Vonulás
Acsády Ignácz, Avilai Szent Teréz, Manfred Bensing, Johannes Cassianus, Diószegi Vilmos, Fekete Lajos, Werner Fläschendränger, H. A. L. Fischer, Jean Froissart, Friedrich Engels, Kulcsár Zsuzsanna, Mályusz Elemér, Mód Aladár, Nemeskürty István, Pach Zsigmond Pál, Perényi József, Péterfy József, Sulpicius Severus, Szentmiklósy Lajos, Szűcs Jenő műveinek, valamint a Gesta Romanorum, a Magyar-Latin Misszálé és a Magyar Népballadák szövegeinek felhasználásával Kézdi Kovács Zsoltnak. A lengyel és olasz nyelvű szövegrészeket Kerényi Grácia fordította.
Hiába menekülne. Harangoznak. És a fiú némán áll: előtte. Hosszú, szőke haja: ragyog. A szája körül még az a kis mosoly, szája még nem záródott össze egészen, még őrzi mosolyát, még őrzi a száj mindazt, amit elmondandó idejött. És a mozdulatlansága is. Karja sután csüng az oldala mellett, mintha elfelejtette volna önmagát; mozdulatlansága azokat a mondatokat őrzi, amelyeket elmondott már. De harangoznak. Amint a harang első kondulása a csendet megtöri, valami elindul. A fiú egy karnyújtásnyira áll. Magához ölelhetné, ha karját nyújtaná. Haja szőkén, ragyog. Magához ölelhetné az Úr Angyalát; de tudja, ez nem látomás, hanem igaz. Talán az Úr egy földi lényben tényleg elküldte hozzá Angyalát; de földi lényt magához nem ölelhet. A testet. A test. Harangoznak. Dél van. És mindig újra. A kisharang csengettyűzésére elindul valami, de belezendül a legnagyobb harang, s kisvártatva majd a harmadik. És fél, a testet elborítja a félelem. Emeld föl a lelked. Virradatkor nagy tenyér emelkedett a teste fölé, és a tenyéren egy eleven húsdarab: a saját szívem. Zúgnak a harangok, kitöltve minden rést, ahol a lélek még menekülni remélhet; ez volt ma az első, a váratlan jeladás, s azóta itt a tenyér, a tenyéren lüktet a szív, a saját szíve, s ha a fiút
magához ölelné, ha karját kinyújtaná, tudja, nem engedné ezt a tenyér, közéjük lendülne a tenyér, s a lendülettel leesne róla a szív, a saját szívem a kőre. A harangtól azért fél, mert a három harang a testet a csöndből kiemeli; hiába menekül, amit csendnek hitt ezidáig, ami néhány órára a lélek békéje volt, az megsemmisül, hiába menekülne; a nagyharang nyújtott zendülései, a középső tompa kongásai között a kisharang csilingel. Ott, abban a résben, a menekülésnek vagy változásnak abban az egyetlen pillanatnyi lehetőségében csilingel a kisharang türelmetlenül, ahol a tenyér a feje fölé emelkedik. És itt áll a fiú is, és ha nem tenné ugyanazt, amit mindig, ha nem tenné azt, amit ha megkondulnak a harangok, mindig tenni szokott, akkor megbillenne a tenyér, s a tenyérről a földre zuhanna a szíve. Egyszerűen nem lehet sehol kimenekülni. De egyszerűen nem bírja ezt tovább, úgy érzi, egyszerűen nem bírja a teste, amit a lelke követel. Nem tovább. Mégis. Ha a harangot meghallja, bár nincsen rá semmiféle szabály, térdre kell vetnie magát. Mert a harangok zúgása semmisíti meg önmagába vetett hitét. Naponta hétszer hiheti, hogy a lélek békéje két harangszó között elérkezett, de ha a harang zúg, akkor rá kell ébrednie, hogy amit lélekbékének hitt, az nem volt más, mint a test mesterségesen lecsitított
zűrzavara, vagy éppen az elszabadított zűrzavar, és a zűrzavarnak ebből az érzetéből másként mint térden, térdepelve a harangok pofoncsapásaiban, a zűrzavarból másként nem menekül. A térd érintkezése a hűvös kövezettel. A térdcsontokban a kemény nyomás. Mell előtt a kezek. Ez az egyetlen. S aztán már mehet. Mert nem hiszi már, hogy bármit csinál, önmaga megválthatja önmagát. De miért támad föl mégis, ahogy a harangszó elül, vagy nyelvén az ostya elolvad, miért támad föl megint és mégis önmaga megváltásának akarata? Miért? A legnagyobb bűn? És miért bűn? Ki mondta ezt? De hiába kérdezi és hiába kezdi újra. Harangoznak. Ez az egyetlen. S most, ma, mitől ez a furcsa, kiválasztott nap? virradat óta itt a feje fölött a tenyér, s alig egy fél órája itt áll a fiú. Harangoznak. Dél van, sexta. Éppen olyan déli harang, mint máskor. És mégis, mi az, ami olyan élesen elválasztja a más, az előző harangozásoktól? Miért érzi olyan hevesen, hogy most, most, most, ha térdre veti magát, ha az alázatban magát teljesen megsemmisíti, ha az alázat legeslegmélyére most leveti magát, mintha a toronyból zuhanna, úgy! és ha csak azután indulna el, de nem úgy, ahogy eddig indult, hanem hagyván, hogy a tenyér vezesse őt, hagyva, hogy ez a fiú vezesse őt? Vagy ez a csábítás lenne? Nem
csábítás? De mi az, amivel a mértéket el lehet dönteni? Krisztust a Sátán háromszor csábította. Egyszerű, földi lénnyel nem összevethető. Hiszen magam is voltam a Sátán eszköze a csábításra, pedig azt hittem akkor is, hogy Isten eszköze vagyok. Egymás mellett laknak ők bennem. Azt hittem, az Isten azt mondja bennem, próbáld ki a bűnt, amit társam, a Sátán sugall, mert ha nem próbálod ki, akkor megszabadulni sem tudok. De mégsem Isten mondta. Most már tudható. Csak a Sátán még mélyebbre rántott magához, mert még mindig mutat, van kipróbálni való! És ez, megint? Hogyan válasszam őket el, a két egymás mellett lakót? Hogyan, honnan tudhatom, hogy most melyik kezdi működését? Honnan tudhatom, hogy ha valami valahová vezet, akkor ezt kettőtök közül ki teszi? Vagy léteztek-e egyáltalán? Válaszoljatok! Könyörgök, mindenhatók, válaszoljatok! Léteztek-e egyáltalán? Vagy csak annak léte van, hogy én ezt hiszem? S ezt a kínt, amit ki tudja mióta? elviselhetetlenül szenvedek, nem hiába szenvedem? Pál mozdulatlanul áll. Arcán nem láthatja a fiú a kínt, amit az agy és a test ebben a mozdulatlanságban elszenvedni kénytelen. És vele szemben mozdulatlanul áll a fiú. Hosszú, szőke haja aranylón, simán hullik a vállára, s a szája még, mintha az utolsó szót formázni készülne, félig elnyílva úgy maradt. Mert harangoznak.
És ez a ritmustalan ritmikus zengés mindent kitölt. És mindig harangoznak. Naponta hétszer emeld föl a lelkedet. Előbb a kisharang csengettyűzése, aztán belezendül a legnagyobb harang, s végül a középső tompa kongása kitölti a réseket. Mégis úgy hallani, mintha a kisharang csengettyűzése töltené ki a réseket. És nem menekülni. Mert talán ez a rend. Talán ez az egyetlen, ami marad. Talán ez az egyetlen biztos pont, ahol a térdelő térd megvetheti magát. A hétszeri harang ébreszti föl a testet a csendből, abból a csendből, amit a lélek nyugalmának hitt, és a harang jelzi, hogy ez nem véglegesen elnyert nyugalma volt, hanem tévedés, teli csábítással és valóságos vétkekkel is, s a rendet mégsem nyerte el. Megint nem sikerülhet. Újra kell? kezdeni. Elindulni sextára, prima horára, matutinumra, misére, s az Isten rendje csak itt elnyerhető. Ebben a számban, naponta hétszer, ebben a számban, talán mégis ebben a számban található Isten rendje, ha van. Hét. Hiszen ami nem három, az hét. Az oltárfüstölésnél mégis öt a lendítések száma. Az ostyát mégis kilenc részre törik, bár vitatott. Két szín alatt áldozni nem szabad. Soha, semmi páros nem lehet. Isten rendje ez. Isten rendje csak a páratlan számú áldozatokat kedveli. A három harang egy testben zenél három-különböző-hangjaival. És ha van rend, akkor Isten és Sátán mégis
különválasztható. Akkor mégsem bennem laknak, hanem kívülem, csak bennem keresik magukat. A rücskös fehér falon egy kinti fa forró lombárnyéka remeg. Harangoznak. Az az árnyék és az a fény remegteti a fiú arcát is, mintha lebegne, akit mint Isten Angyalát még az imént magához ölelni akart. Az a fény, amely kintről jön, csillogtatja a haját. Dél van. Meleg, még itt benn is nagyon meleg. Sexta. Hátha! Hátha éppen most sikerülhet. Ami nem sikerült, ami eddig mindig a siker reményével kecsegtetve magát, kacérkodott a csendben. Ami nem sikerült a megkülönböztethetetlen tegnapok, tegnapelőttök hóeséses hajnalain, tavaszi délelőttön és bágyadt nyarak ebéd utáni nonáin sem, sem a koraőszi hűvös vecsernyéken: hátha most sikerül az, ami eddig nem. Ami eddig soha nem sikerült a completoriumok* után, az estétől megmenekülni, megmenekülni az éjszakától! Mert csak az esték és éjszakák függenek napként a megkülönböztethetetlen évek és
évszakok fölött. Az éjszakák, amikor minden menekülés hiábavalónak tűnik, mert a reggel-majd-újrakezdem nyugalmával az álmok vagy virrasztások elkerülhetetlen mocskos zsákjába ránt. Látja Pál maga előtt állni a fiút, a sima arcon remegő fényfoltokat, a fényfoltokat a rücskös falon, ahogy a kinti fa leveleit a szellő lebegteti? de már messzire távolodott attól az érzéstől, hogy magához kéne ölelni. S ez, hogy messzire távolodott, csak a harangszónak köszönhető. Testre test nem simulhat, testre testet csak isteni kegyelem simíthat, mert minden, ami páros, undorító. Ha kegyelemben simul testre test, akkor Isten maga van jelen harmadiknak. De ha kegyelem nélkül simul? Ezért undorodunk a párzó állatoktól is! A csődörtől, amint a kancát hágja. A kakastól, amint a tyúk fejének tollába kapaszkodik. Mert ha nincs jelen a kegyelem, akkor a páros nem örök kiegészülés. Nem. S a virradat óta feje fölött lebegő tenyérről a kövezetre csattan a lüktető vörös húsdarab. S mintha maga is vele együtt hullana, ájulásba, sötétedik a fehér fal reszkető árnyékmintáival, és tűnik ki az arc, a szóra nyitott száj, de nem végleges elsötétülés, mert érzi, tűz a nap és teste forró és körülötte: a porban, mindenütt por, és a porban csirkeláb kapar, a magocskát felleli, és mohón felcsippenti a meglelt magot,
aztán körülnéz a porban, ha szorgalmasan kapar, akkor megtalálhatók a magok; és a kakas rikoltoz. És körülnéz. Aztán megint kapirgál. Megrázogatja, valahogy rendberázza tollait. És körülnéz. És érzi, nyakán elfordult a feje, de mégis a fiút látja maga előtt, s valahol a homloka fölött, ahová a tekintet már nem ér el pontosan, ott van, ott van a tenyér is, de már nincsen rajta a szívem! Akkor ma mégis, mégis megtörtént valami. A tyúkká változott szívem! De ezt csak az ördög rendezhette így! Vagy isteni figyelmeztetés. A páros nem kiegészülés, hanem örök hiány. Örök hiánya a harmadiknak. Pál érzi, hogy mozdulatlanul áll és mozdulatlanul állt, és nem is történt semmi sem, pedig valami idő eltelt, míg megtörtént a tyúkká változás, de ez az idő, mintha nem is történt volna, vagy csalódás, vagy nagyon rövid, vagy csoda, mert zúg a harang, s előtte a fiú ugyanúgy áll, mint az imént, mozdulatlanul, és mintha ez a száj ki akarná mondani, hogy azt. A csendben. És a kisharang első csengettyűzése? Akkor ezidáig nem szólt a harang? Amit kisvártatva majd a nagyharang zendülése követ. A száj úgy marad, mintha még ki akarná mondani, vagy mintha éppen befejezné; lágyság, elnyílás és bezáródás között. És belezendül a nagyharang. Amit nemsokára majd a középső követ. A
páros nem örök kiegészülés, hanem örök hiánya a harmadiknak. Testen a test, felkeresése ennek a harmadiknak, ez a páros, a nyughatatlan megkísértése a harmadiknak. És ha nincsen kegyelem? A párosban Ő a harmadik. A Sátán is szentháromságot teremtett magának. A testek párosában. És megkondul tompán a középső harang. Már nincsen rés a csendben. De mintha az előbbi, az utolsó rést nem a középső, hanem a kisharang csilingelése töltené; vadul, türelmetlenül. Kinn a hársfa mozdulatlan lombja déli fényben. A fehér falon, az arcon, mégis lebegnek árnyékai. Most már együtt szól mindhárom ritmustalan rendje. Most egyedül letérdeltetni ezt a testet, hogy a lélek kiemelkedjen. Most lehetetlen. A távolság, mi köztük van, nem több egy karnyújtásnyinál. És Pál karja megmozdul, maga is érzi, de nem tudja hogyan, megszüntetni ezt a nyújtásnyi távolságot is. Átöleli a fiút, és teste megérzi a másik testet. A másik testben valami közömbös megadást. Közömbösséget, ami az ő elragadtatására egyáltalán nem felel. „Köszönöm, hogy eljöttél” – mondja Pál. De nem tudja, hogyan és miért került ide, és arról sem képes számot adni, hogyan szakad el teste ismét a másik testtől, vissza, karnyújtásnyira. De érzi még a közeli szagot. A másikét. S a térde, mely a harangok
zúgásában a kövezet hűvösségét, nyomását kívánta volna, most hajlíthatatlan és reszket. És nem tudja, hogy megölelte-e a fiút, mert a fiú arca ugyanolyan; a száj lágyan a becsukódás és kinyílás között. Honnan tudhatom, hogy melyiktek teszi ezt velem? Válaszoljatok! Lehunyja a szemét, de a sötétségbe is követi az árnyak reszketése, de most a harangok ütemére. Keze önkéntelenül a melle elé emelkedik, a két tenyér imára összesimul. És reszkető térde nem tarthatja már tovább azt, ami ő, de ami most nem érez. Kinyitja a szemét. Mintha nem történt volna semmi sem. A cellában egy idegen fiú áll előtte hosszú fehér gatyában, a nyakánál összehurkolt ingben, olyan idegenül, mint akkor, amikor belépett ide. S mintha mindazt, amit elmondott, mintha nem is monda volna el. Akkor mégis az ördög küldte el, gondolja Pál, de hiába nézi, sőt! ha nézi ezt az arcot, az ördögre gondolni képtelen, olyan tiszta és sima az arc, pedig még érzi a szagát, majdnem bűzös szagát, amit az előbb érzett, ha megölelte egyáltalán. „Flectamus genua!” – suttogja Pál. A fiú mintha nem hallaná. Csak a fények csúszkálnak az arcán az árnyékok között, és a nyakán. „Térdeljünk le!” – mondja Pál. A fiú olyan közömbösen áll, karja sután csüng az oldala mellett, és a még össze nem
záródott, ki nem nyílt száj elmúlt vagy készülődő mosoly lenne. „Térdelj le!” – ordítja Pál. A fiú olyan közömbös, mint a teste volt, a test, amit ha Pál megérintett a testével egyáltalán; de nem tudja eldönteni, mert most, ma, a tenyér itt van a homloka fölött, s a tenyéren lüktet az eleven hús. Letérdel. Mintha előtte térdelnék. Akkor mégis az ördög küldte el. Lehunyja a szemét. A térdcsontban a kövezet ismerős nyomása, hűs. De ha mégis az ördög küldte el, az ördög küldötte előtt is letérdelek Uram, ha nem te küldöd Uram Angyalod, akkor most jó, most, most engedd, hogy most a legmélyebb alázatba levessem magam, engedd levetni magam oda, hová még nem kerültem; hangosan akar imádkozni, saját sötétjében, ahová zuhanni akar, de egy fogódzkodót mégis megtartani; nyakán mereven előreszegve a fejét. És zúgnak a harangok. „Omnipotens et mitissime Deus, respice propitius ad preces nostras: et libera corda nostra de malarum tentationibus cogitationum; ut Sancti Spiritus dignum fieri habitaculum mereamur. Per Dominum…” „Álmos vagyok” – hallja Pál. … „in unitate eiusdem Spiritus Sancti.”* „Éjjel indultam útnak, de már az elmúlt éjjelen sem aludtam. Álmos vagyok” – hallja Pál, de most mintha máshonnan jönne a hang. „Ámen.” Kinyitja a szemét. Ahol az előbb a fiú állt, csak az üres fal a fa lombárnyékaival. Kinéz a folyosóra is, a folyosó sötét, zsolozsmára vonulnak a testvérek árnyai, de a szemközti cellába, a folyosó túlsó felén, keresztbe bevág a fény. Innen, térdeplő helyzetéből láthatja, amint Illés térdepléséből az erős fényben nehézkesen föláll. És Illés is láthatja, hogy ő itt térdepel. Már nem zúg a nagyharang, csak a levegő reszket még utolsó zendüléseitől. Az ajtón át nézhetik egymást, ami nincs; csak egy boltozatnyi rés, s a boltozat íve alatt egy farúd vízszintesen; két gyorsat kongat a középső harang, s most már csak a legkisebb csilingel magányosan; ezen a farúdon a függöny elhúzható, de csak a magánimádságok óráiban. Illés a folyosó árnyékába lép, és eltűnik a többiek után. Pál föláll. Karját kinyújtja, eléri, megtapogatja a falat. „Hol vagy?” – kérdezi halkan. „Álmos vagyok” – válaszolja a fiú a háta mögül. Pál megfordul. „Feküdj le,
aludj” – mondja Pál, és egy lépést tesz, hogy most a szemközti falat érinthesse meg. „Köszönöm, ha megengeded, hogy nálad alhatok” – hallja a fiú hangját, de megint a háta mögül hangzani. De hiába forgolódna a hang után. Maga elé mered. Csend van. Pedig mintha a kisharang csilingelne még. Pedig csend van. „Akkor most vége van” – mondja Pál. „Nincsen vége” – hallja a hangot a háta mögül. „Köszönöm Uram, hogy a testtől megszabadítottál” – suttogja Pál – „csak azt kérem Uram, hogy szabadíts meg a hangoktól is.” Vár. Semmi hang. Megfordul, s karnyújtásnyira az üres fal rücskei, árnyai. „Köszönöm Uram, hogy megszabadítottál a hangoktól is. Akkor most tényleg vége van. Vagy csak elaludt.” Mint aki még az – előbb – ittvolt testet akarná megérinteni, tapogatja körbe a cella falát. Nem hajlandó megtestesülni a fal. Elhúzza kezét. „Akkor most tényleg vége van. Itt vagy még?” Tenyerét csúsztatja a falon. A feszületet óvatlanul meglöki, a feszület a földre zuhan és kétfelé törik. Visszahőköl, egészen megmerevedik, és a csend is megsüketül. Olyan csend lesz hirtelen, ami nem tartalmaz hangokat. Végleges. Tekintete a priccsre téved, s látja, hogy a priccsen ott fekszik, lehunyt szemmel, hanyatt, önmaga. A végleges csendbe betör valahonnan egy álomból kivezető szusszanás. Kinyitja a szemét. A feszület
nincs a kövön. A feszület érintetlenül függ a falon. A cella fala a hajnal világosságában éppen csak dereng. Hamarosan megcsendül majd a kisharang. De mintha lenne valami a feje fölött. Fölfelé fordítja tekintetét, addig, míg a tekintet elérhet egyáltalán, s a levegőben, a feje fölött, a láthatóságnak éppen a határán egy tenyér lebeg. A tenyér talán nagyobb egy valódi tenyérnél, s rajta egy eleven, nyálkás hús dobog. Gyorsan felül a priccsen Pál, és meztelen talpával a kövezetet megérinti. De a tenyér a fejével együtt mozog. Most is ott van a homloka fölött, éppen ott, ahol saját tekintetével még elérheti, nem közelebb, nem távolabb. Illés áll a folyosóra nyíló keskeny bolthajtás alatt. Nézi Pált, de közben csontjait egyengeti, nyújtózkodik, a nyújtózás kéjébe belemerevülve ásít, s közben a függöny farúdját görcsösen megragadja. Az ásításba, nyújtózásba merevedett test egy pillanatra megremeg, majd ellazul. Illés megrázza a fejét, a függöny rúdját elengedi, szájára gyors keresztet ír. „Weisst du, was habe ich geträumt?”* – kérdezi, de újra ásítania kell, s a szájára írt kis kereszt megint. „Oh, Gottes
prächtiger Tag! Ich bin so sanft erwacht.”* Pál bambán bámul maga elé, meztelen talpa a kövön, s nem mer Illésre nézni, mert akkor látnia kéne a tenyeret is a homloka fölött. „Weißt du, was habe ich geträumt?” „Mit?” – kérdezi Pál. „Es war so eigentümlich, sowas träumte ich noch nie!* Én húzom a harangot, de nem szólt a harang. Die Glocke jedoch leutete nicht, weil* posztó! posztóból volt.” Pál föláll, s a tenyér vele együtt emelkedik a homloka fölött. S a tenyéren a meztelen hús dobog. Gyorsan visszaül a priccs szélére, de hiába ül gyorsan vissza, a tenyér éppen olyan gyorsan süllyed, s ott lebeg, nem lebeg, hanem ott van a levegőben a homloka fölött. Illésre néz. Illés magas, vékony, haja ősz, arcán két függőleges barázda; a kék szemek Pált figyelik szelíden és közönyösen. Mintha nem is látná, hogy ott a tenyér a fejem fölött! „Nem
látod?” – kérdezi Pál. „Was denn?”* Pál összehúzza magát, mert fél kimondani. „Valami van a fejem fölött. Nem látod? Egy tenyér. Mintha a levegőben lebegne a homlokom fölött. Illetve csak ott van, de nem lebeg. És a tenyéren van egy dobogó szív. Mintha egy csirke szíve lenne, de nagyobb. Mintha egy ember szíve lenne. Egyszer láttam, hogy egy eretnek szívét kivágták. Mintha élő szív lenne, és dobog. Nem látod?” Pál nem mer fölnézni, nem mer Illésre nézni, lehunyt szemmel, de így is látja a szívet, és érzi, a tenyér nem megy el, ott lebeg. Illést nem hozza zavarba a közlés, arcán nem mozdulnak a függőleges barázdák, és érdeklődést vagy meglepetést a szeme nem mutat. Csak nézi Pált, igyekszik látni, amit ő érez a homloka fölött. Pál kinyitja a szemét, s óvatosan nyúl a tenyerével oda, ahol az a tenyér a homloka fölött lebeg. Ha egyedül lenne, nem merné megtenni, de ha Illés itt van, ha látja, ez biztonságot ad. Tenyere a tenyérhez ér, és az idegen tenyér melegét megérzi a saját tenyere melegén. Mint óvatlan fájdalom, rántja vissza a levegőből a kezét. „Nem. Nem látok semmit” – mondja Illés – „aber, weißt du, jedes siebente Jahr bringt etwas merkwürdiges mit sich. Ich habe
es auch zweimal erlebt. Und die Älteren könnten noch mehr darüber erzählen. Jedes siebente Jahr.”* „De miért éppen a hetedik év?” – kérdezi Pál. „Du bist schon seit sieben Jahren hier. Nicht wahr?* Imádkozz. Mást nem tehetsz. Dürfte ich deine Stirne berühren? Hast du vielleicht Fieber? Bist du vielleicht krank?”* Mintha Illés megérintené a homlokát. Mintha egy tenyér melegétől érezné a saját homloka melegét. „Bete zu Gott!”* Hallja, amint Illés a függönyt húzza. A farúdon zörögnek a fakarikák. Pál felnéz, de óvatosan, mert már előre fél, hogy látni fogja. És a fiú az összehúzott függöny előtt áll. Haja
szőkén, aranyban ragyog. A szája körül még az a kis mosoly, szája még nem záródott össze egészen, még őrzi a száj mosolya mindazt, amit elmondandó idejött. És csilingelni kezd a kisharang. A fiú itt áll egy karnyújtásnyira. És a kisharang csilingelésébe belezendül a nagyharang, amit kisvártatva majd a középső kongása követ, kitöltve minden rést. Pál gyorsan letérdel és még látja, hogy a tenyér is vele együtt ereszkedik és ott marad a homloka fölött. És hangosan akar imádkozni, a harangzúgás fölé emelt hangon azt, amit már napok? vagy hetek? nem tudja mióta, már állandóan imádkozik, az imádságot a gonosz gondolatok ellen, amely amúgy sem segít. Eddig nem segített, de talán most. „Omnipotens et mitissime Deus, respice propitius ad preces nostras: et libera corda nostra de malarum tentationibus cogitationum; ut Sancti Spiritus dignum fieri habitaculum mereamur. Per Dominum…” És hirtelen csend van. Mintha nem is szóltak volna a hangok, csak ő kiáltozna itt a csendben ezen a nyelven. A csendben csendesebben folytatná, de nem tudja eldönteni a gondolatnyi csendben, hogy kihez fordulhatna a szentek közül, és ezért inkább gyorsan befejezi. „… in unitate eiusdem Spiritus Sancti.” És mintha a csendben félrehúzná valaki a függönyt. A farúdon zörögnek a fakarikák. „Ámen” – mondja csendesen Pál. És a szemét megint kinyitja. Meztelen lány áll a bolthajtás alatt. Elindul a lány, a
kövön úgy kopognak meztelen talpai, talpa nem csattog, hanem kopog a kövön. A lány megáll Pál előtt. Mezítelen testét kezével nem födi, sőt mintha büszkén hordaná, és a nyakán tenyérnyi barna folt. És amikor Pál előtt megáll, karját kinyújtja, és két puha tenyerébe fogja Pál fejét. Puhán. „Jeszcze się spotkamy!”* – sziszegi a meztelen lány, de mosolyog; aztán kiengedi a tenyeréből a fejet, és továbbkopog a kövön. Nem csattognak meztelen talpai, hanem kopog. És mintha az ablak bolthajtása alá, a párkányra felrepülne, akár egy madár; onnan még visszanéz, és eltűnik a lombok között. Az üres fehér falon a lombok árnyéka lebeg, pedig kinn nem fújja a szél a fát. Pál gyorsan körülnéz. Tekintetével szeretne megragadni valamit, ami olyan biztonságos, mint ez a megérinthető fal. De a fal sem biztonságos, mert minduntalan megtestesül. A sötét folyosón, az ajtónak szolgáló bolthajtás előtt elvonulnak a testvérek árnyai. Pedig csend van. S ha csend van, hová mehetnek a testvérek ilyenkor? Harangoztak volna? De mikor? Pál most jól, biztonságosan érzi maga körül a cella terét, csak azt nem tudja eldönteni, hol tarthat az időben. Éppen a harangozás után? Vagy előtte? Vagy két
harangozás között? De ha két harangozás között, akkor hová vonulnak a testvérek, nélküle, ilyenkor? A folyosó kövén elcsattognak a testvérek léptei. Teljes lesz a csend. Csak a madarak, kinn, a fán. És Illés kopácsol. Akkor ő is itt maradt, s akkor két harangozás között vagyunk, s a testvérek nem is vonultak sehová, csak én látom úgy, mintha elvonultak volna valahová. „Uram, ha megszabadítol a test kísértéseitől, ha megszabadítottál a hangoktól is, akkor kérlek, szabadíts meg, könyörgök, szabadíts meg a képektől is, mindentől, amit látok, mert kín” – mondja Pál, s hallja saját hangját. A szemközti cellába keresztbe bevág a fény. Illés térdepléséből nehézkesen feltápászkodik. Láthatja onnan, amint ő itt térdepel. De nem biztos, hogy látja, mert a fény elvakítja. Magas asztalához lép. Feje a fényben. Az őszülő haj is kellemetlen ragyogás a fényben. De cellájába oldalról, keresztbe vág be a fény, csak feje és válla emelkedik a térdeplésből a fénybe. A magas asztal az árnyék oldalán van. Felemel valamit az asztalról, az árnyékban matat. Egészen föléhajol, és a kitartó kopácsolás, lassú, nyugalmas ütem. És a madarak, Pál gyorsan feláll, fülét sérti a kopácsolás és fél, bármikor csilingelni kezdhet a kisharang, aztán a nagyharang
zendülése és végül a középső kongása ezt a csendet is kitöltheti; és bántja a madarak csivitelése is, fél, attól is fél, hogy megint abba a végtelen süket csendbe hull, ahol se hangok, se képek nincsenek; kezét maga elé emeli, mintha attól tartana, hogy a cella levegőjében valami keménybe, valami puhába beleütközhetik, mert fél ettől is, mert a levegő is bármikor megtestesülhet, valakit mutathat, akit látni nem akar. Fél, de azért körül kell néznie, állandóan forgatni kell a fejét, állandóan tapogatnia kell a falakat, mert meg kell bizonyosodnia, hogy nincs, senki, semmi nincsen itt. A fiú összegömbölyödve alszik a priccsen. Olyan nyugodtan lélegzik álmában, mintha valóban itt aludna a priccsen, s itt van, valóban. Arcán, félig elnyílt száján a kinti fa árnyéka lebeg. Pedig szél nem érinti a fát, ahol a madarak. És Illés kopácsol. Pál lassan, maga elé emelt kezekkel, védekezve hátrál a folyosó felé. Mert most alszik, most végre elaludt, de felébredhet, s elé állhat követelően bármikor. Gyorsan megfordul, hogy a függöny mellett, a bolthajtás alatt a cellából kilépjen. De azért még egyszer visszanéz, mert mindig megbizonyosodást keres. A priccs, ahol a fiú aludt, most üres. És az ablak bolthajtása is üres. És üresek a falak. Csak a feszület, érintetlenül. Csak két lépés az üres, sötét folyosó, hogy Illés
cellájának fényébe érjen. Az ajtó üres bolthajtása alatt, a függönybe markolva megáll. „Szeretnék, szeretnék neked mondani valamit.” Illés egy kis kalapáccsal üti a vésőt. A véső is kicsi, s az ütések alig látható barázdát vonnak a rézlemezben. Illés feje a fényben, még arca mély barázdáit is kivilágítja most a fény, de a munkára összpontosító kéz a homályban mozog. „Szeretnék, hallod? szeretnék mondani neked valamit!” Illés nem válaszol, a vésőt leteszi, és az asztalon heverő szerszámok, fémdarabok között egy másik vésőt keres, avval folytatja, amit kezdett, most egy nagyobb vésővel barázdálja a rézlemezt. „Úgy érzem, úgy érzem nem volna szabad ilyesmit mondanom, meggyóntam már, de hiába, imádkozom, de hiába, úgy érzem, nem volna szabad mondanom, de valami történik, amit nem bírok tovább. Hallod amit mondok? Legalább te fordulj felém! Legalább te legyél, akit biztosan érzek, ha már Isten elvett mindent, amit biztosan érezhetek, hallod amit mondok? Neked mondom? Vagy ez is csak jelenés? Mondjam a te nyelveden? Was ich dabei empfinde, bin ich unfähig zu ertragen. Was könnte ich tun?* Miért nem nézel rám? Illés! A nevedet már mi adtuk, a mi
nyelvünkön, Illés, nézz legalább rám! Vagy ez a megvetésed jele? Viseljem tovább, vigyem tovább? hiszen a súly nem is olyan nagy? csak én érzem nagynak?” Illés süketen áll a fényben, s tekintete csak a véső barázdáját követi, és a véső nagyon lassan, figyelmesen mozog előre, hogy vékony, egyenes barázdát vonjon maga után. „Illés! A jelenéseket szeretném elmondani, a fehér falat, a levegőt, ami mindig valamivé megtestesül és semmi nem segít, mert emberi nyelven beszélnek hozzám, de nem tudom, nem tudhatom, hogy kinek a nyelve ez az emberi nyelv? És mikor igaz és mikor hamis? És ki mondja, és ki hív, hogy menjek? És ha elindulnék, akkor hová? És ha megérkeznék, mert megmondták, hogy hová, akkor mit kell cselekednem? Was müßte ich tun?* Illés!” Pál kilép a bolthajtás alól, de marka elfelejti a függönyt elengedni, amit eddig szorított; Illés fényébe lép; lépéseinek lendületét a függöny megakasztja; bambán bámul a markára, a függönyt elengedi; a függöny nehéz vászonanyag, visszalendül a helyére. A függöny rúdja a bolthajtás alatt, a rúdon fakarikák. Innen a saját cellájába lát Pál. De a saját cellája nem üres, hanem látja magát, amint
térdepléséből feláll, körülnéz, karját védekezően maga elé emelve hátrál. Gyorsan megfordul a bolthajtás alatt, csak két lépésnyi széles a sötét folyosó, és Illés fényébe léphet. Illés az asztal fölött görnyed, kezében véső, kis kalapáccsal üti a vésőt, és a kalapács és a véső alatt pengő hangokat hallat a rézlemez. És mintha a fényben megállna az asztal előtt. És mintha Illés észre sem venné őt, de a kalapácsot, a vésőt leteszi. Az asztalon, a szerszámok, a megmunkált és megmunkálatlan fémek között egy kis dobozka; bíbor selyemmel bevont doboz. Illés óvatosan felemeli a dobozt, kinyitja, s tartalmát a tenyerébe szórja, tenyerét emeli Pál felé. „Schau, was ich von unserem Herrn bekam!”* Tenyerén drágakövek fénylenek síkosan a fényben. De mintha nem a kintről bevágó fényben, mintha önnön fényükben ragyognának; sok kicsi drágakő, sárga és zöld, türkiz és violaszínű. Pál lehunyja a szemét, mert ezeket a szép köveket is fájna látnia. Illés megérti a szemhunyást. Tenyerét összezárja, összecsördülnek benne a kövek, és visszaszórja a dobozba, és a dobozt visszateszi oda,
ahonnan fölemelte. Annikor meghallja a doboz zörrenését a fémek között, Pál ismét kinyitja a szemét. „Szeretnék neked valamit elmondani. Azt hiszem, nem tudom elmondani. Imában elmondtam már halkan, magamban, hangosan, de emberi nyelvre lefordíthatatlan, azt hiszem. És te nem is érted olyan jól ezt a nyelvet, hogy ezt az emberi nyelvre fordított dadogást megérthesd. Ha a te nyelveden mondanám, a dadogás dadogásra fordítása lenne, és akkor végképp nem tudnám elmondani. De nem baj. Ha nem érted jól, az sem baj. Ha félreérted, az sem baj, mert a lényegét megérted. Csak azt akarom, hogy halljad. Talán akkor Isten is meghallja. Nem bírom tovább. Arra gondolok, hogy akit már testvérünknek nevezni nem szabad, és nevén nevezni sem szabad, hogy mielőtt megtette azt, amire gondolnunk nem szabad, talán ő is ezt érezte, tudta. Engem elhívtak innen, és nem menni nem tudok, mert már nem tudok itt maradni. De szeretnék itt maradni. Neked ismerni kell, hogy mit érzek, hiszen az apám lehetnél, és arra kérlek Illés, mondd meg nekem, hogyan tetted, hogy itt maradj, hogyan tudtad szétválasztani?” Illés figyelmesen nézi Pált, de sem a szemében, sem arca ráncaiban nincsen válasz, csak a kötelező közöny. „Illés! Te meg tudod különböztetni a gonosz szándékát a jó szándékától? Te meg tudod különböztetni, hogy ki hív? Kérlek, válaszolj! Hallgatásod is válasz. Megvetés. Tudom. Tudom, nékem kéne
különválasztani, az én dolgom a megkülönböztetés, hiszen sem az Istent, sem a Sátánt, a bennem lakót, te követni nem tudhatod. De most azért válaszolj, kérlek!” Megcsendül a kisharang, s kisvártatva csengésébe belezendül majd a nagyharang zengése. „De te sem tudsz válaszolni, tudom. Éppen úgy nem tudod te sem, mint akkor, amikor megcsókoltalak, amikor a testem a testedet, vagy a te tested az én testemet!” És most már megkondul a középső harang is. Három harang három ritmusa zenél egyetlen testben. Kitölti a réseket. „Amikor test a testet megkívánja, akkor nem tudtad te sem!” – mondja Pál hangosan, hogy hangja eljusson a hangok fölé. „lch weiß nicht, was du redest!”* – ordítja Illés, de szeme mozdulatlan. „Nem tudod? Nem tudod! De akkor nekem ki válaszol?” Illés átnyúl az asztal fölött, kezét Pál vállára teszi. „Komme!” – mondja halkan, és a hang elvész a harangok hangjai között. „Komm, die Messe beginnt bald.”* Ha a testvérek elsietnének a nyitott cellák előtt, láthatnák, amint Illés a Pál vállára helyezi kezét, s mond valamit. Ez nem történhet így. Amikor
csengettyűzni kezd a kisharang, Pál lassan letérdel. Ez nem kötelező, magát kötelezte rá; így bevárni, míg elnémulnak a harangok, s csak aztán elindulni, mert akkor olyan hosszúnak tűnik az út. De most nem nyílik a szája imára, s a gondolatait nem tudja imába kényszeríteni. Látja Illést, a cellát, ahogy bevág a fény, s az árnyékból a fénybe Illést nehézkesen felemelkedni látja Pál. S mintha a testvérek árnyai lassan elvonulnának a sötét folyosón. Illés is kilép a folyosóra, egy lesz a többiek között, akik elvonultak. Aztán még a középső harang kong. És megszűnt a zaja és elcsattogtak a léptek is. Az a csend. Az a hosszú csend, ami megelőzi a rend eljövetelének utolsó előtti grádusát. A csend, az a csend, amiben csak a körötte térdre ereszkedők csuhái suhognak, s még az alszerpap nem csilingelt csengőjével; az a csend, amely a legnagyobb pillanatot naponta megelőzi, amikor majd az ostya testté és a bor vérré változik át. De még nem érkezett el ez a csend. Csak közeleg a kórus énekében az, ami elhozza majd. Még nem térdelnek, állnak. „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis.”* „Isten báránya, ki elveszed a világ
bűneit” – suttogja Pál. „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: dona nobis pacem.* Adj békét nekem!” – suttogja Pál. Aztán elkezdődik végre az a csend. Még foszlékonyan, még mindenféle történni fog, de már a csendben; még az ének benne remeg, még hátra van a csuhák suhogása, a térdek ereszkedése, de elkezdődik már végre. Az apát az oltárhoz lép, karját, mint a megfeszített, széttárja, mintha a megfeszítésnek átadná magát, s a keresztfáról Krisztus lehajol, és megcsókolja az apátot. Az apát a csókba belemerevedik. Krisztus mintha néhány pillanatig figyelné őket, aztán fejét visszafekteti a keresztfára, félrebillen. Az apát hátrál, két lépésnyire, majd oldalt lép, s a csókot, amit kapott, a várakozó diakónusnak adja át. A diakónus is széttárja karját, és átadja a csókot a szubdiakónusnak. Csak a lábak csoszogása, és a nem hallható csókok a csendben. A szubdiakónus az alszerpaphoz lép, mindketten kitárt karokkal, mintha két kereszt simulna egymásra, adja tovább a szubdiakónus az alszerpapnak a csókot. Az alszerpap kitárt karokkal fordul feléjük, hangja a csöndet öblösen kitölti. „Szent
Ágoston testvérünk mondta: Amit az ajkak kifejeznek, nyilvánuljon az meg a szívekben is, vagyis ha átölelitek testvéreiteket, a szívetek is egyesüljön az ő szívükkel.” Hangja mély és álmatag, s a járása is, ahogy az oltárhoz vezető három lépcsőn lassan, még mindig kitárt karokkal lelépdel. Az első, a balszélről álló testvér, a legidősebb, az Uriel nevű, átveszi a csókot, és miközben az alszerpap az oltárhoz visszatér, Urieltől megkapja a következő, a Vince nevezetű, majd Lőrinc, Máté, Máté adja Gerhardtnak és így tovább, míg Illéshez ér. Pál nem áll a sorban, hanem kissé elkülönülve, Illés mögött. Két napja? nagyon régóta, nem tudja, mióta? bűneit meggyónni nem tudta, nem áldozott. Illés megfordul, kitárt karokkal, de Pál nem tudja felemelni a karját. Hiába erőlködik. Illés vár, s Pál érzi a többiek tekintetét. De a karja nem mozdul az oldala mellől. Aztán megérzi Illés szájának melegét, a lehellet kis fuvallatát a homlokán. És ami csendként kezdődött, most lassan és feszesen a némulásba merevedik. Nem mozdul senki. Csak kinn, a madarak. De ettől, a madaraktól még mélyebbre süllyed ez, ami nincs. Az apát az oltárnál térdet hajt, az Úr Szent Testét a kezébe veszi, és akkor megszólal a csengő, csak kicsit csilingel, s a térdrehullás
suhogásai. Ez az ügyetlenség megzavarja a csendet, mintha elüldözné, de aztán megint visszatér. És mintha várakozása egyre rövidülne. „Uram, mi lenne, ha testemet kenyérré, véremet inkább borrá változtatnád Szent Misztériumodban át? És aztán tegyed, hogy az ostyából hamu, a borból víz legyen!” Hallja Pál. Ezt a borzalmas kérést az ő szája, az ő hangja mondta ki. Hangosan. A második csilingelést váró csendben, itt, a többi térdeplők között; mereven előreszegett fejét gyorsan felemeli, de mintha körülötte senki nem hallotta volna, hiszen a csend egyre rövidül, és az oltárnál nyugodt hangján megszólal az apát. „Panem cœlestam accipiam et nomem Domini invocabo.”* Vagy csak gondolta volna, amit önnön hangjától a csendben hallani vélt? Nem mondta ki? Az apát az oltárnál háromszor a mellére ver. „Domine, non sum dignus, ut intres sub tectum meum, sed tanctum dic verbo et sanabitur anima mea.”* A Szent Testtel keresztet ír magára az apát.
És a könnyű rézcsengő csilingel az alszerpap kezében. Most, most nyílj meg föld! kéri Pál. De nem nyílik. Csak a térdben, a csontban a térdeplés ismerős nyomása. A kő lassú felforrósodása a test súlya alatt. „Corpus Domini nostri Jesu Cristi custodiat animam meam in vitam æternam. Amen.”* – mondja az apát, és az ostyát magához veszi. Míg az ostya olvad, imádkozni igyekszik, de csak a szeme rebben tétován, mert nem találja el saját szavait. Megint hallani a madarakat, de a csend, amiben nem találja a megfelelő érzéseket, ismét rövidül. A csend halad a harmadik csengettyűszó felé, és kinn a madarak. Az apát húsos homlokán izzadtságcseppek gyűlnek, s lecsorognak a nyaka felé. A miseing alatt izzad a tarkója, a háta is. Megfogja a kelyhet, s mikor a kehellyel keresztet ír magára, a csengő csilingel. Meg kell szólalnia. „Sanguis Domini nostri Jesu Christi custodiat animam meam in vitam æternam. Amen.”* És a vért óvatosan magához veszi. „Nem vért, nem Krisztus vérét, nem változott át, csak a
kishordóból a Pelei Tamás özvegyének borát iszod!” Hallja Pál, mintha az ő hangja kiáltotta volna ezt a csendben, fejét felemeli, de mintha nem is hangzott volna el, rá, aki itt, kissé elkülönülve térdel, de azért még valamelyest a többiek között, rá senki nem néz, nem figyel. Az apát a kelyhet lassan visszateszi, és széttárva karját megfordul az oltár előtt. „Ecce agnus Dei, ecce qui tollit peccata mundi!”* – kiáltja az apát, s rossz hangjában az öröm, mintha pofoncsapná Pált. Most kéne felállni, de már nem lehet. Elvesztem. Vagy most kezdődik az én utam, ami megkezdődött már, de nem tudni, mikor. De létezik-e külön út, Istenem? Válaszolj! Miért nem mehetek oda? Hallja Pál a szokásos suhogásokat. Előbb a legidősebb testvér, Uriel, aztán Vince, majd Lőrinc, Máté, és sorban a többiek, és végül Illés is feláll, és sorban letérdelnek ott, és a diakónus a paténát az oltárról felemeli, a szubdiakónus pedig a kendőt, hogy egyetlen morzsácska se hullhasson a földre; nem látja, fejét lehajtja, saját sötétjében van, csak tudja Pál most ezeket a mozdulatokat. És érzi, hogy szeméből a könny lassan elered, aztán egész teste a
sírásban megremeg, olyan erősen, hogy tenyerével a kövön kell megtámasztania magát, de nem törli le a könnyeket, mert talán a könnyek tisztítják meg, és akkor holnap, talán holnap mégis felállhat és odamehet, talán a könnyek föloldják még és a testvéreknek, amint visszatérnek sorban a helyükre, nekik is látniuk kell ezeket a könnyeket. És már a tenyerével, a térdével sem képes tartani magát, a kőbe! szeretne a kőbe belesimulni, áthatolni a kövön. Elterül. Az „Ite, missa est”* – csak messzi hang. „Deo gratias.”* Szárazon rángatózik a kövön, de valamitől megbékül hirtelen a kő és a test. A kő hűvöse befogadja a test melegét. „Benedicat vos omnipotens Deus: Pater et Filius, et Spiritus Sanctus.”* Mintha gyerek lenne, s valahonnan messziről álomba ringatná ez a hang. „Ámen.” Később mintha közelről szólítanák. „Kelj, fel Pál!” Felemelkedik. A
templom üres. Csak az apát ül a trónuson az oltár baloldalán, s mellette, lenn, a lépcsők előtt Illés. Mindketten őt nézik, s ő lassan feláll. Az üres térben csattognak léptei. Az apát üres tekintete vezeti el oda, ahol meg kell állnia. Az apát már letörölte izzadtságát, bőre száraz ráncaiban a homály szürke lepedéke. Az apát megszólal, de nem változtat testhelyzetén. Valahogy kényelmetlenül, a trónus szélén ül, felsőtestével fordul csak kifelé, s két tenyerével a karfába kapaszkodik. „Nè la tua prezenza nè la tua parole potevano profanare la nostra mossa celebrata”* – mondja szárazon az apát – „Illés, nostro fratello ci ha detto tutto. C’abbiamo pensato. Vai pure. Puoi andertene. E dico ancora una volta, che sia detto tre volte. Puoi andertene. Pregheremo per l’anima tua.”* A karfán az apát gyűrűs ujjai, mint furcsa állatok. Pál megmozdulna, inkább ösztönösen, hogy megcsókolja az
apát kezét, de az elhárító mozdulatot tesz, kezét lagymatagon felemeli és Illésre mutat. Illés megfordul és elindul. Pál megérti, követi. Talpuk lassan, összeolvadó ütemben csattog át az üres templomhajón. Illés kinyitja az oldalajtót. Pál húzza be maguk után. Illés elindul a csigalépcsőn fölfelé, Pál követi. Végigcsattognak a homályos folyosón, végig a behúzott függönyök között, a folyosóra nyíló keskeny bolthajtások előtt. Pál megáll a saját cellája előtt. A priccsen összegömbölyödve alszik a fiú; teste álomritmusban süllyed és emelkedik. Aztán Illés kopácsolni kezd a háta mögött a helyén. Ezek a kopácsolások. Pál a cellájába lép. A fények ugyanolyanok. A falon. Az alvó fiú arcán. Mintha bármikor, újra, megszólalhatna a harang. A kisharang csilingelése. De csend van. Pál a fiúhoz lép, nézi, tétovázik, nem tudhatja, ha megérintené, akkor igazi testet ébresztene álomból, vagy csak saját magát. Aztán az idegen vállhoz ér a keze. A fiú mozdul egy kicsit, de alszik tovább. „Ébredj föl!” – mondja Pál. De a fiú megzavart álma visszasüllyed ritmusába. „Ébredj föl!” – kiáltja Pál. A fiú kinyitja szemét. Fölül. Lábát a priccsről ijedten a kőre csúsztatja. „Mit mondtál?” – kérdezi,
és sima arcában a kitárt kék szemek. „Ébredj fel! Elmegyünk” – mondja Pál. „Elmegyünk?” – kérdezi a fiú. „Gyere, most még én vezetlek” – mondja Pál. A fiú körülnéz. A cella sarkában a vizesdézsa. Feláll, a dézsához megy, megmeríti a tenyerét, és szürcsölve iszik. Aztán vizes tenyerével végigtapogatja az arcát, nyakát. Pál nyugodtan, mozdulatlanul, közömbösen vár. Aztán amikor a fiú végzett, érezvén, hogy követni fogják, a függönyt utoljára megérintve a folyosóra kilép. A szemközti cellába oldalról vág be a fény. Illés a fényben áll, kopácsol. A kis vésőt ferdén tartja, üti. Pál megáll Illés cellája előtt. Figyeli. Illés nem hagyja abba a munkát, csak sokára. Úgy tűnik, nagyon sokáig vár, míg leteszi a kalapácsot, a vésőt, a rézlemez peng, és Pálra néz. Aztán megnézi a fiút, de csak futólag, majd tekintetét ismét Pálnak engedi. „Illés! Gyere velem.” Nézik egymást. „Én már voltam” – mondja Illés halkan. – „Én is voltam már. Mindig ugyanaz. Nekem már nincs hová. De te még fiatal vagy. Du kannst desselbe noch tun.* Én itt maradok.”
Illés elindul feléjük a fényben, és tekintete Pált elengedi. Megint megnézi a fiút, megáll előttük, éppen kettőjük között. De a fiút nézi. Egy karnyújtásnyira. Illés elmosolyodik, és végigsimít a fiú haján. Mintha Páltól ezzel a mozdulattal búcsúzna el. És mosolyog. Aztán megfordul, és a fényben az asztalához visszatér. A rézlemez pengését hallani, mert a vésőt, majd a kalapácsot felemeli és dolgozni kezd, tovább, mintha ők ott sem lennének már. „Pax tecum”* – mondja halkan Pál. „Et cum spiritu tuo”* – motyogja Illés, és csak a szeme rebben. Pál megérinti a függönyt, a fiúra néz, és érezvén, hogy a fiú követni fogja őt, elindul a folyosón. A csigalépcsőn leereszkednek, Pál kinyitja a tölgyfaajtót, a fiú becsukja maguk után. A templomhajó üres. Átcsattognak a templomhajón, Pál a széles kapuboltozat alatt megáll, visszanéz, a trónuson ott ül kényelmetlenül, féloldalasan az apát. Pál elhúzza a nagy reteszt, s visszhangzik a templomhajó, kinyitja a kaput, és a tárulás bezúdítja a fényt. A fény,
ami elmos minden határozott körvonalat. A déli fény.
És mennek. Dél van. Talpa alatt, néha, a föld szárazságtól szétomló göröngyei. Aztán a járás sebességének szellői, és a saját, mélyülő lélegzetvétele. De nem az úton mennek. Jobb itt. Nem az úton menni, hanem a patak medrét követve, a fűzfák hullámos árnyaiban. Itt hűvösebb van, s az ösvény nem porzik úgy, mint az út. Hanem a víz szagát érezhetni, és a víz neszezése a kövek között, és a csendes lottyanások, és néha egy-egy mezei pacsirta, amint széles felreptében a mozdulatlan kék égen énekel. Harangoznak. Dél van. A kisharang csilingelésére megmozdul valami, s megbotlik Pál, pedig sima ösvény vezeti, talpa alatt csak egy-egy göröngy omlik szét, néha, szárazon. De a térdelésre gondol, természetesen. A hátranézésre gondol, természetesen; és a visszafordulásra, épp oly természetesen. Mert ha hátranézne, a füzes talán nem takarná még el teljesen a kolostor falát, még láthatná, ahogy a nagyharang zendülésétől megriadt madarak a harangtoronyból kirepülnek. Láthatná, amit hét évig csak hallott; a madarak ijedt röptét. S amit napos időben a cella falán láthatott, a menekülés szárnycsapásainak árnyékait; most láthatná a madarakat is talán. Amikor a nagyharang belezendül a kisharang csilingelésébe, majd
együtt a három hang, mert kong már a középső harang. S megbotlik megint. De nem néz hátra. Előtte megy a fiú. Nem néz hátra, pedig jó lenne látni, mennyit távolodtak már, nem néz hátra, mert ez megbontaná a lépések nyugodt ütemét. És ha le akarna térdelni, meg kéne állnia. De nem áll meg, a lépés egyenletes üteme vezeti. És az egyre mélyülő lélegzetek. Beszívni egészen a patak, a patakparti nedves föld, a fűzfák, a fűzfák alatt még harmatos fű szagát. Azt a szagot beszívni, amit hét éve nem érzett. Csak vihar után, ha kisüt a nap, s a föld párája a celláig fölemelkedik. Olyan szagokat érez, ahogy mélyülnek a lélegzetvételek, amilyeneket soha nem érzett, a hét év előtt sem érzett egyáltalán. Pedig akkor ismerte, csak valahogy elfelejtette a víz kis lottyanásait, a füzeseket, ahol a ritkás fű délutánig őrzi a hajnali harmatot. Mintha azóta soha, de előtte sem vett volna lélegzetet. Olyan új itt lélegezni újra. Mégis. Zúg a három harang, s még nem olyan távolból, mint gyerekkorának távoli harangzúgásai, s mintha a három harang nem engedné úgy lépni, ahogy akar, hogy úgy lélegezzen, ahogy akar, hogy úgy lássa a patakot, a köveken habzó vizet, a fűzfák árnyékait és a fényben elbizonytalanodó mezőt; mintha megmozdult volna egy erő, amely nem engedi még el egészen.
Visszafordulna. Mert ez az erő úgy érezteti, hogy már nagyon-nagyon régen lépdel itt az ösvényen előre, hogy már bekövetkezett, amit akart, tüdeje már megtelt a víz, a föld tiszta szagával, füle a madarak hangjával és a páros léptek csattanásainak hangjával a néma tájban, ami zajjal teli, és a szeme is megtelt már egészen, ezért van ez az enyhe szédület, s már vissza is fordulhatna, sietve megtehetné még vissza az utat, cellájába, most üres, beléphetne és láthatná megint a falon a fal rücskeit, árnyékait, a kinti fa lombárnyékait, térdre vethetné magát, s elindulhatna a sextára, mint a többiek, a sötét folyosón árnyékot követne. És Illés a szemközti cella fényében áll. Vagy futhatna, megelőzve a fiút, aki egyenletes ütemben lépdel előtte, s mióta az ösvényre tértek, hátra sem néz; futhatna, megelőzve azt, ami visszahívja, de nem vissza, hanem előre, el, egyre gyorsabban távolodva, míg a harangzúgás már nem hallható, s az erő, mely visszahúzná még, teljesen elcsitul. A futás persze nem csillapítja a kételkedést. Mégis. Mintha e két erő között lépdelne az ösvényen, itt. Vagy a futás. Vagy a visszafordulás. De nem fut előre, és vissza sem fordul, és már nem is botladozik, csak ez a szédülés maradt, a test reszketése a két ellentétes vonzás között, s ebben a
reszketésben érezhető igazán a test, ez a reszketés most még jobban, még erősebben fogadja magába a fák lágyan vonuló képét, a szagokat, úgy, hogy egyetlen lélegzet is elég, s a léptek, a csattogások hangjait a fül; s újra lélegezni, újra lépni kell, pedig most már elég! elég lenne egyetlen lélegzet, egyetlen lépés is elég örökre, örökre tarthatna, aztán már csak a halál. A halálról eszébe jut a feltámadás. S a feltámadás után egy táj, egy patakpart, egy füzes, ahol mennie kell, lélegeznie tovább. Fecske súrolja a víz felszínét. Követhetetlenül gyors. Eltűnik. Már csak a kisharang csilingel. Aztán megint, a fecske most lassabban súrolja a víz felszínét, s újra eltűnik valahol a fák fölött; de mintha röptében, amikor súrolta, a vízből ivott volna. És elnémul, a csendet a csendnek visszaadja a kisharang. Az árnyak a folyosó homályában most vonulnak el. Fehér káposztalepke libeg át az ösvény fölött, és valahonnan darazsak zümmögése; de nem tudni, hol, csak ez az állandó darázsduruzsolás; minden lépés csattanása előtt és után jól hallható. És a pacsirták! És a víz kis lottyanása. Béka. Vagy zöld döglegyek zümmögése is? Talpa érez egy földrögöt szárazon elomolni. És a fák között kanyarodó ösvény, mintha elvitte volna a
fiút. Csak a léptek csattogását hallja, a lépteit vezető lépteket, de a fiút, aki eddig az egyenes ösvényen előtte haladt, mintha a kanyar karolta volna el. De nem siet. Hiszen hallja maga előtt a lépteket, hallja a saját lépteinek ütemét, remegő testében a két ütem, de az ösvény, hiába éri el kanyarulatát, az ösvény továbbkanyarodik, s mintha a fák törzsei takarnák el a fiút; nézi a mozdulatlan törzseket, mikor melyik mögül bukkanhat elé, de mintha csak ezek a törzsek vezetnék előre, mert a fiú nincs, és a lépteit sem hallja már. Csak a saját talpa csattogása. De nem siet. Ha visszafordulna, már nem láthatná, már a füzes teljesen eltakarná a kolostor falát és a harangtornyot, ahonnan a madarak kirepülnek, amikor a kisharang csilingelésébe belezendül a nagyharang. És mélyebbet lélegezni már nem lehet. A fatörzsek domborulatát, a kéreg barázdáit, a harmattól néhol felcsillanó füvet, a lecsüngő ágak árnyait, a patak vizét, ahogy köveken csobban – jobban látni már nem lehet. Mintha már nem csak a fiút, de önmagát veszítette volna el. A léptek egyenletes, meztelen csattanása a harkály kopácsolása, a pacsirta lezuhanó és felbukó éneke, a rigó füttyjelei között furcsa madár szava is lehet, s az arc, amely mégis érzi a léptek ütemének szelét, talán csak fatörzs, amit kis szellő seper. De a levegő a füzesben
mozdulatlan. Déli meleg. Csak annyira mozog, amennyit az ő teste mozdít rajta. És egyre nehezebb így, ilyen egyenletesen és könnyedén menni a kanyargó ösvényen, mert a levegőnek, amit mozdítani kell, súlya, tapadása van. Izzad. És izzadtságának bűze az illatokba keveredik; vagy csak izzadtságának szagát véli a föld szagának, a víz szagának, a nedves fű szagának, a rothadó levelek szagának? Le kéne vetkőznie, de nem tud megállni. A vászon a mellére, a hátára tapad, és nem csapkod, nem libeg a lépteitől, mert az izzadtság a combján is végigfolyik, nedves a lábszára is, és a csuha bő harangja minden lépésnél a lábaihoz tapad. Az ösvény ismét egyenesen követi a patak partját, s a fiú ott áll, a várakozásnak ugyanabban a pózában, ahogy a cellában állt. De Pál nem gyorsítja meg a lépteit. „Elfáradtál volna?” – kérdezi messziről a fiú. „Nem. Nem fáradtam el” – igyekszik áthidalni hangjával a távolságot és a hangokat Pál. S mintha a hangok is árnyékot vetnének, a füzes fényei mellett az emberi hangok árnyékai. Már csak alig néhány lépés a távolság közöttük. „Nemsokára tisztásra érünk” – mondja a fiú. „Így ismered az utat?” – kérdezi Pál. „Ismerem” – mondja a fiú, de mielőtt Pál beérhetné,
megfordul, és megy előtte az ösvényen, előre, tovább. Most ismét együtt csattognak. De a fiú talpa nem csattog olyan hangosan, mint az övé; mintha az ösvényt alig érintené, inkább csak lebegne fölötte könnyedén. Most már csak azért is jó lenne megállniok, hogy ne kéne hallani a saját lépte csattogását. Ne kéne semmit sem hallani, csak azt, ami körülötte van, de hiába mennek, talán a tisztáson, talán ha a tisztásra érnek, megpihennek, de hiába mennek, mintha sehol nem lenne tisztás, amiről a fiú beszélt, a tisztásról, csak a patakot kísérő fűzfák, s az ösvény másik oldalán a sűrűsödő füzes, már a mező sem látszik, s ezért a mezei pacsirták hangját sem hallani már, csak mindenütt a füzek megdőlt törzsei, a lecsüngő ágak kecses árnyékai, és a tiszta égre sem látni fel, csak a fények az ágak között, a fényekről tudhatni, hogy a fák fölött a tisztásra érnek, a fák fölött láthatóvá lesz a tiszta ég. Pál maga elé bámulva lépdel, homlokáról az izzadtság a szemöldökére, a szemöldökről az orrnyeregre csurog, s az orrnyereg két oldalán és a halántékról egyenesen a szája köré. Nyelvével megízleli, mintha könny lenne, sós. S mintha megint egyedül lépdelne itt, nem tudja hol, nem tudja miért, hová, csak a
lépések üteme, előbb az egyik láb, aztán a másik, lábak viszik, a saját lába, egy testet, izzadt bűze jól érezhető, s amely nem tudni, hogyan, de hozzá tartozik. „Nemsokára a tisztásra érsz. Majd ott megpihenhetsz!” De ha a hátam mögé került, ha nem megy előttem; s hiába nézi maga előtt a mozdulatlan levegőt, a fiú nem megy előtte, csak a léptek csattogása, de ezek a saját léptei, akkor ki vezeti őt? Istenem, hová vezetsz? Te vezetsz? Vezetsz? Minden lépés nehezebb az előző lépésnél. A levegő súlya nehezebb. Tapad. Istenem, ha te vezetsz, akkor miért nem vezetsz el valahová? Miért mindig ugyanoda vezetsz? Miért süllyedtem el megint? „Istenem! Megint ugyanabban a gödörben vagyok?” – hallja saját hangját és léptei csattogását Pál. És az erdő. A patak. És a lába nem viszi tovább. Megáll. De még néhány könnyű lépés a háta mögött. Megfordul, és a fiútól csak két lépésnyi távolság választja el. A fiú is megáll. „Te engem kísérsz, vagy vezetsz?” – kérdezi suttogva, lihegve Pál. A fiú mosolyog. „Ha mész, akkor kísérlek, ha megállsz, akkor vezetni foglak. Gyere. Indulj, vezetlek. Nemsokára a tisztásra érünk. Elfáradtál volna? Én jól ismerem az utat.” A fiú megkerüli Pált, és indul az ösvényen tovább. És megint mennek, és
megint a léptek csattogása. Most már visszafordulni értelmetlen lenne, és előrefutni is hiába. Egészen rád bíztam magam, Uram! Uram, nem tudom, mi vagy? De rád bíztam magam. S ha rád bízom magam, nem történhet olyan, ami teljesen ellenedre van. Ha sikerült teljesen rád bíznom magam. Pedig fél, mert testében érzi közelegni az időt, a harangozást. De még nem, csak hamarosan csengettyűzni fog a kisharang, aztán belezendül a legnagyobb. De még nem. Még nem távolodhattak olyan messzire, hogy ne hallaná, s nemsokára megint hallani fogja, a test érzi az eltelt időt. De előre hiába futna, és visszafordulni már nem lehet. A fiú könnyedén jár előtte, mintha talpa az ösvényt alig érintené. Nem gyorsan és nem lassan, egyenletesen. Mintha biztosan tudná, a tisztásra vezet. „Éhes vagyok. Tegnap este indultam, akkor ettem egy kis sajtot, azóta nem ettem semmi mást” – mondja a fiú, de nem fordul hátra. „Te nem vagy éhes? Én éhes vagyok.” „Én három napja nem vettem magamhoz, csak vizet. Azt hiszem, három napja, de lehet, hogy több” – mondja Pál. „Azt reméltem, hogy te majd ennem adsz. De legalább kialudtam magam. Álmos voltam, de kialudtam magam. Most meg éhes vagyok” – mondja a fiú, de nem fordul hátra, egyenletesen csattognak léptei. Pál hallgatja a lépteket és a saját lépte csattogását, és hiába igyekszik; a saját csattogása hangosabb. „Azért azt mondom néktek” –
mondja Pál csendesen. „Kinek?” – kérdezi előtte a fiú, de hátra most sem néz. „Azért azt mondom néktek: ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel és a test, hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?” – mondja végig Pál csendesen. A fiú megáll, és neki is meg kell állnia. A fiú felnéz rá, tiszta kék szem, annyira tiszta, hogy az ördög ilyen tisztán nem küldhette el; valamivel alacsonyabb Pálnál a fiú. „Ki mondta ez, kinek?” – kérdezi. „Jézus Krisztus mondotta, amikor a hegyre ment tanítványait tanítani.” „Régen volt?” – kérdezi. „Rég. Nagyon, nagyon rég.” „De a tanítványok elmondták másoknak, és tőlük tudod te is?” „Igen” – mondja Pál. „És ha te most elmondtad nekem, akkor már én is tanítvány vagyok?” – kérdezi a fiú. „Igen. Ha hiszel” – mondja Pál. „És a tanítvány a tanítót taníthatja?” – kérdezi a fiú. „Taníthatja. Hiszen tanító csak egy van, s ha tanít, mindenki az ő szájával beszél. Miért kérdezed?” A fiú lehunyja a szemét, elmosolyodik.
„Én hiszek, de ahogy ti teszitek, úgy imádkozni nem tudok. És ezért azt gondoltam, hogy talán nem is a Szentlélek, hanem az ördög segít, mikor imádkozom, de ha nem a Szentlélek segített volna, akkor nem küldött volna hozzád sem el. Te okos vagy, én buta. Te biztosan szét tudod választani, amit én nem tudok, mert én csak érzem. Szét tudod választani?” Felnéz rá tiszta kék szemével a fiú, s Pál úgy látja, mintha a mosolyban valami borzalmas gúny villanna, hiszen azt kérdezi tőle a fiú, amit ő kérdez és kérdezett; de a mosoly nem gúny, látnia kell, hanem szép, nyugodt, kérdő mosoly, s látja a sima arcon az izzadtságcseppeket. „Nem. Én sem tudom szétválasztani. Mert minden pillanatban szét kell választani. De ezt én sem tudtam eddig. Csak most, azt hiszem, most végre tudom. Látod, mindenki tanítvány és tanító, mert ha nem kérdezed, akkor én sem tudtam volna, hogy minden pillanatban szét kell tudni választani. De hogyan?” „Imádkozni, ahogy én imádkozom, megtanítsalak úgy imádkozni, ahogy én imádkozom?” – kérdezi a fiú. „Taníts.” De némán áll a fiú. Hallják egymás lélegzetvételét. Közel. És az egyik test érzi a másik test melegét; a saját szagában is érzi Pál a fiú izzadtságának szagát. „Majd később. Most menjünk tovább. A tisztásra érjünk el, s akkor
még mindig hátra van az út fele. Vagy elfáradtál talán? Én már éhséget nem érzek” – mondja a fiú. „Nem. Nem fáradtam el. Menjünk tovább” – válaszolja Pál csendesen. És mennek. Mintha csak most indultak volna el. De a füzes fényei, a megváltozott meleg jól érezteti, hogy már régóta mennek. És már hallani kéne a kisharangot, ha nem távolodtak még annyira el; de olyan nagy utat még nem tettek, hogy ne kéne hallaniok. Csend van. Délután. Hallgatnak a madarak. Mintha a patak sem lotyogna a köveken. Csak az ösvényen a léptek csattogása. S akkor hirtelen megáll előtte a fiú; s ő is megmerevedik. A füzes ritkul. Már a nagy tisztás is látható, s a tisztás fölött a tiszta ég. És a patak partján szarvasok. Hallani, ahogy a lefetyelés abbamarad, fejüket a vízből kiemelik. Magasba emelt fejek, kidülledt szemek, remegő orrlikak csordája. Aztán robaj és recsegés és a szarvasok a tisztáson átrohannak. Hasukig ér a fű, s a fűben fehér margaréták. Eltűnnek a sűrűben. Még sokáig hallani a recsegéseket, aztán csak dobaj, aztán újra csend. Pál érzi, hogy feje a figyelembe éppúgy belemerevedett, akár egy állaté. Nem, szarvassá nem változott, ember maradt, de mintha most szakadt volna el az az erő, amely a múltjához köti, az erő, amely még visszatérítheti, vagy ami elől az előbb még menekülhetni remélt.
Most már nem kell, nem lehet. Most, most már teljesen átadtam magam! A fiú szőke haját fény ragyogtatja. Sima bőrén az izzadtság húzott piszokcsíkokat. Szája, mintha mondott volna, vagy mondani akarna valamit, elnyílás és bezáródás között. Pál a fiú vállára teszi a kezét. Tenyere egy pillanatra érzi a test közönyét, de anélkül, hogy a fiú megmozdulna, vagy az ellenkezés bármilyen jelét mutatná, a válláról lehullik, mintha lelökték volna, Pál keze. „Most már nem kell, nem lehet. Most, most már teljesen átadtam magam!” – suttogja Pál, és erősen megragadja a fiú kezét. A kéz a kezében marad. „Köszönöm, hogy eljöttél. Vezess. Vezess akárhová, vagy akárhová kísérj. Most. Most már nem félek. Eddig is magamtól, nem tőled féltem. Attól féltem, hogy oda megyek, ahová nem szabad. De most már szabad vagyok, szabadnak érzem magam, akárhová vezetsz. Köszönöm, hogy megszabadítottál. Köszönöm, hogy engedted, hogy elég alázatos legyek. Most már semmit nem akarok magam eldönteni, hiszen most már tudom, hogy magam nem dönthetek semmiben.” Hallja a saját hangját, mintha magában kiáltozna Pál, de közben érzi kezében a közönyös kezet, de hiába közönyös, a kéz izzad a kezében. „Gőgös voltam. Azt hittem, ha magam alakítom a rendet, ez megóv. Azt hittem, ha más rendjébe
feledkezem, az megóv. Gőgös voltam, az emberi rendről azt hittem, hogy Isten rendje ez. Most már tudom. Gőgös voltam, de most már tudom, hogy minden pillanatban szét kell választani. Azt hittem, féltem, remegtem, mert gőgös voltam, azt hittem, hogy benned, veled talán a Sátán kísértett meg. Most már nem érdekel. Most már tudom, hogy egyszer és mindenkorra nem lehet szétválasztani őket, mert mindig itt élnek, bennem. És minden pillanatban szét kell választani. De most már engedem, hogy vezess. Nem félek. Kérlek, kísérj, vezess. Most már azt kérem, ha akarnak, tépjenek szét! hagyom magam. Megyek.” A fiú kihúzza tenyere szorításából a kezét, s azzal a kézzel, amelyen a két tenyér izzadása összefolyt, megtörli izzadó homlokát. „Látod” – mondja halkan –, „amikor hozzád küldött a hang, pedig soha nem láttalak, soha nem ismertem a neved, akkor, amikor azt mondta, menj Pálhoz! még semmit nem gondoltam, csak elindultam, és azt hittem, hogy te, aki tanultál, bizonyára okosabb vagy Isten dolgaiban, mint én lehetek, én is félni kezdtem, attól féltem, amitől mindenki fél, hogy hátha nem Isten vezet, ha hozzád megyek, hanem benned a Sátán jelenítette meg magát, s most esek a csapdába, amit nékem állított, mert én is ember vagyok, ha tanultál is, éppen olyan vagyok, mint te, mert én is attól féltem, hogy talán a Sátán küldöttét vezetem, ha előtted megyek.”
Nézik egymást. A fiú tiszta szemében mintha önnön gyanakvásának képtelenségét, mintha saját tisztaságát nézné Pál. Olyan tisztaságot, amit magában még nem érzett soha, de tudta, hogy lennie kell, azért törekedett felé. De a tisztaság sem könnyű, mert teljes kiszolgáltatottság. Mint a lila testű csigák egy verem nyirkos oldalfalán. „Ettől féltél te is?” – kérdezi, mintha magától kérdezné Pál. A fiú felnevet. „Igen.” És a fiú nevetése olyan ingerlő, hogy maga is nevetni kezd. Saját ostobaságán. Saját kiszolgáltatott tisztaságán. S miközben nevet, s a fiú nevetését hallja, mint verem oldalfalán a meztelen, lilatestű csigák, a félelem. Hogy önmaga nem engedte megnyílni önmaga előtt az utat. „Ettől féltél te is?” – kérdezi nevetéstől fuldokolva a fiú. „Igen” – hallja Pál a nevetéstől alig kinyögni tudott válaszát. S a két nevetés, maga sem veszi észre, hogy nevetés közben lehunyta a szemét, összefonódik a két nevetés. S mintha nevetésüket visszaverné a félhomályos folyosó a cellák előtt, s Illés a fényben áll, és csodálkozva nézi őt. „Ó, én ostoba! Ostoba!” – kiáltja Pál a nevetések között. – „Ó, én ostoba!” – hallja Pál a saját
kiáltásait. Tudja, hogy abba kéne hagynia ezt a nevetést, mert ha így nevet, akkor talán mégsem tiszta, akkor talán mégis valami zavaros mélybe bonyolódott, akkor talán mégis a verem mélyén, de éppen ezért nem tudja abbahagyni ezt a nevetést, hagyni akarja, most már mindegy, vigye ez az erő? csak megkapaszkodni valamiben! vagy a földre lehullani, és a földön bukfencet vetne a test. Csak a levegőt tapintja maga körül, és nevetve kering, talpa alatt érzi a nedves füvet, de úgy nevet, hogy lába már nem tudja tartani, mint a vak kering a saját nevetése körül, saját nevetése ellen, saját nevetésében kering; aztán hirtelen ki kell nyitnia a szemét. A füzes fényei. És a földön ül. Csend van. Mintha nem is nevetett volna senki sem. Se ő, se a fiú. A fiú fölötte áll, őt nézi, arca komoly, ajka, mint máskor, mintha éppen mondott volna valamit, vagy mondani akarna, éppen elnyílás és bezáródás között a két ajak. „Most imádkozz!” – mozdul a fiú ajka, és Pálban a félelem mozdul, mint az első harangszóra szokott; de akkor mégsem, nem szűnt meg mégsem egészen az, ami volt; ám int a fiú, hogy maradjon úgy. „Maradj így!” – mondja csendesen a fiú. – „Csak húzd magad alá a lábadat, miként a törökök teszik. Nyugodtan. Ettől ne félj.” Még valami van, ami ellenkezik, de a hang olyan jóságosan és lágyan rendelkezik a mozdulatai fölött;
maga alá húzza a lábát, miként a törökök teszik. „Úgy! És engedd a karodat lazán az öledbe. És ne, ne hunyd be a szemed! Sőt! Nézz! Nyisd ki egészen a szemed! Úgy nézd, amit éppen nézel, de nézésre semmit ki ne válassz, csak éppen amire ráakadt tekinteted, úgy nézd, hogy egyre világosabban lássad egészen addig, amíg minden amúgy is elsötétedik.” Egy fényes levél alatt piros szamócaszem. Vágya támad letépni, megenni, de ahogy nézi, elmúlik a vágy. „Vagy minden teljesen kivilágosodik. Előre nem tudhatod. És arra várj, hogy nyíljon ki az első szóra a szád. De ne akard szóra mozdítani. Mert nem azt kell mondanod, amit te tudsz, mert amit te tudsz, az semmit nem ér. Csak amit nem tudsz, az ér valamit. Ezért ne szólj, csak engedd a szádon a szavakat kijönni. Azokat a szavakat, amelyek még nem érintették az értelmedet. S amikor már elhagytak ezek az értelem nélküli szavak, akkor figyelj, de figyelni erre se akarj. Ez a fontos. Külön ne figyelj, ne vigyázz semmire. Csak arra ügyelj figyelmetlenül, hogy aki te vagy, az ne legyél te.” A levélen a barázdák, s a piros szamóca oldalán fényes kis magok. „Honnan tudod ezt, ki tanított?” – hallja Pál, hogy a hangja ezt kérdezi, s a szája becsukódik a hang után, érzi Pál. „Még mindig bizalmatlankodol? Engem nem tanított senki sem. És nem is tudom, hogy mondom, csak ha már kimondtam, de akkor sem értem meg
egészen saját magam. Mert aki én vagyok, nem én vagyok.” Mintha ez az utolsó hangzás elúszna a zöld levél fölött, árnyékot vetne és elsötétítené. Pál érzi, hogy itt van, de valahogy magán belül lebeg az elhangzott szavakban a zöld levél, a szamócaszem körül, árnyék. Olyan fényes lesz a levél, mintha nem tükrözné, de ő bocsátaná ki a fényt. Vakít. „Ha tévedsz. Ha mész és eltévedsz. Ha mész és eltévedsz és az úton kígyóval találkozol. Ha mész és eltévedsz és az úton kígyóval találkozol, akkor ne taposd el a fejét. Ne a kígyóra, a tévedésre figyelj. Ha eltévedsz, keress egy patakot, kövesd a patak folyását, és biztos lehetsz, hogy valahol egy folyóba ömlik a patak. És ha megtaláltad a folyót, kövesd a folyó folyását, mert biztos lehetsz, hogy a folyó folyása a tenger felé vezet. És ahol a tengerbe ömlik a folyó, ott jó embereket találsz, hajósokat, akik általvisznek a tengeren.” Értelmét nem érintik, pedig érzi a saját száját becsukódni Pál az elhangzott szavak után. Szeme előtt fénylik a fény. S úgy szívódnak fel a szavak ebben a fényben, mintha erőtlen árnyékok lennének csak. Aztán hirtelen érzi, hogy a földön ül, és ettől megérti, milyen különösen szép és könnyű volt az imént. De a
szavak már eltűntek valahol, mintha kitisztították volna a fejét, anélkül, hogy értelmét érintették volna ezek a szavak. Csak a tisztaság! ami ettől a tisztogatástól lett. Fel kell állnia, és menni, tovább. És akkor a távolból a harang. Először csak a kisharang. Feláll és az ösvényen elindul, tovább. Hallja a fiú lépteit a háta mögött, és a saját lépteinek csattogása, mintha meg sem álltak volna, mintha ki tudja mióta itt lépdelnének valahová, tovább. És a kisharang csengettyűzésében megjelenik a nagyharang zendülése, de olyan távolból, mint gyerekkorának harangozásai, ha gombáért az erdőre ment. Tudja, nona, de lehet, hogy már vecsernye, hiszen a fák között nagyon alacsonyan áll a nap. Ahol a szarvasok futottak, a tisztáson meghajlott a fű, és letört szárú margaréták. A szarvasok csapása az ösvényt keresztezi. A sűrűbe! Mintha választani kéne a két út között. S most már mindhárom harang. Megáll. „Elfáradtál volna? Megpihenjünk?” – kérdezi a fiú hangja a háta mögött. „Nem. Nem fáradtam el, csak eszembe jutott, hogy minden, ami páros, tisztátalan. Ezért ha két út között kellene választanod, soha ne válassz, hanem várj, amíg megnyílik a harmadik” – mondja Pál. „De hiszen itt nincsen se két, se három út. Az ösvény vezet. Ez itt csak a szarvasok
csapása volt. Nézd, a füvek felállnak megint!” – a fiú a csapásra mutat, s látni, ahogy lassan emelkednek a füvek; csak a derékba tört margaréták mutatják, hogy itt a szarvasok futása volt. „Most már nem vezetlek, nem kísérlek. Ahová kell, eljutsz magad. Az ösvény vezet. S ha megérkeztél, akkor engem keress!” Pál hirtelen elbizonytalanodik. A fiú homlokát nézi, a nyakát, az ajka fölött a kis izzadtságcseppeket. Mindez olyan valódinak látszik, mégis, megint attól kell félnie, hogy elveszíti, eltűnik. Megérintené, hogy megbizonyosodjon. „Ne menj el! És ha elvesztelek, kit keressek? Nem tudom a neved. Van neved? Tudod mire gondoltam? Olyan meleg van, fürödjünk meg inkább a patakban. Cseréljünk ruhát! Ha elmész, ne menj el, mert egyedül nem érek el sehová. Vagy legalább mondd meg a neved. Van neved?” A fiú felnevet. „Mindenki úgy szólíthat engem, ahogy jól esik neki. Nincs nevem. Miért cseréljünk ruhát?” Pál nyújtja a kezét. „Gyere. Én adok nevet neked.” A fiú mintha észre sem venné a feléje nyújtott kezet. De érzi Pál, ez nem visszautasítás. Minden, amit csinálni fog, a legjobb, amit tehet. Mégis a harmadik út. Megfogja a csuhája alsó szegélyét, s egyetlen rántással, ahogy esténként a cellájában teszi, ha nagyon nagy a meleg, kibújik belőle. A ruha a füvön. Meztelenül indul a patak felé. Bár valami bizonytalanságot érez a
mezítelensége miatt; mintha meztelenségében mégis lenne valami, ami nem tiszta teljesen, nem teljesen jó; de izzadt bőrén a forró délutáni levegő kellemesen végigsimít. A hátán érzi a fiú tekintetét. Csontos hátán a korbács még be sem hegedt csíkjai. A patak áradásai mély medret vájtak; bokrokba kapaszkodva kell leereszkednie. Meredek. Az árnyékban csúszós az agyag. Talpával érinti a vizet. A sodrás a bőrön hűvösen végigsimít. Lába dagadt, s a sebeket csípi a víz. Térdig gázol, s testén érezve a tekintetet, alámerül. A hátán a víz a korbácsütéseket; mintha minden ütést látna maga előtt. De jó. S jó a víz sötétje, s jó lenne örökre itt maradni, de amikor elfogy a levegő, mégis föl kell merülnie. Kinyitja a szemét. A fiú fenn a parton meztelen. Vékony testén mintha átsütne a nap. Ő is bokrokba kapaszkodik, de a lába valahogyan megakad, az ágat ügyetlenül elengedi, s egyensúlyát elveszítve fenekén csúszik a meredek parton be a patakba. Amikor felbukik a vízből, prüszkölve nevet. De Pál most nem nevet vele. Tenyerét a fiú nyakára teszi. „Gyere. Alámerítelek. Végy levegőt.” A fiú mély lélegzetet vesz, és Pál a víz alá nyomja a fejét. A nyak elernyed a tenyere alatt, s érzi, tudja Pál, ha most nem engedné, ha most erős lenne, akkor megfojthatná, a
hatalmába került! s nehéz, hogy ne éljen ezzel a hatalommal, egyre lejjebb nyomja a fiú testét a víz alá. Ha megfojtaná, megmenekülhetne tőle, megszabadulhatna, s nem kísérné, nem vezetné többé soha, senki sem. De a fiú, a nyak, a test rángatózni kezd a víz alatt, s Pál elég bizonytalan, s a levegőért vergődő test biztosabb. Prüszkölve, nevetve rántja ki a kéz alól a fejét; de rögtön elkapja Pál nyakát, és ez olyan váratlan, hogy most Pál kerül a víz alá, most ő küszködik, de érzi, hogy a harc már nem komoly, a fiú tenyere a nyakán már nem gondolja komolyan, s egy rugaszkodással, karcsapással kiszabadítja magát, s egy újabb rugaszkodással a fiú mögé kerül, s közben hallja a nevetéseket, a prüszköléseket és fújtatásokat, mintha halak siklanának, kergetőznének a víz alatt, de megint menekülnie kell, mert a fiú most a víz alatt eltűnik, s a lábát kapta el, ő is a víz alá bukik, és sikerül magát kiszabadítania, de tovább menekül, nem dugja ki a vízből a fejét, a tüdejében még van elég levegő, hagyja, hogy a víz sodorja, s kezével a medret tapogatja maga alatt, egészen a meder aljára süllyed, s érzi a hasán a kavicsok súrolásait, aztán hirtelen a víz színére veti magát, majd lélegzetet véve megint alámerül, s megint, mintha csak egy hal lenne, vagy kő, amit a víz sodor,
dobál. Mintha felpuffadt hullát sodorna a víz. A csontos háton a korbácsütések csíkjai körül felfoszlott bőrdarabkákat sodor a víz. Mintha saját magát látná így, de a saját hátát még nem látta soha. Szeretne felébredni, de úgy érzi, mintha ébren lenne már. Sötétben. Csendben. Tapogatna maga körül, de a karját nem meri kinyújtani, mert fél, a tenyere rögtön eléri, megtapintja a cella falát. De levegő. Langyos éj. És a tenyere alatt síkos, éles füvek. Egy rostos szár. A fehér margaréták a tisztáson. A szarvascsapás. Felül. Tenyerével testét tapintja, és a vászonszövet kis gubancai. De a ruhát mikor vette fel újra magára? Vagy nem is volt meztelen? Kövesd a patak folyását. Az ösvényen, ha kígyóval találkozol. Nem tudni, milyen messze, de nem nagyon közel, úgy látszik, nem nagyon közel, sötét árnyak, mintha a valódi sötétség, bár itt is sötét, de a valódi sötétség ott kezdődik csak. Vagy csak a fák. A pokol kapujában. Mert a fák fölött tisztán világít a hold. És ott a sötétségben felsóhajt egy kuvik, majd megint teljes lesz a csend. De nem, mert tücskök cirpelnek azért. És fölötte, ahol a hold udvara nem halványíthatja el fényüket, az égen csillagok. Akkor mégis itt vagyok, gondolja Pál. Lassan, vigyázva, ne üssön zajt, felemelkedik. A tisztás közepén. De
mindenütt csak a magas fű. A fiút nem látja sehol. Vagy a fák mögött? Vagy mégis álom? de ha álom lett volna, akkor mikor kezdődött el? Mélyen mosott medrében csillog a patak, s mintha valóban ott úszna az a hulla a vízen. Néhány lépés a patakmeder felé. De csak a víz. Medrében halkan lotyog. És amit sötétségnek, a valódi sötétség kezdetének hitt, az csak a füzes. A füzek árnyai a tisztás körül. A tenger, gondolja Pál, de hogyan lehet, amikor a tengert még nem láttam sosem. A patak, a folyó a tengerhez vezet. Ha kígyóval találkozol. Akkor mégis kígyóval találkoztam, de nem taposhattam össze a fejét. Akkor ki vezet? Akkor már nincs visszafordulás. Miért hallgatsz így, Istenem? S mintha csak kérdéseire felelne, a sűrű árnyak csöndjét valami távoli, ritmikus dobaj veri fel, megint felsóhajt a kuvik, és a dobogás erősödik és közeledik, és már az erdő recsegése és ropogása és az ágak csapódása közeleg. Pál az ösvényen futni kezd. A holdfény kiszolgáltatja futását. De nem tud vissza nem nézni, pedig mindig megbotlik, de fut, pedig gyorsabban kéne, mert teljesen védtelen a tisztáson itt, és a patak partjára ér a dobogás, lovasok ugratják át a patakot, hosszú lándzsájuk előremered, páncéljuk megcsillan, s ott vágtatnak a tisztáson át, ahol a szarvasok futottak, mintha az eltűnt szarvasok nyomán
vágtatnának tovább, s eltűnnek recsegve, dobogva a sűrűben, és Pál az ösvényen fut. Még hallja a távolodó dobogást, de saját lépteinek csattogása már hangosabb.
Hajnalodik. Ritkul a sötét. A füzes is ritkul. Fenn van a hold, még világít. De mintha az égboltnak lenne már saját fénye is. Pál suhan, fut, repül. Repülnek, suhannak, futnak a fák kék árnyai. Már érzi, a füzesből hamarosan kiér. Még mindent beborít a sötét. De már érzi. A lábak az ösvényt felzabálják, és az ösvény mégis itt van előtte, itt marad érintetlenül. Vége nincs. A lépések gyors üteme a csontjaiban. Izzadságának csorgásában a futás. A háta mögött is fut valaki, úgy hallja. Hátrafordul, de csak a saját talpának csattanásai, csak a sötét kutatásába belefáradt szem tévedései, hiába kapkodja a fejét. Mellette is fut valaki. Ha balra pillant, akkor a jobbkezének, ha jobbra pillant, akkor a balkezének oldalán. Nincs senki sem. Gondolatai is a futás ütemére. Valaki, ahogy a lépés dobban, állandóan beszél. A csontoknak fáj a futás, az izzadás csípi a bőrt, amelyen lecsurog, és felhorzsolja a durva vászon, de mégis kellemes fájdalom. A fáradtságnak – ami immár fáradhatatlanság – ez az öntudatlansága jó. Jó érezni a futás sebességének szelét. A test tehetetlenségének súlyát, ahogy a súlytalan belső beszéd a futásba viszi. Minden lépésnél újra. Vége, nincs. Előre az egyik lábat, utána a
másikat. De nem az én akaratomból. Semmi az én akaratomból nem lehet. Szabadságodat akkor nyerem el, ha minden úgy történik, hogy közben én semmit nem teszek; amit teszek, arról nem tudok; amiről tudok, azt nem én teszem; nem tudom a következő pillanatot. Nem tudom, nem érdekel, miért és hová. Csak kiszámíthatatlanságod része vagyok, aki hagyja magát nem kiszámítani. Beszélsz velem és ezért beszélek veled, de nem azért, mert beszélni akarok, csak azért, mert nem tudok megszabadulni attól, hogy veled beszélek, mert megszabadulni sem akarok. Már nem érzem a bűneim, s ezért nem érzem magam, s bűnösnek ezért találsz, a legnagyobb bűnöm ez, hogy nem érzem bűneimet. Mélyebben érzem ebben bűnösségemet, mint amikor bűnösnek hittem magam, s minden kicsinységet meg akartam vallani. A kis bűnök csak elfedik azt, ami a legnagyobb. Hogy nem tudom bűnösnek hinni magam, hanem egyenlőnek veled. Vele. Bűntelennek. Pedig nem az a bűn, ha valamit nem jól teszek, hanem az, hogy vagyok. Ez jóvátehetetlen. Ez. De ha érzem ezt, akkor mégis érzem. Magam. Ha magam érzem magamat, akkor mégsem te érzékeltetsz engem magammal, akkor nem érezhetlek téged, akkor nem te érzékeltetsz engem magadnak, akkor talán nem is te vezetsz. Istenem! Nem bírom! Korlátoltságaim kiáltásai magamban, hiszen bírom. Ritkul a füzes, és a fűzfák kék árnyékai is ritkulni látszanak. Pedig még fenn van a hold, csak mintha az
égboltnak lenne már saját fénye is. Mintha az égbolt fénye tompította volna az árnyékok sötétjét. De még teljes a sötét. S az ösvény ennek a bizonytalan sötétnek a puhaságába vezet. Már nincsenek fák, s nincsenek árnyékok sem. Az ösvény kanyarodik. Minden lépés felzabál az ösvényből annyit, amennyi egy lépés lehet, de még minden lépés ott van előtte. Hallja saját fújtatását, lélegzetvételét, de mintha más lélegezne, előtte vagy mögötte vagy az oldalán, valaki, aki ebben a csaknem derengő sötétben helyette fut. Akit lát. Aki ő. Aki más. Aki valaki. Valaminek már történnie kell. Pedig tudhatná, hogy semmi nem történhet, csak az történt, ami megtörtént, s nemsokára hallania kéne az első harangozást, és a sötét folyosón matutinára vonulnak a testvérek, hallania kell, mert nem távolodhatott még olyan messzire, hogy ne hallaná, de csak a léptek csattogása, ez a fáradhatatlan fáradtság, ami viszi, ami jó, mert nem akarja tudni a következő pillanatot, csak átadná magát, csak beléfut, tudatlanul és öntudatlanul éli át, és ez olyan jó, olyan jó, amit nem érzett, de amiről mégis tudott, hogy ilyen jónak és szabadnak lennie kell, de amit bármikor elveszthet, mert valami mindig történik, valaminek mindig történnie kell. Hacsak ez már nem a halál. S ő a saját halálában fut, egy
sötét mezőn, de még a hold, de még a mező semmijének bizonytalan körvonalai, s a futás a halál. És amint fejét felemeli, hogy lássa a lépteket és az ösvényt, és az ösvényen futni önmagát, a valakit, aki ő; amint a fejét felemeli, mintha a távolban az ösvényen egy árny állna ott, vagy nem áll, hanem fut felé, vagy az árny közeleg lassan, lebegve, alig érintve talajt, s ő fut, csattogva felé, vagy nincs is árny. De ott van. Mintha ember figurája lenne. Emberi lény. S jön felé, vagy ő közeledik felé. Meg kell állnia. De nem tud megállni. Meg kéne állnia, hogy jobban szemügyre vegye a közeledőt. De csattognak tovább a léptei. Vagy az ösvényről kéne letérnie, hogy ne, ne találkozzanak, hogy ne történjen meg az, aminek meg kell történnie; mert miért éppen az ösvényen fut, amikor futhatna bármely más irányba is? de ha nem az ösvényen futna, bármely más irányban nem ugyanaz történhetne-e? De az ösvényen fut tovább, s lassan közeledik az ösvényen az árny. De a léptek mintha hiába zabálnák a távolságot is, nem közeleg olyan gyorsan, amilyen gyorsan a távolság fogy árny és árny között. Mert neki én is árny vagyok. Még kikerülhető. De érzi, hogy a léptek üteme, a saját lépteinek üteme megváltozik. Kikerülhetetlen. Lassul. Már nem futás. Pál megy az ösvényen az árny
felé. S az árny jön felé. Tudja ki lesz, kinek kell lennie. És fél. Letérdelne, de nem térdel le, mert a térdelés nem más, mint bevallott félelem. Félelem attól, hogy nem tehetem azt, amit te, Uram, tenni akarsz velem. A térdelés, akárhol, bűn ellened, a gőg legnagyobb bűne, amit ember ellened elkövethet. Letérdelni félelemben nem szabad. Add át teljesen, ha átadtad, ne vigyázd magad! Már csak egy karnyújtásnyira, de sem ő nem áll meg, sem a fiú. És egymást átölelik, és egymásban mennek tovább. Pál nem a testén, hanem a testében érzi, amit a fiú Pálként a testében, a testén érez. Tudja Pál, ha ember lenne a fiú, s ha e pillanatban én is ember lennék, akkor most harapnia, csókolnia kéne, ahogy a párosban egymáséi leszünk, de ebben az ölelésben nincs szükség erre, mert nincsen külön test, úgy olvadt át a bőrön a szellem, a csont, a hús, s járja át egyik a másikat, s közben mennek, előre, tovább. S amilyen váratlanul kezdődött, olyan váratlanul vége van, mintha semmi nem is történt volna, és az ösvényen megy előtte a fiú, mintha az ő testéből lépett volna ki, egy lépésnyit előre, s most megint előtte megy, és ő megy az ösvényen a fiú után. Csak nem dél van éppen, hanem éppenség a hajnal előtti pillanat. Még fenn van a hold, de az égboltnak már saját fénye van. Ez már a holnap.
Megszabadulva tegnapomtól. Előbb csak egy gémeskút, hosszú itatóvályúval. Pál egy pillanatra megáll, s a kút vizébe lenéz, de sötét van, nem lát visszacsillogást, s nem látja, hogy a kút vizén döglött varjú lebeg. Aztán valami épület körvonalai, nádtető. De ahogy közelednek, látszik, hogy nem épület, csak nyitott karám. Az ösvény egyenesen odavezet. A karám tágas, a tető védelmében emberek fekszenek a kihamvadt tűz körül. Alszanak. Egymásba, önmagukba gabalyodott rongycsomók. „Ők hívtak!” – mondja a fiú. Pál nézi az alvókat, a kövekkel körülrakott, kihűlt tűzhelyet. „Addig aludj, biztosan elfáradtál, aludj te is! Én is álmos vagyok. Feküdj le, aludj” – mondja a fiú. S Pál valóban fáradtságot érez, a földre ereszkedik az alvóktól nem messzire, látja még, ahogy a fiú az emberhalmot megkerüli, akárha egymás mellé hányt hullákat kerülne, helyet keres magának, s lefekszik ő is, aztán kezével befedi arcát Pál, s hallja a távoli harangozást. Gyerekkorának távoli harangozásait, amikor gombászni a többiekkel az erdőre ment, matutinum, vonulnak a testvérek árnyai, Illés a cella fényében áll, de valami történik vele, valami, amitől hirtelen eltűnik, s csak a fény marad; a cellában a fény magára marad, s csak a kisharang utolsó ütései
hallhatók, amikor sikítani kezd valaki, és kitartó és egyenletes hangon sikít, de nem sikítás, inkább ordítás, és Pál felkapja a fejét. A karám nádteteje alatt. Már dereng. Testén, ruháján a hajnal hűvössége. A kővel körülrakott, kihamvadt tűz. A tüzet, a tüzet meg kell gyújtani! Az ordításra mozgolódó rongycsomók, emberformák, ijedt, csodálkozó tekintetek, s az egyhangú, kitartó ordítás, amely egy alvó száján. S Pál, látván az ordító szájat, megnyugszik, mégsem ő ordított, nem ő sikít. Felugrik, és a hang irányában indul az álomból tápászkodók között. Egy kéz a bokájába markol, de ő megy tovább, egy testet meg kell kerülnie, aztán egy ijedt gyerektekintet, de látja az ordító szájat, még mindig alvó, önmagába görbedt, rángatózó test, közvetlenül a kihamvadt tűz közelében. Egy férfi ordít így, már nem fiatal, de még nem öreg, csupasz, durva arc. Pál az archoz hajol, tenyerébe fogja az arcot, s elnémul, de tátva marad a száj, lassan a szem kinyílik, de látni a tekintet homályán, hogy nem azt látja, amit látnia kell, hanem abban a borzadályban úszik még, ahol ordítani kellett. Pál megrázza az arcot, elengedi, átnyalábolja a férfit a válla alatt. „Ébredj, Péter, ébredj! Ébredj, Péter!” –
ordítja Pál. De a testet hiába rázza, petyhüdten és tehetetlenül csüng az ölelésben, s a tekintet még messzi úszik, de hirtelen a Pál arcán, szemén megállapodik, mintha látná, most már látná, amit látnia kell; hidegfényű kék szeme. „Te ki vagy?” – kérdezi a férfi rekedten. „Pál vagyok.” „És honnan tudod te az én nevem? Még nem láttalak soha!” – mondja a férfi. „Tudom a neved!” – mondja Pál. A férfi elfedi a szemét, majd körülnéz, óvatosan. Látnia kell a többieket, az ismerős arcokat, ruhákat, rongyokat, amint itt állnak előtte, s ijedten és csodálkozva nézik, csak ezt a csuhást nem látta még, ezt, aki az ő nevét nem tudni honnan tudhatja, csak ezt nem ismeri. „Akkor én most hol vagyok? Felelj. Meghaltam? Meghaltam már?” „Nem haltál meg, Péter, hanem élsz!” – mondja Pál. „De akkor honnan tudod a nevem?” „Tudom a neved” – mondja Pál. A férfi ismét eltakarná az arcát, eltorzulnak a vonásai és ismét ordít, de ez már éber ordítás, rövid, de még áthatóbb, aztán sírni kezd. „Ha meghaltál volna, Péter, akkor is új életre születtél, csak be kell vallanod, meg kell vallanod bűneidet. Az életed bűn, Péter. Élsz!” – mondja Pál csendesen. A vékony lány, aki a férfi oldalán feküdt, testével takarja el Pál elől a
síró arcot. S az idegenek rámerednek Pálra, mintha félnének tőle, de mintha várnának tőle valamit. És a fiút nem látja köztük és sehol, hiába kutat a szemek között Pál tekintete. És a szemek, amint követik minden mozdulatát: a kíváncsian álmos, a félig beragadt, a gyerekszem, a vak üreg a szem helyén, a fekete gyűlölködő, a tiszta kék, a merev, a meleg, a barna pontocskákkal pettyezett macskaszem, s a szemekből érzi Pál, most, most valaminek történnie kell; ha nincs is itt, mégis itt van vele; mégis Isten Angyala, mert ha nincs is itt a szeme a szemek között, mintha a levegő lenne nagy, kitárt tekintete. Hallja Pál, hogy beszél, és semmit nem kell tennie, csak a száját engednie; a szónak a száját átengednie, s hallja a saját hangját, beszél. „Ne takard el a sírót előlem. Péter meghalt.” „Nem. Nem! Nem halt meg!” – ordítja a férfi, akit Pál Péternek nevez. „Péter meghalt. Most egy új életre kelt Péter sír, ordít, még mindig védekezik. Ha sír, ez nem szégyene. Lelkét fogják kitisztítani könnyei. Csak sírjatok! Aztán majd bevallja bűneit. Ne félj, Péter, nem nekünk és nem az Atyának kell bűneidet bevallanod. Az Atya tudja őket, mi pedig, bűnösök, hiába halljuk, nem ítélkezhetünk. Magadnak vallod be, hogy tisztán álljon előtted, hogy egy légy vele, s tőle szabadulni tudj. Kérlek Péter,
távolodj el tőlünk vétkesektől. Légy méltó a kegyelemre, amire az Atya ma téged kiválasztott. Mert bizony mondom néktek, hogy el kell indulnunk! El kell indulnunk, mert mennünk kell. Mennünk kell, el innen, valahová, mert ennek a világnak meg vannak számlálva napjai. Meg vannak számlálva napjai, mert hamarosan elközeleg az óra. Eljön az óra, mert közeleg a végítélet, amit a próféták és apostolok is megjósoltak. És ezen az órán vétkesnek ne találtass, mert akkor jaj neked! Ezért mondom néked, Péter, kelj föl és menj!” A hajnali csendben, mint távoli kutyavonítást, csak a férfi sírását hallani. És a körülöttük állók lélegzetvételét, sóhajait. A vékony lány gyűlölettel nézi Pált, de közben védőn öleli át a sírót vékony karjaival. „Miért bántod? Csak rosszat álmodott!” Pál nem válaszol, mert száját válaszra nem nyitották. A kislány teste együtt reszket a férfi reszkető testével. Mivel válasz nem jön, még magasabbra emeli hangját a lány. „Nem látod, te szegény barom, hogy akit föl akarsz költeni, annak a lába olyan béna, hogy egyedül mozdulnia sem lehet!” – és vörösre égett kis arcán boszorkányvigyor nyílik a hézagos fogak között. „Mi húzzuk téli szánon az öcsémmel, még most, nyáron is!” És nevet. „Istennek
szegény barma vagy te is, húgom. Mártának hívnak, ugye? Pétert engedd! Péter járni fog!” – mondja Pál csendesen. – „Kelj föl, Péter, és menj! Menj, mert indulni kell!” A lány a férfit meglepetten elengedi. Péter az arcát felfedi. Bambán maga elé mered. Már nem sír. Tenyerét a földre helyezi. Figyeli magát, hogy a lehetetlen megtörténhet-e. Csak a szája széle reszket. Megpróbálkozik. „Egy imádság van” – mondja Pál csendesen. – „Ismeritek. Csak ez az egy imádság van, ha az Atyával beszélsz. A többi az ördög sugallatára került a szádra, mert emberi fej találmánya. Papok és szerzetesek!” „Te is szerzetes vagy!” – mondja valaki a háta mögött, de Pál mintha nem is hallaná. „Az egy imádság, amit a szádra vehetsz, ha az Atyával beszélsz, az az imádság, amelyet az Atya Fia mondott, amikor tanítványait tanítani a hegyre ment, és azt mondta, így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” És mondják vele a többiek. De Péter közben magára figyel. A lehetetlenségre figyel, ami a testében mégis lehetőséggé válva van jelen. A lábat maga alá kellene húznia, csak így tudna, mert a kezére támaszkodva felállni nem lehet. És nem segít, nem segíthet senki sem. Márta sem segít. Most már talán soha nem kell
elszenvednie a segítség megaláztatásait. A téli szánt, amint a Miklós fiú és testvérnénje, Márta, nyári utakon rángatják őt, mint terhet, maguk után. De a lába hajlíthatatlanul merev. Szája reszket, foga összekoccan. Akkor nem, mégsem sikerülhet. De mintha kész lenne a láb mégis hajlani. Vagy csak emlék lenne róla, hogy a láb kész volt valaha hajlani? Ha akart, a földről könnyedén fölállt. Lóra! „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket. Ahogy mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” „Valljátok meg bűneiteket!” – kiáltja Pál, és hallja Péter, hogy a saját hangja válaszol. „Uram, nagy az én vétkem!” – hallja saját hangját Péter, és látja, hogy a merev láb, amely hajlani eddig hajlandó nem volt, most mégis hajlíthatóvá válik, igen! mozog. Péter látja, és látják a többiek, hogy szépen, lassan maga alá húzza a lábát, s már nem merev, és a meglepetéstől mindenki sikítani, kiáltani akar, de Pál, érezvén az elszabadulni kész hangokat, maga kiált: „Imádkozzatok!” És imádkoznak tovább. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” És Péter érzi a földön, érzi maga alatt a ruganyos, hajlítható
lábait, s érzi azt a bármikor, akaratától független pillanatot, amikor a lábára felállhat. „Uram, nagy az én vétkem!” – csak ezt kell, állandóan csak ezt kell kimondania, s imádkoznak a többiek; csak egy asszony kiabál, az asszony, akinek szeme helyén vak üreg. „Mi történt? Mi történik? Feleljetek!” És ingatja a fejét, és kutat a levegőben a válasz után, vakon, s kezével a levegőbe markolász, aztán a mellette álló karját sikerül végre elkapnia. „Mi történt? Mi történik? Válaszolj!” De akinek felelnie kéne, aki felelni szeretne, akinek a karját szorítja, asszony az is, egy hajdanvolt selyemruha rongyaiban, az az asszony nem tud válaszolni a vak kérdéseire, csak tátog, sziszeg, karját igyekszik kiszabadítani, nem tud válaszolni, mert néma, pedig azt hitte már, azért próbálkozik hangokat képezni, mert azt hitte, ha Péter a lábát maga alá húzza, ha nemsokára újra járni tud, akkor csoda történt, és akkor majd ő is beszélhet újra, mert vele is megtörténhet a csoda, de vele semmi nem történik, csak sziszeg. És imádkoznak a többiek. És a vak sem rángatja tovább. Ő is mondja az imát. És Péter feláll. Az ima egy pillantásnyi időre megakad, de Pál továbbvezeti a hangokat. És Péter elindul. Az első lépések még bizonytalanul, félő, hogy elesik, de megy, de olyan bizonytalanul, hogy Márta a nyomába
lép, ijedten, várja, hogy mikor esik el, s a súlyos férfit vékony karjával mikor kell felfognia, ne üsse össze magát, mint máskor is, amikor elhatározta, már máskor is elhatározta, hogy járni fog, de soha nem sikerült, egyetlen lépésre sem futotta az akaratából, s a vége mindig egy ügyetlen zuhanás, zuhanás Márta vékony karjaiba, és aztán együtt zuhantak a földre, de a kislány, hiába súlyos a férfi, tulajdonképpen szerette ezt, de Péter most megy, egyre gyorsabban jár, vakon, nem tudja hová, a mezőn, egyenesen előre, de akármerre indult volna el, mindenütt egyenesen előre lett volna csak, és Márta szalad, most már szaladnia kell, és kettőjük után megy Pál, és utánuk jönnek a többiek, és mennek. És hangosan és újra és újra elölről kezdve mondják az imát. Teljes pompájában a nyári hajnal az imához felragyog. Még halványan fenn van a hold, de vöröslik már a nap az égbolt peremén, és rózsaszínben fénylenek a füvek. És a pacsirták már énekelve felhúznak a mező fölé. És mennek. „Nagy az én vétkem Uram!” – megy Péter a többiek előtt, és mondja hangosan, és Márta fut utána, és Márta után Pál siet, és utánuk a többiek. – „Nem tudom mikor, miért és hogyan. Uram, nem tudom, hogy mikor, miért és hogyan. Az apám eladott két aranyért és elég
jó árat kapott és férfinak neveltek és nekem embert gyilkolni annyi csak, mint egy védtelen buta tyúkot ölni meg. Éjjel gyilkoltam Uram. Könnyű az éj sötétjében embert gyilkolni Uram. Miért éreznék gyűlöletet Uram? Én szerettem, szerettem hallani a pengét a bordák között a húsban Uram, nekem ez nem volt semmi sem, de miért zavart volna a gyilkolás, ha téged sem zavart Uram? Miért engedted a kezem? Azért engedted, hogy később aztán szörnyű módon büntess ezért? Vagy jól esett neked is a gyilkolás? Hogy az én kezemmel gyilkolhattad meg, akivel te nem akartad bepiszkítani a kezed? Rám hagytad a mocskos munkát, Uram? S mert elvégeztem, ezért büntettél meg Uram? Miért nem válaszolsz? Miért nem válaszolsz?” – hallja Péter saját ordítását, de nem hallja a választ, s csak megy előre, s csak azt hallja, hogy jönnek, utána jönnek, s mintha űznék, megy előre, nem tudja hová, s hallja Péter, hogy imádkoznak és jönnek utána a többiek. „Az életemnél tökéletesebb kéjt el sem képzelhettem Uram. Uram, nekem a félelem is kéjes borzongásokat okozott, amikor attól rettegtem, hogy most, most rajtam ütnek, most, most megtalálnak, most meggyilkolnak, nekem a legsíkosabb kéj ez volt uram, mert ekkor össze kellett szednem minden tudásomat, és a tudásom kitől van, ha nem tőled Uram, s olyan voltam ilyenkor Uram, mint egy állat, s hűvös és sima vagyok ilyenkor és ravasz, s
kicsúszok a hurokból ilyenkor Uram, kígyó vagyok ilyenkor Uram, s ha nincs már félnem mitől, akkor örömömben, hogy a félelemtől megszabadultam, újabb örömbe vetem magam Uram, lerészegedem, képzeld el, hiszen láttad te is, te is velem voltál, velem élvezkedtél a pincékben, Isten te! te is velem voltál, amikor fejszével csaptam ki a hordó fenekét, hogy folyjon a bor, s ringyókkal fürdöttem a borban, és te is ott voltál, miért engedted, ha láttál, ha ott voltál, hogy a kocka és a kártya szenvedélyébe vessem magam? mikor zörög a kocka a pohárban, s nem tudni, milyen számot mutat és mindazt kockára dobom, amiért gyilkoltam, végtelen örömökkel, a félelem legnagyobb örömével ajándékoztál meg ezekben a percekben Uram. Elállt a lélegzetem, s hideg izzadság, ahogy mondani szokták, ütött ki a bőrömön. Csak azt az éjszakát ne! Nem tudom miért és hogyan Uram. Nem volt figyelmeztetés, csak újabb élvezetek kezdete, olyan kéj kezdete, amit nem éreztem soha, pedig olyan nyomorba taszított az az éjszaka, amit még nem éreztem soha. A betört kapukon át! És sorban leöldösve, mint mindig, a cselédeket. Nem volt nehéz, mert mind öreg, és mind reszketett, s tudtuk, hogy a ház urát a ház asszonya már évekkel elébb méreggel ölte meg, hogy nyugodtan élvezhesse az életet, de akkor egy gyerekszagú hálóban, ahogy az ágy fölé hajoltam, hogy a kellő helyre szúrjam a
tőrömet, átfogta a karomat egy karocska, egy vékony, Istenem, egy nagyon vékony és szagos, álomszagú kis karocska fogta át az én mocskos, izzadt nyakamat, Istenem, Márta karja volt, és egészen átölelte a nyakamat és az én kezemből a tőröm, a már véres tőröm kihullott és a selymek közül felém emelkedett egy arcocska, de a mécses fényében úgy tűnt, Istenem, az Angyalod emelkedett így a selymek közül felém és szorította a nyakamat és megcsókolta a számat és azt suttogta, hogy édesapám! istenem, Uram, nagy az én vétkem, mert az álomból ébredő azt hitte, hogy meggyilkolt apja visszatért, pedig már öt éve lassú méreggel mérgezte meg a ringyó, hogy élhesse a saját életét! Ajkat ilyen puhának, ilyen lágynak, ilyen szagosnak, ilyen nyáltól síkosnak még nem éreztem, mert csak a ringyók bűzös leheletét adtad nekem Uram, s arra gondoltam, megőrültem! abban a pillanatban veszejtettél el Uram, mert abban a pillanatban azt hittem, hogy tényleg az vagyok, akinek szólít, s szerettem volna a selymek közé vetni magam, hogy a szeretőmmé tegyem a megtalált lányomat, de megmarkolták a nyakam, kitéptem magam és ordítottam, hogy menekülj! menekülj! és akkor Márta kiugrott az ágyból, hogy nézett rám! mintha el sem akarná hinni, hogy nem az apja vagyok, de akkor már ott voltak a többiek is, és verekedni kezdtem, meg akartam védeni, igen, Uram, az életüket
megmentettem, de nem jóságból, hanem a kéj miatt, amit ez okozni fog nekem, amitől aztán hányásig megundorodom, mert hiába a kéj, ha mindig hányás követi, de okádni is kéj Uram, lekötöztek és azon az ablakon dobtak ki, ahol a két szerencsétlen gyermek elmenekült, mert megmentettem őket, pedig később gyűlöltem a Miklós fiút, mert gyűlölt ő is engemet, és a házat felgyújtották és a lábamon az inakat egyetlen metszéssel vágták el a cimboráim, mert az árulónak, mint amilyen én vagyok, ez a jutalma, soha többé ne tudjanak a lábukra felállni, a lábra, amin a te kegyelmedből most megyek Uram. Uram! megyek!” És mennek. És nem tudja mióta, mert magasan áll már a nap, és meleg a nyári délelőtt. És hallja a lépteket. Lépés lépés után. S léptei előtt, minden lépés előtt szöcskék spriccelnek szét a füvek közül. De nem tudja Péter, mióta mennek így, mert végső fohászához csak most ér az ima. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind örökkön örökké. Amen.” De mintha nem is telt volna el idő. Nem telt volna el több idő, mint amennyi egy imádsághoz szükségeltetik. „Amen” – mondja Péter is. Valamivel Pál amenje után. Péter mellett, a menet élén halad Pál. És Pál lába, léptei előtt is szöcskék ugranak.
Mennek a szöcskék is, előre. De Pál hangja nem enged a csöndnek, továbbvezeti az imát. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.” És jönnek, és imádkoznak a hátuk mögött. De mintha többen, sokkal többen lennének, mint az előbb. Nem tudni, honnan, hogyan kerültek elő. Mintha nem is telt volna el idő. „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket.” Valakinek a hangja értelmetlenül elválik az imádkozás hangjaitól. Sikít. Az asszony, akinek a szeme helyén csak vak üreg, kitartóan sikít, de mintha senki sem hallaná, mennek előre, s folytatják az imát. „Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” A vak asszony megállna, de nem tud megállni, mert a többiek lépte őt is viszi. „Látok! Látok! Látom a levegőt Istenem! Istenem látom a kezem! Ez az én kezem? megismerem! Ez az én kezem! Istenem, látok, ez az én kezem, látom Istenem az eged! Látom a kezem! Istenem, ez az én kezem?” És maga elé emeli és nézi a kezét, és látja a kezét, és felnéz, és látja a levegőt, a kéket, amit égnek nevez. És a mellette haladó nő ősz hajába markol, és arcát eltorzítja a gyűlölet. „Látok! Látlak téged is, Erzsébet asszonyom, látlak téged is!” Az
őszhajú asszony, a néma, fájdalmában sziszeg, de nem tud menekülni, mert mennek és imádkoznak, és az előtte és a mögötte és a mellette haladók léptei szabják lépteit. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” És a látó vak elengedi a haját, és elsimulnak arcáról a gyűlölet vonásai. „Ronggyá foszlottak selymeid, Erzsébet asszonyom. Látok! Látom, hogy ronggyá foszlottak selymeid, és koszos vagy, mint én vagyok, és bizonyára tested a férgek gyötrik, mint az én testemet. Látlak! Megőszült a hajad. Látom! A te gyönyörű, éjfekete hajad! és habfehér testedet szutyok lepi és a szutyokban a foszlott selymeink között tetvek és bolhák. Mit szólsz ehhez, asszonyom, Erzsébet? De hiszen nem tudsz szólni, csak mint egy kígyó, sziszegsz! Te, aki fürdőházadban tisztálkodással töltötted életed! Istenem! Látok! Látlak! Látlak Istenem! Istenem, látok, vagy csak tévedek? De hogyan tévedhetnék, amikor a pokol végtelen éjfeketéjét, amikor már azt hittem, hogy soha nem tudhatok képeidre emlékezni Istenem, ezt a végtelen éjszakát visszaváltoztattad fényre és látom a fényt, és látom, hogy megyek és látom az eget és látom a levegőt, látok! Nem tévedek! Nagy az én vétkem Istenem! De miért mondom azt, hogy Istenem? amikor te nem csak az enyém, de mindannyiunk Istene vagy.
Szólíts meg, ha megszólítottál, hogy beszélni tudhassak veled. Látom a füveket, látom az utat, látom a lábam, amint visz az úton a többi lábak között, s miért nem láthatlak színről-színre téged is?” De hiába, hiába kéri, válasz nem érkezik, csak saját hangját hallja, amint kiáltozik, hiába hangos e kiáltás, ezt a hangot mintha nem hallanák a többiek, Erzsébet sem hallja, csak megy. „Nem, tudom, téged nem vádolhatlak, senkit sem vádolhatok és nem vádolhatom magam, nem vádollak téged sem, Erzsébet és nem vádolok embereket, őt sem vádolhatom, pedig rossz volt, Istenem, te tudod, hogy milyen rossz, iszonyatosan rossz volt nekem, amikor azt követelte, hogy háljak vele, és nem csak a fájdalom miatt, amit nekem okozott; válaszolj Istenem, talán szűznek születtem, szüzességemet erőszakkal miért vették el? De hiszen nem szűznek születtem, a szüzességemen tett erőszak csak a bűnök első állomása volt, ez volt az ébredés, ami egy újabb, végtelen álomba sodort, mígnem a vakság álma el nem érkezett. Meg kellett ölnöm! Nem késsel és nem lándzsával és nem karddal, ahogy a férfi férfit öl, hanem asszonyi ravaszsággal, ahogy a kígyó. Lassan hurkolni át és kipréselni belőle az életet. Nem! nem igaz! Te tudod Istenem, hogy nem méreggel gyilkoltam meg, csak ezt fogták rám, mert tudták, hogy én az eleven méreg vagyok, hogy lassan
ölni nem sok méreggel lehet, hanem szavakkal is, állandóan patakzó szavakkal, tettetett csábítással, s ha elcsábult már, s milyen könnyű volt! akkor testem megtagadásával! Istenem, ismered éjszakáinkat, amikor magamhoz húztam, amikor meztelenre vetkeztem, mint a kurvák, de aztán megtagadtam magam, hogy sorvadjon el, hogy szűnjön meg, mert nem bírom, ismered Isten azt a két éjszakát, amikor két gyermekem fogant, Istenem, tudod, hogy a szolgáival lekötöztetett és úgy tett rajtam erőszakot. Mégis bevallom! Méreggel öltem meg. Mert megismertem Erzsébetet, asszonyomat, és a mérget ő adta nekem, de ez nem mentségem, mert tudtam, mit teszek, és Erzsébet miatt elhagytam a két gyűlöletben született gyermeket, és többé nem gondoltam rájuk soha, mert agyamat elfelhőzték a kastélyban töltött éjszakák és az átaludt nappalok. Megint az éjszakák, de ezek nem a kínok éjszakái, mert nem tudtam, nem tudhattam még, de tudhattam volna, hogy a kéjtől és borzalomtól felhős éjszakák után örök vakságom következik. Látok Istenem? Mégis látok? A fürdőház gomolygó gőzei. A gőzben Erzsébet gyönyörű teste és a lányok teste, akiket megölt. Megöltünk. Nem az én kezem, de én öltem meg. Én fürdettem gyönyörű testét, mielőtt elkezdtük az éjszakát, én bugyoláltam fehér lepelbe és én ékítettem fel
gyönyörű fekete haját ékszerekkel a gyertyalobogásban. Milyen pokolian borzalmas és szép volt a vízgőzben a tüzes gyertyalobogás. Istennő volt, akit bűnben is szolgálni kell. Istenem, nem tudom megbánni a múltamat. Most hol vagyok? Mit látok Istenem? Látok? Vagy csak képzelem? És hajnalban, amikor vége volt, én mostam le testét újra és én mostam fel a márványról az édes vért, de egy hajnalon, nem tudom mikor, azóta semmit sem tudok, egy hajnalon magához ölelt, s én sajnáltam, hogy én is miért nem vagyok most meztelen, hogy kemény mellét, gyönyörű bőrét érezhetném testemen, az örömtől félájult voltam, azt hiszem, és reszkettem, azt hiszem, és csak távoli suttogását hallottam, mintha nehéz bársonyok mögül, már túl sokat láttál, mondta ő, és elefántcsontnyelű tőrével kivájta a szemem, de a fájdalmat és a vért én a gyönyörrel összetévesztettem, és csupán később éreztem a fájdalmat az elszállt gyönyör helyén és akkor már nem láttam soha semmit, többé nem láttam soha, semmit, csak az éjszakát, ami én vagyok. Most látok? Látok! Istenem újra látom fényedet!” A déli meleg mozdulatlanságában, valahonnan messziről, harangozást hallani; de csak az imakórus pillanatnyi szóközében. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a
dicsőség.” „Amen” – mondja ő is, mint a többiek. Bocskorok és hegyes orrú úri cipők, csizmák és cipellők és mezítelen lábak csattogásai alatt porzik az út. Az út, melynek végét senki sem látja, mert olyan sík és puszta ez a vidék és olyan egyenesen vezeti őket az út; és különben sem néznek előre, csak a porba le, a kis porfelhőbe, amit az előttem haladó lába kavar, s mivel minden láb előtt halad egy másik láb, s mindegyik a maga porzását hagyja maga után, a kis porfelhők porzássá állnak össze a menet körül. Mert már többen vannak, nem tudni mikor és honnan jöttek, de már tömeg az úton; ha valaki messziről nézné, már beláthatatlan sor; de messziről nem nézi senki, csak a pusztaság, ha van szeme, vagy a levegő, vagy az ég, ha van szeme; de ők nem látnak, csak idegen, s közeli hátakat, vállakat, s ha oldalt pillantanak, izzadó, poros arcokat, de oldalra sem pillantanak nagyon, csak a porba le, vagy fel az égre, az égre, ami épp oly egynemű, mint a por a lábuk alatt. Csak Pál néz előre, de a távoli hegyek egy készülődő vihar felhői is lehetnek; vagy a készülődő vihar az égbolt peremén talán nem felhő, hanem hegyvonulat; de akár vihar, ami felhőkben közeleg, akár hegyek, arra kell menni; az út vezet. És mennek. Csak rövid a csend, mert Pál hangja továbbvezeti az imát; rekedten, mégis hangosan; bár nem tudja, kik
követik, és nem tudja számukat, de a talpak zaja, ez az egyenlőtlen, mégis egyetlen hangú ütem jelzi, hogy sokan, s ha sokan, akkor, bár rekedt, mégis hangosan kell kiáltani, hogy fül ne maradjon zárva az ima előtt, az egyetlen ima előtt, ami létezik. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.” És a távoli harangszó és a menet zaja alámerül a tisztító, egyedül üdvözítő szavak zajában, s Pál úgy érzi, s boldog, hogy a szavak fényesen, mint a drágakövek Illés tenyerén, s rásütött a nap, úgy zuhognak ezek a szavak, ki a száján, s vissza a fülébe, hogy mindent, mi ő, fényükkel és súlyukkal kitöltsenek. „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.” S az Úr meg fogja adni, bár most még nem látni erre jelt, mert mindenütt csak a kiszáradt fű, s a szöcskék gubbasztása a fű között. „És bocsásd meg a mi vétkeinket.” Megbocsáthatatlan. „Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, aki ellenünk vétkeztek.” „Megbocsáthatatlan az én vétkem Uram. Mindenkinek, ki ellenem vétkezett, teljes lelkemből megbocsátok Atyám, de hogyan tudod megbocsátani az én vétkemet?” – hallja Pál valahonnan a háta mögül a közös hangoktól elvált férfihangot, de a közös hangot megakasztani nem lehet. „És ne
vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” „Amit éreztem, cselekedtem, nem tudom bűnnek érezni Atyám, hiszen bűnöm éppen az, hogy érzéseimet nem éreztem elég mélyen át, s cselekedni sem cselekedtem elég gyorsam és elég ügyesen. Te választottad ki nekem őt Atyám, s én nem értem el, mert nem tudtam elég messzire kinyújtani a kezem. S most mindent bűnnek érzek, s legfőbb bűnömnek, hogy testem egészséges maradt, arcom sima, karom erős, de az egészségem semmire sem jó, arcomat nem érintette puha tenyere, nem jó az arcom semmire, s karom ereje is felesleges, mert a kígyót nem tudta időben megfojtani, és ölelnem őt nem lehet, mert nem vakítottál meg Atyám, ha megvakítottál volna, akkor most szeretni őt lenne elég erőm, mert arca pusztulását, teste roncsát nem kéne szememnek látnia; de lát a szemem, s ha látom, a szív, ami még, ha az eltorzult test nincs előttem, szerelemtől éppen úgy buzog, mint hajdanán, Atyám mikor és mi történt? Nem tudom. Miért? Nem tudom. Mintha ezer éve már! Válaszolj Atyám! Talán a hűtlenségem az oka, hogy megszegtem eskümet, s az özvegy királyné hajóját nem kísértem föl a Dunán? De hiszen voltak ott bőven lovagok, s fülemet már régen bántotta a német karattyolás, de nem ezért; hűtlenségem az anyám miatt, jaj, szerelmes anyám, aki kér, hogy menjek haza, mert
szeretné a kezében érezni a fejem, jaj ringyó anyám, aki legszívesebben hált volna velem, nehogy másé legyek, de ha nem teljesítettem volna akaratát, ha idegenbe elmegyek, akkor nem történt volna meg velem az a reggel, amikor anyám házában felébredek, s ő kinyitja az ablaktáblákat, akit még nem láttam soha, s az ablakon a fény bezuhan és vékony nádszál testén a fény átzuhan és átvilágítja a vékony vászonruhát és megkérdezi, jól aludtál ifjú uram? s ha nem így történt volna, nem mozdítja meg testemet úgy ez a hang, hogy mozdulni sem tudok, és nem hozza nekem a reggelit, s én nem kérdezem meg tőle, hogy hívnak, kinek a lánya vagy kisleány, jobbágyodnak, a kádárnak Kata lánya vagyok Uram, és én nem kérdezhettem volna tovább, s ő nem kérdezhette volna bátran, honnan jövök, mit csináltam, merre jártam a világban, s én nem mesélhettem volna neki boldogan és hazugságokba bonyolódva, hogy a hazugságoktól és csodáktól még boldogabb legyen és kacagjon, és én megfürödhessek ebben a kacagásban, s megkívánjam, nem, nem úgy Atyám, ahogy eddig kívántam, nem úgy, hogy a vágyat betöltve fütyörészve mehessek tovább, hanem úgy, hogy egész életemben velem legyen, ezt kívánjam, és nőjön a magomtól domborúra a hasa és a domborulat alatt saját véremből fakadt fiam a te
világodra növekedjék Atyám, és olyan nagy legyen és olyan erős, mint én vagyok, de olyan gyengéd lelkületű, amilyen ő, és legyen a hasából lányom is, szépségben hozzá hasonlatos, de olyan erős legyen lelkülete, amilyennek én hittem a magamét, míg azon az augusztusi hajnalon nem szálltam hajóra, hanem megszegve a királynak tett eskümet, anyám kérése miatt hazalovagoltam, s megérkeztem porosan, s izzadt férfitestemet az anyám, mintha férje lennék, fürdette meg, s ha hajóra szállok, nem történt volna meg, hogy magához hív és a szemembe nevet a ringyótekintetű, kígyóhangon sziszegő anyám, látom fiacskám, hogy szolgálóm, Kata, nagyon kedvedre van, de ebből elég legyen! és nem válaszolhattam volna botor bátorságommal, hogy feleségül veszem, s ő nem húzhatta volna le ujjáról gyűrűjét és nem hajította volna dühösen a sarokba, s nem kiáltotta volna, hogy látod! így, mint ezt a gyűrűt, ami saját tulajdonom, így dobtam el Katát, ezt a gyűrűt eladhatom, mert az enyém, és éppen így adtam el Katát és soha többé nem leled! Meglelem! Ordítottam én. S nem lett volna az az egy hónapig tartó titkos keresés. S nem jött volna el az ősz, amikor már járhatatlanok az utak, s nem jött volna el a tél, amikor végre hírt kapok, hogy hol van, s milyen iszonyú helyen, s nem átkozlak el téged Isten, és nem küldök
titkos szolgát és ő a kendőjét nem küldi el nekem, s amikor már azt forgatom a fejemben, hogy útrakelek és elszöktetem, de miért nem keltem útra egy nappal, egy órával előbb? Istenem! miért átkoztalak el? Ha nem átkozódással töltöttem volna el az időt és nem hullott volna le a hó és nem érkezik meg a bácsikám, az országnak a király után első embere, amikor nincsen ország, amikor nincs király, amikor mindenki első lehet az utolsók között, s nem részeg a bácsikám, s nem kell várni a beszélgetéssel, míg kialussza szeszes álmait, ha akkor, még augusztusban hajóra ülök, akkor most Pozsonyban egy kuplerájban mulattatnám magam és nem kelünk útra a bácsikám, én, meg a kíséretem és nem érünk oda Erzsébet kastélyába azon az éjszakán, és az őrséget nem fegyverezzük le és nem törjük rá fürdőházának ajtaját. Atyám, istenem! Miért kellett látnom azt, amit látnom kényszerítettél? A gőzben az alig pislákoló gyertyafény és a kövön! De ez nem ő! De mégis ő! Ha egy órával előbb érkezel! Nincs szerelem! Csalás! Mit hagytál belőle? Mit engedtél vele, mit tettél velem Istenem?” – hallja Lázár saját hangja kérdéseit és az ima következő sorát. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind
örökkön örökké” – mondja Lázár is és az ament a többiekkel. S megint az a szempillantásnyi csend, amikor csak a lépteket, a csoszogást, a sóhajtásokat, a nyögéseket hallani, a már beláthatatlan sor hangjait a felszálló porban, s a pacsirták megszakíthatatlan énekét, amikor Pál még nem vezeti az imát tovább; de most hosszabbra nyúlik a csend, mint az előbb és azelőtt és annak előtte is, mert Pál megy, és feltekint, és az egyenes úton, ahol az a föld görbületébe lebukik, mintha közeledni látna valamit vagy valamiket; ám lehetséges, hogy nem emberek, vagy pásztorok és csordát hajtanak maguk előtt, mert kivehetetlen, onnan is csak porfelhő közeleg, ha közeleg egyáltalán, s nem csak a szél. De mozdulatlan a meleg. „Miért nem engedtek? Márta! Márta! Miért nem engedtek! Miért nem engedtek hozzá? Hová tűntél? Én itt vagyok!” – kiáltozza a tömeg nyöszörgő csendjébe zárva, de nem látja Mártát, és a sorból kilépni nem tud, és előrefurakodni sem lehet, mert mennek, és az előtte haladó fejek mereven tartott nyakon és mellette haladó konokan előreszegezett fejek jobbkéz és balkéz felől; s ha megfordul is, közönyös, izzadtságtól lucskos arcok, önmagukba süppedt tekintetek a hátuk mögött. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a
mennyben, úgy a földön is” – vezeti tovább Pál hangja az imát. „Miért nem engedtek? Engedj te dög! A nővéremet! Elveszítettem a nővéremet! Márta! Márta itt vagyok! Hol vagy Márta?” – de hiába kiáltozik Miklós, de hiába rázza a mellette haladót, nem tágul a sor, hogy kiengedje magából, mintha befalazták volna, kérő vagy követelő tekintetére egyetlen tekintet sem válaszol, s mintha süketek lennének a fülek. Csak az ajkak mozognak és a lábak; az ima csak és a csoszogás, csak a csattogás. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” „Ha a kardom nálam lenne, utat vágnék magamnak! Én úr vagyok! Márta! Márta, miért nem válaszolsz” – tehetetlen dühében Miklós sírni kezd. De megy. Tenyerével dühösen mázolja szét arcán a könnyeit. És lép, mint a többiek. „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” „Istenem, miben vétkeztem ellened? Engedelmes fia voltam apámnak, és szó nélkül eltűrtem anyám gyűlöletét. Lovagolni és kardot forgatni és lándzsát hajítani és a nehéz nyílon a húrt kifeszíteni jól megtanultam, és olyan jó lenne most a király kíséretében és nem itt! menni egy fekete, nem! inkább egy
fehér lovon. A páncélomat már kinőttem, de anyám újat nem csináltatott és apám páncélja még nagy nekem. Akkor arra gondoltam, hogy talán mégis a rendbe lépek be, mert az én gyóntató atyám, akit tiszteltem és minden héten minden bűnömet meggyóntam neki, azt mondta, te olyan bűntelen vagy fiam, s ha bűnözöl, azt is olyan ártatlanul teszed, hogy legjobb lenne, ha megválnál ettől a világtól, nekem elhiheted, hogy ez a legjobb, amit egy bűntelen gyermek tehet, én már erre az útra egy lelket rávezettem, pedig az csak egy jobbágynő fia volt, árva, nem ismerte, de nem is tudhatta szegény, hogy az apja ki, talán zsidó vándorzenész, vagy kóbor török, s az anyját sem ismeri, mert az anyja a szülés bűnébe, mert bűnös volt ez a születés, szerencsésen belehalt, Pál, a nevét is én adtam neki, neveltem, és egy kis alapítványt is tettem a nevére, hogy megkönnyítsem előmenetelét, és kolostorba vonult, mondom a nevét én adtam neki, így tehetnél te is, míg még nem vétkezel nagyobbat, míg még tested és lelked be nem szennyezed, mert szennyes a világ, s ragad; s ha már bepiszkolódtál, koszra ragad a kosz, de te tiszta vagy. Feloldozlak, megáldalak, maradj tiszta fiam. Tiszta vagyok, ezt mondta az öreg. Én tiszta vagyok. Mivel vétkeztem, Istenem, ha tiszta vagyok, mivel?” – hallja Miklós saját hangja kérdéseit és lép, mint a többiek. „Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké.” De nem mondja az imát, hanem míg a többiek ament mondanak, s az amen, mint a por, tisztán föllebeg a tömeg fölé, ő fölkiált: „Miért hallom a hangomat? Miért beszélek? Miért gyónok? Kinek gyónok, amikor tiszta vagyok és gyónni nem akartam! Miért beszélek, amikor beszélni nem akartam. Nem akarok! Nem! Csak Mártát keresem. Márta! Engedjetek! A nővéremet! Istenem!” És elerednek ismét a könnyei, de lépnie kell, mert a sorból kiállni nem lehet, és lép az előtte haladó, és a jobbkéz és a balkéz felőli, és lépnek a háta mögött, mindenki úgy lép, ahogy ő. Most csak a léptek. És a hang továbbvezet. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, de engem, engem is, ha még lehet! Minket a gonosztól. Engem a gonosztól. Ha meg nem szabadítol, akkor nem tudhatom, hogy mi volt a bűnöm Istenem, Atyám. A gonosz elfedi, saját szájíze szerint magyarázza bűneim. Úgy magyarázza, hogy ne higgyem bűnnek, ami bűn. Szabadíts meg Atyám, én csak egy buta lány
vagyok, s nehéz megértenem, amit meg kell értenem. De a haláltól megmenekítettél. Testemet tönkretetted, de meghalni nem hagytál. Még nem értem, de szeretném tudni, milyen célod volt velem. Én szívesen szenvedek még. Testem megcsúfítása nekem nem elég szenvedés. Lelkem gyötrelme nekem nem elég. Talán ha mégis elvennéd életem. A legszegényebb lánynál is szegényebb vagyok, de élek, s ha ezzel az élettel lehetnék szegényebb. Olyan undorító kinézetű, hogy a templomok lépcsőjén sem koldulhatok, mert undorodva fordulnak el, s pénzt nem vetnek ölembe. Szóban nem vétkeztem, csak gondolatban. Igen, bevallom, tőle akartam gyereket. Szülni akartam. Nem tudom, miért. Amikor megláttam, tudtam, csak tőle szülhetek gyermeket. Ez a vágy teljesen elvette az ép eszem. Olyan nehezemre esett hazudni, s úgy tenni, mint aki semmit sem akar. Bizonyára ez volt a bűnöm. Ez volt, Atyám Istenem? Hiszen tudhattam volna, hogy Lázár az én férjem nem lehet. Ha szülnék, istentelenül szülhetnék csak tőle gyermeket. Mégis akartam. És láttam a jelét, hogy ő is akarja. Csak te nem akartad? Láttam, arca kipirul, hangja megreked, s én játszottam vele. De nem játszani akartam, hidd el Atyám, csak tetszeni. Amikor asszonyom tükrébe néztem, láttam, szép vagyok. Arra gondoltam, szebb vagyok, mint bármely nemeskisasszony lehet, s mert szebb vagyok, ő csak engem szerethet. És gondosan fésültem a hajam. És minden este leszaladtam a patakhoz, hogy
megfürödjek, hogy ne legyen parasztszagom. Mert ők erre nagyon kényesek. Boldog voltam Atyám, mert nem tudtam, hogy boldogságom vétkem, s majd megbünteted. Ha tudtam volna, hogy bünteted, akkor is boldog lettem volna, mert láttam, egészen máshogy csillog a szeme, ha rám emeli a tekintetét. És mégsem nyúl egy ujjal sem hozzám, pedig mi lenne az neki, egy ilyen büdös parasztlányt reggel, amikor a reggelijét viszem, az ágynak dönteni. Amikor asszonyom eladott, s megkapta értem azt a gyűrűt, amire már régóta fájt a foga, szép gyűrű volt, hiába voltam szomorú, mégis örültem. Amikor elvitt a kocsi, iszonyatosan szenvedtem Uram, de örültem is, mert arra gondoltam, most majd kiderül, mennyire szeret. Utánam jön. Elrabol. Elvisz valahová. Vagy én elszököm, mert üzen. De nem jött és nem küldött üzenetet. Mégis vele voltam minden éjszaka. Azt hittem reggelente, hogy te tettél velem csodát Atyám, mert a hasamat tapogattam, mert azt hittem, már terhes vagyok, s olyan homályos volt az agyam, hogy estére értettem meg, nem ő, hanem az ördög volt velem. Szabadíts meg Uram! Vedd el tőlem az emlékeket! Ha meghagyod, akkor mindig újra gondolkodok, s ha gondolkodok, akkor bennem a gonosz uralkodhatik, s gondolatban újra bűnözöm vele. Mindent elvettél Atyám, és én nem bánom, csak arra kérlek, az emlékeimet, vedd el a múltamat is, s ha elveszed a múltamat, akkor nem leszek soha, még gondolatban sem senkié, csak a tied. Vagy az életem! Könyörgök, vagy az egyiket, vagy a másikat, de
segíts! mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké” – mondja Kata, mielőtt ament mondana, mondja, mint a többiek. És mennek. És azok, akiket a véletlen Erzsébet mellé sorolt a sorba, s nem tudni hogyan és mikor kerültek ide, és ha hátrafordulnának, láthatnák, hogy nőttön-nő a sor, hogy már beláthatatlan tömeg az úton, beláthatatlan a porfelhőtől is, amit önnön lábával mindenki felkavar, aki Erzsébet mögött és előtt és jobbkéz és balkéz felől halad, hallhatja mind, hogy Erzsébet, aki eddig néma volt, mint a hal, ament mond ő is, mint a többiek, pedig ezidáig csak sziszegni és hörögni tudott, ha valami mondandója volt. S a közös amen után, amikor Pál még nem vezeti tovább az imát, de mennek, s csak a sóhajokat, a csoszogást, a csattogásokat hallani, a vak asszony, aki Erzsébet száját mozogni látta, s hallhatta Erzsébet szájáról az érthető ament elhangzani, felkiált a csendben a vak: „Láttam! Látok Uram! Milyen csodálatos, csodákkal teli a napod! A bénát megmozdítod, látni engeded a vakot, s hatalmadra ament mond az ördögtől űzött néma is, ha bűneit akarja megvallani.” „Nem akarom. Nincsenek bűneim. A cselekedeteket bűnösre és kegyesre osztani, ez a balgák szórakozása. Ha úrnak születtél, erre szükséged nincs. Cselekedeted értelmét nem ördögi
bűn vagy isteni kegy adja, hanem az, hogy megtetted azt, amit tenni akarsz. Ha nem sértené méltóságomat, ha női testben nem férfi lelkem lenne, akkor vihognék töredelmeteken” – hallja Erzsébet némi csodálkozással saját szavait elhangzani. Mert már hónapok óta csak sziszeg. Hallja a saját hangját, s az imát, amelyet Pál a menet élén haladva továbbvezet. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” De nem mondja velük az imát. Ezek hiábavaló szavak, nincs ok kimondani. „Nincsen bevallani valóm. Töredelemre csak akkor lenne okom, ha lennének nálam különbek. De különbek nincsenek. Minden teremtmény egyforma. És nem a hitemben van a bajom. Hiszek egy Istenben. De csak azért hihetek benne, mert érzem, éreznem kell, hogy olyannak teremtett, amilyen vagyok. Csak azt tehetem, amit teszek. Csak azt tehettem, amit megtettem. Minden úgy van jól, ahogy van. Ezért nem titkoltam soha szenvedélyemet. Mert a szenvedélyemet is ő oltotta belém, s nem kérdezem, hogy miért. Csak kielégítem a szenvedélyemet. Még mindig él bennem. Még itt, most is látok szemrevaló leányokat, akik szemérmes domborulataikkal kedvemre
lennének. Nincsen gyengédebb egy szűznél. És nem titkolóztam, mint az állandóan bűnbánatban élők, mert nem féltem a büntetéstől. Miképpen bevallani valóm sincs, úgy letagadnom sem kell semmit. Szabadnak születtem, úrnak, férfinak, nőnek, szenvedélyem rabjának és emberek rabtartójának, mint mindenki, aki él. Én vagyok a hívő, egyedül én, s ti vagytok a hitetlenek. Hitetlenségtek forrása a hülyeség; a teremtés lényegét nem fogja fel elmétek, de ti ettől és én az ellenkezőjétől vagyok teljes csillag. Befutom sorsomat és befutja sorsát az ég. Amíg drágaköveim, selymeim és bársonyaim között éltem, s kielégíthettem azt a vágyamat, a gyilkolást, amihez nektek nem volt merszetek, irigykedtetek, s azt mondta az irigység, hogy amit teszek, Isten ellen való vétek az. Most örültök, hogy itt megyek a selymek rongyában köztetek és bolhás és tetves vagyok és simának teremtett bőröm rücskös a szutyoktól. De ez számomra nem meglepetés és nem iszonyat, mint ahogy a gazdagság is olyan volt, mint a levegő, csak unalom. Most is éppen úgy unatkozom. Mert én én vagyok. A teremtmények világa egymásban forog. Istennek hülyére formázott teremtményei azt hiszik, bukásom oka fékezhetetlenségemben, elővigyázatlanságomban kereshető. De én nem keresek okokat; mert nem éreztem soha sikert, és nem éreztem bukást. Ez a balgák
kenyere, akik az egységet mindig részekre osztogatják. Most is olyan boldogtalan vagyok, tehát nem veszítettem el semmit és nincs mit elveszítenem. A vér látványa, íze boldoggá nem tett, csak a szabadság ízét érzékeltem benne kéjesen, azt a szabadságot, amit elérni amúgy sem tudok. De ezt az elérhetetlent most is érzem, mert elég, ha a vért, egy levágott fejet elképzelek. A test nagyon sérthető. Az enyém is ilyen. Amikor unokafivérem, ez a hájban úszó boroshordó, kit a hülye ország nádorának nevez, fürdőházamra tört és tüzes fogóval kitépette nyelvemet, nem tudta szegény barom, hogy most, igen, ezzel okozta nekem a legnagyobb élvezetet. Egy pillanat alatt átláttam a szitán. Minden sejtésem megvilágosodott, pedig megvilágosodhatott volna addig is, igazán elég okos vagyok. Amikor megéreztem a saját vérem ízét, amikor a nyelvemet, ezt a mulatságos húsdarabot a kőre hajították. Igen! Akkor minden megvilágosodott. Nincsenek bűneim, nem vétkeztem senki, semmi és főleg Isten ellen, csak tévedtem valamiben. Tévedésem súlya nagy. De milyen mulatságosan unalmas az egész. Az együgyű kis érdekek. Ez a király után az ország első emberének nevezett barom azért nem vette el az életem, azért nem fosztott meg a legnagyobb örömtől, ami nekem csak ezután következik, mert ha boszorkányként megéget valami város mocskos piacterén, a vagyon, a földek és
jobbágyaim és más ócska vacakok a királyra szállnak, s ezért jobbnak látta csak a nyelvemtől megszabadítani, hogy ki ne mondhassam, amit tudok és gondolok, s birtokaim gyámja ő legyen s magáévá tegye azt, ami úgysem lehet az övé. Csak magad lehetsz a magadé! Neked köszönöm, te uralkodó barom, a jövőm. S ki dicsekedhet azzal itt, hogy jövője van? Csak én! Hacsak magam lehetek magamé és semmi és senki más, akkor nem idegen véreket, hanem magamat kell felemésztenem. A nyelvemtől már megszabadítottál, köszönöm. Most hallom a saját hangomat, de ami nincs, nem forog. Most majd a mellem következik, felesleges. Aztán a szemem, mert ha vak vagyok is, még ott vannak az ujjaim és még tapintani tudok. A fülem. Az orrom. És a lágy részek következnek majd ezután. Aztán lassan, okosan, mind. Amíg semmim nem marad. Amíg önmagamba belepusztulhatok.” Az ajkak összetapadnak. Vizet! Vagy valamit, ami hűs. Árnyékot! „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké. Amen.” „Amen” – suttogja az elhangzott amen után, mert alig forog a nyelve. És izzad. Csizmájában, mint őszi vadászatokon a mocsarak lucska; csak izzadás. És sehol egy felhő. Csak az út. Dél van. Meleg. És a pacsirták és a csoszogás. És zihál és szuszog. És érzi, nem sokáig bírja már. „Alig hajlik a lábam. Én csúzos vagyok. Én öreg vagyok. Valami hatalom,
meg dicsőség. Én beteg vagyok. Én nem tudok semmit. De az enyém? Kié? Tied? Senkié. Az a legjobb, ha senkié, mert akkor azt hiszik, hogy mindenkié. Ha nem csinálunk semmit, az a legjobb fiam, ha tanácsosként tanácsot nem adok, ha a hírnökök hírt nem hoznak, ha a csatatéren mindkét erő megsemmisül. Ez a legkedvezőbb. Akkor a legnagyobb rend uralkodik. A rendetlenségtől nem félni, mert az a rend egyik formája. Uralkodom. Uralkodik” – hallja a király után az ország hajdanvolt első embere a saját lihegéseit. Inasának vállára támaszkodik, de azért megy. Éppen úgy, olyan ütemben, mint a többiek. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” – suttogja az inas, hogy hangjával ne zavarja urát, aki, hallhatja a fül, most fennhangon gondolkodik. „Az akarat persze nagyon fontos dolog. Az a fő, hogy azt akard, amit a mennyekben lakó Atyánk akar, tehát úgy összpontosítsad akaratod, hogy semmit ne akarj. Így szolgálod kellő mértékben a földi és mennyei hatalmasságokat. És ha valamit mégis nagyon akarnál, akkor inkább a szakácsodnak szólj, készítsen őzcombot borsos mézzel vagy gyümölcsös lével kövér ludat. Ha nincsen a háznál éppen méhser, akkor a leve lehet borból is, mazsolának mindig lennie kell! meg kell még hozzá körte, alma, mandola, füge.” „Mint a mennyekben, úgy a földön is. A mi mindennapi
kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, aki ellenünk vétkeztek.” „Az én szakácsom úgy teszi, hogy ha mindez már jól elforrta a levét, akkor alaposan megborsolja, vet reá sáfrányt, gyömbért, fahéjat, bele a kövér lúd aprólékját, de azt már elébb megabálta. Mindnek után úgy süti, hogy kis hidat készít a lúd alá, nehogy az állat a lébe belelógjon, de a bugyogás a kemencében gőzölögve járja át a húst. Közben a saját zsírjával locsolja, piros és ropogós legyen. Ettem ilyet a királynál, de ott a levébe beleloccsantották és így fertelmes íze lett. De ha nem ízlik a vendégségben valami, akkor tégy úgy, mintha ízlene. Soha nem mondtam semmire, hogy rossz. De azt sem, hogy jó. Hiszen mindnyájan Isten teremtményei vagyunk és így a legjobb, mert ha magad ítélkezel, nem tudom előre, mi baj kerekedik még belőle.” „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” „Mert kérem, mindenből baj kerekedik. A bajokat persze el lehet csitítani, csak arra kell vigyázni, hogy a pincében elegendő bor legyen. És ha akaratod ellenére legyőzted ellenségedet, akkor is légy óvatos, ha meg akarnád ölni, inkább igyál, vagy dühödben tépj szét egy csirkét, vagy mondjuk, egy kis kárt tehetsz vele, de meg ne öld. Ha
megölted, már nem szolgálhat hálájával neked. Nagylelkűek vagyunk. Mondjuk, levághatod két ujját a kezéről, vagy szúrasd ki a szemét, vagy ha a nyelvét találod veszélyesnek, azt is kitépheted. Így lesz hálás neked az, aki az imént még az életedre tört. Ezt nekem az apám mondta, nyugosztalja Isten, de magam is tapasztaltam, hogy így helyes. Még tudni kell. Tudni kell, ki mit gondol felőled. Ezért mindenütt sok füled legyen. De a kémeket túlfizetni bűn, mert könnyen szemtelenedő legyek. Annyit meg úgysem tudsz adni nekik, hogy a másik oldalra is ne dolgozzanak. Őket ilyennek teremtette a mennyei Úr és így jó nekik. Ha nekik jó, nekem is. Mondd, honnan ismerlek téged fiam?” „Többször megemlékeztél hűségemről Nagyuram. Huszonnyolc éve szolgállak Nagyuram, és már az apám is apád deákja volt Nagyuram.” „De el ne felejtsem! Ha tudomásodra jutott, hogy följelentettek a királynál, idegességre semmi ok. Jelentsd föl te is azt, aki följelentett tégedet. A király majd elbizonytalanodik, és azon gondolkodik, hogy a sok közül melyik egy lehet az igaz. Ha a király buta, akkor azt hiszi, hogy csak az egyik igaz, és tegyél róla, hogy ez a tiéd legyen, pedig igaz mind a kettő. Mert olyat kitalálni nem tudsz, ami nem lehet igaz. Én egyszer például azt mondtam, hogy titokban a kecskét hágja Nádasdy Tamás, mert azt mondta ő, hogy nem valami rablók lopták el a bordézsmát, hanem én. Na és melyik
nem volt igaz? Na aztán lásd, Erzsébet húgom! Na és ha megy egy pénzesszekér Buda felé, vagy gabonát visznek, térítsd be a magad udvarába, mert biztos lehetsz, hogy Budára nem ér; ha nem te, megteszi majd más, és még mindig jobb helye van nálad, mintha némi címeres gazember markába kerül, aki se az Istent, se a királyt nem tiszteli. Na persze, olyan gyóntatót kell tartani, aki nem fecsegő és akkor lelked minden héten tiszta, mint a gatyád. Mert bizony tudni illő, hogy a földön ember csak úgy uralkodhatik, ha nem akar, hiszen nem te, de Isten uralkodik. Tudsz írni te fiam?” „Tudok Nagyuram” – mondja, aki kettős terhet cipel, a belső inas. „Akkor amit mondok, azt mind jegyezd fel rendesen, mert eszembe sincs a lelkem itt kilehelni, de az utolsó szavak nagyon fontosak fiam. És akibe egy kis méltóság szorult, mondja úgy minden szavát, mintha az utolsó levegővel mondaná; mert Isten tenyerén vagyunk, s keressük kegyét.” „Imádkozzál Nagyuram.” „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind örökkön örökké.” „Mondjuk az ament is Nagyuram!” „Amen” – hallja saját lihegését a nagyúr. És mennek. Úgy ismétlődnek a léptek, egyik lépés a másik után, mint az ima szavai. A csend a két ima között. Csak a test fáradtsága mélyül s jelzi az időt; de megállni nem lehet, mert az mindent megakasztana; ha nem ismétlődhetne lépés a
lépés után, ami elkezdődött, az széthullana; pedig nincsen semmi változás, aki felpillant, ugyanazokat a tarkókat, fejeket látja, amelyeket már mióta lát, s ha félrenéz véletlenül, ki a sorból, a messziségbe valahová, akkor is csak ugyanaz a látvány látható, a semmivel meg nem tört pusztaság, az ég felhőtlenül; csak Pál, aki a menet élén halad, csak ő látja az egyenes utat, az érintetlen utat, amit még nem kavart föl láb, de a por is ugyanaz, amit a következő lépés után majd a láb kavar, s könnyen elképzelhető, hogy a hátuk mögött a por éppen olyan nyugodtan elül, mint ahogy felkavarodott. De a menet élén haladó Pál, aki fáradtságot nem érez testben, csak lelke lesz szikkadtabb minden ima után, már olyan rekedt, hogy félő, nem tudom továbbvezetni a hangokat, s elnémul a hangok közössége, elbizonytalanodnak majd a léptek is. De ha elindítottál Uram, gondolja a csoszogásos, csattogásos, pacsirtahangú csendben, akkor meg kell mutatnod azt is, hogy hová, azt is meg kell mutatnod, hogy miért. De nem bűnözök-e ismét ellened, ha nem bízom nem csak a testem, de a lelkem is teljesen hatalmadra, ha kételkedéseim miatt követlek, nem újabb bűnöm-e? Valami beteljesülésnek, öröm? valami végsőnek, halál? mégis kell lennie Uram, hiszen én vezetem őket, s kell legyen valamiért? valahová? Honnan ez az erőszakos kishitűség bennem uram? Nem éppen ez a
szembeközelgő porfelhő hozza-e a beteljesülést? Azt a valamit, ami végleg eldönt majd mindent? Talán éppen Angyalodat küldöd megint felém, de hová vezethet tovább a kételyekből ki? miért? meddig bírja a test? nem csak az enyém, de én már a többiek helyett is vagyok Uram! És nem látja, hiába erőlteti a szemét, nem látja Pál, mi vagy ki az, aki az úton szembe jő, még mindig nem eldönthető, hogy ellenséges erő vagy a megváltás közeleg-e szemből, porral körüllebegett, vagy csak állatok? csorda? gulya? vagy csak a szél? de nem érezni a szelet, mert a levegő mozdulatlan. És ki kell az első szót, az első szót mégis ki kéne, még egyszer mondani. „Mi Atyánk!” És mintha a hátában érzett tömeg várta volna a berekedt vezetést, felelnek a következő szavak, s a zúgás ezeknek a szavaknak a medrébe zuhan, alámerítve a pacsirták énekét, a csoszogást, a nyögéseket. „Ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, mint a mennyben, úgy a földön is” – mondja Márta, és jó mondania, bár nem érti és nem tudja érteni és hallja Miklós kiáltozásait, a nevén szólítják, többször kiáltja a nevét, hallja Márta, de hátra nem fordul, pedig a hangot, amely a távolságot átíveli és az ima fölé emelkedik, ismeri jól, de minden erő és figyelem előre feszül, nem
akarná szem elől téveszteni azt, aki a menet élén Pál mellett halad, Pétert, aki béna volt, szánon kellett húzni nyári utakon, s most megy. És megy Márta is. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” „Bocsásd meg neki Atyám és bocsáss meg nekem. Bocsásd meg minden vétkét, amit elkövetett és el kell követnie, mert tudom, megint vétkezni fog. Nem azért vétkezik ő, mert rossz, nem rossz, én sem vagyok rossz, senki nem rossz Atyám, mégis valami mindig, mert most is: ő az első pillanatban elhagyott, s ez nekem rossz, elviselhetetlen, nem bírom nem érezni testét, ha nem érzem, akkor rosszat tesz velem. Rossz. Gyűlölöm. Akárhogy, de mindig éreznem kell a testét. Addig volt jó, amíg járni sem tudott, mert addig biztos lehettem, hogy mindig az enyém marad, s ha nem ölelem, akkor a teste súlyát gyenge testemmel cipelnem kell, a testét akkor így érezhetem. Hiányzik. Teste súlya nélkül súlytalan vagyok Atyám. És látom nem elég. Péter! Én vagyok az egyedüli, és te Atyám, aki, jaj, ha láthatnám újra! meg tudja érteni az anyám. Nem, ő sem rossz, bármit csinált, ha az apámat megölte is, ha engem gyűlölt is, mert nem akart, ha igaz is a suttogás, de nem hiszem! de bűne bármi is legyen, csak én tudom megérteni. Menekült. De én hová menekülhetek? Attól félt,
attól menekült esztelenül, amibe én majd belepusztulok. A súlytól menekült, amit nekem éreznem kell, hogy ne ordítsam, Péter! Nem tudom, mikor kezdődött Atyám, ezt te jobban tudod. Amikor élni kezdtem, amikor a testem adtad és lelket nem adtál, hanem azt mondtad, hogy lelkem testemmel azonos legyen. És ezért rontottam meg testvéremet, pedig belőle is lehetett volna apród, lovag, kapitány, mint a többiekből, vagy szerzetes, apát, püspök, mint a többiek, de ő is csak értem ordítozik, pedig szép nem vagyok, de csillapíthatatlan, s maga sem tudja, hogy velem bűnözött, de amikor az a férfiarc fölémhajolt és én az ajkát megcsókoltam és ő magához szorította a mellemet, akkor a kicsi testvéri bűn többé nem volt elég, úgy hagytam el, ahogy ő most engem elhagyott, mert megéreztem végre azt az igazi súlyt, amit cipelni akarok. Akarok! Ha elvennéd a testem, a testemet vegyed el, ha nem a combom, a hajam, ha nem a karom lenne a lelkem, ha ezt megtehetnéd velem!” „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” – hallja Márta a hangokat, de az ő lépteit nem az ima és nem a többi léptek vezetik, hanem az a meztelen férfitest, a váll, a nyak, ott a sor elején az előreszegezett feje; néha eltűnik, néha előtűnik a többi testek között, a többi testek közül. „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökkön örökké.” És a csend.
„Amen” – mondja Pál. És a tömeg csöndjét érzi lépni. A tömeg csöndjénél nincs súlyosabb. Most még vár. Majd újra kell kezdeni.
Kezét kinyújtja, mintha védekezne, s tenyerével bármikor megérinthetne valamit. Cellája falán az árnyékos rücsköket. De szemközt az úton, a porból, ahogy közelednek, alakok bomlanak. Dél van. Még a harangozás előtt. De nem lehet nem újra kezdeni. Apácák fehérben. De nem lehet újra kezdeni. Végignéz magán Pál. A durván szőtt vászon alatt a térd, minden lépésnél elődudorodik, eltűnik, de kihegyesíti a vásznat a másik, eltűnik. És a lábujjakon áttüremlik a por. És a lábnyomot eltapossák a lábnyomok. Mint idegen állatok lépnek elé minden lépésnél lábujjai. Nem csak súlyát tartja, de mintha marasztalná is a talaj. Amikor felpillant, már látja. A fehér, vékonyan szőtt vászon alatt a mellek. Ezt veszi észre először. Aztán a nyak, a fej. És jönnek a többiek is, öten, szemben az úton. Szétszórt, ügyetlen csoport. Az egyik öreg. Van egy kövér is közöttük. És a harmadik bicegő. De az, akit először kell megpillantani, s akinek, most már láthatni jól, ruhája készségesen formázza nyúlánk alakját, a legmagasabb. És mintha ő vezetné a négyet. Nem vezeti, inkább vonja őket maga után. Nyakán magasra tartja fejét, s fején koronaként viseli a csúcsos fehér fityulát. Nem tudni, hová néz, mert előre nem. Mintha
észre sem vette volna, hogy szemben vele a tömeg; mintha nem látná a végtelen sort, elfoglalja az egész utat a sor, s megakaszthatja majd a lépteit. Mintha kész lenne vakon ütközni a falnak. Még fiatal. Pál látja már pillantását is, és bár elfordítaná, de képtelen elfordítani a fejét. Megállna, de megállni nem lehet. És csöndben közelednek egymás felé. Olyan a csönd, hogy az imát nem lehet nem újra kezdeni, de nem tudja Pál vezetni az imát. A nyak, a mell, a combra simuló vékony vászon a léptek üteme alatt. S a látványtól érzi saját combjára simulni a durva vásznat. Az izzadást is megérzi, ahogy végiggördül a hónalja alatt, s a homlokáról. Bizonyára poros és piszkos vagyok. Saját arcát szeretné látni Pál, mert a tekintet, amely eddig sehová nem nézett, most már egészen közelről, talán tízlépésnyi távolság csak, ez a tekintet észreveszi őt. Észreveszi az ő tekintetét, ahogy combtól a mellig és melltől a homlokig és visszaszalad. Történt valami. És mennek. A két tekintet nem engedi el, fogva tartja egyik a másikát, és már nyolc lépésnél nincsen több. S e tekintet körül csak fehérruhás apácák alakját látja a porban lebegni Pál, de ez nem lényeges. Csak ez. És megy és jönnek mögötte, tovább, nem fognak megállhatni, de ő, aki szembe jő, ő sem lassítja
lépteit, nem bizonytalan, melle, lába ugyanúgy mozog, s ugyanolyan egyenesen tartja a nyakát, csak a tekintet nem enged, egyik a másikát. S akkor már látja Pál, hogy a nyakán egy sötétbarna anyajegy, a fehér nyakon, akkora, mint egy aranyforint. És mögötte jön a többi négy. Bizonytalanul, félve a tömegtől. Csak ő jön biztosan, s négy lépésnél már nincsen több közöttük, egyenesen Pál felé, és Pál egyenesen megy felé, és egyik sem fog kitérni. De megállni nem lehet. A csönd, a csoszogás, a pacsirták, a nyögések és sóhajok és a várakozás, hogy Pál vezesse az imát. Már csak kettő a lehetséges lépés, amikor Pál éppen elbizonytalanodna, és már egészen itt, előtte az arc, de tekintet nem enged tekintetet, egyik a másikát, magasba, kicsit csodálkozásba ívelt szemöldök a rebbenéstelen sötét szem fölött, s már elérkezett a várható pillanat, amikor a két ellentétes irányú hullám majd összeütközik, s a nagyobb megtöri és magába szippantja a kicsit, s érzi Pál, hogy a sötét csodálkozás mögött valami, s már a pillanat, amikor az összeütközés vagy elbizonytalanodás, vagy a nem tudom, amikor a pillanatban mégsem a várt következik, soha nem a várt, elképzelt, hanem mintha a járásnak legtermészetesebb módja lenne, az apáca Pál előtt felváltja lépteit, s a láb, amely eddig
előre vitt, most visszafelé viszi a tekintetet, s Pál megy, előre, a tekintet, a csodálkozás után; de látja, hogy ez nem meghátrálás, mert a szem fölött a szemöldökív mozdulatlan, s csak a láb, amit Pál most nem lát, csak a tekintet, csak a láb viszi visszafelé, mint a rák, de a többi négyet, akiket maga után vont, beszippantja, magába issza a tömeg. És hátrálva, de mégsem meghátrálva, mint a rák, megy? jön? Pál előtt, és elfedi arcával az út távlatát. Nyakán az anyajegy. Mintha nem is úton lenne, mintha a zárda csendjében lenne, olyan nyugodt és fehér és tiszta az arc. Szép? Nyakán az anyajegy a kék érre ütött pecsét. Sima és száraz a száj. Én milyen vagyok? Festett szűzanyaszáj. Szutykosnak és büdösnek érzi magát, és minden tagját mintha a föld akarná magához ragasztani; de megy, mert a tekintet nem enged, és elnyílik puhán a száj. „Pax tecum” – mondja a száj. „Et cum spiritu tuo!” – hallja válaszolni Pál magát. Mintha fényben lebegne előtte, olyan könnyedén siklik hátrafelé. Miatyánk ki vagy a mennyekben! „Hová indultatok, húgom?” – hallja Pál saját kérdésében, hogy nem azt mondta ki, nem az imát, amit akart. Folytatni nem lehet, pedig folytatni kell. A csend. „Rozumiem pytanie twoje, lecz w twoim języku odpowiedzieć niestety nie potrafię.”* Kedvesen mély a hang. „Én is megértem, amit válaszolsz, de kérdezni csak a magam nyelvén tudok.” „W takim razie możemy rozmawiać.”* „Hogyan hívnak, húgom?” „Matka moja uczyła mnie mówic po polsku, lecz nie! nawet polski król nie jest moim panem! – i przeto na prośbę mego ojca otrzymałam na chrzcie imię Urszula.”* „Honnan indultatok és hová, Urszula húgom? Engem Pálnak nevezz, nevem a lelkiatyámtól kaptam, mert nem tudhatni, ki volt az apám, és nem ismertem az anyám.” „Jeśli to tak, szczęśliwego jesteś urodzenia, boś niczyjim synem. My idziemy z Somlyóvásárhely i zmierzamy ku Szeged, lecz może stamtąd jeszcze dalej.”* Pál a testében érzi a tömeg csendjét, s benne lépnek előre, akik mögötte jönnek, de szeme látni, füle hallani most már csak arra van, hogy ezt az előtte hátráló arcot lássa, s a vágy a hangját hallani; megérinthetné, olyan közel; mintha csak ezért indult volna el, olyan közel, pedig nem így indultam el, hanem azért, hogy kidobjam magamból mindazt, ami felesleges, hogy ne érezzem azt, amit most mégis éreznem kell, s ha ez az egész megint csak becsapás, akkor hol vagyok? Mintha védekeznie kellene, mintha bármikor megérinthetné a falat. „Lecz nie powstrzymałeś mnie na drodze mojej, Pawle, albowiem dla mnie, i dla tych, których serca pan raczył wzmacniać przeze mnie, obojętne, dokąd idzienny. Nie kierunek. Nie Somlyóvásárhely i nie Szeged”* – látja a szájat puhán elnyílni és hallja a hangot Pál. – „Nie wiem, co się stało, i nie chcę wiedzieć, nie wiem, co się stanie i nie chcę wiedzieć, jeno tyle mnie wiedzieć dano, że każdy mój gest i każde moje słowo jest fałszywym. Nie mam prawej modlitwy,
ani uczuć prawdziwych, bo są one w niewoli ciała, i oszukuje mnie wszystko. Kiedyś to, pewnego dnia, nie wiem, i nie chcę wiedzieć kiedy, nie nagle, lecz wyjaśniło się. Fałszywość moja. I fałszywość wszystkiego i wszystkich. Od owej chwili jak gdyby mnie rwało w uszach, tak boli mnie śpiew sióstr moich; fałszywością duszy zbolałe ciało moje, i boleścią ciała umęczona moja dusza. I prosiłam naszą matkę przełożoną, i prosiłam siostry moje, by dłużej nie czyniły fałszywości, bo wsztystko co robimy: jest tylko grzechem duszy oszukanej przez ciało. I będziemy potępione. I prosiłam matkę naszą, by opat odtąd nie pod jedną postacią udzielił nam Kommunii Świętej, albowiem jeśli przyjmujemy tylko ciało Jezusa, progrążamy się przez to w grzech największy. Dajcie nam krwi też, która była duszą naszego Pana, ponieważ, z ciała mamy dosyć albowiem nie jesteśmy niczym innym, tylko ciałem, dajcie nam duszę, jego duszę! albowiem zjednoczyć się tylko z jego ciałem to grzech i tak tylko nasze przeklęte ciało! Przeto idziemy do Szeged, za karę. Jesteśmy grzeszne lecz nie przez to i nie to jest nasza kara. Czy rozumiesz, Pawle, co wydukałam w języku moim?”* „Értem Urszula. Nekem az Úr angyala megjelent. De talán nem is volt az Úr Angyala. Furulyás Jankónak nevezte magát, s azt mondta, neki megjelent a Szűzanya, és arra kérte, furulyáját törje el, és ne szolgáljon többé a táncnak és a többi gyönyöröknek, amik a testében élnek, hanem vezessen minket. És engem elvezetett, s most nekem kell vezetnem másokat. És mindenki vallja be bűneit. És mindenki vesse le ékszereit, mert közel az óra, amikor mindaz, ami bűnös,
ördögszarrá változik. Amikor elválik a jó a gonosztól, amikor a fény a sötéttől elválik. De addig mind, ki él most, alázza meg magát. És megtanított imádkozni ez a pásztorfiú. És megtanított rá, hogy az imában nem azt kell kimondani, amit tudunk, mert az csak az emberek testszemetje, hanem azt, amit nem tudunk. Úgy, ahogy a próféták fohászkodtak, ahogy a tanítványok keresték az Urat. És ne legyen több ima, csak az, amit tanítványainak ő tanított. Ezt mondta nekem ő, s elvezetett, s mi ezért megyünk.” „Pięknie to brzmi, co powiadasz, Pawle. Ale jakie masz świadectwo, czy nie diabeł kieruje tobą? Jak potrafisz to rozróżniać?”* „A bizonyság csak az lehet, csak egy lehet. Ha itt a földön Isten országába érkezünk!” „Ja bym też chciała, Pawle, by tak się stało!”* „Nevezz testvérednek, Urszula húgom!” „Ja bym też chiała, byś mógł być moim bratem, Pawle.”* „Mert ismered az evangélium szavait. Nincsen se görög, se zsidó, se szolga, se szabad, se férfi, se nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban.” „Aby wszyscy byli jedno!”* „S ha mindenki egy, akkor ne legyen se császár, se fejedelem, se király, akkor ne legyen pap és szerzetes, és én is eldobhassam ezt a ruhát, és akár egy koldus gúnyájában is jól érezhessem magam.” „I jeśli nie będzie ani polskiego, ani niemieckiego, ani tureckiego, ani węgierskiego króla, jeśli nie będzie kupca i nie będzie celnika, niech każdy zarobi na swój chleb pracą swoją. I żebym ja też używała, i nie tylko do modlitwy, rąk moich!”* „Mert azt mondja az evangélium, nem több-e az élet, hogynem az eledel és a test, hogynem az öltözet?” „I jeśli życie jest czymś więcej, lecz tylko pismo może o to pytać, to niech płoną w ogniu wszelakie pisma, niech
ogarną płomienie wszystkie książki, dyplomy, akty i listy, i niech nie zapiszą literami żywotów świętych i testamenty konających, albowiem fałszywe to wszystko, i niech pozostanie tylko jedno pismo, Pismo Święte ewangelii! per evangelica dicta deleantur nostra delicta!”* „És ha csak az evangélium írása legyen, akkor dőljön romba minden templom, és ne legyen ostya és kehely, éhséged és szomjúságod nem csillapítja, Isten temploma istálló vagy a szabad ég legyen, és csak egy ima legyen!” „I jesłi tylko jedna fest modlitwa, to niech nie będzie innego zakonu, tylko zakony tej modlitwy.”* „Ne legyenek törvények, csak egy törvény legyen, Urszula húgom, a szeretet.”„Niech będzie tylko
miłość!”* „Állj mellém, hogy együtt mehessünk, Urszula húgom!” Mintha mindig ezt az arcot, ezt a szemet követte volna. Hová? „I mam nie pytać dokąd?”* „Ne kérdezd, Urszula!” És érzi Pál megint, amit eddig, mióta? nem érzett, a tömeg csendjét saját testében előrelépni, lépés lépés után. De megváltozik az irány, s nem tudni, ki az, aki előre halad, mert Urszula nem hátrál már előle, hanem jön, szemben vele, s mintha ő menne előre, valahová, és Pál, és testében a tömeg, csak hátrálna, vissza az úton; de közelednek, és már csak egyetlen lépés, elválasztja ezt a két arcot, két szempár, mást nem lát, csak egyik a másikát, s a következő lépésben már egymásba kapcsolódnak. De Urszula kitér, és Pál mellé áll, és megfordul, és úgy igazítja lépteit, ahogy Pál jár, s megy ő is, Pál mellett, mint a többiek, s újra kinyílik előttük az út. Üres. A vastag por, amit a lábak majd porfelhővé kavarnak. De Pálnak látnia kell az arcot, nem az utat, hiszen az út
amúgyis egyenes, s az út önmagától viszi arra, amerre halad, de az arcot, annak az arcát, aki mellé állt, ezt az arcot kell látnia. És Urszula sem az utat nézi, ahogy Pál sem az utat nézi. De mennek, amerre az út. És elnyílik puhán a száj. „Lecz miłość niech nie będzie nigdy miłością ciała!”* – hallja Urszula a saját hangját azon a nyelven, amit a másik ért, de ha válaszol, csak a saját nyelvén képes válaszolni. S nem tudja miért, de ennek Pál örül. „Nem! Test szerelme ne! Nem! Ne legyen!” – hallja Pál a saját nyelvén hangját kiáltani. És szembe kell fordulniok. Ha szembe fordulnának egymással, nem vinné őket tovább az út. Pedig testükben érzik lépni a tömeg testét. Az úton előrehalad. De nem szembefordulni nem lehet. Meg kell állniok, hogy egymással szembefordulhassanak, pedig bizonyára nem áll meg sem Pál, sem Urszula. Mintha mennének tovább. Mégis állnak. De mintha csak az irány, amelyikbe a lépés vitte őket, mintha csak az irány változott volna meg. Lépnek tovább egymás felé. Lépnének tovább. Elmegy közöttük Péter, aki jár. Arra, amerre menni kell. Aztán valakit még elvisz közöttük a lépés, arcot, törzset. Pál érzi, hogy megtaszítják.
Érzi, hogy teste a tömeg útjának akadálya lett. S a vonuló vállak és arcok fedik el Urszula arcát. Egyre távolabb. És taszítják, lökik. Amikor egyensúlyát elveszíti, nincs mibe kapaszkodnia. Egy karba, egy nyakba, egy kézbe kapaszkodhatna, de az vinné tovább. Az arcok között feltűnik, eltűnik az arc, de nem megközelíthető. Csak a lökések. Test testhez löki testét, néha csak súrolja, megint lökik, elveszíti az egyensúlyát és visszanyeri, de senkibe nem kapaszkodik. Elmegy Márta. A vak asszony, és Erzsébet magasba emelve a fejét. És a por és a sóhajok és a nyögések és a tömeg néma robaja vonul át a testén, s úgy löknek, taszítanak testén, mintha láthatatlan lenne, csak saját magának érezhető. És a sok arc, váll, a hajcsomók és fülek és mankók és orrok és izzadtságcseppek és selymek és szőrök és lágy tekintetek és bőrszínek és rongyok és pattanások és pupillák és ruhák között és csonkok és szemöldökök között eltűnik az arc, amit keres, s minden felvillanó vagy elúszó valaki csak valami lökés, s már azt sem látja a lökések között, mintha már állnia sem lehetne, nem érzi a talajt a lába alatt, mintha lebegne, s lábujjai között a vastag por már nem türemlene át, és taszítva és imbolyogva szédül valamik között,
amikor tovább már nem tarthatja lebegve sem, és minden megváltozik, mert csak a lábak és a lábak és a lábak között egy bot és lábak és áttipornak rajta, de nem fáj, mert olyan könnyedén lépnek a testre, mintha nem heverne ott, mintha csak a poros út lenne teste, mintha csak a por, amit a következő lépés felkavar, de nem akar látni több lábat láb után tovább, és eltakarja a szemét. De valaki a kezére lép, és amikor kiszabadítaná, megint a kezére lép, mintha ugyanakkor reccsenne a hátgerinc, s a sötétben, a lehunyt szemhéj mögött fény válik a fájdalomból. Ordítana. De csak a néma dobajok, a léptek csattogása, puffanása, a sóhajok, a nyögések a feje fölött, a rúgások. De minden fénnyé oldódó fájdalom elmúlik, eltűnik, s csak a por a fogai kötött. Testébe nem botlik többé láb, de nem meri kinyitni a szemét, pedig hallja távolodni az eddig közeledő lépteket. Foga között a homok. Óvatosan megérinti ajkát, nyelve hegyével. A vér íze és a homok. Élek, ha vér. Kinyitja a szemét. Por. És a fejét felemeli. Az úton távolodók. És egy nagyon fehér. Úgy áll ott Urszula, ahogy megállt, érintetlenül. Pál feltápászkodik. A távolság nem csökkent kötöttük, annyi, egy karnyújtásnyi, amennyi volt. Csak a karját kéne kinyújtani. A mozdulatlan szemöldök és
sima homlok. A nyakán az anyajegy pecsétje. A nyakán. Minden olyan, mint volt. Ő olyan. Csak a tömeg zaja távolodik, és a porfelhő körülöttük lassan elül. Nem szól Urszula. „Csak a szeretet” – hallja saját hangját Pál, s érzi a homok, a vér ízét a szótól. Lassú mozdulattal a főkötőjéhez nyúl Urszula, és lassú mozdulattal lehúzta a főkötőjét. Csend van. És a levegő mozdulatlan. Dél. S a főkötő alól kiomlik hosszú, dús, szőke haja. Leomlik. „Pawle, uściskaj mnie tak, jak brat uściska siostrę!”* – hallja Pál a hangot azon a nyelven elhangzani, amit ért. De lehunyja a szemét. És mintha valamit megérintene. Valamit, ami kemény, lágy és kedves, amilyen egy test lehet. És a sötétben, a hunyt szemhéj alatt a fények, a fény. Érzi a keze.
Mintha ujja nem a kedves testet érintené. A falat. Kinyitja a szemét. A falon a kinti fa lombárnyéka remeg. Remeg az árnyék, pedig szél a fa leveleit nem lebegteti. Minden csendes és mozdulatlan. Dél van. Harangozás előtt. Csak Illés kopácsolása, egyenletesen. Pál letérdelne, de a függöny előtt, amely a folyosót a magánimádságok óráiban a cellától elfedi, a függöny előtt némán áll a fiú. Mintha elmondott volna valamit, a száj elnyílás és becsukódás között, vagy éppen készülne mondani. És a folyosó túlfelén, magas munkaasztala előtt Illés a fényben áll, a fény ferdén bevág a cellába, s két részre, árnyékra és fényre szeli, de Illés a fényben áll. Tudja Pál, hogy Illéstől nem kérdezheti. S akkor mintha árnyék vetülne, és Pál önkéntelenül az ellenkező irányba kapja a fejét. Az ablak bolthajtása alatt az a mezítelen nőalak. Nézi őt. A kétfelé meredő mellszemek. A szőrös öl. Nem térdel le Pál. Anélkül, hogy a fiúra nézne, az ajtó bolthajtása alól a homályos folyosóra lép. Illés. Nem, Illéstől nem kérdezheti. Elindul a folyosón. A cellák között halad, a lépcső felé. De nem le, a templomba indul, hanem fölfelé. A csigalépcső szűken kanyarog fölfelé, a
kopott fa recseg. S mintha maga mögött hasonló recsegéseket hallana fölfelé haladni, de lassúbb recsegéseket. Nem simul össze a két recsegés ritmusa. És a csigalépcső még mindig fölfelé. Aztán látja Pál, hogy Vince megy előtte fölfelé. Lassan, öregesen. Hiszen dél van, közvetlenül harangozás előtt. Vince, aki a nagymisén Urieltől kapja a békecsókot, és Lőrincnek adja tovább. A toronyba csaknem egyszerre érnek. Vince a harangkötelek között megáll, nehezen lélegzik. Pálra néz. „Segítenél?” – kérdezi. Pál nem válaszol. „Olyan nehéz egyszerre húzni három harangot. Segítenél?” Pál nem válaszol. Olyan csend van itt, és a gerendák között a felrebbenő, elülő galambok burukkolása a harangok fölött. És a három harangot s a harangtér durván ácsolt fapadlatát és a kék égre néző huzatos bolthajtásokat vastagon lepi be a fehér ürülék mesze. Négy bolthajtás néz magasan négy égtáj felé. Pál körüljárja a harangteret, s az egyik bolthajtás alatt megáll. Éppen ott, ahol besüt a nap. Legjobb a fényt választani. „Te vagy az, Isten, kit megragadsz, magad! nem engemet!” – mondja Pál. De Vince, mintha nem is hallaná, vagy nem akarná hallani, nem válaszol. Pál a magas bolthajtás peremére csúsztatja a tenyerét, karjait megfeszíti és felhúzza magát.
Térdével felkapaszkodik, úgy marad egy kicsit, majd lassan kiegyenesedik. Teste csaknem az egész rést betölti. Lenéz. Lenn, a messzi kolostorudvaron a nagy hársak és akácok alatt Uriel mozog a kaptárak között. Fejét maszk fedi, és mint egy sötét felhő, lengik a méhek körül. És távolabbra, túl a falon a füzeserdőben a patak elvesző, előtűnő csillogása. Pál visszanéz. Lenn Vince megragadja a kisharang kötelét, aztán megragadja a nagyharang kötelét is. A két, egymástól távoli kötél mintha keresztre feszítené. De csak a kisharang kötelét húzza meg, és meghúzza újra és újra, és csilingelni kezd a kisharang, és a gerendák közül felrebbennek a galambok, és érzi Pál a testén a menekülő galambok csapódásait, szárnycsapásait. Mintha a madarak akarata repítené. És már szól a nagyharang, és nem hallhatni a test zaját, és kisvártatva megkondul majd a középső harang, a harmadik.
A fotográfia szép története
Jean-Anthelme Brillat-Savarin, Albert Camus, Helen Hessel, David Hume, Petri György, Bertrand Russel és Adalbert Stifter szövegeinek felhasználásával Monory M. Andrásnak.
Ügyetlen madár, helikopter száll az alkonyodó város tetői felett. Verebek, galambok csapatai rebbennek el. Emelkedik és süllyed. Szűk utcák sötétülő szakadékába néz. Betekint egy harangtoronyba: kemény nyelvéhez csapódik a kilendülő harangtest, de a zúgás elnyeli a kondulásokat. Égre nyíló, csukott ablaktáblákon látja meg önmagát, szobákba néz be nyitott ablakon. Elhalad és visszatér, mintha keresne, kutatna, s minden alkalommal elégedetlenül áll tovább; nem találja.
Antennák, kémények, tetőcseréppikkelyek. Egy nő terít, óvatos kamaszfiú lép a szobába, hátulról átkarolja, a nyakába csókol, és rögtön kap a nőtől egy jókora pofont. A fiú ajka elnyílik a csodálkozástól, s a nő elnyílt ajka csap le rá. Aztán halott műterem, melyben harminckét macska ül és hever mozdulatlanul. Tetőterasz, ahol emberek gyűltek össze valamilyen esti fogadásra. Keres egy arcot, egy vállat, egy beszélő szájat, valamit izgatottan keres, nevetést, egy titokban váltott kézfogást, a pezsgő felszálló buborékjait a karcsú pohárban; akár élőt, akár élettelent, de tovább kell állnia. Száll. Még lejjebb ereszkedik, nedvességtől csepegő lepedőket emel meg, feldúlt padlásszobába lát, ahol egy fiatal férfi hever az ágyán, majd fürdőszobába néz, ahol egy csontsovány vénember áll a kádban, mereven, mozdulatlanul, a zuhanyozó rózsájából ömlik a testére a víz, s egy fiatal lány, mosdókesztyűvel kezén, hajladozva szappanozza, csutakolja, fürdeti. Egyre ingerültebb.
Visszatér a társasághoz, légörvényével összekuszálja a női frizurákat, egy pincér egyensúlyozó tenyeréből lebillenti a pezsgőspoharakkal teli tálcát, pánikot kelt; a menekülő, egymásra torlódó testek között senkire nem talál, kit sikerülhetne megragadnia. Tovább száll, a tetők békéjét, alkonyati csöndet hagy maga után a város fölött. Macska óvakodik a tetőablak elé, benéz.
Moccanatlan tetők, süket alkonyat, néma macskaszem. Kicsi kattanás. Bezáródik a gép lemezes írisze.
A macska továbbhalad.
Van egy hang.
„Egy szép, holdvilágos, júniusi éjjelen, kandúr sétált a háztetőn.”
Van egy fiatal férfi, aki elengedi az önkioldó zsinórját, kiemeli a lemezes kazettát a gépből, újat csúsztat a helyére, visszatér a vetetlen ágyhoz, ruhástul elhever.
Van egy másik, töprengőbb hangja is.
„Vártam, ki tudja, mióta vártam, mire, milyen csodára. Órák óta vártam feldúlt padlásszobám ablakában. Felindultságom csitultára vártam, az óra mutatójára vártam, a percre, mely megállna. Arra a percre vártam, melyben rövid, sikertelen életemnek lelkem egész figyelmes nyugalmával véget vethetek. Arra az órára, percre vártam, melyben elhalnak bennem végre a csatázó szavak, a mondatok többé nem zúgnak és nem zenélnek, nem beszélek és nem beszélnek és nem beszél, se Istennel, se Isten, se szerelmesemmel, se szerelmesem, mikor senki, mikor csak kép marad. A tetők, a hold, csak a mozdulat, melyet megteszek. Megteszek. Hódfarkú cserép hullik így alá a magasból. Semmi több.”
És van egy józan hangja is.
„Semmi nem így történik. Az ember szeretne nyitott ablakában állni, de inkább elhever. Felindultsága éppen abban áll, hogy zúgnak a zagyva mondatok, kérdések, válaszok, szót űz és zúz a szó, s mindez annyi, amennyit elérni nem lehet. Képzetet játszik a képzelet. Markába verheti a farkát. Vagy fel kell állnia, hogy egy olyan képben szegezze helyére önmagát, amilyenben jó lenne magát látnia. Így tartson ki utolsó órája hajnalig. Utolsó képe a saját sötétsége legyen. Ez legyen akaratának utolsó erőfeszítése és menedéke is. Más ne is maradjon.”
Közben feltápászkodott, papírképeket és negatívokat ereszt a szélnek, fennakadnak az ereszcsatornán, és hullanak. Elfordítja a gépet, a nyitott ablaktáblára élesre állít, beáll, s kinyitja a zárat immár csaknem teljes sötétbe burkolódzott önmagára.
„Most aztán nem mozoghatok, vagy akár mozoghatok. Ne legyen más, mi van.”
Az utcácska szemközti házai fölött, egyetlen padlásszobában remeg a gyertyafény a légvonatban. Sápadt fiúcska feje a vánkoson, csapzott haja a homlokára tapadtan. A pilláit talán soha többé nem emelheti fel. A fiatal anya az ágy szélén ül, fogja a fiúcska madárcsontnyi kis kezét. A testet száraz köhögés rázza, s ilyenkor mintha felpillantana, de mégsem. Mire a roham véget ér, pillái nem remegnek meg többé.
„Soha többé, soha, soha.”
A kicsi kéz érzéketlenül visszahull, az anya a nyitott ablakhoz rohan.
„Segíts, Isten, ha vagy. Ha vagy, segíts. Ki van, ha nem vagy? Vagy ha nem vagy, ki segít? Valaki most segíts meg, ember, állat, szellem, kísértet, gonosz, angyal, helyettem légy erőm!”
A fiúcska sápadt, moccanatlan. Az utca szemközti, sötét ablakánál a fiatal férfi kimozdul a képből.
„A semmit a semmit örökítse meg tovább.”
Kabátját veszi. Sötét csigalépcsőn ereszkedik le. Halott, holdvilágos utcán kopog. Lobogó gyertyalángot őrizve tenyerével, elnyílt szájú, kócos cseléd nyit kaput. Halott holdfényes utcán sietnek, elöl ő, a doktor a nyomában, siető léptük hangot se ad. Sötét csigalépcső falán emelkedik a gyertyafény. Kopogtatás, dörömbölés, zakatol a szív, a száj hangosan liheg, megszakad.
A doktor gyöngéden fosztja le a fiúcska testére tapadó anyát. Semmit sem mond, de hangja van.
„Mindenek előtt lázat kéne csillapítanunk.”
Az anya a takarót hajtja vissza. A fiatal férfi tiszta, fehér lepedőt merít egy mosdótál vizébe, kicsavarja. A doktor megemeli a mezítelen testet, az anya és a fiatal férfi a nedves lepedőt teríti a test alá. A doktor a testet visszaengedi. A nedves lepedőt a négy kéz a testre visszahajtja, rásimítja. A doktor ujja szétnyitja a szemhéjakat. Fehér. Szemek nincsenek.
„Majd a vérnyomást kell lenyomnunk. Szörnyű pulzus.”
A nedves lepedőn nedves testen piócák telnek, töltekeznek. Az anya felsikolt, az ablakhoz rohan, a fiatal férfi utána veti magát, nem engedi.
Van egy hang.
„Élettelenül omlott a karomba egy gyönyörű női test, de csak a fájdalma lett enyém.”
„Felnézett, él.”
„Nem, ez a halál, drága asszonyom.”
„Akkor is köszönöm néked, édes Istenem.”
Sikoltás tölti be az éjszakát. De vége.
Az anya elengedi a fiúcska halott kezét, feláll, viszi magával a gyertyatartót, mentében a láng a kis padlásszoba falán átlobog. Az ablakba helyezi, ámde ott azonnal kioltja a légvonat.
Immár az utcácska szemközti ablakában is sötét van. Az égen időközben magasra hágott a hold. És a fiatal férfi moccanatlanul és mezítelenül áll kamerája nyitott lencséje előtt az ablaknál.
Van egy hangja.
„Köszönöm néked Istenem, hogy nem kell megélnie ezeket az elkövetkező éveket. Mindenki, aki a te szándékodból nem éli meg, hálával tartozik.”
És van egy másik hangja is.
„Jómagam a pirkadatra vártam, de képzeletemet nem tudtam csillapítani. Jön a pirkadat, magasan áll a hold, érzékeny ezüstszemcsék rögzítik földi árnyamat. Je suis mort et je suis toujours vivant. Szép angyal a szerelem, ám hívő, megcsalt szívnek a halál angyala. Rohadt mondatok. Ezek az állandó mondatok. És miközben ezeket a rohadt mondatokat gondolom, meggyújtják a lángot. Lelkem veled van, égne el.”
Óriási sziszegés, lobbanás, melyet durranások, majd egyenletes süvítés kísér. A ballon szája alatt lobog a tűz, a ballon gyorsan telik, felfeszül és kifeszíti kötelékeit, mintha el akarná tépni önmagát a földtől.
A léghajós átordítja ezeket a pokolbéli hangokat.
„Pattanásig. Még, még, adjatok neki! Mennyi a nyomás? Pattanásig kell feszülnie.”
A légkosárból az aggastyán hangja válaszol.
„Még nem annyi. Mondom, ha annyi.”
És van egy másik hang is, melyet ők, e párás hajnali szürkületben szorgoskodva, természetesen nem hallanak.
„Pattanásig feszültek az idegem kötelékei, s mégsem parancsolhattam többé magamnak. Az akaratom is legyen örökké átkozott. Csak a fasz. A faszba ezzel is. Csak a saját faszomba kapaszkodhatom. Ha így kínoz a lélek, akkor miért a kéj a válasz, miért nem tudom elvenni egyetlen elhatározással a testem életét? Éppen az akarat lenne az, melyen minden elbukik? S akkor csak a sors marad, vakon? De ki visel el önnön testétől, nevezze sorsnak! ennyi megaláztatást?”
Bőrzsákokat, ládákat emelnek be még a léghajóba. A szorgoskodó alakok között két mozdulatlan, fiatal nő áll a végtelen mezőn. A fiatalabbik bundában, állán rögzített hatalmas kalapban, könnyű, lemezes gépe mellett, s legalább tíz évvel idősebb társalkodónője, aki kifejezetten férfiasan van öltözve. Egy komornyik áll tőlük valamennyivel távolabb, aki a kezében tálcát tart, három pezsgőspohárral. Miközben a nőkhöz siet, a léghajósra rásegítik a bundáját.
„Ez az utolsó pillanat, drága Kornélia, mikor még ideje van mindent meggondolni.”
„Kérem báró, vigyék a gépemet.”
A fényképezőgépet is beemelik a hajóba.
A léghajós a kezét nyújtja Kornéliának, elindulnak a nedvességtől tocsogós füvön, a komornyik megy utánuk a poharakkal, beszállnak. Talán ezt az ősöreg férfit mosdatták a fürdőszobában, aki most a légnyomásmérő műszerek fölé hajolva áll. Bólint, minden rendben van. Elrekesztik a kosár oldalát. A léghajós átnyúl, felemel egy pezsgőspoharat, nyújtja Kornéliának, aztán ennek a tudósképű, idős férfinak, végül a saját poharát emeli a többiek felé.
„Akkor, adieu öreg föld. Oldozzátok el a kötelékeket.”
Rettenetes zajban reszket a léghajó, utolsó poharaikat kiisszák, s kihajítják a kosárból.
„Kapaszkodjon, Kornélia, a föld nem enged minket könnyedén. Ám elébb engedné le a fátyolát!”
A léghajó reszketve, rázkódva emelkedik el a földtől.
Tetők, kémények fölött, a szemcsés végtelenben, elmosódott, széltől fútt, kicsi léghajó. Ballonja már átúszott a képhatáron.
Van egy eltévedt hang e kápráztató, reggeli ragyogásban; most kéjes, fájdalmas, távoli ordítás.
„Levegőégbe süti farkát mind, ki a jövőt akarja.”
Kornélia letörli könnyeit.
„Maga sír, Kornélia.”
„Mintha nem is tudnám szóra nyitni szám. Talán boldog vagyok. Nem tudom. De ugyanakkor bánatos. Mennyire szerettem volna, ha mindent, de mindent magunkkal hozunk, amit most így elhagyunk. Ne kelljen választani.”
„Ha szavait szépen ajkára forrasztanám, akkor boldogsága a boldogságom, bánata a bánatom lehetne. Egyszerűen meginnám a könnyeit. Örökké lenne, ami nem történik meg így.”
„Ne legyen elégedetlen, kedves báró. Bennem a hála már így is örökkévaló. De ha ilyesmit csinálna, akkor rendre kéne utasítanom.”
Játékukból nincsen más kiút, mindketten felnevetnek, s ekként folytatják a játékukat.
„Ha léghajósra bízta rá az életét, akkor a lég rendjét kell megtanulnia. Még nem ismerheti. Még mennyi mindenre kell megtanítanom.”
„Csupán az tanul, ki tud. A nők pedig olyan tudatlanok. Inkább arra kérném, hogy rögzítse az apparátomat. Ez kézzel is fogható dolog.”
„Óvatosságra int?”
„Nekilátnék.”
„Lassan majd kiismerem a céljait.”
„Egyre magasabbra, egyre távolabbra. Ne legyen mondat, érzés, mozdulat, melyre ne néznénk alá a madarak távlatából.”
„És ezt nevezné kézzelfoghatónak.”
„Bizony semmi mást.”
„Úgy látom, a szél nem emeli a hajónkat, hanem lenyomja. A többi hátra van.”
Még mindaz látható, mi hozzánk tartozik. A poros reggeli úton kocsikaraván halad, cigányok. Néhány lovas kíséri őket, gyalogos asszonyok. A gyerekek még egymást átölelve, rongyokkal takartan alusznak a kocsiderékban. A léghajó árnyéka lassún föléjük suhan, ám odalenn ezt nem észlelik. Valamilyen zavarodottság támad, talán mindenki kiáltozik, amit viszont idefenn nem hallani. Ami látható, nem föltétlenül hallható. Más a fönn, és más a lenn, más az ég, más a föld.
Az egyik kocsi mellől egy mindenórás asszonyt kísérnek egy útszéli bokorba a többi asszonyok. Innen, föntről a bokor nem takar. Az asszony elhever, szoknyáját fellebbentik a többiek, nyakába húzza széttárt lábait, nyitott öle fölé hajlanak. Kés csillan a fényben, tán elvágni a köldökzsinórt. Aztán erdő, mező, szántó, tó, folyó, kis patak.
Ami áll, az mozog.
„A légáram megváltozik. Gondolom, ideje lenne elővennie a kettes térképszelvényünket, báró uram.”
„Már tanulmányozom.”
A légáram tölcsérbe emeli a léghajót. Kornélia pillanatokkal rögzíti, amitől elszakad.
Mintha matt üveg került volna a matt üveg elé. Felhők száguldanak. És van egy hang.
„Micsoda becsvágy, mely idekergetett. Mégis minden szavamat néked suttogom. Süket lettem, mint a felhők. Süket maradtál minden szavamra, mint a föld. Egyetlen szavamat nem hallhatod. Még soha ily közel, drágám, kedvesem, egyre távolabb. Repülök, talán meghalok. Bátor magyar leány, ki először készített a földről légi képeket, majd elmondhatod.”
A homályt immár nem különítheti el a lencse a homálytól. A hajó reng, rázkódik és lendül, tompa, néma, csönd, csepeg. Egymást sem látják, szót alig váltanak.
Kornélia hátat fordít e mélységesen mély homálynak, s a légkosár peremébe kapaszkodva megy körül, kétségbeesetten és tehetetlenül.
Akárha orrát, fülét, száját nedves vattával tömték volna el. Mikor gépéhez visszatér, mintha valamilyen gondolat akasztaná meg egy pillanatra, majd a lökéseket és rángásokat is kiegyensúlyozva, továbbkapaszkodik.
„Legyen férfi, Kornélia.”
„Mitől kéne tartanom?”
„Voilá, l’enfer et le ciel ere une. Ez a birodalmam. Csak nézze, tekintsen körül, innen immár nincsen hogyan szabadulnia.”
„Így akartam. Én akartam.”
„Legfeljebb villámtól kell tartanunk. De ne legyen öntelt, akaratáról senki nem kérdezi.”
Távoli villámfény deríti fel az átláthatatlan homályt, csattanásába belerendül a légkosár, s a morajlástól kísérve száll tovább.
„Látja, így történik. S ha még ígyebbül lenne, akkor már mit sem hallana.”
„Hiába ijesztget. Ennél szebb halált nem kívánhatok.”
És a másik hangja így felel.
„Ha egyetlen lemez megmaradna a sok közül. Egy ilyen zuhanás után se szó, se kép nem marad. De ha egyetlen egy. Te pedig nem fogod meggyilkolni érettem magad, mert gyáva vagy.”
Némán repülnek a semmibe.
„Hol járunk, báró?”
„Ha nem lenne felhő, akkor a trieszti öblöt kéne megpillantanunk. Pillantson alá, semmit sem lát. A tudás a hatalmasabb.”
„Mit csinál, mérnök úr?”
„Felhőmintát veszek, kisasszony.”
„S mire használja fel?”
„Jelölöm, hogy ezt itt és itt vettem el, elemzem, ebből következtetek, de hogy mire használható, azt egyáltalán nem kérdezem. Majd azt mondom, hogy a trieszti öböl felett, harminckét csomós délnyugati szélben, ekkor, akkor, ilyen magasban ennyi volt a víztartalom, és ezen kívül még ezt meg ezt tartalmazott. Találok benne homokszemcséket, virágport.”
„Virágport.”
„Kiderítem, hogy ilyen virág csupán az Appenninek köves fennsíkjain tenyészik, ez a homok viszont minden valószínűség szerint Tunisz délkeleti határáról érkezett. Mikor, mi történt ott, meg a fennsíkokon, majd megmondják az időjárási annalesek. Ezeket a dátumokat és adatokat is ki kell gyűjtenem, összevetnem, kimérnem és megneveznem a magasságokat és a sebességeket.”
„Mintha a tengert akarná kanállal kimerni. De milyen eredményre juthat, ha két egyforma felhő nem létezik? Vagy létezik?”
„Figyeljen rám, kisasszony. Először is, nem mondom, hogy mi létezik és mi nem létezik, s ezért se azt nem állítom, hogy két egyforma felhő létezik, se azt, hogy nem létezik. Adatokat halmozok fel. S ha éppen arra lenne kedvem, hogy összevessek, akkor azonosságokat, különbségeket és hasonlóságokat kaphatok. Ennyi a világ, kisasszony, semmi több.”
„Se törvény. Se Isten.”
„Aki ilyesmit kérdez, attól inkább megkérdezem, nem támadt-e kedve früstökölni.”
„Ilyen rettentő viharban?”
A mérnök jóízűen nevet.
„A viharnak, kisasszony, a mi sebességünk mellett, még kerek két perce van.”
„De akkor ezt meg honnan tudhatja?”
„Tudom.”
„Fehéren fehéret.”
„Mit csinál? Mit mond?”
„Fehéren fehéret fényképezek. Érti?”
„Szeretném látni az arcát. Mint aki kisápadt, elfehéredett. Kérem, hajtsa föl a fátyolát. Ezt most nem a szerelmes férfi kéri, hanem az aggódó léghajós.”
„Nekem lenne egy sokkal prózaibb kérésem, báró.”
„Ha végre a nevemen szólítana, megtiszteltetésnek tartanám. És sértésnek, ha nem teszi.”
„Si je voulais vous demander ce que l’on fera quand je devrai faire pipi, il serait peut-être vraiment mieux piacé de vous appeler mon cher Richard.”
Kornélia most valóban felhajtja fátyolát, hogy jobban láthassa a báró harsogó nevetésben kivillanó fogsorát. Ajkuk egy pillanatra találkozik.
„Dans ce trou, ici, ma petite. Mi pedig szépen elfordulunk.”
„És a fülüket is befogják.”
„Kis ostobám. Az űrben nem lesz a csurrantásodnak zaja.”
Még magasabbra, még távolabbra
„Jöjjön, nézze Kornélia.”
„Bocsásson meg, Richard, azt hiszem, félnék most a földre visszanézni.”
„Pedig sok mindent szemügyre vehetne a felhők repedésein.”
Kornélia a szédületével küszködve, inkább a végtelen, tömör kékségbe néz. A mérnök maga alá húzott lábakkal kuporog a műszerek között, s az adatokat jegyzi fel a füzetébe.
„Ahogy várható volt ebben a pozícióban. Pontosan úgy, ahogy kiszámítottuk, mylord.”
„Itt a passzát?”
„Pontosan. Gondolom, egy zsáknyival ismét könnyebbé tehetnénk magunkat.”
„Előbb tudni szeretném, mit mond a mérce.”
„Tizennégyezer lábon állunk.”
„Gondoljunk arra is, hogy most nem ketten vagyunk. Elárulná a sebességet is?”
„Nem, arról inkább hallgatok.”
A halálos csöndben csak a kötelékek halk csattanásait és zizegéseit hallani.
„Amennyiben a kisasszony mégis beletekintene a báró úr látcsövébe, akkor a Jungfrau csúcsát látná alánk suhanni. És csak növekszik a gyorsaság. Sehol semmi felhő. Jómagam veszélytelennek ítélem az áramát.”
Kornélia nem mozdul, immár a fejét is elfordítja tőlük, mint aki nem hallja, vagy nem akarja hallani. Orvosok váltanak így szót a betegágy fölött.
„A tűrőképesség veszélyeit is vegye figyelembe.”
„Kettőnkre számítottam, mylord.”
„Ez szemrehányás?”
„Puszta óhaj, ám közel sem parancs.”
A báró elhagyja látcsövét, s mint aki jobb meggyőződése ellenére teszi, egy tömött kis homokzsák tartalmát az űrbe önti.
„A hatás rögvest mérhető.”
„Amennyiben?”
„Hatszázzal magasabbra.”
„Sebesség?”
„Sok. Nagyon sok. Egy forró kávéval talán átsegítheti.”
Kornélia lassan lecsúsztatja magát a légkosár oldalán, bundáját fázósan húzza össze, s azon igyekszik, hogy a két férfi ne vegye észre, miként rázza testét a láza, s ne legyen hallható fogainak koccanása. Fejét is ölébe hajtaná, de ha így tesz, akkor szédül és hányinger környékezi. A léghajós mindeközben erős kávét tölt egy zárt edénybe, melyet egy oltatlan mésszel megtöltött másik edénybe helyez, s ezt vízzel tölti fel. A mészpor haragosan pezsegni kezd, forrósodik és forrósít.
„Figyelem, Kornélia. Nem kell félnie. Vous avez toujours du courage.”
A csészébe még rumot is tölt, saját dermedt kezét is fölmelengeti.
„J’ai beaucoup de courage.”
„Elveszi, vagy megitassam?”
„Azt hiszem, nagyon szédülök. De még ennél is jobban szégyenlem a gyöngeségemet.”
„Rögvest erőre kap.”
Kornélia nem moccan, mintha nézne, aztán kissé oldalra billen, és úgy marad. A léghajós nem tudja, mitévő legyen. A kávét nem teheti le, föl kell fognia Kornéliát. A csésze felfordul, tartalma átcsurog a kosáron.
Halottsápadt az arc, a kifehéredett ajkakon megjelennek az árulkodó vérharmat csöppjei.
„Mérnök úr, a szellentyűket azonnal meg kell nyitnia.”
„Dörzsölje, pofozza, figyelje a körmöket, öntse le vízzel.”
„Még akkor sem lesz elég, ha mindezt megkísérelem.”
„Ha tíz percet nem nyerünk, akkor marad a halál a sziklacsúcsokon.”
„Ha nem teszi, akkor én magam teszem.”
A léghajós megragadja a szellentyűk selyemzsinórját.
„Ha nem záródik vissza, akkor tényleg búcsút inthetünk. Csak egyetlen pillanatra nyissa meg.”
A szellentyűk egyetlen pillanatra megnyílnak, a léghajó zuhan, majd visszazáródnak, s a léghajó sodródik tovább a sziklacsúcsok felett.
Ismét zuhan.
„Az istenre kérem, elég legyen!”
Rettenetes, rideg sziklaormok. Kőpárkányról aláhulló vízesés. Tengerár, örvénytől felkavart vízszínek. Ágaskodó bimbók, fáradtan szétnyílt tavirózsák a rezzenéstelen felszínen. A vízipoloska vízhártyába mélyülő lábai. Parti fűz. Alkonyi vörösben felporzó szekérút. Erdő mélyén éji lámpás. Szellemalakok, látomás.
A társalkodónő megérinti a fiatal férfi karját.
„Das gnädige Fräulein läßt sich entschuldigen, und bittet den Herrn um Geduld. Amióta magához tért s ismét talpra állt, a sötétkamrát el se hagyja.”
„Biztosíthatom, hogy türelmem végtelen.”
„Meg kell vallanom, hogy az enyém korlátozott. Talán helyesebben cselekedne, ha egyszerűen hátrahagyná a névjegyét.”
„Sie werden mich entschuldigen, ha ezt nem teszem. Ha csak egyetlen pillanatra is. Aztán azonnal elmegyek. Kérem, ezt az egyetlen pillanatot adja meg nekem.”
„Remélem, megérti, óvnom kell minden újabb fölindulástól.”
„Résen leszek.”
„Talán nem veszi zokon, ha én nemkülönben.”
„Meg fogom érteni.”
Délszaki növényekkel zsúfolt télikert. Díszes kalitkában pintyek, papagájok. Odakint száraz, későnyári, viharos szél tombol a tiszta, napfényes ég alatt, lökései néha betörnek a télikertbe, meglebegtetik a növények karjait, legyezőit, ágait.
A télikertben egyetlen hatalmas, simára gyalult nyersfa asztal áll, s mindössze két szék, amelyen most Kornélia és Károly ül. Oly távol vannak egymástól, hogy minduntalan fel kell állniuk, s mélyen az asztal fölé hajolva csúsztatni egymáshoz a képeket. Hol az egyik ad, hol a másik, szigorú rendben. S hogy a képen mi látható, arra, bármily kíváncsiak is lennénk, csupán a szavaikból következtethetünk. Miközben beszélnek, lassan kicserélődik az előttük felhalmozott képanyag.
„A hajnalt még soha nem sikerült ilyen szépen megragadnom. Szavakkal meg egyenesen reménytelen. Azt hiszem, ezentúl én leszek az ön tanítványa, kisasszony.”
„Henriette azt remélte, hogy meggondolom magam, a báró viszont sürgetett. Egyszóval, azt hiszem, a véletlen műve volt, s így inkább őt kell dicsérnie.”
„Jómagam egyszerre kettőt reméltem. Maradjon velem, s lássam elrepülni. Látja, így tűnik minden el. Az ember a kínok kínját éli át, mikor tudja, hogy mit akarjon, ám homály fedi, hogy kívánja-e, mit így akar.”
„Ez, hát a szobája, ágya. Hűséges tanítványaként csodálom a képeit, és unom a filozófiáját. Milyen nyers, milyen magányos, mennyire megkapó.”
„Abban az órában, amikor azt hittem, hogy az én napom mindörökre leáldozott. Nem gondoltam volna, hogy ön elé tárhatom.”
„Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy mit láttak a gépeink, de arról nem, hogy mit látott ön, s mit én, ugyanabban a pillanatban.”
„A pillanat, amikor megnyílik két zárszerkezet, mégis összefűz.”
„Inkább még jobban eltávolít. Mint ahogyan ezen nem is annyira az utat látja, hanem az elfogódottságomat.”
„Az égnek, úgy látszik, nincsen részlete, csak a szemcsék nőnek föl a semmitől. Az éjszakát adhatom cserébe.”
„Kérem, ne válogasson. Azt se rejtse el.”
„Nem szeretném a szemérmét megsérteni.”
„A titkolódzással sértené.”
„Ez egy meztelen férfitest. Kiszolgáltatnám magam, ha nem csak egy kép lenne, de kép.”
„Soha nem gondoltam volna, hogy ily kevés fény is képes ilyesmire.”
„Mégis elpirult. Bár nekem kéne szégyellenem magara. De bevallom, hogy inkább élvezem a szégyentelenségemet.”
„Talán a csodálat színezi el az arcomat. Istennel szemben áll, miközben én csak a felhőit képezem. Mennyire félénk és tehetségtelen vagyok. Bocsásson meg egy pillanatra.”
Lassan és alattomosan föláll, megkerüli az asztalt, puha léptekkel az ajtóhoz siet, gyorsan kitárja. Károly is kirúgja maga alól a széket. Az ajtó megett Henriette áll, s valószínűleg mindent ki is hallgatott.
„Ne dadogjon.”
„Egy szót sem szóltam.”
„Ne válaszoljon, ha nem kérdezem.”
„Meg se moccanok.”
„Majd hangosabban fogunk beszélni. El ne szalasszon egyetlen mondatot.”
Az ajtót becsukja, keze egy pillanatra a kilincsen marad.
„Megfulladok ebben a börtönben.”
Mintha megkerülné az asztalt, hogy ismét visszatérjen a helyére, de megy tovább.
„Ha már szállni nem tudok, zuhantam volna le. Miért nem pusztultam el, Istenem? Robbantam volna szét ettől a nyomástól. A testem börtön, a szobáim börtönök.”
Károly a segítségére akarna sietni, de igazán nem tudja, mitévő legyen.
„A madaraimat börtönbe zárom. Ezen a nyomorú földön mindenki börtönőr. Van egy saját börtönőröm, látja? De én őrizem a börtönőrömet. A börtönőrömet is őrzik, én meg a madaraimat őrizhetem. Maga hová zárna, ha kiszabadítana?”
„Távozzak el?”
„Nyissa ki a kalitkát.”
„Nem, azt nem tehetem.”
„Bocsásson meg nekem. Megfulladok. Nem nyújtok szép látványt, de ne menjen el.”
Megérinti a tétovázó férfi karját.
„Nagyon is szép a látvány, amikor ilyen haragvó. Megértem.”
„Egyszer mondott egy baráti szót az én férfiakat utánzó életemről. Éles volt, támadó, erre emlékszem. Megbántott. Kérem, ismételje meg.”
„Hagyjuk ezt. Balgaság volt tőlem. A mai napig szégyellem az önhittségemet. Se a bátorságát nem ismertem, se a saját gyávaságomat.”
Kezük, karjuk összefonódik.
„Akkor lett volna gyáva, ha miattam eldobja az életét. Akkor lennék bátor, ha a testére vetném magam. A gyönge, erőtlen testemet. Még az ég is visszalökött magától. Mi mást kívánnék, hogyan kívánjam? A földön rab vagyok, bezárnak, nem szabadulhatok, meghalni nem tudok.”
„Ne beszéljen így, Kornélia.”
„Még egyszer mondja ki a nevemet, Karol.”
Károly a karjába zárja, ám a lány feje, mintha a közelgő ajkaktól megrettenve visszahanyatlana. Szeme lezáródik, ajka kisápad. A könnyű test elnehezül a férfikarban, s valami belső erőtől nyűgözötten rángni kezd.
Egyensúlyukat veszítve elzuhannak, a szék velük borul, testük csattan, fejük koppan a padlón. Henriette beront.
Kornélia szörnyű kis hangokat ad magából, teste összerendezetlen ritmusokban ráng. Henriette minden további nélkül ráül a földön heverő testre, gyakorlott mozdulattal az elnyílt szájba nyúl, ujjaival elkapja a nyelv tövét, nehogy visszacsússzon a garatra. A test ritmikusan ráng alatta.
Kattogás és kattogás. Az ablak tükrében az éji lámpák kék fénye ráng. Henriette eltátott szájjal alszik. Váltókon rázkódik át a kép. Kornélia feláll, mint a tolvaj. Henriette egy rövid pillanatra felriad, mire Kornélia gyorsan visszaül. Aztán megint csak a kattogás és a kattogás.
És van a saját hangja.
„Tudom, hogy vár. Vagy elkísér.”
És van egy másik hang, mely válaszol.
„Elkísértem. A nyomában vagyok, nem tágítok.”
Ismét a saját hangja szól.
„Velem rázkódik ebben a szörnyű éjszakában.”
Megint a másik hang válaszol.
„Látom a sötétségen át. Érzem ajkának illatát. Merevedésembe ájulok, ha csak rá gondolok.”
Mikor Kornélia ismét megkísérli, s úgy szeretne fölállni, hogy árnyéka se vetődjék rá az alvó Henriette-re, a másik megint fölriad. Kalapja kezében, vár.
Henriette vékony, száraz arca visszamerül a kattogásba. Keze az ölébe mélyed, ujjai rándulnak a rázkódástól. Kéjes kis vinnyogásokat hallat. Kattogás, kattogás.
Végre megszabadult, s tántorog előre az üres folyosókon, kapaszkodik. A kupék falától a vagonok ablakához vágódik a teste. A haloványan világító gázlámpák fénye minden ütemre kilendül vele, és visszatér. Mielőtt elhagyná az első osztályú vagonok luxusát, fejére helyezi kalapját, fátyolát is leengedi. A második osztályú kupékba belátni, nincsenek függönyök. Álomba merült kereskedők. Zsíros nyakak, homlokba tapadt hajak, gyűrűs kezek, elnyílt szájak és hibás fogsorok.
A folyosó másik végéről, kezében egy csésze teával, fiatal, álmos pincér tántorog felé.
„Le thé, c’est pour vous, Madame?”
„Non, merci. Pas pour moi.”
„Au diable. Je ne sais plus qui en a commandé.”
Üresek a harmadik osztályú teremkocsik. A legeslegutolsó padon egy kisfiú alszik, s aztán a szerelvénynek vége van. Kornélia tétován megáll a gyerek felett, hosszan nézi, majd megfordulna, hogy visszatérjen, mikor a peronra nyíló ajtóban megpillantja a fiatal férfi ismerős profilját.
Károly kinéz az éjszakába. Arca mozdulatlan kép; csupán a vonat rázkódásai. Kornélia kilép a peronra, Károly lassan felé fordítja a fejét.
„Nem gondolhatta, hogy elhagyom.”
„Jól láttam, amint felszállt utánunk.”
„Vártam, hogy visszaint.”
„Követem apám parancsát.”
„Tudom.”
„A báró eljegyzett.”
„A lelkébe van írva a szigorúbb parancs.”
„Amit akarnék, nem akarhatom.”
„Már csak ezért sem szakadhatok el magától. Állandóan emlékeztetem.”
„El kell tőlem szakadnia. Ne emlékeztessen többé semmire.”
„Akkor így lesz az ön parancsa az atyai szigor.”
„Helyesen értelmezi.”
„S akkor mindennek vége van.”
„Annak van vége, Karol, ami el sem kezdődött. Az álmainknak legyen vége. Másként nem akarhatom.”
„Nem, Kornélia. Látni fogja. Akkor álmodik, amikor megtagad.”
„Több szót ne vesztegessünk erre.”
„Én is így gondolom.”
Károly kinyitja a vagon ajtaját. Kinn az éj robog.
„Isten vele, Kornélia. Az álom folytatódni fog, Kornélia.”
És ezzel kiugrik a vonatból. A szél becsap, Kornélia rázkódik, tántorog, két kézzel kapaszkodik.
És van egy hang.
„Akkor így.”
És van egy másik hang.
„Nem, ne mondd, hogy álmodom. Fel akarok ébredni, holott álmodom. Ne így!”
És van egy hang.
„Mit ne így?”
És van egy másik hang.
„Ha egyszer az ördög így akarta.”
Nem csak a teste rándul a vonattal, hanem valami ráng a testében is. Elvágódik a peron padlatán, feje kicsüng a lépcsőn, ajkára habos nyál csorog, a szél lekapja kalapját, és magával ragadja az éjszaka.
Csupán egyetlen kicsi lukon hatol be a napfény, a spaletta szinte felizzik a luk körül, s a szoba belső falán finoman lebeg a fordított állású kép. Egy hatalmas tölgy, a jegenyék, a park. Közeli harangszót hallani, az utolsó kondulásokat.
És van egy hang.
„Mi ez?”
És van egy másik hang.
„Nem tudom.”
És van egy hang.
„Hol vagyok?”
És van egy másik hang.
„Nem tudom.”
Mintha a sötétség mélyében edények csörömpölését lehetne hallani, s kívül e néma csöndön, melyben csak e kép lebeg, verebek csivitelését, csipogásait. Aztán ágy reccsen, takaró suhan, valami leesik, egy szék felborul. Léptek, keresés, tapogatódzás zaja, egyre hevesebben.
„Valahol valamit el kéne érnem, vagy meg kéne találnom.”
A lebegő képre női test csapódik, tapogatja a falat.
„Látom, amibe bele kéne lépnem. Nem elérhető, amibe kívánkozom. Meghaltam vagy megtébolyodtam. Megvan, ott van.”
Néma lukon izzik át a fény. Megy a fény felé. Tenyerével tapasztja el. A kép tölgyestül, jegenyéstül eltűnik. Tompa, gyors tapogatások, kattanás.
Feltárul a spaletta, a fénytől ragyogó zöldben elvakul. Kezét a szeme elé kell kapnia.
Alig valamivel messzibb, mint egy karnyújtásnyira, fehér óriás áll előtte a zöld gyepen. Kék az ég. Egy óriási termetű fiatal férfi, fehér vászonnadrágban, s fejét is fehér vászonsipka takarja. Kezében egy frissen letört, alig nyíló vörös rózsaszál.
„Mit keres itt? Ki ön?”
„Én vagyok a főszakács, mademoiselle.”
„De kinek főz? És mit csinál itt, ha nem főz?”
„Most végeztem az ebéddel, a tálalást a személyzet elvégezi nélkülem, s ilyenkor mindig egy kis levegőt kell szippantanom, mert az ízek és az illatok alaposan eltelítenek. Az alagsorban megáll a levegő, és egyszer nézze meg, örökösen homály van. Zöld homály.”
„Homály van.”
„Igen.”
„L’obscurité.”
„Így is lehet mondani. A nagy fák, a bokrok, a borostyán. Egy idő után olyan lesz az ember, mint a vakondok.”
„Ebben a zöld homályban.”
„Nem önnek törtem, de nézze, milyen szép, még ki sem bomlott. Örülnék, ha elfogadná.”
„Ha tudhatnám, mi ez, akkor elfogadnám. De nem is tudom.”
„Egy tömött, kemény, kipattanni kész rózsabimbó. Ha a szájába harapja, így, akkor méz és tej fog belőle ömleni. Egy egész Kánaán.”
„Azt mondja, hogy rózsabimbó. Milyen érdekes.”
„Vegye az ajkai közé, harapja be. Látni szeretném, amint megteszi. Érezni fogja. Rózsa. Bimbó.”
Kornélia valóban kinyújtaná a kezét, hogy a rózsát elvegye, de inkább az ablak párkányába kell kapaszkodnia, s úgy érzi, hogy még ez sem segít. Az ablakból visszaájul a szobába.
A szakács a párkányra helyezi a rózsaszálat, egyetlen lendülettel átveti magát, mintegy a szobában terem.
Kornélia szétbomlott haja a drága szőnyegen. Ez most nem roham, hanem közönséges ájulás. És ezt a fiatal férfit mintha a másik emberi test állapota nem is érdekelné különösebben, ellenkezőleg, a fiatal nő kiszolgáltatott szépségének látványát hosszan élvezi. Lehajol, de nem azért, hogy valamit tegyen; aurájába merítve húzza el az ujját a test fölött, de hozzá nem ér. Aztán letérdel, mindkét orcáján kicsit megpofozza, ám így se moccan. Körülnéz, feláll, nem siet. Az asztalon, kristályüvegben víz. Színes, kínai selyemsál egy fotel karfájára vetve. És ugyanennek a fotelnak az ülésén az ismerős kalap, melyet egyszer már elragadott az éjszaka. A selyemsálat a markába gyűri, így tölt rá vizet, lassan, figyelmesen. Mikor a selyem a vizet már valamennyire magába itta, visszatér a testhez, megbontja a leány keblén a hálóruhát. Nézi a napvilágra bukkanó keblek két szép szemét. Gyöngéden átsimítja a bimbókon a selyem nedves hűvösét. Továbbhalad a nyakon, az állon, az ajkakon, közelebb hajol. A pillák moccanatlanok, de mintha vérrel telnének a keblek bimbói, s ezért a nedves ruhával oda visszatér. Kíméletlen gyöngédséggel simítja körül, hol az egyiket, hol a másikat. Vizesnyolcasok.
Az élet talán innen tér vissza az ájulatból: pillarebbenés.
Feltárul az ajtó, s a sietős Henriette csupán a második lépésnél veszi észre, hogy itt időközben minden megváltozott, világos lett, Kornélia a padlón ájultan hever, s egy idegen férfi valamilyen hallatlan illetlenséget művel vele. Mint kinek földbe gyökerezett a lába, hosszú pillanatokig nem képes kapcsolatot létesíteni a szeme által közvetített látvány, a látványt felfogni kész elméje, és a kifejezésre alkalmatos hangképző szervei között. Vagy fordítva. Nem tudja, mit kell mondani, ha elméjének ilyesmit kell befogadnia, mert ezt kell látnia.
Mögötte, a nyitott ajtóban, Milena, a szobalány áll, ki a látványtól lenyűgözötten, halkan felsikít. Élvezi. Kezében hatalmas tálcát cipel, melyen ezüstharangokkal leborított tányérokon hozná Henriette ebédjét. A szakács igazán barátságos, s felettébb biztató mosollyal fordul feléjük, igaz, valamelyest ő is meglepődött, de nem áll föl. Mintegy az idegen válla fölött beszélik meg a helyzetet.
„Semmi baj, rögvest magához fog térni a kisasszony. Gondolom, az éhségtől gyöngült el ennyire.”
„Ennyi idő után igazán illő lenne valamit magához vennie. Talán egy jó forró buillont hozhatok.”
„De üresen, ne betéttel. Se tojás, se tészta. Aztán talán egy tárkonyos zöldségragout.”
„Jómagam is pontosan erre gondolok.”
Henriette visszaszerzett hangja viszont merő elrekedt indulat; fenyegetett és fenyegető, nem a torkából, hanem egyenesen az altestéből tör elő.
„Was geht hier vor?”
„Váliumos álmok után igazán nem ritkaság. Amikor fölébred, a gyöngeségtől ájul el. Ilyenkor tudjuk, mit tegyünk.”
„Wer sind Sie, junger Mann?”
„Ő Alberto, a szakácsunk. Beszél csehül, olaszul, franciául, németül egy szót sem ért.”
„Úgy, a szakácsunk. Maga vigye a szobámba az ebédemet, és azonnal értesítse a professzor urat.”
A szakács felnyalábolja Kornéliát, aki bágyadtan pillant föl, miközben viszik. Keze, lába tehetelenül lecsüng.
„Ám biztosíthatom a kisasszonyt, hogy nagyon jól ért az ápoláshoz is.”
„lch habe Sie überhaupt nicht gefragt.”
Kornélia pillája lustán lezáródik, mikor teste ágyat ér.
„Hagyja rám, maga… maga szakács!”
„Szívesen.”
Milena eltűnik a tálcával a másik szobában.
A betámasztott zsalugáterek nyitott lemezein betűz a késő délutáni fény, s a fénycsíkok rengenek a porszemektől.
„Azt mondta, hogy a fény a sötétséggel találkozik. Ennyi az egész, semmi több.”
„Ki mondta?”
„Mert a sötétség a fényt nem fogadja be. A kép ezt írja ki. Hol sötétségbe lök, hol fényre hoz. A kép megtart. Minden mindig megváltozik. Ezt a szörnyűséget nem lehet elviselni.”
„Nem, semmi nem változik meg.”
„Hiába mondja, úgyis tudom.”
„Itt ülök, kisasszony, és a kezét fogom. El nem engedem, nem kell félnie, soha többé el nem engedem.” „De hol van Karol?”
„Milyen Karol?”
„Károly. Miért küldte el? Atyám bizonyára őt sem szíveli.”
„De hiszen nem küldtem el, mert itt sem volt.”
„Hol van itt?”
„Nem szabad felülnie. Maradjon nyugodtan.”
„Az imént még a fénytől vakultam el.”
„Engem felismer a kisasszony?”
„Mi a csudának kérdezel ilyen butaságokat?”
„Persze, ostoba vagyok. hogy ne ismerne föl, hiszen én én vagyok, Kornélia pedig Kornélia.”
„Mégse nagyon ismerek föl semmit. Talán ha meggyújtanád a lámpásokat.”
„Ha óhajtja a kisasszony, akkor felállok és a spalettákat ismét szépen kitárom. Nappal van.”
„De milyen spalettákat, az Istenért. És miért mondod, hogy ismét? Ha azt mondod, hogy ismét, akkor valahol valamennyi időnek el kellett telnie. Est-ce que ta montre marche bien?”
„Megnézhetem.”
„Akkor már egyszer ki kellett nyitnod, aztán bezártad.”
„Nein, es war nicht so. Das gnädige Fräulein hat sie eigenhändig geöffnet. Én csupán újra bezártam. Később kinyitottam a lemezeket, hogy legalább levegő járja át a szobáját. So war es.”
„Mikor?”
„Kedden. Pontosan kedden délután. Vihar készült, fülledt meleg volt. Ma van csütörtök.”
„Érdekes.”
Henriette megcsókolja Kornélia erőtlen kezét. Mint akit a lázas bőr és a tehetetlen test megvadít, kis csókot lehel a karjára, meztelen nyakára, orcáira, homlokára.
„Akkor nyissad ki újra. Szeretném látni, amint a sötétség tényleg eltűnik, mert nem hiszem.”
Henriette feláll és kitárja az ablak, majd a teraszra nyíló kétszárnyú ajtó spalettáit is. A szobát fény önti el. A padlón nyitott, félig kirakott bőröndök hevernek, az asztalon eltakarítatlan edények, orvosságos üvegcsék, a teáscsésze, melyet utolszor a vasúti pincér kezében láthatott, a rózsaszál, melyet a főszakács nyújtott volna át neki, most egy vázában, s állványára szerelt fotóapparátusa, fekete lepellel takartan, a kínai selyemsál a fotel karfáján, szárazon, és ugyanennek a fotelnak az ülésén ama fátyolos kalap, melyet a vonat nyitott ajtaján bezúduló szél ragadott volna magával az éjszakába.
Mint aki egy régen megkezdett, s immár igazán esedékes munkát folytat, Henriette nem tér vissza az ágyhoz, hanem rakodni kezd a végre világos szobában.
„Henriette.”
„Igen, kisasszony.”
„Hogy került ide ez a rózsaszál?”
„A rózsát kérdezi? Az ablak alatt találtam, letörve. Én állítottam a vízbe. A sötétben, úgy látszik, bimbó marad.”
„Vagy úgy. És miért van itt ez a kalap, Henriette?”
„A sötétben nem tudtam kipakolni rendesen, és őszintén szólva nem is akartam fölriasztani.”
„Nem ezt kérdezem. Miként került ide? Ezt kérdezem.”
„Nem értem a kisasszonyt.”
„Ez nem veszett el?”
„Hol veszett volna el?”
„Vagy inkább úgy mondom, hogy megkerült? Én úgy emlékszem, hogy amikor a vonaton, hogy mondjam? rosszul lettem, akkor a szél elragadta.”
Henriette tehetetlenül megáll. Bámul. Sokáig csönd van. Aztán a csöndben megszólal a déli harangszó.
„Ez is milyen ismerős. Miért nem válaszol nekem?”
„Mert nem volt semmilyen vonat.”
„És akkor Karol?”
„A báró úr hozta ide a kisasszonyt, kocsin.”
„Az eljegyzés után.”
„Nem, az eljegyzésnek el kellett maradnia, hiszen mondom, hogy a báró úrnak ide kellett hoznia a kisasszonyt. De inkább ne is beszéljünk ilyesmiről.”
„Semmit nem értek. És maga hogy kerül ide?”
„Engem az édesapja küldött, amikor a báró úr telegrafált.”
„Telegrafált.”
„És én hoztam magammal mindazt, amire bizony szüksége lesz, ha felépül. A ruháit, az ékszereit, a kalapjait.”
Kornélia kiáltozik.
„Akkor az egészet csupán képzelem? Mit képzelek? Vagy csak ezt képzelem? Nem tudom, mit képzelek!”
Henriette pedig ráveti, átnyalábolja, karolja, csillapítja, gügyög neki, igyekszik az ágyra visszanyomni. Kornélia kapaszkodik, a fejét a nyakába fúrja, felzokog és felsikolt.
„De akkor azt mondd meg, életben maradt-e?”
„Ki halt volna meg, kisasszony? Ki ne maradt volna életben? Mindenki él.”
Aztán iszonytató üvöltés szakad fel.
„Karol!”
Hívja a halottat, ki él.
„Karol, Karol, Karol!”
Napsütötte park a terasz ajtajából nézve, gomolyfelhők az égen.
Súlyos viharfelhők gyülekeznek.
A csukott ablakon át láthatni, amint a villám lesújt.
Lángol a hatalmas tölgy.
A terasz kövezetén megáll a víz, sűrűn gyűrűző esőcseppek verése. A kiégett fa öles törzse még nedvesen gőzölög.
Tisztuló, szép naplemente.
Aztán van egy hang is.
„Vajon nagyon nagy különbség van-e a két nem magatartása és viselkedése között? Igen, s ily módon ismerjük meg azokat az egymástól eltérő jellemvonásokat, amelyekkel a természet a nemeket felruházta, s amelyeknek a megtartásán állhatatosan és rendszeresen őrködik.”
Milena a balusztrádra teszi szellőzni az ágyneműt.
Milena a fehér szakácsruhás Albertóval kergetődzik a gyepen, miközben Henriette valamivel távolabbról, haragosan visszanéz.
Milena megragadta Henriette mindkét kezét, ám Henriette e tolakodó bizalmaskodástól idegenkedve visszahőköl.
Az ablak párkányán egyetlen szál rózsa hever.
Betegek csevegő csoportját a fák közé tűnő utacska nyeli el.
És van egy hang.
„Még az egyének legsajátosabb jellemvonásainak megnyilvánulásaiban is van valamilyen egyöntetűség, hisz máskülönben az ismeretség és az emberek viselkedésének a megfigyelése nem tájékoztathatna minket gondolkodásmódjukról, nem szolgálhatna útmutatással, miként viselkedjünk velük szemben.”
Henriette jön az úton a primáriussal, s mindketten hevesen magyaráznak, mintha nem óhajtanák szóhoz juttatni a másikat.
Henriette pápaszemmel olvas föl egy könyvből.
Nyugszék a terasz falánál, elhagyatott kockás takaróval.
És még egy másik hang is van, mely eleddig nem szólt, de a későbbiekben majd ráismerhetünk.
„Elismerem, hogy akadhatnak olyan cselekedetek, amelyek látszólag nincsenek semmilyen ismert indítékkal szabályszerű kapcsolatban, s az emberek magatartásának irányítására megállapított rendszabályok alól mindenkor kilógnak, és így kivételesnek mondhatók. Ha azonban mégis tudni akarjuk, milyen ítéletet alkossunk az efféle szabálytalan és rendkívüli cselekedetekről, vegyük szemügyre azokat az érzelmeket, amelyek e rendellenes történéseket a természet világában és a külső testek működése közben kísérni szokták.”
Nyitott lapjaival lefordított könyv, mellette egy pohárban ujjnyi limonádé: DAVID HUME ENQUIRY CONCERNING HUMAN UNDERSTANDING OXFORD CLARENDON PRESS.
A balusztrádon márvány kehelyből alácsüngő és felmagasodó, könnyű petúniákat szél sodor.
A kiégett tölgyet erdei munkások csoportja vágja ki.
Csoportképbe álltak, lábukhoz támasztott fejszékkel, kezükben tartott óriásfűrésszel, ábrázatuk halálosan komoly.
Egyikük hanyatt fekszik a ledöntött törzsön, másik kettő úgy tesz, mintha nagy komoly ábrázattal a derekánál fűrészelné el emezt, ő meg úgy, mintha kínok kínját kéne kiállnia, a többiek viszont mindeközben a lencsébe vigyorognak.
Ugyanott, koraőszi párában a hajnali nap csillogása.
Áll a magára hagyott lemezes gép a teraszon. Koraőszi, ragyogó délelőtt. Milena és Henriette öltözteti Kornéliát a szobában.
„Ne húzd már olyan szorosra.”
„Eszembe sincs, kisasszony.”
„Így most jó.”
„A kisasszonynak nem is kéne ilyesmit viselnie. Ha ilyen derekam lenne, Istenem. Csak tapogassa meg az enyémet, kisasszony, csupa párna, zsír. Van, aki szeresse, igaz.”
„Láttam, láttam, jómadár.”
„Ha csak arra nem jó, hogy ilyen szépen fölnyomja a gyönyörű kebleit. Imádom.”
„Elég legyen ebből a fecsegésből, Milena.”
„Te olvass, Henriette, és ne kotyogj bele mindenbe.”
„Enfin notre expedition promet un beau succés.”
„A fiúcskák meg csorgathatják a nyálukat.”
„Lauter Gemeinheiten, die gehen mir auf die Nerven.”
„Folytathatod.”
„Parfois, le dimanche, je vais faire une promenade á la campagne et je pense naturellement tout le temps á Vous. Comme tout est changé! La nature a vraiment des splendeurs nouvelles pour chaque saison. L’automne est la saison de l’abondance. Mais, comme tout est resté!”
„Tennénk fel ezt?”
„Nem, ezt most nem szeretném.”
„Comme Vous me manquez. Cornme j’espére dans cet silence de vous revoire la semaine prochaine de nouveau en bonne santé. Je reste jusqu’á ce moment heureux, comme toujours Votre fidéle Richard.”
„Apám pénze mennyi szóvirágot ér.”
„Ne beszéljen így, nem ismeri még a szenvedélyt, Kornélia.”
„De a nyereségvágytól már most is el tudom választani.”
Kornélia kilép a teraszra, Milena kíváncsian elkíséri.
Ragyog a park, a főbejárat kocsifeljárója üres.
A fekete kendőt Kornélia emeli le a gépről, átlibbenti Milena kezébe. Eltávolítja az objektívről a sapkát, s szótlanul adja át. Miként misztériumban járatos papnők. Milena szótlanul elveszi.
Élesedő kép.
S a kép, amint legélesebb állapotán átjutott, elhomályosul.
„Nézz bele.”
S hogy jobban láthassa, Kornélia a fekete kendőt Milena fejére borítja.
„Nem történik semmi.”
„Az a szép a képen, Milena, hosszan figyeld.”
Dobogást, szekérzörgést hallani, s a zajok közelednek.
„Most jön is valami az égen.”
„Itt az ég a föld, a föld az ég.”
Kornélia leemeli a kendőt Milena fejéről, helyet cserélnek.
„Megtanít?”
„Már tanulsz, kis ostoba.”
A szekér, amelyen erdei munkások ülnek, áthalad a képen, s a képszélen megáll. A portás kis alakja kirohan a főbejáraton, kiáltozást hallani. A szekéren megmozdulnak az erdei munkások, leugrálnak, saroglyát emelnek, egy pillanatra leteszik a földre, majd fölragadják.
A saroglyán egy sebesült férfi hever, eszméletlenül. A kép eltűnik. Helyére csusszan a kazetta, ki kell nyitni a kazettát; expozíció.
Újabb csusszanás, a kazettát be kell zárni. Aztán vágta. Be a szobába.
„Botomat, kalapomat, Henriette!”
Mi a csudát tehet a szegény Henriette, nem érti. A borostyánnyelű, ébenfa sétapálcát, mely inkább az eleganciát szolgálja, sikerül megtalálnia.
„A kesztyűmet.”
„De mi történt?”
„Te pedig hozd be a teraszról az apparátomat.”
Vannak emberek, akiket a váratlan esemény megbénít, míg mások éppen a váratlan eseményben találnak hazára. Ahhoz képest, hogy milyen sürgetően osztogatja parancsait, igazán kényelmesen húzza föl a kesztyűit, majd veszi a kalapot, e selyemszalagokkal és művirágokból kötött bokrétákkal díszített, könnyű kis jószágot, hozzákapja a botot, és kiviharzik a szobából.
A szanatórium homályos földszinti folyosóján felfogja lépteinek zaját a szőnyeg. Itt csönd van, egy lélek se, sehol. Mire az oszlopokkal tagolt, pompás hallba ér, már Henritte is jön a nyomában. A processzió előttük fordul be a szemközti folyosóra, a saroglyán heverő eszméletlen ember két karja lecsüng, s ahogy haladnak vele, vérnyomokat hagynak a padlaton.
A folyosó sötét mélyéről női hangok. Két ápolónő rohan feléjük az ellenkező irányból. Kornélia semmi mást nem lát, követi a vértelenné sápadt, mozdulatlan arcot.
„Azt hiszi, miért teszi? Azt hiszi, hogy így meg tud szabadulni tőlem?”
„Ezt az embert én ismerem.”
Miközben a két ápolónő a folyosó legmélyebb pontja felé vezeti a menetet, oda, ahol egy nagy, szárnyas ajtó rekeszti el az utat, egy harmadik ápolónő a velük ellentétes irányba rohan, minden ajtón kopogtat, majd valósággal a helyiségekbe ront, hol az egyik oldalon, hol a másik oldalon, kopog, benyit, kopog, betör, maguk mögött hagyják, távolodik, távolodnak, de kit keres, nem találja.
„Valahonnan, nem tudom, valahonnan ismerem.”
„Idegláz. Elegem van. Újabb hisztéria.”
Henriette nem megy tovább.
A két ápolónő kitárja a szárnyas ajtót, a menet várakozásteljesen leáll. A feltáruló ajtó mögött fény, ezüstös, fehér csillogás. Középütt magas műtőasztal, fehér lepedővel terítve, s az opálüveg tetőablakokból árad így a fény.
Az erdei munkások a műtő előtt leteszik a saroglyát, várakoznak, a két ápolónő szép, begyakorlott, mágikus mozdulatokkal készíti elő ebben a fényben a sürgős operációt. A sterilizátor alatt kékes szeszlángot gyújtanak, műszeres és vegyszeres szekrénykéket nyitogatnak, ezzel ide, azzal oda mennek, szótlanul teszik a dolgukat.
A sebesült sápadt arca mozdulatlan. Lemeztelenített mellén ügyetlen, csatakosan átvérezett kötés, ajkán véres hab. Csak a vegyszeres üvegcsék és a műszerek koppanásait hallani, üveg üveggel, fém a fémen, üveg a fémmel ütközik.
Valamennyien visszanéznek a sötétbe. A hall felől, az ápolónő kíséretében, jön a primárius.
„Emeljék az asztalra. Kíméletesen tessék tenni. A nővérek is segítenek.”
Botjával és kalapjával a kezében Kornélia kíséri őket, s amikor a műtőasztalra emelték, némiképpen elbizonytalanodva ő is s fénybe lép.
„Mi történt, kérem? Talán hozzátartozója?”
Erre a hangra most már igazán ráismerhetünk.
Az orvos leveti zakóját, az egyik ápolónő elveszi, a másik felakasztja, a harmadik azonnal rásegíti a fehér köpenyt.
„Azt hiszem, hogy ezt az embert én valahonnan ismerem. De mintha nem tudnék emlékezni rá.”
Miként egy főpapot, mindhárom nővér öltözteti. Fehér sipkát helyeznek a fejére, gombolják köpenyét, téglavörös gumikötényt kerítenek a köpenye fölé, fehér maszkot a szájára.
Porcelán lavórba vizet öntenek, s a vízbe a hipermangán lila kristályait.
„Ha jól vagyok tájékoztatva, akkor Janetczky kisasszony első sétájára indul. Nem tartóztatom. Az emlékeiről majd később. Nővér, kérem.”
A nővér kézen fogná, de Kornélia hátrál, az orvos arcáról a sebesült arcára néz, majd onnan ismét az orvos arcára téríti tekintetét.
Némán becsukódnak a nagy, fehér ajtó szárnyai.
„Elárulná?”
„Szívesen.”
„Lekötelezne.”
„Ha arra a kérdésre kéne válaszolnom, miért, akkor azt mondanám, lehet fiatal, öreg, szép, csúnya, férfi, nő, egyre megy, bárkié érdekel.”
„Mintha kérdésemet meg se hallaná.”
A mattüvegen, a tetőablakok szórt fényétől megvilágítva, a primárius arca.
„Elismerem.”
„Holott biztosan van sajátosabb indoka.”
„Ha megnevezném, akkor nem lenne miért tovább keresnem.”
„Ezek szerint valamit nem talál. De el tud-e képzelni olyan embert, akinek a másik arcán nincsen keresnivalója? Amint megpillantja, feltárul előtte a másik valamennyi titka is.”
„Az ilyen önteltség álcája mögé is szívesen benézek.”
„S mit kell hozzá csinálnom?”
„Semmit.”
„Azzal nem árulom el önmagam.”
„Téved. Ha nem leplezi, akkor ezzel, ha fedezékbe vonul, akkor azzal árulkodik. Olyan képek nincsenek, amelyek semmit nem mutatnak.”
„Bizony vannak, kedvesem. Mikor tulajdonságok sincsenek, de álca sincs. Az emberi arcnak ezt a rettenetes pusztaságát még nem ismerheti.”
„A kéjre gondol?”
„Kíváncsivá tett. Mért éppen a kéjt említi?”
„Miből gondolja, hogy nem ismerem?”
„Ennyi önteltséget azért talán megenged nekem. Jelekből olvasok.”
A kazetta becsusszan, aztán hosszú csönd; egyikük sem szól.
„Tulajdonképpen minden további nélkül bevallhatom, hogy van már egy titkos képem is. Ezen Henriette-et fogja vallatóra. Ugyan mit mondhatott el Henriette? Legfeljebb a saját kis képzelgéseinek titkait.”
„Megannyi kiegészítő adat. És ne feledje, hogy eszméletlenségének óráiban ismertem testének minden kicsi porcikáját. Szép és édes. Van mihez viszonyítanom. A szavaknál biztosabb tudás a tapintás és az ízlelés.”
„Őszintesége őszinteségre ösztönöz. Még azt is készséggel elmondhatom, hogy a hangja is belém ivódott. Tán épp az eszméletlenség óráiban. Nem tudom. Volt ez a titkos kis képem, s volt egy hang, mely nem tartozott senkihez. De most is mást mond a hangja, mint amit az arca mond.”
„Egyik a fülében, másik a szemében. De mennyi hely marad még betöltetlenül?”
Az orvos durván és önelégülten fölnevet, és Kornélia beleexponál. A kazettát lezárja, kihúzza, visszacsúszik a helyére a mattüveg.
„Úgy látom, hogy Önnek kéjt okoz a megvetés. Nekem viszont élvezet látni ezt.”
„Akkor mégiscsak ugyanazt a kéjt üldözi, de telhetetlen és az egészet akarja.”
„Vagy azt a tájat, mely mögötte van.”
„Ügyes fogás, hiszen így semmit nem kell megfognia.”
„Ebben senkitől nem kérek tanácsot.”
„Hiába védelmezi, ott vicsorog a szenvedés.”
„Nem rettenek meg tőle.”
„Ha ennyire helyén lennének az érzékei, akkor nem bízták volna rám. A világ ilyen egyszerű, kedves Kornélia. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ne tudnám, hogy az ujjacskáival hol tévelyeg? Immár nem is tudhatja, hogy mikor történik valami, s mikor képzeleg. De bármily nagyravágyó teremtés legyen, nincsenek látomásai. Legfeljebb a képzelete viharzik, de aztán szép testének rángásai mégiscsak visszalökdösik ebbe a vak világba. Valamit látni szeretne, de semmit sem lát. Sajnálom, de lassan el kell lesz oldanom ettől a kedves fotográfiától is. Amilyen mértékben megkötjük majd a testi vágyait, olyan mértékben fogja föladni a képzelgéseit. Így lesz.”
Kazetta csusszan, nyílik: vár egy bizonytalan pillanat.
„Nem fogja oly finommá tehetni, hogy ne kéne rajtam erőszakot tennie.”
Az arc a meglepettségtől ernyed el, s Kornélia a pillanatba szépen beleexponál.
„Okosnak nevezhetünk-e egy vadállatot?”
„Kiről beszél? Rettegne ezektől a vadállati férfiaktól?”
„Nem állíthatom. Inkább úgy érzem, mint aki megérti őket, hiszen én is inkább egy olyan nőt választanék, amilyen én vagyok.”
„Üljön le, kisasszony.”
„Lassan amúgyis besötétedik. Hallgatom.”
A mattüvegen atlétikus férfitorzó. Lupéval tapad mattüvegre női kéz. Végighalad a köteges izomszálakon, a mellbimbóval hosszan szembenéz.
És van egy lázas, gyönge, tört hang.
„Látott-e már a kisasszony párzó állatot? Tehenet bikával, emsével a kant, csődörrel a kancát, tyúkkal a kakast? Biztosan látott. Mióta eszemet tudom, mást se látok. Nem akartam így az Istent. Azt mondtam, nem, ez nem én vagyok. Inkább makk legyek, mely a földre pottyan. Növény szerettem volna lenni, bármilyen. Kákics, csalán, cseresznye, nyár, óriásfenyő.”
Nem tud közelebb menni. Úgy dönt, hogy akkor távolabb. A derék hajlatától a nyak hajlatáig. A napégette testen kötés, s így csak az egyik mellbimbó szabad.
„Főleg fa. De akár gyalogbodza is, mindegy. Szeder, kökény. Az én feleségem nem bűnös semmiben. Micsoda ostobaság, ezt értse meg. Mintha azt mondanám, hogy az erdei föld legyen a makk felesége. Vagy a makknak azért lett a felesége a föld, mert lehullt. És milyen felesége lehet a csődörnek a kanca vagy a kannak az emse? Semmilyen. Egy ilyen férfi felesége semmilyen. Nem baromfi, nem hasított körmű, nem patás, hanem ember. Ennyi az egész különbség. Engem erre választott ki az Isten, s amikor kiválasztottam, akkor azt hittem, hogy Isten őt is kiválasztotta erre. Isten nevében fogom a tekintetes bíróságot arra kérni, hogy ne ítélje el. Én, kisasszony, azt mondtam magamban, minek csináljuk többször, ha a makk egyszer már a földre hullt. De most már igazán legyen elég, ha kétszer befogadta. Ő meg azt mondta magában, a földre is tízezer makknak kell hullani. Ha nem lő le, megőrül, s akkor miért lett volna jobb? A harmadikba még belementem, de többé soha. Isten biztosan úgy akarta, így értse meg, hogy emberek vagyunk. Miért kéne tehénnek lennie, kisasszony?”
A mezítelen férfitorzó hánykolódik. Ágyékának szőrzete kibukik a lepedő alól. Hangja egyre erőtlenebb.
„Miért tettem meg, egyszer is? Állattá lettem, Isten ezt nekem nem bocsáthatja meg. Hogyan ne termettek volna állatok belőle? Milyen szép kislány, két kedves kisfiú. Maradjon velük, kérem. Hogyan lenne ember belőlük, ha szülőik állatok? Éhen vesznek, vizet sem tudnak húzni a kútból. Ez a gondolat gyötörni fogja a kisasszonyt. Csak képzelje el.”
A bőr forró a láztól, barna és sima. A test az izmokig soványodott, s akárha megborzongana a hűvös tenyér alatt. A tenyér elindul, átbukik a vállon, a karizom kötegét meg kell szorítania, mielőtt továbbhaladna.
„A csodaszarvas ismerte a járást, este, reggel inni tért.”
A kar bevezeti az ágyékig csúszott lepedő alá. Olyan ez, mint egy szigorúan őrizett határ, tétovázik, s hogy ne kelljen átlépnie, a férfi mellét csókolja meg, így marad, hogy belélegezhesse a bőr illatát.
„Azért mesélem, hogy majd úgy mesélje, ahogyan én meséltem.”
S aztán már nincsen kétségnek helye, felmeredt farkán a kéz, s férfikézre női kéz simul. A férfikéz tulajdonképpen menti, rejti, óvja a női kéz elől, ám aztán a vérrel telt makkot a női kéz, minden ellenkezés ellenére, lassan mégis elősegíti az előbőr alól. Előbb csak a csücskére leheli csókját, aztán a gyűrűs bőrredőkig veszi ajkai közé, végül beszopja.
In floribus, in flagranti
Előbb csak Henriette arcát látja meg maga fölött, valamilyen ijesztő, túlzó torzulásban. Aztán ebből az ijesztő, túlzó torzulásból Henriette ajka az ajkához ér, s ezt már érzi is. S a test már csak ilyen, alig valamit hagyhat viszonzatlanul.
Nyílik az ajtó, egy ápolónő kíséretében belép a primárius, s mintha két sápadt, halott arc nézne le rá, valamilyen hihetetlen magasból, miközben Henriette a képből eltűnik.
„Vous manquez d’imagination, chére mademoiselle. Maintenant je suis ici.”
„Oui, je sais.”
„Vous me reconnaissez?”
„Vous êtes quelqu’un, qui me dérange sans cesse.”
Azon a bizonyos hangon, melyhez arcot még nem társítottunk.
„A szép Kornélia még ennek a napnak a csöndes déli óráján, a lehető legnagyobb titokban, elhagyta e kies gyógyhelyet, mely ez idő szerint a börtöne. Terve készen állt. Meg akart bizonyosodni, hogy nem képzeleg. Sokkal inkább úgy lehet, a képzelet izgató képei árulják el neki, mi történik körülötte s vele. Le fogja rántani a világ fátyolát. Látszólag, mert persze ő sem játszadozott kevésbé a látszatokkal, amolyan ebéd előtti sétára indult, ám mikor senki nem látta már, bizony rejtekutakra tért. Milenától, a szobaleánytól, akivel igazán mély, kölcsönös vonzalmat tápláltak egymás iránt, tudta meg, hogy merre menjen. Ment, s mire visszanézett, a gyógyház a napfényben fürdő hegyek ölében világló kicsinyke pont. Hol volt már égi kalandja, honnan Ikaroszként kellett e siralmas földi világba visszahullnia. Lelke mégis fölemelkedett, mert betegségének hányatott hetei után végre egyszer megint szabad volt. Kesztyűs kezében vitte pálcáját, szalagos kalapját, hallgatta a madarak beszédét és saját lépteinek csikordulásait. Ha tudhatta volna, hogy mi vár rá, de honnan is tudhatta volna. Ki a komor jövőt szívében képes lenne megsejdíteni, egyetlen lépést se tenne, sóbálvánnyá meredne, és sorsa még így is elérné,
már amilyen a sors természete.”
Vonulnak bizony a felhők.
Fűszálak kalászait illeszti vadvirághoz.
Pacsirták röptével illanna tova tekintete.
„Mindez persze közel sem volt ilyen szép és nemes. Mert dög meleg volt, és izzadt, mint a ló. Izzadása ráadásul undorító döglegyeket meg pimasz böglyöket vonzott magához. A kalapjával csapkodott utánuk, s finom mívű pálcájának borostyán fogantyújával alaposan orrbavágta önmagát. Midőn az út szélén elhevert, arra várva, hogy az orr vérzése elálljon, mindenféle bogarak mászták meg, az egyiket undorítóbbnak találta mint a másikat. Így aztán minduntalan be kellett nyúlnia a ruhái alá, megfogdoznia és szétnyomkodnia, s mintha megtetvesedett volna, vakaródznia. Ráadásul alig ment tovább, amikor ennek a puszta, hegyi fennsíknak a kellős közepén szüksége támadt. Hagyján, ha csak pisilnie kell az embernek, de mitévő legyen egy ilyen jólnevelt leány, ha váratlanul meglepi a hasmenés?”
„À vomir. Une situation grave, de plus en plus incommode.”
„Még ha nem is kísérjük el a bokorba, hanem kíméletesen elfordulunk, hallásunk rögzíti a történéseket. Valósággal rotyogva tör elő szép popsijának gyűrűs izmain. Istenem, mit akarhatsz még kiüríteni belőlem, ha egyszer már teljesen üres vagyok? Így fohászkodott. Még egy utolsó kétségbeesett kis fingás, s a gondviselés valamicskét mégis kisegíthetett még belőle. Aztán tényleg bevégeztetett. Ám nagy tapasztalatlanságában még a helyet, is rosszul választotta meg. Meg kellett ismernie testének minden szégyenét. Mert sehol egy megfelelő méretű levél, mellyel ki lehessen törülnie. Úgy érezte, elveszett. Így foszlanak szét merész tervei. Még a saját természetével szemben is ily kicsiny és ilyen tehetetlen az ember. És akkor csodák csodája. Mert jön egy kisróka, ki érdes nyelvecskéjével szép tisztára nyalja.”
Tervétől nem hagyja magát eltántorítani
Elébb a hiányos, beroggyant léckerítést fényképezi.
„Milenától tudta, hogy amint a fennsíkra ér, egy ősi temetőhely félig már elkorhadott kerítését látja majd, ott pedig jobbra kell térnie, a tűlevelekkel puhán beterített útra.”
Erdei szekérút alagútja, megkövesedett sárbarázdák, sárrögök.
„De nem így cselekedett, s ki tudja, milyen kíváncsiság vezette lépteit, mert inkább belépett a temetőbe, a besüppedt kövek, gyomverte sírhantok közé.”
Ugyanúgy tűz a nap, valószínűleg ugyanazon óra, s az égen is megszólalásig hasonló felhők vonulnak. Talán mégis egy más napon vagyunk, avagy mindaz, amit eddig történésnek véltünk, nem volt más, mint a nagyokat zökkenő képzelet.
Se az ismerős, borostyán fogantyús pálca nincsen nála, se kalapja, se kezén a kesztyűje, s nem sétára, hanem inkább amolyan kirándulásra öltözött. Könnyebb állványon magával hozta fényképező apparátusát, s a vállán átvetett bőrtarisznyában a kazettákat, negatívokat.
Akárha katonai temető lenne, a fejfák a megszólalásig hasonlítanak, az egyik erre, a másik arra roggyan.
Hol innen nézi, hol onnan, de minduntalan továbbviszi az állványt, mert a látványt nem tudja igazán képbe fogni. Nem találja meg az előtér és a háttér plasztikus arányait. A megfelelő előtérhez nem talál megfelelő hátteret, avagy a megfelelő háttérnek nincsen olyan előtere, mely kielégíthetné a harmónia igényét. Emeli és süllyeszti szemszögét, ám így is elégedetlen. Nem megy semmire.
És akkor lát valamit, ami arra készteti, hogy riadtan fölnézzen a mattüvegről, majd riadtan visszanézzen.
Az egyik síron, mintha magának a bánatnak az ideáját faragták volna kőbe, emberi alak ül, moccanatlanul. A kőkeret itt is a földbe roskadt, a márványtömb éppen ellentétesen fordult el, s kezébe temetett arcával, meggörbedt hátával magába rogyva, ezen a kövön ül az emberi alak. Feje fölé gazdagon virágzó rózsafa borul. Méhek donganak, madarak jönnek, madarak mennek, az egyik a bánatos alak vállára ül, megpihen, picit szarik, továbbrepül. Igazán józan óra. Ilyenkor nincsenek kísértetek.
„Jóuram! Maradjon úgy, ne moccanjon el onnan. Ha megengedi, készítek önről egy fotográfiát.”
Mint ki nem szólt.
„Monsieur, si vous permettez, je voudrais vous photographier.”
Az elbizonytalanodott Kornéliának néhány lépést kell tennie; nem tudja eldönteni, nem a képzelete játszik-e.
És van egy hang.
Ez édes hang hirtelen átjárta testét. Mintha remény és képzelet oldotta volna föl gémberedett tagjait. Valósággal megszédült, akárha minden maradék egyensúlyát is elveszítené, s igazán nem tudná többé megmondani, hogy nem játszi képzelet-e, mit a szemének valóságosan tudormásul kell vennie. Moccanni nem tudott.
„Vous me rappelez queldu’un que j’ainre.”
És akkor megmozdul a kőszobor. Nagyon lassan megemeli a fejét, s arcáról nagyon lassan elvonja a kezét is.
És szól a hang.
„Arra a valakire nem csak emlékeztetem, hanem én magam vagyok. Mégis úgy érzem, mintha a saját képzeletem beszélne bennem így.”
„Kit érdekel! Csak szóljon, semmi se érdekelje, beszéljen velem.”
„Nem, én inkább megnémulok.”
„A hangja erősítse meg, hogy nem álmodom.”
„Kimondta, mit mindig is reméltem. A mi nyelvünkön is mondja ki.”
„De hiszen tudja.”
„Hogy tudtam-e.”
Kornélia áll a bokrok között. Károly ül a sírkövön.
„Szólítson meg.”
„Ma chérie.”
„Mon chéri.”
„Kornélia.”
„Karol.”
„Mért nem mondta ki soha a valódi nevem?”
„Nem tudom. Talán nem illett eléggé a lényéhez. Mintha ezzel a másikkal szelídíteném magamhoz a valódit.”
„Pedig kényszeríteni fogom. Nem tagadhatom meg a származásomat.”
„Ha engedelmeskednék, összetörném.”
„Törje. A cserepeit ragadja el egy még mélyebb némaságba. A szerelem nyelve amúgy sem más. Némaság.”
„Károly.”
„Látja, milyen egyszerű. Most végre földet értünk, fölállhatok.”
„Nem, kérem, erről ne beszéljen. Ne jöjjön közelebb, maradjon ott. J’ai peur devenir folle. Egy szörnyű orvos kezére adtak. Szerinte a képzeletem oly nagyra nőtt, hogy magam sem tudhatom, mi történik velem valóságosan.”
„Ki tudja? Én sem tudom. Mért kéne tudnia?”
„Inkább azt mondja el gyorsan, hogy került ide. De addig ne is mozduljon el.”
Félelme közel sem alaptalan. Károly, mintha bosszút forralna ellene, minden tiltás ellenére egyre közelebb kerül, s Kornélia a fényképezőgép felé hátrál előle.
„Miért nem válaszol? Akkor hát magára sem számíthatok?”
„Szerdán tudtam meg.”
„Szerdán.”
„Igen. Szerdán.”
„De milyen szerdán? Nekem ez most semmit sem mond.”
„Ezek a hét napjai, Kornélia. Hétfő, kedd, szerda. Lundi, Montag, hétfő, mardi, Dienstag a kedd, szerda, Mittwoch a mercredi.”
„Ezek ilyen szavak.”
„Szavak. Mi mást mondhatok?”
„Nem tudok velük mit kezdeni.”
„Pedig még deákul is föl tudom magának mondani. Dies Lunae, dies Martis, dies Mercurii, s így tovább.”
„Maga csak beszél itt, de értse meg, hogy tébolyodottnak akarnak nyilvánítani. Ha nem mondja el egészen pontosan, akkor senkire sem számíthatok. Akkor csak az apparátom maradt, és semmi más.”
„Én egészen pontosan el fogom mondani. Azonnal vonatra szálltam, mondom szerda volt. Tegnap, azaz csütörtökön utaztam, éjszaka érkeztem, reggel azt mondták, hogy a közös étkezésen nem szabad megjelennie. Nem merészeltem felkeresni. Ennyi történt. Arra gondoltam, hogy majd meglesem, követni fogom.”
„És a vonatból nem ugrott ki miattam?”
„Édes Kornélia, hiszen mást sem szeretnék, mint mindenünnen kiugrani. A vonatból is szerettem volna kiugrani. Az ablakomból is szerettem volna kiugrani.”
„Jó. Csak azt nem értem, hogy miért van éppen itt.”
„Ide jöttem. Ám ezt én sem értem.”
„Vagy én mért jöttem épp ide?”
„Nem tudom.”
„Ez lenne a véletlen?”
„Talán ez a véletlen.”
„Maradjon így, maradjon ott. A saját szememnek már nem hiszek. Tudnia kell, hogy én valóban bolond vagyok. Csak azt hiszem, ami a képen már megjelent.”
Futni mégis. Ordítani, ahogy kifér a torkunkon. Így érzik most mind a ketten, s míg egyarás karjába nem érnek, ordítva rohannak. A földre rogynak.
Folyadék felülete csillan a sötétben. Löttyenései alatt előhívódik a kép. A kép körvonalai lassan egy kétségbeesett fiatal férfi arcává árnyalódnak.
Csöndesen kopognak az ajtón.
Kornélia nem válaszol, a folyadékban lötyögteti a képet, árnyalatokért kell küzdeni, aztán kiemeli, gyorsan lemossa, s anélkül, hogy a rögzítő fürdőbe mártaná, a fürdőszoba kékvirágos csempéjére tapasztja.
A kopogás hangosabb.
Keze kezet érint, karjára kéz simul, suttogás.
„Még mindig nem látok semmit.”
„Semmit?”
„Nem sokat.”
„És érzed ezt?”
Kornélia csókot lehel Milena ajkára.
„De még mennyire.”
„Akkor rögtön mindent látni fogsz.”
Tárgyakat kerülgetve tűnik el a teljes sötétben, aztán egyetlen mozdulattal eltávolítja az ablak sötétítő függönyét. A helységet fény önti el.
Az ajtón dörömbölés, mögötte panaszos kiáltozás.
„Ich flehe Sie an. Bitte, hitte. Sind Sie wach? Erbarme mich. Sind Sie wach oder wieder in Ohnmacht gefallen?”
Végül kitárja az ablaktáblákat is, hogy a madarak éneke, a konyhából felhallatszó edényzörgés és danolászás is beáradhasson a friss levegővel. És sötétséggel, ezüstös csillogással íródjanak át az arc ismerős vonásai.
„Milena, én felpofozlak, ha nem beszélsz. Betöröm az ajtót, ha nem nyitja ki. Ha nem jönnek ki, megölöm magam. Ich töte mich.”
Henriette rúgja és veri és sikítozik.
Mielőtt eltűnhetne az utolsó körvonal, Kornélia a rögzítő fürdőbe meríti a képet.
Eltévelyedésünk szavai, tájai
Gyöngéd dulakodásban a test tagjai. Csókok. Zokogás, melyre zokogás válaszol.
Hang a hang. Kép a kép.
Most aztán nyilvánvalónak kell lennie, hogy előbb a kép. A szó csak utána jön, s nem is megy vele senki semmire.
Ha az egyik a másikat nem fedi, akkor ki tudná megmondani, hogy hol állunk, merre tartunk, miként tesszük vagy nem tesszük ezt vagy azt.
Akkor honnan tudhatnánk, mi mi.
Sírhantok, fejfák, sírkövek, fűcsomók, vadvirágok.
Ég kékje és némaság, néma kék az ég.
„Valami csíp, jaj, engedjen el.”
Nevetésébe nevetése belefonódott, s oly hosszúra nyúlnak, hogy már a téboly idejébe érnek.
Erdei szekérút alagútja, megkövesedett sárbarázdák, sárrögök.
„Miért nem beszél?”
„Semmi nincs, amit ki tudnék mondani.”
„Meséljen. Bármiről.”
„A közelsége minden szót elaltatott.”
Léptek, roppanások, reccsenések.
„Előbb a névelők szunnyadtak el, aztán elszenderedtek a melléknevek, a főnevek, így, sorban. Most már alusznak az állítmányok is.”
„De figyel az éber alany.”
A mesés fenyves bensejében olyan süket csend honol, mely fölött mégis zúg a szél, s fénypászmákat reszkettet a tűlevelek vastag, puha szőnyegén.
„Oda ne lépjen!”
„Már miért ne?”
„Mert hangyaboly.”
A fénypászma bensejében néma reszketés. Tán a levegő részecskéit látjuk így lebegni. Egymás körül kerengő lepkék szállnak rajta át, elmerülnek a sötétben, majd a fényen ismét átcsaponganak.
„Tudom, hogy nincsen annyi lemez a világon, amennyivel ennyit rögzíteni lehetne. Lépésről lépésre megyünk, tudja. Vagy ha van, akkor jó apám egész vagyona nem lenne elég ennyire. Mégis azt mondtam magamban, ha lépésről lépésre leképezem, akkor be tudom bizonyítani, hogy mindez van, és nem volt képzelet. A két kisfiút, a kislányt meg magamhoz veszem. Elviszem.”
„A rettenetes látomásaiból maga is csak szép képeket fabrikál.”
„Nézze, a vadcsapás.”
„Képeivel az áltatás ösvényére lép.”
„Talán a csodaszarvas útja. Arra menjünk.”
„Tartok tőle, hogy eltévedtünk. Ám ha úgy akarja, tévedjünk el végleg, Kornélia.”
Napfényben ragyogó tisztás szélén forrás bugyog, és szarvasok isszák a tócsába gyűlt vizet. Jöttükre átinalnak, és eltűnnek a sűrűben.
A megzavart víz tükrén két arc, két alak remeg és elsimul.
„Elér?”
„Elérem.”
„Nem ér el.”
„Tényleg nem érem el.”
Elérik egymás kezét a víz felett, s egyensúlyukat veszítve loccsannak bele. A hang és a kép most sem találkozhatik. Elébb a kéj rettenetének, majd a rettenet kéjének ordításai.
Moccanatlan felhők, kék az ég.
„Legalább a hangom érje el.”
„Már el is hagyott.”
„És hol találta el?”
„A számon.”
„Onnan küldje vissza.”
Egymástól távol, egyikük a tisztás egyik oldalán, másikuk a tisztás másik oldalán.
„De úgy küldöm ám, hogy jó helyen találja.”
„Eltalált.”
„Hol talált?”
„A legbelsőbb köröcskének a kellős közepébe.”
Aztán elhalnak a kiáltozások is, mezítelenül hevernek a magas fűben, köröttük száradó ruháik. Kakukk jelez, füvek zizegnek, méhek donganak.
Kövek zuhognak alá a mélybe.
„Kapaszkodjon.”
„Kapaszkodom.”
Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana. Követ gördít a kő, s a kövek lavinája a meredeken ereszkedő ösvény szélén átszakad a ritkás bozóton.
„Nézze, ott a ház.”
„Milyen ház?”
„Hát, amit keres.”
„Nem. Ezen az úton szekér nem megy el.”
„De talán van valahol még egy másik út.”
A gyökér kiszakad, ám úgy fogja, mintha lenne még kapaszkodója. Csúszik, s körötte minden omlik. Lábfeje támaszt nem talál, s egyre nagyobb a sebesség. Tíz körmével kapaszkodna, az értelmetlen gyökeret elengedi, ám a teste a köveken morzsolódva átfordul az ösvény oldalán, és mindent maga alá sodorva a mélybe hull.
És megint a tiszta, nyugodt, csöndes ég.
Valahol a közelben bagoly huhog, kitartón, élesen, mintha fémre fémet cseppentene; nem kezdte semmikor, és valamikor sincsen vége.
„Egy hang azt mondta nekem a saját hangomon, hogy akkor most mindennek vége van.”
„Az ijedelmünk nagyobb volt a veszélynél.”
„Sem ijedelem, sem veszély, semmi érzet. Minden csodálatos. Az életemnél hosszabb pillanat.”
„Nézzük, épségben van-e mindene. Ha most szépen megemelem a fejecskét, akkor a saját szemével láthatja a házat is.”
„Istenem, a gépem. Hová lett?”
„Itt hever. Állványt, gépet, mindent hoztam rendesen, pedig futottam.”
„Egyedül is fölállok. A nedvesség árt neki. Kérem, állítsa föl.”
Gyümölcseitől roskadozó almafák között a ház. Gyomverte lépcső, vaspántokkal lezárt ajtó, bedeszkázott ablakok.
Lángol a tűz a kandallóban. Alma harsog a fogak alatt. Hangos, tolakvó, kellemetlen csámcsogás.
A gyógyház parkjának esti csöndjén lovak dobaja, csikorgás, szekérzörgés hullámzik el.
Négy sötét alak saroglyát emel le a szekérről, s a portás lámpást tart a saroglyán heverő emberi arc fölé.
Kornélia felnyitja a szemét, aztán lehunyja.
A félig sötét hallon viszik át, ahová a fényesen kivilágított szalonból jőve kíváncsi, kissé rettent tekintetű emberi alakok áramlanak felé, s néhányan, néhány lépésnyire, tétován el is kísérik.
A képek és hangok ismét egymásra csúsztak, ez nagyon ismerős, egyszerű, majdhogynem természetes, a hangok mégis valamelyest tolakvóbbak, mint kellene.
És két ismerős is van emez ismeretlenek között, a primárius, aki egy átlagosnál jóval magasabb, valószínűtlen kinézetű, s emberre legfeljebb emlékeztető alak karjára helyezi kezét.
„Megbocsásson, herceg.”
S egyetlen pillantást vetve Kornéliára, mintegy a menet élére áll, vezeti a saroglyát cipelő erdei munkásokat. Ezt a fehéren szőke, kékesen sápadt, se nem férfi, se nem női lényt elveszíti a szeme, s lát egy idős dámát, aki egy fiatal férfi karjára támaszkodik.
„Armes Geschöpf. Ein Glück, daß du sie entdeckt hast.”
És ez a fiatal férfi bizony a megszólalásig hasonlít Károlyra, bár meglehet, hogy nem azonos vele. Míg annak ábrázata kisfiús és elragadtatott, ezen az ábrázaton hűvös közöny és minden kíváncsiságtól mentes tartózkodás.
Kornélia inkább szemet huny.
A földszinti folyosót alig világítja meg némi fény. Ápolónők tárják ki előttük a műtő ajtaját. Odabenn sötét van. A saroglyát leteszik, aztán a testét átemelik és kiterítik az asztalon.
Az ápolónők vetkőztetni kezdik. Míg fényeket nem gyújtnak, csupán a tetőablak dereng felette.
„Az ijedelem persze jobbára nagyobb a veszélynél. És így a jó. Gondolj a meg, ha nem nőne váratlanul óriásira, ha nem ragadna testet és lelket magával, ha nem rázna, kergetne, űzne, ha nem reszkettetne meg, ha nem tenné ravasz rókává a hiénát, nyulacskává az oroszlánokat, akkor a gyanútlanságunk terítene le a legkisebb veszélyben. Így a jó. Minden annyira jól van, hogy jobb már nem is lehetne, s aki ezt a sok jót még javítani óhajtaná, az gonosz vagy ostoba. Nem válaszol. Megértem. Sőt, tovább megyek, igazat adok önnek, kedves Kornélia. Belenyúltam a lelkébe. De ne féljen, vagy akár félhet is, mert most még mélyebbre markolok. Nevesen dobogó, síkos kis szívét is megmarkolom. Ostobának igazán nem nevezhet, s így tettem magam gonosszá a szép szemében. Nem is kell válaszolnia, hiszen egyenesen ragyog a szemében a megvetés. Bele is borzongok a gyűlöletébe. Ennyi elég nekem, higgye el. Csalónak, közönséges tolvajnak tekint. Kihasználtam gyöngeségét, bizony elkoboztattam az apparátusát. Ne is reménykedjen semmiben. Se a szörnyű Henriette, se az édes kis Milena nem árulja el, hogy hová, milyen titkos faliszekrénybe rejtettük el. Kevesebbtől nem is lett volna érdemes megfosztani. Arra ítélem, hogy két szép szemével nézzen, s amit lát, az ujjacskáival tapintsa. Ha akarja. Vagy akár az ajkával, a nyelvével
is. Ha akarja. Érezze, hogy mindent megtehet. Ha akarja. Még az is a hatalmában áll, hogy ne akarja. Ez lenne a szabadság íze, Kornélia. Megengedem, ez ítélet, s az én önkényemé, de akkor sincs hová, nincs kihez fellebbeznie. Ásít a szörnyűséges űr, az érzékeivel hagytam magára. A teste teli van kicsi buborékkal, mindegyik pattanni akar. Bárkibe bele kell kapaszkodnia. Más jót többé ne is reméljen! Ha bankár lenne, akkor a pénzét, ha vadász, akkor a lőfegyverét, vagy akár csak a töltényeit, ha festő, akkor az ecsetjét vettem volna el. Nem ámítom, Kornélia, hogy nem fogja soha többé visszakapni. De amíg kitanulja ezt az időszámítást, még többet is elveszek. Ha éhséget érez, akkor meg kell jelennie a közös étkezéseken, vagy ha nem rág és nyel együtt a többiekkel, akkor az éhségtől kell elpusztulnia. És még tovább megyek. Ne gondolja, hogy valamiféle együgyű gonosszal hozta össze a sorsa. Mától kezdve, egy pohár víz nem sok, a szobájában annyit sem kap. A gonoszt látja, ha engem néz, kit láthatna mást. A lelkét gyógyítom. Az összes többit majd a szép, fiatal test végzi el. Hallgatással büntet. Némaságát élvezem.”
A terasz nyitott ajtaja és a hasas komód között fából esztergált, feketére lakkozott féloszlop áll, fehér fajanszból készített, öblös billikommal, s benne óriási, némiképpen fáradt ízléssel elrendezett virágcsokorral.
És van egy szenvedélyesen suttogó hang.
„A szomjúság az ivás szükségének belső érzése. Egész terjedelmében szemlélve e szükséget, a szomjúságnak három nemét különböztetjük meg: a lappangó, vagy más néven rendes szomjúságot, a mesterséges, vagy másként szólva az álszomjúságot, és az égető szomjúságot. A lappangó szomjúság annak a rejtett egyensúlynak a keresése, mely a párolgás és a kiválasztás, valamint annak szüksége között áll fenn, hogy az elpárologtatott és kiválasztott folyadékot ismét magunkhoz vehessük. Ez a szomjúság elkísér bennünket mindenüvé, és bizonyos értelemben részét teszi az életünknek. A mesterséges vagy álszomjúság viszont, mely csupán az emberi nem sajátja, abból a velünk született ösztönből származik, hogy olyan földöntúli erőt keressünk mindabban, amit a szájunkon át magunkhoz veszünk, amilyent a természet nem helyezett belé. Az erjedési folyamatokkal előállított ital, legalábbis az iszákosoknak így mutatkozik, csillapulást hoz erre a vágyra. Az ilyen szomjúság csillapítása odáig fajulhat, hogy az ivás szüksége csak akkor szűnik meg, amikor az ivót már teljesen leverte a lábáról.”
Félig elnyílt vörös rózsák, sárga liliomok kardjai, kék íriszek, lila szarkalábak, fehér margaréták, de mezei vadvirágok is, bíborhere, török szegfű, búzavirág, csormolya, árvacsalán, pipacs, repce, nadálytő és vadmuhar, sőt, közönséges füvek szálai és kalászai, széltippan, ecsetpázsit, siska, tarackbúza és hélazab, s mindez a fehér fátyolfűtől keretezve felmered, lecsüng és kicsüng, véglegesen és moccanatlanul, miközben a szellő olykor meglendíti, megemeli, hasasra fújja, majd vissza is szippantja az ajtó fehér muszlinfüggönyét.
Henriette hímzőrámája fölé hajolva, elmerülten dolgozik.
S így folytatja ez a suttogó.
„Nem sokban különbözik ettől a szerelmi szomjúság. Emennek is föltűnő jele a kicserepesedett ajak, s ifjú szerelmesek között sok minden nyálka és váladék csillapítja. Ám ezennel ne beszéljünk arról, hogy őrjöngésig fokozott vágyukat csillapítani mi mindent a szájukba vesznek ilyenkor az ifjú szerelmesek. Legyen elég csak annyit mondanunk, hogy míg egyikük nyelve a múltak kútjába merül, másikuk a gégefőig nyeli a jövőt.”
Kornélia felszisszen, ujjbegyén gyönyörű vércsepp, nézi, amint kibuggyan, s nem telik tovább, majd a szájába kapja, s mintha még többet szeretne kiszopni belőle, mint amennyi benne van. Saját munkáját az ölébe engedi, nézi a csendéletet.
A suttogás pedig folytatódik.
„Égető szomjúság akkor keletkezik, amikor a lappangó szomjúság lecsillapítása lehetetlenné vált. A szomjúságnak e legsúlyosabbikától az embernek szinte ég a nyelve, ínye kiszárad, nyelve a szájpadlására tapad, s egész testét kínzó hőség emészti.”
Lehunyja a szemét, kinyitja. Moccan, öblösödik a függöny. Lehunyja a szemét, és kinyitja.
„Min gondolkodik? Vagy csak ábrándozik?”
Válasz nincs.
„Minden sora, minden szava telve aggodalommal. Szegény, szegény jó édesapja.”
Nincsen válasz.
A hang kíméletlenül suttog tovább.
„A szomjúság érzete élénkebb, kínzóbb, őrjítőbb, mint bármely más testi szükség érzete, s ezért bizonyára az sem véletlen, hogy majdnem minden nyelven a fékezhetetlen kívánsággal egyet jelent, s gyakorta képezünk olyan szavakat is belőle, mint amilyen például a bosszúszomj.”
„Ha végeztünk, felolvasom, még ha nem akarja is.”
Valamennyi idő megint csak eltelik. A suttogó most mintha a torkát köszörülné, ám mégsem szól.
„Az Istenre, Kornélia, kérem, adja meg magát. Hiába erőlködik. Azt reméli, hogy emlékezete megőrzi a képeit?”
Kornélia kinyitja a szemét, nézi a csendéletet, lehunyja.
„Ha nem jön velem a közös asztalhoz, akkor ismét fel kell kéretnem a vacsorámat. A szívem megszakad, gondolja el, párázni fog, illatozni, és nem leszek kíméletes, az utolsó morzsáig mindent felfalok.”
Oly száraz a suttogás, hogy már suttogásnak is alig suttogás.
„Az étvágyat, ha nem jut el az éhségig, mindig kellemes érzés kíséri, és az önkéntesen éhezők józanságuk mennyei könnyűségéről adnak beszámolót, a szomjúságnak azonban nincsen meg ez a mennyei derengése, mert nem valamiféle földöntúli magasságokba visz, hanem csillapíthatatlan, nyomorú nyugtalanságba űz, s mindenkit a mélybe lök vagy káprázatokba kerget, ha nincsen reménye szomját csillapítani.”
Kornélia feláll, az állványhoz lép, kalászánál fogva kihúz egy fűszálat a zsúfolt csokorból. A fűszál végén gyűl a csepp, lenyalja, meg is rágogatja egy kicsit, majd egyszerűen a padlóra ejti. Kihúz egy másikat. Henrietta felnéz, s kissé eltátott szájjal így is marad. Látnia kell, amint Kornélia egy íriszt emel ki a csokorból, s nemcsak a vizet cseppenti a nyelvére, hanem a pozsgás, nedvességgel teli szárat is a fogai közé veszi, szívja, rágja, állati mohóság rendezi át az arcvonásait.
„Édesem, ezt ne csinálja. A szívem szakad meg. Kornélia. Szegény, szegény kicsim. Hozok. Mindent megteszek.”
És van egy hang.
„De Kornélia mindebből már semmit sem hallott. A test éhségét el lehet viselni, ám játszi káprázatokba, tébolyba kerget mindenkit a szomjúság. A lélek ekkor már mit sem tudhat arról, hogy mi a szégyen, mi a megaláztatás. Most egyetlen mozdulattal emelte ki a pompás csokrot az öblös billikomból, s a növények száráról a padlóra ömlött a víz. Mit törődött vele, ha egyszer neki olybá lett, mint mikor kőormokon zúdul alá vízesés. Nem, ezt már nem nézhetem tétlenül, kiáltotta ekkor Henriette, felugrott, hogy útját állja, ne teljesedhessék be Kornélia szörnyű szégyene, de nem lehetett oly gyors, mint az eszelős leány, ki egyszerűen kiengedte kezéből a virágokat, s azok tehetetlenül szertehulltak, az edényt pedig két kezével megragadta, hiszen kiszáradt ajka csak vizet kívánt, vizet, csak vizet, semmi mást.”
Az edényt azonban Henriette is megragadja, térdük az állványnak feszül, az állvány fölborul, a billikom földre hull, széttörik.
A feketére lakkozott féloszlopon immár egy másik billikomban állnak a virágok. Talán ugyanazon fajtából valók, de más elrendezésben.
És van egy hang.
„A tiltakozó lélek szomjúságot, éhséget és némaságot mér magára, ám a józan világot sem büntetni nem lehet, sem a maga pályájáról eltéríteni. Ott szemérmetlenül esznek, isznak, illő szavakat váltanak, böfögnek és finganak, mert emésztenek, az éj leple alatt gyermeket nemzenek, percre perc következik, az órák így telnek el önmagukkal, s ki lenne az, ki még a kizökkent időről töprenkedik?”
Kornélia a terasz nyitott ajtajában áll, mögötte pedig az aggodalommal telt Henriette.
„Kornélia, kicsim, most kérem legyen magánál.”
És van a hang is.
„Kornélia a terasz nyitott ajtajában mélázva állt e percben, mögötte pedig a hűséges Henriette. Két szép emberi szobor. Az egyik a tiltakozó némaság, a másik a józan kötelesség nemtő angyala.”
S ekkor a terasz lépcsőjén feltűnik az idős dáma, annak a fiatal férfinak a kíséretében, aki oly erősen az elveszített Károlyra emlékeztette Kornéliát.
„Kérem, most fogadjuk őket.”
Míg mennek, a hang kísér.
„Persze, tegyük hozzá rögvest, hogy ezt a találkozást se a leány, se az ifjú nem kívánta, hanem, megtörni e beteges némaságot, Henriette eszelte ki az alattomos primáriussal.”
Henriette és az idős dáma barátságosan és illendően mosolyognak, s ahogy kell, köszönésképpen fejet hajtanak. A leány és az ifjú részvétlen marad. Midőn társaik megállnak, ők is megállnak, hogy egymásba ne ütközzenek, ám akárha nem is látnák a másikat.
„Kerek órája úton vagyunk, man ist aber nicht zu erfüllen, von diesem dahinschleichenden, wunderbaren Wetter. Mit szólnak ehhez a pompás időhöz?”
„In den Bergen gibt es ja immer das leichte Lüftchen, nicht mehr als einen leisen Hauch, éppen elegendő ezt a kései forróságot csillapítani. Kornélia egyenesen elragadtatott.”
„Mein Carl ugyanakkor fájlalja, hogy milyen hűvösek immár az éjszakák. Nemde, Carl?”
„A mi Kornéliánk nem győzi hangoztatni, hogy valamilyen déli tengereken közel sem lenne ilyen kellemes.”
„Nekünk valójában alig volt érkezésünk ezt a sétát megszakítani, mégis siettünk, hiszen a kisasszony kéretett. Nem lenne megengedhetetlen tolakvás javallani, hogy további sétánkat osszák meg velünk?”
„Ellenkezőleg. Semmi nem szolgálhatna nagyobb örömünkre. Annál is inkább, hiszen a kisasszony Van der Woelde úrnak igen nagy hálával tartozik, s ha kéretni bátorkodott, akkor ezt nem tette másért, mint hogy megmentőjét üdvözölje, s háláját szavakba öntse.”
„Tartozásra, hálára ne is gondoljon a nagyságos kisasszony.”
„Már megbocsásson, de hogy ne gondolna vele, s hogy ne beszélne ilyesmiről, hiszen a nagyságos kisasszonynak bizony elmesélték, hogy a nagyságos ifjú úr miként mentette meg a puszta életét.”
„Annak az elhagyott, szörnyű hírű háznak a lépcsején mindenesetre ő talált rá, megengedem. De ez szóra sem érdemes. Reméljük, azóta már kiheverte az ijedelmét a kisasszony, legalábbis erre következtethetünk ragyogó arcszínéből.”
„Múló gyöngeségét legyőzi a fiatal szervezet, a többit pedig megteszi ennek az elragadó környezetnek a gyógyhatása, s nem utolsó sorban az Önök remélt társasága.”
És van a hang, mely minden jel szerint minden lépésünkön elkísér.
„Az idős dáma e pillanatban egyetlen uralkodói intéssel vetett véget a kölcsönös udvariaskodások és bókok áramának. Volt ugyan valamely kellemetlen nyerseség a mozdulatban, ámbár szükségessége sem volt nehezen belátható.”
„Nos, akkor ne is késlekedjünk. Kérem, nyújtsa a karját, Henriette. Induljunk el, a fiatalok pedig majd szépen követnek.”
Henriette a karját nyújtja, az idős dáma belékapaszkodik, de mielőtt még elindulnának, válla fölött visszaszól, akárha állatot idomítana.
„Mein lieber. Weckt dich auf. Ihr sollt uns folgen.”
Ők indulnak, de Kornélia és Carl van der Woelde úgy marad.
Nézik egymást.
„Én nem beszélek.”
„Én sem.”
„Tőlem a primárius elvette a papírjaimat és a tollamat. Mindent a fejemben rögzítek.”
„Könnyű magának. Tőlem a fényképezéshez szükséges összes apparátomat vette el.”
„Ne számítson rá, hogy beszédre bír.”
Egymástól távol, ellenséges érzelmeiktől eltelten elindulnak ők is a két nő után.
„De enni, inni, hugyozni, szarni tud.”
És a hang.
„Valami ilyesmit gondolhatott magában a kisasszony, miközben ellenséges érzelmeiktől eltelten bandukoltak.”
Harsány kavics csikorog lépteik alatt. A két nő a messzi távolba tűnten előttük halad. Miközben mennek, mendegélnek, Kornélia óvatosan szemügyre veszi a férfiarcot.
Részvétlen arc, semmi más.
Mennek, s megint csak rá kell emelnie a tekintetét.
„Vagy netán egy arc, melyből a fájdalom a részvétet égette ki? Ebben különböző, míg vonásaiban hasonló?”
Az arc erre kissé felé is fordul, ám a tekintet éppoly részvétlen, mintha nem is hallaná.
„Ha egyszer valamennyi élő és halott arcát egyszerre nem láthatom, s ha mégis azt állítom, hogy a világon nincsen két egyforma arc, akkor mintha csupán azt mondanám, hogy nem tudom megmondani, s legfeljebb a hasonlóság esetéről beszélhetek.”
„Ne. Beszéljen. Annyit. Ha. Egyszer. Nem beszél.”
„Abból, hogy hallja a hangomat, még nem következik, hogy beszélek. Lehet, hogy csak képzeli.”
„Ebben igaza lehet. Én viszont csak arról beszéltem, hogy hallom, és nem kívánom hallani.”
„Nem óhajtja megismerni a hangomat, vagy elutasít egy hangot, mely túlontúl ismerős.”
„Legfeljebb hallgatom.”
„Az én gondom sem más: látok egy arcot, mely minden ízében azonos annak az embernek az arcával, akit szerettem és nem láthatok. Hanem a hangja is. Hallanám, akit nem láthatok? Vagy érezzek bizalmat egy olyan látható iránt, akinek a viselkedése semmiféle bizalomra nem szolgáltat okot? Mit tegyek?”
Megállnak, s hosszan nem néznek mást, egyenesen és hosszan egymás szemébe néznek.
„Megnyugtathatom. Őt is én találtam ki. Nem volt, nincs, s hogy lesz-e, nem tudjuk megmondani. Nincsen olyan, amit ki ne találnék. Maradjunk ennyiben. Azt is én találtam ki, hogy most megálltunk. Kitalálom, és szembenézünk. Azt mondom, megálltunk, szembenézünk. A nincs, meg a nem is volt, ilyen egyszerű.”
„El is hinném magának, ha nem készítettem volna róla képet. De nem hiszem el, mert ezek csak szavak.”
„Ugyan, ne beszéljen már ilyen butaságokat. Mire megy egy képpel? Semmire. A teremtő létezéséből meg tudja magyarázni a világot, csak akkor elismeri, hogy a teremtőre nem talált magyarázatot. A nők már csak ilyen ostobák.”
„De hiszen éppen erről beszélek, te szerencsétlen. A kép mindig elébb van, mint a magyarázatod. Nem adja, amit nem kíván. A szó már csak utána következik, s ezért vannak kívánságai.”
A messziségben megáll az egymásba kapaszkodó két nő, visszafordulnak.
„Carl!”
„Ezzel a nővel nem megyek.”
„Carl!”
Miként egy feltartóztathatatlan hullám, a nevetés valósággal kicsap a fényesen kivilágított szalonból.
Kornélia egy oszlop mellett lapul, s mikor Hienriette óvatos léptekkel áthalad a homályos hallon, a falak védelmébe húzódva, nesztelen léptekkel fut tovább. Rosszul világított, immár ismeretlen folyosókon követik, űzik egymást. Olykor szoknyájuk rebbenése, árny, vagy egy óvatlan koppanás árulja őket el. Lépcsőfordulók, benyílók, zeneterem a holdfény hosszú árnyékaiba merülten. Nyitott kották az állványokon. A székeknek támasztva, vagy a székeken, magukra hagyott hangszerek.
Nem merészeli magára csukni az ajtót, de behúzza. Rövid, éles nyikkanás. Vár. Mintha a közelből, egészen, egészen közelről, izgatott, sóhajszerű belégzést hallana. Nem. A saját lélegzete. Ismételgeti, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy nem a másiké.
Leül a nyitott zongorához, megint vár, de sehonnan semmilyen hangot nem hallani. Billentéshez emeli az ujjait.
Egy kéz kulcsolódik a kezére. Az egyik kezére, aztán a másik kezére. És valaki hátulról fogja le.
Felugrik, kezeit a kezekből kitépi, egy pillanatra rémséges arcot lát, amint visszahőköl előle, s az árnyékok közül a kékes holdfénybe ér, s egy rémséges és mezítlen, se nem férfi, se nem női testet, a Potoczky hercegét. A székek, hangszerek és állványok között csapongva kirohan a zeneteremből, ám a folyosón valósággal a settenkedő Henriette-re hull.
„Hát megint, megint csak botrány?”
„Engedj az utamra.”
„Nincs utad.”
„De éhes vagyok. És majd vágok magamnak.”
Egymásnak esnek, ütések záporoznak, amikor Henritte-et hátulról szépen lefogják. Kornélia elszabadul és fut tovább. Talán egérutat nyer, hiszen a herceg erősen tartja a némán kapálódzó Henriette-et, majd hangosan felnevet. És elengedi.
A nevetést az üres folyosó kellemetlenül megemeli és visszadobja.
Henriette bizony irányt téveszt, és a hátsó lépcsőn fut fölfelé. Kornélia erre le. Emelet emelet után, forduló után forduló, egyre lejjebb. Nincs tovább.
A hatalmas éléskamrák ajtói tárva, a konyhából békés fény vetül a kövezetre, s otthonosan kellemes zajok.
„Milenácskám, hozzál már két krumplit nekem.”
„Ugyan minek, édesem?”
„Két krumplit, ha mondom.”
„Jól van, kis szívem.”
És van egy harmadik hang, az immár ismerős.
„Nos, éppen valami ilyesmire gondoltam. Amivel sűríteni lehetne az állagát.”
Milena átsuhan, és Kornélia figyeli mozdulatlanul a sötétből.
„Az állag persze íz. Gyöngítheti vagy felerősítheti.”
„Bizonyára reszelni akarja.”
„Leheletfinomságúra.”
„Mondjuk a hagyma éppen ellentétesen viselkedne egy hasonló közegben. Több ízt adna le, mint amennyit felvehetne.”
„Ezért gondoltam a krumplira.”
„Na igen, de gondolt-e rá, édes barátom, hogy a főzésre fordított hő olyan megterhelést jelenthet a fűszereknek, hogy ezzel aztán többet árt az íznek, mint amennyit javít az állagon?”
Milena visszasuhan a két krumplival. Odabenn zörögnek az edények, kevergetés, kavargatás, kortyintás és cuppanás. Akárha csókra csók.
„Várjuk ki, miként viselkedik. A lisztet kizártuk.”
„Az ideák nemző atyja a kísérlet.”
„De Alberto szívem, miért nem tököt veszel inkább?”
„Rád hagyom, édesem.”
„Sobre los gustos no hay disputa, mondja erre a spanyol, bár be kell vallanom, hogy nekem is rögtön tök jutott eszembe.”
„Kinek nyelve mit kíván.”
Harsányan hahotáznak.
Kornélia közelebb merészkedik.
A konyha páráiban a három ember valamiféle túlzó közelségben szorgoskodik. Mintha csak ürügy lenne minden mozdulat, hogy egymáshoz érjenek, avagy azért érnek minduntalan egymáshoz, hogy serkenjen a munkához szükséges képzelet. A tűzhelyen mindenféle rotyogó és gőzölgő kis lábasok. A nagy előkészítő asztalon pedig a húsok, a kopasztott szárnyasok, a zöldségek, a fűszernövények, a rézedények, a szerszámok, reszelők, kések, bárdok, mindenféle párlatokkal teli üvegcsék és butéliák barokk csendélete.
„De hogy visszatérjünk előbbi témánkhoz, signore Albertóról az az általános vélemény, hogy a legmesteribb levesfőzők közé tartozik, és a szószait sem csodálja senki kevésbé.”
„Gondolom, most súlyos kritikával áll elő.”
„Vegyük a tegnapi borjúhúst au genévrier. Voilá, une idée lumineuse. Volumineuse. Ha nem tévedek, akkor frascati, fehérbors, néhány csöppnyi citrom, durván őrölt fenyőmagok.”
„C’est la base.”
„Tán valamit kihagytam?”
„Csupán a lelkét nem érezte ki.”
„De most nem is a szószról beszélek. Azt valamennyien kifogástalannak találtuk. Hanem, hogy a húst egy ilyen petyhüdt és halovány állapotban tálalta föl nekünk! Ez olyan, mint a francia mondatszerkezet, á quelqu’un, á quelque chose, de quelqu’un, de quelque chose, nem elég az igét kimondani, tudni kell, hogy mire vonatkozik.”
„Az elméleti felkészültségét mindig csodáltam, kedves barátom, de a nyelvét, könyörgöm, mutassa a nyelvét.”
„Hiszen éppen erről beszélek. Mintha nem ismerné a sütés elméletét, s ezért aztán a húsainak nincs is meg a kellő étonnementjuk. Bizonyára nem ügyel a zsír hőfokára. S ha a felületet nem lepte meg, ha nem rándítja össze, akkor csak nyűgölődve párolódik.”
„Mutassa. Dugja ki a nyelvét, a nyelvét, az ínyét szeretném látni, édes barátom.”
„Most az egyszer nem tudja elütni.”
„Hacsak nem ezzel a serpenyővel.”
„Olyanok vagytok, mint két kis kakas.”
Miként egy élőkép, amikor az ajtó mögül Kornélia előlép. Élnek, de moccanatlanok. Egyik kezükben tál, serpenyő, habverő, másik kezük amúgy csillapítólag a másikon. Alberto éppen Milena közbelépését hárítja el, aki Carl von der Woelde könyökét fogja meg, ő pedig Alberto vállát érinti éppen igyekvésének hevében.
„Je vois bien, que vous êtes étonnée de me revoir ici.”
„Mint a húst a zsírban, így meglepni szegény kisasszonyt.”
„Si je ne me trompe, mademoiselle.”
„Ah, non monsieur. Vous ne pouvez pas vraiment m’étonner, j’ai simplement une faim affolante. Valamit, bármit, egy kenyérvéget, egy répát, egy hagymát adjanak.”
„Tegyünk egy próbát.”
„Kapóra jön.”
„Milena ott szépen megterít.”
„Mi pedig húst sütünk.”
A sürgés és forgás, az érintések és szavak sűrűje.
„Én a magamét. Alberto a saját ízlése szerint. Ha van neki.”
„A kisasszony pedig biztosan az erősebbik kiskakast fogja kiválasztani.”
„Azt már nem bírom kivárni.”
„Nincs olyan Isten, hogy elsietnénk.”
„Éhség az ínyenc halála.”
„Három napja, egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán, szegénykém.”
„La faim fait sortir le loup du bois.”
„A jó konyhában mindenre van orvosság.”
„Kínzó éhség esetén levessel helyes kezdeni.”
„Szót se szól, ide ül a kisasszony. Ami a mi erőnktől telik, mindent megteszünk.”
„Attól is tartanék, hogy meglep a primárius. Csak valamit adjanak. Vagy Henriette.”
„Inkább csillapító, mint serkentő apéritif kellene.”
„Attól ne tartson. A primárius mindent előre lát.”
„Sherry legyen, de csipetnyi keserű gyökérrel.”
„Ne beszéljen gyerekségeket.”
Bilder aus einer heilen Welt
Az ősöreg, csoszogós, lompos főpincér lassú és kissé reszketeg, ám gyakorlott mozdulattal fehér bort tölt Carl van der Woelde poharába. Nem sokat, két ujjnyival. Egy ilyen pincérnek hiába reszket a feje, keze, egyik emerre, másik amarra, attól igazán nem kell tartanunk, hogy mellé töltene, s a levest sem fogja soha se a nyakunkba, se az ölünkbe löttyinteni. Carl van der Woelde a tetőablakból lehulló fénybe emeli poharát, megdönti erre, megdönti arra, vizsgálja állagát, a válla fölött behajoló pincérre néz, mindketten helyeslően bólogatnak, hiszen a bor, ahogyan kell, szépen megragad a pohár oldalán. Aztán maga elé emeli, hosszan ízleli illatát, nyelvével csettint, ám nem tudhatni pontosan, hogy ezzel elégedettségét vagy éppen elégedetlenségét jelezte-e. Arcán mindenesetre az óvatosság és a tartózkodó figyelem jeleire állnak a vonások. Mikor is a szájához emeli, s úgy dönti meg, hogy a nyelve éppen csak az ital felületét érje el. Aromát ízlelne. Elképedés. De azért még ízlelgeti, s közben ismét megvizsgálja az illatot. Majd hűvösen és elutasítón nyújtja a poharat a pincérnek, aki átveszi, szagolja, nézi, s végül ő is próbát vesz a nyelvével.
Mindketten megvető mosollyal bólintanak.
„Dugó.”
„Bizony.”
Aki szájról tud olvasni, értheti, hangjuk azonban nem hallható.
„Fatális.”
„Merénylet.”
Parancs az ősöreg pincér lustán felemelt tekintete. Az asztalfőn, s a hosszú asztal túlnani oldalán két további pincér engedelmeskedik e néma parancsnak. Ők még amolyan serdületlen, szőke angyalok. Töltésre emelt palackjukat visszavonják, s mesterüket és parancsolójukat követik, aki kicsoszog a teremből a halálra ítélt palackkal.
Ez egy irdatlanul nagy terem, fehérre meszelt falakkal, s berendezése nemcsak egyszerű, hanem még a szegényességében is van valami esetleges. Az egyik fal a mennyezetig beállványozva, s az összekötő pallókon festékes vödrök állnak. Az állványzat mögött egy készülő freskó vörös krétával felrajzolt vázlata, s immár megkezdett, színes foltjai.
Milena zsúrkocsit tol az állványok között, lecseréli az asztalon a tányérokat.
Abból, ami úgy félszemmel is látható a freskóból, valami hallatlan illetlenségre vagy obszcenitásra következtethetne az ember, ha merne, s el nem kapná a tekintetét. Csak nem valamiféle szatírt láttam, amint egy másik szatírt éppen seggbekúr, miközben annak meredt farkát egy nimfa szopja le?
Utolsó ítélet? Netán a legelvetemültebb pornográfia? Vagy egyszerre mind a kettő? Mintha egy bárányfelhő szélén csücsülő, szétnyílt női seggből jókora hurkában szar jönne ki, s mintha szerteszét röpdöső édes kis angyalok fognák a farkukat, s azt játszanák, hogy ki tudja jobban lepisálni a másikat. Lihegésbe torzult öreg férfiarc, amint elkékült nyelvét döfi. Mibe? Meg csupa ilyesmi.
A tetőablak némely üvegszemét állványozás közben törhették ki, s ott benéz a felhős őszi ég. A sötét faburkolatot fehér lepedők takarják, a padlót pedig felszakadozott, fehér papír. De még a székek sem egyformák az asztal körül. A luxus és a bőség a terítésre korlátozódik, ezüst, kristály és fehér porcelán. És a mozdulatokra, melyeknek ehhez a feldúlt környezethez mintha nem lenne közük.
És éteri hangzatokban úszik a terem. Az állványzat alatt, fehér lepedővel takart pódiumon, üveghárfán, a betiltott hangszeren játszik egy vak zenész. A zene oly vibráló és reszkettető, hogy az asztal körül ülők nem is válthatnak szót nagyon, vagy ha éppen váltanak, akkor egymás szájáról kell leolvasniok.
E kellemetlen helyen Kornélia egyenesen két tűz közé szorult. A jobbján ülő, éretten szép, szőke hölgy, ki magasan záródó fekete ruhát visel, tán a gyász jelét, megállás nélkül beszél hozzá, bár a szavait nem értheti, Carl van der Woelde pedig le nem veszi róla a tekintetét. Mintha lelke legmélyére kívánna pillantani, habár ábrázata kifejezéstelen marad, s ezért nem is nagyon lehet érteni, hogy milyen szándékokkal követi Kornélia minden moccanását.
Megadón bólogat, biccent, kérdőn felvonja szemöldökét, valamit kérdez, ám a szavak értelmetlen zuhogása nem megakasztható, a pataknak kiszabott medre van, nem eltéríthető.
És ugyanilyen kísérleteket hajt végre a vele szemben ülő férfival. Merészen visszanéz rá, pilláit szemérmesen leengedi, a balján ülő Henritte-hez fordul, és súgást mímelve valamit kiált a fülébe. Most a férfi rovására nevetnek együtt, s immár mindketten ábrándosan és elragadtatottan néznek vissza rá, de semmi nem segít, mert a fekete ruhás hölgy megragadja a kezét magyarázata hevében, s el kell ugyan fordítani a tekintetét, de a férfi tekintete így is elkíséri.
A három pincér szépen sorban visszatér. Felveszik előbbi pozíciójukat, az egyik az asztalfőn trónoló primárius mögött, a másik a szemközti oldalon, a főpincér pedig Carl van der Woelde kicserélt poharába tölt.
A rítus mozdulatai nem változékonyak. Fénybe emeli a két ujjnyi bort. A tetőablakot eső kezdi verni e pillanatban, ám a zenétől a dobolását természetesen nem lehet hallani. Poharát félredönti így, megdönti úgy, s figyeli, miként tapad meg az ital a pohár oldalán. Mindketten bólintanak. Belégzi az illatot. Az öreg pincér a füléhez hajol.
„Visszamentünk.”
„Hogyan?”
Belenyújtja nyelvét, bólint.
„Tíz évvel előbbről.”
Kortyol, öblöget, ínyére, szájpadlására figyel. Lenyel egy kortynyit. Poharát visszateszi a helyére, s erre mindhárman töltögetni kezdenek. Carl van der W oelde felnevet, az öreg a vállához hajol.
„Je suis trés curieux. Quelle idée.”
„Comment?”
„Un muscadet.”
„Comment?”
„Un vin blanc avec du rognon de veau.”
A főpincér lustán megvonja a vállát.
„À vous la liberté!”
Milena megjelenik a tálalókocsival, a pincérek tálalni kezdenek. A tetőablak kivert üvegjein immár nem csak beesik, hanem valósággal bezúdul a szakadó eső. Végigcsurog az állványzaton, s tócsába gyűlik alatta. Carl van der Woelde és Kornélia között majdhogynem sugárban ömlik alá, s a víztömeg elmocsarasítja az asztalt kettőjük között. Ők maguk szárazak maradnak ugyan, de bőségesen megöntözi a szép, szőke özvegyet, aki két falat között, teli szájjal is beszél, átáztatja a primárius karján a zakót, s tőle valamelyest távolabb egy üresen maradt terítéket is. Esznek. Az üres tányér lassan megtelik, s a tányér peremén átcsorran az esővíz.
Hó hullik be a kivert tetőablakon. Megül az állványzaton, a pallókon, a festékesvödrökön. A szeméremsértő freskó színes foltjai immár eltűntek a vakolatról, s a vörös krétával előrajzolt vázlatból is alig valami maradt. Úgy látszik, mintha ezen a helyen az egyre kevesebb lenne az egyre több.
Hó lepi az üveghárfáján játszó vak zenészt, hó lepi a megszakíthatatlanul monologizáló özvegy fekete ruháját, és hó ül hajának szőke koronáján. Hó lepi a primárius zakójának egyik karját, s valóságos hótorlasz képződött Carl van der Woelde és Kornélia között az asztalon. Az érintetlen teríték szintén havas tájjá változott, csupán sejteni lehet a tányért, a poharakat, a kanalat, a villát, a kést.
Mindezt láthatólag senki nem méltatja különösebben figyelemre. A kandallóban tűz lobog. Esznek. Olykor egymás füléhez hajolva, ordítva szót váltanak. Carl van der Woelde minden falattal kíméletlenül óvatos. Ne legyen az ízeknek olyan árnyalata, részlete, melyet szájpadlásával, ajkával, nyelvével vagy a garatján ne élvezne ki. Fogsora megfontolt malom. Az állandósított élvezetért komolyan meg kell dolgoznia. Pillantása sem tétlen, bár részvétlen marad. Miközben a falatot eltünteti, rág, őröl, nyel és öblöget, csemcseg és csámcsog, ide és oda tolja az ételt, tekintete Kornélián legel és barangol.
Olykor heves szélrohamok törnek át a tetőablak kivert táblái között, tömör hófelhőket vernek be a terembe, s valósággal végigsepernek az asztalon. A szél a hóval munkálkodik, innen lesodor egy réteget, s amott halmozza újra fel.
De Kornélia tekintete is a férfi arcára, kezére, ajkára, mozdulataiba tapadt. Nem arról van szó, hogy egyszerűen elkísérné, netán utánozná, hanem vele együtt dolgozik, s a másik ember benső rendjével egyesül. Azonosul, megtalálta. Együtt élvezhetik, ami egyáltalán még élvezhető. Mondhatni, nincsen olyan kevéske, melyben ne lehetne a legtöbbre lelni.
Ugyanakkor az is világos, hogy a férfi közömbösségét, önkényét és önösségét kell megtörnie, s a figyelmét fogva tartania. Megkerülni a szándékait. S mindezt nyilvánosan. Mert Henriette kezében kés és villa nem dolgozik, szájában áll a falat, orcája pírban úszik, lélegzete bennakad, homlokán az izzadás harmata, a primárius pedig csupán úgy tesz, mintha enne, ám ténykedése csak arra van, hogy felindultságának ne adhassa át magát.
Az asztal körül és az asztalon súlyos löketekben tombol a hóvihar.
Az is szándék, ha valaki szándékot kíván megkerülni, mert akkor a másiknak ezt a szándékot kell elkerülnie. Azon a kopár fennsíkon, ahol az egyik lélek a másik szándéka mögé kerül, túlvilági szél süvölt, ám játszi, csalóka szél.
S mikor már nincsen mit megkerülniök, Carl van der Woelde szájában megáll a falat, s ugyanúgy Kornélia szájában is. Ahogy az ajka moccan, úgy moccan a férfié. Vagy fordítva is. Az egyik kis nyelés ugyanannyi, mint a másik kis nyelés. Kezükben is ugyanúgy áll a villa, kés.
Henritte öklendezik.
A primárius szája elnyílik, arca kisápad. Bizony jól hallanánk a kéj elnyújtott ordítását, ha a vak zenész nem játszana rendületlenül a maga üveghangszerén.
A nő szájából és a férfi szájából egyszerre fordul ki a falat, s kirobbanó nevetésükkel szinte sugárban köpik egymásra a rágott ételt, át az asztalon. Nevetésüket is hallanánk, ha hallhatnánk.
Henritte felugrik, az állványhoz botorkál, megkapaszkodik, és elokádja magát. Aztán több már nem jön belőle, teste ráng.
A primárius balján az öreg dáma felindultan kiáltozik. Fel akar ugrani, elhagyni ez asztalt, ahol ilyesmi történhetik egyetlen fia s egy ilyen közönséges perszóna között. Ám a primárius visszanyomja, s megnyugtatón karjára helyezi kezét. Valamit mond, kiált neki, amitől az idős dáma elcsitul.
Villájával megkocogtatja üres poharát. S az egyetlen hang, mely az üveghárfa hangjain áthatol, az nem más, mint maga az üveghang.
Hirtelen csönd támad. A rettenetes hóvihar zajong. Az öreg főpincér, mint aki már mindenhez hozzászokott, megy, csak megy az asztal körül, s tölt a kiürült poharakba. Süvít a szél, havat csap át az asztalon. Teli poharával a kezében, szólásra emelkedik a primárius.
„Bizony sok időnek kell eltelnie, kedves barátaim, míg az ember megérti, hogy az elemekkel nem viaskodhatik. Se szelekbe, se felhőkbe nem kapaszkodhatik. Földön araszol, kúszik, vonaglik, miként a pondró. Igazán nincsen is nagyszerűbb pillanat, mint mikor a vágyak vihara nyughatatlan lelkekben csillapul. A megtérőt illesse köszöntő. Ürítsük poharunkat, s törjük el.”
Valamennyien fölállnak, a szél süvölt. Poharaikat kiürítik és eltörik. S amint a poharak cserepei aláhullanak a falakról, ismét megszólal a vak zenész üveghangszere. A primárius int, s intésére a főpincér és Milena kimennek a teremből. A betegek visszaülnek a helyükre, valamennyien maguk elé merednek, egyikük sem érinti többé ételét.
Milena és a főpincér hozza Kornélia fotóapparátusát. Semmi kétség, az ő gépe ez, most azonban egy vadonatúj, műtermi állványon gurul. Valamennyien várakozásteljesen néznek rá, mit fog csinálni.
Az asztaltársaság tagjai a fehér papírral lefedett faburkolat előtt állnak, a kandallóban tűz lobog, fényei, árnyékai a fehér falon és az arcokon. A képet az üvegezett mennyezetről behulló szórt fény világítja meg. Hónak, vagy holmi szélviharnak ezen a képen természetesen nincs nyoma.
Talán éppen festették a termet, ahol a kép készült. A terjedelmes csillárt is fehér porvédő lepel takarja.
Szépen, nyugodtan, balról-jobbra, előbb az álló soron, aztán az ülő soron.
A háttér azonban megváltozott. Az arcok mögött liliomokkal díszített selyemtapéta. És az álló sor középpontjában a társaság legmagasabbika, a herceg, akihez eleddig csupán néhány pillanatra volt szerencsénk.
Az emberi arc ritkán harmonikus, hiszen nem szimmetrikus, s talán az aszimmetria jellege teszi mindenki mástól megkülönböztethetővé. Úgy mondjuk, áttört a karakter. Ezeknek az arcoknak beteg a karakterük. Súlyosan, halálosan beteg emberek, s míg élnek, be lesznek zárva a saját tébolyukba. Ápolt és ápoló, vendég, kísérő és a személyzet tagjai között nincsen semmi különbség.
Az ülő sorban Henriette, az ápolónők, a sebesült erdész, a primárius, mellette a báró. Ha nem itt tébolyodott meg, akkor másutt. A báró mellett pedig Carl van der Woelde vagy Karol. Ez is egyre megy.
A legalsó sorban a kiszolgáló személyzet tébolyodottjai, ők térdelnek, guggolnak, fekszenek. A sor középpontjában, egész hosszában kinyúlva, Alberto hever, s fejét a törökülésben kuporgó Milena ölében pihenteti. Milena egy nagytestű, nemes kutya fejét vakarja. Csupán a selyemtapéta mintái, a mennyezetről alácsüngő, sokágú csillár karjai, a kandallóban lobogó tűz, a felgyűrődött keleti szőnyeg puha ráncai józanok. Minden más szemérmetlenül torz, szánalmasan nyers, kiszolgáltatott és félelmetes. Ha közelebbről nézzük, mintha még a kutya is vicsorogna.
Most aztán tényleg minden együtt van, mi egybe kívánkozik. Az álló sor szélén ott áll Kornélia. Az önkioldó szerkezet működését kell figyelnie, saját különbejáratú tébolyát.
Zár a zár, s arcának beteges figyelembe torzult vonásai valamelyest elsimulnak.
„Je vous remercie, mesdames et messieurs.”
Nevetésektől és kiáltozásoktól kísérve visszatér a gép mögé.
Havas, csöndes, tiszta éjben hold világol. A párátlan levegőben mintha közelebb kerültek volna hozzánk kráterei és hegységei. Kornélia a hóval lepett teraszon áll a gép mögött, a zárat kinyitja és rögzíti. A korlátnak támaszkodik.
Közeledő léptek csikordulnak a havon. Egy árnyék a behavazott fák között. Amikor észreveszi Kornéliát, mintha egyszerre ellentétes irányokba szeretne menni, bizonytalankodik. Aztán mégis csak jön tovább. Carl van der Woelde bontakozik ki a mélykék árnyékoktól telt sötétből.
„Megzavartam.”
„Közel sem.”
„Azt hittem, estéit a báróval tölti, mikor visszavonulnak.”
„Tévedett, de ezek szerint felőlem gondolkodik.”
„Mióta megérkezett, olyan érzésem támadt, mintha elveszíthetném, holott korábban nem gondoltam arra, hogy megnyerhetem. A báró szobája sötét, az ön szobája minden este világos. Innen a találékony következtetés.”
„Azt mindenesetre észrevettem, hogy Milenával kacérkodik. Talán játszanak.”
„És ez kegyedet nem zavarja.”
„Milena nagyon szép lány. Én is ezt tenném vele a helyében.”
„Miért másért kellene féltékenynek lennie.”
„Eddig csak ebédekről és vacsorákról beszélt ilyen szenvedélyesen.”
„Már három napja, hogy minden éjjel itt fagyoskodom az ablakánál.”
„Tudom.”
„Elképzeléseket dédelgetünk, de igen keveset tudunk.”
„Azt azért észrevettem, hogy leselkedik, hallgatódzik. De nem vagyok annyira jólnevelt, mint amennyire kíváncsi.”
„Kegyed például azt gondolja, hogy állandóan ételekről beszélek. De ha nem vette volna észre, én Albertóról beszélek.”
„Tudja, mivel árulta el magát?”
„Van róla egy elképzelésem, de arról nincsen mit mondanom.”
„Nem vettem volna észre, ha nem tapos ösvényt a hóba. Erről meg az jutott eszembe, hogy a holdnak is ösvényt kell taposnia az égen, amint előrehalad az éjszaka. S ezért nagyon hálás vagyok, még ha ilyesmire nem is gondolhatott.”
„Mire gondol?”
„Arra, hogy nincs olyan, ami ne hagyna nyomot.”
„Nem értem.”
„Nézze. A zárat kinyitottam, és rögzítettem ezzel az alattomos kis csavarral.”
„A masinákat végképp nem ismerem.”
„Pedig egyszerű.”
„Kíváncsian hallgatom.”
„Ha legalább három órán át nyitva tartom, akkor nemcsak a hold fényét rögzíti, hanem a fény útját az idővel. Valami olyasmit, ami szabad szemmel nem látható. És akkor megint van egy bizonyítékom.”
„Erősen gondolkodom, hogy értsem.”
„A párosodásukat! Így se érti?”
„A szó mindenestre ismerős. De felelőtlenül bánik a szavakkal, mert nem a holdra gondolok, hanem állatokra.”
„Nem értem, hogy mit nem ért.”
„Én a szavakhoz érzéseket társítok, s csak aztán az érzésekhez a képeket.”
„Érzésekkel nem foglalkozom.”
„Irigylem.”
„Lehet, hogy vannak érzéseim, lehet, hogy azért nem foglalkozom velük, mert nincsenek.”
„Akkor nincsen is mit egymásnak mondanunk.”
„Én is azt hiszem.”
„Olyan hidegek maradtunk, mint a holdja.”
„Vagy legalábbis hidegen hagy a fellengzős hasonlata.”
„Mikor utazik el?”
„Nem utazom el.”
„Úgy tudom, a báró el fogja jegyezni.”
„Ez az ő elképzelése.”
„Ezek szerint még mindig maradna valamilyen halovány kis reményem.”
„Reményeivel magára hagyhatom?”
Mintha valamilyen bűvös körből kéne kitörnie, Kornélia elindul a havas parkba vezető lépcső felé.
„Hová menne, az Istenért! Inkább én veszek búcsút, és bocsánatát kérem a tolakvásomért.”
Carl van der Woelde bizonytalanul kitárja a karját. Kornélia nyers mozdulattal hárítja el.
„Nem érti? Nem akarok reményeket. Se kelteni, se elfogadni, se feltámasztani, se elfullasztani.”
„Akkor a reményben sem reménykedhetem.”
„Amit akar, azt teszi.”
„Én egy érzelmes ember vagyok. Innen el nem mozdulok.”
„A gépemhez ne nyúljon.”
„Végéhez közeledik történetünk. Ó, remélt, rettegett, szörnyű vég, mely úgy következik be, hogy kikerüli a sejtelmeket, lesújt. Nem lesz hozzá szavunk. Miként az ámokfutó, úgy rohant. Aztán nem volt többé ösvény a hóban, s elnehezültek a léptei. Nem tudta, hová megy, nem tudta, mit kíván. Tudta, bárhová, tudta, míg élete végleg ki nem huny, ugyanazon érzéseinek kötelékei között kell hánykolódnia. Valahonnan, távolról, bezárt vadászkutyák őrjítő vonítását lehetett hallani. Csak vissza ne kelljen térnie, se igent, se nemet ne kelljen senkinek mondani, senki ember fiának undorító érzeményeit ne kelljen soha hallani. Így érte el a sötét cselédházakat, melyeket sétáin mindig elkerült. Ez két hosszú, tornácos épület. Zajt ütni igazán nem kívánt. De mintha valamilyen halk dudorászást hallana. Bőséggel adódnak olyan események minden ember életében, melyekre jobb a hallgatás fátyolát borítani. S amint ott megállt, hogy hallgassa e különös éneket, ilyesmi történt vele. Ezt mi sem szeretnénk se látni, se hallani. Annyit azonban elárulhatunk, hogy Alberto hangja volt.”
Alberto a küszöbön üldögél, s a dudorászás fennakad.
„Milenára vársz.”
„Talán meg fogsz lepődni, de markomban a madárka.”
„Nem tudhatom, hogy még milyen meglepetéseket tartogatsz.”
„Adjunk időt a kíváncsiságodnak is. Ha leülsz mellém, küszöbömre, esküszörp, ezt is elárulom.”
„Mit énekelsz? Olyan ismerős.”
„Egy ostoba dalocskát.”
„Mintha hallottam volna már”
„Kislány voltál, én meg kisfiú.”
„Ha eszembe juttatod.”
„Hálójában ült a nagy pók.”
„Fogott egy kis zöld legyet.”
„Ne kábítson zizegése, könnyezése, könyörgése, imádsága, óhaja és sóhaja.”
„Itt az idő vacsorára, nyisd a szádat, hamm.”
„Bekaplak és kiszívom a véredet.”
„Csak soha ne késlekedj.”
„Soha ne késlekedj.”
Egymás vállának dőlve nevetnek.
A kályhában immár kialudt a tűz.
Pirkadat vörösét veti a hó a fehér falakra.
Összerezzen.
Nem ismeri ki magát az idegen végtagok között.
Óvatosan kéne kicsusszannia a két test közül.
Milena és Alberto magukra maradnak testének hiányával a félig lecsúszott takaró alatt.
Alszanak is, ébredeznek is.
Kornélia öltözik.
Tapogató kéz tapogató karra lel, lélegzet érzi a lélegzetet, a hiányt ki kell tölteni, s ettől fel is ébrednek valamennyire, de úgy tesznek, mint akik alszanak. Mintha csak álmában csúszna Milena csípőjére Alberto keze, s mintha Milena is csak álmában venné a kezébe Alberto faszát.
Kornéliának is úgy kell tennie, mintha mindezt elhinné nekik. Óvatosan fordítja el a zárban a kulcsot, s úgy lép ki a szabadba, mintha nem hallanák.
A nap vörösen és telten sugárzik a havas völgy fölött.
Nézi az éjszakában hátrahagyott lépteit, de nem ezeken a kihűlt nyomokon indul el, hanem inkább szűz hóba lép.
A teraszon ott áll a gépe, melyet időközben fekete leplével takartak, magányosan és elhagyatottan. Ez is egy kép lehet.
Igen, a zárat rendesen lezárták. Csupán a kazettát kell lezárnia és kiemelnie.
Szobájának ajtaja behajtva. Odabenn, a fotelban, plédbe burkolódzva, félrebillent fejjel és csúnyán eltátott szájjal Carl van der Woelde alszik csöndesen szuszogva.
Kornélia nem szeretné felriasztani, de a férfi azonnal felébred.
„Talán nem fog megneheztelni rám. Míg távol volt, mégis önállósítottam magam.”
„Nem tartoznék elszámolással, én viszont éppen elveszítettem az önállóságomat.”
„Henriette, a báró, az erdész és a primárius a keresésére indult. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta.” „Meg fognak lepődni, hogy egyáltalán nem tűntem el.”
„Még teljesen sötét volt, most pedig világos. Magukkal vitték a kutyákat is.”
„Semmi kétség, meg fognak találni.”
Oly telten, szépen és cinkosan mosolyognak egymásra, ahogyan egy ilyen nyugodalmasan szép téli hajnal meg is kívánja.
„A vallomásomra nem is kíváncsi?”
„Csupa fül vagyok.”
„Arra gondoltam, hogy az időt helyesebb lenne fázisokra bontani, s ezért félóránként kinyitottam és bezártam. Így talán jobban láthatóvá lesz, ami annyira a lelkén feküdt. De még ezzel sem voltam egészen elégedett, mert amikor felkelt a nap, teljesen önállósítottam magam, s rövid időre ismét megnyitottam.”
„Nocsak. Talán jobban érti a lelkemet, mint ahogyan nekem sikerült megérteni a testemet.”
„Merész célzásaival legalább utólag átláthatóvá teszi ezt az aggodalmaktól sötét éjszakát. Jól megkínzott, de most legalább érteni vélem.”
„Jöjjön. Egyre türelmetlenebb vagyok. Most bezárkózunk és lesötétítünk.”
„Remélhetem, hogy ebben a nagy hidegben meleg szobára lelt?”
„Panaszra nincs okom. Még azt is jól lehetett onnan hallani, amint kiengedik a kutyákat.”
„Így már igazán könnyedén elvégezhető a számítás. Bizalma kitüntető. Rám pedig igazán nem számíthatott. Legyen ez érzékeinek dicséretére.”
„Tápászkodjon már föl, és ne érzelegjen annyit.”
E nagyszerű és valószínűtlen tájban két magányos ember háttal áll.
Fejük felett, a szemcsés és óriás végtelenben, mintha lépcsőkön emelkedne fényével a hideg égitest, de teljes tányérjával csak akkor világol, mikor pályája csúcsán átbukott.
Csóva, fényvonal, szakaszos emelkedés és tiszta tányér halványodó bukásban.
Ám ennek a visszfényében lebegő havas pusztaságnak a peremén a felkelő nap félkorongja is ott ragyog, amitől a kép nyilvánvalóan világosabb, mint amilyen a hold fényétől lehetne. Miközben a kihalványodott hold a másik oldalon már szintén a képszélre bukott.
Úgy állnak e tájban itt, mint akik egymástól se távol, se egymáshoz közel nincsenek. Alig láthatni, hogy melyik a férfi, melyik a nő. Egyikük, talán a nő, valamit mutat, a másik mozdulatlan. De nem a napot, és nem is holdat mutatja, nem tudni, mit.
Elnyújtott, téli varjúkárogás.
A zenekar tust húz, és a herceg belép a terembe.
A táncosok már felálltak. S midőn a herceg helyet foglal, rázendítenek. Kezdődhetik a tánc.
Quadrille.
Szobalányok és inasok, ápolónők és ápoltjaik.
Talán a kényszerűség, talán az engedékenység, talán a puszta vonzalom, mindenesetre vannak női és férfi párosok. Ebben a környezetben ez igazán nem okozhat feltűnést. Nem lenne kit megbotránkoztatnia.
Henriette és a primárius, a szép özvegy és Alberto, a főszakács, Milena és a báró, Carl van der Woelde és idős édesanyja, a sebesült erdész és Kornélia.
„Illő lenne sok szerencsét kívánnom.”
„Ha megtenné, meg is köszönném.”
„Csak azért nem teszem, mert szerencséjével szemben igen tartózkodó.”
„Ennyire látni, hogy mennyire félek?”
„Az óvatosság mindenképpen indokolt.”
„Ha a jövőmre gondolok, akkor a sorsára gondolok.”
„Az egyiknek a másiktól nincsen mit megtanulnia.”
„És ha a kettőt összekapcsolom?”
„Az enyém a sajátjától akkor sem óvja meg.”
Váltják egymást a párok, s a primárius táncol Kornéliával.
„Alig látom akadályát, hogy elbocsássam.”
„Akkor még mindig akad valamicske, amivel megzsarol.”
„Hosszú pályafutásom alatt még soha ilyen gyors gyógyulást!”
„Mégis azt súgják az érzéseim, hogy ne menj el, úgyis visszatérsz.”
„Pedig most már bármikor elmehet, bármeddig, bárhová.”
„S ha bárhol összeroppanok, akkor majd úgyis visszahoz?”
„A szabadság csak akkor tartósodik, ha minden pillanatban merészen él vele.”
„S ha még egy ilyen szabadságnak a zsarnokságát sem kívánom?”
„Ugyan, ugyan. Amikor a kalitka ajtaja már csaknem nyitva áll, akkor mit tehetne mást a szép madárka? Repülni fog.”
Váltják egymást a párok, s most az erdész visszakerült Kornéliához.
„Ha csak az oltalmába nem ajánlom magam. Védjen meg, a házáról ábrándozom, az elhagyott almafákról.”
„A lépést már előbb vétette el.”
„Egyetlen szavába kerül, s még mindent megváltoztathatok.”
„Csak figyelje. Ha erre lépünk, nem tudunk ugyanakkor arra lépni.”
„Bízzuk a zenére a lépéseket.”
„Hamis muzsikára táncolunk.”
Váltják egymást a párok, s iramár Carl van der Woelde táncol Kornéliával.
„Édes Kornélia, a történtek után tán jobb lenne ismét a hallgatás.”
„Mire menne vele, drága Carl, hiszen a falánkságát már jól ismerhetem. Lenne még valamilyen elhallgatni valója?”
„Valamilyen szép, végtelen testvériességben szeretnék élni magával.”
„Mit kívánhat? Ha egyszer nem is keresett, de rám talált. Attól fél, hogy elhagyom?”
„Bárkivel tölti el, minden édes órájában meglesem, követni fogom, nem hagyhat el.”
„Biztosíthatom, hogy ehhez meg sem kell majd moccannia.”
„Ha a következő fordulót megteszem magával, mégis Alberto következik.”
„De hiszen annyira kiszámítható. A primárius után a báró. És visszavesz.”
„Vagy magát öli meg, vagy engem.” „Van rá módszerünk, hogy megelőzzük.”
Váltják egymást a párok, s most Alberto táncol Kornéliával.
„Alberto, lenne egy propozícióm.”
„Lehet-e feltételed, melyet el ne fogadnék, madárka?”
„Hihetném-e, hogy ne lenne valami, amihez ragaszkodsz?”
„Ki állíthatná, hogy ne lenne rengeteg? De hiszen Milenától amúgy sem tudnál elszakadni.”
„Lelkem csupasz. A többit meg tudhatod.”
„Akkor pedig miről beszélünk? A konyhák az alagsorban, a borospincék meg a borospincékben vannak mindenütt. A kastélyok mellett a cselédlakások, az éjszakák pedig soha nem nappalok.”
„De van két életünk? Három, öt?”
„S mi mást tehetnél, ha nincsen is?”
Váltják egymást a párok, s most ismét a primárius táncol a szép Kornéliával.
„Milenáról is le kéne mondanom, ha Albertót elvenné tőlem?”
„Ó, miről nem beszél!”
„Tévedtem volna? S ily nagyot?”
„Kérdése természetesen szónoki.”
„Vagy szépsége kábít el? Ám ha egyszerre mindent és mindenkit szeretnék, önzésemet vajon mivel mentegethetem?”
„Ellenkezőleg. Átlátja, hogy miként tud megtartani. Tévedhetetlensége teszi ily szerénnyé. Bókjánál nagyobb ajándékot nem kaphatok.”
„Csak ne hárítsa el szép szavakkal. Jól érzem, hogy a levegőben lóg a baj. Lehet, hogy csak múló rosszulléte lesz, de egy szép, rendes nagyroham sem kizárható.”
„Még soha nem éreztem ilyen jól magam.”
„Túlzottan felcsigázom a kedélyét. De látom, immár nincsen visszaút. Ezeknek a rohamoknak, tudja, az a sajátjuk, hogy először is elváltozik a test kipárolgásának illata. A jó diagnoszta nemcsak a szemével, a fülével, hanem az orrával is dolgozik.”
„Csak nem lettem büdös? Ne rémítsen el teljesen.”
„Én legalábbis mennyei illatként érzékelem. Tömjént, pézsmát, mirhát nem kívánnék ennyire.”
Váltják egymást a párok, s most a báró táncol Kornéliával.
„Kire orrolt meg így, Richard? Mi felhősítette el ennyire a kedélyét? Ne is tagadja.”
„Életünk legboldogabb óráján szót se vesztegessen ilyesmire.”
„Akkor mégis a szégyentől lenne, melyet a nyakába zúdítok?”
„Inkább megbocsátanék, ha nem tenné szándékosan.”
„Úgy kérdezze inkább, hogy milyen titkos célom lehetne ilyesmivel. Ha kérdezi, meg fogom mondani.”
„Gonoszságának kis játékai.”
„Vagy az előrelátásomé, a jóságomé, ki tudja.”
„Milyen jóságról beszélhet, ha így megszégyenít?”
„Kihívó lennék a férfiakkal?”
„Milyen előrelátásról, ezt sem tudhatom. Vagy azért kényszerített az eljegyzésünket ilyen sietősen bejelentenem, hogy minél előbb nevetségessé tegyen?”
„Sajnálom. Ötvenhét lépés egy forduló. Később még befejezem a mondatot.”
Váltják egymást a párok, s most ismét Carl van der Woelde táncol Kornéliával. Némán, elmélyülten, csaknem ünnepélyesen. Az egyik tekintet fogva tartja a másik tekintetet.
„Ne, ne szóljon bele.”
„De akkor, ez?”
„Megegyezés.”
„Úgy is lehetne mondani?”
„Esküszegésre esküvés.”
Nevetve válnak el, mert váltják egymást a párok, s most ismét a báró táncol Kornéliával.
„Kedves Richard, folytatást ígértem, de nincs.”
„Számoltam vele, drága Kornélia.”
„Most jövőt fogok magának mondani, és még csak nem is kell mondanom.”
„Tekintettel a társaságra, figyelmet mímelek, jeges szívvel hallgatom.”
„De ki kell lesz vezetnie, hiszen nem tudom befejezni a mondatom.”
„Ne remélje, hogy holmi rosszullétekkel még megpuhít.”
„Még mielőtt minden elhomályosul, csak arra kérem gyorsan, holnap utazzék haza, szükséges papírjainkat az édesapámmal rendezze el.”
„Ilyen együgyű módon akar eltávolítani?”
„Az esküvőig még biztosan felépülök. Minden úgy lesz, ahogy akarta, ahogyan kiszámította. Repüléseinek többé nem lesz semmi akadálya.”
„Mit beszél?”
„Itt fogják ápolni szegény, ifjú feleségét. És él boldogul.”
„De hiszen akkor engem mindig is félreértett.”
„Jobban hogy érthetem?”
Kornélia feje hátrahanyatlik, teste a báró karjaiban súlyosul. A tehetetlen testet nem tudja megtartani, s hogy vele ne zuhanjon, elfekteti.
A zenekar abbahagyja.
Csosszanva leáll a tánc.
A teremben néma csönd.
Holdfény dereng a tetőablakon.
A bálozók a kitárt ajtóban megállnak.
Carl van der Woelde és Henriette követik a bárót, aki karjában cipeli az élettelen Kornéliát.
Henriette is megáll.
Carl van der Woelde mintha a báró segítségére szeretne lenni, de nincsen mit tennie.
A báró a műtőasztalra fekteti Kornéliát, ám nem moccan mellőle.
A primárius int, hogy menjenek ki, de alig észlelik. Erőszakosabban kell őket kiterelnie. Az ajtót becsukja.
„Sötétben óhajtja? Vagy gyújtsak világot?”
„Még nem ismerhetem a szokásait. De ha lehetséges, akkor egy szót se szóljon. Csinálja.”
Se fény, se hang, se nesz, se moccanás. Van ez a sűrű csönd, melynek a mélyére szeretnénk hatolni. De csak a süket és vak képzelet tehetne bármit is.
A fülelés, a féltékeny leselkedés csöndjét veri át a kiáltozás. Gyilkolnak valakit? Vagy ellenkezőleg? Soha nem hallott öröm tör így elő? Mikor a zsoldosok Krisztus két tenyerét verik át szögekkel? Mikor leszögeznek egy kongó koporsót?
Avagy csak a megcsalt szív kalapál ilyen hangosan.
A báró a sötétben felordít, de nem moccan el. Henriette a kezébe temeti az arcát, s a sötét folyosón így rohan.
Az ütemes kopácsolás, az ütemes kiáltozás sikolyba ér, de még ennek a sikolynak is van emelkedése a ritmuson. A báró eltámolyog.
Carl van der Woelde egyedül marad. A hangokra bízza magát. Hörögve és nevetve és sírva egyesül velük.
Duett con spirito, con passione
„Temetővé tetted a lelkemet. Lemészároltad minden érzésemet. Nem kellett a szerelmem? A tüdőmben rohadt. Szánalom? Elföldelem. Ne lehessek nővéred sem, hiszen nem vagyok? A saját szívemet is szívesen fölfalom, csak ne zavarjon. Barátság torkát is vágjuk el? Vágjuk el. Fojtsam meg minden aggodalmamat? Tekerd ki a nyakát, majd elásom. A nyomorúságos testem sem kell? Gyűlöletem trancsírozza fel minden kicsi porcikáját, a mellemet lemetszem, a méhemet kitépem, a csiklómat kivájom, úgy ahogy van, porladjon el. Ujjam se érintse a bőrödet. Jó, azt is levágom. Ne figyeljelek? Vájd ki a szemem. Ne vegyek lélegzetet? Ne érezzem az illatod? Ne lépjek a lábad nyomába? Semmi akadálya. Ha végeztünk, akkor dobáld abba a vödörbe, majd a fogaimmal kaparom el. Ne lássék a fájdalom? Hangot sem kívánnál hallani? Lenyelem, ahogy felbugyog. Kiszarom, kipisálom, megiszom, a szart felzabálom. Megkövezem a nevetésemet. Vágd ki a nyelvemet, a fogaimat én verem ki sorban, hogy az állandó zokogástól ne kocogjanak. Féltékenységem emésztő láza se zavarja édes álmodat. Nevethetsz, gúnyolódhatsz. Addig jegelem minden megaláztatásomat, míg fagyottan lehull. A megvetésedet addig hevítem, míg elpárolog. Mit tegyek még? Hogyan szolgáljalak, hogy ne nyűgös legyen a szolgálatom? Ne legyen terhedre, amit te magad kívántál, s ne kelljen érezned, amint
kívánságod pillanatában mindent kielégítek. Miként legyen, aminek nem szabad lennie?”
„Nem tudom, miről beszélsz, Henriette. Béredet, úgy tudom, minden hónapban, rendesen bankba tetted. Kamatozni fog.”
„Ó, bocsáss meg ezekért az utolsó szemrehányásokért. Ebből sincs több, ígérhetem.”
„Veszel egy házat. Az idő eltelik. Alkonyatkor sétálni mész, s ezért az óráért szégyenkezni fogsz.”
„Már most szégyenkezem.”
„Gondold meg, kamat, emlék, és még a szégyenedet is élvezed.”
„Mióta melléd rendelt a sors, mást sem teszek, csak a szégyent élvezem. Élvezek.”
„Akkor bízvást elmesélheted az egész történetet fordítva is.”
„Elmesélhetem. De nem mesélem el.”
„Mindketten tudjuk, Henriette, amit tudunk.”
„És akkor ilyen egyszerű.”
„Ilyen.”
„És akkor most nem is tartóztat, kisasszony?”
„Nyugodtan menjen el.”
„A tíz évünket könyveljem a kamatokhoz?”
„Amennyit magadnak, annyit nekem.”
A ruhák halmai és a kitárt bőröndök között térdeplő Henriette lassan föláll a feldúlt, sötét szobában. Tesznek egy lépést, tétován, a szükségest, aztán átölelik egymást, s hosszan így maradnak. A terasz üveges ajtaját egy ököl megzörgeti.
„Tartóztasd föl.”
Az üveg mögött a báró.
„Ellenkezőleg. Utánad engedem.”
Kornélia menekül a folyosó felé.
Csigalépcső, melyen egykor a konyhába futott. Most azonban fölfelé. Még egy forduló, még egy forduló, végeérhetetlenül. Aztán egy súlyos tölgyfaajtó, vaspántozott.
És nincs tovább, de a fölfelé igyekvő, csörtető, súlyos léptek a nyomában vannak.
Óvatosan kopogtat, semmi válasz.
Már a közeledő súlyos lihegése is hallható.
Beront az ajtón, s az üres toronyszoba sarkig tárt ablakain beáradó téli fény elvakítja. Mindenünnen fény és levegő jön, mindenütt fény tükröződik, mindenütt a sarkig kitárt ablakok, melyek a fényes padló szintjéről egyenesen a mélybe nyílnak.
„Segítsen, kérem.”
A herceg egy párnán ül.
„Henry!”
Az ősöreg pincér egy csésze teát nyújt neki.
„Kegyed meg jöjjön onnan.”
Kornélia az ajtóra tapadt. Visszhangoznak a szavak a hatalmas teremben. A szavak szünetében csöndesen zenél a szél.
„Henry!”
Az öreg pincér egy másik párnáért csoszog.
„Azt hiszem, megöl.”
„Előbb vagy utóbb.”
Kopognak az ajtón.
„Annyi idő kell, míg magam elvégezhetem.”
„Ez nagyon érdekes. Évtizedek telnek el, s nem történik semmi. Aztán megint nem történik semmi sem. Erre azonban már évszázadokat kell várnia. Ne féljen. Akkor majd elvégezheti.”
Az öreg pincér kényelmesen csoszog a párnával, melyet felkínál Kornéliának.
Az ajtón dörömbölés.
„Henry!”
„Arra kérem kegyelmedet, hogy egyszerűen dobja ki.”
„Ne kéresse magát, igazán nem zavar. Naponta háromszor teázunk.”
Az öreg pincér kitárja az ajtót.
Liheg a báró a zenélő léghuzatban.
„Kedves öcsénk, ugyan milyen fegyverrel kívánja tettét elkövetni?”
A báró nem válaszol.
„Henry!”
Az öreg pincér teát tölt Kornéliának, aki átveszi a csészét, de a párnára nem ülne le, hiszen menekülni kész.
„Henry, segítsen már a szerelmeseknek.”
Az öreg az ajtóhoz csoszog, s várakozásteljesen megáll a báró előtt.
„Kedves öcsénk átadja. Mije van? Kése? Pisztolya?”
A báró tétován tapogatja önmagát.
„Henry pedig szívesen átveszi.”
A báró átadja pisztolyát.
„Henry!”
Kabátja ujjából fehér kendőt varázsol, a pisztolyt a kendővel átveszi, szépen belegöngyöli, a legtávolabbi ablak felé csoszog.
A báró megindul Kornélia felé, mint az alvajáró.
„Ó, kedves öcsénk bizonyára saját kezével is meg tudja fojtani. Ó, Henry, ne késlekedj.”
A pisztoly a mélybe hull.
„A víz áramát persze egy alkalmatos sziklával mégis el lehet rekeszteni.”
Kornélia, mint aki csapdába esett, de azért még mindig keres egy kijáratot, kezében a csészével hátrál a báró elől. Most már csak a mélységbe lehet hátrálnia. A csészét sincs hová tennie.
„Bizonyára a báró urat is megkínálhatnánk egy teával.”
Az öreg csoszog.
„Ne feledje, a báró úr tejjel kívánja.”
Mennek a mélység felé, centiről centire. Az öreg pincér csoszog utánuk a teával. A báró elveszi. Most a báró kezében kocog a csésze a csöndben, és Kornélia kezében kocog a csésze az izgalomtól.
Az általános kocogásban a herceg hahotázik.
„Se föl, se le. Hát ez nagyon jó. Se föl, se le. Nagyon jó.”
Kuncog a herceg.
„A vizet meg lehet akasztani teával.”
A herceg kacarászik a visszhangos teremben.
„Se föl, se le, hát ez nagyon jó. Milyen jó, se föl, se le.”
Kifeszülő kötelek szétnyíló sugára között a léghajó gömbje mindent betölt.
Felhők rései között a sziklák felmeredő ormai.
Az év legcsöndesebb délutánja
Felhők rései között a sziklák felmeredő ormai.
Ez a kép is a csupasz padlóra hull.
Kornélia mezítelenül guggol előttük. A szoba padlóján kép mellett kép, a képei. Karjával kulcsolja térdeit. Csöndesen maga elé meredve dúdolja Alberto buta kis dalát. Kicsit hintázik is.
Aztán hirtelen abbahagyja, felpillant.
Ez nem a saját lakosztálya.
Az ablak előtt Carl van der Woelde ül az íróasztalánál, papírjai fölé görbedve, hálókabátban ír.
Odakinn estébe hajlik az ólmos téli délután, és sűrűn hull a hó.
Kornélia az íróasztalhoz sétál, hátulról átfogja a férfi vállát, s egész testével ráborul.
A férfi az utolsó szót leírja. Kornélia két kezével a férfi szemét fogja le.
Carl van der Woelde vakon teszi le a pontot az utolsó szó után. A pont nem a helyére kerül, s talán így lesz jó helye.
„Innánk egy teát?”
„Miért ne innánk?”
„Megvan az utolsó mondatom.”
Kornélia elvonja kezét a férfi szeméről, az asztalhoz sétál, teát tölt, a csészét átadja a férfinak.
„Hallgatom.”
Tölt magának is, s miközben a csészéjével az ablakhoz sétál, Carl van der Woelde türelmesen figyeli a saját utolsó mondatát.
„Se föl, se le. Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó képet azonban senki nem ismerheti. S akkor az lesz az utolsó mondata, hogy az utolsó mondatát sem ismerheti.”
A csöndben kortyolgatják a teájukat. Carl van der Woelde elégedetten nézi a papírjait, Kornélia kinéz az ablakon.
„Még mindig itt áll.”
A báró egy behavazott tuja előtt áll odalenn a hóesésben. És nézi az ablakot. Az ablakban a mezítelen Kornéliát.
„Valóban?”
Szinte egyszerre teszik le a csészéiket, Kornélia visszatér a képeihez, Carl van der Woelde a papírjaihoz. Kornélia lassan összeszedi a képeit, Carl van der Woelde a papírjait.
„Akkor még egy utolsó képnek is lennie kell.”
„Melynek már nem lesz utolsó mondata.”
„Akkor ez rám marad.”
„Rád marad.”
„Akkor nincsen szimmetria.”
„Vagy van.”
Kornélia szépen fölnevet.
„Majd meglátjuk.”
„De nem mondjuk el.”
Carl van der Woelde nevetgélése kíséri Kornélia nevetgélését.
„Levetkőzzek a képhez? Vagy maradjak így?”
„Nem tudom. Előbb beállítok.”
És most aztán tényleg nincsen több szó, mindketten végzik a saját dolgukat.
Kornélia gépe a görgős műtermi állványon áll a sarokban. A vetetlen ágy elé gördíti, s miközben gondosan beállítja a kompozíciót, a felgyűrődött paplan és a feltúrt lepedő hajlataiban és ráncain élesre állít, Carl van der Woelde az íróasztal fiókjában szöszmötöl. Mikor minden szükséges tárgyat megtalált, visszalöki a fiókot. Fecskendőt vesz ki egy dobozból, tűt vesz ki egy másik, kisebb dobozból. Méregkapszulát egy harmadikból. A kapszula csúcsát reszelgeti. A fecskendőt gondosan teliszívja, az éjjeliszekrényhez viszi. Kornéliára néz. Mindketten bólintanak. Vetkőzni kezd.
Mezítelenül elhever az ágyon, fejét feltámasztja a könyökével. A lencsén át nézik egymást. Így várnak a megfelelő pillanatra.
Míg elérkezik, valamilyen kis zavar támad kettőjük között. Kornélia intene, hogy most már tényleg minden rendben van, de Carl van der Woelde nem moccan, mintha nem értené. Kornélia közelebb megy, majd az ágy szélére ül, megfogja az oldalán heverő férfi vállát, mintha azt kérdené, még mit kíván. Nézik egymást, s a kérdés azonnal válasz is. Kornélia bólint, a férfi a hátára fordul. Kornélia felemeli a fecskendőt, s a férfi kifordított karját az ölébe vonja. Hogy jobban menjen, Carl van der Woelde ökölbe szorítja a kezét, s ettől a véna kiugrik.
Kornélia az első kis sugárt a levegőbe fecskendezi, aztán a tűt a vénába döfi.
Csak a felét engedi útjára.
A maradék felet felmutatja. Elégedetten mosolyodnak el.
Talán még egy utolsó csókot fognak váltani.
Utolsó csókot nem váltanak.
Kornélia feláll, s Carl van der Woelde visszahengeredik az előbbi pozícióba. Oldalán hever, felkönyökölve, állát a tenyerébe támasztja. Tekintetével kíséri az eseményeket. Nem mohón, nem izgatottan, nem is részvétlenül. Részvétlensége lett a múlté, ez pedig már a jövője. Kornélia visszatér a gép mögé.
A cianózis a bőrt elsötétíti. A testet összerántaná a görcs, de ellenkezik. Nem szeretne egy szépnek ígérkező képet elrontani. Ennek az utolsó kívánságnak csak úgy lehet eleget tenni, ha tenyerének húsába harap. És szét is harapja a húst a fájdalom.
Ez az utolsó kép.
Lezáródik a lemezes szerkezet.
Kornélia sem néz tovább, bár a haláltusa utolsó hullámait még hallani az ágy felől.
Az íróasztalnál ülve kivárja.
Mikor minden elcsöndesült, az éjjeliszekrényhez oldalaz, ne kelljen látnia. Felemeli a fecskendőt, az ablakhoz megy vele. Odakinn iszonytató löketekkel tombol a hóvihar. A behavazott tuja mellett nem áll már senki sem.
A mérget az elhagyott csészébe fecskendezi. A tűt kiveszi, mindent rendesen visszatesz a dobozokba, a dobozokat pedig vissza az íróasztalfiókba.
Felöltözik, ami azt jelenti, hogy nagyon sietősen magára kapkodja a ruháit. Prémes kabátját, prémes kucsmáját is felveszi.
Csaknem besötétedett.
Kilép a szobából, az ajtót nagyon csöndesen becsukja.
Míg végül mindent hó takar
Viharzó szél söpri és sodorja át a havat az oszlopcsarnokon.
Elvakul. Neki kell feszítenie egész testét, hogy haladjon.
Oszlopra oszlop, fekete árny kíséri oszloptól oszlopig.
Mintha soha nem lehetne elérni a legutolsó oszlopot.
Mielőtt a szabadba érne, tölcsérbe emelkedő hóoszlopot vág a szél a szemébe. Elvéti a lépést, s valamilyen kis mélységbe bukik.
Egyensúlyát veszítené, de valaki utána nyúl, segítené.
Kitépi magát és fut, ahogy tud, az árnyék pedig üldözi.
Úttalan utakon kapaszkodik. Talán ott, ahol a semmibe tűnt nyáron meglepte a hasmenés. Hol látja üldözőjét, hol pedig nem. Néha nagyon távol kerülnek egymástól, olykor pedig karnyújtásnyira.
S immár nincsen se tovább, se feljebb, mert nem tudni, mi merre van. A hóvihar e fennsíkon mindent átsöpört és elsötétített. Lehet, hogy már éjszaka. Csak a hó, csak a sötétség.
Más nem marad.
A fényt akárha kristályokon törték volna át.
Az égbolt kék ragyogásában fűrészgépek visítanak. Egyszerre négy. Három. Kettő leáll. Egy. Újra négy.
Mikor egy sem, s végre csönd lesz hirtelen, a szépséges kékségben közeledő helikopter zaját lehet hallani.
Aztán egyszerre három fűrészgép, majd a negyedik is a jégbe kap.
A behavazott tengerszem ásító mélységében négy kis alak dolgozik. Fűrészelik a jeget.
A felettük kerengő helikopterről drótkötelet engednek alá. A drótkötél a végén négy szálra oszlik, s a szálak végén szigonyhoz hasonlatos kampók függenek.
Odalenn most nem fűrészelnek, hanem fúrják a jeget.
Hosszas ügyetlenkedés.
Ahhoz, hogy a műveletet végre lehessen hajtani, a helikopternek hol mélyebbre, hol magasabbra kell szállnia, hol sok, hol kevés, hol erre távolodik el, hol arra, holott egy helyben kéne lebegnie. Hol az egyik kis alakot rántja le a lábáról a drótkötél, hol a másikat.
A harc elég kilátástalan.
Mikor már minden kilátástalan erőfeszítésük nevetségességbe fullad, végre egy kampó a helyére kerül, s ezután már a másikat, a harmadikat és a negyediket is a helyére lehet keríteni könnyedén.
Odalentről intenek.
A drótkötelet megfeszíti a csörlő, s jégtömb emelkedik ki a befagyott tengerszem felületéből.
Vele billeg a gépmadár, reccsenő, sikító hangot hallat a drótkötél, de bírja. A jégtömb egyre magasabbra emelkedik.
Odalenn boldogan integetnek, prémes sapkáikat hajigálják a magasba.
A jégtömb olyan magasságba érkezik, ahol már nem kell tartani attól a veszélytől, hogy a lengés kiszakítsa. A helikopter elindul, hogy a völgyet keretező hegyek fölé emelkedjék.
Mikor a hegyek fölé ér, a tömbön átcsillan a napsugár. Ha sikerül, akkor elszállítják a jégbefagyott Kornéliát. Ám a kampók mentén a jég vészesen csöpög.
Finità la commedia.
|