Újabb kritikák

 

Misima-mondat

Misima életét és munkásságát a magyar olvasóközönség legfeljebb hallomásból ismeri.

Regényei közül az ezerkilencszázötvenhatban íródott Az aranytemplom jelent meg most magyar nyelven elsőként. Az örömteli és üdvözlendő esemény az Európa Könyvkiadó választékos ízlését, és Erdős Györgynek, a könyv fordítójának ihletett, szerény és odaadó munkáját dicséri; az átszivárgási idő hosszúsága viszont több szempontból sajnálatos, és legalább ilyen különös körülmény. Nem csak azért különös, mert ez a munkásság olyannyira átfogó és kiterjedt, hogy az író önkéntes, és véres világbotránynak inszcenált halála után tokiói kiadója harminchat kötetben gyűjthette össze drámáit, esszéit, publicisztikus írásait és a regényeit, s ekként már terjedelménél fogva sem kerülhette el a közvetítésre hivatott értők figyelmét, hanem legfőképpen azért sajnálatos, mert a személyes és a közösségi identitástudatnak azokra a fájdalmas és tragikus problémáira, amelyekkel Misima foglalkozik, elvileg érzékenyebbnek és kíváncsibbnak kéne lennie a mi közönségünknek.

Róla még az sem mondható el, hogy nehezen megközelíthető, egzotikus író lenne, vagy a nagy európai nyelvek közvetítésével ne került volna a közfigyelem középpontjába. Általam ismert regényeinek cselekménye inkább kommersz jellegű, vagy legalábbis fölhasználja mindazokat a cselekményvezetési technikákat, amelyeket az európai regény már kanonizált, a sajátságost ismerős formákban adja elő, s így semmiféle olvasási nehézséget nem támaszt. A személyét illető közfigyelemről pedig, nem kis találékonysággal, ő maga gondoskodott.

Csodálóinak, híveinek, kritikusainak, elemzőinek és biográfusainak a mai napig igen nagy nehézséget okoz azoknak az összefüggéseknek a magyarázata, amelyek ezt a leheletfinom érzékenységekkel operáló, szerzetesi szorgalmú írót, és a semmilyen harsány gesztustól sem visszariadó botrányhőst, az aszkétát és a kicsapongót, a dendit és a terroristát, a népfit és a médialovagot egyetlen személyiséggé teszik. Szereplési viszketegségben szenvedett, semmi kétség, kényszeres önmutogató volt, de amint kamerák és mikrofonok elé került, csaknem mindig a személytelenségig tartózkodó és zárkózott maradt. Mintha kizárólag azt akarta volna harsány hangon és szenvedélyesen elárulni magáról, hogy semmit nem árul el. Mint aki kizárólag a puszta létezését hirdetheti egyes szám első személyben.

Regényei közül azok a gyengébbek, amelyeket egyes szám első személyben írt, s azok az erősebbek, amelyekben az egyes szám harmadik személyének elbeszélői modorát használta. Még az önvallomás remekműveként számontartott, az európai lélekelemzés csaknem parodisztikusan kezelt technikáira alapozott Egy maszk vallomásai című regényében sem annyira önmagára kíváncsi, mint inkább azokra a kínban, nyomorúságban, szenvedésben és szenvedélyben megnyilvánuló életjelenségeknek az összefüggéseire, amelyek a személyes életsorsot a személyes akarat ellenében alakítják, s a tulajdonságokat vagy az adottságokat a hajlamokon és az ösztönökön keresztül végülis mozdíthatatlan kövületként teszik alkattá. Mint aki a saját személyiségében a személyiség mechanizmusát szemléli.

Marguerite Yourcenar nem alaptalanul beszélt vele kapcsolatban „az üresség víziójáról”. Ő maga „aktív nihilistának” nevezte önmagát, személyiségének hajmeresztő ellentmondásait pedig szívesen kommentálta úgy, akárha nem önmagáról, hanem egyenesen a japán néplélek „finomságának és brutalitásának” ölelkezéséről beszélne. Donald Keene, aki életének és munkásságának tán legalaposabb ismerője, szintén behatóan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy Misima vajon legszemélyesebb életének ellentmondásait ruházta-e át a japán karakterre, avagy valóban a japán karakter sajátos aspektusait fedte-e föl önmagában. „Misima úgy nyilatkozott e két aspektusról, miként »krizantémról és kardról«, tehát azokat a japán karakter elemzésére szolgáló szimbólumokat emlegette, amelyeket az amerikai antropológusnő, Ruth Benedict használt először. De mindenképpen biztos volt abban, hogy a krizantém és a kard nem a japán ember jobbik vagy rosszabbik énjét reprezentálja, hanem a karaktertulajdonságok komplementaritásáról van szó; aki a harcias tradíciókhoz való ragaszkodást eltévelyedésként elveti, és Japánt a művészies virágrendezés országaként akarja látni, parodizálja a japán kultúrát.” A japán kultúra történetének ismerői természetesen azt is tudják, hogy a finomság és a brutalitás komplementaritása akkor válik konfliktusok tárgyává a karakterben, amikor az ország kétszázhúsz évnyi izoláció után, hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt ezer évvel előbb Kínával kapcsolatban tette, kilép elszigeteltségéből, és feltartóztathatatlan ütemben, saját hagyományait áthangolva, elvetve és módosítva, azonosul a nyugat-európai kultúrával. Ettől kezdve ennek a karakternek van egy olyan valódi arca, amely immár valószínűtlen, s van egy olyan kényszeresen viselt álcája, amelynek valódivá kéne válnia. „Misima odáig vitte,” írja Donald Keene, „hogy nem csak személyisége részeként ismerte föl a japán néplélek konfliktusát, hanem a húsává és a vérévé tette az álcát”.

Misima az önpusztítás és a nemzeti pusztulás írója volt, de nem a mi tájainkon ismerősebb panaszolkodók vagy önsajnálók fajtájából való. Aki olyan harsányan hirdeti minden hagyományos érték pusztulását, amilyen harsányan ő tette, annak óhatatlanul tanúságot kell tennie aktívan működő életenergiáiról. Ha pedig az életenergiák üres mechanizmusaként képes szemlélni önmagát, akkor bárkiben és mindenkiben működnie kell annak az energiának, amit önmagában fölfedett. Misima nem tekintette magát másnak, mint a veszélyeztetett, az idegen és gyűlölt hatásoknak kiszolgáltatott, az eredeti formáiból kivetkezett japán nemzeti lélek demonstrátorának, a nemzeti mitológia, az évezredes szellemi és életvezetési hagyományok őrzőjének, ám nem kiválasztottnak, hanem hűséges és áldozatos alattvalónak. Mint aki az emberi személyiséget nem az önrendelkezés, hanem az önfeláldozás arányaival méri.

Nyilvánosan meghirdetett politikai céljai közé tartozott a császár isteni mivoltának akár erőszakos úton végbevitt visszaállítása, s mivel politikai gondolkodásának hierarchikusan elképzelt csúcsán úgy fénylett a Tenno, miként a hagyományos gondolatrendszerben is napként kell az égen állnia, esküdt ellensége volt liberalizmusnak, demokráciának, kacérkodott és rokonszenvezett az európai fasizmusokkal, némán szép felesége oldalán, gondos családatyaként ápolta a meghitt japán család hagyományos ábrándjait, homlokán a rituális pánttal, izzadva cipelte a szentségeket a körmenetben, etikai elképzeléseit a szamurájok erkölcsi kódexéből származtatta, és dacolva bájosan törékeny alkatával, valóságos harcossá képezte önmagát.

Naponta több órán keresztül kendo gyakorlatokat és más hagyományos harci játékokat űzött, hozzá hasonlón gondolkodó diákokból kis magánhadsereget szervezett, hadgyakorlataikat megtervezte, vezette és természetesen pénzelte, s hogy öntudatra ébressze konzumálásba feledkezett honfitársait, katonai puccsot készített elő. A személyes becsület érzésében a nemzeti igazságérzet megnyilvánulását látta, s ezt nagyobbra értékelte, mint a puszta életét, esztétikai szempontból is eszményítette az önkéntes halálnemek legborzalmasabbikát, a szeppukut, amelyet a hagyományok tanítása szerint, csupán akkor lehet szépen és tisztességesen végrehajtani, ha az acélossá edzett férfilélek minden ízében felkészült, hajlékony és kidolgozott testben törekszik erre. Talán mondani sem kell, hogy mennyire undorodott minden intellektualitástól. Bár e tekintetben is inkább honfitársának, Szuzuki mesternek a szavait kell irányadónak tartani, mint a mi tájainkon ismerős antiintellektuális megnyilvánulásokat. „Én csak az ellen tiltakozom, hogy az intellektust a végső valóságnak tekintsük. Az intellektusra szükség van, hogy bármilyen bizonytalanul is, de meghatározza, hol a valóság. Ám a valóságot csak akkor lehet megragadni, ha az intellektus kieresztette a szorításából. A zen tudja ezt, s ezért kóanként fölkínál egy megállapítást, amelynek némi intellektuális íze is van, és álcájában úgy fest, mintha logikai megközelítést igényelne, vagy még inkább úgy, mintha volna hely ilyen megközelítésre.”

Misima kóanként kínálta föl az életét, mondhatni letépte az álcát. Ezerkilencszázhetven november huszonötödikén, negyvenöt éves korában, miután A termékenység tengere című négykötetes regényének utolsó fejezetét postázta kiadójának, magánhadseregének ifjú parancsnokával, Morita Maszakatszuval együtt, a katonai puccskísérlet záróakkordjaként, végrehajtotta a szeppukut. Honfitársai persze nem álltak mellé, a hadsereg nem lázadt föl, a katonák végig sem hallgatták patetikus szózatát, kinevették. És a szeppuku sem sikerült igazán szépre. Antik kardjával mesterien fölnyitotta ugyan a hasfalát, ám az ügyetlenkedő Morita még a második csapással sem tudta leszelni a nyakáról a fejét. Ennek a napnak a reggelén egyetlen mondatot hagyott üres íróasztalán: „Rövid az emberi élet, de örökké akarok élni.”

E címszavakkal jelzett életvezetési elképzelések nem fedték egészen az életgyakorlatát. Könnyű lenne azt mondani, hogy az éjszakai éber énje beszélt így. Morita Maszakatszuval végrehajtott közös öngyilkossága nem csak politikai tett, hanem egyben szerelmi halál is, de ugyanígy nem csupán a történelem mélyére nyúló hagyománytisztelet megnyilvánulása, hanem csatlakozás azoknak a legjelentősebb huszadik századi japán prózaíróknak a hosszú és szomorú sorához, akik szintén öngyilkossággal vetettek véget az életüknek. Ő volt a tizedik ebben a sorban, s mindössze két évvel a halála után, féltékenyen imádott mestere, az agg Kavabata Jaszunari is magára nyitotta a gázcsapot. Ki tudná itt megmondani, hogy melyik a nappal, melyik az éjszaka. Minden áldott éjszakáját átdolgozta. És a nappali énje sem volt kevésbé megkapó.

Igen, sokkal szívesebben látott volna katasztrófát és anarchiát, szívesebben az összes fennálló intézmények teljes összeomlását, mint a demokrácia és a liberalizmus által kiszabott jólét aszott banalitásait, ám ugyanakkor rajongott a hibátlanul szabott öltönyökért, megfelelő alkalmakkor szmokingot és frakkot öltött, s délelőttönként szívesen komissiózott az üzleti negyedben. Hamburgban és Londonban még szívesebben. Mikor baloldali diákok hívták világnézeti vitára, természetesen kinyúlt trikóban kívánta ókonzervatív nézeteit kifejteni, mert ez jobban kiadta izomzatát. Partikra, fogadásokra, vernisszázsokra, estélyekre és premierekre járt, előkelő szállodákban rendeztette a sajtókonferenciáit, a legfinomabb éttermekben adott ebédeket és vacsorákat, külföldi cigarettákat szívott, sokat, és külföldi italokat ivott, nem kis mennyiségben. Páratlan intellektuális képességekkel rendelkezett, enciklopédikus tudással. Jártas volt a nemzetközi jogban, a gyöngyhalászatban, az ökonómiában, a világpolitikában, a tengerészetben, s ugyanígy a különböző művészetekben. Alapos, részletekbe menő ismeretei voltak a vallásokról, a történelemről, a filozófiákról, és nem csak a japánról vagy a kelet-ázsiairól, hanem az európairól is ugyanennyire. Jónéhány angolra fordított művét autorizálta, amivel megkönnyítette átültetésüket más idegen nyelvekre. Fiúsan kedves mosolyával lenyűgözte a beszélgetőtársait, húsz éven át a tokiói jó társaság kedvence volt, bejáratos öltözőkbe és kormányhivatalokba, de a város gyanúsabb negyedeiben sem volt ismeretlen. Híres mosolya egyébként könnyedén váltott át nemcsak érzelmes komolykodásba, hanem félelmet keltő, durva hahotába is, s ilyenkor úgy meredt elő szabálytalan fogsora, mint egy támadásba lendülő ragadozó állaté. Fellépett színészként, sanzonokat énekelt lemezre, filmszerepeket vállalt, és maga is rendezett. Előszeretettel fényképeztette magát mezítelenül, hajmeresztő pozitúrákban, nyilakkal átlődözve, kardokkal és rózsákkal dekoráltan, s ezeket az émelyítőn giccses fotográfiákat aztán albumba rendezve adatta ki. Személyzet szolgálta, egyszerre több autót szeretett tartani, sofőrrel. Thomas Mann müncheni házának mintájára építtetett villát, csak még nagyobbat, és nem sziklát vagy tengeri kavicsokat helyeztetett el a kertben, hanem görög istenek szobrainak másolatait állíttatta föl. De mindezek még mindig csak azok a látványos és felületes címszavak, amelyek mondatainak rejtélyes finomságáról, és nem kevésbé rejtélyes erejéről mit sem mondanak.

Műveinek magyarázói és értelmezői szinte egyöntetűen rejtélyt emlegetnek, a róla szóló irodalomnak a rejtély a kulcsszava, de a magyarázók és értelmezők általában egyszerűen csak arra gondolnak, hogy ezek a mondatok még annál is több tudást tartalmaznak, mint amennyivel írójuk személy szerint rendelkezik, s ezért ennek a tudásnak a jellege vagy a minősége az életvezetés ellentmondásaiból származó tapasztalatokkal sem magyarázható. Lélektani tudása például olyan, mintha legbensőségesebb ismerője lenne az analitikus iskoláknak, lélekábrázoló módszere azonban nem csak távol állna a lélekelemzés igényétől, hanem még ennek a tárgynak az ismerete sem érintené. Költőkkel kapcsolatban persze természetesebbnek tartjuk, ha a tudásuk nem a fizikai világból származik, és nem is arra vonatkozik. Prózaírók esetében viszont nem csak szokatlan az ilyen jellegű tudás, hanem a köznyelv közelsége, vagy a köznyelvből és a közgondolkodásból való gazdálkodás kényszere általában kizárja az ilyen jellegű tudás lehetőségét. Az istenekkel mégsem lehet ugyanazon a nyelven társalkodni, mint amilyen nyelven az emberekkel társalkodunk. Mint ahogy minden valamirevaló szent ember is szükségesnek és elkerülhetetlennek érzi az imát, de imádságának szavaiban önnön ostobaságát kell felismernie, hisz minden egyes szava egy olyan világból származik és egy olyan világra vonatkozik, amelytől épp el kívánna szakadni. Misima esetében sem arról van szó, hogy a személyes szándékai szerint lépné át a kötetlen és a kötött beszéd törvényszerűségeinek határait, mert ha így lenne, akkor könnyedén követni lehetne abban, hogy hol ér véget az epikus elem és hol kezdődik a lírai, s akkor értelmezőinek és magyarázóinak sem okozna különösebb nehézséget kapcsolatot teremteni a munkája és az élete között; az egyik a másikból tetszőleges sorrendben magyarázható lehetne, mint ahogyan a regényírók többségének összes műveivel kapcsolatban ez így is van. Jómagam nem a rejtélyt szeretném megkerülni, hanem a rejtélyeskedést szeretném elkerülni, ha minden további magyarázkodás helyett a mondataira irányítom a figyelmet.

„Nem szálltam mélyére a gondolatnak, mert nem volt kétséges, hogy szikraként pattant elő.”

Ez egy közönséges, végül is tetszőlegesen kiválasztott mondat Az aranytemplom című Misima-regényből.

A regény cselekményében elfoglalt helye szerint tulajdonképpen töltelék, hiszen édes mindegy, hogy miként jelenik meg a végzetes gondolat a cselekvő személy elméjében, ha egyszer inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy miként alakítja a cselekményt. A végzetre vagyunk kíváncsiak, sejtjük, érezzük, tudni véljük, a nyelvünk hegyén van, hogy ez a valaki most föl fogja gyújtani a világ legszebb templomát, s csupán arra várunk, hogy megerősítsenek bennünket ebben a tudásban, vagy inkább következzék be rögtön. A mondat azonban ellenszegül, értelmével gördít akadályt a sietős olvasói vágy elé.

Funkciójának szempontjából szemlélve, ennek a mondatnak persze éppen a késleltetés a dolga, és ugyanezen cselekménytől való félelmünkre támaszkodik. Mert valóban a gondolat mélyére kéne szállni a megértése érdekében, s valami egészen máson kéne gondolkodnunk, mint amiről gondolkodunk. A gondolkodás természetéről való gondolkodásra irányítja a figyelmet, miközben nem erre, hanem a cselekvés természetéről való gondolkodásra vagyunk kíváncsiak. Ilyen jellegű mondatok esetében a megzavarodott figyelem a mondat valóságos értelméről a mondat funkciójának értelmére terelődik. S így aztán, túl a mondat valóságos értelmén, és innen a cselekményben elfoglalt helyén vagy a funkcióján, van egy harmadik aspektusa is a mondatnak. A mondat értelme és a mondat funkciójának az értelme a léleknek abba a feszültségtől telített terébe merül, amelyet egyfelől a vágy, másfelől az attól való félelem, egyfelől a beteljesedés folyamatos reménye, másfelől annak megannyi akadálya képez. A lélek duális tulajdonságaival játszadozik az ilyen mondat, s nem kevésbé szemérmetlenül, mint egy pornográf regény cselekménye; a vágynak és a félelemnek nincsenek erkölcsi előítéletei, mikor a lélekkel játszadoznak.

Misima legjobb regényeiben a szándékolatlan lelki cselekvés annak a belső oldala, aminek a külső oldala a regény szándék szerint felépített cselekménye. Mondatai ebben az erőtérben élnek és mozognak. Nem önálló a létük, s azért szépségüket vagy a csúfságukat is valami mástól kölcsönözték. A Misima-regényekben a végzet olyannyira elkerülhetetlen, a cselekmény olyan nyílt, hogy még a leggyanútlanabb olvasót sem érheti semmiféle meglepetés, miközben soha nem tudható, hogy mit hoz és hová visz a regény következő mondata, mert mondatról mondatra meg kell lepődnie a saját vágyain és a saját félelmein, s ezért aztán mégis tévesnek bizonyul mindenféle olvasói számítása. Misima mondatai nem vezetnek a regényben, hanem taszigálnak. A Misima-mondatoknak nem az értelme ér a lelkünkhöz, hanem a helye és a funkciója kavar föl; olyan lelki cselekvésekre késztet, amelyeknek a helyét eleddig inkább a képzetek birodalmában jelöltük ki, mintsem a tudáséban.

A mondatot a regény alapelemének szokták tekinteni, és a megállapítás nem indokolatlan. A költemény alapeleme inkább a szó, és a zene alapeleme bizonyára inkább a hang, amiről másként úgy is beszélhetünk, mint a némasághoz, illetve a csöndhöz fűződő relációkról. A közkeletű felfogás szerint a prózai mondat ennél jóval materiálisabb természetű, mondjuk olyan lehetne, mint valami formás tégla, s ha már téglát mondtunk, akkor a regénynek is olyannak kell lennie, mint egy építménynek. És valóban vannak regények, melyek építményhez hasonlíthatók, mondataik pedig a téglákhoz. Ez esetben a mondatoknak a súlyukban és a megformálásuk módjában a megszólalásig hasonlítaniok kell egymáshoz, és hézagtalan illeszkedésüket legfeljebb némi kötőanyag segítheti; ezek a töltelékmondatok, amelyeknek a maguk természete szerint megint csak egyneműeknek kell lenniök, miként a malternak. Vannak azonban olyan regények, amelyekkel kapcsolatban eszünkbe sem juthat egy ilyen hasonlat, már csak azért sem, mert minden mondatuk úgy viselkedik, mintha töltelék lenne, ami viszont azt jelentené, hogy egyetlen töltelékmondat sincsen bennük. Az ilyen jellegű regényekre is van közszájon forgó hasonlatunk, regényszövetet szoktunk emlegetni, a mondatokat pedig a szálakhoz hasonlítjuk, s egyenesen látni véljük a bújtatásait. Ezekben a regényszövetekben a mondatoknak se a súlyukban, se a megformálási módjukban nem kell hasonlítaniok egymáshoz, amiként egy szövetben is össze lehet szőni az egymástól anyagukban és színükben teljesen különböző szálakat. Az előbbiben az építés, az utóbbiban a szövés módja, az előbbiben a mondat értelme, az utóbbiban a mondat stílusa lesz az olvasói érdeklődés tárgya, s míg az előbbi inkább logikai igényeket támaszt és geometrikus képzeteket kelt, az utóbbi inkább organikus képzeteket kelt és érzelmi igényeket támaszt.

Misima legjobb munkái egyik hasonlatrendszerbe sem férnek bele, illetve attól függően keltik föl egyszerre mindkettő érzetét, hogy melyik aspektusból szemléljük őket.

A kritikai köznyelvben használatos, a recepciós érzet szempontjából kimunkált hasonlatrendszereket talán vele kapcsolatban sem vetném el teljesen, hiszen így vagy úgy a jellemzésére szolgálhatnak. Ezek a hasonlatok azonban inkább a mondatok funkciójáról, vagy a mondatok egymáshoz való viszonyáról beszélnek a képes beszéd nyelvén, és szinte semmit nem mondanak arról, hogy mi lenne a mondat a regényben, honnan kéne a mondatnak származnia, avagy miért kéne a mondatnak a regény alapelemének lennie. Mintha a mondat a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Aki Misimáról óhajt beszélni, már csak azért sem kerülheti meg ezeket a kérdéseket, mert ő annak rendje és módja szerint, közönséges, csaknem jellegtelen, vagy legalábbis stílusjegyei szerint nem feltűnő mondatokat ír, de nem mondatokban, hanem bekezdésekben gondolkodik.

Ez a szokatlan, közel sem technikai jellegű sajátosság hangsúlyossá teszi a regény építkező jellegét, geometrikus mivoltát, ám a mondatot ugyanabban a mértékben oldja ki a saját teréből, amilyen mértékben bekapcsolja e jelentősen tágasabb térbe, a bekezdésbe, amivel viszont hangsúlyossá teszi a regény szálazott, bújtatott, szőtt jellegét, organikus mivoltát. Mintha előbb látná azokat az összefüggéseket, amelyeken belül a mondatoknak mint alapegységeknek helyet kell foglalniok, s csak aztán látná a mondatot. Mintha a regény egészének víziója szerint alakítaná a bekezdést, és a bekezdés víziója szerint alakítaná minden egyes mondatát. Nem a mondatok halmaza adja ki a bekezdést, hanem egy bekezdésen belül lehetséges összefüggésekből származik egy olyan mondat, amely a bekezdésen, mint egységen keresztül kapcsolódik a regény egészéhez. Ezzel a sajátos mondatalakítási technikával mintha nem csak önmagáról, a mondatok írójáról állítaná: én nem vagyok, hanem valamennyi szereplőjének létére vonatkoztatva is ugyanez lenne az állítása. Ezt a valamelyest a platonizmus metafizikai szemléletével rokonítható jellegzetességet sem kell a rejtélyek birodalmába utalnunk, ha arra gondolunk, hogy mondatalakítási technikája a lélekismeretnek milyen írásos hagyományára támaszkodik. „Harminc botütés annak, akinek van mondanivalója; harminc botütés annak, akinek nincs mondanivalója.”

Ez a mondat például a mi időszámításunk szerinti hetedik századból származik, s a mai napig élő, praktikus útmutatás a gondolkodáshoz. Az európai lélekelemzési technikák vadonatúj eredményei legfeljebb igazolhatják, amit Misima a hagyományok élő anyagára támaszkodva több ezer éve folyamatosan tud. Azokon a helyeken, ahol az európai irodalmak kénytelenek lélekelemzésekbe bocsátkozni, s ezzel óhatatlanul olyan hatást keltenek, mintha az elemzésből származó tudás a személyiség privilégiuma lenne, akár az íróé, akár a szereplőié, neki csupán utalnia kell a köztudottra. Tudásának így határozottan szociális karaktere van, holott se önmagáról, se a szereplőiről nem beszél olyan kizárólagos érvénnyel a szociális létfeltételek szerint, mint ahogyan azt az európai írók teszik.

Ha nincsen olyan mondat, mely kizárólag az írójától származhatna, hiszen a bekezdések által meghatározott összefüggéseken keresztül valamely nálánál nagyobb egészből származik, s írójának bizonyos lehetőségek körén belül, részben a mindennapi tapasztalatoknak megfelelő közhasznú nyelvvel, részben a regény egészének megfelelő ismeretlen egésszel kell gazdálkodnia, akkor olyan mondat sincsen, amely kizárólag az enyém vagy a tiéd lehetne, mint ahogyan olyan sincsen, amelyet valakik közösen mondanának. Az ilyen mondatnak szükségszerűen nincsen pregnáns, személyes stílusa. Misima felfogása szerint a közös és a személyes, a történeti és a szociális, a lelki és a nyelvi egy és ugyanazon dolog. A mondat olyan nyelvi felület, amelyen a lélek gesztusa megül, és a gesztusok összefüggése a bekezdés. Ha pedig lélekről beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb látunk valamilyen nagyobb, nem csupán a személyre jellemző egységet belőle, s csupán közelebb hajolva látjuk, hogy milyen összefüggéseken keresztül, milyen részekből épül. A miként, a hogyan, a mérték és a mód tere és jellege szerint, csupán a bekezdés szempontjából lehet eldönteni, hogy milyen felület képződhet mondatként, amin aztán e valami más, mely nyilvánvalón egy tágasabb egészből származik, kényelmesen és helyénvalón megülhet. Misima írásmódjától igen távol áll az a típusú verbális automatizmus, amely egy belső, írójára jellemző ritmust követve, mondatból szüli a mondatot, nincsen stilisztikai önélvezet és nyelvteremtő élvezet sincsen, de nem is a saját verbális paradicsomában ítélkezik egy ilyen vagy olyan világról. Misima a lelki gesztussal íratja a mondatot, s ha a lelki gesztusok mégsem az írót, és még csak nem is a szereplőit jellemzik, hanem közvetítő közegként szolgálnak a közös és a személyes, a lelki és a nyelvi között, akkor ez a sajátosság abból származik, hogy magát a lelki gesztust is ennek az egységnek a szempontjából szemléli. Beszédmódban és szerkezeti elvben így jelenik meg nála az európai típusú regény legelfeledettebb fogalma: a sors. A legjobb Misima-regények a legtágasabb egészet nem a regény egészében látják. Mondatai személytelenek, bár nem hűvösek.

Ezeknek a sajátosságoknak az értelme egy ellentétes szempontból is megfogalmazható. Ha ugyanis valaki, a bekezdések lehetséges összefüggésein keresztül, nem csak regényének tervét látja előre, hanem a bekezdéseken belüli lehetséges összefüggések kész terve által még a mondatok helyét, értelmét és funkcióját is előbb látja, mint magát a mondatot, annak nem csak a regény organizmusáról, hanem arról a regénynél tágasabb egésznek az architektúrájáról is nagyon biztos tudással kell rendelkeznie, amelyben a regénye helyet foglal, és a regényben szereplő személyek látszólagos létén keresztül, önmaga létezésének valós feltételeiről sem lehet bizonytalanabb a tudása. Ebben az értelemben mondható, hogy a Misima-mondatoknak nincsen önálló létük, nem abból a regényből származnak, amelyben megjelennek, s így nem is alapelemei a regénynek, bár kétségtelenül a legmegfoghatóbbak. S miközben a regény megfoghatatlanabb rétege, az összefüggésekből képezett néma szerkezet, váz, raszter, szerkezeti háló, mondjuk bárminek, aminek különben nincsen beszélhető nyelve, hanem az egészről alkotott puszta képzet és csupasz vízió, alámerül a fizikai világba, az értelemmel és funkcióval telített, fizikai formákkal rendelkező, közönséges mondatok kiemelkednek belőle.

Imént idézett mondata is ilyen. Biztos kézzel választja el egymástól a szikraként előpattanót, amit nevezhetünk akár ösztönösnek is, és a tapasztalatokból származót, amelynek a mélyére kell szállnunk a megértéséhez. Van gondolat, amiért semmit nem kell tennünk, mégis lelkünk sötétjét világítja be, és van gondolat, amiért ugyanebbe a sötétségbe kell leszállnunk. Az előbbit nevezhetjük organikus gondolkodásnak, az utóbbit analitikus gondolkodásnak. A nyugodalmas szerkezetben megfogalmazott kétágú kijelentésből mégis egy olyan néma kérdés mered elő, amely fontosabb lesz, mint a kijelentés. Mert ha egy gondolatnak a mélyére kell szállnom, akkor nem ugyanúgy, és nem eleve adott-e, amiként a szikrából előpattanó is ugyanott adódó? Kérdéssé válik, hogy e mélységgel rendelkező sötét térben én gondolkodom-e, avagy a gondolkodásomból származik-e a sötétség és a mélység terének képzete. A regény cselekményében olyan végzetes szerepe van ennek a kérdésnek, mint amilyen végletes a gondolat. Arra kéne tudnom válaszolni, vajon az én eszközöm-e a gondolat, avagy a cselekvésre késztető gondolat eszköze vagyok-e. Kézzelfogható válasz híján se etikám, se esztétikám, sorsomról semmit nem tudhatok. Aki pedig nem tudna válaszolni, annak szét kell hasítania az uzsorásnő fejét, vagy éppen föl kell gyújtania az Aranytemplomot. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Nadine Gordimer mondatát: „Egyetlen cselekvés van, amely megnyugtatja az embereket, ez a gyilkosság.”

Ha a sikert nem a munka minőségével, hanem a fogadtatás sikerességével mérjük, akkor könnyű szívvel elmondható, hogy Az aranytemplom Misima legsikeresebb munkái közé tartozik. Megjelenése után rögvest kórusban dicsérték, díjazták, megfilmesítették, s két év múltán elkészült angol fordítása megalapozta írójának tekintélyét a világban. Azóta viszonylag egyöntetűvé vált a vélemény, hogy remekművel van dolgunk. Misima életrajzírója, Henry Scott Stokes teljes mértékben osztja ezt a véleményt, bár egy zárójelbe helyezett megjegyzés erejéig megemlít egy különös fényképfölvételt, amely nem sokkal a regény megjelenése után készült. A fényképen a tekintélyes és rettegett japán kritikus, Kobajasi Hideo látható, amint egy vacsoraasztal fölött áthajol, és valamit magyaráz a tőle igen szokatlan módon, leszegett fejjel ülő Misimának. Kobajasi nem csak nem tartotta jó munkának ezt a regényt, hanem még azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán regény lenne. Olyan vershez hasonlította, amelyben a szerző túlságosan közvetlenül adja tudtunkra a véleményét. Misima világhíre félrelökte Kobajasi elítélő véleményét. Azt sem tudhatni, hogy hiúságán áttörhetett-e a kíméletlenség. Sokat dolgozott, a későbbiekben is írt még gyönge regényeket.

Az aranytemplom nem tartozik Misima legjobb munkái közé, igaz, a legrosszabbak közé sem. Ebben a regényben nem a sors szerkeszt, hanem az író applikál. Bekezdései esetlegesebben épülnek egymásra, s a mondatok sem találnak olyan biztos helyet bennük. Vélekedésem természetesen csak akkor lenne ítéletnek tekinthető, ha nem csak fordításokból, hanem eredetiben ismerhetném, s nem csupán néhány munkáját, hanem valamennyit ismerném; amit sajnos nem mondhatok el magamról. S ha ezidáig mégis legjobbnak nevezett munkáira hivatkoztam, akkor azokra a páratlan, az európai irodalmak minden kikerülhetetlen és unott sémáját felforgató mesterműveire gondoltam, mint amilyen A tengerész, aki elhagyta a tengert című regénye, vagy híres, már említett tetralógiájának első kötete, a Tavaszi hó olyan elbeszélésére, mint amilyen A hullámtörés, s olyan novelláira, mint amilyen a Patriotizmus, az Onnagata, a Gyöngy vagy a Hét híd.

Galgóczi brutális hazája

Akár szerette a szerző könyveit, akár utálta, nagy meglepetés érheti a gyanútlan olvasót, aki most kezébe veszi Galgóczi Erzsébet válogatott írásainak új gyűjteményét. Jómagam nem először, hanem harmadszor, negyedszer olvasom ezeket az írásokat. Az ötvenes évek vége és a hetvenes évek közepe között születtek, megjelentek folyóiratokban, antológiák becses darabjai lettek, megjelentek gyűjteményes kötetekben is, némelyik többször, közel sem méltatlanul. Cogito, Kőnél keményebb, Közel a kés, Mínusz, Mama öltözik – ezek mind ismerős, nevezetes címek. Galgóczi csaknem tíz éve halott. A szövegeken természetesen senki nem változtatott. S az idő, amely azóta oly sok mindent átírt és átszabott, nem hogy nem kezdte ki, hanem egyenesen megerősítette, áldását adta ezekre a mondatokra, hitelesítette az igazságukat. Ami elég nagy szó. Mert elunhatatlanok ezek a mondatok, de nem szép mondatok. Ügyetlen mondatok, idomtalan mondatok, olykor egyszerűen hibásak; brutális mondatok.

És maguk a történetek sem lettek jobbak. Akárha nem lenne közöttük különbség; nem lenne igazán végük, illetve mindig ugyanaz a történet kezdődne el. Holott Galgóczi elvileg a régimódi szerzők közé tartozik; ad arra, hogy alakot formázzon, helyzetet teremtsen, jellemeket ütköztessen, csúcspontok és mélypontok között terelje a hőseit. Ahogyan csinálja, abban mégis van valami kellemetlenül kényszeres, örömtelen, olykor kifejezetten iskolás. S ha jelentős pályatársaira gondolunk, akkor bizony azt kell mondani, hogy Sántha Ferenc vagy Szabó István érdekesebben mesélnek történetet, találékonyabban, s főleg tiszta mondatokkal. Ők stiliszták, hézagtalanul szerkesztenek. Az egész világot a saját képükre stilizálják, világot gyártanak, s e merész művelethez természetesen irányt választanak. Galgóczitól egy ilyen gesztus igen távol áll. Neki a világ az egyedüli világa. Valami olyasmivel foglalkozik, aminek a stilisztikához nincsen sok köze, s nemcsak az irodalomnak, hanem a teológiának is tárgya.

Galgóczi szenvedéstörténettel foglalkozik. A szenvedésnek nincsen olyan válfaja, amely ne érintené meg és ne járná át a csontjait; hadakozik ellene. Kitalálja magának a szociográfiát, és inkább összezagyválja a fikcióval, csak hogy ne kelljen a saját szenvedéseiről beszámolnia. Úgy szeretné előadni mások szenvedését, mintha nem lenne hozzá sok köze; a sajátjáról még nyomjeleket se kelljen a papírra letennie. Legelemibb írói kötelezettségét nem hajlandó teljesíteni, s hogy elkerülje, mást sem tesz, mint kötelességet teljesít. Ettől olyan brutálisan görcsös majd minden mondata.

Érdekesen ellentétesek a szövegkezdései. Vagy idegesen, türelmetlenül vág bele, aztán néhány bekezdés után váratlanul kifárad, és nem tudja pontosan, hogy hol is van a saját történetében, irányt veszít; vagy szépen, kényelmesen elhelyezkedik egy helyszínen, felvázolja néhány figura alakját, mikor is hirtelen elunja, elveszíti a szálat, s inkább mást mond: okosságot, tanulságot, szentenciát. De bármiként kezdjen, kezdjen dühödten, kezdjen nyugodtan, mintha a mesélés kényszere az esetek többségében egészen máshová vezetné el, mint ahová eredetileg készült, vagy ahová a szakmai tisztesség végül is elvezényli. Egy rövidebb írásmű szerkezete ennyiféle kihívásnak és kényszernek nem engedhet; keze alatt minden forma széttöredezik, meghasad.

Nem átgondolatlanságról van szó, mert Galgóczi nem ösztönös alkotó, nem is nyelvi igénytelenségről, hiszen minden mondata merő küzdelem egy jobb mondatért, és még csak nem is a fantázia hiányáról, hiszen a szükségmegoldásai jórészt szellemesek és könnyedek. Galgóczi hiányosságai és hibái valószínűleg egy mélyebb, korszakos, szimptomatikus jellegű zavarban rejlenek. Galgóczi, számos kortársával egyetemben, sokáig abban a hiszemben élt és írt, hogy az írónak nem a legszemélyesebb életével, hanem egy általánosan érvényes és mindenkire egyaránt vonatkozó társadalmi valóság igazságaival és hamisságaival kell elszámolnia. Az írói képzelet személyessége és zabolátlansága volt az egyetlen, ami ezt a végletesen merev, mert kizárólag szociális kapcsolatrendszerekben gondolkodó valóságképet megzavarhatta volna. S hogy ez ne történhessék meg, úgy tett, mint az egyszeri paraszt, aki jégeső után termésének maradékát sajátkezűleg elveri. Egyszerűen megtagadta, kikapcsolta a fantáziáját. Így lett minden mondata kényszermegoldás. Képzelet híján se egymásnak, se önmaguknak nem tudnak örülni a mondatok. Galgóczi jól tudta, többször beszélt róla, hogy ő lírai alkat, ám éppen az alkatának nem engedett. Epikus elvan anélkül, hogy alkatának tolakodó jegyeit mutogatná, mert a műfaj igazán sok áttételességet megenged, de a képzelete nélkül az epikus nincsen el.

Immár jól látszik a rettenetes törésvonal. Galgóczi semmi másról, csak és kizárólag önnön magáról, a saját legbensőbb szenvedéseiről szeretett volna beszélni, miközben az volt a rögeszméje, hogy az egész korszakról, osztályáról, mi több, a magyar valóságról kell tanúvallomást tennie. Műveit azonban se a korszak, se a saját alkatának szabályai szerint nem tudta megszerkeszteni, helyesebben épp a saját téves valóságfelfogásával szemben tanúsított ösztönös ellenállása szerkesztette meg helyette a műveit. Szerkezetei vagy összeomlanak, vagy menet közben alakulnak át, s az omlási vagy alakulási pontokon aztán végre megjelenik szövegeiben az ösztönös. Előbukik a görcsből.

Ma már látszik, hogy csaknem szükségszerű, ami történt. Kényelmes vagy dühödt indításai után, énje szirénszavainak hallatán, többnyire annyira elkalandozott, hogy nem volt már hogyan és nem volt hová visszatérnie, viszont egyetlen figurája mégis épen ottmaradt a terepen, ő maga. Ami íróilag meglehetősen kellemetlen állapot. Azt jelenti, hogy már megint nem sikerült megcsinálnom azt a tágas körképet, amelyet Móricz Zsigmond és Lukács György nyomán magamtól megkívántam. Szakmai csődje ma a mi olvasói szerencsénk. Iszonytató keservek, állandó mondatcsuszamlások közepette, a csőd kellős közepében látunk megszületni egy lényt, aki liheg a megpróbáltatástól, minden idegszála izzik az izgalomtól, s legyen bármily fegyelmezett, ömlik és csurog belőle a mások szenvedése iránt érzett részvéttel és felelősséggel elkeveredett fájdalom. Ezeken a törési pontokon már nem védekezik és nem köntörfalaz; ordít, káromkodik és bevallja.

Az írói csőd hozama persze nem fedi el magát a csődöt. Epikus történetet ugyanis egyetlen figurára nem lehet úgy fölépíteni, hogy ne kölcsönöznénk neki némi önsajnálatot és romantikusan hősi pózt. A korszak irodalma tele is van tartalmatlan hősi pózzal és hamiskodó siránkozással. Ami aztán Galgóczitól igazán távol állt. Ezt a megoldást csaknem mindig látványosan megtagadta, s így a történetalakítás korszakos modellje a kezén összetört. Beismeri tehetetlenségét, s egyetlen utolsó bekezdéssel, egyetlen utolsó mondattal, egyetlen dühödt rándítással összekapja az elbeszélést. Történetének legalább a váza, a vázlata meglegyen. Szükségmegoldás. Legyen holnapra reménye. S ezeken a törési pontokon az író igazán fejlett akaratossága ellenében lóg ki a hamisítatlan való.

Ezek a szövegvégi mondatrándítások, ezek az utolsó, íróilag inkább kétségbeesett, mint kiszámított rándulások felettébb árulkodók. Egy ösztönös és szenvedélyes Galgócziról vallnak, aki abban a hiszemben élt, hogy fegyelmezettnek kell lennie, s aki éppen akkor némította el rituálisan önmagát, amikor önmagáról kellett volna beszélnie. És arról a korszakról vallanak nem kevésbé brutális erővel ezek a zárlatok, amelyben szinte más sem született, mint rituális elnémulás, mert a nyílt és világos beszédnek nem volt lehetősége, holott ennek az irodalomban nincsen alternatívája. Amit pedig egyetlen ember mesélhetett volna el önmagáról, arra Galgóczi brutális hazája ebben a korszakában nem volt kíváncsi. S a mai napig nem kíváncsi rá, hogy mi történik egyetlen emberrel, mert a mai napig ugyanazokban a téves kategóriákban gondolkodik irodalomról, önmagáról. Galgóczi gyöngéje, hogy hitt a korszakának. Van néhány erre vonatkozó, emblematikus mondata: „Elmondtam. Helyzetemet nem finomítottam, csak vergődésemről hallgattam.” Ahol a vergődésről hallgatni kell, ott nincsen irodalom, következésképpen nincs haza. Ott jobbágyok élnek, nem szabad emberek. Ott nem értelem, hanem a nyers brutalitás uralkodik. Bizonyára nem hihette, hogy ilyen lenne az otthona, s ezért másnap konokon kezdte elölről.

Ha el tudta volna mesélni, úgy ahogy szerette volna, az egészet, akkor egy olyan parasztlányról szólt volna a története, aki minden ízében és mozdulatában gyűlöli a paraszti életet. Nem akar több megaláztatást, nem akar elpusztulni a falujában, elmegy a városba, ahol más sem éri, mint megaláztatás, ahol el kell pusztulnia. Valószínűleg se ő, se más nem láthatta át, hogy miről is szólna, mit is jelentene egyszerű története. Műveinek olvasása közben ma ez már nagyon jól látható. Ezért a pusztulásért a modern személyiséget kapjuk meg cserébe. Annak a modern személyiségnek a váza, a vázlata válik láthatóvá Galgóczi görcsös, merev, izzó, vérig sértett, okos, fegyelmezett írásművészetében, aki nem hajlandó többé eltűrni semmiféle egyház, falusi klánok, hierarchikusan megszervezett nagycsaládok önkényeskedéseit, magyarán nem hajlandó többé törzsi kötelékben élni, hanem kizárólag önmaga sorsáért felelős, elszámolással senkinek nem tartozó egyénként. Hősnői könyvet akartak, tudást, fürdőszobát akartak, villanyt, folyóvizet és önrendelkezést, s Galgóczi azt beszéli el, hogy miként fizetik ennek árát. Úgy látszik, olcsón nem adják, csak pusztulásért. Hősnői rendre elpusztulnak. És ilyen értelemben Galgóczi valóban beteljesíti a küldetést, melyet merő romantikus tévedésből a magáénak tulajdonít. Tényleg az egyetlen magyar író, aki mindenféle ideológiai elfogultság nélkül számot adott arról, amit a kispolgáriságba fulladó, féloldalas és hazug kádári modernizáció, a falu és a város között csapongva, valóságosan végbevitt. Bizonyára az sem véletlen, hogy nő tárta elénk több millió ember hiteles történetét. Magyar írók, ha férfiak, akkor inkább ideológiákra és stilizációkra hajlanak.

Galgóczi dúltabb, nyugtalanabb, robusztusabb, ziláltabb lélek volt annál, hogy a kor ízlése szerint mondjon végig egy történetet. Azt nem. A saját ízlését nem találta, s ezért a történetet nem tudta végigmondani; csak a darabjait, a forgácsait, az esendő és gyönyörű szilánkjait. Szép mondatokat nem írt, de nincsen hamis mondata.

A kötet szerkesztője, Domokos Mátyás, huszonkét művet vett fel a gyűjteménybe. Van közöttük elbeszélés, van novella, van karcolat. Az írásokat nem műfajuk, s még csak nem is a megírásuk sorrendje szerint csoportosította, hanem egy lehetséges hős életének kronológiáját vázolta fel, mintha a szerző ezekkel az igen különböző időkből származó, különböző műfajú írásaival a saját életét, illetve egyetlen, hozzá nagyon hasonlító hősének nyomorúságát mesélte volna el. Ott állnak az egymásra megszólalásig hasonlító hatalmas anyák, az apák árnya éppen csak rájuk vetül, hol közelebb lépnek a testvérek, meglett, magányos, alkoholtól felpuhult, siralmas férfiak, eszes, durva, szétment, kapkodó nők, hol távolodnak, itt vannak a falvak, az utcák téli sivatagja, a por, az állatok, az állandó munka, a háború, a téesz, a bűz, a kevélység és a meghunyászkodás, a felhők, az emlékei kislánykorából, egy barack, mindaz, amitől el kell búcsúznia. Szerkesztői ideájával Domokos nem ment messzibbre, mint amennyit a szerző önmagától is kívánhatott. Galgóczi Erzsébet a korszak ellenében írt, de személyiségének regénye csak töredékeiben született meg. Domokos most ezeket a személyiségéről szóló, önálló töredékeket szerkesztette egyetlen kronologikus folyamba. Az eredmény meglepő és lenyűgöző. Újat tudtam meg arról, amit már jól ismerek. Olyan könyv ez, amelyben viaskodásukban látunk együtt egyetlen embert és egy egész korszakot.

A korszak letűnt, az ember halott.

A világbajnok Delius

A világirodalom sorsáért aggódó német recenzensek válogatott háborgásai, kirohanásai, szidalmai és károgásai között gyakorta szerepel egy műszó, melyet nagy fogcsikorgatások közepette magyarítani lehetne ugyan, de nincsen szóösszetétel, mely kettős jelentését rendesen kiadná: Heimatliteratur. Dühödt recenzensei szerint mostanság Friedrich Christian Delius is ilyen irodalmat művel. Ami persze nem hangzik valami jól.

Egy kicsit olyan szó ez, mintha mi hazafias irodalmat mondanánk, ám mégse mondanánk sem többet, sem kevesebbet, mint hogy az író, aki ilyen irodalmat művel, legfőképpen a haza, a szülőföld, a szűkebb pátria körül kereng, vagy éppen egy adott táj nyelvét használja irodalmi nyelv helyett, s szellemi horizontja sem terjed ennél távolabb. Ahhoz azonban, hogy valaki pontosabban értse a fogalom kettős jelentését, bizonyára nem ártana ismernie azokat az igazán ártalmatlan múlt századi költőket, akik az iparosítás szörnyűségeinek láttán a falusi élet egyszerű szépségeiről énekeltek, bár pacsirtaszó helyett nem egy esetben elég hamis hangokat eregettek ki a torkukon. Meg nem szabad megfeledkeznie azokról a későbbi költőkről sem, akik a mi századunkban léptek ennek a nyájas irodalmi idillnek a nyomvonalába, s ebből szinte egyenes úton következett, hogy gyöngéden népiesnek szánt költészetükre olykor nem csak drága anyaföld, hanem embervér tapadt. Johann Peter Hebel naiv tájleíró költészetéből persze biztosan nem következik Adolf Bartels rasszizmusa, mert az irodalomban nem így mennek a dolgok se előre, se hátra; a hazaszeretet kellemetlen rövidzárlata azonban elvezethet idáig.

A német kritika szóhasználatában a jelentés két véglete között ingázik a szó. Ha értékítéletként használják, akkor nem is annyira a rasszizmus fenyegető rémét, hanem inkább az idillikusan hamis ábrázolás árnyékát látják rávetülni, s így aztán politikai szempontból elég ártatlan, mégsem igazán hízelgő ítélet. Ha viszont tárgyilagos műfaji megjelölésként hangzik el, akkor sem mentes az értékítélettől, mert mintha nem csak azt mondanák vele, hogy jó, rendben, ilyen irodalomnak is lennie kell, hanem gyorsan hozzáfűznék, hogy ennek azért a világirodalomhoz nincs köze, s azért nem érhet a közelébe, mert sötét és partikuláris ideológiákhoz áll közel. Mintha Goethe hirtelen visszanyúlna az időből, s adna egy jó nagy pofont.

Friedrich Christian Delius, aki korábban amolyan melankolikus hatvannyolcasnak számított, most mindenesetre írt egy nagyon okos, tényleg hazafias, felettébb érzékeny, a törékenységig és a gyámoltalanságig érzékeny, remélhetően majd magyarul is olvasható önéletrajzi könyvet, amelynek bármi legyen is a címkéje, engem lenyűgözött. Költő prózája, s így van benne valami szépen unalmas, vagy inkább elszürkítő monotónia, de nincsen egyetlen idillikus mondata. Nem döngeti a mellét; igaz, nem is szór hamut a fejére. Belőlem legalábbis a könyv kopár szerkezete, belső megmunkáltsága és szenvedélyesen száraz nyelvhasználata váltott ki erős érzelmeket. Másra készített föl, mint amit adott, s ez annyira megrázott, hogy az utolsó oldalakat kissé szégyenkezve, kicsit a saját hazafias keserveimbe és buzgalmaimba feledkezve, rendesen, hangosan, az akaratom ellenére végigzokogtam. Holott német aztán tényleg nem vagyok.

Delius olyan könyvet írt, amely bennünket, magyarokat is közelről érint; ha megérint. A Vasárnap, amikor világbajnok lettem nem regény, nem fikció, hanem a szó eredeti értelmében elbeszélés. Van egy érett ember, akit Friedrich Christian Deliusnak hívnak, s ő beszéli el nekünk gyermekkorának egyetlen napját. Nevezetes napról mesél, ezerkilencszázötvennégy július negyedikéről, mikor is a labdarúgó világbajnokság döntő mérkőzésén a verhetetlen magyarokat mégis legyőzték a berni stadionban a németek. Delius szövegében van valami ódon és az akkurátusságig komoly. Ez történt reggel, ez történt délben, ez meg ez történt délután. Nincsen nosztalgiázás, nincsenek cifrázatok, mintha mindez nem is emlékezés lenne az egykori sajátra, hanem kínos és körülményes számadás az egykori sajátról. Holott egy tizenegy éves gyereknek igazán nem lehet sok elszámolnivalója. Ráadásul ezen a napon egészen délutánig nem is történik vele semmi szóra érdemes.

„Az a vasárnap, amikor világbajnok lettem, úgy kezdődött, miként minden vasárnapom: harangok vertek föl, álmaim képeit széthasogatták, a dobhártyámat ütlegelték, a fejemen lüktettek át, püfölték a testemet, mely védtelenül fordult a fal felé. Ágyamtól csupán néhány méternyire állt a templomtorony, így aztán nem segített se takaró, se párna, az ütések áthatoltak ajtón és ablakon, át a falakon és a gerendázaton, feltöltötték a szobát, reszkettek a lámpákban, a tükrökön, az üvegekben, s hiába terítettek be minden mást, a falut, a völgyet, az erdőt, mintha más céljuk mégse lenne, mint hogy a fülemet érjék el, és más szándékuk se lenne, mint hogy minden zörejt megsemmisítsenek és minden gondolatot szétverjenek.” Már ezekben az első mondatokban végzetesen össze van kalapálva a beszélő és a külvilág. Forgolódik, hánykolódik, tiltakozik ellene; nem akar ilyen világot magának. Minden vasárnap reggel tizenöt percen át tart ki a szörnyű harangozás. Másik teste, lelke nincs. Nincsen más világ. Nincsen hová menekülnie.

A mondatok belső szenvedélyét az érett Delius önismerete tartja fogva. Szépen megosztja magát az egykori és a mostani között. Mert ebben a könyvben csupán a mondatok szenvedélyesek, ám a mondatok egymáshoz való viszonya mindvégig hűvös marad. Ez nem kis teljesítmény. Delius nem tagadja meg, de nem is engedi szabadjára a szenvedélyeit. Van egy zárt világ, amelynek minden eleme izzik. Ha szabadjára engedné, akkor törne, zúzna, nem lenne egyetlen ép mondata. A káromkodó gyermek foglalná el az érett helyét, s igazán lenne oka a bosszúra. Ezt nem engedi, helyesebben annyi helyet ad magában a bosszúnak, amennyi az érett ember státuszát még nem veszélyezteti. Talán erkölcsi megfontolásból ilyen elővigyázatos. Úgy beszél egykori önmagáról, mint a megfontolt etnológus, aki sok éven át figyelte egy távoli, egzotikus törzs különös életét, most pedig egyetlen személy sorsán demonstrálja nekünk egész tudását. A törzs német, protestáns, és a hesseni tartomány hünfeldi körzetének Wehrda nevű falujában él. Az etnográfus pedig egy beavatás alatt álló fiúgyermek szempontjából mutatja be nekünk a törzs rettenetes szokásait.

Az etnológiai szemlélet már csak azért is indokolt, mert Friedrich Christiannak, a wehrdai lelkész legidősebb fiának, a törzsi szokások szerint amolyan példaképpé kéne válnia a három kisebb szemében. Ez a fiú azonban eleve alkalmatlan arra, hogy egy ilyen kollektív kívánalomnak eleget tegyen. Teste törékeny és gyönge, s lelke sem erősebb, félénk, visszahúzódó, szorong. Kötelességeit ugyan ismeri, de teljesítésükben nem jeleskedik. Egyáltalán nem jeleskedik semmiben, az ilyesmiről inkább csak ábrándozik. Bőrbetegség kínozza, térdét és könyökét valósággal szétfoszlatja a pikkelysömör. Ugyan, hogy lehetne így híres futballista! Partra vetett hal az emberek között. Nem biztos benne, hogy nem kopoltyúkon lélegzik-e, mert ha beszélnie kell, akkor csak tátog, nincsen hozzá levegője, torkáról nem jön hang: dadog. Apját és anyját és nagyapját, az egész életet egyetlen szó uralja, az áhítat. De hamis az anyja „vidámságra átállított hangja”, és a kötelező szeretettől hamis az imádság, hamis az áhítat. Nekik még ez a nap sem attól olyan kivételes, mert délután van a világbajnoksági rangadó, hanem azért, mert vasárnap van, s a törzs tagjainak meg kell szentelniök az ünnepet.

„Nem csak a két istentiszteletet, a gyermekekét és a felnőttekét, nem csak az ének, az imádság és a hallgatás ceremóniáját, hanem minden moccanást, minden lépést megszabott ez a parancsolat. Rabló-pandúrt vagy hasonló közös játékokat tilos volt a pajtában, az utcán vagy a földeken játszani. A szobában engedélyezett volt a játék, ám tiltott volt az őrjöngés és a civakodás, tiltott a kalapácsolás és a fűrészelés a saját kezűleg készített kunyhóban a tyúkól mellett, de a kunyhóban üldögélni engedélyezett. A házi feladatok munkának számítottak, s ezért még egy vasárnap-esti gyors belepillantás a latin könyvbe is tiltva volt, a munka volt tiltva, mert az Isten ezen a hetedik napon megpihent, viszont más könyvek olvasása engedélyezett volt. Bőrnadrág tiltott, szövetnadrág engedélyezett, kerékpározás a délelőtti istentisztelet idején tiltott, délután engedélyezett, délelőtti labdarúgás az udvaron vagy a templomtéren a vasárnapi áhítat miatt tiltott, délután a vasárnapi ruhák miatt tiltott, de engedélyezett a sportpályára menni minden második vasárnap délután, ahol az F. C. Wehrda első csapata játszott ilyenkor.” Az engedélyek, parancsolatok és tiltások labirintusában tévelygő idegennek mégis az a vasárnapi tiltás a legkevésbé követhető, miszerint a lágytojáshoz járó fekete kenyeret a törzs tagjainak nem szabad marmeláddal megkenniük. Nem tudjuk, miért nem, de ezt egyszerűen nem szabad, s igazán ez a legkevesebb, amit nem szabad. Ahol nincsen szabadság, ott az a szabály, hogy semmit nem szabad.

Már a könyv első lapjain elég világos, hogy ez a szegény Friedrich Christian milyen szűkös lehetőségekkel gazdálkodhatik ebben a hézagtalanul merevre szerkesztett világban. Vagy szoktassa hozzá magát mindahhoz, amit elviselhetetlennek érez, vagy legyen inkább ő maga is hatalmaskodó. Ilyen lehetőségek között lehet választani. Esetleg bízza rá magát a képzeletére, fusson azon a gyepen, passzoljon, cselezzen úgy, ahogy nem tud és soha nem tudott. Avagy halljon ki olyan ismeretlen harmóniákat a képzelgéseit szétszaggató harangozásból, amilyeneket nem lehet. A könyv első harmadában, amíg a fiúval együtt a lelkész házában időzünk, megfejthetetlenül ereszkedik ránk a tehetetlenség és a rettenet. Úgy tűnik, hogy egy olyan házban, amelyet elvileg a szeretetnek kéne áthatnia, „anya és apa csupán marionettként ránganak”. A korvettkapitány nagyapának sincsen más javallata a fiú bánatára, mint hogy nyelje le a könnyeit. Mindenki nyel. És amikor a könyv második harmadában végre kinn vagyunk a valamivel szellősebb külvilágban, akkor ott is csak olyan emberekkel találkozunk, akik nyelnek, vagy már sok mindent lenyeltek.

Akinek még nem lenne reális képe Németországról, annak ez a könyv ajánlott olvasmány legyen.

Mert mire a második harmadnak is a végére érünk, a szerző érzékeny okosságának jóvoltából fölsejlik előttünk a rettenet oka. A felnőttek nem oszthatnak meg a fiúval egy másik világot, mint amilyen van nekik. A tökéletes és mindenre kiterjedő vereségüket osztják meg vele. S így aztán a fiú élete sem más, mint törzsi áldozat. Ez a szellősebb külvilág sem szabad, mindenki múltja rabja. Telve van mindenki sötét történetekkel, tiltott és suttogva mégis kimondott szavakkal. Zsidó. Náci. Führer. Ezekben a szavakban még a magánhangzók is hosszabbra nyúlnak, kisüvít belőlük az elfojtott rettenet. „Nem volt rendben, annyi minden nem volt rendben, a pultnál tovább éltek a halott férfiak, holott elpusztultak. Szemrehányásokat tettek az élőknek, és elvették az étvágyukat. A felszaggatott utakon az egészségeseket vádlón botorkáltak az amputáltak. Hálásan és összezsúfolódva, kicsi házakban vagy padlásokon húzták meg magukat a menekültek, igazságtalanul űztek minket el, hallottam minduntalan a szemrehányásokat. A háború vereség volt, szunnyadó gyűlöletét hagyta ránk, valami olyasmiben volt bűnös a háború, amihez mindenkinek köze volt, de senki nem akart tudni róla már, éppen úgy, ahogyan arról az autópálya-hídról sem, amely az erdő mélyén állt mögöttem, s amelyen soha nem mehetett át jármű, mert csak egy nyiladékot vágtak hozzá és a hidat húzták fel, amely most sárban és pocsolyák között az elvesztegetett és elmúlt jövő emlékműve lett.”

A könyv utolsó, izgatott és ujjongó, nyelvileg is legizgalmasabb harmadában, mikor a kisfiú leül a rádió elé az apja dolgozószobájában, hogy nagyon halkan, szinte rátapadva, meghallgassa a mérkőzés rádióközvetítését, már elég világosan látjuk, hogy miként írta át a háborús vereség a törzsi szokásokat. Hamissá tette a szeretet parancsát, beszédképtelenné teszi a kisfiút. Némák ezek a szabad emberek, mert a lelkiismeretük nem szabad. És amikor íróilag mindez már teljesen világos, akkor elkezdődhetik a játék. A német tizenegy tényleg az eget akarja megostromolni? Vajon a magyarokat tényleg nem lehet megállítani? „Ez volt a kérdés, amire válaszolni kell.” Mert ha meg lehet állítani a magyarokat, az ég pedig, az atya minden tiltó szava ellenére, ilyen profán módon mégis megostromolható, akkor szabad vagyok. Akkor személyes a győzelem.

Azon a borús vasárnapon, abban a pillanatban hullott rám a rabság egy budapesti villa teraszán, a tudat, hogy akkor ez sincs, ez se megy, csak a nyomott nyári ég van, amikor a wehrdai lelkész dolgozószobájában egy rövid pillanatra mégis fölfénylett a szabadság. Ez azonban már inkább az én történetem.

Egy alkotmányos patrióta

Amikor Günter Grass két évvel ezelőtt elmondta müncheni beszédét, Németország nem kapott lélegzetet.

„Engedjétek, hogy jöjjenek, s ha maradni akarnak, akkor maradjanak; hiányoznak nekünk. Engedjétek, hogy legyen közöttünk, németek között félmillió vagy még több roma és szinti; nekünk van égető szükségünk rájuk.”

Ésszerű politikai számításokhoz szokott elmékben úgy robbantak ezek a mondatok, mint a bomba. Úgy hatott a szám, mint egy terrorista merénylete. Grass éppen annyi cigányt követelt vissza, mint amennyit Hitler megölt. S amikor végre magához tért, Németország napokig a szemérmesebb vagy éppen a szemérmetlenebb ellenkezésektől harsogott. Fájdalmasan vonyítottak a fajgyűlölők, és tiltakoztak azok is, akik máskor inkább gazdaságossági számításokba rejtik xenofóbiájukat. A november négy vasárnapján megrendezett müncheni beszédek minden évben a közfigyelem középpontjában állnak, ám inkább reprezentatívak, mint botrányosak. Ha viszont botrány van, akkor a nagyvárosok és a nagyhatalmú országos lapok körül csoportosuló politikai Németország inkább egy öntudatosan kicsiny görög poliszra emlékeztet; mindenki mondja a magáét hangosan, határozottan és élesen, s nem kevesen sikítoznak a politikai végeken. Az egész olyan nagy, lapos és vidéki. Egyetlen újságos standján összejön valamennyi vélemény, s ahogy múlnak a napok, ebből valamiként kialakul egy olyan közvélemény, amelyre az egész világ mégiscsak kíváncsi. Müncheni beszédében Grass ezeket a nagy véleményformáló centrumokat és újságokat sem kímélte. Ám ahogyan beszédét befejezte, arról igazán mérsékelt és higgadt elmék is úgy vélekedtek, hogy kicsit messzire ment. Azokban a napokban mindenesetre nagy volt a fölfordulás a Fórumon. Szinte látszott, ahogy a nagy ország nyeli a mérgét, emészti a hallottakat, néha felböfög, megpróbálja elfogadni azt a rettenetes kihívást, amit Grass fizikailag is erős személyisége jelent.

„Hagyjátok végre abba a cigányok szokásos módszerekkel való kitoloncolását” – dörögte a müncheni Kammerspiele színpadáról. – „A segítségünkre lehetnek azzal, ahogyan egy kicsit megzavarják ezt a nagy rendet itt. Az életmódjukkal igazán megszínezhetnék valamennyire a miénket. Megtaníthatnának bennünket arra, hogy milyen érdektelenek a határok; mert a romák és a szintik tényleg nem ismernek határokat. A cigányok mindenütt otthon vannak Európában, ők azok, akiknek mi csak képzeljük magunkat: ők a született európaiak.”

Grass kemény és robbanékony ember; jelentős író, jelentős politikai szónoknak is. Azon kevesek közé tartozik, akiknek a szavára már a régi Németország is nagyon figyelt, s ez az új, ez a még vidékibb és még nagyobb sem teheti meg, hogy a szavait elengedje a füle mellett. A kevesek összesen négyen voltak, és mára csak ketten maradtak. Úgy hívták őket, hogy a nagy, egyszótagos szerzők: Böll, Weiss, Grass, Lenz. Mármint azok, akiknek a nevét nem lehet elválasztani. Semmitől nem lehet elválasztani. És ha van valami, amitől tényleg nem lehet elválasztani, akkor az a felelősség és a lelkiismeret. Amikor Grass a mély és kemény hangján szónokol, akkor Németország kényes lelkiismerete és könnyen sérthető felelősségtudata szólal meg. Ennek ő is a tudatában van, bár nem gőgös, nem szerény, ami összevéve nem több, mint amennyi a civil öntudat. Nyelvhasználatával azonban valamilyen rejtélyes és grammatikailag is elég komplikált ónémet pátoszt görget magával, habár mindvégig a szókimondó, modern plebejus kissé nyers hangvételéhez ragaszkodik. Esemény, amikor Grass szónokol.

Az utóbbi években nem is akadt beszéde, mely ne kavart volna nagy vihart. Nem mintha botrányt akarna. Szónoklataiban csupán megőrzi írói ösztönét, s a lehető legkényesebb pontokra tapint. Grass olyan baloldali, aki egyszerre rémiszti halálra a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták politikai elitjét, s azok összes csatlósait és híveit. Igazán érdemes lenne szemügyre venni válogatott sértéseinek katalógusát, eszköztárát és módszerét. S ez elvileg számunkra is lehetséges lenne, hiszen a T-Twins Kiadó a közelmúltban közreadta Grass két nevezetes beszédét egy kis kötetben. Az egyik beszéd a szűkebb, a nyomasztóbb, a reális hazáról, Németországról, a másik beszéd a tágasabb, a kívánatosabb, a szellemi hazáról, Európáról szól. Csupán dicsérni lehet társításuk és kiadásuk ötletét.

A Szarajevót illető európai politikát Grass agyrémnek és szégyennek minősíti. Mindazért, ami Rostockban és Hoyerswerdában történt, egyértelműen a német rendőrséget teszi felelőssé. A politikusok ezzel kapcsolatos hivatalos megrendültségét közönséges hazugságnak és képmutatásnak tekinti. Mindazokat súlyos szavakkal illeti, akik az egyesülés mámorában nem akarták észrevenni, miként éri be Németországot a saját rettenetes múltja. Az alkotmány menedékjogra vonatkozó cikkelyének megváltoztatását politikai kereskedésnek nevezi, s úgy véli, hogy ez a gesztus az országot visszalöki „a német barbarizmusba”. Szégyentelenségnek tartja, ahogyan a konzervatív kormány a szociáldemokrata ellenzék legnagyobb egyetértésével az egykori NDK csődtömegével üzletel, és arcpirítónak, hogy a terheket a kormány azokra a polgárokra hárítja, akik negyven évig amúgy is a rövidebbet húzták. Feledékenyebb honfitársait figyelmezteti, hogy mindenkinek, aki Németországról gondolkodik, Auschwitzról kell gondolkodnia. Emlékeztet rá, hogy nem a skinheadek voltak az elsők, akik Németország demokratikus konszenzusát felrúgták, hanem az idegenektől rettegő politikusok. És néven is nevezi őket: Stoiber és Rühe urak. Aztán szabályosan felkiált: a köztársaság és az alkotmánya ki van szolgáltatva egy bontási vállalkozásnak.

S itt a felsorolásban meg is állhatunk. Grass érzékeny pontokat érint, ezeknek a pontoknak a katalógusa pedig csaknem kaotikusan végtelen. Nem elemez, nem absztrahál, nem teremt logikus összefüggéseket, legfeljebb az látszik, hogy miként épít mások elemzéseire és absztrakcióira. A saját érzékenységeit, irgalmait, fájdalmait és főleg felháborodottságait sorolja. Minden mondata a személyes indulatban és tapasztalatban áll, ám nagyon ügyel arra, hogy ez a személyes indulat és tapasztalat ne essék távol mások indulatától és tapasztalatától. Politikai beszédeket mond, módszere mégis a szabad asszociáció. Ami retorikai fogásként hallatlanul kockázatos. Abba a gyanúba keverheti, hogy népszerűséget és politikai kegyeket keres a plebsznél. Azt a látszatot teremtheti, hogy felszínes és nem képes önálló szellemi munkára. Billeg is a meredély szélén rendesen. De nem zuhan le, mert meggyőződésének roppant történelmi súlya, erkölcsi értéke és személyes hitele nem engedi. Grass alkotmányos patrióta. Beszéljen Európáról, beszéljen Németországról, politikai felfogásának ez a kényes, szörnyűséges, felemelő és felszabadító tapasztalatokkal terhes két szó a centruma. És ebben is sokakkal osztozik.

A fajra és a leszármazásra hivatkozó, a leszármazás zárt törzsi közösségére építő nacionalizmussal szemben, Grass egy olyan patriotizmus híve, melynek egyetlen hivatkozási alapja: az alkotmány. A megoldás igen egyszerű. Az állampolgárnak nincsen mása, csak az alkotmánya. Illetve minden más – vallása, véleménye, neme, származása: magánügye. Az új német alkotmány 1949 óta van érvényben, s azóta a liberális és a szocialista értelmiség nagyon erősen, érzelmileg is kötődik hozzá. Ismerik, büszkék rá, tökéletes jogi műnek, nemzeti nagykorúságuk egyetlen biztosítékának tekintik; immár több nemzedék. Grass most ezt az alkotmányt látja veszélyben. És ez egy nagyon fontos, a világ figyelmére is érdemes mozzanat a két beszédben. Egy olyan alkotmányt lát veszélyben, amely nem a nemzetit, hanem az emberit, nem a nemzetet, hanem a személyest tekinti elsődlegesnek, nem a származást, hanem az emberi jogokat, a felvilágosodás alapértékeit. Az új német alkotmány mintegy másfél százados késéssel tett hitet a felvilágosodás eszméi mellett, ami azt is jelenti, hogy egy jelentős kulturális tradíció, a „Bildung” ellenében kellett a „Lumières” mellett hitet tennie. Ez a fordulat Európa nagy nyeresége, a szövetséges hatalmak győzelmének eredménye, s nyugodtan állítható, hogy az európai béke záloga. Grass sem véletlenül tart attól, hogy a megbékélés roppant műve veszélybe kerül, ha az országot a saját múltja utoléri. Ha így lesz, akkor beláthatatlan, hogy Európa mit veszít. Egy alkotmányos patrióta nem tud külön Európát, külön Németországot mondani.

Mindezekről az égetően fontos kérdésekről édeskeveset tud meg, aki Mesterházi Miklós magyar fordításában olvassa a két beszédet. A probléma nem az, hogy a fordító ne tudna németül. A fordító nem csak tud németül, hanem jegyzetei még azt is elárulják, hogy igen jártas a német kultúrában. A fordító magyarul nem tud. Ragaszkodik a német igeidőkhöz, tapad a német mondatszerkezethez, a magyar mondatokba egyszerűen átcibálja a német mondatot. A kötet szerkesztője, Lenkei Júlia nem szerkesztette meg a kéziratot, amelyet Mesterházitól kapott.

Ami ennek a kiadásnak a minőségét illeti, semmi nem érthető. Ha egyszer a müncheni beszédet gondosan és bőségesen jegyzetelték, akkor miért nem jegyzetelték a sevillai beszédet; ez sem érthető. Nem érthető, hogy miért van annyi durva elírás és sajtóhiba. És főleg nem érthető, hogy miért ez a fordítási kísérlet, ha egyszer eleddig igazán avatott kezű fordítók kényeztették el Grass magyar olvasóit. Verseit Eörsi István fordította, regényeit Szíjgyártó László, Sárközy Elga, Márton László és Bor Ambrus, több ezer oldalnyit. Elismerem, hogy vannak olyan szöveghelyek, bőségesen, ahol Grass szövegeinek magyar fordítása nem megoldható. De arról azért nincsen szó, hogy Grass fordításának ne lenne magyar iskolája, tehát magyarul ne szólalhatna meg.

A T-Twins Kiadó akkor járna el helyesen, ha ezt a félresikeredett könyvét bevonná, a szövegeket lefordíttatná, megszerkesztené és kiadná.

Pina Bausch, a testek filozófusa

A „Fritz” 1974. januári, és az „Egy szomorújáték” 1994. februári bemutatója között húsz év telt el.

Pina Bausch e húsz év alatt közel harminc, egész estét betöltő művet mutatott be a wuppertali Táncszínház együttesével, s ezt követően aztán a világ számtalan nagyvárosában, vendégjátékokon. Az együttes évente átlagosan hetven előadást tart, ebből harmincat a városban, mely otthont ad neki, és költségvetését részben városi, részben tartományi eszközökből biztosítja, negyvenet pedig vendégjátékokon, melyek bevétele teljes egészében a várost illeti. A Táncszínház még csak nem is egy épület. Önálló telefonszámuk nincs. Van egy próbatermük, s a wuppertali Operában, illetve a Schauspielhausban lépnek föl.

Pina Bausch együttese most tizenegy művet mutatott be az elmúlt húsz év munkáiból. Ezen a retrospektíven öt előadásukat láthattam. Két, egymást követő estén a „Kékszakállú”-t, majd néhány nap múltán a „Two cigarettes in the dark”, a „Szegfűk” és a „Palermo, Palermo” című műveket. Az előadásokról jegyzeteket készítettem. Mivel azonban nem egyszerűen színházról van szó, hanem táncszínházról, s minden bizonnyal a korszak legjelentősebb táncművészéről, talán nincsen olyan szöveg, mely kellőképpen szerény lehetne, vagy legalábbis ne tolakodna sután a tánc elé. Valójában az a leghelyesebb, ha mindenki szépen elmegy, és maga alkot képet arról, hogy mi történik a színpadon. Nem is jönnék elő még ezekkel a rögtönzött jegyzetekkel sem, ha nem tudnám, hogy az idei évadban a budapesti közönségnek alkalma lesz megnézni Pina Bausch együttesét. A wuppertali Táncszínház első, s remélhetően nem utolsó vendégjátékán Pina Bausch két művet mutat be; ezekről értelemszerűen egy szót sem ejtek. Inkább csak azokról az előadásokról, amelyeket a magyar közönség egy ideig még nem ismerhet.

A mi régi jó Szolzsenyicinünk

Aki csupán az utóbbi másfél évtizedben született esszéit, nyilatkozatait, röpiratait és beszédeit ismeri, mindazt, amit újságok és folyóiratok olvasójaként megismerhetett, tán nem is sejti, hogy a régi Alekszandr Szolzsenyicin milyen író volt. Mindenesetre nem olyan, mint ez a mostani.

Valószínűleg a jóság fogyott el belőle, a részvét készsége, a szívmeleg. Ami nem teljesen érthetetlen, hiszen a szenvedés ezekből a tulajdonságokból nagyon sokat fölzabál, s egyszer aztán tényleg nincsen több.

Erről az újról viszont tényleg nem lehetne azt mondani, hogy érzékeny vagy okos ember volna. Gondolatait sem tudja igazán rendszerezni; inkább panaszkodik, harsog, vádaskodik, litániázik, csapkod és csapong. Olyan hatást kelt, mint akinek az indulatait nem sikerült az értelmével megfékeznie. A formátumát persze még most sem veszítette el. Talán ez az utolsó, amit az ember elveszít. De üres, üres. Immár nem emberekkel, nem személyes tulajdonságokkal és egyéni adottságokkal foglalkozik, amivel hivatásának szabályai szerint foglalkoznia kéne, hanem egy kontinensnyi ország megannyi gondjával és bajával. De még most, kényszeres politikai pályafutásának ennyi éve után is úgy teszi, mintha ennek az irdatlan országnak lenne személye, s lehetnének megszólítható tulajdonságai. Megpirongatja, megfeddi, kitanítja, a lelkére beszél, néha azonban elveszíti a türelmét, ráripakodik, lehordja, vagy éppenséggel utasításokat ad neki. Egy híres író szól az országához, és nem akarja tudomásul venni, hogy nem az ország nem válaszol, hanem ő beszél magában. Szolzsenyicin húsz éve igyekszik betolakodni a nagypolitikába, holott már harminc éve véglegesen benne van. Ám nem hogy nincsen érzéke a politikához, hanem feltehetően még politikai szerzőket se nagyon olvasott. Mintha abban az elég mulatságos meggyőződésben élne, hogy nincsen, nem lehet olyan tárgy, amelyről tárgyismeret híján is ne nyilváníthatna véleményt. Szavaiból nem csak a jóság, a részvét és a szívmeleg fogyott el, hanem mintha ezzel együtt veszítette volna el a realitások iránti nagyszerű érzékét, sőt, realista iskolázottságának utolsó emlékeit.

Mondhatnánk, ilyen lesz a tekintélyes író, ha politikai közszereplésre adja a fejét. Avagy mondhatnánk, hogy olyik nemzet prófétája mind ilyen. Mindezt mondhatnánk, bár a nagyság, a jelentékenység vagy a tekintély érzetéből nem csak felfuvalkodottság, hanem kötelességtudat és felelősségérzet is következhet. A hatvanas évek végéig Szolzsenyicin rendesen el is találta a helyzetének és a képességeinek megfelelő arányokat. Később talán olyan nagy súlyok nehezedtek rá, hogy kevésnek érezte önmagát. Annyi azonban bizonyos, hogy a politikai közszereplésre csábított író, ha csak nincsen valamilyen szigorú előképzettsége vagy különös hajlama, elég kiszolgáltatott, s főleg eszköztelen. Már csak azért is, mert magányhoz szokott.

Hitelességének erkölcsi értéke miatt, hiúságának zablájánál fogva szokták kivezetni a magányból, ám amint kilépett, az idegen közegben nagyon könnyen elveszítheti a hitelességét. Mértékegysége és módszere ugyanis nem érvényesíthető se népre, se nemzetre, se tömegre, se társadalomra, hanem mindig csak egyetlen egy személyre, s mindig csak egyetlen mondatára, arra, amelyet éppen ír. Erre az egyetlen mondatra, erre az egyetlen személyre van méretezve minden eszköze. Ezekkel az eszközökkel pedig csak akkor tud egy nagyobb térben valamit kezdeni, ha egyébként nem csököttek az absztrakciós képességei, illetve jól be vannak skálázva, iskolázva, tehát képes arra is, hogy politikára transzponálja a saját egyéniségére szabott módszerét. A velejéig realista Szolzsenyicin politikai pályafutásának például az lehetett volna az egyik alapföltétele, hogy ne a realitásokra legyen beiskolázva, de ne is a fantazmagóriákra. Ahhoz az ördögi ügyességet követelő művelethez, hogy ne csak szépíróként, hanem politikusként is el tudja választani a lényegest a lényegtelentől, valójában nem Avvakum protopópához kéne közel állnia. Inkább Gogolhoz, Goncsarovhoz, Bunyinhoz, de semmiképpen nem Nyekraszovhoz, és nem Tolsztojhoz. Nem Merezskovszkijhoz, hanem mondjuk Sesztovhoz.

Ennek a klasszikus realistákon iskolázott szerzőnek az elvonatkoztató képesség a gyönge pontja. Legjelentősebb művei önéletrajzi ihletésűek, bár ezen egyáltalán nem modern személyességet kell értenünk, mert nem a polgári individualizmus, hanem a nemesi felvilágosodás az alapiskolájuk. Amint elhagyja azt a szűk terepet, ahol az ábrázolást még a saját benyomásaira, közvetlen tapasztalataira építhetné, s olyan univerzálisabb terekre lép ki, amelyeken a maguk jóval tágasabb nemesi kultúrájával a nagy orosz realisták dolgoztak – manieristává válik. Ismeri a fogásokat, mégsem ülnek meg többé a papíron a mondatok. Ha valaki ismét a kezébe veszi A pokol tornácán vagy a Rákosztály című híres regényeit, akkor nem azért támad olyan benyomása, mintha olvasta volna már ezeket a könyveket, mert húsz évvel ezelőtt valóban olvasta őket, hanem azért, mert az aktualitás izgalmának hiányában válik láthatóvá, hogy mindkét könyv mondataiban van valami alapvetően forszírozott. A tizenkilencedik századi nemesi kultúra, amelyre Szolzsenyicin a stílusát és a szerkesztési elveit építette, nem csak a világban nem működik többé, hanem a mondataiban sem. Ezek nem a saját mondatai, és főleg nem sajátos mondatok. Mintha nem értené, hogy az elmúlt száz évben mi történt az emberi személyiséggel, holott mélyen átéli. Ezekből a művekből hiányzik Szolzsenyicin sajátos akcentusa.

A kézrevalóan csinos, szövegében és küllemében hibátlanul gondozott kötet, amelyben az Európa Könyvkiadó Szolzsenyicin korai elbeszéléseit gyűjtötte egybe, meghökkentő és megkapó képet ad arról a küzdelemről, amelyet a szerző a hatvanas évek elején a saját képességeivel folytatott. A jórészt régi, s tegyük hozzá, kiváló fordításokat felhasználó kötet (Árvay János, Csalló Jenő, Elbert János, Koroknai Zsuzsa, Szabó Mária munkái), amely követi az 1976-os frankfurti kiadást, s így az Iván Gyenyiszovics egy napja című elbeszélésen kívül Szolzsenyicin valamennyi rövidebb prózai munkáját egybefogja, összesen hét írást tartalmaz; nem csupán a Matrjona háza, Az a jobb kéz, A krecsetovkai állomáson történt és Az ügy érdekében című híres elbeszéléseket, hanem Morzsák címmel karcolatainak füzérét, valamint a Tarisznyás Zahar, és a kötetnek címet is adó Húsvéti körmenet című tárcákat.

Ez a könyv egyszerre két Szolzsenyicinről ad képet, a realistáról és a fantasztáról. A jelentős elbeszélőről, aki manierista stílusban dolgozik, s ezért valamit nem tud igazán elmondani, és a talán még jelentősebb szociográfusról, aki valamilyen hallatlanul lényegeset, szigorúan eltitkoltat, a lehető legmélyebben elhallgatottat szeretne közölni velünk, ehhez azonban még nem lelte meg igazán az eszközét. A törésvonal nem csak az egyes írások között, hanem az írásokon belül is megfigyelhető. A realista birkózik a fantasztával, a tárgyilagos szociográfus a manierista elbeszélővel, a melegszívű megfigyelő a pánszláv ideológussal, az etikus az esztétával, ám még egyikük sem tudja maga alá gyűrni a másikat. Szolzsenyicin sajátos irodalmi akcentusát a feszültség adja, amely ezeknek az ellentétes anyagoknak, stílusoknak, elképzeléseknek, műfajoknak és módszereknek a küzdelméből származik.

A feszültség forrása szintén megnevezhető – elhallgatás. Az elhallgatott tudás mennyisége ezekben a különböző műfajú és különböző színvonalú írásokban összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amennyit a megjelenített anyagban látni enged. Annak a rettenetes, hatalmas és főleg veszélyes tudásnak, amelyet Szolzsenyicin a hatvanas évek elején a legsajátabb tulajdonaként birtokolt, tényleg csak a csúcsa lóg ki. Az idegenről, aki beköltözik Matrjona egérrágta házába, alig tudunk meg valamit. Mindent az ő bensőségesen finom, kitartott tekintetével látunk, ám arról, hogy „az izzó homoksivatagban” mi történt vele „abban a tíz évben”, amíg nem sikerült ismét „a zúgó erdők közé hazatérnie”, semmit nem tudunk meg. Óvatos utalásokkal teszi világossá, hol volt a hőse: gulágon. De semmiféle részletet nem közöl. Hasonlóan jár el csodálatos kórházi történetében. „Azon a télen már majdnem holtan érkeztem Taskentba. Meghalni mentem oda.” Arról azonban csak utalásokból tudhatunk, hogy az elbeszélő honnan is érkezett. E kevéstől hangosan csuklik föl a sírás; néhány rövid bekezdés, melynek halálos súlya van.

S ha lehet, akkor ez a súly még nagyobb, még riasztóbb, még halálosabb Zotov hadnagy történetében. A sötét téli horizonton éppen csak megjelennek a büntetőtáborok. Zotov most került ki az egyetemről. Legnagyobb szégyenére nem küldték ki azonnal a frontra, hanem csak a hátországban, a krecsetovkai állomáson teljesít szolgálatot. Nagy buzgalmában és éberségében letartóztat egy csapattestéről véletlenül leszakadt, rongyos, napok óta éhező idősebb katonát, mert kémet sejt benne. Holott ember iránt ilyen vonzalmat ritkán érezhetett. Vagy épp ezért. Valójában csak meg akarta etetni. És nem tudja, mi lett a katona sorsa. Mert tudja. Mindenki tudta, hogy mit kell elhallgatnia. Olyasmit követett el azon a hideg és esős éjszakán, ami jóvátehetetlen.

Szolzsenyicin e három világraszóló elbeszélésében egyszerre két korszakos alapműveletet végzett el helyettünk. Beszélt a szenvedésről, jó emberekről, gyarló emberekről, olyan emberekről, akik megtörhetetlen méltósággal viselik a szenvedésüket, s akiknek az élete egy iszonytató titoknak a jegyében áll. A titkot, melynek súlyát mindannyian némán cipeltük, áldozatok és tettesek, szépen meg is nevezte. Hihetetlen realitásérzékét dicséri, hogy először nem a hét pecsétet törte föl, hanem arról mesélt, miként élünk együtt egy olyan titokkal, amelyről beszélni kell. „A Szovjetunió legféltettebben őrizett titka nem katonai természetű – írja Arthur Koestler –, hanem polgárainak átlagos életkörülményeit kell titokban tartani.” E korai írói korszakában Szolzsenyicinnek ez a két alapvető témája volt; az élet átlagos körülményei és a büntetőtáborok. A két nagy, tiltott téma között, amelyről ő beszélt először hangosan a világnak, egyértelmű kapcsolatot teremtett. Megnevezte az állapotot, megjelölte az okot. Az elhallgatásra nem hagyott nekünk többé indokot.

Ettől kezdve csupán ostoba, cinikus, gyáva emberek állíthatták, hogy egy ilyen élet keretei megreformálhatók.

Kétségtelen, hogy Szolzsenyicin ezekben a korai elbeszélésekben nem tett mást, mint használta az etikai gesztusokban különben is felettébb gazdag orosz realista tradíciót, bár még azt sem lehetne mondani, hogy beteljesítette volna. Nem. De bizonyára vannak nagyon kivételes és kényes pillanatok, amikor az esztétikai és etikai gesztusok egy műalkotáson belül nem elválaszthatók. A Matrjona háza, A krecsetovkai állomáson történt és Az a jobb kéz – az elbeszélő művészetnek ilyen kivételes remekművei. Esztétikai újdonságuk nincsen, de a jóságot és a szépséget nem lehet bennük elválasztani. Szolzsenyicinnek valószínűleg egyetlen műve van, mely önálló esztétikai kvalitásokkal rendelkezik: a Gulag szigetcsoport. Ez a műve aztán, miként egy tisztességes földindulás, tényleg nem magyarázta, hanem megváltoztatta körülöttünk a szellemi és a politikai világot.

Szolzsenyicin akkoriban még nagyon szerényen fogalmazott. Nem azt mondta, hogy ilyen meg olyan lenne az orosz ember, hanem azt mondta, hogy ez az ember ilyen, a másik meg másmilyen, és ezek orosz emberek.

Magyar misztikus

Afelől semmi kétség, hogy amit Pályi András művel, az a szó minden értelmében istenkísértés.

Szent borzadály nélkül nem lehet olvasni az írásait. Hadakozik Istennel, kihívja, káromolja. De minél mélyebbre ereszkedik, s minél forróbb életanyagot tár elénk, előadásmódja annál elfogulatlanabb, hűvösebb. Nem ismer olyan mélységet, amelyből ne nyílhatna újabb mélység; feneketlenül. Másfelől nem ismer olyan légritka magasságot sem, ahol ne vehetne természetes ritmusban lélegzetet. Nincsen elfogódott mondata. Tárgyiasságával kerüli meg az elfogódottságát, az elfogultságait; lehűt, elszemélytelenít, földhöz tapaszt.

Röghöz kötött ember, sosem látott magasságokra kell vágyakoznia, s éppen ezért zuhan a mélybe. Még él benne a két világ képzete, van mennyország, van pokol, van bűn, alázat, bűnhődés, van áldozat. Vallásos ember, akinek nincsen többé egyháza. Aszkéta, akinek a húsát a képzelete marcangolja szét.

Pályi a szubsztanciális írók igen kicsiny, s nem kevésbé előkelő családjába tartozik, s ezért a legfontosabb témái soha nem azok, amelyeket megnevez. A szó fölött és a szó alatt már nincsenek szavak. Éltem című elbeszélése nem a vesegörcsökben vonagló Magyarné Maday Veronikáról szól, Másutt című elbeszélése nem a bűnökkel és kísértésekkel viaskodó Avilai Szent Terézről, Túl című elbeszélése pedig közel sem a frissensült plébános, Havas Ármin, és a világszép színésznő, Lieber Viktória érzéki vergődéséről. Vagy nem csak arról. Ezek a nagyon szépen megmunkált, szociográfiai és történeti jelentéssel bíró szövegfelületek, ezek az aszkétikusan dísztelen mondatok, ezek a pszichológiailag minden ízükben hitelesen kiteljesedő történetek csupán arra jók, hogy utaljanak egy olyan világra, amelyről a kimondható szavak egyébként nem vallanak. Nincsen miért kerülgetnem a forró kását. Pályi András spirituális szerző, Dosztojevszkij, Kafka, Buber, Weil, Blixen, Pilinszky vérágába tartozik, s Kurtág mellett az egyetlen kortárs magyar misztikus. Alakjai kreatúrák. De nem az író, nem az írói képzelet, s még csak nem is az írói tapasztalat a kreátoruk.

Semmiféle lehetőséget nem ad magának a rejtőzködésre. Elbeszéléseiben nem ismeretes a hétköznapi szemérem; csontig csupasz. Elfogódottságtól mentes mondatokkal követi hőse nyelvének hegyét, amint szenvedélye a szeretett lény csiklóján teljesedik ki. Vagy éppen egy közönséges szófordulatot teljesít be, amikor valaki más megemeli az ülepét a széken, hogy eresszen egy jó nagyot, s ekkor leheli ki a lelkét. Írásaiban Pályi kényszeresen kifecsegi animusa és animája összes titkait. Mivel azonban semmi nincsen ezekben a szövegekben, ami nyelvileg és filozófiailag ne az egész kontextusában állna, közléseiben nincsen semmi bántóan személyes; bárkivel megeshet, mindenkire vonatkozik.

Szenvedélyesen váltogatja nemét, életkorát, s ezért irodalmi szerepjátékaiban inkább asszonynak és kamaszfiúnak látjuk, mint érett férfinak. A civilről azonban, aki a nevét viseli, azon kívül, hogy hosszú évekig színikritikusként működött, képzett polonista és műfordító, csaknem semmit nem tudunk. Nem azért, mintha több rejtegetni valója lenne, mint bárki másnak, hanem valószínűleg azért, mert alkata szerint hallgatag. Mintha a saját életében se lenne egészen jelen, vagy szívességből képviselne valakit ezen a vigasztalan árnyékvilágon. Észrevétlen. Egy igazán szűk, finnyás értőkből álló irodalmi körön kívül nem is keltett soha semmiféle feltűnést. Holott tényleg az égnek kellett volna leszakadnia, olyan kivételesek és botrányosak az írásai.

Első novelláskötetének megjelenése után, végsőkig csiszolt, ám brutális anyagot görgető stílusa láttán Balassa Péter a „magyar próza különcének” nevezte, s felhívta rá a figyelmet, hogy Pályi milyen összeférhetetlen dolgokat egyeztetett. Témái szerint gyógyíthatatlan naturalistának kéne lennie, ám stílusa szerint éppen nem az. „Bűnöző és káromló világ ez, attól, ahogyan ránéz és attól, amilyen: angyalkák, nippek, csipketerítők, buja »tiszik«, szenteskedő-kéjsóvár asszonyok istentelen tenyészete. Itt az emberek is olyanok, mint egy trópusi kert húsevő virágszörnyei. Büdös melegházban, folyosóvégi vécék környékén vagyunk, egy bérház kánikulai gangján, és nyitott lakásainak szájszagában tikkadozunk. Akárhogy is, és akárhol is, de elátkozott kertben.” Későbbi írásaiban aztán újabb elemekkel bővülnek a díszletek. Kilép az udvari lakások, hátsóudvarok, grundok és gangok tikkadt városi világából. Most a forráshoz vezető völgyben fatornyos villát láthatunk, megismerhetjük egy napverte középkori kolostorkert ápolt veteményesét, vagy egy városkörnyéki település éji sivatagában poroszkálhatunk a kutyák ugatásától kísérve, ám akár idill, akár melodráma, mindezek változatlanul csak díszletek, amelyek egy másik világra utalnak. Az írói szemlélet zártsága az eltelt évtizedekben nem változott.

Pályinak egyetlen terepe van, egyetlen emberi tenyészet érdekli: a magyar katolikus kispolgárok tenyészete. Erről a rétegről ezidáig alig volt reális vagy hiteles irodalmi képünk. Ezen a terepen, legyen a város sűrűjében, falusi plébánián, fürdőhelyen, kolostor udvarán, családi kriptában vagy éppen jobb napokat látott, nagyverandás családi házban, minden szót és mozdulatot ismer, vakon tudja a tárgyak helyét. Elfogódottságtól mentes szemléletének köszönhetőn e terepet úgy járta be az elmúlt évtizedekben, akárha szociográfusa lenne. Pontosan bemérte politikai, szellemi, történeti határait, megnevezte azokat az érintkezési pontokat, amelyek e sokszorosan megnyomorított, felettébb lenézett, a kádárizmus évtizedeiben igen nagyra duzzadt, és egyáltalán nem veszélytelen szociális réteget más szociális rétegződésekhez kötik. Olyan társadalomtörténeti folyamatokról és olyan szocializációs formákról ad hírt, amelyeknek ezidáig egyszerűen nem volt írásos nyomuk: a kisnemesi miként züllött, a paraszti miként emelkedett kispolgárivá, s a reverendába bújt kispolgári miként teszi magáévá a feudálisat. Pályi olvasói bizonyára jobban értik az önmagukat keresztényinek és nemzetinek nevező politikai szereplők gondjait, szándékait és indítékait, mint azok, akik műveit nem ismerik. Azon kevesek közé tartozik, akik átlátják a magyar társadalom ötven éve zajló átrétegződésének káoszát.

Keveset dolgozik, s talán még kevesebbet publikál. Egész eddigi életműve elférne egy nem is nagyon testes kötetben. Könyveinek tartalomjegyzékében gondosan feltünteti írásainak keletkezési idejét, s a dátumokból világos, hogy a szövegeken nem csupán évekig dolgozik, hanem bizony notórius átíró. A megírás és az átírás között néha több évtized telik el. Így aztán nem lehet igazán tudni, hogy mit rejt még íróasztala, de eddig megjelent műveit újraolvasva csupán helyeselhető és üdvözölhető a kiadó választása és vállalkozása, mikor is ezt a három, a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején keletkezett hosszabb elbeszélést új kiadásban közreadja.

A három hosszabb elbeszélés Pályi eddigi írói munkásságának csúcsa és összefoglalása. Mintha egy megváltásról szóló regényt olvasnánk, amelyben változnak a történelmi díszletek, változnak a szereplők, ám az író módszere mindig azonos marad. Felcserélődik a kezdet és a vég, ami azt jelenti, hogy élet és halál között nincsen minőségi különbség, az idő rendje is megváltozik, az álom, a képzelet, a valóság, a vágy és a realitás síkjai egymást váltják vagy éppen összecsúsznak, a folytonosság állandóan megszakad, az örökös ismétlődésektől pedig olyan érzésünk támad, mintha minden megtörtént volna már. Pályi elbeszélői technikájának azonban nincsen sok köze a modern irodalom nagy találmányaihoz, se az asszociációk elvére építő automatikus íráshoz, se az esetlegességek elvére építő tudatáramhoz. Írásmódjának szervező elve ugyanis nem a sebesség, nem a zavar, nem a homály és nem a káosz, hanem egy szigorúan megmunkált, készen kapott és átlátható spirituális forma, amelyben a dolgok és a jelenségek minősített viszonyban állnak egymással, sőt, ezeknek a viszonyoknak hierarchikus rendjük van. Mindenesetre van jó, van rossz. És Pályi hősei, ha nem is mindig a jóra törekszenek, de legalábbis meg akarnak szabadulni a rossztól. Érzelmi hierarchiájuk csúcsán a megváltás vágya áll. Szegény, szerencsétlen, kissé megmosolyogni való bűnösök, valamennyien.

Pályi nem katolikus író, de írói világszemlélete elszakíthatatlanul rátapad a katolikus mitológiára. Elbeszéléseinek elsősorban teológiájuk van, isteni tudományuk, mely igen jártas a rontásban és a gonoszságban, s bölcseletük csupán erre épül, vagy ebből következik. Egyenesen lenyűgöző, hogy milyen bonyolult tükörrendszerek közé helyezi e mitológiát. A katolikus mitológia minden alapeleme egyszerre három formában jelenik meg nála. Mindenekelőtt nyers és nekikeseredett tagadásként, s ilyenkor a saját biológiai létük gyalázatos mélyére zuhanva vergődnek a bűnösök. Aztán a kispolgár életformájára méretezett torzképként, s ilyenkor csipkék és nippek között, ágyneműik szellőzetlen szagában csökönyösen ábrándozó és hazudozó hősei a megváltást helyettesítő kéjes kielégüléssel követik el a legképtelenebb és legkisszerűbb bűnöket. Végezetül a megváltás szomjas és éhes vágyában jelenik meg ez a mitológia, amelyet senki, senki, csak a halál elégít ki.

Hősei olyannyira élnek, hogy szinte belefulladnak az élményeikbe, ám nem történik velük semmi jelentős, s ezért nincsen történetük. Ennek a világnak, amelyben ők élnek, van ugyan valamilyen homályos és felderíthetetlen múltja, de nincsen jelene és nem tart semerre. Bármilyen történelmi díszletek között éljenek, megváltás híján az élet legfeljebb kéjes kis szünet két szörnyű kín, roham, kétség, csalás, hazugság, bűn között az eszeveszett szenvedésben. „Odahúzom a fotelemet az ablakhoz, ücsörgök, nézem a nagy reménytelenséget odakinn.” Az élet üres állapot. Pályi nem a káromkodásaival, nem a gúnyrajzaival, hanem ezekkel a kijelentéseivel istenkísértő.

És istenkísértő a szó szakmai, stiláris értelmében is. A kísértés tudatosságát mi sem bizonyítja jobban, mint három nagy elbeszélésének címe. Tüntetően jelzi, hogy hősei nem itt tartózkodnak, hanem másutt, s főleg túl vannak már ezen „az egész mocskos életen”. Egyes szám első személyben beszélnek, mintegy visszaszólnak nekünk a halálból. Ilyesmire író, ha csak nem műkedvelő, vagy nem veszítette el a józan eszét, nem vállalkozik. Tisztán és hibátlanul megoldja. Olyan középkori, majd a barokkban igazi otthonra találó katolikus hagyományra épít, amelyet a modernitás csaknem sikeresen eltüntetett; láthatóan mégis él.

Mindhárom elbeszélése egyetlen nagy bekezdés, amivel a barokkos bőség képzetét kelti. Ezzel a képzettel viszont elég élesen szembeszegülnek a rövid, élesre húzott tőmondatok, amelyek olykor hiányosak. Pályi korábbi írói repertoárjához hozzátartozott a bonyolult, összetett mondat is, mely gyakran terebélyesedett körmondatokba, a három elbeszélésben azonban elég jól látható Mészöly Miklós szigorú mondatiskolájának hatása: a rendszeresen elspórolt névelőkkel és a franciásan hátravetett jelzőkkel megfeszített mondatszerkezet. Pályi azonban nem tanítványa Mészölynek, hanem a saját szükségletei szerint átvesz egy írói technikát, annak karteziánus szelleme nélkül.

Elbeszéléseinek ez a nagy megváltódási vágya a katolikus processziók minduntalan megszakadó, stációkra bomló, szertartásokkal összekapcsolódó logikáját követi, a barokk liturgia sötét pompájának hagyományát, és nem az ész világos érveit. Nem a mondatokban rejlik a tudása, hanem abban, ami túl vagy innen van a mondaton.

Pályi egyetlen mestere Pilinszky János, akinek meggyőződésem szerint méltó szellemi társa. Pilinszky a katolikus mitológia jeleit, metaforáit őrzi, katolikus emblémákkal dolgozik, miközben anyaga mélyen világias. Pályi viszonya ezekhez a dolgokhoz éppen fordított. Miközben minden jelet, rítust, metaforát kényszeresen kifordít, visszájáról is megmutat, leleplez, megtagad, módszere tehát mélyen világias, egyetlen anyaga a katolikus liturgia, az égiről és a földiről szóló tan, a megváltás mítosza. Pilinszky leheletfinomságú spirituális jeleket sugároz arról a siralmas sárgolyóról, amelynek Pályi sárral teletömött szájjal, káromkodva és szitkozódva spirituális értelmet ad.

Mészöly idegen anyanyelvén

Mészöly Miklós írt egy bűnügyi regényt, amolyan családi ponyvát, kicsit hasonló módszerrel, ahogyan előző regényében filmet forgatott. Vesz két műfajt, amelyekről úgy ítéli, hogy mindenki fejében készek, szétszereli, megnézi alkatrészeit, aztán mintha nem is lenne semmiféle előzetes terve, valamiként ismét összerakja, ám a szerkezet ezután már az általa megszabott szabályok szerint működik. És működik.

Családáradás című regényének végére kiderül, hogy a nagy és titokzatos házban valójában nincsen és nem is volt család, hiszen mindenki valahonnan máshonnan származik vagy valaki máshoz tartozik. A gyilkos ellenben az első pillanatban megvan, s ezért maga a gyilkosság is csupán az utolsó oldalakon következik be. S mindennek már csak azért is így kell lennie, mert Mészölynél a szoros kapcsolat a leglazább, az első és az utolsó pillanat között viszont nincsen különbség. Történetében az a lenyűgöző, hogy ezek a nagyon laza szálakkal egymáshoz kötött emberek el nem oldható kötődésben élnek, holott állandóan hűtlenek. Maga a gyilkosság sem más, mint az örök hűségről adott vallomás. Mindez nagyon érdekes, a szövegben azonban nem a nyomozás izgalma visz előre, hanem az ismerős izgalom, mely Mészöly szókapcsolatainak és mondatszerkezeteinek láttán ellepi az olvasót. Az izgalom ismerős, a nyelv ismeretlen. Mészöly idegen nyelven ír.

Megkerülhetetlen szerző volt már tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt is. Talán egyszerűen azért, mert van stílusa. Azt azonban, hogy milyen nyelvi rétegekre, milyen gondolkodói iskolákra építette stílusát, csupán most lehet teljes bizonyossággal megmondani. Ezzel a családi ponyvaregénnyel stílusteremtő munkája beérett. Mondataiban nincsenek szükséges és elkerülhetetlen kényszerek, nincsenek idegen elemek, az anyanyelvet nem alkalmazza, hanem közel ötven év munkájával megcsinálta a sajátját, s így aztán nem látszanak a varratok, még a vendégszövegek vagy a rejtett idézetek is a sajátjai. Minden összeépült, ízesült, nem válik le semmi semmiről.

Ezért tesz olyan hatást, mint egy idegen nyelv, amelynek ugyan minden szavát, szerkezetét, árnyalatát jól értjük, mégis távol van. Igaz, nem távolabb, mint egy karnyújtásnyira. Valamilyen rokon nyelv. Vagy egy sosem volt, sehol nincs, mégis elképzelhető világ nyelve. Netán az elsüllyedt és mégis örökkön jelenvaló gyermekkor nyelve, amelyet egy immár köddé foszlott embertenyészet melegéből még ismerünk. Tolvajnyelv. Egy nyelv, amelyet rajtunk kívül immár senki más nem ért.

Semmi kétség, Mészöly egy minden ízével és elemével eltűnt világ írója. Ezt sem lehetett eddig észrevenni. Olyan világ volt ez, amelyben nagyon határozott, egymástól elkülönülő karakterek mozogtak. Különcök, akik nem váltak le a környezetükről, hanem a szent reflektálatlanság rituális közösségében éltek együtt. Egy olyan elpusztult világ ez, amely, Mészöly szavával élve, „vízjelként” maradt meg. Úgy azonban megmaradt. Ennek az eltűnt világnak az írója, a vízjel tőle származik, ám visszatekintve látszik, hogy mindezidáig tiltakozott a pusztulása ellen. Mintha azt mondta volna, ne csak ez, ne csak így, inkább valami más is legyen. Családi ponyvaregényében ellenben végleg elfogadja, immár tudja, mit, miért. Elfogadja hajdani szépségeit, megannyi takargatnivalóját és tekintélyes mennyiségű szennyesét. Tudja, s ezáltal tudatosítja bennünk, mi mindent kell elfogadnunk, hogy a világon legalább vízjelként megmaradjunk. Mészöly ma valószínűleg úgy látja, hogy a nyelv a világ egyetlen lehetséges vízjele.

Új könyvében, mely méltán csatlakozik Az atléta halála, a Saulus, a Pontos történetek, útközben és a Film nagy sorozatához, minden eddiginél jobban átláthatók a Mészöly-könyvek roppant ellentmondásai, azok a végletes és feloldhatatlan feszültségek, amelyekkel stílusa a legjobban jellemezhető.

Olyan rejtély a világ egésze, amelynek minden részlete pontosan látható és leírható. Nem térhetsz ki.

Kutatni kell, hiszen csak a részletek pontosan feltárt és kíméletlenül előadott káosza mögött sejlik fel a finom világszerkezet. Sűrű fényben állunk.

A sűrű fényben azonban a történelmet és a személyes sorsot, az ember alkotta jogot és az univerzum törvényeit, az istenségek és az emberi személyek összefüggéseit elfedik a káosz szabálytalanságai és kivételességei. Mindenütt homály.

A kivételes és a szabálytalan nem más, mint az egyéni, amiből azonban nem következik, hogy akár a kivételességgel, akár a szabálytalansággal megmagyarázhatnánk a személyes létezés káoszát. Semmit nem tudunk.

Mindig van valami új, bár ettől a világ egésze még fedésben marad.

Mészöly eddigi regényeihez képest is nagy újdonsággal lepett meg bennünket. Nem a történet viszi a nyelvet, miként Az atléta halálában vagy a Saulusban, és nem is a nyelv a történetet, mint mondjuk a Pontos történetekben vagy a Filmben, hanem, ezektől a munkáktól jól elkülöníthetően, maga a nyelv a történet. Bölcseletet, pszichológiát és históriát illetően csak emblémákat hagy, puszta jelzéseket. Világszemlélete és stílusa új regényében véglegesen és végletesen összeérett, s nincsenek többé egymástól elkülöníthető vagy származási helyük szerint megkülönböztethető rétegek. Az első mondattól kezdve sűrű és áthatolhatatlan, értelmezhetetlen és értelmezésre nem szoruló nyelvi masszában állunk. Határozottan kirajzolódnak az alakok, felsejlenek az emberi történések ismerős vagy legalábbis valószínűsíthető vonalai és vonásai, ám véglegesen semmiben meg nem kapaszkodhatunk. Minden nagyon fogható, bár nincsen sorvezető életvonal, van történeti ideje, lélektanilag minden indokolt, bár semmi nem kiszámítható. Az elemek lazán kapcsolódnak egymáshoz, a történet lassan bomlik ki teljes pompájában. Maga a közeg a fontos, nem a történet, maga a nyelvi anyag a fontos, nem a cselekmény; az idegen anyanyelv furcsa élménye az, ami lenyűgöz, visz, beszippant, fogva tart.

A könyv negyvenhetedik oldalán Iddi alakjában megjelenik a szerző, és saját főbenjáró ügyében így tesz vallomást: „De neki józan ésszel – épp ebből kellett volna kitörnie. És egyre elveszettebben kötődött hozzá.”

S hogy kicsoda Iddi, azt most már nem mondom el. Amit Mészöly a puszta nevekkel művel, arra különben sincsen állandó kifejezésünk. Kohut Ábris. Aniska. Árvai Jurkó. Veron. Longomár Magdolna. Kornél. Matinka. Csanak Bíborka. Gidai Ármin. Atya. Gábor Izsmér. Hol vagyunk? Ezek nem beszélő nevek, biztosan. Helyesebben nem beszélő nevek ezek. Néma rögök. Jelek. Nem lehetne pontosan megmondani, hogy micsodák és mit jelentenek, ám igen erősek és súlyosak.

Most már a történetet sem mondom el.

Kik vagyunk, hol vagyunk, mi történik velünk, ezekre a kérdésekre még csak nem is a szerző, hanem a regény idegen anyanyelve válaszol.

Pilinszky János fényképei

Pilinszky témáinak és kulcsszavainak mutatóját Jelenits István közli A mélypont ünnepélye című gyűjtemény (Szépirodalmi, 1984) függelékeként. E mutatóban nem szerepel se a fotográfia, se a fénykép, se a fényképezés, de furcsa módon még a kép fogalma sem. Ha valakinek, akkor Jelenitsnek igazán hihetünk, hogy ezek a szavak tényleg nem tartoznak a költő által használt legfontosabb fogalmak közé. Habár teljesen nyilvánvaló, hogy a kép vagy inkább a képiség nagyon fontos szerepet játszott a költészetében. A látszólagos ellentmondásnak talán az lehet az oka, hogy Pilinszky nem annyira képekkel vagy fényképekkel foglalkozott, hanem a képek univerzumával. Nem szemlélője volt, hanem bele tudott lépni, mi több, két lábbal benne állt.

A Pilinszky fényképei című album meglepetés és ajándék mindazoknak, akik ismerik, szeretik költészetét, hiszen az album szerkesztői a költő negyvenegy saját felvételét adják közre. Legyen e kötet bármilyen, önmagában szenzációnak számít, hogy Pilinszky fényképezett. Bizonyára volt, aki tudta, mégsem volt köztudott. Hafner Zoltán azt írja utószavában, hogy a hagyatékban több száz felvételt találtak, s ha jól értem az utószóhoz csatolt képjegyzék utalásait, akkor ez közel hatszázötven képet vagy negatívot jelenthet.

A közölt képek alapján mindenesetre azt lehet mondani, hogy Pilinszky elsősorban épületeket, épületrészleteket, építészeti műtárgyakat és egyedül vagy csoportban megjelenő embereket fényképezett. Mindkét témát inkább távolról és félközelből, mint közelről. Ami óhatatlanul a distancia jele, s a képek alapján felteszem, hogy nem a szándékos, hanem az ösztönös távolságtartásé. Van egy távolság, amelynél közelebb nem megy. Illetve, amikor közelebb megy, akkor annak kitüntetett funkciója van. Az albumban látható képek másik általános jellemvonása, hogy nincsenek megkomponálva, vagy legalábbis nem szándékoltan dekomponáltak. Csaknem suták, csaknem ügyetlenek, akárha a fényképésznek nem lenne semmiféle képzőművészeti műveltsége, netán képi kultúrája vagy talán érzékenysége sem. Technikai ismeretei feltehetően nem nagyon lehettek a fényképezésről. Többnyire fekvő képeket készített, amiből arra következtetek, hogy valamilyen kisfilmes géppel dolgozhatott, amelyet adott esetben egyszerűen a szeméhez emelt. Ráadásul nem egészen élesek a képek, ami önmagában nem lenne baj, de az életlenségüknek sincsen különösebb bája vagy esztétikai funkciója. Pilinszky jobbára annak sem tulajdonított jelentőséget, hogy honnan süt a nap, ami az alkalmi fényképészek legjellegzetesebb tulajdonsága. Az alkalmi fényképész nem kíván mást, mint hogy lenne valami a képen, bármi, egy ember, egy táj, egy épület, de ignorálja a tárgyak és a fények szigorú viszonyrendszerét, pillanatnyi adottságait, elhelyezkedésüket, magyarán magát a fény rajzolóképességét, a fényképezést.

Ha ezeket a fényképeket nem Pilinszky János készítette volna, akkor hajlamos lennék megvonni a vállamat. De ő készítette. Ezek a kiválogatott képek nem indokolnak semmiféle vállvonást, hiszen ugyanarról az emberről vallanak, akit költészetéből ismerni vélünk. S mivel e vallomásból a mesterségbeli tudás és az ihletett művészet hiányzik, mintegy a Pilinszky János nevű esendő civil szemszögéből erősítik meg mindazt, amit a mesterségbeli tudás és az ihletett művészet eredményeként ismerhetünk.

A legszembetűnőbb jeleknél kezdve: ezeken a képeken szintén itt vannak a katolikus mitológia jellegzetes emblémái, a keresztek, a korpuszok, az apácák, sőt egy romjaiban is impozáns gótikus székesegyház sebként nyitott apszisa. Az egész egyházi ornamentika, amelyhez költészetében kínzottan emelkedett hangsúly társul. Ám jól követhetők a képeken Pilinszky alkatának mélyebb, s az előbbivel ellentétes vonásai is. Vonzalmai az egyszerűhöz, az esetlegeshez, a szegényhez, az elesetthez, a csúnyához, mindahhoz, amire gondolkodása a szakrálist építi, illetve ahonnan a szakrálist eredezteti. Csupa olyasmihez, aminek nincsen ornátusa, mert nincsen felekezete. Ezen a szinten nincsen liturgia sem, nincsenek emelkedett hangsúlyok, nem kántál, nem papol, hanem szembenéz a pusztítással, melynek nincsen szépsége, nincsen esztétikája sem. A négy lengyel városképen a háború múlhatatlan sokkja és a béke csalóka varázsa között állapodik meg a pillantása. Oly korszakban, a hatvanas évek végén, amikor ilyesmire már senki nem emlékezik szívesen. Apa és anya a béke aláaknázott senkiföldjén kíséri hátitáskás gyermekét az iskolába. A másik képen állványoznak egy lebombázott házhelyen. A harmadik képen még ott a bontás friss törmeléke, és az egykori lakások nyoma a szomszédos tűzfalon. A negyediken gyerekek babakocsival játszanak egy kettészelt ház előtt, s a magasban kormosan és odvasan ásítanak a kiégett hátsóudvari ablakok. Ugyanaz a napfény süt, mely Pilinszky verseiben mindent oly csupaszon mutat. A pillantás, amivel egyszerre visszanéz és előrenéz az időben, csaknem semleges ezeken a képeken. Miként verseiben, ahol Isten közömbös tekintetéből süvít a fájdalom.

Fényképésznek műkedvelő volt, s még műkedvelőnek is inkább csak kezdő. Mégis elég egyértelműen átüt ezeken a képeken, hogy az ember nem műkedvelő. A képeknek nincsen tervük, mégis csaknem minden képen világos, hogy miért készítette. Talán csak a párizsi Notre Dame a kivétel, ezekről a képekről nem tudnám megmondani, hogy miért készítette el őket. De már ugyanott, a vízköpő szörnyekről készített képen elég egyértelmű, hogy hasonlóan vaskos erotikus borzongás vezette hozzájuk tekintetét, mint amilyen szándékkal századokkal előbb elhelyezték ott. Olykor a személyes részvét, máskor még a gesztus riporteri hevessége is érzékelhető, amivel ráfordul egy tárgyra, és semmi mással nem törődik többé, csak ezzel. Koncentráltság és szenvedélyes érdeklődés egy esetlegesen adódó tárgy iránt, ilyesmiben műkedvelő soha nem jeleskedik. A műkedvelő általában önmagában vagy a technikában gyönyörködik.

Púposan fölhúzott vállak, idétlenül lecsüngő béna kar, nyomorú kabát valamilyen zsákmánnyal kitömött zsebekkel, félrecsámpázott cipők, ezt az elesett városlakót, aki a dubrovniki házak mély árnyékában az izzó fény felé halad, meg kell örökíteni. Vagy ugyanott a régi lépcsőn egy proletár jellegzetes alakját, nevető ábrázatát a résre szűkült szemekkel, fogatlanul belappadt ajkait, elálló nagy fülét, s a sildes sapkáján megdomborodó fényeket. Avagy azt a kissé keskenyvállú, valamelyest pocakosodó fiatal férfit, aki frivolan terül el egy londoni utcaszegleten, s ölében egy újságot szétterítve éppen keresztrejtvényt fejt. Azt hiszem, ezen a képen a kényelmesen ejtőző polgári szabadságot fényképezte le. De mindezeket csak félközelből, távolból, nehogy felsértse, megzavarja. Meg tartana is tőle.

De még tartózkodása is szenvedélyes. Szenvedélyének tárgya a szempillantásnyin átütő misztikus vagy mitologikus. Annak a szenzuális élménynek a láthatóvá tétele, hogy e véletlenszerűen adódót, esetlegest, esettet és elesettet ő is megélte. Mintha azt mondaná, hogy csak akkor tekintheti igaznak, szépnek, ha sikerül másokkal megosztani. Pilinszky egyedülálló szociális érzékenysége átüt ezeken a felettébb ügyetlen képeken. Vagy éppen az ügyetlenségében jelenik meg.

Az albumban közölt felvételeknek nincsen esztétikájuk, de van filozófiájuk; ez a mások, a többiek. Jellegzetesen egzisztencialista gondolat, mely nemcsak Pilinszky költészetén, hanem egész nemzedékének művészetén mély nyomot hagyott. Ennek a háborús nemzedéknek az individualitása nem készen kapott, hanem a többiek, a mások vonatkozásában meg kell dolgoznia érte. Valami olyasmi látszik a képeken, ami költészetében alig. A magyar költészetnek ezt a nagy aszkétáját, városi remetéjét, magányosát, szent emberét nemcsak egyes emberekhez, hanem embercsoportokhoz is szenvedélyes, odaadó, figyelmes, elvegyülést és társulást kívánó érdeklődés fűzte. Feltűnően sok képén jelenik meg embercsoport, habár a közölt képek egyikén sincs embertömeg. Tömeghez, hisztériáikhoz a második világháború élménye után nem vonzódhatott. Amikor azonban magányos embert fényképez, akkor mindig érződik a szomorú vonzalom.

A csoportot ábrázoló képek közül a legszebb egy hajóúton készült Dubrovnik és Split között. A fedélzeti korlát felett valamennyi tengert láthatunk egy valószínűleg kissé borús napon, közepes hullámjárásnál. A korlát alatt pedig az obligát fapadot, mely az átló vonalát követve szeli ketté a képet. A padon négy alak. Ez egyébként az egyetlen olyan képe, amelyen határozottan felfedezhető az európai festészet kompozíciós elveinek megannyi nyoma. Talán azért vette észre, azért választotta ki modelljeit, mert ez is látható. Négy lány a padon, akárha Lovis Corinth vagy valamelyik korai francia impresszionista helyezte volna őket el. Persze ez esetben volt ideje észrevenni, s minden fényképészeti gyakorlat nélkül is kivárni, megkomponálni a képet. A lányok alszanak. A legtávolabbi háttal nekünk, felhajtott gallérú kabátban, a hajó korlátjának döntve homlokát, s így belőle éppen csak valamennyi szőkés haj látható. A következő, egy kerekded arcú lány a karjait támasztja a pad támlájára, erre hajtja fejét, míg másik karjával álmában is magához szorítja fémvázas retiküljét. Ez a keze egyébként valószínűleg hozzáér annak a lánynak a vállához, aki kissé felhúzott térdekkel nyúlt el a padon, hanyatt, széttárt karokkal, s egy babos kendővel letakart csomagon nyugtatja fejét, míg a negyedik, egy napszemüveges lány az ő hasán ágyazott meg egy kockás párnával magának. Ez a lány a szájához vonja két kezét. A képnek csaknem klasszikusak a proporciói, van háttere, a tenger, középterében a lányok, s van előtere. A pad előtt egy telitömött, nyitott sportszatyor.

Mégsem a legjobb, hanem a technikai szempontból leggyöngébb képek világítanak legmélyebbre Pilinszky alkatában. Ezek azok a képek, amelyeket Jutta Scherrerről készített. Technikára ez esetben valószínűleg egyáltalán nem figyelt, nézett és exponált. Nyersen személyesek ezek a képek, itt nincsen többé semmiféle távolság, se megfontolt, se ösztönös; nincsenek kulturális megfontolások. Olyasmit látunk, amire elvileg nincsen és nem is lehetne felhatalmazásunk. Ezeken a képeken közel van, oly közel, hogy nem lenne érdemes centiméterrel kimérni. Holott a szó mechanikus értelmében ezeken a képeken is csak alig valamivel megy közelebb a félközelnél. Jutta Scherrer meztelen háta, vállára vetett, hímzett kabátkával. Jutta Scherrer ugyanabban a mellén megnyitott, egyszerre szemérmes és kitárulkozó fekete kabátkában; félprofiljának feloldódott puhaságában a szerelem óráival. Jutta Scherrer nevetése közelről, bár itt ez a közel talán inkább a kinagyítás mesterkedése, és nem tudhatjuk, hogy a költő kívánta volna így, vagy a szerkesztők. S aztán a legszebb kép: Jutta Scherrer, mint kemping-ágyon heverő Maja. Ezen a képen a fények delejesen felizzanak. Persze tudjuk, hogy valójában nem égi, nem földi szerelemtől, hanem életlenségtől izzanak, ám mégis így a jó. A fényképező költő ezzel az asszonnyal a saját egzisztencialista problematikáján egyszerűen és szépen áthalad. S ez furcsa módon nem csak az ő életében korszakhatár.

Az album e négy képen kívül még két másik Jutta Scherrerről készített képet közöl. Ezek nem annyira sikerültek. Az egyiken nagyon távolról láthatjuk Jutta Scherrert, amint egy nagy víz, talán a Balaton, talán valami tengeröböl homokos partján teljesen életlenül jön felénk. A másik képen Jutta Scherrer sziluettje látható egy ablakban. Gondolom, egy párizsi ablakban áll, az ablak belső udvarra néz. Ha ezt a hat képet nézegeti az ember, akkor valamelyest azt is jobban megérti, hogy mi történt a Nagyvárosi ikonok megjelenése után és a Szálkák megjelenése előtt a költészetében.

A kötet szerkesztői, Hafner Zoltán, Herner János és Kucsera András nem csak Pilinszky János felvételeit, hanem harminchárom idegen képet is közölnek az albumban. Mondhatnánk, hogy ezzel kötetük címét a lehető legtágabban értelmezik. Mondhatnánk, ha valahonnan megtudhatnánk, hogy milyen szempontok szerint válogattak. Ezt azonban sem a képjegyzékben, sem az egyébként elég invenciótlan utószóban nem közlik velünk. Sem Pilinszky felvételeivel, sem a különböző amatőrök vagy éppen professzionalista fotográfusok felvételeivel kapcsolatban. Aki csak nem lapozgat örökké hátra, vagy nincsen tévedhetetlen ítélete, nem tudhatja, hogy mely képeket készítette a költő, melyeket esetleg más amatőrök. Minden össze van keverve, és nem rekonstruálható, hogy mi volna ennek az értelme vagy a rendszere. Ráadásul van három idegen kép, amelyekről még a képjegyzék alapján sem derül ki, hogy ki készítette, illetve nem világos, hogy a szerkesztők tudják-e, s csupán elhallgatják becses tudásukat, avagy ők sem tudják, amit viszont illendő lenne közölniök. Mint ahogyan ezt más esetekben meg is teszik. De úgy látszik, nincsenek szabályok, helyesebben a saját szabályaikat sem tartják be. Az egészoldalas és a duplaoldalas képeknek például nincsen paginájuk, miként a többi képnek, s ezért a kíváncsi olvasónak valóságos visszakövetkeztetési akcióba kell kezdeni. Kucsera könyvtervezői munkájának nem ez az egyetlen generális hibája.

A szerkesztők titka marad, hogy Pilinszky milyen géppel fényképezett, s a gépnek milyen gyújtótávolságú volt az optikája. Nem az udvariasság követelné, hogy közöljék. Ha nem tudjuk, akkor nem tudunk a fényképekről érdemben beszélni. Magyarán, nem értik egészen pontosan, hogy milyen kötetet szerkesztenek. Sajnos azt kell mondanom, hogy a gyomai Kner Nyomdát sem érdekli igazán, hogy milyen könyvet nyom. Nyomatukban nem csak a költő, hanem a legnagyszerűbb fotográfusok, Balla Demeter, Kónya Kálmán, Moldován Domokos, Törőcsik Júlia fényre érzékeny felvételei, Lugosi István erősen kontrasztos standfotói vagy Szebeni András szuggesztív portréja a borítólapon, egyként próbanyomatra emlékeztet. A kép tényleg abból él, hogy van a világon fény és árnyék, hogy vannak vonalak, tónusok, árnyalatok, vannak magasságok és mélységek, ha vannak részletek, részletek. A gyomai gépmester szerint mindennek nincsen jelentősége. S miközben a dilettáns könyvkiadás balvégzete ilyen szépen összeállt, vajon a Pesti Szalon felelős munkatársai mivel foglalkozhattak; meg nem mondhatom.

Egy reformer lélek

Érdemes megfigyelni, hogy nem csupán legkritikusabb olvasói, hanem munkásságának lelkes, baráti méltatói is állandóan a személyiségével bajlódnak. Úgy beszélnek róla, mintha bizony valakinek a személyisége fontosabb lehetne, mint a munkássága, munkásságának megannyi tárgya, vagy éppen a választott műfaja. Vagy úgy beszélnek, mintha valakinek a személyiségéről, személyiségének bizonyos tolakvó, netán előnytelen vonásairól nyilvánosan vitatkozni lehetne.

Nem lehet. Olykor azonban elkerülhetetlen.

Radnóti Sándor nemes egyszerűséggel politológiai giccsőrnek tekinti (Beszélő, 1994. november 17.), aki óvakodna eredeti gondolatokkal zaklatni közönségét, s akinek egyetlen eredeti törekvése, hogy „a legtipikusabb magyar értelmiségi” legyen, míg a láthatóan elfogult Hankiss Elemér szerint (Népszabadság Könyvszemle, 1995. január 7.) „bravúrosan váltogatja maszkjait”, s oly „bravúrosan cikázik a gondolatok, hangulatok, stílusok, értelmezések világában, hogy ember legyen a talpán, aki a nyomába ér”. Radnóti bírálata feltehetően ugyanarra vonatkozik, amire Hankiss a dicséretét építi: egyik tulajdonságára. Olyan akar lenni, mintha bárki lenne, illetve olyan, mint mindenki más, s ezért aztán tartalmatlan és értéktelen sémák mögött tünteti el személyiségének megkülönböztető vonásait. Így hangzik az egyik ítélet. Személyisége oly gazdag, átváltozó képessége oly tökéletes, olyannyira átfogja és birtokolja a szellemi és az érzelmi világ lehetőségeit, hogy mi, egyszerűbb halandók, nem is nagyon követhetjük őt. Így hangzik a másik ítélet.

Radnótit ingerli, Hankisst viszont nyomasztja a kérdés, hogy valójában ki beszél ki ebből a megfoghatatlan személyből. De nem tudják, vagy nem akarják megmondani.

Aki két újabb könyve alapján ír Lengyel László munkásságáról, annak talán nem is a titokzatos személyiséggel, hanem inkább azzal a váratlanul letűnt és teljességgel megemésztetlen korszakkal kell szembenéznie, amelynek írott vagy íratlan hagyományai, rítusai, kényszerei, titkos és nyilvános szokásai meglehetősen mélyen, s éppen a korszak uralkodó gondolkodási módszerének megfelelően, csaknem reflektálatlanul rögzültek a köztudatban. Talán nem vettük még tudomásul, de a magyar nyelvnek ez egy tényleges korszaka.

Harcos kádáristák, az erőszak mindenkori hívei, alattomosan szelíd, hajlékony, inkább az udvari intrikában járatos reformátorok, valamint különböző rendű és rangú ellenzékeik és különböző pártállású, leginkább némán zsörtölődő ellenségeik olyan különböző nyelveken azért nem beszéltek, hogy ne tudtak volna szót érteni. A mesterségesen kikényszerített, rendőri eszközökkel szigorúan kordában tartott társadalmi béke fenntartása érdekében nem csupán érteniök kellett egymás elkülönülő nyelvein, hanem folyékonyan beszélni, mint ahogy a mai napig ezeken a nyelveken beszélnek és értekeznek, s ezért nem is nagyon lehetett, de nincsen is rá indokunk mindezt elfelejteni. Ellenkezőleg. Ideje lenne egymás mellé helyezni ezeket az immár nyilvánossághoz jutott rétegnyelveket és beszédmódokat, ezeket a zsargonokat és nyelvjárásokat, különbséget tenni közöttük, összehasonlítani őket, megnevezni eredetüket és néven nevezni reprezentánsaikat, megvizsgálni szimptómáikat és túlélési stratégiáikat, röviden szólva, az egész nagy nyelvi zagyvalék módszeres feldolgozásával rendezetten a kollektív tudatba emelni mindazt, ami a kádárizmus évtizedeiben szükség szerint öntudatlanságban élt és feldolgozatlan maradt. Akkor talán érzékelhetővé válna, hogy ennek a korszaknak milyen uralkodó elképzelése volt az emberi személyiségről, s hogy a diktatúra körülményei között kialakított személyiségkép a demokrácia körülményei között miként él tovább.

Ebből a szempontból tényleg nem csak ingerlő és nyomasztó, hanem praktikusan sem megkerülhető a kérdés, hogy valaki milyen pozícióból beszél, s vajon a tegnapi nyelvét használja-e, jómagam pedig milyen pozícióból olvasom, s az övéhez képest változott-e a saját nyelvi pozícióm. Ám akár a neves szerző személyéről, akár a korszakról legyen szó, mindenekelőtt mégis azt kérdezném meg, hogy Lengyel Lászlónak vajon mi is lenne a műfaja.

Könnyű lenne azt válaszolni, hogy a publicisztika.

Az elmúlt éveknek kétségtelenül négy vaskos publicisztikai teljesítménye van; a Csurka Istváné, az Esterházy Péteré, a Lengyel Lászlóé és a Tamás Gáspár Miklósé. S hogy e szerzők, teljesítményük jelentékenysége miatt, egyáltalán egymás mellé állíthatók, holott politikai és poétikai nézeteiket illetően távolabb már nem is állhatnának egymástól, az róluk ugyan nem sokat mond, de annál többet a magyar közélet sokszínűségéről és eredetiségéről. Erőteljes áramlatok jelentékeny szerzői, s a politikai folyamatokra gyakorolt hatásuk sem jelentéktelen. Ami nem jelenti azt, hogy a jelentőségük ne lenne igen különböző. Amikor a jelentékenységükről beszélek, akkor eszközeiket és hatásukat a publicisztikai irodalom közegében vizsgálom, és a társadalmi folyamatok szempontjából tekintem szimptomatikusnak az alakjukat. Amikor viszont a jelentőségük különbözőségéről beszélek, akkor arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy van-e saját publicisztikai nyelvük. Ami a személyiségük szempontjából azt jelentené, hogy kiváló-e a személyük.

Publicisztikai írásaiban Lengyel László a jog, a közgazdaság, a politika és az irodalom négyszögelési pontjai között mozog, viszonylag egyszerű mondatokkal. Attól függően, hogy miként váltogatja e diszciplínák eltérő gondolkodási módjait, ezek hol tőmondatok, hol bővített mondatok. Hangfekvése mégsem tudományos, és csak ritkán tudományoskodó. Hol személyes, hol személytelen, ám maga a személyiség soha nem hátrál ki annyira a nyelvből, hogy ne maradna jól kivehető az alakja. Hangvétele ennek megfelelően mindig közvetlen, hasonlít az élőbeszédre, bár előadási módjában minden egyszerűsége és közvetlensége ellenére sincsen semmiféle plebejus hevület, semmiféle populista szándék.

Tudását egyáltalán nem óhajtja elrejteni előlünk, fraternizálni sem kíván a műveletlenebb vagy képzetlenebb olvasókkal, de nem is akarja őket elijeszteni. Egyszerűen fogalmaz, ám óvatosan használt eszközökkel mégis érzékelteti, hogy maga mögött tudja e tudományokat. Mivel azonban éppen csak a határán jár a természetességnek, hiszen nem szépíró és még csak az újságírásban sem járatos, óhatatlanul megjelenik a szövegeiben a tanáros, a kioktató, a számonkérő és a szemrehányó, egy olykor egyenesen ünnepélyes, szigorú vagy éppen emelkedett tónus, amely írásainak tárgyából nem föltétlenül következik. Lengyel írásaiban inkább a csupasz szándék, a józan belátás, a vonzó önfegyelem irányít, mintsem a szilárd meggyőződés vagy éppen az ábrázolás gyönyörűsége, s valószínűleg ezért lopakodik be valamennyi a szigorú családfőből, a protestáns prédikátorból. A kételyt, a bizonytalanságot, a szilárd meggyőződés feltűnő hiányát és a lélek labilitását ezzel a kellemesnek nem nevezhető akcentussal mindenesetre elfedi.

Kényesen választékos szóhasználatának ügyetlenkedései mögött viszont jelentékeny terjedelmű olvasottság és igen jó minőségű műveltség látható, amely kellemesen ellensúlyozza a paternalista vonásokat. S ami ennél talán még fontosabb: egy még terjedelmesebb, kifejezetten humanista jellegű műveltség vágyára és igényére épít. Valósággal szerelmes a szépirodalmi szövegekbe, s úgy tapadnak a szövegeire a mottók és az idézetek, mint a legyek a cukros papírra. Sokat tud, és láthatóan meg is akarja osztani a tudását; szeretné ha mindenki gyarapodnék e tudással. Idézési mániája azért hat elég gyakran mégis kínosan, mert az idézett szövegek mellett jobban kiütköznek saját szövegeinek gyarlóságai. Abban a nagy művészetben, hogy miként kell a saját szöveget egy idézettel összeépíteni, semmiféle készséget nem mutat. Saját szövegeinek ritmusa közel sem tiszta, holott a tiszta ritmust elég könnyen megoldhatóvá tennék a rövid mondatok. Nincsen hozzá se figyelme, se technikája. Szorgalmasan írja, de nem hallja a mondatot. Így azonban csaknem mindig összekoccan az idegen szövegek általában hibátlan ritmusával. Idézési mániája mégis a lehető legelőnyösebb oldaláról mutatja be Lengyelt. Mintha a múltjára látnánk. Egy kedvesen elfogódott, szenvedélyesen olvasó, tudásával és jártasságával kicsit hetvenkedő kamasz jelenik meg a lelki szemeink előtt, aki mindenképpen fel szeretne érni nagy példaképeihez.

Hajlamai láttán azt várná el tőle az ember, hogy legyen harcos aufklérista, ha már ennyire szomjúhozza a tudást, s még terjeszti is. Lengyel azonban inkább a reformkori magyar nemesi osztály szellemi leszármazottja. Örököst nem mondanék. Magát a szellemi gyarapodást is inkább a Bildung szűrőjén át látja és kívánja. A Lumières eszméibe jószerivel ő is csak azért kapaszkodik, amiért elődei: függetlenségi háborúkba bonyolódott, immár nem is tud belőlük kikeveredni, s mivel ehhez más közelebbi eszmét nem talált készen, a nemzeti függetlenség ügyét nagyvonalúan összemossa a személyes szabadság ügyével. Sok költészet, sok prófécia, kevés elemzés, még kevesebb politikai filozófia. A politikai döntések mechanizmusának nincsen is olyan modellje, amely igényeinek megfelelne. Így aztán a demokráciáról van ugyan stiláris elképzelése, maga is gyakorolja a demokrácia fárasztó stílusát, mindig józan, türelmes marad, még akkor is megőrzi az érvelés látszatát, ha nem talál megfelelő érveket, vagy vitapartnerének érveit ostobaságnak véli – csak éppen a modern demokrácia kivihetőségében nem hisz. Még csak nem is nagyon leplezi, hogy inkább a rendi demokrácia híve lenne. Az ő eszményi államában a szív és az ész nemessége helyettesítené a nemesi rendet, a társadalom tagolódását pedig a korporativitás eszméje biztosítaná. Ezen a ponton Lengyel természetesen csak hanyag. Kizárólag a tudás vágyott birodalmát szépen és értelmesen tagoló értelmiségi szakmák kívánatos uralmára gondol, amely a modern társadalmak bonyolult döntési mechanizmusát mintegy kiváltaná, a fasiszta hivatásrendek gondolatának közelségét pedig nem érzékeli.

Ezeknek az általános elveknek, és a stílusát színező általános terminológiai hanyagságnak aztán emberszemlélete is teljes mértékben megfelel. Bár folyvást a realistákat idézi, hiszen elvileg neki is realistának kéne lennie, inkább romantikus jellemfestésre hajlik, és jóval vastagabban használja a feketét, mint a fehéret. Alakjainak vannak ugyan megható, vonzó és jeles tulajdonságaik, de két kötetének nincsen nagyszabású embere. Irodalmi idézetei egy rajongóról vallanak, eleven emberek láttán azonban csaknem mindig csalódott. Lengyel nem hogy az emberek általános jószándékában nem bízik, hanem még a legjobb tulajdonságaikat sem hiszi el nekik. Kritikai attitűdjének nem a dolgok természetének szenvedélyes vizsgálata, hanem a bizalmatlanság az alapja.

Egy ilyen világegyetemben az ember nem éli az életét, hanem ingerlékenyen és elégedetlenül tűri.

Mindent átható, általános bizalmatlansága éppen arra vonatkozik, amiben tisztességes aufkléristaként vagy akár tudásra szomjúhozó kamaszként feltétel nélkül bíznia kéne. Mást sem csinál, mint álló nap vadul gondolkodik a dolgok állásáról, miközben nem csak abban nem bízik, hogy a történelem menetébe az ész érveivel bele lehetne beszélni, hanem még abban sem, hogy az emberek valamiként azért hatással lehetnek egymásra a jó tulajdonságaikkal. Alakjai nyers érdekektől vezérelt monstrumok. Miközben halmozza a sok szép idézetet, miközben konok mondataival hajlíthatatlanul tör előre és soha föl nem adja, szövegeiből csöpög a csalódottság, a csüggedtség és a rezignáció.

Embertársait illető csüggedtségének és rezignációjának sűrű fekete levesével aztán alaposan nyakon önti a történelmet és a sorsot. „Eddig a kommunizmust, ezután a kapitalizmust építjük” – írja Kelet-európai lélek európai mérlegen című szövegében. Mintha bizony a rómaiak fátuma döntött volna így felőlünk. S ennek már csak azért is így kell lennie, mert a mondatban nincsenek rendesen egyeztetve az igeidők. Ilyen, s ehhez hasonlóan fatális emblémákba foglalja a történelemszemléletét. De semmi kétség, éppen ez a súlyos fejbólintásokkal kísért legyintés, ez a kicsit hibás mondatszerkezet, ez a politikát és történelmet illető mély ború Lengyel egyik, ha nem a leghatásosabb eszköze. Megvertek és esélytelenek vagyunk, mondja, de hát mit tehetnénk, ha egyszer a dolgunkat tenni kell, s mi el is végezzük tisztességesen.

A kicsit hősies, kicsit lemondó, kicsit egyszerű, kicsit nagyravágyó, kicsit realista, nagyon romantikus, kicsit szépelgő és nagyon bizalmatlan stílus persze nem Lengyel egyedüli sajátja. Felettébb ismerős stílus ez. Lengyel elévülhetetlen érdeme, hogy tévedhetetlenül rátalált erre az élőbeszédre emlékeztető, de valamivel körültekintőbben és választékosabban használt nyelvre, amelyen aztán egyszerre több, egymásnak élesen ellentmondó, egymással hosszú ideje vadházasságban élő társadalmi és politikai hiedelmet legalább önkéntelenül megszólaltatott. Lengyel nem a saját nyelvét beszéli, s valószínűleg nem is hallja pontosan, hogy a közös nyelven mit beszél ki. Lengyel a hallgatólagos megegyezéseknek és hiedelmeknek azt a köznyelvét beszéli, amelyet a kádárizmus évtizedeiből ellenőrizetlenül cipeltünk át a demokráciába, s amelyen feltehetően még évtizedekig beszélni fogunk. Már aki. Széles körben használják a nyelvét, habár el kell ismerni, hogy Lengyel ezt a nyelvet folyamatosan módosítja és műveli.

E széles körben használatos nyelvben a megelőző évtizedek minden értelmes és értelmetlen ellenállásának egyetlen közös nevezője, a negyvennyolcas függetlenségi gondolat, a lehető legtermészetesebben, a túlélés elemi és ellenőrizetlen ösztönétől vezérelten ölelkezik össze a kádárista erőszakkal aktívan együttműködő reformizmusok délibábos ábrándjával, a nagy, hallgatólagos, könnyes, pragmatikus, feledésre és kussolásra épített, netán jogilag is garantálható, összeborulós nemzeti kiegyezéssel, amelynek azonban a színfalak mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával kell megköttetnie.

Aki ezt a nyelvet, a reformista utópia köznyelvét beszéli, a pusztító letargia és az oktalan vágyakozás, a biztos depresszió és az állandó hisztéria, az örökös önsajnálat és a folyamatos öntévesztés végletei között fog csapongani. Aki ezt a nyelvet beszéli, nem lát többé maga körül tényeket és körülményeket, hanem csupán ismétlődéseket; az analógiás gondolkodás foglya lesz. Már minden megvolt. Minket már semmi új nem érhet. Forradalom és kiegyezés egymásba ér. Negyvennyolc épp olyan, mint amilyen ötvenhat volt, csak mindent a kalkulálható vereség felől kell nézni, s ha így szemléli az ember a dolgokat, akkor Kádár János évről-évre jobban emlékeztet majd Deák Ferencre, és mindazért, ami történt vagy történik, személyes felelősséget sem kell többé éreznie. Marad a nagy magyar nincs, de kéne. Kéne, hogy a rabok szabadságát maguk a rabtartók ismernék el. Aminek persze az lenne a feltétele, hogy a rabok semmiképpen ne neveznék néven, hogy kinek kéne miben kiegyeznie kivel. A hallgatás nem helyes, mert a forradalmi hagyományok elárulása lenne, hanem bölcs a folyamatos mellébeszélés.

Lengyel publicisztikája ebben az értelemben önkéntelenül reprodukálja a magyar társadalom igen széles, szociológiailag közel sem meghatározhatatlan rétegeinek teljesen reflektálatlan gondolkodási módját és stílusát. Nem definiál, hanem lebegteti a fogalmakat. Mielőtt még megvizsgálta volna tárgyát, határozott véleménye van. Mindenről jól értesült, de nem nevezi meg a forrásait. Nem ismeri a dialógus műfaját. Vannak állításai, de nincsenek bizonyítékai. Alig van kérdése vagy kételye. Nem kíváncsi. Enyhén paternális modorban homályos értelmű kijelentéseket tesz. Metaforákkal és hasonlatokkal kerüli meg a tárgyait. Durván ítélkezik. Hanyag. Nem vesz tudomást az eszmék és a gondolkodás mindenütt másutt elfogadott normáiról és iskoláiról. Indulatos, ám szívesen látná nyugodtnak és méltóságteljesnek önmagát. Szellemi kíméletlenségben tetszeleg, holott csupán megmunkálatlan és nyers.

A vezérlő eszme, mely Lengyel gondolkodásának hátterében áll, valójában nem más, mint a két nagy, egymásba zagyvált történelmi minta, forradalom és kiegyezés állandó stilizációja és folyamatos szimulációja. A nyílt együttműködés passzív rezisztenciának, a passzív rezisztencia függetlenségi gondolatnak, a nemzeti függetlenség személyes szabadságnak adja ki magát; így integrálják és egyben hatástalanítják a felvilágosodást, a reformkort, a forradalmat, a kiegyezést, az indulatot és a közjogot. A személyes cselekvésképtelenség alattomban nemzeti hőstetté stilizálja önmagát. A kollektív nemzeti jogfosztottság viszont olyan szabadságról ábrándozik, amelyből majd mindenki egyaránt vehet, feltéve, hogy addig sem vállal érte senki személyes kockázatot. A szabadságról való kényszerű személyes lemondás így szimulálja önkéntesen a nemzeti érdeket. Egy ilyen otromba rendszerben, amely persze labirintusnak adja ki magát, de közel sem átláthatatlan, csupán akkor van helye a személyesnek, amikor szimulálja a szabadságát. Lengyel László a személyesség szimulációjának nagymestere.

Írásainak legszimptomatikusabb vonásai közé tartozik, hogy nincsen téma, amelyről ne lenne határozott véleménye, de mindig úgy tesz, mintha személyesen még a saját véleménye sem érintené, nem hogy a másoké, s ezért nem is tudjuk meg tőle, hogy miként alakult ki benne egy ilyen vagy olyan vélemény, avagy az egyik véleménytől miként jutott el a másikig; illetve személyes érintettség, érdek vagy elkötelezettség, netán puszta szimpátia vagy antipátia híján kialakult vélekedései vajon miért olyan gyakran tévesek. Minden a színfalak mögött történik, ő maga a színfal is. Magyar alakok című könyvének bevezetőjében azt állítja, hogy önmagával szemben lenne a legkíméletlenebb, én azonban sem ebben, sem későbbi könyvében nem látom ennek jelét. Ellenkezőleg. Saját múltjáról találhatunk két könyvében balladát, hősi éneket, elégiát, de egyetlen kritikus megjegyzést, egyetlen korrekcióra utaló jelet, egyetlen mélyreható elemzést sem. Ha lenne ember, aki csupán az ő könyveit olvasná, annak óhatatlanul olyan elképzelése támadhatna a nagyvilágról, hogy abban mindig mások tévednek, mégpedig igen súlyosan.

Lengyel úgy teszi fel a sminkjeit, hogy az egyik fedje el a másikat. A demokrata Bibó dikcióját utánozza, de az elitista Máraira esküszik. Mégsem állítanám, hogy ne a legsajátabbnak érzett gondolatait mondaná. Azt sem gondolom, hogy szándékosan titokzatoskodna vagy éppen szerepjátékokat játszana. Az előbbihez túlságosan impulzív az alkata, az utóbbihoz pedig nincsenek megfelelő írói képességei. Gondolkodása ezzel együtt állandó stilizáció és szimuláció. Magát az írást is szimulálja. Mimézisre vagy rejtőzködésre sincsen szüksége a szimulációhoz. Mi láthatjuk ugyan, hogy ő milyen, ő azonban nem pillanthatja meg az írásaiban önmagát, habár minduntalan érzékeli, hogy valami nincsen egészen rendben, s ennek hangos tanújelét is adja, amikor a saját írósága vagy a saját írói önértékelése körül topog. Annak szükségességét azonban, hogy a társadalom vizsgálatát talán önmagán kéne elkezdenie, ettől még nem látja be.

Itt kérem több nemzedék csapta be előbb önmagát, aztán a másikat, s most úgy folytatják az önbecsapás kisded játékait, mintha mi sem történt volna, mintha bűneik és hazugságaik súlya alatt nem is roppant volna be többször a világrend.

Lengyel László a kádárizmus új kispolgárjainak legsajátosabb gondolkodója. Azoké, akik a kádárizmus kilátástalan évtizedei alatt lassan lecsúsztak erre a szintre, és azoké, akik ugyanakkor gyorsan felkapaszkodtak erre a szintre. Ennek a mozdíthatatlanságig masszív kispolgári tömegnek a kialakulása az én véleményem szerint ugyanakkor a kádárizmus egyetlen pozitív fejleménye. Ez a tömeg ugyanis nem tűri el többé a feudális hierarchiát, a személyes képességeken alapuló polgári rend felé szeretne kitörni, s bár mélységesen fertőzött az egyenlőségen alapuló szociális demagógiáktól, és a személyes felelősségnek inkább az elkerüléséről vannak elképzelései, fogyasztóként mindenképpen a magasan szervezett modern civilizáció szintjére szeretne fölérni. Lengyel nem helyettük gondolkodik, mert nem az ideológusuk, hanem velük gondolkodik vagy éppen szalonképessé stilizálja a gondolkodásukat. Ő maga is örök elégedetlenkedőként csapong az ellentétes tartalmú napi késztetések között. S ilyen értelemben tevékenysége nem reprezentatív, hanem inkább szimptomatikus jellegű. Olyan feladatokat végez el a publicisztikáiban, amelyeket a magyar társadalomnak e mértéktelenül felduzzadt, és mindenféle önreflexió híján meglehetősen orientálatlan rétege immár teljes biztonsággal elintézett önmagával, csak éppen feldolgozni nem tud. Mert ami a közreműködésükkel történt, az morálisan nem feldolgozható. Reflexió híján viszont nem nyitott az út a modernizáció előtt sem. A forradalmi és a közjogi gondolkodás meggyalázásának és önkéntes szimulációjának kínos korszakát vagy a szőnyeg alá kell söpörni, a lehető leggyorsabban elfelejteni, vagy valamit valakinek tényleg ki kéne már találnia. Lengyel is ezen munkálkodik. A távolságtartás örökösen deklarált, ám soha meg nem valósított gesztusával össze akarja végre dolgozni a két végletesen összezagyválódott történelmi hagyományt és magatartási mintát, amelytől a magyar társadalomnak a kádárizmusban sem sikerült igazán megszabadulnia; a két hagyomány nem adja meg olyan egykönnyen önmagát. Maga a módszer, a deklarált távolságtartás sem más, mint szimuláció. Lengyelnek kényszeresen úgy kell tennie, mintha mindkét hagyománytól egyenlő távolságra állna. Felteszem, hogy ennek érdekében kénytelen a saját múltbéli kötöttségeit elfelejteni. A reformista utópia nyelve azonban érintetlenül megmarad.

A logikai hibák és a történeti ellentmondások nem csökkentik, hanem növelik Lengyel publicisztikájának hatását. Amit kiénekel, az a korszak egyik vezérszólama. Publicisztikái egy újabb stilizációval és egy újabb szimulációval óhajtanák feloldani a régebbi stilizációk és szimulációk gyalázatát.

Függetlenül attól, hogy miként értékeljük, Lengyel körülbelül ezt a munkát végzi. A kérdés azonban mit sem változott. Kérdés marad, hogy munkájának valójában mi a műfaja, illetve abban a foglalatosságban, amelyet a nyilvánosság előtt és a nyilvánosság bizonyos rétegeinek nem kis megelégedésére végez, vajon szakember-e.

Magyar alakok és Korunkba zárva című köteteiben Lengyel László azokat az írásait adja közre, amelyeket nagyon jó hírű újságokban és a legszínvonalasabbnak nevezhető folyóiratokban előzőleg már publikált. Elegyes kötetek ezek, van bennük mindenféle írás, a két kötetben összesen ötvennégy darab. Ezeket az írásokat a terjedelmük szerint könnyebb volt rendszereznem, mint a műfajuk szerint. A legkisebb terjedelmű írások másfél vagy két oldalnyiak, a leghosszabb írás harminchat oldalas, s míg harmincnyolc szöveg terjedelme kilenc nyomtatott oldal alatt van, addig mindössze tizenhat írás terjedelme nagyobb ennél. Összefoglalóan azt lehetne mondani, hogy Lengyel átlagos cikkterjedelmeket ír, nem sokkal többet, mint amennyit egy napilap még elbír, ám annál általában kevesebbet, amennyit egy folyóirat elbírhat. S ha már itt tartunk, akkor érdemes megvizsgálni, hogy milyen esetekben lépi túl az átlagos újságterjedelem határát.

Két gazdász portréja című legterjedelmesebb írásában a közgazdaságtudománynak hátat fordító Cs. Szabó László, és a közgazdaság tudományát magas szinten művelő Varga István páros portréját kívánja megrajzolni. Az írás leginkább egy tanulmányra emlékeztet, bár a beavatatlannak úgy tűnik, hogy a szerző nem önálló kutatásokra, hanem inkább kézenfekvő analógiákra és ötletekre épít. Már a tanulmány címe sem nagyon szerencsés, hiszen ha gazdászt mondunk, akkor ezen felsőfokú képzettségű mezőgazdasági szakembert kell érteni, de semmiképpen nem közgazdászt. Ráadásul Lengyel a tanulmány végére elfelejti, hogy a tanulmány elején egy nyelvtani hibáktól súlyos mondatában mit ígért nekünk: »De úgy vélem, hogy a magyar közgazdaság igazi „kitörési lehetősége” a harmincas évek elején jött el.« Én erre felettébb kíváncsi lennék, bár a kitörési lehetőség sem a térben, sem az időben nem tud eljönni, hanem van vagy nincs. Ha pedig e kitörésnek a harmincas évek elején kellett volna bekövetkeznie, akkor mindenképpen volt, avagy lehetett volna. A mondaton belül kéne tudnunk, hogy mi történt, s akkor rendesen elrendezhetnénk az igeidőket. Vagy másként kéne megfogalmazni a mondatot. »Úgy vélem, hogy a harmincas évek elején érkezett el a pillanat, amikor a magyar közgazdaságnak igazi „kitörési lehetősége” támadhatott.« Vagy még egyszerűbben: »Úgy vélem, hogy a harmincas évek elején érkezett el a pillanat, amikor a magyar közgazdaságnak igazi lehetősége volt a „kitörésre”.« A mondat leírásának pillanatában azonban azt is tudnunk kéne, hogy miből kellett volna a magyar közgazdaságnak kitörnie, s hová kellett volna eljutnia, illetve tudnunk kéne, hogy Lengyel az egész magyar gazdasági életre vagy csupán a tudományra gondol-e. Lengyelnek a bűvös szó, a kitörés fontosabb, mint maga a mondat, s ezért nem választja el azokat a szinteket, amelyeknek a segítségével megvilágíthatná a kitörés mibenlétét. Mindezt a tanulmány végén sem látom világosan.

Mégis hasznát láttam az olvasásnak. Egyrészt világossá vált, hogy a szerző valószínűleg azért nem tudja rövidebb terjedelmű írásait sem megszerkeszteni, mert témáit nem csoportosítja, nem dönti el, hogy mi mihez tartozik, nem teszi világossá, hogy milyen logikát követ, nem készít belső tervet arról, hogy különböző típusú és különböző minőségű anyagaival honnan hová óhajt elérni, másrészt írásai közül épp a legtudományosabb tette világossá, hogy milyen kivételes jelentőséget tulajdonít a saját írásművészetének. Nem érdeklik a bevett módszerek. Illetve úgy tesz, mintha saját alkatának törvényei lennének maguk a módszerek.

Öntévesztését inkább szimptomatikusnak látom, mint személyesnek.

A kádárizmus összeomlása után igen kevesen maradtak, akik önmagukat ne tévesztették volna össze valaki mással. Nem csoda, hiszen a kádárizmus tényleg nem volt a tiszta önismeret nagy korszaka. Ebből a szempontból viszont érthető, hogy Lengyel számára miért előbbre való most a saját alkata, mint egy mások által kidolgozott és használható módszer. Lengyel az önkéntelenül adódó asszociációk nagyon személyes rendszerével dolgozik. A szabadságáról van szó. Ami nagyon szép és jó. Csak éppen át kéne látnia hozzá a saját asszociációinak logikáját és rendszerét. Máskülönben nem lehet ura. Mintha szemüvegét keresné, de szemüveg nélkül nem találná, holott ott van az asztalon. Lengyelnek van bizonyos készsége az íráshoz, intelligenciája éles, műveltsége nagy, egyetlen dolog mégis hiányzik a gondolkodásából: az önreflexió. Ennek híján az önismeret hiányát sem veszi észre, s még kevésbé, hogy témáinak feldolgozásához a szabad asszociáció mégsem a megfelelő módszer. Pedig ez az egyetlen módszere. Glosszát is ezzel a módszerrel ír, portrét is, tárcanovellát is ezzel a módszerrel ír. Nem szaktudós, nem prózaíró, még csak nem is publicista, hanem lírikus, aki most éppen nem verset ír.

Egy meglehetősen egomán lírikus, aki akkor is a saját portréját rajzolja, amikor másokét szeretné. Például Cs. Szabóról nem tudunk meg ugyan sokat, alakját végképp nem látjuk magunk előtt, ám nagy kitérők után értesülhetünk róla, hogy Lengyel Lászlónak az írás még a közgazdaságtudománynál is fontosabb. Ami megint csak egy nagyon figyelemre méltó, a kádárizmus analógiás gondolkodását és áthárítási mechanizmusait mélyen jellemző mozzanat. Valaki soha ne legyen valaki, hanem valakinek inkább csak a hasonlata. Maga elé tolhatja, mögéje bújhat, beszéltetheti önmaga helyett. Cs. Szabó olyan, amilyen én vagyok, mert a közgazdaságtudománynak én is hátat fordítok. Másfelől mindenkinek mindig valami más a fontosabb, mint amit éppen el kéne végeznie, s ezért aztán sem azt nem tudja rendesen elvégezni, ami hivatása szerint a munkája lenne, sem azt, ami állítólag még ennél is fontosabb.

Lengyel például azt hiszi, hogy az író számára az írás a mindennél fontosabb. Ez sem föltétlenül személyes tévedése, hanem az egész korszak gondolkodásának katasztrofális hibája. Nem tudja, hogy az író számára mindig a mondata, illetve mondatának tárgya a mindennél fontosabb, s ez a közvetítettség pontosan annyira szabadítja föl az író személyét, amennyi szabadságra az írás műveletéhez szüksége van. Több szabadságot ő sem kap. Szabadságra nincsen privilégium. Lengyelt erről másként tudósította kora. A korszak hibájából annyi hárul rá, hogy nem tudja pontosan, mit kell a mondatokra és mit a műfajokra bíznia. Nem csak általában reméli az írással felszabadíthatni önmagát, hanem abban a szent meggyőződésben ír, hogy a mondatok szép és választékos szavakból állnak. Figyelme így szükségszerűen elkalandozik a tárgytól, választékos szavakat keres, s ezen az úton téved vissza önmagához. Munkáiban nem mások képén dereng át a saját arcképe, hanem másokba rajzolja bele önmagát. Hol tudatosan, hol öntudatlanul.

A másik ember jobbára ürügy. A személyesség határai ettől végzetesen elmosódnak. Nem tudjuk, hogy hol kezdődik a másik ember, és hol ér véget Lengyel. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a személyiségnek, önmagában, nincsen méltósága nála. Szinte észre sem vesszük, de Lengyel írásaiban nem csak a személyek veszítik el a természetes integritásukat, hanem ettől a hiánytól aztán meginog a tárgyak integritása is. A szavakat végül is nem a tárgy, hanem Lengyel nyelvi ízlése választja ki. Még kérdés sem lehet, hogy egy szó a közhasználatban mit jelent. Vagy mit jelentenek a műfajok.

Mentségére szóljon, hogy ezzel nincs egyedül. De nem mentsége, hogy nem észleli önmagán ezeket a szimptomatikus hibákat.

Térjünk vissza még írásainak terjedelméhez. Amennyiben a Két gazdász portréja című tanulmányához készített, mintegy kilenc oldalnyi jegyzetanyagot nem számoljuk, akkor ehhez fogható terjedelemben csupán egyetlen szöveget közöl két kötetében, a Tamás Gáspár Miklós munkásságának szentelt, mindenképpen átfogónak és alapvetőnek szánt, s nem kevésbé szerencsétlen című tanulmányt; ennél valamivel rövidebb a Csoóri Sándor és Konrád György alakját megidéző páros portré, és még rövidebbek, de az átlagos újságterjedelmet valamennyire mégis meghaladják az Esterházy Péterről és Antall Józsefről készített portrék.

Valószínűleg a szerzőnek sem lenne ellenére, ha portretistának mondanánk. Nem csak nyilatkozatai és vallomásai utalnak arra a becsvágyára, hogy maradandóan megörökítse a korszak fontosabb alakjait, hanem két könyvének tartalomjegyzéke is. Jóval kisebb terjedelemben készít skiccet Liska Tiborról, Kopátsy Sándorról, Antal Lászlóról, Papp Zsoltról, Kádár Jánosról, Göncz Árpádról, Für Lajosról, Lezsák Sándorról, Csurka Istvánról, Eörsi Istvánról, valamint Tigris címmel Orbán Viktorról, Róka címmel pedig Horn Gyuláról. Ez utóbbi kettőnek a szerző szándékai szerint az igényesebb írások közé kéne tartoznia.

Horn Gyuláról készített portréjának utolsó oldalán így kiált ki Lengyelből a hamisítatlan lírikus: „Jaj, Istenem, de jó volna nem tudnom róla annyit!” Miközben ő így kiáltozik, mi tizennégy, betűkkel telinyomott oldalon semmi mást nem tudhattunk meg Horn Gyuláról, mint amit biztosabb forrásból már hitelesebben és pontosabban amúgy is tudunk. Lengyel írói gyanútlansága valóban lenyűgöző. Mert ha valaki tényleg többet tud annál, mint amennyit sikerült a papírra vetnie, akkor minek büszkélkedik a tehetetlenségével? Ha viszont ennyire nyomasztja a saját írói tehetetlenkedése, akkor miért nem dolgozik rendesebben? Fohásza csak akkor érthető, ha úgy fogjuk fel a világot, hogy a személye körül forog és nem a nap körül. Művének utolsó bekezdéséhez ért, és még mindig nem sikerült a tudását megosztani. Másokról ír, de egyetlen mondat erejéig nem sikerült önmagától tisztességesen megszabadulnia. Mindez tényleg nagyon fájdalmas.

Portréinak persze nem ez az egyetlen olyan vonása, amely újdonságot jelent a magyar publicisztikában.

Előszeretettel hasonlítja állatokhoz hőseit, de nem árulja el nekünk, hogy miért teszi. Ráadásul annyi fáradságot sem vesz magának, hogy legalább az állatok életét tanulmányozná.

Mielőtt munkához látna, nem végez semmiféle számottevő előmunkálatot, és mások munkáira sem támaszkodik. Anyagát semmiféle érzékelhető szempont szerint nem csoportosítja, állításainak hitelességét nem ellenőrzi, témáit nem rendezi el átláthatón, az olvasónak tett ígéreteit rendre elfelejti.

Akárha szépíró lenne, a képzeletére, illetve a legszemélyesebb képzettársításaira hagyatkozik, holott élő, eleven, érzékeny emberekről ír. Eljárásának veszélyeivel semmilyen szempontból nem számol, és súlyos erkölcsi következményeit nem látja be.

A saját szavait úgy idézi, mintha mások mondanák. Akárha tudatosan nem választaná el a realitás, a feltételezés és a konfabuláció szintjeit.

Alapvető újságírói szabályokat nem ismer, vagy nem ismeri el használatuk szükségességét. Hol, mikor, ki, mit, miért, kivel. Ezekre a kötelező kérdésekre következetesen nem válaszol, vagy csak töredékesen válaszol.

Lengyel ábrázolásában Horn Gyulának, mint amolyan külvárosi proligyereknek, aki ráadásul gyönge és kicsi, nem juthatott más, mint éhség és erőszak. Róka is ezért lett belőle. Nagyon gyorsan rá kellet ugyanis jönnie, hogy az erősek között csupán „pergő szavakkal s nem a nyers erővel győzedelmeskedhet”. Aki azonban látta már Horn Gyulát beszélni, s valamennyire átélte azt a rettenetes küzdelmet, amelyet ez a szellemileg közel sem hajlékony ember a saját mondataival folytat, annak nem juthat eszébe pergő szavakról beszélni. Amit Lengyel állít, általános pszichológiai felismerésként tán igaz lehet, de Horn nyelve sajnos nem pereg. Inkább akadozik, kattog, bár mindig igyekszik olyan látszatot kelteni, mintha nagyon simán fogalmazott és támadhatatlan mondatokat mondana; szándéka a magyar nyelvtanon minduntalan fennakad.

Ez önmagában nem kivételes, nem meglepő, de Horn beszédmódjának jellegzetességei közé tartozik, hogy az elkövetett hibákat tudatának peremén nem csak bosszúsan érzékeli, hanem az önmagával szemben érzett elégedetlensége meg is jelenik rögtön az arcvonásain. A szeme és a szája környéke bemozdul, hangja, hangsúlya fennakad, olykor egyenesen utánakap a helytelenül használt igének vagy a félrecsúszott ragnak, aztán mégsem javítja ki. Két szemünkkel láthatjuk, hogy nem csak beszél, hanem közben ellenőrzi önmagát, gondolkodik. Mindez nem egészen ösztönös, s éppen ezért még egy ösztönös gesztus is társul hozzá; egy jellegzetes, csaknem kényszeres kézmozdulat. Kissé megemelt, kifelé fordított, magyarázó tenyerének és kigörbített ujjainak lágy, hintáztató mozgásával csillapítja a látható küszködést. Mintha ezzel a mozdulattal törölné a hibákat és kötné össze a hibáktól széteső mondatrészeket. Nem vonzó, de értelmes mozdulat. Nekem róka nem jutna eszembe róla.

Míg sikerül eljutnia a vérengző tigrisig, amelyre viszont Orbán Viktornak kéne hasonlítani, Lengyel mindenféle más hasonlatok és metaforák emelkedőin túráztatja a stílusát. Elébb valamiféle vidéki basszistához méri és csöndesen oktatja hősét, hogy a karrier érdekében miként kéne hangjának isteni adományával gazdálkodnia. Amikor vége az oktatásnak, teljesen váratlanul Julien Sorelhez hasonlítja. De valószínűleg azért beszél olyan sokat mellé már az első két oldalon, mert láthatóan ebben a portréban lesz leginkább a képzeletére utalva. Orbánról semmiféle kézzelfogható, értelmesen értékelhető információval nem rendelkezik. A saját fabulájához viszont metaforákkal és hasonlatokkal vág utat. Julien Sorel segítségével rögtön a szalmazsákján heverő Orbán tudatának legbensőbb bugyrában érezheti önmagát. Olyannyira, hogy a következő mondatokban már terveket is kovácsol a nevében. „Ki kell jutnom innen, ez az első. Fel kell jutnom, ez a második. A feljutáshoz vannak hasznos ismeretek, használható emberek. De a csúcsraérés azon múlik, hogy az ember súlyossá és használhatóvá teszi magát.”

Ha eltekintünk attól, hogy Orbán általában pontosan fogalmaz, az utóbbi mondat viszont megint csak hibás, akkor a portré második oldalának végén Orbán helyett egy vidéki basszista áll elénk, aki este fél nyolckor a második csatornán, Napóleonnak maszkírozva önmagát, egy szappanoperában óhajt karriert csinálni. Az igazi meglepetés azonban csak ekkor következik. Egy idézőjel. Lengyel nem árulja el, hogy az idézett szöveg kitől származik. Mintha belső beszéd lenne, Orbán mondaná. A mondatok minősége láttán mégis erős a gyanúm, hogy az itt következő mondatokért nem Orbánnak kell felelősséget vállalnia. „Csak a buta ember haragszik meg másokra. A kő azért hull lefelé, mert súlya van. Hát örökre zöld ifjú maradok? Mikor fogom már megtanulni, hogy pontosan annyit adjak az embereknek, amennyiért megfizetnek!” Lengyelnek valószínűleg azért kellenek az idézetek, hogy portréjának harmadik oldalán immár ne csak vidékinek és karrieristának láthassuk hősét, hanem betegesen haszonelvűnek. Szerinte ezzel meg is lennének egy tigris alapvető jellemvonásai.

Orbán természetesen éppen úgy nem tigris, Für Lajos nem medve bátyó, Lezsák Sándor nem hiúz és nem vakond, ahogy Tamás Gáspár Miklóst sem lehet egy mesésen rossz szóösszetétel segítségével a pokolba küldeni. Esterházy Péternek az égvilágon semmiféle kandúrhoz nincs köze, Liska Tibor nem öreg farkas, mi pedig nem vagyunk Antall József nyúlfarmján nyulak. Sokkal inkább arról van szó, hogy Lengyel az állatmesék bájos fedezékében másokkal kegyetlenkedik. Biztosan van ember, akit elégtétellel tölt el az ilyesmi, én inkább viszolygást érzek. Szerintem ezek az állathasonlatokra épített portréi egyszerűen siralmasak. Kényszeresen és öntudatlanul tárja elénk bennük a kádárizmus szellemi felelőtlenségének, szándékolt tudatlanságának, idült családiasságának, álságos naivitásának és gyalázatos infantilizmusának teljes raktárkészletét.

Mindaz, amit Lengyel László e két kötetében közread, műfajilag nem értékelhető. Publicisztikát ír, de nem publicista. Szemben Csurkával, Esterházyval vagy Tamás Gáspár Miklóssal, a szakmát nem tanulta meg. Esterházy korai publicisztikáit olvasva, egyszerűen látszik, amint önmagától megtanulja. Ez sem lehetetlen. Lengyel jegyzeteket publikál, amelyekben személyes benyomásait mondja el erről meg arról, elég ellenőrizetlenül, elég szeszélyesen. Írásainak van választott tárgyuk, ám e tárgyakhoz nincsen megfelelő módszere, s a szerkezet tartós hiánya áttekinthetetlenné teszi az írásait. Önálló nyelve nincs. Önálló nyelve a mai magyar publicisztikában Esterházynak van és Tamás Gáspár Miklósnak van. Csurka ugyan nyelvi árnyéka egykori önmagának, illetve ma már ő is inkább egy rétegnyelvet beszél, nem a sajátját, ez azonban legalább stilárisan indokolt, hiszen ideológiájának szerves része, hogy ne lássa se önmagát, se másokat. Lengyelnek azonban elvileg a modernitás hívének kéne lennie, s ezért stilárisan sem indokolt a reflektálatlansága; stílusa mindenképpen nagyon messze áll mindattól, amit a modernitás jellegzetességének nevezhetünk.

Didaktikus, de végül is nem tudjuk meg, hogy mit szeretne nekünk megtanítani.

Deklarál, de nem tudjuk meg, hogy kinek a nevében.

Radikális stílusban adja elő a nézeteit, de nincsenek radikális nézetei.

Minden politikai és tudományos iskolával elégedetlen, de nem árulja el, hogy mivel lenne elégedett.

Ellentétek és feszültségek láttán viszont szívesen keres kapcsolódási pontokat. Retorikája, ha nem is tisztán, de felismerhető hagyományokhoz kötődik.

Valójában konzervatívnak kéne lennie, olyan embernek, aki véd, ápol, tanít, összeköt, megőriz, ha nem derülne ki minduntalan, hogy nem tekintélytisztelő, semmiféle hierarchikus viszonyt nem tud elviselni, és inkább az egyenlőség híve, vagyis súlyosan baloldali.

Lengyel ellentétes tartalmú nézetei szintén szimulációk.

Mintha az összes lehetséges nézetet egyszerre képviselné, és ugyanakkor megkísérelné ugyanezektől távol tartani önmagát.

Hiába mondjuk, hogy a gazdasági élet modernizációjának tényleg őszinte híve lenne, ha egyszer a kapitalizmus tényleg egyáltalán nem tetszik neki, azt pedig nem árulja el, hogy milyen keretben képzelne el egy modernizációt.

Szövegeit ezek az ellentmondások olyannyira megterhelik, hogy tényleg ember legyen a talpán, aki eligazodik vagy rendet tud a nézetei között teremteni. Két könyvének van egy erre vonatkozó, jellegzetes kulcsmondata: „többségünk valamiféle szocializmust és kapitalizmust egyaránt megreformáló eszme- és gyakorlati rendszerben hitt”. Ami megint csak nagyon szép és jó. Két könyvéből azonban nem csak azt nem tudjuk meg, hogy milyennek képzelt egy olyan rendszert, amely a rendszerek reformján alapulna, hanem azt sem, hogy a szocialista rendszerek összeomlása után vajon miként módosította vagy revideálta reformista utópiáját. Nem is tudhatjuk meg. Reformista utópiája érintetlen. A modernizáció három szigorú alapkövetelményét, a tárgyilagosságot, a reflektáltságot és a differenciáltságot változatlanul csak szimulációként ismeri. Ha mindezt úgy fogjuk föl, mint gesztust, akkor persze értelme és jelentése van. Kéne a modernizáció, csak a feltételeit ne nekem kelljen teljesíteni. Ez egy elég elterjedt kívánság.

Ezért nem mondanám, hogy Lengyel László publicisztikájának ne lenne jelentékeny formátuma. Mint ahogy a nagyra duzzadt magyar kispolgárságnak – ugyanezekkel a zavaros nézetekkel, és a megszólalásig hasonló affekciókkal – szintén nagy súlya van.

Ha férfinak születtél volna

„Saját arcunk tükröződött azok arcán, akik körben ültek. Nehéz volt megmondani, ki a nő, ki a férfi. Ezekből az arcokból másféle szépség sugárzott, mint amilyet gyerekkoromban oly nagyra tartottak a tévében vagy az újságokban. A szépségnek azon fajtája volt ez, amivel nem születik az ember, hanem óriási áldozatokat hoz érte; ezért a szépségért meg kell küzdeni.”

Leslie Feinberg Stone Butch Blues című regényének utolsó lapjain meglepetésként éri az olvasót ez az álom, hiszen a megelőző közel ötszáz oldalon igazán sok küzdelemről szó esik, de se szépségről, se álmokról. Mintha a könyv hősét, aki a legváltozatosabb fizikai és lelki kínokat kénytelen átélni a saját külleme miatt, nem is érdekelné mások megjelenése. Olyan szépséget pedig, mely valakinek a személyes érdeme lenne, író és hőse az álmán kívül valószínűleg tényleg nem nagyon láthatott. Amit álmában lát, az inkább az ideák távoli világának szépsége, Szókratészé, Platóné. Mint mikor a barlang falán megjelenik a valódi világ árnya; az élő anyagon átüt a tudás és a szellem ábrázata. Fehér hollónál is ritkábban jelenik meg az ilyesmi a reális világban. Még ritkábban egy amerikai regényben. A reális világban a szépség inkább kínos mesterkedések műve, szerencsés esetben a születés kegye. Leslie Feinberg hőse igazán nem az élet elkényeztetett gyermeke.

Leánynak születik, Jess Goldbergnek hívják, de minduntalan fiúnak nézik. Ő ugyan nem érzékeli, hogy bármiben különbözne a többi gyerektől, mégis másként bánnak vele, mint a többivel. Ráadásul még zsidó is. Elutasítják, eleve be sem fogadják. Ha végigmegy az iskola folyosóján, akkor a lányok vihogva összesúgnak, s azt kérdezik egymástól, vajon „növény, kristály vagy állat-e”. De nemcsak a tágasabb környezet, szüleinek viselkedése nem kevésbé érthetetlen. A legkevesebb, hogy nem szeretik, pedig igazán igyekszik. Enyhén undorodnak tőle. Oly bizalmatlanul követik minden gesztusát, mintha valamiben vétkesnek találnák és tetten akarnák érni. Egy szerencsétlen véletlen miatt ez be is következik. A család a New York állambeli Buffalóban él. A hatvanas évek elején vagyunk. Az apa agyondolgozott, munkanélküliségtől rettegő munkás. A történet a szülők szempontjából sem érthetetlen. Minden rendellenességtől vagy szabálytalanságtól tartanak, ami a családot közelebb lökhetné az állandóan fenyegető katasztrófához. Családi életük mutatványát szociális háló nélkül hajtják végre. S amikor fölfedezik, hogy a kislány a magányos délutáni órákban fölveszi apjának fehérneműit és beöltözik a ruháiba: elmegyógyintézetbe dugják.

Ez a történet nyitánya.

Nem az a kellemes regény, amelyet szívesen és bőségesen recenzálnak a világlapok. Nyers, bántó, rideg könyv, a naturalizmus minden fölmentő vagy érzelgős túlzása nélkül. A nagy amerikai írók közül talán Theodore Dreiser volt rá a legnagyobb hatással. Egyetlen ember sorsát meséli egyes szám első személyben, mégis messzi túlmegy a személyesen: az emancipációs mozgalmak korszakának társadalomtörténetét adja, egészen sajátos szempontból újraírva. A könyv eredeti kiadása három éve jelent meg New Yorkban (Firebrand Books), német fordítása pedig néhány héttel ezelőtt egy leszbikus irodalmat gondozó kiadónál (Krug und Schadenberg), Berlinben. Az ilyen jellegű kiadványok általában keveseket érnek el. Többnyire abban a körben maradnak, amelyben megszülettek. Azoknak a körében, akik a maguk erotikus preferenciái szerint éppen most készülnek a coming out-jukra, illetve azokéban, akik már megcsinálták. Ilyen körökben jobbára egymásnak beszélnek az emberek, s ezzel el is vannak. A szubkultúrák irodalmának inkább szociális vagy politikai funkciója van, mint komolyan vehető irodalmi értéke, mondhatnánk gőgösen. Az alaposan bemerevedett társadalmi szerkezet persze még azt sem nagyon engedi, hogy egy ilyen magányos könyv legalább a szociális vagy a politikai funkcióját tisztességesen betöltse. Ehhez azokat is el kéne érnie, vagy főleg azokat kéne elérnie, akikhez soha nem jut el a híre.

Aki viszont a szubkultúrák valamelyikébe húzódva él, gyanakvó és hisztérikusan homofób embertársaival nem szívesen érintkezik. Meg lehet érteni. Az emancipációs mozgalmak mégiscsak arra alapozták a lendületüket, hogy a felvilágosodás nem lehetetlen. Ma erre alig van remény. Így aztán éppen azoknak a roppant tömegével nem közösködik, akik közül ki kellett válnia, akiktől a saját jól felfogott érdekében el kellett határolódnia. Mondhatni, se anyjával, se apjával, se nővérével, se fivérével. Miért is értenék, ha egyszer soha nem lépnek ki a saját szerepkörükből, bár ők is ugyanannyi, ha nem több hullát őriznek a szekrényeikben. Szomszédjaik életét élik, s vigyáznak rá, hogy a közvetlen környezetükben se különbözzék senki senkitől. Saját nemükről legalább oly csekély a tárgyi tudásuk, mint a saját személyiségükről, s így aztán a másik nemre sincsen mivel reflektálniuk. Sztenderdizált állapotukban, személyiségüktől jórészt megfosztva, ők zúdulnak át a tömegtársadalmak rettenetes garatján a legakadálytalanabbul. Ők adják a szent, a kíméletlen átlagot, ők a többség. Még állati önzésükben is csak egymásra hasonlítanak.

Aki pedig nem tud, netán nem hajlandó lemondani a személyiségéről, helyesebben a személyiségét nem akarja a tömegtársadalmak kíméletlen egomániájának sztenderdjére átállítani vagy nem vonul be önkéntesen a maga erotikus preferenciájának megfelelő gettóba – elpusztítják.

Leslie Feinberg a túlélés írójának vallja önmagát, hőse nem hagyja magát elpusztítani. Az író szeretné megírni hőse sikertörténetét, bár mindketten térdig gázolnak a tömegtársadalom pusztító filozófiai és pszichológiai sémáiban. Mindez húzza vissza őket. De sikernek lennie kell. A fejlődés ívét követő sikertörténet ettől a kínos erőfeszítéstől és fogcsikorgatástól veszíti el az utolsó csepp érzelmességét. Nincsen siker, mert fejlődés sincs. Az élet kín volt, megalázottság és megaláztatás, és az emancipációs mozgalmak látványos politikai sikere után is kín maradt, megalázottság és megaláztatás. Feinbergnek mégis szerencséje van a történetével. Hőse valami olyasmit tud, amit rajta kívül kevesen; vagy tán senki más. Esete olyannyira speciális, normákkal és kivételekkel olyannyira nem mérhető, hogy kényszerűségből és mindennel dacolva a saját megtéveszthetetlen személyiségénél kell megmaradnia. Nincsen más választása. S ugyanígy a szerzőnek, aki mögötte áll. Lapos mondatokon, konvencionális gondolatokon is átüt az autonómiája. Helyesebben, éppen ezek háttere előtt válik láthatóvá, hogy milyen kényszerekkel szemben kell neki is, hősének is talpon maradnia. Egyszerre két világot ír le, a reálisan létezőt és a valóságosat. Ez a könyv igazi nagy győzelme; a saját esendő nyelve, a saját kényszeres szemlélete ellenében vívja ki. Nem lehet kitérni előle.

Attól kezdve, hogy hősét a hatvanas évek elején felnőtt elmebetegek közé zárják, a könyv mai olvasója a brutális szülőket és a még brutálisabb pszichiátereket fogja önveszélyesnek és közveszélyesnek tartani. Azokat, akik egy kamaszkori szerepjáték láttán azonnal a nemi szerepekre felépített kultúrát érzik végveszélyben. Azokat, akik szerint nőnek lenni vagy férfinak lenni előbbre való, mint embernek. Azokat, akik az emberi személyiséget azonosítják egy előre legyártott nemi szereppel. Olvasói ellenszenv és olvasói szimpátia ezen a ponton felettébb mélyre megy. Az olvasónak azzal is számolnia kell, hogy nem igazi fikciót, hanem inkább dokumentumot tart a kezében; teljesen váratlanul az american way of life vaskosabbik, a szabadság ideájával aligha egyeztethető oldalán találja magát. És a szociálisan kicsit is érzékeny olvasó más személlyel nem nagyon azonosulhat, mint azzal, akit ez a világrend tökéletesen magára hagyott. Ezen a ponton a könyv meglehetősen egyszerű mesei szerkezete is működni kezd. Nem is nagyon lehet letenni.

Jess Goldberg rájön, hogy segítséget senkitől nem remélhet. Ha ki akar kerülni, akkor környezetének brutalitását némán el kell tűrnie. Az élet ilyen és nem másmilyen. A kötelező nemi társasjátékban aktív szerepet kell vállalnia. Később azt is megsejti, hogy miben különbözik mindenki mástól: a neménél hatalmasabb a személye, illetve mindenkivel ellentétben az ő személye még látszat szerint sem a neméből következik. Van neme, nő, ebben a nemben érzi jól magát, ám a személye nem érzi jól magát abban a női szerepben, amelyet a környezete kényszerít rá. Egyszerűen nem fér bele. Ki kell törnie. De hogyan is szabadulhatna ki, ha olyan szerepet kell játszani, amely csak a nemével azonosítható, a személyiségével nem. Egyetlen visszautat kínálnak föl: tagadja meg.

Mintha azt mondaná ki hangosan: „tévedtem, nektek van igazatok, nem csupán a nap, ha akarjátok, akkor az egész világegyetem a föld körül kering.” Megbánása azt jelenti, hogy meg fogja húzni magát, nem kell tőle többé tartani, nem kell azonnal elpusztítani. Feinberg hőse önkéntesen veti alá magát egy több évig tartó, megalázó, teljesen hiábavaló pszichoterápiának. Visszatérhet, de nincsen többé se otthona, se hazája, rokontalan és társtalan. Szüleit legfeljebb gyűlölheti. Valójában két embernek kéne egy testben megférni. A szociális realitás egy ilyen fiziológiai integritást nem tűrhet meg. A pszichiáter javaslatára szülei beiratják egy illemtani kurzusra. „Ez a kurzus egyszer s mindenkorra megértette velem, hogy nem vagyok csinos, nem vagyok nőies, soha nem leszek vonzó senkinek. A kurzus jelmondata így hangzott: minden lány, aki hozzánk jön, hölgyként távozik. Én voltam a kivétel.” A túlélés érdekében persze ennél sokkal többet kell tennie és elviselnie.

Tizenhat éves, szerelmes egy lányba. Ha férfinak születtél volna, mondja neki a lány, akkor szerelmes lennék beléd. Egy ilyen mondatot józan ésszel nem lehet megérteni. Bánatában leül az iskolai sportpálya szélére, nézi a fiúkat, amint futballoznak. Fiú szeretne lenni. Ki ne képzelte volna el magát az ellenkező nemben. Ezeknek a fiúknak azonban Jess puszta külleme és jelenléte olyan kihívást jelent, ami elegendő ok a tébolyult bosszúra. Trágáran évődnek vele, megkergetik, lefogják, megverik, megerőszakolják. A rituálénak van egy sötétségen átütő vonása: nevének hol nőnemű, hol hímnemű formáját ordítozzák. A saját nemi bizonytalanságuk rémével küzdenek. A fiút erőszakolják meg benne, holott a lányt teperték le. Az ösztönös névcserével árulják el féltve őrzött, s egy életre szóló titkukat: mindig fordítva fogják csinálni.

Amit amerikai zsargonban stone butchnak, németben kesse Vaternak, magyarban talán bácsikának mondanak, feltehetően nem a leszbikus nemi beállítottság egyik lehetséges alfaja, hanem a személyiség nemi műfajtalansága. Az általánosan elterjedt felfogással ellentétben, a személyiségnek ugyanis nincs neme. A személyiség a tulajdonságaim összege, s a nemem csupán az egyik tulajdonságom. Leslie Feinberg könyvében élesen elválnak egymástól a nemi szerepek és a személyiség szintjei. Az egyetlen, talán az első író, aki nem azonosítja ezeket a szinteket. Hőse a személyisége szintjén mindkét nemmel azonosul, de folyamatosan egyik nem szerepével sem, hiszen egy ilyen szerepvállalással a saját fiziológiai integritását sértené meg. A stone butch ebben a könyvben nem egyszerűen az a nőnemű lény, aki inkább férfinak néz ki és férfiruhát visel, hanem sokkal inkább olyan ember, akihez nem lehet vagy alig lehet közel kerülni. Ennyiben szintén emlékeztet bárkire vagy akárkire. Személyiségbe falazott test. Megkövesedett emberi állag. Kőbe foglalt szenvedő. Senkitől nem érinthető. De nem hiszem, hogy létezne érzékenyebb ember, aki innen és túl a kamaszkorán, ne észlelné önmagán, még ha rettenetében ritkán is vallja be: a személyiség mindig túlmegy azon, ami női vagy férfi. Vagy ha valakiben nem merül föl ez a gondolat, mert a nemi dresszúrája túl erősre sikeredett, azt azért óhatatlanul megkérdezi, hogy aki a neme szerint megfelel neki, vajon megfelel-e majd a személyisége szerint is. Az utóbbi a nehezebbik kérdés, amire választ igen kevesen és igen ritkán találnak.

A nemi műfajtalanság miatt a stone butch-nak egyetlen lehetséges párja van, a femme. Ez a szó a szubkultúra nyelvén olyan hangsúlyozottan nőies nőt jelöl, aki nem föltétlenül, de többnyire prostituáltként vagy sztripperként keresi kenyerét, és kemény munkájának végeztével nem akar férfiakat látni, penetrációt nem kíván; tulajdonképpen testi érintkezést sem, bár némi embermeleget mégis. Ezen a parányi résen a stone butch épp befér. Akkor azonban a nagy kérdés még mindig hátra van, vajon a femme női szerep mögé rejtett személyisége megfelel-e a stone butch személyiségének, aki nemi szerep híján nem más, mint csupasz személyiség. Amikor az érinthetetlen stone butch és az érintések csömörével viaskodó femme találkozik, és mégis ellenállhatatlanul felmelegszenek egymás iránt, akkor ez a teremtés kivételes csodája. Ha emberi társadalomban élnénk, akkor az ilyesmit bizonyára tisztelet övezné. Fényes mosollyal azt mondanák az emberek, lám, micsoda szerencse, hogy ők is megtalálták a párjukat. Mi is olyan nehezen találjuk. A tömegtársadalmakban ezt nem mondja senki, nincs fényes mosoly. Nem csak a femme, a stone butch is a társadalom peremére szorítva él. Gyakran félillegalitásban, hiszen életének nincsen olyan megoldása, amivel az identitását ne kéne így vagy úgy megtagadnia. Munkát nehezen talál. Ha rájönnek, hogy nem igazi férfi, vagy éppenséggel buzinak nézik, akkor megalázzák, kidobják; ez a nemi szerepek normáiból természetesen következik. S hogy ne haljon éhen, mégis így kell élnie. Szívesen föladna mindent, de neki a személyiségén kívül nincsen mit föladnia. Nem vonulhat egy sztenderdizált nemi szerep fedezékébe, mint akárki más. Csupasz és védtelen, nem tudja titokban tartani önmagát. Alapvető, mindennapi gondja, hogy melyik vécébe menjen be. Nyilvános helyen emberfeletti módon résen kell lennie, hogy itt vagy ott elvégezhesse a szükségét. Ebben a könyvben napnál világosabb, hogy a világrend nőkre és férfiakra van kiszabva, nem emberekre. Így állunk.

Aki nem felel meg a normáknak, vagy nem tudja őket legalább látszat szerint betartani, azt innen is, onnan is kidobják. Abból az egyetlen buffalói bárból, ahol a hozzá hasonlókra és a néki tetszőkre végre rátalál, razziázó rendőrök cipelik el, s megint csak megverik és megerőszakolják. A történelmi igazság kedvéért persze megjegyezhető, hogy mindez a Stonewall és a gay pride előtti időkben történik. Ha azonban utcára merészkedik, akkor a mai napig bizton számíthat rá, hogy alkoholtól és elfojtott buzeranciától fölhevült, kizárólag hordában közlekedő férfiak teszik meg vele ugyanezt. Igazán nem vagyok híve az önbíráskodásnak, de amikor a könyv utolsó jeleneteinek egyikében az akkor már férfinevet viselő Jesse Goldberg egy félhomályos New York-i metróállomáson életében először harcba száll és halálosan megsebesít egy ilyen disznót, akkor elég nagy volt az olvasói elégtételem. A fiatal férfi nyaki ütőeréből vér spriccel. Társai megmerednek. Jesse Goldbergnek véresre verve és az idegen vértől talpig véresen sikerül egy induló szerelvény kocsijába beugrani. Persze senki ne gondolja, hogy a nők kíméletlensége nem veszi fel a versenyt a férfiak brutalitásával. Ez a könyv ilyen különbséget nem tesz. Az emberi szenvedés hihetetlen mélységét tárja fel, anélkül, hogy a pillantása bármiféle elfogultságtól vagy fájdalomtól egy pillanatra is elhomályosulna.

Jess Goldberg pillantása még attól az egetverő boldogságtól sem homályosulhat el, hogy megtalálja párját, Theresát. A rejtekutakon lopakodó katasztrófa ugyanis éppen ekkor éri el. Talán nagy boldogságában érzi meg, hogy valamit mégiscsak tennie kéne magával, fiziológiai integritását önkéntesen fel kéne adnia, mert ha nem teszi meg, akkor nem fogja elviselni a környezet állandó nyomását. Akkor nem éli túl. A túlélés érdekében két dolgot tehet: férfi hormonokkal nyomhatja teli magát, akkor megváltozik majd az izomzata, kinő a szakálla, és leoperáltathatja a melleit, amivel véglegesen megfoszthatja magát attól, ami. Theresa a fejét rázza, nem akarja ezt. „Én nem akarok egy férfival együtt élni, Jess.” Jess erre azzal érvel, hogy ő a hormonokkal együtt is butch marad, csupán könnyebb lesz az életük. Theresa hűvösen válaszol: „Kéz a kézben megyek veled az utcán, Jess. Ez az én életem, és rohadtul bátor vagyok, hogy azokat szeretem, akiket szeretek. Meg ne kíséreld elvenni a személyiségemet.” Kapcsolatuk a személyiség integritásán áll vagy bukik. Azon, hogy melyikük adja fel. Szakítanak.

A hormonok pedig néhány hónap múltán hatni kezdenek. Jess Goldberg ismét egyedül marad, s ha immár Jesse Goldbergként az utcára lép, frissen növesztett szakálla valamelyest védi. „Bensőleg még mindig én maradtam, mert fogva tartottak a sérüléseim és a félelmeim. A küllemem azonban nem volt a sajátom.” Ismeretlen élmények érik. „Egy asszony idegesen pillantgatott vissza rám a járdán. Lassítottam a lépteimet. Átvágott az utca túlfelére és elrohant. Megrettent tőlem. Ebből meg kellett értenem, hogy a férfi szereptől csaknem minden megváltozik.” Akadálynak még mindig ott vannak szorosan lekötözött mellei. Talál egy zugorvost, aki ezt az utolsó hentesmunkát egy közkórházban, titokban, az ápolónők megvetésétől és bosszújától kísérve elvégezi. Amikor a narkózisból magához tér, ténylegesen megfosztják az utolsó reménytől. Az ápolónők azon nyomban kidobják a kórházból. Igaz, egy akad, aki a lift ajtajában négy fájdalomcsillapítót még a markába nyom. Szakálla van, melle nincs, a világ azonban változatlan. Jesse Goldberg élete mélypontra ér. A következő években ezen a mélyponton fog vesztegelni, bár a mélynek is lesznek még mélyebb pontjai. Leslie Feinberg könyvéből fölpillantva az is mélységesen érthető, hogy a political correctness minek a másik oldala. Egy olyan világrendben van szükség ilyesmire, amelyben nők és férfiak rituálisan arra vannak kényszerítve, hogy ne legyenek emberek.

Az emberré válás folyamatának vannak nagy pillanatai, de tényleg messze van még attól, hogy lezárt fejezet legyen. Az emberről való gondolkodásban a kopernikuszi fordulat valószínűleg még hátravan.

Az elvarázsolt párbeszéd

Egy szerdai napon, 1991. december 18-án, miközben a város felett kavarog a kissé korai hóvihar, a Farkasréti temetőben Verdi Rekviemjének hangjaitól kísérve örök nyugalomra helyezik Aczél Györgyöt. A rettegés és rajongás hosszú korszakának vége, a tárgyilagosságé pedig nem érkezett még el.

Ezen a napon egyetlen cikk jelenik meg az eseményről a Magyar Hírlap „A hír szent, a vélemény szabad” című rovatában a 7. oldalon. „Aczél György halott, s ha a magyar értelmiség nem temeti el, nem beszéli meg, nem beszéli ki: pusztán azért, mert mindenki a saját kis nyomorult, mindenki által ismert életrajzának átmázolásával foglalkozik,” – írja György Péter a lapnak ezen a nyitott oldalán – „akkor a jövőnkből fog e kérdés visszaköszönni.” A nagy budapesti napilapok persze finoman jelzik, hogy az ilyesmi csak eltévedt magánvélemény lehet, hiszen sem előzőleg, sem aznap nem közlik a hírt, hogy mikor és hol temetik Aczél György földi maradványait. Antoniusnak azért tudnia kéne, hogy Caesart hol temesse.

Másnap is csupán a Népszava 4. oldalán találunk hírt az eseményről: „Aczél Györgyöt tegnap délután a legszűkebb rokonság jelenlétében helyezték örök nyugalomra. A család határozott kérésére a Farkasréti temető dolgozói senkinek sem adhattak információt a szertartásról.” Ennek a közleménynek elég élesen ellentmond a Magyar Hírlap V. B. É. szignóval aláírt, érzelmes és bosszús jegyzete, amely nem annyira a temetésről, mint inkább az előző napi György Péter-cikkben követelt számadás elmaradásáról tudósít, de a résztvevők számát azért megadja. „Négyszáz ember bandukolt a hóban, régi politikusok, tudósok, két filmrendező.” S hat év múltán, Révész Sándor Aczél és korunk című könyvéből még mindig nem tudjuk meg, hogy valójában hányan és kik lehettek e résztvevők.

A hírlapi jegyzetet idézve Révész hangja mindenesetre megbicsaklik a hőse iránt érzett részvéttől. Hiszen tényleg az élet nagy és banális igazságtalanságai közé tartozik, hogy az egykori hívek, szolgák, elvtársak, bedolgozók, kedvezményezettek és kegyeltek közül oly sokan nem jöttek el. Ám nem csak az a kérdés, hogy ebben a szövegkörnyezetben indokolt-e a részvét, hanem az is, hogy mi a fontosabb, a szerző érzései avagy ellenőrizhető, tényekhez köthető tudása. Ha négyszáz, akkor az mégiscsak négyszáz. Ennyi rokona ritkán van valakinek. Ha tudnánk, hogy kik jöttek el, akkor azt is tudhatnánk, hogy személy szerint kik a vészesen feledékenyek. Vagy még azt is érzékelnénk, hogy a nagy lapok beteges ignoranciája vajon megegyezik-e a magyar társadalom általános ignoranciájának természetével. S vajon melyik az elsődleges. A magyar társadalom kívánja-e magának az ignoranciát, avagy a lapok erőszakolják-e rá. Az adatok talán szükségtelenné tennék a részvétet, illetve megfoghatóbb, értékelhetőbb alakba öntenék. Ahogy Szabó Miklós írja Révész könyvéről szóló recenziójában (Magyar Narancs, 1997. március 13.), az empátia és a kritikai távlat munkaköri kötelezettsége mindazoknak, akik történelmi személyekről készítenek portrét. Szabó valószínűleg nem úgy érti, hogy előbb a kritikai távlat, aztán az empátia, illetve fordítva sem, hanem valószínűleg úgy érti, hogy egyszerre mindkettőnek működnie kéne. Különben a tárgyilagosságnak nem lesz a mondatokban alakja. Csak látszata.

A rettegés és rajongás korszakában alaposan rögződött az ábrázolásnak ez a másik, látszatokra épített módszere. Ahhoz, hogy valamit közöljek, majdnem mindent el kell hallgatnom, s hogy ne legyen feltűnő ennyi tettetés, olyan életfilozófiát kell keresni hozzá, mely eleve fölöslegessé teszi vagy elhomályosítja az ítéletet. „Ítélet nincs” – mondja a korszak példaszerű művének címe, ami persze keserű ítélet. Az eltolási, áthárítási és elhallgatási stratégia pedig ürügyet szolgáltat arra, hogy a szükséges információkat be se szerezzem vagy teljesen önkényesen értelmezzem. Forrástól az ítéletig különben sem vezethet belátható út, ha egyszer a forrás nincsen megnevezve, az ítélet pedig rá van bízva az olvasóra. Így aztán vissza sincsen út, a forráskritika szükségtelen. Adatot, tudást, kritikai szemléletet, információt alkalom adtán megfoghatatlan személyes érzelmek ábrázolásával lehet helyettesíteni, illetve erre alkalmas filológiai és filozófiai jelek mögött kell eltüntetni. Amitől a mondatnak nem csak dupla jelentése lesz, hanem a lebegő jelentése válik fontosabbá. Ami az olvasó szempontjából azt jelenti, hogy mást ért a mondaton, mint amit a szemével elolvasott. Írói önkényre az értelmezés önkénye válaszol.

A magyar közírásban a sajtószabadság tartós hiánya miatt kialakult egy költészeti és filozófiai panelekből összetákolt, könnyedén értelmezhető, mágikus jellegű jelbeszéd, amely a nyelvet nem csupán átértelmezi, hanem fokozatosan kikapcsolja, gesztusokkal helyettesítheti. Így történhet meg, hogy egy közel sem poétikus személyiség temetésének körülményeiről nyitott archívumok mellett és emlékező kortársak körében sincsen más a kezünkben, mint egy kétes szimbólumokkal megterhelt, érzelmes kép. A hó nem azt jelenti, hogy aznap esett a hó, hanem a végzetet jelenti, mely Révész hősét elérte. S van ugyan élő szemtanú, maga az újságíró, ám a bandukolóknak mégis megnevezhetetlennek kell maradniuk. Vonuló árnyak vagyunk valamennyien. Semmik vagyunk ebben a fehér semmisségben. Élni, kutatni, tudni, közölni ugyan miért lenne érdemes. Révész Sándor valószínűleg ismeri ezeket a belső szirénhangokat. Az irodalmi forrásokat, Vörösmartyt, Vajdát, Adyt valószínűleg szintén ismeri. Invenciózusan nekiveselkedik, megkísérli a kutatást, megkísérli az értelmes, higgadt beszédet, de könyve temetési jelenetében nem a temetéssel kapcsolatos kortörténeti nyomokkal és összefüggésekkel foglalkozik, hanem elérzékenyedve átveszi a szimbolikus képet, és vele együtt az egész jelbeszédet. S hogy a szimbólumokkal való kereskedés titkos interakciója milyen bámulatosan működik, azt éppen Szabó Miklós recenziója mutatja meg, aki Révész gyanútlan érzelgősségét a kötelező empátia működéseként értelmezi.

Aczél György halálával és temetésével kapcsolatban e jelbeszéd néhány fontos kifejezésének a korabeli sajtóanyag alapján magam eredtem a nyomába, mert Révész Sándor könyvének azokról a vastag repedéseiről szeretnék beszélni, amelyeken a puha diktatúra jelbeszéde észrevétlenül átszivárog, olykor egyenesen átömlik a langyos demokráciába.

A nagy napilapok közül a Magyar Nemzet a temetésről semmit nem írt. A halálról is csak valahol hátul, „Napi krónika” című elegyes rovatában, mínuszos hírben értesítette olvasóit. „Meghalt Aczél György. A családtól kapott értesülések szerint, hosszan tartó, súlyos betegség után, 75 éves korában elhunyt Aczél György, az elmúlt évtizedek ismert politikusa.” Egy francia gimnazista talán mégsem mondhatná büntetlenül Richelieu bíborosról, hogy XIII. Lajos ismert udvaronca. A lefokozó gesztusnak, a hír terjedelmének és elhelyezésének ez esetben is súlyosabb a jelentése, mint a puszta hírnek. Ahol az „elmúlt évtizedek” egyik legbefolyásosabb pártpolitikusából, nota bene! államférfijából „ismert pártpolitikust” csinálnak, ott a jelbeszédben járatos olvasók természetesen tudják, hogy ma már tényleg nem érvényes semmi, ami tegnapi. Az elmúlt évtizedeket a saját becses szerepükkel együtt, a saját jól felfogott érdekükben nyugodtan elfeledhetik. A hírbe és annak szerkesztői tálalásába gondosan becsomagolták a művelet elvégzéséhez szükséges életfilozófiát, abba pedig egy politikai közleményt. Szellemi, erkölcsi, ideológiai kötődéseid és kötöttségeid pontosan addig érvényesek, ameddig a mindenkori hatalom kényszere elér vele, így szól az életfilozófia. Most kérem szépen eddig ér, mondja a felettébb realista politikai közlemény. S hogy a jelbeszéd tartalmát illetően ne legyen félreértés, az elkövetkező napokban nem közlik a temetés időpontját és helyszínét. Aki az új rendszerrel is konform akar lenni, annak ilyen fölösleges adatokra nincsen szüksége, a temetés körülményei pedig ne érdekeljék. Magyarán, az újság a demokráciában is az olvasó helyett gondolkodik, s ebben az értelemben felettébb hagyománytisztelő. Miként eddig, most is köp a demokráciára. De jelzi, hogy a demokrácia azon rendszerek közé tartozik, amelyek a köpést eltűrik. Ami így is van.

A Népszabadság egészen másféle arányokat, egészen másféle tónust talál indokoltnak. Balra, lent, az első oldalon, „Meghalt Aczél György” cím alatt közli az elhunyt pártvezető és államférfi vészesen kisméretű fényképét, alatta pedig a zárójeles, kurzivált szerkesztőségi mondatot: „Nekrológunk a 4. oldalon”. Aztán a „Hazai körkép” címfejű, nem kifejezetten politikai és nem páratlan oldalon, ám jobbra, fent, tehát a kevésbé fontos oldal kiemelt helyén, M. G. P. szignóval a kéthasábos, a mai napig minden sorában érvényes nekrológot. A nekrológ tálalásának azonban egészen más a jelentése, mint a nekrológ szövegének. A lap olvasói járatosak a jelbeszéd értelmezésében, nem lepődhetnek meg. A tartózkodó tálalás azt jelenti, hogy az esemény fontos nekünk, bár fontosságát már csak azért sem túlozhatjuk el, mert a hírnek nincsen politikai jelentése. A kötelező tiszteletadástól természetesen nem tartózkodunk, de a saját múltunk lezárt fejezet, mi zártuk le. És a nekrológ sem fogalmaz kevésbé differenciáltan, ám cáfolja a hír tálalásában megnyilvánuló valamennyi állítást. „Igen hosszú, fájdalmas betegség után, 74 éves korában meghalt Aczél György. Halála egy igen hosszú, fájdalmasan beteg művelődéspolitikai korszak végét jelenti. Két évnél több elmúlt azóta, hogy nem csak elveszítette végeérhetetlennek látszó hatalmát, hanem büszkén kihúzott gerinccel lemondott Baranya megyei képviselőségéről, címeiről, rangjairól, visszavonult a betegségbe és emlékei közé. Még nincs készen megbízható számadás arról a hosszú korszakról, amely a kulturális területnek csúfolt magyar művelődés volt 1957–1989 között. Nem jutott idő elszámolni az eredményekkel. Nem jutott idő leszámolni azokkal a bűnökkel sem, amelyeket az értelmiség a szabad alkotás és a szabad élet ellen elkövetett. Ő maga – felesége halála és a trónról való lelépése után – sem jutott el az igazi szembenézés drámájáig. Akik találkoztak vele az utóbbi években, azt állítják: védelmi ideológiával magyarázta tevékenységének 32 évét. Ez emberileg megérthető” – így a nekrológ első bekezdése. S hogy a hírszerkesztő véleményéről és a hatalmi viszonyok felől se legyenek kétségeink, nem közlik a temetés időpontját, nem közlik a helyszínét, a temetés után sem közlik az olvasóval, hogy ezek vagy azok az élők a halottat eltemették. Ami csak azt jelentheti, hogy a nekrológ egyetlen sora sem volt más, mint személyes vélemény. Valami, aminek a lap egészére nézve nincsen konzekvenciája. Mi természetesen helyet adunk a személyes véleménynek, bár köpünk rá, így szól ki a lapból a puha diktatúra pragmatikus filozófiája. Mindenki láthatja, hogy manírjaink változtak valamennyire, de autoritásunk intakt. Szűrjük, inszcenáljuk a híreket, információs hegemóniával diktáljuk a demokráciát, így szól a politikai közlemény.

A magyar közírásban az ignorancia folyamatos, általános és csaknem hézagtalan. Mivel azonban a kultúra nyomjelekben mégis megőrzi azoknak a negyvennyolcas, függetlenségi hagyományoknak a szellemét, amelyek a történet korábbi szakaszaiban a civil cselekvés és öntudat titkos erkölcsi mértékegységének és a néma közmegegyezés egyetlen alapjának számítottak, a különböző pártállású ignoránsok egyöntetű kórusából kihallani e két magányos szólamot. Ezek nem jellemzik, hanem csupán lágyan ellenpontozzák az általánosan elfogadott jelbeszéd gesztusait és kifejezéseit.

Aki az Aczél György haláláról és temetéséről megjelenő közleményeket figyelmesen értékeli, pontosabban megértheti azt a közeget, amelyben Révész Sándor könyve megszólal. A jelbeszéd gesztusai mögött elintézetlen politikai vitákat lát, s szinte katalogizálhatja a magyar társadalom megoldatlan feladványait. Így hangzik a kérdés: lehetséges-e békés átmenet a diktatúrából a demokráciába, ha egyszer a puha diktatúrával oly kevesen voltak elégedetlenek, helyesebben mindenki kedvére elégedetlenkedhetett. Így hangzik a kérdés: vajon nem a puha diktatúra elégedetlenkedő kedélyben fogant mágikus jelbeszéde, monarchikus és bizánci hivatali eljárásai, dzsentri mentalitása és cselédtempója, mindent átható korrupciója teszik-e működésképtelenségig langyossá a demokráciát. Így hangzik a kérdés: lehetséges-e határozottabb, felelősségteljesebb, törvénytisztelőbb demokrácia forradalmi változások nélkül, illetve a demokratikus polgári forradalom hiánya, az ésszerű szakítás és a teljes átrendeződés elmaradása nem karakterizálja-e pontosabban a kispolgáriasodott magyar társadalom igényeit és tűrőképességét, mint a forradalmi változás elszunnyadt vágya és szellemi hagyománya. Így hangzik a kérdés: pénz-e a szabadság, jólét-e a demokrácia. Így hangzik a kérdés: amennyiben a társadalmat nem hatja át a demokratikus közmegegyezés szelleme, mert nem hatja át, akkor vajon nem szükségszerű-e, hogy két autoritárius elképzelés, a nemzeti konzervativizmus és a posztkommunista konzervativizmus között hányódjék, olyan eszmék között, amelyek egyszerre fogják föl idegen erők alattomos kényszereként és titkos céljaik elérésének legitim eszközeként a demokráciát. Így hangzik a kérdés: e látszatokra épített két felfogás vajon egyeztethető-e az általánosan elterjedt európai demokrácia-felfogásokkal. Nem. Holott a látszat tényleg mindenütt nagy úr. Könyvének nagy temetési jelenetében Révész Sándor érzékeny búcsút vesz ugyan hősétől, de nem hogy mélyebbre menne e látszatokban, még a kézreálló sajtóanyagot sem értelmezi.

A jelenet végeztével mindenesetre kitörli a kötelező szerzői könnyeket, s mert élesen váltogatja az érzelmi szempontokat, az utolsó négy oldalon empátiából ismét kritikai távlatra vált. A rövid, négy oldalnyi fejezetnek a Levezetés címet adja. Megjelöli benne munkájának műfaját, körülhatárolja munkájának jellegét, és világosan kijelöli munkájának leglényegesebb sarokpontjait. Ha szigorúan vett történeti munkát írna, biográfiát, monográfiát, és nem publicisztikát, akkor mindezt egy körülményesen unalmas előszóban illene megtennie. Révész jól érti az írás dramaturgiáját. Könyvét vitairatnak szánta, s esze ágában sincsen az első oldalakon ellőni a puskaport. Könyvének négyszáztizenhat oldalán alig van történelmi vagy politikai eszmefuttatás, általánosságokkal nem fárasztja, inkább azonnal élesen megformált drámai ellentétek közé taszítja az olvasót. Csak könyve legvégén árulja el, hogy miért és milyen eszközökkel tette. Mikor átcsábított már egy idegen életen, és szerző, olvasó beleérne a saját személyes élete kellős közepébe. Addig megfürdet az ellentétek hidegében, megfürdet az ellentétek melegében. Teheti, mert könnyedén ír, lebilincselőn, van rá füle, szeme, hogy az érdeklődő kortársnak miből mennyi kell. Néha egyenesen elveszejt, felőröl neutrálisan tiszta, egyenletes stílusának és vaskos kiszólásainak két végletével. Visz, és hányódok vele. Habár az utolsó négy oldalig még az sem tudható pontosan, honnan hallatja hangját, van-e személye, vannak-e politikai nézetei, vagy csupán ez az állandó átcsapás. S különben is, mi ez az örökös tompa visszhang a mondatokban? Mit akar hősével, velünk, s ha már itt vagyunk, hol vagyunk?

Az utolsó kérdésre sajnos könyvének utolsó fejezetében sem válaszol.

A megelőző négyszáztizenhat oldalon természetesen a tézisei visszhangoznak olyan tompán a mondatokban. Ezeket most nyíltan megadja, amivel igen szimpatikussá teszi magát. Azt mondja, hogy anyagát a kádárizmus három ismert magatartásmintája szerint rendezte el. Apologetáknak azokat nevezi, akik a diktatúrát adottságként fogadták el, s azon fáradoztak, hogy ezen belül a viszonyok a lehető legoptimálisabban rendeződjenek. Ezek közül kerültek ki Aczél György hívei. Demokratáknak azokat nevezi, akik az optimalizálási törekvésekben nem láttak mást, mint a diktatúra szemérmetlen szolgálatát, s a közjóra irányuló ténykedést kizárólag a demokratikus normák szempontjai szerint ítélték meg. Ezek közül kerültek ki Aczél György ellenfelei, akiket ő hol személyes ellenségének tekintett, hol intim beszélgetőpartnerének. Dualistáknak azokat nevezi, akik nem adottságokban és normákban gondolkodtak, hanem a nemzet kategóriáját a rendszer kategóriája fölé helyezve választottak helyes és helytelen, célszerű és szükséges, jó és gonosz között. Ezek közül kerültek ki Aczél György azon titkos ellenségei, akik a jó elérése érdekében simán együttműködtek ugyan vele, s ezért szívesen démonizálták jellemét és világfelfogását. Révész végezetül még azt is elárulja, hogy a demokraták „szemléletétől tudja legnehezebben és legkevésbé eltávolítani magát, bár igyekszik ezt is kritikailag szemlélni”.

Abban nem kételkedem, hogy a szerző legszemélyesebb meggyőződése így diktálná, ám egyrészt nem értem, hogy miért kéne valakinek eltávolítani önmagát a saját demokrata meggyőződésétől, másrészt nem értem, hogy az eltávolodás programozott kudarcát miként ellensúlyozhatná kritikai szemlélettel. Vagy ha sikerülne is kritikai szemlélettel eltávolítania önmagát a saját meggyőződésétől, s nem lenne többé demokrata, akkor vajon milyen új pozíciót venne fel. Nem fölösleges szőrszálhasogatás erről beszélni, hiszen könyvében ténylegesen követi ennek az elvnek a sajátos logikáját, bár az elvégezett műveletnek aztán egészen más lesz a tartalma, mint ahogy maga is gondolhatná. Hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik magatartásmintát követve, módszeresen semlegesíti önmagát, és a saját politikai pozícióját egészen az utolsó fejezetig tényleg csaknem nyomtalanul sikerül eltüntetnie. Olyan tárgyilagosságra törekszik, amit én inkább egy virtuális tér semlegességének neveznék. Ide bejutni, ezt elérni, ehhez speciális eszközök kellenek.

Könyvének reális terében egy kettős (kritika contra empátia), és egy hármas (apologeta contra demokrata contra dualista) ellentétet forgat egymásba, s az egymásbaforgatást mechanikusan ismételgeti. A három magatartási minta mindegyikével empatikus viszonyba keveredik, s így minduntalan kritikus viszonyba kerül a másik kettővel. Addig forgatja ezeket az ellentéteket Aczél György valamennyi leltárba vett ügyével kapcsolatban, amíg mindhárom magatartásminta szempontjából végig nem megy rajtuk kritikával és empátiával. Kritikával semlegesíti az empátiát és empátiával a kritikát, ezekkel pedig mindhárom magatartási mintát. Nem kétlem, látom, hogy elvégezhető egy ilyen művelet, a baj csak az, hogy Révész négyszáztizenhat oldalon kitartóan úgy tesz, mintha egymással ténylegesen egyenrangú, valódi ellentétek drámai ütköztetését végezné el, holott valójában a puha diktatúra jelbeszédének megfelelő látszatellentéteket ütközteti.

Az én elképzelésem szerint a demokrata tárgyilagossága másként nézne ki. Kritikát és empátiát mindenképpen egyszerre kéne működtetnie, és a három magatartási mintát, minden emberi számítás szerint, nem tekinthetné egyenrangúnak. Azt mondaná, hogy az egykori vitának ez a hármasság volt ugyan a látszata, de nem erről volt szó, s most aztán a vita végképp nem erről szól.

A „dualista” ugyanis sem az „apologeta”, sem a „demokrata”, de még a saját elvei szerint sem volt rendszersemleges. A mai napig nem az. A „dualista” a szocializmust elvileg nem fogadhatta volna el, s különösen 1956 után nem. S hogy ezt megértsük, már az elnevezéssel kapcsolatban bonyolult fordítási műveletet kell elvégeznünk, mivel Révész olyan nacionalistára gondol, akit a könyv függelékeként az „Internetto”-n közölt politikai bizottsági jegyzőkönyvekben a tanácskozó tagok az egyszerűség kedvéért fasisztának neveznek. Az a nemzeti konzervatív vagy nemzeti radikális, akit Révész „dualistának” nevez, valószínűleg azért fogadta el a szocialista rendszert, mert a polgári demokrácia jogilag garantált individualizmusában nem látta biztosíthatónak a nemzet primátusát, illetve a szocializmus kollektivizmusában mégiscsak több lehetőséget látott arra, hogy legalább a nép gumírozott fogalmának segítségével biztosítsa a nemzet elsőbbségét az individuummal szemben. De az „apologetának” is éppen ezen a ponton támadtak a legnagyobb nehézségei a saját rendszerével. Amint tettlegesen és az ő aktív közreműködésével életbe lépett Brezsnyev doktrínája a korlátozott függetlenségről, az „apologetának” sem volt többé lehetősége a saját megszokott cinizmusát és legitimált karrierizmusát a pragmatizmus politikai elveivel megnemesíteni. De nem is választhatta el tőle többé. A pragmatikus politikai gondolkodás a szemérmetlen karrierizmus és a határtalan cinizmus fedőnevévé változott. „Apologeta” és „dualista” nem is föltétlenül politikai meggyőződéstől vezetve e fedőnév alatt reformista maradhatott, holott legalábbis 1968 nyarától kezdve tudva tudhatta, hogy nincsen többé mit megreformálnia. Így alakították ki közösen a szocialista pragmatizmus mélységesen korrupt és máig pusztító gyakorlatát. De a megrögzött „demokratának” sem volt kényelmes a helyzete. A nagy világrendszerek békés egymás mellett élésének mindenképpen ésszerű elve csak kettős erkölcsi mérték és az ennek megfelelő kettős könyvelés segítségével volt egyeztethető az alapvető emberi jogokon alapuló demokráciák és az ezeket a jogokat elvető, megcsúfoló vagy megkerülő szocializmusok között. A demokrata nem törekedhetett arra, hogy a nagy világrendszerek emberjogi viták miatt atomfegyverekkel essenek egymásnak. Ezért teljes szellemi elszigeteltséggel és egzisztenciális bizonytalansággal kellett számolnia. Miközben harcias elveket hangoztatott a színpadon, lényeges kérdéseket nem érinthetett, visszavonult és csöndesen sutyorgott a színfalak mögött. Ha nem vállalta ezt a kettősséget akkor kasztrálta önmagát. És ebből a csapdából igen kevesen kerültek ki erkölcsileg érintetlenül.

A vita egész Európában arról szólt, hogy van-e a demokráciának reális alternatívája, s vajon az alternatíva megjeleníthető-e a megvalósult szocializmusban. A demokráciának azonban csak akkor lehetett volna reális alternatívája a szocializmusban, ha az „apologetáknak” sikerült volna megvalósítaniuk a szocialista demokráciát vagy a „dualistáknak” sikerült volna úgy biztosítaniuk a nemzet primátusát a szocialista demokráciában, hogy mégse legyenek nyíltan nemzeti szocialisták. Most is csak akkor szólna a vita másról, ha Francis Fukuyama elméletének igazolásaként a demokrácia végleges győzelmével tényleg a végére ért volna a világtörténelem. Láthatóan nem ezt tette. Ezért meggondolkodtató, hogy Révész Sándor e folyamatok ábrázolása helyett miért a hamis ellentétek statikus szimmetriáit működteti. Miért erőszakol ki magából egy olyan tárgyilagosságot vagy pártatlanságot, amivel nem csak önmagát, hanem a kádárizmus politikai realitását is sikerül megkerülnie. Vele ellentétben én úgy látom, hogy a folyamat ábrázolása még sok meglepetést tartogat. Ennek a folyamatnak volt eleje és volt vége. Senki nem jött ki belőle úgy, ahogyan bement.

Mégsem mondanám, hogy Révész téved. Módszerével inkább az egykori reformer szocialisták igen képlékeny és kétes demokrácia-felfogásához közeledik, aminek szintén van karakterisztikus politikai jelentése. A reformerek a kádárizmus utolsó két évtizedében azt gondolták, hogy a szocialista demokráciát a korlátozott függetlenség keretei között úgy lehetne mégiscsak megcsinálni, ha elkerülnének mindenféle ideológiai, vagy akár politikai ítélkezést, miközben szabaddá tennének csaknem minden személyes véleményt, amit sajtószabadság hiányában úgy lehetne elérni, hogy mindenkinek igazat adnának személyesen, és mindenkit megcáfolnának ideológiailag; határozottan csupán gazdasági és pénzügyi kérdésekben döntenének. Révész Sándor a módszertani közeledéssel önkéntesen visszalép a kádárizmusnak abba a terébe, amelyből programja szerint ki akart volna lépni. Könyvének utolsó fejezetéig minden fordítva, a puha diktatúra általánosan elfogadott gondolkodási mechanizmusának törvényei szerint működik. Mindenkinek megvan a maga igaza. Nem lehetnek preferenciái, nem jelölhet meg nyíltan prioritásokat, az ellentéteket szimmetrikusan kell kezelnie, nem derülhetnek ki személyes vonzalmai és ellenszenvei, s főleg nem kutathat, hanem csupán a kanonizált ismereteket rendezgetheti. Aczél György kora valóban korunk. E jelenidejűség szomorú bizonyítéka, hogy Révész még mindig realitásnak nézi az egykori látszatot, és nem a felhalmozott anyag súlya préseli ki könyvének módszerét, hanem módszerének mechanikus működtetéséhez anyagokra van szüksége.

Könyvének utolsó fejezetében Révész azt mondja, hogy ez „egy kezdeményező könyv. A közelmúltról való diskurzus megújítását próbálja szolgálni, és a közelmúltról való diskurzus befulladása ihlette.” Szerinte a „diskurzus befulladásának legfőbb oka a harci gondolkodásmód megrögzülése. Az, hogy a diskurzust a valós, vélt vagy konstruált tények hadrendbe szervezésének spontán vagy tudatos törekvése irányítja. Ez a könyv kísérlet e harci gondolkodásmód hűtésére. Ott, ahol az a legtüzesebb: Aczél tevékenységénél. Ebben a diskurzusban az Aczél-apológia és az Aczél-démonológia a legkidolgozottabb elempár. Ez a könyv annyit ér, amennyire megnehezíti az Aczél-apológia és az Aczél-démonológia helyzetét.” És szeretné, „ha lenne már ennek a rongyos magyar demokráciának a diktatúra bukása után hat-hét évvel egy kis önbizalma a múlt szemlélődő szemléletéhez, az értéktartó kontemplációhoz.” Semmi kétség, valóban egy lehetséges párbeszédet óhajt felébreszteni. És semmi kétség, egy igen érzékeny ideget valóban eltalált. Sikerkönyv, ami a Sík Kiadó szíves közlése szerint március végén két kiadást, és összesen mintegy 5500 eladott példányt jelentett. A könyvet jelentős személyiségek recenzálták azonnal. Amiből az következik, hogy csaknem minden feltétel adott, hogy legalább szűk körben megtörjük a rettenetes varázslatot, és végre emberi nyelven beszéljünk a saját múltunkról.

Harc tényleg van. Ennek „legtüzesebb pontja” azonban egyáltalán nem Aczél György tevékenysége. Hadrendek is vannak, de a harc valódi és véres tárgya furcsa módon csaknem változatlan: vannak-e még lehetőségei és tartalékai a demokráciának egy globalizálódó világban? A demokrácia fogalmában vajon nem lötyög-e kínosan a nemzetállam. Vajon a nemzetállam fennmaradása szempontjából nem lenne-e mégis jobb a diktatúra és a nyílt vallásháború? Van-e szerepük még a nemzeti kormányoknak, avagy a helyi választások bohóctréfának tekinthetők-e? Amikor a választók pártot választanak, vajon tudják-e, hogy miben döntenek és miben nem döntenek, ha egyszer a nemzeti kormányoknak korlátozott a hatáskörük? S ha elismerjük, hogy a pártok és a kormányok szerepe igen korlátozott, mondjuk annyi, mint egy közlekedési rendőré, akkor vajon e korlátozott szerepek milyen alapon kapcsolhatók össze? Megteremthető-e, s ha igen, akkor kívánatos-e, s kinek kívánatos az egységes Európa? Vajon a demokratikus jogokat erősíti-e, avagy azok hatalmát, akik a nemzeti kormányok függetlenségét még inkább korlátoznák? S amennyiben úgy ítéljük, hogy egy ilyen egység valamilyen alapon kívánatos, akkor miként illeszkedjék Magyarország egy ilyen szerkezetbe, és a horthysta vagy a kádárista hagyománnyal egyáltalán beleilleszthető-e?

Számomra ebből a szempontból éppen az a feltűnő, hogy Aczél György tevékenysége már halála pillanatában is alig valakit érdekelt. Ennek oka valószínűleg nem csupán az átalakulást kísérő szükségszerűen tömeges árulás, hitszegés, szégyen és a mindezekből következő általános ignorancia. Ellenkezőleg. Az általános ignorancia Aczél Györggyel kapcsolatban is annak bizonytalanságát jelzi, hogy akkor most az illegalitásból előlépve miként kell nyilvánosan úgy döntenem, hogy a folyamatosság ne szakadjon meg teljesen, vagy miként tarthatom fenn a folyamatosság látszatát. Hiszen a valódi vita már akkor is másról szólt, amikor Aczél György tevékenysége sokakat személyesen érdekelt, s valamennyiünket személyesen érintett, habár e sokak közül csak igen kevesen beszéltek e vitás kérdésekről valódi nyelven. A látszólagosság ebből a szempontból is Aczél György egész tevékenységének legfigyelemreméltóbb vonása. Tevékenységével egyrészt azt a látszatot keltette, mintha elkerülhetetlennek látná a szocializmus izolációját, s a modernizációt már csak azért is szeretné feltartóztatni az országhatárokon, mert az nincsen el a nézetek egyenrangú sokfélesége nélkül, amit ő személyesen nem tűrhet el, másrészt ugyanezt elkerülhetetlennek látná és támogatná azokat a reformista törekvéseket, amelyek az izoláció felbontásával egészen a szociáldemokrácia keretébe tágítanák a rendszert. Működésének nem csak lételeme volt ez a lebegtetés, de meg is követelte, hogy mások is lebegtessenek.

„Apologetákkal” körülvéve szervezkedett, lázasan tárgyalt „dualistákkal” és „demokratákkal”, de nem valószínű, hogy tisztában lett volna vele, mit miért tesz. Az ellentétes nézetek állandó lebegtetésével kialakított egy virtuális világot, amelyben minden jelenséget másként kellett megnevezni, mint ahogyan megjelent. Mintha egy mondatnak csak kontextusa lenne, de nem lehetne magát a mondatot kimondani. Ez megfelelt ugyan az erőviszonyoknak, de nem a realitásnak. Révész ezzel szemben mintha inkább azt mondaná, hogy volt egy igen furcsa ember, aki azt a rendszert akarta meggyőződésből megmenteni, amelyet tudatosan megdöntött. Ami így nem igaz. A dolognak szerintem egészen más volt a logikája. Aczél György a nagy lebegtetésben hol közelebb került a polgári demokrácia veszélyes hagyományaihoz, s egyidejűleg azt a látszatot keltette, mintha fényévnyi távolságban állna tőlük, hol megközelítette a dogmatikus kommunizmus nem kevésbé veszélyes hagyományait, s egyidejűleg elkötelezettségi rohamokat imitált a szocialista demokrácia iránt. Aczél György személyével kapcsolatban ezért pontosan úgy viselkedtek ellenfelei és hívei, mint ahogy ő a realitással.

Személyesen azok is utálták, akik szerették, illetve mindenki, aki valamiként kapcsolatba került vele, kötelességszerűen hírül adta, hogy tevékenységét és személyét tulajdonképpen megveti. Hívei és ellenségei között ebben nem volt különbség. Még leghűségesebb munkatársai is szükségét érezték, hogy a háta mögött szidalmazzák, mert így legitimálták magukat a közvélemény előtt, amely őt megvetette. Ebben egyébként szintén hűségesen követték gazdájukat, aki aztán végképp nem volt „apologetája” önmagának. Minden adandó alkalommal tudatta mindenkivel, hogy valójában a titkos függetlenségi háború derék harcosa, s mindent másként gondol, mint ahogy mond. Egyetlen ember volt, aki ebben a jól kiépített hierarchiában nem vállalhatta az elégedetlenkedő közreműködő hősies ellenállói szerepét, bár Moszkvában nem tehetett mást, mint hogy a magyar társadalom igényeinek közvetítőjeként maga is gyakorolja ezt a túlélési technikát: Kádár János. Kivételes szerepét folyamatos árulásaival és a gyilkosságok sorozatával váltotta meg.

Éppen ezért azt sem hiszem el Révész Sándornak, hogy Aczél György „determinált mellékszereplő” lett volna a szocialista rendszerben. Kádár mellett ő volt bizony a legfontosabb főszereplő. A mai napig használt jelbeszéd közvetítésével nem csak visszahárította a magyar értelmiségre Kádár János árulásainak és gyilkosságainak egész történelmi felelősségét, hanem magának a jelbeszédnek a kidolgozását és ennek elfogadtatását is neki köszönhetjük. Nem arról van szó, hogy közben ne lett volna jó családapa. Biztosan az volt. De sikerült elfogadtatnia a saját, látszatokból összetákolt virtuális világát. A levert forradalom után tíz év nem telt el, s a magyar értelmiség legragyogóbb koponyái úgy álltak ott a saját duplafenekű mondataiktól elhülyülten, mintha ugyan Kádár Jánost nem az oroszok kényszerítették volna, hogy utólag hívja be őket, hanem talán tényleg ők maguk is kívánták volna, hogy visszajöjjenek és az egyetemes jó érdekében igázzanak már le minden magyart. Illyés Gyula, Déry Tibor, Németh László és Lukács György azért nem akárki. Velük is elfogadtatta, hogy a fegyverek realitása erősebb, mint a gondolkodás szabadsága, s ezért a túlélés szempontjából a tagolatlan jelbeszéd fontosabb a tagolt beszédnél. Az elfogadtatás módszere inkább üzleti volt, mint ördögi, de mindenképpen Aczél György szabadalmaztatható politikai találmánya. A rendszernek az ő közvetítésével sikerült a saját farkát leharapnia.

Az Aczél-démonológiát pedig közel sem a „dualisták” találták ki, bár kétségtelen, hogy megegyezéseik és alkudozásaik súlyát ők is csak úgy tudták elviselni, ha áthárították rá a felelősségüket. A démonológia megalapozásában legalább olyan szenvedélyesen működtek közre a „demokraták”. Nem beszélve az „apologetákról”, akik alattomosan szállították a tűz közeléből azokat az aktuális híreket, amelyeken a „demokraták” és a „dualisták” kedvükre háboroghattak. Ennek megvolt a logikája. Az „apologeták” ezzel a fontos szolgálatukkal biztosították helyüket a függetlenségi háború titkos hierarchiájában. Egy gazember, de rendes fiú. Még most is a fülemben csengenek ezek a sajátos mondatok. Még azt az állítást is megkockáztatom, hogy az „apologeták” érzelmileg ezen az egyetlen ponton találkoztak a „dualistákkal” és a „demokratákkal”. Ami azért elég erős kötődés volt ahhoz, hogy a magyar társadalomban ne csak rögződjék a kádárista jelbeszéd, hanem át is vegye a beszéd szerepét. A reformizmust stabilan összeépítették a negyvennyolcas, függetlenségi hagyománnyal. S ezzel aláásták az erkölcsi közmegegyezést. Mivel pedig egyetlen politikai metódust ismertek, a sajátjukat, annak pedig jól ismerték erkölcsi értéktelenségét, sikeresen devalválták a politika fogalmát.

Maga Révész beszél könyvében arról a Kenedi János által kezdeményezett, tehát a demokratikus ellenzék legbensőbb köréből származó akcióról, miszerint mindenkinek egy forint büntetést kell fizetnie, aki Aczél György nevét a szájára veszi. Világos, hogy Kenedi egy olyan folyamatot akart megállítani, amely most más előjelekkel, de Révész könyvéből ismét előbújt. Szerette volna elérni, hogy az egzisztenciálisan és emocionálisan kiszolgáltatott magyar értelmiség ne egy esendő személyt lásson, ne személyes ellenséget, ne rémet, ne fondorlatot, hanem vegye észre a rendszerspecifikus jelenséget a személyben. Akit egyébként csak a rendszerrel együtt tüntethet el. Lépjen ki hát a kádárista látszatok közül. Hagyja el a jelbeszédet. Erre az egészen kicsi absztrakcióra pedig nem csak a nemzeti konzervatívok és a nemzeti radikálisok nem voltak képesek, hanem néhány kivételes személyiségtől eltekintve a demokratikus ellenzék tagjai és szimpatizánsai sem. Nem beszélve a reformistákról, akik egzisztenciálisan voltak érdekeltek abban, hogy rendszerspecifikus jelenségeket ne fedjen föl senki, hiszen akkor saját személyes tevékenységük hitele veszett volna el, vagy utána kellett volna menniük felismerésüknek. Mindezekre az egykori jelenségekre és folyamatokra vonatkozó általános amnézia szintén rendszerspecifikus jelenség. Megmutatja a puha diktatúrát, amint megkísérli belebetonozni magát a langyos demokráciába. Csak ebből a szempontból érthető, hogy az önmagát demokratának nevező Révész vizsgálatainak módszerét miért közelíti mégis ennyire a reformisták egykori módszeréhez.

Amikor a magyar választópolgárok többsége a reformisták bázisára támaszkodó szocialistákra adta a szavazatát, akkor jól megfontolt érdekeitől vezérelten az emlékezetkihagyás folytonosságára szavazott. Amikor a demokratikus ellenzék szimpatizánsainak körére alapozott demokrata párt koalíciós partnerként csatlakozott a hivatásos amnéziások szervezett rendjéhez, akkor óhatatlanul deklarálta, hogy neki is van mit felejteni. Révész felszólít az emlékezésre, módszerével azonban rögtön az emlékezet útjába áll. A felfokozott „harci gondolkodásmódot” szeretné hűteni, s ennek érdekében hősiesen megnevezi a látszatot és megküzd a fantomokkal. Ami szintén nem hiba, nem tévedés, hanem szimptomatikus jelenség.

Mára a magyar választópolgárok számára bizonyára elég világos, hogy sem a horthysta, sem a kádárista restauráció nem válasz, még csak nem is válaszkísérlet abban a világméretű vitában, amely valódi, élő, definiált fogalmakkal operáló, s ezért egymásba átfordítható nyelveken folyik. Révész valószínűleg érti, hogy a múlt feldolgozása nélkül nincsen közös nyelv, nyelv nélkül nincsen párbeszéd, és nincsen olyan langyos demokrácia, ahol a nyelvet úgy lehetne a jelbeszéddel behelyettesíteni, hogy ne köszönjön belőle vissza tettlegesen a diktatúra. A saját munkáját illetően mégsem találja az egyszerű orvosságot. Könyvét módszeresen félreolvasó recenzensei közül pedig egyedül Heller Ágnes jegyzi meg elfogódottan és csöndesen „Egy tényregény dicsérete” című cikkének végén (Magyar Hírlap, 1997. március 20.): „vajon a magyar értelmiségi nem gondolkodik-e ma is azon, hogy mit fognak saját pártjában róla tartani, ha történetesen pártjára való tekintet nélkül azt mondja ki, amit gondol? Aczél korában lehetett azzal mentegetődzni, hogy a magyar kultúra értékeit csak így lehet védelmezni. De mi ma a mentségünk?”

Semmi.

Tudom, hogy mindaz, amit az itt következőkben mondani fogok, részletezettsége miatt inkább rögeszmésen hangzik, mint józanon. Mégis fellapozom Révész Sándor könyvét a nekem legbensőségesebben ismerős történetnél, a 180. oldalon, és mondom. „Az írószövetségi közgyűlést követő hétvégén egy nem kevésbé jelentős összejövetelre került sor Leányfalun” – írja Révész. „Május 30–31-én Leányfalun találkoztak az Eszmélet című reménybeli lap munkatársai és szimpatizánsai.” Ami valóban így volt, megerősíthetem. Ám a résztvevők listája, amelyet Révész „a TKKO által készített lista szerint” ad közre, emlékezetem és ismereteim szerint hibás. A listán szereplők közül nem volt ott Nemes Nagy Ágnes, nem volt ott Lengyel Balázs, nem volt ott Tandori Dezső, nem volt ott Orbán Ottó és nem volt ott Örkény István sem. Érdekes kérdés lenne, hogy miért kerültek föl mégis erre a listára. Ezzel szemben ott volt még a találkozón, mégis hiányzik a pártközponti listáról: Ajtony Árpád, Bíró Yvette, Bojtár Endre, Csaplár Vilmos, Fogarassy Miklós, Hankiss Elemér, Jancsó Miklós, Jánoskúti Márta, Kende János, Kenedi János, Konrád György, Lángh Júlia, Levendel László, Szörényi László és Voigt Vilmos. Az sem lenne érdektelen kérdés, hogy ők miért maradtak le a listáról. „A pártközpontban a TKKO egyik munkatársa (ki tudja, miért Borbély Sándornak, az akkor még csak nem is KB-tag csepeli párttitkárnak a társaságában) figyelmezteti Horgas Bélát, hogy az ilyesfajta összejövetel egyáltalán nem kívánatos, és ő felel mindenért, ami az összejövetelen elhangzik” – így Révész következő mondata. A valóság azonban az én tudtommal az, hogy Horgas Bélát a találkozó előtt a pártközpontban senki senkinek a társaságában nem figyelmeztette semmire. „Az összejövetelen az hangzott el, amit a résztvevők az Eszmélet című lapvállalkozásról körkérdés alapján szóban és írásban gondoltak…” – folytatja Révész a maga históriáját, ami megint csak nem felel meg az emlékeimben élő valóságos történetnek. A körkérdés, amelynek válaszait Révész nagyvonalúan beleszerkeszti a leányfalui találkozás eseményeibe, jóval korábbi. A valóság az, hogy Bojtár Endre a szabad ég alatt, a földön ülve tartott rövid vitaindítót, amelynek szövege ma is föllelhető. Az igazi vitát azonban nem ez a szöveg váltotta ki, hanem a késve érkező Jancsó Miklós szokatlanul határozott szónoklata. Lenin Állam és forradalom című művének tanulmányozását javasolta a megjelenteknek. „Az összejövetel után Horgas rendőrhatósági figyelmeztetésben részesült” – írja a következő mondatban Révész. Horgas a szó jogi értelmében nem részesült rendőrhatósági figyelmeztetésben, bár kétségtelen, hogy a rendőrségen megfenyegették, de nem akkor, hanem máskor, és másért.

Révész tévedéseinek logikája, legalábbis ezen az egyetlen oldalon, a módszeréből következik. A legkönnyebben hozzáférhető anyagok részleteit rendezi egymás mellé, függetleníti magát a kronológiától, nem ellenőrzi forrásainak hitelességét, nem rekonstruál, hanem mintha fikciót írna, konstruál. A kádárizmus hosszú és kietlen éveiben mégsem voltak olyan gyakoriak az ilyen értelmiségi találkozók, hogy a résztvevők listájának hitelessége ne lenne érdekes, s ne lenne fontos, hogy valójában miről is folyt egy ilyen helyen az elvarázsolt párbeszéd. Talán az sem teljesen érdektelen, hogy a korszak legjelentősebb magyar filmrendezője milyen szempontból bírálta az összejövetel résztvevőinek elképzeléseit a szabad és független lapalapításról, s ezek a fűben heverésző emberek miként válaszoltak a kritikára. Ha valaki ennek utána menne, akkor feltehetően nem elégítené ki többé a három magatartásminta statikus sémája, hanem megmozdulnának az emberek és a folyamat érdekelné. Talán világosabban látná, hogy azokban az években milyen kíméletlenül működött a kis engedmények kiharcolásának és a nagy privilégiumok görcsös védelmének reformista logikája, s ez milyen élesen szemben állt a szabadságjogokért folytatott nevetséges, görcsös és gyönge küzdelemmel.

S talán még ennél is fontosabb, Révész könyvének egészét mélyebben érintő kérdés, hogy miként kerülhetett a pártközpont illetékes munkatársainak asztalára egy ilyen nyilvánvalóan hamis jelentés és egy ilyen sokrétűen hamis lista. Vajon az illetékes osztály tisztviselői hamisították-e, vagy a belügyes besúgók dolgoztak-e ilyen képtelenül slamposan? Amikor pedig azt állították, hogy ezek vagy azok megjelentek a találkozón, holott nem jelentek meg, akkor volt-e valamilyen politikai céljuk a hamisítással, míg mások nevét vajon politikai célzattal emelték-e le a listáról? Megbízottjuk biztosan ott volt a találkozón, hiszen a listán olyan házastársak és élettársak nevei is szerepelnek, akik nem voltak hivatalosak, s csak véletlenül keveredtek ki Leányfalura. Amíg ezekre a kérdésekre nincsen válasz, addig nagyon keveset tudhatunk a diktatúra mechanizmusáról, és szinte semmit arról, hogy mi lehetett ebben a mechanizmusban Aczél György helye és szerepe. Révész a kérdésekre nem hogy nem válaszol, fel sem teheti a kérdéseket, mert nem veszi észre, hogy hamis a listája. Valószínűségekkel játszik, kedvesen kompilál. S ez aztán könyvének legérzékenyebb pontjain viszi őt a jégre. Ha elfogadjuk módszerét, akkor biztosan folytatódik az elvarázsolt párbeszéd.

„Itt az ideje szembenéznünk azzal a kérdéssel, hogy milyen kapcsolata volt Aczélnak a belüggyel, a titkosszolgálatokkal” – írja könyvének Belügyek című fejezetében Révész. Azt is tudja, hogy „a nyolcvanas években formális kerete is van az együttműködésnek, az ellenzékkel foglalkozó operatív bizottság, amelyben nem a belügyé, hanem a kultúrpolitikáé a vezető szerep. A bizottságot Aczél beosztottja vezeti, és a tevékenységéért politikai bizottsági szinten Aczél György a felelős.” Harangozó Szilveszter személyében megnevezi Aczél belügyi kapcsolatának azt a láncszemét, amely csaknem a szocialista rendszer összeomlásáig biztosította kivételes helyét a kádárizmus mechanizmusában. A fejezet rövid, s nem is egészen arról szól, amit a címével ígérne. Néhány anekdotát kapunk és a szokásos svádát, retorikát, dikciót. Könyvének utolsó fejezetében aztán megismétli a magyarázkodást is. „Szinte felmérhetetlen az az információ-mennyiség, amelyhez nem juthattunk hozzá: az egész hatalmas Aczél-hagyaték, az eltűnt hivatalos iratok, jegyzőkönyvek tömege, a belügyi levéltárak érinthetetlen részlegei, a politikai bizottság magnószalagon rögzített kutathatatlan vitái, a tanúk, akik már nincsenek köztünk, akik köztünk vannak, de nem fogadják a kutatót, akik fogadnák a kutatót, de az nem tud róluk.” Ha mindez igaz lenne, akkor sem lehetne magyarázatként elfogadni. Ám bizonyos pontjain csak akkor lehetne igaz, ha a Belügyminisztérium központi irattára folyamatosan megsértené a kutatásra vonatkozó 1995. évi törvényt, és a törvénysértéshez az adatvédelmi biztosnak sem lenne egyetlen szava sem. Ami alig hihető.

A kádárizmus varázslata addig fog tartani, amíg a puha diktatúra ténylegesen működő mechanizmusának részletei homályban maradnak. Addig azonban a demokrácia langyos marad. Abban ugyanis a diktatúra tényleg különbözik a demokráciától, hogy nem személyiségek felelős tevékenysége adja a mechanizmusát, hanem fordítva. Révész Sándor Aczél személyiségénél kezdi a vizsgálatot, úgy, ahogyan egy rendes politikai életrajzban illik. Nem föltétlenül a felületessége miatt, de ezzel a módszerrel nem jut nagyon messzire. Kicsit úgy néz ki, mintha elirigyelte volna a nagy hagyományú francia és angol életrajzírók előadásmódjának elbűvölő könnyedségét, s valami hasonlóhoz vannak is képességei. De nem csak a források állapotának különbözőségét nem vette figyelembe, hanem a demokratikus és a diktatórikus rendszereknek ezt az alapvető különbségét sem. Vizsgálataiból az a szomorú felismerés hiányzik, hogy a diktatúrák működtetéséhez szükség van ugyan bizonyos típusú személyiségekre, ám a diktatúra csak nagyon szűk keretek között válogat, és soha nem a személyiséget, hanem annak bizonyos tulajdonságait használja. Addig, ameddig. A diktatúrának eleve adott, statikus a mechanizmusa, s ezért megadott helyeket tölt ki élő emberekkel. Ilyen értelemben Aczél György tevékenysége valóban nem önálló tevékenység, de azt azért nem lehet mondani, hogy a kádárizmus „determinált mellékszereplője” lenne.

Ma már alig használatos kifejezéssel élve, inkább azt kéne mondani, hogy Aczél György rossz jellemű ember volt, s azokkal a tulajdonságokkal válhatott a kádárista túlélési stratégia zsenijévé, amelyek összefüggésükben kiadták a rossz jellemét. Ezért válhatott rendszerspecifikus jelenséggé, magyarán valamennyivel rosszabbá, mint amennyire rossz egyetlen személy lehet. Aki kapcsolatba került vele, annak kényszeredetten vagy készségesen, de magának is ezekhez a tulajdonságokhoz kellett idomítania a saját alkatát. Emberileg az is érthető, hogy túlélési kényszer híján erre ma már senki nem emlékezik szívesen. Pedig senkinek nem kéne félnie az emlékezéstől. A kádárista túlélési stratégiának ma már nem a realitása vagy a szükségessége a kérdéses, hanem ma és már akkor is a működési mechanizmusa és a morálja. Nem az a kérdéses, hogy lehetett-e másként működtetni, hanem az a kérdés, hogy miként működött, a működése milyen maradandó nyomokat hagyott, s vajon tisztességesen cselekedtek-e, akik működtették, illetve az erkölcstelen cselekedetek rendszerétől nem torzult-e visszafordíthatatlanul a jellemük. Ha valamiről azt mondom, hogy nem erkölcsös, azzal még nem vonom kétségbe a realitását. Viszont egy dolog puszta létezése és működése még nem biztosítéka a dolog erkölcsösségének.

Korszakok, rendszerek, államok valamennyien nagy húsevő állatok. Éppen úgy befalják kiszolgálóik nagy tömegeit, miként a magányos ellenállókat vagy a félreállók kisebb csoportjait. A kérdés az antikvitás óta változatlanul úgy hangzik, hogy vajon mi a különbség e nagy húsevő állatok között, vajon melyik biztosít viszonylag nagyobb szabadságot és boldogságot azoknak, akiket végül is minden további nélkül fölfal és elemészt. Aczél György az alkata szerint valószínűleg nem tartozott azon emberek közé, akiket könnyedén föl lehetne falni. Ettől még lehetett volna igen nemes a jelleme. Inkább ő falt föl másokat, ám a falánkságával már nem tudott mit kezdeni. S ha azt mondom, hogy rossz volt a jelleme, akkor arra gondolok, hogy nem csak nem tudta a saját késztetéseit az ellenőrzése alatt tartani, hanem ezeket a nyers késztetéseket ráadásul beleforgatta a politikai meggyőződésébe.

Aczél György csaknem mindenkit el akart csábítani, és sokakat el is csábított. Mégsem volt olyan jelentős személyiség, akinek az elfogyasztásával ki tudta volna magát elégíteni. Viselkedése kényszeres volt, s ezért csábítási manővereinek nem volt személyre szóló erotikájuk. Ha nem lett volna egy diktátor segédje, akkor mindenki nevetett volna az örökös túlzásain. Viselkedésének az volt az egyetlen erotikus vonása, hogy ebben a profán emberhalászatban nem ismert határokat, s ezért folyamatosan próbálkozott. Politikájából szükségszerűen hiányoztak a távlati elképzelések, hiszen a személyiségében sem tudta értelmezni a kényszerest. Súlyosan neurotikus ember volt, éppen olyan monoton, mint maga a rendszer. Neurózisát jellemezhetnénk éppen szeretetéhségével vagy elfogadtatási kényszerével. Ám akár így, akár úgy, ezek olyan tulajdonságok, amelyek kizárólag egy diktatúrában tehetnek alkalmassá valakit ilyen magas pozíció betöltésére. Se alkotmányos monarchiában, se demokráciában. Azért lehetett a kádárista túlélési stratégia zsenije, mert személytelenségre ítélt kényszeresség uralta az alkatát, amivel minden pillanatban fenntartotta magában és másokban is a személyesség vágyát. Csak éppen nem tudta kielégíteni. Puhította a diktatúrát, stabilizálta annak a látszatát, hogy egy szép napon mégiscsak megteremthető lesz a szocialista demokrácia, miközben egy olyan mechanizmust működtetett, amelynek az volt a szavakban és tettekben kifejezett célja, hogy ezt lehetetlenné tegye. Fordítva a kérdés nem vizsgálható.

Személyesen háromszor találkoztam Aczél Györggyel. Először minisztériumi, másodszor pártközponti dolgozószobájában, harmadszor a Parlament előtt az üres téren, véletlenül. Az első két alkalommal a hamis méltóságtól a forszírozott hisztériáig végigjátszotta az egész repertoárt; kényszeresen monologizált, s nem csak azért, hogy ne kelljen ellenvéleményt hallani. A harmadik alkalommal tehetetlenül, meglepetten és kiszolgáltatottan bámult, s addig nézett utánam, amíg el nem tűntem a metróállomás árkádjai alatt. Nyaltam a fagylaltomat. De mindkét előző alkalommal az volt a határozott benyomásom, hogy egy olyan ember óhajt bensőséges hangot találni velem, aki egyetlen másodpercre nem képes megnyugodni. Alkalmatlan arra, hogy bensőséges viszonyban legyen bárkivel. Nem az volt benne az érdekes, hogy csapong, ígér, hazudik, zsarol, fecseg, fenyeget és hízeleg, hanem hogy mindeközben erősen figyel, és feltételezett igényeim szerint szerepeket és előadási stílusokat váltogat. Megdolgozik értem. Ami hízelgő. Ezt addig csinálja, amíg meg nem érzi, hogy most aztán eltalálta legérzékenyebb pontjaim egyikét. Ami veszélyes. Az első alkalommal mintegy negyven, a második alkalommal mintegy ötvenöt percig dolgozott, s mindkét alkalommal láthatta, hallhatta is, amint megrezzenek és megkattanok. Sok variációt ismert. Elég kíváncsi volt. Lyukkártyás rendszerrel dolgozott az agya. S hogy leplezze, úgy csinált, mint aki eleve mindent tud. Ez volt a legsiralmasabb. A második alkalommal elég valószínű, hogy felkészült az intim információkat tartalmazó belügyi anyagból. Célzásaival tényleg eltalált, mert ízléstelen és durva lett. A belügyi anyag pedig vagy a leveleim felgőzölésére vagy a telefonjaim lehallgatására támaszkodott. Nem hiszem, hogy ezekről a módszerekről ne lett volna tudomása. Egyetlen ponton azonban mindkét esetben tévedett. A rossz jellemű és szerény képességű embereknek az a mulatságos meggyőződése vezette, hogy mindenkinek meg lehet találni a gyönge pontját, s attól kezdve már a saját félelmei vezetik a kívánatos megegyezéshez. Ám ahhoz, hogy belemenjen egy kétes üzletbe, még a rossz jellemű embernek is szüksége van jó tulajdonságokra. Például elmésen ki kell számítania, hogy mit nyer és mit veszít most és a jövőben egy ilyen megfélemlítési üzleten. Miközben úgy tettem, mint aki érdeklődve hallgatja a monológot, láttam, hogy a sármőrt azért adja olyan szívesen, mert az alkatából tökéletesen hiányzik mindenféle báj. Ellenkezőleg, ez egy esetlen ember. Viselkedésében nem volt semmi színészi, hiszen nem volt mit megmutatnia.

Révész Sándor ebben a kérdésben is ellenőrizetlenül átveszi a korszak jellegzetes hiedelmeit, holott ő maga idézi Kiss Ferenc száraz, utolérhetetlenül egyszerű jellemzését: „élvezte a hangját. Szövege lapos gondolati vonal, rend nélkül való.” Aczél György személyiségének nem volt sem meggyőző ereje, sem bája. Legfeljebb voltak emberek, akik az érdekeiktől és a félelmeiktől vezérelve válaszoltak a kihívásra, amikor megtalálta a gyönge pontjukat. Vagy ők maguk tárták föl. El akarták fogadni valamilyen ajánlatát, osztottak, szoroztak, és személyiségének meggyőző erejére hivatkozva el is fogadták. Amikor szobájából kiléptek, akkor a széllel és a lelkiismeretükkel szembe kerülve maguknak és másoknak is magyarázatot kellett adniuk arra, ami történt. Volt egy nyilvánosságnak szánt történetük, és őrzik a titkos verziót. Ez sem más, mint rendszerspecifikus jelenség, a kádárizmus nagy üzleti játékának és korrupciós technikájának része. A kényszeres és kölcsönös „úgytevés”, amely mögül hideg üzletemberek néznek elő egymást megvetőn. Ez az utánozhatatlan kettősség adta a kádárizmus nyilvános szertartásainak lényegét.

Hatvannyolc augusztusában a főszerkesztőm csöndesen és alattomosan megjutalmazott, amikor maga helyett elküldött egy megyei aktíváknak tartott bizalmas tájékoztatóra. Ezen a délelőttön Aczél György nem szívélyeskedett. Arról beszélt, hogy mikor és mire figyelmeztették ők jó előre a csehszlovák elvtársakat. A csehszlovák elvtársak az első és legfontosabb alapszabályt sértették meg. A prágai írószövetség lapját kiengedték az ellenőrzésük alól. Indulatosan beszélt, de először és utoljára láttam közel önmagához. Esetlenségébe erő költözött. Biztosította hallgatóságát, hogy a csehszlovák elvtársak elvtársias megbüntetése nem fog elmaradni. Ilyesmit a nemzetközi kommunista mozgalom nem engedhet meg. S Aczél György nem csak beváltotta a kommunista aktíváknak tett ígéretét, hanem az értelmiség hiszékenyebbjeinek még azt is beadta, hogy az invázió nem csupán őt rázta meg mélyen, hanem magát Kádár Jánost is. Ami rögtön kevésbé lenne hihető, ha Révész a kezébe venné a Belügyminiszter 011. számú, egykor szigorúan titkos utasítását, amelyet pontosan húsz nappal a bevonulás előtt adott ki. Ebben részletesen rendelkezik a Csehszlovákiába vezető utak, vasútvonalak, közlekedési csomópontok biztosításáról és az ezzel kapcsolatos operatív feladatokról. De már akkoriban is csak egy serdületlen gyerek hihette, hogy kettőjüknek ne lett volna tudomása az invázió előkészítéséről, vagy ekkora csapatmozgásokat ne vettek volna észre. Révész még ma is Aczél lelkiismereti kérdéseivel bíbelődik. Azt ugyan én sem vonom kétségbe, hogy volt egy rövid pillanat, amikor megrémültek attól, hogy mit fognak tenni, ennek azonban jóval korábban, július közepe táján kellett megtörténnie, s mire a magyar csapatok is a határra értek, ők azért már valószínűleg túl voltak az első megrázkódtatásokon. Alig érthető, hogy Révész minderről miért nem úgy beszél, mint Aczél György átlátszó dezinformációs taktikájáról. Recenzensei pedig miért bólogatnak olyan szorgalmasan, hogy milyen szép könyvet írt.

Néhány nappal a bizalmas tájékoztató után a ceglédi rendőrkapitányhoz kellett mennem. A kapitány vékony, fekete férfi volt, az idegösszeomlás határán. Az ügyről, ami miatt fölkerestem, nem volt hajlandó beszélni. Elmondta, hogy napok óta nem aludt, az oroszok vonulnak a csehszlovák határ felé, biztosítaniuk kell a csapatmozgásokat. Semmi kétség, a határt bármikor átléphetik. Aztán csak nézett. Ami azt jelentette, hogy menjek vissza Budapestre, és ott mondjam el mindenkinek. Augusztus huszadikának éjjelén talán ő volt az önmagát „magyar tisztként” bemutató névtelen, aki telefonon figyelmeztette a budapesti csehszlovák nagykövetséget. Vagy valaki más, aki szintén végrehajtotta a parancsokat, de pislákolt még benne a negyvennyolcas, függetlenségi gondolat. A nagykövet még azon az éjjelen továbbította értesülését, Dubček azonban nem hitte el. Ahogy a barátaim sem hitték el nekem.

Az ember átszínezi, elfelejti a múltját, csinál helyette egy jobbat, egy másikat. Vagy megkísérel illúziótlan magyarázatokat adni arra, hogy mit miért tett.

A világ közömbös szerkezete

Vannak jelentős könyvek, melyek nem állnak a címük közelében. Hogy világos legyen, mire gondolok, ilyen könyv például Elias Canetti Káprázata, William Faulkner Szentélye, Henry Miller Baktérítője, Gombrowicz Pornográfiája. Címük inkább körüllengi őket, mintsem eltalálja. Aztán vannak jelentős címek, amelyek alaposan túlnőnek szerzőiken. Faust, Bovaryné, Oblomov, Svejk, Effi Briest. De vannak olyan jelentős könyvek is, melyek nagyon közel állnak a címükhöz. Gogoltól a Holt lelkek, Csehovtól a Három nővér, Thoreau-tól a Walden. És vannak persze olyan jelentős könyvek, melyek címükkel sem közel, sem távol nem állnak, nem is növik túl a szerzőiket, hanem szikáran, szinte unalmasan leírják módszerüket, műfajukat vagy tárgyukat. Ilyen könyv Defoe-tól A londoni pestis, Rousseau-tól a Vallomások, Dosztojevszkijtől a Feljegyzések a holtak házából, ilyen könyv Illyéstől a Puszták népe, Genet-től az Egy tolvaj naplója, Szolzsenyicintől A Gulag szigetvilág. Vagy hogy a tényregények, életvallomások, eseménytörténetek és helyzetjelentések nagyszerű világirodalmi sorozatából a legújabbat említsem, ilyen könyv Gabriel García Márqueztől az Egy emberrablás története.

A kolumbiai kábítószerkereskedelem karizmatikus főnöke, Pablo Escobar, a nyilvánosság nyomásának segítségével meg akarja zsarolni a hazai és a külföldi kormányokat. Ha ugyanis az amerikai titkosszolgálat vagy a kolumbiai rendőrség ellene indított hajtóvadászata sikerrel járna, akkor őt és az embereit kiadnák az Egyesült Államoknak. Ez biztos halál mindazoknak, akik túlélik a hajtóvadászatot. Escobar el akarja érni, hogy a kormány és a parlament vonja vissza a kiadatási törvényt. S hogy követelésének súlya legyen, neves újságírókat rabol el. García Márquez könyve ennek a drámai eseménysorozatnak áldozza figyelmét. Lemond a konstrukcióról, rekonstruál. Abban a pillanatban indítja történetét, amikor 1990. november 7-én este fél nyolckor Escobar emberei a nyílt utcán tartóztatják fel Bogotában Maruja Panchon de Villamizart és sógornőjét, Beatriz Villamizar de Guerrerót, autójuk sofőrjét azon nyomban lelövik, és elrabolják őket. Az írásosság hosszú történetének e speciális, s egyáltalán nem új műfajában az író nem a képzeletére hagyatkozik. Egyedül a tapasztalatra. A képzelet mindig nagyon személyes. S míg a tapasztalat tárgyait a szájhagyománytól a tudományokig nagyon sokféle módszerrel meg lehet közelíteni, addig a képzelet tárgyait kizárólag az elbeszéléssel. Ezeknek a könyveknek viszont az a specialitásuk, hogy egy képzeletben, tehát a személyesség legmélyebb tapasztalatában járatos író a tapasztalat tárgyaival, tényekkel száműzi munkájából a képzeletét. Tulajdonképpen megszegi egyik legfontosabb munkaköri kötelezettségét. Nem kérdésből indít.

Nem kérdezi, hogy van-e konstans helyszíne, meghatározható tárgya az önmagáról vagy más emberekről szerzett érzéki tapasztalatának, és az érzéki tapasztalatában megjelenő tárgyak vajon ténylegesen kapcsolatban állnak-e, avagy csupán ő teremti-e meg közöttük e kapcsolatok látszatát. Vajon vagyok-e, s vannak-e mások. Egyáltalán nem kérdez. Ami mindenképpen negatív művelet. Állít. Abból a bizonyosságból indul ki, hogy valami megesett, ami ezzel vagy azzal láthatóan és érzékelhetően kapcsolatban áll. Más dolgokkal és más eseményekkel. Magyarán, azt állítja, hogy van világ. Amire azért senkinek nem ajánlanám, hogy mérget vegyen.

Ugyanakkor persze a tényregény, az életvallomás, az eseménytörténet és a helyzetjelentés sem más, mint elbeszélés. A különböző szálakon futó személyes élmény, benyomás, tapasztalat, tudás összefonása, sűrítés és összefoglalás. Történésre felfűzött nyers élményanyag, amelyen óhatatlanul fönnakad a nem tudható, az emberi ésszel alig fölmérhető, a sejthető vagy hasonlatok segítségével átélhető. Ezekkel mégsem foglalkozik. Mintha tudomást sem venne róluk. S talán éppen a szakmai étosz fölmondásának roppant feszültsége teszi, hogy a műfaj hosszú történetében e könyvek közül nem egy megváltoztatta maga körül a világot. Nem maradt dolog, furcsa módon maga is ténnyé változott. Amit könyv különben nem tesz.

A tényekhez tapadó elbeszélés jellegzetes erőfeszítései közé tartozik mindenféle kapcsolatot megtagadni a mesével. A nagy mesemondó hírében álló García Márquez intonációja és dikciója ebben a munkában el is üt korábbi regényeinek szabadalmazott hangvételétől. Nem mesél, hanem megosztja velünk mások történetét. Kíváncsisága és emberismerete vezérli. Közel hetven évesen visszatér tudósítói, riporteri múltjához. Elindul egy hír nyomán, s türelmesen, minden részletre érzékenyen földerít. Magáról a felderítési műveletről mélyen hallgat, a csöndesen elvégzett munkának azonban roppant súlya van a szövegben. Ami pedig az előadásmódját illeti, az elbeszélő művészet másik ősforrásából, a történetírásból merít. Azoknak az antik történetíróknak a közelébe kerül, akik szintén egy negatív műveletet hajtanak végre. Nem mondják, hogy mi történt az istenekkel, azt mondják el, hogy az istenekre hivatkozva, vagy őket éppen megtagadva, mit tettek egymással az emberek. Az elbeszélés tárgyát leválasztják a mitológiáról. Így függetlenítik az embert a saját nyugtalan képzeletétől. Másfelől a személyes élményt sem értékelik kevesebbre, mint az úgynevezett dokumentumot. A legendát, a híresztelést, a hitet, a hiedelmet, a babonát és a pletykát szinte kötőanyagként építik be. García Márquez is ezt teszi. Amivel nem csupán a történet érzékiségét és személyes hitelét teremtik meg, hanem akaratlanul megadják a korszak önmagáról alkotott elképzelésének jellegzetes sarokpontjait.

Egy emberrablás története című könyvében García Márquez intonációja és dikciója kísértetiesen emlékeztet az antik történetírókéra. Szerintem leginkább Hérodotoszéra. Egykedvűek és vaskosak. Ami nem stílus, nem felvett írói póz, hanem koherens világszemlélet. Bármily súlyos, sötét, megrázó legyen történetük, kedélyük nem változik. Aminek nem csak az lehet az oka, hogy a részletek megszállottjai, hanem az, hogy a jelenségekhez való viszonyuk állandó. S ezért különböző tárgyakon sem változik a hangjuk. Székács Vera fordítása a mondatok szintjén nem mindig egyenletes, mert a mondatstruktúrákon olykor átüt az eredeti szerkezet, ám a szerző kedélyét biztosan tartja a kezében, és tisztességes hidakat épít az emelkedettebb, antikizáló és a köznapibb, riporteri hangvétel között. Mégis azt kell mondani, hogy a könyv német vagy francia kiadásának címe valószínűleg közelebb férkőzött az eredeti cím szikár, leíró jellegéhez. Az eredeti cím mintha nem egy emberrablás történetét ígérné, hanem az emberrablás hírét. „Nachricht von einer Entführung” – mondja a német cím. „Journal d’un enlèvement” – mondja a francia cím. A hírt bemondják, leírják, közlik, a történetet valaki előadja vagy meséli valakinek. Ezek nem azonos aktusok. Az egyik megengedheti magának, hogy passzív maradjon, a másik személyes.

A hírnek mint önálló jelenségnek, a hírnek mint a modern társadalmak centrális jelentőségű fogalmának, a hírközlésnek mint a modern társadalmak egyik legjelentősebb áldásának és átkának García Márquez könyvében kivételes szerepe és sokféle jelentése van. A hír a könyv egyik alaptémája, és ugyanakkor a legfontosabb szervezője is. Ami cselekményében és nyelvhasználatában már az első oldalakon félreérthetetlen.

A könyv kilencedik oldalán beléptünk a valóságos hírek állandó és megszakíthatatlan folyamába, holott csak egy izgalmasan megírt könyvet olvasunk. Két élesen elütő valóságszint találkozik. Ez a hír jelentésének a földszintje. Az emberrablók alig érkeznek meg áldozataikkal a kiszemelt rejtekhelyre, amikor a rádió már közli az emberrablás hírét. Ők szintén a hírből értesülnek, hogy nem csak egyetlen fontos személyiség akadt horogra, mint ahogy remélték, nem csak Maruja, hanem a másik, Beatriz legalább olyan fontos lehet. Meg lehet tartani. Menekülési útvonalukat viszont valószínűleg fölfedezték. Mert azt is megtudják a hírből, hogy rendszámukat menet közben többen följegyezték. S ettől a perctől kezdve a személytelen hír belép a történetbe, alakítja a cselekményt és a hősök sorsát. A hír ebben a könyvben minduntalan az átváltozások eszköze. Kölcsönösségi viszonyokat teremt a kormány és a maffia, az elraboltak és a hozzátartozóik között, amiből újabb, még kíméletlenebb események születnek. Ez a hír jelentésének alagsora. Vajon az állam vagy az alvilág-e az erősebb, a kíméletlen játszmának ez a tétje. Vajon a bűnözés legyen-e a törvény, s az emberi együttélést szabályozó morál fel tudja-e venni a versenyt az érdekek káoszával.

Ismét betuszkolják őket, most a kocsik csomagtartóiba. Élő, emberi poggyászukat átszállítják egy biztonságosabbnak tartott rejtekhelyre. A könyvnek azonban nem csak mélységei vannak, hiszen cselekménye nem a hírek személytelen világában mozog. A felszín felett is vannak valóságszintjei. Egyszerre mozgunk a túszok, az újságírók, az emberrablók, a hozzátartozók, a rendőrség, az egyház és a kormány szándékainak és logikájának egymástól lényegesen különböző szintjein. Világosan látjuk, miként kapcsolódnak egymáshoz a reális világ emeleti szintjei, és miként kapcsolódnak ezek a hírvilág virtuális mélységeihez. Miként mozognak egymásban, miként fedik el és miként fedik át egymást, s miként maradnak meg mégis minden pillanatban önálló pályáikon. E nagyszabású rekonstrukciós műveletnek köszönhetőn valami olyasmiről szerzünk tudomást, amiről az egyes szereplőknek vagy éppen a közönséges újságolvasóknak lehetnek ugyan sejtéseik, ám egyiküknek sem lehet összefüggő tudása. García Márquez könyvében a szociális rétegződések törésvonalait követve mindenki közvetlen vagy áttételes kapcsolatban áll mindenkivel, mégis mindenki a maga szerepének megfelelő izolációban éli át az életét. Ami banalitás lehetne, mégsem az. Inkább nagyvonalú és kissé már szokatlanul ható társadalomkép. García Márquez nem a megalapozatlan írói omnipotenciát állítja vissza a jogaiba, hanem az átlátás és áttekintés egyszerű emberi képességét vezeti vissza az irodalmi nyelvbe.

Mikor a két nő szeméről leveszik a kötést, akkor egy kétszer három méteres odúban állnak. Csuklyás őrök bámulják a televíziót a sötétben. És egy magábaroskadt nőalak. Fölismerik a testileg és szellemileg immár teljesen megtört Marina Montoyát, akit két hónapja raboltak el, és odakinn mindenki halottnak véli. Az esti híradó zenei szignálja téríti magukhoz őket. Láthatják elrablásuk helyszínét, hallhatják elrablásuk hírét, ami azonban semmit nem változtat az elrablottságukon. Csupán annyi történt, hogy a reális világ önmagáról alkotott virtuális képe néhány pillanatra beleforgott a reális világukba. Realitásból vannak a képek, a realitáshoz mégsincs sok közük. Jelen vannak egymásban, mégsem érintkeznek. A pontjelek között vibráló reális fény ettől kezdve több hónapon át átvilágít izolációjuk képtelen történetén. Valószínűtlenné teszi a létezésüket, miközben megerősíti az izolációjukat. Ez a hír jelentésének a legmélyebb szintje, a pincéje.

Gabriel García Márquez könyvében nem világ van, hanem két világ, három, számtalan. S tulajdonképpen nem arról szól a könyve, hogy a kábítószerkereskedők miként raboltak el féltucat embert, nem a szenvedéseikről, még csak nem is arról, miként ölnek meg közülük kettőt, s hónapok múltán miként sikerül a többit kiszabadítani. Arról szól, hogy az egymáshoz tartozó idegen világok miként forgolódnak egymásban, s miként vagy miért nem érzékeli egyikük a másikat.

Kolumbia nem kis ország. Területe több mint egymillió négyzetkilométer, lakóinak száma közel harminchat millió. García Márquez könyvét olvasva mégis úgy tűnik, hogy ez a sok ember egyetlen nagy família. S nem csak azért, mert ennek a nagy országnak a lakói a személyes érintkezésben még őrzik az indusztrializáció előtti korszak familiáris és vallási jellegét. García Márqueznek erősen strukturált, e strukturáktól telített képe van a kolumbiai társadalom különböző szintjeiről, osztályairól és rétegeiről. Nem látszik elfogultnak. S ezért e tartalmas, olykor zsúfolt, minden részletükben éles képek erőteljesebben jelölik ki a figyelem irányát, mint az úgynevezett cselekmény. Ezt a könyvet nem azért írták, hogy legyen még egy izgalmas könyv a világon. Ezt a könyvet egy hazájáért mélyen aggódó író írta meg. Patrióta könyv. A kolumbiai író, akit ma mindenféle fölmérés szerint a világ legismertebb írójának tartanak, emberi alakokhoz köti az érdeklődését, ezeket pedig egzaktan leírt tárgyakhoz. García Márqueznek pontos ismeretei vannak arról, hogy Gaviria elnök reggelente mikor kel, miként olvassa az újságokat, hogy ne zavarja fel ilyenkor még alvó feleségét. Arról is igen tárgyias tudással rendelkezik, hogy Herreros atya szeméből miként esik ki minduntalan a kontaktlencse, mint ahogy azt is tudja, hogy Pablo Escobar villájának fogadószobájában milyen huzat van az ülőgarnitúrán, s hogy a kézirat, amely már három hete hever Hernando Santos szerkesztői asztalán, másnap miként menti meg az öngyilkosságra készülő Pacho Santos életét. García Márquez tudása familiáris jellegű, ám van képessége arra is, hogy ezt a famíliát belelássa a nagyobb egészbe. Más szavakkal kifejezve, világszemléletének makrostruktúrái és mikrostruktúrái arányosan vannak egymásba írva. A struktúrák tisztasága, a képek élessége, a párbeszédek, a nyelvhasználat, a viselkedési formák ábrázolásának állandó és egyenletes egzaktsága miatt egy távoli földrészen is közel kerül, bensőségessé válik ez az ismeretlen, nagy család. Áttekinthetővé az átláthatatlan, csaknem egyszerűvé a komplikált.

Az Egy emberrablás története nem csupán mélyen patrióta könyv, hanem a hitvesi szeretet és a testvéri állhatatosság könyve. Alberto Villamizar a könyv huszonharmadik oldalán kirohan a lakásából, és ettől kezdve mindent megtesz, hogy kiszabadítsa feleségét és hugát a terroristák fogságából. Ez a roppant küzdelem lesz az élete. De bármennyire elragadja is az olvasót az empátia, remélje, kívánja bármennyire, hogy sikerüljön, García Márquez tekintete egykedvű marad. Ettől a feszültségtől van a cselekménynek húzása, nem mástól. Tényszerűen már az első oldalon tudjuk, hogy mi fog történni az utolsó oldalon. Míg olvasói szemünk előtt ki nem szabadulnak, a feszültség mégis töretlen. Alberto Villamizar állhatatosságának, politikai érzékének és szerelmének nagy szerepe van a két nő kiszabadításában, s ugyanilyen nagy szerepe a könyv feszültségében. De nincsen kisebb szerepe annak a nagypolitikai játszmának sem, amelyet a kolumbiai kormány folytat a maffiával, a saját rendőrségének tábornoki karával, a katolikus egyházzal, az Egyesült Államokkal, vagy amelyet a különböző maffiák egymással vagy egymás ellen. S mivel García Márquez könyvében hihetetlenül tiszták a struktúrák, azt is tudjuk, hogy ebben az általános háborúskodásban kinek hol a helye, meddig ér el a szerelmével, és milyen szerepet játszik mások politikai érdeke. Minél tovább jutunk a történetben, minél élesebbek e struktúrák, annál plasztikusabban látható, hogy mindenki mellékszereplő. Egyszerűen nincsen főszerep. Vannak egyéni szándékok, vannak egyéni teljesítmények, vannak egyéni érdekek, vannak egyéni érzelmek, ezek útjaikon keresztezik, olykor segítik, máskor éppen akadályozzák egymást, működésük pedig hol megismerhető, hol meg nem, az események közül van ami rekonstruálható, van ami nem rekonstruálható, de mindig több dolog lesz, van, marad, amely a véletlenek és a szükségszerűségek, az akarat és a tűrés, a részvétel és az ellenállás között elterülő mezők homályába vész, felderítetlenül. Ezeknek a homályos mezőknek a láttán magam is hajlamos vagyok gondviselésről, végzetről, sorsról beszélni. García Márquez operál ugyan ilyen fogalmakkal, mégsem teszi.

Józan írói érzékkel tagad meg tőlünk valami fontosat. Elveszi a különböző mitológiák utolsó kapaszkodóit. A hiányuktól, a tagadástól élesen rajzolódik ki egy újabb struktúra. Becövekeli azokat a mezőket, kijelöli azokat a pontokat, ahová az emberi gondolkodás legalábbis a rekonstrukció és a kombináció segítségével nem hatolhat el. Így világít bele a világok közömbös szerkezetébe. Látjuk, hogy ezek a világok mozdulhatnának ugyan, de nem mozdulnak, és akkor ennek lesz jelentősége. E világokat kormányozhatná éppen a józan értelem, de az érdek kormányozza, és akkor ennek lesz nagyobb jelentősége. A terrorizmus ellen fellázadhatnának az emberek, ám a lázadás nem vezetné őket messzire, mert félnek, meg nem is lázadnak föl, hiszen a terrorizmusban maguk is érdekeltek. Az Egy emberrablás története korunk legjózanabb, legillúziótlanabb könyve, s valószínű, hogy a szerző legjelentősebb, legmaradandóbb anyagból épített alkotása. García Márquez ebben a könyvében úgy kerüli az általánosításokat és a szerzői kommentárokat, mint a pestist. Szikár leírásokra szorítkozik, amelyeket nem egy esetben valósággal szétszakít a helyzetek komikuma. Vagy a tragédia. Némely megfogalmazása mégis esszenciális, s ilyenkor az is jól látható, hogy micsoda analitikus munkát folytatott. Könyvének egész problémahalmazát politikai aspektusból összefogva, Cézar Gaviria elnök véleményét sajátjaként idézi: „a kábítószerkereskedők terrorizmusa nemzeti probléma, és nemzeti megoldást kell találni rá, a kábítószerkereskedelem viszont nemzetközi probléma, és csak nemzetközi megoldásokkal lehet fellépni ellene.” Ezzel a megfellebbezhetetlen formulával nem hazája felelősségét szeretné elhárítani, közel sem. Azt a kölcsönösségi viszonyt nevezi meg, amelyben hazája önálló szereplő. Patrióta, s ezért megengedheti magának, hogy hazájának szerepéről világosan beszéljen.

„Az országban egy olyan kábítószer termesztése terjedt el, amely még a (…) drognál is ártalmasabb volt: a könnyen szerzett pénz. Az az eszme is népszerű lett, hogy a boldogság legfőbb akadálya a törvény, meg hogy nem ér semmit, ha az ember írni és olvasni tud, meg hogy jobban él az ember, ha bűnözővé válik, és nagyobb biztonságban is van, mint az, aki becsületes. Vagyis a társadalom a teljes züllés állapotába került, ami minden burkolt háború velejárója.” Aki ezeket a sorokat olvassa, saját hazájának állapotával néz farkasszemet.

Az ő híres Lolitája

Nabokov olyan író, aki minden alakját megveti egy kicsit. Persze nagyon kulturáltan teszi. Ez sokaknak bizonyára jóleső, ismerős érzés.

Az olyan átlátható embereknek, mint amilyenek az ő alakjai, akár néhány mondattal vázolható az életük. „Mindössze ennyi a történet, s ha magában az elbeszélésben nem rejlene haszon és élvezet, akkor hagyhatnánk ennyiben” – írja egyik híres regénye második bekezdésében, mert az elsőben már elintézte őket.

Semmi kétség, Vlagyimir Nabokov egyike korunk legjelentősebb elbeszélőinek, legalábbis az alkalmazott irodalom műfajában. Elegáns, szellemes, szórakoztató, feszülten szerkeszt, és valóban pregnáns történeteket mesél el. Ezek a történetek azonban furcsa módon sem az alakokról, sem a szerzőről, sem a sorsról, sem a világ rejtett, netán fölfedezésre váró természetéről semmi olyasmit nem árulnak el, amit a saját tapasztalatainkból vagy valamilyen más forrásból ne ismerhetnénk. A lepidopterológusok amatőrként tartják számon, íróként azonban tényleg profi.

Meg kell vallani, hogy engem az ő profi könyvei halálosan untatnak, mi több, boldogtalanná tesznek. Akkor már inkább nézném azokat a kék lepkéket, amelyeket a Rocky Mountain-ban megfigyelt. A mondatok hibátlanok, a szerkezetek hibátlanok, de sehol semmi a látóhatáron, amivel ez a mély embermegvetésben szenvedő szerző meglephetné legalább önmagát. Sehol egy kis fölvillanó szeretet. Igazán semmi közöm hozzá, mégsem a könyvei, hanem személyesen ő fáj nekem, aki önelégültséget mímelve, szerencsétlenül áll a könyvei mögött. Profi íróként azok közé tartozik, akik földolgozzák mások meglepő, megrázó, elidegenítő és elragadó fölfedezéseit. Ha például a saját pedofiliámra lennék kíváncsi, akkor biztosan nem az ő Lolitáját venném a kezembe, hanem szabad szellemek könyveit, Rableais-t, De Sade-ot vagy Lautréamont-t. Olcsó lenne azt mondani, hogy Nabokov úgy szúrja föl alakjait a papírra, mint mások a spirituszban elaltatott lepkéket. Ha nem hagyta volna el az orosz irodalmat, akkor most igen elhagyatottan állna.

Benne a korszak a saját kacér kultuszaival és a saját tökéletes szellemi ürességével találkozik. Ez két kontinens érzéki és intellektuális igényeit láthatóan teljesen kielégíti. A sterilizált, dezodorált, csírátlanított, antiszeptikus ember méltán ünnepelheti benne önmagát.

A humánus és az animális

Camus korai följegyzéseiben követni tudjuk a Közöny megszületésének történetét.

1937 augusztusából való az első bejegyzés. „Férfi, aki ott kereste az életét, ahol általában keresni szokták (házasság, állás, stb.). Egy divatcikk-katalógust lapozgatva észreveszi, hogy mennyire idegen az életben (az életben, ahogy a divatcikk-katalógusban bemutatják).”

Az utolsó bejegyzés 1940 májusából származik: „A Közöny befejezve.”

A huszonhat éves filozófiatanáron kívül bizonyára nem élt ember a földön, aki egy ilyen léptékű történelmi eseményt szárazabban jelenthetett volna be önmagának. A karcsú könyv 1942 júniusában jelent meg, s új regényírói iskolát nyitott. A világ természetesen nem volt abban az állapotban, hogy megváltozzék. De hiszen Camus éppen azzal foglalkozott, amibe a világ önnön kulturális gátlásait levetve beleájult: az ember esszenciális animalitásával. Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az emberi jelenségről alkotott képünket Camus könyve minden ízében megváltoztatta. Bár nem állíthatom, hogy ezt mindenki észrevette.

A mondat ebben az iskolában rövid és dísztelen. Ami nem retorikai elképzelés következménye. Camus nem stiliszta. Mondatainak ökonómiáját nem a pszichológiai érzékenység, nem a szociológiai ismeretek gazdagsága, nem a szociális elkötelezettség szenvedélye adja, nem az úgynevezett témái és tárgyai, hanem a mondat filozófiai megmunkálásának módszere és mélysége. Camus brutális szerző, nem intellektuel. Kézműves. Minél alaposabbak az analitikus előmunkálatok, annál rövidebbek, annál súlyosabbak az egyes mondatok. Komor. Montaigne-t és Pascalt szokták vele kapcsolatban emlegetni, de analízise szerintem arisztoteliánus, kantiánus: „durch Zergliederung alle Handlungen der Vernunft, die wir beim Denken überhaupt ausüben”, „az értelem minden cselekedetének szétszedése által, melyre a gondolkodás egyáltalán képes”. Nála a mondatok elsődleges tárgya nem az ember viselkedése, nem a tettei, hanem a vélekedése. Camus a gondolkodás szünetjeleivel, azokkal a roppant hasadékokkal foglalkozik, amelyek az ember humánus vélekedéseit és animális tetteit elválasztják egymástól.

A regénynek egyetlen központi szereplője van, maga az egyes szám első személyű elbeszélő. A cselekmény alig terjed túl azon, ami az egyes szám első személyű elbeszélő szemszögéből elbeszélhető. A könyv mégis arról a szellemi övezetről szól, amit a hős a tett elkövetésének pillanatában nem láthat be. Camus az olvasó figyelmét nem az egyes szám első személyű elbeszélő indivudálpszichológiai sajátosságaival köti le, hanem a saját filozófiai elképzeléseivel.

Camus regénye megszakítja az európai irodalom nagy individuálpszichológiai áramát. Nála a mondat pszichológiai jelentése a filozófiai jelentéséből következik, nem fordítva. A feladott írói omnipotenciát így aztán egy magasabb szinten teremti újra.

Remekműveken is vannak finom repedések. Ott a legsérülékenyebbek, ahol az erényeik megsűrűsödnek. A szerzőnek valamit meg kell oldania, de ténylegesen nincsen hozzá eszköze. Nem azért, mert neki nincsen, hanem azért, mert nincs ilyen. Camus tisztában van vele, hogy Meursault analitikus kultúrája lényegesen nagyobb, mint amekkora egy alger-i kishivatalnoké lehetne. Vagy inkább fordítva. Ha Meursault filozófiai kultúrája ekkora lenne, akkor valószínűleg Camus-höz hasonlón ő sem követte volna el, hanem pusztán elképzelte volna tettét. Az ellentmondás elvben nem feloldható. És mégis. Camus újságíró képében jelenik meg a tárgyalóteremben, s figyelmes tekintetében Meursault fölismeri önmagát. Mi viszont felismerjük őt. Ez nem a francia irodalom kötelező mondata, miszerint hősöm, ez esetben a gyilkos, én magam vagyok. Camus a könyv egyetlen önironikus gesztusába foglalja bele a könyv legvégletesebb antropológiai kijelentését. Nem azt mondja, hogy mindenki gyilkos. Ez igaz sem lenne. Hanem azt mondja, hogy nincsenek kivételek.

„Ma meghalt anyám.”

Már a regény első, méltán híres nyitómondata ezen az elbeszélő személytől elemelt szinten mozog. Nem kell azonosulnom a személlyel, akinek az anyja meghalt. Bár nem tudok nem azonosulni vele, hiszen nekem is volt anyám vagy van. Ha valakivel a személytelenségnek ezen a szintjén találkozom, akkor nem kell érdeklődést tanúsítanom a körülményei vagy az adottságai iránt. Emberként van jelen, nem személyként, s így fogom a regényben kísérni. Nem csak különbségek láttán érzékelek lényegi azonosságokat.

Camus pontosan fordítva jár el, mint Balzac tette az Emberi komédiában. Nem abból indul ki, hogy az emberben lenne valami humánus, ami az erkölcsi jóval, a kívánatossal lenne azonosítható, s amihez képest aztán lenne benne valami animális, amit rossznak kéne minősíteni. Az animálist tekinti az emberi lét alapvetésének. Humánust abban lát, hogy az ember utólag képes fölismerni az anomáliát, amit a végrehajtott tett jelent. Vagy ellenkezőleg, a humanitás úgy jelenik meg nála, mint mimikri. Álcaként, páncélként ölti magára, hogy saját erkölcsi ítéletével szemben védelmezze kérlelhetetlen animalitását. Pontosan úgy, ahogy a regényben a bíró teszi. Camus akkor lenne moralista, ha azt mondaná, írói fölismerése majd nekünk, olvasóknak lehetővé teszi a sorrend visszafordítását. Jobbak leszünk a fölismeréstől. Ezt azonban nem mondja.

Azért is kivételesen kedves könyvem a Közöny, mert megjelenésének évében, rettenetes csillagzata alatt születtem. Hol a pokolian rossz magyar fordításban, hol eredetiben, gyakran újraolvasom. Olvasás közben soha nem tudom elhárítani a gyanakvást, hogy Albert Camus mégiscsak megölt egy arabot.

Amin az sem változtat sokat, ha nem ő ölte meg.