A mi régi jó Szolzsenyicinünk

Aki csupán az utóbbi másfél évtizedben született esszéit, nyilatkozatait, röpiratait és beszédeit ismeri, mindazt, amit újságok és folyóiratok olvasójaként megismerhetett, tán nem is sejti, hogy a régi Alekszandr Szolzsenyicin milyen író volt. Mindenesetre nem olyan, mint ez a mostani.

Valószínűleg a jóság fogyott el belőle, a részvét készsége, a szívmeleg. Ami nem teljesen érthetetlen, hiszen a szenvedés ezekből a tulajdonságokból nagyon sokat fölzabál, s egyszer aztán tényleg nincsen több.

Erről az újról viszont tényleg nem lehetne azt mondani, hogy érzékeny vagy okos ember volna. Gondolatait sem tudja igazán rendszerezni; inkább panaszkodik, harsog, vádaskodik, litániázik, csapkod és csapong. Olyan hatást kelt, mint akinek az indulatait nem sikerült az értelmével megfékeznie. A formátumát persze még most sem veszítette el. Talán ez az utolsó, amit az ember elveszít. De üres, üres. Immár nem emberekkel, nem személyes tulajdonságokkal és egyéni adottságokkal foglalkozik, amivel hivatásának szabályai szerint foglalkoznia kéne, hanem egy kontinensnyi ország megannyi gondjával és bajával. De még most, kényszeres politikai pályafutásának ennyi éve után is úgy teszi, mintha ennek az irdatlan országnak lenne személye, s lehetnének megszólítható tulajdonságai. Megpirongatja, megfeddi, kitanítja, a lelkére beszél, néha azonban elveszíti a türelmét, ráripakodik, lehordja, vagy éppenséggel utasításokat ad neki. Egy híres író szól az országához, és nem akarja tudomásul venni, hogy nem az ország nem válaszol, hanem ő beszél magában. Szolzsenyicin húsz éve igyekszik betolakodni a nagypolitikába, holott már harminc éve véglegesen benne van. Ám nem hogy nincsen érzéke a politikához, hanem feltehetően még politikai szerzőket se nagyon olvasott. Mintha abban az elég mulatságos meggyőződésben élne, hogy nincsen, nem lehet olyan tárgy, amelyről tárgyismeret híján is ne nyilváníthatna véleményt. Szavaiból nem csak a jóság, a részvét és a szívmeleg fogyott el, hanem mintha ezzel együtt veszítette volna el a realitások iránti nagyszerű érzékét, sőt, realista iskolázottságának utolsó emlékeit.

Mondhatnánk, ilyen lesz a tekintélyes író, ha politikai közszereplésre adja a fejét. Avagy mondhatnánk, hogy olyik nemzet prófétája mind ilyen. Mindezt mondhatnánk, bár a nagyság, a jelentékenység vagy a tekintély érzetéből nem csak felfuvalkodottság, hanem kötelességtudat és felelősségérzet is következhet. A hatvanas évek végéig Szolzsenyicin rendesen el is találta a helyzetének és a képességeinek megfelelő arányokat. Később talán olyan nagy súlyok nehezedtek rá, hogy kevésnek érezte önmagát. Annyi azonban bizonyos, hogy a politikai közszereplésre csábított író, ha csak nincsen valamilyen szigorú előképzettsége vagy különös hajlama, elég kiszolgáltatott, s főleg eszköztelen. Már csak azért is, mert magányhoz szokott.

Hitelességének erkölcsi értéke miatt, hiúságának zablájánál fogva szokták kivezetni a magányból, ám amint kilépett, az idegen közegben nagyon könnyen elveszítheti a hitelességét. Mértékegysége és módszere ugyanis nem érvényesíthető se népre, se nemzetre, se tömegre, se társadalomra, hanem mindig csak egyetlen egy személyre, s mindig csak egyetlen mondatára, arra, amelyet éppen ír. Erre az egyetlen mondatra, erre az egyetlen személyre van méretezve minden eszköze. Ezekkel az eszközökkel pedig csak akkor tud egy nagyobb térben valamit kezdeni, ha egyébként nem csököttek az absztrakciós képességei, illetve jól be vannak skálázva, iskolázva, tehát képes arra is, hogy politikára transzponálja a saját egyéniségére szabott módszerét. A velejéig realista Szolzsenyicin politikai pályafutásának például az lehetett volna az egyik alapföltétele, hogy ne a realitásokra legyen beiskolázva, de ne is a fantazmagóriákra. Ahhoz az ördögi ügyességet követelő művelethez, hogy ne csak szépíróként, hanem politikusként is el tudja választani a lényegest a lényegtelentől, valójában nem Avvakum protopópához kéne közel állnia. Inkább Gogolhoz, Goncsarovhoz, Bunyinhoz, de semmiképpen nem Nyekraszovhoz, és nem Tolsztojhoz. Nem Merezskovszkijhoz, hanem mondjuk Sesztovhoz.

Ennek a klasszikus realistákon iskolázott szerzőnek az elvonatkoztató képesség a gyönge pontja. Legjelentősebb művei önéletrajzi ihletésűek, bár ezen egyáltalán nem modern személyességet kell értenünk, mert nem a polgári individualizmus, hanem a nemesi felvilágosodás az alapiskolájuk. Amint elhagyja azt a szűk terepet, ahol az ábrázolást még a saját benyomásaira, közvetlen tapasztalataira építhetné, s olyan univerzálisabb terekre lép ki, amelyeken a maguk jóval tágasabb nemesi kultúrájával a nagy orosz realisták dolgoztak – manieristává válik. Ismeri a fogásokat, mégsem ülnek meg többé a papíron a mondatok. Ha valaki ismét a kezébe veszi A pokol tornácán vagy a Rákosztály című híres regényeit, akkor nem azért támad olyan benyomása, mintha olvasta volna már ezeket a könyveket, mert húsz évvel ezelőtt valóban olvasta őket, hanem azért, mert az aktualitás izgalmának hiányában válik láthatóvá, hogy mindkét könyv mondataiban van valami alapvetően forszírozott. A tizenkilencedik századi nemesi kultúra, amelyre Szolzsenyicin a stílusát és a szerkesztési elveit építette, nem csak a világban nem működik többé, hanem a mondataiban sem. Ezek nem a saját mondatai, és főleg nem sajátos mondatok. Mintha nem értené, hogy az elmúlt száz évben mi történt az emberi személyiséggel, holott mélyen átéli. Ezekből a művekből hiányzik Szolzsenyicin sajátos akcentusa.

A kézrevalóan csinos, szövegében és küllemében hibátlanul gondozott kötet, amelyben az Európa Könyvkiadó Szolzsenyicin korai elbeszéléseit gyűjtötte egybe, meghökkentő és megkapó képet ad arról a küzdelemről, amelyet a szerző a hatvanas évek elején a saját képességeivel folytatott. A jórészt régi, s tegyük hozzá, kiváló fordításokat felhasználó kötet (Árvay János, Csalló Jenő, Elbert János, Koroknai Zsuzsa, Szabó Mária munkái), amely követi az 1976-os frankfurti kiadást, s így az Iván Gyenyiszovics egy napja című elbeszélésen kívül Szolzsenyicin valamennyi rövidebb prózai munkáját egybefogja, összesen hét írást tartalmaz; nem csupán a Matrjona háza, Az a jobb kéz, A krecsetovkai állomáson történt és Az ügy érdekében című híres elbeszéléseket, hanem Morzsák címmel karcolatainak füzérét, valamint a Tarisznyás Zahar, és a kötetnek címet is adó Húsvéti körmenet című tárcákat.

Ez a könyv egyszerre két Szolzsenyicinről ad képet, a realistáról és a fantasztáról. A jelentős elbeszélőről, aki manierista stílusban dolgozik, s ezért valamit nem tud igazán elmondani, és a talán még jelentősebb szociográfusról, aki valamilyen hallatlanul lényegeset, szigorúan eltitkoltat, a lehető legmélyebben elhallgatottat szeretne közölni velünk, ehhez azonban még nem lelte meg igazán az eszközét. A törésvonal nem csak az egyes írások között, hanem az írásokon belül is megfigyelhető. A realista birkózik a fantasztával, a tárgyilagos szociográfus a manierista elbeszélővel, a melegszívű megfigyelő a pánszláv ideológussal, az etikus az esztétával, ám még egyikük sem tudja maga alá gyűrni a másikat. Szolzsenyicin sajátos irodalmi akcentusát a feszültség adja, amely ezeknek az ellentétes anyagoknak, stílusoknak, elképzeléseknek, műfajoknak és módszereknek a küzdelméből származik.

A feszültség forrása szintén megnevezhető – elhallgatás. Az elhallgatott tudás mennyisége ezekben a különböző műfajú és különböző színvonalú írásokban összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amennyit a megjelenített anyagban látni enged. Annak a rettenetes, hatalmas és főleg veszélyes tudásnak, amelyet Szolzsenyicin a hatvanas évek elején a legsajátabb tulajdonaként birtokolt, tényleg csak a csúcsa lóg ki. Az idegenről, aki beköltözik Matrjona egérrágta házába, alig tudunk meg valamit. Mindent az ő bensőségesen finom, kitartott tekintetével látunk, ám arról, hogy „az izzó homoksivatagban” mi történt vele „abban a tíz évben”, amíg nem sikerült ismét „a zúgó erdők közé hazatérnie”, semmit nem tudunk meg. Óvatos utalásokkal teszi világossá, hol volt a hőse: gulágon. De semmiféle részletet nem közöl. Hasonlóan jár el csodálatos kórházi történetében. „Azon a télen már majdnem holtan érkeztem Taskentba. Meghalni mentem oda.” Arról azonban csak utalásokból tudhatunk, hogy az elbeszélő honnan is érkezett. E kevéstől hangosan csuklik föl a sírás; néhány rövid bekezdés, melynek halálos súlya van.

S ha lehet, akkor ez a súly még nagyobb, még riasztóbb, még halálosabb Zotov hadnagy történetében. A sötét téli horizonton éppen csak megjelennek a büntetőtáborok. Zotov most került ki az egyetemről. Legnagyobb szégyenére nem küldték ki azonnal a frontra, hanem csak a hátországban, a krecsetovkai állomáson teljesít szolgálatot. Nagy buzgalmában és éberségében letartóztat egy csapattestéről véletlenül leszakadt, rongyos, napok óta éhező idősebb katonát, mert kémet sejt benne. Holott ember iránt ilyen vonzalmat ritkán érezhetett. Vagy épp ezért. Valójában csak meg akarta etetni. És nem tudja, mi lett a katona sorsa. Mert tudja. Mindenki tudta, hogy mit kell elhallgatnia. Olyasmit követett el azon a hideg és esős éjszakán, ami jóvátehetetlen.

Szolzsenyicin e három világraszóló elbeszélésében egyszerre két korszakos alapműveletet végzett el helyettünk. Beszélt a szenvedésről, jó emberekről, gyarló emberekről, olyan emberekről, akik megtörhetetlen méltósággal viselik a szenvedésüket, s akiknek az élete egy iszonytató titoknak a jegyében áll. A titkot, melynek súlyát mindannyian némán cipeltük, áldozatok és tettesek, szépen meg is nevezte. Hihetetlen realitásérzékét dicséri, hogy először nem a hét pecsétet törte föl, hanem arról mesélt, miként élünk együtt egy olyan titokkal, amelyről beszélni kell. „A Szovjetunió legféltettebben őrizett titka nem katonai természetű – írja Arthur Koestler –, hanem polgárainak átlagos életkörülményeit kell titokban tartani.” E korai írói korszakában Szolzsenyicinnek ez a két alapvető témája volt; az élet átlagos körülményei és a büntetőtáborok. A két nagy, tiltott téma között, amelyről ő beszélt először hangosan a világnak, egyértelmű kapcsolatot teremtett. Megnevezte az állapotot, megjelölte az okot. Az elhallgatásra nem hagyott nekünk többé indokot.

Ettől kezdve csupán ostoba, cinikus, gyáva emberek állíthatták, hogy egy ilyen élet keretei megreformálhatók.

Kétségtelen, hogy Szolzsenyicin ezekben a korai elbeszélésekben nem tett mást, mint használta az etikai gesztusokban különben is felettébb gazdag orosz realista tradíciót, bár még azt sem lehetne mondani, hogy beteljesítette volna. Nem. De bizonyára vannak nagyon kivételes és kényes pillanatok, amikor az esztétikai és etikai gesztusok egy műalkotáson belül nem elválaszthatók. A Matrjona háza, A krecsetovkai állomáson történt és Az a jobb kéz – az elbeszélő művészetnek ilyen kivételes remekművei. Esztétikai újdonságuk nincsen, de a jóságot és a szépséget nem lehet bennük elválasztani. Szolzsenyicinnek valószínűleg egyetlen műve van, mely önálló esztétikai kvalitásokkal rendelkezik: a Gulag szigetcsoport. Ez a műve aztán, miként egy tisztességes földindulás, tényleg nem magyarázta, hanem megváltoztatta körülöttünk a szellemi és a politikai világot.

Szolzsenyicin akkoriban még nagyon szerényen fogalmazott. Nem azt mondta, hogy ilyen meg olyan lenne az orosz ember, hanem azt mondta, hogy ez az ember ilyen, a másik meg másmilyen, és ezek orosz emberek.