Mészöly idegen anyanyelvén

Mészöly Miklós írt egy bűnügyi regényt, amolyan családi ponyvát, kicsit hasonló módszerrel, ahogyan előző regényében filmet forgatott. Vesz két műfajt, amelyekről úgy ítéli, hogy mindenki fejében készek, szétszereli, megnézi alkatrészeit, aztán mintha nem is lenne semmiféle előzetes terve, valamiként ismét összerakja, ám a szerkezet ezután már az általa megszabott szabályok szerint működik. És működik.

Családáradás című regényének végére kiderül, hogy a nagy és titokzatos házban valójában nincsen és nem is volt család, hiszen mindenki valahonnan máshonnan származik vagy valaki máshoz tartozik. A gyilkos ellenben az első pillanatban megvan, s ezért maga a gyilkosság is csupán az utolsó oldalakon következik be. S mindennek már csak azért is így kell lennie, mert Mészölynél a szoros kapcsolat a leglazább, az első és az utolsó pillanat között viszont nincsen különbség. Történetében az a lenyűgöző, hogy ezek a nagyon laza szálakkal egymáshoz kötött emberek el nem oldható kötődésben élnek, holott állandóan hűtlenek. Maga a gyilkosság sem más, mint az örök hűségről adott vallomás. Mindez nagyon érdekes, a szövegben azonban nem a nyomozás izgalma visz előre, hanem az ismerős izgalom, mely Mészöly szókapcsolatainak és mondatszerkezeteinek láttán ellepi az olvasót. Az izgalom ismerős, a nyelv ismeretlen. Mészöly idegen nyelven ír.

Megkerülhetetlen szerző volt már tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt is. Talán egyszerűen azért, mert van stílusa. Azt azonban, hogy milyen nyelvi rétegekre, milyen gondolkodói iskolákra építette stílusát, csupán most lehet teljes bizonyossággal megmondani. Ezzel a családi ponyvaregénnyel stílusteremtő munkája beérett. Mondataiban nincsenek szükséges és elkerülhetetlen kényszerek, nincsenek idegen elemek, az anyanyelvet nem alkalmazza, hanem közel ötven év munkájával megcsinálta a sajátját, s így aztán nem látszanak a varratok, még a vendégszövegek vagy a rejtett idézetek is a sajátjai. Minden összeépült, ízesült, nem válik le semmi semmiről.

Ezért tesz olyan hatást, mint egy idegen nyelv, amelynek ugyan minden szavát, szerkezetét, árnyalatát jól értjük, mégis távol van. Igaz, nem távolabb, mint egy karnyújtásnyira. Valamilyen rokon nyelv. Vagy egy sosem volt, sehol nincs, mégis elképzelhető világ nyelve. Netán az elsüllyedt és mégis örökkön jelenvaló gyermekkor nyelve, amelyet egy immár köddé foszlott embertenyészet melegéből még ismerünk. Tolvajnyelv. Egy nyelv, amelyet rajtunk kívül immár senki más nem ért.

Semmi kétség, Mészöly egy minden ízével és elemével eltűnt világ írója. Ezt sem lehetett eddig észrevenni. Olyan világ volt ez, amelyben nagyon határozott, egymástól elkülönülő karakterek mozogtak. Különcök, akik nem váltak le a környezetükről, hanem a szent reflektálatlanság rituális közösségében éltek együtt. Egy olyan elpusztult világ ez, amely, Mészöly szavával élve, „vízjelként” maradt meg. Úgy azonban megmaradt. Ennek az eltűnt világnak az írója, a vízjel tőle származik, ám visszatekintve látszik, hogy mindezidáig tiltakozott a pusztulása ellen. Mintha azt mondta volna, ne csak ez, ne csak így, inkább valami más is legyen. Családi ponyvaregényében ellenben végleg elfogadja, immár tudja, mit, miért. Elfogadja hajdani szépségeit, megannyi takargatnivalóját és tekintélyes mennyiségű szennyesét. Tudja, s ezáltal tudatosítja bennünk, mi mindent kell elfogadnunk, hogy a világon legalább vízjelként megmaradjunk. Mészöly ma valószínűleg úgy látja, hogy a nyelv a világ egyetlen lehetséges vízjele.

Új könyvében, mely méltán csatlakozik Az atléta halála, a Saulus, a Pontos történetek, útközben és a Film nagy sorozatához, minden eddiginél jobban átláthatók a Mészöly-könyvek roppant ellentmondásai, azok a végletes és feloldhatatlan feszültségek, amelyekkel stílusa a legjobban jellemezhető.

Olyan rejtély a világ egésze, amelynek minden részlete pontosan látható és leírható. Nem térhetsz ki.

Kutatni kell, hiszen csak a részletek pontosan feltárt és kíméletlenül előadott káosza mögött sejlik fel a finom világszerkezet. Sűrű fényben állunk.

A sűrű fényben azonban a történelmet és a személyes sorsot, az ember alkotta jogot és az univerzum törvényeit, az istenségek és az emberi személyek összefüggéseit elfedik a káosz szabálytalanságai és kivételességei. Mindenütt homály.

A kivételes és a szabálytalan nem más, mint az egyéni, amiből azonban nem következik, hogy akár a kivételességgel, akár a szabálytalansággal megmagyarázhatnánk a személyes létezés káoszát. Semmit nem tudunk.

Mindig van valami új, bár ettől a világ egésze még fedésben marad.

Mészöly eddigi regényeihez képest is nagy újdonsággal lepett meg bennünket. Nem a történet viszi a nyelvet, miként Az atléta halálában vagy a Saulusban, és nem is a nyelv a történetet, mint mondjuk a Pontos történetekben vagy a Filmben, hanem, ezektől a munkáktól jól elkülöníthetően, maga a nyelv a történet. Bölcseletet, pszichológiát és históriát illetően csak emblémákat hagy, puszta jelzéseket. Világszemlélete és stílusa új regényében véglegesen és végletesen összeérett, s nincsenek többé egymástól elkülöníthető vagy származási helyük szerint megkülönböztethető rétegek. Az első mondattól kezdve sűrű és áthatolhatatlan, értelmezhetetlen és értelmezésre nem szoruló nyelvi masszában állunk. Határozottan kirajzolódnak az alakok, felsejlenek az emberi történések ismerős vagy legalábbis valószínűsíthető vonalai és vonásai, ám véglegesen semmiben meg nem kapaszkodhatunk. Minden nagyon fogható, bár nincsen sorvezető életvonal, van történeti ideje, lélektanilag minden indokolt, bár semmi nem kiszámítható. Az elemek lazán kapcsolódnak egymáshoz, a történet lassan bomlik ki teljes pompájában. Maga a közeg a fontos, nem a történet, maga a nyelvi anyag a fontos, nem a cselekmény; az idegen anyanyelv furcsa élménye az, ami lenyűgöz, visz, beszippant, fogva tart.

A könyv negyvenhetedik oldalán Iddi alakjában megjelenik a szerző, és saját főbenjáró ügyében így tesz vallomást: „De neki józan ésszel – épp ebből kellett volna kitörnie. És egyre elveszettebben kötődött hozzá.”

S hogy kicsoda Iddi, azt most már nem mondom el. Amit Mészöly a puszta nevekkel művel, arra különben sincsen állandó kifejezésünk. Kohut Ábris. Aniska. Árvai Jurkó. Veron. Longomár Magdolna. Kornél. Matinka. Csanak Bíborka. Gidai Ármin. Atya. Gábor Izsmér. Hol vagyunk? Ezek nem beszélő nevek, biztosan. Helyesebben nem beszélő nevek ezek. Néma rögök. Jelek. Nem lehetne pontosan megmondani, hogy micsodák és mit jelentenek, ám igen erősek és súlyosak.

Most már a történetet sem mondom el.

Kik vagyunk, hol vagyunk, mi történik velünk, ezekre a kérdésekre még csak nem is a szerző, hanem a regény idegen anyanyelve válaszol.