A világbajnok Delius

A világirodalom sorsáért aggódó német recenzensek válogatott háborgásai, kirohanásai, szidalmai és károgásai között gyakorta szerepel egy műszó, melyet nagy fogcsikorgatások közepette magyarítani lehetne ugyan, de nincsen szóösszetétel, mely kettős jelentését rendesen kiadná: Heimatliteratur. Dühödt recenzensei szerint mostanság Friedrich Christian Delius is ilyen irodalmat művel. Ami persze nem hangzik valami jól.

Egy kicsit olyan szó ez, mintha mi hazafias irodalmat mondanánk, ám mégse mondanánk sem többet, sem kevesebbet, mint hogy az író, aki ilyen irodalmat művel, legfőképpen a haza, a szülőföld, a szűkebb pátria körül kereng, vagy éppen egy adott táj nyelvét használja irodalmi nyelv helyett, s szellemi horizontja sem terjed ennél távolabb. Ahhoz azonban, hogy valaki pontosabban értse a fogalom kettős jelentését, bizonyára nem ártana ismernie azokat az igazán ártalmatlan múlt századi költőket, akik az iparosítás szörnyűségeinek láttán a falusi élet egyszerű szépségeiről énekeltek, bár pacsirtaszó helyett nem egy esetben elég hamis hangokat eregettek ki a torkukon. Meg nem szabad megfeledkeznie azokról a későbbi költőkről sem, akik a mi századunkban léptek ennek a nyájas irodalmi idillnek a nyomvonalába, s ebből szinte egyenes úton következett, hogy gyöngéden népiesnek szánt költészetükre olykor nem csak drága anyaföld, hanem embervér tapadt. Johann Peter Hebel naiv tájleíró költészetéből persze biztosan nem következik Adolf Bartels rasszizmusa, mert az irodalomban nem így mennek a dolgok se előre, se hátra; a hazaszeretet kellemetlen rövidzárlata azonban elvezethet idáig.

A német kritika szóhasználatában a jelentés két véglete között ingázik a szó. Ha értékítéletként használják, akkor nem is annyira a rasszizmus fenyegető rémét, hanem inkább az idillikusan hamis ábrázolás árnyékát látják rávetülni, s így aztán politikai szempontból elég ártatlan, mégsem igazán hízelgő ítélet. Ha viszont tárgyilagos műfaji megjelölésként hangzik el, akkor sem mentes az értékítélettől, mert mintha nem csak azt mondanák vele, hogy jó, rendben, ilyen irodalomnak is lennie kell, hanem gyorsan hozzáfűznék, hogy ennek azért a világirodalomhoz nincs köze, s azért nem érhet a közelébe, mert sötét és partikuláris ideológiákhoz áll közel. Mintha Goethe hirtelen visszanyúlna az időből, s adna egy jó nagy pofont.

Friedrich Christian Delius, aki korábban amolyan melankolikus hatvannyolcasnak számított, most mindenesetre írt egy nagyon okos, tényleg hazafias, felettébb érzékeny, a törékenységig és a gyámoltalanságig érzékeny, remélhetően majd magyarul is olvasható önéletrajzi könyvet, amelynek bármi legyen is a címkéje, engem lenyűgözött. Költő prózája, s így van benne valami szépen unalmas, vagy inkább elszürkítő monotónia, de nincsen egyetlen idillikus mondata. Nem döngeti a mellét; igaz, nem is szór hamut a fejére. Belőlem legalábbis a könyv kopár szerkezete, belső megmunkáltsága és szenvedélyesen száraz nyelvhasználata váltott ki erős érzelmeket. Másra készített föl, mint amit adott, s ez annyira megrázott, hogy az utolsó oldalakat kissé szégyenkezve, kicsit a saját hazafias keserveimbe és buzgalmaimba feledkezve, rendesen, hangosan, az akaratom ellenére végigzokogtam. Holott német aztán tényleg nem vagyok.

Delius olyan könyvet írt, amely bennünket, magyarokat is közelről érint; ha megérint. A Vasárnap, amikor világbajnok lettem nem regény, nem fikció, hanem a szó eredeti értelmében elbeszélés. Van egy érett ember, akit Friedrich Christian Deliusnak hívnak, s ő beszéli el nekünk gyermekkorának egyetlen napját. Nevezetes napról mesél, ezerkilencszázötvennégy július negyedikéről, mikor is a labdarúgó világbajnokság döntő mérkőzésén a verhetetlen magyarokat mégis legyőzték a berni stadionban a németek. Delius szövegében van valami ódon és az akkurátusságig komoly. Ez történt reggel, ez történt délben, ez meg ez történt délután. Nincsen nosztalgiázás, nincsenek cifrázatok, mintha mindez nem is emlékezés lenne az egykori sajátra, hanem kínos és körülményes számadás az egykori sajátról. Holott egy tizenegy éves gyereknek igazán nem lehet sok elszámolnivalója. Ráadásul ezen a napon egészen délutánig nem is történik vele semmi szóra érdemes.

„Az a vasárnap, amikor világbajnok lettem, úgy kezdődött, miként minden vasárnapom: harangok vertek föl, álmaim képeit széthasogatták, a dobhártyámat ütlegelték, a fejemen lüktettek át, püfölték a testemet, mely védtelenül fordult a fal felé. Ágyamtól csupán néhány méternyire állt a templomtorony, így aztán nem segített se takaró, se párna, az ütések áthatoltak ajtón és ablakon, át a falakon és a gerendázaton, feltöltötték a szobát, reszkettek a lámpákban, a tükrökön, az üvegekben, s hiába terítettek be minden mást, a falut, a völgyet, az erdőt, mintha más céljuk mégse lenne, mint hogy a fülemet érjék el, és más szándékuk se lenne, mint hogy minden zörejt megsemmisítsenek és minden gondolatot szétverjenek.” Már ezekben az első mondatokban végzetesen össze van kalapálva a beszélő és a külvilág. Forgolódik, hánykolódik, tiltakozik ellene; nem akar ilyen világot magának. Minden vasárnap reggel tizenöt percen át tart ki a szörnyű harangozás. Másik teste, lelke nincs. Nincsen más világ. Nincsen hová menekülnie.

A mondatok belső szenvedélyét az érett Delius önismerete tartja fogva. Szépen megosztja magát az egykori és a mostani között. Mert ebben a könyvben csupán a mondatok szenvedélyesek, ám a mondatok egymáshoz való viszonya mindvégig hűvös marad. Ez nem kis teljesítmény. Delius nem tagadja meg, de nem is engedi szabadjára a szenvedélyeit. Van egy zárt világ, amelynek minden eleme izzik. Ha szabadjára engedné, akkor törne, zúzna, nem lenne egyetlen ép mondata. A káromkodó gyermek foglalná el az érett helyét, s igazán lenne oka a bosszúra. Ezt nem engedi, helyesebben annyi helyet ad magában a bosszúnak, amennyi az érett ember státuszát még nem veszélyezteti. Talán erkölcsi megfontolásból ilyen elővigyázatos. Úgy beszél egykori önmagáról, mint a megfontolt etnológus, aki sok éven át figyelte egy távoli, egzotikus törzs különös életét, most pedig egyetlen személy sorsán demonstrálja nekünk egész tudását. A törzs német, protestáns, és a hesseni tartomány hünfeldi körzetének Wehrda nevű falujában él. Az etnográfus pedig egy beavatás alatt álló fiúgyermek szempontjából mutatja be nekünk a törzs rettenetes szokásait.

Az etnológiai szemlélet már csak azért is indokolt, mert Friedrich Christiannak, a wehrdai lelkész legidősebb fiának, a törzsi szokások szerint amolyan példaképpé kéne válnia a három kisebb szemében. Ez a fiú azonban eleve alkalmatlan arra, hogy egy ilyen kollektív kívánalomnak eleget tegyen. Teste törékeny és gyönge, s lelke sem erősebb, félénk, visszahúzódó, szorong. Kötelességeit ugyan ismeri, de teljesítésükben nem jeleskedik. Egyáltalán nem jeleskedik semmiben, az ilyesmiről inkább csak ábrándozik. Bőrbetegség kínozza, térdét és könyökét valósággal szétfoszlatja a pikkelysömör. Ugyan, hogy lehetne így híres futballista! Partra vetett hal az emberek között. Nem biztos benne, hogy nem kopoltyúkon lélegzik-e, mert ha beszélnie kell, akkor csak tátog, nincsen hozzá levegője, torkáról nem jön hang: dadog. Apját és anyját és nagyapját, az egész életet egyetlen szó uralja, az áhítat. De hamis az anyja „vidámságra átállított hangja”, és a kötelező szeretettől hamis az imádság, hamis az áhítat. Nekik még ez a nap sem attól olyan kivételes, mert délután van a világbajnoksági rangadó, hanem azért, mert vasárnap van, s a törzs tagjainak meg kell szentelniök az ünnepet.

„Nem csak a két istentiszteletet, a gyermekekét és a felnőttekét, nem csak az ének, az imádság és a hallgatás ceremóniáját, hanem minden moccanást, minden lépést megszabott ez a parancsolat. Rabló-pandúrt vagy hasonló közös játékokat tilos volt a pajtában, az utcán vagy a földeken játszani. A szobában engedélyezett volt a játék, ám tiltott volt az őrjöngés és a civakodás, tiltott a kalapácsolás és a fűrészelés a saját kezűleg készített kunyhóban a tyúkól mellett, de a kunyhóban üldögélni engedélyezett. A házi feladatok munkának számítottak, s ezért még egy vasárnap-esti gyors belepillantás a latin könyvbe is tiltva volt, a munka volt tiltva, mert az Isten ezen a hetedik napon megpihent, viszont más könyvek olvasása engedélyezett volt. Bőrnadrág tiltott, szövetnadrág engedélyezett, kerékpározás a délelőtti istentisztelet idején tiltott, délután engedélyezett, délelőtti labdarúgás az udvaron vagy a templomtéren a vasárnapi áhítat miatt tiltott, délután a vasárnapi ruhák miatt tiltott, de engedélyezett a sportpályára menni minden második vasárnap délután, ahol az F. C. Wehrda első csapata játszott ilyenkor.” Az engedélyek, parancsolatok és tiltások labirintusában tévelygő idegennek mégis az a vasárnapi tiltás a legkevésbé követhető, miszerint a lágytojáshoz járó fekete kenyeret a törzs tagjainak nem szabad marmeláddal megkenniük. Nem tudjuk, miért nem, de ezt egyszerűen nem szabad, s igazán ez a legkevesebb, amit nem szabad. Ahol nincsen szabadság, ott az a szabály, hogy semmit nem szabad.

Már a könyv első lapjain elég világos, hogy ez a szegény Friedrich Christian milyen szűkös lehetőségekkel gazdálkodhatik ebben a hézagtalanul merevre szerkesztett világban. Vagy szoktassa hozzá magát mindahhoz, amit elviselhetetlennek érez, vagy legyen inkább ő maga is hatalmaskodó. Ilyen lehetőségek között lehet választani. Esetleg bízza rá magát a képzeletére, fusson azon a gyepen, passzoljon, cselezzen úgy, ahogy nem tud és soha nem tudott. Avagy halljon ki olyan ismeretlen harmóniákat a képzelgéseit szétszaggató harangozásból, amilyeneket nem lehet. A könyv első harmadában, amíg a fiúval együtt a lelkész házában időzünk, megfejthetetlenül ereszkedik ránk a tehetetlenség és a rettenet. Úgy tűnik, hogy egy olyan házban, amelyet elvileg a szeretetnek kéne áthatnia, „anya és apa csupán marionettként ránganak”. A korvettkapitány nagyapának sincsen más javallata a fiú bánatára, mint hogy nyelje le a könnyeit. Mindenki nyel. És amikor a könyv második harmadában végre kinn vagyunk a valamivel szellősebb külvilágban, akkor ott is csak olyan emberekkel találkozunk, akik nyelnek, vagy már sok mindent lenyeltek.

Akinek még nem lenne reális képe Németországról, annak ez a könyv ajánlott olvasmány legyen.

Mert mire a második harmadnak is a végére érünk, a szerző érzékeny okosságának jóvoltából fölsejlik előttünk a rettenet oka. A felnőttek nem oszthatnak meg a fiúval egy másik világot, mint amilyen van nekik. A tökéletes és mindenre kiterjedő vereségüket osztják meg vele. S így aztán a fiú élete sem más, mint törzsi áldozat. Ez a szellősebb külvilág sem szabad, mindenki múltja rabja. Telve van mindenki sötét történetekkel, tiltott és suttogva mégis kimondott szavakkal. Zsidó. Náci. Führer. Ezekben a szavakban még a magánhangzók is hosszabbra nyúlnak, kisüvít belőlük az elfojtott rettenet. „Nem volt rendben, annyi minden nem volt rendben, a pultnál tovább éltek a halott férfiak, holott elpusztultak. Szemrehányásokat tettek az élőknek, és elvették az étvágyukat. A felszaggatott utakon az egészségeseket vádlón botorkáltak az amputáltak. Hálásan és összezsúfolódva, kicsi házakban vagy padlásokon húzták meg magukat a menekültek, igazságtalanul űztek minket el, hallottam minduntalan a szemrehányásokat. A háború vereség volt, szunnyadó gyűlöletét hagyta ránk, valami olyasmiben volt bűnös a háború, amihez mindenkinek köze volt, de senki nem akart tudni róla már, éppen úgy, ahogyan arról az autópálya-hídról sem, amely az erdő mélyén állt mögöttem, s amelyen soha nem mehetett át jármű, mert csak egy nyiladékot vágtak hozzá és a hidat húzták fel, amely most sárban és pocsolyák között az elvesztegetett és elmúlt jövő emlékműve lett.”

A könyv utolsó, izgatott és ujjongó, nyelvileg is legizgalmasabb harmadában, mikor a kisfiú leül a rádió elé az apja dolgozószobájában, hogy nagyon halkan, szinte rátapadva, meghallgassa a mérkőzés rádióközvetítését, már elég világosan látjuk, hogy miként írta át a háborús vereség a törzsi szokásokat. Hamissá tette a szeretet parancsát, beszédképtelenné teszi a kisfiút. Némák ezek a szabad emberek, mert a lelkiismeretük nem szabad. És amikor íróilag mindez már teljesen világos, akkor elkezdődhetik a játék. A német tizenegy tényleg az eget akarja megostromolni? Vajon a magyarokat tényleg nem lehet megállítani? „Ez volt a kérdés, amire válaszolni kell.” Mert ha meg lehet állítani a magyarokat, az ég pedig, az atya minden tiltó szava ellenére, ilyen profán módon mégis megostromolható, akkor szabad vagyok. Akkor személyes a győzelem.

Azon a borús vasárnapon, abban a pillanatban hullott rám a rabság egy budapesti villa teraszán, a tudat, hogy akkor ez sincs, ez se megy, csak a nyomott nyári ég van, amikor a wehrdai lelkész dolgozószobájában egy rövid pillanatra mégis fölfénylett a szabadság. Ez azonban már inkább az én történetem.