A humánus és az animális

Camus korai följegyzéseiben követni tudjuk a Közöny megszületésének történetét.

1937 augusztusából való az első bejegyzés. „Férfi, aki ott kereste az életét, ahol általában keresni szokták (házasság, állás, stb.). Egy divatcikk-katalógust lapozgatva észreveszi, hogy mennyire idegen az életben (az életben, ahogy a divatcikk-katalógusban bemutatják).”

Az utolsó bejegyzés 1940 májusából származik: „A Közöny befejezve.”

A huszonhat éves filozófiatanáron kívül bizonyára nem élt ember a földön, aki egy ilyen léptékű történelmi eseményt szárazabban jelenthetett volna be önmagának. A karcsú könyv 1942 júniusában jelent meg, s új regényírói iskolát nyitott. A világ természetesen nem volt abban az állapotban, hogy megváltozzék. De hiszen Camus éppen azzal foglalkozott, amibe a világ önnön kulturális gátlásait levetve beleájult: az ember esszenciális animalitásával. Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az emberi jelenségről alkotott képünket Camus könyve minden ízében megváltoztatta. Bár nem állíthatom, hogy ezt mindenki észrevette.

A mondat ebben az iskolában rövid és dísztelen. Ami nem retorikai elképzelés következménye. Camus nem stiliszta. Mondatainak ökonómiáját nem a pszichológiai érzékenység, nem a szociológiai ismeretek gazdagsága, nem a szociális elkötelezettség szenvedélye adja, nem az úgynevezett témái és tárgyai, hanem a mondat filozófiai megmunkálásának módszere és mélysége. Camus brutális szerző, nem intellektuel. Kézműves. Minél alaposabbak az analitikus előmunkálatok, annál rövidebbek, annál súlyosabbak az egyes mondatok. Komor. Montaigne-t és Pascalt szokták vele kapcsolatban emlegetni, de analízise szerintem arisztoteliánus, kantiánus: „durch Zergliederung alle Handlungen der Vernunft, die wir beim Denken überhaupt ausüben”, „az értelem minden cselekedetének szétszedése által, melyre a gondolkodás egyáltalán képes”. Nála a mondatok elsődleges tárgya nem az ember viselkedése, nem a tettei, hanem a vélekedése. Camus a gondolkodás szünetjeleivel, azokkal a roppant hasadékokkal foglalkozik, amelyek az ember humánus vélekedéseit és animális tetteit elválasztják egymástól.

A regénynek egyetlen központi szereplője van, maga az egyes szám első személyű elbeszélő. A cselekmény alig terjed túl azon, ami az egyes szám első személyű elbeszélő szemszögéből elbeszélhető. A könyv mégis arról a szellemi övezetről szól, amit a hős a tett elkövetésének pillanatában nem láthat be. Camus az olvasó figyelmét nem az egyes szám első személyű elbeszélő indivudálpszichológiai sajátosságaival köti le, hanem a saját filozófiai elképzeléseivel.

Camus regénye megszakítja az európai irodalom nagy individuálpszichológiai áramát. Nála a mondat pszichológiai jelentése a filozófiai jelentéséből következik, nem fordítva. A feladott írói omnipotenciát így aztán egy magasabb szinten teremti újra.

Remekműveken is vannak finom repedések. Ott a legsérülékenyebbek, ahol az erényeik megsűrűsödnek. A szerzőnek valamit meg kell oldania, de ténylegesen nincsen hozzá eszköze. Nem azért, mert neki nincsen, hanem azért, mert nincs ilyen. Camus tisztában van vele, hogy Meursault analitikus kultúrája lényegesen nagyobb, mint amekkora egy alger-i kishivatalnoké lehetne. Vagy inkább fordítva. Ha Meursault filozófiai kultúrája ekkora lenne, akkor valószínűleg Camus-höz hasonlón ő sem követte volna el, hanem pusztán elképzelte volna tettét. Az ellentmondás elvben nem feloldható. És mégis. Camus újságíró képében jelenik meg a tárgyalóteremben, s figyelmes tekintetében Meursault fölismeri önmagát. Mi viszont felismerjük őt. Ez nem a francia irodalom kötelező mondata, miszerint hősöm, ez esetben a gyilkos, én magam vagyok. Camus a könyv egyetlen önironikus gesztusába foglalja bele a könyv legvégletesebb antropológiai kijelentését. Nem azt mondja, hogy mindenki gyilkos. Ez igaz sem lenne. Hanem azt mondja, hogy nincsenek kivételek.

„Ma meghalt anyám.”

Már a regény első, méltán híres nyitómondata ezen az elbeszélő személytől elemelt szinten mozog. Nem kell azonosulnom a személlyel, akinek az anyja meghalt. Bár nem tudok nem azonosulni vele, hiszen nekem is volt anyám vagy van. Ha valakivel a személytelenségnek ezen a szintjén találkozom, akkor nem kell érdeklődést tanúsítanom a körülményei vagy az adottságai iránt. Emberként van jelen, nem személyként, s így fogom a regényben kísérni. Nem csak különbségek láttán érzékelek lényegi azonosságokat.

Camus pontosan fordítva jár el, mint Balzac tette az Emberi komédiában. Nem abból indul ki, hogy az emberben lenne valami humánus, ami az erkölcsi jóval, a kívánatossal lenne azonosítható, s amihez képest aztán lenne benne valami animális, amit rossznak kéne minősíteni. Az animálist tekinti az emberi lét alapvetésének. Humánust abban lát, hogy az ember utólag képes fölismerni az anomáliát, amit a végrehajtott tett jelent. Vagy ellenkezőleg, a humanitás úgy jelenik meg nála, mint mimikri. Álcaként, páncélként ölti magára, hogy saját erkölcsi ítéletével szemben védelmezze kérlelhetetlen animalitását. Pontosan úgy, ahogy a regényben a bíró teszi. Camus akkor lenne moralista, ha azt mondaná, írói fölismerése majd nekünk, olvasóknak lehetővé teszi a sorrend visszafordítását. Jobbak leszünk a fölismeréstől. Ezt azonban nem mondja.

Azért is kivételesen kedves könyvem a Közöny, mert megjelenésének évében, rettenetes csillagzata alatt születtem. Hol a pokolian rossz magyar fordításban, hol eredetiben, gyakran újraolvasom. Olvasás közben soha nem tudom elhárítani a gyanakvást, hogy Albert Camus mégiscsak megölt egy arabot.

Amin az sem változtat sokat, ha nem ő ölte meg.