Egy reformer lélek

Érdemes megfigyelni, hogy nem csupán legkritikusabb olvasói, hanem munkásságának lelkes, baráti méltatói is állandóan a személyiségével bajlódnak. Úgy beszélnek róla, mintha bizony valakinek a személyisége fontosabb lehetne, mint a munkássága, munkásságának megannyi tárgya, vagy éppen a választott műfaja. Vagy úgy beszélnek, mintha valakinek a személyiségéről, személyiségének bizonyos tolakvó, netán előnytelen vonásairól nyilvánosan vitatkozni lehetne.

Nem lehet. Olykor azonban elkerülhetetlen.

Radnóti Sándor nemes egyszerűséggel politológiai giccsőrnek tekinti (Beszélő, 1994. november 17.), aki óvakodna eredeti gondolatokkal zaklatni közönségét, s akinek egyetlen eredeti törekvése, hogy „a legtipikusabb magyar értelmiségi” legyen, míg a láthatóan elfogult Hankiss Elemér szerint (Népszabadság Könyvszemle, 1995. január 7.) „bravúrosan váltogatja maszkjait”, s oly „bravúrosan cikázik a gondolatok, hangulatok, stílusok, értelmezések világában, hogy ember legyen a talpán, aki a nyomába ér”. Radnóti bírálata feltehetően ugyanarra vonatkozik, amire Hankiss a dicséretét építi: egyik tulajdonságára. Olyan akar lenni, mintha bárki lenne, illetve olyan, mint mindenki más, s ezért aztán tartalmatlan és értéktelen sémák mögött tünteti el személyiségének megkülönböztető vonásait. Így hangzik az egyik ítélet. Személyisége oly gazdag, átváltozó képessége oly tökéletes, olyannyira átfogja és birtokolja a szellemi és az érzelmi világ lehetőségeit, hogy mi, egyszerűbb halandók, nem is nagyon követhetjük őt. Így hangzik a másik ítélet.

Radnótit ingerli, Hankisst viszont nyomasztja a kérdés, hogy valójában ki beszél ki ebből a megfoghatatlan személyből. De nem tudják, vagy nem akarják megmondani.

Aki két újabb könyve alapján ír Lengyel László munkásságáról, annak talán nem is a titokzatos személyiséggel, hanem inkább azzal a váratlanul letűnt és teljességgel megemésztetlen korszakkal kell szembenéznie, amelynek írott vagy íratlan hagyományai, rítusai, kényszerei, titkos és nyilvános szokásai meglehetősen mélyen, s éppen a korszak uralkodó gondolkodási módszerének megfelelően, csaknem reflektálatlanul rögzültek a köztudatban. Talán nem vettük még tudomásul, de a magyar nyelvnek ez egy tényleges korszaka.

Harcos kádáristák, az erőszak mindenkori hívei, alattomosan szelíd, hajlékony, inkább az udvari intrikában járatos reformátorok, valamint különböző rendű és rangú ellenzékeik és különböző pártállású, leginkább némán zsörtölődő ellenségeik olyan különböző nyelveken azért nem beszéltek, hogy ne tudtak volna szót érteni. A mesterségesen kikényszerített, rendőri eszközökkel szigorúan kordában tartott társadalmi béke fenntartása érdekében nem csupán érteniök kellett egymás elkülönülő nyelvein, hanem folyékonyan beszélni, mint ahogy a mai napig ezeken a nyelveken beszélnek és értekeznek, s ezért nem is nagyon lehetett, de nincsen is rá indokunk mindezt elfelejteni. Ellenkezőleg. Ideje lenne egymás mellé helyezni ezeket az immár nyilvánossághoz jutott rétegnyelveket és beszédmódokat, ezeket a zsargonokat és nyelvjárásokat, különbséget tenni közöttük, összehasonlítani őket, megnevezni eredetüket és néven nevezni reprezentánsaikat, megvizsgálni szimptómáikat és túlélési stratégiáikat, röviden szólva, az egész nagy nyelvi zagyvalék módszeres feldolgozásával rendezetten a kollektív tudatba emelni mindazt, ami a kádárizmus évtizedeiben szükség szerint öntudatlanságban élt és feldolgozatlan maradt. Akkor talán érzékelhetővé válna, hogy ennek a korszaknak milyen uralkodó elképzelése volt az emberi személyiségről, s hogy a diktatúra körülményei között kialakított személyiségkép a demokrácia körülményei között miként él tovább.

Ebből a szempontból tényleg nem csak ingerlő és nyomasztó, hanem praktikusan sem megkerülhető a kérdés, hogy valaki milyen pozícióból beszél, s vajon a tegnapi nyelvét használja-e, jómagam pedig milyen pozícióból olvasom, s az övéhez képest változott-e a saját nyelvi pozícióm. Ám akár a neves szerző személyéről, akár a korszakról legyen szó, mindenekelőtt mégis azt kérdezném meg, hogy Lengyel Lászlónak vajon mi is lenne a műfaja.

Könnyű lenne azt válaszolni, hogy a publicisztika.

Az elmúlt éveknek kétségtelenül négy vaskos publicisztikai teljesítménye van; a Csurka Istváné, az Esterházy Péteré, a Lengyel Lászlóé és a Tamás Gáspár Miklósé. S hogy e szerzők, teljesítményük jelentékenysége miatt, egyáltalán egymás mellé állíthatók, holott politikai és poétikai nézeteiket illetően távolabb már nem is állhatnának egymástól, az róluk ugyan nem sokat mond, de annál többet a magyar közélet sokszínűségéről és eredetiségéről. Erőteljes áramlatok jelentékeny szerzői, s a politikai folyamatokra gyakorolt hatásuk sem jelentéktelen. Ami nem jelenti azt, hogy a jelentőségük ne lenne igen különböző. Amikor a jelentékenységükről beszélek, akkor eszközeiket és hatásukat a publicisztikai irodalom közegében vizsgálom, és a társadalmi folyamatok szempontjából tekintem szimptomatikusnak az alakjukat. Amikor viszont a jelentőségük különbözőségéről beszélek, akkor arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy van-e saját publicisztikai nyelvük. Ami a személyiségük szempontjából azt jelentené, hogy kiváló-e a személyük.

Publicisztikai írásaiban Lengyel László a jog, a közgazdaság, a politika és az irodalom négyszögelési pontjai között mozog, viszonylag egyszerű mondatokkal. Attól függően, hogy miként váltogatja e diszciplínák eltérő gondolkodási módjait, ezek hol tőmondatok, hol bővített mondatok. Hangfekvése mégsem tudományos, és csak ritkán tudományoskodó. Hol személyes, hol személytelen, ám maga a személyiség soha nem hátrál ki annyira a nyelvből, hogy ne maradna jól kivehető az alakja. Hangvétele ennek megfelelően mindig közvetlen, hasonlít az élőbeszédre, bár előadási módjában minden egyszerűsége és közvetlensége ellenére sincsen semmiféle plebejus hevület, semmiféle populista szándék.

Tudását egyáltalán nem óhajtja elrejteni előlünk, fraternizálni sem kíván a műveletlenebb vagy képzetlenebb olvasókkal, de nem is akarja őket elijeszteni. Egyszerűen fogalmaz, ám óvatosan használt eszközökkel mégis érzékelteti, hogy maga mögött tudja e tudományokat. Mivel azonban éppen csak a határán jár a természetességnek, hiszen nem szépíró és még csak az újságírásban sem járatos, óhatatlanul megjelenik a szövegeiben a tanáros, a kioktató, a számonkérő és a szemrehányó, egy olykor egyenesen ünnepélyes, szigorú vagy éppen emelkedett tónus, amely írásainak tárgyából nem föltétlenül következik. Lengyel írásaiban inkább a csupasz szándék, a józan belátás, a vonzó önfegyelem irányít, mintsem a szilárd meggyőződés vagy éppen az ábrázolás gyönyörűsége, s valószínűleg ezért lopakodik be valamennyi a szigorú családfőből, a protestáns prédikátorból. A kételyt, a bizonytalanságot, a szilárd meggyőződés feltűnő hiányát és a lélek labilitását ezzel a kellemesnek nem nevezhető akcentussal mindenesetre elfedi.

Kényesen választékos szóhasználatának ügyetlenkedései mögött viszont jelentékeny terjedelmű olvasottság és igen jó minőségű műveltség látható, amely kellemesen ellensúlyozza a paternalista vonásokat. S ami ennél talán még fontosabb: egy még terjedelmesebb, kifejezetten humanista jellegű műveltség vágyára és igényére épít. Valósággal szerelmes a szépirodalmi szövegekbe, s úgy tapadnak a szövegeire a mottók és az idézetek, mint a legyek a cukros papírra. Sokat tud, és láthatóan meg is akarja osztani a tudását; szeretné ha mindenki gyarapodnék e tudással. Idézési mániája azért hat elég gyakran mégis kínosan, mert az idézett szövegek mellett jobban kiütköznek saját szövegeinek gyarlóságai. Abban a nagy művészetben, hogy miként kell a saját szöveget egy idézettel összeépíteni, semmiféle készséget nem mutat. Saját szövegeinek ritmusa közel sem tiszta, holott a tiszta ritmust elég könnyen megoldhatóvá tennék a rövid mondatok. Nincsen hozzá se figyelme, se technikája. Szorgalmasan írja, de nem hallja a mondatot. Így azonban csaknem mindig összekoccan az idegen szövegek általában hibátlan ritmusával. Idézési mániája mégis a lehető legelőnyösebb oldaláról mutatja be Lengyelt. Mintha a múltjára látnánk. Egy kedvesen elfogódott, szenvedélyesen olvasó, tudásával és jártasságával kicsit hetvenkedő kamasz jelenik meg a lelki szemeink előtt, aki mindenképpen fel szeretne érni nagy példaképeihez.

Hajlamai láttán azt várná el tőle az ember, hogy legyen harcos aufklérista, ha már ennyire szomjúhozza a tudást, s még terjeszti is. Lengyel azonban inkább a reformkori magyar nemesi osztály szellemi leszármazottja. Örököst nem mondanék. Magát a szellemi gyarapodást is inkább a Bildung szűrőjén át látja és kívánja. A Lumières eszméibe jószerivel ő is csak azért kapaszkodik, amiért elődei: függetlenségi háborúkba bonyolódott, immár nem is tud belőlük kikeveredni, s mivel ehhez más közelebbi eszmét nem talált készen, a nemzeti függetlenség ügyét nagyvonalúan összemossa a személyes szabadság ügyével. Sok költészet, sok prófécia, kevés elemzés, még kevesebb politikai filozófia. A politikai döntések mechanizmusának nincsen is olyan modellje, amely igényeinek megfelelne. Így aztán a demokráciáról van ugyan stiláris elképzelése, maga is gyakorolja a demokrácia fárasztó stílusát, mindig józan, türelmes marad, még akkor is megőrzi az érvelés látszatát, ha nem talál megfelelő érveket, vagy vitapartnerének érveit ostobaságnak véli – csak éppen a modern demokrácia kivihetőségében nem hisz. Még csak nem is nagyon leplezi, hogy inkább a rendi demokrácia híve lenne. Az ő eszményi államában a szív és az ész nemessége helyettesítené a nemesi rendet, a társadalom tagolódását pedig a korporativitás eszméje biztosítaná. Ezen a ponton Lengyel természetesen csak hanyag. Kizárólag a tudás vágyott birodalmát szépen és értelmesen tagoló értelmiségi szakmák kívánatos uralmára gondol, amely a modern társadalmak bonyolult döntési mechanizmusát mintegy kiváltaná, a fasiszta hivatásrendek gondolatának közelségét pedig nem érzékeli.

Ezeknek az általános elveknek, és a stílusát színező általános terminológiai hanyagságnak aztán emberszemlélete is teljes mértékben megfelel. Bár folyvást a realistákat idézi, hiszen elvileg neki is realistának kéne lennie, inkább romantikus jellemfestésre hajlik, és jóval vastagabban használja a feketét, mint a fehéret. Alakjainak vannak ugyan megható, vonzó és jeles tulajdonságaik, de két kötetének nincsen nagyszabású embere. Irodalmi idézetei egy rajongóról vallanak, eleven emberek láttán azonban csaknem mindig csalódott. Lengyel nem hogy az emberek általános jószándékában nem bízik, hanem még a legjobb tulajdonságaikat sem hiszi el nekik. Kritikai attitűdjének nem a dolgok természetének szenvedélyes vizsgálata, hanem a bizalmatlanság az alapja.

Egy ilyen világegyetemben az ember nem éli az életét, hanem ingerlékenyen és elégedetlenül tűri.

Mindent átható, általános bizalmatlansága éppen arra vonatkozik, amiben tisztességes aufkléristaként vagy akár tudásra szomjúhozó kamaszként feltétel nélkül bíznia kéne. Mást sem csinál, mint álló nap vadul gondolkodik a dolgok állásáról, miközben nem csak abban nem bízik, hogy a történelem menetébe az ész érveivel bele lehetne beszélni, hanem még abban sem, hogy az emberek valamiként azért hatással lehetnek egymásra a jó tulajdonságaikkal. Alakjai nyers érdekektől vezérelt monstrumok. Miközben halmozza a sok szép idézetet, miközben konok mondataival hajlíthatatlanul tör előre és soha föl nem adja, szövegeiből csöpög a csalódottság, a csüggedtség és a rezignáció.

Embertársait illető csüggedtségének és rezignációjának sűrű fekete levesével aztán alaposan nyakon önti a történelmet és a sorsot. „Eddig a kommunizmust, ezután a kapitalizmust építjük” – írja Kelet-európai lélek európai mérlegen című szövegében. Mintha bizony a rómaiak fátuma döntött volna így felőlünk. S ennek már csak azért is így kell lennie, mert a mondatban nincsenek rendesen egyeztetve az igeidők. Ilyen, s ehhez hasonlóan fatális emblémákba foglalja a történelemszemléletét. De semmi kétség, éppen ez a súlyos fejbólintásokkal kísért legyintés, ez a kicsit hibás mondatszerkezet, ez a politikát és történelmet illető mély ború Lengyel egyik, ha nem a leghatásosabb eszköze. Megvertek és esélytelenek vagyunk, mondja, de hát mit tehetnénk, ha egyszer a dolgunkat tenni kell, s mi el is végezzük tisztességesen.

A kicsit hősies, kicsit lemondó, kicsit egyszerű, kicsit nagyravágyó, kicsit realista, nagyon romantikus, kicsit szépelgő és nagyon bizalmatlan stílus persze nem Lengyel egyedüli sajátja. Felettébb ismerős stílus ez. Lengyel elévülhetetlen érdeme, hogy tévedhetetlenül rátalált erre az élőbeszédre emlékeztető, de valamivel körültekintőbben és választékosabban használt nyelvre, amelyen aztán egyszerre több, egymásnak élesen ellentmondó, egymással hosszú ideje vadházasságban élő társadalmi és politikai hiedelmet legalább önkéntelenül megszólaltatott. Lengyel nem a saját nyelvét beszéli, s valószínűleg nem is hallja pontosan, hogy a közös nyelven mit beszél ki. Lengyel a hallgatólagos megegyezéseknek és hiedelmeknek azt a köznyelvét beszéli, amelyet a kádárizmus évtizedeiből ellenőrizetlenül cipeltünk át a demokráciába, s amelyen feltehetően még évtizedekig beszélni fogunk. Már aki. Széles körben használják a nyelvét, habár el kell ismerni, hogy Lengyel ezt a nyelvet folyamatosan módosítja és műveli.

E széles körben használatos nyelvben a megelőző évtizedek minden értelmes és értelmetlen ellenállásának egyetlen közös nevezője, a negyvennyolcas függetlenségi gondolat, a lehető legtermészetesebben, a túlélés elemi és ellenőrizetlen ösztönétől vezérelten ölelkezik össze a kádárista erőszakkal aktívan együttműködő reformizmusok délibábos ábrándjával, a nagy, hallgatólagos, könnyes, pragmatikus, feledésre és kussolásra épített, netán jogilag is garantálható, összeborulós nemzeti kiegyezéssel, amelynek azonban a színfalak mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával kell megköttetnie.

Aki ezt a nyelvet, a reformista utópia köznyelvét beszéli, a pusztító letargia és az oktalan vágyakozás, a biztos depresszió és az állandó hisztéria, az örökös önsajnálat és a folyamatos öntévesztés végletei között fog csapongani. Aki ezt a nyelvet beszéli, nem lát többé maga körül tényeket és körülményeket, hanem csupán ismétlődéseket; az analógiás gondolkodás foglya lesz. Már minden megvolt. Minket már semmi új nem érhet. Forradalom és kiegyezés egymásba ér. Negyvennyolc épp olyan, mint amilyen ötvenhat volt, csak mindent a kalkulálható vereség felől kell nézni, s ha így szemléli az ember a dolgokat, akkor Kádár János évről-évre jobban emlékeztet majd Deák Ferencre, és mindazért, ami történt vagy történik, személyes felelősséget sem kell többé éreznie. Marad a nagy magyar nincs, de kéne. Kéne, hogy a rabok szabadságát maguk a rabtartók ismernék el. Aminek persze az lenne a feltétele, hogy a rabok semmiképpen ne neveznék néven, hogy kinek kéne miben kiegyeznie kivel. A hallgatás nem helyes, mert a forradalmi hagyományok elárulása lenne, hanem bölcs a folyamatos mellébeszélés.

Lengyel publicisztikája ebben az értelemben önkéntelenül reprodukálja a magyar társadalom igen széles, szociológiailag közel sem meghatározhatatlan rétegeinek teljesen reflektálatlan gondolkodási módját és stílusát. Nem definiál, hanem lebegteti a fogalmakat. Mielőtt még megvizsgálta volna tárgyát, határozott véleménye van. Mindenről jól értesült, de nem nevezi meg a forrásait. Nem ismeri a dialógus műfaját. Vannak állításai, de nincsenek bizonyítékai. Alig van kérdése vagy kételye. Nem kíváncsi. Enyhén paternális modorban homályos értelmű kijelentéseket tesz. Metaforákkal és hasonlatokkal kerüli meg a tárgyait. Durván ítélkezik. Hanyag. Nem vesz tudomást az eszmék és a gondolkodás mindenütt másutt elfogadott normáiról és iskoláiról. Indulatos, ám szívesen látná nyugodtnak és méltóságteljesnek önmagát. Szellemi kíméletlenségben tetszeleg, holott csupán megmunkálatlan és nyers.

A vezérlő eszme, mely Lengyel gondolkodásának hátterében áll, valójában nem más, mint a két nagy, egymásba zagyvált történelmi minta, forradalom és kiegyezés állandó stilizációja és folyamatos szimulációja. A nyílt együttműködés passzív rezisztenciának, a passzív rezisztencia függetlenségi gondolatnak, a nemzeti függetlenség személyes szabadságnak adja ki magát; így integrálják és egyben hatástalanítják a felvilágosodást, a reformkort, a forradalmat, a kiegyezést, az indulatot és a közjogot. A személyes cselekvésképtelenség alattomban nemzeti hőstetté stilizálja önmagát. A kollektív nemzeti jogfosztottság viszont olyan szabadságról ábrándozik, amelyből majd mindenki egyaránt vehet, feltéve, hogy addig sem vállal érte senki személyes kockázatot. A szabadságról való kényszerű személyes lemondás így szimulálja önkéntesen a nemzeti érdeket. Egy ilyen otromba rendszerben, amely persze labirintusnak adja ki magát, de közel sem átláthatatlan, csupán akkor van helye a személyesnek, amikor szimulálja a szabadságát. Lengyel László a személyesség szimulációjának nagymestere.

Írásainak legszimptomatikusabb vonásai közé tartozik, hogy nincsen téma, amelyről ne lenne határozott véleménye, de mindig úgy tesz, mintha személyesen még a saját véleménye sem érintené, nem hogy a másoké, s ezért nem is tudjuk meg tőle, hogy miként alakult ki benne egy ilyen vagy olyan vélemény, avagy az egyik véleménytől miként jutott el a másikig; illetve személyes érintettség, érdek vagy elkötelezettség, netán puszta szimpátia vagy antipátia híján kialakult vélekedései vajon miért olyan gyakran tévesek. Minden a színfalak mögött történik, ő maga a színfal is. Magyar alakok című könyvének bevezetőjében azt állítja, hogy önmagával szemben lenne a legkíméletlenebb, én azonban sem ebben, sem későbbi könyvében nem látom ennek jelét. Ellenkezőleg. Saját múltjáról találhatunk két könyvében balladát, hősi éneket, elégiát, de egyetlen kritikus megjegyzést, egyetlen korrekcióra utaló jelet, egyetlen mélyreható elemzést sem. Ha lenne ember, aki csupán az ő könyveit olvasná, annak óhatatlanul olyan elképzelése támadhatna a nagyvilágról, hogy abban mindig mások tévednek, mégpedig igen súlyosan.

Lengyel úgy teszi fel a sminkjeit, hogy az egyik fedje el a másikat. A demokrata Bibó dikcióját utánozza, de az elitista Máraira esküszik. Mégsem állítanám, hogy ne a legsajátabbnak érzett gondolatait mondaná. Azt sem gondolom, hogy szándékosan titokzatoskodna vagy éppen szerepjátékokat játszana. Az előbbihez túlságosan impulzív az alkata, az utóbbihoz pedig nincsenek megfelelő írói képességei. Gondolkodása ezzel együtt állandó stilizáció és szimuláció. Magát az írást is szimulálja. Mimézisre vagy rejtőzködésre sincsen szüksége a szimulációhoz. Mi láthatjuk ugyan, hogy ő milyen, ő azonban nem pillanthatja meg az írásaiban önmagát, habár minduntalan érzékeli, hogy valami nincsen egészen rendben, s ennek hangos tanújelét is adja, amikor a saját írósága vagy a saját írói önértékelése körül topog. Annak szükségességét azonban, hogy a társadalom vizsgálatát talán önmagán kéne elkezdenie, ettől még nem látja be.

Itt kérem több nemzedék csapta be előbb önmagát, aztán a másikat, s most úgy folytatják az önbecsapás kisded játékait, mintha mi sem történt volna, mintha bűneik és hazugságaik súlya alatt nem is roppant volna be többször a világrend.

Lengyel László a kádárizmus új kispolgárjainak legsajátosabb gondolkodója. Azoké, akik a kádárizmus kilátástalan évtizedei alatt lassan lecsúsztak erre a szintre, és azoké, akik ugyanakkor gyorsan felkapaszkodtak erre a szintre. Ennek a mozdíthatatlanságig masszív kispolgári tömegnek a kialakulása az én véleményem szerint ugyanakkor a kádárizmus egyetlen pozitív fejleménye. Ez a tömeg ugyanis nem tűri el többé a feudális hierarchiát, a személyes képességeken alapuló polgári rend felé szeretne kitörni, s bár mélységesen fertőzött az egyenlőségen alapuló szociális demagógiáktól, és a személyes felelősségnek inkább az elkerüléséről vannak elképzelései, fogyasztóként mindenképpen a magasan szervezett modern civilizáció szintjére szeretne fölérni. Lengyel nem helyettük gondolkodik, mert nem az ideológusuk, hanem velük gondolkodik vagy éppen szalonképessé stilizálja a gondolkodásukat. Ő maga is örök elégedetlenkedőként csapong az ellentétes tartalmú napi késztetések között. S ilyen értelemben tevékenysége nem reprezentatív, hanem inkább szimptomatikus jellegű. Olyan feladatokat végez el a publicisztikáiban, amelyeket a magyar társadalomnak e mértéktelenül felduzzadt, és mindenféle önreflexió híján meglehetősen orientálatlan rétege immár teljes biztonsággal elintézett önmagával, csak éppen feldolgozni nem tud. Mert ami a közreműködésükkel történt, az morálisan nem feldolgozható. Reflexió híján viszont nem nyitott az út a modernizáció előtt sem. A forradalmi és a közjogi gondolkodás meggyalázásának és önkéntes szimulációjának kínos korszakát vagy a szőnyeg alá kell söpörni, a lehető leggyorsabban elfelejteni, vagy valamit valakinek tényleg ki kéne már találnia. Lengyel is ezen munkálkodik. A távolságtartás örökösen deklarált, ám soha meg nem valósított gesztusával össze akarja végre dolgozni a két végletesen összezagyválódott történelmi hagyományt és magatartási mintát, amelytől a magyar társadalomnak a kádárizmusban sem sikerült igazán megszabadulnia; a két hagyomány nem adja meg olyan egykönnyen önmagát. Maga a módszer, a deklarált távolságtartás sem más, mint szimuláció. Lengyelnek kényszeresen úgy kell tennie, mintha mindkét hagyománytól egyenlő távolságra állna. Felteszem, hogy ennek érdekében kénytelen a saját múltbéli kötöttségeit elfelejteni. A reformista utópia nyelve azonban érintetlenül megmarad.

A logikai hibák és a történeti ellentmondások nem csökkentik, hanem növelik Lengyel publicisztikájának hatását. Amit kiénekel, az a korszak egyik vezérszólama. Publicisztikái egy újabb stilizációval és egy újabb szimulációval óhajtanák feloldani a régebbi stilizációk és szimulációk gyalázatát.

Függetlenül attól, hogy miként értékeljük, Lengyel körülbelül ezt a munkát végzi. A kérdés azonban mit sem változott. Kérdés marad, hogy munkájának valójában mi a műfaja, illetve abban a foglalatosságban, amelyet a nyilvánosság előtt és a nyilvánosság bizonyos rétegeinek nem kis megelégedésére végez, vajon szakember-e.

Magyar alakok és Korunkba zárva című köteteiben Lengyel László azokat az írásait adja közre, amelyeket nagyon jó hírű újságokban és a legszínvonalasabbnak nevezhető folyóiratokban előzőleg már publikált. Elegyes kötetek ezek, van bennük mindenféle írás, a két kötetben összesen ötvennégy darab. Ezeket az írásokat a terjedelmük szerint könnyebb volt rendszereznem, mint a műfajuk szerint. A legkisebb terjedelmű írások másfél vagy két oldalnyiak, a leghosszabb írás harminchat oldalas, s míg harmincnyolc szöveg terjedelme kilenc nyomtatott oldal alatt van, addig mindössze tizenhat írás terjedelme nagyobb ennél. Összefoglalóan azt lehetne mondani, hogy Lengyel átlagos cikkterjedelmeket ír, nem sokkal többet, mint amennyit egy napilap még elbír, ám annál általában kevesebbet, amennyit egy folyóirat elbírhat. S ha már itt tartunk, akkor érdemes megvizsgálni, hogy milyen esetekben lépi túl az átlagos újságterjedelem határát.

Két gazdász portréja című legterjedelmesebb írásában a közgazdaságtudománynak hátat fordító Cs. Szabó László, és a közgazdaság tudományát magas szinten művelő Varga István páros portréját kívánja megrajzolni. Az írás leginkább egy tanulmányra emlékeztet, bár a beavatatlannak úgy tűnik, hogy a szerző nem önálló kutatásokra, hanem inkább kézenfekvő analógiákra és ötletekre épít. Már a tanulmány címe sem nagyon szerencsés, hiszen ha gazdászt mondunk, akkor ezen felsőfokú képzettségű mezőgazdasági szakembert kell érteni, de semmiképpen nem közgazdászt. Ráadásul Lengyel a tanulmány végére elfelejti, hogy a tanulmány elején egy nyelvtani hibáktól súlyos mondatában mit ígért nekünk: »De úgy vélem, hogy a magyar közgazdaság igazi „kitörési lehetősége” a harmincas évek elején jött el.« Én erre felettébb kíváncsi lennék, bár a kitörési lehetőség sem a térben, sem az időben nem tud eljönni, hanem van vagy nincs. Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején kellett volna bekövetkeznie, akkor mindenképpen volt, avagy lehetett volna. A mondaton belül kéne tudnunk, hogy mi történt, s akkor rendesen elrendezhetnénk az igeidőket. Vagy másként kéne megfogalmazni a mondatot. »Úgy vélem, hogy a harmincas évek elején érkezett el a pillanat, amikor a magyar közgazdaságnak igazi „kitörési lehetősége” támadhatott.« Vagy még egyszerűbben: »Úgy vélem, hogy a harmincas évek elején érkezett el a pillanat, amikor a magyar közgazdaságnak igazi lehetősége volt a „kitörésre”.« A mondat leírásának pillanatában azonban azt is tudnunk kéne, hogy miből kellett volna a magyar közgazdaságnak kitörnie, s hová kellett volna eljutnia, illetve tudnunk kéne, hogy Lengyel az egész magyar gazdasági életre vagy csupán a tudományra gondol-e. Lengyelnek a bűvös szó, a kitörés fontosabb, mint maga a mondat, s ezért nem választja el azokat a szinteket, amelyeknek a segítségével megvilágíthatná a kitörés mibenlétét. Mindezt a tanulmány végén sem látom világosan.

Mégis hasznát láttam az olvasásnak. Egyrészt világossá vált, hogy a szerző valószínűleg azért nem tudja rövidebb terjedelmű írásait sem megszerkeszteni, mert témáit nem csoportosítja, nem dönti el, hogy mi mihez tartozik, nem teszi világossá, hogy milyen logikát követ, nem készít belső tervet arról, hogy különböző típusú és különböző minőségű anyagaival honnan hová óhajt elérni, másrészt írásai közül épp a legtudományosabb tette világossá, hogy milyen kivételes jelentőséget tulajdonít a saját írásművészetének. Nem érdeklik a bevett módszerek. Illetve úgy tesz, mintha saját alkatának törvényei lennének maguk a módszerek.

Öntévesztését inkább szimptomatikusnak látom, mint személyesnek.

A kádárizmus összeomlása után igen kevesen maradtak, akik önmagukat ne tévesztették volna össze valaki mással. Nem csoda, hiszen a kádárizmus tényleg nem volt a tiszta önismeret nagy korszaka. Ebből a szempontból viszont érthető, hogy Lengyel számára miért előbbre való most a saját alkata, mint egy mások által kidolgozott és használható módszer. Lengyel az önkéntelenül adódó asszociációk nagyon személyes rendszerével dolgozik. A szabadságáról van szó. Ami nagyon szép és jó. Csak éppen át kéne látnia hozzá a saját asszociációinak logikáját és rendszerét. Máskülönben nem lehet ura. Mintha szemüvegét keresné, de szemüveg nélkül nem találná, holott ott van az asztalon. Lengyelnek van bizonyos készsége az íráshoz, intelligenciája éles, műveltsége nagy, egyetlen dolog mégis hiányzik a gondolkodásából: az önreflexió. Ennek híján az önismeret hiányát sem veszi észre, s még kevésbé, hogy témáinak feldolgozásához a szabad asszociáció mégsem a megfelelő módszer. Pedig ez az egyetlen módszere. Glosszát is ezzel a módszerrel ír, portrét is, tárcanovellát is ezzel a módszerrel ír. Nem szaktudós, nem prózaíró, még csak nem is publicista, hanem lírikus, aki most éppen nem verset ír.

Egy meglehetősen egomán lírikus, aki akkor is a saját portréját rajzolja, amikor másokét szeretné. Például Cs. Szabóról nem tudunk meg ugyan sokat, alakját végképp nem látjuk magunk előtt, ám nagy kitérők után értesülhetünk róla, hogy Lengyel Lászlónak az írás még a közgazdaságtudománynál is fontosabb. Ami megint csak egy nagyon figyelemre méltó, a kádárizmus analógiás gondolkodását és áthárítási mechanizmusait mélyen jellemző mozzanat. Valaki soha ne legyen valaki, hanem valakinek inkább csak a hasonlata. Maga elé tolhatja, mögéje bújhat, beszéltetheti önmaga helyett. Cs. Szabó olyan, amilyen én vagyok, mert a közgazdaságtudománynak én is hátat fordítok. Másfelől mindenkinek mindig valami más a fontosabb, mint amit éppen el kéne végeznie, s ezért aztán sem azt nem tudja rendesen elvégezni, ami hivatása szerint a munkája lenne, sem azt, ami állítólag még ennél is fontosabb.

Lengyel például azt hiszi, hogy az író számára az írás a mindennél fontosabb. Ez sem föltétlenül személyes tévedése, hanem az egész korszak gondolkodásának katasztrofális hibája. Nem tudja, hogy az író számára mindig a mondata, illetve mondatának tárgya a mindennél fontosabb, s ez a közvetítettség pontosan annyira szabadítja föl az író személyét, amennyi szabadságra az írás műveletéhez szüksége van. Több szabadságot ő sem kap. Szabadságra nincsen privilégium. Lengyelt erről másként tudósította kora. A korszak hibájából annyi hárul rá, hogy nem tudja pontosan, mit kell a mondatokra és mit a műfajokra bíznia. Nem csak általában reméli az írással felszabadíthatni önmagát, hanem abban a szent meggyőződésben ír, hogy a mondatok szép és választékos szavakból állnak. Figyelme így szükségszerűen elkalandozik a tárgytól, választékos szavakat keres, s ezen az úton téved vissza önmagához. Munkáiban nem mások képén dereng át a saját arcképe, hanem másokba rajzolja bele önmagát. Hol tudatosan, hol öntudatlanul.

A másik ember jobbára ürügy. A személyesség határai ettől végzetesen elmosódnak. Nem tudjuk, hogy hol kezdődik a másik ember, és hol ér véget Lengyel. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a személyiségnek, önmagában, nincsen méltósága nála. Szinte észre sem vesszük, de Lengyel írásaiban nem csak a személyek veszítik el a természetes integritásukat, hanem ettől a hiánytól aztán meginog a tárgyak integritása is. A szavakat végül is nem a tárgy, hanem Lengyel nyelvi ízlése választja ki. Még kérdés sem lehet, hogy egy szó a közhasználatban mit jelent. Vagy mit jelentenek a műfajok.

Mentségére szóljon, hogy ezzel nincs egyedül. De nem mentsége, hogy nem észleli önmagán ezeket a szimptomatikus hibákat.

Térjünk vissza még írásainak terjedelméhez. Amennyiben a Két gazdász portréja című tanulmányához készített, mintegy kilenc oldalnyi jegyzetanyagot nem számoljuk, akkor ehhez fogható terjedelemben csupán egyetlen szöveget közöl két kötetében, a Tamás Gáspár Miklós munkásságának szentelt, mindenképpen átfogónak és alapvetőnek szánt, s nem kevésbé szerencsétlen című tanulmányt; ennél valamivel rövidebb a Csoóri Sándor és Konrád György alakját megidéző páros portré, és még rövidebbek, de az átlagos újságterjedelmet valamennyire mégis meghaladják az Esterházy Péterről és Antall Józsefről készített portrék.

Valószínűleg a szerzőnek sem lenne ellenére, ha portretistának mondanánk. Nem csak nyilatkozatai és vallomásai utalnak arra a becsvágyára, hogy maradandóan megörökítse a korszak fontosabb alakjait, hanem két könyvének tartalomjegyzéke is. Jóval kisebb terjedelemben készít skiccet Liska Tiborról, Kopátsy Sándorról, Antal Lászlóról, Papp Zsoltról, Kádár Jánosról, Göncz Árpádról, Für Lajosról, Lezsák Sándorról, Csurka Istvánról, Eörsi Istvánról, valamint Tigris címmel Orbán Viktorról, Róka címmel pedig Horn Gyuláról. Ez utóbbi kettőnek a szerző szándékai szerint az igényesebb írások közé kéne tartoznia.

Horn Gyuláról készített portréjának utolsó oldalán így kiált ki Lengyelből a hamisítatlan lírikus: „Jaj, Istenem, de jó volna nem tudnom róla annyit!” Miközben ő így kiáltozik, mi tizennégy, betűkkel telinyomott oldalon semmi mást nem tudhattunk meg Horn Gyuláról, mint amit biztosabb forrásból már hitelesebben és pontosabban amúgy is tudunk. Lengyel írói gyanútlansága valóban lenyűgöző. Mert ha valaki tényleg többet tud annál, mint amennyit sikerült a papírra vetnie, akkor minek büszkélkedik a tehetetlenségével? Ha viszont ennyire nyomasztja a saját írói tehetetlenkedése, akkor miért nem dolgozik rendesebben? Fohásza csak akkor érthető, ha úgy fogjuk fel a világot, hogy a személye körül forog és nem a nap körül. Művének utolsó bekezdéséhez ért, és még mindig nem sikerült a tudását megosztani. Másokról ír, de egyetlen mondat erejéig nem sikerült önmagától tisztességesen megszabadulnia. Mindez tényleg nagyon fájdalmas.

Portréinak persze nem ez az egyetlen olyan vonása, amely újdonságot jelent a magyar publicisztikában.

Előszeretettel hasonlítja állatokhoz hőseit, de nem árulja el nekünk, hogy miért teszi. Ráadásul annyi fáradságot sem vesz magának, hogy legalább az állatok életét tanulmányozná.

Mielőtt munkához látna, nem végez semmiféle számottevő előmunkálatot, és mások munkáira sem támaszkodik. Anyagát semmiféle érzékelhető szempont szerint nem csoportosítja, állításainak hitelességét nem ellenőrzi, témáit nem rendezi el átláthatón, az olvasónak tett ígéreteit rendre elfelejti.

Akárha szépíró lenne, a képzeletére, illetve a legszemélyesebb képzettársításaira hagyatkozik, holott élő, eleven, érzékeny emberekről ír. Eljárásának veszélyeivel semmilyen szempontból nem számol, és súlyos erkölcsi következményeit nem látja be.

A saját szavait úgy idézi, mintha mások mondanák. Akárha tudatosan nem választaná el a realitás, a feltételezés és a konfabuláció szintjeit.

Alapvető újságírói szabályokat nem ismer, vagy nem ismeri el használatuk szükségességét. Hol, mikor, ki, mit, miért, kivel. Ezekre a kötelező kérdésekre következetesen nem válaszol, vagy csak töredékesen válaszol.

Lengyel ábrázolásában Horn Gyulának, mint amolyan külvárosi proligyereknek, aki ráadásul gyönge és kicsi, nem juthatott más, mint éhség és erőszak. Róka is ezért lett belőle. Nagyon gyorsan rá kellet ugyanis jönnie, hogy az erősek között csupán „pergő szavakkal s nem a nyers erővel győzedelmeskedhet”. Aki azonban látta már Horn Gyulát beszélni, s valamennyire átélte azt a rettenetes küzdelmet, amelyet ez a szellemileg közel sem hajlékony ember a saját mondataival folytat, annak nem juthat eszébe pergő szavakról beszélni. Amit Lengyel állít, általános pszichológiai felismerésként tán igaz lehet, de Horn nyelve sajnos nem pereg. Inkább akadozik, kattog, bár mindig igyekszik olyan látszatot kelteni, mintha nagyon simán fogalmazott és támadhatatlan mondatokat mondana; szándéka a magyar nyelvtanon minduntalan fennakad.

Ez önmagában nem kivételes, nem meglepő, de Horn beszédmódjának jellegzetességei közé tartozik, hogy az elkövetett hibákat tudatának peremén nem csak bosszúsan érzékeli, hanem az önmagával szemben érzett elégedetlensége meg is jelenik rögtön az arcvonásain. A szeme és a szája környéke bemozdul, hangja, hangsúlya fennakad, olykor egyenesen utánakap a helytelenül használt igének vagy a félrecsúszott ragnak, aztán mégsem javítja ki. Két szemünkkel láthatjuk, hogy nem csak beszél, hanem közben ellenőrzi önmagát, gondolkodik. Mindez nem egészen ösztönös, s éppen ezért még egy ösztönös gesztus is társul hozzá; egy jellegzetes, csaknem kényszeres kézmozdulat. Kissé megemelt, kifelé fordított, magyarázó tenyerének és kigörbített ujjainak lágy, hintáztató mozgásával csillapítja a látható küszködést. Mintha ezzel a mozdulattal törölné a hibákat és kötné össze a hibáktól széteső mondatrészeket. Nem vonzó, de értelmes mozdulat. Nekem róka nem jutna eszembe róla.

Míg sikerül eljutnia a vérengző tigrisig, amelyre viszont Orbán Viktornak kéne hasonlítani, Lengyel mindenféle más hasonlatok és metaforák emelkedőin túráztatja a stílusát. Elébb valamiféle vidéki basszistához méri és csöndesen oktatja hősét, hogy a karrier érdekében miként kéne hangjának isteni adományával gazdálkodnia. Amikor vége az oktatásnak, teljesen váratlanul Julien Sorelhez hasonlítja. De valószínűleg azért beszél olyan sokat mellé már az első két oldalon, mert láthatóan ebben a portréban lesz leginkább a képzeletére utalva. Orbánról semmiféle kézzelfogható, értelmesen értékelhető információval nem rendelkezik. A saját fabulájához viszont metaforákkal és hasonlatokkal vág utat. Julien Sorel segítségével rögtön a szalmazsákján heverő Orbán tudatának legbensőbb bugyrában érezheti önmagát. Olyannyira, hogy a következő mondatokban már terveket is kovácsol a nevében. „Ki kell jutnom innen, ez az első. Fel kell jutnom, ez a második. A feljutáshoz vannak hasznos ismeretek, használható emberek. De a csúcsraérés azon múlik, hogy az ember súlyossá és használhatóvá teszi magát.”

Ha eltekintünk attól, hogy Orbán általában pontosan fogalmaz, az utóbbi mondat viszont megint csak hibás, akkor a portré második oldalának végén Orbán helyett egy vidéki basszista áll elénk, aki este fél nyolckor a második csatornán, Napóleonnak maszkírozva önmagát, egy szappanoperában óhajt karriert csinálni. Az igazi meglepetés azonban csak ekkor következik. Egy idézőjel. Lengyel nem árulja el, hogy az idézett szöveg kitől származik. Mintha belső beszéd lenne, Orbán mondaná. A mondatok minősége láttán mégis erős a gyanúm, hogy az itt következő mondatokért nem Orbánnak kell felelősséget vállalnia. „Csak a buta ember haragszik meg másokra. A kő azért hull lefelé, mert súlya van. Hát örökre zöld ifjú maradok? Mikor fogom már megtanulni, hogy pontosan annyit adjak az embereknek, amennyiért megfizetnek!” Lengyelnek valószínűleg azért kellenek az idézetek, hogy portréjának harmadik oldalán immár ne csak vidékinek és karrieristának láthassuk hősét, hanem betegesen haszonelvűnek. Szerinte ezzel meg is lennének egy tigris alapvető jellemvonásai.

Orbán természetesen éppen úgy nem tigris, Für Lajos nem medve bátyó, Lezsák Sándor nem hiúz és nem vakond, ahogy Tamás Gáspár Miklóst sem lehet egy mesésen rossz szóösszetétel segítségével a pokolba küldeni. Esterházy Péternek az égvilágon semmiféle kandúrhoz nincs köze, Liska Tibor nem öreg farkas, mi pedig nem vagyunk Antall József nyúlfarmján nyulak. Sokkal inkább arról van szó, hogy Lengyel az állatmesék bájos fedezékében másokkal kegyetlenkedik. Biztosan van ember, akit elégtétellel tölt el az ilyesmi, én inkább viszolygást érzek. Szerintem ezek az állathasonlatokra épített portréi egyszerűen siralmasak. Kényszeresen és öntudatlanul tárja elénk bennük a kádárizmus szellemi felelőtlenségének, szándékolt tudatlanságának, idült családiasságának, álságos naivitásának és gyalázatos infantilizmusának teljes raktárkészletét.

Mindaz, amit Lengyel László e két kötetében közread, műfajilag nem értékelhető. Publicisztikát ír, de nem publicista. Szemben Csurkával, Esterházyval vagy Tamás Gáspár Miklóssal, a szakmát nem tanulta meg. Esterházy korai publicisztikáit olvasva, egyszerűen látszik, amint önmagától megtanulja. Ez sem lehetetlen. Lengyel jegyzeteket publikál, amelyekben személyes benyomásait mondja el erről meg arról, elég ellenőrizetlenül, elég szeszélyesen. Írásainak van választott tárgyuk, ám e tárgyakhoz nincsen megfelelő módszere, s a szerkezet tartós hiánya áttekinthetetlenné teszi az írásait. Önálló nyelve nincs. Önálló nyelve a mai magyar publicisztikában Esterházynak van és Tamás Gáspár Miklósnak van. Csurka ugyan nyelvi árnyéka egykori önmagának, illetve ma már ő is inkább egy rétegnyelvet beszél, nem a sajátját, ez azonban legalább stilárisan indokolt, hiszen ideológiájának szerves része, hogy ne lássa se önmagát, se másokat. Lengyelnek azonban elvileg a modernitás hívének kéne lennie, s ezért stilárisan sem indokolt a reflektálatlansága; stílusa mindenképpen nagyon messze áll mindattól, amit a modernitás jellegzetességének nevezhetünk.

Didaktikus, de végül is nem tudjuk meg, hogy mit szeretne nekünk megtanítani.

Deklarál, de nem tudjuk meg, hogy kinek a nevében.

Radikális stílusban adja elő a nézeteit, de nincsenek radikális nézetei.

Minden politikai és tudományos iskolával elégedetlen, de nem árulja el, hogy mivel lenne elégedett.

Ellentétek és feszültségek láttán viszont szívesen keres kapcsolódási pontokat. Retorikája, ha nem is tisztán, de felismerhető hagyományokhoz kötődik.

Valójában konzervatívnak kéne lennie, olyan embernek, aki véd, ápol, tanít, összeköt, megőriz, ha nem derülne ki minduntalan, hogy nem tekintélytisztelő, semmiféle hierarchikus viszonyt nem tud elviselni, és inkább az egyenlőség híve, vagyis súlyosan baloldali.

Lengyel ellentétes tartalmú nézetei szintén szimulációk.

Mintha az összes lehetséges nézetet egyszerre képviselné, és ugyanakkor megkísérelné ugyanezektől távol tartani önmagát.

Hiába mondjuk, hogy a gazdasági élet modernizációjának tényleg őszinte híve lenne, ha egyszer a kapitalizmus tényleg egyáltalán nem tetszik neki, azt pedig nem árulja el, hogy milyen keretben képzelne el egy modernizációt.

Szövegeit ezek az ellentmondások olyannyira megterhelik, hogy tényleg ember legyen a talpán, aki eligazodik vagy rendet tud a nézetei között teremteni. Két könyvének van egy erre vonatkozó, jellegzetes kulcsmondata: „többségünk valamiféle szocializmust és kapitalizmust egyaránt megreformáló eszme- és gyakorlati rendszerben hitt”. Ami megint csak nagyon szép és jó. Két könyvéből azonban nem csak azt nem tudjuk meg, hogy milyennek képzelt egy olyan rendszert, amely a rendszerek reformján alapulna, hanem azt sem, hogy a szocialista rendszerek összeomlása után vajon miként módosította vagy revideálta reformista utópiáját. Nem is tudhatjuk meg. Reformista utópiája érintetlen. A modernizáció három szigorú alapkövetelményét, a tárgyilagosságot, a reflektáltságot és a differenciáltságot változatlanul csak szimulációként ismeri. Ha mindezt úgy fogjuk föl, mint gesztust, akkor persze értelme és jelentése van. Kéne a modernizáció, csak a feltételeit ne nekem kelljen teljesíteni. Ez egy elég elterjedt kívánság.

Ezért nem mondanám, hogy Lengyel László publicisztikájának ne lenne jelentékeny formátuma. Mint ahogy a nagyra duzzadt magyar kispolgárságnak – ugyanezekkel a zavaros nézetekkel, és a megszólalásig hasonló affekciókkal – szintén nagy súlya van.