A fotográfia szép története

Ügyetlen madár, helikopter száll az alkonyodó város tetői felett. Verebek, galambok csapatai rebbennek el. Emelkedik és süllyed. Szűk utcák sötétülő szakadékába néz. Betekint egy harangtoronyba: kemény nyelvéhez csapódik a kilendülő harangtest, de a zúgás elnyeli a kondulásokat. Égre nyíló, csukott ablaktáblákon látja meg önmagát, szobákba néz be nyitott ablakon. Elhalad és visszatér, mintha keresne, kutatna, s minden alkalommal elégedetlenül áll tovább; nem találja.

Antennák, kémények, tetőcseréppikkelyek. Egy nő terít, óvatos kamaszfiú lép a szobába, hátulról átkarolja, a nyakába csókol, és rögtön kap a nőtől egy jókora pofont. A fiú ajka elnyílik a csodálkozástól, s a nő elnyílt ajka csap le rá. Aztán halott műterem, melyben harminckét macska ül és hever mozdulatlanul. Tetőterasz, ahol emberek gyűltek össze valamilyen esti fogadásra. Keres egy arcot, egy vállat, egy beszélő szájat, valamit izgatottan keres, nevetést, egy titokban váltott kézfogást, a pezsgő felszálló buborékjait a karcsú pohárban; akár élőt, akár élettelent, de tovább kell állnia. Száll. Még lejjebb ereszkedik, nedvességtől csepegő lepedőket emel meg, feldúlt padlásszobába lát, ahol egy fiatal férfi hever az ágyán, majd fürdőszobába néz, ahol egy csontsovány vénember áll a kádban, mereven, mozdulatlanul, a zuhanyozó rózsájából ömlik a testére a víz, s egy fiatal lány, mosdókesztyűvel kezén, hajladozva szappanozza, csutakolja, fürdeti. Egyre ingerültebb.

Visszatér a társasághoz, légörvényével összekuszálja a női frizurákat, egy pincér egyensúlyozó tenyeréből lebillenti a pezsgőspoharakkal teli tálcát, pánikot kelt; a menekülő, egymásra torlódó testek között senkire nem talál, kit sikerülhetne megragadnia. Tovább száll, a tetők békéjét, alkonyati csöndet hagy maga után a város fölött. Macska óvakodik a tetőablak elé, benéz.

Moccanatlan tetők, süket alkonyat, néma macskaszem. Kicsi kattanás. Bezáródik a gép lemezes írisze.

A macska továbbhalad.

Van egy hang.

„Egy szép, holdvilágos, júniusi éjjelen, kandúr sétált a háztetőn.”

Van egy fiatal férfi, aki elengedi az önkioldó zsinórját, kiemeli a lemezes kazettát a gépből, újat csúsztat a helyére, visszatér a vetetlen ágyhoz, ruhástul elhever.

Van egy másik, töprengőbb hangja is.

„Vártam, ki tudja, mióta vártam, mire, milyen csodára. Órák óta vártam feldúlt padlásszobám ablakában. Felindultságom csitultára vártam, az óra mutatójára vártam, a percre, mely megállna. Arra a percre vártam, melyben rövid, sikertelen életemnek lelkem egész figyelmes nyugalmával véget vethetek. Arra az órára, percre vártam, melyben elhalnak bennem végre a csatázó szavak, a mondatok többé nem zúgnak és nem zenélnek, nem beszélek és nem beszélnek és nem beszél, se Istennel, se Isten, se szerelmesemmel, se szerelmesem, mikor senki, mikor csak kép marad. A tetők, a hold, csak a mozdulat, melyet megteszek. Megteszek. Hódfarkú cserép hullik így alá a magasból. Semmi több.”

És van egy józan hangja is.

„Semmi nem így történik. Az ember szeretne nyitott ablakában állni, de inkább elhever. Felindultsága éppen abban áll, hogy zúgnak a zagyva mondatok, kérdések, válaszok, szót űz és zúz a szó, s mindez annyi, amennyit elérni nem lehet. Képzetet játszik a képzelet. Markába verheti a farkát. Vagy fel kell állnia, hogy egy olyan képben szegezze helyére önmagát, amilyenben jó lenne magát látnia. Így tartson ki utolsó órája hajnalig. Utolsó képe a saját sötétsége legyen. Ez legyen akaratának utolsó erőfeszítése és menedéke is. Más ne is maradjon.”

Közben feltápászkodott, papírképeket és negatívokat ereszt a szélnek, fennakadnak az ereszcsatornán, és hullanak. Elfordítja a gépet, a nyitott ablaktáblára élesre állít, beáll, s kinyitja a zárat immár csaknem teljes sötétbe burkolódzott önmagára.

„Most aztán nem mozoghatok, vagy akár mozoghatok. Ne legyen más, mi van.”

Az utcácska szemközti házai fölött, egyetlen padlásszobában remeg a gyertyafény a légvonatban. Sápadt fiúcska feje a vánkoson, csapzott haja a homlokára tapadtan. A pilláit talán soha többé nem emelheti fel. A fiatal anya az ágy szélén ül, fogja a fiúcska madárcsontnyi kis kezét. A testet száraz köhögés rázza, s ilyenkor mintha felpillantana, de mégsem. Mire a roham véget ér, pillái nem remegnek meg többé.

„Soha többé, soha, soha.”

A kicsi kéz érzéketlenül visszahull, az anya a nyitott ablakhoz rohan.

„Segíts, Isten, ha vagy. Ha vagy, segíts. Ki van, ha nem vagy? Vagy ha nem vagy, ki segít? Valaki most segíts meg, ember, állat, szellem, kísértet, gonosz, angyal, helyettem légy erőm!”

A fiúcska sápadt, moccanatlan. Az utca szemközti, sötét ablakánál a fiatal férfi kimozdul a képből.

„A semmit a semmit örökítse meg tovább.”

Kabátját veszi. Sötét csigalépcsőn ereszkedik le. Halott, holdvilágos utcán kopog. Lobogó gyertyalángot őrizve tenyerével, elnyílt szájú, kócos cseléd nyit kaput. Halott holdfényes utcán sietnek, elöl ő, a doktor a nyomában, siető léptük hangot se ad. Sötét csigalépcső falán emelkedik a gyertyafény. Kopogtatás, dörömbölés, zakatol a szív, a száj hangosan liheg, megszakad.

A doktor gyöngéden fosztja le a fiúcska testére tapadó anyát. Semmit sem mond, de hangja van.

„Mindenek előtt lázat kéne csillapítanunk.”

Az anya a takarót hajtja vissza. A fiatal férfi tiszta, fehér lepedőt merít egy mosdótál vizébe, kicsavarja. A doktor megemeli a mezítelen testet, az anya és a fiatal férfi a nedves lepedőt teríti a test alá. A doktor a testet visszaengedi. A nedves lepedőt a négy kéz a testre visszahajtja, rásimítja. A doktor ujja szétnyitja a szemhéjakat. Fehér. Szemek nincsenek.

„Majd a vérnyomást kell lenyomnunk. Szörnyű pulzus.”

A nedves lepedőn nedves testen piócák telnek, töltekeznek. Az anya felsikolt, az ablakhoz rohan, a fiatal férfi utána veti magát, nem engedi.

Van egy hang.

„Élettelenül omlott a karomba egy gyönyörű női test, de csak a fájdalma lett enyém.”

„Felnézett, él.”

„Nem, ez a halál, drága asszonyom.”

„Akkor is köszönöm néked, édes Istenem.”

Sikoltás tölti be az éjszakát. De vége.

Az anya elengedi a fiúcska halott kezét, feláll, viszi magával a gyertyatartót, mentében a láng a kis padlásszoba falán átlobog. Az ablakba helyezi, ámde ott azonnal kioltja a légvonat.

Immár az utcácska szemközti ablakában is sötét van. Az égen időközben magasra hágott a hold. És a fiatal férfi moccanatlanul és mezítelenül áll kamerája nyitott lencséje előtt az ablaknál.

Van egy hangja.

„Köszönöm néked Istenem, hogy nem kell megélnie ezeket az elkövetkező éveket. Mindenki, aki a te szándékodból nem éli meg, hálával tartozik.”

És van egy másik hangja is.

„Jómagam a pirkadatra vártam, de képzeletemet nem tudtam csillapítani. Jön a pirkadat, magasan áll a hold, érzékeny ezüstszemcsék rögzítik földi árnyamat. Je suis mort et je suis toujours vivant. Szép angyal a szerelem, ám hívő, megcsalt szívnek a halál angyala. Rohadt mondatok. Ezek az állandó mondatok. És miközben ezeket a rohadt mondatokat gondolom, meggyújtják a lángot. Lelkem veled van, égne el.”

Óriási sziszegés, lobbanás, melyet durranások, majd egyenletes süvítés kísér. A ballon szája alatt lobog a tűz, a ballon gyorsan telik, felfeszül és kifeszíti kötelékeit, mintha el akarná tépni önmagát a földtől.

A léghajós átordítja ezeket a pokolbéli hangokat.

„Pattanásig. Még, még, adjatok neki! Mennyi a nyomás? Pattanásig kell feszülnie.”

A légkosárból az aggastyán hangja válaszol.

„Még nem annyi. Mondom, ha annyi.”

És van egy másik hang is, melyet ők, e párás hajnali szürkületben szorgoskodva, természetesen nem hallanak.

„Pattanásig feszültek az idegem kötelékei, s mégsem parancsolhattam többé magamnak. Az akaratom is legyen örökké átkozott. Csak a fasz. A faszba ezzel is. Csak a saját faszomba kapaszkodhatom. Ha így kínoz a lélek, akkor miért a kéj a válasz, miért nem tudom elvenni egyetlen elhatározással a testem életét? Éppen az akarat lenne az, melyen minden elbukik? S akkor csak a sors marad, vakon? De ki visel el önnön testétől, nevezze sorsnak! ennyi megaláztatást?”

Bőrzsákokat, ládákat emelnek be még a léghajóba. A szorgoskodó alakok között két mozdulatlan, fiatal nő áll a végtelen mezőn. A fiatalabbik bundában, állán rögzített hatalmas kalapban, könnyű, lemezes gépe mellett, s legalább tíz évvel idősebb társalkodónője, aki kifejezetten férfiasan van öltözve. Egy komornyik áll tőlük valamennyivel távolabb, aki a kezében tálcát tart, három pezsgőspohárral. Miközben a nőkhöz siet, a léghajósra rásegítik a bundáját.

„Ez az utolsó pillanat, drága Kornélia, mikor még ideje van mindent meggondolni.”

„Kérem báró, vigyék a gépemet.”

A fényképezőgépet is beemelik a hajóba.

A léghajós a kezét nyújtja Kornéliának, elindulnak a nedvességtől tocsogós füvön, a komornyik megy utánuk a poharakkal, beszállnak. Talán ezt az ősöreg férfit mosdatták a fürdőszobában, aki most a légnyomásmérő műszerek fölé hajolva áll. Bólint, minden rendben van. Elrekesztik a kosár oldalát. A léghajós átnyúl, felemel egy pezsgőspoharat, nyújtja Kornéliának, aztán ennek a tudósképű, idős férfinak, végül a saját poharát emeli a többiek felé.

„Akkor, adieu öreg föld. Oldozzátok el a kötelékeket.”

Rettenetes zajban reszket a léghajó, utolsó poharaikat kiisszák, s kihajítják a kosárból.

„Kapaszkodjon, Kornélia, a föld nem enged minket könnyedén. Ám elébb engedné le a fátyolát!”

A léghajó reszketve, rázkódva emelkedik el a földtől.

Tetők, kémények fölött, a szemcsés végtelenben, elmosódott, széltől fútt, kicsi léghajó. Ballonja már átúszott a képhatáron.

Van egy eltévedt hang e kápráztató, reggeli ragyogásban; most kéjes, fájdalmas, távoli ordítás.

„Levegőégbe süti farkát mind, ki a jövőt akarja.”

Kornélia letörli könnyeit.

„Maga sír, Kornélia.”

„Mintha nem is tudnám szóra nyitni szám. Talán boldog vagyok. Nem tudom. De ugyanakkor bánatos. Mennyire szerettem volna, ha mindent, de mindent magunkkal hozunk, amit most így elhagyunk. Ne kelljen választani.”

„Ha szavait szépen ajkára forrasztanám, akkor boldogsága a boldogságom, bánata a bánatom lehetne. Egyszerűen meginnám a könnyeit. Örökké lenne, ami nem történik meg így.”

„Ne legyen elégedetlen, kedves báró. Bennem a hála már így is örökkévaló. De ha ilyesmit csinálna, akkor rendre kéne utasítanom.”

Játékukból nincsen más kiút, mindketten felnevetnek, s ekként folytatják a játékukat.

„Ha léghajósra bízta rá az életét, akkor a lég rendjét kell megtanulnia. Még nem ismerheti. Még mennyi mindenre kell megtanítanom.”

„Csupán az tanul, ki tud. A nők pedig olyan tudatlanok. Inkább arra kérném, hogy rögzítse az apparátomat. Ez kézzel is fogható dolog.”

„Óvatosságra int?”

„Nekilátnék.”

„Lassan majd kiismerem a céljait.”

„Egyre magasabbra, egyre távolabbra. Ne legyen mondat, érzés, mozdulat, melyre ne néznénk alá a madarak távlatából.”

„És ezt nevezné kézzelfoghatónak.”

„Bizony semmi mást.”

„Úgy látom, a szél nem emeli a hajónkat, hanem lenyomja. A többi hátra van.”

Még mindaz látható, mi hozzánk tartozik. A poros reggeli úton kocsikaraván halad, cigányok. Néhány lovas kíséri őket, gyalogos asszonyok. A gyerekek még egymást átölelve, rongyokkal takartan alusznak a kocsiderékban. A léghajó árnyéka lassún föléjük suhan, ám odalenn ezt nem észlelik. Valamilyen zavarodottság támad, talán mindenki kiáltozik, amit viszont idefenn nem hallani. Ami látható, nem föltétlenül hallható. Más a fönn, és más a lenn, más az ég, más a föld.

Az egyik kocsi mellől egy mindenórás asszonyt kísérnek egy útszéli bokorba a többi asszonyok. Innen, föntről a bokor nem takar. Az asszony elhever, szoknyáját fellebbentik a többiek, nyakába húzza széttárt lábait, nyitott öle fölé hajlanak. Kés csillan a fényben, tán elvágni a köldökzsinórt. Aztán erdő, mező, szántó, tó, folyó, kis patak.

Ami áll, az mozog.

„A légáram megváltozik. Gondolom, ideje lenne elővennie a kettes térképszelvényünket, báró uram.”

„Már tanulmányozom.”

A légáram tölcsérbe emeli a léghajót. Kornélia pillanatokkal rögzíti, amitől elszakad.

Mintha matt üveg került volna a matt üveg elé. Felhők száguldanak. És van egy hang.

„Micsoda becsvágy, mely idekergetett. Mégis minden szavamat néked suttogom. Süket lettem, mint a felhők. Süket maradtál minden szavamra, mint a föld. Egyetlen szavamat nem hallhatod. Még soha ily közel, drágám, kedvesem, egyre távolabb. Repülök, talán meghalok. Bátor magyar leány, ki először készített a földről légi képeket, majd elmondhatod.”

A homályt immár nem különítheti el a lencse a homálytól. A hajó reng, rázkódik és lendül, tompa, néma, csönd, csepeg. Egymást sem látják, szót alig váltanak.

Kornélia hátat fordít e mélységesen mély homálynak, s a légkosár peremébe kapaszkodva megy körül, kétségbeesetten és tehetetlenül.

Akárha orrát, fülét, száját nedves vattával tömték volna el. Mikor gépéhez visszatér, mintha valamilyen gondolat akasztaná meg egy pillanatra, majd a lökéseket és rángásokat is kiegyensúlyozva, továbbkapaszkodik.

„Legyen férfi, Kornélia.”

„Mitől kéne tartanom?”

„Voilá, l’enfer et le ciel ere une. Ez a birodalmam. Csak nézze, tekintsen körül, innen immár nincsen hogyan szabadulnia.”

„Így akartam. Én akartam.”

„Legfeljebb villámtól kell tartanunk. De ne legyen öntelt, akaratáról senki nem kérdezi.”

Távoli villámfény deríti fel az átláthatatlan homályt, csattanásába belerendül a légkosár, s a morajlástól kísérve száll tovább.

„Látja, így történik. S ha még ígyebbül lenne, akkor már mit sem hallana.”

„Hiába ijesztget. Ennél szebb halált nem kívánhatok.”

És a másik hangja így felel.

„Ha egyetlen lemez megmaradna a sok közül. Egy ilyen zuhanás után se szó, se kép nem marad. De ha egyetlen egy. Te pedig nem fogod meggyilkolni érettem magad, mert gyáva vagy.”

Némán repülnek a semmibe.

„Hol járunk, báró?”

„Ha nem lenne felhő, akkor a trieszti öblöt kéne megpillantanunk. Pillantson alá, semmit sem lát. A tudás a hatalmasabb.”

„Mit csinál, mérnök úr?”

„Felhőmintát veszek, kisasszony.”

„S mire használja fel?”

„Jelölöm, hogy ezt itt és itt vettem el, elemzem, ebből következtetek, de hogy mire használható, azt egyáltalán nem kérdezem. Majd azt mondom, hogy a trieszti öböl felett, harminckét csomós délnyugati szélben, ekkor, akkor, ilyen magasban ennyi volt a víztartalom, és ezen kívül még ezt meg ezt tartalmazott. Találok benne homokszemcséket, virágport.”

„Virágport.”

„Kiderítem, hogy ilyen virág csupán az Appenninek köves fennsíkjain tenyészik, ez a homok viszont minden valószínűség szerint Tunisz délkeleti határáról érkezett. Mikor, mi történt ott, meg a fennsíkokon, majd megmondják az időjárási annalesek. Ezeket a dátumokat és adatokat is ki kell gyűjtenem, összevetnem, kimérnem és megneveznem a magasságokat és a sebességeket.”

„Mintha a tengert akarná kanállal kimerni. De milyen eredményre juthat, ha két egyforma felhő nem létezik? Vagy létezik?”

„Figyeljen rám, kisasszony. Először is, nem mondom, hogy mi létezik és mi nem létezik, s ezért se azt nem állítom, hogy két egyforma felhő létezik, se azt, hogy nem létezik. Adatokat halmozok fel. S ha éppen arra lenne kedvem, hogy összevessek, akkor azonosságokat, különbségeket és hasonlóságokat kaphatok. Ennyi a világ, kisasszony, semmi több.”

„Se törvény. Se Isten.”

„Aki ilyesmit kérdez, attól inkább megkérdezem, nem támadt-e kedve früstökölni.”

„Ilyen rettentő viharban?”

A mérnök jóízűen nevet.

„A viharnak, kisasszony, a mi sebességünk mellett, még kerek két perce van.”

„De akkor ezt meg honnan tudhatja?”

„Tudom.”

„Fehéren fehéret.”

„Mit csinál? Mit mond?”

„Fehéren fehéret fényképezek. Érti?”

„Szeretném látni az arcát. Mint aki kisápadt, elfehéredett. Kérem, hajtsa föl a fátyolát. Ezt most nem a szerelmes férfi kéri, hanem az aggódó léghajós.”

„Nekem lenne egy sokkal prózaibb kérésem, báró.”

„Ha végre a nevemen szólítana, megtiszteltetésnek tartanám. És sértésnek, ha nem teszi.”

„Si je voulais vous demander ce que l’on fera quand je devrai faire pipi, il serait peut-être vraiment mieux piacé de vous appeler mon cher Richard.”

Kornélia most valóban felhajtja fátyolát, hogy jobban láthassa a báró harsogó nevetésben kivillanó fogsorát. Ajkuk egy pillanatra találkozik.

„Dans ce trou, ici, ma petite. Mi pedig szépen elfordulunk.”

„És a fülüket is befogják.”

„Kis ostobám. Az űrben nem lesz a csurrantásodnak zaja.”

„Jöjjön, nézze Kornélia.”

„Bocsásson meg, Richard, azt hiszem, félnék most a földre visszanézni.”

„Pedig sok mindent szemügyre vehetne a felhők repedésein.”

Kornélia a szédületével küszködve, inkább a végtelen, tömör kékségbe néz. A mérnök maga alá húzott lábakkal kuporog a műszerek között, s az adatokat jegyzi fel a füzetébe.

„Ahogy várható volt ebben a pozícióban. Pontosan úgy, ahogy kiszámítottuk, mylord.”

„Itt a passzát?”

„Pontosan. Gondolom, egy zsáknyival ismét könnyebbé tehetnénk magunkat.”

„Előbb tudni szeretném, mit mond a mérce.”

„Tizennégyezer lábon állunk.”

„Gondoljunk arra is, hogy most nem ketten vagyunk. Elárulná a sebességet is?”

„Nem, arról inkább hallgatok.”

A halálos csöndben csak a kötelékek halk csattanásait és zizegéseit hallani.

„Amennyiben a kisasszony mégis beletekintene a báró úr látcsövébe, akkor a Jungfrau csúcsát látná alánk suhanni. És csak növekszik a gyorsaság. Sehol semmi felhő. Jómagam veszélytelennek ítélem az áramát.”

Kornélia nem mozdul, immár a fejét is elfordítja tőlük, mint aki nem hallja, vagy nem akarja hallani. Orvosok váltanak így szót a betegágy fölött.

„A tűrőképesség veszélyeit is vegye figyelembe.”

„Kettőnkre számítottam, mylord.”

„Ez szemrehányás?”

„Puszta óhaj, ám közel sem parancs.”

A báró elhagyja látcsövét, s mint aki jobb meggyőződése ellenére teszi, egy tömött kis homokzsák tartalmát az űrbe önti.

„A hatás rögvest mérhető.”

„Amennyiben?”

„Hatszázzal magasabbra.”

„Sebesség?”

„Sok. Nagyon sok. Egy forró kávéval talán átsegítheti.”

Kornélia lassan lecsúsztatja magát a légkosár oldalán, bundáját fázósan húzza össze, s azon igyekszik, hogy a két férfi ne vegye észre, miként rázza testét a láza, s ne legyen hallható fogainak koccanása. Fejét is ölébe hajtaná, de ha így tesz, akkor szédül és hányinger környékezi. A léghajós mindeközben erős kávét tölt egy zárt edénybe, melyet egy oltatlan mésszel megtöltött másik edénybe helyez, s ezt vízzel tölti fel. A mészpor haragosan pezsegni kezd, forrósodik és forrósít.

„Figyelem, Kornélia. Nem kell félnie. Vous avez toujours du courage.”

A csészébe még rumot is tölt, saját dermedt kezét is fölmelengeti.

„J’ai beaucoup de courage.”

„Elveszi, vagy megitassam?”

„Azt hiszem, nagyon szédülök. De még ennél is jobban szégyenlem a gyöngeségemet.”

„Rögvest erőre kap.”

Kornélia nem moccan, mintha nézne, aztán kissé oldalra billen, és úgy marad. A léghajós nem tudja, mitévő legyen. A kávét nem teheti le, föl kell fognia Kornéliát. A csésze felfordul, tartalma átcsurog a kosáron.

Halottsápadt az arc, a kifehéredett ajkakon megjelennek az árulkodó vérharmat csöppjei.

„Mérnök úr, a szellentyűket azonnal meg kell nyitnia.”

„Dörzsölje, pofozza, figyelje a körmöket, öntse le vízzel.”

„Még akkor sem lesz elég, ha mindezt megkísérelem.”

„Ha tíz percet nem nyerünk, akkor marad a halál a sziklacsúcsokon.”

„Ha nem teszi, akkor én magam teszem.”

A léghajós megragadja a szellentyűk selyemzsinórját.

„Ha nem záródik vissza, akkor tényleg búcsút inthetünk. Csak egyetlen pillanatra nyissa meg.”

A szellentyűk egyetlen pillanatra megnyílnak, a léghajó zuhan, majd visszazáródnak, s a léghajó sodródik tovább a sziklacsúcsok felett.

Ismét zuhan.

„Az istenre kérem, elég legyen!”

Rettenetes, rideg sziklaormok. Kőpárkányról aláhulló vízesés. Tengerár, örvénytől felkavart vízszínek. Ágaskodó bimbók, fáradtan szétnyílt tavirózsák a rezzenéstelen felszínen. A vízipoloska vízhártyába mélyülő lábai. Parti fűz. Alkonyi vörösben felporzó szekérút. Erdő mélyén éji lámpás. Szellemalakok, látomás.

A társalkodónő megérinti a fiatal férfi karját.

„Das gnädige Fräulein läßt sich entschuldigen, und bittet den Herrn um Geduld. Amióta magához tért s ismét talpra állt, a sötétkamrát el se hagyja.”

„Biztosíthatom, hogy türelmem végtelen.”

„Meg kell vallanom, hogy az enyém korlátozott. Talán helyesebben cselekedne, ha egyszerűen hátrahagyná a névjegyét.”

„Sie werden mich entschuldigen, ha ezt nem teszem. Ha csak egyetlen pillanatra is. Aztán azonnal elmegyek. Kérem, ezt az egyetlen pillanatot adja meg nekem.”

„Remélem, megérti, óvnom kell minden újabb fölindulástól.”

„Résen leszek.”

„Talán nem veszi zokon, ha én nemkülönben.”

„Meg fogom érteni.”

Délszaki növényekkel zsúfolt télikert. Díszes kalitkában pintyek, papagájok. Odakint száraz, későnyári, viharos szél tombol a tiszta, napfényes ég alatt, lökései néha betörnek a télikertbe, meglebegtetik a növények karjait, legyezőit, ágait.

A télikertben egyetlen hatalmas, simára gyalult nyersfa asztal áll, s mindössze két szék, amelyen most Kornélia és Károly ül. Oly távol vannak egymástól, hogy minduntalan fel kell állniuk, s mélyen az asztal fölé hajolva csúsztatni egymáshoz a képeket. Hol az egyik ad, hol a másik, szigorú rendben. S hogy a képen mi látható, arra, bármily kíváncsiak is lennénk, csupán a szavaikból következtethetünk. Miközben beszélnek, lassan kicserélődik az előttük felhalmozott képanyag.

„A hajnalt még soha nem sikerült ilyen szépen megragadnom. Szavakkal meg egyenesen reménytelen. Azt hiszem, ezentúl én leszek az ön tanítványa, kisasszony.”

„Henriette azt remélte, hogy meggondolom magam, a báró viszont sürgetett. Egyszóval, azt hiszem, a véletlen műve volt, s így inkább őt kell dicsérnie.”

„Jómagam egyszerre kettőt reméltem. Maradjon velem, s lássam elrepülni. Látja, így tűnik minden el. Az ember a kínok kínját éli át, mikor tudja, hogy mit akarjon, ám homály fedi, hogy kívánja-e, mit így akar.”

„Ez, hát a szobája, ágya. Hűséges tanítványaként csodálom a képeit, és unom a filozófiáját. Milyen nyers, milyen magányos, mennyire megkapó.”

„Abban az órában, amikor azt hittem, hogy az én napom mindörökre leáldozott. Nem gondoltam volna, hogy ön elé tárhatom.”

„Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy mit láttak a gépeink, de arról nem, hogy mit látott ön, s mit én, ugyanabban a pillanatban.”

„A pillanat, amikor megnyílik két zárszerkezet, mégis összefűz.”

„Inkább még jobban eltávolít. Mint ahogyan ezen nem is annyira az utat látja, hanem az elfogódottságomat.”

„Az égnek, úgy látszik, nincsen részlete, csak a szemcsék nőnek föl a semmitől. Az éjszakát adhatom cserébe.”

„Kérem, ne válogasson. Azt se rejtse el.”

„Nem szeretném a szemérmét megsérteni.”

„A titkolódzással sértené.”

„Ez egy meztelen férfitest. Kiszolgáltatnám magam, ha nem csak egy kép lenne, de kép.”

„Soha nem gondoltam volna, hogy ily kevés fény is képes ilyesmire.”

„Mégis elpirult. Bár nekem kéne szégyellenem magara. De bevallom, hogy inkább élvezem a szégyentelenségemet.”

„Talán a csodálat színezi el az arcomat. Istennel szemben áll, miközben én csak a felhőit képezem. Mennyire félénk és tehetségtelen vagyok. Bocsásson meg egy pillanatra.”

Lassan és alattomosan föláll, megkerüli az asztalt, puha léptekkel az ajtóhoz siet, gyorsan kitárja. Károly is kirúgja maga alól a széket. Az ajtó megett Henriette áll, s valószínűleg mindent ki is hallgatott.

„Ne dadogjon.”

„Egy szót sem szóltam.”

„Ne válaszoljon, ha nem kérdezem.”

„Meg se moccanok.”

„Majd hangosabban fogunk beszélni. El ne szalasszon egyetlen mondatot.”

Az ajtót becsukja, keze egy pillanatra a kilincsen marad.

„Megfulladok ebben a börtönben.”

Mintha megkerülné az asztalt, hogy ismét visszatérjen a helyére, de megy tovább.

„Ha már szállni nem tudok, zuhantam volna le. Miért nem pusztultam el, Istenem? Robbantam volna szét ettől a nyomástól. A testem börtön, a szobáim börtönök.”

Károly a segítségére akarna sietni, de igazán nem tudja, mitévő legyen.

„A madaraimat börtönbe zárom. Ezen a nyomorú földön mindenki börtönőr. Van egy saját börtönőröm, látja? De én őrizem a börtönőrömet. A börtönőrömet is őrzik, én meg a madaraimat őrizhetem. Maga hová zárna, ha kiszabadítana?”

„Távozzak el?”

„Nyissa ki a kalitkát.”

„Nem, azt nem tehetem.”

„Bocsásson meg nekem. Megfulladok. Nem nyújtok szép látványt, de ne menjen el.”

Megérinti a tétovázó férfi karját.

„Nagyon is szép a látvány, amikor ilyen haragvó. Megértem.”

„Egyszer mondott egy baráti szót az én férfiakat utánzó életemről. Éles volt, támadó, erre emlékszem. Megbántott. Kérem, ismételje meg.”

„Hagyjuk ezt. Balgaság volt tőlem. A mai napig szégyellem az önhittségemet. Se a bátorságát nem ismertem, se a saját gyávaságomat.”

Kezük, karjuk összefonódik.

„Akkor lett volna gyáva, ha miattam eldobja az életét. Akkor lennék bátor, ha a testére vetném magam. A gyönge, erőtlen testemet. Még az ég is visszalökött magától. Mi mást kívánnék, hogyan kívánjam? A földön rab vagyok, bezárnak, nem szabadulhatok, meghalni nem tudok.”

„Ne beszéljen így, Kornélia.”

„Még egyszer mondja ki a nevemet, Karol.”

Károly a karjába zárja, ám a lány feje, mintha a közelgő ajkaktól megrettenve visszahanyatlana. Szeme lezáródik, ajka kisápad. A könnyű test elnehezül a férfikarban, s valami belső erőtől nyűgözötten rángni kezd.

Egyensúlyukat veszítve elzuhannak, a szék velük borul, testük csattan, fejük koppan a padlón. Henriette beront.

Kornélia szörnyű kis hangokat ad magából, teste összerendezetlen ritmusokban ráng. Henriette minden további nélkül ráül a földön heverő testre, gyakorlott mozdulattal az elnyílt szájba nyúl, ujjaival elkapja a nyelv tövét, nehogy visszacsússzon a garatra. A test ritmikusan ráng alatta.

Kattogás és kattogás. Az ablak tükrében az éji lámpák kék fénye ráng. Henriette eltátott szájjal alszik. Váltókon rázkódik át a kép. Kornélia feláll, mint a tolvaj. Henriette egy rövid pillanatra felriad, mire Kornélia gyorsan visszaül. Aztán megint csak a kattogás és a kattogás.

És van a saját hangja.

„Tudom, hogy vár. Vagy elkísér.”

És van egy másik hang, mely válaszol.

„Elkísértem. A nyomában vagyok, nem tágítok.”

Ismét a saját hangja szól.

„Velem rázkódik ebben a szörnyű éjszakában.”

Megint a másik hang válaszol.

„Látom a sötétségen át. Érzem ajkának illatát. Merevedésembe ájulok, ha csak rá gondolok.”

Mikor Kornélia ismét megkísérli, s úgy szeretne fölállni, hogy árnyéka se vetődjék rá az alvó Henriette-re, a másik megint fölriad. Kalapja kezében, vár.

Henriette vékony, száraz arca visszamerül a kattogásba. Keze az ölébe mélyed, ujjai rándulnak a rázkódástól. Kéjes kis vinnyogásokat hallat. Kattogás, kattogás.

Végre megszabadult, s tántorog előre az üres folyosókon, kapaszkodik. A kupék falától a vagonok ablakához vágódik a teste. A haloványan világító gázlámpák fénye minden ütemre kilendül vele, és visszatér. Mielőtt elhagyná az első osztályú vagonok luxusát, fejére helyezi kalapját, fátyolát is leengedi. A második osztályú kupékba belátni, nincsenek függönyök. Álomba merült kereskedők. Zsíros nyakak, homlokba tapadt hajak, gyűrűs kezek, elnyílt szájak és hibás fogsorok.

A folyosó másik végéről, kezében egy csésze teával, fiatal, álmos pincér tántorog felé.

„Le thé, c’est pour vous, Madame?”

„Non, merci. Pas pour moi.”

„Au diable. Je ne sais plus qui en a commandé.”

Üresek a harmadik osztályú teremkocsik. A legeslegutolsó padon egy kisfiú alszik, s aztán a szerelvénynek vége van. Kornélia tétován megáll a gyerek felett, hosszan nézi, majd megfordulna, hogy visszatérjen, mikor a peronra nyíló ajtóban megpillantja a fiatal férfi ismerős profilját.

Károly kinéz az éjszakába. Arca mozdulatlan kép; csupán a vonat rázkódásai. Kornélia kilép a peronra, Károly lassan felé fordítja a fejét.

„Nem gondolhatta, hogy elhagyom.”

„Jól láttam, amint felszállt utánunk.”

„Vártam, hogy visszaint.”

„Követem apám parancsát.”

„Tudom.”

„A báró eljegyzett.”

„A lelkébe van írva a szigorúbb parancs.”

„Amit akarnék, nem akarhatom.”

„Már csak ezért sem szakadhatok el magától. Állandóan emlékeztetem.”

„El kell tőlem szakadnia. Ne emlékeztessen többé semmire.”

„Akkor így lesz az ön parancsa az atyai szigor.”

„Helyesen értelmezi.”

„S akkor mindennek vége van.”

„Annak van vége, Karol, ami el sem kezdődött. Az álmainknak legyen vége. Másként nem akarhatom.”

„Nem, Kornélia. Látni fogja. Akkor álmodik, amikor megtagad.”

„Több szót ne vesztegessünk erre.”

„Én is így gondolom.”

Károly kinyitja a vagon ajtaját. Kinn az éj robog.

„Isten vele, Kornélia. Az álom folytatódni fog, Kornélia.”

És ezzel kiugrik a vonatból. A szél becsap, Kornélia rázkódik, tántorog, két kézzel kapaszkodik.

És van egy hang.

„Akkor így.”

És van egy másik hang.

„Nem, ne mondd, hogy álmodom. Fel akarok ébredni, holott álmodom. Ne így!”

És van egy hang.

„Mit ne így?”

És van egy másik hang.

„Ha egyszer az ördög így akarta.”

Nem csak a teste rándul a vonattal, hanem valami ráng a testében is. Elvágódik a peron padlatán, feje kicsüng a lépcsőn, ajkára habos nyál csorog, a szél lekapja kalapját, és magával ragadja az éjszaka.

Csupán egyetlen kicsi lukon hatol be a napfény, a spaletta szinte felizzik a luk körül, s a szoba belső falán finoman lebeg a fordított állású kép. Egy hatalmas tölgy, a jegenyék, a park. Közeli harangszót hallani, az utolsó kondulásokat.

És van egy hang.

„Mi ez?”

És van egy másik hang.

„Nem tudom.”

És van egy hang.

„Hol vagyok?”

És van egy másik hang.

„Nem tudom.”

Mintha a sötétség mélyében edények csörömpölését lehetne hallani, s kívül e néma csöndön, melyben csak e kép lebeg, verebek csivitelését, csipogásait. Aztán ágy reccsen, takaró suhan, valami leesik, egy szék felborul. Léptek, keresés, tapogatódzás zaja, egyre hevesebben.

„Valahol valamit el kéne érnem, vagy meg kéne találnom.”

A lebegő képre női test csapódik, tapogatja a falat.

„Látom, amibe bele kéne lépnem. Nem elérhető, amibe kívánkozom. Meghaltam vagy megtébolyodtam. Megvan, ott van.”

Néma lukon izzik át a fény. Megy a fény felé. Tenyerével tapasztja el. A kép tölgyestül, jegenyéstül eltűnik. Tompa, gyors tapogatások, kattanás.

Feltárul a spaletta, a fénytől ragyogó zöldben elvakul. Kezét a szeme elé kell kapnia.

Alig valamivel messzibb, mint egy karnyújtásnyira, fehér óriás áll előtte a zöld gyepen. Kék az ég. Egy óriási termetű fiatal férfi, fehér vászonnadrágban, s fejét is fehér vászonsipka takarja. Kezében egy frissen letört, alig nyíló vörös rózsaszál.

„Mit keres itt? Ki ön?”

„Én vagyok a főszakács, mademoiselle.”

„De kinek főz? És mit csinál itt, ha nem főz?”

„Most végeztem az ebéddel, a tálalást a személyzet elvégezi nélkülem, s ilyenkor mindig egy kis levegőt kell szippantanom, mert az ízek és az illatok alaposan eltelítenek. Az alagsorban megáll a levegő, és egyszer nézze meg, örökösen homály van. Zöld homály.”

„Homály van.”

„Igen.”

„L’obscurité.”

„Így is lehet mondani. A nagy fák, a bokrok, a borostyán. Egy idő után olyan lesz az ember, mint a vakondok.”

„Ebben a zöld homályban.”

„Nem önnek törtem, de nézze, milyen szép, még ki sem bomlott. Örülnék, ha elfogadná.”

„Ha tudhatnám, mi ez, akkor elfogadnám. De nem is tudom.”

„Egy tömött, kemény, kipattanni kész rózsabimbó. Ha a szájába harapja, így, akkor méz és tej fog belőle ömleni. Egy egész Kánaán.”

„Azt mondja, hogy rózsabimbó. Milyen érdekes.”

„Vegye az ajkai közé, harapja be. Látni szeretném, amint megteszi. Érezni fogja. Rózsa. Bimbó.”

Kornélia valóban kinyújtaná a kezét, hogy a rózsát elvegye, de inkább az ablak párkányába kell kapaszkodnia, s úgy érzi, hogy még ez sem segít. Az ablakból visszaájul a szobába.

A szakács a párkányra helyezi a rózsaszálat, egyetlen lendülettel átveti magát, mintegy a szobában terem.

Kornélia szétbomlott haja a drága szőnyegen. Ez most nem roham, hanem közönséges ájulás. És ezt a fiatal férfit mintha a másik emberi test állapota nem is érdekelné különösebben, ellenkezőleg, a fiatal nő kiszolgáltatott szépségének látványát hosszan élvezi. Lehajol, de nem azért, hogy valamit tegyen; aurájába merítve húzza el az ujját a test fölött, de hozzá nem ér. Aztán letérdel, mindkét orcáján kicsit megpofozza, ám így se moccan. Körülnéz, feláll, nem siet. Az asztalon, kristályüvegben víz. Színes, kínai selyemsál egy fotel karfájára vetve. És ugyanennek a fotelnak az ülésén az ismerős kalap, melyet egyszer már elragadott az éjszaka. A selyemsálat a markába gyűri, így tölt rá vizet, lassan, figyelmesen. Mikor a selyem a vizet már valamennyire magába itta, visszatér a testhez, megbontja a leány keblén a hálóruhát. Nézi a napvilágra bukkanó keblek két szép szemét. Gyöngéden átsimítja a bimbókon a selyem nedves hűvösét. Továbbhalad a nyakon, az állon, az ajkakon, közelebb hajol. A pillák moccanatlanok, de mintha vérrel telnének a keblek bimbói, s ezért a nedves ruhával oda visszatér. Kíméletlen gyöngédséggel simítja körül, hol az egyiket, hol a másikat. Vizesnyolcasok.

Az élet talán innen tér vissza az ájulatból: pillarebbenés.

Feltárul az ajtó, s a sietős Henriette csupán a második lépésnél veszi észre, hogy itt időközben minden megváltozott, világos lett, Kornélia a padlón ájultan hever, s egy idegen férfi valamilyen hallatlan illetlenséget művel vele. Mint kinek földbe gyökerezett a lába, hosszú pillanatokig nem képes kapcsolatot létesíteni a szeme által közvetített látvány, a látványt felfogni kész elméje, és a kifejezésre alkalmatos hangképző szervei között. Vagy fordítva. Nem tudja, mit kell mondani, ha elméjének ilyesmit kell befogadnia, mert ezt kell látnia.

Mögötte, a nyitott ajtóban, Milena, a szobalány áll, ki a látványtól lenyűgözötten, halkan felsikít. Élvezi. Kezében hatalmas tálcát cipel, melyen ezüstharangokkal leborított tányérokon hozná Henriette ebédjét. A szakács igazán barátságos, s felettébb biztató mosollyal fordul feléjük, igaz, valamelyest ő is meglepődött, de nem áll föl. Mintegy az idegen válla fölött beszélik meg a helyzetet.

„Semmi baj, rögvest magához fog térni a kisasszony. Gondolom, az éhségtől gyöngült el ennyire.”

„Ennyi idő után igazán illő lenne valamit magához vennie. Talán egy jó forró buillont hozhatok.”

„De üresen, ne betéttel. Se tojás, se tészta. Aztán talán egy tárkonyos zöldségragout.”

„Jómagam is pontosan erre gondolok.”

Henriette visszaszerzett hangja viszont merő elrekedt indulat; fenyegetett és fenyegető, nem a torkából, hanem egyenesen az altestéből tör elő.

„Was geht hier vor?”

„Váliumos álmok után igazán nem ritkaság. Amikor fölébred, a gyöngeségtől ájul el. Ilyenkor tudjuk, mit tegyünk.”

„Wer sind Sie, junger Mann?”

„Ő Alberto, a szakácsunk. Beszél csehül, olaszul, franciául, németül egy szót sem ért.”

„Úgy, a szakácsunk. Maga vigye a szobámba az ebédemet, és azonnal értesítse a professzor urat.”

A szakács felnyalábolja Kornéliát, aki bágyadtan pillant föl, miközben viszik. Keze, lába tehetelenül lecsüng.

„Ám biztosíthatom a kisasszonyt, hogy nagyon jól ért az ápoláshoz is.”

„lch habe Sie überhaupt nicht gefragt.”

Kornélia pillája lustán lezáródik, mikor teste ágyat ér.

„Hagyja rám, maga… maga szakács!”

„Szívesen.”

Milena eltűnik a tálcával a másik szobában.

A betámasztott zsalugáterek nyitott lemezein betűz a késő délutáni fény, s a fénycsíkok rengenek a porszemektől.

„Azt mondta, hogy a fény a sötétséggel találkozik. Ennyi az egész, semmi több.”

„Ki mondta?”

„Mert a sötétség a fényt nem fogadja be. A kép ezt írja ki. Hol sötétségbe lök, hol fényre hoz. A kép megtart. Minden mindig megváltozik. Ezt a szörnyűséget nem lehet elviselni.”

„Nem, semmi nem változik meg.”

„Hiába mondja, úgyis tudom.”

„Itt ülök, kisasszony, és a kezét fogom. El nem engedem, nem kell félnie, soha többé el nem engedem.” „De hol van Karol?”

„Milyen Karol?”

„Károly. Miért küldte el? Atyám bizonyára őt sem szíveli.”

„De hiszen nem küldtem el, mert itt sem volt.”

„Hol van itt?”

„Nem szabad felülnie. Maradjon nyugodtan.”

„Az imént még a fénytől vakultam el.”

„Engem felismer a kisasszony?”

„Mi a csudának kérdezel ilyen butaságokat?”

„Persze, ostoba vagyok. hogy ne ismerne föl, hiszen én én vagyok, Kornélia pedig Kornélia.”

„Mégse nagyon ismerek föl semmit. Talán ha meggyújtanád a lámpásokat.”

„Ha óhajtja a kisasszony, akkor felállok és a spalettákat ismét szépen kitárom. Nappal van.”

„De milyen spalettákat, az Istenért. És miért mondod, hogy ismét? Ha azt mondod, hogy ismét, akkor valahol valamennyi időnek el kellett telnie. Est-ce que ta montre marche bien?”

„Megnézhetem.”

„Akkor már egyszer ki kellett nyitnod, aztán bezártad.”

„Nein, es war nicht so. Das gnädige Fräulein hat sie eigenhändig geöffnet. Én csupán újra bezártam. Később kinyitottam a lemezeket, hogy legalább levegő járja át a szobáját. So war es.”

„Mikor?”

„Kedden. Pontosan kedden délután. Vihar készült, fülledt meleg volt. Ma van csütörtök.”

„Érdekes.”

Henriette megcsókolja Kornélia erőtlen kezét. Mint akit a lázas bőr és a tehetetlen test megvadít, kis csókot lehel a karjára, meztelen nyakára, orcáira, homlokára.

„Akkor nyissad ki újra. Szeretném látni, amint a sötétség tényleg eltűnik, mert nem hiszem.”

Henriette feláll és kitárja az ablak, majd a teraszra nyíló kétszárnyú ajtó spalettáit is. A szobát fény önti el. A padlón nyitott, félig kirakott bőröndök hevernek, az asztalon eltakarítatlan edények, orvosságos üvegcsék, a teáscsésze, melyet utolszor a vasúti pincér kezében láthatott, a rózsaszál, melyet a főszakács nyújtott volna át neki, most egy vázában, s állványára szerelt fotóapparátusa, fekete lepellel takartan, a kínai selyemsál a fotel karfáján, szárazon, és ugyanennek a fotelnak az ülésén ama fátyolos kalap, melyet a vonat nyitott ajtaján bezúduló szél ragadott volna magával az éjszakába.

Mint aki egy régen megkezdett, s immár igazán esedékes munkát folytat, Henriette nem tér vissza az ágyhoz, hanem rakodni kezd a végre világos szobában.

„Henriette.”

„Igen, kisasszony.”

„Hogy került ide ez a rózsaszál?”

„A rózsát kérdezi? Az ablak alatt találtam, letörve. Én állítottam a vízbe. A sötétben, úgy látszik, bimbó marad.”

„Vagy úgy. És miért van itt ez a kalap, Henriette?”

„A sötétben nem tudtam kipakolni rendesen, és őszintén szólva nem is akartam fölriasztani.”

„Nem ezt kérdezem. Miként került ide? Ezt kérdezem.”

„Nem értem a kisasszonyt.”

„Ez nem veszett el?”

„Hol veszett volna el?”

„Vagy inkább úgy mondom, hogy megkerült? Én úgy emlékszem, hogy amikor a vonaton, hogy mondjam? rosszul lettem, akkor a szél elragadta.”

Henriette tehetetlenül megáll. Bámul. Sokáig csönd van. Aztán a csöndben megszólal a déli harangszó.

„Ez is milyen ismerős. Miért nem válaszol nekem?”

„Mert nem volt semmilyen vonat.”

„És akkor Karol?”

„A báró úr hozta ide a kisasszonyt, kocsin.”

„Az eljegyzés után.”

„Nem, az eljegyzésnek el kellett maradnia, hiszen mondom, hogy a báró úrnak ide kellett hoznia a kisasszonyt. De inkább ne is beszéljünk ilyesmiről.”

„Semmit nem értek. És maga hogy kerül ide?”

„Engem az édesapja küldött, amikor a báró úr telegrafált.”

„Telegrafált.”

„És én hoztam magammal mindazt, amire bizony szüksége lesz, ha felépül. A ruháit, az ékszereit, a kalapjait.”

Kornélia kiáltozik.

„Akkor az egészet csupán képzelem? Mit képzelek? Vagy csak ezt képzelem? Nem tudom, mit képzelek!”

Henriette pedig ráveti, átnyalábolja, karolja, csillapítja, gügyög neki, igyekszik az ágyra visszanyomni. Kornélia kapaszkodik, a fejét a nyakába fúrja, felzokog és felsikolt.

„De akkor azt mondd meg, életben maradt-e?”

„Ki halt volna meg, kisasszony? Ki ne maradt volna életben? Mindenki él.”

Aztán iszonytató üvöltés szakad fel.

„Karol!”

Hívja a halottat, ki él.

„Karol, Karol, Karol!”

Napsütötte park a terasz ajtajából nézve, gomolyfelhők az égen.

Súlyos viharfelhők gyülekeznek.

A csukott ablakon át láthatni, amint a villám lesújt.

Lángol a hatalmas tölgy.

A terasz kövezetén megáll a víz, sűrűn gyűrűző esőcseppek verése. A kiégett fa öles törzse még nedvesen gőzölög.

Tisztuló, szép naplemente.

Aztán van egy hang is.

„Vajon nagyon nagy különbség van-e a két nem magatartása és viselkedése között? Igen, s ily módon ismerjük meg azokat az egymástól eltérő jellemvonásokat, amelyekkel a természet a nemeket felruházta, s amelyeknek a megtartásán állhatatosan és rendszeresen őrködik.”

Milena a balusztrádra teszi szellőzni az ágyneműt.

Milena a fehér szakácsruhás Albertóval kergetődzik a gyepen, miközben Henriette valamivel távolabbról, haragosan visszanéz.

Milena megragadta Henriette mindkét kezét, ám Henriette e tolakodó bizalmaskodástól idegenkedve visszahőköl.

Az ablak párkányán egyetlen szál rózsa hever.

Betegek csevegő csoportját a fák közé tűnő utacska nyeli el.

És van egy hang.

„Még az egyének legsajátosabb jellemvonásainak megnyilvánulásaiban is van valamilyen egyöntetűség, hisz máskülönben az ismeretség és az emberek viselkedésének a megfigyelése nem tájékoztathatna minket gondolkodásmódjukról, nem szolgálhatna útmutatással, miként viselkedjünk velük szemben.”

Henriette jön az úton a primáriussal, s mindketten hevesen magyaráznak, mintha nem óhajtanák szóhoz juttatni a másikat.

Henriette pápaszemmel olvas föl egy könyvből.

Nyugszék a terasz falánál, elhagyatott kockás takaróval.

És még egy másik hang is van, mely eleddig nem szólt, de a későbbiekben majd ráismerhetünk.

„Elismerem, hogy akadhatnak olyan cselekedetek, amelyek látszólag nincsenek semmilyen ismert indítékkal szabályszerű kapcsolatban, s az emberek magatartásának irányítására megállapított rendszabályok alól mindenkor kilógnak, és így kivételesnek mondhatók. Ha azonban mégis tudni akarjuk, milyen ítéletet alkossunk az efféle szabálytalan és rendkívüli cselekedetekről, vegyük szemügyre azokat az érzelmeket, amelyek e rendellenes történéseket a természet világában és a külső testek működése közben kísérni szokták.”

Nyitott lapjaival lefordított könyv, mellette egy pohárban ujjnyi limonádé: DAVID HUME ENQUIRY CONCERNING HUMAN UNDERSTANDING OXFORD CLARENDON PRESS.

A balusztrádon márvány kehelyből alácsüngő és felmagasodó, könnyű petúniákat szél sodor.

A kiégett tölgyet erdei munkások csoportja vágja ki.

Csoportképbe álltak, lábukhoz támasztott fejszékkel, kezükben tartott óriásfűrésszel, ábrázatuk halálosan komoly.

Egyikük hanyatt fekszik a ledöntött törzsön, másik kettő úgy tesz, mintha nagy komoly ábrázattal a derekánál fűrészelné el emezt, ő meg úgy, mintha kínok kínját kéne kiállnia, a többiek viszont mindeközben a lencsébe vigyorognak.

Ugyanott, koraőszi párában a hajnali nap csillogása.

Áll a magára hagyott lemezes gép a teraszon. Koraőszi, ragyogó délelőtt. Milena és Henriette öltözteti Kornéliát a szobában.

„Ne húzd már olyan szorosra.”

„Eszembe sincs, kisasszony.”

„Így most jó.”

„A kisasszonynak nem is kéne ilyesmit viselnie. Ha ilyen derekam lenne, Istenem. Csak tapogassa meg az enyémet, kisasszony, csupa párna, zsír. Van, aki szeresse, igaz.”

„Láttam, láttam, jómadár.”

„Ha csak arra nem jó, hogy ilyen szépen fölnyomja a gyönyörű kebleit. Imádom.”

„Elég legyen ebből a fecsegésből, Milena.”

„Te olvass, Henriette, és ne kotyogj bele mindenbe.”

„Enfin notre expedition promet un beau succés.”

„A fiúcskák meg csorgathatják a nyálukat.”

„Lauter Gemeinheiten, die gehen mir auf die Nerven.”

„Folytathatod.”

„Parfois, le dimanche, je vais faire une promenade á la campagne et je pense naturellement tout le temps á Vous. Comme tout est changé! La nature a vraiment des splendeurs nouvelles pour chaque saison. L’automne est la saison de l’abondance. Mais, comme tout est resté!”

„Tennénk fel ezt?”

„Nem, ezt most nem szeretném.”

„Comme Vous me manquez. Cornme j’espére dans cet silence de vous revoire la semaine prochaine de nouveau en bonne santé. Je reste jusqu’á ce moment heureux, comme toujours Votre fidéle Richard.”

„Apám pénze mennyi szóvirágot ér.”

„Ne beszéljen így, nem ismeri még a szenvedélyt, Kornélia.”

„De a nyereségvágytól már most is el tudom választani.”

Kornélia kilép a teraszra, Milena kíváncsian elkíséri.

Ragyog a park, a főbejárat kocsifeljárója üres.

A fekete kendőt Kornélia emeli le a gépről, átlibbenti Milena kezébe. Eltávolítja az objektívről a sapkát, s szótlanul adja át. Miként misztériumban járatos papnők. Milena szótlanul elveszi.

Élesedő kép.

S a kép, amint legélesebb állapotán átjutott, elhomályosul.

„Nézz bele.”

S hogy jobban láthassa, Kornélia a fekete kendőt Milena fejére borítja.

„Nem történik semmi.”

„Az a szép a képen, Milena, hosszan figyeld.”

Dobogást, szekérzörgést hallani, s a zajok közelednek.

„Most jön is valami az égen.”

„Itt az ég a föld, a föld az ég.”

Kornélia leemeli a kendőt Milena fejéről, helyet cserélnek.

„Megtanít?”

„Már tanulsz, kis ostoba.”

A szekér, amelyen erdei munkások ülnek, áthalad a képen, s a képszélen megáll. A portás kis alakja kirohan a főbejáraton, kiáltozást hallani. A szekéren megmozdulnak az erdei munkások, leugrálnak, saroglyát emelnek, egy pillanatra leteszik a földre, majd fölragadják.

A saroglyán egy sebesült férfi hever, eszméletlenül. A kép eltűnik. Helyére csusszan a kazetta, ki kell nyitni a kazettát; expozíció.

Újabb csusszanás, a kazettát be kell zárni. Aztán vágta. Be a szobába.

„Botomat, kalapomat, Henriette!”

Mi a csudát tehet a szegény Henriette, nem érti. A borostyánnyelű, ébenfa sétapálcát, mely inkább az eleganciát szolgálja, sikerül megtalálnia.

„A kesztyűmet.”

„De mi történt?”

„Te pedig hozd be a teraszról az apparátomat.”

Vannak emberek, akiket a váratlan esemény megbénít, míg mások éppen a váratlan eseményben találnak hazára. Ahhoz képest, hogy milyen sürgetően osztogatja parancsait, igazán kényelmesen húzza föl a kesztyűit, majd veszi a kalapot, e selyemszalagokkal és művirágokból kötött bokrétákkal díszített, könnyű kis jószágot, hozzákapja a botot, és kiviharzik a szobából.

A szanatórium homályos földszinti folyosóján felfogja lépteinek zaját a szőnyeg. Itt csönd van, egy lélek se, sehol. Mire az oszlopokkal tagolt, pompás hallba ér, már Henritte is jön a nyomában. A processzió előttük fordul be a szemközti folyosóra, a saroglyán heverő eszméletlen ember két karja lecsüng, s ahogy haladnak vele, vérnyomokat hagynak a padlaton.

A folyosó sötét mélyéről női hangok. Két ápolónő rohan feléjük az ellenkező irányból. Kornélia semmi mást nem lát, követi a vértelenné sápadt, mozdulatlan arcot.

„Azt hiszi, miért teszi? Azt hiszi, hogy így meg tud szabadulni tőlem?”

„Ezt az embert én ismerem.”

Miközben a két ápolónő a folyosó legmélyebb pontja felé vezeti a menetet, oda, ahol egy nagy, szárnyas ajtó rekeszti el az utat, egy harmadik ápolónő a velük ellentétes irányba rohan, minden ajtón kopogtat, majd valósággal a helyiségekbe ront, hol az egyik oldalon, hol a másik oldalon, kopog, benyit, kopog, betör, maguk mögött hagyják, távolodik, távolodnak, de kit keres, nem találja.

„Valahonnan, nem tudom, valahonnan ismerem.”

„Idegláz. Elegem van. Újabb hisztéria.”

Henriette nem megy tovább.

A két ápolónő kitárja a szárnyas ajtót, a menet várakozásteljesen leáll. A feltáruló ajtó mögött fény, ezüstös, fehér csillogás. Középütt magas műtőasztal, fehér lepedővel terítve, s az opálüveg tetőablakokból árad így a fény.

Az erdei munkások a műtő előtt leteszik a saroglyát, várakoznak, a két ápolónő szép, begyakorlott, mágikus mozdulatokkal készíti elő ebben a fényben a sürgős operációt. A sterilizátor alatt kékes szeszlángot gyújtanak, műszeres és vegyszeres szekrénykéket nyitogatnak, ezzel ide, azzal oda mennek, szótlanul teszik a dolgukat.

A sebesült sápadt arca mozdulatlan. Lemeztelenített mellén ügyetlen, csatakosan átvérezett kötés, ajkán véres hab. Csak a vegyszeres üvegcsék és a műszerek koppanásait hallani, üveg üveggel, fém a fémen, üveg a fémmel ütközik.

Valamennyien visszanéznek a sötétbe. A hall felől, az ápolónő kíséretében, jön a primárius.

„Emeljék az asztalra. Kíméletesen tessék tenni. A nővérek is segítenek.”

Botjával és kalapjával a kezében Kornélia kíséri őket, s amikor a műtőasztalra emelték, némiképpen elbizonytalanodva ő is s fénybe lép.

„Mi történt, kérem? Talán hozzátartozója?”

Erre a hangra most már igazán ráismerhetünk.

Az orvos leveti zakóját, az egyik ápolónő elveszi, a másik felakasztja, a harmadik azonnal rásegíti a fehér köpenyt.

„Azt hiszem, hogy ezt az embert én valahonnan ismerem. De mintha nem tudnék emlékezni rá.”

Miként egy főpapot, mindhárom nővér öltözteti. Fehér sipkát helyeznek a fejére, gombolják köpenyét, téglavörös gumikötényt kerítenek a köpenye fölé, fehér maszkot a szájára.

Porcelán lavórba vizet öntenek, s a vízbe a hipermangán lila kristályait.

„Ha jól vagyok tájékoztatva, akkor Janetczky kisasszony első sétájára indul. Nem tartóztatom. Az emlékeiről majd később. Nővér, kérem.”

A nővér kézen fogná, de Kornélia hátrál, az orvos arcáról a sebesült arcára néz, majd onnan ismét az orvos arcára téríti tekintetét.

Némán becsukódnak a nagy, fehér ajtó szárnyai.

„Elárulná?”

„Szívesen.”

„Lekötelezne.”

„Ha arra a kérdésre kéne válaszolnom, miért, akkor azt mondanám, lehet fiatal, öreg, szép, csúnya, férfi, nő, egyre megy, bárkié érdekel.”

„Mintha kérdésemet meg se hallaná.”

A mattüvegen, a tetőablakok szórt fényétől megvilágítva, a primárius arca.

„Elismerem.”

„Holott biztosan van sajátosabb indoka.”

„Ha megnevezném, akkor nem lenne miért tovább keresnem.”

„Ezek szerint valamit nem talál. De el tud-e képzelni olyan embert, akinek a másik arcán nincsen keresnivalója? Amint megpillantja, feltárul előtte a másik valamennyi titka is.”

„Az ilyen önteltség álcája mögé is szívesen benézek.”

„S mit kell hozzá csinálnom?”

„Semmit.”

„Azzal nem árulom el önmagam.”

„Téved. Ha nem leplezi, akkor ezzel, ha fedezékbe vonul, akkor azzal árulkodik. Olyan képek nincsenek, amelyek semmit nem mutatnak.”

„Bizony vannak, kedvesem. Mikor tulajdonságok sincsenek, de álca sincs. Az emberi arcnak ezt a rettenetes pusztaságát még nem ismerheti.”

„A kéjre gondol?”

„Kíváncsivá tett. Mért éppen a kéjt említi?”

„Miből gondolja, hogy nem ismerem?”

„Ennyi önteltséget azért talán megenged nekem. Jelekből olvasok.”

A kazetta becsusszan, aztán hosszú csönd; egyikük sem szól.

„Tulajdonképpen minden további nélkül bevallhatom, hogy van már egy titkos képem is. Ezen Henriette-et fogja vallatóra. Ugyan mit mondhatott el Henriette? Legfeljebb a saját kis képzelgéseinek titkait.”

„Megannyi kiegészítő adat. És ne feledje, hogy eszméletlenségének óráiban ismertem testének minden kicsi porcikáját. Szép és édes. Van mihez viszonyítanom. A szavaknál biztosabb tudás a tapintás és az ízlelés.”

„Őszintesége őszinteségre ösztönöz. Még azt is készséggel elmondhatom, hogy a hangja is belém ivódott. Tán épp az eszméletlenség óráiban. Nem tudom. Volt ez a titkos kis képem, s volt egy hang, mely nem tartozott senkihez. De most is mást mond a hangja, mint amit az arca mond.”

„Egyik a fülében, másik a szemében. De mennyi hely marad még betöltetlenül?”

Az orvos durván és önelégülten fölnevet, és Kornélia beleexponál. A kazettát lezárja, kihúzza, visszacsúszik a helyére a mattüveg.

„Úgy látom, hogy Önnek kéjt okoz a megvetés. Nekem viszont élvezet látni ezt.”

„Akkor mégiscsak ugyanazt a kéjt üldözi, de telhetetlen és az egészet akarja.”

„Vagy azt a tájat, mely mögötte van.”

„Ügyes fogás, hiszen így semmit nem kell megfognia.”

„Ebben senkitől nem kérek tanácsot.”

„Hiába védelmezi, ott vicsorog a szenvedés.”

„Nem rettenek meg tőle.”

„Ha ennyire helyén lennének az érzékei, akkor nem bízták volna rám. A világ ilyen egyszerű, kedves Kornélia. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ne tudnám, hogy az ujjacskáival hol tévelyeg? Immár nem is tudhatja, hogy mikor történik valami, s mikor képzeleg. De bármily nagyravágyó teremtés legyen, nincsenek látomásai. Legfeljebb a képzelete viharzik, de aztán szép testének rángásai mégiscsak visszalökdösik ebbe a vak világba. Valamit látni szeretne, de semmit sem lát. Sajnálom, de lassan el kell lesz oldanom ettől a kedves fotográfiától is. Amilyen mértékben megkötjük majd a testi vágyait, olyan mértékben fogja föladni a képzelgéseit. Így lesz.”

Kazetta csusszan, nyílik: vár egy bizonytalan pillanat.

„Nem fogja oly finommá tehetni, hogy ne kéne rajtam erőszakot tennie.”

Az arc a meglepettségtől ernyed el, s Kornélia a pillanatba szépen beleexponál.

„Okosnak nevezhetünk-e egy vadállatot?”

„Kiről beszél? Rettegne ezektől a vadállati férfiaktól?”

„Nem állíthatom. Inkább úgy érzem, mint aki megérti őket, hiszen én is inkább egy olyan nőt választanék, amilyen én vagyok.”

„Üljön le, kisasszony.”

„Lassan amúgyis besötétedik. Hallgatom.”

A mattüvegen atlétikus férfitorzó. Lupéval tapad mattüvegre női kéz. Végighalad a köteges izomszálakon, a mellbimbóval hosszan szembenéz.

És van egy lázas, gyönge, tört hang.

„Látott-e már a kisasszony párzó állatot? Tehenet bikával, emsével a kant, csődörrel a kancát, tyúkkal a kakast? Biztosan látott. Mióta eszemet tudom, mást se látok. Nem akartam így az Istent. Azt mondtam, nem, ez nem én vagyok. Inkább makk legyek, mely a földre pottyan. Növény szerettem volna lenni, bármilyen. Kákics, csalán, cseresznye, nyár, óriásfenyő.”

Nem tud közelebb menni. Úgy dönt, hogy akkor távolabb. A derék hajlatától a nyak hajlatáig. A napégette testen kötés, s így csak az egyik mellbimbó szabad.

„Főleg fa. De akár gyalogbodza is, mindegy. Szeder, kökény. Az én feleségem nem bűnös semmiben. Micsoda ostobaság, ezt értse meg. Mintha azt mondanám, hogy az erdei föld legyen a makk felesége. Vagy a makknak azért lett a felesége a föld, mert lehullt. És milyen felesége lehet a csődörnek a kanca vagy a kannak az emse? Semmilyen. Egy ilyen férfi felesége semmilyen. Nem baromfi, nem hasított körmű, nem patás, hanem ember. Ennyi az egész különbség. Engem erre választott ki az Isten, s amikor kiválasztottam, akkor azt hittem, hogy Isten őt is kiválasztotta erre. Isten nevében fogom a tekintetes bíróságot arra kérni, hogy ne ítélje el. Én, kisasszony, azt mondtam magamban, minek csináljuk többször, ha a makk egyszer már a földre hullt. De most már igazán legyen elég, ha kétszer befogadta. Ő meg azt mondta magában, a földre is tízezer makknak kell hullani. Ha nem lő le, megőrül, s akkor miért lett volna jobb? A harmadikba még belementem, de többé soha. Isten biztosan úgy akarta, így értse meg, hogy emberek vagyunk. Miért kéne tehénnek lennie, kisasszony?”

A mezítelen férfitorzó hánykolódik. Ágyékának szőrzete kibukik a lepedő alól. Hangja egyre erőtlenebb.

„Miért tettem meg, egyszer is? Állattá lettem, Isten ezt nekem nem bocsáthatja meg. Hogyan ne termettek volna állatok belőle? Milyen szép kislány, két kedves kisfiú. Maradjon velük, kérem. Hogyan lenne ember belőlük, ha szülőik állatok? Éhen vesznek, vizet sem tudnak húzni a kútból. Ez a gondolat gyötörni fogja a kisasszonyt. Csak képzelje el.”

A bőr forró a láztól, barna és sima. A test az izmokig soványodott, s akárha megborzongana a hűvös tenyér alatt. A tenyér elindul, átbukik a vállon, a karizom kötegét meg kell szorítania, mielőtt továbbhaladna.

„A csodaszarvas ismerte a járást, este, reggel inni tért.”

A kar bevezeti az ágyékig csúszott lepedő alá. Olyan ez, mint egy szigorúan őrizett határ, tétovázik, s hogy ne kelljen átlépnie, a férfi mellét csókolja meg, így marad, hogy belélegezhesse a bőr illatát.

„Azért mesélem, hogy majd úgy mesélje, ahogyan én meséltem.”

S aztán már nincsen kétségnek helye, felmeredt farkán a kéz, s férfikézre női kéz simul. A férfikéz tulajdonképpen menti, rejti, óvja a női kéz elől, ám aztán a vérrel telt makkot a női kéz, minden ellenkezés ellenére, lassan mégis elősegíti az előbőr alól. Előbb csak a csücskére leheli csókját, aztán a gyűrűs bőrredőkig veszi ajkai közé, végül beszopja.

Előbb csak Henriette arcát látja meg maga fölött, valamilyen ijesztő, túlzó torzulásban. Aztán ebből az ijesztő, túlzó torzulásból Henriette ajka az ajkához ér, s ezt már érzi is. S a test már csak ilyen, alig valamit hagyhat viszonzatlanul.

Nyílik az ajtó, egy ápolónő kíséretében belép a primárius, s mintha két sápadt, halott arc nézne le rá, valamilyen hihetetlen magasból, miközben Henriette a képből eltűnik.

„Vous manquez d’imagination, chére mademoiselle. Maintenant je suis ici.”

„Oui, je sais.”

„Vous me reconnaissez?”

„Vous êtes quelqu’un, qui me dérange sans cesse.”

Azon a bizonyos hangon, melyhez arcot még nem társítottunk.

„A szép Kornélia még ennek a napnak a csöndes déli óráján, a lehető legnagyobb titokban, elhagyta e kies gyógyhelyet, mely ez idő szerint a börtöne. Terve készen állt. Meg akart bizonyosodni, hogy nem képzeleg. Sokkal inkább úgy lehet, a képzelet izgató képei árulják el neki, mi történik körülötte s vele. Le fogja rántani a világ fátyolát. Látszólag, mert persze ő sem játszadozott kevésbé a látszatokkal, amolyan ebéd előtti sétára indult, ám mikor senki nem látta már, bizony rejtekutakra tért. Milenától, a szobaleánytól, akivel igazán mély, kölcsönös vonzalmat tápláltak egymás iránt, tudta meg, hogy merre menjen. Ment, s mire visszanézett, a gyógyház a napfényben fürdő hegyek ölében világló kicsinyke pont. Hol volt már égi kalandja, honnan Ikaroszként kellett e siralmas földi világba visszahullnia. Lelke mégis fölemelkedett, mert betegségének hányatott hetei után végre egyszer megint szabad volt. Kesztyűs kezében vitte pálcáját, szalagos kalapját, hallgatta a madarak beszédét és saját lépteinek csikordulásait. Ha tudhatta volna, hogy mi vár rá, de honnan is tudhatta volna. Ki a komor jövőt szívében képes lenne megsejdíteni, egyetlen lépést se tenne, sóbálvánnyá meredne, és sorsa még így is elérné, már amilyen a sors természete.”

Vonulnak bizony a felhők.

Fűszálak kalászait illeszti vadvirághoz.

Pacsirták röptével illanna tova tekintete.

„Mindez persze közel sem volt ilyen szép és nemes. Mert dög meleg volt, és izzadt, mint a ló. Izzadása ráadásul undorító döglegyeket meg pimasz böglyöket vonzott magához. A kalapjával csapkodott utánuk, s finom mívű pálcájának borostyán fogantyújával alaposan orrbavágta önmagát. Midőn az út szélén elhevert, arra várva, hogy az orr vérzése elálljon, mindenféle bogarak mászták meg, az egyiket undorítóbbnak találta mint a másikat. Így aztán minduntalan be kellett nyúlnia a ruhái alá, megfogdoznia és szétnyomkodnia, s mintha megtetvesedett volna, vakaródznia. Ráadásul alig ment tovább, amikor ennek a puszta, hegyi fennsíknak a kellős közepén szüksége támadt. Hagyján, ha csak pisilnie kell az embernek, de mitévő legyen egy ilyen jólnevelt leány, ha váratlanul meglepi a hasmenés?”

„À vomir. Une situation grave, de plus en plus incommode.”

„Még ha nem is kísérjük el a bokorba, hanem kíméletesen elfordulunk, hallásunk rögzíti a történéseket. Valósággal rotyogva tör elő szép popsijának gyűrűs izmain. Istenem, mit akarhatsz még kiüríteni belőlem, ha egyszer már teljesen üres vagyok? Így fohászkodott. Még egy utolsó kétségbeesett kis fingás, s a gondviselés valamicskét mégis kisegíthetett még belőle. Aztán tényleg bevégeztetett. Ám nagy tapasztalatlanságában még a helyet, is rosszul választotta meg. Meg kellett ismernie testének minden szégyenét. Mert sehol egy megfelelő méretű levél, mellyel ki lehessen törülnie. Úgy érezte, elveszett. Így foszlanak szét merész tervei. Még a saját természetével szemben is ily kicsiny és ilyen tehetetlen az ember. És akkor csodák csodája. Mert jön egy kisróka, ki érdes nyelvecskéjével szép tisztára nyalja.”

Elébb a hiányos, beroggyant léckerítést fényképezi.

„Milenától tudta, hogy amint a fennsíkra ér, egy ősi temetőhely félig már elkorhadott kerítését látja majd, ott pedig jobbra kell térnie, a tűlevelekkel puhán beterített útra.”

Erdei szekérút alagútja, megkövesedett sárbarázdák, sárrögök.

„De nem így cselekedett, s ki tudja, milyen kíváncsiság vezette lépteit, mert inkább belépett a temetőbe, a besüppedt kövek, gyomverte sírhantok közé.”

Ugyanúgy tűz a nap, valószínűleg ugyanazon óra, s az égen is megszólalásig hasonló felhők vonulnak. Talán mégis egy más napon vagyunk, avagy mindaz, amit eddig történésnek véltünk, nem volt más, mint a nagyokat zökkenő képzelet.

Se az ismerős, borostyán fogantyús pálca nincsen nála, se kalapja, se kezén a kesztyűje, s nem sétára, hanem inkább amolyan kirándulásra öltözött. Könnyebb állványon magával hozta fényképező apparátusát, s a vállán átvetett bőrtarisznyában a kazettákat, negatívokat.

Akárha katonai temető lenne, a fejfák a megszólalásig hasonlítanak, az egyik erre, a másik arra roggyan.

Hol innen nézi, hol onnan, de minduntalan továbbviszi az állványt, mert a látványt nem tudja igazán képbe fogni. Nem találja meg az előtér és a háttér plasztikus arányait. A megfelelő előtérhez nem talál megfelelő hátteret, avagy a megfelelő háttérnek nincsen olyan előtere, mely kielégíthetné a harmónia igényét. Emeli és süllyeszti szemszögét, ám így is elégedetlen. Nem megy semmire.

És akkor lát valamit, ami arra készteti, hogy riadtan fölnézzen a mattüvegről, majd riadtan visszanézzen.

Az egyik síron, mintha magának a bánatnak az ideáját faragták volna kőbe, emberi alak ül, moccanatlanul. A kőkeret itt is a földbe roskadt, a márványtömb éppen ellentétesen fordult el, s kezébe temetett arcával, meggörbedt hátával magába rogyva, ezen a kövön ül az emberi alak. Feje fölé gazdagon virágzó rózsafa borul. Méhek donganak, madarak jönnek, madarak mennek, az egyik a bánatos alak vállára ül, megpihen, picit szarik, továbbrepül. Igazán józan óra. Ilyenkor nincsenek kísértetek.

„Jóuram! Maradjon úgy, ne moccanjon el onnan. Ha megengedi, készítek önről egy fotográfiát.”

Mint ki nem szólt.

„Monsieur, si vous permettez, je voudrais vous photographier.”

Az elbizonytalanodott Kornéliának néhány lépést kell tennie; nem tudja eldönteni, nem a képzelete játszik-e.

És van egy hang.

Ez édes hang hirtelen átjárta testét. Mintha remény és képzelet oldotta volna föl gémberedett tagjait. Valósággal megszédült, akárha minden maradék egyensúlyát is elveszítené, s igazán nem tudná többé megmondani, hogy nem játszi képzelet-e, mit a szemének valóságosan tudormásul kell vennie. Moccanni nem tudott.

„Vous me rappelez queldu’un que j’ainre.”

És akkor megmozdul a kőszobor. Nagyon lassan megemeli a fejét, s arcáról nagyon lassan elvonja a kezét is.

És szól a hang.

„Arra a valakire nem csak emlékeztetem, hanem én magam vagyok. Mégis úgy érzem, mintha a saját képzeletem beszélne bennem így.”

„Kit érdekel! Csak szóljon, semmi se érdekelje, beszéljen velem.”

„Nem, én inkább megnémulok.”

„A hangja erősítse meg, hogy nem álmodom.”

„Kimondta, mit mindig is reméltem. A mi nyelvünkön is mondja ki.”

„De hiszen tudja.”

„Hogy tudtam-e.”

Kornélia áll a bokrok között. Károly ül a sírkövön.

„Szólítson meg.”

„Ma chérie.”

„Mon chéri.”

„Kornélia.”

„Karol.”

„Mért nem mondta ki soha a valódi nevem?”

„Nem tudom. Talán nem illett eléggé a lényéhez. Mintha ezzel a másikkal szelídíteném magamhoz a valódit.”

„Pedig kényszeríteni fogom. Nem tagadhatom meg a származásomat.”

„Ha engedelmeskednék, összetörném.”

„Törje. A cserepeit ragadja el egy még mélyebb némaságba. A szerelem nyelve amúgy sem más. Némaság.”

„Károly.”

„Látja, milyen egyszerű. Most végre földet értünk, fölállhatok.”

„Nem, kérem, erről ne beszéljen. Ne jöjjön közelebb, maradjon ott. J’ai peur devenir folle. Egy szörnyű orvos kezére adtak. Szerinte a képzeletem oly nagyra nőtt, hogy magam sem tudhatom, mi történik velem valóságosan.”

„Ki tudja? Én sem tudom. Mért kéne tudnia?”

„Inkább azt mondja el gyorsan, hogy került ide. De addig ne is mozduljon el.”

Félelme közel sem alaptalan. Károly, mintha bosszút forralna ellene, minden tiltás ellenére egyre közelebb kerül, s Kornélia a fényképezőgép felé hátrál előle.

„Miért nem válaszol? Akkor hát magára sem számíthatok?”

„Szerdán tudtam meg.”

„Szerdán.”

„Igen. Szerdán.”

„De milyen szerdán? Nekem ez most semmit sem mond.”

„Ezek a hét napjai, Kornélia. Hétfő, kedd, szerda. Lundi, Montag, hétfő, mardi, Dienstag a kedd, szerda, Mittwoch a mercredi.”

„Ezek ilyen szavak.”

„Szavak. Mi mást mondhatok?”

„Nem tudok velük mit kezdeni.”

„Pedig még deákul is föl tudom magának mondani. Dies Lunae, dies Martis, dies Mercurii, s így tovább.”

„Maga csak beszél itt, de értse meg, hogy tébolyodottnak akarnak nyilvánítani. Ha nem mondja el egészen pontosan, akkor senkire sem számíthatok. Akkor csak az apparátom maradt, és semmi más.”

„Én egészen pontosan el fogom mondani. Azonnal vonatra szálltam, mondom szerda volt. Tegnap, azaz csütörtökön utaztam, éjszaka érkeztem, reggel azt mondták, hogy a közös étkezésen nem szabad megjelennie. Nem merészeltem felkeresni. Ennyi történt. Arra gondoltam, hogy majd meglesem, követni fogom.”

„És a vonatból nem ugrott ki miattam?”

„Édes Kornélia, hiszen mást sem szeretnék, mint mindenünnen kiugrani. A vonatból is szerettem volna kiugrani. Az ablakomból is szerettem volna kiugrani.”

„Jó. Csak azt nem értem, hogy miért van éppen itt.”

„Ide jöttem. Ám ezt én sem értem.”

„Vagy én mért jöttem épp ide?”

„Nem tudom.”

„Ez lenne a véletlen?”

„Talán ez a véletlen.”

„Maradjon így, maradjon ott. A saját szememnek már nem hiszek. Tudnia kell, hogy én valóban bolond vagyok. Csak azt hiszem, ami a képen már megjelent.”

Futni mégis. Ordítani, ahogy kifér a torkunkon. Így érzik most mind a ketten, s míg egyarás karjába nem érnek, ordítva rohannak. A földre rogynak.

Folyadék felülete csillan a sötétben. Löttyenései alatt előhívódik a kép. A kép körvonalai lassan egy kétségbeesett fiatal férfi arcává árnyalódnak.

Csöndesen kopognak az ajtón.

Kornélia nem válaszol, a folyadékban lötyögteti a képet, árnyalatokért kell küzdeni, aztán kiemeli, gyorsan lemossa, s anélkül, hogy a rögzítő fürdőbe mártaná, a fürdőszoba kékvirágos csempéjére tapasztja.

A kopogás hangosabb.

Keze kezet érint, karjára kéz simul, suttogás.

„Még mindig nem látok semmit.”

„Semmit?”

„Nem sokat.”

„És érzed ezt?”

Kornélia csókot lehel Milena ajkára.

„De még mennyire.”

„Akkor rögtön mindent látni fogsz.”

Tárgyakat kerülgetve tűnik el a teljes sötétben, aztán egyetlen mozdulattal eltávolítja az ablak sötétítő függönyét. A helységet fény önti el.

Az ajtón dörömbölés, mögötte panaszos kiáltozás.

„Ich flehe Sie an. Bitte, hitte. Sind Sie wach? Erbarme mich. Sind Sie wach oder wieder in Ohnmacht gefallen?”

Végül kitárja az ablaktáblákat is, hogy a madarak éneke, a konyhából felhallatszó edényzörgés és danolászás is beáradhasson a friss levegővel. És sötétséggel, ezüstös csillogással íródjanak át az arc ismerős vonásai.

„Milena, én felpofozlak, ha nem beszélsz. Betöröm az ajtót, ha nem nyitja ki. Ha nem jönnek ki, megölöm magam. Ich töte mich.”

Henriette rúgja és veri és sikítozik.

Mielőtt eltűnhetne az utolsó körvonal, Kornélia a rögzítő fürdőbe meríti a képet.

Gyöngéd dulakodásban a test tagjai. Csókok. Zokogás, melyre zokogás válaszol.

Hang a hang. Kép a kép.

Most aztán nyilvánvalónak kell lennie, hogy előbb a kép. A szó csak utána jön, s nem is megy vele senki semmire.

Ha az egyik a másikat nem fedi, akkor ki tudná megmondani, hogy hol állunk, merre tartunk, miként tesszük vagy nem tesszük ezt vagy azt.

Akkor honnan tudhatnánk, mi mi.

Sírhantok, fejfák, sírkövek, fűcsomók, vadvirágok.

Ég kékje és némaság, néma kék az ég.

„Valami csíp, jaj, engedjen el.”

Nevetésébe nevetése belefonódott, s oly hosszúra nyúlnak, hogy már a téboly idejébe érnek.

Erdei szekérút alagútja, megkövesedett sárbarázdák, sárrögök.

„Miért nem beszél?”

„Semmi nincs, amit ki tudnék mondani.”

„Meséljen. Bármiről.”

„A közelsége minden szót elaltatott.”

Léptek, roppanások, reccsenések.

„Előbb a névelők szunnyadtak el, aztán elszenderedtek a melléknevek, a főnevek, így, sorban. Most már alusznak az állítmányok is.”

„De figyel az éber alany.”

A mesés fenyves bensejében olyan süket csend honol, mely fölött mégis zúg a szél, s fénypászmákat reszkettet a tűlevelek vastag, puha szőnyegén.

„Oda ne lépjen!”

„Már miért ne?”

„Mert hangyaboly.”

A fénypászma bensejében néma reszketés. Tán a levegő részecskéit látjuk így lebegni. Egymás körül kerengő lepkék szállnak rajta át, elmerülnek a sötétben, majd a fényen ismét átcsaponganak.

„Tudom, hogy nincsen annyi lemez a világon, amennyivel ennyit rögzíteni lehetne. Lépésről lépésre megyünk, tudja. Vagy ha van, akkor jó apám egész vagyona nem lenne elég ennyire. Mégis azt mondtam magamban, ha lépésről lépésre leképezem, akkor be tudom bizonyítani, hogy mindez van, és nem volt képzelet. A két kisfiút, a kislányt meg magamhoz veszem. Elviszem.”

„A rettenetes látomásaiból maga is csak szép képeket fabrikál.”

„Nézze, a vadcsapás.”

„Képeivel az áltatás ösvényére lép.”

„Talán a csodaszarvas útja. Arra menjünk.”

„Tartok tőle, hogy eltévedtünk. Ám ha úgy akarja, tévedjünk el végleg, Kornélia.”

Napfényben ragyogó tisztás szélén forrás bugyog, és szarvasok isszák a tócsába gyűlt vizet. Jöttükre átinalnak, és eltűnnek a sűrűben.

A megzavart víz tükrén két arc, két alak remeg és elsimul.

„Elér?”

„Elérem.”

„Nem ér el.”

„Tényleg nem érem el.”

Elérik egymás kezét a víz felett, s egyensúlyukat veszítve loccsannak bele. A hang és a kép most sem találkozhatik. Elébb a kéj rettenetének, majd a rettenet kéjének ordításai.

Moccanatlan felhők, kék az ég.

„Legalább a hangom érje el.”

„Már el is hagyott.”

„És hol találta el?”

„A számon.”

„Onnan küldje vissza.”

Egymástól távol, egyikük a tisztás egyik oldalán, másikuk a tisztás másik oldalán.

„De úgy küldöm ám, hogy jó helyen találja.”

„Eltalált.”

„Hol talált?”

„A legbelsőbb köröcskének a kellős közepébe.”

Aztán elhalnak a kiáltozások is, mezítelenül hevernek a magas fűben, köröttük száradó ruháik. Kakukk jelez, füvek zizegnek, méhek donganak.

Kövek zuhognak alá a mélybe.

„Kapaszkodjon.”

„Kapaszkodom.”

Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana. Követ gördít a kő, s a kövek lavinája a meredeken ereszkedő ösvény szélén átszakad a ritkás bozóton.

„Nézze, ott a ház.”

„Milyen ház?”

„Hát, amit keres.”

„Nem. Ezen az úton szekér nem megy el.”

„De talán van valahol még egy másik út.”

A gyökér kiszakad, ám úgy fogja, mintha lenne még kapaszkodója. Csúszik, s körötte minden omlik. Lábfeje támaszt nem talál, s egyre nagyobb a sebesség. Tíz körmével kapaszkodna, az értelmetlen gyökeret elengedi, ám a teste a köveken morzsolódva átfordul az ösvény oldalán, és mindent maga alá sodorva a mélybe hull.

És megint a tiszta, nyugodt, csöndes ég.

Valahol a közelben bagoly huhog, kitartón, élesen, mintha fémre fémet cseppentene; nem kezdte semmikor, és valamikor sincsen vége.

„Egy hang azt mondta nekem a saját hangomon, hogy akkor most mindennek vége van.”

„Az ijedelmünk nagyobb volt a veszélynél.”

„Sem ijedelem, sem veszély, semmi érzet. Minden csodálatos. Az életemnél hosszabb pillanat.”

„Nézzük, épségben van-e mindene. Ha most szépen megemelem a fejecskét, akkor a saját szemével láthatja a házat is.”

„Istenem, a gépem. Hová lett?”

„Itt hever. Állványt, gépet, mindent hoztam rendesen, pedig futottam.”

„Egyedül is fölállok. A nedvesség árt neki. Kérem, állítsa föl.”

Gyümölcseitől roskadozó almafák között a ház. Gyomverte lépcső, vaspántokkal lezárt ajtó, bedeszkázott ablakok.

Lángol a tűz a kandallóban. Alma harsog a fogak alatt. Hangos, tolakvó, kellemetlen csámcsogás.

A gyógyház parkjának esti csöndjén lovak dobaja, csikorgás, szekérzörgés hullámzik el.

Négy sötét alak saroglyát emel le a szekérről, s a portás lámpást tart a saroglyán heverő emberi arc fölé.

Kornélia felnyitja a szemét, aztán lehunyja.

A félig sötét hallon viszik át, ahová a fényesen kivilágított szalonból jőve kíváncsi, kissé rettent tekintetű emberi alakok áramlanak felé, s néhányan, néhány lépésnyire, tétován el is kísérik.

A képek és hangok ismét egymásra csúsztak, ez nagyon ismerős, egyszerű, majdhogynem természetes, a hangok mégis valamelyest tolakvóbbak, mint kellene.

És két ismerős is van emez ismeretlenek között, a primárius, aki egy átlagosnál jóval magasabb, valószínűtlen kinézetű, s emberre legfeljebb emlékeztető alak karjára helyezi kezét.

„Megbocsásson, herceg.”

S egyetlen pillantást vetve Kornéliára, mintegy a menet élére áll, vezeti a saroglyát cipelő erdei munkásokat. Ezt a fehéren szőke, kékesen sápadt, se nem férfi, se nem női lényt elveszíti a szeme, s lát egy idős dámát, aki egy fiatal férfi karjára támaszkodik.

„Armes Geschöpf. Ein Glück, daß du sie entdeckt hast.”

És ez a fiatal férfi bizony a megszólalásig hasonlít Károlyra, bár meglehet, hogy nem azonos vele. Míg annak ábrázata kisfiús és elragadtatott, ezen az ábrázaton hűvös közöny és minden kíváncsiságtól mentes tartózkodás.

Kornélia inkább szemet huny.

A földszinti folyosót alig világítja meg némi fény. Ápolónők tárják ki előttük a műtő ajtaját. Odabenn sötét van. A saroglyát leteszik, aztán a testét átemelik és kiterítik az asztalon.

Az ápolónők vetkőztetni kezdik. Míg fényeket nem gyújtnak, csupán a tetőablak dereng felette.

„Az ijedelem persze jobbára nagyobb a veszélynél. És így a jó. Gondolj a meg, ha nem nőne váratlanul óriásira, ha nem ragadna testet és lelket magával, ha nem rázna, kergetne, űzne, ha nem reszkettetne meg, ha nem tenné ravasz rókává a hiénát, nyulacskává az oroszlánokat, akkor a gyanútlanságunk terítene le a legkisebb veszélyben. Így a jó. Minden annyira jól van, hogy jobb már nem is lehetne, s aki ezt a sok jót még javítani óhajtaná, az gonosz vagy ostoba. Nem válaszol. Megértem. Sőt, tovább megyek, igazat adok önnek, kedves Kornélia. Belenyúltam a lelkébe. De ne féljen, vagy akár félhet is, mert most még mélyebbre markolok. Nevesen dobogó, síkos kis szívét is megmarkolom. Ostobának igazán nem nevezhet, s így tettem magam gonosszá a szép szemében. Nem is kell válaszolnia, hiszen egyenesen ragyog a szemében a megvetés. Bele is borzongok a gyűlöletébe. Ennyi elég nekem, higgye el. Csalónak, közönséges tolvajnak tekint. Kihasználtam gyöngeségét, bizony elkoboztattam az apparátusát. Ne is reménykedjen semmiben. Se a szörnyű Henriette, se az édes kis Milena nem árulja el, hogy hová, milyen titkos faliszekrénybe rejtettük el. Kevesebbtől nem is lett volna érdemes megfosztani. Arra ítélem, hogy két szép szemével nézzen, s amit lát, az ujjacskáival tapintsa. Ha akarja. Vagy akár az ajkával, a nyelvével is. Ha akarja. Érezze, hogy mindent megtehet. Ha akarja. Még az is a hatalmában áll, hogy ne akarja. Ez lenne a szabadság íze, Kornélia. Megengedem, ez ítélet, s az én önkényemé, de akkor sincs hová, nincs kihez fellebbeznie. Ásít a szörnyűséges űr, az érzékeivel hagytam magára. A teste teli van kicsi buborékkal, mindegyik pattanni akar. Bárkibe bele kell kapaszkodnia. Más jót többé ne is reméljen! Ha bankár lenne, akkor a pénzét, ha vadász, akkor a lőfegyverét, vagy akár csak a töltényeit, ha festő, akkor az ecsetjét vettem volna el. Nem ámítom, Kornélia, hogy nem fogja soha többé visszakapni. De amíg kitanulja ezt az időszámítást, még többet is elveszek. Ha éhséget érez, akkor meg kell jelennie a közös étkezéseken, vagy ha nem rág és nyel együtt a többiekkel, akkor az éhségtől kell elpusztulnia. És még tovább megyek. Ne gondolja, hogy valamiféle együgyű gonosszal hozta össze a sorsa. Mától kezdve, egy pohár víz nem sok, a szobájában annyit sem kap. A gonoszt látja, ha engem néz, kit láthatna mást. A lelkét gyógyítom. Az összes többit majd a szép, fiatal test végzi el. Hallgatással büntet. Némaságát élvezem.”

A terasz nyitott ajtaja és a hasas komód között fából esztergált, feketére lakkozott féloszlop áll, fehér fajanszból készített, öblös billikommal, s benne óriási, némiképpen fáradt ízléssel elrendezett virágcsokorral.

És van egy szenvedélyesen suttogó hang.

„A szomjúság az ivás szükségének belső érzése. Egész terjedelmében szemlélve e szükséget, a szomjúságnak három nemét különböztetjük meg: a lappangó, vagy más néven rendes szomjúságot, a mesterséges, vagy másként szólva az álszomjúságot, és az égető szomjúságot. A lappangó szomjúság annak a rejtett egyensúlynak a keresése, mely a párolgás és a kiválasztás, valamint annak szüksége között áll fenn, hogy az elpárologtatott és kiválasztott folyadékot ismét magunkhoz vehessük. Ez a szomjúság elkísér bennünket mindenüvé, és bizonyos értelemben részét teszi az életünknek. A mesterséges vagy álszomjúság viszont, mely csupán az emberi nem sajátja, abból a velünk született ösztönből származik, hogy olyan földöntúli erőt keressünk mindabban, amit a szájunkon át magunkhoz veszünk, amilyent a természet nem helyezett belé. Az erjedési folyamatokkal előállított ital, legalábbis az iszákosoknak így mutatkozik, csillapulást hoz erre a vágyra. Az ilyen szomjúság csillapítása odáig fajulhat, hogy az ivás szüksége csak akkor szűnik meg, amikor az ivót már teljesen leverte a lábáról.”

Félig elnyílt vörös rózsák, sárga liliomok kardjai, kék íriszek, lila szarkalábak, fehér margaréták, de mezei vadvirágok is, bíborhere, török szegfű, búzavirág, csormolya, árvacsalán, pipacs, repce, nadálytő és vadmuhar, sőt, közönséges füvek szálai és kalászai, széltippan, ecsetpázsit, siska, tarackbúza és hélazab, s mindez a fehér fátyolfűtől keretezve felmered, lecsüng és kicsüng, véglegesen és moccanatlanul, miközben a szellő olykor meglendíti, megemeli, hasasra fújja, majd vissza is szippantja az ajtó fehér muszlinfüggönyét.

Henriette hímzőrámája fölé hajolva, elmerülten dolgozik.

S így folytatja ez a suttogó.

„Nem sokban különbözik ettől a szerelmi szomjúság. Emennek is föltűnő jele a kicserepesedett ajak, s ifjú szerelmesek között sok minden nyálka és váladék csillapítja. Ám ezennel ne beszéljünk arról, hogy őrjöngésig fokozott vágyukat csillapítani mi mindent a szájukba vesznek ilyenkor az ifjú szerelmesek. Legyen elég csak annyit mondanunk, hogy míg egyikük nyelve a múltak kútjába merül, másikuk a gégefőig nyeli a jövőt.”

Kornélia felszisszen, ujjbegyén gyönyörű vércsepp, nézi, amint kibuggyan, s nem telik tovább, majd a szájába kapja, s mintha még többet szeretne kiszopni belőle, mint amennyi benne van. Saját munkáját az ölébe engedi, nézi a csendéletet.

A suttogás pedig folytatódik.

„Égető szomjúság akkor keletkezik, amikor a lappangó szomjúság lecsillapítása lehetetlenné vált. A szomjúságnak e legsúlyosabbikától az embernek szinte ég a nyelve, ínye kiszárad, nyelve a szájpadlására tapad, s egész testét kínzó hőség emészti.”

Lehunyja a szemét, kinyitja. Moccan, öblösödik a függöny. Lehunyja a szemét, és kinyitja.

„Min gondolkodik? Vagy csak ábrándozik?”

Válasz nincs.

„Minden sora, minden szava telve aggodalommal. Szegény, szegény jó édesapja.”

Nincsen válasz.

A hang kíméletlenül suttog tovább.

„A szomjúság érzete élénkebb, kínzóbb, őrjítőbb, mint bármely más testi szükség érzete, s ezért bizonyára az sem véletlen, hogy majdnem minden nyelven a fékezhetetlen kívánsággal egyet jelent, s gyakorta képezünk olyan szavakat is belőle, mint amilyen például a bosszúszomj.”

„Ha végeztünk, felolvasom, még ha nem akarja is.”

Valamennyi idő megint csak eltelik. A suttogó most mintha a torkát köszörülné, ám mégsem szól.

„Az Istenre, Kornélia, kérem, adja meg magát. Hiába erőlködik. Azt reméli, hogy emlékezete megőrzi a képeit?”

Kornélia kinyitja a szemét, nézi a csendéletet, lehunyja.

„Ha nem jön velem a közös asztalhoz, akkor ismét fel kell kéretnem a vacsorámat. A szívem megszakad, gondolja el, párázni fog, illatozni, és nem leszek kíméletes, az utolsó morzsáig mindent felfalok.”

Oly száraz a suttogás, hogy már suttogásnak is alig suttogás.

„Az étvágyat, ha nem jut el az éhségig, mindig kellemes érzés kíséri, és az önkéntesen éhezők józanságuk mennyei könnyűségéről adnak beszámolót, a szomjúságnak azonban nincsen meg ez a mennyei derengése, mert nem valamiféle földöntúli magasságokba visz, hanem csillapíthatatlan, nyomorú nyugtalanságba űz, s mindenkit a mélybe lök vagy káprázatokba kerget, ha nincsen reménye szomját csillapítani.”

Kornélia feláll, az állványhoz lép, kalászánál fogva kihúz egy fűszálat a zsúfolt csokorból. A fűszál végén gyűl a csepp, lenyalja, meg is rágogatja egy kicsit, majd egyszerűen a padlóra ejti. Kihúz egy másikat. Henrietta felnéz, s kissé eltátott szájjal így is marad. Látnia kell, amint Kornélia egy íriszt emel ki a csokorból, s nemcsak a vizet cseppenti a nyelvére, hanem a pozsgás, nedvességgel teli szárat is a fogai közé veszi, szívja, rágja, állati mohóság rendezi át az arcvonásait.

„Édesem, ezt ne csinálja. A szívem szakad meg. Kornélia. Szegény, szegény kicsim. Hozok. Mindent megteszek.”

És van egy hang.

„De Kornélia mindebből már semmit sem hallott. A test éhségét el lehet viselni, ám játszi káprázatokba, tébolyba kerget mindenkit a szomjúság. A lélek ekkor már mit sem tudhat arról, hogy mi a szégyen, mi a megaláztatás. Most egyetlen mozdulattal emelte ki a pompás csokrot az öblös billikomból, s a növények száráról a padlóra ömlött a víz. Mit törődött vele, ha egyszer neki olybá lett, mint mikor kőormokon zúdul alá vízesés. Nem, ezt már nem nézhetem tétlenül, kiáltotta ekkor Henriette, felugrott, hogy útját állja, ne teljesedhessék be Kornélia szörnyű szégyene, de nem lehetett oly gyors, mint az eszelős leány, ki egyszerűen kiengedte kezéből a virágokat, s azok tehetetlenül szertehulltak, az edényt pedig két kezével megragadta, hiszen kiszáradt ajka csak vizet kívánt, vizet, csak vizet, semmi mást.”

Az edényt azonban Henriette is megragadja, térdük az állványnak feszül, az állvány fölborul, a billikom földre hull, széttörik.

A feketére lakkozott féloszlopon immár egy másik billikomban állnak a virágok. Talán ugyanazon fajtából valók, de más elrendezésben.

És van egy hang.

„A tiltakozó lélek szomjúságot, éhséget és némaságot mér magára, ám a józan világot sem büntetni nem lehet, sem a maga pályájáról eltéríteni. Ott szemérmetlenül esznek, isznak, illő szavakat váltanak, böfögnek és finganak, mert emésztenek, az éj leple alatt gyermeket nemzenek, percre perc következik, az órák így telnek el önmagukkal, s ki lenne az, ki még a kizökkent időről töprenkedik?”

Kornélia a terasz nyitott ajtajában áll, mögötte pedig az aggodalommal telt Henriette.

„Kornélia, kicsim, most kérem legyen magánál.”

És van a hang is.

„Kornélia a terasz nyitott ajtajában mélázva állt e percben, mögötte pedig a hűséges Henriette. Két szép emberi szobor. Az egyik a tiltakozó némaság, a másik a józan kötelesség nemtő angyala.”

S ekkor a terasz lépcsőjén feltűnik az idős dáma, annak a fiatal férfinak a kíséretében, aki oly erősen az elveszített Károlyra emlékeztette Kornéliát.

„Kérem, most fogadjuk őket.”

Míg mennek, a hang kísér.

„Persze, tegyük hozzá rögvest, hogy ezt a találkozást se a leány, se az ifjú nem kívánta, hanem, megtörni e beteges némaságot, Henriette eszelte ki az alattomos primáriussal.”

Henriette és az idős dáma barátságosan és illendően mosolyognak, s ahogy kell, köszönésképpen fejet hajtanak. A leány és az ifjú részvétlen marad. Midőn társaik megállnak, ők is megállnak, hogy egymásba ne ütközzenek, ám akárha nem is látnák a másikat.

„Kerek órája úton vagyunk, man ist aber nicht zu erfüllen, von diesem dahinschleichenden, wunderbaren Wetter. Mit szólnak ehhez a pompás időhöz?”

„In den Bergen gibt es ja immer das leichte Lüftchen, nicht mehr als einen leisen Hauch, éppen elegendő ezt a kései forróságot csillapítani. Kornélia egyenesen elragadtatott.”

„Mein Carl ugyanakkor fájlalja, hogy milyen hűvösek immár az éjszakák. Nemde, Carl?”

„A mi Kornéliánk nem győzi hangoztatni, hogy valamilyen déli tengereken közel sem lenne ilyen kellemes.”

„Nekünk valójában alig volt érkezésünk ezt a sétát megszakítani, mégis siettünk, hiszen a kisasszony kéretett. Nem lenne megengedhetetlen tolakvás javallani, hogy további sétánkat osszák meg velünk?”

„Ellenkezőleg. Semmi nem szolgálhatna nagyobb örömünkre. Annál is inkább, hiszen a kisasszony Van der Woelde úrnak igen nagy hálával tartozik, s ha kéretni bátorkodott, akkor ezt nem tette másért, mint hogy megmentőjét üdvözölje, s háláját szavakba öntse.”

„Tartozásra, hálára ne is gondoljon a nagyságos kisasszony.”

„Már megbocsásson, de hogy ne gondolna vele, s hogy ne beszélne ilyesmiről, hiszen a nagyságos kisasszonynak bizony elmesélték, hogy a nagyságos ifjú úr miként mentette meg a puszta életét.”

„Annak az elhagyott, szörnyű hírű háznak a lépcsején mindenesetre ő talált rá, megengedem. De ez szóra sem érdemes. Reméljük, azóta már kiheverte az ijedelmét a kisasszony, legalábbis erre következtethetünk ragyogó arcszínéből.”

„Múló gyöngeségét legyőzi a fiatal szervezet, a többit pedig megteszi ennek az elragadó környezetnek a gyógyhatása, s nem utolsó sorban az Önök remélt társasága.”

És van a hang, mely minden jel szerint minden lépésünkön elkísér.

„Az idős dáma e pillanatban egyetlen uralkodói intéssel vetett véget a kölcsönös udvariaskodások és bókok áramának. Volt ugyan valamely kellemetlen nyerseség a mozdulatban, ámbár szükségessége sem volt nehezen belátható.”

„Nos, akkor ne is késlekedjünk. Kérem, nyújtsa a karját, Henriette. Induljunk el, a fiatalok pedig majd szépen követnek.”

Henriette a karját nyújtja, az idős dáma belékapaszkodik, de mielőtt még elindulnának, válla fölött visszaszól, akárha állatot idomítana.

„Mein lieber. Weckt dich auf. Ihr sollt uns folgen.”

Ők indulnak, de Kornélia és Carl van der Woelde úgy marad.

Nézik egymást.

„Én nem beszélek.”

„Én sem.”

„Tőlem a primárius elvette a papírjaimat és a tollamat. Mindent a fejemben rögzítek.”

„Könnyű magának. Tőlem a fényképezéshez szükséges összes apparátomat vette el.”

„Ne számítson rá, hogy beszédre bír.”

Egymástól távol, ellenséges érzelmeiktől eltelten elindulnak ők is a két nő után.

„De enni, inni, hugyozni, szarni tud.”

És a hang.

„Valami ilyesmit gondolhatott magában a kisasszony, miközben ellenséges érzelmeiktől eltelten bandukoltak.”

Harsány kavics csikorog lépteik alatt. A két nő a messzi távolba tűnten előttük halad. Miközben mennek, mendegélnek, Kornélia óvatosan szemügyre veszi a férfiarcot.

Részvétlen arc, semmi más.

Mennek, s megint csak rá kell emelnie a tekintetét.

„Vagy netán egy arc, melyből a fájdalom a részvétet égette ki? Ebben különböző, míg vonásaiban hasonló?”

Az arc erre kissé felé is fordul, ám a tekintet éppoly részvétlen, mintha nem is hallaná.

„Ha egyszer valamennyi élő és halott arcát egyszerre nem láthatom, s ha mégis azt állítom, hogy a világon nincsen két egyforma arc, akkor mintha csupán azt mondanám, hogy nem tudom megmondani, s legfeljebb a hasonlóság esetéről beszélhetek.”

„Ne. Beszéljen. Annyit. Ha. Egyszer. Nem beszél.”

„Abból, hogy hallja a hangomat, még nem következik, hogy beszélek. Lehet, hogy csak képzeli.”

„Ebben igaza lehet. Én viszont csak arról beszéltem, hogy hallom, és nem kívánom hallani.”

„Nem óhajtja megismerni a hangomat, vagy elutasít egy hangot, mely túlontúl ismerős.”

„Legfeljebb hallgatom.”

„Az én gondom sem más: látok egy arcot, mely minden ízében azonos annak az embernek az arcával, akit szerettem és nem láthatok. Hanem a hangja is. Hallanám, akit nem láthatok? Vagy érezzek bizalmat egy olyan látható iránt, akinek a viselkedése semmiféle bizalomra nem szolgáltat okot? Mit tegyek?”

Megállnak, s hosszan nem néznek mást, egyenesen és hosszan egymás szemébe néznek.

„Megnyugtathatom. Őt is én találtam ki. Nem volt, nincs, s hogy lesz-e, nem tudjuk megmondani. Nincsen olyan, amit ki ne találnék. Maradjunk ennyiben. Azt is én találtam ki, hogy most megálltunk. Kitalálom, és szembenézünk. Azt mondom, megálltunk, szembenézünk. A nincs, meg a nem is volt, ilyen egyszerű.”

„El is hinném magának, ha nem készítettem volna róla képet. De nem hiszem el, mert ezek csak szavak.”

„Ugyan, ne beszéljen már ilyen butaságokat. Mire megy egy képpel? Semmire. A teremtő létezéséből meg tudja magyarázni a világot, csak akkor elismeri, hogy a teremtőre nem talált magyarázatot. A nők már csak ilyen ostobák.”

„De hiszen éppen erről beszélek, te szerencsétlen. A kép mindig elébb van, mint a magyarázatod. Nem adja, amit nem kíván. A szó már csak utána következik, s ezért vannak kívánságai.”

A messziségben megáll az egymásba kapaszkodó két nő, visszafordulnak.

„Carl!”

„Ezzel a nővel nem megyek.”

„Carl!”

Miként egy feltartóztathatatlan hullám, a nevetés valósággal kicsap a fényesen kivilágított szalonból.

Kornélia egy oszlop mellett lapul, s mikor Hienriette óvatos léptekkel áthalad a homályos hallon, a falak védelmébe húzódva, nesztelen léptekkel fut tovább. Rosszul világított, immár ismeretlen folyosókon követik, űzik egymást. Olykor szoknyájuk rebbenése, árny, vagy egy óvatlan koppanás árulja őket el. Lépcsőfordulók, benyílók, zeneterem a holdfény hosszú árnyékaiba merülten. Nyitott kották az állványokon. A székeknek támasztva, vagy a székeken, magukra hagyott hangszerek.

Nem merészeli magára csukni az ajtót, de behúzza. Rövid, éles nyikkanás. Vár. Mintha a közelből, egészen, egészen közelről, izgatott, sóhajszerű belégzést hallana. Nem. A saját lélegzete. Ismételgeti, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy nem a másiké.

Leül a nyitott zongorához, megint vár, de sehonnan semmilyen hangot nem hallani. Billentéshez emeli az ujjait.

Egy kéz kulcsolódik a kezére. Az egyik kezére, aztán a másik kezére. És valaki hátulról fogja le.

Felugrik, kezeit a kezekből kitépi, egy pillanatra rémséges arcot lát, amint visszahőköl előle, s az árnyékok közül a kékes holdfénybe ér, s egy rémséges és mezítlen, se nem férfi, se nem női testet, a Potoczky hercegét. A székek, hangszerek és állványok között csapongva kirohan a zeneteremből, ám a folyosón valósággal a settenkedő Henriette-re hull.

„Hát megint, megint csak botrány?”

„Engedj az utamra.”

„Nincs utad.”

„De éhes vagyok. És majd vágok magamnak.”

Egymásnak esnek, ütések záporoznak, amikor Henritte-et hátulról szépen lefogják. Kornélia elszabadul és fut tovább. Talán egérutat nyer, hiszen a herceg erősen tartja a némán kapálódzó Henriette-et, majd hangosan felnevet. És elengedi.

A nevetést az üres folyosó kellemetlenül megemeli és visszadobja.

Henriette bizony irányt téveszt, és a hátsó lépcsőn fut fölfelé. Kornélia erre le. Emelet emelet után, forduló után forduló, egyre lejjebb. Nincs tovább.

A hatalmas éléskamrák ajtói tárva, a konyhából békés fény vetül a kövezetre, s otthonosan kellemes zajok.

„Milenácskám, hozzál már két krumplit nekem.”

„Ugyan minek, édesem?”

„Két krumplit, ha mondom.”

„Jól van, kis szívem.”

És van egy harmadik hang, az immár ismerős.

„Nos, éppen valami ilyesmire gondoltam. Amivel sűríteni lehetne az állagát.”

Milena átsuhan, és Kornélia figyeli mozdulatlanul a sötétből.

„Az állag persze íz. Gyöngítheti vagy felerősítheti.”

„Bizonyára reszelni akarja.”

„Leheletfinomságúra.”

„Mondjuk a hagyma éppen ellentétesen viselkedne egy hasonló közegben. Több ízt adna le, mint amennyit felvehetne.”

„Ezért gondoltam a krumplira.”

„Na igen, de gondolt-e rá, édes barátom, hogy a főzésre fordított hő olyan megterhelést jelenthet a fűszereknek, hogy ezzel aztán többet árt az íznek, mint amennyit javít az állagon?”

Milena visszasuhan a két krumplival. Odabenn zörögnek az edények, kevergetés, kavargatás, kortyintás és cuppanás. Akárha csókra csók.

„Várjuk ki, miként viselkedik. A lisztet kizártuk.”

„Az ideák nemző atyja a kísérlet.”

„De Alberto szívem, miért nem tököt veszel inkább?”

„Rád hagyom, édesem.”

„Sobre los gustos no hay disputa, mondja erre a spanyol, bár be kell vallanom, hogy nekem is rögtön tök jutott eszembe.”

„Kinek nyelve mit kíván.”

Harsányan hahotáznak.

Kornélia közelebb merészkedik.

A konyha páráiban a három ember valamiféle túlzó közelségben szorgoskodik. Mintha csak ürügy lenne minden mozdulat, hogy egymáshoz érjenek, avagy azért érnek minduntalan egymáshoz, hogy serkenjen a munkához szükséges képzelet. A tűzhelyen mindenféle rotyogó és gőzölgő kis lábasok. A nagy előkészítő asztalon pedig a húsok, a kopasztott szárnyasok, a zöldségek, a fűszernövények, a rézedények, a szerszámok, reszelők, kések, bárdok, mindenféle párlatokkal teli üvegcsék és butéliák barokk csendélete.

„De hogy visszatérjünk előbbi témánkhoz, signore Albertóról az az általános vélemény, hogy a legmesteribb levesfőzők közé tartozik, és a szószait sem csodálja senki kevésbé.”

„Gondolom, most súlyos kritikával áll elő.”

„Vegyük a tegnapi borjúhúst au genévrier. Voilá, une idée lumineuse. Volumineuse. Ha nem tévedek, akkor frascati, fehérbors, néhány csöppnyi citrom, durván őrölt fenyőmagok.”

„C’est la base.”

„Tán valamit kihagytam?”

„Csupán a lelkét nem érezte ki.”

„De most nem is a szószról beszélek. Azt valamennyien kifogástalannak találtuk. Hanem, hogy a húst egy ilyen petyhüdt és halovány állapotban tálalta föl nekünk! Ez olyan, mint a francia mondatszerkezet, á quelqu’un, á quelque chose, de quelqu’un, de quelque chose, nem elég az igét kimondani, tudni kell, hogy mire vonatkozik.”

„Az elméleti felkészültségét mindig csodáltam, kedves barátom, de a nyelvét, könyörgöm, mutassa a nyelvét.”

„Hiszen éppen erről beszélek. Mintha nem ismerné a sütés elméletét, s ezért aztán a húsainak nincs is meg a kellő étonnementjuk. Bizonyára nem ügyel a zsír hőfokára. S ha a felületet nem lepte meg, ha nem rándítja össze, akkor csak nyűgölődve párolódik.”

„Mutassa. Dugja ki a nyelvét, a nyelvét, az ínyét szeretném látni, édes barátom.”

„Most az egyszer nem tudja elütni.”

„Hacsak nem ezzel a serpenyővel.”

„Olyanok vagytok, mint két kis kakas.”

Miként egy élőkép, amikor az ajtó mögül Kornélia előlép. Élnek, de moccanatlanok. Egyik kezükben tál, serpenyő, habverő, másik kezük amúgy csillapítólag a másikon. Alberto éppen Milena közbelépését hárítja el, aki Carl von der Woelde könyökét fogja meg, ő pedig Alberto vállát érinti éppen igyekvésének hevében.

„Je vois bien, que vous êtes étonnée de me revoir ici.”

„Mint a húst a zsírban, így meglepni szegény kisasszonyt.”

„Si je ne me trompe, mademoiselle.”

„Ah, non monsieur. Vous ne pouvez pas vraiment m’étonner, j’ai simplement une faim affolante. Valamit, bármit, egy kenyérvéget, egy répát, egy hagymát adjanak.”

„Tegyünk egy próbát.”

„Kapóra jön.”

„Milena ott szépen megterít.”

„Mi pedig húst sütünk.”

A sürgés és forgás, az érintések és szavak sűrűje.

„Én a magamét. Alberto a saját ízlése szerint. Ha van neki.”

„A kisasszony pedig biztosan az erősebbik kiskakast fogja kiválasztani.”

„Azt már nem bírom kivárni.”

„Nincs olyan Isten, hogy elsietnénk.”

„Éhség az ínyenc halála.”

„Három napja, egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán, szegénykém.”

„La faim fait sortir le loup du bois.”

„A jó konyhában mindenre van orvosság.”

„Kínzó éhség esetén levessel helyes kezdeni.”

„Szót se szól, ide ül a kisasszony. Ami a mi erőnktől telik, mindent megteszünk.”

„Attól is tartanék, hogy meglep a primárius. Csak valamit adjanak. Vagy Henriette.”

„Inkább csillapító, mint serkentő apéritif kellene.”

„Attól ne tartson. A primárius mindent előre lát.”

„Sherry legyen, de csipetnyi keserű gyökérrel.”

„Ne beszéljen gyerekségeket.”

Az ősöreg, csoszogós, lompos főpincér lassú és kissé reszketeg, ám gyakorlott mozdulattal fehér bort tölt Carl van der Woelde poharába. Nem sokat, két ujjnyival. Egy ilyen pincérnek hiába reszket a feje, keze, egyik emerre, másik amarra, attól igazán nem kell tartanunk, hogy mellé töltene, s a levest sem fogja soha se a nyakunkba, se az ölünkbe löttyinteni. Carl van der Woelde a tetőablakból lehulló fénybe emeli poharát, megdönti erre, megdönti arra, vizsgálja állagát, a válla fölött behajoló pincérre néz, mindketten helyeslően bólogatnak, hiszen a bor, ahogyan kell, szépen megragad a pohár oldalán. Aztán maga elé emeli, hosszan ízleli illatát, nyelvével csettint, ám nem tudhatni pontosan, hogy ezzel elégedettségét vagy éppen elégedetlenségét jelezte-e. Arcán mindenesetre az óvatosság és a tartózkodó figyelem jeleire állnak a vonások. Mikor is a szájához emeli, s úgy dönti meg, hogy a nyelve éppen csak az ital felületét érje el. Aromát ízlelne. Elképedés. De azért még ízlelgeti, s közben ismét megvizsgálja az illatot. Majd hűvösen és elutasítón nyújtja a poharat a pincérnek, aki átveszi, szagolja, nézi, s végül ő is próbát vesz a nyelvével.

Mindketten megvető mosollyal bólintanak.

„Dugó.”

„Bizony.”

Aki szájról tud olvasni, értheti, hangjuk azonban nem hallható.

„Fatális.”

„Merénylet.”

Parancs az ősöreg pincér lustán felemelt tekintete. Az asztalfőn, s a hosszú asztal túlnani oldalán két további pincér engedelmeskedik e néma parancsnak. Ők még amolyan serdületlen, szőke angyalok. Töltésre emelt palackjukat visszavonják, s mesterüket és parancsolójukat követik, aki kicsoszog a teremből a halálra ítélt palackkal.

Ez egy irdatlanul nagy terem, fehérre meszelt falakkal, s berendezése nemcsak egyszerű, hanem még a szegényességében is van valami esetleges. Az egyik fal a mennyezetig beállványozva, s az összekötő pallókon festékes vödrök állnak. Az állványzat mögött egy készülő freskó vörös krétával felrajzolt vázlata, s immár megkezdett, színes foltjai.

Milena zsúrkocsit tol az állványok között, lecseréli az asztalon a tányérokat.

Abból, ami úgy félszemmel is látható a freskóból, valami hallatlan illetlenségre vagy obszcenitásra következtethetne az ember, ha merne, s el nem kapná a tekintetét. Csak nem valamiféle szatírt láttam, amint egy másik szatírt éppen seggbekúr, miközben annak meredt farkát egy nimfa szopja le?

Utolsó ítélet? Netán a legelvetemültebb pornográfia? Vagy egyszerre mind a kettő? Mintha egy bárányfelhő szélén csücsülő, szétnyílt női seggből jókora hurkában szar jönne ki, s mintha szerteszét röpdöső édes kis angyalok fognák a farkukat, s azt játszanák, hogy ki tudja jobban lepisálni a másikat. Lihegésbe torzult öreg férfiarc, amint elkékült nyelvét döfi. Mibe? Meg csupa ilyesmi.

A tetőablak némely üvegszemét állványozás közben törhették ki, s ott benéz a felhős őszi ég. A sötét faburkolatot fehér lepedők takarják, a padlót pedig felszakadozott, fehér papír. De még a székek sem egyformák az asztal körül. A luxus és a bőség a terítésre korlátozódik, ezüst, kristály és fehér porcelán. És a mozdulatokra, melyeknek ehhez a feldúlt környezethez mintha nem lenne közük.

És éteri hangzatokban úszik a terem. Az állványzat alatt, fehér lepedővel takart pódiumon, üveghárfán, a betiltott hangszeren játszik egy vak zenész. A zene oly vibráló és reszkettető, hogy az asztal körül ülők nem is válthatnak szót nagyon, vagy ha éppen váltanak, akkor egymás szájáról kell leolvasniok.

E kellemetlen helyen Kornélia egyenesen két tűz közé szorult. A jobbján ülő, éretten szép, szőke hölgy, ki magasan záródó fekete ruhát visel, tán a gyász jelét, megállás nélkül beszél hozzá, bár a szavait nem értheti, Carl van der Woelde pedig le nem veszi róla a tekintetét. Mintha lelke legmélyére kívánna pillantani, habár ábrázata kifejezéstelen marad, s ezért nem is nagyon lehet érteni, hogy milyen szándékokkal követi Kornélia minden moccanását.

Megadón bólogat, biccent, kérdőn felvonja szemöldökét, valamit kérdez, ám a szavak értelmetlen zuhogása nem megakasztható, a pataknak kiszabott medre van, nem eltéríthető.

És ugyanilyen kísérleteket hajt végre a vele szemben ülő férfival. Merészen visszanéz rá, pilláit szemérmesen leengedi, a balján ülő Henritte-hez fordul, és súgást mímelve valamit kiált a fülébe. Most a férfi rovására nevetnek együtt, s immár mindketten ábrándosan és elragadtatottan néznek vissza rá, de semmi nem segít, mert a fekete ruhás hölgy megragadja a kezét magyarázata hevében, s el kell ugyan fordítani a tekintetét, de a férfi tekintete így is elkíséri.

A három pincér szépen sorban visszatér. Felveszik előbbi pozíciójukat, az egyik az asztalfőn trónoló primárius mögött, a másik a szemközti oldalon, a főpincér pedig Carl van der Woelde kicserélt poharába tölt.

A rítus mozdulatai nem változékonyak. Fénybe emeli a két ujjnyi bort. A tetőablakot eső kezdi verni e pillanatban, ám a zenétől a dobolását természetesen nem lehet hallani. Poharát félredönti így, megdönti úgy, s figyeli, miként tapad meg az ital a pohár oldalán. Mindketten bólintanak. Belégzi az illatot. Az öreg pincér a füléhez hajol.

„Visszamentünk.”

„Hogyan?”

Belenyújtja nyelvét, bólint.

„Tíz évvel előbbről.”

Kortyol, öblöget, ínyére, szájpadlására figyel. Lenyel egy kortynyit. Poharát visszateszi a helyére, s erre mindhárman töltögetni kezdenek. Carl van der W oelde felnevet, az öreg a vállához hajol.

„Je suis trés curieux. Quelle idée.”

„Comment?”

„Un muscadet.”

„Comment?”

„Un vin blanc avec du rognon de veau.”

A főpincér lustán megvonja a vállát.

„À vous la liberté!”

Milena megjelenik a tálalókocsival, a pincérek tálalni kezdenek. A tetőablak kivert üvegjein immár nem csak beesik, hanem valósággal bezúdul a szakadó eső. Végigcsurog az állványzaton, s tócsába gyűlik alatta. Carl van der Woelde és Kornélia között majdhogynem sugárban ömlik alá, s a víztömeg elmocsarasítja az asztalt kettőjük között. Ők maguk szárazak maradnak ugyan, de bőségesen megöntözi a szép, szőke özvegyet, aki két falat között, teli szájjal is beszél, átáztatja a primárius karján a zakót, s tőle valamelyest távolabb egy üresen maradt terítéket is. Esznek. Az üres tányér lassan megtelik, s a tányér peremén átcsorran az esővíz.

Hó hullik be a kivert tetőablakon. Megül az állványzaton, a pallókon, a festékesvödrökön. A szeméremsértő freskó színes foltjai immár eltűntek a vakolatról, s a vörös krétával előrajzolt vázlatból is alig valami maradt. Úgy látszik, mintha ezen a helyen az egyre kevesebb lenne az egyre több.

Hó lepi az üveghárfáján játszó vak zenészt, hó lepi a megszakíthatatlanul monologizáló özvegy fekete ruháját, és hó ül hajának szőke koronáján. Hó lepi a primárius zakójának egyik karját, s valóságos hótorlasz képződött Carl van der Woelde és Kornélia között az asztalon. Az érintetlen teríték szintén havas tájjá változott, csupán sejteni lehet a tányért, a poharakat, a kanalat, a villát, a kést.

Mindezt láthatólag senki nem méltatja különösebben figyelemre. A kandallóban tűz lobog. Esznek. Olykor egymás füléhez hajolva, ordítva szót váltanak. Carl van der Woelde minden falattal kíméletlenül óvatos. Ne legyen az ízeknek olyan árnyalata, részlete, melyet szájpadlásával, ajkával, nyelvével vagy a garatján ne élvezne ki. Fogsora megfontolt malom. Az állandósított élvezetért komolyan meg kell dolgoznia. Pillantása sem tétlen, bár részvétlen marad. Miközben a falatot eltünteti, rág, őröl, nyel és öblöget, csemcseg és csámcsog, ide és oda tolja az ételt, tekintete Kornélián legel és barangol.

Olykor heves szélrohamok törnek át a tetőablak kivert táblái között, tömör hófelhőket vernek be a terembe, s valósággal végigsepernek az asztalon. A szél a hóval munkálkodik, innen lesodor egy réteget, s amott halmozza újra fel.

De Kornélia tekintete is a férfi arcára, kezére, ajkára, mozdulataiba tapadt. Nem arról van szó, hogy egyszerűen elkísérné, netán utánozná, hanem vele együtt dolgozik, s a másik ember benső rendjével egyesül. Azonosul, megtalálta. Együtt élvezhetik, ami egyáltalán még élvezhető. Mondhatni, nincsen olyan kevéske, melyben ne lehetne a legtöbbre lelni.

Ugyanakkor az is világos, hogy a férfi közömbösségét, önkényét és önösségét kell megtörnie, s a figyelmét fogva tartania. Megkerülni a szándékait. S mindezt nyilvánosan. Mert Henriette kezében kés és villa nem dolgozik, szájában áll a falat, orcája pírban úszik, lélegzete bennakad, homlokán az izzadás harmata, a primárius pedig csupán úgy tesz, mintha enne, ám ténykedése csak arra van, hogy felindultságának ne adhassa át magát.

Az asztal körül és az asztalon súlyos löketekben tombol a hóvihar.

Az is szándék, ha valaki szándékot kíván megkerülni, mert akkor a másiknak ezt a szándékot kell elkerülnie. Azon a kopár fennsíkon, ahol az egyik lélek a másik szándéka mögé kerül, túlvilági szél süvölt, ám játszi, csalóka szél.

S mikor már nincsen mit megkerülniök, Carl van der Woelde szájában megáll a falat, s ugyanúgy Kornélia szájában is. Ahogy az ajka moccan, úgy moccan a férfié. Vagy fordítva is. Az egyik kis nyelés ugyanannyi, mint a másik kis nyelés. Kezükben is ugyanúgy áll a villa, kés.

Henritte öklendezik.

A primárius szája elnyílik, arca kisápad. Bizony jól hallanánk a kéj elnyújtott ordítását, ha a vak zenész nem játszana rendületlenül a maga üveghangszerén.

A nő szájából és a férfi szájából egyszerre fordul ki a falat, s kirobbanó nevetésükkel szinte sugárban köpik egymásra a rágott ételt, át az asztalon. Nevetésüket is hallanánk, ha hallhatnánk.

Henritte felugrik, az állványhoz botorkál, megkapaszkodik, és elokádja magát. Aztán több már nem jön belőle, teste ráng.

A primárius balján az öreg dáma felindultan kiáltozik. Fel akar ugrani, elhagyni ez asztalt, ahol ilyesmi történhetik egyetlen fia s egy ilyen közönséges perszóna között. Ám a primárius visszanyomja, s megnyugtatón karjára helyezi kezét. Valamit mond, kiált neki, amitől az idős dáma elcsitul.

Villájával megkocogtatja üres poharát. S az egyetlen hang, mely az üveghárfa hangjain áthatol, az nem más, mint maga az üveghang.

Hirtelen csönd támad. A rettenetes hóvihar zajong. Az öreg főpincér, mint aki már mindenhez hozzászokott, megy, csak megy az asztal körül, s tölt a kiürült poharakba. Süvít a szél, havat csap át az asztalon. Teli poharával a kezében, szólásra emelkedik a primárius.

„Bizony sok időnek kell eltelnie, kedves barátaim, míg az ember megérti, hogy az elemekkel nem viaskodhatik. Se szelekbe, se felhőkbe nem kapaszkodhatik. Földön araszol, kúszik, vonaglik, miként a pondró. Igazán nincsen is nagyszerűbb pillanat, mint mikor a vágyak vihara nyughatatlan lelkekben csillapul. A megtérőt illesse köszöntő. Ürítsük poharunkat, s törjük el.”

Valamennyien fölállnak, a szél süvölt. Poharaikat kiürítik és eltörik. S amint a poharak cserepei aláhullanak a falakról, ismét megszólal a vak zenész üveghangszere. A primárius int, s intésére a főpincér és Milena kimennek a teremből. A betegek visszaülnek a helyükre, valamennyien maguk elé merednek, egyikük sem érinti többé ételét.

Milena és a főpincér hozza Kornélia fotóapparátusát. Semmi kétség, az ő gépe ez, most azonban egy vadonatúj, műtermi állványon gurul. Valamennyien várakozásteljesen néznek rá, mit fog csinálni.

Az asztaltársaság tagjai a fehér papírral lefedett faburkolat előtt állnak, a kandallóban tűz lobog, fényei, árnyékai a fehér falon és az arcokon. A képet az üvegezett mennyezetről behulló szórt fény világítja meg. Hónak, vagy holmi szélviharnak ezen a képen természetesen nincs nyoma.

Talán éppen festették a termet, ahol a kép készült. A terjedelmes csillárt is fehér porvédő lepel takarja.

Szépen, nyugodtan, balról-jobbra, előbb az álló soron, aztán az ülő soron.

A háttér azonban megváltozott. Az arcok mögött liliomokkal díszített selyemtapéta. És az álló sor középpontjában a társaság legmagasabbika, a herceg, akihez eleddig csupán néhány pillanatra volt szerencsénk.

Az emberi arc ritkán harmonikus, hiszen nem szimmetrikus, s talán az aszimmetria jellege teszi mindenki mástól megkülönböztethetővé. Úgy mondjuk, áttört a karakter. Ezeknek az arcoknak beteg a karakterük. Súlyosan, halálosan beteg emberek, s míg élnek, be lesznek zárva a saját tébolyukba. Ápolt és ápoló, vendég, kísérő és a személyzet tagjai között nincsen semmi különbség.

Az ülő sorban Henriette, az ápolónők, a sebesült erdész, a primárius, mellette a báró. Ha nem itt tébolyodott meg, akkor másutt. A báró mellett pedig Carl van der Woelde vagy Karol. Ez is egyre megy.

A legalsó sorban a kiszolgáló személyzet tébolyodottjai, ők térdelnek, guggolnak, fekszenek. A sor középpontjában, egész hosszában kinyúlva, Alberto hever, s fejét a törökülésben kuporgó Milena ölében pihenteti. Milena egy nagytestű, nemes kutya fejét vakarja. Csupán a selyemtapéta mintái, a mennyezetről alácsüngő, sokágú csillár karjai, a kandallóban lobogó tűz, a felgyűrődött keleti szőnyeg puha ráncai józanok. Minden más szemérmetlenül torz, szánalmasan nyers, kiszolgáltatott és félelmetes. Ha közelebbről nézzük, mintha még a kutya is vicsorogna.

Most aztán tényleg minden együtt van, mi egybe kívánkozik. Az álló sor szélén ott áll Kornélia. Az önkioldó szerkezet működését kell figyelnie, saját különbejáratú tébolyát.

Zár a zár, s arcának beteges figyelembe torzult vonásai valamelyest elsimulnak.

„Je vous remercie, mesdames et messieurs.”

Nevetésektől és kiáltozásoktól kísérve visszatér a gép mögé.

Havas, csöndes, tiszta éjben hold világol. A párátlan levegőben mintha közelebb kerültek volna hozzánk kráterei és hegységei. Kornélia a hóval lepett teraszon áll a gép mögött, a zárat kinyitja és rögzíti. A korlátnak támaszkodik.

Közeledő léptek csikordulnak a havon. Egy árnyék a behavazott fák között. Amikor észreveszi Kornéliát, mintha egyszerre ellentétes irányokba szeretne menni, bizonytalankodik. Aztán mégis csak jön tovább. Carl van der Woelde bontakozik ki a mélykék árnyékoktól telt sötétből.

„Megzavartam.”

„Közel sem.”

„Azt hittem, estéit a báróval tölti, mikor visszavonulnak.”

„Tévedett, de ezek szerint felőlem gondolkodik.”

„Mióta megérkezett, olyan érzésem támadt, mintha elveszíthetném, holott korábban nem gondoltam arra, hogy megnyerhetem. A báró szobája sötét, az ön szobája minden este világos. Innen a találékony következtetés.”

„Azt mindenesetre észrevettem, hogy Milenával kacérkodik. Talán játszanak.”

„És ez kegyedet nem zavarja.”

„Milena nagyon szép lány. Én is ezt tenném vele a helyében.”

„Miért másért kellene féltékenynek lennie.”

„Eddig csak ebédekről és vacsorákról beszélt ilyen szenvedélyesen.”

„Már három napja, hogy minden éjjel itt fagyoskodom az ablakánál.”

„Tudom.”

„Elképzeléseket dédelgetünk, de igen keveset tudunk.”

„Azt azért észrevettem, hogy leselkedik, hallgatódzik. De nem vagyok annyira jólnevelt, mint amennyire kíváncsi.”

„Kegyed például azt gondolja, hogy állandóan ételekről beszélek. De ha nem vette volna észre, én Albertóról beszélek.”

„Tudja, mivel árulta el magát?”

„Van róla egy elképzelésem, de arról nincsen mit mondanom.”

„Nem vettem volna észre, ha nem tapos ösvényt a hóba. Erről meg az jutott eszembe, hogy a holdnak is ösvényt kell taposnia az égen, amint előrehalad az éjszaka. S ezért nagyon hálás vagyok, még ha ilyesmire nem is gondolhatott.”

„Mire gondol?”

„Arra, hogy nincs olyan, ami ne hagyna nyomot.”

„Nem értem.”

„Nézze. A zárat kinyitottam, és rögzítettem ezzel az alattomos kis csavarral.”

„A masinákat végképp nem ismerem.”

„Pedig egyszerű.”

„Kíváncsian hallgatom.”

„Ha legalább három órán át nyitva tartom, akkor nemcsak a hold fényét rögzíti, hanem a fény útját az idővel. Valami olyasmit, ami szabad szemmel nem látható. És akkor megint van egy bizonyítékom.”

„Erősen gondolkodom, hogy értsem.”

„A párosodásukat! Így se érti?”

„A szó mindenestre ismerős. De felelőtlenül bánik a szavakkal, mert nem a holdra gondolok, hanem állatokra.”

„Nem értem, hogy mit nem ért.”

„Én a szavakhoz érzéseket társítok, s csak aztán az érzésekhez a képeket.”

„Érzésekkel nem foglalkozom.”

„Irigylem.”

„Lehet, hogy vannak érzéseim, lehet, hogy azért nem foglalkozom velük, mert nincsenek.”

„Akkor nincsen is mit egymásnak mondanunk.”

„Én is azt hiszem.”

„Olyan hidegek maradtunk, mint a holdja.”

„Vagy legalábbis hidegen hagy a fellengzős hasonlata.”

„Mikor utazik el?”

„Nem utazom el.”

„Úgy tudom, a báró el fogja jegyezni.”

„Ez az ő elképzelése.”

„Ezek szerint még mindig maradna valamilyen halovány kis reményem.”

„Reményeivel magára hagyhatom?”

Mintha valamilyen bűvös körből kéne kitörnie, Kornélia elindul a havas parkba vezető lépcső felé.

„Hová menne, az Istenért! Inkább én veszek búcsút, és bocsánatát kérem a tolakvásomért.”

Carl van der Woelde bizonytalanul kitárja a karját. Kornélia nyers mozdulattal hárítja el.

„Nem érti? Nem akarok reményeket. Se kelteni, se elfogadni, se feltámasztani, se elfullasztani.”

„Akkor a reményben sem reménykedhetem.”

„Amit akar, azt teszi.”

„Én egy érzelmes ember vagyok. Innen el nem mozdulok.”

„A gépemhez ne nyúljon.”

„Végéhez közeledik történetünk. Ó, remélt, rettegett, szörnyű vég, mely úgy következik be, hogy kikerüli a sejtelmeket, lesújt. Nem lesz hozzá szavunk. Miként az ámokfutó, úgy rohant. Aztán nem volt többé ösvény a hóban, s elnehezültek a léptei. Nem tudta, hová megy, nem tudta, mit kíván. Tudta, bárhová, tudta, míg élete végleg ki nem huny, ugyanazon érzéseinek kötelékei között kell hánykolódnia. Valahonnan, távolról, bezárt vadászkutyák őrjítő vonítását lehetett hallani. Csak vissza ne kelljen térnie, se igent, se nemet ne kelljen senkinek mondani, senki ember fiának undorító érzeményeit ne kelljen soha hallani. Így érte el a sötét cselédházakat, melyeket sétáin mindig elkerült. Ez két hosszú, tornácos épület. Zajt ütni igazán nem kívánt. De mintha valamilyen halk dudorászást hallana. Bőséggel adódnak olyan események minden ember életében, melyekre jobb a hallgatás fátyolát borítani. S amint ott megállt, hogy hallgassa e különös éneket, ilyesmi történt vele. Ezt mi sem szeretnénk se látni, se hallani. Annyit azonban elárulhatunk, hogy Alberto hangja volt.”

Alberto a küszöbön üldögél, s a dudorászás fennakad.

„Milenára vársz.”

„Talán meg fogsz lepődni, de markomban a madárka.”

„Nem tudhatom, hogy még milyen meglepetéseket tartogatsz.”

„Adjunk időt a kíváncsiságodnak is. Ha leülsz mellém, küszöbömre, esküszörp, ezt is elárulom.”

„Mit énekelsz? Olyan ismerős.”

„Egy ostoba dalocskát.”

„Mintha hallottam volna már”

„Kislány voltál, én meg kisfiú.”

„Ha eszembe juttatod.”

„Hálójában ült a nagy pók.”

„Fogott egy kis zöld legyet.”

„Ne kábítson zizegése, könnyezése, könyörgése, imádsága, óhaja és sóhaja.”

„Itt az idő vacsorára, nyisd a szádat, hamm.”

„Bekaplak és kiszívom a véredet.”

„Csak soha ne késlekedj.”

„Soha ne késlekedj.”

Egymás vállának dőlve nevetnek.

A kályhában immár kialudt a tűz.

Pirkadat vörösét veti a hó a fehér falakra.

Összerezzen.

Nem ismeri ki magát az idegen végtagok között.

Óvatosan kéne kicsusszannia a két test közül.

Milena és Alberto magukra maradnak testének hiányával a félig lecsúszott takaró alatt.

Alszanak is, ébredeznek is.

Kornélia öltözik.

Tapogató kéz tapogató karra lel, lélegzet érzi a lélegzetet, a hiányt ki kell tölteni, s ettől fel is ébrednek valamennyire, de úgy tesznek, mint akik alszanak. Mintha csak álmában csúszna Milena csípőjére Alberto keze, s mintha Milena is csak álmában venné a kezébe Alberto faszát.

Kornéliának is úgy kell tennie, mintha mindezt elhinné nekik. Óvatosan fordítja el a zárban a kulcsot, s úgy lép ki a szabadba, mintha nem hallanák.

A nap vörösen és telten sugárzik a havas völgy fölött.

Nézi az éjszakában hátrahagyott lépteit, de nem ezeken a kihűlt nyomokon indul el, hanem inkább szűz hóba lép.

A teraszon ott áll a gépe, melyet időközben fekete leplével takartak, magányosan és elhagyatottan. Ez is egy kép lehet.

Igen, a zárat rendesen lezárták. Csupán a kazettát kell lezárnia és kiemelnie.

Szobájának ajtaja behajtva. Odabenn, a fotelban, plédbe burkolódzva, félrebillent fejjel és csúnyán eltátott szájjal Carl van der Woelde alszik csöndesen szuszogva.

Kornélia nem szeretné felriasztani, de a férfi azonnal felébred.

„Talán nem fog megneheztelni rám. Míg távol volt, mégis önállósítottam magam.”

„Nem tartoznék elszámolással, én viszont éppen elveszítettem az önállóságomat.”

„Henriette, a báró, az erdész és a primárius a keresésére indult. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta.” „Meg fognak lepődni, hogy egyáltalán nem tűntem el.”

„Még teljesen sötét volt, most pedig világos. Magukkal vitték a kutyákat is.”

„Semmi kétség, meg fognak találni.”

Oly telten, szépen és cinkosan mosolyognak egymásra, ahogyan egy ilyen nyugodalmasan szép téli hajnal meg is kívánja.

„A vallomásomra nem is kíváncsi?”

„Csupa fül vagyok.”

„Arra gondoltam, hogy az időt helyesebb lenne fázisokra bontani, s ezért félóránként kinyitottam és bezártam. Így talán jobban láthatóvá lesz, ami annyira a lelkén feküdt. De még ezzel sem voltam egészen elégedett, mert amikor felkelt a nap, teljesen önállósítottam magam, s rövid időre ismét megnyitottam.”

„Nocsak. Talán jobban érti a lelkemet, mint ahogyan nekem sikerült megérteni a testemet.”

„Merész célzásaival legalább utólag átláthatóvá teszi ezt az aggodalmaktól sötét éjszakát. Jól megkínzott, de most legalább érteni vélem.”

„Jöjjön. Egyre türelmetlenebb vagyok. Most bezárkózunk és lesötétítünk.”

„Remélhetem, hogy ebben a nagy hidegben meleg szobára lelt?”

„Panaszra nincs okom. Még azt is jól lehetett onnan hallani, amint kiengedik a kutyákat.”

„Így már igazán könnyedén elvégezhető a számítás. Bizalma kitüntető. Rám pedig igazán nem számíthatott. Legyen ez érzékeinek dicséretére.”

„Tápászkodjon már föl, és ne érzelegjen annyit.”

E nagyszerű és valószínűtlen tájban két magányos ember háttal áll.

Fejük felett, a szemcsés és óriás végtelenben, mintha lépcsőkön emelkedne fényével a hideg égitest, de teljes tányérjával csak akkor világol, mikor pályája csúcsán átbukott.

Csóva, fényvonal, szakaszos emelkedés és tiszta tányér halványodó bukásban.

Ám ennek a visszfényében lebegő havas pusztaságnak a peremén a felkelő nap félkorongja is ott ragyog, amitől a kép nyilvánvalóan világosabb, mint amilyen a hold fényétől lehetne. Miközben a kihalványodott hold a másik oldalon már szintén a képszélre bukott.

Úgy állnak e tájban itt, mint akik egymástól se távol, se egymáshoz közel nincsenek. Alig láthatni, hogy melyik a férfi, melyik a nő. Egyikük, talán a nő, valamit mutat, a másik mozdulatlan. De nem a napot, és nem is holdat mutatja, nem tudni, mit.

Elnyújtott, téli varjúkárogás.

A zenekar tust húz, és a herceg belép a terembe.

A táncosok már felálltak. S midőn a herceg helyet foglal, rázendítenek. Kezdődhetik a tánc.

Quadrille.

Szobalányok és inasok, ápolónők és ápoltjaik.

Talán a kényszerűség, talán az engedékenység, talán a puszta vonzalom, mindenesetre vannak női és férfi párosok. Ebben a környezetben ez igazán nem okozhat feltűnést. Nem lenne kit megbotránkoztatnia.

Henriette és a primárius, a szép özvegy és Alberto, a főszakács, Milena és a báró, Carl van der Woelde és idős édesanyja, a sebesült erdész és Kornélia.

„Illő lenne sok szerencsét kívánnom.”

„Ha megtenné, meg is köszönném.”

„Csak azért nem teszem, mert szerencséjével szemben igen tartózkodó.”

„Ennyire látni, hogy mennyire félek?”

„Az óvatosság mindenképpen indokolt.”

„Ha a jövőmre gondolok, akkor a sorsára gondolok.”

„Az egyiknek a másiktól nincsen mit megtanulnia.”

„És ha a kettőt összekapcsolom?”

„Az enyém a sajátjától akkor sem óvja meg.”

Váltják egymást a párok, s a primárius táncol Kornéliával.

„Alig látom akadályát, hogy elbocsássam.”

„Akkor még mindig akad valamicske, amivel megzsarol.”

„Hosszú pályafutásom alatt még soha ilyen gyors gyógyulást!”

„Mégis azt súgják az érzéseim, hogy ne menj el, úgyis visszatérsz.”

„Pedig most már bármikor elmehet, bármeddig, bárhová.”

„S ha bárhol összeroppanok, akkor majd úgyis visszahoz?”

„A szabadság csak akkor tartósodik, ha minden pillanatban merészen él vele.”

„S ha még egy ilyen szabadságnak a zsarnokságát sem kívánom?”

„Ugyan, ugyan. Amikor a kalitka ajtaja már csaknem nyitva áll, akkor mit tehetne mást a szép madárka? Repülni fog.”

Váltják egymást a párok, s most az erdész visszakerült Kornéliához.

„Ha csak az oltalmába nem ajánlom magam. Védjen meg, a házáról ábrándozom, az elhagyott almafákról.”

„A lépést már előbb vétette el.”

„Egyetlen szavába kerül, s még mindent megváltoztathatok.”

„Csak figyelje. Ha erre lépünk, nem tudunk ugyanakkor arra lépni.”

„Bízzuk a zenére a lépéseket.”

„Hamis muzsikára táncolunk.”

Váltják egymást a párok, s iramár Carl van der Woelde táncol Kornéliával.

„Édes Kornélia, a történtek után tán jobb lenne ismét a hallgatás.”

„Mire menne vele, drága Carl, hiszen a falánkságát már jól ismerhetem. Lenne még valamilyen elhallgatni valója?”

„Valamilyen szép, végtelen testvériességben szeretnék élni magával.”

„Mit kívánhat? Ha egyszer nem is keresett, de rám talált. Attól fél, hogy elhagyom?”

„Bárkivel tölti el, minden édes órájában meglesem, követni fogom, nem hagyhat el.”

„Biztosíthatom, hogy ehhez meg sem kell majd moccannia.”

„Ha a következő fordulót megteszem magával, mégis Alberto következik.”

„De hiszen annyira kiszámítható. A primárius után a báró. És visszavesz.”

„Vagy magát öli meg, vagy engem.” „Van rá módszerünk, hogy megelőzzük.”

Váltják egymást a párok, s most Alberto táncol Kornéliával.

„Alberto, lenne egy propozícióm.”

„Lehet-e feltételed, melyet el ne fogadnék, madárka?”

„Hihetném-e, hogy ne lenne valami, amihez ragaszkodsz?”

„Ki állíthatná, hogy ne lenne rengeteg? De hiszen Milenától amúgy sem tudnál elszakadni.”

„Lelkem csupasz. A többit meg tudhatod.”

„Akkor pedig miről beszélünk? A konyhák az alagsorban, a borospincék meg a borospincékben vannak mindenütt. A kastélyok mellett a cselédlakások, az éjszakák pedig soha nem nappalok.”

„De van két életünk? Három, öt?”

„S mi mást tehetnél, ha nincsen is?”

Váltják egymást a párok, s most ismét a primárius táncol a szép Kornéliával.

„Milenáról is le kéne mondanom, ha Albertót elvenné tőlem?”

„Ó, miről nem beszél!”

„Tévedtem volna? S ily nagyot?”

„Kérdése természetesen szónoki.”

„Vagy szépsége kábít el? Ám ha egyszerre mindent és mindenkit szeretnék, önzésemet vajon mivel mentegethetem?”

„Ellenkezőleg. Átlátja, hogy miként tud megtartani. Tévedhetetlensége teszi ily szerénnyé. Bókjánál nagyobb ajándékot nem kaphatok.”

„Csak ne hárítsa el szép szavakkal. Jól érzem, hogy a levegőben lóg a baj. Lehet, hogy csak múló rosszulléte lesz, de egy szép, rendes nagyroham sem kizárható.”

„Még soha nem éreztem ilyen jól magam.”

„Túlzottan felcsigázom a kedélyét. De látom, immár nincsen visszaút. Ezeknek a rohamoknak, tudja, az a sajátjuk, hogy először is elváltozik a test kipárolgásának illata. A jó diagnoszta nemcsak a szemével, a fülével, hanem az orrával is dolgozik.”

„Csak nem lettem büdös? Ne rémítsen el teljesen.”

„Én legalábbis mennyei illatként érzékelem. Tömjént, pézsmát, mirhát nem kívánnék ennyire.”

Váltják egymást a párok, s most a báró táncol Kornéliával.

„Kire orrolt meg így, Richard? Mi felhősítette el ennyire a kedélyét? Ne is tagadja.”

„Életünk legboldogabb óráján szót se vesztegessen ilyesmire.”

„Akkor mégis a szégyentől lenne, melyet a nyakába zúdítok?”

„Inkább megbocsátanék, ha nem tenné szándékosan.”

„Úgy kérdezze inkább, hogy milyen titkos célom lehetne ilyesmivel. Ha kérdezi, meg fogom mondani.”

„Gonoszságának kis játékai.”

„Vagy az előrelátásomé, a jóságomé, ki tudja.”

„Milyen jóságról beszélhet, ha így megszégyenít?”

„Kihívó lennék a férfiakkal?”

„Milyen előrelátásról, ezt sem tudhatom. Vagy azért kényszerített az eljegyzésünket ilyen sietősen bejelentenem, hogy minél előbb nevetségessé tegyen?”

„Sajnálom. Ötvenhét lépés egy forduló. Később még befejezem a mondatot.”

Váltják egymást a párok, s most ismét Carl van der Woelde táncol Kornéliával. Némán, elmélyülten, csaknem ünnepélyesen. Az egyik tekintet fogva tartja a másik tekintetet.

„Ne, ne szóljon bele.”

„De akkor, ez?”

„Megegyezés.”

„Úgy is lehetne mondani?”

„Esküszegésre esküvés.”

Nevetve válnak el, mert váltják egymást a párok, s most ismét a báró táncol Kornéliával.

„Kedves Richard, folytatást ígértem, de nincs.”

„Számoltam vele, drága Kornélia.”

„Most jövőt fogok magának mondani, és még csak nem is kell mondanom.”

„Tekintettel a társaságra, figyelmet mímelek, jeges szívvel hallgatom.”

„De ki kell lesz vezetnie, hiszen nem tudom befejezni a mondatom.”

„Ne remélje, hogy holmi rosszullétekkel még megpuhít.”

„Még mielőtt minden elhomályosul, csak arra kérem gyorsan, holnap utazzék haza, szükséges papírjainkat az édesapámmal rendezze el.”

„Ilyen együgyű módon akar eltávolítani?”

„Az esküvőig még biztosan felépülök. Minden úgy lesz, ahogy akarta, ahogyan kiszámította. Repüléseinek többé nem lesz semmi akadálya.”

„Mit beszél?”

„Itt fogják ápolni szegény, ifjú feleségét. És él boldogul.”

„De hiszen akkor engem mindig is félreértett.”

„Jobban hogy érthetem?”

Kornélia feje hátrahanyatlik, teste a báró karjaiban súlyosul. A tehetetlen testet nem tudja megtartani, s hogy vele ne zuhanjon, elfekteti.

A zenekar abbahagyja.

Csosszanva leáll a tánc.

A teremben néma csönd.

Holdfény dereng a tetőablakon.

A bálozók a kitárt ajtóban megállnak.

Carl van der Woelde és Henriette követik a bárót, aki karjában cipeli az élettelen Kornéliát.

Henriette is megáll.

Carl van der Woelde mintha a báró segítségére szeretne lenni, de nincsen mit tennie.

A báró a műtőasztalra fekteti Kornéliát, ám nem moccan mellőle.

A primárius int, hogy menjenek ki, de alig észlelik. Erőszakosabban kell őket kiterelnie. Az ajtót becsukja.

„Sötétben óhajtja? Vagy gyújtsak világot?”

„Még nem ismerhetem a szokásait. De ha lehetséges, akkor egy szót se szóljon. Csinálja.”

Se fény, se hang, se nesz, se moccanás. Van ez a sűrű csönd, melynek a mélyére szeretnénk hatolni. De csak a süket és vak képzelet tehetne bármit is.

A fülelés, a féltékeny leselkedés csöndjét veri át a kiáltozás. Gyilkolnak valakit? Vagy ellenkezőleg? Soha nem hallott öröm tör így elő? Mikor a zsoldosok Krisztus két tenyerét verik át szögekkel? Mikor leszögeznek egy kongó koporsót?

Avagy csak a megcsalt szív kalapál ilyen hangosan.

A báró a sötétben felordít, de nem moccan el. Henriette a kezébe temeti az arcát, s a sötét folyosón így rohan.

Az ütemes kopácsolás, az ütemes kiáltozás sikolyba ér, de még ennek a sikolynak is van emelkedése a ritmuson. A báró eltámolyog.

Carl van der Woelde egyedül marad. A hangokra bízza magát. Hörögve és nevetve és sírva egyesül velük.

„Temetővé tetted a lelkemet. Lemészároltad minden érzésemet. Nem kellett a szerelmem? A tüdőmben rohadt. Szánalom? Elföldelem. Ne lehessek nővéred sem, hiszen nem vagyok? A saját szívemet is szívesen fölfalom, csak ne zavarjon. Barátság torkát is vágjuk el? Vágjuk el. Fojtsam meg minden aggodalmamat? Tekerd ki a nyakát, majd elásom. A nyomorúságos testem sem kell? Gyűlöletem trancsírozza fel minden kicsi porcikáját, a mellemet lemetszem, a méhemet kitépem, a csiklómat kivájom, úgy ahogy van, porladjon el. Ujjam se érintse a bőrödet. Jó, azt is levágom. Ne figyeljelek? Vájd ki a szemem. Ne vegyek lélegzetet? Ne érezzem az illatod? Ne lépjek a lábad nyomába? Semmi akadálya. Ha végeztünk, akkor dobáld abba a vödörbe, majd a fogaimmal kaparom el. Ne lássék a fájdalom? Hangot sem kívánnál hallani? Lenyelem, ahogy felbugyog. Kiszarom, kipisálom, megiszom, a szart felzabálom. Megkövezem a nevetésemet. Vágd ki a nyelvemet, a fogaimat én verem ki sorban, hogy az állandó zokogástól ne kocogjanak. Féltékenységem emésztő láza se zavarja édes álmodat. Nevethetsz, gúnyolódhatsz. Addig jegelem minden megaláztatásomat, míg fagyottan lehull. A megvetésedet addig hevítem, míg elpárolog. Mit tegyek még? Hogyan szolgáljalak, hogy ne nyűgös legyen a szolgálatom? Ne legyen terhedre, amit te magad kívántál, s ne kelljen érezned, amint kívánságod pillanatában mindent kielégítek. Miként legyen, aminek nem szabad lennie?”

„Nem tudom, miről beszélsz, Henriette. Béredet, úgy tudom, minden hónapban, rendesen bankba tetted. Kamatozni fog.”

„Ó, bocsáss meg ezekért az utolsó szemrehányásokért. Ebből sincs több, ígérhetem.”

„Veszel egy házat. Az idő eltelik. Alkonyatkor sétálni mész, s ezért az óráért szégyenkezni fogsz.”

„Már most szégyenkezem.”

„Gondold meg, kamat, emlék, és még a szégyenedet is élvezed.”

„Mióta melléd rendelt a sors, mást sem teszek, csak a szégyent élvezem. Élvezek.”

„Akkor bízvást elmesélheted az egész történetet fordítva is.”

„Elmesélhetem. De nem mesélem el.”

„Mindketten tudjuk, Henriette, amit tudunk.”

„És akkor ilyen egyszerű.”

„Ilyen.”

„És akkor most nem is tartóztat, kisasszony?”

„Nyugodtan menjen el.”

„A tíz évünket könyveljem a kamatokhoz?”

„Amennyit magadnak, annyit nekem.”

A ruhák halmai és a kitárt bőröndök között térdeplő Henriette lassan föláll a feldúlt, sötét szobában. Tesznek egy lépést, tétován, a szükségest, aztán átölelik egymást, s hosszan így maradnak. A terasz üveges ajtaját egy ököl megzörgeti.

„Tartóztasd föl.”

Az üveg mögött a báró.

„Ellenkezőleg. Utánad engedem.”

Kornélia menekül a folyosó felé.

Csigalépcső, melyen egykor a konyhába futott. Most azonban fölfelé. Még egy forduló, még egy forduló, végeérhetetlenül. Aztán egy súlyos tölgyfaajtó, vaspántozott.

És nincs tovább, de a fölfelé igyekvő, csörtető, súlyos léptek a nyomában vannak.

Óvatosan kopogtat, semmi válasz.

Már a közeledő súlyos lihegése is hallható.

Beront az ajtón, s az üres toronyszoba sarkig tárt ablakain beáradó téli fény elvakítja. Mindenünnen fény és levegő jön, mindenütt fény tükröződik, mindenütt a sarkig kitárt ablakok, melyek a fényes padló szintjéről egyenesen a mélybe nyílnak.

„Segítsen, kérem.”

A herceg egy párnán ül.

„Henry!”

Az ősöreg pincér egy csésze teát nyújt neki.

„Kegyed meg jöjjön onnan.”

Kornélia az ajtóra tapadt. Visszhangoznak a szavak a hatalmas teremben. A szavak szünetében csöndesen zenél a szél.

„Henry!”

Az öreg pincér egy másik párnáért csoszog.

„Azt hiszem, megöl.”

„Előbb vagy utóbb.”

Kopognak az ajtón.

„Annyi idő kell, míg magam elvégezhetem.”

„Ez nagyon érdekes. Évtizedek telnek el, s nem történik semmi. Aztán megint nem történik semmi sem. Erre azonban már évszázadokat kell várnia. Ne féljen. Akkor majd elvégezheti.”

Az öreg pincér kényelmesen csoszog a párnával, melyet felkínál Kornéliának.

Az ajtón dörömbölés.

„Henry!”

„Arra kérem kegyelmedet, hogy egyszerűen dobja ki.”

„Ne kéresse magát, igazán nem zavar. Naponta háromszor teázunk.”

Az öreg pincér kitárja az ajtót.

Liheg a báró a zenélő léghuzatban.

„Kedves öcsénk, ugyan milyen fegyverrel kívánja tettét elkövetni?”

A báró nem válaszol.

„Henry!”

Az öreg pincér teát tölt Kornéliának, aki átveszi a csészét, de a párnára nem ülne le, hiszen menekülni kész.

„Henry, segítsen már a szerelmeseknek.”

Az öreg az ajtóhoz csoszog, s várakozásteljesen megáll a báró előtt.

„Kedves öcsénk átadja. Mije van? Kése? Pisztolya?”

A báró tétován tapogatja önmagát.

„Henry pedig szívesen átveszi.”

A báró átadja pisztolyát.

„Henry!”

Kabátja ujjából fehér kendőt varázsol, a pisztolyt a kendővel átveszi, szépen belegöngyöli, a legtávolabbi ablak felé csoszog.

A báró megindul Kornélia felé, mint az alvajáró.

„Ó, kedves öcsénk bizonyára saját kezével is meg tudja fojtani. Ó, Henry, ne késlekedj.”

A pisztoly a mélybe hull.

„A víz áramát persze egy alkalmatos sziklával mégis el lehet rekeszteni.”

Kornélia, mint aki csapdába esett, de azért még mindig keres egy kijáratot, kezében a csészével hátrál a báró elől. Most már csak a mélységbe lehet hátrálnia. A csészét sincs hová tennie.

„Bizonyára a báró urat is megkínálhatnánk egy teával.”

Az öreg csoszog.

„Ne feledje, a báró úr tejjel kívánja.”

Mennek a mélység felé, centiről centire. Az öreg pincér csoszog utánuk a teával. A báró elveszi. Most a báró kezében kocog a csésze a csöndben, és Kornélia kezében kocog a csésze az izgalomtól.

Az általános kocogásban a herceg hahotázik.

„Se föl, se le. Hát ez nagyon jó. Se föl, se le. Nagyon jó.”

Kuncog a herceg.

„A vizet meg lehet akasztani teával.”

A herceg kacarászik a visszhangos teremben.

„Se föl, se le, hát ez nagyon jó. Milyen jó, se föl, se le.”

Kifeszülő kötelek szétnyíló sugára között a léghajó gömbje mindent betölt.

Felhők rései között a sziklák felmeredő ormai.

Felhők rései között a sziklák felmeredő ormai.

Ez a kép is a csupasz padlóra hull.

Kornélia mezítelenül guggol előttük. A szoba padlóján kép mellett kép, a képei. Karjával kulcsolja térdeit. Csöndesen maga elé meredve dúdolja Alberto buta kis dalát. Kicsit hintázik is.

Aztán hirtelen abbahagyja, felpillant.

Ez nem a saját lakosztálya.

Az ablak előtt Carl van der Woelde ül az íróasztalánál, papírjai fölé görbedve, hálókabátban ír.

Odakinn estébe hajlik az ólmos téli délután, és sűrűn hull a hó.

Kornélia az íróasztalhoz sétál, hátulról átfogja a férfi vállát, s egész testével ráborul.

A férfi az utolsó szót leírja. Kornélia két kezével a férfi szemét fogja le.

Carl van der Woelde vakon teszi le a pontot az utolsó szó után. A pont nem a helyére kerül, s talán így lesz jó helye.

„Innánk egy teát?”

„Miért ne innánk?”

„Megvan az utolsó mondatom.”

Kornélia elvonja kezét a férfi szeméről, az asztalhoz sétál, teát tölt, a csészét átadja a férfinak.

„Hallgatom.”

Tölt magának is, s miközben a csészéjével az ablakhoz sétál, Carl van der Woelde türelmesen figyeli a saját utolsó mondatát.

„Se föl, se le. Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó képet azonban senki nem ismerheti. S akkor az lesz az utolsó mondata, hogy az utolsó mondatát sem ismerheti.”

A csöndben kortyolgatják a teájukat. Carl van der Woelde elégedetten nézi a papírjait, Kornélia kinéz az ablakon.

„Még mindig itt áll.”

A báró egy behavazott tuja előtt áll odalenn a hóesésben. És nézi az ablakot. Az ablakban a mezítelen Kornéliát.

„Valóban?”

Szinte egyszerre teszik le a csészéiket, Kornélia visszatér a képeihez, Carl van der Woelde a papírjaihoz. Kornélia lassan összeszedi a képeit, Carl van der Woelde a papírjait.

„Akkor még egy utolsó képnek is lennie kell.”

„Melynek már nem lesz utolsó mondata.”

„Akkor ez rám marad.”

„Rád marad.”

„Akkor nincsen szimmetria.”

„Vagy van.”

Kornélia szépen fölnevet.

„Majd meglátjuk.”

„De nem mondjuk el.”

Carl van der Woelde nevetgélése kíséri Kornélia nevetgélését.

„Levetkőzzek a képhez? Vagy maradjak így?”

„Nem tudom. Előbb beállítok.”

És most aztán tényleg nincsen több szó, mindketten végzik a saját dolgukat.

Kornélia gépe a görgős műtermi állványon áll a sarokban. A vetetlen ágy elé gördíti, s miközben gondosan beállítja a kompozíciót, a felgyűrődött paplan és a feltúrt lepedő hajlataiban és ráncain élesre állít, Carl van der Woelde az íróasztal fiókjában szöszmötöl. Mikor minden szükséges tárgyat megtalált, visszalöki a fiókot. Fecskendőt vesz ki egy dobozból, tűt vesz ki egy másik, kisebb dobozból. Méregkapszulát egy harmadikból. A kapszula csúcsát reszelgeti. A fecskendőt gondosan teliszívja, az éjjeliszekrényhez viszi. Kornéliára néz. Mindketten bólintanak. Vetkőzni kezd.

Mezítelenül elhever az ágyon, fejét feltámasztja a könyökével. A lencsén át nézik egymást. Így várnak a megfelelő pillanatra.

Míg elérkezik, valamilyen kis zavar támad kettőjük között. Kornélia intene, hogy most már tényleg minden rendben van, de Carl van der Woelde nem moccan, mintha nem értené. Kornélia közelebb megy, majd az ágy szélére ül, megfogja az oldalán heverő férfi vállát, mintha azt kérdené, még mit kíván. Nézik egymást, s a kérdés azonnal válasz is. Kornélia bólint, a férfi a hátára fordul. Kornélia felemeli a fecskendőt, s a férfi kifordított karját az ölébe vonja. Hogy jobban menjen, Carl van der Woelde ökölbe szorítja a kezét, s ettől a véna kiugrik.

Kornélia az első kis sugárt a levegőbe fecskendezi, aztán a tűt a vénába döfi.

Csak a felét engedi útjára.

A maradék felet felmutatja. Elégedetten mosolyodnak el.

Talán még egy utolsó csókot fognak váltani.

Utolsó csókot nem váltanak.

Kornélia feláll, s Carl van der Woelde visszahengeredik az előbbi pozícióba. Oldalán hever, felkönyökölve, állát a tenyerébe támasztja. Tekintetével kíséri az eseményeket. Nem mohón, nem izgatottan, nem is részvétlenül. Részvétlensége lett a múlté, ez pedig már a jövője. Kornélia visszatér a gép mögé.

A cianózis a bőrt elsötétíti. A testet összerántaná a görcs, de ellenkezik. Nem szeretne egy szépnek ígérkező képet elrontani. Ennek az utolsó kívánságnak csak úgy lehet eleget tenni, ha tenyerének húsába harap. És szét is harapja a húst a fájdalom.

Ez az utolsó kép.

Lezáródik a lemezes szerkezet.

Kornélia sem néz tovább, bár a haláltusa utolsó hullámait még hallani az ágy felől.

Az íróasztalnál ülve kivárja.

Mikor minden elcsöndesült, az éjjeliszekrényhez oldalaz, ne kelljen látnia. Felemeli a fecskendőt, az ablakhoz megy vele. Odakinn iszonytató löketekkel tombol a hóvihar. A behavazott tuja mellett nem áll már senki sem.

A mérget az elhagyott csészébe fecskendezi. A tűt kiveszi, mindent rendesen visszatesz a dobozokba, a dobozokat pedig vissza az íróasztalfiókba.

Felöltözik, ami azt jelenti, hogy nagyon sietősen magára kapkodja a ruháit. Prémes kabátját, prémes kucsmáját is felveszi.

Csaknem besötétedett.

Kilép a szobából, az ajtót nagyon csöndesen becsukja.

Viharzó szél söpri és sodorja át a havat az oszlopcsarnokon.

Elvakul. Neki kell feszítenie egész testét, hogy haladjon.

Oszlopra oszlop, fekete árny kíséri oszloptól oszlopig.

Mintha soha nem lehetne elérni a legutolsó oszlopot.

Mielőtt a szabadba érne, tölcsérbe emelkedő hóoszlopot vág a szél a szemébe. Elvéti a lépést, s valamilyen kis mélységbe bukik.

Egyensúlyát veszítené, de valaki utána nyúl, segítené.

Kitépi magát és fut, ahogy tud, az árnyék pedig üldözi.

Úttalan utakon kapaszkodik. Talán ott, ahol a semmibe tűnt nyáron meglepte a hasmenés. Hol látja üldözőjét, hol pedig nem. Néha nagyon távol kerülnek egymástól, olykor pedig karnyújtásnyira.

S immár nincsen se tovább, se feljebb, mert nem tudni, mi merre van. A hóvihar e fennsíkon mindent átsöpört és elsötétített. Lehet, hogy már éjszaka. Csak a hó, csak a sötétség.

Más nem marad.

A fényt akárha kristályokon törték volna át.

Az égbolt kék ragyogásában fűrészgépek visítanak. Egyszerre négy. Három. Kettő leáll. Egy. Újra négy.

Mikor egy sem, s végre csönd lesz hirtelen, a szépséges kékségben közeledő helikopter zaját lehet hallani.

Aztán egyszerre három fűrészgép, majd a negyedik is a jégbe kap.

A behavazott tengerszem ásító mélységében négy kis alak dolgozik. Fűrészelik a jeget.

A felettük kerengő helikopterről drótkötelet engednek alá. A drótkötél a végén négy szálra oszlik, s a szálak végén szigonyhoz hasonlatos kampók függenek.

Odalenn most nem fűrészelnek, hanem fúrják a jeget.

Hosszas ügyetlenkedés.

Ahhoz, hogy a műveletet végre lehessen hajtani, a helikopternek hol mélyebbre, hol magasabbra kell szállnia, hol sok, hol kevés, hol erre távolodik el, hol arra, holott egy helyben kéne lebegnie. Hol az egyik kis alakot rántja le a lábáról a drótkötél, hol a másikat.

A harc elég kilátástalan.

Mikor már minden kilátástalan erőfeszítésük nevetségességbe fullad, végre egy kampó a helyére kerül, s ezután már a másikat, a harmadikat és a negyediket is a helyére lehet keríteni könnyedén.

Odalentről intenek.

A drótkötelet megfeszíti a csörlő, s jégtömb emelkedik ki a befagyott tengerszem felületéből.

Vele billeg a gépmadár, reccsenő, sikító hangot hallat a drótkötél, de bírja. A jégtömb egyre magasabbra emelkedik.

Odalenn boldogan integetnek, prémes sapkáikat hajigálják a magasba.

A jégtömb olyan magasságba érkezik, ahol már nem kell tartani attól a veszélytől, hogy a lengés kiszakítsa. A helikopter elindul, hogy a völgyet keretező hegyek fölé emelkedjék.

Mikor a hegyek fölé ér, a tömbön átcsillan a napsugár. Ha sikerül, akkor elszállítják a jégbefagyott Kornéliát. Ám a kampók mentén a jég vészesen csöpög.

Finità la commedia.