VonulásAcsády Ignácz, Avilai Szent Teréz, Manfred Bensing, Johannes Cassianus, Diószegi Vilmos, Fekete Lajos, Werner Fläschendränger, H. A. L. Fischer, Jean Froissart, Friedrich Engels, Kulcsár Zsuzsanna, Mályusz Elemér, Mód Aladár, Nemeskürty István, Pach Zsigmond Pál, Perényi József, Péterfy József, Sulpicius Severus, Szentmiklósy Lajos, Szűcs Jenő műveinek, valamint a Gesta Romanorum, a Magyar-Latin Misszálé és a Magyar Népballadák szövegeinek felhasználásával Kézdi Kovács Zsoltnak. A lengyel és olasz nyelvű szövegrészeket Kerényi Grácia fordította.
Hiába menekülne. Harangoznak. És a fiú némán áll: előtte. Hosszú, szőke haja: ragyog. A szája körül még az a kis mosoly, szája még nem záródott össze egészen, még őrzi mosolyát, még őrzi a száj mindazt, amit elmondandó idejött. És a mozdulatlansága is. Karja sután csüng az oldala mellett, mintha elfelejtette volna önmagát; mozdulatlansága azokat a mondatokat őrzi, amelyeket elmondott már. De harangoznak. Amint a harang első kondulása a csendet megtöri, valami elindul. A fiú egy karnyújtásnyira áll. Magához ölelhetné, ha karját nyújtaná. Haja szőkén, ragyog. Magához ölelhetné az Úr Angyalát; de tudja, ez nem látomás, hanem igaz. Talán az Úr egy földi lényben tényleg elküldte hozzá Angyalát; de földi lényt magához nem ölelhet. A testet. A test. Harangoznak. Dél van. És mindig újra. A kisharang csengettyűzésére elindul valami, de belezendül a legnagyobb harang, s kisvártatva majd a harmadik. És fél, a testet elborítja a félelem. Emeld föl a lelked. Virradatkor nagy tenyér emelkedett a teste fölé, és a tenyéren egy eleven húsdarab: a saját szívem. Zúgnak a harangok, kitöltve minden rést, ahol a lélek még menekülni remélhet; ez volt ma az első, a váratlan jeladás, s azóta itt a tenyér, a tenyéren lüktet a szív, a saját szíve, s ha a fiút magához ölelné, ha karját kinyújtaná, tudja, nem engedné ezt a tenyér, közéjük lendülne a tenyér, s a lendülettel leesne róla a szív, a saját szívem a kőre. A harangtól azért fél, mert a három harang a testet a csöndből kiemeli; hiába menekül, amit csendnek hitt ezidáig, ami néhány órára a lélek békéje volt, az megsemmisül, hiába menekülne; a nagyharang nyújtott zendülései, a középső tompa kongásai között a kisharang csilingel. Ott, abban a résben, a menekülésnek vagy változásnak abban az egyetlen pillanatnyi lehetőségében csilingel a kisharang türelmetlenül, ahol a tenyér a feje fölé emelkedik. És itt áll a fiú is, és ha nem tenné ugyanazt, amit mindig, ha nem tenné azt, amit ha megkondulnak a harangok, mindig tenni szokott, akkor megbillenne a tenyér, s a tenyérről a földre zuhanna a szíve. Egyszerűen nem lehet sehol kimenekülni. De egyszerűen nem bírja ezt tovább, úgy érzi, egyszerűen nem bírja a teste, amit a lelke követel. Nem tovább. Mégis. Ha a harangot meghallja, bár nincsen rá semmiféle szabály, térdre kell vetnie magát. Mert a harangok zúgása semmisíti meg önmagába vetett hitét. Naponta hétszer hiheti, hogy a lélek békéje két harangszó között elérkezett, de ha a harang zúg, akkor rá kell ébrednie, hogy amit lélekbékének hitt, az nem volt más, mint a test mesterségesen lecsitított zűrzavara, vagy éppen az elszabadított zűrzavar, és a zűrzavarnak ebből az érzetéből másként mint térden, térdepelve a harangok pofoncsapásaiban, a zűrzavarból másként nem menekül. A térd érintkezése a hűvös kövezettel. A térdcsontokban a kemény nyomás. Mell előtt a kezek. Ez az egyetlen. S aztán már mehet. Mert nem hiszi már, hogy bármit csinál, önmaga megválthatja önmagát. De miért támad föl mégis, ahogy a harangszó elül, vagy nyelvén az ostya elolvad, miért támad föl megint és mégis önmaga megváltásának akarata? Miért? A legnagyobb bűn? És miért bűn? Ki mondta ezt? De hiába kérdezi és hiába kezdi újra. Harangoznak. Ez az egyetlen. S most, ma, mitől ez a furcsa, kiválasztott nap? virradat óta itt a feje fölött a tenyér, s alig egy fél órája itt áll a fiú. Harangoznak. Dél van, sexta. Éppen olyan déli harang, mint máskor. És mégis, mi az, ami olyan élesen elválasztja a más, az előző harangozásoktól? Miért érzi olyan hevesen, hogy most, most, most, ha térdre veti magát, ha az alázatban magát teljesen megsemmisíti, ha az alázat legeslegmélyére most leveti magát, mintha a toronyból zuhanna, úgy! és ha csak azután indulna el, de nem úgy, ahogy eddig indult, hanem hagyván, hogy a tenyér vezesse őt, hagyva, hogy ez a fiú vezesse őt? Vagy ez a csábítás lenne? Nem csábítás? De mi az, amivel a mértéket el lehet dönteni? Krisztust a Sátán háromszor csábította. Egyszerű, földi lénnyel nem összevethető. Hiszen magam is voltam a Sátán eszköze a csábításra, pedig azt hittem akkor is, hogy Isten eszköze vagyok. Egymás mellett laknak ők bennem. Azt hittem, az Isten azt mondja bennem, próbáld ki a bűnt, amit társam, a Sátán sugall, mert ha nem próbálod ki, akkor megszabadulni sem tudok. De mégsem Isten mondta. Most már tudható. Csak a Sátán még mélyebbre rántott magához, mert még mindig mutat, van kipróbálni való! És ez, megint? Hogyan válasszam őket el, a két egymás mellett lakót? Hogyan, honnan tudhatom, hogy most melyik kezdi működését? Honnan tudhatom, hogy ha valami valahová vezet, akkor ezt kettőtök közül ki teszi? Vagy léteztek-e egyáltalán? Válaszoljatok! Könyörgök, mindenhatók, válaszoljatok! Léteztek-e egyáltalán? Vagy csak annak léte van, hogy én ezt hiszem? S ezt a kínt, amit ki tudja mióta? elviselhetetlenül szenvedek, nem hiába szenvedem? Pál mozdulatlanul áll. Arcán nem láthatja a fiú a kínt, amit az agy és a test ebben a mozdulatlanságban elszenvedni kénytelen. És vele szemben mozdulatlanul áll a fiú. Hosszú, szőke haja aranylón, simán hullik a vállára, s a szája még, mintha az utolsó szót formázni készülne, félig elnyílva úgy maradt. Mert harangoznak. És ez a ritmustalan ritmikus zengés mindent kitölt. És mindig harangoznak. Naponta hétszer emeld föl a lelkedet. Előbb a kisharang csengettyűzése, aztán belezendül a legnagyobb harang, s végül a középső tompa kongása kitölti a réseket. Mégis úgy hallani, mintha a kisharang csengettyűzése töltené ki a réseket. És nem menekülni. Mert talán ez a rend. Talán ez az egyetlen, ami marad. Talán ez az egyetlen biztos pont, ahol a térdelő térd megvetheti magát. A hétszeri harang ébreszti föl a testet a csendből, abból a csendből, amit a lélek nyugalmának hitt, és a harang jelzi, hogy ez nem véglegesen elnyert nyugalma volt, hanem tévedés, teli csábítással és valóságos vétkekkel is, s a rendet mégsem nyerte el. Megint nem sikerülhet. Újra kell? kezdeni. Elindulni sextára, prima horára, matutinumra, misére, s az Isten rendje csak itt elnyerhető. Ebben a számban, naponta hétszer, ebben a számban, talán mégis ebben a számban található Isten rendje, ha van. Hét. Hiszen ami nem három, az hét. Az oltárfüstölésnél mégis öt a lendítések száma. Az ostyát mégis kilenc részre törik, bár vitatott. Két szín alatt áldozni nem szabad. Soha, semmi páros nem lehet. Isten rendje ez. Isten rendje csak a páratlan számú áldozatokat kedveli. A három harang egy testben zenél három-különböző-hangjaival. És ha van rend, akkor Isten és Sátán mégis különválasztható. Akkor mégsem bennem laknak, hanem kívülem, csak bennem keresik magukat. A rücskös fehér falon egy kinti fa forró lombárnyéka remeg. Harangoznak. Az az árnyék és az a fény remegteti a fiú arcát is, mintha lebegne, akit mint Isten Angyalát még az imént magához ölelni akart. Az a fény, amely kintről jön, csillogtatja a haját. Dél van. Meleg, még itt benn is nagyon meleg. Sexta. Hátha! Hátha éppen most sikerülhet. Ami nem sikerült, ami eddig mindig a siker reményével kecsegtetve magát, kacérkodott a csendben. Ami nem sikerült a megkülönböztethetetlen tegnapok, tegnapelőttök hóeséses hajnalain, tavaszi délelőttön és bágyadt nyarak ebéd utáni nonáin sem, sem a koraőszi hűvös vecsernyéken: hátha most sikerül az, ami eddig nem. Ami eddig soha nem sikerült a completoriumok* után, az estétől megmenekülni, megmenekülni az éjszakától! Mert csak az esték és éjszakák függenek napként a megkülönböztethetetlen évek és évszakok fölött. Az éjszakák, amikor minden menekülés hiábavalónak tűnik, mert a reggel-majd-újrakezdem nyugalmával az álmok vagy virrasztások elkerülhetetlen mocskos zsákjába ránt. Látja Pál maga előtt állni a fiút, a sima arcon remegő fényfoltokat, a fényfoltokat a rücskös falon, ahogy a kinti fa leveleit a szellő lebegteti? de már messzire távolodott attól az érzéstől, hogy magához kéne ölelni. S ez, hogy messzire távolodott, csak a harangszónak köszönhető. Testre test nem simulhat, testre testet csak isteni kegyelem simíthat, mert minden, ami páros, undorító. Ha kegyelemben simul testre test, akkor Isten maga van jelen harmadiknak. De ha kegyelem nélkül simul? Ezért undorodunk a párzó állatoktól is! A csődörtől, amint a kancát hágja. A kakastól, amint a tyúk fejének tollába kapaszkodik. Mert ha nincs jelen a kegyelem, akkor a páros nem örök kiegészülés. Nem. S a virradat óta feje fölött lebegő tenyérről a kövezetre csattan a lüktető vörös húsdarab. S mintha maga is vele együtt hullana, ájulásba, sötétedik a fehér fal reszkető árnyékmintáival, és tűnik ki az arc, a szóra nyitott száj, de nem végleges elsötétülés, mert érzi, tűz a nap és teste forró és körülötte: a porban, mindenütt por, és a porban csirkeláb kapar, a magocskát felleli, és mohón felcsippenti a meglelt magot, aztán körülnéz a porban, ha szorgalmasan kapar, akkor megtalálhatók a magok; és a kakas rikoltoz. És körülnéz. Aztán megint kapirgál. Megrázogatja, valahogy rendberázza tollait. És körülnéz. És érzi, nyakán elfordult a feje, de mégis a fiút látja maga előtt, s valahol a homloka fölött, ahová a tekintet már nem ér el pontosan, ott van, ott van a tenyér is, de már nincsen rajta a szívem! Akkor ma mégis, mégis megtörtént valami. A tyúkká változott szívem! De ezt csak az ördög rendezhette így! Vagy isteni figyelmeztetés. A páros nem kiegészülés, hanem örök hiány. Örök hiánya a harmadiknak. Pál érzi, hogy mozdulatlanul áll és mozdulatlanul állt, és nem is történt semmi sem, pedig valami idő eltelt, míg megtörtént a tyúkká változás, de ez az idő, mintha nem is történt volna, vagy csalódás, vagy nagyon rövid, vagy csoda, mert zúg a harang, s előtte a fiú ugyanúgy áll, mint az imént, mozdulatlanul, és mintha ez a száj ki akarná mondani, hogy azt. A csendben. És a kisharang első csengettyűzése? Akkor ezidáig nem szólt a harang? Amit kisvártatva majd a nagyharang zendülése követ. A száj úgy marad, mintha még ki akarná mondani, vagy mintha éppen befejezné; lágyság, elnyílás és bezáródás között. És belezendül a nagyharang. Amit nemsokára majd a középső követ. A páros nem örök kiegészülés, hanem örök hiánya a harmadiknak. Testen a test, felkeresése ennek a harmadiknak, ez a páros, a nyughatatlan megkísértése a harmadiknak. És ha nincsen kegyelem? A párosban Ő a harmadik. A Sátán is szentháromságot teremtett magának. A testek párosában. És megkondul tompán a középső harang. Már nincsen rés a csendben. De mintha az előbbi, az utolsó rést nem a középső, hanem a kisharang csilingelése töltené; vadul, türelmetlenül. Kinn a hársfa mozdulatlan lombja déli fényben. A fehér falon, az arcon, mégis lebegnek árnyékai. Most már együtt szól mindhárom ritmustalan rendje. Most egyedül letérdeltetni ezt a testet, hogy a lélek kiemelkedjen. Most lehetetlen. A távolság, mi köztük van, nem több egy karnyújtásnyinál. És Pál karja megmozdul, maga is érzi, de nem tudja hogyan, megszüntetni ezt a nyújtásnyi távolságot is. Átöleli a fiút, és teste megérzi a másik testet. A másik testben valami közömbös megadást. Közömbösséget, ami az ő elragadtatására egyáltalán nem felel. „Köszönöm, hogy eljöttél” – mondja Pál. De nem tudja, hogyan és miért került ide, és arról sem képes számot adni, hogyan szakad el teste ismét a másik testtől, vissza, karnyújtásnyira. De érzi még a közeli szagot. A másikét. S a térde, mely a harangok zúgásában a kövezet hűvösségét, nyomását kívánta volna, most hajlíthatatlan és reszket. És nem tudja, hogy megölelte-e a fiút, mert a fiú arca ugyanolyan; a száj lágyan a becsukódás és kinyílás között. Honnan tudhatom, hogy melyiktek teszi ezt velem? Válaszoljatok! Lehunyja a szemét, de a sötétségbe is követi az árnyak reszketése, de most a harangok ütemére. Keze önkéntelenül a melle elé emelkedik, a két tenyér imára összesimul. És reszkető térde nem tarthatja már tovább azt, ami ő, de ami most nem érez. Kinyitja a szemét. Mintha nem történt volna semmi sem. A cellában egy idegen fiú áll előtte hosszú fehér gatyában, a nyakánál összehurkolt ingben, olyan idegenül, mint akkor, amikor belépett ide. S mintha mindazt, amit elmondott, mintha nem is monda volna el. Akkor mégis az ördög küldte el, gondolja Pál, de hiába nézi, sőt! ha nézi ezt az arcot, az ördögre gondolni képtelen, olyan tiszta és sima az arc, pedig még érzi a szagát, majdnem bűzös szagát, amit az előbb érzett, ha megölelte egyáltalán. „Flectamus genua!” – suttogja Pál. A fiú mintha nem hallaná. Csak a fények csúszkálnak az arcán az árnyékok között, és a nyakán. „Térdeljünk le!” – mondja Pál. A fiú olyan közömbösen áll, karja sután csüng az oldala mellett, és a még össze nem záródott, ki nem nyílt száj elmúlt vagy készülődő mosoly lenne. „Térdelj le!” – ordítja Pál. A fiú olyan közömbös, mint a teste volt, a test, amit ha Pál megérintett a testével egyáltalán; de nem tudja eldönteni, mert most, ma, a tenyér itt van a homloka fölött, s a tenyéren lüktet az eleven hús. Letérdel. Mintha előtte térdelnék. Akkor mégis az ördög küldte el. Lehunyja a szemét. A térdcsontban a kövezet ismerős nyomása, hűs. De ha mégis az ördög küldte el, az ördög küldötte előtt is letérdelek Uram, ha nem te küldöd Uram Angyalod, akkor most jó, most, most engedd, hogy most a legmélyebb alázatba levessem magam, engedd levetni magam oda, hová még nem kerültem; hangosan akar imádkozni, saját sötétjében, ahová zuhanni akar, de egy fogódzkodót mégis megtartani; nyakán mereven előreszegve a fejét. És zúgnak a harangok. „Omnipotens et mitissime Deus, respice propitius ad preces nostras: et libera corda nostra de malarum tentationibus cogitationum; ut Sancti Spiritus dignum fieri habitaculum mereamur. Per Dominum…” „Álmos vagyok” – hallja Pál. … „in unitate eiusdem Spiritus Sancti.”* „Éjjel indultam útnak, de már az elmúlt éjjelen sem aludtam. Álmos vagyok” – hallja Pál, de most mintha máshonnan jönne a hang. „Ámen.” Kinyitja a szemét. Ahol az előbb a fiú állt, csak az üres fal a fa lombárnyékaival. Kinéz a folyosóra is, a folyosó sötét, zsolozsmára vonulnak a testvérek árnyai, de a szemközti cellába, a folyosó túlsó felén, keresztbe bevág a fény. Innen, térdeplő helyzetéből láthatja, amint Illés térdepléséből az erős fényben nehézkesen föláll. És Illés is láthatja, hogy ő itt térdepel. Már nem zúg a nagyharang, csak a levegő reszket még utolsó zendüléseitől. Az ajtón át nézhetik egymást, ami nincs; csak egy boltozatnyi rés, s a boltozat íve alatt egy farúd vízszintesen; két gyorsat kongat a középső harang, s most már csak a legkisebb csilingel magányosan; ezen a farúdon a függöny elhúzható, de csak a magánimádságok óráiban. Illés a folyosó árnyékába lép, és eltűnik a többiek után. Pál föláll. Karját kinyújtja, eléri, megtapogatja a falat. „Hol vagy?” – kérdezi halkan. „Álmos vagyok” – válaszolja a fiú a háta mögül. Pál megfordul. „Feküdj le, aludj” – mondja Pál, és egy lépést tesz, hogy most a szemközti falat érinthesse meg. „Köszönöm, ha megengeded, hogy nálad alhatok” – hallja a fiú hangját, de megint a háta mögül hangzani. De hiába forgolódna a hang után. Maga elé mered. Csend van. Pedig mintha a kisharang csilingelne még. Pedig csend van. „Akkor most vége van” – mondja Pál. „Nincsen vége” – hallja a hangot a háta mögül. „Köszönöm Uram, hogy a testtől megszabadítottál” – suttogja Pál – „csak azt kérem Uram, hogy szabadíts meg a hangoktól is.” Vár. Semmi hang. Megfordul, s karnyújtásnyira az üres fal rücskei, árnyai. „Köszönöm Uram, hogy megszabadítottál a hangoktól is. Akkor most tényleg vége van. Vagy csak elaludt.” Mint aki még az – előbb – ittvolt testet akarná megérinteni, tapogatja körbe a cella falát. Nem hajlandó megtestesülni a fal. Elhúzza kezét. „Akkor most tényleg vége van. Itt vagy még?” Tenyerét csúsztatja a falon. A feszületet óvatlanul meglöki, a feszület a földre zuhan és kétfelé törik. Visszahőköl, egészen megmerevedik, és a csend is megsüketül. Olyan csend lesz hirtelen, ami nem tartalmaz hangokat. Végleges. Tekintete a priccsre téved, s látja, hogy a priccsen ott fekszik, lehunyt szemmel, hanyatt, önmaga. A végleges csendbe betör valahonnan egy álomból kivezető szusszanás. Kinyitja a szemét. A feszület nincs a kövön. A feszület érintetlenül függ a falon. A cella fala a hajnal világosságában éppen csak dereng. Hamarosan megcsendül majd a kisharang. De mintha lenne valami a feje fölött. Fölfelé fordítja tekintetét, addig, míg a tekintet elérhet egyáltalán, s a levegőben, a feje fölött, a láthatóságnak éppen a határán egy tenyér lebeg. A tenyér talán nagyobb egy valódi tenyérnél, s rajta egy eleven, nyálkás hús dobog. Gyorsan felül a priccsen Pál, és meztelen talpával a kövezetet megérinti. De a tenyér a fejével együtt mozog. Most is ott van a homloka fölött, éppen ott, ahol saját tekintetével még elérheti, nem közelebb, nem távolabb. Illés áll a folyosóra nyíló keskeny bolthajtás alatt. Nézi Pált, de közben csontjait egyengeti, nyújtózkodik, a nyújtózás kéjébe belemerevülve ásít, s közben a függöny farúdját görcsösen megragadja. Az ásításba, nyújtózásba merevedett test egy pillanatra megremeg, majd ellazul. Illés megrázza a fejét, a függöny rúdját elengedi, szájára gyors keresztet ír. „Weisst du, was habe ich geträumt?”* – kérdezi, de újra ásítania kell, s a szájára írt kis kereszt megint. „Oh, Gottes prächtiger Tag! Ich bin so sanft erwacht.”* Pál bambán bámul maga elé, meztelen talpa a kövön, s nem mer Illésre nézni, mert akkor látnia kéne a tenyeret is a homloka fölött. „Weißt du, was habe ich geträumt?” „Mit?” – kérdezi Pál. „Es war so eigentümlich, sowas träumte ich noch nie!* Én húzom a harangot, de nem szólt a harang. Die Glocke jedoch leutete nicht, weil* posztó! posztóból volt.” Pál föláll, s a tenyér vele együtt emelkedik a homloka fölött. S a tenyéren a meztelen hús dobog. Gyorsan visszaül a priccs szélére, de hiába ül gyorsan vissza, a tenyér éppen olyan gyorsan süllyed, s ott lebeg, nem lebeg, hanem ott van a levegőben a homloka fölött. Illésre néz. Illés magas, vékony, haja ősz, arcán két függőleges barázda; a kék szemek Pált figyelik szelíden és közönyösen. Mintha nem is látná, hogy ott a tenyér a fejem fölött! „Nem látod?” – kérdezi Pál. „Was denn?”* Pál összehúzza magát, mert fél kimondani. „Valami van a fejem fölött. Nem látod? Egy tenyér. Mintha a levegőben lebegne a homlokom fölött. Illetve csak ott van, de nem lebeg. És a tenyéren van egy dobogó szív. Mintha egy csirke szíve lenne, de nagyobb. Mintha egy ember szíve lenne. Egyszer láttam, hogy egy eretnek szívét kivágták. Mintha élő szív lenne, és dobog. Nem látod?” Pál nem mer fölnézni, nem mer Illésre nézni, lehunyt szemmel, de így is látja a szívet, és érzi, a tenyér nem megy el, ott lebeg. Illést nem hozza zavarba a közlés, arcán nem mozdulnak a függőleges barázdák, és érdeklődést vagy meglepetést a szeme nem mutat. Csak nézi Pált, igyekszik látni, amit ő érez a homloka fölött. Pál kinyitja a szemét, s óvatosan nyúl a tenyerével oda, ahol az a tenyér a homloka fölött lebeg. Ha egyedül lenne, nem merné megtenni, de ha Illés itt van, ha látja, ez biztonságot ad. Tenyere a tenyérhez ér, és az idegen tenyér melegét megérzi a saját tenyere melegén. Mint óvatlan fájdalom, rántja vissza a levegőből a kezét. „Nem. Nem látok semmit” – mondja Illés – „aber, weißt du, jedes siebente Jahr bringt etwas merkwürdiges mit sich. Ich habe es auch zweimal erlebt. Und die Älteren könnten noch mehr darüber erzählen. Jedes siebente Jahr.”* „De miért éppen a hetedik év?” – kérdezi Pál. „Du bist schon seit sieben Jahren hier. Nicht wahr?* Imádkozz. Mást nem tehetsz. Dürfte ich deine Stirne berühren? Hast du vielleicht Fieber? Bist du vielleicht krank?”* Mintha Illés megérintené a homlokát. Mintha egy tenyér melegétől érezné a saját homloka melegét. „Bete zu Gott!”* Hallja, amint Illés a függönyt húzza. A farúdon zörögnek a fakarikák. Pál felnéz, de óvatosan, mert már előre fél, hogy látni fogja. És a fiú az összehúzott függöny előtt áll. Haja szőkén, aranyban ragyog. A szája körül még az a kis mosoly, szája még nem záródott össze egészen, még őrzi a száj mosolya mindazt, amit elmondandó idejött. És csilingelni kezd a kisharang. A fiú itt áll egy karnyújtásnyira. És a kisharang csilingelésébe belezendül a nagyharang, amit kisvártatva majd a középső kongása követ, kitöltve minden rést. Pál gyorsan letérdel és még látja, hogy a tenyér is vele együtt ereszkedik és ott marad a homloka fölött. És hangosan akar imádkozni, a harangzúgás fölé emelt hangon azt, amit már napok? vagy hetek? nem tudja mióta, már állandóan imádkozik, az imádságot a gonosz gondolatok ellen, amely amúgy sem segít. Eddig nem segített, de talán most. „Omnipotens et mitissime Deus, respice propitius ad preces nostras: et libera corda nostra de malarum tentationibus cogitationum; ut Sancti Spiritus dignum fieri habitaculum mereamur. Per Dominum…” És hirtelen csend van. Mintha nem is szóltak volna a hangok, csak ő kiáltozna itt a csendben ezen a nyelven. A csendben csendesebben folytatná, de nem tudja eldönteni a gondolatnyi csendben, hogy kihez fordulhatna a szentek közül, és ezért inkább gyorsan befejezi. „… in unitate eiusdem Spiritus Sancti.” És mintha a csendben félrehúzná valaki a függönyt. A farúdon zörögnek a fakarikák. „Ámen” – mondja csendesen Pál. És a szemét megint kinyitja. Meztelen lány áll a bolthajtás alatt. Elindul a lány, a kövön úgy kopognak meztelen talpai, talpa nem csattog, hanem kopog a kövön. A lány megáll Pál előtt. Mezítelen testét kezével nem födi, sőt mintha büszkén hordaná, és a nyakán tenyérnyi barna folt. És amikor Pál előtt megáll, karját kinyújtja, és két puha tenyerébe fogja Pál fejét. Puhán. „Jeszcze się spotkamy!”* – sziszegi a meztelen lány, de mosolyog; aztán kiengedi a tenyeréből a fejet, és továbbkopog a kövön. Nem csattognak meztelen talpai, hanem kopog. És mintha az ablak bolthajtása alá, a párkányra felrepülne, akár egy madár; onnan még visszanéz, és eltűnik a lombok között. Az üres fehér falon a lombok árnyéka lebeg, pedig kinn nem fújja a szél a fát. Pál gyorsan körülnéz. Tekintetével szeretne megragadni valamit, ami olyan biztonságos, mint ez a megérinthető fal. De a fal sem biztonságos, mert minduntalan megtestesül. A sötét folyosón, az ajtónak szolgáló bolthajtás előtt elvonulnak a testvérek árnyai. Pedig csend van. S ha csend van, hová mehetnek a testvérek ilyenkor? Harangoztak volna? De mikor? Pál most jól, biztonságosan érzi maga körül a cella terét, csak azt nem tudja eldönteni, hol tarthat az időben. Éppen a harangozás után? Vagy előtte? Vagy két harangozás között? De ha két harangozás között, akkor hová vonulnak a testvérek, nélküle, ilyenkor? A folyosó kövén elcsattognak a testvérek léptei. Teljes lesz a csend. Csak a madarak, kinn, a fán. És Illés kopácsol. Akkor ő is itt maradt, s akkor két harangozás között vagyunk, s a testvérek nem is vonultak sehová, csak én látom úgy, mintha elvonultak volna valahová. „Uram, ha megszabadítol a test kísértéseitől, ha megszabadítottál a hangoktól is, akkor kérlek, szabadíts meg, könyörgök, szabadíts meg a képektől is, mindentől, amit látok, mert kín” – mondja Pál, s hallja saját hangját. A szemközti cellába keresztbe bevág a fény. Illés térdepléséből nehézkesen feltápászkodik. Láthatja onnan, amint ő itt térdepel. De nem biztos, hogy látja, mert a fény elvakítja. Magas asztalához lép. Feje a fényben. Az őszülő haj is kellemetlen ragyogás a fényben. De cellájába oldalról, keresztbe vág be a fény, csak feje és válla emelkedik a térdeplésből a fénybe. A magas asztal az árnyék oldalán van. Felemel valamit az asztalról, az árnyékban matat. Egészen föléhajol, és a kitartó kopácsolás, lassú, nyugalmas ütem. És a madarak, Pál gyorsan feláll, fülét sérti a kopácsolás és fél, bármikor csilingelni kezdhet a kisharang, aztán a nagyharang zendülése és végül a középső kongása ezt a csendet is kitöltheti; és bántja a madarak csivitelése is, fél, attól is fél, hogy megint abba a végtelen süket csendbe hull, ahol se hangok, se képek nincsenek; kezét maga elé emeli, mintha attól tartana, hogy a cella levegőjében valami keménybe, valami puhába beleütközhetik, mert fél ettől is, mert a levegő is bármikor megtestesülhet, valakit mutathat, akit látni nem akar. Fél, de azért körül kell néznie, állandóan forgatni kell a fejét, állandóan tapogatnia kell a falakat, mert meg kell bizonyosodnia, hogy nincs, senki, semmi nincsen itt. A fiú összegömbölyödve alszik a priccsen. Olyan nyugodtan lélegzik álmában, mintha valóban itt aludna a priccsen, s itt van, valóban. Arcán, félig elnyílt száján a kinti fa árnyéka lebeg. Pedig szél nem érinti a fát, ahol a madarak. És Illés kopácsol. Pál lassan, maga elé emelt kezekkel, védekezve hátrál a folyosó felé. Mert most alszik, most végre elaludt, de felébredhet, s elé állhat követelően bármikor. Gyorsan megfordul, hogy a függöny mellett, a bolthajtás alatt a cellából kilépjen. De azért még egyszer visszanéz, mert mindig megbizonyosodást keres. A priccs, ahol a fiú aludt, most üres. És az ablak bolthajtása is üres. És üresek a falak. Csak a feszület, érintetlenül. Csak két lépés az üres, sötét folyosó, hogy Illés cellájának fényébe érjen. Az ajtó üres bolthajtása alatt, a függönybe markolva megáll. „Szeretnék, szeretnék neked mondani valamit.” Illés egy kis kalapáccsal üti a vésőt. A véső is kicsi, s az ütések alig látható barázdát vonnak a rézlemezben. Illés feje a fényben, még arca mély barázdáit is kivilágítja most a fény, de a munkára összpontosító kéz a homályban mozog. „Szeretnék, hallod? szeretnék mondani neked valamit!” Illés nem válaszol, a vésőt leteszi, és az asztalon heverő szerszámok, fémdarabok között egy másik vésőt keres, avval folytatja, amit kezdett, most egy nagyobb vésővel barázdálja a rézlemezt. „Úgy érzem, úgy érzem nem volna szabad ilyesmit mondanom, meggyóntam már, de hiába, imádkozom, de hiába, úgy érzem, nem volna szabad mondanom, de valami történik, amit nem bírok tovább. Hallod amit mondok? Legalább te fordulj felém! Legalább te legyél, akit biztosan érzek, ha már Isten elvett mindent, amit biztosan érezhetek, hallod amit mondok? Neked mondom? Vagy ez is csak jelenés? Mondjam a te nyelveden? Was ich dabei empfinde, bin ich unfähig zu ertragen. Was könnte ich tun?* Miért nem nézel rám? Illés! A nevedet már mi adtuk, a mi nyelvünkön, Illés, nézz legalább rám! Vagy ez a megvetésed jele? Viseljem tovább, vigyem tovább? hiszen a súly nem is olyan nagy? csak én érzem nagynak?” Illés süketen áll a fényben, s tekintete csak a véső barázdáját követi, és a véső nagyon lassan, figyelmesen mozog előre, hogy vékony, egyenes barázdát vonjon maga után. „Illés! A jelenéseket szeretném elmondani, a fehér falat, a levegőt, ami mindig valamivé megtestesül és semmi nem segít, mert emberi nyelven beszélnek hozzám, de nem tudom, nem tudhatom, hogy kinek a nyelve ez az emberi nyelv? És mikor igaz és mikor hamis? És ki mondja, és ki hív, hogy menjek? És ha elindulnék, akkor hová? És ha megérkeznék, mert megmondták, hogy hová, akkor mit kell cselekednem? Was müßte ich tun?* Illés!” Pál kilép a bolthajtás alól, de marka elfelejti a függönyt elengedni, amit eddig szorított; Illés fényébe lép; lépéseinek lendületét a függöny megakasztja; bambán bámul a markára, a függönyt elengedi; a függöny nehéz vászonanyag, visszalendül a helyére. A függöny rúdja a bolthajtás alatt, a rúdon fakarikák. Innen a saját cellájába lát Pál. De a saját cellája nem üres, hanem látja magát, amint térdepléséből feláll, körülnéz, karját védekezően maga elé emelve hátrál. Gyorsan megfordul a bolthajtás alatt, csak két lépésnyi széles a sötét folyosó, és Illés fényébe léphet. Illés az asztal fölött görnyed, kezében véső, kis kalapáccsal üti a vésőt, és a kalapács és a véső alatt pengő hangokat hallat a rézlemez. És mintha a fényben megállna az asztal előtt. És mintha Illés észre sem venné őt, de a kalapácsot, a vésőt leteszi. Az asztalon, a szerszámok, a megmunkált és megmunkálatlan fémek között egy kis dobozka; bíbor selyemmel bevont doboz. Illés óvatosan felemeli a dobozt, kinyitja, s tartalmát a tenyerébe szórja, tenyerét emeli Pál felé. „Schau, was ich von unserem Herrn bekam!”* Tenyerén drágakövek fénylenek síkosan a fényben. De mintha nem a kintről bevágó fényben, mintha önnön fényükben ragyognának; sok kicsi drágakő, sárga és zöld, türkiz és violaszínű. Pál lehunyja a szemét, mert ezeket a szép köveket is fájna látnia. Illés megérti a szemhunyást. Tenyerét összezárja, összecsördülnek benne a kövek, és visszaszórja a dobozba, és a dobozt visszateszi oda, ahonnan fölemelte. Annikor meghallja a doboz zörrenését a fémek között, Pál ismét kinyitja a szemét. „Szeretnék neked valamit elmondani. Azt hiszem, nem tudom elmondani. Imában elmondtam már halkan, magamban, hangosan, de emberi nyelvre lefordíthatatlan, azt hiszem. És te nem is érted olyan jól ezt a nyelvet, hogy ezt az emberi nyelvre fordított dadogást megérthesd. Ha a te nyelveden mondanám, a dadogás dadogásra fordítása lenne, és akkor végképp nem tudnám elmondani. De nem baj. Ha nem érted jól, az sem baj. Ha félreérted, az sem baj, mert a lényegét megérted. Csak azt akarom, hogy halljad. Talán akkor Isten is meghallja. Nem bírom tovább. Arra gondolok, hogy akit már testvérünknek nevezni nem szabad, és nevén nevezni sem szabad, hogy mielőtt megtette azt, amire gondolnunk nem szabad, talán ő is ezt érezte, tudta. Engem elhívtak innen, és nem menni nem tudok, mert már nem tudok itt maradni. De szeretnék itt maradni. Neked ismerni kell, hogy mit érzek, hiszen az apám lehetnél, és arra kérlek Illés, mondd meg nekem, hogyan tetted, hogy itt maradj, hogyan tudtad szétválasztani?” Illés figyelmesen nézi Pált, de sem a szemében, sem arca ráncaiban nincsen válasz, csak a kötelező közöny. „Illés! Te meg tudod különböztetni a gonosz szándékát a jó szándékától? Te meg tudod különböztetni, hogy ki hív? Kérlek, válaszolj! Hallgatásod is válasz. Megvetés. Tudom. Tudom, nékem kéne különválasztani, az én dolgom a megkülönböztetés, hiszen sem az Istent, sem a Sátánt, a bennem lakót, te követni nem tudhatod. De most azért válaszolj, kérlek!” Megcsendül a kisharang, s kisvártatva csengésébe belezendül majd a nagyharang zengése. „De te sem tudsz válaszolni, tudom. Éppen úgy nem tudod te sem, mint akkor, amikor megcsókoltalak, amikor a testem a testedet, vagy a te tested az én testemet!” És most már megkondul a középső harang is. Három harang három ritmusa zenél egyetlen testben. Kitölti a réseket. „Amikor test a testet megkívánja, akkor nem tudtad te sem!” – mondja Pál hangosan, hogy hangja eljusson a hangok fölé. „lch weiß nicht, was du redest!”* – ordítja Illés, de szeme mozdulatlan. „Nem tudod? Nem tudod! De akkor nekem ki válaszol?” Illés átnyúl az asztal fölött, kezét Pál vállára teszi. „Komme!” – mondja halkan, és a hang elvész a harangok hangjai között. „Komm, die Messe beginnt bald.”* Ha a testvérek elsietnének a nyitott cellák előtt, láthatnák, amint Illés a Pál vállára helyezi kezét, s mond valamit. Ez nem történhet így. Amikor csengettyűzni kezd a kisharang, Pál lassan letérdel. Ez nem kötelező, magát kötelezte rá; így bevárni, míg elnémulnak a harangok, s csak aztán elindulni, mert akkor olyan hosszúnak tűnik az út. De most nem nyílik a szája imára, s a gondolatait nem tudja imába kényszeríteni. Látja Illést, a cellát, ahogy bevág a fény, s az árnyékból a fénybe Illést nehézkesen felemelkedni látja Pál. S mintha a testvérek árnyai lassan elvonulnának a sötét folyosón. Illés is kilép a folyosóra, egy lesz a többiek között, akik elvonultak. Aztán még a középső harang kong. És megszűnt a zaja és elcsattogtak a léptek is. Az a csend. Az a hosszú csend, ami megelőzi a rend eljövetelének utolsó előtti grádusát. A csend, az a csend, amiben csak a körötte térdre ereszkedők csuhái suhognak, s még az alszerpap nem csilingelt csengőjével; az a csend, amely a legnagyobb pillanatot naponta megelőzi, amikor majd az ostya testté és a bor vérré változik át. De még nem érkezett el ez a csend. Csak közeleg a kórus énekében az, ami elhozza majd. Még nem térdelnek, állnak. „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis.”* „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit” – suttogja Pál. „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: dona nobis pacem.* Adj békét nekem!” – suttogja Pál. Aztán elkezdődik végre az a csend. Még foszlékonyan, még mindenféle történni fog, de már a csendben; még az ének benne remeg, még hátra van a csuhák suhogása, a térdek ereszkedése, de elkezdődik már végre. Az apát az oltárhoz lép, karját, mint a megfeszített, széttárja, mintha a megfeszítésnek átadná magát, s a keresztfáról Krisztus lehajol, és megcsókolja az apátot. Az apát a csókba belemerevedik. Krisztus mintha néhány pillanatig figyelné őket, aztán fejét visszafekteti a keresztfára, félrebillen. Az apát hátrál, két lépésnyire, majd oldalt lép, s a csókot, amit kapott, a várakozó diakónusnak adja át. A diakónus is széttárja karját, és átadja a csókot a szubdiakónusnak. Csak a lábak csoszogása, és a nem hallható csókok a csendben. A szubdiakónus az alszerpaphoz lép, mindketten kitárt karokkal, mintha két kereszt simulna egymásra, adja tovább a szubdiakónus az alszerpapnak a csókot. Az alszerpap kitárt karokkal fordul feléjük, hangja a csöndet öblösen kitölti. „Szent Ágoston testvérünk mondta: Amit az ajkak kifejeznek, nyilvánuljon az meg a szívekben is, vagyis ha átölelitek testvéreiteket, a szívetek is egyesüljön az ő szívükkel.” Hangja mély és álmatag, s a járása is, ahogy az oltárhoz vezető három lépcsőn lassan, még mindig kitárt karokkal lelépdel. Az első, a balszélről álló testvér, a legidősebb, az Uriel nevű, átveszi a csókot, és miközben az alszerpap az oltárhoz visszatér, Urieltől megkapja a következő, a Vince nevezetű, majd Lőrinc, Máté, Máté adja Gerhardtnak és így tovább, míg Illéshez ér. Pál nem áll a sorban, hanem kissé elkülönülve, Illés mögött. Két napja? nagyon régóta, nem tudja, mióta? bűneit meggyónni nem tudta, nem áldozott. Illés megfordul, kitárt karokkal, de Pál nem tudja felemelni a karját. Hiába erőlködik. Illés vár, s Pál érzi a többiek tekintetét. De a karja nem mozdul az oldala mellől. Aztán megérzi Illés szájának melegét, a lehellet kis fuvallatát a homlokán. És ami csendként kezdődött, most lassan és feszesen a némulásba merevedik. Nem mozdul senki. Csak kinn, a madarak. De ettől, a madaraktól még mélyebbre süllyed ez, ami nincs. Az apát az oltárnál térdet hajt, az Úr Szent Testét a kezébe veszi, és akkor megszólal a csengő, csak kicsit csilingel, s a térdrehullás suhogásai. Ez az ügyetlenség megzavarja a csendet, mintha elüldözné, de aztán megint visszatér. És mintha várakozása egyre rövidülne. „Uram, mi lenne, ha testemet kenyérré, véremet inkább borrá változtatnád Szent Misztériumodban át? És aztán tegyed, hogy az ostyából hamu, a borból víz legyen!” Hallja Pál. Ezt a borzalmas kérést az ő szája, az ő hangja mondta ki. Hangosan. A második csilingelést váró csendben, itt, a többi térdeplők között; mereven előreszegett fejét gyorsan felemeli, de mintha körülötte senki nem hallotta volna, hiszen a csend egyre rövidül, és az oltárnál nyugodt hangján megszólal az apát. „Panem cœlestam accipiam et nomem Domini invocabo.”* Vagy csak gondolta volna, amit önnön hangjától a csendben hallani vélt? Nem mondta ki? Az apát az oltárnál háromszor a mellére ver. „Domine, non sum dignus, ut intres sub tectum meum, sed tanctum dic verbo et sanabitur anima mea.”* A Szent Testtel keresztet ír magára az apát. És a könnyű rézcsengő csilingel az alszerpap kezében. Most, most nyílj meg föld! kéri Pál. De nem nyílik. Csak a térdben, a csontban a térdeplés ismerős nyomása. A kő lassú felforrósodása a test súlya alatt. „Corpus Domini nostri Jesu Cristi custodiat animam meam in vitam æternam. Amen.”* – mondja az apát, és az ostyát magához veszi. Míg az ostya olvad, imádkozni igyekszik, de csak a szeme rebben tétován, mert nem találja el saját szavait. Megint hallani a madarakat, de a csend, amiben nem találja a megfelelő érzéseket, ismét rövidül. A csend halad a harmadik csengettyűszó felé, és kinn a madarak. Az apát húsos homlokán izzadtságcseppek gyűlnek, s lecsorognak a nyaka felé. A miseing alatt izzad a tarkója, a háta is. Megfogja a kelyhet, s mikor a kehellyel keresztet ír magára, a csengő csilingel. Meg kell szólalnia. „Sanguis Domini nostri Jesu Christi custodiat animam meam in vitam æternam. Amen.”* És a vért óvatosan magához veszi. „Nem vért, nem Krisztus vérét, nem változott át, csak a kishordóból a Pelei Tamás özvegyének borát iszod!” Hallja Pál, mintha az ő hangja kiáltotta volna ezt a csendben, fejét felemeli, de mintha nem is hangzott volna el, rá, aki itt, kissé elkülönülve térdel, de azért még valamelyest a többiek között, rá senki nem néz, nem figyel. Az apát a kelyhet lassan visszateszi, és széttárva karját megfordul az oltár előtt. „Ecce agnus Dei, ecce qui tollit peccata mundi!”* – kiáltja az apát, s rossz hangjában az öröm, mintha pofoncsapná Pált. Most kéne felállni, de már nem lehet. Elvesztem. Vagy most kezdődik az én utam, ami megkezdődött már, de nem tudni, mikor. De létezik-e külön út, Istenem? Válaszolj! Miért nem mehetek oda? Hallja Pál a szokásos suhogásokat. Előbb a legidősebb testvér, Uriel, aztán Vince, majd Lőrinc, Máté, és sorban a többiek, és végül Illés is feláll, és sorban letérdelnek ott, és a diakónus a paténát az oltárról felemeli, a szubdiakónus pedig a kendőt, hogy egyetlen morzsácska se hullhasson a földre; nem látja, fejét lehajtja, saját sötétjében van, csak tudja Pál most ezeket a mozdulatokat. És érzi, hogy szeméből a könny lassan elered, aztán egész teste a sírásban megremeg, olyan erősen, hogy tenyerével a kövön kell megtámasztania magát, de nem törli le a könnyeket, mert talán a könnyek tisztítják meg, és akkor holnap, talán holnap mégis felállhat és odamehet, talán a könnyek föloldják még és a testvéreknek, amint visszatérnek sorban a helyükre, nekik is látniuk kell ezeket a könnyeket. És már a tenyerével, a térdével sem képes tartani magát, a kőbe! szeretne a kőbe belesimulni, áthatolni a kövön. Elterül. Az „Ite, missa est”* – csak messzi hang. „Deo gratias.”* Szárazon rángatózik a kövön, de valamitől megbékül hirtelen a kő és a test. A kő hűvöse befogadja a test melegét. „Benedicat vos omnipotens Deus: Pater et Filius, et Spiritus Sanctus.”* Mintha gyerek lenne, s valahonnan messziről álomba ringatná ez a hang. „Ámen.” Később mintha közelről szólítanák. „Kelj, fel Pál!” Felemelkedik. A templom üres. Csak az apát ül a trónuson az oltár baloldalán, s mellette, lenn, a lépcsők előtt Illés. Mindketten őt nézik, s ő lassan feláll. Az üres térben csattognak léptei. Az apát üres tekintete vezeti el oda, ahol meg kell állnia. Az apát már letörölte izzadtságát, bőre száraz ráncaiban a homály szürke lepedéke. Az apát megszólal, de nem változtat testhelyzetén. Valahogy kényelmetlenül, a trónus szélén ül, felsőtestével fordul csak kifelé, s két tenyerével a karfába kapaszkodik. „Nè la tua prezenza nè la tua parole potevano profanare la nostra mossa celebrata”* – mondja szárazon az apát – „Illés, nostro fratello ci ha detto tutto. C’abbiamo pensato. Vai pure. Puoi andertene. E dico ancora una volta, che sia detto tre volte. Puoi andertene. Pregheremo per l’anima tua.”* A karfán az apát gyűrűs ujjai, mint furcsa állatok. Pál megmozdulna, inkább ösztönösen, hogy megcsókolja az apát kezét, de az elhárító mozdulatot tesz, kezét lagymatagon felemeli és Illésre mutat. Illés megfordul és elindul. Pál megérti, követi. Talpuk lassan, összeolvadó ütemben csattog át az üres templomhajón. Illés kinyitja az oldalajtót. Pál húzza be maguk után. Illés elindul a csigalépcsőn fölfelé, Pál követi. Végigcsattognak a homályos folyosón, végig a behúzott függönyök között, a folyosóra nyíló keskeny bolthajtások előtt. Pál megáll a saját cellája előtt. A priccsen összegömbölyödve alszik a fiú; teste álomritmusban süllyed és emelkedik. Aztán Illés kopácsolni kezd a háta mögött a helyén. Ezek a kopácsolások. Pál a cellájába lép. A fények ugyanolyanok. A falon. Az alvó fiú arcán. Mintha bármikor, újra, megszólalhatna a harang. A kisharang csilingelése. De csend van. Pál a fiúhoz lép, nézi, tétovázik, nem tudhatja, ha megérintené, akkor igazi testet ébresztene álomból, vagy csak saját magát. Aztán az idegen vállhoz ér a keze. A fiú mozdul egy kicsit, de alszik tovább. „Ébredj föl!” – mondja Pál. De a fiú megzavart álma visszasüllyed ritmusába. „Ébredj föl!” – kiáltja Pál. A fiú kinyitja szemét. Fölül. Lábát a priccsről ijedten a kőre csúsztatja. „Mit mondtál?” – kérdezi, és sima arcában a kitárt kék szemek. „Ébredj fel! Elmegyünk” – mondja Pál. „Elmegyünk?” – kérdezi a fiú. „Gyere, most még én vezetlek” – mondja Pál. A fiú körülnéz. A cella sarkában a vizesdézsa. Feláll, a dézsához megy, megmeríti a tenyerét, és szürcsölve iszik. Aztán vizes tenyerével végigtapogatja az arcát, nyakát. Pál nyugodtan, mozdulatlanul, közömbösen vár. Aztán amikor a fiú végzett, érezvén, hogy követni fogják, a függönyt utoljára megérintve a folyosóra kilép. A szemközti cellába oldalról vág be a fény. Illés a fényben áll, kopácsol. A kis vésőt ferdén tartja, üti. Pál megáll Illés cellája előtt. Figyeli. Illés nem hagyja abba a munkát, csak sokára. Úgy tűnik, nagyon sokáig vár, míg leteszi a kalapácsot, a vésőt, a rézlemez peng, és Pálra néz. Aztán megnézi a fiút, de csak futólag, majd tekintetét ismét Pálnak engedi. „Illés! Gyere velem.” Nézik egymást. „Én már voltam” – mondja Illés halkan. – „Én is voltam már. Mindig ugyanaz. Nekem már nincs hová. De te még fiatal vagy. Du kannst desselbe noch tun.* Én itt maradok.” Illés elindul feléjük a fényben, és tekintete Pált elengedi. Megint megnézi a fiút, megáll előttük, éppen kettőjük között. De a fiút nézi. Egy karnyújtásnyira. Illés elmosolyodik, és végigsimít a fiú haján. Mintha Páltól ezzel a mozdulattal búcsúzna el. És mosolyog. Aztán megfordul, és a fényben az asztalához visszatér. A rézlemez pengését hallani, mert a vésőt, majd a kalapácsot felemeli és dolgozni kezd, tovább, mintha ők ott sem lennének már. „Pax tecum”* – mondja halkan Pál. „Et cum spiritu tuo”* – motyogja Illés, és csak a szeme rebben. Pál megérinti a függönyt, a fiúra néz, és érezvén, hogy a fiú követni fogja őt, elindul a folyosón. A csigalépcsőn leereszkednek, Pál kinyitja a tölgyfaajtót, a fiú becsukja maguk után. A templomhajó üres. Átcsattognak a templomhajón, Pál a széles kapuboltozat alatt megáll, visszanéz, a trónuson ott ül kényelmetlenül, féloldalasan az apát. Pál elhúzza a nagy reteszt, s visszhangzik a templomhajó, kinyitja a kaput, és a tárulás bezúdítja a fényt. A fény, ami elmos minden határozott körvonalat. A déli fény.
És mennek. Dél van. Talpa alatt, néha, a föld szárazságtól szétomló göröngyei. Aztán a járás sebességének szellői, és a saját, mélyülő lélegzetvétele. De nem az úton mennek. Jobb itt. Nem az úton menni, hanem a patak medrét követve, a fűzfák hullámos árnyaiban. Itt hűvösebb van, s az ösvény nem porzik úgy, mint az út. Hanem a víz szagát érezhetni, és a víz neszezése a kövek között, és a csendes lottyanások, és néha egy-egy mezei pacsirta, amint széles felreptében a mozdulatlan kék égen énekel. Harangoznak. Dél van. A kisharang csilingelésére megmozdul valami, s megbotlik Pál, pedig sima ösvény vezeti, talpa alatt csak egy-egy göröngy omlik szét, néha, szárazon. De a térdelésre gondol, természetesen. A hátranézésre gondol, természetesen; és a visszafordulásra, épp oly természetesen. Mert ha hátranézne, a füzes talán nem takarná még el teljesen a kolostor falát, még láthatná, ahogy a nagyharang zendülésétől megriadt madarak a harangtoronyból kirepülnek. Láthatná, amit hét évig csak hallott; a madarak ijedt röptét. S amit napos időben a cella falán láthatott, a menekülés szárnycsapásainak árnyékait; most láthatná a madarakat is talán. Amikor a nagyharang belezendül a kisharang csilingelésébe, majd együtt a három hang, mert kong már a középső harang. S megbotlik megint. De nem néz hátra. Előtte megy a fiú. Nem néz hátra, pedig jó lenne látni, mennyit távolodtak már, nem néz hátra, mert ez megbontaná a lépések nyugodt ütemét. És ha le akarna térdelni, meg kéne állnia. De nem áll meg, a lépés egyenletes üteme vezeti. És az egyre mélyülő lélegzetek. Beszívni egészen a patak, a patakparti nedves föld, a fűzfák, a fűzfák alatt még harmatos fű szagát. Azt a szagot beszívni, amit hét éve nem érzett. Csak vihar után, ha kisüt a nap, s a föld párája a celláig fölemelkedik. Olyan szagokat érez, ahogy mélyülnek a lélegzetvételek, amilyeneket soha nem érzett, a hét év előtt sem érzett egyáltalán. Pedig akkor ismerte, csak valahogy elfelejtette a víz kis lottyanásait, a füzeseket, ahol a ritkás fű délutánig őrzi a hajnali harmatot. Mintha azóta soha, de előtte sem vett volna lélegzetet. Olyan új itt lélegezni újra. Mégis. Zúg a három harang, s még nem olyan távolból, mint gyerekkorának távoli harangzúgásai, s mintha a három harang nem engedné úgy lépni, ahogy akar, hogy úgy lélegezzen, ahogy akar, hogy úgy lássa a patakot, a köveken habzó vizet, a fűzfák árnyékait és a fényben elbizonytalanodó mezőt; mintha megmozdult volna egy erő, amely nem engedi még el egészen. Visszafordulna. Mert ez az erő úgy érezteti, hogy már nagyon-nagyon régen lépdel itt az ösvényen előre, hogy már bekövetkezett, amit akart, tüdeje már megtelt a víz, a föld tiszta szagával, füle a madarak hangjával és a páros léptek csattanásainak hangjával a néma tájban, ami zajjal teli, és a szeme is megtelt már egészen, ezért van ez az enyhe szédület, s már vissza is fordulhatna, sietve megtehetné még vissza az utat, cellájába, most üres, beléphetne és láthatná megint a falon a fal rücskeit, árnyékait, a kinti fa lombárnyékait, térdre vethetné magát, s elindulhatna a sextára, mint a többiek, a sötét folyosón árnyékot követne. És Illés a szemközti cella fényében áll. Vagy futhatna, megelőzve a fiút, aki egyenletes ütemben lépdel előtte, s mióta az ösvényre tértek, hátra sem néz; futhatna, megelőzve azt, ami visszahívja, de nem vissza, hanem előre, el, egyre gyorsabban távolodva, míg a harangzúgás már nem hallható, s az erő, mely visszahúzná még, teljesen elcsitul. A futás persze nem csillapítja a kételkedést. Mégis. Mintha e két erő között lépdelne az ösvényen, itt. Vagy a futás. Vagy a visszafordulás. De nem fut előre, és vissza sem fordul, és már nem is botladozik, csak ez a szédülés maradt, a test reszketése a két ellentétes vonzás között, s ebben a reszketésben érezhető igazán a test, ez a reszketés most még jobban, még erősebben fogadja magába a fák lágyan vonuló képét, a szagokat, úgy, hogy egyetlen lélegzet is elég, s a léptek, a csattogások hangjait a fül; s újra lélegezni, újra lépni kell, pedig most már elég! elég lenne egyetlen lélegzet, egyetlen lépés is elég örökre, örökre tarthatna, aztán már csak a halál. A halálról eszébe jut a feltámadás. S a feltámadás után egy táj, egy patakpart, egy füzes, ahol mennie kell, lélegeznie tovább. Fecske súrolja a víz felszínét. Követhetetlenül gyors. Eltűnik. Már csak a kisharang csilingel. Aztán megint, a fecske most lassabban súrolja a víz felszínét, s újra eltűnik valahol a fák fölött; de mintha röptében, amikor súrolta, a vízből ivott volna. És elnémul, a csendet a csendnek visszaadja a kisharang. Az árnyak a folyosó homályában most vonulnak el. Fehér káposztalepke libeg át az ösvény fölött, és valahonnan darazsak zümmögése; de nem tudni, hol, csak ez az állandó darázsduruzsolás; minden lépés csattanása előtt és után jól hallható. És a pacsirták! És a víz kis lottyanása. Béka. Vagy zöld döglegyek zümmögése is? Talpa érez egy földrögöt szárazon elomolni. És a fák között kanyarodó ösvény, mintha elvitte volna a fiút. Csak a léptek csattogását hallja, a lépteit vezető lépteket, de a fiút, aki eddig az egyenes ösvényen előtte haladt, mintha a kanyar karolta volna el. De nem siet. Hiszen hallja maga előtt a lépteket, hallja a saját lépteinek ütemét, remegő testében a két ütem, de az ösvény, hiába éri el kanyarulatát, az ösvény továbbkanyarodik, s mintha a fák törzsei takarnák el a fiút; nézi a mozdulatlan törzseket, mikor melyik mögül bukkanhat elé, de mintha csak ezek a törzsek vezetnék előre, mert a fiú nincs, és a lépteit sem hallja már. Csak a saját talpa csattogása. De nem siet. Ha visszafordulna, már nem láthatná, már a füzes teljesen eltakarná a kolostor falát és a harangtornyot, ahonnan a madarak kirepülnek, amikor a kisharang csilingelésébe belezendül a nagyharang. És mélyebbet lélegezni már nem lehet. A fatörzsek domborulatát, a kéreg barázdáit, a harmattól néhol felcsillanó füvet, a lecsüngő ágak árnyait, a patak vizét, ahogy köveken csobban – jobban látni már nem lehet. Mintha már nem csak a fiút, de önmagát veszítette volna el. A léptek egyenletes, meztelen csattanása a harkály kopácsolása, a pacsirta lezuhanó és felbukó éneke, a rigó füttyjelei között furcsa madár szava is lehet, s az arc, amely mégis érzi a léptek ütemének szelét, talán csak fatörzs, amit kis szellő seper. De a levegő a füzesben mozdulatlan. Déli meleg. Csak annyira mozog, amennyit az ő teste mozdít rajta. És egyre nehezebb így, ilyen egyenletesen és könnyedén menni a kanyargó ösvényen, mert a levegőnek, amit mozdítani kell, súlya, tapadása van. Izzad. És izzadtságának bűze az illatokba keveredik; vagy csak izzadtságának szagát véli a föld szagának, a víz szagának, a nedves fű szagának, a rothadó levelek szagának? Le kéne vetkőznie, de nem tud megállni. A vászon a mellére, a hátára tapad, és nem csapkod, nem libeg a lépteitől, mert az izzadtság a combján is végigfolyik, nedves a lábszára is, és a csuha bő harangja minden lépésnél a lábaihoz tapad. Az ösvény ismét egyenesen követi a patak partját, s a fiú ott áll, a várakozásnak ugyanabban a pózában, ahogy a cellában állt. De Pál nem gyorsítja meg a lépteit. „Elfáradtál volna?” – kérdezi messziről a fiú. „Nem. Nem fáradtam el” – igyekszik áthidalni hangjával a távolságot és a hangokat Pál. S mintha a hangok is árnyékot vetnének, a füzes fényei mellett az emberi hangok árnyékai. Már csak alig néhány lépés a távolság közöttük. „Nemsokára tisztásra érünk” – mondja a fiú. „Így ismered az utat?” – kérdezi Pál. „Ismerem” – mondja a fiú, de mielőtt Pál beérhetné, megfordul, és megy előtte az ösvényen, előre, tovább. Most ismét együtt csattognak. De a fiú talpa nem csattog olyan hangosan, mint az övé; mintha az ösvényt alig érintené, inkább csak lebegne fölötte könnyedén. Most már csak azért is jó lenne megállniok, hogy ne kéne hallani a saját lépte csattogását. Ne kéne semmit sem hallani, csak azt, ami körülötte van, de hiába mennek, talán a tisztáson, talán ha a tisztásra érnek, megpihennek, de hiába mennek, mintha sehol nem lenne tisztás, amiről a fiú beszélt, a tisztásról, csak a patakot kísérő fűzfák, s az ösvény másik oldalán a sűrűsödő füzes, már a mező sem látszik, s ezért a mezei pacsirták hangját sem hallani már, csak mindenütt a füzek megdőlt törzsei, a lecsüngő ágak kecses árnyékai, és a tiszta égre sem látni fel, csak a fények az ágak között, a fényekről tudhatni, hogy a fák fölött a tisztásra érnek, a fák fölött láthatóvá lesz a tiszta ég. Pál maga elé bámulva lépdel, homlokáról az izzadtság a szemöldökére, a szemöldökről az orrnyeregre csurog, s az orrnyereg két oldalán és a halántékról egyenesen a szája köré. Nyelvével megízleli, mintha könny lenne, sós. S mintha megint egyedül lépdelne itt, nem tudja hol, nem tudja miért, hová, csak a lépések üteme, előbb az egyik láb, aztán a másik, lábak viszik, a saját lába, egy testet, izzadt bűze jól érezhető, s amely nem tudni, hogyan, de hozzá tartozik. „Nemsokára a tisztásra érsz. Majd ott megpihenhetsz!” De ha a hátam mögé került, ha nem megy előttem; s hiába nézi maga előtt a mozdulatlan levegőt, a fiú nem megy előtte, csak a léptek csattogása, de ezek a saját léptei, akkor ki vezeti őt? Istenem, hová vezetsz? Te vezetsz? Vezetsz? Minden lépés nehezebb az előző lépésnél. A levegő súlya nehezebb. Tapad. Istenem, ha te vezetsz, akkor miért nem vezetsz el valahová? Miért mindig ugyanoda vezetsz? Miért süllyedtem el megint? „Istenem! Megint ugyanabban a gödörben vagyok?” – hallja saját hangját és léptei csattogását Pál. És az erdő. A patak. És a lába nem viszi tovább. Megáll. De még néhány könnyű lépés a háta mögött. Megfordul, és a fiútól csak két lépésnyi távolság választja el. A fiú is megáll. „Te engem kísérsz, vagy vezetsz?” – kérdezi suttogva, lihegve Pál. A fiú mosolyog. „Ha mész, akkor kísérlek, ha megállsz, akkor vezetni foglak. Gyere. Indulj, vezetlek. Nemsokára a tisztásra érünk. Elfáradtál volna? Én jól ismerem az utat.” A fiú megkerüli Pált, és indul az ösvényen tovább. És megint mennek, és megint a léptek csattogása. Most már visszafordulni értelmetlen lenne, és előrefutni is hiába. Egészen rád bíztam magam, Uram! Uram, nem tudom, mi vagy? De rád bíztam magam. S ha rád bízom magam, nem történhet olyan, ami teljesen ellenedre van. Ha sikerült teljesen rád bíznom magam. Pedig fél, mert testében érzi közelegni az időt, a harangozást. De még nem, csak hamarosan csengettyűzni fog a kisharang, aztán belezendül a legnagyobb. De még nem. Még nem távolodhattak olyan messzire, hogy ne hallaná, s nemsokára megint hallani fogja, a test érzi az eltelt időt. De előre hiába futna, és visszafordulni már nem lehet. A fiú könnyedén jár előtte, mintha talpa az ösvényt alig érintené. Nem gyorsan és nem lassan, egyenletesen. Mintha biztosan tudná, a tisztásra vezet. „Éhes vagyok. Tegnap este indultam, akkor ettem egy kis sajtot, azóta nem ettem semmi mást” – mondja a fiú, de nem fordul hátra. „Te nem vagy éhes? Én éhes vagyok.” „Én három napja nem vettem magamhoz, csak vizet. Azt hiszem, három napja, de lehet, hogy több” – mondja Pál. „Azt reméltem, hogy te majd ennem adsz. De legalább kialudtam magam. Álmos voltam, de kialudtam magam. Most meg éhes vagyok” – mondja a fiú, de nem fordul hátra, egyenletesen csattognak léptei. Pál hallgatja a lépteket és a saját lépte csattogását, és hiába igyekszik; a saját csattogása hangosabb. „Azért azt mondom néktek” – mondja Pál csendesen. „Kinek?” – kérdezi előtte a fiú, de hátra most sem néz. „Azért azt mondom néktek: ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel és a test, hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?” – mondja végig Pál csendesen. A fiú megáll, és neki is meg kell állnia. A fiú felnéz rá, tiszta kék szem, annyira tiszta, hogy az ördög ilyen tisztán nem küldhette el; valamivel alacsonyabb Pálnál a fiú. „Ki mondta ez, kinek?” – kérdezi. „Jézus Krisztus mondotta, amikor a hegyre ment tanítványait tanítani.” „Régen volt?” – kérdezi. „Rég. Nagyon, nagyon rég.” „De a tanítványok elmondták másoknak, és tőlük tudod te is?” „Igen” – mondja Pál. „És ha te most elmondtad nekem, akkor már én is tanítvány vagyok?” – kérdezi a fiú. „Igen. Ha hiszel” – mondja Pál. „És a tanítvány a tanítót taníthatja?” – kérdezi a fiú. „Taníthatja. Hiszen tanító csak egy van, s ha tanít, mindenki az ő szájával beszél. Miért kérdezed?” A fiú lehunyja a szemét, elmosolyodik. „Én hiszek, de ahogy ti teszitek, úgy imádkozni nem tudok. És ezért azt gondoltam, hogy talán nem is a Szentlélek, hanem az ördög segít, mikor imádkozom, de ha nem a Szentlélek segített volna, akkor nem küldött volna hozzád sem el. Te okos vagy, én buta. Te biztosan szét tudod választani, amit én nem tudok, mert én csak érzem. Szét tudod választani?” Felnéz rá tiszta kék szemével a fiú, s Pál úgy látja, mintha a mosolyban valami borzalmas gúny villanna, hiszen azt kérdezi tőle a fiú, amit ő kérdez és kérdezett; de a mosoly nem gúny, látnia kell, hanem szép, nyugodt, kérdő mosoly, s látja a sima arcon az izzadtságcseppeket. „Nem. Én sem tudom szétválasztani. Mert minden pillanatban szét kell választani. De ezt én sem tudtam eddig. Csak most, azt hiszem, most végre tudom. Látod, mindenki tanítvány és tanító, mert ha nem kérdezed, akkor én sem tudtam volna, hogy minden pillanatban szét kell tudni választani. De hogyan?” „Imádkozni, ahogy én imádkozom, megtanítsalak úgy imádkozni, ahogy én imádkozom?” – kérdezi a fiú. „Taníts.” De némán áll a fiú. Hallják egymás lélegzetvételét. Közel. És az egyik test érzi a másik test melegét; a saját szagában is érzi Pál a fiú izzadtságának szagát. „Majd később. Most menjünk tovább. A tisztásra érjünk el, s akkor még mindig hátra van az út fele. Vagy elfáradtál talán? Én már éhséget nem érzek” – mondja a fiú. „Nem. Nem fáradtam el. Menjünk tovább” – válaszolja Pál csendesen. És mennek. Mintha csak most indultak volna el. De a füzes fényei, a megváltozott meleg jól érezteti, hogy már régóta mennek. És már hallani kéne a kisharangot, ha nem távolodtak még annyira el; de olyan nagy utat még nem tettek, hogy ne kéne hallaniok. Csend van. Délután. Hallgatnak a madarak. Mintha a patak sem lotyogna a köveken. Csak az ösvényen a léptek csattogása. S akkor hirtelen megáll előtte a fiú; s ő is megmerevedik. A füzes ritkul. Már a nagy tisztás is látható, s a tisztás fölött a tiszta ég. És a patak partján szarvasok. Hallani, ahogy a lefetyelés abbamarad, fejüket a vízből kiemelik. Magasba emelt fejek, kidülledt szemek, remegő orrlikak csordája. Aztán robaj és recsegés és a szarvasok a tisztáson átrohannak. Hasukig ér a fű, s a fűben fehér margaréták. Eltűnnek a sűrűben. Még sokáig hallani a recsegéseket, aztán csak dobaj, aztán újra csend. Pál érzi, hogy feje a figyelembe éppúgy belemerevedett, akár egy állaté. Nem, szarvassá nem változott, ember maradt, de mintha most szakadt volna el az az erő, amely a múltjához köti, az erő, amely még visszatérítheti, vagy ami elől az előbb még menekülhetni remélt. Most már nem kell, nem lehet. Most, most már teljesen átadtam magam! A fiú szőke haját fény ragyogtatja. Sima bőrén az izzadtság húzott piszokcsíkokat. Szája, mintha mondott volna, vagy mondani akarna valamit, elnyílás és bezáródás között. Pál a fiú vállára teszi a kezét. Tenyere egy pillanatra érzi a test közönyét, de anélkül, hogy a fiú megmozdulna, vagy az ellenkezés bármilyen jelét mutatná, a válláról lehullik, mintha lelökték volna, Pál keze. „Most már nem kell, nem lehet. Most, most már teljesen átadtam magam!” – suttogja Pál, és erősen megragadja a fiú kezét. A kéz a kezében marad. „Köszönöm, hogy eljöttél. Vezess. Vezess akárhová, vagy akárhová kísérj. Most. Most már nem félek. Eddig is magamtól, nem tőled féltem. Attól féltem, hogy oda megyek, ahová nem szabad. De most már szabad vagyok, szabadnak érzem magam, akárhová vezetsz. Köszönöm, hogy megszabadítottál. Köszönöm, hogy engedted, hogy elég alázatos legyek. Most már semmit nem akarok magam eldönteni, hiszen most már tudom, hogy magam nem dönthetek semmiben.” Hallja a saját hangját, mintha magában kiáltozna Pál, de közben érzi kezében a közönyös kezet, de hiába közönyös, a kéz izzad a kezében. „Gőgös voltam. Azt hittem, ha magam alakítom a rendet, ez megóv. Azt hittem, ha más rendjébe feledkezem, az megóv. Gőgös voltam, az emberi rendről azt hittem, hogy Isten rendje ez. Most már tudom. Gőgös voltam, de most már tudom, hogy minden pillanatban szét kell választani. Azt hittem, féltem, remegtem, mert gőgös voltam, azt hittem, hogy benned, veled talán a Sátán kísértett meg. Most már nem érdekel. Most már tudom, hogy egyszer és mindenkorra nem lehet szétválasztani őket, mert mindig itt élnek, bennem. És minden pillanatban szét kell választani. De most már engedem, hogy vezess. Nem félek. Kérlek, kísérj, vezess. Most már azt kérem, ha akarnak, tépjenek szét! hagyom magam. Megyek.” A fiú kihúzza tenyere szorításából a kezét, s azzal a kézzel, amelyen a két tenyér izzadása összefolyt, megtörli izzadó homlokát. „Látod” – mondja halkan –, „amikor hozzád küldött a hang, pedig soha nem láttalak, soha nem ismertem a neved, akkor, amikor azt mondta, menj Pálhoz! még semmit nem gondoltam, csak elindultam, és azt hittem, hogy te, aki tanultál, bizonyára okosabb vagy Isten dolgaiban, mint én lehetek, én is félni kezdtem, attól féltem, amitől mindenki fél, hogy hátha nem Isten vezet, ha hozzád megyek, hanem benned a Sátán jelenítette meg magát, s most esek a csapdába, amit nékem állított, mert én is ember vagyok, ha tanultál is, éppen olyan vagyok, mint te, mert én is attól féltem, hogy talán a Sátán küldöttét vezetem, ha előtted megyek.” Nézik egymást. A fiú tiszta szemében mintha önnön gyanakvásának képtelenségét, mintha saját tisztaságát nézné Pál. Olyan tisztaságot, amit magában még nem érzett soha, de tudta, hogy lennie kell, azért törekedett felé. De a tisztaság sem könnyű, mert teljes kiszolgáltatottság. Mint a lila testű csigák egy verem nyirkos oldalfalán. „Ettől féltél te is?” – kérdezi, mintha magától kérdezné Pál. A fiú felnevet. „Igen.” És a fiú nevetése olyan ingerlő, hogy maga is nevetni kezd. Saját ostobaságán. Saját kiszolgáltatott tisztaságán. S miközben nevet, s a fiú nevetését hallja, mint verem oldalfalán a meztelen, lilatestű csigák, a félelem. Hogy önmaga nem engedte megnyílni önmaga előtt az utat. „Ettől féltél te is?” – kérdezi nevetéstől fuldokolva a fiú. „Igen” – hallja Pál a nevetéstől alig kinyögni tudott válaszát. S a két nevetés, maga sem veszi észre, hogy nevetés közben lehunyta a szemét, összefonódik a két nevetés. S mintha nevetésüket visszaverné a félhomályos folyosó a cellák előtt, s Illés a fényben áll, és csodálkozva nézi őt. „Ó, én ostoba! Ostoba!” – kiáltja Pál a nevetések között. – „Ó, én ostoba!” – hallja Pál a saját kiáltásait. Tudja, hogy abba kéne hagynia ezt a nevetést, mert ha így nevet, akkor talán mégsem tiszta, akkor talán mégis valami zavaros mélybe bonyolódott, akkor talán mégis a verem mélyén, de éppen ezért nem tudja abbahagyni ezt a nevetést, hagyni akarja, most már mindegy, vigye ez az erő? csak megkapaszkodni valamiben! vagy a földre lehullani, és a földön bukfencet vetne a test. Csak a levegőt tapintja maga körül, és nevetve kering, talpa alatt érzi a nedves füvet, de úgy nevet, hogy lába már nem tudja tartani, mint a vak kering a saját nevetése körül, saját nevetése ellen, saját nevetésében kering; aztán hirtelen ki kell nyitnia a szemét. A füzes fényei. És a földön ül. Csend van. Mintha nem is nevetett volna senki sem. Se ő, se a fiú. A fiú fölötte áll, őt nézi, arca komoly, ajka, mint máskor, mintha éppen mondott volna valamit, vagy mondani akarna, éppen elnyílás és bezáródás között a két ajak. „Most imádkozz!” – mozdul a fiú ajka, és Pálban a félelem mozdul, mint az első harangszóra szokott; de akkor mégsem, nem szűnt meg mégsem egészen az, ami volt; ám int a fiú, hogy maradjon úgy. „Maradj így!” – mondja csendesen a fiú. – „Csak húzd magad alá a lábadat, miként a törökök teszik. Nyugodtan. Ettől ne félj.” Még valami van, ami ellenkezik, de a hang olyan jóságosan és lágyan rendelkezik a mozdulatai fölött; maga alá húzza a lábát, miként a törökök teszik. „Úgy! És engedd a karodat lazán az öledbe. És ne, ne hunyd be a szemed! Sőt! Nézz! Nyisd ki egészen a szemed! Úgy nézd, amit éppen nézel, de nézésre semmit ki ne válassz, csak éppen amire ráakadt tekinteted, úgy nézd, hogy egyre világosabban lássad egészen addig, amíg minden amúgy is elsötétedik.” Egy fényes levél alatt piros szamócaszem. Vágya támad letépni, megenni, de ahogy nézi, elmúlik a vágy. „Vagy minden teljesen kivilágosodik. Előre nem tudhatod. És arra várj, hogy nyíljon ki az első szóra a szád. De ne akard szóra mozdítani. Mert nem azt kell mondanod, amit te tudsz, mert amit te tudsz, az semmit nem ér. Csak amit nem tudsz, az ér valamit. Ezért ne szólj, csak engedd a szádon a szavakat kijönni. Azokat a szavakat, amelyek még nem érintették az értelmedet. S amikor már elhagytak ezek az értelem nélküli szavak, akkor figyelj, de figyelni erre se akarj. Ez a fontos. Külön ne figyelj, ne vigyázz semmire. Csak arra ügyelj figyelmetlenül, hogy aki te vagy, az ne legyél te.” A levélen a barázdák, s a piros szamóca oldalán fényes kis magok. „Honnan tudod ezt, ki tanított?” – hallja Pál, hogy a hangja ezt kérdezi, s a szája becsukódik a hang után, érzi Pál. „Még mindig bizalmatlankodol? Engem nem tanított senki sem. És nem is tudom, hogy mondom, csak ha már kimondtam, de akkor sem értem meg egészen saját magam. Mert aki én vagyok, nem én vagyok.” Mintha ez az utolsó hangzás elúszna a zöld levél fölött, árnyékot vetne és elsötétítené. Pál érzi, hogy itt van, de valahogy magán belül lebeg az elhangzott szavakban a zöld levél, a szamócaszem körül, árnyék. Olyan fényes lesz a levél, mintha nem tükrözné, de ő bocsátaná ki a fényt. Vakít. „Ha tévedsz. Ha mész és eltévedsz. Ha mész és eltévedsz és az úton kígyóval találkozol. Ha mész és eltévedsz és az úton kígyóval találkozol, akkor ne taposd el a fejét. Ne a kígyóra, a tévedésre figyelj. Ha eltévedsz, keress egy patakot, kövesd a patak folyását, és biztos lehetsz, hogy valahol egy folyóba ömlik a patak. És ha megtaláltad a folyót, kövesd a folyó folyását, mert biztos lehetsz, hogy a folyó folyása a tenger felé vezet. És ahol a tengerbe ömlik a folyó, ott jó embereket találsz, hajósokat, akik általvisznek a tengeren.” Értelmét nem érintik, pedig érzi a saját száját becsukódni Pál az elhangzott szavak után. Szeme előtt fénylik a fény. S úgy szívódnak fel a szavak ebben a fényben, mintha erőtlen árnyékok lennének csak. Aztán hirtelen érzi, hogy a földön ül, és ettől megérti, milyen különösen szép és könnyű volt az imént. De a szavak már eltűntek valahol, mintha kitisztították volna a fejét, anélkül, hogy értelmét érintették volna ezek a szavak. Csak a tisztaság! ami ettől a tisztogatástól lett. Fel kell állnia, és menni, tovább. És akkor a távolból a harang. Először csak a kisharang. Feláll és az ösvényen elindul, tovább. Hallja a fiú lépteit a háta mögött, és a saját lépteinek csattogása, mintha meg sem álltak volna, mintha ki tudja mióta itt lépdelnének valahová, tovább. És a kisharang csengettyűzésében megjelenik a nagyharang zendülése, de olyan távolból, mint gyerekkorának harangozásai, ha gombáért az erdőre ment. Tudja, nona, de lehet, hogy már vecsernye, hiszen a fák között nagyon alacsonyan áll a nap. Ahol a szarvasok futottak, a tisztáson meghajlott a fű, és letört szárú margaréták. A szarvasok csapása az ösvényt keresztezi. A sűrűbe! Mintha választani kéne a két út között. S most már mindhárom harang. Megáll. „Elfáradtál volna? Megpihenjünk?” – kérdezi a fiú hangja a háta mögött. „Nem. Nem fáradtam el, csak eszembe jutott, hogy minden, ami páros, tisztátalan. Ezért ha két út között kellene választanod, soha ne válassz, hanem várj, amíg megnyílik a harmadik” – mondja Pál. „De hiszen itt nincsen se két, se három út. Az ösvény vezet. Ez itt csak a szarvasok csapása volt. Nézd, a füvek felállnak megint!” – a fiú a csapásra mutat, s látni, ahogy lassan emelkednek a füvek; csak a derékba tört margaréták mutatják, hogy itt a szarvasok futása volt. „Most már nem vezetlek, nem kísérlek. Ahová kell, eljutsz magad. Az ösvény vezet. S ha megérkeztél, akkor engem keress!” Pál hirtelen elbizonytalanodik. A fiú homlokát nézi, a nyakát, az ajka fölött a kis izzadtságcseppeket. Mindez olyan valódinak látszik, mégis, megint attól kell félnie, hogy elveszíti, eltűnik. Megérintené, hogy megbizonyosodjon. „Ne menj el! És ha elvesztelek, kit keressek? Nem tudom a neved. Van neved? Tudod mire gondoltam? Olyan meleg van, fürödjünk meg inkább a patakban. Cseréljünk ruhát! Ha elmész, ne menj el, mert egyedül nem érek el sehová. Vagy legalább mondd meg a neved. Van neved?” A fiú felnevet. „Mindenki úgy szólíthat engem, ahogy jól esik neki. Nincs nevem. Miért cseréljünk ruhát?” Pál nyújtja a kezét. „Gyere. Én adok nevet neked.” A fiú mintha észre sem venné a feléje nyújtott kezet. De érzi Pál, ez nem visszautasítás. Minden, amit csinálni fog, a legjobb, amit tehet. Mégis a harmadik út. Megfogja a csuhája alsó szegélyét, s egyetlen rántással, ahogy esténként a cellájában teszi, ha nagyon nagy a meleg, kibújik belőle. A ruha a füvön. Meztelenül indul a patak felé. Bár valami bizonytalanságot érez a mezítelensége miatt; mintha meztelenségében mégis lenne valami, ami nem tiszta teljesen, nem teljesen jó; de izzadt bőrén a forró délutáni levegő kellemesen végigsimít. A hátán érzi a fiú tekintetét. Csontos hátán a korbács még be sem hegedt csíkjai. A patak áradásai mély medret vájtak; bokrokba kapaszkodva kell leereszkednie. Meredek. Az árnyékban csúszós az agyag. Talpával érinti a vizet. A sodrás a bőrön hűvösen végigsimít. Lába dagadt, s a sebeket csípi a víz. Térdig gázol, s testén érezve a tekintetet, alámerül. A hátán a víz a korbácsütéseket; mintha minden ütést látna maga előtt. De jó. S jó a víz sötétje, s jó lenne örökre itt maradni, de amikor elfogy a levegő, mégis föl kell merülnie. Kinyitja a szemét. A fiú fenn a parton meztelen. Vékony testén mintha átsütne a nap. Ő is bokrokba kapaszkodik, de a lába valahogyan megakad, az ágat ügyetlenül elengedi, s egyensúlyát elveszítve fenekén csúszik a meredek parton be a patakba. Amikor felbukik a vízből, prüszkölve nevet. De Pál most nem nevet vele. Tenyerét a fiú nyakára teszi. „Gyere. Alámerítelek. Végy levegőt.” A fiú mély lélegzetet vesz, és Pál a víz alá nyomja a fejét. A nyak elernyed a tenyere alatt, s érzi, tudja Pál, ha most nem engedné, ha most erős lenne, akkor megfojthatná, a hatalmába került! s nehéz, hogy ne éljen ezzel a hatalommal, egyre lejjebb nyomja a fiú testét a víz alá. Ha megfojtaná, megmenekülhetne tőle, megszabadulhatna, s nem kísérné, nem vezetné többé soha, senki sem. De a fiú, a nyak, a test rángatózni kezd a víz alatt, s Pál elég bizonytalan, s a levegőért vergődő test biztosabb. Prüszkölve, nevetve rántja ki a kéz alól a fejét; de rögtön elkapja Pál nyakát, és ez olyan váratlan, hogy most Pál kerül a víz alá, most ő küszködik, de érzi, hogy a harc már nem komoly, a fiú tenyere a nyakán már nem gondolja komolyan, s egy rugaszkodással, karcsapással kiszabadítja magát, s egy újabb rugaszkodással a fiú mögé kerül, s közben hallja a nevetéseket, a prüszköléseket és fújtatásokat, mintha halak siklanának, kergetőznének a víz alatt, de megint menekülnie kell, mert a fiú most a víz alatt eltűnik, s a lábát kapta el, ő is a víz alá bukik, és sikerül magát kiszabadítania, de tovább menekül, nem dugja ki a vízből a fejét, a tüdejében még van elég levegő, hagyja, hogy a víz sodorja, s kezével a medret tapogatja maga alatt, egészen a meder aljára süllyed, s érzi a hasán a kavicsok súrolásait, aztán hirtelen a víz színére veti magát, majd lélegzetet véve megint alámerül, s megint, mintha csak egy hal lenne, vagy kő, amit a víz sodor, dobál. Mintha felpuffadt hullát sodorna a víz. A csontos háton a korbácsütések csíkjai körül felfoszlott bőrdarabkákat sodor a víz. Mintha saját magát látná így, de a saját hátát még nem látta soha. Szeretne felébredni, de úgy érzi, mintha ébren lenne már. Sötétben. Csendben. Tapogatna maga körül, de a karját nem meri kinyújtani, mert fél, a tenyere rögtön eléri, megtapintja a cella falát. De levegő. Langyos éj. És a tenyere alatt síkos, éles füvek. Egy rostos szár. A fehér margaréták a tisztáson. A szarvascsapás. Felül. Tenyerével testét tapintja, és a vászonszövet kis gubancai. De a ruhát mikor vette fel újra magára? Vagy nem is volt meztelen? Kövesd a patak folyását. Az ösvényen, ha kígyóval találkozol. Nem tudni, milyen messze, de nem nagyon közel, úgy látszik, nem nagyon közel, sötét árnyak, mintha a valódi sötétség, bár itt is sötét, de a valódi sötétség ott kezdődik csak. Vagy csak a fák. A pokol kapujában. Mert a fák fölött tisztán világít a hold. És ott a sötétségben felsóhajt egy kuvik, majd megint teljes lesz a csend. De nem, mert tücskök cirpelnek azért. És fölötte, ahol a hold udvara nem halványíthatja el fényüket, az égen csillagok. Akkor mégis itt vagyok, gondolja Pál. Lassan, vigyázva, ne üssön zajt, felemelkedik. A tisztás közepén. De mindenütt csak a magas fű. A fiút nem látja sehol. Vagy a fák mögött? Vagy mégis álom? de ha álom lett volna, akkor mikor kezdődött el? Mélyen mosott medrében csillog a patak, s mintha valóban ott úszna az a hulla a vízen. Néhány lépés a patakmeder felé. De csak a víz. Medrében halkan lotyog. És amit sötétségnek, a valódi sötétség kezdetének hitt, az csak a füzes. A füzek árnyai a tisztás körül. A tenger, gondolja Pál, de hogyan lehet, amikor a tengert még nem láttam sosem. A patak, a folyó a tengerhez vezet. Ha kígyóval találkozol. Akkor mégis kígyóval találkoztam, de nem taposhattam össze a fejét. Akkor ki vezet? Akkor már nincs visszafordulás. Miért hallgatsz így, Istenem? S mintha csak kérdéseire felelne, a sűrű árnyak csöndjét valami távoli, ritmikus dobaj veri fel, megint felsóhajt a kuvik, és a dobogás erősödik és közeledik, és már az erdő recsegése és ropogása és az ágak csapódása közeleg. Pál az ösvényen futni kezd. A holdfény kiszolgáltatja futását. De nem tud vissza nem nézni, pedig mindig megbotlik, de fut, pedig gyorsabban kéne, mert teljesen védtelen a tisztáson itt, és a patak partjára ér a dobogás, lovasok ugratják át a patakot, hosszú lándzsájuk előremered, páncéljuk megcsillan, s ott vágtatnak a tisztáson át, ahol a szarvasok futottak, mintha az eltűnt szarvasok nyomán vágtatnának tovább, s eltűnnek recsegve, dobogva a sűrűben, és Pál az ösvényen fut. Még hallja a távolodó dobogást, de saját lépteinek csattogása már hangosabb.
Hajnalodik. Ritkul a sötét. A füzes is ritkul. Fenn van a hold, még világít. De mintha az égboltnak lenne már saját fénye is. Pál suhan, fut, repül. Repülnek, suhannak, futnak a fák kék árnyai. Már érzi, a füzesből hamarosan kiér. Még mindent beborít a sötét. De már érzi. A lábak az ösvényt felzabálják, és az ösvény mégis itt van előtte, itt marad érintetlenül. Vége nincs. A lépések gyors üteme a csontjaiban. Izzadságának csorgásában a futás. A háta mögött is fut valaki, úgy hallja. Hátrafordul, de csak a saját talpának csattanásai, csak a sötét kutatásába belefáradt szem tévedései, hiába kapkodja a fejét. Mellette is fut valaki. Ha balra pillant, akkor a jobbkezének, ha jobbra pillant, akkor a balkezének oldalán. Nincs senki sem. Gondolatai is a futás ütemére. Valaki, ahogy a lépés dobban, állandóan beszél. A csontoknak fáj a futás, az izzadás csípi a bőrt, amelyen lecsurog, és felhorzsolja a durva vászon, de mégis kellemes fájdalom. A fáradtságnak – ami immár fáradhatatlanság – ez az öntudatlansága jó. Jó érezni a futás sebességének szelét. A test tehetetlenségének súlyát, ahogy a súlytalan belső beszéd a futásba viszi. Minden lépésnél újra. Vége, nincs. Előre az egyik lábat, utána a másikat. De nem az én akaratomból. Semmi az én akaratomból nem lehet. Szabadságodat akkor nyerem el, ha minden úgy történik, hogy közben én semmit nem teszek; amit teszek, arról nem tudok; amiről tudok, azt nem én teszem; nem tudom a következő pillanatot. Nem tudom, nem érdekel, miért és hová. Csak kiszámíthatatlanságod része vagyok, aki hagyja magát nem kiszámítani. Beszélsz velem és ezért beszélek veled, de nem azért, mert beszélni akarok, csak azért, mert nem tudok megszabadulni attól, hogy veled beszélek, mert megszabadulni sem akarok. Már nem érzem a bűneim, s ezért nem érzem magam, s bűnösnek ezért találsz, a legnagyobb bűnöm ez, hogy nem érzem bűneimet. Mélyebben érzem ebben bűnösségemet, mint amikor bűnösnek hittem magam, s minden kicsinységet meg akartam vallani. A kis bűnök csak elfedik azt, ami a legnagyobb. Hogy nem tudom bűnösnek hinni magam, hanem egyenlőnek veled. Vele. Bűntelennek. Pedig nem az a bűn, ha valamit nem jól teszek, hanem az, hogy vagyok. Ez jóvátehetetlen. Ez. De ha érzem ezt, akkor mégis érzem. Magam. Ha magam érzem magamat, akkor mégsem te érzékeltetsz engem magammal, akkor nem érezhetlek téged, akkor nem te érzékeltetsz engem magadnak, akkor talán nem is te vezetsz. Istenem! Nem bírom! Korlátoltságaim kiáltásai magamban, hiszen bírom. Ritkul a füzes, és a fűzfák kék árnyékai is ritkulni látszanak. Pedig még fenn van a hold, csak mintha az égboltnak lenne már saját fénye is. Mintha az égbolt fénye tompította volna az árnyékok sötétjét. De még teljes a sötét. S az ösvény ennek a bizonytalan sötétnek a puhaságába vezet. Már nincsenek fák, s nincsenek árnyékok sem. Az ösvény kanyarodik. Minden lépés felzabál az ösvényből annyit, amennyi egy lépés lehet, de még minden lépés ott van előtte. Hallja saját fújtatását, lélegzetvételét, de mintha más lélegezne, előtte vagy mögötte vagy az oldalán, valaki, aki ebben a csaknem derengő sötétben helyette fut. Akit lát. Aki ő. Aki más. Aki valaki. Valaminek már történnie kell. Pedig tudhatná, hogy semmi nem történhet, csak az történt, ami megtörtént, s nemsokára hallania kéne az első harangozást, és a sötét folyosón matutinára vonulnak a testvérek, hallania kell, mert nem távolodhatott még olyan messzire, hogy ne hallaná, de csak a léptek csattogása, ez a fáradhatatlan fáradtság, ami viszi, ami jó, mert nem akarja tudni a következő pillanatot, csak átadná magát, csak beléfut, tudatlanul és öntudatlanul éli át, és ez olyan jó, olyan jó, amit nem érzett, de amiről mégis tudott, hogy ilyen jónak és szabadnak lennie kell, de amit bármikor elveszthet, mert valami mindig történik, valaminek mindig történnie kell. Hacsak ez már nem a halál. S ő a saját halálában fut, egy sötét mezőn, de még a hold, de még a mező semmijének bizonytalan körvonalai, s a futás a halál. És amint fejét felemeli, hogy lássa a lépteket és az ösvényt, és az ösvényen futni önmagát, a valakit, aki ő; amint a fejét felemeli, mintha a távolban az ösvényen egy árny állna ott, vagy nem áll, hanem fut felé, vagy az árny közeleg lassan, lebegve, alig érintve talajt, s ő fut, csattogva felé, vagy nincs is árny. De ott van. Mintha ember figurája lenne. Emberi lény. S jön felé, vagy ő közeledik felé. Meg kell állnia. De nem tud megállni. Meg kéne állnia, hogy jobban szemügyre vegye a közeledőt. De csattognak tovább a léptei. Vagy az ösvényről kéne letérnie, hogy ne, ne találkozzanak, hogy ne történjen meg az, aminek meg kell történnie; mert miért éppen az ösvényen fut, amikor futhatna bármely más irányba is? de ha nem az ösvényen futna, bármely más irányban nem ugyanaz történhetne-e? De az ösvényen fut tovább, s lassan közeledik az ösvényen az árny. De a léptek mintha hiába zabálnák a távolságot is, nem közeleg olyan gyorsan, amilyen gyorsan a távolság fogy árny és árny között. Mert neki én is árny vagyok. Még kikerülhető. De érzi, hogy a léptek üteme, a saját lépteinek üteme megváltozik. Kikerülhetetlen. Lassul. Már nem futás. Pál megy az ösvényen az árny felé. S az árny jön felé. Tudja ki lesz, kinek kell lennie. És fél. Letérdelne, de nem térdel le, mert a térdelés nem más, mint bevallott félelem. Félelem attól, hogy nem tehetem azt, amit te, Uram, tenni akarsz velem. A térdelés, akárhol, bűn ellened, a gőg legnagyobb bűne, amit ember ellened elkövethet. Letérdelni félelemben nem szabad. Add át teljesen, ha átadtad, ne vigyázd magad! Már csak egy karnyújtásnyira, de sem ő nem áll meg, sem a fiú. És egymást átölelik, és egymásban mennek tovább. Pál nem a testén, hanem a testében érzi, amit a fiú Pálként a testében, a testén érez. Tudja Pál, ha ember lenne a fiú, s ha e pillanatban én is ember lennék, akkor most harapnia, csókolnia kéne, ahogy a párosban egymáséi leszünk, de ebben az ölelésben nincs szükség erre, mert nincsen külön test, úgy olvadt át a bőrön a szellem, a csont, a hús, s járja át egyik a másikat, s közben mennek, előre, tovább. S amilyen váratlanul kezdődött, olyan váratlanul vége van, mintha semmi nem is történt volna, és az ösvényen megy előtte a fiú, mintha az ő testéből lépett volna ki, egy lépésnyit előre, s most megint előtte megy, és ő megy az ösvényen a fiú után. Csak nem dél van éppen, hanem éppenség a hajnal előtti pillanat. Még fenn van a hold, de az égboltnak már saját fénye van. Ez már a holnap. Megszabadulva tegnapomtól. Előbb csak egy gémeskút, hosszú itatóvályúval. Pál egy pillanatra megáll, s a kút vizébe lenéz, de sötét van, nem lát visszacsillogást, s nem látja, hogy a kút vizén döglött varjú lebeg. Aztán valami épület körvonalai, nádtető. De ahogy közelednek, látszik, hogy nem épület, csak nyitott karám. Az ösvény egyenesen odavezet. A karám tágas, a tető védelmében emberek fekszenek a kihamvadt tűz körül. Alszanak. Egymásba, önmagukba gabalyodott rongycsomók. „Ők hívtak!” – mondja a fiú. Pál nézi az alvókat, a kövekkel körülrakott, kihűlt tűzhelyet. „Addig aludj, biztosan elfáradtál, aludj te is! Én is álmos vagyok. Feküdj le, aludj” – mondja a fiú. S Pál valóban fáradtságot érez, a földre ereszkedik az alvóktól nem messzire, látja még, ahogy a fiú az emberhalmot megkerüli, akárha egymás mellé hányt hullákat kerülne, helyet keres magának, s lefekszik ő is, aztán kezével befedi arcát Pál, s hallja a távoli harangozást. Gyerekkorának távoli harangozásait, amikor gombászni a többiekkel az erdőre ment, matutinum, vonulnak a testvérek árnyai, Illés a cella fényében áll, de valami történik vele, valami, amitől hirtelen eltűnik, s csak a fény marad; a cellában a fény magára marad, s csak a kisharang utolsó ütései hallhatók, amikor sikítani kezd valaki, és kitartó és egyenletes hangon sikít, de nem sikítás, inkább ordítás, és Pál felkapja a fejét. A karám nádteteje alatt. Már dereng. Testén, ruháján a hajnal hűvössége. A kővel körülrakott, kihamvadt tűz. A tüzet, a tüzet meg kell gyújtani! Az ordításra mozgolódó rongycsomók, emberformák, ijedt, csodálkozó tekintetek, s az egyhangú, kitartó ordítás, amely egy alvó száján. S Pál, látván az ordító szájat, megnyugszik, mégsem ő ordított, nem ő sikít. Felugrik, és a hang irányában indul az álomból tápászkodók között. Egy kéz a bokájába markol, de ő megy tovább, egy testet meg kell kerülnie, aztán egy ijedt gyerektekintet, de látja az ordító szájat, még mindig alvó, önmagába görbedt, rángatózó test, közvetlenül a kihamvadt tűz közelében. Egy férfi ordít így, már nem fiatal, de még nem öreg, csupasz, durva arc. Pál az archoz hajol, tenyerébe fogja az arcot, s elnémul, de tátva marad a száj, lassan a szem kinyílik, de látni a tekintet homályán, hogy nem azt látja, amit látnia kell, hanem abban a borzadályban úszik még, ahol ordítani kellett. Pál megrázza az arcot, elengedi, átnyalábolja a férfit a válla alatt. „Ébredj, Péter, ébredj! Ébredj, Péter!” – ordítja Pál. De a testet hiába rázza, petyhüdten és tehetetlenül csüng az ölelésben, s a tekintet még messzi úszik, de hirtelen a Pál arcán, szemén megállapodik, mintha látná, most már látná, amit látnia kell; hidegfényű kék szeme. „Te ki vagy?” – kérdezi a férfi rekedten. „Pál vagyok.” „És honnan tudod te az én nevem? Még nem láttalak soha!” – mondja a férfi. „Tudom a neved!” – mondja Pál. A férfi elfedi a szemét, majd körülnéz, óvatosan. Látnia kell a többieket, az ismerős arcokat, ruhákat, rongyokat, amint itt állnak előtte, s ijedten és csodálkozva nézik, csak ezt a csuhást nem látta még, ezt, aki az ő nevét nem tudni honnan tudhatja, csak ezt nem ismeri. „Akkor én most hol vagyok? Felelj. Meghaltam? Meghaltam már?” „Nem haltál meg, Péter, hanem élsz!” – mondja Pál. „De akkor honnan tudod a nevem?” „Tudom a neved” – mondja Pál. A férfi ismét eltakarná az arcát, eltorzulnak a vonásai és ismét ordít, de ez már éber ordítás, rövid, de még áthatóbb, aztán sírni kezd. „Ha meghaltál volna, Péter, akkor is új életre születtél, csak be kell vallanod, meg kell vallanod bűneidet. Az életed bűn, Péter. Élsz!” – mondja Pál csendesen. A vékony lány, aki a férfi oldalán feküdt, testével takarja el Pál elől a síró arcot. S az idegenek rámerednek Pálra, mintha félnének tőle, de mintha várnának tőle valamit. És a fiút nem látja köztük és sehol, hiába kutat a szemek között Pál tekintete. És a szemek, amint követik minden mozdulatát: a kíváncsian álmos, a félig beragadt, a gyerekszem, a vak üreg a szem helyén, a fekete gyűlölködő, a tiszta kék, a merev, a meleg, a barna pontocskákkal pettyezett macskaszem, s a szemekből érzi Pál, most, most valaminek történnie kell; ha nincs is itt, mégis itt van vele; mégis Isten Angyala, mert ha nincs is itt a szeme a szemek között, mintha a levegő lenne nagy, kitárt tekintete. Hallja Pál, hogy beszél, és semmit nem kell tennie, csak a száját engednie; a szónak a száját átengednie, s hallja a saját hangját, beszél. „Ne takard el a sírót előlem. Péter meghalt.” „Nem. Nem! Nem halt meg!” – ordítja a férfi, akit Pál Péternek nevez. „Péter meghalt. Most egy új életre kelt Péter sír, ordít, még mindig védekezik. Ha sír, ez nem szégyene. Lelkét fogják kitisztítani könnyei. Csak sírjatok! Aztán majd bevallja bűneit. Ne félj, Péter, nem nekünk és nem az Atyának kell bűneidet bevallanod. Az Atya tudja őket, mi pedig, bűnösök, hiába halljuk, nem ítélkezhetünk. Magadnak vallod be, hogy tisztán álljon előtted, hogy egy légy vele, s tőle szabadulni tudj. Kérlek Péter, távolodj el tőlünk vétkesektől. Légy méltó a kegyelemre, amire az Atya ma téged kiválasztott. Mert bizony mondom néktek, hogy el kell indulnunk! El kell indulnunk, mert mennünk kell. Mennünk kell, el innen, valahová, mert ennek a világnak meg vannak számlálva napjai. Meg vannak számlálva napjai, mert hamarosan elközeleg az óra. Eljön az óra, mert közeleg a végítélet, amit a próféták és apostolok is megjósoltak. És ezen az órán vétkesnek ne találtass, mert akkor jaj neked! Ezért mondom néked, Péter, kelj föl és menj!” A hajnali csendben, mint távoli kutyavonítást, csak a férfi sírását hallani. És a körülöttük állók lélegzetvételét, sóhajait. A vékony lány gyűlölettel nézi Pált, de közben védőn öleli át a sírót vékony karjaival. „Miért bántod? Csak rosszat álmodott!” Pál nem válaszol, mert száját válaszra nem nyitották. A kislány teste együtt reszket a férfi reszkető testével. Mivel válasz nem jön, még magasabbra emeli hangját a lány. „Nem látod, te szegény barom, hogy akit föl akarsz költeni, annak a lába olyan béna, hogy egyedül mozdulnia sem lehet!” – és vörösre égett kis arcán boszorkányvigyor nyílik a hézagos fogak között. „Mi húzzuk téli szánon az öcsémmel, még most, nyáron is!” És nevet. „Istennek szegény barma vagy te is, húgom. Mártának hívnak, ugye? Pétert engedd! Péter járni fog!” – mondja Pál csendesen. – „Kelj föl, Péter, és menj! Menj, mert indulni kell!” A lány a férfit meglepetten elengedi. Péter az arcát felfedi. Bambán maga elé mered. Már nem sír. Tenyerét a földre helyezi. Figyeli magát, hogy a lehetetlen megtörténhet-e. Csak a szája széle reszket. Megpróbálkozik. „Egy imádság van” – mondja Pál csendesen. – „Ismeritek. Csak ez az egy imádság van, ha az Atyával beszélsz. A többi az ördög sugallatára került a szádra, mert emberi fej találmánya. Papok és szerzetesek!” „Te is szerzetes vagy!” – mondja valaki a háta mögött, de Pál mintha nem is hallaná. „Az egy imádság, amit a szádra vehetsz, ha az Atyával beszélsz, az az imádság, amelyet az Atya Fia mondott, amikor tanítványait tanítani a hegyre ment, és azt mondta, így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” És mondják vele a többiek. De Péter közben magára figyel. A lehetetlenségre figyel, ami a testében mégis lehetőséggé válva van jelen. A lábat maga alá kellene húznia, csak így tudna, mert a kezére támaszkodva felállni nem lehet. És nem segít, nem segíthet senki sem. Márta sem segít. Most már talán soha nem kell elszenvednie a segítség megaláztatásait. A téli szánt, amint a Miklós fiú és testvérnénje, Márta, nyári utakon rángatják őt, mint terhet, maguk után. De a lába hajlíthatatlanul merev. Szája reszket, foga összekoccan. Akkor nem, mégsem sikerülhet. De mintha kész lenne a láb mégis hajlani. Vagy csak emlék lenne róla, hogy a láb kész volt valaha hajlani? Ha akart, a földről könnyedén fölállt. Lóra! „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket. Ahogy mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” „Valljátok meg bűneiteket!” – kiáltja Pál, és hallja Péter, hogy a saját hangja válaszol. „Uram, nagy az én vétkem!” – hallja saját hangját Péter, és látja, hogy a merev láb, amely hajlani eddig hajlandó nem volt, most mégis hajlíthatóvá válik, igen! mozog. Péter látja, és látják a többiek, hogy szépen, lassan maga alá húzza a lábát, s már nem merev, és a meglepetéstől mindenki sikítani, kiáltani akar, de Pál, érezvén az elszabadulni kész hangokat, maga kiált: „Imádkozzatok!” És imádkoznak tovább. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” És Péter érzi a földön, érzi maga alatt a ruganyos, hajlítható lábait, s érzi azt a bármikor, akaratától független pillanatot, amikor a lábára felállhat. „Uram, nagy az én vétkem!” – csak ezt kell, állandóan csak ezt kell kimondania, s imádkoznak a többiek; csak egy asszony kiabál, az asszony, akinek szeme helyén vak üreg. „Mi történt? Mi történik? Feleljetek!” És ingatja a fejét, és kutat a levegőben a válasz után, vakon, s kezével a levegőbe markolász, aztán a mellette álló karját sikerül végre elkapnia. „Mi történt? Mi történik? Válaszolj!” De akinek felelnie kéne, aki felelni szeretne, akinek a karját szorítja, asszony az is, egy hajdanvolt selyemruha rongyaiban, az az asszony nem tud válaszolni a vak kérdéseire, csak tátog, sziszeg, karját igyekszik kiszabadítani, nem tud válaszolni, mert néma, pedig azt hitte már, azért próbálkozik hangokat képezni, mert azt hitte, ha Péter a lábát maga alá húzza, ha nemsokára újra járni tud, akkor csoda történt, és akkor majd ő is beszélhet újra, mert vele is megtörténhet a csoda, de vele semmi nem történik, csak sziszeg. És imádkoznak a többiek. És a vak sem rángatja tovább. Ő is mondja az imát. És Péter feláll. Az ima egy pillantásnyi időre megakad, de Pál továbbvezeti a hangokat. És Péter elindul. Az első lépések még bizonytalanul, félő, hogy elesik, de megy, de olyan bizonytalanul, hogy Márta a nyomába lép, ijedten, várja, hogy mikor esik el, s a súlyos férfit vékony karjával mikor kell felfognia, ne üsse össze magát, mint máskor is, amikor elhatározta, már máskor is elhatározta, hogy járni fog, de soha nem sikerült, egyetlen lépésre sem futotta az akaratából, s a vége mindig egy ügyetlen zuhanás, zuhanás Márta vékony karjaiba, és aztán együtt zuhantak a földre, de a kislány, hiába súlyos a férfi, tulajdonképpen szerette ezt, de Péter most megy, egyre gyorsabban jár, vakon, nem tudja hová, a mezőn, egyenesen előre, de akármerre indult volna el, mindenütt egyenesen előre lett volna csak, és Márta szalad, most már szaladnia kell, és kettőjük után megy Pál, és utánuk jönnek a többiek, és mennek. És hangosan és újra és újra elölről kezdve mondják az imát. Teljes pompájában a nyári hajnal az imához felragyog. Még halványan fenn van a hold, de vöröslik már a nap az égbolt peremén, és rózsaszínben fénylenek a füvek. És a pacsirták már énekelve felhúznak a mező fölé. És mennek. „Nagy az én vétkem Uram!” – megy Péter a többiek előtt, és mondja hangosan, és Márta fut utána, és Márta után Pál siet, és utánuk a többiek. – „Nem tudom mikor, miért és hogyan. Uram, nem tudom, hogy mikor, miért és hogyan. Az apám eladott két aranyért és elég jó árat kapott és férfinak neveltek és nekem embert gyilkolni annyi csak, mint egy védtelen buta tyúkot ölni meg. Éjjel gyilkoltam Uram. Könnyű az éj sötétjében embert gyilkolni Uram. Miért éreznék gyűlöletet Uram? Én szerettem, szerettem hallani a pengét a bordák között a húsban Uram, nekem ez nem volt semmi sem, de miért zavart volna a gyilkolás, ha téged sem zavart Uram? Miért engedted a kezem? Azért engedted, hogy később aztán szörnyű módon büntess ezért? Vagy jól esett neked is a gyilkolás? Hogy az én kezemmel gyilkolhattad meg, akivel te nem akartad bepiszkítani a kezed? Rám hagytad a mocskos munkát, Uram? S mert elvégeztem, ezért büntettél meg Uram? Miért nem válaszolsz? Miért nem válaszolsz?” – hallja Péter saját ordítását, de nem hallja a választ, s csak megy előre, s csak azt hallja, hogy jönnek, utána jönnek, s mintha űznék, megy előre, nem tudja hová, s hallja Péter, hogy imádkoznak és jönnek utána a többiek. „Az életemnél tökéletesebb kéjt el sem képzelhettem Uram. Uram, nekem a félelem is kéjes borzongásokat okozott, amikor attól rettegtem, hogy most, most rajtam ütnek, most, most megtalálnak, most meggyilkolnak, nekem a legsíkosabb kéj ez volt uram, mert ekkor össze kellett szednem minden tudásomat, és a tudásom kitől van, ha nem tőled Uram, s olyan voltam ilyenkor Uram, mint egy állat, s hűvös és sima vagyok ilyenkor és ravasz, s kicsúszok a hurokból ilyenkor Uram, kígyó vagyok ilyenkor Uram, s ha nincs már félnem mitől, akkor örömömben, hogy a félelemtől megszabadultam, újabb örömbe vetem magam Uram, lerészegedem, képzeld el, hiszen láttad te is, te is velem voltál, velem élvezkedtél a pincékben, Isten te! te is velem voltál, amikor fejszével csaptam ki a hordó fenekét, hogy folyjon a bor, s ringyókkal fürdöttem a borban, és te is ott voltál, miért engedted, ha láttál, ha ott voltál, hogy a kocka és a kártya szenvedélyébe vessem magam? mikor zörög a kocka a pohárban, s nem tudni, milyen számot mutat és mindazt kockára dobom, amiért gyilkoltam, végtelen örömökkel, a félelem legnagyobb örömével ajándékoztál meg ezekben a percekben Uram. Elállt a lélegzetem, s hideg izzadság, ahogy mondani szokták, ütött ki a bőrömön. Csak azt az éjszakát ne! Nem tudom miért és hogyan Uram. Nem volt figyelmeztetés, csak újabb élvezetek kezdete, olyan kéj kezdete, amit nem éreztem soha, pedig olyan nyomorba taszított az az éjszaka, amit még nem éreztem soha. A betört kapukon át! És sorban leöldösve, mint mindig, a cselédeket. Nem volt nehéz, mert mind öreg, és mind reszketett, s tudtuk, hogy a ház urát a ház asszonya már évekkel elébb méreggel ölte meg, hogy nyugodtan élvezhesse az életet, de akkor egy gyerekszagú hálóban, ahogy az ágy fölé hajoltam, hogy a kellő helyre szúrjam a tőrömet, átfogta a karomat egy karocska, egy vékony, Istenem, egy nagyon vékony és szagos, álomszagú kis karocska fogta át az én mocskos, izzadt nyakamat, Istenem, Márta karja volt, és egészen átölelte a nyakamat és az én kezemből a tőröm, a már véres tőröm kihullott és a selymek közül felém emelkedett egy arcocska, de a mécses fényében úgy tűnt, Istenem, az Angyalod emelkedett így a selymek közül felém és szorította a nyakamat és megcsókolta a számat és azt suttogta, hogy édesapám! istenem, Uram, nagy az én vétkem, mert az álomból ébredő azt hitte, hogy meggyilkolt apja visszatért, pedig már öt éve lassú méreggel mérgezte meg a ringyó, hogy élhesse a saját életét! Ajkat ilyen puhának, ilyen lágynak, ilyen szagosnak, ilyen nyáltól síkosnak még nem éreztem, mert csak a ringyók bűzös leheletét adtad nekem Uram, s arra gondoltam, megőrültem! abban a pillanatban veszejtettél el Uram, mert abban a pillanatban azt hittem, hogy tényleg az vagyok, akinek szólít, s szerettem volna a selymek közé vetni magam, hogy a szeretőmmé tegyem a megtalált lányomat, de megmarkolták a nyakam, kitéptem magam és ordítottam, hogy menekülj! menekülj! és akkor Márta kiugrott az ágyból, hogy nézett rám! mintha el sem akarná hinni, hogy nem az apja vagyok, de akkor már ott voltak a többiek is, és verekedni kezdtem, meg akartam védeni, igen, Uram, az életüket megmentettem, de nem jóságból, hanem a kéj miatt, amit ez okozni fog nekem, amitől aztán hányásig megundorodom, mert hiába a kéj, ha mindig hányás követi, de okádni is kéj Uram, lekötöztek és azon az ablakon dobtak ki, ahol a két szerencsétlen gyermek elmenekült, mert megmentettem őket, pedig később gyűlöltem a Miklós fiút, mert gyűlölt ő is engemet, és a házat felgyújtották és a lábamon az inakat egyetlen metszéssel vágták el a cimboráim, mert az árulónak, mint amilyen én vagyok, ez a jutalma, soha többé ne tudjanak a lábukra felállni, a lábra, amin a te kegyelmedből most megyek Uram. Uram! megyek!” És mennek. És nem tudja mióta, mert magasan áll már a nap, és meleg a nyári délelőtt. És hallja a lépteket. Lépés lépés után. S léptei előtt, minden lépés előtt szöcskék spriccelnek szét a füvek közül. De nem tudja Péter, mióta mennek így, mert végső fohászához csak most ér az ima. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind örökkön örökké. Amen.” De mintha nem is telt volna el idő. Nem telt volna el több idő, mint amennyi egy imádsághoz szükségeltetik. „Amen” – mondja Péter is. Valamivel Pál amenje után. Péter mellett, a menet élén halad Pál. És Pál lába, léptei előtt is szöcskék ugranak. Mennek a szöcskék is, előre. De Pál hangja nem enged a csöndnek, továbbvezeti az imát. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.” És jönnek, és imádkoznak a hátuk mögött. De mintha többen, sokkal többen lennének, mint az előbb. Nem tudni, honnan, hogyan kerültek elő. Mintha nem is telt volna el idő. „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket.” Valakinek a hangja értelmetlenül elválik az imádkozás hangjaitól. Sikít. Az asszony, akinek a szeme helyén csak vak üreg, kitartóan sikít, de mintha senki sem hallaná, mennek előre, s folytatják az imát. „Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” A vak asszony megállna, de nem tud megállni, mert a többiek lépte őt is viszi. „Látok! Látok! Látom a levegőt Istenem! Istenem látom a kezem! Ez az én kezem? megismerem! Ez az én kezem! Istenem, látok, ez az én kezem, látom Istenem az eged! Látom a kezem! Istenem, ez az én kezem?” És maga elé emeli és nézi a kezét, és látja a kezét, és felnéz, és látja a levegőt, a kéket, amit égnek nevez. És a mellette haladó nő ősz hajába markol, és arcát eltorzítja a gyűlölet. „Látok! Látlak téged is, Erzsébet asszonyom, látlak téged is!” Az őszhajú asszony, a néma, fájdalmában sziszeg, de nem tud menekülni, mert mennek és imádkoznak, és az előtte és a mögötte és a mellette haladók léptei szabják lépteit. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” És a látó vak elengedi a haját, és elsimulnak arcáról a gyűlölet vonásai. „Ronggyá foszlottak selymeid, Erzsébet asszonyom. Látok! Látom, hogy ronggyá foszlottak selymeid, és koszos vagy, mint én vagyok, és bizonyára tested a férgek gyötrik, mint az én testemet. Látlak! Megőszült a hajad. Látom! A te gyönyörű, éjfekete hajad! és habfehér testedet szutyok lepi és a szutyokban a foszlott selymeink között tetvek és bolhák. Mit szólsz ehhez, asszonyom, Erzsébet? De hiszen nem tudsz szólni, csak mint egy kígyó, sziszegsz! Te, aki fürdőházadban tisztálkodással töltötted életed! Istenem! Látok! Látlak! Látlak Istenem! Istenem, látok, vagy csak tévedek? De hogyan tévedhetnék, amikor a pokol végtelen éjfeketéjét, amikor már azt hittem, hogy soha nem tudhatok képeidre emlékezni Istenem, ezt a végtelen éjszakát visszaváltoztattad fényre és látom a fényt, és látom, hogy megyek és látom az eget és látom a levegőt, látok! Nem tévedek! Nagy az én vétkem Istenem! De miért mondom azt, hogy Istenem? amikor te nem csak az enyém, de mindannyiunk Istene vagy. Szólíts meg, ha megszólítottál, hogy beszélni tudhassak veled. Látom a füveket, látom az utat, látom a lábam, amint visz az úton a többi lábak között, s miért nem láthatlak színről-színre téged is?” De hiába, hiába kéri, válasz nem érkezik, csak saját hangját hallja, amint kiáltozik, hiába hangos e kiáltás, ezt a hangot mintha nem hallanák a többiek, Erzsébet sem hallja, csak megy. „Nem, tudom, téged nem vádolhatlak, senkit sem vádolhatok és nem vádolhatom magam, nem vádollak téged sem, Erzsébet és nem vádolok embereket, őt sem vádolhatom, pedig rossz volt, Istenem, te tudod, hogy milyen rossz, iszonyatosan rossz volt nekem, amikor azt követelte, hogy háljak vele, és nem csak a fájdalom miatt, amit nekem okozott; válaszolj Istenem, talán szűznek születtem, szüzességemet erőszakkal miért vették el? De hiszen nem szűznek születtem, a szüzességemen tett erőszak csak a bűnök első állomása volt, ez volt az ébredés, ami egy újabb, végtelen álomba sodort, mígnem a vakság álma el nem érkezett. Meg kellett ölnöm! Nem késsel és nem lándzsával és nem karddal, ahogy a férfi férfit öl, hanem asszonyi ravaszsággal, ahogy a kígyó. Lassan hurkolni át és kipréselni belőle az életet. Nem! nem igaz! Te tudod Istenem, hogy nem méreggel gyilkoltam meg, csak ezt fogták rám, mert tudták, hogy én az eleven méreg vagyok, hogy lassan ölni nem sok méreggel lehet, hanem szavakkal is, állandóan patakzó szavakkal, tettetett csábítással, s ha elcsábult már, s milyen könnyű volt! akkor testem megtagadásával! Istenem, ismered éjszakáinkat, amikor magamhoz húztam, amikor meztelenre vetkeztem, mint a kurvák, de aztán megtagadtam magam, hogy sorvadjon el, hogy szűnjön meg, mert nem bírom, ismered Isten azt a két éjszakát, amikor két gyermekem fogant, Istenem, tudod, hogy a szolgáival lekötöztetett és úgy tett rajtam erőszakot. Mégis bevallom! Méreggel öltem meg. Mert megismertem Erzsébetet, asszonyomat, és a mérget ő adta nekem, de ez nem mentségem, mert tudtam, mit teszek, és Erzsébet miatt elhagytam a két gyűlöletben született gyermeket, és többé nem gondoltam rájuk soha, mert agyamat elfelhőzték a kastélyban töltött éjszakák és az átaludt nappalok. Megint az éjszakák, de ezek nem a kínok éjszakái, mert nem tudtam, nem tudhattam még, de tudhattam volna, hogy a kéjtől és borzalomtól felhős éjszakák után örök vakságom következik. Látok Istenem? Mégis látok? A fürdőház gomolygó gőzei. A gőzben Erzsébet gyönyörű teste és a lányok teste, akiket megölt. Megöltünk. Nem az én kezem, de én öltem meg. Én fürdettem gyönyörű testét, mielőtt elkezdtük az éjszakát, én bugyoláltam fehér lepelbe és én ékítettem fel gyönyörű fekete haját ékszerekkel a gyertyalobogásban. Milyen pokolian borzalmas és szép volt a vízgőzben a tüzes gyertyalobogás. Istennő volt, akit bűnben is szolgálni kell. Istenem, nem tudom megbánni a múltamat. Most hol vagyok? Mit látok Istenem? Látok? Vagy csak képzelem? És hajnalban, amikor vége volt, én mostam le testét újra és én mostam fel a márványról az édes vért, de egy hajnalon, nem tudom mikor, azóta semmit sem tudok, egy hajnalon magához ölelt, s én sajnáltam, hogy én is miért nem vagyok most meztelen, hogy kemény mellét, gyönyörű bőrét érezhetném testemen, az örömtől félájult voltam, azt hiszem, és reszkettem, azt hiszem, és csak távoli suttogását hallottam, mintha nehéz bársonyok mögül, már túl sokat láttál, mondta ő, és elefántcsontnyelű tőrével kivájta a szemem, de a fájdalmat és a vért én a gyönyörrel összetévesztettem, és csupán később éreztem a fájdalmat az elszállt gyönyör helyén és akkor már nem láttam soha semmit, többé nem láttam soha, semmit, csak az éjszakát, ami én vagyok. Most látok? Látok! Istenem újra látom fényedet!” A déli meleg mozdulatlanságában, valahonnan messziről, harangozást hallani; de csak az imakórus pillanatnyi szóközében. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség.” „Amen” – mondja ő is, mint a többiek. Bocskorok és hegyes orrú úri cipők, csizmák és cipellők és mezítelen lábak csattogásai alatt porzik az út. Az út, melynek végét senki sem látja, mert olyan sík és puszta ez a vidék és olyan egyenesen vezeti őket az út; és különben sem néznek előre, csak a porba le, a kis porfelhőbe, amit az előttem haladó lába kavar, s mivel minden láb előtt halad egy másik láb, s mindegyik a maga porzását hagyja maga után, a kis porfelhők porzássá állnak össze a menet körül. Mert már többen vannak, nem tudni mikor és honnan jöttek, de már tömeg az úton; ha valaki messziről nézné, már beláthatatlan sor; de messziről nem nézi senki, csak a pusztaság, ha van szeme, vagy a levegő, vagy az ég, ha van szeme; de ők nem látnak, csak idegen, s közeli hátakat, vállakat, s ha oldalt pillantanak, izzadó, poros arcokat, de oldalra sem pillantanak nagyon, csak a porba le, vagy fel az égre, az égre, ami épp oly egynemű, mint a por a lábuk alatt. Csak Pál néz előre, de a távoli hegyek egy készülődő vihar felhői is lehetnek; vagy a készülődő vihar az égbolt peremén talán nem felhő, hanem hegyvonulat; de akár vihar, ami felhőkben közeleg, akár hegyek, arra kell menni; az út vezet. És mennek. Csak rövid a csend, mert Pál hangja továbbvezeti az imát; rekedten, mégis hangosan; bár nem tudja, kik követik, és nem tudja számukat, de a talpak zaja, ez az egyenlőtlen, mégis egyetlen hangú ütem jelzi, hogy sokan, s ha sokan, akkor, bár rekedt, mégis hangosan kell kiáltani, hogy fül ne maradjon zárva az ima előtt, az egyetlen ima előtt, ami létezik. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.” És a távoli harangszó és a menet zaja alámerül a tisztító, egyedül üdvözítő szavak zajában, s Pál úgy érzi, s boldog, hogy a szavak fényesen, mint a drágakövek Illés tenyerén, s rásütött a nap, úgy zuhognak ezek a szavak, ki a száján, s vissza a fülébe, hogy mindent, mi ő, fényükkel és súlyukkal kitöltsenek. „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” S az Úr meg fogja adni, bár most még nem látni erre jelt, mert mindenütt csak a kiszáradt fű, s a szöcskék gubbasztása a fű között. „És bocsásd meg a mi vétkeinket.” Megbocsáthatatlan. „Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, aki ellenünk vétkeztek.” „Megbocsáthatatlan az én vétkem Uram. Mindenkinek, ki ellenem vétkezett, teljes lelkemből megbocsátok Atyám, de hogyan tudod megbocsátani az én vétkemet?” – hallja Pál valahonnan a háta mögül a közös hangoktól elvált férfihangot, de a közös hangot megakasztani nem lehet. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” „Amit éreztem, cselekedtem, nem tudom bűnnek érezni Atyám, hiszen bűnöm éppen az, hogy érzéseimet nem éreztem elég mélyen át, s cselekedni sem cselekedtem elég gyorsam és elég ügyesen. Te választottad ki nekem őt Atyám, s én nem értem el, mert nem tudtam elég messzire kinyújtani a kezem. S most mindent bűnnek érzek, s legfőbb bűnömnek, hogy testem egészséges maradt, arcom sima, karom erős, de az egészségem semmire sem jó, arcomat nem érintette puha tenyere, nem jó az arcom semmire, s karom ereje is felesleges, mert a kígyót nem tudta időben megfojtani, és ölelnem őt nem lehet, mert nem vakítottál meg Atyám, ha megvakítottál volna, akkor most szeretni őt lenne elég erőm, mert arca pusztulását, teste roncsát nem kéne szememnek látnia; de lát a szemem, s ha látom, a szív, ami még, ha az eltorzult test nincs előttem, szerelemtől éppen úgy buzog, mint hajdanán, Atyám mikor és mi történt? Nem tudom. Miért? Nem tudom. Mintha ezer éve már! Válaszolj Atyám! Talán a hűtlenségem az oka, hogy megszegtem eskümet, s az özvegy királyné hajóját nem kísértem föl a Dunán? De hiszen voltak ott bőven lovagok, s fülemet már régen bántotta a német karattyolás, de nem ezért; hűtlenségem az anyám miatt, jaj, szerelmes anyám, aki kér, hogy menjek haza, mert szeretné a kezében érezni a fejem, jaj ringyó anyám, aki legszívesebben hált volna velem, nehogy másé legyek, de ha nem teljesítettem volna akaratát, ha idegenbe elmegyek, akkor nem történt volna meg velem az a reggel, amikor anyám házában felébredek, s ő kinyitja az ablaktáblákat, akit még nem láttam soha, s az ablakon a fény bezuhan és vékony nádszál testén a fény átzuhan és átvilágítja a vékony vászonruhát és megkérdezi, jól aludtál ifjú uram? s ha nem így történt volna, nem mozdítja meg testemet úgy ez a hang, hogy mozdulni sem tudok, és nem hozza nekem a reggelit, s én nem kérdezem meg tőle, hogy hívnak, kinek a lánya vagy kisleány, jobbágyodnak, a kádárnak Kata lánya vagyok Uram, és én nem kérdezhettem volna tovább, s ő nem kérdezhette volna bátran, honnan jövök, mit csináltam, merre jártam a világban, s én nem mesélhettem volna neki boldogan és hazugságokba bonyolódva, hogy a hazugságoktól és csodáktól még boldogabb legyen és kacagjon, és én megfürödhessek ebben a kacagásban, s megkívánjam, nem, nem úgy Atyám, ahogy eddig kívántam, nem úgy, hogy a vágyat betöltve fütyörészve mehessek tovább, hanem úgy, hogy egész életemben velem legyen, ezt kívánjam, és nőjön a magomtól domborúra a hasa és a domborulat alatt saját véremből fakadt fiam a te világodra növekedjék Atyám, és olyan nagy legyen és olyan erős, mint én vagyok, de olyan gyengéd lelkületű, amilyen ő, és legyen a hasából lányom is, szépségben hozzá hasonlatos, de olyan erős legyen lelkülete, amilyennek én hittem a magamét, míg azon az augusztusi hajnalon nem szálltam hajóra, hanem megszegve a királynak tett eskümet, anyám kérése miatt hazalovagoltam, s megérkeztem porosan, s izzadt férfitestemet az anyám, mintha férje lennék, fürdette meg, s ha hajóra szállok, nem történt volna meg, hogy magához hív és a szemembe nevet a ringyótekintetű, kígyóhangon sziszegő anyám, látom fiacskám, hogy szolgálóm, Kata, nagyon kedvedre van, de ebből elég legyen! és nem válaszolhattam volna botor bátorságommal, hogy feleségül veszem, s ő nem húzhatta volna le ujjáról gyűrűjét és nem hajította volna dühösen a sarokba, s nem kiáltotta volna, hogy látod! így, mint ezt a gyűrűt, ami saját tulajdonom, így dobtam el Katát, ezt a gyűrűt eladhatom, mert az enyém, és éppen így adtam el Katát és soha többé nem leled! Meglelem! Ordítottam én. S nem lett volna az az egy hónapig tartó titkos keresés. S nem jött volna el az ősz, amikor már járhatatlanok az utak, s nem jött volna el a tél, amikor végre hírt kapok, hogy hol van, s milyen iszonyú helyen, s nem átkozlak el téged Isten, és nem küldök titkos szolgát és ő a kendőjét nem küldi el nekem, s amikor már azt forgatom a fejemben, hogy útrakelek és elszöktetem, de miért nem keltem útra egy nappal, egy órával előbb? Istenem! miért átkoztalak el? Ha nem átkozódással töltöttem volna el az időt és nem hullott volna le a hó és nem érkezik meg a bácsikám, az országnak a király után első embere, amikor nincsen ország, amikor nincs király, amikor mindenki első lehet az utolsók között, s nem részeg a bácsikám, s nem kell várni a beszélgetéssel, míg kialussza szeszes álmait, ha akkor, még augusztusban hajóra ülök, akkor most Pozsonyban egy kuplerájban mulattatnám magam és nem kelünk útra a bácsikám, én, meg a kíséretem és nem érünk oda Erzsébet kastélyába azon az éjszakán, és az őrséget nem fegyverezzük le és nem törjük rá fürdőházának ajtaját. Atyám, istenem! Miért kellett látnom azt, amit látnom kényszerítettél? A gőzben az alig pislákoló gyertyafény és a kövön! De ez nem ő! De mégis ő! Ha egy órával előbb érkezel! Nincs szerelem! Csalás! Mit hagytál belőle? Mit engedtél vele, mit tettél velem Istenem?” – hallja Lázár saját hangja kérdéseit és az ima következő sorát. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind örökkön örökké” – mondja Lázár is és az ament a többiekkel. S megint az a szempillantásnyi csend, amikor csak a lépteket, a csoszogást, a sóhajtásokat, a nyögéseket hallani, a már beláthatatlan sor hangjait a felszálló porban, s a pacsirták megszakíthatatlan énekét, amikor Pál még nem vezeti az imát tovább; de most hosszabbra nyúlik a csend, mint az előbb és azelőtt és annak előtte is, mert Pál megy, és feltekint, és az egyenes úton, ahol az a föld görbületébe lebukik, mintha közeledni látna valamit vagy valamiket; ám lehetséges, hogy nem emberek, vagy pásztorok és csordát hajtanak maguk előtt, mert kivehetetlen, onnan is csak porfelhő közeleg, ha közeleg egyáltalán, s nem csak a szél. De mozdulatlan a meleg. „Miért nem engedtek? Márta! Márta! Miért nem engedtek! Miért nem engedtek hozzá? Hová tűntél? Én itt vagyok!” – kiáltozza a tömeg nyöszörgő csendjébe zárva, de nem látja Mártát, és a sorból kilépni nem tud, és előrefurakodni sem lehet, mert mennek, és az előtte haladó fejek mereven tartott nyakon és mellette haladó konokan előreszegezett fejek jobbkéz és balkéz felől; s ha megfordul is, közönyös, izzadtságtól lucskos arcok, önmagukba süppedt tekintetek a hátuk mögött. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” – vezeti tovább Pál hangja az imát. „Miért nem engedtek? Engedj te dög! A nővéremet! Elveszítettem a nővéremet! Márta! Márta itt vagyok! Hol vagy Márta?” – de hiába kiáltozik Miklós, de hiába rázza a mellette haladót, nem tágul a sor, hogy kiengedje magából, mintha befalazták volna, kérő vagy követelő tekintetére egyetlen tekintet sem válaszol, s mintha süketek lennének a fülek. Csak az ajkak mozognak és a lábak; az ima csak és a csoszogás, csak a csattogás. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” „Ha a kardom nálam lenne, utat vágnék magamnak! Én úr vagyok! Márta! Márta, miért nem válaszolsz” – tehetetlen dühében Miklós sírni kezd. De megy. Tenyerével dühösen mázolja szét arcán a könnyeit. És lép, mint a többiek. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” „Istenem, miben vétkeztem ellened? Engedelmes fia voltam apámnak, és szó nélkül eltűrtem anyám gyűlöletét. Lovagolni és kardot forgatni és lándzsát hajítani és a nehéz nyílon a húrt kifeszíteni jól megtanultam, és olyan jó lenne most a király kíséretében és nem itt! menni egy fekete, nem! inkább egy fehér lovon. A páncélomat már kinőttem, de anyám újat nem csináltatott és apám páncélja még nagy nekem. Akkor arra gondoltam, hogy talán mégis a rendbe lépek be, mert az én gyóntató atyám, akit tiszteltem és minden héten minden bűnömet meggyóntam neki, azt mondta, te olyan bűntelen vagy fiam, s ha bűnözöl, azt is olyan ártatlanul teszed, hogy legjobb lenne, ha megválnál ettől a világtól, nekem elhiheted, hogy ez a legjobb, amit egy bűntelen gyermek tehet, én már erre az útra egy lelket rávezettem, pedig az csak egy jobbágynő fia volt, árva, nem ismerte, de nem is tudhatta szegény, hogy az apja ki, talán zsidó vándorzenész, vagy kóbor török, s az anyját sem ismeri, mert az anyja a szülés bűnébe, mert bűnös volt ez a születés, szerencsésen belehalt, Pál, a nevét is én adtam neki, neveltem, és egy kis alapítványt is tettem a nevére, hogy megkönnyítsem előmenetelét, és kolostorba vonult, mondom a nevét én adtam neki, így tehetnél te is, míg még nem vétkezel nagyobbat, míg még tested és lelked be nem szennyezed, mert szennyes a világ, s ragad; s ha már bepiszkolódtál, koszra ragad a kosz, de te tiszta vagy. Feloldozlak, megáldalak, maradj tiszta fiam. Tiszta vagyok, ezt mondta az öreg. Én tiszta vagyok. Mivel vétkeztem, Istenem, ha tiszta vagyok, mivel?” – hallja Miklós saját hangja kérdéseit és lép, mint a többiek. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké.” De nem mondja az imát, hanem míg a többiek ament mondanak, s az amen, mint a por, tisztán föllebeg a tömeg fölé, ő fölkiált: „Miért hallom a hangomat? Miért beszélek? Miért gyónok? Kinek gyónok, amikor tiszta vagyok és gyónni nem akartam! Miért beszélek, amikor beszélni nem akartam. Nem akarok! Nem! Csak Mártát keresem. Márta! Engedjetek! A nővéremet! Istenem!” És elerednek ismét a könnyei, de lépnie kell, mert a sorból kiállni nem lehet, és lép az előtte haladó, és a jobbkéz és a balkéz felőli, és lépnek a háta mögött, mindenki úgy lép, ahogy ő. Most csak a léptek. És a hang továbbvezet. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, de engem, engem is, ha még lehet! Minket a gonosztól. Engem a gonosztól. Ha meg nem szabadítol, akkor nem tudhatom, hogy mi volt a bűnöm Istenem, Atyám. A gonosz elfedi, saját szájíze szerint magyarázza bűneim. Úgy magyarázza, hogy ne higgyem bűnnek, ami bűn. Szabadíts meg Atyám, én csak egy buta lány vagyok, s nehéz megértenem, amit meg kell értenem. De a haláltól megmenekítettél. Testemet tönkretetted, de meghalni nem hagytál. Még nem értem, de szeretném tudni, milyen célod volt velem. Én szívesen szenvedek még. Testem megcsúfítása nekem nem elég szenvedés. Lelkem gyötrelme nekem nem elég. Talán ha mégis elvennéd életem. A legszegényebb lánynál is szegényebb vagyok, de élek, s ha ezzel az élettel lehetnék szegényebb. Olyan undorító kinézetű, hogy a templomok lépcsőjén sem koldulhatok, mert undorodva fordulnak el, s pénzt nem vetnek ölembe. Szóban nem vétkeztem, csak gondolatban. Igen, bevallom, tőle akartam gyereket. Szülni akartam. Nem tudom, miért. Amikor megláttam, tudtam, csak tőle szülhetek gyermeket. Ez a vágy teljesen elvette az ép eszem. Olyan nehezemre esett hazudni, s úgy tenni, mint aki semmit sem akar. Bizonyára ez volt a bűnöm. Ez volt, Atyám Istenem? Hiszen tudhattam volna, hogy Lázár az én férjem nem lehet. Ha szülnék, istentelenül szülhetnék csak tőle gyermeket. Mégis akartam. És láttam a jelét, hogy ő is akarja. Csak te nem akartad? Láttam, arca kipirul, hangja megreked, s én játszottam vele. De nem játszani akartam, hidd el Atyám, csak tetszeni. Amikor asszonyom tükrébe néztem, láttam, szép vagyok. Arra gondoltam, szebb vagyok, mint bármely nemeskisasszony lehet, s mert szebb vagyok, ő csak engem szerethet. És gondosan fésültem a hajam. És minden este leszaladtam a patakhoz, hogy megfürödjek, hogy ne legyen parasztszagom. Mert ők erre nagyon kényesek. Boldog voltam Atyám, mert nem tudtam, hogy boldogságom vétkem, s majd megbünteted. Ha tudtam volna, hogy bünteted, akkor is boldog lettem volna, mert láttam, egészen máshogy csillog a szeme, ha rám emeli a tekintetét. És mégsem nyúl egy ujjal sem hozzám, pedig mi lenne az neki, egy ilyen büdös parasztlányt reggel, amikor a reggelijét viszem, az ágynak dönteni. Amikor asszonyom eladott, s megkapta értem azt a gyűrűt, amire már régóta fájt a foga, szép gyűrű volt, hiába voltam szomorú, mégis örültem. Amikor elvitt a kocsi, iszonyatosan szenvedtem Uram, de örültem is, mert arra gondoltam, most majd kiderül, mennyire szeret. Utánam jön. Elrabol. Elvisz valahová. Vagy én elszököm, mert üzen. De nem jött és nem küldött üzenetet. Mégis vele voltam minden éjszaka. Azt hittem reggelente, hogy te tettél velem csodát Atyám, mert a hasamat tapogattam, mert azt hittem, már terhes vagyok, s olyan homályos volt az agyam, hogy estére értettem meg, nem ő, hanem az ördög volt velem. Szabadíts meg Uram! Vedd el tőlem az emlékeket! Ha meghagyod, akkor mindig újra gondolkodok, s ha gondolkodok, akkor bennem a gonosz uralkodhatik, s gondolatban újra bűnözöm vele. Mindent elvettél Atyám, és én nem bánom, csak arra kérlek, az emlékeimet, vedd el a múltamat is, s ha elveszed a múltamat, akkor nem leszek soha, még gondolatban sem senkié, csak a tied. Vagy az életem! Könyörgök, vagy az egyiket, vagy a másikat, de segíts! mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké” – mondja Kata, mielőtt ament mondana, mondja, mint a többiek. És mennek. És azok, akiket a véletlen Erzsébet mellé sorolt a sorba, s nem tudni hogyan és mikor kerültek ide, és ha hátrafordulnának, láthatnák, hogy nőttön-nő a sor, hogy már beláthatatlan tömeg az úton, beláthatatlan a porfelhőtől is, amit önnön lábával mindenki felkavar, aki Erzsébet mögött és előtt és jobbkéz és balkéz felől halad, hallhatja mind, hogy Erzsébet, aki eddig néma volt, mint a hal, ament mond ő is, mint a többiek, pedig ezidáig csak sziszegni és hörögni tudott, ha valami mondandója volt. S a közös amen után, amikor Pál még nem vezeti tovább az imát, de mennek, s csak a sóhajokat, a csoszogást, a csattogásokat hallani, a vak asszony, aki Erzsébet száját mozogni látta, s hallhatta Erzsébet szájáról az érthető ament elhangzani, felkiált a csendben a vak: „Láttam! Látok Uram! Milyen csodálatos, csodákkal teli a napod! A bénát megmozdítod, látni engeded a vakot, s hatalmadra ament mond az ördögtől űzött néma is, ha bűneit akarja megvallani.” „Nem akarom. Nincsenek bűneim. A cselekedeteket bűnösre és kegyesre osztani, ez a balgák szórakozása. Ha úrnak születtél, erre szükséged nincs. Cselekedeted értelmét nem ördögi bűn vagy isteni kegy adja, hanem az, hogy megtetted azt, amit tenni akarsz. Ha nem sértené méltóságomat, ha női testben nem férfi lelkem lenne, akkor vihognék töredelmeteken” – hallja Erzsébet némi csodálkozással saját szavait elhangzani. Mert már hónapok óta csak sziszeg. Hallja a saját hangját, s az imát, amelyet Pál a menet élén haladva továbbvezet. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” De nem mondja velük az imát. Ezek hiábavaló szavak, nincs ok kimondani. „Nincsen bevallani valóm. Töredelemre csak akkor lenne okom, ha lennének nálam különbek. De különbek nincsenek. Minden teremtmény egyforma. És nem a hitemben van a bajom. Hiszek egy Istenben. De csak azért hihetek benne, mert érzem, éreznem kell, hogy olyannak teremtett, amilyen vagyok. Csak azt tehetem, amit teszek. Csak azt tehettem, amit megtettem. Minden úgy van jól, ahogy van. Ezért nem titkoltam soha szenvedélyemet. Mert a szenvedélyemet is ő oltotta belém, s nem kérdezem, hogy miért. Csak kielégítem a szenvedélyemet. Még mindig él bennem. Még itt, most is látok szemrevaló leányokat, akik szemérmes domborulataikkal kedvemre lennének. Nincsen gyengédebb egy szűznél. És nem titkolóztam, mint az állandóan bűnbánatban élők, mert nem féltem a büntetéstől. Miképpen bevallani valóm sincs, úgy letagadnom sem kell semmit. Szabadnak születtem, úrnak, férfinak, nőnek, szenvedélyem rabjának és emberek rabtartójának, mint mindenki, aki él. Én vagyok a hívő, egyedül én, s ti vagytok a hitetlenek. Hitetlenségtek forrása a hülyeség; a teremtés lényegét nem fogja fel elmétek, de ti ettől és én az ellenkezőjétől vagyok teljes csillag. Befutom sorsomat és befutja sorsát az ég. Amíg drágaköveim, selymeim és bársonyaim között éltem, s kielégíthettem azt a vágyamat, a gyilkolást, amihez nektek nem volt merszetek, irigykedtetek, s azt mondta az irigység, hogy amit teszek, Isten ellen való vétek az. Most örültök, hogy itt megyek a selymek rongyában köztetek és bolhás és tetves vagyok és simának teremtett bőröm rücskös a szutyoktól. De ez számomra nem meglepetés és nem iszonyat, mint ahogy a gazdagság is olyan volt, mint a levegő, csak unalom. Most is éppen úgy unatkozom. Mert én én vagyok. A teremtmények világa egymásban forog. Istennek hülyére formázott teremtményei azt hiszik, bukásom oka fékezhetetlenségemben, elővigyázatlanságomban kereshető. De én nem keresek okokat; mert nem éreztem soha sikert, és nem éreztem bukást. Ez a balgák kenyere, akik az egységet mindig részekre osztogatják. Most is olyan boldogtalan vagyok, tehát nem veszítettem el semmit és nincs mit elveszítenem. A vér látványa, íze boldoggá nem tett, csak a szabadság ízét érzékeltem benne kéjesen, azt a szabadságot, amit elérni amúgy sem tudok. De ezt az elérhetetlent most is érzem, mert elég, ha a vért, egy levágott fejet elképzelek. A test nagyon sérthető. Az enyém is ilyen. Amikor unokafivérem, ez a hájban úszó boroshordó, kit a hülye ország nádorának nevez, fürdőházamra tört és tüzes fogóval kitépette nyelvemet, nem tudta szegény barom, hogy most, igen, ezzel okozta nekem a legnagyobb élvezetet. Egy pillanat alatt átláttam a szitán. Minden sejtésem megvilágosodott, pedig megvilágosodhatott volna addig is, igazán elég okos vagyok. Amikor megéreztem a saját vérem ízét, amikor a nyelvemet, ezt a mulatságos húsdarabot a kőre hajították. Igen! Akkor minden megvilágosodott. Nincsenek bűneim, nem vétkeztem senki, semmi és főleg Isten ellen, csak tévedtem valamiben. Tévedésem súlya nagy. De milyen mulatságosan unalmas az egész. Az együgyű kis érdekek. Ez a király után az ország első emberének nevezett barom azért nem vette el az életem, azért nem fosztott meg a legnagyobb örömtől, ami nekem csak ezután következik, mert ha boszorkányként megéget valami város mocskos piacterén, a vagyon, a földek és jobbágyaim és más ócska vacakok a királyra szállnak, s ezért jobbnak látta csak a nyelvemtől megszabadítani, hogy ki ne mondhassam, amit tudok és gondolok, s birtokaim gyámja ő legyen s magáévá tegye azt, ami úgysem lehet az övé. Csak magad lehetsz a magadé! Neked köszönöm, te uralkodó barom, a jövőm. S ki dicsekedhet azzal itt, hogy jövője van? Csak én! Hacsak magam lehetek magamé és semmi és senki más, akkor nem idegen véreket, hanem magamat kell felemésztenem. A nyelvemtől már megszabadítottál, köszönöm. Most hallom a saját hangomat, de ami nincs, nem forog. Most majd a mellem következik, felesleges. Aztán a szemem, mert ha vak vagyok is, még ott vannak az ujjaim és még tapintani tudok. A fülem. Az orrom. És a lágy részek következnek majd ezután. Aztán lassan, okosan, mind. Amíg semmim nem marad. Amíg önmagamba belepusztulhatok.” Az ajkak összetapadnak. Vizet! Vagy valamit, ami hűs. Árnyékot! „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké. Amen.” „Amen” – suttogja az elhangzott amen után, mert alig forog a nyelve. És izzad. Csizmájában, mint őszi vadászatokon a mocsarak lucska; csak izzadás. És sehol egy felhő. Csak az út. Dél van. Meleg. És a pacsirták és a csoszogás. És zihál és szuszog. És érzi, nem sokáig bírja már. „Alig hajlik a lábam. Én csúzos vagyok. Én öreg vagyok. Valami hatalom, meg dicsőség. Én beteg vagyok. Én nem tudok semmit. De az enyém? Kié? Tied? Senkié. Az a legjobb, ha senkié, mert akkor azt hiszik, hogy mindenkié. Ha nem csinálunk semmit, az a legjobb fiam, ha tanácsosként tanácsot nem adok, ha a hírnökök hírt nem hoznak, ha a csatatéren mindkét erő megsemmisül. Ez a legkedvezőbb. Akkor a legnagyobb rend uralkodik. A rendetlenségtől nem félni, mert az a rend egyik formája. Uralkodom. Uralkodik” – hallja a király után az ország hajdanvolt első embere a saját lihegéseit. Inasának vállára támaszkodik, de azért megy. Éppen úgy, olyan ütemben, mint a többiek. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” – suttogja az inas, hogy hangjával ne zavarja urát, aki, hallhatja a fül, most fennhangon gondolkodik. „Az akarat persze nagyon fontos dolog. Az a fő, hogy azt akard, amit a mennyekben lakó Atyánk akar, tehát úgy összpontosítsad akaratod, hogy semmit ne akarj. Így szolgálod kellő mértékben a földi és mennyei hatalmasságokat. És ha valamit mégis nagyon akarnál, akkor inkább a szakácsodnak szólj, készítsen őzcombot borsos mézzel vagy gyümölcsös lével kövér ludat. Ha nincsen a háznál éppen méhser, akkor a leve lehet borból is, mazsolának mindig lennie kell! meg kell még hozzá körte, alma, mandola, füge.” „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, aki ellenünk vétkeztek.” „Az én szakácsom úgy teszi, hogy ha mindez már jól elforrta a levét, akkor alaposan megborsolja, vet reá sáfrányt, gyömbért, fahéjat, bele a kövér lúd aprólékját, de azt már elébb megabálta. Mindnek után úgy süti, hogy kis hidat készít a lúd alá, nehogy az állat a lébe belelógjon, de a bugyogás a kemencében gőzölögve járja át a húst. Közben a saját zsírjával locsolja, piros és ropogós legyen. Ettem ilyet a királynál, de ott a levébe beleloccsantották és így fertelmes íze lett. De ha nem ízlik a vendégségben valami, akkor tégy úgy, mintha ízlene. Soha nem mondtam semmire, hogy rossz. De azt sem, hogy jó. Hiszen mindnyájan Isten teremtményei vagyunk és így a legjobb, mert ha magad ítélkezel, nem tudom előre, mi baj kerekedik még belőle.” „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” „Mert kérem, mindenből baj kerekedik. A bajokat persze el lehet csitítani, csak arra kell vigyázni, hogy a pincében elegendő bor legyen. És ha akaratod ellenére legyőzted ellenségedet, akkor is légy óvatos, ha meg akarnád ölni, inkább igyál, vagy dühödben tépj szét egy csirkét, vagy mondjuk, egy kis kárt tehetsz vele, de meg ne öld. Ha megölted, már nem szolgálhat hálájával neked. Nagylelkűek vagyunk. Mondjuk, levághatod két ujját a kezéről, vagy szúrasd ki a szemét, vagy ha a nyelvét találod veszélyesnek, azt is kitépheted. Így lesz hálás neked az, aki az imént még az életedre tört. Ezt nekem az apám mondta, nyugosztalja Isten, de magam is tapasztaltam, hogy így helyes. Még tudni kell. Tudni kell, ki mit gondol felőled. Ezért mindenütt sok füled legyen. De a kémeket túlfizetni bűn, mert könnyen szemtelenedő legyek. Annyit meg úgysem tudsz adni nekik, hogy a másik oldalra is ne dolgozzanak. Őket ilyennek teremtette a mennyei Úr és így jó nekik. Ha nekik jó, nekem is. Mondd, honnan ismerlek téged fiam?” „Többször megemlékeztél hűségemről Nagyuram. Huszonnyolc éve szolgállak Nagyuram, és már az apám is apád deákja volt Nagyuram.” „De el ne felejtsem! Ha tudomásodra jutott, hogy följelentettek a királynál, idegességre semmi ok. Jelentsd föl te is azt, aki följelentett tégedet. A király majd elbizonytalanodik, és azon gondolkodik, hogy a sok közül melyik egy lehet az igaz. Ha a király buta, akkor azt hiszi, hogy csak az egyik igaz, és tegyél róla, hogy ez a tiéd legyen, pedig igaz mind a kettő. Mert olyat kitalálni nem tudsz, ami nem lehet igaz. Én egyszer például azt mondtam, hogy titokban a kecskét hágja Nádasdy Tamás, mert azt mondta ő, hogy nem valami rablók lopták el a bordézsmát, hanem én. Na és melyik nem volt igaz? Na aztán lásd, Erzsébet húgom! Na és ha megy egy pénzesszekér Buda felé, vagy gabonát visznek, térítsd be a magad udvarába, mert biztos lehetsz, hogy Budára nem ér; ha nem te, megteszi majd más, és még mindig jobb helye van nálad, mintha némi címeres gazember markába kerül, aki se az Istent, se a királyt nem tiszteli. Na persze, olyan gyóntatót kell tartani, aki nem fecsegő és akkor lelked minden héten tiszta, mint a gatyád. Mert bizony tudni illő, hogy a földön ember csak úgy uralkodhatik, ha nem akar, hiszen nem te, de Isten uralkodik. Tudsz írni te fiam?” „Tudok Nagyuram” – mondja, aki kettős terhet cipel, a belső inas. „Akkor amit mondok, azt mind jegyezd fel rendesen, mert eszembe sincs a lelkem itt kilehelni, de az utolsó szavak nagyon fontosak fiam. És akibe egy kis méltóság szorult, mondja úgy minden szavát, mintha az utolsó levegővel mondaná; mert Isten tenyerén vagyunk, s keressük kegyét.” „Imádkozzál Nagyuram.” „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind örökkön örökké.” „Mondjuk az ament is Nagyuram!” „Amen” – hallja saját lihegését a nagyúr. És mennek. Úgy ismétlődnek a léptek, egyik lépés a másik után, mint az ima szavai. A csend a két ima között. Csak a test fáradtsága mélyül s jelzi az időt; de megállni nem lehet, mert az mindent megakasztana; ha nem ismétlődhetne lépés a lépés után, ami elkezdődött, az széthullana; pedig nincsen semmi változás, aki felpillant, ugyanazokat a tarkókat, fejeket látja, amelyeket már mióta lát, s ha félrenéz véletlenül, ki a sorból, a messziségbe valahová, akkor is csak ugyanaz a látvány látható, a semmivel meg nem tört pusztaság, az ég felhőtlenül; csak Pál, aki a menet élén halad, csak ő látja az egyenes utat, az érintetlen utat, amit még nem kavart föl láb, de a por is ugyanaz, amit a következő lépés után majd a láb kavar, s könnyen elképzelhető, hogy a hátuk mögött a por éppen olyan nyugodtan elül, mint ahogy felkavarodott. De a menet élén haladó Pál, aki fáradtságot nem érez testben, csak lelke lesz szikkadtabb minden ima után, már olyan rekedt, hogy félő, nem tudom továbbvezetni a hangokat, s elnémul a hangok közössége, elbizonytalanodnak majd a léptek is. De ha elindítottál Uram, gondolja a csoszogásos, csattogásos, pacsirtahangú csendben, akkor meg kell mutatnod azt is, hogy hová, azt is meg kell mutatnod, hogy miért. De nem bűnözök-e ismét ellened, ha nem bízom nem csak a testem, de a lelkem is teljesen hatalmadra, ha kételkedéseim miatt követlek, nem újabb bűnöm-e? Valami beteljesülésnek, öröm? valami végsőnek, halál? mégis kell lennie Uram, hiszen én vezetem őket, s kell legyen valamiért? valahová? Honnan ez az erőszakos kishitűség bennem uram? Nem éppen ez a szembeközelgő porfelhő hozza-e a beteljesülést? Azt a valamit, ami végleg eldönt majd mindent? Talán éppen Angyalodat küldöd megint felém, de hová vezethet tovább a kételyekből ki? miért? meddig bírja a test? nem csak az enyém, de én már a többiek helyett is vagyok Uram! És nem látja, hiába erőlteti a szemét, nem látja Pál, mi vagy ki az, aki az úton szembe jő, még mindig nem eldönthető, hogy ellenséges erő vagy a megváltás közeleg-e szemből, porral körüllebegett, vagy csak állatok? csorda? gulya? vagy csak a szél? de nem érezni a szelet, mert a levegő mozdulatlan. És ki kell az első szót, az első szót mégis ki kéne, még egyszer mondani. „Mi Atyánk!” És mintha a hátában érzett tömeg várta volna a berekedt vezetést, felelnek a következő szavak, s a zúgás ezeknek a szavaknak a medrébe zuhan, alámerítve a pacsirták énekét, a csoszogást, a nyögéseket. „Ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, mint a mennyben, úgy a földön is” – mondja Márta, és jó mondania, bár nem érti és nem tudja érteni és hallja Miklós kiáltozásait, a nevén szólítják, többször kiáltja a nevét, hallja Márta, de hátra nem fordul, pedig a hangot, amely a távolságot átíveli és az ima fölé emelkedik, ismeri jól, de minden erő és figyelem előre feszül, nem akarná szem elől téveszteni azt, aki a menet élén Pál mellett halad, Pétert, aki béna volt, szánon kellett húzni nyári utakon, s most megy. És megy Márta is. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” „Bocsásd meg neki Atyám és bocsáss meg nekem. Bocsásd meg minden vétkét, amit elkövetett és el kell követnie, mert tudom, megint vétkezni fog. Nem azért vétkezik ő, mert rossz, nem rossz, én sem vagyok rossz, senki nem rossz Atyám, mégis valami mindig, mert most is: ő az első pillanatban elhagyott, s ez nekem rossz, elviselhetetlen, nem bírom nem érezni testét, ha nem érzem, akkor rosszat tesz velem. Rossz. Gyűlölöm. Akárhogy, de mindig éreznem kell a testét. Addig volt jó, amíg járni sem tudott, mert addig biztos lehettem, hogy mindig az enyém marad, s ha nem ölelem, akkor a teste súlyát gyenge testemmel cipelnem kell, a testét akkor így érezhetem. Hiányzik. Teste súlya nélkül súlytalan vagyok Atyám. És látom nem elég. Péter! Én vagyok az egyedüli, és te Atyám, aki, jaj, ha láthatnám újra! meg tudja érteni az anyám. Nem, ő sem rossz, bármit csinált, ha az apámat megölte is, ha engem gyűlölt is, mert nem akart, ha igaz is a suttogás, de nem hiszem! de bűne bármi is legyen, csak én tudom megérteni. Menekült. De én hová menekülhetek? Attól félt, attól menekült esztelenül, amibe én majd belepusztulok. A súlytól menekült, amit nekem éreznem kell, hogy ne ordítsam, Péter! Nem tudom, mikor kezdődött Atyám, ezt te jobban tudod. Amikor élni kezdtem, amikor a testem adtad és lelket nem adtál, hanem azt mondtad, hogy lelkem testemmel azonos legyen. És ezért rontottam meg testvéremet, pedig belőle is lehetett volna apród, lovag, kapitány, mint a többiekből, vagy szerzetes, apát, püspök, mint a többiek, de ő is csak értem ordítozik, pedig szép nem vagyok, de csillapíthatatlan, s maga sem tudja, hogy velem bűnözött, de amikor az a férfiarc fölémhajolt és én az ajkát megcsókoltam és ő magához szorította a mellemet, akkor a kicsi testvéri bűn többé nem volt elég, úgy hagytam el, ahogy ő most engem elhagyott, mert megéreztem végre azt az igazi súlyt, amit cipelni akarok. Akarok! Ha elvennéd a testem, a testemet vegyed el, ha nem a combom, a hajam, ha nem a karom lenne a lelkem, ha ezt megtehetnéd velem!” „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” – hallja Márta a hangokat, de az ő lépteit nem az ima és nem a többi léptek vezetik, hanem az a meztelen férfitest, a váll, a nyak, ott a sor elején az előreszegezett feje; néha eltűnik, néha előtűnik a többi testek között, a többi testek közül. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökkön örökké.” És a csend. „Amen” – mondja Pál. És a tömeg csöndjét érzi lépni. A tömeg csöndjénél nincs súlyosabb. Most még vár. Majd újra kell kezdeni.
Kezét kinyújtja, mintha védekezne, s tenyerével bármikor megérinthetne valamit. Cellája falán az árnyékos rücsköket. De szemközt az úton, a porból, ahogy közelednek, alakok bomlanak. Dél van. Még a harangozás előtt. De nem lehet nem újra kezdeni. Apácák fehérben. De nem lehet újra kezdeni. Végignéz magán Pál. A durván szőtt vászon alatt a térd, minden lépésnél elődudorodik, eltűnik, de kihegyesíti a vásznat a másik, eltűnik. És a lábujjakon áttüremlik a por. És a lábnyomot eltapossák a lábnyomok. Mint idegen állatok lépnek elé minden lépésnél lábujjai. Nem csak súlyát tartja, de mintha marasztalná is a talaj. Amikor felpillant, már látja. A fehér, vékonyan szőtt vászon alatt a mellek. Ezt veszi észre először. Aztán a nyak, a fej. És jönnek a többiek is, öten, szemben az úton. Szétszórt, ügyetlen csoport. Az egyik öreg. Van egy kövér is közöttük. És a harmadik bicegő. De az, akit először kell megpillantani, s akinek, most már láthatni jól, ruhája készségesen formázza nyúlánk alakját, a legmagasabb. És mintha ő vezetné a négyet. Nem vezeti, inkább vonja őket maga után. Nyakán magasra tartja fejét, s fején koronaként viseli a csúcsos fehér fityulát. Nem tudni, hová néz, mert előre nem. Mintha észre sem vette volna, hogy szemben vele a tömeg; mintha nem látná a végtelen sort, elfoglalja az egész utat a sor, s megakaszthatja majd a lépteit. Mintha kész lenne vakon ütközni a falnak. Még fiatal. Pál látja már pillantását is, és bár elfordítaná, de képtelen elfordítani a fejét. Megállna, de megállni nem lehet. És csöndben közelednek egymás felé. Olyan a csönd, hogy az imát nem lehet nem újra kezdeni, de nem tudja Pál vezetni az imát. A nyak, a mell, a combra simuló vékony vászon a léptek üteme alatt. S a látványtól érzi saját combjára simulni a durva vásznat. Az izzadást is megérzi, ahogy végiggördül a hónalja alatt, s a homlokáról. Bizonyára poros és piszkos vagyok. Saját arcát szeretné látni Pál, mert a tekintet, amely eddig sehová nem nézett, most már egészen közelről, talán tízlépésnyi távolság csak, ez a tekintet észreveszi őt. Észreveszi az ő tekintetét, ahogy combtól a mellig és melltől a homlokig és visszaszalad. Történt valami. És mennek. A két tekintet nem engedi el, fogva tartja egyik a másikát, és már nyolc lépésnél nincsen több. S e tekintet körül csak fehérruhás apácák alakját látja a porban lebegni Pál, de ez nem lényeges. Csak ez. És megy és jönnek mögötte, tovább, nem fognak megállhatni, de ő, aki szembe jő, ő sem lassítja lépteit, nem bizonytalan, melle, lába ugyanúgy mozog, s ugyanolyan egyenesen tartja a nyakát, csak a tekintet nem enged, egyik a másikát. S akkor már látja Pál, hogy a nyakán egy sötétbarna anyajegy, a fehér nyakon, akkora, mint egy aranyforint. És mögötte jön a többi négy. Bizonytalanul, félve a tömegtől. Csak ő jön biztosan, s négy lépésnél már nincsen több közöttük, egyenesen Pál felé, és Pál egyenesen megy felé, és egyik sem fog kitérni. De megállni nem lehet. A csönd, a csoszogás, a pacsirták, a nyögések és sóhajok és a várakozás, hogy Pál vezesse az imát. Már csak kettő a lehetséges lépés, amikor Pál éppen elbizonytalanodna, és már egészen itt, előtte az arc, de tekintet nem enged tekintetet, egyik a másikát, magasba, kicsit csodálkozásba ívelt szemöldök a rebbenéstelen sötét szem fölött, s már elérkezett a várható pillanat, amikor a két ellentétes irányú hullám majd összeütközik, s a nagyobb megtöri és magába szippantja a kicsit, s érzi Pál, hogy a sötét csodálkozás mögött valami, s már a pillanat, amikor az összeütközés vagy elbizonytalanodás, vagy a nem tudom, amikor a pillanatban mégsem a várt következik, soha nem a várt, elképzelt, hanem mintha a járásnak legtermészetesebb módja lenne, az apáca Pál előtt felváltja lépteit, s a láb, amely eddig előre vitt, most visszafelé viszi a tekintetet, s Pál megy, előre, a tekintet, a csodálkozás után; de látja, hogy ez nem meghátrálás, mert a szem fölött a szemöldökív mozdulatlan, s csak a láb, amit Pál most nem lát, csak a tekintet, csak a láb viszi visszafelé, mint a rák, de a többi négyet, akiket maga után vont, beszippantja, magába issza a tömeg. És hátrálva, de mégsem meghátrálva, mint a rák, megy? jön? Pál előtt, és elfedi arcával az út távlatát. Nyakán az anyajegy. Mintha nem is úton lenne, mintha a zárda csendjében lenne, olyan nyugodt és fehér és tiszta az arc. Szép? Nyakán az anyajegy a kék érre ütött pecsét. Sima és száraz a száj. Én milyen vagyok? Festett szűzanyaszáj. Szutykosnak és büdösnek érzi magát, és minden tagját mintha a föld akarná magához ragasztani; de megy, mert a tekintet nem enged, és elnyílik puhán a száj. „Pax tecum” – mondja a száj. „Et cum spiritu tuo!” – hallja válaszolni Pál magát. Mintha fényben lebegne előtte, olyan könnyedén siklik hátrafelé. Miatyánk ki vagy a mennyekben! „Hová indultatok, húgom?” – hallja Pál saját kérdésében, hogy nem azt mondta ki, nem az imát, amit akart. Folytatni nem lehet, pedig folytatni kell. A csend. „Rozumiem pytanie twoje, lecz w twoim języku odpowiedzieć niestety nie potrafię.”* Kedvesen mély a hang. „Én is megértem, amit válaszolsz, de kérdezni csak a magam nyelvén tudok.” „W takim razie możemy rozmawiać.”* „Hogyan hívnak, húgom?” „Matka moja uczyła mnie mówic po polsku, lecz nie! nawet polski król nie jest moim panem! – i przeto na prośbę mego ojca otrzymałam na chrzcie imię Urszula.”* „Honnan indultatok és hová, Urszula húgom? Engem Pálnak nevezz, nevem a lelkiatyámtól kaptam, mert nem tudhatni, ki volt az apám, és nem ismertem az anyám.” „Jeśli to tak, szczęśliwego jesteś urodzenia, boś niczyjim synem. My idziemy z Somlyóvásárhely i zmierzamy ku Szeged, lecz może stamtąd jeszcze dalej.”* Pál a testében érzi a tömeg csendjét, s benne lépnek előre, akik mögötte jönnek, de szeme látni, füle hallani most már csak arra van, hogy ezt az előtte hátráló arcot lássa, s a vágy a hangját hallani; megérinthetné, olyan közel; mintha csak ezért indult volna el, olyan közel, pedig nem így indultam el, hanem azért, hogy kidobjam magamból mindazt, ami felesleges, hogy ne érezzem azt, amit most mégis éreznem kell, s ha ez az egész megint csak becsapás, akkor hol vagyok? Mintha védekeznie kellene, mintha bármikor megérinthetné a falat. „Lecz nie powstrzymałeś mnie na drodze mojej, Pawle, albowiem dla mnie, i dla tych, których serca pan raczył wzmacniać przeze mnie, obojętne, dokąd idzienny. Nie kierunek. Nie Somlyóvásárhely i nie Szeged”* – látja a szájat puhán elnyílni és hallja a hangot Pál. – „Nie wiem, co się stało, i nie chcę wiedzieć, nie wiem, co się stanie i nie chcę wiedzieć, jeno tyle mnie wiedzieć dano, że każdy mój gest i każde moje słowo jest fałszywym. Nie mam prawej modlitwy, ani uczuć prawdziwych, bo są one w niewoli ciała, i oszukuje mnie wszystko. Kiedyś to, pewnego dnia, nie wiem, i nie chcę wiedzieć kiedy, nie nagle, lecz wyjaśniło się. Fałszywość moja. I fałszywość wszystkiego i wszystkich. Od owej chwili jak gdyby mnie rwało w uszach, tak boli mnie śpiew sióstr moich; fałszywością duszy zbolałe ciało moje, i boleścią ciała umęczona moja dusza. I prosiłam naszą matkę przełożoną, i prosiłam siostry moje, by dłużej nie czyniły fałszywości, bo wsztystko co robimy: jest tylko grzechem duszy oszukanej przez ciało. I będziemy potępione. I prosiłam matkę naszą, by opat odtąd nie pod jedną postacią udzielił nam Kommunii Świętej, albowiem jeśli przyjmujemy tylko ciało Jezusa, progrążamy się przez to w grzech największy. Dajcie nam krwi też, która była duszą naszego Pana, ponieważ, z ciała mamy dosyć albowiem nie jesteśmy niczym innym, tylko ciałem, dajcie nam duszę, jego duszę! albowiem zjednoczyć się tylko z jego ciałem to grzech i tak tylko nasze przeklęte ciało! Przeto idziemy do Szeged, za karę. Jesteśmy grzeszne lecz nie przez to i nie to jest nasza kara. Czy rozumiesz, Pawle, co wydukałam w języku moim?”* „Értem Urszula. Nekem az Úr angyala megjelent. De talán nem is volt az Úr Angyala. Furulyás Jankónak nevezte magát, s azt mondta, neki megjelent a Szűzanya, és arra kérte, furulyáját törje el, és ne szolgáljon többé a táncnak és a többi gyönyöröknek, amik a testében élnek, hanem vezessen minket. És engem elvezetett, s most nekem kell vezetnem másokat. És mindenki vallja be bűneit. És mindenki vesse le ékszereit, mert közel az óra, amikor mindaz, ami bűnös, ördögszarrá változik. Amikor elválik a jó a gonosztól, amikor a fény a sötéttől elválik. De addig mind, ki él most, alázza meg magát. És megtanított imádkozni ez a pásztorfiú. És megtanított rá, hogy az imában nem azt kell kimondani, amit tudunk, mert az csak az emberek testszemetje, hanem azt, amit nem tudunk. Úgy, ahogy a próféták fohászkodtak, ahogy a tanítványok keresték az Urat. És ne legyen több ima, csak az, amit tanítványainak ő tanított. Ezt mondta nekem ő, s elvezetett, s mi ezért megyünk.” „Pięknie to brzmi, co powiadasz, Pawle. Ale jakie masz świadectwo, czy nie diabeł kieruje tobą? Jak potrafisz to rozróżniać?”* „A bizonyság csak az lehet, csak egy lehet. Ha itt a földön Isten országába érkezünk!” „Ja bym też chciała, Pawle, by tak się stało!”* „Nevezz testvérednek, Urszula húgom!” „Ja bym też chiała, byś mógł być moim bratem, Pawle.”* „Mert ismered az evangélium szavait. Nincsen se görög, se zsidó, se szolga, se szabad, se férfi, se nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban.” „Aby wszyscy byli jedno!”* „S ha mindenki egy, akkor ne legyen se császár, se fejedelem, se király, akkor ne legyen pap és szerzetes, és én is eldobhassam ezt a ruhát, és akár egy koldus gúnyájában is jól érezhessem magam.” „I jeśli nie będzie ani polskiego, ani niemieckiego, ani tureckiego, ani węgierskiego króla, jeśli nie będzie kupca i nie będzie celnika, niech każdy zarobi na swój chleb pracą swoją. I żebym ja też używała, i nie tylko do modlitwy, rąk moich!”* „Mert azt mondja az evangélium, nem több-e az élet, hogynem az eledel és a test, hogynem az öltözet?” „I jeśli życie jest czymś więcej, lecz tylko pismo może o to pytać, to niech płoną w ogniu wszelakie pisma, niech ogarną płomienie wszystkie książki, dyplomy, akty i listy, i niech nie zapiszą literami żywotów świętych i testamenty konających, albowiem fałszywe to wszystko, i niech pozostanie tylko jedno pismo, Pismo Święte ewangelii! per evangelica dicta deleantur nostra delicta!”* „És ha csak az evangélium írása legyen, akkor dőljön romba minden templom, és ne legyen ostya és kehely, éhséged és szomjúságod nem csillapítja, Isten temploma istálló vagy a szabad ég legyen, és csak egy ima legyen!” „I jesłi tylko jedna fest modlitwa, to niech nie będzie innego zakonu, tylko zakony tej modlitwy.”* „Ne legyenek törvények, csak egy törvény legyen, Urszula húgom, a szeretet.”„Niech będzie tylko miłość!”* „Állj mellém, hogy együtt mehessünk, Urszula húgom!” Mintha mindig ezt az arcot, ezt a szemet követte volna. Hová? „I mam nie pytać dokąd?”* „Ne kérdezd, Urszula!” És érzi Pál megint, amit eddig, mióta? nem érzett, a tömeg csendjét saját testében előrelépni, lépés lépés után. De megváltozik az irány, s nem tudni, ki az, aki előre halad, mert Urszula nem hátrál már előle, hanem jön, szemben vele, s mintha ő menne előre, valahová, és Pál, és testében a tömeg, csak hátrálna, vissza az úton; de közelednek, és már csak egyetlen lépés, elválasztja ezt a két arcot, két szempár, mást nem lát, csak egyik a másikát, s a következő lépésben már egymásba kapcsolódnak. De Urszula kitér, és Pál mellé áll, és megfordul, és úgy igazítja lépteit, ahogy Pál jár, s megy ő is, Pál mellett, mint a többiek, s újra kinyílik előttük az út. Üres. A vastag por, amit a lábak majd porfelhővé kavarnak. De Pálnak látnia kell az arcot, nem az utat, hiszen az út amúgyis egyenes, s az út önmagától viszi arra, amerre halad, de az arcot, annak az arcát, aki mellé állt, ezt az arcot kell látnia. És Urszula sem az utat nézi, ahogy Pál sem az utat nézi. De mennek, amerre az út. És elnyílik puhán a száj. „Lecz miłość niech nie będzie nigdy miłością ciała!”* – hallja Urszula a saját hangját azon a nyelven, amit a másik ért, de ha válaszol, csak a saját nyelvén képes válaszolni. S nem tudja miért, de ennek Pál örül. „Nem! Test szerelme ne! Nem! Ne legyen!” – hallja Pál a saját nyelvén hangját kiáltani. És szembe kell fordulniok. Ha szembe fordulnának egymással, nem vinné őket tovább az út. Pedig testükben érzik lépni a tömeg testét. Az úton előrehalad. De nem szembefordulni nem lehet. Meg kell állniok, hogy egymással szembefordulhassanak, pedig bizonyára nem áll meg sem Pál, sem Urszula. Mintha mennének tovább. Mégis állnak. De mintha csak az irány, amelyikbe a lépés vitte őket, mintha csak az irány változott volna meg. Lépnek tovább egymás felé. Lépnének tovább. Elmegy közöttük Péter, aki jár. Arra, amerre menni kell. Aztán valakit még elvisz közöttük a lépés, arcot, törzset. Pál érzi, hogy megtaszítják. Érzi, hogy teste a tömeg útjának akadálya lett. S a vonuló vállak és arcok fedik el Urszula arcát. Egyre távolabb. És taszítják, lökik. Amikor egyensúlyát elveszíti, nincs mibe kapaszkodnia. Egy karba, egy nyakba, egy kézbe kapaszkodhatna, de az vinné tovább. Az arcok között feltűnik, eltűnik az arc, de nem megközelíthető. Csak a lökések. Test testhez löki testét, néha csak súrolja, megint lökik, elveszíti az egyensúlyát és visszanyeri, de senkibe nem kapaszkodik. Elmegy Márta. A vak asszony, és Erzsébet magasba emelve a fejét. És a por és a sóhajok és a nyögések és a tömeg néma robaja vonul át a testén, s úgy löknek, taszítanak testén, mintha láthatatlan lenne, csak saját magának érezhető. És a sok arc, váll, a hajcsomók és fülek és mankók és orrok és izzadtságcseppek és selymek és szőrök és lágy tekintetek és bőrszínek és rongyok és pattanások és pupillák és ruhák között és csonkok és szemöldökök között eltűnik az arc, amit keres, s minden felvillanó vagy elúszó valaki csak valami lökés, s már azt sem látja a lökések között, mintha már állnia sem lehetne, nem érzi a talajt a lába alatt, mintha lebegne, s lábujjai között a vastag por már nem türemlene át, és taszítva és imbolyogva szédül valamik között, amikor tovább már nem tarthatja lebegve sem, és minden megváltozik, mert csak a lábak és a lábak és a lábak között egy bot és lábak és áttipornak rajta, de nem fáj, mert olyan könnyedén lépnek a testre, mintha nem heverne ott, mintha csak a poros út lenne teste, mintha csak a por, amit a következő lépés felkavar, de nem akar látni több lábat láb után tovább, és eltakarja a szemét. De valaki a kezére lép, és amikor kiszabadítaná, megint a kezére lép, mintha ugyanakkor reccsenne a hátgerinc, s a sötétben, a lehunyt szemhéj mögött fény válik a fájdalomból. Ordítana. De csak a néma dobajok, a léptek csattogása, puffanása, a sóhajok, a nyögések a feje fölött, a rúgások. De minden fénnyé oldódó fájdalom elmúlik, eltűnik, s csak a por a fogai kötött. Testébe nem botlik többé láb, de nem meri kinyitni a szemét, pedig hallja távolodni az eddig közeledő lépteket. Foga között a homok. Óvatosan megérinti ajkát, nyelve hegyével. A vér íze és a homok. Élek, ha vér. Kinyitja a szemét. Por. És a fejét felemeli. Az úton távolodók. És egy nagyon fehér. Úgy áll ott Urszula, ahogy megállt, érintetlenül. Pál feltápászkodik. A távolság nem csökkent kötöttük, annyi, egy karnyújtásnyi, amennyi volt. Csak a karját kéne kinyújtani. A mozdulatlan szemöldök és sima homlok. A nyakán az anyajegy pecsétje. A nyakán. Minden olyan, mint volt. Ő olyan. Csak a tömeg zaja távolodik, és a porfelhő körülöttük lassan elül. Nem szól Urszula. „Csak a szeretet” – hallja saját hangját Pál, s érzi a homok, a vér ízét a szótól. Lassú mozdulattal a főkötőjéhez nyúl Urszula, és lassú mozdulattal lehúzta a főkötőjét. Csend van. És a levegő mozdulatlan. Dél. S a főkötő alól kiomlik hosszú, dús, szőke haja. Leomlik. „Pawle, uściskaj mnie tak, jak brat uściska siostrę!”* – hallja Pál a hangot azon a nyelven elhangzani, amit ért. De lehunyja a szemét. És mintha valamit megérintene. Valamit, ami kemény, lágy és kedves, amilyen egy test lehet. És a sötétben, a hunyt szemhéj alatt a fények, a fény. Érzi a keze.
Mintha ujja nem a kedves testet érintené. A falat. Kinyitja a szemét. A falon a kinti fa lombárnyéka remeg. Remeg az árnyék, pedig szél a fa leveleit nem lebegteti. Minden csendes és mozdulatlan. Dél van. Harangozás előtt. Csak Illés kopácsolása, egyenletesen. Pál letérdelne, de a függöny előtt, amely a folyosót a magánimádságok óráiban a cellától elfedi, a függöny előtt némán áll a fiú. Mintha elmondott volna valamit, a száj elnyílás és becsukódás között, vagy éppen készülne mondani. És a folyosó túlfelén, magas munkaasztala előtt Illés a fényben áll, a fény ferdén bevág a cellába, s két részre, árnyékra és fényre szeli, de Illés a fényben áll. Tudja Pál, hogy Illéstől nem kérdezheti. S akkor mintha árnyék vetülne, és Pál önkéntelenül az ellenkező irányba kapja a fejét. Az ablak bolthajtása alatt az a mezítelen nőalak. Nézi őt. A kétfelé meredő mellszemek. A szőrös öl. Nem térdel le Pál. Anélkül, hogy a fiúra nézne, az ajtó bolthajtása alól a homályos folyosóra lép. Illés. Nem, Illéstől nem kérdezheti. Elindul a folyosón. A cellák között halad, a lépcső felé. De nem le, a templomba indul, hanem fölfelé. A csigalépcső szűken kanyarog fölfelé, a kopott fa recseg. S mintha maga mögött hasonló recsegéseket hallana fölfelé haladni, de lassúbb recsegéseket. Nem simul össze a két recsegés ritmusa. És a csigalépcső még mindig fölfelé. Aztán látja Pál, hogy Vince megy előtte fölfelé. Lassan, öregesen. Hiszen dél van, közvetlenül harangozás előtt. Vince, aki a nagymisén Urieltől kapja a békecsókot, és Lőrincnek adja tovább. A toronyba csaknem egyszerre érnek. Vince a harangkötelek között megáll, nehezen lélegzik. Pálra néz. „Segítenél?” – kérdezi. Pál nem válaszol. „Olyan nehéz egyszerre húzni három harangot. Segítenél?” Pál nem válaszol. Olyan csend van itt, és a gerendák között a felrebbenő, elülő galambok burukkolása a harangok fölött. És a három harangot s a harangtér durván ácsolt fapadlatát és a kék égre néző huzatos bolthajtásokat vastagon lepi be a fehér ürülék mesze. Négy bolthajtás néz magasan négy égtáj felé. Pál körüljárja a harangteret, s az egyik bolthajtás alatt megáll. Éppen ott, ahol besüt a nap. Legjobb a fényt választani. „Te vagy az, Isten, kit megragadsz, magad! nem engemet!” – mondja Pál. De Vince, mintha nem is hallaná, vagy nem akarná hallani, nem válaszol. Pál a magas bolthajtás peremére csúsztatja a tenyerét, karjait megfeszíti és felhúzza magát. Térdével felkapaszkodik, úgy marad egy kicsit, majd lassan kiegyenesedik. Teste csaknem az egész rést betölti. Lenéz. Lenn, a messzi kolostorudvaron a nagy hársak és akácok alatt Uriel mozog a kaptárak között. Fejét maszk fedi, és mint egy sötét felhő, lengik a méhek körül. És távolabbra, túl a falon a füzeserdőben a patak elvesző, előtűnő csillogása. Pál visszanéz. Lenn Vince megragadja a kisharang kötelét, aztán megragadja a nagyharang kötelét is. A két, egymástól távoli kötél mintha keresztre feszítené. De csak a kisharang kötelét húzza meg, és meghúzza újra és újra, és csilingelni kezd a kisharang, és a gerendák közül felrebbennek a galambok, és érzi Pál a testén a menekülő galambok csapódásait, szárnycsapásait. Mintha a madarak akarata repítené. És már szól a nagyharang, és nem hallhatni a test zaját, és kisvártatva megkondul majd a középső harang, a harmadik. |