Taganka, fények

Vörös téglafalak csipkéi fölött a varjak károgása. Fekete híd a lassú hóesésben. Régi, sárga villamos, amint megfontoltan döcög, a kitérőkben megáll, bevár egy ugyanolyan sárga és régi villamost, aztán elindul, át a csaknem száz kilométer hosszú városon. És a sárgán fénylő keramit folyosók, mélyen a föld alatt, amint a csúcsforgalomban megrekedt tömeg előre, lefelé csoszog: a tarkók ázott testszaga, a forró leheletek. Teák párája a hosszú üvegpoharak felett, a nyári kastély bedeszkázott szökőkútjai, csupasz fasor a tengerig. A madárcsontú katona tekintete a képtár meleg csendjében, koszos gimnasztyorkájának olajszaga, amint másolja Rubljov ikonjait. Az érzéki Vrubel homályból, éjből elővilágló századfordulós rémei: tűztől izzó tekintetek. Majakovszkij esőben, kemény lámpafényben. A téren, ahol minden szombaton több százan hallgattak verset szavalni, régen, a hatvanas évek közepén. A sárgaréz kilincsek megfogása abban a szállodában, ahol Jeszenyin megölte magát. Tömjénfüst és arany, a hosszú viaszgyertyák sárga lángja, az áldozópapok csókra nyújtott kezén a gyűrűk villogása, s az áldozáshoz tülekvő tömeg, egy hájas nyakszirt, egy gyengéd arcél, egy rőt rókaprém, az olajjal megkent homlokok.

Gránátalmák egy poros kirakatban. A templom, ahol Tolsztoj tartotta esküvőjét; délben bezár. A templomban az öreg szolga a frissen aranyozott ikonosztáz alatt ebédhez terít egy hosszú asztalon: kása és hagymaszag. A régi film szálkaesője mögött lovasroham a német tankcsapatok ellen. Hagymakupolák és az elesettek emlékművei. A Mamajev Kurgan nyolcvankét méteres nőalakja, a kivont kard tizenhét méter hosszú a kezében, s a Volga fölött mindig szól a szél, szabadon jön, a sztyeppéken át – a romfalakba rejtett hangszórókból gyászzenét hallani. Esküvői ebéd: levesek, sültek, gombák, halak, saláták, sajtok és gyümölcsök, a márványterem fényei az ezüstökön, a pezsgő gazdag gyöngyözése, a kristálycsillár szivárványos sugárzásai, fehérek és feketék. Táncosok rügyzöld és sárbarna trikóban, a trikó gyengéd feszülése melleken, izmokon, a tél és a tavasz, a fagy és az olvadás, a születés és a halál, testek zenéje, a meztelen karoké és a meztelen lábaké, ösztönök tánca, a kontrafagottok búgó csábítása, az angolkürtök őrjöngő, győzedelmes párzása a vonósok édesen lágy játékaival, ágyékok és ölek, a dob monoton szívhangjai, fiús tubák, férfias kürtök, aggastyán trombiták, a ritmusok fokozódó lökései, a női testek és a férfitestek pogány szentsége, kéj, az áldozat és a feláldoztatás: Le sacre du printemps. Aztán egy kocsizás a puha éjszakában, amint nagy pelyhekben hull a hó. Raszkolnyikov surranó árnya egy himbálódzó lámpa lengő fénykörében. Naplemente hóviharban. Az őrálló katonák mozdulatlan pillantása a mauzóleum bejáratánál. Az erdők, a csendes hajnalok. És egy hófehér arc, amint felém hajol, amikor a kocsi átsuhan egy szürke téren: „Látod, ez a színház az, ahová nem tudtunk bejutni. Majd gyere újra el!”

Taganka tér, esti fényben, kezdődik az előadás. A pénztár előtt reggel óta áll a sor.