A világ közömbös szerkezete

Vannak jelentős könyvek, melyek nem állnak a címük közelében. Hogy világos legyen, mire gondolok, ilyen könyv például Elias Canetti Káprázata, William Faulkner Szentélye, Henry Miller Baktérítője, Gombrowicz Pornográfiája. Címük inkább körüllengi őket, mintsem eltalálja. Aztán vannak jelentős címek, amelyek alaposan túlnőnek szerzőiken. Faust, Bovaryné, Oblomov, Svejk, Effi Briest. De vannak olyan jelentős könyvek is, melyek nagyon közel állnak a címükhöz. Gogoltól a Holt lelkek, Csehovtól a Három nővér, Thoreau-tól a Walden. És vannak persze olyan jelentős könyvek, melyek címükkel sem közel, sem távol nem állnak, nem is növik túl a szerzőiket, hanem szikáran, szinte unalmasan leírják módszerüket, műfajukat vagy tárgyukat. Ilyen könyv Defoe-tól A londoni pestis, Rousseau-tól a Vallomások, Dosztojevszkijtől a Feljegyzések a holtak házából, ilyen könyv Illyéstől a Puszták népe, Genet-től az Egy tolvaj naplója, Szolzsenyicintől A Gulag szigetvilág. Vagy hogy a tényregények, életvallomások, eseménytörténetek és helyzetjelentések nagyszerű világirodalmi sorozatából a legújabbat említsem, ilyen könyv Gabriel García Márqueztől az Egy emberrablás története.

A kolumbiai kábítószerkereskedelem karizmatikus főnöke, Pablo Escobar, a nyilvánosság nyomásának segítségével meg akarja zsarolni a hazai és a külföldi kormányokat. Ha ugyanis az amerikai titkosszolgálat vagy a kolumbiai rendőrség ellene indított hajtóvadászata sikerrel járna, akkor őt és az embereit kiadnák az Egyesült Államoknak. Ez biztos halál mindazoknak, akik túlélik a hajtóvadászatot. Escobar el akarja érni, hogy a kormány és a parlament vonja vissza a kiadatási törvényt. S hogy követelésének súlya legyen, neves újságírókat rabol el. García Márquez könyve ennek a drámai eseménysorozatnak áldozza figyelmét. Lemond a konstrukcióról, rekonstruál. Abban a pillanatban indítja történetét, amikor 1990. november 7-én este fél nyolckor Escobar emberei a nyílt utcán tartóztatják fel Bogotában Maruja Panchon de Villamizart és sógornőjét, Beatriz Villamizar de Guerrerót, autójuk sofőrjét azon nyomban lelövik, és elrabolják őket. Az írásosság hosszú történetének e speciális, s egyáltalán nem új műfajában az író nem a képzeletére hagyatkozik. Egyedül a tapasztalatra. A képzelet mindig nagyon személyes. S míg a tapasztalat tárgyait a szájhagyománytól a tudományokig nagyon sokféle módszerrel meg lehet közelíteni, addig a képzelet tárgyait kizárólag az elbeszéléssel. Ezeknek a könyveknek viszont az a specialitásuk, hogy egy képzeletben, tehát a személyesség legmélyebb tapasztalatában járatos író a tapasztalat tárgyaival, tényekkel száműzi munkájából a képzeletét. Tulajdonképpen megszegi egyik legfontosabb munkaköri kötelezettségét. Nem kérdésből indít.

Nem kérdezi, hogy van-e konstans helyszíne, meghatározható tárgya az önmagáról vagy más emberekről szerzett érzéki tapasztalatának, és az érzéki tapasztalatában megjelenő tárgyak vajon ténylegesen kapcsolatban állnak-e, avagy csupán ő teremti-e meg közöttük e kapcsolatok látszatát. Vajon vagyok-e, s vannak-e mások. Egyáltalán nem kérdez. Ami mindenképpen negatív művelet. Állít. Abból a bizonyosságból indul ki, hogy valami megesett, ami ezzel vagy azzal láthatóan és érzékelhetően kapcsolatban áll. Más dolgokkal és más eseményekkel. Magyarán, azt állítja, hogy van világ. Amire azért senkinek nem ajánlanám, hogy mérget vegyen.

Ugyanakkor persze a tényregény, az életvallomás, az eseménytörténet és a helyzetjelentés sem más, mint elbeszélés. A különböző szálakon futó személyes élmény, benyomás, tapasztalat, tudás összefonása, sűrítés és összefoglalás. Történésre felfűzött nyers élményanyag, amelyen óhatatlanul fönnakad a nem tudható, az emberi ésszel alig fölmérhető, a sejthető vagy hasonlatok segítségével átélhető. Ezekkel mégsem foglalkozik. Mintha tudomást sem venne róluk. S talán éppen a szakmai étosz fölmondásának roppant feszültsége teszi, hogy a műfaj hosszú történetében e könyvek közül nem egy megváltoztatta maga körül a világot. Nem maradt dolog, furcsa módon maga is ténnyé változott. Amit könyv különben nem tesz.

A tényekhez tapadó elbeszélés jellegzetes erőfeszítései közé tartozik mindenféle kapcsolatot megtagadni a mesével. A nagy mesemondó hírében álló García Márquez intonációja és dikciója ebben a munkában el is üt korábbi regényeinek szabadalmazott hangvételétől. Nem mesél, hanem megosztja velünk mások történetét. Kíváncsisága és emberismerete vezérli. Közel hetven évesen visszatér tudósítói, riporteri múltjához. Elindul egy hír nyomán, s türelmesen, minden részletre érzékenyen földerít. Magáról a felderítési műveletről mélyen hallgat, a csöndesen elvégzett munkának azonban roppant súlya van a szövegben. Ami pedig az előadásmódját illeti, az elbeszélő művészet másik ősforrásából, a történetírásból merít. Azoknak az antik történetíróknak a közelébe kerül, akik szintén egy negatív műveletet hajtanak végre. Nem mondják, hogy mi történt az istenekkel, azt mondják el, hogy az istenekre hivatkozva, vagy őket éppen megtagadva, mit tettek egymással az emberek. Az elbeszélés tárgyát leválasztják a mitológiáról. Így függetlenítik az embert a saját nyugtalan képzeletétől. Másfelől a személyes élményt sem értékelik kevesebbre, mint az úgynevezett dokumentumot. A legendát, a híresztelést, a hitet, a hiedelmet, a babonát és a pletykát szinte kötőanyagként építik be. García Márquez is ezt teszi. Amivel nem csupán a történet érzékiségét és személyes hitelét teremtik meg, hanem akaratlanul megadják a korszak önmagáról alkotott elképzelésének jellegzetes sarokpontjait.

Egy emberrablás története című könyvében García Márquez intonációja és dikciója kísértetiesen emlékeztet az antik történetírókéra. Szerintem leginkább Hérodotoszéra. Egykedvűek és vaskosak. Ami nem stílus, nem felvett írói póz, hanem koherens világszemlélet. Bármily súlyos, sötét, megrázó legyen történetük, kedélyük nem változik. Aminek nem csak az lehet az oka, hogy a részletek megszállottjai, hanem az, hogy a jelenségekhez való viszonyuk állandó. S ezért különböző tárgyakon sem változik a hangjuk. Székács Vera fordítása a mondatok szintjén nem mindig egyenletes, mert a mondatstruktúrákon olykor átüt az eredeti szerkezet, ám a szerző kedélyét biztosan tartja a kezében, és tisztességes hidakat épít az emelkedettebb, antikizáló és a köznapibb, riporteri hangvétel között. Mégis azt kell mondani, hogy a könyv német vagy francia kiadásának címe valószínűleg közelebb férkőzött az eredeti cím szikár, leíró jellegéhez. Az eredeti cím mintha nem egy emberrablás történetét ígérné, hanem az emberrablás hírét. „Nachricht von einer Entführung” – mondja a német cím. „Journal d’un enlèvement” – mondja a francia cím. A hírt bemondják, leírják, közlik, a történetet valaki előadja vagy meséli valakinek. Ezek nem azonos aktusok. Az egyik megengedheti magának, hogy passzív maradjon, a másik személyes.

A hírnek mint önálló jelenségnek, a hírnek mint a modern társadalmak centrális jelentőségű fogalmának, a hírközlésnek mint a modern társadalmak egyik legjelentősebb áldásának és átkának García Márquez könyvében kivételes szerepe és sokféle jelentése van. A hír a könyv egyik alaptémája, és ugyanakkor a legfontosabb szervezője is. Ami cselekményében és nyelvhasználatában már az első oldalakon félreérthetetlen.

A könyv kilencedik oldalán beléptünk a valóságos hírek állandó és megszakíthatatlan folyamába, holott csak egy izgalmasan megírt könyvet olvasunk. Két élesen elütő valóságszint találkozik. Ez a hír jelentésének a földszintje. Az emberrablók alig érkeznek meg áldozataikkal a kiszemelt rejtekhelyre, amikor a rádió már közli az emberrablás hírét. Ők szintén a hírből értesülnek, hogy nem csak egyetlen fontos személyiség akadt horogra, mint ahogy remélték, nem csak Maruja, hanem a másik, Beatriz legalább olyan fontos lehet. Meg lehet tartani. Menekülési útvonalukat viszont valószínűleg fölfedezték. Mert azt is megtudják a hírből, hogy rendszámukat menet közben többen följegyezték. S ettől a perctől kezdve a személytelen hír belép a történetbe, alakítja a cselekményt és a hősök sorsát. A hír ebben a könyvben minduntalan az átváltozások eszköze. Kölcsönösségi viszonyokat teremt a kormány és a maffia, az elraboltak és a hozzátartozóik között, amiből újabb, még kíméletlenebb események születnek. Ez a hír jelentésének alagsora. Vajon az állam vagy az alvilág-e az erősebb, a kíméletlen játszmának ez a tétje. Vajon a bűnözés legyen-e a törvény, s az emberi együttélést szabályozó morál fel tudja-e venni a versenyt az érdekek káoszával.

Ismét betuszkolják őket, most a kocsik csomagtartóiba. Élő, emberi poggyászukat átszállítják egy biztonságosabbnak tartott rejtekhelyre. A könyvnek azonban nem csak mélységei vannak, hiszen cselekménye nem a hírek személytelen világában mozog. A felszín felett is vannak valóságszintjei. Egyszerre mozgunk a túszok, az újságírók, az emberrablók, a hozzátartozók, a rendőrség, az egyház és a kormány szándékainak és logikájának egymástól lényegesen különböző szintjein. Világosan látjuk, miként kapcsolódnak egymáshoz a reális világ emeleti szintjei, és miként kapcsolódnak ezek a hírvilág virtuális mélységeihez. Miként mozognak egymásban, miként fedik el és miként fedik át egymást, s miként maradnak meg mégis minden pillanatban önálló pályáikon. E nagyszabású rekonstrukciós műveletnek köszönhetőn valami olyasmiről szerzünk tudomást, amiről az egyes szereplőknek vagy éppen a közönséges újságolvasóknak lehetnek ugyan sejtéseik, ám egyiküknek sem lehet összefüggő tudása. García Márquez könyvében a szociális rétegződések törésvonalait követve mindenki közvetlen vagy áttételes kapcsolatban áll mindenkivel, mégis mindenki a maga szerepének megfelelő izolációban éli át az életét. Ami banalitás lehetne, mégsem az. Inkább nagyvonalú és kissé már szokatlanul ható társadalomkép. García Márquez nem a megalapozatlan írói omnipotenciát állítja vissza a jogaiba, hanem az átlátás és áttekintés egyszerű emberi képességét vezeti vissza az irodalmi nyelvbe.

Mikor a két nő szeméről leveszik a kötést, akkor egy kétszer három méteres odúban állnak. Csuklyás őrök bámulják a televíziót a sötétben. És egy magábaroskadt nőalak. Fölismerik a testileg és szellemileg immár teljesen megtört Marina Montoyát, akit két hónapja raboltak el, és odakinn mindenki halottnak véli. Az esti híradó zenei szignálja téríti magukhoz őket. Láthatják elrablásuk helyszínét, hallhatják elrablásuk hírét, ami azonban semmit nem változtat az elrablottságukon. Csupán annyi történt, hogy a reális világ önmagáról alkotott virtuális képe néhány pillanatra beleforgott a reális világukba. Realitásból vannak a képek, a realitáshoz mégsincs sok közük. Jelen vannak egymásban, mégsem érintkeznek. A pontjelek között vibráló reális fény ettől kezdve több hónapon át átvilágít izolációjuk képtelen történetén. Valószínűtlenné teszi a létezésüket, miközben megerősíti az izolációjukat. Ez a hír jelentésének a legmélyebb szintje, a pincéje.

Gabriel García Márquez könyvében nem világ van, hanem két világ, három, számtalan. S tulajdonképpen nem arról szól a könyve, hogy a kábítószerkereskedők miként raboltak el féltucat embert, nem a szenvedéseikről, még csak nem is arról, miként ölnek meg közülük kettőt, s hónapok múltán miként sikerül a többit kiszabadítani. Arról szól, hogy az egymáshoz tartozó idegen világok miként forgolódnak egymásban, s miként vagy miért nem érzékeli egyikük a másikat.

Kolumbia nem kis ország. Területe több mint egymillió négyzetkilométer, lakóinak száma közel harminchat millió. García Márquez könyvét olvasva mégis úgy tűnik, hogy ez a sok ember egyetlen nagy família. S nem csak azért, mert ennek a nagy országnak a lakói a személyes érintkezésben még őrzik az indusztrializáció előtti korszak familiáris és vallási jellegét. García Márqueznek erősen strukturált, e strukturáktól telített képe van a kolumbiai társadalom különböző szintjeiről, osztályairól és rétegeiről. Nem látszik elfogultnak. S ezért e tartalmas, olykor zsúfolt, minden részletükben éles képek erőteljesebben jelölik ki a figyelem irányát, mint az úgynevezett cselekmény. Ezt a könyvet nem azért írták, hogy legyen még egy izgalmas könyv a világon. Ezt a könyvet egy hazájáért mélyen aggódó író írta meg. Patrióta könyv. A kolumbiai író, akit ma mindenféle fölmérés szerint a világ legismertebb írójának tartanak, emberi alakokhoz köti az érdeklődését, ezeket pedig egzaktan leírt tárgyakhoz. García Márqueznek pontos ismeretei vannak arról, hogy Gaviria elnök reggelente mikor kel, miként olvassa az újságokat, hogy ne zavarja fel ilyenkor még alvó feleségét. Arról is igen tárgyias tudással rendelkezik, hogy Herreros atya szeméből miként esik ki minduntalan a kontaktlencse, mint ahogy azt is tudja, hogy Pablo Escobar villájának fogadószobájában milyen huzat van az ülőgarnitúrán, s hogy a kézirat, amely már három hete hever Hernando Santos szerkesztői asztalán, másnap miként menti meg az öngyilkosságra készülő Pacho Santos életét. García Márquez tudása familiáris jellegű, ám van képessége arra is, hogy ezt a famíliát belelássa a nagyobb egészbe. Más szavakkal kifejezve, világszemléletének makrostruktúrái és mikrostruktúrái arányosan vannak egymásba írva. A struktúrák tisztasága, a képek élessége, a párbeszédek, a nyelvhasználat, a viselkedési formák ábrázolásának állandó és egyenletes egzaktsága miatt egy távoli földrészen is közel kerül, bensőségessé válik ez az ismeretlen, nagy család. Áttekinthetővé az átláthatatlan, csaknem egyszerűvé a komplikált.

Az Egy emberrablás története nem csupán mélyen patrióta könyv, hanem a hitvesi szeretet és a testvéri állhatatosság könyve. Alberto Villamizar a könyv huszonharmadik oldalán kirohan a lakásából, és ettől kezdve mindent megtesz, hogy kiszabadítsa feleségét és hugát a terroristák fogságából. Ez a roppant küzdelem lesz az élete. De bármennyire elragadja is az olvasót az empátia, remélje, kívánja bármennyire, hogy sikerüljön, García Márquez tekintete egykedvű marad. Ettől a feszültségtől van a cselekménynek húzása, nem mástól. Tényszerűen már az első oldalon tudjuk, hogy mi fog történni az utolsó oldalon. Míg olvasói szemünk előtt ki nem szabadulnak, a feszültség mégis töretlen. Alberto Villamizar állhatatosságának, politikai érzékének és szerelmének nagy szerepe van a két nő kiszabadításában, s ugyanilyen nagy szerepe a könyv feszültségében. De nincsen kisebb szerepe annak a nagypolitikai játszmának sem, amelyet a kolumbiai kormány folytat a maffiával, a saját rendőrségének tábornoki karával, a katolikus egyházzal, az Egyesült Államokkal, vagy amelyet a különböző maffiák egymással vagy egymás ellen. S mivel García Márquez könyvében hihetetlenül tiszták a struktúrák, azt is tudjuk, hogy ebben az általános háborúskodásban kinek hol a helye, meddig ér el a szerelmével, és milyen szerepet játszik mások politikai érdeke. Minél tovább jutunk a történetben, minél élesebbek e struktúrák, annál plasztikusabban látható, hogy mindenki mellékszereplő. Egyszerűen nincsen főszerep. Vannak egyéni szándékok, vannak egyéni teljesítmények, vannak egyéni érdekek, vannak egyéni érzelmek, ezek útjaikon keresztezik, olykor segítik, máskor éppen akadályozzák egymást, működésük pedig hol megismerhető, hol meg nem, az események közül van ami rekonstruálható, van ami nem rekonstruálható, de mindig több dolog lesz, van, marad, amely a véletlenek és a szükségszerűségek, az akarat és a tűrés, a részvétel és az ellenállás között elterülő mezők homályába vész, felderítetlenül. Ezeknek a homályos mezőknek a láttán magam is hajlamos vagyok gondviselésről, végzetről, sorsról beszélni. García Márquez operál ugyan ilyen fogalmakkal, mégsem teszi.

Józan írói érzékkel tagad meg tőlünk valami fontosat. Elveszi a különböző mitológiák utolsó kapaszkodóit. A hiányuktól, a tagadástól élesen rajzolódik ki egy újabb struktúra. Becövekeli azokat a mezőket, kijelöli azokat a pontokat, ahová az emberi gondolkodás legalábbis a rekonstrukció és a kombináció segítségével nem hatolhat el. Így világít bele a világok közömbös szerkezetébe. Látjuk, hogy ezek a világok mozdulhatnának ugyan, de nem mozdulnak, és akkor ennek lesz jelentősége. E világokat kormányozhatná éppen a józan értelem, de az érdek kormányozza, és akkor ennek lesz nagyobb jelentősége. A terrorizmus ellen fellázadhatnának az emberek, ám a lázadás nem vezetné őket messzire, mert félnek, meg nem is lázadnak föl, hiszen a terrorizmusban maguk is érdekeltek. Az Egy emberrablás története korunk legjózanabb, legillúziótlanabb könyve, s valószínű, hogy a szerző legjelentősebb, legmaradandóbb anyagból épített alkotása. García Márquez ebben a könyvében úgy kerüli az általánosításokat és a szerzői kommentárokat, mint a pestist. Szikár leírásokra szorítkozik, amelyeket nem egy esetben valósággal szétszakít a helyzetek komikuma. Vagy a tragédia. Némely megfogalmazása mégis esszenciális, s ilyenkor az is jól látható, hogy micsoda analitikus munkát folytatott. Könyvének egész problémahalmazát politikai aspektusból összefogva, Cézar Gaviria elnök véleményét sajátjaként idézi: „a kábítószerkereskedők terrorizmusa nemzeti probléma, és nemzeti megoldást kell találni rá, a kábítószerkereskedelem viszont nemzetközi probléma, és csak nemzetközi megoldásokkal lehet fellépni ellene.” Ezzel a megfellebbezhetetlen formulával nem hazája felelősségét szeretné elhárítani, közel sem. Azt a kölcsönösségi viszonyt nevezi meg, amelyben hazája önálló szereplő. Patrióta, s ezért megengedheti magának, hogy hazájának szerepéről világosan beszéljen.

„Az országban egy olyan kábítószer termesztése terjedt el, amely még a (…) drognál is ártalmasabb volt: a könnyen szerzett pénz. Az az eszme is népszerű lett, hogy a boldogság legfőbb akadálya a törvény, meg hogy nem ér semmit, ha az ember írni és olvasni tud, meg hogy jobban él az ember, ha bűnözővé válik, és nagyobb biztonságban is van, mint az, aki becsületes. Vagyis a társadalom a teljes züllés állapotába került, ami minden burkolt háború velejárója.” Aki ezeket a sorokat olvassa, saját hazájának állapotával néz farkasszemet.