Az elvarázsolt párbeszéd

Egy szerdai napon, 1991. december 18-án, miközben a város felett kavarog a kissé korai hóvihar, a Farkasréti temetőben Verdi Rekviemjének hangjaitól kísérve örök nyugalomra helyezik Aczél Györgyöt. A rettegés és rajongás hosszú korszakának vége, a tárgyilagosságé pedig nem érkezett még el.

Ezen a napon egyetlen cikk jelenik meg az eseményről a Magyar Hírlap „A hír szent, a vélemény szabad” című rovatában a 7. oldalon. „Aczél György halott, s ha a magyar értelmiség nem temeti el, nem beszéli meg, nem beszéli ki: pusztán azért, mert mindenki a saját kis nyomorult, mindenki által ismert életrajzának átmázolásával foglalkozik,” – írja György Péter a lapnak ezen a nyitott oldalán – „akkor a jövőnkből fog e kérdés visszaköszönni.” A nagy budapesti napilapok persze finoman jelzik, hogy az ilyesmi csak eltévedt magánvélemény lehet, hiszen sem előzőleg, sem aznap nem közlik a hírt, hogy mikor és hol temetik Aczél György földi maradványait. Antoniusnak azért tudnia kéne, hogy Caesart hol temesse.

Másnap is csupán a Népszava 4. oldalán találunk hírt az eseményről: „Aczél Györgyöt tegnap délután a legszűkebb rokonság jelenlétében helyezték örök nyugalomra. A család határozott kérésére a Farkasréti temető dolgozói senkinek sem adhattak információt a szertartásról.” Ennek a közleménynek elég élesen ellentmond a Magyar Hírlap V. B. É. szignóval aláírt, érzelmes és bosszús jegyzete, amely nem annyira a temetésről, mint inkább az előző napi György Péter-cikkben követelt számadás elmaradásáról tudósít, de a résztvevők számát azért megadja. „Négyszáz ember bandukolt a hóban, régi politikusok, tudósok, két filmrendező.” S hat év múltán, Révész Sándor Aczél és korunk című könyvéből még mindig nem tudjuk meg, hogy valójában hányan és kik lehettek e résztvevők.

A hírlapi jegyzetet idézve Révész hangja mindenesetre megbicsaklik a hőse iránt érzett részvéttől. Hiszen tényleg az élet nagy és banális igazságtalanságai közé tartozik, hogy az egykori hívek, szolgák, elvtársak, bedolgozók, kedvezményezettek és kegyeltek közül oly sokan nem jöttek el. Ám nem csak az a kérdés, hogy ebben a szövegkörnyezetben indokolt-e a részvét, hanem az is, hogy mi a fontosabb, a szerző érzései avagy ellenőrizhető, tényekhez köthető tudása. Ha négyszáz, akkor az mégiscsak négyszáz. Ennyi rokona ritkán van valakinek. Ha tudnánk, hogy kik jöttek el, akkor azt is tudhatnánk, hogy személy szerint kik a vészesen feledékenyek. Vagy még azt is érzékelnénk, hogy a nagy lapok beteges ignoranciája vajon megegyezik-e a magyar társadalom általános ignoranciájának természetével. S vajon melyik az elsődleges. A magyar társadalom kívánja-e magának az ignoranciát, avagy a lapok erőszakolják-e rá. Az adatok talán szükségtelenné tennék a részvétet, illetve megfoghatóbb, értékelhetőbb alakba öntenék. Ahogy Szabó Miklós írja Révész könyvéről szóló recenziójában (Magyar Narancs, 1997. március 13.), az empátia és a kritikai távlat munkaköri kötelezettsége mindazoknak, akik történelmi személyekről készítenek portrét. Szabó valószínűleg nem úgy érti, hogy előbb a kritikai távlat, aztán az empátia, illetve fordítva sem, hanem valószínűleg úgy érti, hogy egyszerre mindkettőnek működnie kéne. Különben a tárgyilagosságnak nem lesz a mondatokban alakja. Csak látszata.

A rettegés és rajongás korszakában alaposan rögződött az ábrázolásnak ez a másik, látszatokra épített módszere. Ahhoz, hogy valamit közöljek, majdnem mindent el kell hallgatnom, s hogy ne legyen feltűnő ennyi tettetés, olyan életfilozófiát kell keresni hozzá, mely eleve fölöslegessé teszi vagy elhomályosítja az ítéletet. „Ítélet nincs” – mondja a korszak példaszerű művének címe, ami persze keserű ítélet. Az eltolási, áthárítási és elhallgatási stratégia pedig ürügyet szolgáltat arra, hogy a szükséges információkat be se szerezzem vagy teljesen önkényesen értelmezzem. Forrástól az ítéletig különben sem vezethet belátható út, ha egyszer a forrás nincsen megnevezve, az ítélet pedig rá van bízva az olvasóra. Így aztán vissza sincsen út, a forráskritika szükségtelen. Adatot, tudást, kritikai szemléletet, információt alkalom adtán megfoghatatlan személyes érzelmek ábrázolásával lehet helyettesíteni, illetve erre alkalmas filológiai és filozófiai jelek mögött kell eltüntetni. Amitől a mondatnak nem csak dupla jelentése lesz, hanem a lebegő jelentése válik fontosabbá. Ami az olvasó szempontjából azt jelenti, hogy mást ért a mondaton, mint amit a szemével elolvasott. Írói önkényre az értelmezés önkénye válaszol.

A magyar közírásban a sajtószabadság tartós hiánya miatt kialakult egy költészeti és filozófiai panelekből összetákolt, könnyedén értelmezhető, mágikus jellegű jelbeszéd, amely a nyelvet nem csupán átértelmezi, hanem fokozatosan kikapcsolja, gesztusokkal helyettesítheti. Így történhet meg, hogy egy közel sem poétikus személyiség temetésének körülményeiről nyitott archívumok mellett és emlékező kortársak körében sincsen más a kezünkben, mint egy kétes szimbólumokkal megterhelt, érzelmes kép. A hó nem azt jelenti, hogy aznap esett a hó, hanem a végzetet jelenti, mely Révész hősét elérte. S van ugyan élő szemtanú, maga az újságíró, ám a bandukolóknak mégis megnevezhetetlennek kell maradniuk. Vonuló árnyak vagyunk valamennyien. Semmik vagyunk ebben a fehér semmisségben. Élni, kutatni, tudni, közölni ugyan miért lenne érdemes. Révész Sándor valószínűleg ismeri ezeket a belső szirénhangokat. Az irodalmi forrásokat, Vörösmartyt, Vajdát, Adyt valószínűleg szintén ismeri. Invenciózusan nekiveselkedik, megkísérli a kutatást, megkísérli az értelmes, higgadt beszédet, de könyve temetési jelenetében nem a temetéssel kapcsolatos kortörténeti nyomokkal és összefüggésekkel foglalkozik, hanem elérzékenyedve átveszi a szimbolikus képet, és vele együtt az egész jelbeszédet. S hogy a szimbólumokkal való kereskedés titkos interakciója milyen bámulatosan működik, azt éppen Szabó Miklós recenziója mutatja meg, aki Révész gyanútlan érzelgősségét a kötelező empátia működéseként értelmezi.

Aczél György halálával és temetésével kapcsolatban e jelbeszéd néhány fontos kifejezésének a korabeli sajtóanyag alapján magam eredtem a nyomába, mert Révész Sándor könyvének azokról a vastag repedéseiről szeretnék beszélni, amelyeken a puha diktatúra jelbeszéde észrevétlenül átszivárog, olykor egyenesen átömlik a langyos demokráciába.

A nagy napilapok közül a Magyar Nemzet a temetésről semmit nem írt. A halálról is csak valahol hátul, „Napi krónika” című elegyes rovatában, mínuszos hírben értesítette olvasóit. „Meghalt Aczél György. A családtól kapott értesülések szerint, hosszan tartó, súlyos betegség után, 75 éves korában elhunyt Aczél György, az elmúlt évtizedek ismert politikusa.” Egy francia gimnazista talán mégsem mondhatná büntetlenül Richelieu bíborosról, hogy XIII. Lajos ismert udvaronca. A lefokozó gesztusnak, a hír terjedelmének és elhelyezésének ez esetben is súlyosabb a jelentése, mint a puszta hírnek. Ahol az „elmúlt évtizedek” egyik legbefolyásosabb pártpolitikusából, nota bene! államférfijából „ismert pártpolitikust” csinálnak, ott a jelbeszédben járatos olvasók természetesen tudják, hogy ma már tényleg nem érvényes semmi, ami tegnapi. Az elmúlt évtizedeket a saját becses szerepükkel együtt, a saját jól felfogott érdekükben nyugodtan elfeledhetik. A hírbe és annak szerkesztői tálalásába gondosan becsomagolták a művelet elvégzéséhez szükséges életfilozófiát, abba pedig egy politikai közleményt. Szellemi, erkölcsi, ideológiai kötődéseid és kötöttségeid pontosan addig érvényesek, ameddig a mindenkori hatalom kényszere elér vele, így szól az életfilozófia. Most kérem szépen eddig ér, mondja a felettébb realista politikai közlemény. S hogy a jelbeszéd tartalmát illetően ne legyen félreértés, az elkövetkező napokban nem közlik a temetés időpontját és helyszínét. Aki az új rendszerrel is konform akar lenni, annak ilyen fölösleges adatokra nincsen szüksége, a temetés körülményei pedig ne érdekeljék. Magyarán, az újság a demokráciában is az olvasó helyett gondolkodik, s ebben az értelemben felettébb hagyománytisztelő. Miként eddig, most is köp a demokráciára. De jelzi, hogy a demokrácia azon rendszerek közé tartozik, amelyek a köpést eltűrik. Ami így is van.

A Népszabadság egészen másféle arányokat, egészen másféle tónust talál indokoltnak. Balra, lent, az első oldalon, „Meghalt Aczél György” cím alatt közli az elhunyt pártvezető és államférfi vészesen kisméretű fényképét, alatta pedig a zárójeles, kurzivált szerkesztőségi mondatot: „Nekrológunk a 4. oldalon”. Aztán a „Hazai körkép” címfejű, nem kifejezetten politikai és nem páratlan oldalon, ám jobbra, fent, tehát a kevésbé fontos oldal kiemelt helyén, M. G. P. szignóval a kéthasábos, a mai napig minden sorában érvényes nekrológot. A nekrológ tálalásának azonban egészen más a jelentése, mint a nekrológ szövegének. A lap olvasói járatosak a jelbeszéd értelmezésében, nem lepődhetnek meg. A tartózkodó tálalás azt jelenti, hogy az esemény fontos nekünk, bár fontosságát már csak azért sem túlozhatjuk el, mert a hírnek nincsen politikai jelentése. A kötelező tiszteletadástól természetesen nem tartózkodunk, de a saját múltunk lezárt fejezet, mi zártuk le. És a nekrológ sem fogalmaz kevésbé differenciáltan, ám cáfolja a hír tálalásában megnyilvánuló valamennyi állítást. „Igen hosszú, fájdalmas betegség után, 74 éves korában meghalt Aczél György. Halála egy igen hosszú, fájdalmasan beteg művelődéspolitikai korszak végét jelenti. Két évnél több elmúlt azóta, hogy nem csak elveszítette végeérhetetlennek látszó hatalmát, hanem büszkén kihúzott gerinccel lemondott Baranya megyei képviselőségéről, címeiről, rangjairól, visszavonult a betegségbe és emlékei közé. Még nincs készen megbízható számadás arról a hosszú korszakról, amely a kulturális területnek csúfolt magyar művelődés volt 1957–1989 között. Nem jutott idő elszámolni az eredményekkel. Nem jutott idő leszámolni azokkal a bűnökkel sem, amelyeket az értelmiség a szabad alkotás és a szabad élet ellen elkövetett. Ő maga – felesége halála és a trónról való lelépése után – sem jutott el az igazi szembenézés drámájáig. Akik találkoztak vele az utóbbi években, azt állítják: védelmi ideológiával magyarázta tevékenységének 32 évét. Ez emberileg megérthető” – így a nekrológ első bekezdése. S hogy a hírszerkesztő véleményéről és a hatalmi viszonyok felől se legyenek kétségeink, nem közlik a temetés időpontját, nem közlik a helyszínét, a temetés után sem közlik az olvasóval, hogy ezek vagy azok az élők a halottat eltemették. Ami csak azt jelentheti, hogy a nekrológ egyetlen sora sem volt más, mint személyes vélemény. Valami, aminek a lap egészére nézve nincsen konzekvenciája. Mi természetesen helyet adunk a személyes véleménynek, bár köpünk rá, így szól ki a lapból a puha diktatúra pragmatikus filozófiája. Mindenki láthatja, hogy manírjaink változtak valamennyire, de autoritásunk intakt. Szűrjük, inszcenáljuk a híreket, információs hegemóniával diktáljuk a demokráciát, így szól a politikai közlemény.

A magyar közírásban az ignorancia folyamatos, általános és csaknem hézagtalan. Mivel azonban a kultúra nyomjelekben mégis megőrzi azoknak a negyvennyolcas, függetlenségi hagyományoknak a szellemét, amelyek a történet korábbi szakaszaiban a civil cselekvés és öntudat titkos erkölcsi mértékegységének és a néma közmegegyezés egyetlen alapjának számítottak, a különböző pártállású ignoránsok egyöntetű kórusából kihallani e két magányos szólamot. Ezek nem jellemzik, hanem csupán lágyan ellenpontozzák az általánosan elfogadott jelbeszéd gesztusait és kifejezéseit.

Aki az Aczél György haláláról és temetéséről megjelenő közleményeket figyelmesen értékeli, pontosabban megértheti azt a közeget, amelyben Révész Sándor könyve megszólal. A jelbeszéd gesztusai mögött elintézetlen politikai vitákat lát, s szinte katalogizálhatja a magyar társadalom megoldatlan feladványait. Így hangzik a kérdés: lehetséges-e békés átmenet a diktatúrából a demokráciába, ha egyszer a puha diktatúrával oly kevesen voltak elégedetlenek, helyesebben mindenki kedvére elégedetlenkedhetett. Így hangzik a kérdés: vajon nem a puha diktatúra elégedetlenkedő kedélyben fogant mágikus jelbeszéde, monarchikus és bizánci hivatali eljárásai, dzsentri mentalitása és cselédtempója, mindent átható korrupciója teszik-e működésképtelenségig langyossá a demokráciát. Így hangzik a kérdés: lehetséges-e határozottabb, felelősségteljesebb, törvénytisztelőbb demokrácia forradalmi változások nélkül, illetve a demokratikus polgári forradalom hiánya, az ésszerű szakítás és a teljes átrendeződés elmaradása nem karakterizálja-e pontosabban a kispolgáriasodott magyar társadalom igényeit és tűrőképességét, mint a forradalmi változás elszunnyadt vágya és szellemi hagyománya. Így hangzik a kérdés: pénz-e a szabadság, jólét-e a demokrácia. Így hangzik a kérdés: amennyiben a társadalmat nem hatja át a demokratikus közmegegyezés szelleme, mert nem hatja át, akkor vajon nem szükségszerű-e, hogy két autoritárius elképzelés, a nemzeti konzervativizmus és a posztkommunista konzervativizmus között hányódjék, olyan eszmék között, amelyek egyszerre fogják föl idegen erők alattomos kényszereként és titkos céljaik elérésének legitim eszközeként a demokráciát. Így hangzik a kérdés: e látszatokra épített két felfogás vajon egyeztethető-e az általánosan elterjedt európai demokrácia-felfogásokkal. Nem. Holott a látszat tényleg mindenütt nagy úr. Könyvének nagy temetési jelenetében Révész Sándor érzékeny búcsút vesz ugyan hősétől, de nem hogy mélyebbre menne e látszatokban, még a kézreálló sajtóanyagot sem értelmezi.

A jelenet végeztével mindenesetre kitörli a kötelező szerzői könnyeket, s mert élesen váltogatja az érzelmi szempontokat, az utolsó négy oldalon empátiából ismét kritikai távlatra vált. A rövid, négy oldalnyi fejezetnek a Levezetés címet adja. Megjelöli benne munkájának műfaját, körülhatárolja munkájának jellegét, és világosan kijelöli munkájának leglényegesebb sarokpontjait. Ha szigorúan vett történeti munkát írna, biográfiát, monográfiát, és nem publicisztikát, akkor mindezt egy körülményesen unalmas előszóban illene megtennie. Révész jól érti az írás dramaturgiáját. Könyvét vitairatnak szánta, s esze ágában sincsen az első oldalakon ellőni a puskaport. Könyvének négyszáztizenhat oldalán alig van történelmi vagy politikai eszmefuttatás, általánosságokkal nem fárasztja, inkább azonnal élesen megformált drámai ellentétek közé taszítja az olvasót. Csak könyve legvégén árulja el, hogy miért és milyen eszközökkel tette. Mikor átcsábított már egy idegen életen, és szerző, olvasó beleérne a saját személyes élete kellős közepébe. Addig megfürdet az ellentétek hidegében, megfürdet az ellentétek melegében. Teheti, mert könnyedén ír, lebilincselőn, van rá füle, szeme, hogy az érdeklődő kortársnak miből mennyi kell. Néha egyenesen elveszejt, felőröl neutrálisan tiszta, egyenletes stílusának és vaskos kiszólásainak két végletével. Visz, és hányódok vele. Habár az utolsó négy oldalig még az sem tudható pontosan, honnan hallatja hangját, van-e személye, vannak-e politikai nézetei, vagy csupán ez az állandó átcsapás. S különben is, mi ez az örökös tompa visszhang a mondatokban? Mit akar hősével, velünk, s ha már itt vagyunk, hol vagyunk?

Az utolsó kérdésre sajnos könyvének utolsó fejezetében sem válaszol.

A megelőző négyszáztizenhat oldalon természetesen a tézisei visszhangoznak olyan tompán a mondatokban. Ezeket most nyíltan megadja, amivel igen szimpatikussá teszi magát. Azt mondja, hogy anyagát a kádárizmus három ismert magatartásmintája szerint rendezte el. Apologetáknak azokat nevezi, akik a diktatúrát adottságként fogadták el, s azon fáradoztak, hogy ezen belül a viszonyok a lehető legoptimálisabban rendeződjenek. Ezek közül kerültek ki Aczél György hívei. Demokratáknak azokat nevezi, akik az optimalizálási törekvésekben nem láttak mást, mint a diktatúra szemérmetlen szolgálatát, s a közjóra irányuló ténykedést kizárólag a demokratikus normák szempontjai szerint ítélték meg. Ezek közül kerültek ki Aczél György ellenfelei, akiket ő hol személyes ellenségének tekintett, hol intim beszélgetőpartnerének. Dualistáknak azokat nevezi, akik nem adottságokban és normákban gondolkodtak, hanem a nemzet kategóriáját a rendszer kategóriája fölé helyezve választottak helyes és helytelen, célszerű és szükséges, jó és gonosz között. Ezek közül kerültek ki Aczél György azon titkos ellenségei, akik a jó elérése érdekében simán együttműködtek ugyan vele, s ezért szívesen démonizálták jellemét és világfelfogását. Révész végezetül még azt is elárulja, hogy a demokraták „szemléletétől tudja legnehezebben és legkevésbé eltávolítani magát, bár igyekszik ezt is kritikailag szemlélni”.

Abban nem kételkedem, hogy a szerző legszemélyesebb meggyőződése így diktálná, ám egyrészt nem értem, hogy miért kéne valakinek eltávolítani önmagát a saját demokrata meggyőződésétől, másrészt nem értem, hogy az eltávolodás programozott kudarcát miként ellensúlyozhatná kritikai szemlélettel. Vagy ha sikerülne is kritikai szemlélettel eltávolítania önmagát a saját meggyőződésétől, s nem lenne többé demokrata, akkor vajon milyen új pozíciót venne fel. Nem fölösleges szőrszálhasogatás erről beszélni, hiszen könyvében ténylegesen követi ennek az elvnek a sajátos logikáját, bár az elvégezett műveletnek aztán egészen más lesz a tartalma, mint ahogy maga is gondolhatná. Hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik magatartásmintát követve, módszeresen semlegesíti önmagát, és a saját politikai pozícióját egészen az utolsó fejezetig tényleg csaknem nyomtalanul sikerül eltüntetnie. Olyan tárgyilagosságra törekszik, amit én inkább egy virtuális tér semlegességének neveznék. Ide bejutni, ezt elérni, ehhez speciális eszközök kellenek.

Könyvének reális terében egy kettős (kritika contra empátia), és egy hármas (apologeta contra demokrata contra dualista) ellentétet forgat egymásba, s az egymásbaforgatást mechanikusan ismételgeti. A három magatartási minta mindegyikével empatikus viszonyba keveredik, s így minduntalan kritikus viszonyba kerül a másik kettővel. Addig forgatja ezeket az ellentéteket Aczél György valamennyi leltárba vett ügyével kapcsolatban, amíg mindhárom magatartásminta szempontjából végig nem megy rajtuk kritikával és empátiával. Kritikával semlegesíti az empátiát és empátiával a kritikát, ezekkel pedig mindhárom magatartási mintát. Nem kétlem, látom, hogy elvégezhető egy ilyen művelet, a baj csak az, hogy Révész négyszáztizenhat oldalon kitartóan úgy tesz, mintha egymással ténylegesen egyenrangú, valódi ellentétek drámai ütköztetését végezné el, holott valójában a puha diktatúra jelbeszédének megfelelő látszatellentéteket ütközteti.

Az én elképzelésem szerint a demokrata tárgyilagossága másként nézne ki. Kritikát és empátiát mindenképpen egyszerre kéne működtetnie, és a három magatartási mintát, minden emberi számítás szerint, nem tekinthetné egyenrangúnak. Azt mondaná, hogy az egykori vitának ez a hármasság volt ugyan a látszata, de nem erről volt szó, s most aztán a vita végképp nem erről szól.

A „dualista” ugyanis sem az „apologeta”, sem a „demokrata”, de még a saját elvei szerint sem volt rendszersemleges. A mai napig nem az. A „dualista” a szocializmust elvileg nem fogadhatta volna el, s különösen 1956 után nem. S hogy ezt megértsük, már az elnevezéssel kapcsolatban bonyolult fordítási műveletet kell elvégeznünk, mivel Révész olyan nacionalistára gondol, akit a könyv függelékeként az „Internetto”-n közölt politikai bizottsági jegyzőkönyvekben a tanácskozó tagok az egyszerűség kedvéért fasisztának neveznek. Az a nemzeti konzervatív vagy nemzeti radikális, akit Révész „dualistának” nevez, valószínűleg azért fogadta el a szocialista rendszert, mert a polgári demokrácia jogilag garantált individualizmusában nem látta biztosíthatónak a nemzet primátusát, illetve a szocializmus kollektivizmusában mégiscsak több lehetőséget látott arra, hogy legalább a nép gumírozott fogalmának segítségével biztosítsa a nemzet elsőbbségét az individuummal szemben. De az „apologetának” is éppen ezen a ponton támadtak a legnagyobb nehézségei a saját rendszerével. Amint tettlegesen és az ő aktív közreműködésével életbe lépett Brezsnyev doktrínája a korlátozott függetlenségről, az „apologetának” sem volt többé lehetősége a saját megszokott cinizmusát és legitimált karrierizmusát a pragmatizmus politikai elveivel megnemesíteni. De nem is választhatta el tőle többé. A pragmatikus politikai gondolkodás a szemérmetlen karrierizmus és a határtalan cinizmus fedőnevévé változott. „Apologeta” és „dualista” nem is föltétlenül politikai meggyőződéstől vezetve e fedőnév alatt reformista maradhatott, holott legalábbis 1968 nyarától kezdve tudva tudhatta, hogy nincsen többé mit megreformálnia. Így alakították ki közösen a szocialista pragmatizmus mélységesen korrupt és máig pusztító gyakorlatát. De a megrögzött „demokratának” sem volt kényelmes a helyzete. A nagy világrendszerek békés egymás mellett élésének mindenképpen ésszerű elve csak kettős erkölcsi mérték és az ennek megfelelő kettős könyvelés segítségével volt egyeztethető az alapvető emberi jogokon alapuló demokráciák és az ezeket a jogokat elvető, megcsúfoló vagy megkerülő szocializmusok között. A demokrata nem törekedhetett arra, hogy a nagy világrendszerek emberjogi viták miatt atomfegyverekkel essenek egymásnak. Ezért teljes szellemi elszigeteltséggel és egzisztenciális bizonytalansággal kellett számolnia. Miközben harcias elveket hangoztatott a színpadon, lényeges kérdéseket nem érinthetett, visszavonult és csöndesen sutyorgott a színfalak mögött. Ha nem vállalta ezt a kettősséget akkor kasztrálta önmagát. És ebből a csapdából igen kevesen kerültek ki erkölcsileg érintetlenül.

A vita egész Európában arról szólt, hogy van-e a demokráciának reális alternatívája, s vajon az alternatíva megjeleníthető-e a megvalósult szocializmusban. A demokráciának azonban csak akkor lehetett volna reális alternatívája a szocializmusban, ha az „apologetáknak” sikerült volna megvalósítaniuk a szocialista demokráciát vagy a „dualistáknak” sikerült volna úgy biztosítaniuk a nemzet primátusát a szocialista demokráciában, hogy mégse legyenek nyíltan nemzeti szocialisták. Most is csak akkor szólna a vita másról, ha Francis Fukuyama elméletének igazolásaként a demokrácia végleges győzelmével tényleg a végére ért volna a világtörténelem. Láthatóan nem ezt tette. Ezért meggondolkodtató, hogy Révész Sándor e folyamatok ábrázolása helyett miért a hamis ellentétek statikus szimmetriáit működteti. Miért erőszakol ki magából egy olyan tárgyilagosságot vagy pártatlanságot, amivel nem csak önmagát, hanem a kádárizmus politikai realitását is sikerül megkerülnie. Vele ellentétben én úgy látom, hogy a folyamat ábrázolása még sok meglepetést tartogat. Ennek a folyamatnak volt eleje és volt vége. Senki nem jött ki belőle úgy, ahogyan bement.

Mégsem mondanám, hogy Révész téved. Módszerével inkább az egykori reformer szocialisták igen képlékeny és kétes demokrácia-felfogásához közeledik, aminek szintén van karakterisztikus politikai jelentése. A reformerek a kádárizmus utolsó két évtizedében azt gondolták, hogy a szocialista demokráciát a korlátozott függetlenség keretei között úgy lehetne mégiscsak megcsinálni, ha elkerülnének mindenféle ideológiai, vagy akár politikai ítélkezést, miközben szabaddá tennének csaknem minden személyes véleményt, amit sajtószabadság hiányában úgy lehetne elérni, hogy mindenkinek igazat adnának személyesen, és mindenkit megcáfolnának ideológiailag; határozottan csupán gazdasági és pénzügyi kérdésekben döntenének. Révész Sándor a módszertani közeledéssel önkéntesen visszalép a kádárizmusnak abba a terébe, amelyből programja szerint ki akart volna lépni. Könyvének utolsó fejezetéig minden fordítva, a puha diktatúra általánosan elfogadott gondolkodási mechanizmusának törvényei szerint működik. Mindenkinek megvan a maga igaza. Nem lehetnek preferenciái, nem jelölhet meg nyíltan prioritásokat, az ellentéteket szimmetrikusan kell kezelnie, nem derülhetnek ki személyes vonzalmai és ellenszenvei, s főleg nem kutathat, hanem csupán a kanonizált ismereteket rendezgetheti. Aczél György kora valóban korunk. E jelenidejűség szomorú bizonyítéka, hogy Révész még mindig realitásnak nézi az egykori látszatot, és nem a felhalmozott anyag súlya préseli ki könyvének módszerét, hanem módszerének mechanikus működtetéséhez anyagokra van szüksége.

Könyvének utolsó fejezetében Révész azt mondja, hogy ez „egy kezdeményező könyv. A közelmúltról való diskurzus megújítását próbálja szolgálni, és a közelmúltról való diskurzus befulladása ihlette.” Szerinte a „diskurzus befulladásának legfőbb oka a harci gondolkodásmód megrögzülése. Az, hogy a diskurzust a valós, vélt vagy konstruált tények hadrendbe szervezésének spontán vagy tudatos törekvése irányítja. Ez a könyv kísérlet e harci gondolkodásmód hűtésére. Ott, ahol az a legtüzesebb: Aczél tevékenységénél. Ebben a diskurzusban az Aczél-apológia és az Aczél-démonológia a legkidolgozottabb elempár. Ez a könyv annyit ér, amennyire megnehezíti az Aczél-apológia és az Aczél-démonológia helyzetét.” És szeretné, „ha lenne már ennek a rongyos magyar demokráciának a diktatúra bukása után hat-hét évvel egy kis önbizalma a múlt szemlélődő szemléletéhez, az értéktartó kontemplációhoz.” Semmi kétség, valóban egy lehetséges párbeszédet óhajt felébreszteni. És semmi kétség, egy igen érzékeny ideget valóban eltalált. Sikerkönyv, ami a Sík Kiadó szíves közlése szerint március végén két kiadást, és összesen mintegy 5500 eladott példányt jelentett. A könyvet jelentős személyiségek recenzálták azonnal. Amiből az következik, hogy csaknem minden feltétel adott, hogy legalább szűk körben megtörjük a rettenetes varázslatot, és végre emberi nyelven beszéljünk a saját múltunkról.

Harc tényleg van. Ennek „legtüzesebb pontja” azonban egyáltalán nem Aczél György tevékenysége. Hadrendek is vannak, de a harc valódi és véres tárgya furcsa módon csaknem változatlan: vannak-e még lehetőségei és tartalékai a demokráciának egy globalizálódó világban? A demokrácia fogalmában vajon nem lötyög-e kínosan a nemzetállam. Vajon a nemzetállam fennmaradása szempontjából nem lenne-e mégis jobb a diktatúra és a nyílt vallásháború? Van-e szerepük még a nemzeti kormányoknak, avagy a helyi választások bohóctréfának tekinthetők-e? Amikor a választók pártot választanak, vajon tudják-e, hogy miben döntenek és miben nem döntenek, ha egyszer a nemzeti kormányoknak korlátozott a hatáskörük? S ha elismerjük, hogy a pártok és a kormányok szerepe igen korlátozott, mondjuk annyi, mint egy közlekedési rendőré, akkor vajon e korlátozott szerepek milyen alapon kapcsolhatók össze? Megteremthető-e, s ha igen, akkor kívánatos-e, s kinek kívánatos az egységes Európa? Vajon a demokratikus jogokat erősíti-e, avagy azok hatalmát, akik a nemzeti kormányok függetlenségét még inkább korlátoznák? S amennyiben úgy ítéljük, hogy egy ilyen egység valamilyen alapon kívánatos, akkor miként illeszkedjék Magyarország egy ilyen szerkezetbe, és a horthysta vagy a kádárista hagyománnyal egyáltalán beleilleszthető-e?

Számomra ebből a szempontból éppen az a feltűnő, hogy Aczél György tevékenysége már halála pillanatában is alig valakit érdekelt. Ennek oka valószínűleg nem csupán az átalakulást kísérő szükségszerűen tömeges árulás, hitszegés, szégyen és a mindezekből következő általános ignorancia. Ellenkezőleg. Az általános ignorancia Aczél Györggyel kapcsolatban is annak bizonytalanságát jelzi, hogy akkor most az illegalitásból előlépve miként kell nyilvánosan úgy döntenem, hogy a folyamatosság ne szakadjon meg teljesen, vagy miként tarthatom fenn a folyamatosság látszatát. Hiszen a valódi vita már akkor is másról szólt, amikor Aczél György tevékenysége sokakat személyesen érdekelt, s valamennyiünket személyesen érintett, habár e sokak közül csak igen kevesen beszéltek e vitás kérdésekről valódi nyelven. A látszólagosság ebből a szempontból is Aczél György egész tevékenységének legfigyelemreméltóbb vonása. Tevékenységével egyrészt azt a látszatot keltette, mintha elkerülhetetlennek látná a szocializmus izolációját, s a modernizációt már csak azért is szeretné feltartóztatni az országhatárokon, mert az nincsen el a nézetek egyenrangú sokfélesége nélkül, amit ő személyesen nem tűrhet el, másrészt ugyanezt elkerülhetetlennek látná és támogatná azokat a reformista törekvéseket, amelyek az izoláció felbontásával egészen a szociáldemokrácia keretébe tágítanák a rendszert. Működésének nem csak lételeme volt ez a lebegtetés, de meg is követelte, hogy mások is lebegtessenek.

„Apologetákkal” körülvéve szervezkedett, lázasan tárgyalt „dualistákkal” és „demokratákkal”, de nem valószínű, hogy tisztában lett volna vele, mit miért tesz. Az ellentétes nézetek állandó lebegtetésével kialakított egy virtuális világot, amelyben minden jelenséget másként kellett megnevezni, mint ahogyan megjelent. Mintha egy mondatnak csak kontextusa lenne, de nem lehetne magát a mondatot kimondani. Ez megfelelt ugyan az erőviszonyoknak, de nem a realitásnak. Révész ezzel szemben mintha inkább azt mondaná, hogy volt egy igen furcsa ember, aki azt a rendszert akarta meggyőződésből megmenteni, amelyet tudatosan megdöntött. Ami így nem igaz. A dolognak szerintem egészen más volt a logikája. Aczél György a nagy lebegtetésben hol közelebb került a polgári demokrácia veszélyes hagyományaihoz, s egyidejűleg azt a látszatot keltette, mintha fényévnyi távolságban állna tőlük, hol megközelítette a dogmatikus kommunizmus nem kevésbé veszélyes hagyományait, s egyidejűleg elkötelezettségi rohamokat imitált a szocialista demokrácia iránt. Aczél György személyével kapcsolatban ezért pontosan úgy viselkedtek ellenfelei és hívei, mint ahogy ő a realitással.

Személyesen azok is utálták, akik szerették, illetve mindenki, aki valamiként kapcsolatba került vele, kötelességszerűen hírül adta, hogy tevékenységét és személyét tulajdonképpen megveti. Hívei és ellenségei között ebben nem volt különbség. Még leghűségesebb munkatársai is szükségét érezték, hogy a háta mögött szidalmazzák, mert így legitimálták magukat a közvélemény előtt, amely őt megvetette. Ebben egyébként szintén hűségesen követték gazdájukat, aki aztán végképp nem volt „apologetája” önmagának. Minden adandó alkalommal tudatta mindenkivel, hogy valójában a titkos függetlenségi háború derék harcosa, s mindent másként gondol, mint ahogy mond. Egyetlen ember volt, aki ebben a jól kiépített hierarchiában nem vállalhatta az elégedetlenkedő közreműködő hősies ellenállói szerepét, bár Moszkvában nem tehetett mást, mint hogy a magyar társadalom igényeinek közvetítőjeként maga is gyakorolja ezt a túlélési technikát: Kádár János. Kivételes szerepét folyamatos árulásaival és a gyilkosságok sorozatával váltotta meg.

Éppen ezért azt sem hiszem el Révész Sándornak, hogy Aczél György „determinált mellékszereplő” lett volna a szocialista rendszerben. Kádár mellett ő volt bizony a legfontosabb főszereplő. A mai napig használt jelbeszéd közvetítésével nem csak visszahárította a magyar értelmiségre Kádár János árulásainak és gyilkosságainak egész történelmi felelősségét, hanem magának a jelbeszédnek a kidolgozását és ennek elfogadtatását is neki köszönhetjük. Nem arról van szó, hogy közben ne lett volna jó családapa. Biztosan az volt. De sikerült elfogadtatnia a saját, látszatokból összetákolt virtuális világát. A levert forradalom után tíz év nem telt el, s a magyar értelmiség legragyogóbb koponyái úgy álltak ott a saját duplafenekű mondataiktól elhülyülten, mintha ugyan Kádár Jánost nem az oroszok kényszerítették volna, hogy utólag hívja be őket, hanem talán tényleg ők maguk is kívánták volna, hogy visszajöjjenek és az egyetemes jó érdekében igázzanak már le minden magyart. Illyés Gyula, Déry Tibor, Németh László és Lukács György azért nem akárki. Velük is elfogadtatta, hogy a fegyverek realitása erősebb, mint a gondolkodás szabadsága, s ezért a túlélés szempontjából a tagolatlan jelbeszéd fontosabb a tagolt beszédnél. Az elfogadtatás módszere inkább üzleti volt, mint ördögi, de mindenképpen Aczél György szabadalmaztatható politikai találmánya. A rendszernek az ő közvetítésével sikerült a saját farkát leharapnia.

Az Aczél-démonológiát pedig közel sem a „dualisták” találták ki, bár kétségtelen, hogy megegyezéseik és alkudozásaik súlyát ők is csak úgy tudták elviselni, ha áthárították rá a felelősségüket. A démonológia megalapozásában legalább olyan szenvedélyesen működtek közre a „demokraták”. Nem beszélve az „apologetákról”, akik alattomosan szállították a tűz közeléből azokat az aktuális híreket, amelyeken a „demokraták” és a „dualisták” kedvükre háboroghattak. Ennek megvolt a logikája. Az „apologeták” ezzel a fontos szolgálatukkal biztosították helyüket a függetlenségi háború titkos hierarchiájában. Egy gazember, de rendes fiú. Még most is a fülemben csengenek ezek a sajátos mondatok. Még azt az állítást is megkockáztatom, hogy az „apologeták” érzelmileg ezen az egyetlen ponton találkoztak a „dualistákkal” és a „demokratákkal”. Ami azért elég erős kötődés volt ahhoz, hogy a magyar társadalomban ne csak rögződjék a kádárista jelbeszéd, hanem át is vegye a beszéd szerepét. A reformizmust stabilan összeépítették a negyvennyolcas, függetlenségi hagyománnyal. S ezzel aláásták az erkölcsi közmegegyezést. Mivel pedig egyetlen politikai metódust ismertek, a sajátjukat, annak pedig jól ismerték erkölcsi értéktelenségét, sikeresen devalválták a politika fogalmát.

Maga Révész beszél könyvében arról a Kenedi János által kezdeményezett, tehát a demokratikus ellenzék legbensőbb köréből származó akcióról, miszerint mindenkinek egy forint büntetést kell fizetnie, aki Aczél György nevét a szájára veszi. Világos, hogy Kenedi egy olyan folyamatot akart megállítani, amely most más előjelekkel, de Révész könyvéből ismét előbújt. Szerette volna elérni, hogy az egzisztenciálisan és emocionálisan kiszolgáltatott magyar értelmiség ne egy esendő személyt lásson, ne személyes ellenséget, ne rémet, ne fondorlatot, hanem vegye észre a rendszerspecifikus jelenséget a személyben. Akit egyébként csak a rendszerrel együtt tüntethet el. Lépjen ki hát a kádárista látszatok közül. Hagyja el a jelbeszédet. Erre az egészen kicsi absztrakcióra pedig nem csak a nemzeti konzervatívok és a nemzeti radikálisok nem voltak képesek, hanem néhány kivételes személyiségtől eltekintve a demokratikus ellenzék tagjai és szimpatizánsai sem. Nem beszélve a reformistákról, akik egzisztenciálisan voltak érdekeltek abban, hogy rendszerspecifikus jelenségeket ne fedjen föl senki, hiszen akkor saját személyes tevékenységük hitele veszett volna el, vagy utána kellett volna menniük felismerésüknek. Mindezekre az egykori jelenségekre és folyamatokra vonatkozó általános amnézia szintén rendszerspecifikus jelenség. Megmutatja a puha diktatúrát, amint megkísérli belebetonozni magát a langyos demokráciába. Csak ebből a szempontból érthető, hogy az önmagát demokratának nevező Révész vizsgálatainak módszerét miért közelíti mégis ennyire a reformisták egykori módszeréhez.

Amikor a magyar választópolgárok többsége a reformisták bázisára támaszkodó szocialistákra adta a szavazatát, akkor jól megfontolt érdekeitől vezérelten az emlékezetkihagyás folytonosságára szavazott. Amikor a demokratikus ellenzék szimpatizánsainak körére alapozott demokrata párt koalíciós partnerként csatlakozott a hivatásos amnéziások szervezett rendjéhez, akkor óhatatlanul deklarálta, hogy neki is van mit felejteni. Révész felszólít az emlékezésre, módszerével azonban rögtön az emlékezet útjába áll. A felfokozott „harci gondolkodásmódot” szeretné hűteni, s ennek érdekében hősiesen megnevezi a látszatot és megküzd a fantomokkal. Ami szintén nem hiba, nem tévedés, hanem szimptomatikus jelenség.

Mára a magyar választópolgárok számára bizonyára elég világos, hogy sem a horthysta, sem a kádárista restauráció nem válasz, még csak nem is válaszkísérlet abban a világméretű vitában, amely valódi, élő, definiált fogalmakkal operáló, s ezért egymásba átfordítható nyelveken folyik. Révész valószínűleg érti, hogy a múlt feldolgozása nélkül nincsen közös nyelv, nyelv nélkül nincsen párbeszéd, és nincsen olyan langyos demokrácia, ahol a nyelvet úgy lehetne a jelbeszéddel behelyettesíteni, hogy ne köszönjön belőle vissza tettlegesen a diktatúra. A saját munkáját illetően mégsem találja az egyszerű orvosságot. Könyvét módszeresen félreolvasó recenzensei közül pedig egyedül Heller Ágnes jegyzi meg elfogódottan és csöndesen „Egy tényregény dicsérete” című cikkének végén (Magyar Hírlap, 1997. március 20.): „vajon a magyar értelmiségi nem gondolkodik-e ma is azon, hogy mit fognak saját pártjában róla tartani, ha történetesen pártjára való tekintet nélkül azt mondja ki, amit gondol? Aczél korában lehetett azzal mentegetődzni, hogy a magyar kultúra értékeit csak így lehet védelmezni. De mi ma a mentségünk?”

Semmi.

Tudom, hogy mindaz, amit az itt következőkben mondani fogok, részletezettsége miatt inkább rögeszmésen hangzik, mint józanon. Mégis fellapozom Révész Sándor könyvét a nekem legbensőségesebben ismerős történetnél, a 180. oldalon, és mondom. „Az írószövetségi közgyűlést követő hétvégén egy nem kevésbé jelentős összejövetelre került sor Leányfalun” – írja Révész. „Május 30–31-én Leányfalun találkoztak az Eszmélet című reménybeli lap munkatársai és szimpatizánsai.” Ami valóban így volt, megerősíthetem. Ám a résztvevők listája, amelyet Révész „a TKKO által készített lista szerint” ad közre, emlékezetem és ismereteim szerint hibás. A listán szereplők közül nem volt ott Nemes Nagy Ágnes, nem volt ott Lengyel Balázs, nem volt ott Tandori Dezső, nem volt ott Orbán Ottó és nem volt ott Örkény István sem. Érdekes kérdés lenne, hogy miért kerültek föl mégis erre a listára. Ezzel szemben ott volt még a találkozón, mégis hiányzik a pártközponti listáról: Ajtony Árpád, Bíró Yvette, Bojtár Endre, Csaplár Vilmos, Fogarassy Miklós, Hankiss Elemér, Jancsó Miklós, Jánoskúti Márta, Kende János, Kenedi János, Konrád György, Lángh Júlia, Levendel László, Szörényi László és Voigt Vilmos. Az sem lenne érdektelen kérdés, hogy ők miért maradtak le a listáról. „A pártközpontban a TKKO egyik munkatársa (ki tudja, miért Borbély Sándornak, az akkor még csak nem is KB-tag csepeli párttitkárnak a társaságában) figyelmezteti Horgas Bélát, hogy az ilyesfajta összejövetel egyáltalán nem kívánatos, és ő felel mindenért, ami az összejövetelen elhangzik” – így Révész következő mondata. A valóság azonban az én tudtommal az, hogy Horgas Bélát a találkozó előtt a pártközpontban senki senkinek a társaságában nem figyelmeztette semmire. „Az összejövetelen az hangzott el, amit a résztvevők az Eszmélet című lapvállalkozásról körkérdés alapján szóban és írásban gondoltak…” – folytatja Révész a maga históriáját, ami megint csak nem felel meg az emlékeimben élő valóságos történetnek. A körkérdés, amelynek válaszait Révész nagyvonalúan beleszerkeszti a leányfalui találkozás eseményeibe, jóval korábbi. A valóság az, hogy Bojtár Endre a szabad ég alatt, a földön ülve tartott rövid vitaindítót, amelynek szövege ma is föllelhető. Az igazi vitát azonban nem ez a szöveg váltotta ki, hanem a késve érkező Jancsó Miklós szokatlanul határozott szónoklata. Lenin Állam és forradalom című művének tanulmányozását javasolta a megjelenteknek. „Az összejövetel után Horgas rendőrhatósági figyelmeztetésben részesült” – írja a következő mondatban Révész. Horgas a szó jogi értelmében nem részesült rendőrhatósági figyelmeztetésben, bár kétségtelen, hogy a rendőrségen megfenyegették, de nem akkor, hanem máskor, és másért.

Révész tévedéseinek logikája, legalábbis ezen az egyetlen oldalon, a módszeréből következik. A legkönnyebben hozzáférhető anyagok részleteit rendezi egymás mellé, függetleníti magát a kronológiától, nem ellenőrzi forrásainak hitelességét, nem rekonstruál, hanem mintha fikciót írna, konstruál. A kádárizmus hosszú és kietlen éveiben mégsem voltak olyan gyakoriak az ilyen értelmiségi találkozók, hogy a résztvevők listájának hitelessége ne lenne érdekes, s ne lenne fontos, hogy valójában miről is folyt egy ilyen helyen az elvarázsolt párbeszéd. Talán az sem teljesen érdektelen, hogy a korszak legjelentősebb magyar filmrendezője milyen szempontból bírálta az összejövetel résztvevőinek elképzeléseit a szabad és független lapalapításról, s ezek a fűben heverésző emberek miként válaszoltak a kritikára. Ha valaki ennek utána menne, akkor feltehetően nem elégítené ki többé a három magatartásminta statikus sémája, hanem megmozdulnának az emberek és a folyamat érdekelné. Talán világosabban látná, hogy azokban az években milyen kíméletlenül működött a kis engedmények kiharcolásának és a nagy privilégiumok görcsös védelmének reformista logikája, s ez milyen élesen szemben állt a szabadságjogokért folytatott nevetséges, görcsös és gyönge küzdelemmel.

S talán még ennél is fontosabb, Révész könyvének egészét mélyebben érintő kérdés, hogy miként kerülhetett a pártközpont illetékes munkatársainak asztalára egy ilyen nyilvánvalóan hamis jelentés és egy ilyen sokrétűen hamis lista. Vajon az illetékes osztály tisztviselői hamisították-e, vagy a belügyes besúgók dolgoztak-e ilyen képtelenül slamposan? Amikor pedig azt állították, hogy ezek vagy azok megjelentek a találkozón, holott nem jelentek meg, akkor volt-e valamilyen politikai céljuk a hamisítással, míg mások nevét vajon politikai célzattal emelték-e le a listáról? Megbízottjuk biztosan ott volt a találkozón, hiszen a listán olyan házastársak és élettársak nevei is szerepelnek, akik nem voltak hivatalosak, s csak véletlenül keveredtek ki Leányfalura. Amíg ezekre a kérdésekre nincsen válasz, addig nagyon keveset tudhatunk a diktatúra mechanizmusáról, és szinte semmit arról, hogy mi lehetett ebben a mechanizmusban Aczél György helye és szerepe. Révész a kérdésekre nem hogy nem válaszol, fel sem teheti a kérdéseket, mert nem veszi észre, hogy hamis a listája. Valószínűségekkel játszik, kedvesen kompilál. S ez aztán könyvének legérzékenyebb pontjain viszi őt a jégre. Ha elfogadjuk módszerét, akkor biztosan folytatódik az elvarázsolt párbeszéd.

„Itt az ideje szembenéznünk azzal a kérdéssel, hogy milyen kapcsolata volt Aczélnak a belüggyel, a titkosszolgálatokkal” – írja könyvének Belügyek című fejezetében Révész. Azt is tudja, hogy „a nyolcvanas években formális kerete is van az együttműködésnek, az ellenzékkel foglalkozó operatív bizottság, amelyben nem a belügyé, hanem a kultúrpolitikáé a vezető szerep. A bizottságot Aczél beosztottja vezeti, és a tevékenységéért politikai bizottsági szinten Aczél György a felelős.” Harangozó Szilveszter személyében megnevezi Aczél belügyi kapcsolatának azt a láncszemét, amely csaknem a szocialista rendszer összeomlásáig biztosította kivételes helyét a kádárizmus mechanizmusában. A fejezet rövid, s nem is egészen arról szól, amit a címével ígérne. Néhány anekdotát kapunk és a szokásos svádát, retorikát, dikciót. Könyvének utolsó fejezetében aztán megismétli a magyarázkodást is. „Szinte felmérhetetlen az az információ-mennyiség, amelyhez nem juthattunk hozzá: az egész hatalmas Aczél-hagyaték, az eltűnt hivatalos iratok, jegyzőkönyvek tömege, a belügyi levéltárak érinthetetlen részlegei, a politikai bizottság magnószalagon rögzített kutathatatlan vitái, a tanúk, akik már nincsenek köztünk, akik köztünk vannak, de nem fogadják a kutatót, akik fogadnák a kutatót, de az nem tud róluk.” Ha mindez igaz lenne, akkor sem lehetne magyarázatként elfogadni. Ám bizonyos pontjain csak akkor lehetne igaz, ha a Belügyminisztérium központi irattára folyamatosan megsértené a kutatásra vonatkozó 1995. évi törvényt, és a törvénysértéshez az adatvédelmi biztosnak sem lenne egyetlen szava sem. Ami alig hihető.

A kádárizmus varázslata addig fog tartani, amíg a puha diktatúra ténylegesen működő mechanizmusának részletei homályban maradnak. Addig azonban a demokrácia langyos marad. Abban ugyanis a diktatúra tényleg különbözik a demokráciától, hogy nem személyiségek felelős tevékenysége adja a mechanizmusát, hanem fordítva. Révész Sándor Aczél személyiségénél kezdi a vizsgálatot, úgy, ahogyan egy rendes politikai életrajzban illik. Nem föltétlenül a felületessége miatt, de ezzel a módszerrel nem jut nagyon messzire. Kicsit úgy néz ki, mintha elirigyelte volna a nagy hagyományú francia és angol életrajzírók előadásmódjának elbűvölő könnyedségét, s valami hasonlóhoz vannak is képességei. De nem csak a források állapotának különbözőségét nem vette figyelembe, hanem a demokratikus és a diktatórikus rendszereknek ezt az alapvető különbségét sem. Vizsgálataiból az a szomorú felismerés hiányzik, hogy a diktatúrák működtetéséhez szükség van ugyan bizonyos típusú személyiségekre, ám a diktatúra csak nagyon szűk keretek között válogat, és soha nem a személyiséget, hanem annak bizonyos tulajdonságait használja. Addig, ameddig. A diktatúrának eleve adott, statikus a mechanizmusa, s ezért megadott helyeket tölt ki élő emberekkel. Ilyen értelemben Aczél György tevékenysége valóban nem önálló tevékenység, de azt azért nem lehet mondani, hogy a kádárizmus „determinált mellékszereplője” lenne.

Ma már alig használatos kifejezéssel élve, inkább azt kéne mondani, hogy Aczél György rossz jellemű ember volt, s azokkal a tulajdonságokkal válhatott a kádárista túlélési stratégia zsenijévé, amelyek összefüggésükben kiadták a rossz jellemét. Ezért válhatott rendszerspecifikus jelenséggé, magyarán valamennyivel rosszabbá, mint amennyire rossz egyetlen személy lehet. Aki kapcsolatba került vele, annak kényszeredetten vagy készségesen, de magának is ezekhez a tulajdonságokhoz kellett idomítania a saját alkatát. Emberileg az is érthető, hogy túlélési kényszer híján erre ma már senki nem emlékezik szívesen. Pedig senkinek nem kéne félnie az emlékezéstől. A kádárista túlélési stratégiának ma már nem a realitása vagy a szükségessége a kérdéses, hanem ma és már akkor is a működési mechanizmusa és a morálja. Nem az a kérdéses, hogy lehetett-e másként működtetni, hanem az a kérdés, hogy miként működött, a működése milyen maradandó nyomokat hagyott, s vajon tisztességesen cselekedtek-e, akik működtették, illetve az erkölcstelen cselekedetek rendszerétől nem torzult-e visszafordíthatatlanul a jellemük. Ha valamiről azt mondom, hogy nem erkölcsös, azzal még nem vonom kétségbe a realitását. Viszont egy dolog puszta létezése és működése még nem biztosítéka a dolog erkölcsösségének.

Korszakok, rendszerek, államok valamennyien nagy húsevő állatok. Éppen úgy befalják kiszolgálóik nagy tömegeit, miként a magányos ellenállókat vagy a félreállók kisebb csoportjait. A kérdés az antikvitás óta változatlanul úgy hangzik, hogy vajon mi a különbség e nagy húsevő állatok között, vajon melyik biztosít viszonylag nagyobb szabadságot és boldogságot azoknak, akiket végül is minden további nélkül fölfal és elemészt. Aczél György az alkata szerint valószínűleg nem tartozott azon emberek közé, akiket könnyedén föl lehetne falni. Ettől még lehetett volna igen nemes a jelleme. Inkább ő falt föl másokat, ám a falánkságával már nem tudott mit kezdeni. S ha azt mondom, hogy rossz volt a jelleme, akkor arra gondolok, hogy nem csak nem tudta a saját késztetéseit az ellenőrzése alatt tartani, hanem ezeket a nyers késztetéseket ráadásul beleforgatta a politikai meggyőződésébe.

Aczél György csaknem mindenkit el akart csábítani, és sokakat el is csábított. Mégsem volt olyan jelentős személyiség, akinek az elfogyasztásával ki tudta volna magát elégíteni. Viselkedése kényszeres volt, s ezért csábítási manővereinek nem volt személyre szóló erotikájuk. Ha nem lett volna egy diktátor segédje, akkor mindenki nevetett volna az örökös túlzásain. Viselkedésének az volt az egyetlen erotikus vonása, hogy ebben a profán emberhalászatban nem ismert határokat, s ezért folyamatosan próbálkozott. Politikájából szükségszerűen hiányoztak a távlati elképzelések, hiszen a személyiségében sem tudta értelmezni a kényszerest. Súlyosan neurotikus ember volt, éppen olyan monoton, mint maga a rendszer. Neurózisát jellemezhetnénk éppen szeretetéhségével vagy elfogadtatási kényszerével. Ám akár így, akár úgy, ezek olyan tulajdonságok, amelyek kizárólag egy diktatúrában tehetnek alkalmassá valakit ilyen magas pozíció betöltésére. Se alkotmányos monarchiában, se demokráciában. Azért lehetett a kádárista túlélési stratégia zsenije, mert személytelenségre ítélt kényszeresség uralta az alkatát, amivel minden pillanatban fenntartotta magában és másokban is a személyesség vágyát. Csak éppen nem tudta kielégíteni. Puhította a diktatúrát, stabilizálta annak a látszatát, hogy egy szép napon mégiscsak megteremthető lesz a szocialista demokrácia, miközben egy olyan mechanizmust működtetett, amelynek az volt a szavakban és tettekben kifejezett célja, hogy ezt lehetetlenné tegye. Fordítva a kérdés nem vizsgálható.

Személyesen háromszor találkoztam Aczél Györggyel. Először minisztériumi, másodszor pártközponti dolgozószobájában, harmadszor a Parlament előtt az üres téren, véletlenül. Az első két alkalommal a hamis méltóságtól a forszírozott hisztériáig végigjátszotta az egész repertoárt; kényszeresen monologizált, s nem csak azért, hogy ne kelljen ellenvéleményt hallani. A harmadik alkalommal tehetetlenül, meglepetten és kiszolgáltatottan bámult, s addig nézett utánam, amíg el nem tűntem a metróállomás árkádjai alatt. Nyaltam a fagylaltomat. De mindkét előző alkalommal az volt a határozott benyomásom, hogy egy olyan ember óhajt bensőséges hangot találni velem, aki egyetlen másodpercre nem képes megnyugodni. Alkalmatlan arra, hogy bensőséges viszonyban legyen bárkivel. Nem az volt benne az érdekes, hogy csapong, ígér, hazudik, zsarol, fecseg, fenyeget és hízeleg, hanem hogy mindeközben erősen figyel, és feltételezett igényeim szerint szerepeket és előadási stílusokat váltogat. Megdolgozik értem. Ami hízelgő. Ezt addig csinálja, amíg meg nem érzi, hogy most aztán eltalálta legérzékenyebb pontjaim egyikét. Ami veszélyes. Az első alkalommal mintegy negyven, a második alkalommal mintegy ötvenöt percig dolgozott, s mindkét alkalommal láthatta, hallhatta is, amint megrezzenek és megkattanok. Sok variációt ismert. Elég kíváncsi volt. Lyukkártyás rendszerrel dolgozott az agya. S hogy leplezze, úgy csinált, mint aki eleve mindent tud. Ez volt a legsiralmasabb. A második alkalommal elég valószínű, hogy felkészült az intim információkat tartalmazó belügyi anyagból. Célzásaival tényleg eltalált, mert ízléstelen és durva lett. A belügyi anyag pedig vagy a leveleim felgőzölésére vagy a telefonjaim lehallgatására támaszkodott. Nem hiszem, hogy ezekről a módszerekről ne lett volna tudomása. Egyetlen ponton azonban mindkét esetben tévedett. A rossz jellemű és szerény képességű embereknek az a mulatságos meggyőződése vezette, hogy mindenkinek meg lehet találni a gyönge pontját, s attól kezdve már a saját félelmei vezetik a kívánatos megegyezéshez. Ám ahhoz, hogy belemenjen egy kétes üzletbe, még a rossz jellemű embernek is szüksége van jó tulajdonságokra. Például elmésen ki kell számítania, hogy mit nyer és mit veszít most és a jövőben egy ilyen megfélemlítési üzleten. Miközben úgy tettem, mint aki érdeklődve hallgatja a monológot, láttam, hogy a sármőrt azért adja olyan szívesen, mert az alkatából tökéletesen hiányzik mindenféle báj. Ellenkezőleg, ez egy esetlen ember. Viselkedésében nem volt semmi színészi, hiszen nem volt mit megmutatnia.

Révész Sándor ebben a kérdésben is ellenőrizetlenül átveszi a korszak jellegzetes hiedelmeit, holott ő maga idézi Kiss Ferenc száraz, utolérhetetlenül egyszerű jellemzését: „élvezte a hangját. Szövege lapos gondolati vonal, rend nélkül való.” Aczél György személyiségének nem volt sem meggyőző ereje, sem bája. Legfeljebb voltak emberek, akik az érdekeiktől és a félelmeiktől vezérelve válaszoltak a kihívásra, amikor megtalálta a gyönge pontjukat. Vagy ők maguk tárták föl. El akarták fogadni valamilyen ajánlatát, osztottak, szoroztak, és személyiségének meggyőző erejére hivatkozva el is fogadták. Amikor szobájából kiléptek, akkor a széllel és a lelkiismeretükkel szembe kerülve maguknak és másoknak is magyarázatot kellett adniuk arra, ami történt. Volt egy nyilvánosságnak szánt történetük, és őrzik a titkos verziót. Ez sem más, mint rendszerspecifikus jelenség, a kádárizmus nagy üzleti játékának és korrupciós technikájának része. A kényszeres és kölcsönös „úgytevés”, amely mögül hideg üzletemberek néznek elő egymást megvetőn. Ez az utánozhatatlan kettősség adta a kádárizmus nyilvános szertartásainak lényegét.

Hatvannyolc augusztusában a főszerkesztőm csöndesen és alattomosan megjutalmazott, amikor maga helyett elküldött egy megyei aktíváknak tartott bizalmas tájékoztatóra. Ezen a délelőttön Aczél György nem szívélyeskedett. Arról beszélt, hogy mikor és mire figyelmeztették ők jó előre a csehszlovák elvtársakat. A csehszlovák elvtársak az első és legfontosabb alapszabályt sértették meg. A prágai írószövetség lapját kiengedték az ellenőrzésük alól. Indulatosan beszélt, de először és utoljára láttam közel önmagához. Esetlenségébe erő költözött. Biztosította hallgatóságát, hogy a csehszlovák elvtársak elvtársias megbüntetése nem fog elmaradni. Ilyesmit a nemzetközi kommunista mozgalom nem engedhet meg. S Aczél György nem csak beváltotta a kommunista aktíváknak tett ígéretét, hanem az értelmiség hiszékenyebbjeinek még azt is beadta, hogy az invázió nem csupán őt rázta meg mélyen, hanem magát Kádár Jánost is. Ami rögtön kevésbé lenne hihető, ha Révész a kezébe venné a Belügyminiszter 011. számú, egykor szigorúan titkos utasítását, amelyet pontosan húsz nappal a bevonulás előtt adott ki. Ebben részletesen rendelkezik a Csehszlovákiába vezető utak, vasútvonalak, közlekedési csomópontok biztosításáról és az ezzel kapcsolatos operatív feladatokról. De már akkoriban is csak egy serdületlen gyerek hihette, hogy kettőjüknek ne lett volna tudomása az invázió előkészítéséről, vagy ekkora csapatmozgásokat ne vettek volna észre. Révész még ma is Aczél lelkiismereti kérdéseivel bíbelődik. Azt ugyan én sem vonom kétségbe, hogy volt egy rövid pillanat, amikor megrémültek attól, hogy mit fognak tenni, ennek azonban jóval korábban, július közepe táján kellett megtörténnie, s mire a magyar csapatok is a határra értek, ők azért már valószínűleg túl voltak az első megrázkódtatásokon. Alig érthető, hogy Révész minderről miért nem úgy beszél, mint Aczél György átlátszó dezinformációs taktikájáról. Recenzensei pedig miért bólogatnak olyan szorgalmasan, hogy milyen szép könyvet írt.

Néhány nappal a bizalmas tájékoztató után a ceglédi rendőrkapitányhoz kellett mennem. A kapitány vékony, fekete férfi volt, az idegösszeomlás határán. Az ügyről, ami miatt fölkerestem, nem volt hajlandó beszélni. Elmondta, hogy napok óta nem aludt, az oroszok vonulnak a csehszlovák határ felé, biztosítaniuk kell a csapatmozgásokat. Semmi kétség, a határt bármikor átléphetik. Aztán csak nézett. Ami azt jelentette, hogy menjek vissza Budapestre, és ott mondjam el mindenkinek. Augusztus huszadikának éjjelén talán ő volt az önmagát „magyar tisztként” bemutató névtelen, aki telefonon figyelmeztette a budapesti csehszlovák nagykövetséget. Vagy valaki más, aki szintén végrehajtotta a parancsokat, de pislákolt még benne a negyvennyolcas, függetlenségi gondolat. A nagykövet még azon az éjjelen továbbította értesülését, Dubček azonban nem hitte el. Ahogy a barátaim sem hitték el nekem.

Az ember átszínezi, elfelejti a múltját, csinál helyette egy jobbat, egy másikat. Vagy megkísérel illúziótlan magyarázatokat adni arra, hogy mit miért tett.