Galgóczi brutális hazája

Akár szerette a szerző könyveit, akár utálta, nagy meglepetés érheti a gyanútlan olvasót, aki most kezébe veszi Galgóczi Erzsébet válogatott írásainak új gyűjteményét. Jómagam nem először, hanem harmadszor, negyedszer olvasom ezeket az írásokat. Az ötvenes évek vége és a hetvenes évek közepe között születtek, megjelentek folyóiratokban, antológiák becses darabjai lettek, megjelentek gyűjteményes kötetekben is, némelyik többször, közel sem méltatlanul. Cogito, Kőnél keményebb, Közel a kés, Mínusz, Mama öltözik – ezek mind ismerős, nevezetes címek. Galgóczi csaknem tíz éve halott. A szövegeken természetesen senki nem változtatott. S az idő, amely azóta oly sok mindent átírt és átszabott, nem hogy nem kezdte ki, hanem egyenesen megerősítette, áldását adta ezekre a mondatokra, hitelesítette az igazságukat. Ami elég nagy szó. Mert elunhatatlanok ezek a mondatok, de nem szép mondatok. Ügyetlen mondatok, idomtalan mondatok, olykor egyszerűen hibásak; brutális mondatok.

És maguk a történetek sem lettek jobbak. Akárha nem lenne közöttük különbség; nem lenne igazán végük, illetve mindig ugyanaz a történet kezdődne el. Holott Galgóczi elvileg a régimódi szerzők közé tartozik; ad arra, hogy alakot formázzon, helyzetet teremtsen, jellemeket ütköztessen, csúcspontok és mélypontok között terelje a hőseit. Ahogyan csinálja, abban mégis van valami kellemetlenül kényszeres, örömtelen, olykor kifejezetten iskolás. S ha jelentős pályatársaira gondolunk, akkor bizony azt kell mondani, hogy Sántha Ferenc vagy Szabó István érdekesebben mesélnek történetet, találékonyabban, s főleg tiszta mondatokkal. Ők stiliszták, hézagtalanul szerkesztenek. Az egész világot a saját képükre stilizálják, világot gyártanak, s e merész művelethez természetesen irányt választanak. Galgóczitól egy ilyen gesztus igen távol áll. Neki a világ az egyedüli világa. Valami olyasmivel foglalkozik, aminek a stilisztikához nincsen sok köze, s nemcsak az irodalomnak, hanem a teológiának is tárgya.

Galgóczi szenvedéstörténettel foglalkozik. A szenvedésnek nincsen olyan válfaja, amely ne érintené meg és ne járná át a csontjait; hadakozik ellene. Kitalálja magának a szociográfiát, és inkább összezagyválja a fikcióval, csak hogy ne kelljen a saját szenvedéseiről beszámolnia. Úgy szeretné előadni mások szenvedését, mintha nem lenne hozzá sok köze; a sajátjáról még nyomjeleket se kelljen a papírra letennie. Legelemibb írói kötelezettségét nem hajlandó teljesíteni, s hogy elkerülje, mást sem tesz, mint kötelességet teljesít. Ettől olyan brutálisan görcsös majd minden mondata.

Érdekesen ellentétesek a szövegkezdései. Vagy idegesen, türelmetlenül vág bele, aztán néhány bekezdés után váratlanul kifárad, és nem tudja pontosan, hogy hol is van a saját történetében, irányt veszít; vagy szépen, kényelmesen elhelyezkedik egy helyszínen, felvázolja néhány figura alakját, mikor is hirtelen elunja, elveszíti a szálat, s inkább mást mond: okosságot, tanulságot, szentenciát. De bármiként kezdjen, kezdjen dühödten, kezdjen nyugodtan, mintha a mesélés kényszere az esetek többségében egészen máshová vezetné el, mint ahová eredetileg készült, vagy ahová a szakmai tisztesség végül is elvezényli. Egy rövidebb írásmű szerkezete ennyiféle kihívásnak és kényszernek nem engedhet; keze alatt minden forma széttöredezik, meghasad.

Nem átgondolatlanságról van szó, mert Galgóczi nem ösztönös alkotó, nem is nyelvi igénytelenségről, hiszen minden mondata merő küzdelem egy jobb mondatért, és még csak nem is a fantázia hiányáról, hiszen a szükségmegoldásai jórészt szellemesek és könnyedek. Galgóczi hiányosságai és hibái valószínűleg egy mélyebb, korszakos, szimptomatikus jellegű zavarban rejlenek. Galgóczi, számos kortársával egyetemben, sokáig abban a hiszemben élt és írt, hogy az írónak nem a legszemélyesebb életével, hanem egy általánosan érvényes és mindenkire egyaránt vonatkozó társadalmi valóság igazságaival és hamisságaival kell elszámolnia. Az írói képzelet személyessége és zabolátlansága volt az egyetlen, ami ezt a végletesen merev, mert kizárólag szociális kapcsolatrendszerekben gondolkodó valóságképet megzavarhatta volna. S hogy ez ne történhessék meg, úgy tett, mint az egyszeri paraszt, aki jégeső után termésének maradékát sajátkezűleg elveri. Egyszerűen megtagadta, kikapcsolta a fantáziáját. Így lett minden mondata kényszermegoldás. Képzelet híján se egymásnak, se önmaguknak nem tudnak örülni a mondatok. Galgóczi jól tudta, többször beszélt róla, hogy ő lírai alkat, ám éppen az alkatának nem engedett. Epikus elvan anélkül, hogy alkatának tolakodó jegyeit mutogatná, mert a műfaj igazán sok áttételességet megenged, de a képzelete nélkül az epikus nincsen el.

Immár jól látszik a rettenetes törésvonal. Galgóczi semmi másról, csak és kizárólag önnön magáról, a saját legbensőbb szenvedéseiről szeretett volna beszélni, miközben az volt a rögeszméje, hogy az egész korszakról, osztályáról, mi több, a magyar valóságról kell tanúvallomást tennie. Műveit azonban se a korszak, se a saját alkatának szabályai szerint nem tudta megszerkeszteni, helyesebben épp a saját téves valóságfelfogásával szemben tanúsított ösztönös ellenállása szerkesztette meg helyette a műveit. Szerkezetei vagy összeomlanak, vagy menet közben alakulnak át, s az omlási vagy alakulási pontokon aztán végre megjelenik szövegeiben az ösztönös. Előbukik a görcsből.

Ma már látszik, hogy csaknem szükségszerű, ami történt. Kényelmes vagy dühödt indításai után, énje szirénszavainak hallatán, többnyire annyira elkalandozott, hogy nem volt már hogyan és nem volt hová visszatérnie, viszont egyetlen figurája mégis épen ottmaradt a terepen, ő maga. Ami íróilag meglehetősen kellemetlen állapot. Azt jelenti, hogy már megint nem sikerült megcsinálnom azt a tágas körképet, amelyet Móricz Zsigmond és Lukács György nyomán magamtól megkívántam. Szakmai csődje ma a mi olvasói szerencsénk. Iszonytató keservek, állandó mondatcsuszamlások közepette, a csőd kellős közepében látunk megszületni egy lényt, aki liheg a megpróbáltatástól, minden idegszála izzik az izgalomtól, s legyen bármily fegyelmezett, ömlik és csurog belőle a mások szenvedése iránt érzett részvéttel és felelősséggel elkeveredett fájdalom. Ezeken a törési pontokon már nem védekezik és nem köntörfalaz; ordít, káromkodik és bevallja.

Az írói csőd hozama persze nem fedi el magát a csődöt. Epikus történetet ugyanis egyetlen figurára nem lehet úgy fölépíteni, hogy ne kölcsönöznénk neki némi önsajnálatot és romantikusan hősi pózt. A korszak irodalma tele is van tartalmatlan hősi pózzal és hamiskodó siránkozással. Ami aztán Galgóczitól igazán távol állt. Ezt a megoldást csaknem mindig látványosan megtagadta, s így a történetalakítás korszakos modellje a kezén összetört. Beismeri tehetetlenségét, s egyetlen utolsó bekezdéssel, egyetlen utolsó mondattal, egyetlen dühödt rándítással összekapja az elbeszélést. Történetének legalább a váza, a vázlata meglegyen. Szükségmegoldás. Legyen holnapra reménye. S ezeken a törési pontokon az író igazán fejlett akaratossága ellenében lóg ki a hamisítatlan való.

Ezek a szövegvégi mondatrándítások, ezek az utolsó, íróilag inkább kétségbeesett, mint kiszámított rándulások felettébb árulkodók. Egy ösztönös és szenvedélyes Galgócziról vallnak, aki abban a hiszemben élt, hogy fegyelmezettnek kell lennie, s aki éppen akkor némította el rituálisan önmagát, amikor önmagáról kellett volna beszélnie. És arról a korszakról vallanak nem kevésbé brutális erővel ezek a zárlatok, amelyben szinte más sem született, mint rituális elnémulás, mert a nyílt és világos beszédnek nem volt lehetősége, holott ennek az irodalomban nincsen alternatívája. Amit pedig egyetlen ember mesélhetett volna el önmagáról, arra Galgóczi brutális hazája ebben a korszakában nem volt kíváncsi. S a mai napig nem kíváncsi rá, hogy mi történik egyetlen emberrel, mert a mai napig ugyanazokban a téves kategóriákban gondolkodik irodalomról, önmagáról. Galgóczi gyöngéje, hogy hitt a korszakának. Van néhány erre vonatkozó, emblematikus mondata: „Elmondtam. Helyzetemet nem finomítottam, csak vergődésemről hallgattam.” Ahol a vergődésről hallgatni kell, ott nincsen irodalom, következésképpen nincs haza. Ott jobbágyok élnek, nem szabad emberek. Ott nem értelem, hanem a nyers brutalitás uralkodik. Bizonyára nem hihette, hogy ilyen lenne az otthona, s ezért másnap konokon kezdte elölről.

Ha el tudta volna mesélni, úgy ahogy szerette volna, az egészet, akkor egy olyan parasztlányról szólt volna a története, aki minden ízében és mozdulatában gyűlöli a paraszti életet. Nem akar több megaláztatást, nem akar elpusztulni a falujában, elmegy a városba, ahol más sem éri, mint megaláztatás, ahol el kell pusztulnia. Valószínűleg se ő, se más nem láthatta át, hogy miről is szólna, mit is jelentene egyszerű története. Műveinek olvasása közben ma ez már nagyon jól látható. Ezért a pusztulásért a modern személyiséget kapjuk meg cserébe. Annak a modern személyiségnek a váza, a vázlata válik láthatóvá Galgóczi görcsös, merev, izzó, vérig sértett, okos, fegyelmezett írásművészetében, aki nem hajlandó többé eltűrni semmiféle egyház, falusi klánok, hierarchikusan megszervezett nagycsaládok önkényeskedéseit, magyarán nem hajlandó többé törzsi kötelékben élni, hanem kizárólag önmaga sorsáért felelős, elszámolással senkinek nem tartozó egyénként. Hősnői könyvet akartak, tudást, fürdőszobát akartak, villanyt, folyóvizet és önrendelkezést, s Galgóczi azt beszéli el, hogy miként fizetik ennek árát. Úgy látszik, olcsón nem adják, csak pusztulásért. Hősnői rendre elpusztulnak. És ilyen értelemben Galgóczi valóban beteljesíti a küldetést, melyet merő romantikus tévedésből a magáénak tulajdonít. Tényleg az egyetlen magyar író, aki mindenféle ideológiai elfogultság nélkül számot adott arról, amit a kispolgáriságba fulladó, féloldalas és hazug kádári modernizáció, a falu és a város között csapongva, valóságosan végbevitt. Bizonyára az sem véletlen, hogy nő tárta elénk több millió ember hiteles történetét. Magyar írók, ha férfiak, akkor inkább ideológiákra és stilizációkra hajlanak.

Galgóczi dúltabb, nyugtalanabb, robusztusabb, ziláltabb lélek volt annál, hogy a kor ízlése szerint mondjon végig egy történetet. Azt nem. A saját ízlését nem találta, s ezért a történetet nem tudta végigmondani; csak a darabjait, a forgácsait, az esendő és gyönyörű szilánkjait. Szép mondatokat nem írt, de nincsen hamis mondata.

A kötet szerkesztője, Domokos Mátyás, huszonkét művet vett fel a gyűjteménybe. Van közöttük elbeszélés, van novella, van karcolat. Az írásokat nem műfajuk, s még csak nem is a megírásuk sorrendje szerint csoportosította, hanem egy lehetséges hős életének kronológiáját vázolta fel, mintha a szerző ezekkel az igen különböző időkből származó, különböző műfajú írásaival a saját életét, illetve egyetlen, hozzá nagyon hasonlító hősének nyomorúságát mesélte volna el. Ott állnak az egymásra megszólalásig hasonlító hatalmas anyák, az apák árnya éppen csak rájuk vetül, hol közelebb lépnek a testvérek, meglett, magányos, alkoholtól felpuhult, siralmas férfiak, eszes, durva, szétment, kapkodó nők, hol távolodnak, itt vannak a falvak, az utcák téli sivatagja, a por, az állatok, az állandó munka, a háború, a téesz, a bűz, a kevélység és a meghunyászkodás, a felhők, az emlékei kislánykorából, egy barack, mindaz, amitől el kell búcsúznia. Szerkesztői ideájával Domokos nem ment messzibbre, mint amennyit a szerző önmagától is kívánhatott. Galgóczi Erzsébet a korszak ellenében írt, de személyiségének regénye csak töredékeiben született meg. Domokos most ezeket a személyiségéről szóló, önálló töredékeket szerkesztette egyetlen kronologikus folyamba. Az eredmény meglepő és lenyűgöző. Újat tudtam meg arról, amit már jól ismerek. Olyan könyv ez, amelyben viaskodásukban látunk együtt egyetlen embert és egy egész korszakot.

A korszak letűnt, az ember halott.