Magyar misztikus

Afelől semmi kétség, hogy amit Pályi András művel, az a szó minden értelmében istenkísértés.

Szent borzadály nélkül nem lehet olvasni az írásait. Hadakozik Istennel, kihívja, káromolja. De minél mélyebbre ereszkedik, s minél forróbb életanyagot tár elénk, előadásmódja annál elfogulatlanabb, hűvösebb. Nem ismer olyan mélységet, amelyből ne nyílhatna újabb mélység; feneketlenül. Másfelől nem ismer olyan légritka magasságot sem, ahol ne vehetne természetes ritmusban lélegzetet. Nincsen elfogódott mondata. Tárgyiasságával kerüli meg az elfogódottságát, az elfogultságait; lehűt, elszemélytelenít, földhöz tapaszt.

Röghöz kötött ember, sosem látott magasságokra kell vágyakoznia, s éppen ezért zuhan a mélybe. Még él benne a két világ képzete, van mennyország, van pokol, van bűn, alázat, bűnhődés, van áldozat. Vallásos ember, akinek nincsen többé egyháza. Aszkéta, akinek a húsát a képzelete marcangolja szét.

Pályi a szubsztanciális írók igen kicsiny, s nem kevésbé előkelő családjába tartozik, s ezért a legfontosabb témái soha nem azok, amelyeket megnevez. A szó fölött és a szó alatt már nincsenek szavak. Éltem című elbeszélése nem a vesegörcsökben vonagló Magyarné Maday Veronikáról szól, Másutt című elbeszélése nem a bűnökkel és kísértésekkel viaskodó Avilai Szent Terézről, Túl című elbeszélése pedig közel sem a frissensült plébános, Havas Ármin, és a világszép színésznő, Lieber Viktória érzéki vergődéséről. Vagy nem csak arról. Ezek a nagyon szépen megmunkált, szociográfiai és történeti jelentéssel bíró szövegfelületek, ezek az aszkétikusan dísztelen mondatok, ezek a pszichológiailag minden ízükben hitelesen kiteljesedő történetek csupán arra jók, hogy utaljanak egy olyan világra, amelyről a kimondható szavak egyébként nem vallanak. Nincsen miért kerülgetnem a forró kását. Pályi András spirituális szerző, Dosztojevszkij, Kafka, Buber, Weil, Blixen, Pilinszky vérágába tartozik, s Kurtág mellett az egyetlen kortárs magyar misztikus. Alakjai kreatúrák. De nem az író, nem az írói képzelet, s még csak nem is az írói tapasztalat a kreátoruk.

Semmiféle lehetőséget nem ad magának a rejtőzködésre. Elbeszéléseiben nem ismeretes a hétköznapi szemérem; csontig csupasz. Elfogódottságtól mentes mondatokkal követi hőse nyelvének hegyét, amint szenvedélye a szeretett lény csiklóján teljesedik ki. Vagy éppen egy közönséges szófordulatot teljesít be, amikor valaki más megemeli az ülepét a széken, hogy eresszen egy jó nagyot, s ekkor leheli ki a lelkét. Írásaiban Pályi kényszeresen kifecsegi animusa és animája összes titkait. Mivel azonban semmi nincsen ezekben a szövegekben, ami nyelvileg és filozófiailag ne az egész kontextusában állna, közléseiben nincsen semmi bántóan személyes; bárkivel megeshet, mindenkire vonatkozik.

Szenvedélyesen váltogatja nemét, életkorát, s ezért irodalmi szerepjátékaiban inkább asszonynak és kamaszfiúnak látjuk, mint érett férfinak. A civilről azonban, aki a nevét viseli, azon kívül, hogy hosszú évekig színikritikusként működött, képzett polonista és műfordító, csaknem semmit nem tudunk. Nem azért, mintha több rejtegetni valója lenne, mint bárki másnak, hanem valószínűleg azért, mert alkata szerint hallgatag. Mintha a saját életében se lenne egészen jelen, vagy szívességből képviselne valakit ezen a vigasztalan árnyékvilágon. Észrevétlen. Egy igazán szűk, finnyás értőkből álló irodalmi körön kívül nem is keltett soha semmiféle feltűnést. Holott tényleg az égnek kellett volna leszakadnia, olyan kivételesek és botrányosak az írásai.

Első novelláskötetének megjelenése után, végsőkig csiszolt, ám brutális anyagot görgető stílusa láttán Balassa Péter a „magyar próza különcének” nevezte, s felhívta rá a figyelmet, hogy Pályi milyen összeférhetetlen dolgokat egyeztetett. Témái szerint gyógyíthatatlan naturalistának kéne lennie, ám stílusa szerint éppen nem az. „Bűnöző és káromló világ ez, attól, ahogyan ránéz és attól, amilyen: angyalkák, nippek, csipketerítők, buja »tiszik«, szenteskedő-kéjsóvár asszonyok istentelen tenyészete. Itt az emberek is olyanok, mint egy trópusi kert húsevő virágszörnyei. Büdös melegházban, folyosóvégi vécék környékén vagyunk, egy bérház kánikulai gangján, és nyitott lakásainak szájszagában tikkadozunk. Akárhogy is, és akárhol is, de elátkozott kertben.” Későbbi írásaiban aztán újabb elemekkel bővülnek a díszletek. Kilép az udvari lakások, hátsóudvarok, grundok és gangok tikkadt városi világából. Most a forráshoz vezető völgyben fatornyos villát láthatunk, megismerhetjük egy napverte középkori kolostorkert ápolt veteményesét, vagy egy városkörnyéki település éji sivatagában poroszkálhatunk a kutyák ugatásától kísérve, ám akár idill, akár melodráma, mindezek változatlanul csak díszletek, amelyek egy másik világra utalnak. Az írói szemlélet zártsága az eltelt évtizedekben nem változott.

Pályinak egyetlen terepe van, egyetlen emberi tenyészet érdekli: a magyar katolikus kispolgárok tenyészete. Erről a rétegről ezidáig alig volt reális vagy hiteles irodalmi képünk. Ezen a terepen, legyen a város sűrűjében, falusi plébánián, fürdőhelyen, kolostor udvarán, családi kriptában vagy éppen jobb napokat látott, nagyverandás családi házban, minden szót és mozdulatot ismer, vakon tudja a tárgyak helyét. Elfogódottságtól mentes szemléletének köszönhetőn e terepet úgy járta be az elmúlt évtizedekben, akárha szociográfusa lenne. Pontosan bemérte politikai, szellemi, történeti határait, megnevezte azokat az érintkezési pontokat, amelyek e sokszorosan megnyomorított, felettébb lenézett, a kádárizmus évtizedeiben igen nagyra duzzadt, és egyáltalán nem veszélytelen szociális réteget más szociális rétegződésekhez kötik. Olyan társadalomtörténeti folyamatokról és olyan szocializációs formákról ad hírt, amelyeknek ezidáig egyszerűen nem volt írásos nyomuk: a kisnemesi miként züllött, a paraszti miként emelkedett kispolgárivá, s a reverendába bújt kispolgári miként teszi magáévá a feudálisat. Pályi olvasói bizonyára jobban értik az önmagukat keresztényinek és nemzetinek nevező politikai szereplők gondjait, szándékait és indítékait, mint azok, akik műveit nem ismerik. Azon kevesek közé tartozik, akik átlátják a magyar társadalom ötven éve zajló átrétegződésének káoszát.

Keveset dolgozik, s talán még kevesebbet publikál. Egész eddigi életműve elférne egy nem is nagyon testes kötetben. Könyveinek tartalomjegyzékében gondosan feltünteti írásainak keletkezési idejét, s a dátumokból világos, hogy a szövegeken nem csupán évekig dolgozik, hanem bizony notórius átíró. A megírás és az átírás között néha több évtized telik el. Így aztán nem lehet igazán tudni, hogy mit rejt még íróasztala, de eddig megjelent műveit újraolvasva csupán helyeselhető és üdvözölhető a kiadó választása és vállalkozása, mikor is ezt a három, a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején keletkezett hosszabb elbeszélést új kiadásban közreadja.

A három hosszabb elbeszélés Pályi eddigi írói munkásságának csúcsa és összefoglalása. Mintha egy megváltásról szóló regényt olvasnánk, amelyben változnak a történelmi díszletek, változnak a szereplők, ám az író módszere mindig azonos marad. Felcserélődik a kezdet és a vég, ami azt jelenti, hogy élet és halál között nincsen minőségi különbség, az idő rendje is megváltozik, az álom, a képzelet, a valóság, a vágy és a realitás síkjai egymást váltják vagy éppen összecsúsznak, a folytonosság állandóan megszakad, az örökös ismétlődésektől pedig olyan érzésünk támad, mintha minden megtörtént volna már. Pályi elbeszélői technikájának azonban nincsen sok köze a modern irodalom nagy találmányaihoz, se az asszociációk elvére építő automatikus íráshoz, se az esetlegességek elvére építő tudatáramhoz. Írásmódjának szervező elve ugyanis nem a sebesség, nem a zavar, nem a homály és nem a káosz, hanem egy szigorúan megmunkált, készen kapott és átlátható spirituális forma, amelyben a dolgok és a jelenségek minősített viszonyban állnak egymással, sőt, ezeknek a viszonyoknak hierarchikus rendjük van. Mindenesetre van jó, van rossz. És Pályi hősei, ha nem is mindig a jóra törekszenek, de legalábbis meg akarnak szabadulni a rossztól. Érzelmi hierarchiájuk csúcsán a megváltás vágya áll. Szegény, szerencsétlen, kissé megmosolyogni való bűnösök, valamennyien.

Pályi nem katolikus író, de írói világszemlélete elszakíthatatlanul rátapad a katolikus mitológiára. Elbeszéléseinek elsősorban teológiájuk van, isteni tudományuk, mely igen jártas a rontásban és a gonoszságban, s bölcseletük csupán erre épül, vagy ebből következik. Egyenesen lenyűgöző, hogy milyen bonyolult tükörrendszerek közé helyezi e mitológiát. A katolikus mitológia minden alapeleme egyszerre három formában jelenik meg nála. Mindenekelőtt nyers és nekikeseredett tagadásként, s ilyenkor a saját biológiai létük gyalázatos mélyére zuhanva vergődnek a bűnösök. Aztán a kispolgár életformájára méretezett torzképként, s ilyenkor csipkék és nippek között, ágyneműik szellőzetlen szagában csökönyösen ábrándozó és hazudozó hősei a megváltást helyettesítő kéjes kielégüléssel követik el a legképtelenebb és legkisszerűbb bűnöket. Végezetül a megváltás szomjas és éhes vágyában jelenik meg ez a mitológia, amelyet senki, senki, csak a halál elégít ki.

Hősei olyannyira élnek, hogy szinte belefulladnak az élményeikbe, ám nem történik velük semmi jelentős, s ezért nincsen történetük. Ennek a világnak, amelyben ők élnek, van ugyan valamilyen homályos és felderíthetetlen múltja, de nincsen jelene és nem tart semerre. Bármilyen történelmi díszletek között éljenek, megváltás híján az élet legfeljebb kéjes kis szünet két szörnyű kín, roham, kétség, csalás, hazugság, bűn között az eszeveszett szenvedésben. „Odahúzom a fotelemet az ablakhoz, ücsörgök, nézem a nagy reménytelenséget odakinn.” Az élet üres állapot. Pályi nem a káromkodásaival, nem a gúnyrajzaival, hanem ezekkel a kijelentéseivel istenkísértő.

És istenkísértő a szó szakmai, stiláris értelmében is. A kísértés tudatosságát mi sem bizonyítja jobban, mint három nagy elbeszélésének címe. Tüntetően jelzi, hogy hősei nem itt tartózkodnak, hanem másutt, s főleg túl vannak már ezen „az egész mocskos életen”. Egyes szám első személyben beszélnek, mintegy visszaszólnak nekünk a halálból. Ilyesmire író, ha csak nem műkedvelő, vagy nem veszítette el a józan eszét, nem vállalkozik. Tisztán és hibátlanul megoldja. Olyan középkori, majd a barokkban igazi otthonra találó katolikus hagyományra épít, amelyet a modernitás csaknem sikeresen eltüntetett; láthatóan mégis él.

Mindhárom elbeszélése egyetlen nagy bekezdés, amivel a barokkos bőség képzetét kelti. Ezzel a képzettel viszont elég élesen szembeszegülnek a rövid, élesre húzott tőmondatok, amelyek olykor hiányosak. Pályi korábbi írói repertoárjához hozzátartozott a bonyolult, összetett mondat is, mely gyakran terebélyesedett körmondatokba, a három elbeszélésben azonban elég jól látható Mészöly Miklós szigorú mondatiskolájának hatása: a rendszeresen elspórolt névelőkkel és a franciásan hátravetett jelzőkkel megfeszített mondatszerkezet. Pályi azonban nem tanítványa Mészölynek, hanem a saját szükségletei szerint átvesz egy írói technikát, annak karteziánus szelleme nélkül.

Elbeszéléseinek ez a nagy megváltódási vágya a katolikus processziók minduntalan megszakadó, stációkra bomló, szertartásokkal összekapcsolódó logikáját követi, a barokk liturgia sötét pompájának hagyományát, és nem az ész világos érveit. Nem a mondatokban rejlik a tudása, hanem abban, ami túl vagy innen van a mondaton.

Pályi egyetlen mestere Pilinszky János, akinek meggyőződésem szerint méltó szellemi társa. Pilinszky a katolikus mitológia jeleit, metaforáit őrzi, katolikus emblémákkal dolgozik, miközben anyaga mélyen világias. Pályi viszonya ezekhez a dolgokhoz éppen fordított. Miközben minden jelet, rítust, metaforát kényszeresen kifordít, visszájáról is megmutat, leleplez, megtagad, módszere tehát mélyen világias, egyetlen anyaga a katolikus liturgia, az égiről és a földiről szóló tan, a megváltás mítosza. Pilinszky leheletfinomságú spirituális jeleket sugároz arról a siralmas sárgolyóról, amelynek Pályi sárral teletömött szájjal, káromkodva és szitkozódva spirituális értelmet ad.