Egy próbanapló utolsó lapjai

Majd ha meghalok. Akkor lehet majd mondani, hogy valami lezárult.

És valóban forgattam a fejemben. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, helyesebben nem is gondolat volt ez, hanem inkább egy kép: három ember, egy fiú, egy fiatal nő és egy öregasszony, nagytakarítás után, mielőtt felteszik a nagy csipkefüggönyt. A csipkefüggönnyel esküvősdit kezdenek játszani. Mint a gyerekek. A helyzet, melyben gonosz gyerekké válnak. És az öregasszony belehal ebbe a játékba.

A csipkefüggöny feltétele. A menyasszonytánc. Az esküvősdi. A haláltánc. A darabot ebből a képből írtam.

Engem a színházban nem a történet érdekel. És az úgynevezett gondolatok sem érdekelnek. Irodalom, filozófia dolga. Engem a színházban az élő testek között kialakuló viszonyrendszer érdekel. A kép. A kép, de a szónak egyáltalán nem a képzőművészeti értelmében. Az élő test mozgóképe érdekel. Ami a filmhez sem hasonlítható, mert nem sokszorosítható. Az élő emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet érdekel. Ami persze valamiféle történetet is kirajzol, s a történetből gondolat is préselődhet. Olyan szövegvázat igyekeztem létrehozni tehát, amely megengedi, hogy a színész teste legyen domináns a színpadon és ne a szöveg, ne a történet, ne a gondolat, ne a filozófia. Tulajdonképpen nagyon primitív dolog. Ha két ember beszélget, akkor gesztusaik, szemük fénye, testük hőmérséklete és szaga sokkal fontosabb, mint amit szavakkal egymásnak mondanak. Erről könnyen megbizonyosodhatunk, ha mondjuk egy nagyon tartalmasnak érzett eszmecserét magnóra veszünk. A szöveg, önmagában, tartalmatlannak tűnik. Amióta azt a típusú színházat, amelyben veretes irodalmi szövegeket és magvas filozófiákat deklamálnak, avagy tanmeséket rágnak a szánkba, elviselhetetlennek érezzük, a drámai nyelv a köznyelv felé fordult, de érzésem szerint a színpadi beszédnek ez a megújított formája is üres mímelésre, technikázásra szorítja a színészeket – élet akar lenni, holott nem az! – mert itt is csak jobbára a szájukra, a hangképző szerveikre és az agyukra van szükségük, testük egésze azonban mozdulatlan marad.

Mozdulatlan, még ha rengeteget mozognak is. Én a nyelv zeneiségére próbáltam hagyatkozni. Olyan szubtilis nyelvi közeget teremteni, amelyben a színész arra kényszerül, hogy egész testével, testének belső összefüggéseivel beszéljen. Azt mondja el a test nyelvén, amit én a szöveg zenei formációival jeleztem. Abból indultam ki tehát, s ez megint csak nagyon primitív dolog, hogy a színház nem irodalom, de nem is élet. A színház az bizony nagyon teátrális! Hát akkor legyen teátrális! És miért ne lenne drámai az opera? Ha az! Az egyetlen színpadi forma, mely megőrizte egészséges teátralitásunkat.

S a takarítás miért ne lenne összeegyeztethető az operai stilizációval? A súrolás nagyon érdekes hangot ad. És a vödörnek is van hangja. A vödör fülének különösen. A rongynak szintén, amikor kicsavarják. És hangot ad a víz a padlón, víz a vízen, ezek a hangok pedig értelmes viszonyba kerülnek a meztelen talpak hangjával, a lélegzetvételek hangjával és a szavakkal is.

Kovács Mária, Bajcsay Mária és Bán János egy adott térben súrol. Angster Lászlónak is adott, térbeli helye van. Ő a falban áll, és az utolsó pillanatra vár, hogy kiléphessen onnan; megelevenedhessen, ami eddig csupán halott képként volt jelen. A próbák harmadik napjától kezdve, két egész hónapja ezzel a térrel van viszonyban a testük. Test, egy meghatározott térben – ennél mélyebb realitást nem lehet elképzelni. S ha ezt a színházi teret, én, aki a próbákat nézem, valóban szobának érzem, holott nem az – akkor ez kétségtelenül stilizációnak is nevezhető. A kérdés számunkra nem az, hogy ez stilizáció-e. A színházban csak stilizáció lehetséges. A kérdést a stilizáció mértéke vagy aránya és a színészi jelenlét intenzitása fogja eldönteni.

Egyszerűen olyan szöveget szerettem volna írni, melyben elmosódik a határ a kinn és a benn között. Mint ahogyan nincsen is ilyen határ. Kifordítani azt, ami mindig bennünk marad. Hiszen úgyis mindenki mindent tud. És ettől félni sem kellene, mert a hallgatásnak és az elhallgatásnak még így is végtelen a tere.

Mindig csak utólag tudhatjuk, amit játéknak szántunk, tulajdonképpen komoly, s fordítva, amit komolyan akartunk, csak játéknak tekinthető. A bizonytalanság a legszebb és legnagyszerűbb emberi sajátosságok közé tartozik. A bizonytalanság számomra kiindulópont. Semmit nem tudok. Ha viszont ezt képes vagyok felismerni, akkor felismerésem képessé tehet cselekvéseim értelmének és értékének felmérésére is.

Majdnem lehetetlen összefogni a hetet.

Próba nem volt.

A János és Mária között kirobbant vitát sem tudtam leírni. Nyilvánvaló: nem tudhatnak többé együtt dolgozni.

Teljesen romos és kilátástalan állapotban vagyok.

Minden olyan irányba megy, ami az ösztöneimmel ellenkezik.

Minden nagyon evilági, s nélkülözi azt az emberi melegséget és merészséget, amit én az ilyenfajta tevékenységtől, hogy ne mondjam, művészettől kívánnék.

Mindent értek és mindenkit érteni vélek – ez pedig túl sok.

Kevés az őrület.

A számítás és a realitásérzék diktál, s ezért az őrület hisztériába, alkoholba és ügyeskedésbe fúl.

Ugyanakkor, valamiféle becsület vagy becsületérzés miatt, benne kellene maradnom.

Holott szeretnék kilépni belőle.

Még az sem érdekel, hogy az állásom ideköt. Szarok az állásomra. Boldoggá tenne, ha minden további nélkül fölbonthatnám a szerződésemet.

Ugyanakkor valamiért, hogy még bonyolultabb legyen a dolog, szeretném még ennek a most következő fázisnak is átadni magam; kipróbálni, miként viselkedik egy olyan helyzetben, mely nem a testére és nem az ösztöneire szabott.

Szépen, elegánsan vonni vissza magam. Szinte észrevétlenül. Finoman.

Ha kilépnék belőle, akkor az épp oly hisztérikusan evilági lenne, mint amibe belefulladtunk.

Most azonban jegyezzük le szépen a történteket.

Ott hagytam el, éppen egy héttel ezelőtt, hogy Mária ül egy széken, Bajcsay átfogja a vállát, Mária sír, én leguggolok elé, odalép János is. Bajcsay poharat nyújt, ő iszik. János olyan feszült, mintha nem is test lenne, hanem tárgy. „Én ezt előre megmondtam nektek” – mondja csendesen Mária. „Mit?” – kérdezem én, s megfogom a kezét.

Nem állítom, hogy a dialógust, amit ezek után folytatunk pontosan vissza tudom idézni. Inkább csak kísérlet a visszajátszásra, mert irányaiban oly bonyolult és vad, hogy ha leírom, még csak az irányokat sem tudom hitelesen jelezni.

„Hogy ez így nem fog menni!” – mondja, s úgy mondja ezt halkan, mint akinek iszonyatosan nagy erőfeszítésébe kerül megformázni a szavakat.

És ez a gesztus tulajdonképpen nem más, mint utalás egy korábbi figyelmeztetésre, miszerint ő többször került már olyan állapotba, hogy „akkor egyszerűen elkezdek össze-vissza beszélni, összeakad a nyelvem és a szám, és nem jön ki értelmes szó belőlem, és akkor jön a kórház, az idegosztály”.

Mindkettőnk keze izzad.

Csak ez a pillanat van, amiből ki kell segítenem. A testemmel, azzal, hogy a kezem realitásával vissza akarom téríteni a realitásba.

Miközben azt is tudom, hogy egyáltalán nem véletlen, hanem gyönyörűen szimbolikus, hogy éppen halálmonológjának végén, az utolsó segélykiáltásnak szánt mondatnál – „Játsszatok velem!” kezdett el valóban sírni.

Amikor sírni kezdett, Gézával elismerően és boldogan egymásra néztünk, mert azt hittük, hogy ez is a játékhoz tartozik, kitalálta ezt a sírást; s mint minden spontán játéka, ez is ilyen tökéletesre és gyönyörűre sikeredett. Csakhogy ez már nem játék volt.

Nyilvánvaló, hogy pontosan érzékelte elszigetelődésének nyomását, s valóban azt akarja, hogy játsszanak vele.

De nem játékkal akarja a játékot.

Most is térdelek előtte.

„De hiszen mindent megtettünk, Mária, hogy úgy dolgozhass, ahogy akarsz” – mondom halkan.

Nézzük egymás szemét.

János moccanatlan.

A díszletezők bejönnek, és bontani kezdik a díszletet; ezt látom a szemem sarkából, mégis ki vagyok vágva a kép egészéből, s csak mi vagyunk itt, négyen, és főleg az ő arca, teste, szeme.

Csak másnap tudom folytani, mert az írással, a megfogalmazással sem vagyok menthető: ha mentség és megmenekülés van egyáltalán, akkor nem egészen az agyban.

Nem tudom, hol.

Illetve tudom, de ezt nem akarom és nem is tudatosíthatom, mert akkor megszűnik.

És milyen furcsa!

Haragné a Tovsztogonovék vendégjátéka előtt megkérdezi, hogy szoktam-e imádkozni, ha valami bajom van.

„Mit csinálni?” – kérdezi Harag, aki valamiért, talán az előadás miatt, avagy a másik nagy bölény jelenléte miatt, nagyon izgatott.

„Mondom, hogy szoktam néha imádkozni, bár nem vagyok igazán vallásos” – mondja Haragné.

Harag már el is tűnt.

Szívesen beszélnék erről, de amiről beszélnék, arról most, itt, ebben az előadás előtti nyüzsgésben, nem lenne helyénvaló.

A Csendes Don van műsoron.

A felindulás, az indulatokra való koncentráció, a magam helyének keresése eme indulatok között elmossa és visszaidézhetetlenné teszi azokat a mondatokat.

Most cigarettára gyújtok, azzal a piros öngyújtóval, amit Máriától kaptam ajándékba.

Napok óta gondolkodom azon, hogy nem kéne-e félretennem ezt az öngyújtót, de aztán mégis mindig úgy döntök, hogy használnom kell. Annak ellenére, hogy nem szeretem az öngyújtókat, és a piros öngyújtót különösen nem szeretem. Ha viszont félretenném, az valamit jelentene. Így, hogy nem teszem félre, az a számomra életfontosságú folyamatosságát jelenti.

Reggelre leesett a hó.

Éjjel háromkor dühromra ébredtem. És hiába gondolkodtam, mit tehetnék. De nemcsak ő, hanem mindenki más. Mindazok, akik adósként mennek tönkre a vidéki színházak büféiben – anélkül, hogy tehetségük akár egyetlen pillanatra is maradandóan felragyoghatott volna. Még előtte meghalnak. Helyette. Közben.

Kovács Máriát csodálom. Aki harmincöt évig kibírta egyáltalán, két lábon állva.

Csak ordítottam a párnába fúrva a fejem, és az Istent hívtam.

Mintha hallgatásában úgy rendezné a világot, ahogyan van. Mintha hallgatása nem engedné, hogy bárhogyan is közbelépjünk. Csak szeretet van benne, és semmi szeretet nincsen benne, csupán a hiánya. Ez a hiány beszél, de szólni vele nem lehet.

Száraz színész, mert a színész olyan erős, hogy könnyeket se tud küldeni.

Nem tudom, hogyan s mikor alszom el újra.

Hogyan van, hogy mégis vannak olyanok, akik ezt az egészet kibírják, józanul?

Szörnyetegek. Nem emberek. Vagy korlátoltak, vakok, buták.

De még mindig vissza az egyre távolodó hét történetéhez.

Az ordítozás után lemegyünk a rendezői szobába.

Érzem, hogy megnyugodtam. Valami összeomlott, mégis jól érzem magam. Szikora a bennem is tomboló gyűlöletet ordította ki magából.

Hozzák a hírt, Mária rosszul lett, sír az öltözőjében.

János intézkedik. Összeállítja a próbák jegyzékét Istvánnal. Rendkívüli igazgatóságit akar összehívni, gondolkodik, ki jöhetne számításba Mária helyett; vissza akarja venni tőle a szerepet.

Amikor Gézával nem működünk közre elég lelkesen ebben, velünk is ordítani kezd.

Visszaordítok.

Lecsendesedik, nevet.

És azután következik az a hét, amiről még beszámolni sem tudok.

A vasárnap délutáni vonattal visszautazom Budapestre.

Hétfőn délelőtt János és Géza feljönnek, hogy megbeszéljük a helyzetet.

János, aki soha nem iszik semmit, váratlanul inni akar. Magda konyakot hoz, kicsit beiszunk.

Az igazgatót nem tudjuk elérni telefonon.

Megpróbálom felhívni Kovács Máriát, de nem veszi fel. Valószínűleg orvoshoz ment.

Mikor végre sikerül elérni az igazgatót, kiderül, hogy békítési akcióba kezdett. Mária kedden hajlandó próbálni.

Kedden mindenki visszautazik. Györffy Miklós és Bajcsay visznek le kocsival.

Szép, vidám, napfényes utunk van.

Amikor leérünk, kiderül, hogy nincsen próba, mert Mária kapott egy gyógyszert, amivel három napig feküdnie kell.

Pénteken van próba.

Az esti vonattal visszautazom.

Csütörtökön délután csöngetnek, távirat, hogy a pénteki próba elmarad, de ugyanakkor csöng a telefon is, Bajcsay, érdeklődik, hogy mi történt.

Mindketten dühöngünk.

Magda azt mondja, ne dühöngjek, hanem hívjam fel Máriát.

Mondom, hogy nem hívom.

Akkor ő felhívja.

Mondom, jó.

De mégis kiveszem a kezéből a telefont.

Megbeszéljük, hogy másnap délelőtt felmegyek Máriához.

Tizenegyre megyek, fél háromig beszélgetünk.

Hazamegyek, János jön. Közben ő felkérte Olsavszky Évát.

Kérését, hogy én vigyem el Olsavszkynak a darabot, megtagadom.

De a színházi kocsival visszamegyek Győrbe.

Közben beadjuk a darabot Olsavszkyékhoz. Ő nincsen otthon, Kaposváron játszik.

Két nap magány.

Délután felhívjuk Olsavszkyt. A szerepet vállalja. Holnap jön. Bemutató november 22-én.

János visszamegy Budapestre, én maradok, hogy kiköltözzek a lakásból, mert Olsavszkynak máshol nem tudnak lakást biztosítani.

Vissza kell költöznöm a színházba.

Este Angsterral és Istvánnal megnézzük a Kabaré című filmet.

Ma reggel még mindig esik a hó.

Délelőtt átköltözöm a Bartók Béla útról a színházba. Szokásom szerint berendezkedem. Halálom előtt még ízlésesen el fogom rendezni magam körül a tárgyakat, kimosom a mosdót, kis képecskéket helyezek a falra, hogy a környezetemet valamiként személyessé tegyem, eloltom még a villanyt, főleg, ha nem nekem kell fizetni a számlát! s majd csak azután.

És ma reggelre már úgy érzem, mintha rutinom se lenne, túl vagyok azon is, hogy erőim utolsó maradékát fogyasszam.

Nincs rajtam több felület, mely új hatásokat lenne képes befogadni.

Helyesebben csupa csupasz, lágy rész, amit védeni kell, nehogy csontig, velőig hatoljon – bármire fogékony vagyok.

Páncél.

Haza kéne menni.

Délután lassan összeverődünk. Fél hatra megérkezett Olsavszky, Szikora, Bajcsay és Bán is.

Bajcsay ragyog. Fülében fülbevaló, három türkiz pontocska, haját megint levágta kicsit, most már egészen fiúsan rövid, szeme kifestve.

Bán nyomott, apatikus, kialvatlan.

Szikora látszólag nagyon mozgékony, de valójában félárbocon.

Olsavszy szép, izgatott, elfogódott. Van benne valami kislányos, jótanulós.

A büfében kávézunk, aztán fölmegyünk a próbaterembe.

Még mindenféle beállítások, műszaki ügyek zajlanak, nem lehet azonnal nekiesni a dolognak. János arra kér, meséljem el Évának a darabhoz kapcsolódó történeteimet.

Lemegyünk a szobámba.

Mesélek.

De nem nagyon tudunk egymásra figyelni.

Helyesebben éppen egymásra figyelünk, nem arra, amit a másik mond, hanem arra, hogy milyen a másik.

Amit mondok, az őt most nem érdekli, s ez nagyon is érthető.

Engem sem érdekel, minden, amit mondok, üres szövegelés marad, mert azt ismétlem el, amit két hónappal ezelőtt, az első olvasópróbán mondtam; csakhogy akkor az első találkozás feszültsége hitelesítette. Most kong. Akkor Mária ellenállását kellett legyőznöm, megkerülnöm. Évában nincsen ellenállás.

Aztán visszahívnak a próbaterembe.

János végigveszi az egész darabot, hogy Évának áttekintése legyen. Éva fantasztikusan erős koncentrációval, pontosan fogja a helyzeteket, a teljes odaadás és az óvatos visszafogottság határán mozgatja magát, látszik, nagyon tud dolgozni.

És a két hónap alatt kidolgozott szituációk elég plasztikusnak mutatkoznak ahhoz, hogy ne legyen szükség sok magyarázatra.

Természetesen már most látható, hogy számára ezek a szituációk vázlatok lesznek, hiszen át fogja formázni őket.

Valamivel alacsonyabb Bajcsaynál.

Érezhető, hogy szeretni tudja majd Bánt, amitől Bán érezhetően épp oly elfogódott, mint amilyen elfogódott Mária érinthetetlenségétől volt.

János pedig elemében van. Gyors, pontos, szuggesztív, s látszik, hogy Olsavszkyval az első pillanattól kezdve erős kapcsolata van – Máriával nem volt, vagy csak mesterségesen.

Tordai Hajnal a hátam mögött ül. Néha Éva lehetséges ruháiról váltunk néhány szót.

Nadrágban? Pongyolában?

Ő az, aki mindenben szép és elegáns.

Hajnal vázlatokat készít.

Csak most tűnik fel, hogy Bán milyen sokat gesztikulál a kezével; mintha a kezével magyarázná, értelmezné a szöveget; mintha azt mondaná el így, amit a testével még nem tud elmondani.

Pontosan tízkor van vége a próbának.

Az első áttekintésnek.

Ha nem lett volna előtte annyi közös kín, bizonyára nem lenne ennyire sima.

Ha lesz egyáltalán előadás, akkor annak Kovács Mária is közreműködője lesz, hiába tűnt el a színlapról a neve.

Most érezni először igazán, hogy valami, ami a magyar színházban egyáltalán nem természetes, természetessé vált, s ennek a természetességnek a szuggesztiója már Olsavszkyt is gördülékenyebben viheti egy lehetséges megoldás felé.

Még önkéntelenül és igazságtalanul összehasonlítok.

Olsavszky perfektnek tűnik. Kovács Mária soha nem volt perfekt, mert mindig maradt benne valami a nagy művész formátlanságából, valami mindig kibontatlanul maradt. Mindent magából és magával akart megoldani, s képtelen volt egész súlyával ráhagyatkozni a helyzetre. Tökéletesen érzékelte magát, és ettől nem érzékelte a helyzetet. Ez adta eredetiségét.

A szívem még ennél a formátlan őserőnél maradt.

Az önmagától szenvedő erőnél.

Olsavszky viszont rögtön kinyílik, de nem magánemberként, hanem szakemberként, ami azonban egyáltalán nem személytelen; ő tehát ismerni látszik a távolságtartás művészetét.

Ennyit mára.

Tíz után hív János, hogy Olsavszky ma délelőtt összeomlott, sírt, mert ha tudta volna, hogy ez ilyen nehéz, akkor nem vállalta volna el, és felbontja a szerződését, nem csinálja. De végül a premier elhalasztásában állapodtak meg.

Új időpont: november 27.

János azt akarja, hogy menjek le. Mondom, hogy többen leteremtettek, hogy lenn vagyok. Hogy a szerző inkább üljön a fenekén, és írja rossz darabjait, de ne lábatlankodjék a próbákon. És magam is úgy érzem, hogy az én jelenlétem rontott el mindent.

Hogy ki mondta ezt?

Például Elek Judit.

Jó, akkor holnap este felhív.

Leteszem a telefont.

És elhatározom, hogy reggel megyek.

Reggel érkezem. Angster az állomáson, ő is Budapestről jön.

És most már naplót írni sem tudok a régi módon.

Ami történik, egyrészt fogva tart, másrészt nem érdekel.

Csak a feszültség maradt.

Nem is annyira a dolog, hiszen annak sorsa körülbelül belátható, hanem a folyamat sorsa.

Ezt pedig elég szkeptikusan szemlélem.

Szeretnék mielőbb túl lenni rajta, kilépni belőle.

Ugyanakkor állandóan és egyre mélyebben benne vagyok.

És érdeklődésem intenzitása elcsúszott a magánélet felé.

De ott is ugyanaz a reménytelenség.

Ez viszont szimptomatikusnak tekinthető. Játék helyett élet. Színház helyett menház. Munka helyett pszichológia. Lélek helyett alkohol. Őrület helyett hisztéria.

Sarokba szorítva nincsen szabadság.

Olsavszky halálosan fáradt, szorong.

Altatóval alszik, s reggelenként bizonyára nehezen ébred.

Szemét csak nagyon spórolósan emeli az emberre. Nem nagyon beszél, a kérdésekre tétován, takarékosan válaszol. Mintha nem akarná az idejét emberi viszonyokra pocsékolni.

De tulajdonképpen jól dolgoznak.

Munka közben fellazul.

Olsavszky hasán jól látszik a lélegzés.

Bán-Bajcsay furcsa módon egymásra vonatkozó arcot-testet kapott az idők folyamán, hajha! ez a három hónap!

Táncnál: Marinak a szöveget talán később kéne kezdeni, mert a szöveg kifullad az ismétléstől.

Bajcsay új ruhában – zárt hátrész, apró mintás fekete flokon, és úgy jó, ha a felső két gomb nincs begombolva.

„Mindent azért nem tudunk” – Bajcsay felemeli az ujját, mint Bán. Ezt azért ne tegye.

„amit maga lopott, hogy a férje megölje magát” – Éva mutatja, hogy én. „Igen” – mondja Bán – ez sok, megtöri.

„Mindent így hagyunk.”

„Lélegzik még?”

„Egy tükröt kéne a szája elé.”

„Visszarendezhetnénk a szobát.”

Olsavszky beállítása nem jó, nem elég finom a piknikjelenetben – ő azt figyeli állandóan, hogy mire hogyan reagálnak.

Mielőtt papírral letakarják, Jani még egy körülrohangálást csinálhatna: így túl direkt.

Mari nem húzza vissza Éva fejére a parókát?

Évát az oldalára kell a végén fektetni.

„Talán vegyük elő a pisztolyt.”

Bánnak dührohama van, amikor János azt kéri, hogy Klára szeme láttára, András képe alatt szeretkezzenek, úgy, mint a kutyák. Bánnak Bajcsay hátára kéne másznia.

János is dühbe gurul; dühének monológja azonban szépen célra irányzott.

Bajcsay beteg. „Azt hittem, hogy megverem Szikorát” – mondja a próba után Bán. S neki van igaza, hiszen, ha ott szeretkeznének a falnál, „mint a kutyák”, akkor miért kéne a végén lelőnie? Bajcsay csúnyán köhög. A futások, rohangálások után nem kap levegőt.

Együtt ebédelünk.

Előre érzem a bejegyzés fáradtságát.

Mindenki halálosan fáradt.

Ennek ellenére délelőtt is, délután is jó a próba. Amióta Olsavszky itt van, teljessé vált a maximalista résztvevők névsora. De félő, hogy ideje nem lesz. A szöveggel bajlódik, amitől Bán és Bajcsay, akik már unják a szöveget, játszani szeretnének a szöveg munkája nélkül, halálosan idegesek, és gyönyörűen fegyelmezik magukat, de mégis mindig kirobban valahol.

Ettől viszont Olsavszkynak van lelkiismeret-furdalása.

Kölcsönösen vigasztalják egymást.

„Elmegyek” – ha az első monológot nem Zsuzsának mondja, akkor a „kilenckor keltek” monológ kezdete érthetetlen.

Nem jó, amikor Éva negrót dug Bán szájába.

„Egészen kicsi” – mármint a pisztoly, és közben nagy stukkerunk van.

Ezt a fekvésdolgot talán meg kéne szüntetni.

Szikora energiája fogytán.

Bajcsaynak valószínűleg mellhártyagyulladása van.

Bán viszont, bármilyen lesz is, saját igényeihez látszik felnőni. Halálosan kínlódik – „Te nem tudod, hogy nekem ez a darab mibe kerül!” – mondja este a büfében. Küszködik, dolgozik, a hangja, a szeme, az arca még soha ilyen részlettel teli, feltöltődött és érzékeny nem volt. A teste még ellenáll. Inkább akrobatikus, mint hajlékony.

Még nem áll az épület, de már romos. Túl nagyok a csúszások.

János folytatja az előző nap megkezdett gyakorlatsorozatot

Saját rögtönzött szavaikkal kísérve el kell játszaniuk Klára és Jóska egy délutánját. János behúzza a csipkefüggönyöket. A jelenet függönyök mögött zajlik. Bán finom, oldott, kicsit kakaskodóan nyegle, Olsavszky érzékeny, gyengéd, enyhén és kitartottan sértett, erotikus, pompás váltásokkal és csúsztatásokkal. Az egész jelenet majdnem az elviselhetetlenségig fülledt és szemérmetlen.

Bajcsay a hátam mögött ülve nézi a dolgot, félhangosan dühöng, morog, csikorog, mint egy vadállat. Hogy ez egy hülyeség, hogy erre most egyáltalán nincsen idő. Csillapítására néha hátrafordulok, figyelmeztetem, de nem tud vagy nem is akar uralkodni magán. Félhangosan mondja a magáét, hogy aztán a Szikora mennyire csodálkozni fog, ha az Éva nem bírja ezt.

Amikor János őt szólítja, mintha vágóhídra menne.

Most azt kell játszaniuk, hogy Zsuzsa, akit Jóska szerzett Klárának bizonyos „Löfferné” útján, megérkezik.

Bajcsay minden belső tiltakozása ellenére pompás, de a saját maguk által felépített jelenetet nem tudják pontosan az eddig beállított kezdéshez vezetni. Sokkal reálisabbra, életszerűbbre, és valljuk be, szebbre és érzékenyebbre sikerül, mint az eddigi kezdési kísérletek. Belefutnak a darabba, de bizonyos replikákat ösztönösen el kell hagyniuk (a szöveg emelkedettebb szintje ellenük dolgozna) és a durvább gesztusok is finomabbakká alakulnak. A feszültség, amit ez az önfeltárás és odaadás okoz, egyre nő a teremben.

Érezni, hogy minél tökéletesebben improvizálnak – tehát minél többet kénytelenek adni magukból –, annál jobban gyűlölik Szikorát, aki ezt kikényszeríti belőlük, ettől a gyűlölettől azonban egyre jobbak, és ezt egyre jobban élvezik.

János pedig valószínűleg megérzi, hogy az improvizáció a magán-élet-gyűlölet területére csúszik lassan át, s ezért újra kezdeti velük a szoba kipakolásával.

Ami ebben a feszültségben olyan kegyetlen, hogy én sem bírom tovább nézni.

Egyszerűen ki kell jönnöm a teremből.

Amiért külön utálom magam, hogy én megtehetem.

Nem tudok hová menni.

Egy ideig kódorgok az épületben, bemegyek Harag próbájára, de ők éppen szünetelnek; aztán fölmegyek a szobámba, bambán ülök az asztalomnál.

És mintha a hívón engem hívnának.

A szobámban nem működik a hívó, a folyosóról hallom a hívó hangját, de nem megyek, mert nem vagyok biztos benne, hogy nekem szól, s ha nekem szólt, akkor sem megyek.

Arra gondolok, hogy azonnal haza kéne utaznom.

És akkor újra megszólal a folyosón a hívó, most már világosan hallom a nevem.

Felmegyek a próbaterembe.

Olsavszky sír.

Bajcsay éppen most fejezte be a sírást, és még kiáltozik, hogy erre nincs idő. Kollegialitása elképesztő, mert teljesen világos, hogy tulajdonképpen azt ordítozza ki, amit Olsavszky ordítana, ha egyáltalán tudna ordítani. S azzal, hogy a másik ember feszültségét mintegy átvezeti magán, levezeti a saját feszültségét is.

Szikora viszont fegyelmezett hangon kiabál, hogy ki kell próbálni bizonyos dolgokat, mert különben nincs mire építkezni, meg kell teremteni azokat az alaphelyzeteket, amikkel aztán dolgozni lehet.

Olsavszky erőtlen, rázkódik a válla, Szikora simogatja, hangsúlyozza, hogy nincsen ok pánikra, bízzanak benne annyira, hogy el tudja dönteni, mikor mit kell csinálni. Hiszen nem hülyéskedésről van szó, hanem arról, hogy miként kezdjük el a darabot, mert az eddigi kezdés rossz volt.

„Jó. Akkor dolgozzunk” – mondja Olsavszky erőtlenül.

Néma csend.

És János egyetlen fikarcnyit sem engedve, elkezdeti velük újra a kipakolási jelenetet.

Most erőtlen ugyan, de így is szép.

János menet közben, hangosan közli, hogy ezzel a jelenettel fogjuk kezdeni a darabot.

A kipakolás tíz-tizenegy percig tart. István stopperrel méri az időt, ez körülbelül elég is arra, hogy a közönség elfoglalja a helyét.

Géza hátrafordul, s amit nem szokott, menet közben hangosan megkérdezi Jánostól: „De így nem fogjuk ellőni a függönyt?”

Talán nem rossz, hogy hangosan beszélünk, mert ez a látszólagos fegyelmezetlenség, amit a színészek különben teljes joggal utálnak, most mintegy kívülről vezeti el a feszültséget.

Géza érzékei, legalábbis a színházat érintő kérdésekben, tévedhetetlenül működnek.

Úgy érzem, mondom én is hangosan, hogy nem. Eddig a függöny poén volt. Most játszik.

És elképesztően szép, amikor a kirakodás után széthúzzák.

És a próba végén Olsavszky mégis szó nélkül kirohan a teremből.

Az összeomlás hangulata tökéletes.

Mintha nem is történt volna semmi lényeges, mintha senki nem érezné, hogy valami nagyon fontos történt, megvan a nyitókép.

Én is kirohanok a teremből.

Kérdezem Gézát, hogy nem kellene-e Olsavszky után menni.

„De, biztosan. Én nem tudok” – mondja ő.

„Én sem” – mondom én.

És várok, hátha mégis utánamegy. De nem mozdul.

Most nem csak az ő passzivitását és gyávaságát gyűlölöm, hanem gyűlölöm a saját tehetetlenségemet is. De nem tudok Éva után menni. Nem tudnék magyarázatot adni János kegyetlenségére, mert mélyen értem, tudom, hogy valójában csak úgy lehet vagy úgy lehetne dolgozni, ha átlépnénk, ha átlépjük az elviselhetőség határait, ha képesek vagyunk szabadon a fantáziánkra hagyatkozni. Arra az egyedül lehetséges szabadságra, ami ebben a sarokban mégis adva van.

Gézát a fenébe hagyom, visszamegyek a terembe.

Mondom Jánosnak, hogy vajon nem kéne-e neki Olsavszky után mennie.

Mondja, hogy nem megy. Őt ez nem érdekli.

Ettől aztán úgy felbőszülök, hogy megint ki kell rohannom a teremből.

Lerohanok a szobámba.

Természetesen ott sem tudok megmaradni.

János jön szembe a folyosón. Kérdezi, nem megyünk-e ebédelni.

Nincs sok kedvem hozzá, de rá akarom venni, hogy menjen el Olsavszkyhoz.

Már sötétedik, amikor kijövünk az étteremből. Súlyos felhők, nyirkos, vigasztalan szürkeség.

Együtt megyünk el a Bartók Béla úti színészházba, ő bemegy a lakásukba, én bekopogok Olsavszky Évához.

Semmi válasz, csend.

Ismét kopogtatok, halkan, de kellemetlenül visszhangzik az üres folyosón.

Semmi.

Talán alszik, nyugtatom magam, és bemegyek Jánosékhoz.

De tíz percnél tovább nem bírom a várakozást, megint visszatérek Olsavszky ajtajához.

A kopogtatásra hosszas motoszkálás, aztán kinyitja az ajtót, szó nélkül beenged, és visszahátrál előlem a szobába.

A szoba üres, halványan világít benne a lámpa.

Ő áll a szoba közepén, nem engem néz, hanem a falat, s ettől olyan érzésem támad, mintha órák óta így állna már.

Semmire nem válaszol, mozdulatlan marad.

Szeretném megérinteni, valahogy felébreszteni ebből az éber álomból, de érzem, hogy nem szabad hozzáérnem.

Végtelenül törékeny és zárt.

És akkor teljesen váratlanul azt mondja, hogy napok óta, minden éjjel bejön valaki a szobájába, a falból jön, egyszer csak itt van. Egy halott. De nem halott, hanem él. És ez nem képzelődés, mert itt van vele. És ő ezt nem bírja tovább, és tudja, hogy ez a darab miatt van, és abba kell hagynia.

És akkor legnagyobb meglepetésemre nem azt mondom, hogy ne hagyja abba, hanem azt mondom, hogy hagyja abba; hiszen értem.

Körülbelül fél órát beszélgetünk így, mozdulatlanul, az üres szoba közepén, amikor halkan kopogtatnak.

János jön be, mosolyogva, kissé zavartan, de mosolya és zavara mögül kitekintve, felméri a helyzetet.

Mondja, hogy nemsokára hat óra van már, indulni kéne a próbára.

Olsavszky most először ad valami külvilágnak szóló reakciót, elmosolyodik; fáradtan, beletörődőn, szkeptikusan, bölcsen.

Aztán együtt megyünk a sötét utcán a színházba.

Nagy szemekben, sűrűn zuhog a havas eső.

Ők egymásba karolnak, beszélgetnek, nevetgélnek.

Én kicsit távolabb megyek tőlük, mert nem akarom, hogy lássák, hallják, ahogyan bőgök.

És bármilyen fájdalmas sírni, mégis jó érzés, hogy eltitkolom, és az arcom lucskos az esőtől.

Kipakolást úgy kéne, mintha levették volna a hangot.

„Amikor cseléd voltam, loptam én is. Elmeséljem?” „Kilenckor keltek” – lírában indítani, mert így a szöveg indítása kifejezetten nosztalgikus.

„Álltam a fényben” – rossz a hangsúly.

„Ez az egyetlen, amit féltek maguktól” – nem tudni, hogy mit félt tőlük.

„Azon a délutánon készült, amikor megismerkedtünk Gödön” – mármint a kép.

A csókolózásnak nincs fejlődése.

Éva egy ütemmel később kell megfogja Jani ütőerét.

A nagy háromszögjelenettől kezdve Éva túl rutinos, eltűnt belőle minden emberi intimitás – itt már karikatúra, túl hangos.

Délután érkezem.

A Keletiben az öcsémmel találkozom, véletlenül. Ő Dunakilitibe megy. Együtt utazunk.

Géza elfelejtette leadni a szobám kulcsát, tehát rögtön a büfébe kell mennem, bele a mélyvízbe.

Bajcsay összeszedte magát, de ettől valahogyan merev lett.

Olsavszky parókája állítólag undorító és gyönyörű.

Gézával a szobámban: távlatokról, leállt utakról.

Tandori verse jut eszembe: „Ezeknek a dolgoknak már vége.”

A próba jó.

Olsavszky fantasztikus, ugrásszerű szövegtudásra tett szert.

Az eleje is alakul.

Bajcsay–Bán „Szeretőt tartanék” kezdetű duettjét János megpróbálja örömre állítani.

Mindketten érzik, de nem megy.

„Ezt nem fogom tudni megcsinálni. Ebből nem tudok többet csinálni!” – mondja Bajcsay.

Aztán csere: Bán–Bajcsay kimennek.

Olsavszky „Fulladok” kezdetű áriáját próbálják.

A tenger legyen iszonyatos, olyan, hogy beleborzongjak.

Fogalmazza a szöveget.

Visszajönnek Mariék.

Most hármasban.

„Semmi nem tud visszatartani” – ez nem kérdőmondat Olsavszkynál!

Szünet után sikálás vízzel, hármasban:

Jóska–Zsuzsa duett visszaesett, nem megy.

Zsuzsa–Klára duett szép, a csóknak misztikus hatása van.

„Az ügy elveszett.”

„A kaput mégis becsuktam” – ezt nem álsírással, hanem emlékezőn – keményen!

Az utolsó menetben, a dulakodási jelenetben a partvis rossz helyre esik, ez mindig problémát okoz, mert ha arra a rohadt partvisra hengerednek, akkor mindig összetörik magukat, vagy nem tudják fölborítani a vödröt.

Bán dühödten odébb taszítja hát a partvist, amitől Bajcsay megsértődik, s mindketten tajtékzanak.

A jelenet is erről szól.

„Kurvának nézel te engem?”

„Miért, nem az?”

Ez a replika ilyen jó még soha nem volt, és csak attól ilyen jó, hogy most gyűlölik egymást.

Később a „Felgyújtom a házát!” szövegnél Bán viszont úgy rúg bele a vödörbe, hogy az Mari lábának csapódik, a víz lefröcsköli.

Ettől aztán sírni kezd.

Fél tizenegyig tart a próba, ami újabb feszítés, de senkit nem zavar, mert jól megy.

Bán és Bajcsay kibékülnek a büfében. De azért nem annyira, hogy Bánnal menjen haza.

Megkér, hogy én kísérjem el.

Esik az eső.

A múlt heti utazás Jánossal. Az üres vonat. Este.

Néha úgy érzi, abba kell hagynia ezt. Az egészet.

Géza, aki tegnap azt mondja: „remélem, minél előbb ki tudok szállni az egészből” – s nem lehet tudni, mire vonatkozik ez: arra-e, hogy a színházat, vagy arra-e, hogy az életet akarja-e végleg maga mögött hagyni?

Bajcsay, aki éjjel elolvasta a Temetést, s azt mondja, hogy nem tudja, jó-e vagy milyen, de abban biztos, hogy nem tudná eljátszani.

A délutáni próba elmaradt, mert Olsavszkynak Szombathelyen volt előadása (Szentivánéji álom) s este megnéztük a Nebántsvirágot. Nem először jut eszembe a szokott gondolat, hogy ilyesmiket kéne inkább írnom, játszani.

Miért ne tudná eljátszani?

Mert aki ezt a temetést eljátssza, az többé nem tudhat színpadra lépni.

Én éppen abban reménykedtem, mondom neki, hogy ennek a darabnak az eljátszása után kezdődhet az a színház, amire vágyom, s amit érdemes lenne csinálni.

Néz.

Hallgat.

„Csakhogy én harmincöt éves vagyok. Még van öt évem.”

„Na, és?”

„Ilyen színházat aztán már nem lehet csinálni.”

„Miért ne lehetne?”

„Mert nem lehet.”

Most én hallgatok.

És lassan, kattogva, igazat ad az agyam neki.

Mert megszerettem.

Hideg és forró, ravasz, okos és buta, olyan, mint egy nemes vadállat, nyers, de jó, finoman emberi, sérthető, sérthetetlen, kemény, gonosz, bosszúálló, szép. Egyszerre van benne valami paraszti és polgári, mindkettő a szó legnemesebb értelmében.

Harag azt mondja nekünk délben, amikor belépünk az étterembe: „Jé! itt a Molnár Ferenc a Darvas Lilivel!”

Csak majdnem igaz, de Harag, mint mindent, a pompásan működő érzékeivel érzi bennünk „a találkozást”.

Amit mi mindketten a legteljesebb józansággal fogadtunk.

Egy pillanatra el tudok érzékenyedni civilben is a száján, a szemén, a járásán. Mint ahogyan ő is el tud érzékenyedni egy-egy pillanatra, nem tudom, mimen.

De aztán így marad, anélkül, hogy visszavonnánk.

Irányított marad.

„Te, ezután, ha akarsz, akkor már nem írsz darabot, hanem regényt fogsz írni, vagy bármit. De ha én ezt eljátszanám, akkor mit csinálhatnék utána?”

És Harag ugyanerről néhány nappal előbb:

„Nálad mindig a határhelyzetek átlépéséről van szó. Engem viszont mindig csak izgatnak a határhelyzetek. Én a határhelyzetek átlépéséhez túl konzervatív vagyok. Én például az Éjjeli menedékhelyben a Báró hóna alá tettem egy nagy családi albumot, amit mindig véd, amire vigyáz, mert az jelenti neki a múltat, de aztán elveszik tőle az albumot, és kiderül, hogy nincsen benne egyetlen kép sem. Téged ez már nem érdekel. Neked már nincsenek ilyen tárgyaid, ami jelentene valamit, mert csak az emberen belül van minden. Én ezt értem, elfogadom, de nekem fontosak ezek a tárgyak.”

Neki van igaza.

Minden bizonnyal én tévedtem.

Átléptem egy határhelyzetet.

S még ha teljes egészében oda is adnám magam, akkor sem lennék elég.

Ezt is Harag mondta, amikor az első összeomlás után bevitt az igazgatói irodába, este:

„Nem, a körülmények nem alkalmasak. A magyar színház hatvan évvel van elmaradva a saját idejétől. És félek, hogy nincsen idő.”

Talán ezt érzem, s ezért nem tudom, és nem is akarom odaadni magam.

Pedig igazán alkalmas vagyok, és le is nyelne.

Hosszú sikálás után lenne szabad csak mondani: „Akkor feleségül veszem Zsuzsát!”

Nem jó, hogy Bán úgy engedi vissza a vödör fülét, hogy ne halljuk! és az sem jó, hogy azonnal leül.

Ahhoz képest, hogy Olsavszky egészen jól sikál – nincsen semmi értelme az ajtómosási jelenetnek.

Mi lenne, ha Bán nem a székre ülne Klára monológja alatt, hanem a sarokba, az ajtóba; becsukja, de odaül, hogy hallja.

Még jobban lassítani a feltörlést!

„Mégis becsuktam a kaput!” – ezt Éva nagyon színészkedve mondja.

Hétfőn, a délutáni vonattal hazamentem, szerdán, a déli vonattal visszajöttem.

Jövök át a színház előtti téren, Jocó jön Gézával.

„Tudod, hogy miért szeretjük az Oleg Kosevojt?” – kérdezi Jocó.

„Nem tudom.”

„Mert minden reggel engedelmesen kimossa az anyja száját.”

Röhögnek.

Ez a fülledt idétlenség olyan, mintha egy éjjeliedény tartalmával loccsantanának pofán.

„Csak azért mondom, hogy ha a Totyi mondaná neked, akkor tudd, hogy miről van szó” – mondja Jocó.

„Jól van” – mondom, és mennek tovább.

„Én pedig mondok neked valamit, de ha tudsz, jól kapaszkodj! – mondja Géza vigyorogva. – Mármint, hogy Bán Janinak tegnap kiugrott valami a derekában, péntekig mozdulatlanul kell feküdnie. A próbák elmaradnak.”

„Igen? – mondom, és önkéntelenül hátranézek a téren. – Akkor mit csináljak? Talán menjek haza? – kérdezem inkább magamtól. – És a többiek?”

Süt a nap, erősen fúj a szél.

„Bajcsay és az Éva hazamentek.”

„János?”

„Ő délután bejön.”

„Jó.”

És megyek tovább.

A furcsa az, hogy a vonaton hirtelen eszembe jutott Bán, s arra kellett gondolnom, helyesebben nem gondolat volt ez, hanem kép, a teljes fejetlenség képe, hogy valami nagyon tragikus történt vele, és ő teljesen összeroppant, és nem tud próbálni, és legalább egy hétbe fog telni, mire ismét munkaképes lesz.

Nem a közlés jelent hát meglepetést, hanem inkább a közlés módja.

Igaz, ez sem olyan mély meglepetés már. Ahol a kultúra ilyen romos állapotban van, ott az érzelmek kultúrája sem lehet jobb.

Később Géza, aki maga is érzi a kis jelenet lehetetlenségét, bekopog a szobámba, hogy helyreüsse a dolgot; azért jött vissza, hogy helyreüsse, de nekem nincsen kedvem nagyvonalúvá tornázni magam, ő pedig, önmagától, nem képes erre, pedig ezt akarja.

Bán a haláltáncban, amikor lefektetik Évát a földre, nem tudott többé kiegyenesedni.

Délelőtt egy akupunktúrás orvoshoz vitték, aki megszurkálta, és péntekig mozdulatlan fekvést rendelt. Pénteken majd újra megnézi. És aztán eldől.

Ebédelni megyek a Rábapartiba.

Vörös naplemente van.

Aztán alszom fél órát.

János kopogtat. Kicsit sápadt, de a legfelhőtlenebb angyalarc.

Nem tudja, miért, de ő most nyugodt.

Harag-próbára megyünk.

A próba után megnézzük a bécsi televízión a Vámpírok bálja című Polanski-filmet.

Ez jó.

Az életkorom utolért, s talán megpróbálom utolérni az életkoromat. A kihulló hajat. A tönkrement fogakat. A test, amely még fiatalnak gondolja magát, s aztán hirtelen tükörbe néz, és elrémül saját szétfoszlásának léptékétől.

Délelőtt olvasok.

Délben Haragékkal ebédelünk.

Szikora a büfében ül, kávézik. Derűs és nyugodt.

Bánhoz megyünk beteglátogatóba. De előbb Bergmann úrhoz, a cukrászhoz, hogy vigyünk neki süteményt.

Beszélgetés Bergmann úrral, aki ránk néz, és inkább kijelentésként, mint kérdésként mondja: „a színháztól vannak?”

Bán már fenn van, járni tud, forgatja a fejét, amit tegnap még nem tudott.

Kabátot akar venni, elmegyünk kabátot venni. A kabát kicsi neki, nagyobb szám nincs, de szeretné megvenni, próbáljuk lebeszélni. Nem veszi meg, de emiatt aztán marad benne valami szemrehányás ellenünk, mert lebeszéltük.

János nem akar bejönni a színházba, aztán mégis bejön.

Átmegyünk a zsinórpadláson a világosítókhoz, onnan nézzük az előadást. Az első résznek frenetikus hatása van. Minden részletpoén ül, bejön. A második részt fáradtabban veszik.

Előadás után Angsterral beszélgetünk. Éjfél felé Baranyai is odaül.

„Mondd, Laci, mit tesz az ember, ha egyedül van? Ezt neked tudnod kell!”

Átölelik egymást, nem túl nagy meggyőződéssel, de mégis.

A magányosságnak ennyi formájával és különös módjával egyszerre, egy helyütt még nem nagyon találkoztam.

Minden más művészet, még a színfalak mögött is, jobban rejti kínjait.

Talán ezért lenne ez ilyen vonzó, amilyen? Vagy ezért ennyire taszító, s ezért kelti fel az emberben a menekülés ösztönét?

A nyíltsága miatt?

Már hetek óta azzal vigasztalom magam, hogy vége lesz, s el fogok innen menni.

Valamilyen módon el is felejtem.

Ugyanakkor izgat, miként törhetné át a tehetséget a zsenialitástól elválasztó vékony hártyát a szenvedés. Mi a különbség e kettő között? Hol vannak a határok? Miért rab az ember a képességei miatt, s miként lehet szabad, egy kicsit szabad a zsenialitás által? Hol osztják a zsenialitást? Eleve megszabott mértékek-e ezek? Mintha néha, csupán bizonyos csavarokat kéne elfordítani?

„HEITERKEIT INS LEIDEN” – egyik délelőtt kitettem ezt a három Hölderlintől való szót a szobám falára, hogy ne fájjon annyira.

„DERŰT A SZENVEDÉSBE”

„Hogy tetszett a fal kidőlése?”

„Nem tetszik. Akkor volt szép, amikor az egész fal egyszerre szétesett.”

„Pedig ez volt az utolsó ötletem” – mondja János, és megrándul a szája, amiből azonnal érzem, hogy elege van a megjegyzéseimből.

„De ez legyen a legnagyobb baj – folytatom. – Ami ma történt, azt katasztrofálisnak érzem. Szinte semmi nem maradt abból, amit akartunk.”

„Most már ne csinálj pánikot.”

„Nem, egyáltalán nem csinálok pánikot. Csak egyszerűen megállapítom, hogy ez így katasztrofálisan néz ki.”

„Én nem így gondolom. Inkább euforikusnak éreztem. Öröm volt benne, hogy megint együtt vagyunk és dolgozhatunk. De nem lesz semmi baj, érzem.”

„Úgy gondolod, hogy ez még négy nap alatt visszatornázható?”

„Igen. Itt most fényképezés volt, csattogtatták a gépeiket, Olsi pedig a szövegre koncentrált.”

„Jó. Az okait körülbelül én is sejtem.”

A beszélgetés próba végén zajlik közöttünk.

A próba ötre van kiírva.

Háromnegyed ötkor futnak be Bajcsay kocsiján, együtt jöttek. Mindhárman vidámak, frissek, feldobottak. Olsavszky arca megváltozott, kikerekedett, kisimult. Bajcsay a durvábbik formájában van. Ilyenkor kicsit nyersebb, érzéketlenebb a kelleténél. Bán változatlanul azon a ponton látszik lenni, ahová a próbafolyamat alatt föltornászta magát. Érdekes különbség közöttük: Bajcsay az első pillanatban mindent tudni látszik, rögtön megtalálja, aztán már nem nagyon változik, s ha változik, akkor mindig rossz irányban. Bán viszont lassan és biztonságosan mélyül, gazdagodik, fokról fokra, nagyon lassan, de mindig új dolgok várhatók tőle.

Ami pedig Olsavszkyt illeti, s ezt már az összpróba alatt gondolom: a rendelkező próbákon mély és őszinte, nyers és igaz kötődési pontokat keres és talál magában, hogy aztán, amikor az anyag megkötött már benne, ezt – az eredetet! – gyorsan és gondosan elfedje, s az eltávolításban őrizze meg magát. Nagyon jó nézni, ahogyan dolgozik.

A próba első felében lejárják az egész darabot, összemondják a szöveget. Olsavszky megtanulta a szöveget – hibái is rögzültek.

Aztán húsz perc szünet után, összpróba.

S ami egy lelketlen szövegösszemondó próba után várható is, olyan az egész, mint egy harmadosztályú színház. Nézhetetlen. Nem lehet tudni, miről szól. Mintha nem is ebben a térben lennének, ordítoznak. Nem tudom, ki kezdi, lehet, hogy Olsavszky, lehet, hogy Bajcsay, de ahogy mennek előre, egyre jobban rögzül ez a hang. Az is lehet, hogy már a bevezető kergetődzés is túl durva volt.

Bán viszont jó, gazdag, szép. Csaknem befolyásolhatatlanul. Keményen marad annál, amit fölépített. Hiába nyugtatom magam most azzal, hogy János most kifejezetten azt kérte, hogy ne menjenek nagyon bele, hiába tudom, hogy a fényképészek mennyit fékeznek, mennyit ront a teljes fényre felhozott, szokatlanul erős világítás, hiába érzem, hogy Olsavszky most azért felejtett el mindent, mert a megtanult szövegnek örül – egyszerűen nem bírom tovább nézni, mert az irányok rosszak. Az irány: vissza a deklamálós színházhoz, amelyből minden intimitás hiányzik, mert mindenki egyedül van, magának, magában – nincsenek kontaktusok, tehát az egész építmény összedől.

És a piknikjelenet előtt, mint aki menekül, kimegyek.

Ez a jelenet különben is a legmegoldatlanabb, s amikor közeleg, már rettegek.

Visszakanyarodunk, vissza a legrosszabb színházba, abba, amit Grotowski prostituált-színháznak nevez.

Kinn, miközben cigarettázom, arra gondolok, hogy talán jobb lenne bemennem a Szép Heléna előadására.

Aztán, amikor hallom bentről Olsavszky sikoltását: „Elmúlt ez is!” – mégis visszamegyek.

A többi már kibírható, mert csak jelzésként fut. János kíméli Bán derekát, nem kell visszahordaniuk a bútorokat.

Olsavszky dupla parókája rettenetes és gyönyörű. Gyönyörű munka.

Az egyetlen megnyugató mozzanat, amikor hallom, hogy Olsavszky azt mondja Jánosnak: „Ez most szükségszerű volt, hogy rossz legyen.”

Az önellenőrzés megvesztegethetetlensége és tévedhetetlensége tiszteletet parancsol

Ami meg el van rontva, az nem itt és nem általuk. Ezt is tudni kell.

A dolog már sokkal előbb tört ketté.

És úgy az enyém, ahogyan van.

„Mosd az ajtót!” Mari! Magasról indítod!

„Legalább felázik a mocsok” – intimebben, melegebben, nem ilyen kekken.

Álltam a fényben.

Mari: „Szeretném, ha gyűlölnél!” – ez nem ilyen jó tréfa.

Éva: „Ölelj meg!”-nél széttárja a karját, ez rossz, inkább egészen le kéne merevednie.

Jani: „Hoppá! Egy vödör szar” – ez a hoppá mondjuk nem kéne.

Rosszullét vége nem éles, hanem tompa, lengő ordítás.

A rosszullét után nem lehet ugyanolyan hangon szólni, és ugyanolyan mozdulatokat tenni.

„Miért kínzol?” – KÍNOZOL

PARÓKA

„Találj ki valamit, ami jó lehetne” – ez könyörgés!

RONGYOT ELŐRE BEVIZEZNI MERT különben nem lesz vizes.

Mari: KISFIAM – monológ nagyon halk.

A SZÜNET VÉGÉN tapogatózva nézzék egymást.

Mari: úgy csinálsz, mintha tele lenne a szád, pedig tele van.

KISLÁNY AKAROK LENNI – suttogva, összekuporodik.

Mari a második sikoly volt jobb – ez rá van téve!

Ez viszonylag jó próba volt.

De csak tizenegyig, mert Olsavszkynak kocsiba kell ülnie, s viszik Kaposvárra, ahol este előadása van.

Mindhárman visszavettek a tegnapi harsogásból, János nagyon lényeges pontokon azon intimebb hang felé irányítja Olsavszkyt, melyet én is kívánnék.

Megnyugszom, és szeretem, hogy mégis meghallgatott.

Délután világítási próba.

Délben együtt ebédelünk Marival, Jánossal, Gézával, később jönnek Haragék is Pályival.

Olyan vidám, nyugodt, olyan békebeli az egész.

Délután átmegyek Gézához, de zárva az ajtaja. Alszik, vagy nem nyitja ki.

Később kiderül, hogy nem nyitotta ki.

Harag modorosnak érzi a Temetés-t. Azt mondja, hogy túl ügyes, nem vérre megy.

A büfében beszélgetünk a darabról.

„És még ha játszani is kéne! Ezt nem tudom biztosan megmondani, mert én itt idegennek érzem magam! de akkor sem úgy, hogy egyik nap a Nebántsvirág-ot, a másik nap meg ezt, hanem ehhez kéne, hogy legyen két ember, négy ember! mindegy! de egy olyan színház, ahol két ember van és eljátsszák a Takarítás-t meg ezt, meg más ilyen dolgokat” – mondja.

Géza közben megitat velem két fél vodkát, amitől rögtön elázok.

Az ember pőresége.

Hogy mintha bőrétől megfosztva érezné a másikat.

Hajnalban felriadok.

Nem tudok elaludni újra.

És nem akarom, amit akarok.

Délelőtt próba, négyig.

Nyolckor nyilvános főpróba, amelyre legalább százhúszan préselődnek be a lelátókra.

A kergetőzésnél Bajcsay valamivel elvágja az ujját, dől belőle a vér, s a pofonnál Bán arca csupa vér lesz.

Fönn állok a lépcsőn, kicsit a függönyök mögé bújva.

Nem tudom nézni, hogy véres, bemegyek a függöny mögé, hallgatom, néha felegyenesedem, hogy lássam, miként reagál a közönség.

Tulajdonképpen mozdulatlanul, megzavartan, röhögcsélve, megszeppenten nézik végig.

Egy idősebb nő az elejétől a végéig kommentálja a dolgot. Izgul, dühöng. A színháziak arcán döbbent rosszallás.

Az előadás színvonala katasztrofális.

A végén, amikor lejönnek a színpadról, eléjük megyek, hogy velük legyek, s ahogy kiszaladnak, a gumiszőnyegre kiömlő vízen Bajcsay elcsúszik, elvágódik, rettenetesen megüti magát.

A csőd, a bukás, a teljes katasztrófa hangulata ül ránk.

Megbeszélés a klubban. János nem akar sokat beszélni, aztán sokat beszél.

Olsavszky összetört, Bán bizalmatlan és aktív. Bajcsay dühöng, Angster megsemmisült.

Lehetetlenül szétoszlunk. Nem szeretjük egymást. Senki senkit nem szeret. Tán az egész zűrzavaros történetben először van ez így.

Géza és János valamiért, talán a kabátjaikért, fölmennek a szobájukba, én is megyek a szobámba, aztán együtt maradunk. Az iroda rideg neonfényében. Ők kabátban ülnek.

Lassan kezdünk beszélni. János finoman, de félreérthetetlenül arra az álláspontra helyezkedik, hogy a darab nem működőképes. Erről kezdünk beszélni. Tárgyilagosan, elemezve, de egyikünk sem enged, ő a darabban, én az eredeti szándékoktól való kényszerű eltérésben látom a bukás okát.

Az utolsó három napon már nem tudtam írni semmit. A csődről való beszélgetés, s hogy e csődöt mindenki reálisan érezte, jót tett.

25-én, kedden, nullponton indultak a próbák. János átállított néhány jelenetet.

26-án, szerdán, megváltoztatta a végét.

A szerda esti főpróba, ahová színháziak is bejöttek, szépen sikerült.

Ezen a két napon nem volt megállás, a délutáni két, két és fél órás szünetektől eltekintve reggeltől éjjelig próbáltunk.

Három fizikai roncs dolgozott.

„Fel kell gyújtanom őket!” – mondta, morogta János magának

Csütörtökön este, a bemutatón ment a legjobban.

Az előadás után a rendezői szobába mentünk, és pezsgőt bontottunk.

Senki nem beszélt.

Olsavszky még fönn a teremben sírni kezdett egy kicsit, Bajcsay lenn. Én is sírni kezdtem, János is.

Bajcsay egy tortát hozott Bergmann úrtól, a tortán egy arany súrolókefe, aranysöprű, porrongy és lapát marcipánból.

Amikor fölemelte a tortatartó tetejét, üvöltve fölnevettünk.

Aztán ahogy ott álltunk a szoba közepén, Éva és Mari egymást átölelve, sírva, mi pedig némán, sírva és sírással küszködve, bejött az öltöztetőnőjük, a Rózsika, és gyengéden megérintette Éva karját: „Elnézést, művésznő, hogy zavarom – suttogta. – A vendégei üzenik, hogy várják magát. De csak mulassanak jól tovább!” – és ezzel csendesen kiment.

Ezen pedig nevetni kellett.