egészen enyhe hányingert is érzek. De árnyékom egyenletesen siklik előttem. Ő nem érezheti sem a súlyomat, sem a hányingert, de mégis, mintha ő vezetne. Hova? Meddig kell ismételnem a lábaknak ezt a szakaszos mozgását? Ez az ismétlés, ez a járásdolog, újabb stáció? Stáció. Ez egy fogalom. Isten. Krisztus. Stáció. Szépen visszatértem a gondolkodásnak ebbe a régi, keresztény fogalmakkal meghatározott világába, és most egészen addig kell ismételnem a lábaimmal ezt a járásnak nevezett szakaszos mozgást, amíg el nem érek addig az eszpresszóig, ahol az elmúlt héten is ittam egy kávét, mert elfelejtett, akkor is elfelejtett kávét venni, akkor is ilyen tiszta reggel volt, most már nem kell sokáig ismételni ezt a lábmozgást, mert nemsokára ott vagyok, ahol a kávét ittam az elmúlt héten is, mielőtt buszra szálltam volna az Engels téren.

Út^*

Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok, és kiér a Klauzál téri piacra, ahol fél kettő és kettő között most olyan kihaltak a standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvág a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnéz a Fészek Klub kivilágított ablakaira – mielőtt befordulna –, de folyamatosan halad előre, és nem bámulja meg a sarki Ápisz-bolt kirakatát; aki tehát így cselekszik, annak föltétlenül észre kell vennie, hogy a Kertész utcában összehasonlíthatatlanul több gépkocsi parkol, mint a Klauzál utcában, bár jobbára öreg autók, s szinte valamennyi piszkos; ám ez sem lehet zavaró tényező, mert ha valaki – természetesen saját igényeihez igazodva – követi példámat, és éjjel fél kettő és kettő között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatja érzelmes sétáját, s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér.