Évkönyv

 

 

Ma, a futás előtti bemelegítő torna közben, eszembe jutott valami. Két mondatot kellett volna följegyeznem ahhoz, hogy majdan emlékezhessek erre a kétágú gondolatomra. Arra még emlékszem, hogy a két gondolat nem állt oksági összefüggésben egymással. Kölcsönösen utaltak egymásra, s éppen arra lettem figyelmes, hogy milyen nagy távolságból teszik ezt. De utaltak valami harmadikra is, valami egészen súlyosra és alapvetőre. S mintha e harmadik lett volna a gondolat törzse, amiből eredetileg leágaztak. Az eredetüket valamiként elfeledtük (nem, nem én feledtem el, hanem valamennyien!), és egymástól való távolságukból később arra következtettünk, hogy nincsen is egymáshoz semmi közük. E gondolkodásbeli tévedés önkéntelen fölfedezése okozta bennem a csöndes élményt. Most azonban nem tudok az egyik gondolat nélkül a másikra, s mindkettő nélkül a harmadikra, a gondolat törzsére visszaemlékezni, hiszen összefüggésükben pillantottam meg őket, és csupán az élményt nem feledtem el a következő pillanatban.

Különben sem szoktam följegyezni, ami az eszembe jut. Régi és keserű tapasztalatom, hogy följegyzett gondolataim többsége lapos. Ha meg följegyzés nélkül sem felejtek el valamit, akkor ez legalábbis a gondolat számomra való mélységére és fontosságára utal. A felejtés a gondolat gyöngeségét, vagy a gondolatomtól való félelmemet jelzi, tehát az erejét. Ez esetben nem számítottam rá, hogy el fogom felejteni, mert semmiféle félelmet nem okozott, inkább örömöt, s ebből következőn: a minőségével lehet bajom. Jó, akkor felejtsük el. De hiába igyekszem emlékezésre késztetni magam, s így azt sem tudhatom, hogy mit kéne elfelejtenem.

Olyan, mintha a gondolkodás élménye csupán e három gondolat térben való elhelyezkedésének a vázlatát tartotta volna meg az elmémben, de ugyanott eltüntette azt, amire e vázlat vonatkozott. És ez a térről való érzet talán nem más, mint az agyam valóságos teréről alkotható kép. Ha azt az önkéntelen kapcsolódást, mely az agyam terében létrejött, s az elme munkájának élményeként érzékeltem, mesterségesen is létre tudnám hozni e három pont között, akkor nem csak a gondolatot nyerném vissza, hanem elmondhatnék valami kézzelfoghatót az emlékezés mechanikájáról és a gondolkodás élményéről.

Egy váratlan helyzet, vagy valamely hasonló gondolat majd biztosan ismét előhívja az elmémből. Most hiába feszegetem a tárat. Akkor viszont arra nem fogok többé emlékezhetni, hogy ez volt az, amit kerestem és nem találtam. Az élményben hol az érzés fedi el a működés mechanikáját, hol pedig a gondolat.

 

„…az emberi lélek elé álmában léptek először a fenséges istenalakok…”

Március negyedikének éjjelén, miután Ervin testvérünket a hidegen ragyogó ég alatt elbúcsúztattuk, s én úgy éreztem, hogy ő már e tiszteletére rendezett aktust megelőzve, készségesen el is ment; ennek az átvonatozott szerdának a csütörtökre virradó éjszakáján azt álmodtam hát, hogy erőszakosan leszakított fejemet, az érdekes esetre való tekintettel összesereglett orvosi kar javaslatára, nem az eredeti helyére, mármint a nyakamra, hanem a bal karomra operálják vissza. Pontosan oda, ahová bánatában vagy fáradtságában szokta az ember a fejét hajtani, mert jó, védett helye van ott. Esetem állítólag csak így volt megoldható. Bár egyáltalán nem örültem annak, hogy ezentúl így kell majd élnem. Senki nem kérdezte erről a véleményemet, nem volt apelláta se.

Nem maradt más hátra, mint hogy az eseményt a kedvezőbb oldaláról magyarázzam magamnak. Azzal vigasztalódtam, hogy ekképpen az írásra való jobb kezem mégis sértetlen marad, s az önmagam iránt érezett elkerülhetetlen gyöngédségemet is ki tudom majd elégíteni, ha a bal karommal együtt, esetenként, én magam illesztem vissza helyéről letépett fejem.

„…legbensőbb lényünk, a mindannyiunkban közös alap és lényeg, mélységes kéjjel és örömteli kénytelenséggel álmodik.”

Nem tehet mást, s ezért kíséri gyászát a kínos szégyenkezés, holott ez is a szükséges fölöslegességek közé tartozik. A halál az élettől csupán annyiban különbözhet, amennyiben ugyanannak a dolognak a másik oldala.

Operáció közben többször fölriadtam, majd visszamerültem a sorsom felől rendelkező kábulatba; folytatódhassék velem, aminek meg kell történnie. De mint annyiunknak és annyiszor, álmomban nekem is maradt egy nyitott szemem, mely józanon szemlélte a rám mért eseményeket.

Szürke, hideg, mégis lázasan kavargó, haragosra színeződött vattafelhők burkában látta Ervin: véres, szétszabdalt, gézekbe tekert testemet.

Nem a testi valójában, hanem a lénye szerint éreztem Ervint ebben a burokban időzni. És nem én éreztem hányódó testemben részvétet iránta, hanem ő volt részvéttel irántam, az immár test nélküli.

Nem lehetett másként, s jó volt, ha így volt. Mert józan szemem látta részvétében az enyhe gúnyt. Odaát is tudta, amit tudott, és mindenki más tudhat emitt: szenvedéseink, küszködésünk, fájdalmaink és bánatunk közepette nem szívesen ébredünk föl az iszonyat szépségéből a sivár valóra.

Ez a Szederkényi Ervin nevű irodalmi lapszerkesztő testi valójából is így nézett ki sokunkra. Barázdált arcán igen óvatos, részvétteli figyelmet viselt, és türelmetlenkedő, békétlenkedő, mindig tettre készen szúrós gúnyt a szemében, meg a szája körül. Részvétével a figyelmére bízottak kínjait figyelte, és az önsajnálat mulatságos játékait kísérte a gúnnyal. Megtehette.

Ez volt a titka. És sokunk számára lényének e kettőssége lett az életteli csábítás. Nem holmi irodalmi adminisztrátor volt ő, hanem egy hol ingerlő, hol bosszantó, de mindig kétarcú igazság tudója. Talán nem is tudott semmi mást. Hol a nagyravágyásból táplálkozó önsajnálatot sértette halálra a gúnnyal, hol a részvétével enyhítette azt a természetes kínt, amely a cselekvést kísérő kételyből táplálkozik. Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva, önmagukat bízták a kezére. A gúny: távolság. Értéket csak távolságból lehet mérni. A figyelemnél pedig nincsen nagyobb csábítás. Verhettem fejemet a falba, mert megmért, és megint hagytam magam elcsábítani, mert figyelt.

Ez így volt. Azon a szerdáról csütörtökre virradó éjszakán azonban inkább arról szólt az álmom, hogy miként lesz. Úgy szólt róla a szürkén lázas burokból, ahogyan kell. A volt nélkül nem lehet meg a lesz.

Temetése rideg volt, hideg, tárgyiasan a legszükségesebbre szorítkozó, pedig ott voltunk sokan. Ahol nincsen kultusza a halálnak, ahol nem a sok ember óhatatlanul hamisan csengő éneke és idétlen imája emeli föl és viszi a vállán a halottat, ahol nincsenek lefedett szemű, fekete lovak, ahol nem cipelik át processzióban, dübörgő ágyútalpon vagy nyekergő kerekű gyászkocsin a kedves és elátkozott városon, ahol nem szól a lélekharang, ahol nem dörögnek az ágyúk vagy nem dörren a sortűz, mikor a koporsó fedelén fagyott göröngy dörög, ahol nem nyílik meg az ég a fájdalomtól és nem repednek szét a fekete kárpitok, ahol nincsen fáklya, a szél nem tépi a zászlót és nem veri a szemünkbe a kandeláberek méteres lángjait, ott az életnek nincsen kultusza. Szemfedője kirajzolta alakját. Semmi más. Tudtuk, itt volt.

Nem mondott semmit.

És mégis válaszoltam, jó, akkor emlékezni fogok.

Hiányával szemtől szembe állva, hozzá beszéltem, és ennyit mondtam magamnak. Ez volt az utolsó fölszólítása vagy megrendelése, s nem kevésbé testre szabott, mint mindaz, amit az életében tett. Azt követelte, kérte, kényszerítette, sürgette, csábította, könyörögte ki belőled, amit te kértél volna egyedül magadtól. Azt tudta, amit te is tudtál, de így már ketten tudtátok, és ez valami egészen más tudás.

A fejem már le van tépve a helyéről. Miként emlékezhetne valaki tisztességesen, ha a feje sincsen ott, ahol lennie kéne. De az orvosok éppen most varrják vissza a karomra. Majd védelmezhetem, babusgathatom. Az írásra való kezem végül is szerencsésen szabad marad. Ne változtasd meg élted, ilyesmi eszedbe ne jusson.

„Azzá légy, ami vagy.”

Így aztán nyitottam egy füzetet. Spirálfüzet. Mások is írnak ilyenbe. Utolsó menedékemről, a képzeletemről kéne benne lemondanom, hogy eljuthassak az emlékezésig. Már régen időszerű lemondani minden utolsó menedékről. Arról kéne lemondanom, ami miatt íróvá szerettem volna válni. Az emlékezés a képzeletet nem szíveli. Képzelet nélkül nem szép a mondat. Erről kéne az elkövetkezőkben lemondani. Ezeket a sorokat is ebbe a füzetbe írom. Ez nem ígéret és nem fogadalom. Semmi nem változott. Ha valaki a halálával áll a mondataid közé, akkor az nem több és nem kevesebb, mint mikor az életével állt oda. Jó, akkor emlékezni fogok. Ez egy mondat. Bizonyára annyi időt kapok, amennyit adni tudok.

 

Nyár volt, délelőtt, alig felhős az ég, de olyan nap, amelynek mindenképpen villámlásokkal, dörgésekkel és felhőszakadással kell végződnie. Talán két évtizede már, hogy átmenten a Népköztársaság útja és a Bajcsy-Zsilinszky út nagy kereszteződésén. Különben semmi kivételes. A sok ember közül, akik velem ellentétes irányban áramlottak át a széles úttesten, kiválasztottam valakit, egy arcot. És nem tudni, mikor, előbb-e vagy később, ő is kiválasztott engem. Mindketten úgy irányítottuk a lépteinket a tömegben, hogy találkozhassunk, ám egyikünknek se kelljen megállnia a másik miatt.

Minden úgy történt, ahogyan eltervezték az érzékeink. Elmentünk egymás mellett. Meggyőződésem szerint kölcsönös volt az érzés, amely így számolt a kölcsönös vonzalommal, s csaknem megállásra, később pedig csaknem visszafordulásra késztetett mindkettőnket. És ha ennek a kölcsönösen érzékelt érzésnek még annál is erőszakosabb lett volna a természete, mint amilyen volt, akkor minden valószínűség szerint megtesszük, amit nem tettünk meg. Mégse kellett megtenni, mert annyira erőszakos mégse volt, mehettünk tovább, s ennek örültünk.

De mindketten ugyanazt a lemondásból fakadó szomorúságot éreztük egymástól távolodva, hiszen közeledésünket a vonzalom reménysége tette izgatóvá, s hiába örültünk külön, ha egyszer nem váltottuk be a közös reményt. Soha többé nem láttam. Soha többé nem látott. Az arcot elfelejtettem, bizonyosan elfeledte az arcomat. Az érzés azonban megmaradt. S amennyiben az érzéseinket a sajátunknak nevezhetjük, akkor valamiként azóta is egymáshoz tartozunk. S vajon sajátunk-e a futó érzés? Mert milyen erők döntenek afelől, hogy a felfedezés vágyát és a felfedezettség reményét miként fogom magamnak beváltani?

Azóta sem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a prózairodalom az oksági gondolkodás cselédlányaként, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az életünkben óriási területet foglal el mindaz, ami nem történik meg.

Ami nem történik meg, bár elvileg megtörténhetne, nem föltétlenül úgy jelentkezik, mint valamilyen lehetséges történés hiánya, hiszen következményeiben épp olyan végleges, végzetes vagy erős lehet, mint mindaz, ami megtörténik. Ha nem így lenne, akkor nem foglalkoztathatna ez a kérdés. Másfelől, ha valami nem történik meg velünk, akkor a történés hiánya történik meg. Vagy fordítva is gondolkodhatunk a dolog felől: amikor úgy érezzük, hogy most pedig valami egészen kivételes történik velünk, csak éppen nem értjük, hogy miért, miért éppen most, miért nem mással, miért éppen velem, akkor tán olyan történések hatása alatt állunk, amelynek se a szereplőit, se az őket mozgató erőket nem ismerjük, holott ezek az idegen erők bennünk éreztetik a hatásukat, tehát megtörténnek. S így aztán a visszahatás átláthatatlan rendszerén keresztül mi is ugyanígy hatunk ismeretlenekre, akik ezt szintén nem tudják mire vélni.

Olyan emberekről szeretnék egyetlen történetet írni, akik egyáltalán nem találkoztak egymással, vagy csak igen felületesen ismerik egymást, és mégis alapvetően meghatározzák egymás sorsát. E rejtett és rejtélyes összefüggésrendszer a zárt elbeszélésben találhatná meg magának a néki legkedvezőbb formát. A zárt, egymástól független, vagy éppen függőségben álló elbeszéléseket viszont egy olyan szerkezet hozhatná viszonylatokba, mely nem másban, mint a káoszban keresne magának mintát.

Ehhez azonban nem csak azt kéne elfelejtenem, hogy mi a szerkezet, hanem vissza kéne térnem a mintának szolgáló szó eredeti értelmébe. Igei alakja ásítást, főnévi alakja ürességtől ásító teret jelentett. Illetve olyan dolgok jelölésére szolgált, amelyekről nem volt megmondható, hogy miként, miből, miért, minek vagy kinek a szándéka szerint jöttek létre: mindenek előtt és mindenből. Ez a fenyegető és tragikus ősüresség, mely eredeti szándéka szerint semmilyen kérdésre nem válaszolt, a megfoghatóság naiv vágyának hatására, később megszülte a saját konkrétumait: a sötétséget és az éjszakát. Homérosznál már így találkozunk vele. Hésziodosznál világűr, ám nem a világ űrje már. Ovidiusnál meg egyenesen anyagi természetű, mert olyan nyers masszaként szerepel, amelyben minden később létező csírája rendezetlenül, egymásra hányva hever.

 

A meteorológusok feljegyzései szerint az évszázad leghidegebb telén: valószínűleg a légkörben felgyülemlett klórszármazékok hatására, kilyukadt az ózonréteg az északi sark fölött. Vannak, akik arra számítanak, hogy majd összezárul, mások úgy vélekednek, hogy ennek a fatális lyuknak a mérete még növekedni fog. Én, mindenesetre, a külvilágtól elzárva, vastagon behavazott tájban, fűtött házban, meleg szobámban, a szeretve tisztelt Fontane még ismeretlen tanulmányait, verseit, visszaemlékezéseit és regényeit olvastam az idei télen. S talán ezért jutott eszembe, amint az enyhén emelkedő Fontane utcán megyek.

Mentemben és jöttömben, ez olykor kétszer is megesett velem naponta. És igen gyakran találkoztam ezen az utcán egy velem egykorúnak kinéző, kényelmes járású, ápolt, jótartású, és fölöttébb elegánsan öltözött férfival. Kivételesen finom környék. Az utcák nem forgalmasak, s amíg ott laktam a Fontane utca utolsó mellékutcájában, az Auerbacher utcában, nem nagyon láttam embert, aki gyalogosan sietett volna. A tehetős embernek nincsen hová loholnia, mert nem maradhat le semmiről. Ha valaki siet ott, akkor taxival vagy a saját kocsiján teszi.

Földszinti lakásomból kis előkertre láttam, s a hálószobából nyíló ajtón ki is lehetett lépni. Kéthetente nyírtam a gyepet, bár a környék kertjeiben ezt hetente teszik. Szigorú kovácsoltvas kerítés vette körül a kertemet, amely persze nem volt az enyém; hosszú, lándzsavégűre kalapált rudak őriztek a külvilágtól. Egy szép tavaszi vasárnap délelőttjén a tüntetők kimerészkedtek ide, és összetörtek néhány ablakot és kertilámpát. Ha az asztalomnál ültem a dolgozószobában, s néha fölnéztem a papírjaimból munka közben, akkor egy elég csúnya, ridegen fehérre festett, emeletes villát láttam az utca túlsó oldalán, és gyönyörű, szálegyenes, vörös törzsű, haragosan bolyhos fenyőket. Ebben a házban egy elvált fiatalasszony lakott az iskolás kisfiával, s ha valamilyen oknál fogva nem volt kedve ezüstszürke kocsijával behajtani a garázsba, akkor ott parkolt az ablakom előtt. Ez bosszantott, mert zavarta a kilátásomat, bár sok néznivalóm nem volt az utcán. Meghatóan szép volt a nő, s ezért figyelmetlen viselkedése különösen kellemetlenül érintett. Mintha azt vártam volna tőle, hogy olyan szempontjaimra is tekintettel legyen, amelyeknek egyáltalán nem lehetett a tudatában. A közeledő autók, mielőtt utcánkból a Fontane utcára kanyarodtak volna, előttem lassítottak, s így azért láthattam a benne ülőket. Néha lovasok is jöttek csoportban vagy magányosan, eltrappoltak előttem, hogy aztán az utca másik végén, erdei utakra térve, szabad vágtába csapjanak, vagy immár puhán döngő galoppba.

Egyszer, egy nehezen megoldható mondatomból fölpillantva, láttam, hogy az elváltan élő fiatalasszony lázas sietséggel zárja be házának ajtaját, s miközben futva vág át az üres úttesten, finom ujjaival előmereszti a kocsija kulcsát, hogy azonnal beletalálhasson vele a zárba. Töredéknyit se veszíthet az időből, hosszú, pihekönnyű bundája szárnyként csapódik utána, és szabályosan látni az arcán a feldúltan magára hagyott földszinti nappalit: a félrerúgott széket, a villájára visszacsapott telefont, a felgyűrődött szőnyeget, az asztal alá csúszott reggeli újság széthullott lapjait, utolsó harapásának csodás nyomát a kenyérre kent vajban, és a lustán tányérjára csorduló méltóságos mézet.

Semmit nem reméltem jobban abban a pillanatban, mint hogy visszatér hozzá, akit ennyire szeret. Arra gondoltam, hogy a repülőtérről hívta föl. Húsz perc alatt kisöpör az alacsonyan húzó ezüst Jaguárján. S e húsz perc alatt nincsen olyan gyorsaság, ami elég gyors lehetne. A tehetetlen várakozásban a kínok kínját éli át az érkező. Úgy fognak egymás testének esni, mint a véres verekedésre kész vadak. Mert nem volt olyan dús fantázia, amellyel elképzelhettem volna, hogy miért kell egy ilyen szép asszonynak egyedül élnie. És szerettem volna egy nyúlánk, jószagú, lomposan barátságos férfit látni a kisfiú mellett. Egyetlen embert, bárkit, szerettem volna valakit látni, aki harmadikként belép e házba. De nem így történt. Mintegy húsz perc múlva tért vissza az asszony. Beállt a garázsba. Fotocellával működött az ajtaja. Nem láttam semmit az életéből, amikor higgadtan bezárult.

Egy évig laktam itt. Néhány hét után már ismertem a környéknek ezt vagy azt a lakóját, de míg velük a véletlen törvénye szerint mindig másutt találkoztam, ezzel a már nem egészen fiatal férfiúval mindig ugyanazon a helyen. És ráadásul úgy, hogy míg ő az egyik járdán jött a város felől, én a szemközti járdán mentem a városba. Ritkán siettem, hiszen munkám végeztével bőven volt időm délutánonként mindenre, és olyan sok vagy sürgető programot nem is csináltam magamnak.

Különös módon ismétlődő találkozásaink helyszíne sem méltatlan arra, hogy említést tegyünk róla.

A Fontane utca dombról ereszkedik alá, s alig időzve el abban a völgyecskében, melyből kilátás nyílik a csinos kis Diana tóra, meredeken ér föl a tetőre, a lombos Hagen térre. Szép ez a hullámzás, mert készségesen követi a domborzatot. Ő pedig minden alkalommal a Hagen tér felől jött le, s mindig akkor találkoztunk, amikor egy zárkózott küllemű, tóra néző villa elé értünk a völgybe, tehát mindenképpen annak előtte, hogy egymás hátától távolodva nekifoghattunk volna a magunk kapaszkodójának.

Ha nem lettek volna ilyen csöndesek ezek az utcák, akkor észre sem vehettük volna, amit észrevettünk. Minden nap körülbelül azonos időben fejeztem be a munkámat az asztalomnál, s hozzávetőlegesen azonos mennyiségű időre volt szükségem ahhoz, hogy elszánjam magam az elmenetelre, ha egyáltalán kedvem támadt ilyesmire, vagy a kötelesség netán elszólított. S valahol másutt, egészen másféle feltételek között, hasonló időbeosztás irányíthatta ezt az idegen embert. Amikor harmadszor is ugyanazon a helyen találkoztunk, felütöttem a fejem. És éreznem kellett, hogy ő is ezt teszi. A futó pillantás is elegendőnek bizonyult annak megállapításához, hogy nem hivatalban, nem bankban, nem üzletben vagy valami hasonló helyen dolgozik. Inkább az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem dolgozik. Ha viszont egyáltalán nem foglalkozna semmivel, akkor az idejét sem oszthatná be úgy, ahogyan én teszem. A találkozások helyének azonossága azt jelentette, hogy valamivel, ami nem a megszokott értelemben munka, mégis foglalkozik, s így foglalkozásának természete valamiként egybeesik az én foglalkozásom természetével. Vagy gazdag naplopó. És mindennap azonos időben tesz sétát. De nem sétált, hanem jött. Valahonnan jött és ment valahová.

Azt mondanám, hogy kényelmes léptekkel jött, csakhogy a kényelem nem annyira a járását, még csak nem is a lényét, hanem inkább a társadalmi helyzetét jellemezte. Nekem például több hónapra volt szükségem ebben a környezetben, amíg megtanultam kényelmes, hosszú és biztos léptekkel járni. Illetve éppen a Fontane utcán járva azt vettem egyszer észre, hogy hiszen nem úgy megyek, mint ahogyan eddig. Így váltam itt otthonosabbá magamban, míg ez a férfi ebben eleve honos volt. De társadalmi helyzetéből adódó kényelme ellenére volt a járásában valami mulatságosan merev, vagy legalábbis túlfegyelmezett. Az idejével bánt kényelmesen, de valamilyen oknál fogva nem bánhatott ugyanilyen kényelmesen a mozdulataival. Mintha nem egyszerűen jönne az utcán, hanem a kötelességét teljesítené azzal, hogy jön az utcán. Nem a testének a merevsége volt ez.

Figyeltem, s nagyon élesen kellett figyelni, gyorsan, nem lehetett tudni, hogy nem az utolsó találkozás-e, és éreztem, ugyanilyen élesen és gyorsan figyel ő. Amint közeledett, úgy láttam, mintha a medencéjében vagy tán inkább a combcsontjában fészkelne ez a kényszerű merevség. Egy olyan testben, amely egyébként nem hajlott volna arra, hogy merev legyen, mégis kényszeredetten lökődtek előre a lábak. Nem volt se magas, se alacsony, mondjuk, valamivel magasabb annál, amit közepes termetűnek lehetne mondani, de ahhoz képest, amilyen volt, teljesen arányosnak tűntek a tagjai. Még az is megfordult a fejemben, hogy merevsége valamilyen betegség következménye. Orvostól jön. Első pillantásra látni lehetett, hogy ez egy nagyon gazdag ember. Akkor pedig miért jár gyalog? De miért ne járhatna gyalog? Teljesen egészségesnek látszott, mégis nyomorultnak. Vagy egyszerűen csak olyan volt a járása, amilyen volt.

Néhány találkozás után mindkettőnket kellemetlenül érintett kölcsönösen tolakvó figyelmünk. De óvatosan ügyelt arra, hogy ezt az érzését ne hozza az én tudomásomra. Csakhogy ezzel éppen a tudomásomra hozta arról való tudását, amiről úgy csinált, mintha nem is venné észre. Láttam, hogy valamit leplez előttem, s ez nem volt más, mint amit én is lepleztem előtte. Ki akartunk térni a kölcsönösség kellemetlen érzése elől, s így bonyolódtunk még mélyebbre abban a közösségben, amelyről semmit nem tudhattunk, nem is akartunk. Ha e harmadik találkozásunkkor mindketten kedvesen, némi megbocsátó fölénnyel elmosolyodtunk és biccentettünk volna az utca másik oldaláról, s így nyugtázzuk találkozásaink kényszerű véletlenét, akkor nem is figyelhettem volna föl arra, hogy valamit titkolni akar, s ő is túltehette volna magát az én kíváncsiságom rejtélyén, amiről nem sejthette, hogy amolyan foglalkozási ártalom. Érzelmi leplezésre való készségével azonban elárulta és kiszolgáltatta nekem magát, miközben én valami olyasmit árultam el magamról, a kíváncsiságomat, amit nem is akartam olyan nagyon titkolni, csupán az illem keretei között megtartani. S ezért aztán mégis megbomlott valamelyest kölcsönösségünk egyensúlya, és nem kétséges, hogy az én javamra. Ami táplálta a mohóságomat. Mert mi lehet az a nyomasztó titok, amit még előttem, a véletlenül túl nyitott szemekkel járó idegen előtt is ilyen leleplezőn és leleplezetten rejtegetnie kell? Rejtőzködése teszi merevvé, és a merevsége miatt semmit nem tehet a természete szerint.

Nem állíthatom, hogy máskor is eszembe jutott volna, nem. De amint megláttam közeledni, olyan lettem, mint egy szivacs. Még a levegőjét is igyekeztem átszippantani az utca túlsó oldaláról. Érezte gyalázatos magabiztosságomat. És minél inkább úgy akart volna tenni, mintha semmiféle hatással nem lenne rá a figyelmem, annál inkább akadályozta ebben a leplezésben a merevség. Én a saját önteltségembe nyíltam, ő pedig a maga merevgörcsébe zárult. Mindketten szégyenkeztünk magunk miatt, s a szégyen elviselhetetlenné tette a közösségünket a negyedik találkozás után. Olyanná válhattam a szemében, mint aki legféltettebb kincsére tör.

Mindig egyedül láttam. Fölényemet még az a véletlen körülmény is megnövelte, hogy két alkalommal egy igen kedves, s engem szerető lény társaságából pillantottam át rá az utca túlsó oldaláról.

Valamivel később, ugyanezen a helyen, ugyanazon időben, egy igen drága angol kocsiban láttam meg közeledni. Idős, turbános hölgy vezette a kocsit. Már messziről észrevett, s én csak ezért vettem észre őt, a közeledő kocsi tükrös szélvédő üvege mögött. Egy ilyen tükrös üvegen házak, fák, felhők vonulnak vissza, miközben közeledik a kocsi. Az első olyan pillantása volt ez, amelyben valamiféle természetes örömöt sikerült fölfedeznem. Mintha az idős hölgy elegendő biztonságot nyújtott volna neki ahhoz, hogy ilyen meggondolatlanul elengedett legyen. Megtörte, megsemmisítette eddigi fölényemet, és elsuhantak. A turbános hölgy az anyja volt. Ugyanaz a kissé puha, mégis ragadozó madárra emlékeztető arcél. Ugyanolyan erőszakosság az anya profilján, mint amilyenné a fiú profilja válhatott volna. Ám csak igyekszik, ez soha nem sikerül neki. Örökös igyekvéséből származna a merevsége is? Ennek az ismeretlen férfinak, azokban az években, nem volt senki a közelében. Kizárólag a saját anyja. Ebben ma is biztos vagyok.

Mindkettőjüknek terhes és fojtogató volt ez a közelség. Az anya kifejezetten szenvedett a fia szenvedésétől, s hogy valamelyest könnyítsen a magáén, minden délben ebéden látta vendégül a fiát. Szenvedésüket egy szóval sem említették egymásnak, ám ettől még fojtogatóbb lett a légkör körülöttük. Az anya ürügyet találva orvosának rendeletében, miszerint le kell pihennie, gyorsan visszavonult, amint az asztaltól fölálltak. A fiú pedig azzal az ürüggyel, hogy étkezés után nem előnytelen a séta, búcsút vett, könnyedet, mint aki valóban csak sétára indul. Ezért láttam én úgy, mintha sétálna, holott nem sétált, hanem ment haza, ám közben magának is azt hazudta egy kicsit, hogy sétál.

Egy idő után tulajdonképpen már féltünk egymástól. Féltünk ezektől a találkozásoktól. Mindig ugyanazon a helyen, a zárkózott villa sövénye előtt. Vagy majdnem mindig ugyanott. S ezek után, tán mondanom sem kell, nem lehettünk túlzottan rokonszenvesek egymás számára. Olykor még finom megvetést is éreztem fegyelmezett arcán, mintha azt mondaná, bármiként kíváncsiskodsz is, te szegény ember, semmit nem árulok el magamról. Megvetését nem éreztem igazságtalannak. Hiszen nagyon sokat tudtam már róla, és nem volt jogom e tudáshoz. Ismertem az anyját, az uralkodónőt, akinek ő csak az árnyképe volt. Tudtam, hogy ennek az uralkodónőnek a társaságában mégis jól érzi magát. Tudtam, hogy egyedül él, teljesen egyedül. Azt is tudtam, hogy ezen a környéken kell laknia, ismertem a ruháit, s ebből következtetni tudtam az ízlésére. A puha szöveteket szerette, a bő szabást. Mire lehettem volna még kíváncsi?

Sok minden megfordult a fejemben róla. Ám egyik ötletemnek sem adhattam sok hitelt. Még az is eszembe jutott, hogy megállítom, egyszerűen beszélni kezdek vele, de ez a merénylet nem sok jót ígért. Közönye, vagy legalábbis a jól bejáratott és minden tekintetben kigyakorolt közöny látszata miatt, bizonyára éppoly megalázottnak kellett volna éreznem magam, mint amilyen elutasító lett volna. Pedig éreztem, hogy ő még tovább megy. Ha nem így lett volna, ha gondolatban nem ment volna még tovább, akkor az anyja társaságából kipillantva sem nézett volna rám oly leplezetlen, fiús örömmel. Esemény voltam az életében, mely nem lehetett kevésbé egyhangú, mint az enyém.

Valószínűleg megváltoztatta az útirányát. Ez a lehetőség bennem is fölmerült, de önmagam előtt szégyelltem volna ilyen gyávaságot elkövetni. Igaz, néha siettettem, olykor meg késleltettem a délutáni elindulást. Talán a kétféle alkat kétféle gyávasága adódott így össze a térben. Kicseleztük egymást. Az utca üres maradt. Aztán elfelejtettem. Egy idegen élet maradt, amelyet nem volt szabad sem a nyomorúságában, sem a gazdagságában megérintenem. Úgy felejtettem el, ahogyan mindannyian felejtünk. Villanásokra mégis az eszünkbe jut, ami különben nem jut az eszünkbe.

Fülledt, párás, nyomott nyári délután volt, amikor egyszer kerékpárral indultam a Halensee felé. A Fontane utca másik vége is térbe torkollik, s e tér egyik oldalán nyílik az Auerbacher utca, míg a másik oldalán, kissé feljebb, a Trabener utca. Ez az utca vezet ahhoz a tóhoz, amelyben azon a délutánon úszni akartam. S amint kerekeztem úticélom felé ezen az árnyas utcán, amelynek két oldalán kisebb-nagyobb kertekben, tekintélyes hársak és magasra kopaszodott erdeifenyők között ápolt villák állnak, szokásomhoz híven benéztem. Persze nem föltűnően és nem is nagyon. Egyrészt, mert északon, ahol nem illik behúzni a függönyt, mert átlátható életet illendő vezetni, benézni sem illik, másrészt, mert ismertem már ezeket a házakat, áttekinthető szobáikat, figyelmemből tehát éppen csak kölcsönöztem valamennyit ennek a látványnak. Amikor hirtelen, egy óriási ablak üvegén keresztül, egymásra néztünk. Ha nem a pedált nyomtam volna, akkor bizonyára a földbe gyökeredzik a lábam. Mivel azonban keréken gurultam, a látvány azonnal el is suhant.

Annyit láttam még, hogy felugrik az asztalától.

Inkább terem volt, mint szoba, ahová abban a pillanatban az óriási ablakon beláttam, egy régi, emeletes villaház földszinti terme. A nappali világosság ellenére égett a csillár, s az ovális, fehérrel terített asztalon, melyet legalább hat, magas támlájú szék vett körül, karos tartókban gyertyák is égtek. Egyedül étkezett. De nem volt egyedül, mert az ablakkal szemközt, a terem hátsó falánál, egy szobalány valamit éppen rakosgatott a kandalló párkányán. Hogy nem volt más, mint szobalány, azt egyértelművé tette fekete ruhája, fehér köténye, s fején a hagyományosan csipkés szobalányi párta.

Valamennyi ideig még késleltettem magam feldúlt tolakvásomban, s kerekeztem tovább. Az úszás terve azonban értelmét veszítette. Nem tudtam mást tenni, megfordultam, visszahajtottam, hogy most az ellenkező irányból jőve, még lassabban és még alaposabban nézhessek be a házába. Nem volt többé semmi kétségem afelől, hogy közönséges bűnöző vagyok, és semmiféle erő nem tud visszatartani attól a merénylettől, amelyet minden belátásom és tudásom ellenére: kívánok.

S hogy ekkorra mennyire ismertük már egymást, az nem lephetett meg. Az ablaknál állt, feszülten, ingerülten és mohón. Csak jöjjek. Utcai öltönyt viselt, háta mögött égtek a gyertyák az asztalon, s világított a csillár. Tudta és remélte, hogy vissza fogok térni. Az áldozat is kiszemeli a gyilkost. A bosszúja ért váratlanul.

A ház közelébe érve, a lehető leglassabban gurultam már. Mozdulatlan arca, moccanatlan tekintete várt. A háttérből időközben eltűnt a szobalány, talán egyetlen mordulással küldte ki. És amikor kölcsönösen fogva tartott tekintetünket nem választotta el semmi többé, csak az utca és a pázsitos előkert távolsága, gyorsan, tudatosan, előre eltervelt szándékkal gyűrte az arcát a gyűlöletével ördögi vigyorba. Nem játszott. Mint valami rém, vérszívó vámpír, félelemkeltőn és iszonytatón. Ám túl nagy volt a távolság közöttünk ahhoz, hogy ezt az alvilági grimaszt fokozni lehessen, s ezért még a nyelvét is rám öltötte, hosszan. Ezt nem lett volna szabad. Grimaszával legyőzött, de ezzel a gyerekes nyelvöltögetéssel ismét kiszolgáltatta magát.

A kerék vitt ki, elgurultam, már nem láthatott. Nem tudom, mi volt erősebb, a szégyen-e vagy a mégis kicsikart tudás fölött érzett öröm. Talán inkább az a szégyen, amely a tudás örömét kíséri.

És nem lehetett véget vetni ennek a kapcsolatnak. Meg kellett fordulnom, immár másodszor, és ismét el kellett hajtanom az ablaka előtt. Nem akartam, hogy a szégyen mélyüljön el bennem; eredeti szándékomnak kellett eleget tennem. Igaz, választhattam volna más utat, vagy a történtek után végleg lemondhattam volna arról, hogy úszni menjek. Mégsem. Beletapostam a pedálba, hogy a lehető legnagyobb tempóban húzhassak el. Éppen csak pillantást vetni oda.

Az összevont fehér selyemfüggönyök eltakarták a kivilágított termet.

 

 

A színházi rendező feladata valószínűleg nem egy darab, hanem a társulat megrendezése.

Ez a mondat elég hangzatos, de valószínűleg nem igaz. A színházi rendező feladata köztudottan és a közmegegyezés szerint: a darab megrendezése.

De azért gondoljuk meg a dolgot. Lehet, hogy az első kijelentés igaz, s akkor nem igaz a második. Vagy tán mindkettő igaz lehet, de nem így.

Mert ha a színházi rendező feladata kimerül abban, hogy a színdarabot rendezi, akkor ki rendezi ilyenné vagy olyanná a társulatot? A darabok ilyen vagy olyan megrendezése? Vagy talán a társulásban részt vevő személyek rendeznék ilyenné vagy olyanná a rendezőt? Hol így, hol úgy?

Induljunk ki abból az ideális esetből, hogy a társulat több személy szabad és önkéntes társulása. Társulásukkal ezek a személyek önként elkülönülnek más személyektől és más társulásoktól. A társulat olyan személyek társulása, akik késztetést, kényszert, szándékot vagy elhivatottságot éreznek arra, hogy elkülönülten épüljenek be más személyek és társulások közé, avagy éppen azzal tüntessenek és protestáljanak a fennálló társulási módok ellen, hogy kiválnak azok közül. A társulásnak előfeltétele, hogy szabad személyek önként társuljanak, mert a nap minden órájában érezniük kell, hogy személyiségük szabadságát a más személyekkel való önkéntes társulás nemhogy csorbítaná, hanem ez az egyetlen biztosíték arra, hogy más személyektől vagy társulásoktól elkülönülve szabadok maradjanak: közösségük által váljanak olyanná, amilyenné e közösség nélkül nem lehetnének.

És ez így van rendjén. A szabadságnak nincsenek fokozatai. Vagy szabad vagyok, vagy nem vagyok szabad. Vagy olyan rab vagyok, aki szabad akar lenni, vagy olyan, aki örül annak, ha rab maradhat. Ha mások érdekében lemondok valamiről, akkor nem lehetek szabad. Ám társaimtól, barátaimtól, szerelmemtől megkaphatom azt a felszabadító gesztust, mely akkor tehet szabaddá, ha én is ugyanilyen felszabadító vagyok.

Ha egy színházielőadást csodálunk, akkor valójában azt érezzük oly nagyszerűnek, hogy a szereplő személyeket miként teszi szabaddá ez a minden pillanatra szóló és minden gesztusra kiterjedő önkéntes társulás.

A rendező az a személy, aki nem jelenik meg a színen, mégis jelen van a kölcsönös felszabadítás játékában. S mondhatnánk-e, hogy a szabadságban mindig láthatóvá kell válnia valakinek, aki személy szerint nem jelenik meg a színen? Azt hiszem, hogy ezt kell mondani.

Ha egy színházi előadásból vagy annak bármelyik jelenetéből hiányzik a társulásnak e két alapfeltétele, akkor a személyek szabadságának helyén a pillanatnyi érdekük, önkéntességük helyén pedig az őket kormányzó kényszer válik láthatóvá: a társulás látszata.

A színészek ilyenkor úgy tesznek, mintha bármit megtehetnének egymásért vagy egymás ellenében, holott gúzsba vannak kötve, s hol a gyűlöletükkel, hol a szeretetükkel riogatják egymást; avagy a rendező tesz úgy velük, mintha nem is emberek lennének, hanem a szeretet és a gyűlölet játékaira beprogramozható gépek, holott élő emberek ilyesmivel nem szívesen játszanak.

Képzeljünk el két emberi lényt, képzeljünk el egy nőt és egy férfit, két színészt.

A színházi próbatáblán vegyék észre egy szép napon, hogy kísérletünkben Lady Annának, illetve Gloster hercegének, a későbbi III. Richardnak a szerepét osztottuk reájuk. Mindketten túl vannak a harmincadik életévükön, egykor együtt tanulták a mesterségüket a színiakadémián, sőt azt is tudjuk róluk, hogy ifjúkori vadóc társkeresésükben néhány hetes vagy akár néhány hónapos szerelmi kapcsolat fűzte őket össze. Nincsen olyasmi, amit a rendezőnek ne kéne tudnia, még azt is tudnia kell, hogy mit nem tud.

Tudja hát, hogy a két ember kapcsolata a kölcsönös csalódottság keserűségével ért ugyan véget, de szakmai érdekeik miatt igyekeztek olyan látszatot teremteni, mintha ez nem viselte volna meg őket, és ezért különösebben mély nyomot sem hagyhatott. Az ilyen futó kapcsolatokat mások is félvállról veszik, vagy egyenesen a férfiasság és a nőiség dicsőségben kiállandó próbájának tekintik, amiből aztán nem kell nagy ügyet kerekíteni. A fácánt elejtik, gonddal elkészítik, elfogyasztják, s ki kérdezné, hogy milyen volt a fácán élete és halála.

Kapcsolatuk a látszat szerint inkább barátinak mondható hát, de éppen e látszat érdekében kell úgy érezniök, mintha egyáltalán nem lenne egymáshoz semmi közük. Barátságuk látszatát bensőséges ismereteikre építik, s éppen ezzel fedik el annak a kölcsönös csalódottságnak az érzését, hogy valójában nem lehetnek barátok. Vagy úgy tesznek, mintha a barátság érdekében teljesen elfelejtették volna a csalódottságukat, s ezt könnyen megtehetik, hiszen társkeresési drámáik azóta egymástól függetlenül zajlanak, miként futó kalandjuk idejéig is egymástól függetlenül zajlottak. Van férjük, feleségük, szeretőjük, és gyermekeik is vannak: egymástól függetlennek látszó életük e szép napig.

Amikor Lady Anna és Gloster herceg társulásának látszatával játszani kezdenek, akkor a saját társulásuk látszatát teszik e látszat hasonlatává. S mintha e két látszat között csupán nagyságrendjében mutatkozna a különbség; amaz nagyszabású, míg az övék köznapi. Amannak egy királyság a tétje, emennek pedig a boldogság lett volna. Ha a rendező különbséget tud tenni a kettő között, akkor e résen nem csak beléphetnek az európai dráma legnagyszerűbb s tán legpusztítóbb jelenetébe, hanem ezáltal még szabad és önkéntes társulást is teremthetnek egymás között, megteremthetik szabad életük alapfeltételét. Ha a játékban kölcsönösen felszabadítják egymást a látszatok rabságából, akkor nem kell többé úgy tenniük, mintha barátok lennének, ha egyszer nem barátok. Ha képesek erre, akkor egymástól elnyert szabadságuk valódi élménye megédesíti egykori csalódottságuk keserűségét, és ténylegesen barátokká lehetnek a játék valóságában. Mert a látszatnak nem lehet egy másik látszat a hasonlata. A látszatnak a valóság hasonlataként kell megjelennie, és a valóságnak a látszat hasonlataként kell megjelennie. Hasonlítónak és hasonlítottnak, hol így, hol úgy, de mindig fednie kell egymást.

Ha azonnal, egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül kéne átlépniük a tegnapiból a maiba, a köznapiból a nagyszabásúba, a különbözőből a hasonlóba, akkor ez olyan erőfeszítést kívánna tőlük, amitől az agyukban megpattanna az ér, a szívük is megrepedne.

Szerencséjükre egy olyan személy közvetít közöttük, aki soha nem fog személyesen megjelenni a színen, s ezért szinte felelősség nélkül hol olyan látszatot teremthet, mintha személyes kapcsolatuk látszatából csalódottságuk nyers valóságára látna, hol olyan látszatot teremthet, akárha mindent látva rejtené véka alá a tudását. Mikor, mire van szükségük a szabadságukhoz azoknak, akik hol Lady Anna és Gloster herceg kapcsolatának látszatáról beszélve a saját valódi kapcsolatukkal játszanak, hol pedig a saját kapcsolatuk látszatát teszik Lady Anna és Gloster herceg kapcsolatának valóságává.

A rendező valójában egy olyan személynek a helyettese, aki soha nem jelenthet meg a körükben, és mégis jelen van.

Ilyen súlyokat ember nem lenne képes a gyönge vállára emelni.

De szerencséjükre nagyon sok mindennel kell foglalkozniuk, ami a látszat szerint nem a jelenet lényegéhez tartozik; szöveget tanulnak, gesztusokat próbálgatnak, eldöntik, hogy ki merről jő és merre megy ki, ruhát próbálnak és hangfekvéseket, összevesznek a súgónővel, mert túl hangosan vagy éppen túl halkan súg, nem akkor súg, amikor kell, illetve akkor súg, amikor nem kell. Mindeközben mindenki tudja, hogy milyen súgásra várnak, mindenki tudja, hogy hová tartanának, de a társulat többi tagja sem foglalkozhat most ilyesmivel, mert addig még ki kell jelölni a díszletelemek pontos helyét, be kell lőni a fényeket, leigázni a megzabolázhatatlan tárgyakat, s ha a rendező helyettese nem téved el, akkor mindenki át is lábol rendesen a mellékes körülmények sekély tengerén. Lépésről lépésre haladva jutnak át a másik partra.

 

Előbb a tenger, innen a magasból.

Tíz évvel ezelőtt, a mocskos ostiai parton, borzongató undorát kellett az embernek legyőznie ahhoz, hogy úszhasson a tengerben. Belegázolt, belévetette magát az imádott őselembe, s mintegy ötven méternyire, ott, ahol már nem érhet le a láb, vastagon lebegő, hullámzással csapódó, nyúlós és síkos és nyálkás szemétbe került. Nagy kérdés: behunyjam-e a szemem, és úgy ússzak tovább, mintha nem is érezném és látnám, amit érzek és látok, vagy tegyem ugyanezt nyitott szemmel? És a másik nagy kérdés: visszaforduljak-e, vagy ússzak-e tovább ebben a szemétben, abban a reményben, hogy egyszer majd kikerülök belőle? Amit a hullámzás a part felé sodor, oda veti vissza a part, ahol a mély víz és a sekély víz találkozik. A tengerben is egyszerre két seprő seper. Ennyi szemetet a hatalmas víz sem nyelhet el; kivetné magából, ám partot sem érhet, mert onnan visszalöki a hullámtörés.

Aztán a pineák, még mindig innen a félmagasból.

Rómában pedig fulladoznak, agonizálnak a pálmák. A szálloda udvarán, mintha csak lehorgasztaná fejét, visszabicsaklott a törzsére, és elszáradt legyezős, büszke koronája. Vagy tán előbb száradt el, aztán tört meg a nyaka. Tudom, láttam, miként pusztul a tölgy és a fenyő, de nem tudom, miként pusztul a pálma és a pinea.

Hullámzik, döng, reng, csikorog, mérges gázainak párájában reszket, saját életenergiáinak visszaverődő hullámaitól pusztul az óriási város.

Nekem az autók elsősorban esztétikai problémát jelentenek. Nem illenek abba a képbe, amit a szemem látni kívánna. Dilettáns képződménynek, ügyetlen tákolmánynak látok minden gépkocsit, és nem értem, hogyan keveredtem közéjük. Túl anyagszerűek is ahhoz, hogy természetes módon anyagszerűek lehessenek. Egy épület több száz évig él, s egy utca vonala még akkor is őrzi az egykori építkezők keze nyomát, ha egyetlen építményük sem áll már; az épület helyére épület került, s így marad meg az eredeti alapvonal. A falevél minden évben lehullik és elrothad. Az autó nem él, bár egy ideig halad, de nem is rothad el. Az autó semmit nem őrizett meg sem a szekérből, sem a batárból, sem a csézából (amelyen Csicsikov megérkezett), sem a homokfutóból. Egy kerékjevesztett, félrebillent, szuvaktól átrágott, tyúkoktól lerondított, parasztudvar szegletébe taszított szekér látványa megindító, mert az én testem halála. A kibelezett autóknál nincsen undorítóbb látvány. A kibelezett autók dögtemetőjének nincsen természetes méltósága; nem enyészetükbe feledkezett tárgyak ezek, hanem kifingott eszmék üres dögjei.

A haladás és a sebesség eszméje sokat ígért, de idegen maradt mindattól, amit korábban természetnek neveztünk. A gondolkodás úgy segített magán, hogy azt mondta, van első természet, a hatalmas, és van második természet, ez a miénk. Igaz, sikerült a kettőt elválasztani, ám rögtön kiderült, hogy második az nincsen, a miénk a hatalmason nem diadalmaskodhatik, miként remélte. Az autó nem más, mint egy kínban és reményben fogant kényszeres szabadságeszme tárgyi képződménye, s valamennyien, akik belé ülünk, ennek a természetidegen eszmének a foglyai vagyunk. Az autóban a természet foglyai közlekednek az igényeik szerint letarolt térben, és boldogan kormányozzák a magánzárkájukat. Az autó csúnya. Egy téveszmétől nem várhatom el, hogy szép legyen. Nincsen szép autó. Helyesebben minél szebb óhajtana lenni, annál inkább láthatóvá válik az a görcsös erőfeszítés, hogy olyan legyen, mint egy batár, egy bogár, egy hajó, egy széltől meglibbentett kendő, hogy valamilyen legyen. Számomra azok a legnevetségesebb küllemű autók, amelyek olyanok akarnának lenni, amilyen egy autó. Mert bármiként is igyekezzenek furfangos tervezői, az autójuk legfőképpen semmilyen marad. Olyan lesz, mintha. De nem olyan.

Marcus Aurelius lovasszobrát is kikezdték a pöfögő bélgázaikkal. Néhány éve elvitték, kijavítják, konzerválják, olyan lesz, mint egy befőtt, most üres a talapzata. A nagy emberi természettudományunk, mely elpusztítja a pineát, elfertőzi a tengereket, meggyilkolja a pálmát, likacsossá marja a márványt, és nagyokat harap a bronzból, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a pusztuló kultúra kegytárgyait átmentsük egy olyan holnapba, mely az örök idők élményét már hallomásból sem ismeri többé, hanem csak holnapot, holnapot liheg. Holnapnál nem lát tovább.

Hűvös van, eső permetez.

Az üres szobortalapzat körül esernyős turistacsoportok ácsorognak, és unott idegenvezetők három nyelven kerepelnek arról, ami nem látható. A capitoliumi domb alatt hosszú percekre megakad a forgalom a Piazza Venezián, s dudák adnak fülsiketítő koncertet a turisták közönyös tekintetű hordáinak.

Persze én sem madárháton, hanem repülőgépen jöttem ide. Na, és ha vonattal jöttem volna? Vagy ha gyalog? Annyi a mentségem, hogy dolgom van itt. S vajon dolgom van-e, valóban? Mi az ember dolga, s mi ebből az enyém? Mit keresek ebből én itt? És lehetnek-e helyes kérdéseim erről? Nem azt kérdezem-e évek óta magamtól, hogy mi az a testre szabott dolog, amit még elvégezhetnék ebben a világban, mielőtt végleg kimúlnék belőle? De megtalálhatom-e természetes feladataimat egy olyan világban, mely nem a testemre szabott? Nem azt kéne-e nekem is kérdenem, hogy mi az, ami használható? Használható-e az ember teste azonkívül, hogy ő használja természete szerint? Helyes dolog-e még, valamit keresni, s ha valakinek ilyen egyszerű kérdésekkel kell gyötrődnie, akkor találhat-e még olyasmit, amit nem a hasznosságával mért meg, és ezért nevezhet helyesnek? Mert micsoda ostobaság azon töprengeni, hogy mi helyes és mi helytelen, mi igaz és mi hamis, ha egyszer minden igazzá válik, ami lehetséges, és minden lehetséges, ami hasznosítható. Munkaerők vagytok, emberanyag, a gazdasági élet működtetéséhez szükséges emberi tényezővé lettetek, és így beszéltek önmagatokról.

Egy megfáradt, elgyötört, álmatlanságtól bedagadt szemű, meggörbedt hátű, elhízott Marcello Mastroiannival utaztam ezen a repülőgépen. Jól figyeld a színészt, mert emberjelkép ő. Lottyadt utazótáskáját, melyben csak kevés holmit hozott, a lába közé tette, az ablaknál kapott helyet, és kinézett. De nem úgy nézett ki az ablakon, mintha bármi látható érdekelné. Ez abból látszott, hogy úgy nézett ki az ablakon, mintha érdekelné. Mert azért nézett ki az ablakon, hogy a fejét elfordíthassa. Mindentől és mindenkitől. Ne is lásson már semmit, bár miattunk, valamely végső kíméletből úgy kell csinálnia, mintha látna.

Úgy kerültem mellé, hogy a közöttünk lévő ülés üres maradt. És ez az üres ülés vált utazásunk némán is közös terepévé. Én a zakómat fektettem erre az üres ülésre, ő pedig az újságját és a párnáját tette rá. Mindketten ügyeltünk azonban arra, hogy e három tolakodó tárgy még véletlenül se érjen egymáshoz. A helyfoglalás szeszélye szerint kerültünk egymás mellé, a betáplált adatok szerint a komputer így adta ki, és basta. Ügyeltem, hogy ne akkor vegyem ki a cigarettát a zakóm zsebéből, amikor ő éppen az újságját teszi le vagy a párnáját veszi el onnan. S ugyanilyen kifinomultan ügyelt erre ő is. Kölcsönösen ügyeltünk arra, hogy ne vegyünk tudomást egymásról, ami persze elég vaskos módja az egymás tudomásulvételének. Ennyit tehettem e halálosan meggyötört ember érdekében.

Mert attól a pillanattól kezdve, hogy megjelent a Ferihegyi repülőtéren, egyetlen szempillantásnyi időre sem hagytak nyugtot neki. Nézték. Nem úgy nézték, mint mikor a színpadon vagy a filmen válik láthatóvá szerepében a színész, hanem igyekeztek az öszes ismert és ismeretlen szerepe mögé gyorsan benézni. Mintha lenne ott valami, ami az övék lehetne. Olyan sikongatásig izgatottak lettek ezek az egyébként nyájas emberek, miként a pucér kamaszok a tornaegyleti zuhanyozóban

A szerep mindig lehetőséget ad a színésznek arra, hogy lénye fedésben maradjon. Aki szerepében nézi a színészt, egyszerre látja az idegen lény történetének látszatát, és emberi fedettségének vaskos valóságát, a színész önmagán végzett folyamatos munkájának történetét. A közönség persze rajong azokért a színészekért, akik nem a munkájuk eredményét, hanem úgymond a lényüket adják. Ami valami olyasmit jelent, mint ha egy asztalostól azt kívánnánk, hogy meséljen a szerelmi életéről, a megrendelt asztalt pedig nyugodtan elfelejtheti. Ha egyetlenegyszer rá lehetett volna tenni valakinek a szerelmi életére a levesestálat, akkor ki kívánna asztalt magának? Fényképezték. Ha jobbra fordította a fejét, akkor jobbról, ha balra fordította, akkor onnét kattogtatták rá a gépüket. Azt hitték, hogy most aztán végre lencsevégre kapják ezt az embert. Mint ahogyan én is azt hiszem, hogy most aztán leírom, amit akkor láttam. Amiként ő is azt hihette, hogy el tud játszani nekünk egy olyan embert önmagából, aki nem színész.

Autogramot kértek tőle. Pralinéval kínálták. Mosolytalan maradt. Azt a fáradt és öreg színészt alakította, aki most éppen civilt játszik. Keményen megdolgoztattuk. Illetve, teljesen váratlanul, úgy osztott szét ötszáz különböző részre egyetlen mosolyt, mint aki így akar minden további ráadásra vonatkozó kívánságot elutasítani. Ünnepelt pianisták a harmadik ráadás után olykor hasonló módon mosolyogják ki a zenetermekből a közönségüket. Köszönöm. Rettenetesen hálás vagyok. Most aztán már elég legyen. Édeseim. Vacsorálnom kell. Ennyi szeretetet nem is reméltem. Gyorsan tűnjetek haza. Interjúkat adok a nagy világlapoknak. Köszönöm, köszönöm. Nekem is van magánéletem. Holott a fenét. A nyű rágja őket, mikor babérjaikkal ékesen megtérnek unalmas szállodai szobájukba, és a pizsamájukkal együtt magukra öltik a magányukat. Ennyi a világ: hamis hír. Ilyen hírbe keveredett a gondjainkra bízott világ. A magányost kell játszanom, hogy magányos lehessek, holott magányos vagyok.

Szörnyű mosolyok voltak ezek. Megannyi védekező elutasítás, s így maradt sérthető a páncéljában. Később, a start után, betömte a párnáját a feje alá. Úgy tett, mintha aludna. Végül el is aludt. De a megközelíthetetlenség páncélját még álmában sem vetette le kisebesedett arcáról. Annyit tehettem, hogy alig néztem rá. Néha mégis rá kellett néznem. Egy ilyen óriásira növekedett tragédia látványa elől nem tudhattam kitérni se.

Persze éreznie kellett az óvatosságomat és a kíméletemet, hiszen egy üléssel odébb kényszeresen úgy tett, mintha nem léteznék. Ezt azonban csak úgy tehette meg, ha valójában mélyebben vette tudomásul a létemet, mint másokét. Mert én éppen a kapcsolatnak attól a látszatától akartam volna megkímélni, amitől az útitársaink nem kímélhették meg. Így aztán valódi figyelmet szorítottam ki belőle, ami még tolakodóbb lehetett, mint a többiek kíméletlensége. Nincsen rés.

A légikisasszonyok ott tolták italokkal megrakott kocsijukat az ülések között, és a kívánságok felől tudakozódva, semmire nem kötelező mosolyukkal hajoltak be az ülések közé. „Még a Mastroianninak is kell adnunk valamit” – mondta az egyik, mire a másik csodálkozva az alvó férfira bökött: „Hiszen ott ül.”

Miközben ezeket a sorokat írom, megszólal a lélekharang. Reggel van, nyolc óra, süt a nap. A harang szava kellemesen betölti a szobámat. Tudom, ki halt meg, tudom, ki húzza a harangot. Ma hozzák haza a rokonaitól, hogy eltemessék földi maradványát. A sírja lesz-e az egyetlen nyom, amelyet maga után hagyott? Halála megállítana, mégis mennék tovább mondataim által kijelölt célom felé. A lélekharang eltérítene, de nem lenne-e érzékenykedésem látványos hamiskodása, ha rábíznám magam?

A falu központi fekvésű helyén lakott, ott, ahol egyetlen utcánk az úgynevezett postautat keresztezi. Ő kezelte a gázpalackokat, és a kicserélt palackok száma szerint kapott valamicske pénzt. Amikor ideköltözésünk után először mentünk palackért, megcsodáltuk furcsa cserepes növényét, egy óriásira nőtt és gazdagon virágozó fuksziát. Később gondosan hajtatott nekünk egy ágat róla, elültettük, többször megkérdezte, hogy elültettük-e, megfogant-e, érdeklődött a növény hogyléte felől. A növény nálunk is nagyra nőtt, és tavasztól őszig gazdagon virágzik. Pontosan értettük, hogy miért hajtatta nekünk az ágat, s ezért örültünk, hogy nálunk is szépen megél. Így biztosítottuk egymást a bennünk való túléléséről, még jóval a halála előtt. Gondosan készülődött. Szigorú rendet tartott a házában és a háza körül. Mintha arra törekedett volna, hogy semmi fölösleges ne maradjon, semmi hulladék. Leghosszabb létráját, melyet mindenki kölcsönkért tőle, ha tetőt kellett javítani, a szomszédjára hagyta, és ezt közölte is velünk, amikor kölcsönkértük a létrát. Mintha azt mondta volna, hogy szívesen adja, hiszen valójában már azé, akitől majd a halála után kell elkérnünk.

Arról panaszkodott egyszer, hogy hosszú, esős napokon, amikor mindent elvégzett, unatkozik. Csak ül, és nincsen mit csinálnia. Megállapíthattam, hogy a konyhájából, a székről, ahol ülni szokott, kilát a gázpalackokra. Onnan őrzi, amit a gondjaira bíztak. Kérdeztem, rádiót hallgat-e? Mondta, hogy nem hallgat, mert ha valaki el találna menni a háza előtt, akkor ne mondja, hogy a Bokorné mindig csak szórakozik. Vagy ha néha mégis bekapcsolja, akkor nagyon csöndesre csavarja, ne lehessen kihallani, így viszont maga sem érti, mert nagyothall. Ha bekapcsolja, akkor csak azért kapcsolja be, hogy ne legyen teljesen egyedül. Inkább imádkozik. De örökké imádkozni sem lehet.

A gázpalackokat egy dróthálóval körülvett, lelakatolt vasrekeszben őrzik. A rekeszt ferdén elhelyezett, hullámpalából készült tető védi a hótól, az esőtől. Ha gázpalackért mentem, úgy járt s kelt a szoba és a konyha között, hogy ne tudjam megállapítani, valójában hol tartja a lakat kulcsát. Szemérmesen félre is álltam. Egyszer mégis meglopták. Éjszaka átvágták a dróthálót, és három palackot elvittek. Nehezen lélegzett. Fulladok, mondta minduntalan, s ebben az egyetlen, sokszor ismételt szóban is elfulladt a hangja. Felindultságából éreztem, hogy engem is gyanúsít, mint mindenki mást. Vigyáztam, ne tanúsítsak túlságosan nagy részvétet iránta, mert ez még gyanúsabbá tehetett volna a szemében, és tulajdonképpen a gyanakvásért sajnáltam. Illetve ez a gyanúsítás még korábbi dolog, mert egyszer nem találta a lakat kulcsát, és azt feltételezte, hogy valaki elvitte. Annyi cigány jár erre. Hogy ő nem gyanúsít senkit, bűn is lenne, de valakinek el kellett vinnie, hiszen a kulcsnak megvan a helye, máshová soha nem teszi. Öregségtől kihalványodott szemével hosszan nézett a szemembe, rezdül-e, s miként rezdül. És csak másnap sietett utánam az utcán, hogy megvan a kulcs. Járta a falut, hogy megvan a kulcs. Akkor azonban még a rendőrségi vizsgálat sem tudta megnyugtatni. Napokig járta a falut, mindenkivel a lopásról beszélt, sípolt minden mondata.

 

Néhány évvel Hajas Tibor halála után, az AB szamizdat kiadó egy nagyalakú, stencilezett füzetben közreadta a szerző prózai hagyatékának eddig ismeretlen darabját. Ez a munka négy számozatlan jegyzetből, illetve kilenc dátummal ellátott levélből áll. A munkának nincsen címe. Arra nézvést, hogy Hajas vajon a nagyközönségnek szánta-e munkáját, egymásnak ellentmondó utalásokat találunk magában a szövegben. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy hivatalosan bejegyzett könyvkiadó nem vállalkozott és nem vállalkozhatott volna e szöveg megjelentetésére. Jelen pillanatban ez a munka félúton van a titkosság és a nyilvánosság között. Kellemes félhomályban. Nem kelthet botrányt, de nem is lehet teljesen megfeledkezni róla.

„Vasárnap délelőtt kivittem a kisfiam az Állatkertbe; tudtam, mit keresek ott, és nem is csalódtam.”

Ezzel a nyelvtanilag nem egészen korrekt, s ettől még köznapibb mondattal kezdődik az első jegyzet. A megszólaló maga az elbeszélő, és a megszólított bárki lehet, aki olvassa. Olvasom.

Az elbeszélő a véle megesetteket mondja el nekem, s a történetek legyenek bármily meglepőek, kivételesek, felfokozottak, titokzatosak avagy egyenesen titkolandók, mégis minden úgy történik bennük, ahogyan az elbeszélő művészet szabályai szerint történnie kell: az elbeszélő visszanéz a megtörténtekre, felméri és elrendezi az eseményeket, összefüggéseket teremt közöttük.

Nem addig él az ember, amíg elbeszél, de az elbeszélés a legreálisabb életremény. Az ész reménye a vak sors ellenében. Az ész reménye mindazon erők ellenében, amelyek tán legfőbb kormányozói életünknek.

A második jegyzet elbeszélői hangja nem változik ugyan, de már az első mondatok tárgya világossá teszi, hogy az elbeszélés nem sokáig időzhet e nyugodalmasan bízó elbeszélői modor keretei között.

„Az állandó izgalom, az alkohol, a kábítószerek és a nemiség vakító káprázatában lassan teljesen leváltam a világról, mint egy leprásról az orra vagy a füle; nem láttam, nem hallottam, emésztő gyöngeségemben egyetlen impulzus mozgatott, egyetlen kérdés maradt, aminek a végére akartam járni; annak a kevés életnek, ami még pislákolt bennem, magnéziumlobbanássá való szítása. Látni akartam, élesebb és riasztóbb fényben, mint ahogy az természetes vagy megengedhető, azt a rejtélyt, amelyről semmiféle olvasmányélmény, szülői vagy társadalmi tanítás, kulturális örökség, ráérős keresgélés, ideológia vagy vallás nem adott használható és átélhető információt; a létezésnek, az életnek azt a ritka levegőjű magasságát vagy fullasztó mélységét, ahová az ember, beépített önvédelmi reflexeinél fogva, ritkán jut el és soha megtorlatlanul; amelynek létezése csak az álom, a téboly, az eksztázis, a rémület, a katasztrófa, a vallásos egzaltáció, a halál lobogásában tárul fel. Bármi árat hajlandó voltam megfizetni ezért; és reszkető gyönyörérzettel töltött el a tudat, hogy minden számon lesz kérve rajtam; és hogy éppen ezért én is mindent számon kérhetek.”

Aki így beszél, aki valóban bármi árat hajlandó megfizetni ezért az emberi lehetőségeket messzi meghaladó, istenkísértő tudásért, annak át kell kerülnie arra a másik partra, mely téboly és halál, s onnan visszaszólva biztosan nem mondhat el nekünk egyetlen történetet sem. Vagy legalábbis nem szavakkal.

A négy jegyzet arról szól, ami e keretek között még elbeszélhető, sőt kötelességszerűen elbeszélendő ahhoz, hogy az istenkísértő késztetésnek eleget téve széttörje az elbeszélési mód utolsó akadályát, és annak a tiszta érzéki tudásnak a birtokába jusson, mely nem ismeri a múlt időt.

Ezeknek a jegyzeteknek három szereplőjük van, s ennek megfelelően három, különböző érzelmi regiszterük. Az első és legfőbb szereplő, maga az elbeszélő, a második szereplő az elbeszélő kisfia, a harmadik pedig egy Évinek, másutt Évának nevezett huszonhét éves nő. Az elbeszélőt a saját kisfia a leghagyományosabb atyai érzelmekkel fűzi egy olyan világhoz, amelyet meg kell tagadnia; ez a tanítás és az óvás. A nőhöz úgy kapcsolódik, ahogyan egy férfi szexuális kicsapongásainak tárgyához kapcsolódhat, és ez a kapcsolódási mód sem hagyomány nélkül való: a személyhez való kapcsolódás érzelméről lemondok, és így élem át a női nemhez való kapcsolódásom érzelmét; én sem valaki vagyok, hanem egy férfi. Ezért fűzheti aztán igen érzelemmentes viszony az elbeszélőt: önmagához. Túlteszi magát a saját személyességén, és az a tulajdonsága, hogy férfi és atya, nem karakterképző, személyes tulajdonsága többé, hanem nemének puszta jegye. Teste nem más, mint világmegismerési kísérletének tárgya és terepe. A test megistenülésének egyetlen ideologikus zálogát így aztán nem is láthatja másban, mint testének abban a szervében, mely a világmegismerésben eladdig is a legmesszibbre ragadta: a halál látszatába. Abba az érzésbe, amelyet a halál előlegként adhat magáról a szerelmi egyesülésben. Nem valakibe szerelmes, hanem a saját nemi szervébe szerelmes.

És ezen a ponton következik be ennek az érzelemellenes szövegnek a legmélyebb érzelmi fordulata.

Hajas szövegéről beszélve, persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a legalaposabb és legfigyelmesebb elemzés is igen nehezen választja el benne a reális történéseket az elképzelt történetektől. Ez pedig tárgyából, a szexuális kicsapongásból következik.

A szexuális kicsapongás a képzelet excesszusa. Kéjvágyam a képzeletemben mindig túlfut azokon a határokon, amelyeket valóságosan figyelembe kell vennem, ha ezt a vágyamat ki akarom elégíteni. A képzelet kicsapongásaiban a test mintegy túlteszi magát a saját fizikai adottságain. És azért támad benne vágy ilyesmire, mert a test határtalanságot ígér a szerelemben, de amint ténylegesen belépne ebbe a határtalan térbe, ígéretét már csak halálként lenne képes beváltani, tehát mégis határhoz ért. Ebből az általános tapasztalatból két következtetés adódik. Az egyik következtetés szerint szerelem pedig nincsen, hanem csak az érzékek csalása, amelynek az orgazmussal bekövetkező érzelmi csalódottság szab józan határt. A másik következtetés szerint a szerelem olyan érzéki élmény, amelyben a legmesszibbre mehetek a világmegismerésben, ha elismerem ennek az érzelmi fölfokozottságnak a szükségszerű határait. Hajas nem él ezekkel a következtetésekkel, nem hajlik se a szkeptikus, se a racionális megoldásokra, hanem olyan légvárakat épít rögeszmés vágyakozásából, amelyekben szabad mozgását nem akadályozhatja többé semmiféle fizikai valóság és nem kell önmagát a realitás semmiféle igényével kisegítenie. Képzeletének kicsapongásaival azonban ő sem a határtalanság semmijében lebeg, hanem csupán szavakon lovagol.

Retorikussá válik, majdnemhogy unalmassá, tébolya pedig könnyen gyógyítható esetnek tűnik, amolyan kamaszos ostobaságnak. És a szövegnek ezekről a szinte parodisztikusnak ható pontjairól visszatekintve, viszonylag pontosan meg tudjuk aztán állapítani, hogy hol húzódnak nála a határok a reális történés és a képzelet történései között. Néha egyetlen eseményen belül. Ezek a szöveg nagy és kellemetlen repedései, olykor hasadásai; ami persze minden jelentős műalkotás sajátja.

Mert ha a jelentős műalkotások nem tartalmaznák a lényegük szerinti repedéseiket, akkor valóban fennállna a világban annak a lehetősége, hogy a szerző a saját szavain lovagolva megistenül.

Hajas ezt akarja. Holott alig ért jegyzeteinek végére, és máris megbukott. Nem tagadhatja többé ideologikus kiindulópontjának a hamisságát. Önmagát leplezi le. A szexuális excesszus a képzelet kicsapongásához vezet, s így vet vissza a saját testemhez, amelytől éppen a képzelet által akartam megszabadulni. Személyesség nélkül nincsen szerelem. És kizárólag a személyes végességében átélt érzelem vezet a szerelemben a halálhoz. Ami még mindig nem a test halála, hanem csak testi érzés az életről.

„Ekkor ájultam végre el, magára hagyva őt az éjjeli pompa díszletei között”

Ezzel a mondattal zárul a negyedik jegyzet. Egy olyan mondattal, amelynek a végére még pont sem kerülhet.

Itt mindenki más föladná. Az ész a sorsot kergeti, de el nem érheti. Én is feladnám. Hajas itt lép át az erőszak világába.

És ettől kezdve a szöveg nem fordul többé hozzám. Elejti az eddig megszólított bárkit, aki olvassa, elejt engem, mint valami teljesen szükségtelent.

„És aztán ugyanott folytatom, engesztelhetetlenül, mert egyetlen reményem, hogy kínlódsz, hogy kínozni tudlak, hogy szorongva várod, hogy kínozzalak; …”

Az erőszak és a szenvedés szűk kapuján lép vissza a szerelemhez. Valakihez kezd beszélni, egyetlen emberi lényhez, akit rettenetes vállalkozásában egyetlen lehetséges társának remél. Föltárja azokat az érzelmeit, melyeket eddig elfedett. Hatalmi ideológusokhoz méltó öncsalással akkor hiszi azt, hogy átléphetett egy másik, egy jobb, egy áhított, egy ideális világba, amikor a legközönségesebb módon visszalép eredeti ideáitól, és kizárólag az evilágiban kezd működni, azokkal az eszközökkel, amelyeket a leghagyományosabb módszerek adnak a kezére. Itt és így következik az a kilenc levél, amely immár nem az elmúlt idő történéseinek utólagos rekonstrukciója, hanem az erőszak és a szenvedés szavainak tiszta akciója.

A képzelet és a valóság szavai között nem kell többé különbséget tennem, hiszen egy levél eleve a szavak akciója egy olyan kiválasztott személlyel, aki maga is képzeletének és valóságának hasonlóan elválaszthatatlan akciójában él: szerelmes. Senki ne hagyja hát magát megtéveszteni: a biedermeier óta ilyen érzelmektől csepegő szerelmes leveleket nem írtak.

Áttörve az elbeszélői hagyomány keretét, Hajas nem csak megszünteti elbeszélésének eddig fölállított szabályait, hanem a szereplő személyekhez fűződő érzelmeit illetőn is homlokegyenest az ellenkezőjét állítja annak, mint amit eddig állított. Bolond beszéd, de van logikája. Az Évi, illetve Éva nevű nő nem szexuális kicsapongásainak tárgya többé, hanem a szerelme. És az elbeszélő sem egy megismerési feladatot óhajt önmagán végrehajtani, nem az elvek magányos hérosza többé, hanem szerelmes; szerelmében, miként a kamaszkor végén, a saját nemi szervéről egy másik emberi lényre fordul át a tekintete, és oly nagy a megrázkódtatás, hogy rajongásában a közös halálba kívánja önmagával a szerelmesét. Ki ne érezte volna szerelmében, hogy ki akar szakadni ebből a világból? És a világból való kiszakadásnak milyen végletesebb formája lehet, mint az élettől való erőszakos elszakadás?

Az antik bölcselők ezt az állapotot szerelmi őrjöngésnek nevezték, megvetették, nevetségesnek tartották, hiszen a szerelemben sem kedvelték a végletet. Arisztotelész egyenesen azt ajánlja, hogy az ilyen embert, ha jót akarunk neki, meg kell verni. Vagy ha ez sem segít rajta, akkor le kell ütni, hogy az eszméletét veszítse. Csupán akkor vagy az ilyen embernek a barátja, ha ezt megteszed. Ami annál is furcsább javaslat, mert hiszen az erőszaktevőktől sem undorodtak kevésbé, mint a szerelmi őrjöngőktől.

Hajas elbeszélőjének nincsen barátja. Újkori személyességünk kultusza nem is enged meg nekünk ilyen barátot. Így aztán halálra vágyakozó szerelme valóban a világból való kiszakadás szörnyű gesztusa marad. Szörnyű, mert erőszaktevésével azt a kapcsolatát sérti meg a legmélyebben, amely a leghagyományosabb módon fűzte ehhez a világhoz. Másként nem történhet. Ennek a halált kívánó szerelemnek a kisfiú válik a tényleges áldozatává, az alvó, az önálló elhatározásra még nem érett, az atyai óvástól megfosztott, az atyai tanításnak kiszolgáltatott.

Ez bűntett. S nem csak a szó polgárjogi értelmében az. És ha azt mondom, hogy ehhez fogható szörnyűséges bűntettet, mint ami itt le van írva, csupán egyet ismerek még az irodalomból – Sztavrogin gyónását arról, hogy miként erőszakolta meg a kislányt (valóságosan, vagy a képzeletében, teljesen mindegy) –, akkor ezzel nem óhajtom Dosztojevszkij nevével Hajas bűntettét megnemesíteni. Az „Ördögök” című regény esetében nem Dosztojevszkij bűntettéről beszélünk, holott az övé. Hajas szövegének esetében sem beszélhetünk Hajas bűntettéről, ha egyszer azt nem ő, hanem az általa megnevezetlenül hagyott egyes szám első személyben vallomást tévő elbeszélő követte el. Ennek a nyomorult elbeszélőnek a világában azonban nem csak barát nincsen többé, hanem istenek és emberek dolgában közvetítésre hivatott pap sincsen, aki a történéseket hol a sors szemszögéből nézve, az észre, hol az ész szemszögéből nézve, a sorsra hivatkozhatna. A férfi bűnözőnek női tettestársa az egyedüli gyóntatója. Nincsen feloldozásuk, mert nem képviselhetnek erkölcsi mércét egymás szemében, s így a miénkben sem.

Az elbeszélés nem adhat feloldozást a bűntettre. Az elbeszélés csupán képet ad. S minél végletesebb az elkövetett bűn, annál hatalmasabb képet alkot az elbeszélő az elszenvedett bűnhődésről, mely erkölcsi mércék hiányában még mindig nem a legutolsó szó. Hajas ismeri a bűntudat érzését, játszik a számonkérő ítélet előérzetével, de a legutolsó szót nem ismeri. A bűntett végrehajtását elháríthatatlan kényszerként éli át, és kéjesen kívánt szenvedésként az elháríthatatlan bűnhődést, hiszen ha van ilyen, ha lesz ilyen, ha lesújt rá, akkor megszűnik az erkölcsre vonatkozó végső szó iszonytató hiánya. És ennek a sorstragédiának az érzékelésében már valamennyien osztozunk, akik ebben a hiánytól ásító világban élünk.

Ha valaki föl kívánná mérni annak az arányait, hogy ebben az egyetemes sorstragédiában hová jutottunk, akkor elegendő, ha Euridiké és Orpheusz történetére gondol. Hajas elbeszélésében Euridikét nem a halálból akarja visszavezetni énekével Orpheusz, hanem ellenkezőleg, a halálba akarja ragadni. Olyannyira szeretik egymást az ő történetében, hogy nem az utált életet, hanem a boldogító halált akarják megkapni egymástól. Hiszen mit kívánhat az ember a szerelmesének, ha nem a legjobbat?

Hajas kísérlete ilyen értelemben egyrészt szembehelyezkedés és tagadás, hiszen az európai kulturális hagyomány szerint halandó ember nem szólíthat élő embert bűntett elkövetése nélkül a halálba, halandó ember nem rendelkezhet sem a saját, sem a másik ember halála felől, mert ez nem az ő dolga, másrészt a legkövetkezetesebb végigvitele annak az európai kulturális hagyománynak, miszerint a szerelem és a halál egymástól nem elválaszthatók, az egyik szükségszerűen a másikat kívánja, s ami az életben békétlenségként jelentkezik, csupán a halálban találhat békére magának. Ami nem jelent mást, mint hogy a halál a jó.

Hajas szövege nem tesz többet, mint hogy azt a bosszút hajtja végre magán, amelyet az európai kultúra önmagán végrehajtott. Ennek a kilenc levélnek, melyek megszólítottja immár nem én vagyok, nem te vagy, hanem a szerelmi halálvágy titkába beavatott másik személy, az istenülés kísérletének kudarcával, vagy legalábbis felfüggesztésével kell véget érnie. S így változik vissza ez a szöveg mégis hagyományos vallomássá. A bűn és a bűnhődés megvallásává, a halál megkísértésének szánalmas dokumentumává.

Erkölcsi tekintetben annyi fölmentést adhatunk a vallomástevőnek, amennyi késztetést, a közös kulturális hagyomány miatt, magunknak is éreznünk kell önmagunkban. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy nem tehető ugyan nagy különbség a képzelet és a valóság bűnei között, de mi legalább eddig elkerültük, hogy valósággá tegyük képzeletünk bűntetteit. Vagy azzal is vigasztalódhatunk, hogy mindez itten csupán szó, írás, beszéd, irodalom. S ezen az alapon el is utasíthatjuk, akár el is ítélhetjük ezt a szöveget, bezárhatjuk egy titkos széfbe, senki ne férhessen hozzá, gondoskodhatunk róla, hogy stencilezett példányai rendőrileg el legyenek kobozva. Ám akár így teszünk, akár úgy, semmivel nem tudjuk betömni azt az ásító hiányt, korunk koronatanújának ordításra nyitott száját, mely valójában elnyel.

Hajas szövege botrányos, undort keltő és idétlen. De nem irodalmi előzmények nélkül való. De Sade márki, Lautréamont és Genet szövegeinek méltó társa az irodalmi botrányokozásban. A magyar irodalomban pedig ott a helye Csáth Géza hét lakat alatt őrizett morfinista naplója és József Attila nem kevésbé őrizett, és nem kevésbé botrányos szabad ötleteinek jegyzéke mellett. Így néz ki a pokolra szállottak díszes társasága. Irodalmunk nagykorúsodásának pillanata lesz, amikor nem csinálunk úgy, miként a képzelt beteg, aki attól való félszében, hogy lelki betegségét meg kéne neveznie, testi betegségeket talál ki magának. Mondtam és mondom, az elbeszélés az ész reménye a sors ellenében.

Mindezt tudatosan, elhatározott szándékaim szerint mondom. Ha akarjátok, hát büntetőjogi felelősségem tudatában. De nem úgy, semmiképpen nem úgy, ahogyan azok a gyáva erkölcsprédikátorok és léha világjobbítók teszik, akik magukon kívül mindenki mást bűnösnek vagy bűntettre legalábbis mindig késznek tartanak. Nem szeretem Hajas szövegét, mert nincsen rajta semmi szeretnivaló, mint ahogyan De Sade, Lautréamont vagy Csáth szövegét sem szívelem. De bevallom néktek nyilvánosan, hogy szeretem Genet szövegeit, és József Attila szabad ötleteinek jegyzékénél magasabb rendű költészetet nem ismerek. Ez pedig közel sem ízlés dolga. Legfeljebb ha a létezés botrányáról beszélő szövegekről van szó, akkor az ember alkata szerint választ és ítél. Ám senki ne állítsa nekem, hogy van alkat, mely elkerülhetné a saját botrányát.

 

Anyám, aki hangos humorú és nem kevésbé kíméletlen ítéletű asszony volt, egyszer azt mesélte nekem, nekem, a gyereknek, hogy a nászéjszakáján valamire fölriadt, és hiába tapogatott az ágyban az apám után, nem találta. S amint kábán tapogatott ott a sötétben, arra lett figyelmes, hogy az ajtó alatt világosság szűrődik át a szomszédos szobából. Hangokat is hallott. Legnagyobb meglepetésére, nyugalmas, kiegyensúlyozott férfibeszédet.

Ebben a hatodik emeleti műteremlakásban az apám együtt élt két idősebb fivérével, Endrével és Istvánnal. Anyám az ő hangjukat is hallani vélte, és az apám hangját. Azt hitte, hogy valakivel valami baj történt, gyorsan kiszállt hát az ágyból, magára öltötte a pongyoláját, és kisietett.

A hatalmas műteremben, melyet amolyan közös helyiségnek használt a három testvér, nem fogadta olyan látvány, ami bármilyen bajra utalhatott volna. Pizsamában ültek a lámpafényben az asztal körül, s igen bensőségesen diskuráltak.

Negyed négyet mutatott az óra. Invitálták, foglaljon helyet a körükben. Anyám ekkor még mindig arra gondolt, hogy valami kivételes történik, valami kivételesnek kell történnie, megszeppenve leült hát közéjük, várt. De nem történt semmi ilyesmi. A három férfi tovább szőtte a szót, közömbös témákról cseréltek eszmét, majd negyed óra múltán fölálltak, s nyugodalmas jó éjszakát kívánva egymásnak, mindannyian aludni tértek a szobáikba.

És ez aztán minden éjjelen, pontosan három órakor, megismétlődött. Anyám lassan hozzászokott, hogy ennek így kell lennie.

Talán huszonöt éves lehettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy minden éjjel, pontosan három órakor fölébredek. Föl kell kelnem, mert fektemben meg nem maradhatok. Valamilyen nyalánkság után kutatok, néhány korty vizet iszom, olvasok néhány sort, följegyzek valamit, vagy csak eltöprengve bámulok magam elé. És akkoriban, az egyik éjjelen, ez a régen hallott történet is az eszembe jutott. Évek teltek így el. Aztán apám nővérének, az utolsónak, aki akkor még élt a hét testvér közül, be is számoltam életemnek erről a furcsa zárványáról. Jót nevetett, harsányan, büszkén és boldogan. Mert hiszen nem csak én, és nem csak ők, mesélte, hanem már a nagyapád, és a dédapád is minden áldott éjjelen pontban háromkor fölébredt. De kizárólag a férfiak. A nők soha. A nők nyugodalmasan átalusszák az éjszakát a mi családunkban.

Ezeket a sorokat, tán mondanom sem kell, éjjel három és fél négy között írom. Ha végeztem, majd fölállok és visszamegyek a hálószobába. Ma éjjel azonban megint azon töprengtem, hogy vajon miért? Mikor, mi történhetett éjjel három órakor, ami így megmaradt? Az Atlantisz süllyedt el? Miként segíthetném emlékező agyam, hogy emlékezhessen erre a nem tapasztalt időre? És hová vinne vissza? Kihez? Milyen mélységesen mélyben rejtező történést kerestek ők, és miért botorkálok én is utánuk? Esetleg a jövőt?

Holott gondolkodni sem kéne mindezen. A bennem megtörténő fölébredésük, minden napon egyazon dolog. És egy dolognak nem lehet sem kérdése, sem válasza.

 

Néhány nap múltán, éjjel háromkor, arra a szívszaggató sajnálkozásra ébredek föl, hogy ilyen excesszív szerelmi szenvedély sem önmagam, sem egy másik emberi lény iránt, soha nem tombolt bennem úgy, mint ebben a Hajasban. Minden szégyenkezés nélkül sajnálhatom.

Kézirata még itt fekszik szétterítve az asztalon. Nem szoktam idegen kéziratokat az asztalomra tenni, mégsem érzem illetéktelen helyen.

Egy idegen ember szerelmi szenvedélyének látványába ragadtan, szeretném elfordítani a fejem, gyorsan, ne is lássam, ám legyen ez a szenvedély bármily borzalmakat hozó, ugyanakkor mégis irigykedem, hogy miért éppen ő, miért nem én, én, én, miért éppen a másik éli át, s ezért a másik tán különbnek is látszik. Különb s különb poklok jutnak nekünk, és mindenki azt hiszi, hogy a másiknak jutott a jobbik.

Persze, átéltem én is hasonló léptékű szerelmi szenvedélyt, formátumban és mélységben hasonló kicsapongásokat. De nem az erőszaktevés és az erőszak elviselésének szenvedélyét, nem, még képzeletben sem, hanem éppen a fordítottját: a gyöngédségét.

Szándékosan írok gyöngédséget és nem gyengédséget, nehogy emlékeztessen a szó a gyengeségre.

És az ő esetében se legyen az erőszaktevésnek semmi köze az erőhöz. Mert a gyöngédség sem kisebb erő, mint az erőszak. Ki ebben, ki abban éli át. Mit is? Az evilági, a testi, mondhatnám a szervi megváltódás reményének tökéletes hiábavalóságát és az akarat kudarcát.

A nagy erőszaktevők általában ideológusok. Azt mondják, miként Hajas is mondja, hogy meg akarnak valamit tudni az életről, a létezésről, a világról, és meg akarják valósítani arról való eszméiket, amiről még semmit nem tudnak. Akarnak, akarnak, holott szerelmesek. Csupa nagy szót mondanak. Holott a szerelem szava sem kicsi. Én úgy voltam vele, hogy soha semmit nem akartam megtudni a szerelemben, mert éppen ez volt az egyetlen alkalom arra, hogy a tudatom ellenére legyek sokkal erősebben és összehasonlíthatatlanul árnyalatosabban jelen az életemben, vagy magamban, vagy ki tudja, miben, mint ahogyan az ember a tudatával bármikor és bármiként egyáltalán jelen lehet.

Hajasnak a saját gyermeki ösztönösségéből kellett belekorbácsolnia magát egy olyan tudatállapotba, amelyből ráláthatott a létezés ösztönösen és megmagyarázhatatlanul kimondott igenjeire és nemjeire. Jómagamnak pedig inkább ki kellett korbácsolnom magam a tudatosság homoksivatagjából, hogy ugyanerre ne lássak végre rá.

Bocsánatot kérek tőle és magamtól és mindenkitől ezért az összehasonlításért. De végülis nem tudom kihez hasonlítani, ha egyszer én nézem és én olvasom a munkáit. Nem szívesen találkoztam volna vele. Volt egy közös, jó barátnőnk. Ettől a szép, szőke asszonytól hallottam először róla, a becenevén emlegette, s a puszta hallomás alapján is elkerültem a véle való találkozások alkalmait.

Az erőszak nagy műveit, legyen az szerelmi vagy hatalmi erőszak, egyremegy, mindig ki kell tervelni és végre kell hajtani. A gyöngédséget sem kitervelni nem lehet, sem a végrehajtásán buzgólkodni, mert az valami olyan, ami kizárólag tervek nélkül hajtja végre magát bennem és rajtam. Szinte még attól is függetlenül, hogy ketten vagyunk-e hozzá, vagy egyes egyedül vagyok. Az erőszak nagy műveinek a kitervelés és a végrehajtás a történetük. A gyöngédség nagy műveinek nem lehet történetük.

Csak akkor kezd történetük lenni, csak attól kezdve válnak elmondhatóvá, amikor önnön beteljesíthetetlenségük érzetétől eltelten erőszakhoz folyamodnak. Hogy mégis, kell. Nem bírom, akarom hát. Ettől kezdve azonban nem a saját történetüket mondják, hanem az erőszakét. Mert majdnem minden oda vezet. Majdnem.

Én minden nap ösztönösen mindent megteszek azért, hogy elkerüljem magamban azt a lényt, aki nem én vagyok.

Ő mindent megtett, s tudatosan tette meg, hogy ne kerülje el azt a lényt önmagában, aki ő lehetne.

Én a saját tudathasadásom adminisztrátora vagyok. Ő a saját tudathasadásának volt a demonstrátora.

 

 

Néhány nappal ezelőtt, egy napsütéses áprilisi délutánon, miközben ragyogtak körülöttem a fehérvirágú fák, teljes bizonyossággal tudtam, hogy egy évem van még hátra. Persze kérdés maradt, hogy mit jelent az ember teljes bizonyossága önmagáról és a várható életidejéről. S vajon az előérzete milyen érzésének az álorcája? Egy év múlva, ilyenkor, már nem vagyok.

Ma, egy hasonlón ragyogással teli napon, kaszáltam. Az előző napi viharban a fák elveszítették fehér virágaikat. Közben arra kellett gondolnom, és kaszálás közben igen nyugodt ritmusban gondolkodik az ember, hogy akár így lesz, akár nem így, mindenképpen én vagyok a nyertes, még akkor is én vagyok a nyertes, ha előttem áll az a szenvedés, mely a halálhoz majd elvezet.

Ha meghalok, akkor úgy halok ki ebből a rettegett életből, hogy legalább a halált illető érzéseim nem csaltak meg. Ha pedig nem halok meg, akkor legönteltebb, jóserővel hivalkodó pöffeszkedésemben csíptek megint fülön, és az lesz a büntetésem, hogy tovább kell élnem.

Aztán elfog a düh és a félsz.

Hogy jövök én ahhoz, hogy akár csak gondolatban is beleszóljak?

De ha mégis így van, akkor honnan jönnek ezek a gondolataim belém?

Mért kínoznak? Miért ilyen hiábavalón?

Hiszen már mindent, mindent elfogadtam. Azt is, ha igen. Azt is, ha nem. Ám úgy látszik, ez még mindig nem a minden.

Mégis, tovább, minden pillanatban. Mindezt a kaszálás szép, rendes ütemében, a rendre vágott fű felszálló fanyar illatában. Micsoda élvezet. Félek a szenvedéstől, és ez is szenvedés, holott nem a test fájdalma váltja ki. Szégyenlem e félelmet, és ez is szenvedés. Titkolnom kell félelmemet, szégyenemet és a szenvedésemet, és ez is, szenvedés.

 

Berlini lakásom tulajdonosa az emeleten lakott. Ha szükségem volt valamire, akkor át az udvaron, és a hátsó lépcsőn is fölmehettem hozzájuk, a recsegő, nyikorgó, régi falépcsőn, és nem az ápolt és pompázatos főbejáraton, a rézrudakkal kispannolt vörös szőnyegen. Ilyenkor óriási konyhájukba jutottam, ahol mindig egy étkezés előkészülete vagy éppen a szennyes edények eltakarítása folyt. A ház asszonya tette a dolgát, vagy a cseléd, egy délkelet-ázsiai fiú. A ház asszonya is ezen a hátsó lépcsőn jött le néha hozzám, s ha nyitva volt a konyhám ablaka, beszólt. Kicsi lányuk az apától örökölte megkapó arcberendezését, a széles arccsontokat, a nyújtott, keleties szemréseket, a húsosan lapos szemhéjakat, amelyek mintha lassú forgásra fognák a szemgolyót. Azon sem csodálkoztam, hogy éppen ezt a szép maláj fiút fogadták föl, ezt a ház urához hasonló szeműt. Tőlük kaptam kölcsön a kerékpárt, s az egy év alatt csak egyszer kérték vissza, mikor is családi kirándulásra indultak valahová.

Volt egy különös kutyájuk. Kétszer bízták rám, mert elutaztak. Sétálni kellett vinnem, kétszer kisebb sétára, egyszer nagyobbra, naponta. Szép napokat töltöttem ezzel a kutyával. Elmondhatatlanul és leírhatatlanul csúnya volt, s ugyanolyan kedves, amilyen mértékben nélkülözött minden szépséget. Az volt a határozott benyomásom, hogy állandóan szenved a saját lététől, ám ez nem ingerültséget támaszt benne, hanem épp ellenkezőleg, türelmet és kíméletet más élőlények iránt. Azóta, miként a tulajdonosok levélben tudatták velem, kimúlt. Előtte hónapokig betegeskedett, sokat szenvedett. A nevére sajnos nem emlékszem. Arra sem emlékszem, hogy milyen fajtához tartozott, de később valamilyen újságban olvastam egy nagy tanulmányt a túltenyésztett fajkutyák testi szenvedéseiről, és visszaemlékezve a szokásaira és a viselkedésére, a felsorolt szenvedési módok közül nem egyet igen találónak éreztem a leírásban.

Nem hiszem, hogy az állatok életében olyan szerepet játszana a szépség, miként az emberekében, de bizonyára mégsem elhanyagolható ez a szerep. Azt viszont minden tapasztalatom szerint bizton állíthatom, hogy a testi szenvedés, a félelem és a szorongás érzése, a vágyakozás, az öröm és a bánat nem idegen az állatoktól.

Rövid lábú, alacsony termetű, vastag testű jószág volt ez a kutya. A hasa csaknem súrolta a földet, mellső lábai karikásan görbék, míg a hátsók ikszbe álltak, s így aztán olyan nehézkes volt a járása, mint egy elefántiázisban és magas vérnyomásban szenvedő öregasszonyé. Aránytalanul elosztott, ügyetlenül nagy súlyt kellett cipelnie, tömött húsa volt, súlyos csontjai. És úgy nézett ki a teste, mintha elfelejtett volna ruhát ölteni magára; rövid szálú, selymes, feketén és barnán és fehéren foltozott szőrén átütött bőrének rózsás színe. Egy kicsit olyan volt, mint valami elfuserált tehénke. Fenekének lilásan és barnán redőzött lika is mezítelenül kacsintott a világba, mert a farka egészen rövidre volt vágva a szerencsétlenjének. A füle meg hegyesre metélve, amitől inkább egy macskára emlékeztetett elölről. A pofáján ült igazi tort a rondaság. Az orra belapítva, vagy mintha egyetlen kardcsapással szelték volna le a helyéről, hogy csupán a nyers húsban lüktető, táguló és szűkülő rés maradjon lélegző nyílásaként, a szája pedig redősen, hosszú, magányos szőrszálakkal ékesen, állandó nyáladzásban folyt és csüngött alá. Lilás ínye, sárgás, elég fenyegető alsó fogsora is kilátszott. Volt ez nyúl is, egér is.

Mindemellett két további tulajdonságát kell még megemlítenem. Egyrészt valamely bélbántalom következtében állandóan nagyokat eregetett, büdös volt, másrészt valamely légúti elégtelenség következtében úgy hörgött, fújtatott és sípolt minden kicsi mozdulattól vagy érzelmi fölindulástól, miként egy múzeumi gőzgép. Ez azonban nem leromlott fizikai állapotából vagy valamilyen krónikus betegségéből következett, hanem a fajtája szerint volt ilyen. Én magam is fajtiszta vagyok, legalábbis legjobb tudomásom szerint, s ezért nem kis rémülettel bámultam fajtiszta társamat.

Talán nem túlzó következtetés, ha azt állítom, hogy a fajtisztaság eszméjének, ábrándjának és mítoszának másik oldalán ott leselkedik a fajgyűlölet rögeszméje és gyilkos ábrándja. Azok, akik ilyen fajtiszta kutyákat tenyésztenek, egyszerre működtetik magukban mindkét végletet. Miközben a lehető legmesterségesebb körülmények között, a lehető legtisztább formában hozzák létre a kívánt fajtát, az élő eredmény ábrándjuk torzképévé, mitikus vágyaik paródiájává változik, gyilkos, ronda, véres bosszúvá, az egyetlen fajta gettójának bosszújává. A fajelméletek hívei, e kemény és kíméletlen, butaságuktól lángoló szemű férfiak, ha nem kísérletezhetnek az emberi társadalmak átalakításával, akkor időlegesen visszavonulnak a tenyészistállókba, bikák, nyulak és kutyák közé.

Elég nagy haragot érzek e minden ésszerű mértéket meghaladó tenyésztési mánia iránt. Ha valaki járt már a hormonokkal és antibiotikumokkal kezelt vágóállatok koncentrációs táborában, akkor tudja, hogy milyen undoromról beszélek. Meglehetősen ritka dolog, hogy egy élőlény szeme is ronda legyen. Ennek a kutyának taknyosan kék, sárgával pettyezett szemgolyója volt. Az olyannyira áhított fajtisztaság eszméje, mely minden természetalkotta szépséget kikezdett rajta, tán csak a tekintetét hagyta érintetlenül. Mert megadó és figyelmes, kissé lassú pillantással nézett bele ebbe a világba, egy napkeleti bölcs tekintetével. És tekintetének szépsége nemcsak kiegyensúlyozta bennem a rondaságát, hanem egyenesen meghatott és lenyűgözött.

Kora délután hozták le hozzám az emeletről, abban az időben, amikor munkám végeztével félórás szunyókálásra térek dolgozószobám díványán. A kutya ismerte a lakást, figyelmét nem kellett a tárgyaknak és a járásoknak szentelnie, egyszerűen örült nekem, s örült annak a körülménynek, hogy itt lehet e barátságosan ismerős szagok között. Amikor egyedül maradtunk, semmi nem akadályozhatta, hogy átadjuk magunkat e közös örömnek.

Hörgéseit, lélegzetének sípolását, szuszogásait utánozva, szégyentelenül négykézlábra ereszkedtem elé, és meghempergettem a szőnyegen. Volt humora hozzá, s közös fékevesztettségünk így változott át viadallá. Nyugodtan mondhatom, hogy ebben a viadalban mindketten nagy világismeretről tettünk tanúbizonyságot. Mert az ügyességével, ahogyan teljesen váratlanul, villámsebesen, minden előzetes számításomat kicselezve, a legkényesebb és legvédtelenebb testfelületeimhez kapott, igen óvatosan bánt, és iszonytató, kemény testrészek átharapására is alkalmatos fogsorát is a legkíméletesebb módon használta. Ugyanígy tettem én is, amikor a testem súlyából és méretéből adódó fölényemet nem használtam ki teljesen ellene. Adottságaink különbözőségével játszottunk el; ami másfelől azt jelentette, hogy a játékmódunkban megnyilvánuló azonosság élménye hasonlóvá tesz bennünket, holott különbözők vagyunk. Mindketten kölcsönösen fölmértük egymás gyöngéit, de elnéző humorral voltunk e gyöngék iránt. A megértés és a belátás mindkettőnk önbecsülését megnövelte, ami viszont nem volt más, mint az egymás becsülése. Hiszen ki ne lenne büszke a saját nagyvonalúságára, s kit becsülhetnénk nagyobbra, ha nem azt a lényt, akitől hasonló nagyvonalúságra számíthatunk. Két különböző fajhoz tartozó fajtatiszta szörnyeteg, békés szándékokkal háborút játszott a szőnyegen.

Neki egy kicsit emberré kellett válnia, nekem egy kicsit kutyává, ám se neki nem volt szabad az embert imitálnia, se nekem a kutyát. Mert akkor megint csak azt az egyenrangúságot veszítettük volna el, amit éppen a játékban harcoltunk ki egymásból és egymásnak. Nem hiszem, hogy Clausewitz, Kutuzov vagy Nelson nagyobb fölénnyel és világismerettel mutathatott pálcájával a térképre, kijelölve az ellenség gyönge pontjait, mint ez a kutya tette velem. Nem támadta e gyönge pontokat, hanem mutatta: ezt most megtehetném. Ugyanakkor gyöngéd figyelemmel kivárt: most védekezz, nem itt, ott védd magad.

A kutya bírta volna szusszal napestig. Erőm kimerülésétől végül is nekem sem kellett volna tartanom. De az én tudatomon, egy idő után, mégis átlibbent egy olyan különös veszély érzete, amely őt minden valószínűség szerint érintetlenül hagyta. Játékunk élvezete rettentett el, igaz, finoman. Éppen a kölcsönössége, a kölcsönös élvezet. Mintha tiltott dolgot cselekednénk egy idegen tekintetek elől elzárt lakásban. Olyan kölcsönös testi és szellemi élvezetbe bonyolódnék egy tőlem különböző teremtménnyel, amit nem szabad. Mintha ennek a játéknak az élvezetében, érzéseimben, nagyon közel kerültem volna elmém azon élvezőn érző szálaihoz, amelyekhez az emberi törvények szerint csupán embernek szabad közel kerülnie. E kettőt nem tudhattam magamban kellőképpen szétválasztani, hiszen éreztem, hogy nincsen rá speciális szervem, nincsen az agyamnak erre alkalmatos külön tere, nincsen rá külön idegvégződésem.

Mondtam neki, hogy most aztán már elég legyen, vége, megyünk aludni.

Miként érthette volna színeváltozásomat. Aztán belenyugodott, lehevertem a díványra, a kutya leheveredett a dívány elé. Mindketten elnyúltunk, elfészkelődtünk, hogy átadhassuk magunkat különböző álmainknak.

Álmos voltam, érzéseimtől mégis éber, nem tudtam elaludni. S egy idő után, mit tehettem volna, kinyitottam a szemem. A dívány előtt, gömbölyűn önmagába vackolódva feküdt a kutya, fejét két mellső lába közé fektette, mert ő persze elszunnyadt azonnal. Sajnos éreztem a szagát, túl közel volt ahhoz, hogy ne érezzem, és hangosan és hörögve és sípolva és szuszogva vette a levegőnkből a lélegzetét. Világos, tiszta, tágas helyiség volt ez a berlini szobám.

Odakinn szeles, borús, esőre hajló idő. Az ablakok nem voltak nyitva, az utcán néha elhaladt egy autó. Megmozdulni nem volt erőm, túlságosan lusta voltam, meg nem is szerettem volna, ha bármi túlzottan megzavarja a szokásos napirendemet. Nem túl hangosan, megszólítottam hát a kutyát.

Mondtam neki, ne szuszogjon olyan hangosan, mert nem tudok tőle elaludni, s különben is jobban tenné, ha egy kicsit odább vonulna.

Hosszan nézett, kissé riadtan, fölemelve a fejét. Mutattam is, hová kéne visszavonulnia. Megadón fölállt a szavamra. Amint fölállt, még nem gondolhattam arra, hogy érti a kívánságomat, de megfordult, és félálomban imbolyogva elindult a szoba kijelölt, távoli pontja felé. Hatalmas, durván szőtt, fehér szőnyeg borította a padlót, ám ahová szándékom szerint száműztem volna, már nem ért el a szőnyeg. Visszanézett, hogy elégedett vagyok-e. Elégedett voltam, csakhogy ezzel ő nem lehetett elégedett, mert nem volt kedve a csupasz padlóra lefeküdni.

Kérdezte, befekhet-e az íróasztal alá.

Mondtam, az lesz a lehető legjobb hely neki.

Ezután mindketten gyorsan elaludtunk.

 

Aranyszőke anyám nyitott nekem ajtót azon a délutánon. Délutáni tanításról jöttem haza az iskolából, odakinn már csaknem teljesen sötét volt. A hosszú előszobában égett a villany. Kivételes eseménynek számított ez, mert csengetésemre az ajtót mindig a cseléd nyitotta ki. Szüleim a cselédet, a szociális egyenlőség kényes elvére való tekintettel, háztartási alkalmazottnak nevezték. Hivatali elfoglaltságaik miatt pedig, ilyen korai időpontban, még soha nem voltak otthon. Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő ősze volt vagy a következő kora tavasz; közel nyolcéves lehettem.

Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémszínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, magas sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne. Ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak ki belőlünk.

Örömteli meglepettségemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki.

Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat.

Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze.

Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára.

Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. S ha éreztem valamit, akkor az nem volt más, mint hogy bátor kijelentésemmel mégsem tudtam annyira meglepni őt, miként az a szándékomban állt. Közömbös maradt.

Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte.

Mondtam, a hittanórán.

Mindeközben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia.

Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan.

Azóta nézem, ki vagyok én. Azóta gondolkodom, hogy mit állíthatok másokról és önmagamról. Ha tükörbe nézek, akkor nem magamat látom azóta, hanem aki valakit néz a tükörben.

 

Amikor elérkezett a nagy séta ideje, kivittem a kutyát a szomszédos erdőbe.

Tulajdonosai figyelmeztettek, hogy az utcán pórázon vigyem, nem mintha meggondolatlan lenne, biztosan nem fut az autók alá és nem is támad meg senkit, rettenetes fogait pedig kizárólag vadak ellen használná, ha lennének vadak, hanem a törvények miatt. Ezeket itt nagyon komolyan veszik, mondta magyarázólag a ház asszonya, aki a város keleti feléből származott, s tapasztalatból tudta, hogy az ottani emberek csupán a törvények ellenében tudják élhetővé tenni az életet. Vigyázott hát, hogy a hangja ne legyen kioktató, bár ez mégsem hangozhatott másként; barbárral beszélt. Amikor kiérünk a szabadba, nyugodtan elengedhetem.

Tudtam, miről beszél. Néhány héttel előbb, késő éjjel, gyalogosan baktattam hazafelé a Fontane utcán, ahol valamilyen egzotikus, kicsi állam konzulátusát éjjel és nappal rendőr őrzi. Nem a villa kapujában áll, hanem a terroristák megtévesztésére, a szemközti járdán, egy magasra nőtt és gondosan nyesett élősövény mögött. Gyakorta teljesít mellette szolgálatot egy jól megtermett német juhászkutya. Azon az éjjelen, miközben gyanútlanul baktattam haza, a sövény mögül rám rontott ez a kutya, némán, nyitott fogakkal, oldalról támadt, egész testében fölágaskodott, egyenesen bele az arcomba, olyannyira, hogy forrón tört rám a lehelete, mikor is a rendőrnek sikerült pórázánál fogva visszarántani.

Valóban hajszálnyi tér és hajszálnyi idő választott el bennünket az egész életre nyomot hagyó balesettől. S ebben a hajszálnál is vékonykább időegységben ott tátogott rám addigi életem minden feltétele. Mert azonnal bűnösnek éreztem magam. Arra számítottam, hogy igazoltat és letartóztat a rendőr. Hiszen egy ilyen rendőrileg idomított kutya ok nélkül senkit nem támad meg. A különleges esemény oka tehát én magam vagyok. Miért nem mentem az utca másik oldalán? De hiszen éppen azért nem mentem soha azon a másik oldalon, hogy ne kelljen a rendőrileg őriztetett villa előtt elhaladnom. Nehogy gyanús legyek. És a kutya érzékeiben tán éppen e gyanakvó elővigyázatosságom által váltam gyanússá. Aki Európa másik felében él, nem lehet elég gyanakvó, és nem lehet elég gyanús önmaga előtt is, hiszen bármikor szabadságharcos, terrorista vagy kényúr válhat belőle, s nincsen nap, amikor ne követne el valamilyen merényletet.

Dermedten álltam, végső és sorsszerű lelepleztetésemre vártam, és a rendőr ugyanilyen dermedten állt. S ebben az újabb hajszálvékony pillanatban, dermedt tekintetének rettenetében láthatóvá vált a belém rögzült életfeltételek és a törvények által szabályozott életfeltételek óriási különbsége is. Az ő szemében tán még nagyobb volt a rettenet, mint az én szememben. Ezt egyáltalán nem értettem. A „mi történt volna, ha” egyszerű, emberi rettenete ült ki a szemébe, s nem az a szörnyű fölény, miszerint az ő igazsága mindenek fölött való lenne. Ha a kutyája szétharapja a pofámat, akkor szétharapja. Hiszen szétharaphatta volna nyugodtan. A gyanús én vagyok, s ő a gyanakvó. Ez a törvény. És ennek a törvénynek ő az őre. Meg a kutyája. Gyanúsnak lenni bűn. Még akkor is, ha ártatlan vagyok. Nincsen ártatlanság, mert az csak utólag bizonyítható. A bizonyítás viszont nem az én dolgom, hanem a kutyás törvénykezőké. Ez a törvény. És a bizonyítás éppen úgy nem lehet pártatlan, miként a védekezésem sem az. Majd ahogyan jónak látjuk, én és a kutya. Meglepetten álltam a tekintete előtt, mert az idegeimben hordozott életfeltételek másféle tekintetre számítottak.

Aztán ez a közönséges és önkéntelen rettenet a szemében váratlanul átalakult az alattvaló rettenetévé. Éppen olyan alattvalói rettenettel nézett vissza rám, mint amilyen alattvalói rettenettel én néztem ebbe az idegen világba.

A kutya még mindig fölindultan feszítette a kezében a pórázt. A nyakörvét kapta a markába, hogy visszafogja, és ordított. Nyugalom. Ám mintha inkább magának vagy nekem ordította volna. Belerúgott a kutyába. Szükségünk lett volna a nyugalomra.

Hogy elnézésemet kéri. Bocsánat. Elismeri, ő a hibás. Dadogott. Mire én, magam számára is teljesen váratlanul, azt találtam mondani, hogy semmi, semmi. Amivel, belém rögzült életfeltételeim szerint, azonnal és készségesen meg is aláztam magam. Hiszen miként nevezhetem e jelenetet semminek? Nem értette. Láttam a szemén, hogy érthetetlen válaszom miatt miként lesz még készségesebb. Akárha attól tartana, hogy eddig ismeretlen irányból éri támadás. Készséggel elismeri, mondta gyorsan, s igyekezett úrrá lenni a felindultságán, hogy a történtekben egyedül ő hibás. Elismeri, hogy figyelmetlensége folytán veszélyeztetett helyzetbe kerültem. Rövidebbre kellett volna fognia a pórázt, amikor a lépteimet meghallotta. Vállalja felelősségét.

Amint kimondta, tudtam, mitől tart. A történtek miatt jogszerű lépéseket fogok tenni ellene. S ekkor megint az én ösztöneim voltak a soron.

Ugyan, mondtam kellemetlenül fölényes, feudális hangon, vigyázzon máskor jobban a kutyájára.

Nem értette. Értette a szót, nem érthette a hanghordozást. Legyintve hagytam ott. Hiszen miként is érthette volna. Ha nem vagy fenn, akkor lenn vagy. Ha fent vagy, akkor lent nem lehetsz. Ez is egy törvény.

Házunk megett futott a városi vasút pályatestje, ott volt a kihalt, alig használt, hatalmas grunewaldi állomás, váltóival, kitérőivel, peronjaival, raktereivel; nyírfák nőttek a használaton kívül helyezett sínek között. Ezen az állomáson vagonírozták be, innen hurcolták el a berlini zsidókat. Az eseménynek emléket állító táblát később ismeretlen tettesek leszerelték a helyéről, és eltüntették. A pályatesten túl fut a gyorsforgalmi autóút, és sötéten kongó aluljáró vezet át mindkettő alatt. Itt vezettem át a kutyát, hogy a másik oldalon kiérjünk a szabadba, s ott majd elengedjem.

De nem engedtem el azonnal. Az állandó szorongás természetes módon elsajátított életfeltételeim közé tartozik. Ha valaki nem tudhatja, hogy mi esik törvénykezés alá, akkor sötétségben tapogatva halad, de jobbára nem tárgyakba ütközik, hanem foghatatlan levegőbe, s még azt sem tudhatja, hogy oda tért-e vissza, ahonnan elindult, vagy egészen máshová érkezett.

Három széles allé nyílik ebben az erdőben, sugarasan széttartanak, úgy, ahogyan a mesében. Végül is választhattunk kedvünk szerint, s így aztán arra indultam el, amerre húzott a kutya. Oda húzott, ahol máskor már nyakló nélkül futhatott. De szorongó elővigyázatosságomra most az szolgáltatott kézzelfogható indokot, hogy ezen az erdei úton, zárt alakzatban, kis csapat menetelt felénk. Hármas sorokban jöttek, úgy voltak elrendezve, miként az orgonasípok, egyenruhában. Az egyenruha zöldesbarna rövidnadrágból és ugyanolyan színű ingből állt, bakancs volt a lábakon, visszahajtott, rövid, s furcsa módon piros zoknival. Lépést vezénylő nyúlánk vezetőjük hangjától pattogott az erdő alkonyati csöndje. Elébb azt hittem, hogy cserkészek, s nem tudhattam, hogy egy tisztavérű vadászkutya miként viselkedik egy ilyen menetelő alakzat láttán, de közelebb kerülve hozzájuk, nem volt többé kétséges, hogy fasiszta suhancok. Valamennyiüknek fényesen kopaszra volt beretválva a koponyája, és a mellükön valamennyien vaskeresztre emlékeztető jelvényt viseltek.

A kutya lihegve és hörögve és sípolva húzott feléjük. Igyekeztem úgy irányítani, hogy kitérhessünk. Ezekben a kitérési kísérleteimben persze mindig vesztes vagyok.

Nem tértünk ki eléggé. Nem térhettünk ki eléggé. Mert igaz, minden további nélkül elmenetelhettek volna, ám kitérésünkben mégsem voltunk megfelelőképpen alattvalóik. Éreztem, hogy miként változom át hízott, kutyás nagypolgárrá, akit le kell győzniük. Hiszen ebben a békés erdőben azon a napon bizonyára nem akadt más, számottevő legyőznivaló. Kifeszülő pórázán ez a túltenyésztett fajkutya valamiképpen belelógott a világképükbe. Vezetőjük megálljt vezényelt, rövid sorozatot trappolva megálltak.

Válogatottan idétlen kamaszok voltak, ami persze nem enyhíthette a megaláztatást. A kutya azonnal megállt, figyelt, s bár tudtam, ezt nem lenne szabad, várakozón megálltam én is. Vezetőjük, aki nem volt idősebb a többinél, náci köszöntésre lendítette a karját, s azonnal ordított. Mi ez, polgártárs, kutya vagy macska? Kérdését a szemembe ordította, s a többiek, mintha vezényszóra tennék, kórusban röhögtek. Elég, ordította. Maradt valami rezzenésnyi csönd. S ebben a csöndben nekem elégtételt kellett szereznem. Nem a kutyáról volt szó és nem rólam volt szó, hanem a hatmillió halottról. Ezt a csöndet nekem hagyták, felszólítás volt és parancs.

Elefánt, mondtam nyugodtan pillantva a szemébe. Valójában azonban csaknem beleájultam a megszólalás kényszerének megaláztatásába. Nem magam miatt, hanem a hatmillió meggyalázott halott miatt. És erre a gyalázatra nem lehetett megfelelő szót keresni és szót találni. Minden szó elégtelen volt, de ugyanilyen elégtelen lett volna a hallgatás. És még elégtelenebb az erőszak viszonzása, vagy az erre irányuló bármilyen alattomos kísérlet. Így maradt egyetlen eszközként az irónia. Mely mindennél elégtelenebb, és az elme mást mégsem találhat. Erre pedig azt üvöltötte ez a tizenhét évesnél nem idősebb, kopasz, német fiúcska, hogy megtisztítani az utat.

Kicsit visszahúztam a póráza végén bámuló kutyát. Segítettem őket. Igen, megtisztítottam nekik az utat, és elmeneteltek.

Ezen a délutánon esett meg egy másik, sokkal jótékonyabb érzéseket kiváltó találkozásunk.

Egy mellékútra tértünk, s itt aztán tényleg szabadon engedhettem a kutyát. Azt az utat választottam, amely az erdő kellős közepén megbúvó kicsi, s tán az összes tavak között is legcsinosabb tóhoz, a Teufelsseehez vezet. Amint lecsatoltam a nyakáról az örvet, gyorsan előrefutott, de visszanyert szabadsága szemmel láthatóan nem tette olyan boldoggá, mint ahogyan azt várni lehetett volna. Mondhatni, fokozatosan ment előre ebben a szabadságban. Mert először is el kellett intéznie a dolgait.

Ha azt mondanám, hogy vizelt, akkor a műveletet túlzottan leegyszerűsíteném. Ha ugyanis a hátsó lábát fölemelte, akkor elveszítette amúgy is gyönge, vagy legalábbis erre a műveletre nem nagyon alkalmatos testi biztonságát. A becserkészett terepet nem tudta olyan könnyed eleganciával megjelölni, mint ahogyan azt bármely falusi korcs bármikor futtában megteszi. Úgy segített magán, hogy a fa törzsének támasztotta törzsét, így azonban óhatatlanul a megcélzott hely mellé ment vizeletének bágyadt sugára. Gondoljuk meg, micsoda elégedetlenséget kelthetett ez benne. Úgy érezhette, mintha e közönséges és mindenki által birtokolt képesség hiányában ki lenne rekesztve a kutyák társadalmából. Ezzel kapcsolatos ingerültségét nem lehetett szem elől téveszteni. Elégtelensége fölött érzett dühében kapart. Csakhogy mikor jut eszébe egy közönséges korcsnak vizelés után kaparni, ha ez egyszer a józan értelem törvényei ellen való. Soha.

Hörgött és szuszogott és fújtatott és sípolt az erdő illatai által fölkeltett izgalomban. Berontott az aljnövényzet homályos sűrűjébe, és úgy eltűnt hosszú percekre, hogy még a futásának a zörejét vagy zizzenéseit sem hallottam többé. Egyenletes léptekkel bandukoltam a pórázzal utána.

Hívtam volna, de nem tudtam magamhoz szólítani, s most ötlik eszembe, hogy már akkor is minduntalan elfelejtettem a nevét. Azért felejtettem el a nevét, hogy ne kerülhessen közel hozzám, ne érezhessem a magaménak, s a többi. Mármint ne szeressem, ha egyszer megszerettem. De nem kellett attól tartanom, hogy elvész. Olykor visszatért a lábamhoz, megbizonyosodott róla, hogy a szagommal minden a lehető legnagyobb rendben van, tartom az irányt, s ő is ugyanezt teszi. Néha mégis eszembe jutott a neve. Mintegy próbaképpen kiáltottam utána, s ilyenkor öblösen mély vakkantással válaszolt a távolból. Nem túlzok és nem tréfálok, ha azt állítom, hogy a következő pillanatban megint elfelejtettem, ami véletlenszerűen mégis az eszembe jutott. E séta közben nem tudtam kiigazodni érzelmeim és a gondolkodásom mechanikus összefüggéseinek útvesztőjében.

A legmegrázóbbak székelési kísérletei voltak. Kapart, futott tovább, ismét kapart egy elég mély lukat, de azt is odahagyta, és egészen más helyen ereszkedett abba a sajátos guggoló állásba, ahogyan a kutyák teszik. Egész meghajlított gerince reszketett az erőlködéstől, és nem ment. Nem ment.

Ne erőltesd, szóltam neki, csak nyugodtan. Ám ahogyan idegesen megreszketett a feje a szavamra, abból láttam, hogy figyelmemmel a szemérmét sértem meg. Mégis oly nagy lehetett benne e kíntól való félelem, hogy nem távolabb, nem a bokrok és a fák takarásában kísérletezett, hanem a szemem előtt. Hátat fordítottam, vártam.

Gazdái nemcsak erre a közösen elszenvedett kínra nem készítettek föl, de arra a lelki megpróbáltatásra sem, amit a csúnyasága miatt kellett elviselnünk.

E sorokat olvasva senki ne képzeljen maga elé amolyan kopott városi ligetet vagy kényszeresen rendezett, nagyobb kiterjedésű parkot. A városnak e nyugati felét valódi erdők ölelik körül, tölgyesek, bükkösök és fenyvesek, másutt vegyes erdők. Ősi facsoportok és rendezett ültetvények, érintetlen, ódon tisztások és emberi léptektől, vasárnapi heverészésektől letarolt rétek, dombhajlatokra kapaszkodó százados ösvények és mesterségesen kiszabott sétautak. Az önnön magának élő természet és egy milliós város természetre való igénye; kímélet és pusztítás, hasznosítás, használat és az őselemek megújulásban igyekvő alázata. Kirándulók, kerékpárosok, kéjlesők, sétálók, futók, családok, magányosok és párok, napfürdőzők, nyugdíjasok, álmodozók, s miként mondottam volt, fasiszta suhancok.

Nem volt ember, aki ne méltatta volna figyelmére ezt a kutyát. És alig akadt ember, aki a látottak hatására ne tette volna szóvá az élményét. Meglepett felkiáltások voltak ezek, tárgyilagos vagy némiképpen szánakozó kérdések, nehezményező indulatszók vagy csípősségüket sem álcázó, félrevetett megjegyzések.

Egy régen használaton kívül helyezett kavicsbánya irdatlan kráterének szélén haladva, így értünk föl egy ősfákkal díszes dombtetőre. És a fákkal bolyhozott dombvonulat alján ott feszült a megmerítkezésre csábító ovális tó. A kutya előttem futott. Az első szép alak, akit e dombháton megpillantottunk a fák alatt állva, nem volt más, mint az a fiatalasszony, akit az asztalomnál ülve oly sokszor megfigyeltem, amint ezüstszürke kocsiján valahová elhajt, vagy éppen megérkezik. Én ismertem őt, történeteket is dédelgettem róla magamban, ő azonban nem láthatott be az ablakom mögé, nem is sejthette a véle való foglalatosságomat. Épp hátrafordította a fejét, pillantásunk a nagy távolságot áthidalta.

Pillantásomban sem az örömöt, sem a fölismerést nem érthette, közömbös maradt a tekintete, illetve mintegy védekezőn visszafordította volna a fejét, ha ugyanakkor nem veszi észre a közöttünk ügető kutyát. Elfordult hát.

De aztán épp ily hirtelen ismét vissza, immár a kutyához, és némiképpen bizonytalankodó hangon ugyan, ám mégis fölkiáltva szólította a nevén a kutyát. Ilyen kitörésében is tartózkodó örömre kizárólag egészségesen érett asszonyok képesek, férfiak soha. Csúnyaságáért és idomtalanságáért szerette ezt a kutyát. Én mindezek ellenére szerettem. Ami nagy különbség, hiszen ő eleve elfogadta azokat az adottságokat, amelyeket nekem el kellett fogadtatnom magammal. A kutya azonnal, minden meglepettség nélkül változtatott irányt, és ügetett felé. A kutya bizalma nyersebb és közvetlenebb, mint amilyen egy emberé lehet.

Hogy nem a Lichtenfelsék kutyája-e?

Eltalálta, kiáltottam vissza.

Még messzi voltunk egymástól, s a kutya sem ért még a lábához. Kiáltásának könnyedségétől ugyanolyan könnyedén jött a válaszom. Hárman lettünk ebben a tágas, levegős térben. Várakozó mozdulatlanságára mozdulattal válaszoltam, megváltoztattam a lépteim irányát. Zavartalanul megtörtént, amire előre egyikünk sem számíthatott.

 

Borotválkozás közben megpillantom a fülem. Látok egy fület. Erről eszembe jut, hogy tegnap este barátaimnak arról panaszkodtam, hogy a Szederkényi Ervin temetésén megfagyott a fülem. Csakhogy miközben tegnap este a fülemről beszéltem a barátaimnak, és panaszoltam, hogy kivörösödik, hámlik és viszket, valójában úgy beszéltem a saját fülemről, mintha nem a sajátom lenne. Nem láttam magam előtt, amiről beszéltem. Arról alkottam képet magamnak, hogy miként reagálnak ők erre a kínzó testi panaszomra. Részvéttel teli mosolyukat láttam, s láttam, hogy nem fogadják komolyabban, mint amilyen komoly. És csak most látom azt a fület, melyet ők figyeltek, miközben én erről beszéltem.

Most viszont nem úgy látom, ahogy én látom, hanem helyettük látom, akárha ők néznék azon a tegnapi estén. És a tegnapi este panaszának szemszögéből túlságosan is egészségesnek látszik a fülem. Kisebesedve, véresen, elkapart, gennyesedő varakkal sokkal meggyőzőbb lehetne. Mivel azonban semmiféle látványos elváltozást nem mutat, az a kellemetlen érzésem támad, mintha a fülem ürügyén hazudtam volna nekik.

Miközben húzom a képemről a habot, nem értem, miért volt szükségem a panasznak erre a hazugságára. Holott igaz, nem hazugság, hiszen a fülem tényleg megfagyott Szederkényi Ervin temetésén. És mégis. Tán nem hazugságról és igazságról van szó, hanem arról az egyszerű jelenségről, hogy az ember a társai előtt megnyilvánul, de megnyilvánulásával más, lehetséges, lényegesebb megnyilvánulásokat fed el.

Ha valamiről beszélek, akkor más dolgokra nem kerítem a szavam. A fülem ürügy volt, ha akár több, akár kevesebb megértést mutattak volna iránta, akkor nem szeretnek. Az eredmény megnyugtatott, mert fülem iránti figyelmük se nagyobb, se kisebb nem volt a kelleténél. Így aztán annak sem érezhettem többé a szükségét, hogy a fülem állapotánál lényegesen kínzóbb testi és lelki szenvedéseimről szóljak.

 

 

Hányszor készültem már föl a halálomra? És hányszor nem haltam meg.

 

Ha Gombrowicz minden napra azt jegyezte föl egyetlen vezérszóként a naplójába: én – hétfőn: én, kedden: én, és szerdára, csütörtökre és péntekre ugyanazt az ént, miként szombatra és vasárnapra is, akkor nekem egyes szám első személyben kéne azt írnom: mi.

Énemet utolsó leheletemig menekítő: én vagyok.

De nem a többes szám első személyéből menekíteném ki, hanem éppen oda menekíteném, a többiek közé. Olyan személy vagyok, aki e kör négyszögesítéséhez hasonló grammatikai problémát persze nem tudhatja megoldani. Gombrowicznak még reménye lehetett arra, hogy kimenekítse magát egy méltatlan közösködésből; a megváltó énben reménykedett. Nekem viszont éppen egy olyan közösben nincsen többé reményem, amelyben helyet kaphatna közösségre hajló énem.

Gombrowicz valószínűleg abban reménykedett, hogy amennyiben az én keretei között lejátszódó folyamatokkal és jelenségekkel foglalkozik, ha rigorózusan elutasít magától minden olyasmit, amivel átléphetné a személyes észlelés, a személyes elhatározás és a személyes akarat határait, akkor, miként egy kémiai analízisben, tisztán és szabadon kinyerheti a közösből azt az ént, aki aztán ugyanolyan tiszta, szabad és önkéntes elhatározása alapján, társulhat más, hasonlón önálló ének akaratával. Gondolkodásában persze ott kísértett az elátkozott, kitaszított, megbélyegzett, félreértett vagy meg sem értett, mindenkitől elhagyatott költői lélek erőszakos szelleme. A szent szörnyeteg romantikus pózában tetszelgett dühöngő honfitársai előtt. Valójában azonban megállás nélkül a közösről beszélt. Hazajáró lélek volt. Hol a lengyelség szempontjából beszélt az európai nemzetek kulturális közösségének többeséről, hol az európai kultúra szempontjából a lengyelség közös többeséről. Ami semmiképpen nem egy és ugyanazon dolog. Ha az ésszerűség mindennél előbbre való európai elvére hivatkoztak előtte, akkor sosemvolt lengyel mítoszokat gyártott, a közkézen forgó lengyel mitológiát viszont az ésszerűség elveire hivatkozva addig analizálta, míg héroszai el nem veszítették metafizikus fényüket. Mindig jól keresztbe lépett.

Mindenképpen ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy a társulás egyetlen kritériuma kizárólag a személyes szabadság lehet. Csökönyös volt. A nemzet szabadságával kapcsolatban gyakorta megvonta a vállát. Záporozott rá a szitok és az átok, könnyelműnek látták.

Amíg mások azt mondották: ha a nemzet nem lehet szabad, akkor a személyes szabadságomról lemondva a nemzet szabadságáért kell küzdenem, ő éppen fordítva gondolkodott: ha bármilyen okból vagy bármilyen formában lemondok a személyes szabadságom igényéről, akkor nem csupán megfosztom magam alapvető létfeltételemtől, hanem még a nemzet szabadságigényét is csorbítom. Ha viszont megállás nélkül a személyesről beszélek, és nincsen napom, melyen ne ént, ént, ént mondanék, akkor a nemzeti szabadság hiányának esetében is a nemzet szabadságáról beszélek, valóságos szabadságáról, hitelesen, hiszen szabaddá tettem magam a beszédem által: én vagyok a nemzet.

Szívem hozzá húz, mégsem tudom eldönteni, hogy neki volt-e igaza, avagy azoknak, akik személyes szabadságukról lemondva, nemzetük szabadságáért vállalták a lemondás személyes áldozatát. És ne feledkezzünk meg azokról, akik az életükről mondtak le ezért.

Ha ugyanis igaz, hogy egyenlőséget és testvériséget csupán a nemzetek szabad és önkéntes társulása teremthet, akkor ebben a felvilágosodott történelmi törekvésben szükség van olyan emberekre, akik a személyes szabadságukról önfeláldozó módon lemondanak. Ha nincsenek ilyen emberek, akkor a társadalom rabságban kialakult betegségei a visszafordíthatatlanság állapotába kerülnek. A feláldozott szabadság azonban nem szabadság többé. Még akkor sem, ha a szabadság érdekében áldozták föl vagy mondtak le róla. Lennie kell tehát olyan embereknek, akik még a nemzet szabadságának érdekében sem mondanak le a személyes szabadságukról, s így őrzik meg azt az eszmét, a közösről lemondva, amelyet mások föláldoznak a közös érdekért. Ha nincsenek ilyen emberek, akkor a társadalom szintúgy gyógyíthatatlan.

Azokban a tömegtársadalmakban, amelyekben mi élünk, ez a kérdés gyakorlati formában immár föl sem merül. A történészek és az irodalmárok még bíbelődnek vele, igaz, elég kedvetlenül teszik ők is. A tömegtársadalmak viszonyítási alapja ugyanis nem a szabadság, hanem a lehetőség, nem a mi, hanem az én, nem a dolgok értelme, hanem a dolgok haszna. Ezért is kéne minden hétköznapon és minden ünnepen azt ismételgetnem: mi, mi, mi.

Lehetőségeimnek ott húzódik a határa, ahol te állsz. Társulásunk egyetlen kritériuma az alkalmazkodás. Alkalmazkodsz és alkalmazkodom. A rendezett tömegtársadalmakban élő emberek számára így válik minden igazzá, ami megcsinálható, és hamissá mindaz, ami nem csinálható meg. A korlátlanság és a szabadság fogalma között éppen úgy eltűnik a különbség, amiként a korlátozottság fogalma azonossá válik a rabsággal. A tevékenység nem azokhoz az általánosan elfogadott, elvont etikai értékekhez igazodik többé, amelyek az elmúlt korok emberét kivezették az emberi világból és a teremtett világ elképzelése által a természet hatalmas egészéhez kötözték, nem. A tömegtársadalmakban a tevékenység olyan önérték, amely kizárólag a praktikus lehetőségben méri meg magát; akár a személyes, akár a nemzeti méretű tevékenység lehetőségéről van szó. Ha lehetőségem van a tevékenységre, avagy bármi áron lehetőséget teremtek magamnak erre, akkor igazam van, következésképpen igaz ember, igaz nemzet vagyok. Csupán akkor válok hamissá, ha nem alkalmazkodom kellőképpen a te tevékenységedhez, mert akkor a tevékenység puszta lehetőségétől fosztom meg magam. És ezt az önnönmagába visszazáródó elvet, minden nap, minden tömegtársadalomban élő, a hasznosság kemény valutájával kereskedő személy kényszeresen megvalósítja, és az egymáshoz való viszonyukban megvalósítják a nemzetek.

A szabadság, az egyenlőség és a testvériség nyűgös gondjait a tömegtársadalmakba szerveződött nemzetek egyszer s mindenkorra megoldottnak tekintik. Ami nem megvalósítható, az nincsen, s ami nincsen, arról fölösleges a beszéd. A több évszázados törekvés szennyét, hulláit, szellemi hulladékát és hősi halottait besöprik a természet szőnyege alá. A természet nem valamit, hanem egy olyan praktikusan elérhető, akár védetté nyilvánított helyet jelent, ahol kevésbé érződik a benzin bűze, mint másutt. A bolyban serénykedő hangyák birodalmából ki kívánkozna a Holdra, hogy onnan hozzon szalmaszálat? A méhek zsongó birodalmából ki kívánkozna a Himalája hófödte csúcsairól hozni magának virágport? Legföljebb befizetek egy társasutazásra.

 

Fogalmazzunk a lehető legegyszerűbben. Mintegy negyven éve se irodalmi, se politikai csoportosulás, se rögeszmés magánszemély, se erre önmagát elhivatottnak érző gondolkodó nem alapíthatott és nem szerkeszthetett önálló és független folyóiratot. A kormányozók a mai napig kizárólagos jogot formálnak arra, hogy az általuk alapított folyóiratokat állandó és körültekintő ellenőrzésük alatt tartsák. Ez a hatósági intézkedésekkel kikényszerített helyzet az alkotmányosan egyenlőnek elismert állampolgárok nagy többségét megfosztja attól az alkotmányosan elismert jogától, hogy véleményét és eszméit szabadon megnyilváníthassa avagy egyszerűen képviseltetve lássa. Ennek ellenére, e negyven év alatt többször megtörtént, hogy a hatósági ellenőrzés lazasága, illetve átmeneti meglazulása lehetővé tette egy-egy folyóirat önkéntelen és átmeneti önállósodását. A kormányozók hatósági retorziója egyetlen esetben sem volt elkerülhető. De minden retorziónak azonos jelentése van: az alkotmányosan egyenlőnek elismert állampolgárok szólásjoga ott ér véget, ahol a kormányozók által hatósági intézkedések formájában kikényszerített szokásjog ezt megengedi.

Negyven év hosszú idő. Ennyi évnek tulajdonképpen elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a tudomány és az irodalom munkásai a magyar társadalomfejlődés sajátos adottságaként fogadják el ezt a helyzetet. Ez mégsem így történt. S ha nem így történt, akkor nem csak azért nem történhetett így, mert maga a helyzet ellentétes a magyar társadalom közmegegyezése által legprogresszívebbnek elfogadott történelmi hagyományokkal, a negyvennyolcas eszmékkel, hanem azért sem, mert ha ilyen nagy különbség támad az alkotmányosan elismert jog és a hatósági intézkedésekkel kikényszerített szokásjog között, akkor a jogbizonytalanság nem csak a kormányozottakat érinti, hanem legalább annyira a kormányozókat is. Minél finomabb eszközökkel tartják fönn a kormányozottak jogbizonytalanságát a kormányozók, annál határozottabban áll elébük a kérdés, hogy vajon kormányoznak-e még egyáltalán.

Nem történhet másként. Az alkotmányos jogok ellenében kikényszerített hatósági szokásjognak fokozatosan a kormányozó politika teljes dezorientációjához kell vezetnie.

Ha valakit súlyos szankciókkal arra kényszerítek, hogy egy dologról ne a saját véleményét mondja el a saját véleményeként, hanem azt a véleményt, amelyet az én véleményemként feltételez, s amit én közös véleménynek deklarálok, akkor az így kikényszerített véleményből értelmes módon csak arra tudok következtetni, hogy a másik fél nem a saját véleményét mondja, nem másokét közvetíti, de nem is az enyémet, hiszen arról meg miként lehetne tudomása. És így az ugyanazon dologról kialakított saját véleményemet nem tudhatom értelmes módon a másik ember véleménye által sem megerősíteni, sem kiegészíteni, se kérdésesnek vagy netán helytelennek látni.

A kormányozó politika negyven éve a saját véleményét hallgatja mások véleményeként, helyesebben arra kényszerül, hogy bizalmasan kezelt, nyilvánosságra nem hozott hangulatjelentések, statisztikák és szociológiai fölmérések közvetítésével jusson olyan ismeretek birtokába, amelyeket az általa kormányozott többség közel sem kezel bizalmasan.

Ha viszont egy kormányozó kisebbség nem a nyilvánosság előtt kényszerül tudomásul venni a kormányozott többség véleményét, mely a dolgok természete szerint a legkülönbözőbb és legellentétesebb vélekedésekből áll, akkor óhatatlanul kérdésessé válik a közösségük, és ezáltal teljesen értelmetlenné válik a politika fogalmának a használata. A kormányozók ilyenkor alkotmányos jogaikra hivatkozva továbbra is politikáról beszélnek, bár ezen a kisebbség által hozott hatósági intézkedések többség által való végrehajtását értik. Ezen az alapon módosítják a politikai szótár teljes szókészletét. Ha például kompromisszumot mondanak, akkor ezen nem a kormányozott többség és a kormányozó kisebbség közötti kölcsönös engedményekkel járó megegyezést kell értenünk, hanem egy olyan diktátumnak az elfogadását, amelyet a kormányozó kisebbség a nyilvánosság kizárásával elhatározott. A kormányozók valójában nem politikusok többé, hanem adminisztrátorok, akik arról a helyzetről készítenek újabb és újabb adminisztrációt, amely elé a kormányozott többség valóságosan állítja őket.

Nincsen a világon olyan értelmesnek számító politikai erő, amely a döntéshozatal jogát szándékosan a végrehajtó adminisztrátorok kezébe csúsztatná át. Holott ez történt, és ez történik. A döntést hozó kormányozók kisebbsége, a nyilvánosság kényszerű hiánya miatt, csupán közvetett formában értesül a kormányozott többség véleményéről, de közvetlen formában szembesül vele, amikor adminisztrátorként ugyanazt végre kell hajtania, amit politikusként elhatározott. A kormányozó politikusok hatékonyabb munkára serkentik a kormányozottakat, miközben adminisztrátorként akadályozzák a kormányozottak hatékony munkáját. S olyan szavakkal, melyek adminisztratív hatástalanításáról én magam gondoskodom, miként szólíthatok föl valakit arra, hogy dolgozzék hatékonyan? Mert valóban mindenki arra törekszik, hogy a munkája hatékony legyen, ám ha nem lehet a többség szempontjai szerint hatékony, akkor mindenki arra fog törekedni, hogy legalább a maga szempontjai szerint legyen hatékony. Így áll elő a tömegtársadalmak káosza.

Ha például valaki, egy újabb áremelés hatására, nyomdafestéket nem tűrő kijelentést tesz, s minden magyarul beszélő számára világos, hogy e kijelentésben a többes szám harmadik személye, az ők, azokat jelöli ki, akik nem tartoznak a mi személyei közé, mégis a reánk vonatkozó döntést hozzák, akkor igen kicsi a valószínűsége annak, hogy e megörökítésre és értelmezésre méltó kijelentés bekerüljön abba a bizalmasan kezelt hangulatjelentésbe, ahová kerülnie kéne. Így aztán az indulatosan durva kijelentés azon állampolgárok nyilvánosságának körében marad bizalmasan, ahol nincsen az őt megillető helyén. A szitok minden esetben a kormányozók és a kormányozottak közösségének a hiányára utal. A kormányozott többség úgy bosszulja meg a kormányozó kisebbség politikai önkényét, hogy a sajátjának tartott többségből kizárja.

És a kormányozott többség így követi el a maga politikai önkényét. Szitkaiban önként lemond arról, hogy értelmes számítása szerint elemezze értelmetlen helyzetét: érzelmei szerint beszél, számítása pedig kizárólag indulatainak megnyilvánítására vonatkozik. Nem beszélve arról, hogy mindezt a nyelv alapvető szabályainak ellentmondó formában teszi. Igaz, találékonyan.

Az indulatos szitkozódásnak az egyik oldalon legalább annyira nincs köze a politikai gondolkodáshoz, miként a kész helyzetek elé állított adminisztrátorok kétségbeesett döntési kísérleteinek a másik oldalon. A kormányozott többség abban a nyelvi hitben ringatja magát, hogy babonás átkaival elhárítja a reá leselkedő veszélyeket, miközben éppen azt az értelmes nyelvet semmisíti meg, amivel egyáltalán hangot adhatna a veszély érzetének. A kormányozó kisebbség ugyanakkor abban a nyelvi hitben ringatja magát, hogy az értelmetlenül hangoskodó többség érdekei szerint ragoz, ha a kisebbség szempontjai szerint szelektálja a többség indulatos véleményét. A többség azt sziszegi és ordítja: ők, a kisebbség kenetteljes ábrázattal azt papolja: mi. Egyes szám első személyben többé senki nem beszél, s ami ennél még egészségtelenebb, nem is gondolkodik, holott továbbra is mindenki egyes szám első személyben cselekszik. Az anarchikus tömegtársadalomban ugyanolyan mértékű különbség támad a beszéd és a cselekvés között, mint amilyen mértékben eltűnik az azonosítás lehetősége az egyes szám első személye és a többes szám első személye között, illetve bizonytalanná válik a többes szám első személye és a többes szám harmadik személye közötti különbség.

Ha a többes szám harmadik személye alatt olyan kisebbséget kell értenünk, amellyel a többség nem vállalja a közösséget, bár egyénenként a diktátumnak megfelelően cselekszik, miközben kompromisszumnak gondolja, amit végrehajt, és a többes szám első személye alatt olyan kisebbségben lévő személyek közösségét kell értenünk, akik a többség véleményével nem találkozhatnak a nyilvánosság előtt, holott elvileg azt kéne képviselniök, amit gyakorlatukból nem ismerhetnek, akkor az ilyen társadalomban egyetlen szóbeli vagy írásbeli kijelentésnek sincsen többé értelme. Egyetlen mérceként a csupasz tett marad.

És sajnálattal azt kell mondanom, hogy a kormányozók és a kormányozottak ilyeténképpen nem csak egymást tévesztik meg kölcsönösen, hanem önmagukat legalább annyira. Az anarchikus tömegtársadalomban a kormányozó kisebbség nem tehet mást, mint hogy a legszűkebb helyi érdekei szerint, a többségre vonatkozó távlat minden reménye nélkül, egy olyan többséget vezet, amely a felőle hozott döntések pillanatnyi előnyeiből avagy pillanatnyi hátrányaiból származó hangulata, és nem az értelmes számításain alapuló távlati érdeke szerint, az indulataival riogatja a kisebbséget. A döntések mindkét oldalon, csaknem egyenlő arányban, nélkülöznek minden ésszerűséget, hiszen az anarchikus tömegtársadalomban még azt sem tudja senki eldönteni, hogy a kormányozó kisebbséghez húz-e az érdekei szerint, avagy a kormányozott többséghez a helyzete szerint.

Hol így, hol úgy. Mint ahogyan a személyes névmások értelme is a beszélő személy helyzete szerint változik. Ne kívánjuk, hogy érthető nyelven beszéljenek egy nem átlátható szerkezetű társadalom polgárai. Akik persze nem polgárok többé. Az anyanyelv veszélyeztetettsége leginkább jelentéstani természetű, de a grammatika veszélyeztetettsége sem elhanyagolható.

A személyes névmások értelmét és értelemszerű összefüggéseit nem lehet büntetlenül megváltoztatni.

 

Annyi különböztet meg egy rendes hivatalnoktól, hogy a munkaidőmet a saját belső órámhoz igazíthatom. Valamivel nyolc óra után már így is az asztalomnál ülök, hiszen kivételezett helyzetemmel nem szabad visszaélnem. Se sokkal előbb, se sokkal később nem kezdhetek. Tulajdonképpen semmi mást nem csinálok, csak ülök. Igen kényelmes foglalkozás. Kibámulok az ablakon. Hagyom, hogy az agyam azt gondoljon, amit akar, de nem engedem, hogy egyetlen gondolatnál, érzetnél, indulatnál vagy vágynál leragadjon. S így lassan és önkéntesen visszatér oda, ahol az előző napon függőben hagytam.

Ez a kíméletes koncentráció olykor másfél órát is igénybe vehet. Se siettetni, se késleltetni nem szabad. Aztán magam elé veszem az előző napon elvégezett munkám eredményét, távolról tekintve rá, barátkozom vele, fölfedezem a hibáit, kijavítom, ami javítható. Valószínűleg a javítások természete vezet el ahhoz az első mondathoz, amit használhatónak ítélek. Ez igen kényes pillanat, hiszen egy új mondat mindig azt jelenti, hogy új, előre nem belátható úton kell elindulnom egy olyan irányba, amelyet eleve meghatároztam. Ha a mondat kiállja a leírás szörnyű megpróbáltatását, akkor egy olyan munkaszakasz következik, amelyben az elmém az ösztönösség és az ellenőrizettség határmezsgyéjére kerül. Az időérzékemet mindenesetre elveszítem.

Ebben a billenékeny állapotban kell egyensúlyban maradnom. Ha az ösztönösség az erősebb, akkor elbizonytalanodik, ha a tudatos ellenőrzés az erősebb, akkor az ürességtől fúvódik föl a mondat. Az egyik napon a mondatok bizonytalankodása, a másik napon az ürességük figyelmeztet a múló időre, de mindenképpen e kényes egyensúly elveszítése véteti észre velem a fáradtságomat. Ilyenkor abbahagyom. Vagy legalábbis azzal áltatom magam, hogy ilyenkor szoktam abbahagyni.

Legépelem, amit írtam, és az írógép betűi szépen eltávolítják a szöveget. Látom a durvább hibákat, és látom, hol lehetne finomítani. Még azt is látom, hogy tevékenységem által megválthatatlan vagyok, hiszen mindig vannak olyan pontok a szövegben, amelyek nem megoldhatók. Kérdések, amelyekre nem tudok válaszolni. És bizonyára olyan kérdések árnyékai, amelyek határozott formában föl sem merülhetnek bennem, holott kérdések. Laza tudatfoltok a személyiség határain, amelyeket nem érek föl ésszel. Keresztutak, ahol hiába tétovázom. A durvább hibákat esetleg kijavítom, de a finomításokat vagy a határozottabb mozdulatokat igénylő beavatkozásokat a következő napra hagyom. Ilyenkor általában fél egy és fél kettő között jár az idő. Kivételesebb esetekben, amikor valaminek már igen közel van a vége, fél három is lehet. Persze mindez úgy hangozhatik, mint valami igen kétes illatú étel receptje. Végy két tojást, keverd ki jól a sárgáját cukorral.

 

Közel húsz éven át játszottunk a gondolattal, hogy vennünk kéne egy televíziót. Mégsem éreztük olyan nagy szükségét, nem vettünk. Amikor aztán három évvel ezelőtt Kisorosziból átköltöztünk Gombosszegre, egy kedves barát tarthatatlannak ítélte ezt a helyzetet, és ránk testálta a régi készülékét. A regényem utolsó fejezeteit írtam, s hogy véletlenül se gondolhassak arra, ami valójában állandóan foglalkoztatott, esténként lerogytam elé. Majd ő gondolkodik helyettem. Könnyebbséget kerestem. Még műsorzárás után is ott ültem előtte, gyakorta.

De néhány hét alatt kiderült, hogy nincsen annyi haszna, mint amennyit árt. Valami olyasmit vett el tőlem, amit se az olvasás, se a legélesebb szócsata, se a komposzt átlapátolása, se az együgyű bágyadozás nem tud elvenni az embertől: a napjaim egységét vette el. Idegen elemként ékelődött bele ebbe az egységbe. A befogadásnak ez a formája olyan kihívást jelent, amelyre hasonló formában nem tudok válaszolni.

Egy másik ember számára a nem válaszom is válasz. A készülékem, vagy a készülékemet műsorral tápláló hierarchikusan elrendezett embercsoport számára se a válasz, se a nem válasz nem válasz. És ez igen nagy különbség. A napjainknak viszont azért kéne egységesnek, és az emberi közlekedés tekintetében erkölcsileg tisztának maradnia, mert a következő napok igényei szerint is gazdálkodni kell magunkkal. Egységes az, aminek részei vannak, ám esetlegesen választott vagy tetszőlegesen kiválasztott részek mégsem állnak össze egységes egésszé, nem tehetők bensőségessé, hanem csak az eleve egymáshoz tartozók. A kihívás és a válasz olyanok, mint a szerelmesek: nem lehetnek meg egymás nélkül. Ha pedig egy szerelmes kihívón viselkedik, mégsem adja oda magát, azt leleményesen szűzkurvának szoktuk nevezni. És ahogyan a szűzkurvák kitartó ostromának heregyulladás a következménye, úgy tapogatja magát a tehetetlen televíziónéző.

Ezt a kényes kérdéskört a technikában és az államszervezésben járatos gondolkodás olyaténképpen igyekszik megoldani, hogy még több választási lehetőséget ad, mondjuk napi huszonnégy órás műsoridőben, százhetvenhét csatornán kínál kihívásokat. Ám ezzel a kétségtelenül paradicsominak tetsző bőséggel csupán növeli a gondomat: a magam léptéke szerint még kevesebb dologra tudok válaszolni. Tehetetlenségem elkábít: egyre kielégítetlenebbül, egyre érdekesebb dolgokra vágyom. S ha immár minden házhoz szállított érdekesség hótt unalmassá vált, hiszen nem tudok többé különbséget tenni az érdekes és a még érdekesebb között, akkor a saját életem eseményeinek tekintetében is elveszítettem a józan ítélőképességemet. És mégis nagyon nehezen tudtam volna lemondani erről a kábítószerről. Az önkéntesen vállalt elhülyítésemről kellett volna önkéntesen lemondanom.

Pedig reggelente, amikor folytatnom kellett a munkát, egyre erőteljesebben érzékeltem, hogy idegen elemeket kell eltávolítanom magamból. Olyan dolgokkal kell foglalkoznom, amelyekhez semmi közöm. Ahogyan a környezet elszennyeződése miatt immár az anyatej is tartalmaz a szervezet számára lebonthatatlan elemeket, például ólmot, úgy a televíziós hatás is rákkeltő szennyezés. Ezt a technikát csak akkor lennénk képesek emberi léptékűvé tenni önmagunk számára, ha kialakítható, és párhuzamosan működtethető lenne a személyre szabott válaszadás egyetemes technikája. Ha, mondjuk, egy egészen közönséges esti híradás harmadik személyben fogalmazott címszavaira: lelőtték, összeültek, eltérítették, megtárgyalták, felgyújtották, fogadták, lebombázták, átadták, megerőszakolták, kirabolták, kivégezték; ugyanilyen elháríthatatlan erősségű képekkel és szavakkal azt válaszolhatnám a magam egyes szám első személyű, és mindenki által fogható csatornáján, hogy szerelmes lettem, boldog vagyok, lányom született, kivirágzott a cseresznyefánk, jó a mákos rétes; vagy akár azt, hogy rettenetesen félek a haláltól, nézzétek, most felkötöm magam, minden szavatok hazug, boldogtalan életet élek, kretének tárgyalnak ostobákkal, nincsen mit ennem és ti zabáltok, a konyhakést szúrom éppen a hűtlen szeretőmbe. Kétségtelen, hogy a műholdakkal közvetíthető, százhetvenhét csatornán adható, huszonnégy órás műsoridővel rendelkező, önkéntes emberi társuláson alapuló demokrácia vágyképe mondatja mindezt velem. Az irányított tömegtársadalom hangyájának vágyakozása.

Szerencsémre az ajándékba kapott régi készülék csakhamar büdösödni kezdett, aztán elfeketedett a képernyője. Kikerült a kamrába, majd ajándék gyanánt átadtuk valakinek, akinek beszerezhetetlen alkatrészekre volt szüksége és kibelezte.

 

Amióta Gombosszegre költöztünk, ismerősök, barátok és ismeretlenek, sokan kérdezik, mért tettem ezt. Mintha bizony valami különlegeset tettem volna. A sokféle kérdésre persze sokféle válaszom van. Kétségtelen, hogy valamiféle meghatározhatatlan vágy és elképzelés után mentem, s ez a dolog lényege. De miért ilyen messzire, kérdezik bizalmatlanul. Ha ezt kérdezik, akkor Claudio Magris könyvének szellemes címe jut az eszembe: „Weit von wo?” És így is válaszolok: mitől messzire? Mintha bizony valamitől messzire lehetne az ember, ha nem az ország fővárosában él.

És hogy miért utáltam meg azt a várost? Semmi ne álljon tőlem távolabb, mint az utálat érzése. Különben sem hasznos érzés, mert aki valamitől utálkozik, az elsősorban önmagát alázza meg szűkkeblűségével.

Budapest a szülővárosom. A szüleim, a nagyszüleim, a dédszüleim szülővárosa. Ükapám, Neumeyer Freystadt Lázár pesti polgár, ezernyolcszáznegyvenhétben kávémérési engedélyért folyamodik a Nádorhoz, aki kérelmét elutasítja, ám úgy intézkedik, hogy az elkobzott edényeket térítésmentesen szolgáltassák vissza a hatóságok. Amiből az is kiderül, hogy engedély nélkül mérte a kávét az ükapám. Ezt a gyönyörű betűkkel írott, szépen besárgult, hajtásainál sem foszló merített papirost úgy őrizem mégis, mint valami nemesi oklevelet.

Úgy hozza az élet, hogy az ember felmenői között akadnak nem egészen makulátlan erkölcsiségű ősatyák, és mégis általuk, vagy velük együtt őshonos. Dédatyám negyvennyolcas képviselőként ült a régi Országháza puritán üléstermének padjában, ahová én alkalomadtán koncertet hallgatni járok, s akaratlanul is megnézem a helyét, amit egy régi képről ismerek. Aztán negyvennyolcas eszméit odahagyva, Tisza-párti képviselőként költözött át az új épületbe, a pompázatosba. A Múzeum utcai Kossuth Klub földszinti fogadóterme az ötvenes évek elején az anyám dolgozószobája volt, s a berendezésen kívül semmi nem változott azóta sem; maradt a faburkolat, a márványkandalló, talán nem ugyanazok az államosított csillárok világítanak. Ha megyek a Vígszínházba és belépek a dramaturg szobájába, akkor az első pillantásom a szemközti bérház első emeleti ablakaira esik, furcsálkodva és nem kis elégtétellel futok végig ennyi változatlanság láttán ezen a hosszú ablaksoron, mely mind-mind a nagyatyám lakása; itt nevelték föl nyolc testvérével az apámat. Olyan birtok ez, ami nem az enyém, de nem veszíthettem el, örökségem, amit senkitől nem kell visszakövetelnem. Mondhatnám tovább, szaporíthatnám a példát, nem mondom, nem szaporítom. Az új városlakók, ez a sok gyöttment ember, különben sem ért semmit a szavamból. Míg ők azt tanulják, miként kell egy városban úgy élni, hogy attól a város ne pusztuljon el, én megtanulom, miként kell egy elpusztított faluban élni.

Gombosszegnek ma negyvennégy lakója van. A harmincas évek végén még kétszázhetvenegy lakója volt. S a mainál kevesebb csak a török hódoltság után, akkor huszonhét ember maradt ezen a középkor óta okmányokban is számon tartott településen.

Lakói, évekkel a mi beköltözésünk előtt, elhagyták ezt a házat. Kivitték őket a kis temetőbe, ahol ezen az utolsó télen még a gesztenyéből ácsolt nagy fakereszt is kifordult a helyéről, meg beköltöztek a közeli városba. A szelektől és viharoktól elmozdított tetőcserepeket senki nem lökte a helyére, a melléképületbe évek óta becsorgott a víz, föláztatta a tapasztott födémet, nagy repedések keletkeztek rajta, és megtették a magukét a téli szállást kereső egerek is. A falu másik végén, egy elhagyott pajtában találtam pelyvát, összekevertem vízzel és agyaggal, tettem bele egy kevéske tehéntrágyát is ragasztóanyagnak. Néhány cserepet fölhúztam, lássam, mit csinálok. Lehánytam az évtizedes szénát, alatta üres borospalackokat találtam, a gazda titokban iddogált. Aztán nekiláttam a tapasztásnak. Láttam már tapasztást, régen, de soha nem csináltam.

Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt rendesen és szakszerűen fölsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől. Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem megcsinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos.

Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő is tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, amit a tenyerével adott, és ez lett a műveletről, s ezáltal az életéről való tudásom.

Így van fordítva is. Mert ha mégis lenne valami abban a városlakásban, amit a saját életformámmal vagy életfölfogásommal nem nagyon tudhattam összeegyeztetni, akkor éppen az, hogy tökéletesen megszűntnek látszanak azok a hagyományok, amelyeket jobb híján városi tradícióknak szoktunk nevezni. A hatvanas évek elején még működött a városlakás szabályrendszere. Addig ugyanis azok igazodtak a régi városlakók szokásaihoz, akik újonnan jöttek. Így, úgy, fogcsikorgatva, törvényt bontva, lázadozva, vagy éppen túlzott buzgalommal, de mégis. És úgy számítom, hogy a házmesterség intézményének felelőtlen megszüntetése volt a kegyelemdöfés. A beköltözések második hullámával szemben hatalmi képviselet nélkül maradtak a kisebbségbe került városlakók.

Ha kialakult volna az emberi együttélés újfajta szabályrendszere, mely értelmesen föl tudja váltani a régit, ha a város polgárai most másféle szokásrend szerint tekintenék magukénak a várost vagy bármelyik negyedét, akkor én sem kárálhatnék. De az a benyomásom, hogy nagyon kevesen érzik magukat otthon benne. Erre utal a légúti megbetegedések, az alkoholisták, az öngyilkosok, a neurotikusok, a balesetet szenvedettek, a fiatalkorú kábítószerélvezők igen magas száma. Ebben a városban kaotikussá vált az élet. Évtizedek óta nincsen a városnak egyetlen szeglete sem, ahol nyugvópontra vagy legalább átmeneti biztonságra tudna lelni. Kilukad, átszakad, eltörik, lebontják, átépítik, kifúrják, aládúcolják, ráépítik, s a rossz minőségű foltozgatásoknak és toldozgatásoknak ezt a mennyiségét a város már nem csupán technikailag, hanem lelkileg sem bírja el. A hiánygazdaság, a korrupció, az öntudatos városi önkormányzat hiánya itt is megtette a magáét: minden tekintetben a pillanatnyi érdek, az égető szükség kormányoz, s ezáltal a minimálisra csökkent az értelmes előrelátás szintje. Nincsenek városatyák.

Amikor néhány évvel ezelőtt, szülővárosomat jól ismerő svéd barátom, a Városliget példátlanul szörnyű pusztulásának láttán megállt egy igen kellemetlen küllemű betonerődítmény előtt, és kijelentette, hogy a magyaroknak nem az a bajuk, hogy rossz az ízlésük, hanem az, hogy egyáltalán nincsen ízlésük, föl voltam háborodva. A kijelentés iszonyú és igazságtalan, mégsem lehet elsiklani fölötte. Az ízlés: mérték és arány. És hová tűnt Magyarországon a tájakkal változó, az életfeltételekhez arányosan igazodó, a körülményekkel józanul számító népi és nemesi és polgári építészet ízlésének hagyománya? Menthető-e, ami a csupasz funkcionalitás jegyében a városokban és a falvakban történt? Ki olvasott utoljára építészeti kritikát a lapokban? A skanzenek gettója vagy a műemlékvédelem szorgalma pótolhatja-e azokat a veszteségeket, amelyeket a magyar építészet hagyományainak megtagadása okozott?

A városi lét rettenetes toleranciát, a viselkedés és az ízlés magasszintű simaságát és kimunkáltságát kívánja meg minden polgárától. Ami nem álruhás közönyt, nem felszínességet és léha képmutatást, hanem éppen ellenkezőleg, figyelmességet és tartózkodó éleslátást jelent: ne terheljek másokat önmagammal, de elzárkózó se legyek, az életvitelemmel ne korlátozzak másokat, ám engem is csak írott szabályok szerint korlátozzanak. A közös lakás közös gondjait arányosan és főleg barátságosan osszuk meg egymás között. És ilyen értelemben ez az óriásira duzzadt, saját történelmi magját is szétziláló város éppen a történelmi érzék híján nem kommuna többé, következésképpen nincsenek polgárai, hanem csak lakói. Nem véletlen az sem, hogy azokon a pontokon vált a legsérthetőbbé, ahol a kommunalitás elvének hibátlanul kéne működnie: a kórházakban, a temetőkben, a csatornákban, az iskolákban, a vízvezetékben, a közös levegőben, a telefonhálózatban, a levélkézbesítésben, a hóeltakarításban, vagy a járdákon, a kapualjakban és a lépcsőházakban, ahol tíz éve senki nem takarított tisztességesen, és még a szegletköveket is megeszi a mocsok. Budapestnek egyre több olyan lakója lesz, aki soha nem válik már járatossá a városlakás szabályrendszerében, mert a senki tette rá nagy lapáttenyerét erre a városra. A senki pedig nem én vagyok, és nem is mi vagyunk. A senki tenyerének párnája nem érzékeli a régvolt tenyérpárnák borzongató és nagyszerű nyomát, holott mástól tanulni nem lehet.

 

Tavasz van. Szomszédom, egy ötven felé járó, kemény arcú, szikár, élénken szép szemű férfi, a teheneit legelteti, miközben én frissen vásárolt kapálógépemmel vetésre készítem elő a konyhakert földjét.

Nem legeltetne persze, hiszen férfi nem legeltet, de hazatérőben egy tyúk futott ki az útra a motorja elé, a tyúkot nem akarta elütni, nem is ütötte el, felbukott a motorral, és csúnyán eltörte a lábát. A nehezebb munkák az asszonyra és a kisfiára maradnak, tétlenül nem tud meglenni egész nap, mert akkor szörnyű dolgok jutnak az eszébe, így aztán begipszelve, bottal sántikál, legeltet. Figyeli, mit csinálok.

Ha önmagára zárva hever a meleg konyhában a begipszelt lábával, akkor tehetetlenségében biztosan olyan dolgok jutnak az eszébe, amilyenekkel én szakmaszerűen foglalkozom. Nem mondja ki, hogy mi ez, azt sem ő mondja, hogy szörnyű, mert ilyen szavakat nem használ, de érzékelteti, hogy balsorsa kínozza a kényszerű tétlenségben. Elég ügyetlenül dolgozom, hiszen életemben először csinálom. Beszélgetni nem tudunk, mert ahhoz túl nagy zajt üt a kis motoros kapa. Néha mégis kiált. Nem azt kiáltja, hogy miként csináljam, hanem mindig azt, hogy ő hogyan csinálja. Nem tanít. Nem oktat. Nem utasít. Rábíz a saját frissiben szerzett tapasztalataimra, bizonyos dolgokra mégis fölhívja a figyelmemet, s így az ő tapasztalataival egészíthetem ki sajátomat. Úgy kormányozza a szavaival a figyelmemet, hogy ne a gépre és ne a föld állagára, hanem e kettő összefüggéseire, a gép és a föld állandóan változó találkozásának módjára összpontosítsak; ne a kész helyzetként elém tornyosuló nehézségeket küzdjem le az arcom verítékével, hanem, bölcsen előre tekintve, inkább mérjem föl, hogy milyen nehézség következik, s ahhoz képest cselekedjem. Fél óra múltán már könnyedebben és hatékonyabban csinálom.

A faluban csaknem mindenkinek van motoros kapája, s ha neki nincs, van a rokonának. Van aki maga szerkesztette, van aki úgy vette. Szomszédomnak amerikai márkájú kapája van, négy éve használja, és még soha nem volt vele semmi baja. Mielőtt a magamét megvásároltam volna, mindenkitől óvatosan tanácsot kértem, és megtekintettem a gépeket. A legszebbnek és a legmegbízhatóbbnak egy svájci gép bizonyult, valakinek a valakije hozta. Játszottam a gondolattal, hogy megszervezem a dolgot, hozatok magamnak én is. Nem lett volna ellenemre, ha szubtilis könyveim külföldi kiadásaiból származó valutámat nem Tania Blixen és Yukio Mishima összes műveinek a megvásárlására költöm, hanem egy ilyen kapára. Csakhogy többen figyelmeztettek, milyen nehéz külföldi márkájú gépekhez beszerezni a hiányzó alkatrészeket.

Kétszer utaztam be a városba a vásárlás miatt. Először csak tájékozódni a lehetőségek felől, másodszorra azonban már a zsebemben volt a pénz is. Éppen csak elolvadt a hó. A mezőgazdasági szaküzlet előtt ki voltak téve a gépek a csatakos járdára. Volt olasz gép, volt igen szemrevaló angol, s aztán az eldönthetetlen nacionalitású Robi. Ezt a Robit, melyre csöndes választásom valójában esett, magyar üzemben szerelték össze, román, lengyel, csehszlovák, és ki tudja még milyen alkatrészekből. De mégsem tudtam úgy dönteni, ahogyan döntöttem.

Később aztán igen gyümölcsözőnek bizonyult a bizonytalankodásom. Mert álltam ott, nézegettem, tapogattam a gépeket, motoszkáltam közöttük, mint valami ipari kém, s ezzel akaratlanul is fölhívtam magamra a forgalmas utcán néhány férfi járókelő figyelmét. Mintha ők is csak kíváncsiak lennének arra, amire én kíváncsi vagyok, meg-megálltak, előbb csak tisztes távolban, aztán közelebb kerülve, s kisvártatva így bonyolódtunk mély eszmecserébe. Azonnal elárultam teljes tanácstalanságomat. Készségesen siettek segítségemre minden tapasztalatukkal. Néha hárman, négyen is összevetették előttem a tudásukat. A kis közvéleménykutatással egymással homlokegyenest ellenkező véleményekhez jutottam, a vélekedések viszont mégis arra vezettek, hogy a külföldi gépektől óvakodjam, bár jók és tetszetősek, ezt a Robi 54-est, mint a bélpoklost, úgy kerüljem, a Robi 55-öst azonban nyugodtan megkockáztathatom. Illetve vagy szerencsém lesz vele, vagy nem lesz szerencsém, mert ez ilyen. Késő délutánra járt, mire sikerült döntenem.

A szomszédra pedig nyugodtan rábízhatom magam. Tőle tanultam kaszálni. Az első nyáron még hevesen és értelmetlenül csapkodtam a kaszával, a fenőkő egyszer megcsúszott, és egyik ujjam utolsó ízén a csontig elnyílt a hús, lefittyedt, a második évben, igaz, nagy izzadások közepette és nem is elég egyenletesen, de le tudtam vágni erről a meglehetősen nagy területről a kalászba szökött füvet, most pedig már egyenletesen és nyugodtan kaszálok, mintha beretválnám, szabályos rendek maradnak mögöttem. Amivel nem óhajtom azt állítani, hogy tudok kaszálni. A tevékenységnek azt a magas fokú harmóniáját és értelmes eleganciáját, amivel a szomszédom dolgozik, bizonyára soha nem fogom elérni.

Mégsem elnézéssel figyel, hanem kíváncsian. Arra kíváncsi, hogy a tapasztalatait meg tudja-e osztani velem. Készségesen igénybe veszem a tudását, felhasználom, s örömünk így válik közössé. Mindketten kitartóan mosolygunk. A tanítás öröme az övé, enyém a tanuláse. Legalább másfél óra telik el így, mire a föld végére érek.

S ebben az utolsó, mindkettőnknek győzedelmes fordulóban, eltörik az öntvény. A kapa szarva a kezemben marad. A gép megugrik, s önállósítva magát, kifut a kezem alól. Ott állok, ostobán szorítom a markomban az üressé lett szarvakat, s csak az utolsó pillanatban – még mielőtt összes vezetékeit eltépve a mezőre kifutna – tudom leállítani. A jelenet tulajdonképpen nevetséges. Egyikünk sem nevet, közös mosolyunk lehervad. A gép félreborulva leáll. Hosszan hallgatunk ebben a túl nagy tavaszi csöndben. Nem mozdul és én sem mozdulok, nézzük, amit nézünk.

„Ha tíz éve van még ennek az országnak, akkor sokat mondok, Péter.”

Így szólt akkor hozzám csöndesen a szomszédom. És én hálás voltam neki, hogy a keresztnevemen szólított.

 

Eszes lény nem lép földön heverő tárgyra, nem rúg döglött oroszlánba se. Ha pusztulásra ítélt vagy tönkrezúzott értékeket látok magam körül, akkor inkább menteni szeretném a menthetőt. Nálunk vacsorált a hírneves német költő, s figyelmesen követte mindazt, amit mondtam neki. Arcvonásain azonban nem volt nehéz észrevennem szavaimat kísérő tartózkodását. Keresetlen megnyilvánulásokhoz szokott emberként nem is bírta sokáig. Mondta, egy szörnyű konzervatív vagyok. Bevallom, kellemetlenül érintett az idegenkedése.

Negyvenöt éves vagyok, s ilyenkor már körültekintőbben radikális az ember. Kétségtelenül koravénnek vagy konzervatívnak ítélhető magatartásom azonban arra irányul, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodjam, amelyeket mások kidobtak az ablakon. Letörölgetem, összepászítom, és azzal a szilárd meggyőződéssel jövök vissza az ajtón, hogy ezekre a dolgokra még szükségünk lehet. Senki nem érthette, hogy a tapasztott födémet miért nem akarom ledobatni a melléképületről, és miért keresek egy olyan megoldást a födém korszerű szigetelésére, amivel ugyanakkor nem sértjük meg a régit.

A történelemnek vannak eseménytelenebb korszakai, s ilyenkor a lelki karakterek különbözősége dominál. Aztán vannak eseménydús korszakok, amikor a lélek és a karakter nem jut levegőhöz. Ilyen a háború. És ilyen volt a magyar társadalom átrétegződésének az a folyamata is, amely több menetben és különböző sikertelenségi és sikerességi szériákban, a fordulat évével indult el; azóta visszafordíthatatlan helyzetet teremtett. Ennek a folyamatnak az első fordulója a szociális egyenlőséget tűzte a zászlajára, és ennek megfelelően nem tett különbséget jó és rossz hagyományok között, hanem válogatás nélkül mindent elsöpört. Vállalt célja volt, hogy a nemzetet alkotó hagyományos osztályok és rétegek ellenében teremtsen tiszta lapot, erőszakkal. A népi építészetet éppen úgy eltüntette, miként azt a szokást, hogy hölgyeknek és uraknak szólítsuk egymást. Azonos küllemű kockaházakban és azonos méretű betondobozokban lakunk, és egyáltalán nem tudjuk megszólítani egymást. Ám ez a folyamat már csak azért sem vezethet egyenlőséghez, mert az átrétegződésben kialakultak azok az egymással szemben álló új rétegek és új érdekcsoportok, amelyek vagy az egyenlőség elvének szép álruháját, vagy az egyenrangúsítás elvének csupasz gyakorlatát nem vállalták; avagy egyiket sem.

És a következő fordulóban a változatlanul ugyanazokat az elveket hangoztató kormányozók mégis kizárólag ezekre az egymással is ellenkező, mert különbözőképpen sértett csoportokra építhettek. Azokra, akik a saját kis háztáji gazdaságukban mégiscsak megtermelték a piacravalót, azokra, akik még mindig rögeszmésen különbséget tettek a nyereséges és a veszteséges üzletvitel között, vagy azokra, akik politikai jelszavak helyett még mindig a saját regényeiket írták, és a saját gondolataikat gondolták. A kormányozók moderálták az erőszakot, s a kormányozottak ugyanilyen mértékben stabilizálni igyekeztek az életfeltételeiket. Csakhogy a feltételek rendszere a régi maradt.

Az új rétegek és új érdekközösségek nem tudják és nem tudhatják önmagukat stabilizálni, mert bármit tesznek vagy bármit nem tesznek, minduntalan beleütköznek az egyenrangúsítás azóta már intézményesített elvének moderált formájú kényszerébe. A magyar társadalomnak ma nincsen egyetlen olyan csoportja vagy rétege sem, amely akár életmódjában, akár intézményeiben, akár lakókörzete szerint stabilizálni tudta volna magát. Az erőszak moderációja oda vezetett, hogy gyakorlatilag mindenki bármit megtehet, amit elvileg senki nem tehet meg. A társadalmi béke, minden értelmesen előrelátó tevékenység alapja, még nem köttetett meg. Ennek a társadalmi átrétegződésnek tehát még közel sem értünk a végére.

Mindenki ingázik, vagy a saját kis gerillaháborúját vívja. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy kinek kéne békét kötnie kivel. Úgy gondolom, hogy most léptünk át ennek a folyamatnak a harmadik fordulójába.

A feszültségek nagyon nagyok. És amikor minden érdekcsoport zabláját veszített lóként vágtázni kívánna, tán lennie kell néhány figyelmet kormányozó, kérdező és felszólító értelmiséginek. „Hölgyeim és uraim, ha megállnának egy pillanatra!” S ha csupán egyetlen pillanat egyetlen töredékére sikerül a megállítás, akkor a következő lépés megtétele előtt tán megfordul a vágtázni kívánók fejében az a kérdés, hogy vajon hová tartanak. Ennyit jelent a tradíció. Ha azt kérdezi az ember, hol van, akkor a következő gondolatával már a múltba vág, s e kettő már a jövőről való gondolkodás és nem a pillanatnyi igényeknek utat szakító indulat. Ennyit jelent a hagyomány.

Ezen gondolkodom, ezt kérdezem, ezt kutatom, ez a dolgom. Nem azért teszem, mintha alkatilag kivételesen nosztalgikus vagy bágyadtan koravén lennék, hanem azért, mert viszonylag pontosan érzékelem, hogy ebben az erőszakos eszközökkel véghezvitt folyamatban miként veszítette el az új körülményeihez adaptálódott magyar társadalom az önmagáról való emlékezetét, és ezáltal a saját jövőjéről való tudását. És tapasztalatból tudom, hogy milyen veszélyes a cselekvés a következő lépések biztos tudása nélkül.

 

De ki tudja azokat a biztos lépéseket? Érdektelen kérdés, hogy én tudom-e. Egy társadalom számára az a biztos lépés, amit az egész közösség, önkéntesen és egyezményesen, annak tart. Ezt tudom. Ha másként nem megy, mert a kormányozás felelősségében nem az érdekellentéteket képviselő csoportok osztoznak, a parlamenti szavazógép pedig nem tud mérlegelni, hiszen nem az érdekellentétek mérlegjátékának eredményeképpen jött létre, akkor minden jelentős lépésnél népszavazással kell dönteni. Ebben az esetben a vesztes kisebbség vonakodva ugyan, de kénytelen a győztes többséggel tartani. A kormányozók pedig jobb szívvel képviselhetik a többség népszavazás által kinyilvánított akaratát, mint a saját döntésüket, amelyet mindig szűk körben, a nyilvánosság kizárásával hoznak, s ezért a többség, szűk körükben bármit határozzanak, mindig önkényesnek fogja tartani. Kisebbség és többség, hatalom és ellenzéke, ők is olyanok, mint a szerelmesek. Nincsenek meg egymás nélkül.

Ezerkilencszázötvenhatban nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet egy társadalmat rendeleti úton és rendőri eszközökkel úgy irányítani, hogy közben még egészséges is maradjon. Ezerkilencszázhatvannyolcban nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet egy társadalmat demokratikus intézmények nélkül kormányozni, mert ha megszüntetem vagy akár lazítom a hatósági kényszert, akkor óhatatlanul betolakszik a résbe az önrendelkezés természetes igénye. És semmi más, kizárólag ennek az életemként tisztelt többfordulós folyamatnak a tanulságai vezettek engem is ahhoz a gondolkodói tradícióhoz, amelynek középpontjában maga a hagyomány fogalma áll. Az a tapasztalat, miszerint egy egészséges társadalom jelenét és kiegyensúlyozott jövőjét az egymással toleráns viszonyban álló hagyományok élő rendszere teremtheti csak meg.

Kétségtelen, hogy egy ilyen eszmény inkább finomkodón polgárinak avagy konzervativizmusával tüntetőnek tetszik, mint reálisan alkalmazhatónak. Számomra mégis vonzó hagyomány, mert az állampolgár öntudatára épít, s ha valaki öntudattal rendelkezik, akkor készséggel elismeri, hogy embertársának is van öntudata. Holott nézzünk magunkba: az ember valójában nem hajlamos a megértésre. A megértést mintegy önmaga ellenében kell önmagából kicsiholnia. És csupán ez a bonyolult művelet erősítheti amúgy gyönge lábon járó öntudatában.

Ami viszont fordítva is igaz. Ha egy társadalom huzamosabb ideig eltekint a kölcsönös tolerancia elvének hagyományától, akkor megfosztja polgárait attól, hogy a személyiségüket a legminimálisabb szinten is kibontakoztathassák. Akkor mindenki beleütközik mindenkibe. Kaotikus tömegtársadalommá züllik, ahol mindenki eszköz, függetlenül attól, hogy szerepe szerint csavarhúzó-e vagy csavar.

 

Az ember kétféle módon tud reagálni határesetekben: hisztérikusan és erőszakosan, avagy megértően és türelmes határozottsággal. Talán mondani sem kell, hogy melyik a jobb. A megértés és a türelem azonban ne jelentsen föltétlenül elfogadást; ehhez a különbségtevéshez ragaszkodom. Ha képes vagyok erre a különbségtételre, akkor olyan dolgokat is megérthetek, amiket nem fogadok el.

Sőt, egyenesen azt kívánhatom magamtól, hogy olyan eseményeket és jelenségeket értsek meg a nyomorult agyammal, amelyek ellenemre vannak, és amelyek ellen a legkomolyabb formában harcolok. Ha ugyanis az elutasítás megelőzi a megértést (és öntudatukat veszített társadalmakban ez igen gyakran megesik), ha nem értem azoknak az eseményeknek a mechanizmusát, amelyeket elutasítok, ha nem úgy értelmezem, mint a közös történelmi múlt vagy a közös emberi cselekvés emberi ésszel még mindig fölfogható rövidzárlatát, akkor reális jelenségekből rémeket képzek, akkor ott kezdek a fátummal operálni, ahol még az emberi ostobaság az úr, akkor bűnbakot keresek és meg is találom, akkor a magatartásom újabb hisztériákhoz és újabb erőszakosságokhoz vezet.

Kizárólag azok a cselekedetek nem fialnak újabb erőszakosságot és újabb hisztériát, amelyek az elfogulatlan megértésen alapulnak. Ha pedig valaki arra a végső kérdésre óhajtana válaszolni, hogy miért fordulnak elő égrekiáltó gonosztettek a világban, holott az emberek végeredményben jók a szándékuk szerint, akkor semmilyen más eszköze nincsen, mint hogy a megértés érdekében bensőségessé tegye magában ezeket a gonosztetteket. És ha valaki, a bensőségessé tétel közben, nem válik maga is gonosztevővé, akkor világossá kell válnia, hogy milyen erényes tettet fordíthat szembe vele. Ha tehát úgy hangozna a kérdés, hogy a megértésnek és a türelmes határozottságnak hol vannak a határai, akkor azt válaszolom, hogy nincsenek határai. Mindent meg kell értenem. Csak nem mindent kell elfogadnom. Sőt, bizonyos dolgokat bűn elfogadnom.

 

Az ember óhatatlanul úgy képzeli el a jövőjét, mintha az jelenének javított és bővített kiadása lehetne. Ha nem túl nagyravágyó, akkor arra gondol, hogy mindenből, ami jó neki, egy kicsivel több lesz, a rossz jobbra fordul, és a jó is jobb lesz egy kicsit; mindaz, ami zavaros a jelenben, valamelyest tisztulni fog a jövőben. Hol szenvedéseiről, hol pedig egyszerűen csak a szenvedésről beszél, de akár így, akár úgy, ennek okai majd megszűnnek, s akkor majd nem szenved többé, illetve értelmet kap a szenvedése, feloldódik a tudásban vagy egyenesen szárnyakat kap a tudástól.

Még akkor is így gondolja, ha a tapasztalatai másként susogják: a jobbra fordításnak, a tisztázásnak, az értelmessé tételnek nincsen olyan tiszta eszköze, amely ne tartalmazná a rosszat, s tudása csupán arra vonatkozhatik, ami elmúlt; holott éppen úgy, miként a rossz jobbra fordítása, a zavaros helyzet tisztázása és a szenvedés értelmessé tételének vágya, a jövőre irányul. Jelenében e két erő feszültségében él, bár megadhatná magát annak a tapasztalatának, hogy a rossz is a jövőre irányul. Másról tán nem is illene beszélnie.

A vonaton egy idős házaspárral utaztam. Amikor elindultunk, akkor azt mondta a férfi: elindultunk. Amikor esni kezdett, azt mondta az asszony: esik. Amikor villám is csapkodott, azt mondta a férfi: csapkod a villám. Amikor az asszony kicsomagolta az elemózsiájukat, és egy csirke hullájából nyújtott át egy darabot a férfinak, azt mondta: rántott csirkecomb; s amikor kenyeret is adott neki hozzá, azt mondta: egy szelet kenyér.

Az a tény, hogy egy szelet kenyeret mondott és egy szelet kenyeret nyújtott át, valamiként mégis különös hangsúlyt kapott, s ez az egyetlen szó vált hangsúlyossá ezen a közös utazáson: egy. Talán a hallatlanul magasrendű szellemi elvontsága miatt. Amikor a nyílt pályán megálltunk, azt mondta a férfi: nyílt pályán megálltunk. Amikor az asszony kicsavarta a termosz kupakját, azt mondta: szomjas vagyok. Ám amikor töltött, az első pohár teát mégsem ő itta meg, hanem az emberének nyújtotta át. És végletesen bölcs, megható módon igaz megállapításaik között itt támadt az egyetlen rés; az asszony igazat mondott, ám előzékeny mozdulatával abba a feltételezésbe bocsátkozott, hogy tán a férfi is szomjas lehet. A férfi később elővett egy képesújságot, amolyan tudományos magazint, s már jó ideje teljes figyelmével belemélyedt, amikor váratlanul fölpillantva azt mondta: olvasok. Rendszerük egészét tekintve ez volt az egyetlen hibás megállapítás, hiszen abban a pillanatban, amikor kijelentette, már nem olvasott, szavával tehát inkább megszakította, amit tett. Az asszony nem követett el ilyen pontatlanságot. Amikor elővette a horgolását és horgolt, azt mondta: horgolok. De közben valóban horgolt.

Semmitől nem féltettem jobban őket, mint a megérkezésünktől. Arra számítottam, hogy a férfi fogja szóba hozni, mert a férfiak hajlamosabbak összekeverni a múlt időt vagy a jövő időt a jelen idővel. Arra számítottam, hogy azt fogja mondani: megérkeztünk. Midőn mozog a vonat, tehetünk-e ilyen kijelentést? És amikor a vonat immár megállt, nem hasonlóképpen hibás-e az ilyen megállapítás? Akkor kéne-e mondanom, amikor a vonat megáll, de még nem szálltam le, vagy csak annak utána, hogy már le is szálltam róla? Hiszen a lépcsőn is kizárólag azt mondhatom: leszállok.

Szerencsére nem mondtak semmit. Néma maradt a megérkezésünk. Illetve szóval tettünk eleget annak a hármunkat érintő eseménynek, hogy ez idáig együtt utaztunk, de ennek a következőkben vége lesz. Erre a típusú végre egyetlen szó alkalmaztható: viszontlátásra. Ami nem más, mint a közös jövőre vonatkozó remény.

 

Azon az elmúlt évi májuson, mikor napokig az eget figyeltük, hol esett, hol sütött, máskor se tette a természet a dolgát másként, s a levegőből nem volt többé se kiszűrhető, se eltüntethető, ami szabad szemmel senki számára nem vált láthatóvá, és akkor anélkül, hogy bárki hadat üzent volna bárkinek, anélkül hogy egyetlen ellenséges szó elhangzott volna, sőt, ijedten kussoltak odvaikban a nemzetek, sehol egyetlen háborúra utaló lövés, mégis megkezdődött a harmadik világháború.

 

Isten jókor elhagyta a világot, hiszen a gondjainkra bízta, és erről még írást is adott. Tönkretettük. Most aztán a szemével kell látnunk a pusztulását. Mire elpusztítjuk magunkat, végül is megismerkedünk a természetével. Ez a tudás.

 

 

Most el kell mondanom egy jelentéktelen történetet. Mert amikor a megelőző oldalak egyikén, mintegy mellékesen szólva megjegyeztem, hogy kitérési kísérleteimben mindig vesztes vagyok, akkor arra gondoltam, hogy később majd bővebben és körültekintőbben számot adok erről a jelenségről.

Arról gondolkodom, hogy mivel és miért hívom ki magam ellen az erőszakot, ha egyszer alkatom szerint inkább megfigyelő vagyok, mint résztvevő, inkább csendestárs, hogy ezzel a régen használaton kívül helyezett kifejezéssel éljek, és nem harcos vállalkozó, inkább alkotó szolgálatra alkalmas ember, aki mások vezetésére alkalmatlan. Horoszkópom is azt mondja rólam, hogy egy pregnáns tulajdonságokkal rendelkező jelentős egyéniség mellett kiváló titkár válhatott volna belőlem. Más kérdés, hogy eddigi életemben nem találtam olyan jelentős egyéniségre, aki méltó lehetett volna a szolgálatomra. Pedig igazán kerestem ilyen emberek társaságát, és titkon keresem a mai napig. Függetlenségre soha nem tartottam igényt, éppen a végletes, minden szellemi energiámat igénybe vévő és minden porcikámat kisajátító függőség ideája volt a legbensőbb, érzékeimet is átható igényem; a dühös Atyaisten és a szelíd Fiúisten utáni szerelmes vágyakozásom ítélt arra a függetlenségre, amelyre soha nem vágyakoztam. De szenvelgésem helyett, álljon itt jelentéktelen történetem.

Valamikor, az ötvenes évek végén, kirándulni mentünk a pilisi hegyekbe. Lányok, fiúk, néhány hozzám hasonló korú nagy kamasz. Még nem hagytuk el a falut, de már láthatóvá lett az erdő, ahová tartottunk. Poroszkáltunk, néhányan daloltak is, kapaszkodtunk a köves, napverte úton fölfelé, fogtam egy lány kezét.

Kicsi, arányosan törékeny, föltűnően szép volt ez a lány, kissé hisztérikus természetű. Lelki beállítottságán ma már nem csodálkozom; hét lakat alatt őrizték egy fényesre suvickolt budai lakásban, és a barátommal a legkörmönfontabb trükköket kellett kitalálnunk ahhoz, hogy kilophassuk onnan. A homloka és az orcája oly márványosan sima volt, oly szabályos, miként egy porcelánbabáé, ábrándos pillantású, türkizkék szemekkel nézett ki belőle, alaposan begyakorolhatta ezt az igen nőiesnek számító pillantást, s igen nagy gondot fordított ébenfekete, vadócan csigás hajára, mely vagy a vállára omlott le, vagy láthatatlanságba bújtatott tűkkel volt föltéve finom nyakszirtje fölé. A hajtűk váratlan szúrásai nem voltak kellemetlenek.

A lakásuk is teli volt pici porcelánbabákkal. Ma ilyen lakások már nincsenek. A fényezett bútorokon egyetlen porszemnek sem volt szabad megülnie. Ki voltak fésülve a szőnyegek rojtjai. Nyáron védőhuzat került a plüssre, az enyhén keményített, súlyos csipkefüggönyöknek egyenletes hullámokban kellett ráncolódniok. A takarítást takarítás követte, és erre még jöttek a nagytakarítások. A kanapékra, fotelokra és díványok sarkába vetett selyempárnácskáknak egy bizonyos szögben kellett állniok. Szerelmes hentergéseink végeztével sok bajunk akadt ezekkel a makulátlanságot jelképező párnácskákkal. Mindent széttúrtunk; de egyrészt semmit nem lehetett lelkifurdalás nélkül tenni e rend ellenében, másrészt olyan mértékű és mélységű volt a rend hatalma, hogy tiltott rendetlenkedéseink csupán karcolásokat ejthettek jeges felszínén.

A párnácskákat először is jól föl kellett rázni, hogy a könnyű pehely ismét levegősen szétfeszítse a selymes burkokat; aztán majdnem hanyag mozdulattal, akárha véletlenül tenné így az ember, a kanapé vagy a dívány sarkába ejteni, majd ezt követőn a tenyerünk élével csapni egyet a közepére, hogy a párnácskák sarka nem egészen párhuzamosan fölálljon, mint valami cica füle. Ez volt a párnácskák helyzetének titkos szabálya ebben a lakásban.

Persze voltak ennél is titkosabb szabályokba csúcsosodó rejtélyes áramok. Az egykor szépségesen szép, immár bágyadt anyácska főfájásoktól kínzottan hevert a lesötétített szobákban; úgy tette, mintha testével nem is érne hozzá semmihez. Ha néztem, láttam, mivé lesz a szépség. Lábfejét, csakhogy a drágábbnál is drágább huzatot ne sértse, átvetette a kanapé karfáján, pongyolája olykor a combja tövéig nyílt el, ami nem csak nem volt bájtalan, hanem mintha egyenesen leánya öléhez vezetné a tekintetem; combjának tövén leányának jövője, a leány ölén pedig a múltja, a mindig tovafutó szépség. Fájdalomtól tüzelő sápadt homlokát ecetes ruhákkal borogatta, s ha elbóbiskolt egy kicsit, akkor hattyúprémes papucsa lehullott, láthatóvá vált kecses lábfeje. Kivételes műgonddal kimunkált ékszer volt a lábfejük. Nem így a hájas mostohának. Szörnyű, mosásban kinyúlt alsógatyákban járt-kelt a csipkék, porcelánok, plüssök és selymek között a politúrok ideges fényében, mert csak a konyhában dohányozhatott, és láncban dohányzott. Kancsalított, kopasz volt, a heréje kilógott, mosdatlanul bűzlött a teste, s miközben pasziánsz kártyáit vetette a konyha asztalán, néha lenyúlt ide vagy oda, vakaródzott, vagy a lábujjai közül dörzsölte ki a bepállot zoknikoszt. Ne feledje senki, hogy akkor még nem volt mosógép, nem volt bioaktív mosópor, s csupán hetente kétszer gyújtottak be a fürdők kályháiba.

Az ajtókat nem volt szabad becsukni. Tekintet nélkül az így támadó kereszthuzatra, minden ajtónak mindig tárva kellett állnia, hogy mindenki és mindent és mindenkor a tetszése szerint láthasson. A leányát nem alaptalanul féltő anya vezette be ezt a rendszabályt. Egy szörnyeteggel éltek közös lakásban. S ha megfeledkezett róla, hogy én is ott vagyok, ez a mostoha néha megemelte lottyadt ülepét a kárpitozott székén, hogy kéjjel és kedvtelten nagyokat eresszen. Ők úgy tettek, mintha nem hallanák, tán nem is hallották már. Még a bűzét is élvezte a szörnyeteg. Ha kidörzsölte a zoknikoszt, ujját az orrához emelve szippantgatott, mint aki tubákol. Nem beszéltek egymással.

Helyesebben a lány kizárólag az anyjával váltott szót, az atya pedig csak a nagymamával, aki hetente egyszer jelent meg a körükben, amikor a három nő az operába ment. Mondataikat úgy formázták, mintha nem avval beszélnének, akivel éppen beszéltek, hanem avval, akivel egyáltalán nem beszéltek. A mostoha úgy tudott beszélni a nagymamához, mintha a feleségével beszélne, vagy midőn a leány az anyjához beszélt, a szavak valójában a mostoha fülének voltak szánva. A leánynak volt ugyan külön szobája, mégis az anyjával kellett együtt aludnia a nagy családi ágyban, nehogy bármelyikükben kárt tegyen a mostoha.

A nagymama erősen ékszerezte magát, az anyán is bőven volt arany, meg gyémántos gyűrűk az ujjain, ahogyan illett az ő köreikben. A lánynak azonban mindössze egy türkizköves gyűrű jutott, és valami vékonyka lánc a szép nyakára. Úgy érezte magát, mint aki kegyelemkenyéren él a gazdag rokonoknál. Az anya és a leánya kisestélyi ruhát viselt, míg a nagymama rendes nagyestélyiben ment az operába; ez a kényszerből vállalt különbözőség a kommunista rémuralom közvetlen következményének számított náluk. Mert a nagymama kedvére tüntethetett a nyilvánosság előtt, vihette az enyhén naftalinozott ezüstróka stóláit a karján, festhette, ékszerezhette magát, ahogyan akarta, az anyának ellenben résen kellett lennie, mert két leszbikus prolinő is járt a vállalatuktól az operába, persze szoknyában és blúzban a süketjei, s így a részükről még a kisestélyi is merész kérkedésnek számított. Ennél alább azonban nem adhatták.

Ezeken az estéken, mikor készülődésük lázában szétdúlták a lakás kíméletlen rendjét, a mostohaatya is öltönyöket öltött, télen sötétet, derűsebb évszakokban világosat, zakóinak felső zsebéből az előírás szerint zsebkendő csücske kandikált elő, nyikorgós, gojzervarrott cipő volt a lábán, fekete köves pecsétgyűrű az ujján, mert ő kártyázni indult ilyenkor a Hungária kávéházba. Tetőfokára hágott az általános családi izgalom. Minden fényüket ontották a csillárok és a falikarok. A nőknek valamijük mindig hiányzott, záporoztak a szemrehányásaik; mintha kellő mennyiségű lelkifurdalást kéne a férfiba adagolniok ahhoz, hogy ne veszítse el minden pénzét a kártyán. Leszaladt a harisnyán a szem, ez mégse illett ahhoz, nem találták amazt, kombinék, bugyik, melltartók, harisnyakötők, púderes pamacsok, gyöngyös tarsolyok és csipkés alsószoknyák hevertek szerteszét, számos ruha vállfástól volt kicsapva a karosszékek támláira.

Barátommal, akivel egyrészt versengtünk e leány kegyeiért, másrészt a féltékenységünkön felülkerekedve segítettük is egymást ezeknek az áhított, férfiasságunk bizonyítékát magába foglaló kegyeknek az elnyerésében, valójában megvetettük ezt a családot; szokásaikat és életvitelüket nevetségesnek, ostobának és szánalmasnak tekintettük, már csak azért is, mert mi egészen másféle környezetből származtunk; magasabb rendűnek és erkölcsösebbnek kellett tartanunk a magunkét, bár ez egy kicsit a lány rovására ment.

E nők életvitelének éppen olyan szilárd oszlopa volt az opera és a templom, miként a mostohaatyának a lóversenypálya és a zöld kártyaasztal. Az érzéki élvezet, a hit és a szerencse omlatag bástyái között éltek, s kényszeresen úgy tettek, mintha e három dolognak nem lenne egymáshoz semmi köze. A mostoha nem mutatott érdeklődést se a templom, se az opera iránt, a nők viszont úgy tettek, mintha nem lenne ellenükre a férfi kockázatos szenvedélye, hiszen még mindig jobban jártak, ha ebben tombolta ki magát, és nem valami olyasmiben, amire szinte már nem is lehetett szavuk. A sima látszat elérésének pedig az volt a legkézenfekvőbb eszköze, ha állandóan azon voltak, hogy az életfunkcióiknak semmiféle nyoma ne maradjon; se folt, se porszem, se hangos szó, a politúron egy karc se, és ne adódhassék az életükben egyetlen olyan alkalom, amelyhez ne lehetne megfelelő álöltözékük.

Az álöltözékek igen sokba kerültek, előállításuk óriási találékonyságot és energiát igényelt. Öltözködésüknek volt ugyanis néhány olyan alapszabálya, melyeket a kommunista rémuralom feltételei között igen nehéznek bizonyult betartani. Nem volt szabad kétszer ugyanabban a ruhában vagy összeállításban megjelenniök, és nem lehetett bármihez bármit felvenniök. Mit alapszabályok! Életüket kormányozó törvények voltak ezek. Csíkoshoz nem lehetett például pöttyöset viselni, kockáshoz nem lehetett virágosat, a sárga és a kék épp oly undorító módon ütötték egymást, miként a kék is ütötte a zöldet, és csínján kellett bánniuk a buja pirossal. A rózsaszínek egyetlen árnyalatának adtak kegyelmet, mert a többi mind olyan parasztos. Esküdtek az angol vonalra, hisz az ilyen kosztümöket, ugye, bármikor viselni lehet, de nem lehettek meg a francia szabás nélkül sem; az előbbit komolysága miatt becsülték, az utóbbit „helyesnek”, illetve egyenesen „édesnek” nevezték. Ami jó volt tavaszra, nem föltétlenül illett az őszhöz, a nyár és a tél pedig egészen kivételes szabályozás alá került. Ugyanilyen határozott szabályok vonatkoztak a napszakokra. Ami jó volt délelőttre, nem volt jó a délutánra. Az este egészen más követelményekkel állt elébük, mint az estély, és megint másként a napfényes nyári reggel, mikor is a közeli piacra mentek puffos ujjú babos ruhában, vagy csak úgy leszaladtak a boltba tejért. És ne feledkezzünk meg a nyaralásról. Mert más ruhák illettek a városi nyárhoz, mások a vidékihez. A városi nyárban szellősebbé vált a szabásvonal, a színek kivilágosodtak, de se az anyagok kiválasztásában, se az összehangolásukban nem engedhettek abból a méltóságból, ami más évszakokban már-már szigorúsággá változott. Minden nyáron Dömösre utazott a három nő nyaralni, mindig ugyanannak a háznak a vízre néző, verandás szárnyát bérelték ki, pontosan két és fél hetet töltöttek ott, míg a mostohaatya, tekintettel sötét elfoglaltságaira, csupán a hétvégeken hajózott utánuk. Nyaralásra vitt ruhatáruk minden mástól különbözött. Virágosnak, vidámnak, egyszerűnek, hallatlanul színesnek, szabásában merésznek, olykor kicsit népiesnek kellett lennie; csupa kénsárgára, égszínkékre, pirosra, nagymintásra emlékezem. Telente éppen úgy lelkesedtek egy bonyolultságával tüntető estélyi ruháért, miként nyaranta egy olyan közönséges kékfestőért, amely persze pirossal volt paszpólozva vagy fehérrel farkasfogazva. Bevallom, a természetnek ez a gazdagsága engem jobban lenyűgözött, mint maga a természet, mely végső soron mégiscsak unalmas. Mintha azért múlt volna el a tél, mert nyűgös idejét immár semmiféle találékonysággal nem tudták kitölteni, vagy azért jött volna el a nyár, hogy végre viselhessék ama holmikat. Az évszakok csak ostobán és öntudatlanul jönnek és mennek egymás után, anélkül, hogy tudomást vennének arról, hol a kezdet, hol a vég, ők azonban igen előrelátón megcsinálták maguknak a négy évszakot.

Tavasszal nyarat csináltak, a legforróbb nyári hónapban az arcuk verítékével szülték meg az őszt, amikor betakarítja termését a paraszt, ők is előkészítették a télirevalót, s még bizony hullott a hó, mikor legyártották maguknak a tavaszt. Az évszakok, ennyi serénység láttán, mi mást tehettek, úgy váltották egymást, ahogyan ők a ruhatáruk darabjait.

Fákkal szegélyezett, csöndes kis budai utcára nézett a lakásuk. Mindhárom szobában nagy, politúros szekrények álltak, és festett ruhásszekrények sorakoztak a konyhából nyíló, zsákszerű cselédszobában is. Volt bejárónőjük, „az asszony”, de nem volt már cselédjük. Egyszer azzal fogadott a lány, hogy fölfedezett valamit. Bevezetett a cselédszobába, s hogy avatatlan szem ne lásson be a függőfolyosóról, behúzta a mintás kartonfüggöny szárnyait. Heves, olykor hisztériába csapó vérmérsékletének megfelelően, gyorsan, mondatait indokolatlan helyeken megszaggatva beszélt; inkább mondattöredékek és futó utalások voltak ezek, a kerek közlések előkészítései, mintha az elbeszélendő ügyek fontosságára való tekintettel mindig csak ennek utána következhetne majd a lényeges. Szavaival előkészítette azt a lényeges közlést, amit ugyanezekkel a szavakkal soha nem tudott elérni.

Egy régi típusú, fehérre festett, tükrös előszobai szekrény volt ez, keskeny és magas, az a fajta, melyet gyakorta lehetett látni lipótvárosi és terézvárosi lakások félhomályos előszobáiban. Jegyezzük meg, hogy olyan módosabb kispolgári előszobákban, amelyek mindig kopár és kedélytelen képet nyújtva vezették be a látogatót a pállott bőséggel berendezett szalonba. A szekrény, miként egyszer korábban megjegyezte, a nagy lakásukból került ide, s ha a nagy lakásukról beszélt, amelyből ki kellett költözniök, amikor a házukat államosították, akkor nem csupán szemrehányóvá vált az ábrázata, hanem megjelent rajta amaz összetéveszthetetlen büszkeség is, miszerint nekik bizony volt ilyen. És jelenlegi méltatlan szűkölködésük pusztán átmenet addig az időig, míg a gyűlölt kommunisták rendje meg nem bukik. Akasztós szekrények voltak ezek, és eredetileg arra szolgáltak, hogy a háziak elhelyezzék benne a kabátjukat, mert ezekben a régi előszobákban nem lóghatott a fogason kabát, oda kizárólag a látogatók kabátja került.

A szekrényt időközben bepolcozták, a gondosan kibélelt, csipkével szegélyezett polcokon most rendesen összehajtogatott fehérneműk zsúfolódtak, a legalsó polcon pedig divatjamúlt retikülök sorakoztak. Néhány retikült félretolt, és az ujjával mutatta. Nem értettem, mit mutat, de már a titkot mutatta. Annyira mutatta, hogy még az ujjacskáját is a szája elé kapta, csöndben legyek, ha megpillantom a titkot.

Csöndben maradtam. Mert észrevettem, hogy az alsó polcot képező fényezett lemez sarkán a szögek lazán kiállnak. Ujjacskáját, mely épp oly csinos volt, miként minden más tagja, befeszítette a lemez alá, megemelte, s utánaengedtek a kilazult szögek. Az egyik kezével megtartotta, a másikkal intett, hogy gyorsan nyúljak be oda. Nem tudtam, mibe nyúlok. Amint nyúltam, azonnal el is rettent, mert síkosat érintett a kéz: egy selyemdobozt.

Milyen régóta nem látok ilyen émelyítő küllemű selyemdobozokat se! Ezekre a harsányan rózsaszínű, bordó, aranysárga, halványkék vagy mélylila, puhán kipárnázott és bepárnázott dobozokra szabálytalan ráncokba és hajtásokba bodrozták a fényes selymet, matt selymekkel bélelték bensejüket. Mindig is szégyentelennek és titkosnak ítéltem e finomabb női fehérneműk és pongyolák maradékaiból készített tárgyakat. Biztatott, hogy emeljem csak ki a dobozt onnan, de vigyázzak, nehogy fölszakítsák a szögek. Vigyáztam.

Amint napvilágra került poros rejtekéről a tekintélyes méretű doboz, kiragadta a kezemből. Ő maga akarta föltárni a titkot. Súlyos ékszerekkel volt teli.

Hazudnak, tudta, hazudnak. Érezte, jól érezte, hogy állandóan hazudnak neki.

Volt a dobozban karperec, nyaklánc, volt klipsz, gyűrű, melltű, volt sima és cizellált, gyémántos és rubinköves, a láncok szemei, a kapcsok, a karikák pedig oly hanyagon akadtak össze, hogy amikor a padlóra fordítottuk ki a dobozból, egyetlen fénylő, szikrázó, összegubancolódott halomban maradt.

Hát ennyire hazudnak! Ilyen szemérmetlenül! Hogy még azt se vennék észre, ha elvennénk belőle? Méltatlankodása nem ismert határt. A türkizköves gyűrűjén és a vékonyka nyakláncán kívül, mely néha úgy tapadt rá kulcscsontjának finom párnájára, mintha a bőrébe lenne öntve – nem volt ékszere. Még hogy ékszere! Nem volt egy rendes télikabátja! A bundák hiányáról nem is beszélve! Mert ezeket az ilyen meg olyan télikabátjait már egyszerűen nem lehetett viselni! Őrjöngött, zokogott, amikor végre elkészült a régen áhított kisestélyi ruhája, amelynél elbűvölőbbet valóban nem nagyon láttam, s erre a remekműnek tekinthető darabra, melyet fekete és rózsaszínű atlaszból és fekete, nehéz csipkéből varrtak – az ócska télikabátját kellett fölráncigálnia. Az édesanyja bundái nevetségesen nagyok, a nagyanyja bundái túl szűkek voltak ahhoz, hogy tőlük kölcsönözhette volna ezekre az alkalmakra, meg nem is szívesen adták.

Egyáltalán nem biztos, hogy ezek az ékszerek az ő tulajdonuk. Ezzel igyekeztem megvigasztalni a lányt. Figyelje jól, itt maradnak-e, hiszen lehetséges, hogy a szörnyeteg csupán itt rejtegeti, míg tovább nem adja. Csodálkozva, csaknem csodálattal figyelt rám a lány. Javasoltam, tartsa szemmel a rejtekhelyet. A szörnyeteg adja és veszi, ez itt csak egy átmeneti állomás. Nagyobb kérdés, hogy hol tartja a pénzét, vagy milyen formában őrizi a nyereségét. Szavaimban természetes menekvést talált, mert ő is tudta, amit tudott, de nem érthette, miként tudhatnék én olyasmiről, amiről ő nekem soha nem beszélt. Ahogyan jól fölfogott érdekében ő is megőrizte mostohájának kereskedelmi titkait, holott minden más vonatkozásban teljesen kiszolgáltatta nekem, hallgatásommal ugyanígy őriztem én a saját családom üzelmeinek titkát. Minden valószínűség szerint ékszerben és ezüstben utazott a mostoha. Ilyen dolgokban nem voltam különösebben eszes, de még annak előtte, hogy a lányt megismertem volna, némi tapasztalatra tettem szert ezekről az ügyletekről, s erre alapoztam útmutatónak szánt kijelentésemet.

Halott apám nővérének szobájában állt ugyanis egy nagy, hasas komód, amolyan régi, családi darab. Ennek a komódnak az alsó fiókjában tartották azokat az ezüstöket, amelyek nem kerültek be a mindennapi használatba, mert antik darabok voltak. Ez nem számított titoknak, sőt, a cseléd közönséges feladatai közé tartozott, hogy évente legalább kétszer mindent kipakoljon, és többnapos munkával kiszidolozza unalmas délutánjain. Kisebb és nagyobb tálcák voltak ezek, meg egy hajdani reggelizőasztal legszükségesebb tartozékai, csiszolt üvegcsékkel bélelt kosárkák a jamnek, a gyümölcsnek és a pástétomoknak, valamint a dédanyám hozományából származó, díszesen monogramozott huszonnégy személyes étkészlet, amely a közönséges evőeszközöktől kezdve a vékony halkésekig, és a csavart, elefántcsont nyeles süteményes villáktól a tálaláshoz szükséges összes eszközökig mindent tartalmazott. Önmagában is olyan tiszta súly, ami miatt ezt a mély fiókot csak nagy nehézségek árán lehetett kihúzni; az öreg bútordarab minden eresztékében ropogott, csikorgott ilyenkor.

Erre a hangra lettem figyelmes, amikor a nénikémet egy napfényes tavaszi délutánon meglátogatta az a férfi, akit később a leány mostohájaként láttam viszont. Csak egyetlen pillanatra láttam, amint bőröndszerű, furcsa, négyszögletes kézitáskájával bevezették a nénikémhez. Ma már tudom, hogy a táskában mérleget hozott. Az ajtót azonnal becsukták. Kisvártatva jöttek a zajok. Küllemét azért se vethettem ki az emlékezetemből, mert hozzá hasonlón öltöző emberek soha nem jártak hozzánk. Nem öltözködésének gondossága, hanem az elegancia teljes hiánya tette föltűnővé.

Látogatása hosszúra nyúlt, s amikor az ezüstök csörgésének és pengésének vége szakadt, halk, olykor indulatokba föltorlódó diskurzust lehetett áthallani. Néhány nap múltán, egy váratlan ötlettől indíttatva, a megszokott erőfeszítésre fölkészülten, megpróbáltam kihúzni a komód fiókját; könnyeden csúszott ki a helyéről. Nem volt teljesen üres, két tálca maradt meg.

Nénikém hallgatott. Izgalmasabbnak éreztem, ha nem kérdezem. Újév délutánján, miként minden évben, összegyűlt a család a körúti lakásban. Miközben terítettünk, és nem kerülhetett többé az asztalra az antik ezüst, ő hozta szóba kis nevetéssel. Azt mondta, arannyá változtatta át, az arany pedig útra kelt, biztonságosabb helyet keresett magának. Hol? Ismét nevetgélt. Hová? Egyik unokanővérem nevét említette, aki azt írta volna ezzel kapcsolatban, hogy Körmöcziék szerencsésen megérkeztek új állomáshelyükre, és igen kellemesnek találják a genfi klímát.

Az évszakok járása szerint, évente négyszer jelent meg náluk a házivarrónőjük. A varrógépet ilyenkor átcipelték a szalonba, és az igénytelen küllemű, idős varrónő egy egész héten át hármójukra dolgozott. Festői lett a felfordulás. Egyszerre beszéltek mind a négyen, avagy drámai méltósággal, némán hajoltak a munkájuk fölé. Szabtak, bontottak, férceltek és téptek, gomblyukaztak, s időről időre valamelyikük mindig idegrohamot kapott. Vetkőztek és öltöztek. Az érzelmektől fűtött monológok, a bensőséges némaság, a haraggal telített hallgatás és a megannyi roham, mind-mind a tökéletesség kőkemény sziklafalát ostromolta. Visszacsapódtak, nekirugaszkodtak. Egyetlen hét alatt kellett bevenniök az elkövetkező évszakokat. A lehetőséget, a kiszámíthatatlant, az ismeretlent, igen, a jövőt.

„Lennie kell, édesem, valamilyen feketédnek is.”

Még ma is magam előtt látom a nagymamit, amint egy alig látható mintákkal tarkított fekete selymet tartanak a kezükben, minőségét vizsgáztatva gyűrik a tenyerükbe, elengedik, nézik, miként viselkedik az anyag, majd a szükségesnél hosszabban pillantanak egymás szemébe. Egészen másról beszél a pillantás. Mintha tanítón azt mondaná neki a nagymama, még nem gondolsz vele, de légy fölkészült a gyászra. Ugyan, nagymami, miféle gyásztól retteg a te lelked? Nem úgy van, kicsim, a halálnak csupán igaz vonalakkal áldozhatunk.

De ne gondolja senki, hogy szenvedélyes tevékenységük oly ártatlan volt, mint amilyennek látszott. Ahhoz ugyanis, hogy e tevékenységhez a szükséges feltételeket megteremtsék, alvilági, sötét hatalmakkal kellett érintkezésbe lépniök. A szövetek, selymek, kartonok, a santungok, taftok és a vásznak nagy része a feketepiacról került a birtokukba; mondjuk egy fáradtlila Crêpe de Chine-hez másként nem is lehetett volna hozzájutni. Ha pedig az anyagok beszerzésének ily súlyos volt az erkölcsi ára, akkor még mélyebbre kellett süllyedniök az alvilágba a cipők, a különböző kiegészítők, a táskák, a kesztyűk és a sálak miatt. Minden árat megadtak, vállaltak minden kockázatot.

Az anya nem válhatott el a mostohától, még ha másnaponként szent fogadalmat tett is erre, hisz a sötét hatalmakhoz vezető szálak az ő kezében futottak össze, és inkább szenvedett, mint hogy lemondott volna arról, amit rangjukhoz méltó életnek neveztek. Soha nem volt semmiféle rangjuk. Nevüknél közönségesebbet el sem lehetett volna képzelni. Gondolkodásuk módjával szereztek rangot maguknak. Soha nem azt mondták, hogy ez vagy az a dolog méltó a rangjukhoz, hanem mindig azt mondták, hogy ez vagy az a dolog rangon aluli lenne. Ha pedig kizáró ítélettel ragadom meg a dolgokat, akkor a szavakkal mégis rangot teremtek. E bensőségesen igényelt, ám leírhatatlan rangnak a küllem lett a legnyomatékosabb jele, hiszen a szónak nem lehetett annyi hatalma, hogy megállhatott volna önmagában.

Szükségleteikről hosszú listákat vezettek. Voltak telefonszámok és nevek, melyeket az anya nem írhatott föl a noteszába, fájós fejében tartotta. Megtanulták az illegális érintkezés játékszabályait. Sötét körúti presszók mélyébe szálltak alá, ahol visszeres lábú kiszolgálónők fenségesen közömbös pillantásától kísérve cseréltek gazdát a drága áruk. Társbérlőiktől rettegő magányos öregasszonyok udvari szobáiban tárult elébük a nyugati szeretetcsomagok paradicsomi kínálata. Fojtott, elrekedt hangon telefonáltak óraszámra. Ismeretlenekkel beszéltek meg utcai találkát. Telve voltak reménnyel, és csüggedten omlottak vissza a teljes reménytelenségbe, ha titkos hálózatuk valamilyen okból fölmondta a szolgálatot. Az áruházak raktáraitól a külföldi hatalmak nagykövetségeinek hátsó traktusáig, mindenüvé elért a kezük. Soraikat lebukások tizedelték. Nem voltak erkölcsi skrupulusaik e tevékenységet illetőn, hiszen a saját etikai rendjükben csupán az a nő vált erkölcsi halottá, aki fehér körömcipőjéhez nem tudott fehér retikült, vagy a legfinomabb bőrből való, áttört, fehér bőrkesztyűt beszerezni. Lehetetlenül néz ki. Színvonalon alul öltözik. Az ilyen nő megbukott a szemükben. Mit érthettek ebből a kommunista rendszer hívei? Mert egyfelől volt a divat, a változó, másfelől volt a színvonal, az örök; ilyen volt a gondolkodásuk.

A nagymama, tekintettel előrehaladott életkorára, s azokra a kétes kamatügyletekre, amelyeket, aranytartalékainak biztos fedezetével a háta mögött, a pénzével bonyolított, kizárólag a felhajtás feladatát vállalta magára, míg a beszerzésről az anyának kellett gondoskodnia. Az uzsorakamatra kiadott kölcsönök nyereségéből, némi kényszer és zsarolás árán, a nincstelen anya is részesült, s a nagymama így őrizte hatalmát a lánya, az ő közvetítésével pedig az unokája fölött. Ugyanakkor a nagymama majdnemhogy az egyenlőség helyzetébe került a mostohaatyával, hiszen hasonló módon önállónak tudhatta magát, a mostoha viszont egy árnyalatnyival mégis fölötte állt a családi hierarchiában, egyrészt mert üzletileg természetes módon mozgékonyabbnak mutatkozott, és így a reprezentációs költségek javát ő fedezte, másrészt mert időről időre olyan üzletfeleket szerzett a nagymamának, akikért ő kezeskedett, amivel az idős dámát valamelyest megkímélte a bizonytalanságoknak való teljes kiszolgáltatottságtól, hálára kötelezte.

Minderről nem kellett különösebben faggatnom a leányt. Miként a legalávetettebb mindig is teszi, fecsegésével lázadozott a rendjük ellen, és bennem e rend fölött álló szövetségesére találva, sok mindent részletesen elmesélt. Ha valamiről mégis hallgatott, akkor ezt bizonyára azért tette, hogy visszavonulási lehetőséget biztosítson magának. Véres lázadásra készült, tán kételkedett a sikerében. Egy hatalmas forradalom ábrándja lebegett a szemünk előtt. Összeesküvők lettünk, esküvésünk a kispolgáriság rettenetes, undort keltő eszménye ellen irányult. Mikor a saját végső ítéletemtől vonakodva, először mondtam ki ezt a szót, valamelyest elborult a tekintete. Nem ejthettem ki oly óvatosan, hogy ne vonatkozzék rá is, ami a családjára vonatkozott, a neveltetésére vonatkozott, az életvitelére vonatkozott. Elébb vissza kellett vonulnia, különbséget kellett tennie kíméletes tekintetem és kíméletlen ítéletem között, magába ette, mérlegelte a szavam. Hogy aztán néhány pillanat múltán még erősebben ragyogjon rám szemének fénye a fölismerés szépségében. Hiszen ezt kerestük. Ezt keressük. Keresem. S ha az ideák között egyetlenegyet találtam, amelybe gondolkodásom szabadon lebegő rendszerével beilleszkedhetem, akkor meg vagyok mentve. Gyáva emberek ilyenkor megvilágosodást kiáltanak. Vezérlő eszmét kap lázadásuk látomása.

Az elviselhetetlennek, a természet ellen valónak érezett kötöttségeket addig is, amíg ama pillanat el nem érkezik, csöndes aknamunkával lehet föllazítani. Persze abban a reményben, hogy eljő a nagyszerű pillanat, mikor a másik élő teste által omlik össze bennünk az idegen rendszerük. És akkor, akkor gondolkodásom reám erőszakolt rendszerét majd fölcserélhetem az ideák nagyszerű rendszerével.

Mindent engedett csinálni, s hasonlóképpen mindent csinált is, csak azt nem. Csak azt nem csinálhattuk, amit kívántunk és majdan csinálni reméltünk, de azon kívül mindent csináltunk. Az ágyakon árulkodó gyűrődések maradtak, sőt, egyszer egy eltüntethetetlen folt a falon; ha merev tárgyból folyékony anyag lövell elő és merev felületbe ütközik a sugára, akkor a fizika törvényszerűségei szerint bekövetkezik a lecsurgás. A lázadásban mohóbb, és annak a bizonyos megváltódásra tartogatott dolognak az elkerülésében találékonyabb társra azóta sem találtam.

És ne feledjük, történetünk idején még nem volt fogamzásgátló. A határt azonban nem ez a súlyos feltétel szabta meg, hanem sokkal inkább egy olyan megkerülhetetlen körülmény, amely családi életük legtitkosabb áramához tartozott. Afelől semmi kétségünk nem volt, hogy egy nem is olyan távoli napon férj és feleség leszünk, hacsak nem áll közénk a maga szerelmi hevületével a barátom. A fogamzás a lázadás csúcsát jelenthette volna. Minderről beszéltünk. Csakhogy kialakult közöttünk egy olyan játékszabály, miszerint annak a disznóságnak, amit ők csinálnak egymással, ezek a szörnyű kispolgárok, annak a disznóságnak, amit a mostoha csinált volna vele, mindenben különböznie kellene attól, amit mi csinálhatunk egymással. Ha ez nem lehetne így, akkor semmi nem lehet igaz a világban. Nem tehetek erőszakot, ha én magam az erőszak ellen lázadok.

A mostoha többszöri kísérletet tett arra, hogy magáévá tegye a nevelt lányát. A gyöngéd atyai szeretet álruhájába öltöztette az erőszakot, ideje, alkalma volt, ártatlan becézgetésekkel hatolt előre, s valódi célját csak akkor pattintotta ki, mikor ennyi gyöngédségtől már elalélt a lány. Lehullt az álca. A leány tehát azt kérte tőlem, holott erről szó nem eshetett közöttünk, hogy azt, amit kizárólag egyféleképpen lehet megtenni, másféleképpen tegyük. Minden hasonlóságot ki kellett kerülnie, s ezáltal a lázadás valójában nem az életünket kormányozó eszmék ellen irányult, hanem azon ténykedés ellen, amit csináltunk, helyesebben a szabadságunk reményében csinálni kívántunk. Csak azt nem.

Iszonyú feszültség serkentett a véres bosszúra.

Szellemi fölényemről nem kellett külön meggyőznöm őt. Ítéletem helyességében nem kételkedett. Én magam a kiegyensúlyozottságra törekvő és biztonságos szellemi hátteret kínáló liberális nagypolgári hagyomány vizein hajóztam. Gondolkodásom annyiban különbözött az övétől, hogy eleve magába építette az önmaga elleni lázadás lehetőségét, mert nem halálos véteknek, hanem erénynek tekintette az életformákat átalakító változásokra való törekvést. A kommunizmus és a fasizmus ugyanannak a liberális életfölfogásnak a két véglete. A kispolgár az emberi sokféleségen alapuló liberális társadalmi rend legbiztosabb támasza, mivel rögeszmésen ragaszkodik ahhoz az alapeszméhez, hogy a sokféleségnek rendezettnek kell lennie, és mindennek állandónak kell maradnia. Olyan sokféleség azonban nem létezik, mely ne az állandó változékonyságot eredményezné, s ezért a kispolgár még akkor sem tudja megtagadni az egyedül üdvözítő és a sokféleséget kizáró tanokhoz való vonzódását, ha azok a vesztét okozzák. A kispolgár a kommunizmustól való féltében szívesen menekül a fasizmushoz, s ugyanígy a fasizmustól való rettegésében a kommunizmushoz, mert inkább vállalja a sokféleségről való lemondást a rend érdekében, mint hogy átadja magát annak a változékonyságnak, amit a káosztól csak pillanatról pillanatra lehet megmenteni. Így aztán a kispolgár egyben a liberális társadalom legnagyobb ellensége is. A nagypolgár viszont éppen a dolgok változékonyságának ideáján veti meg a lábát, s az öröknek remélt sokféleségben igyekszik megtalálni a világ lebírhatatlan állandóságát; nem konzervál, hanem rugalmasan alkalmazkodik, akcióra törekszik, mert nem szíveli a reakciót. A dolgok változékonysága képezi az egyetlen és áthághatatlan játékszabályt, ám ezen belül áthághatók más játékszabályok. Nem kell föltétlenül arra ügyelnem, hogy porszem se üljön a politúrra, ha egyszer a porszemnek az a dolga, hogy oda üljön, nekem meg az, hogy letöröljem onnan. Nem a rendetlenségemből kell rendet teremtenem, mert a rendetlenségem a rendemben mozog: a rendetlenség a hatalmasabb, s ezért nincsen olyan tökéletes rend, amelynek keretéből ki ne lógna. Ha nem szegem meg az esztétikai szabályokat, akkor a hanyagságom lesz a bájam, lehetek bohém, kilóghatok a sorból, lehetek forradalmár, lázadó, ellenálló, így ösztönzök sorban maradásra másokat. Csak keretlegény nem lehetek, és egypárt pribékje sem. Pillantásom fölfogja az örökké változó világot, ez a dolga és ez a jó, s ha valami, akkor maga az észrevétel is sokat változtat ezen az örök világon.

Nálunk az értékesebb perzsaszőnyegek is nyugodtan fölgyűrődhettek egy ügyetlenebb lépés alatt, s a cseléd sem kapott utasítást arra, hogy a rojtokat egy külön erre a műveletre rendszeresített kefécskével mértani rendbe sodorja. Senkinek eszébe nem jutott egy szép, régi karoszszék drága kárpitját védőhuzattal elrondítani. Az ember értelemszerűen vigyázott arra, hogy ne tegye tönkre a tárgyakat, mert akkor használhatatlanná válnak, de ha eltörött egy értékesebb tányér vagy kivételes becsben tartott pohár, akkor eltört. És még a használhatóságon való kívülkerülésnek, a haszontalanságnak is volt külön értéke, hiszen nem csak az a szép, ami közvetlen módon fölhasználható. Így kapott helyet magának a törött, a csorbult, a szakadt, a kopott és a nyűtt ebben az esztétikában. Élők és holtak, sokfélék a dolgok.

Meghalt az anyám. Meghalt a nagyapám. Önkezével vetett véget az életének az apám. Nagyanyám szociális otthonba vonult, nálam hat évvel fiatalabb öcsémet intézetbe adták. Így kerültem tizenhat évesen apám nővérének gyámsága alá, a tágas körúti lakás udvari szobájába. Már igen gyöngéd viszony fűzött ehhez a lányhoz, amikor először meglátogatott. Vártam rá, ám ha csöngettek, akkor a cseléd nyitotta az ajtót; se neki, se nekem nem jutott eszünkbe, hogy ez másként lehetne. Mozgékony, sápadt, feszes testű fiatal nő volt ez a hosszan szolgáló cseléd, űzött, nehéz sorsú ember, vidéki származású leányanya. Bőrét jobbára csak azokon a napokon érte a napfény, amikor hazautazott a szülőfalujába, s ő maga is nénikém kivételesen liberális beállítottságának tulajdonította azt az engedményt, hogy olykor néhány napra magával hozhatta onnan a kisfiát. Nem nálunk szolgált először, mesterségének fortélyait kíméletlenebb körülmények között sajátította el.

Kinézett a fényesre szidolozott kukucskálórácson, s ha nem a rongyszedő cigány, nem tolakvó ószeres, kéregető koldus vagy valamilyen más gyanús alak állt odakinn, hanem a túrót, tejfölt, tojást áruló nénike vagy valamely köreinkhez tartozó vendég, akkor ajtót nyitott. Udvariasan tudakozódott a látogató kiléte, jöttének célja felől, s attól függően, hogy előzőleg milyen jellegű utasítást kapott, átvette üzenetét, küldeményét, esetleg névjegyét, avagy türelmét kérve sietett bejelenteni, illetve kimentett minket, ha a körülmények így kívánták. Nem emlészem rá, hogy valaha tévedett volna. Nem kellett csalódnunk ítéletében.

A bebocsáttatásnak ez a formája, melyet eladdig csak hallomásból ismert és tisztelt, természetesen elfogódottá tette a leányt. Ott állt a szobámba bocsátva, az ajtó bezáródott a háta megett, némán eltűnt a cselédasszony. Akárha nekem is ugyanolyan idegen lenne erre a pillanatra, mint amilyen idegen volt számára a környezet. S ugyanilyen elfogódott maradt, amikor később körülvezettem a lakásban. Erőszakos magabiztossággal igyekezett leplezni mindenre kiterjedő kíváncsiságát. Nénikém szobájában függött a dédanyám életnagyságú képe. Nem számíthattam rá, de a kép előtt adta meg magát.

A lazúros technikával készült kép a múlt század közepéről származott, rózsaszínű, mélyen dekoltált estélyi ruhában ábrázolta gyönyörű dédanyámat. Mellének félig szabadon hagyott, feszesen domboruló halmai között kissé bágyadtan sárga rózsát viselt, s ugyanilyen rózsát tűzött éjfekete, tömött, a kor divatja szerint középütt elválasztott hajába. Sudár alakja, lányos lágysággal ívelő nyaka, komoly arca, könyékig kesztyűbe bújtatott karjai sejtelmesen sötét, barnákkal és kékekkel festett háttérből emelkedtek elő, s a kép jobb alsó sarkában, ahol a festő kézjegye volt látható, a háborúban beszakadt a vászon. A lány megbűvölt arcán figyeltem a történetet. Előbb úgy nézte, mint aki képet néz. Aztán önmagát kezdte nézni a dédanyám képmásán, akárha tükörbe pillantana, és nem tudná eldönteni, hogy elégedett legyen-e önmagával. Elég alacsonyan függött a kép ahhoz, hogy szépségüket összemérjék, s míg dédanyám tekintetének méltóságteljes közönye mit sem változott, kissé elmélyedt a keserűség korai ráncocskája a lány ajka körül. Méltatlanok a szépségemhez a körülményeim. Ilyen érzés foghatta zárójelébe az ajkát. És sértettségében rögvest valami bántót akarhatott mondani, ám a dédanyámat nem érhette el a szó. Az ő szépségét már nem zavarhatta a halála sem. Közelebb lépett hát, ujjacskájával megfutott a keret aranyos cirádái között, majd teljesen váratlanul belemélyesztette ezt az ujját abba a háborús hasadásba.

Azt mondta, hogy ők soha nem akasztanának egy ilyen szakadt képet a falra, s nekem nevethetnékem támadt ellenállásának átlátszó ostobaságától. Kinevettem.

De semmit nem válaszoltam, nevetésemmel léptem mögé, átfogtam a nyakát a karommal, s ugyanakkor besurrantam mélyen kivágott blúza alá. Mintha szisszenne, s a rettegett élvezettől ugyanakkor minden kibocsátható hangot mégis magába fojtana. Attól félünk, amit kívánunk, olykor a félelmet kívánjuk. A kívánság ellazítaná az izomszálakat, amelyeket feszessé ránt a félelem. A kiszolgáltatott hús azonnal ellenáll a vágynak, és így nyilvánítja ki azon kívánságát, hogy még kiszolgáltatottabbá tegyék önmagának. Fosszák meg az ellenőrzésére kirendelt értelmétől. Kirántotta a kép szakadásába mélyesztett ujjacskáját, egyetlen mozdulattal kisodorta blúzából a kezem, lesodorta magáról a karom, megperdült, és pofon csapott. Rettenetes szikrákat hányt a szeme. Mert a lakásukban hiába álltak nyitva az ajtók, hogy mindenki láthasson mindent és ne lehessen semmi titkos mozdulás, mégis gyakorta megtette ezt vele a mostohája. S ha gyönyörű, önnön súlyába kissé beleroggyanó melle nem válaszolt volna bármily érintésre, igen, bármely érintésre hasonló módon, érzékenyen, akkor bizonyára nem is érzett volna ilyen megaláztatást. Engem akkoriban még a villamos rázkódása is úgy fölizgatott, hogy a táskámmal kellett eltakarnom magam, akkor viszont a táskám érintése. Nem lehet valakit kinevetni és ugyanakkor megérinteni. Nincsen szebb és szánalmasabb egy hasonló helyzetbe került, feszengő, megalázó vágyát legyűrni igyekvő kamasznál; ezt azonban csak ma érzem így, amikor véletlenül észreveszem, hogy másokban is ugyanazt ismétli el a természet, amit egykor velem is eljátszatott. A nevetés ítélete munkára serkentené az észt, az érintés viszont esztelenséget kívánna. De miként lehetnék esztelen, ha működik az eszem. Ha valakit egyszer rászoktattak a szobatisztaságra, s valamennyiünket rászoktattak, akkor valójában nem a szobatisztaságra szokott, hanem arra, hogy testének működését egyetlen pillanatra se hagyja ellenőrizetlenül. Holott senki nem tudhatja, hogy ki a gazda. A kamaszkori testi érzékenységek fölfedezésében az a legmegalázóbb, hogy a testem minduntalan kikerüli az ellenőrzésemet, csaknem bármikor és csaknem minden érintésre vagy akár képzelt érintésre erőszakosan válaszol, s így ellentétbe kerül a független elhatározáson alapuló szabad választás ésszerű jogával.

Halálos szégyen és önnön testem elleni őrjöngő gyűlölet fogott el a járművek egyenletes rázkódásától. Mit akarok, mit akarok én, a villamost? Nem a test tiltakozik, hanem az ésszerű jogérzék, mely előre és tőlem függetlenül meghatározza, hogy mikor, mihez, s milyen feltételek között van jogom, miközben önnön testem is előre meghatározta, hogy milyen leszek, s tőlem függetlenül minden érintkezésben meghatározza, hogy milyen vagyok. És mindenki érzi, hogy e két erő összecsapásában melyiknek van hatalmasabb és természetesebb szava. Nem nekem. Mert az esztelen az erősebb, ha azonban mégis megfogom az eszemmel, akkor jó vagyok, s így nyerek az akaratommal jogot arra, hogy olykor esztelen is lehessek. Titokban. De hát ki vagyok akkor én? Innen ered a megaláztatás. Senki nem alázkodik meg szívesen, mert ha így tenne, akkor végképp nem tudná eldönteni, hogy a teste ellenében, a teste mellett vagy a testén kívül, avagy hol a csudában lenne az, akit énnek nevez. Az énem méltósága fontosabb, mint az a fiziológiai gépezet, amely mégse választható le arról, ami én vagyok.

Visszaütöttem. Én jobb felől kaptam a pofont, őt a bal orcáján érte az ütésem. Egymásra csattantak szinte, gyors, kíméletlen egymásutánban. Nem óvatoskodott, én sem takarékoskodtam az erővel. A gyűlölet szikrái abban a szempillantásban kihunytak, s mintha elalélna, teste a padlóra csuklott. Térdre rogytam előtte, de nyomban fölpattant ő. Megalázkodásom még jobban megalázta volna. Bútorokat kerülve rontott át a három egymásba nyíló szobán, a kijárat felé tartott, menekülést remélt attól a testi pokoltól, amit aztán a számtól kapott meg feloldozásként az előszobában. Karját kaptam el, felsikoltott a fájdalomtól és a tiltakozástól, bokája ugyanakkor megbicsaklott a körömcipőben, indulattól és sebességtől tehetetlen testünk egymásnak verődött.

Soha nem unatkoztunk egymás száján. A csók az alkatok között lehetséges összhangzattan szellemi birodalmának bejárata. Ha azt mondom, mindent tudtam a csókjáról, mégis minden részletében örök meglepetésnek számított, akkor azt mondom, hogy mindent tudni véltem róla, ami a tudomásomra jutott. Akárha lenne bennem egy anyag, mely állandóan ezt a fölfogást akarja, elpusztul nélküle, és nincsen annyi, amennyit ne tudna magába fogadni. Nem csókolt lágyan, hanem rá kellett vezetnem arra a lágyságra és simaságra, amely az én alkatom kívánsága. Az ablak mellett zuhantunk a falra. Akárha soha nem történt volna meg velünk, mindig, mindent elölről kellett kezdeni a szánknak. Hihetetlen gyorsasággal, szárazon, hevességétől megakadó ütemezéssel rontott a két ajak egymás felületére, de csak a felületére. Nem az űrt tárta föl, nem a végtelenbe csábító sötéten titkos mélységét. Nyelvem hegyével hiába is kerestem volna nyelvének hegyét. Az akadályoztatás és az akadály volt a játékunk tárgya, és nem az akadályok eltüntetésének sürgető vágya. Mintha nem is csók lenne ez, hanem megannyi testvéri puszi, amely persze eleve tartózkodó az elmélyüléssel szemben. Szája azt a helyzetet kereste a számon, amelyben a legkedvezőbb módon adhatná át magát, s mindaddig, míg ezt a helyzetet meg nem találja, tartózkodónak kell maradnia. Számomra viszont bármely helyzet kedvezőnek bizonyulhatott volna ahhoz, hogy föladjam a magam tartózkodását, s így aztán szorgalmasan követtem, készen arra, hogy az alkati különbözőségünkben rejlő, elsőként fölfedhető vagy védtelenül hagyott résbe behatoljak. Illetve még ennél is nagyobb volt bennem a remény, hogy lesz egy pillanat, amikor mindaz, ami én vagyok, tökéletesen megfelelhet annak, ami ő, tehát nem lesz semmi olyan különbség, mely különálló éneket írhatna körül, semmi, ami elválasztana. Ha azt mondom hát, hogy résen voltam az önfeladásban, akkor ezt bizony szó szerint kell érteni. A rés a száj.

Volt amikor úgy kiszáradt az ajkunk az akadályoztatás örömétől, hogy a szájüregben fölgyűlt, izgalomtól lenyelhetetlen nyálban bukkantam rá. Hogy mire, azt ne kérdezze senki. Máskor abban, hogy a tehetetlenségtől összezárult, és föl kellett tépnem a fogammal. Két partra vetett ponty tátoghatna így egymásba; s olykor aztán éppen abban, hogy örök időkre nyílt egymásba ez a tátogás. Hiába próbáltam a válaszait valamilyen rendszertanba foglalni magamban, s ez lett az ajka természetéről az egyetlen rendszertani megállapításom. Másfelől az ajak illata akkor is nyers, ha jó, és ezzel is meg kell küzdeni. Avagy eljött a pillanat, amikor a szájnak más, olykor nagyon is rejtett szervek érintésére kellett áttérnie.

Nemegyszer bukkantam rá úgy az ölére, mint egy harmattól terhes, gyepes legelőre. A kor divatja szerint hosszúra növesztette, arányosan ovális formára vágta a körmeit. Hétközben, az iskola szigora miatt, csak színtelen lakkal húzhatta le, de nyáron vagy a hétvégeken alvadtvörösre festette. Mintha nem is az ujjak, hanem e körmök ragadták volna ki meredt szeméremtestemet az ölemből.

Minden ellenőrizetlen pillanatot kihasználtunk, és minden óvatlan mozdulatnak egyetlen jelentése lett. Nem akarhattam, amit ő se akarhatott. Nem állítom, hogy nem gondoltam állandóan erre a nem akartra, azt sem állítom, hogy éppen e sok jó által nem szenvedtem a még jobb hiányától, ám tőle tanultam először, hogy miként képes két különböző alkat úgy egyeztetni a tulajdonságait, hogy ne sértsék mégse egymás szándékait. Ellenkező szándékaikat olyaténképpen kell eltéríteni, hogy a lehető legkisebb legyen a szenvedés, ami a különbözőség ára. Bármikor hajlandó voltam egy tízperces titkos találkáért átutazni a városon, vagy akár órákat várni rá hiába a kapujuk előtt. Ha nem sikerült a találkozás, akkor a halott, éjszakai utcákon csatangoltam óraszámra, míg valamennyire ki tudtam vetni magamból. Vagy még izgalmasabb, még veszélyesebb, még titkosabb kéjek után kellett néznem, hogy lecsillapíthassam magam. Ez a fejezet persze egy másik fejezethez tartozik.

Minden pillanatunk örökre szólt. Halálos szerelemről beszélt. Elhittem, én is halálosan szerelmesnek gondoltam magam; megtehettük, hiszen még egyikünk sem volt soha szerelmes. Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer az életében szerelmes legyen, előbb azt is ki kell próbálnia, hogy milyen érzései hasonlítanak leginkább a szerelemre. A próbatételek dzsungelén kell áttörnie magát a szerelemhez, s amikor eléri, ha egyáltalán eléri, vágyainak rettenetes kúszónövényei még akkor is fogva tartják. Én szemérmesebb voltam nála, avagy zavart volna, ha zavaros érzéseimmel és még zavarosabb vágyaimmal teszem tisztátalanná azt a fogalmat, amelyről oly keveset tudtam. Mégis mindent tudhattam róla, ezért nem tudtam kimondani. Nem mondtam hát ki soha, hogy halálosan szerelmes vagyok belé, hanem csak azt ismételgettem, hogy szeretem. Ami igaz volt, bár azt hittem, hogy a szeretet a szerelem szemérmes fedőneve. Szerettem, mert kedvemre való volt a szépsége, s ugyanezért szeretett ő is engem: szép voltam. Szépségünk kiszolgálta a hiúságunkat, s az emígy kielégített hiúságunk még jobban megerősített bennünket a szépségünkben. Nem csak mi néztünk egymásra kedvtelten, hanem reánk is kedvtelve néztek az emberek. Ami megint csak megerősített bennünket abban a hiedelemben, hogy helyesen választottunk, hiszen mi mást választhatna magának a szép, ha nem a szépet.

Zavarom tán éppen abból a körülményből táplálkozott, hogy szerettem. Ha nem szerettem volna, akkor nem tudtam volna tiszteletben tartani azt a lényemnek szegezett lehetetlen követelését, hogy mindent csinálhatunk, csak azt nem. Szeretetemben mélyen átéltem azokat a megrázkódtatásokat, amelyeket a mostohaatyjával való kapcsolatában szenvedett el, és semmi nem állhatott volna tőlem távolabb, mint hogy olyan jellegű erőszakos mozdulatokra ragadtassam magam, amelyek akár csak emlékeztetik; józan ésszel miként akarhattam volna olyan célokat követni, olyan alattomos eszközökhöz folyamodni, mint ez az ocsmány ember. Minden mozdulatomnak azt kellett bizonyítania, hogy a lehető leggyöngédebben szeretem a testét, de testének teljes birtokbavétele nem szerepel még a titkos céljaim között se. Amikor megismerkedtünk, már kikristályosodott benne az a szilárd meggyőződés, miszerint a férfiak rosszabbak az állatoknál, és gyöngéd kíméletemmel minél nagyobb hatalomra tettem szert fölötte, annál jobban elmélyült bennem az a meggyőződés, hogy én minden más férfitól különbözöm. Ez a különbözés pedig azt a reményt táplálta benne, hogy az őt ért megrázkódtatás kiheverhető, hiszen tán mégis vannak olyan férfiak, akik nem rosszabbak az állatoknál. Minden mozdulata arra vonatkozó próba volt, hogy vajon így van-e. S minél messzibbre csábított az egymást hívó, elkerülhetetlen mozdulatok erdejében, annál nagyobb lett a próbatétel, de ugyanakkor annál messzibbre kerültem attól, hogy azt tegyem, amit valójában tenni szerettem volna. Mint aki az előtte elágazó keresztúton egyszerre mindkét irányba elindul. Letagadhatatlan célomtól egyre messzibbre kerülhettem, ám ha nem tagadtam volna meg a célomat, miként kerültem volna ilyen messzire ebben a felelősségteljes érzéki céltalanságban? Bízott bennem, s ezért aztán azon kívül mindent megengedhettünk magunknak, én azonban semmilyen formában nem élhettem vissza a bizalmával, mert akkor elveszítettem volna azt a különbözőséget, ami legalább az erkölcsi nemesség képzetével kárpótolhatott. Azért szeretett hát, mert képes voltam olyan lenni, amilyen nem voltam, én viszont azért szerettem, mert embertelen követelményei nélkül nem különbözhettem volna senkitől, holott immár valóban különböztem.

Hazugságaink kiegyenlítették egymást. Kapcsolatunkban ezért nem is volt semmi álságos, valóban így volt szükségünk egymásra. Ha magamra maradva abba a hiedelembe kapaszkodtam, hogy halálosan szerelmes vagyok belé, avagy érzelemtől elfúlt hangon és bekönnyesedett szemekkel ugyanezt ő jelentette ki hangosan nekem, akkor mégis megbillent közöttünk a hiteles hazugságok egyensúlya. Szenvedélyünket ugyanis nem arra alapoztuk, hogy megtettünk valamit, amit szerettünk volna megtenni, hanem arra, hogy még arról sem vehettünk tudomást, amit nem tettünk meg. A szenvedélyre való szenvedélyes törekvésünkről azt hittük, hogy az maga a szenvedély. A szenvedély ott kezdődik, ahol két ember kapcsolatában mindenféle törekvés megszűnik, s ezért két különálló ember sincsen többé. Minden szempontból hitelesek voltak hát a hazugságaink, amivel azonban nem tudtuk elfojtani vágyaink igazságát, csupán a törekvésükről nem alkottunk tiszta képet magunknak. A lehető legvégletesebb testi kicsapongásokba bocsátkoztunk, hiszen igen nagy érzéki találékonyságot kívánt az a művelet, amivel pillanatról pillanatra elkerülhettük lelki összetartozásunk végső megpecsételését. A lélek kivárt, a test elébe ment annak, amit külön nem érhettek el. Duskáltunk egymásban, olykor ki is elégítettük egymást, mégis állandóan egyedül maradtunk. Mintha a legtapasztaltabb szeretők lennénk, átléptünk a szemérem legutolsó határain, s mindeközben érintetlenek maradtunk egymástól. Mert minél gyöngédebben és találékonyabban tettem eleget annak az alapkövetelménynek, amelyet a mostoha által okozott sérülés miatt kellett fölállítania, annál jobb volt nekem; azzal hízeleghettem magamnak, hogy minden más férfitól különbözöm, megvetettem a saját nemem, s érzékenységem birodalma ebben az időben valóban beláthatatlanná tágult, ám ugyanez a jó állandóan rosszá is változott. Úgy kellett férfinak lennem, hogy közben semmi ne maradjon bennem, ami férfi lehetne. Ha lenne a léleknek annyi ereje, mint a testnek, akkor nem csupán kasztrálta volna a testemet, hanem másneművé alakította volna át, hiszen nálamnál erősebben őrjöngő késztetést még senki nem érezhetett arra, hogy lemondjon a behatolás elemi vágyáról. Erről persze nem tudtam végleg lemondani, hanem azt hazudtam magamnak, hogy egyszer és mindenkorra már le is mondtam. A hazug áldozat, a téves követelményrendszer azonnal bosszút állt rajtunk. Állandóan veszekedtünk, szakítottunk, kizárólag pucéron reméltünk összhangra találni, s így ítéltük egymást ismét a legvégsőbb magányra. Hisztérikus szakítási jeleneteinkhez pedig kiváló ürügyet szolgáltatott az a nem elhanyagolható körülmény, hogy ebben a hazugságokból fölépített kellemetlen világban nem ketten voltunk, hanem hárman.

Abban az időben alapozódott meg bennem az a gondolat, mely később meglehetősen mély szenvedések árán meggyőződéssé erősödött: nincsen olyan elvakult szerelmi szenvedély, nincsen olyan szoros páros kapcsolat, amely a harmadik jelenlétét kiküszöbölhetné. Ott kezdődik a szenvedély, ahol két ember egy. Ezt a minden tapasztalatukkal ellenkező élményt azonban egyikük sem tudja tartósan elviselni. Ha nem tudják elérni, hogy az egyből ismét kettő legyen, akkor el kell pusztulniok ebben a tapasztalataikkal ellenkező világban. Vonzó a szerelmi halál, de csak kevesen képesek rá. Egyszerűbb és köznapibb megoldás, ha ott áll mellettük a harmadik. Vele fognak harcolni azért, hogy egyek maradhassanak. Ha álnok taktikával sikerül kiszorítaniok maguk közül, holott ők tartják fogva, nehogy egyek lehessenek, akkor még mindig mellettük marad az árnya. S ha cselesen kilépnek az árnyékából is, akkor a lelkükben cipelik tovább. Nem lehet eldönteni, hogy e jelenlétnek melyik formája a nyűgösebb avagy kéjesebb teher. Ha erőszakos testi valójával van jelen a harmadik, akkor egy testileg idegen erő kiszolgáltatottja vagyok, s így billentem a helyére a szerelemtől megzavart világképemet, s ennek megfelelően a páros játék is izgalmasabb; ha párosunknak még a harmadik árnyékából is sikerült kilépnie, akkor én vagyok az úr a házban, de függetlenül attól, hogy az áldozatot ki hozta, az emberáldozattal kell közös életet vezetnem, tehát megint a szerelmi halál közelébe kerültem. Marad az egy, ami a tapasztalataim szerint mégis kettő. A harmadikat meg lehet ölni, hogy ne kettő legyen, aminek egynek kell lennie még akkor is, ha kettő; a vér szaga maradandó.

Barátom, aki egy akkoriban divatos terézvárosi tánciskolában ismerkedett meg ezzel a lánnyal, azon fiúk közé tartozott, akikről nem kis élvezettel azt mondják a lányok, hogy csúnya, mint az ördög. Egy ilyen kijelentésnek persze egyáltalán nincsen olyan jelentése, mintha nem tulajdonítanának kivételes értéket az illetőnek. Ha egy fiúról azt mondták az akkori lányok, hogy csinos, jóképű, szépfiú, avagy pestiesebben szólva fessnek nevezték, akkor ezzel nem mondtak többet, mint hogy lehet vele járni, ki lehet tűzni emblémának, elmegy a dolog, mert az illető nem büdös, nem púpos, nem egy hájas disznó, a tenyere nem izzad, nem zörögnek a csontjai, egy ideig hordani lehet, miként a divatosabb ruhát. A hierarchiában valamivel magasabb polcon álltak azok a fiúk, akiknek nem voltak se különösebben vonzó, se különösebben taszító testi jegyeik, de jól tudtak szövegelni. A jó szöveg persze nem jelenthette azt, hogy az illető csak nyomja a sódert, tehát válogatás nélkül köpi a szöveget magából, mert az ilyen fiúk igen alacsonyan, tán a legalacsonyabban álltak a hierarchiában. A jó szöveg ugyanis azt jelentette, hogy a kapcsolatnak kockázata van, a jól megválasztott szavak elkábítanak, és kábaságomban nem vagyok többé ura magamnak; a játék vérre megy. A hierarchia legmagasabb polcán pedig azok osztoztak, akik csúnyák voltak, mint az ördögök, illetve olyan szépségesen szépek, mint az angyalok. Ez utóbbiaknak mindig volt valami titkuk, ezt a titkot kellett megfejteni, s a titokfejtés leghatásosabb eszköze nem volt más, mint az érettük való feltétel nélküli rajongás. Ezekkel a fiúkkal kapcsolatban senkinek nem jutott eszébe bármiféle jelzővel illetni a szépségüket, hanem kizárólag erről az állítólagos titkukról illett beszélni, mintha a titok a szépség szinonimája lenne. Ami igen nagy bölcsességre vall. Ha ugyanis egy fiú szépségét angyalinak nevezném, akkor megszűnik közönséges fiú lenni. Ha viszont megfejtésre váró titkáról beszélek, akkor e nyelvi kerülőutat választva fenntartom annak a lehetőségét, hogy közönséges fiúként tegyem magamévá azt, ami angyali és szépséges, s ami tán a titok foglalata lenne. A formájára vágyom, ám a filiszterek esztétikájának szabályait követve, mindeközben úgy teszek, mintha a tartalmát keresném. S ugyanennek a szellemi műveletnek az ellenpróbáját végezték el ezek a nagy ravasz lányok, amikor valakiről azt állították, hogy csúnya, miként az ördög. Az ördög bűnre csábít. A bűn az egyezményesen megfejtett, tovább már nem részletezhető élettitok. Ha az angyali szépség a beteljesíthetetlen rajongást hívja elő, akkor az ördögi csúnyaság az egyezményesen kötelező, szűzi állhatatosságot. A szépségnek akaratom ellenére mondok igent, a csúnyaságnak akaratosan kell nemet mondanom. Annak a lánynak, aki társat keres magának, az a próbatétele, hogy e két szélsőség között csapongjon. Hol igent kell mondania arra, amire valójában még nemet mond, hol nemet kell mondania arra, amit valójában egész lényével igenel.

S ha a fiúk angyali szépsége mindig a titokkal párosul, még ha e titok nem más is, mint a mértékkel leplezett bárgyúság, akkor az ördögi csúnyaságnak mindig jó szöveggel kell párosulnia. Ez nem is lehet másként, hiszen a szépséget a jóval, a csúnyaságot a rosszal társítjuk. Aki pedig a testével eleve a jót birtokolja, miért érezne késztetést arra, hogy még jobb legyen? Míg aki eleve a rosszat birtokolja, szinte az akarata ellenére arra kényszerül, hogy kihasználja azon képességeit, amelyek jobbá tehetik annál, mint amilyen. A szépség mozdulatlan és hallgat, a csúnyaság mozog és beszél. Se angyali szépségéről, se ördögi csúnyaságáról senki nem tehet, valamit mégis tesz vele.

Mindig a lehető legnagyobb ámulattal vettem tudomásul, amikor a lányok jelzőkkel illették a barátom küllemét. Hízelgett nekem, hogy ilyen csábítónak látják, de meg sem fordult volna a fejemben, hogy csúnya lenne vagy ördögi. Lassú voltam, ő gyors, lusta voltam, ő pedig igen élénk, én hajlottam a mélabúra, ő derűs volt, én gyengének gondoltam magam, bár soha nem verekedtem, ő erősnek gondolta magát, holott gyakran alulmaradt. Sorolhatnám tovább, sorolom is. Mindketten a bátorság erényes fényében óhajtottunk tündökölni, ő azonban esztelenül vakmerő volt, én pedig inkább gyávácska a sok megfontolástól. Ő szoros kapcsolatokkal összefűzött, kiterjedt és törekvő családban élt, felnőtt, nős és házasulandó fiútestvérek között, én meg egy olyan széthulló családban, amelyben a liberális szemlélet még a meglévő kapcsolatokat is hajszálvékonnyá lazította, teljes önállóságra és függetlenségre ítélt árvaként. Ő gazdag kötöttségeivel együtt szabadabb volt, mint én a teljes kötetlenségemmel. Elméje bármit készségesen és gyorsan fölfogott, jeles tanuló volt, kiváló, képzett testű tornász, mert szerette a versengést és fontos volt számára az eredmény, míg én minden előre megrágott tudást bizalmatlanul fogadtam, undorodtam attól, hogy mások tapasztalatával éljek, bukdácsoltam, olykor meg is buktam, és nevetségesnek éreztem az idővel, az ügyességgel vagy az erővel való versengéseket. Unalmasnak láttam a saját szabályos arcomat, és szabálytalan arcának láttán izgalom fogott el. Értékesebbnek éreztem erős testének barbár illatát, mint a magam kulturáltan közömbös szárazságát.

Jól kiválasztott minket ez a lány magának. Barátságunk erősebb lett attól, hogy nem tudott választani. Helyesebben, éppen abban állt a választása, hogy egyszerre mindkettőnket kiválasszon mások közül. De ha ellenséges érzelmeket tápláltunk volna egymással szemben, akkor sem tudtunk volna elszakadni, hiszen benne tartoztunk össze.

Ennél kíméletesebb eszközökkel nem vívtak kíméletlenebb küzdelmet. Mintha eleve abból indultunk volna ki, hogy egymással behelyettesíthetők vagyunk, s ha a lány mégis választani fog kettőnk között, akkor az semmiképpen nem lehet a személyiségünk értéke fölött gyakorolt ítélet. A hiúság és a féltékenység tombolása kijelöli gyöngéinket, s így billenti meg a személyiség egészének egységét. Igaz, erőt is kölcsönöz, ám az ilyen erővel mindig csak átmeneti győzelmeket lehet elérni. Nem voltunk egymásra olyan féltékenyek, ami által a bőrünket a hiúság vásárára kellett volna vinnünk, az egymáshoz való viszonyunkban zárt és sértetlen maradt a személyiségünk, s ezzel alaposan megnehezítettük a leány abbéli törekvéseit, hogy lehetséges gyöngeségeink fölötti ítéleteibe kapaszkodva válasszon kettőnk között, avagy a saját egyéniségünk sérülésének fájdalmában mi magunk merítsük ki önmagunk erőit. Óvatosan kerültük a hármasban való találkozásokat.

Arra a pilisi kirándulásra, s ezt csupán példa gyanánt említem, a barátom egy másik lányt hozott magával. Közös szerelmünk is az egész kirándulás alatt kizárólag az én kezemet foghatta, ami közel sem jelentette azt, hogy az én kezemet fogja, hiszen mindeközben lelkének másik lehetőségét vitték az orra elől, teste félig telten a kezemben maradhatott hát, de lelkének féltékenységtől és a veszteség félelmétől gyötört másik felét mindvégig a barátom vezette. Látszólag az enyém lett, holott nem engedett el, valójában az övé maradt, holott hozzá sem ért. Egy nyúlánk, barna bőrű, húszéves pincérlány vállát karolta át a barátom, így lépdeltek előttünk. Ugyanakkor szeretnék elkerülni minden olyan jellegű félreértést, miszerint az én rovásomra igyekezett volna féltékennyé tenni őt. Nem, barátom jellemétől mindennemű alattomosság távol állt. Kitérői, félrelépési kísérletei és futó kalandozásai abból a körülményből következtek, hogy ellentétben velem, tőle a testi érintkezés minden formáját megtagadta a leány. Ők végeérhetetlen sétákat tettek, állítólag igen mély beszélgetésekbe bonyolódtak, a halálról, a feltámadás lehetőségéről, a szerelemről, a tisztaságról, a barátságról és más, hasonlóan fontos témákról cseréltek eszmét, s mindössze kétszer került sor arra, hogy az ajkuk, a maga néma módján, testük egymás iránt táplált vad érzéseiről beszéljen. Ennek a jelenségnek, bármiként gondolkodtam is felőle, sokáig nem találtam a magyarázatát. Még arra is gyanakodtam, hogy semmi nem igaz belőle, hanem éppen ellenkezőleg. Mert magamban elaltattam ugyan azt a vágyamat, hogy azt csináljam vele, amit csinálni szerettem volna, s valamennyire a féltékenységemet is az ellenőrzésem alatt tudtam tartani, a képzeletem mégis működött, s óhatatlanul azoknak a jeleneteknek a képeit küldötte nekem velük kapcsolatban, amit magammal kapcsolatban meg kellett tagadnom. Oly óvatosan bántunk egymással, hogy még azt sem tudtuk pontosan, mikor találkozik másikunk a lánnyal. Ám amikor úgy sejtettem, hogy most éppen találkoznak, akkor igyekeztem magányba vonulni, s mint valami túlfűtött motor, az édes fájdalmak és kínzó kéjek robbanásait hallatva dübörgött velem a képzelet. Nem vitt előre, hátra sem ment. Egyetlen helyen időzve lüktetett. Képzeletemben azt folytatták ők, amit mi abbahagytunk, vagy más irányokba finomítva térítettünk el.

Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy velük most majd tényleg bekövetkezik, ami velünk nem következhetett be. Rögeszmésen figyeltem az arcukat, biztos voltam benne, hogy nyomot hagy. Nem sikerült fölfedeznem semmiféle változásra utaló nyomot, hiszen magamnak sem volt tapasztalatom arról, hogy egyáltalán milyen nyomokat kell keresnem ilyen esetben. Mi, ketten, a barátommal, soha nem beszéltünk arról, hogy a lánnyal való találkozásainkon mi történt, vagy mi nem történt. A lánytól tudtam meg, kis késésekkel, töredékesen, mint ahogyan a barátom is tőle tudhatta, amit tudott. Ám ezek az értesülések sem a közvetlen közlés formájában jutottak a birtokomba, hanem inkább a vitáink, veszekedéseink, szóbeli tombolásaink hulladékából válogattam össze. És nem értettem.

Egy kemény, rettenthetetlen és kíméletlen férfinak kijáró tisztelettel figyelt a barátom. Ő szintén az értesülések törmelékéből dolgozott, s tudhatta, hogy ha azt nem is, de többet értem el a lánynál, mint amennyit ő elért. Büszke volt rám, lelkem hálásan szétolvadt ebben a büszkeségben. Barátom férfi volt, én akkor még fiú maradtam. Ez a kijelentés persze csak abban az esetben jogos, ha a férfiasság egyetlen mércéjét a női testbe való behatolásban látjuk. Ennél azonban valamivel bonyolultabbak ezek a kamaszkori történetek. És a bonyodalmak még azokat sem kímélik, akik különben hajlamosak az ilyen egyszerűsítésre.

Mert bármilyen óvatosan bántunk egymással és főleg önmagunkkal, az alig érzékelhető súrlódások által támasztott hallatlanul erős energiák mégis kilöktek bennünket azokról a pályákról, amelyeket a bárgyú közmegegyezés még szentesít. Mágikus pillanatok voltak ezek, értelmünk fölmondta a szolgálatot.

Kétéves kapcsolatunk utolsó nyarán, mielőtt elutaztak volna Dömösre, szabadtéri koncertre mentünk. Ezeket a nem túlságosan igényes koncerteket az állatkerti pálmaház díszkertjében tartották, ami akkoriban regényes környezetnek számított; kellemesen széljárta hely volt, hatalmasok a platánok, és a tiszta nyári égen ott tündökölt a hold. Ha nem verték teli erőből, nagy pedálozásokkal a zongorát, ha a zenekar nem csapott elegendő zajt vagy a szólisták nem rikoltoztak eléggé, akkor hallani lehetett a bezárt állatok öblös üvöltözését, a hátunk megett kattogó áramszedőkkel, duruzsolva fordult be a sarkon a hetvenkettes troli, és régi slágerek foszlott taktusait lökte közénk a szellő a kései órákig forgó, kivilágított óriáskeréktől. A leány tiszteletre méltó zenei ismeretei soha nem altatták el bennem azt a gyanút, hogy valójában a botfülű lények osztályába tartozik. Kifejezetten ostoba ábrázattal hallgatott zenét, mint akinek minden erőfeszítése arra irányul, hogy hallja, amit hall, s ettől aztán nem hallja. A társasági jelenlét kigyakoroltan merev közönyébe burkolta a lelkét, a szemét illedelmesen lehunyta vagy éppen tágra nyitotta. A kínok kínja volt zenéről beszélni vele. Állandóan a zene mondanivalójával volt elfoglalva, beszámolt a zene által kiváltott mély érzéseiről, és ennek kifejezésére mindig kínosan ható hasonlatokat talált. A zene hol olyan volt neki, mint egy vízesés, hol olyan, mint egy méltósággal hömpölygő folyam, zúgó erdő, vihar. „Dömösön éreztem így magam, amikor anyuval kisétáltunk a mezőre, és a kis pacsirtákat lehetett hallani.” Ilyeneket mondott. Ostobaságával felbőszített, pirultam belé, hiszen ha lenne igazság a földön, akkor bibircsókos, bűzös boszorkánnyá kellett volna átváltoznia, miközben így beszélt. De szép maradt. Chopint és Debussyt mindenesetre hosszú időre meggyűlöltette velem; nem értettem, miként lehetne jó ez a zene, ha ilyen érzelgős szavakat fakaszt. Barátommal ebben is alaposan különböztünk egymástól; én nem szívesen beszélgettem komolyabb témákról a lánnyal.

 

 

Haloványan zöld, hosszúkás levelekkel tarkított, enyhén keményített, fehér organtin ruhában jött azon az estén a hangversenyre. A vállpántos felsőrész csupaszon hagyta vállát, karját, és nem kis kacérsággal, mellének szépségéből is sokat sejtetett. S hogy e testrészekre vonatkozó kijelentésekből és sejtelmekből álló bújócska még izgalmasabb legyen, majdnem szűkre szabott, rövid bolerót viselt ugyanabból az áttetsző anyagból. A ruha nem volt csúnya, mégsem volt előnyös. Akkoriban jött divatba az abroncsos alsószoknya, és a túlságosan könnyű, keményítéssel megerősített fátyolszerű anyag nem ült rajta elég könnyedén; mintegy idegenek maradtak egymás számára. Baj volt a bőséggel is. Ezek a szoknyák nem lehettek mások, mint eltúlzottan bővek, hiszen legalább három alsószoknyának kellett alájuk férnie; előbb jött egy viszonylag szűk, selyemből, aztán az abroncsok hajlékony íveivel megerősített karton, majd erre egy még bővebben szabott, keményített, csipkével szegélyezett, finom damasztból, hogy bőségével és könnyű anyagával leplezze, enyhítse, lágyítsa az abroncsozást. A csipkével szegélyezett alsószoknyák valamivel hosszabbak voltak a felsőszoknyáknál, s ezáltala csipke fedte a térdet, amit maga a szoknya szabadon hagyott. Azoknak a karcsú nőknek kedvezett ez a divat, akiknek erős és szépen formázott volt a vádlijuk. Karcsú dereka volt ennek a lánynak, szépen formázott vádlija azonban nem volt elég erős. Ha pedig baj van, akkor az egyik kézen fogja a másikat.

Az organtin olyannyira áttetsző anyag, hogy nincsen meg bélelés nélkül. Fehér selyemmel bélelték hát a ruha fölső részét, de a selyem nem volt tán elég rugalmas, vagy a szabása nem került kellő összhangba a ruha szabásával, mindenesetre nem annyira bélelte, hanem inkább kitömte a ruhát, s így aztán a béleletlenül hagyott boleróval fölöttébb kedvezőtlenné sikeredett az összhatás.

Ő sem volt kevésbé elégedetlen velem, mint én vele. Öltözködésemmel egyébként sem tudtam megfelelni a férfias eleganciáról alkotott ideáinak, s ezen az estén, miközben a pálmaházi bejárat előtt egymás felé közeledtünk, különösen bosszús fényeket láttam a szemében. Még nem tudtam, hogy más oka is van a bosszúságra, helyesebben az elégedetlensége csupán használható ürügyet talál. Ha lefejtettük, letéptük, letornáztuk magunkról a ruhákat, akkor soha nem maradt helyünk az ilyen érzésekre, hiszen éppen az egymással való teljes elégedettség töltötte föl a tekintetet; a hiány messzibbre költözött. Most viszont világosdrapp, pepita öltönyt viseltem, holott az ő ízlése és tudása szerint vajszínű vagy fehér vászonból, avagy még kedvezőbb esetben sötétkék vagy ezüstszürke santungból való öltönyt kellett volna viselnem a nyáresti koncerteken. Csakhogy nekem, ezen a tavaszi és kifejezetten délelőtti viseletnek számító öltönyön kívül, nem volt más, évszaknak és alkalomnak megfelelő öltönyöm.

Kedvtelve nézegettem fehér öltönyöket viselő bácsikáimat a háború előttről származó családi képeken, lelkem legmélyéig irigyeltem öltönyeik hanyag gyűrődöttségét, ami nem a szegénységükről, hanem a könnyedségükről árulkodott, de a háború és a sztálinizmus túlságosan megterhelte az idegrendszeremet ahhoz, hogy ilyen öltönyt, vagy akár egy vidám, fehér vászonnadrágot és ehhez illő teniszcipőt kívánjak. Attól pedig, hogy bármilyen selyemre emlékeztető anyagot magamra vegyek, kifejezetten undorodtam volna. Akarva sem válhattam igazi gigerlivé.

Pepita öltönyömhöz fehér panamainget viseltem, mélyzöld nyakkendőt, ugyanilyen színű selyemzoknit, és őzbarna antilopcipőt. Az összeállítás a maga nemében tökéletesnek és választékosnak számíthatott. Nem állíthatom, hogy az öltözködési szabályok nem érdekeltek, illetve amennyiben nem tudtam betartani őket, ne feszélyezett volna a tudásom, ízlésem, és a helyzetem között keletkező egyenlőtlenség. S ha a lányt valamelyest megvetettem e szabályokhoz való görcsös ragaszkodása miatt, akkor megvetésemhez ugyanilyen mértékű, élvezettel teli tisztelet is társult. Egy olyan szabályrendszer elsajátítására neveltek, amely valójában már nem működött. Illetve egy olyan rendszer szétzúzására bújtottak föl, amelynek a szokásokban, az ízlésben és az illemben testet öltő szabályaihoz mégis ragaszkodtunk.

Tiltott volt mindenféle hangoskodás. Kerülni kellett bármiféle föltűnést. A viselkedésben a körültekintő megfontoltság volt a mértékadó, s ennek hiánya legalább annyira illetlennek számított, mint amennyire nevetségesnek a körülményeskedés. A kimondott szónak nem lehetett sértő éle. A durva szavak használata még férfitársaságban sem volt helyénvaló; legfeljebb néhány sikamlósan szellemes célzást tehettünk valami olyasmire, amiről az ember nem beszél. De megvetésre méltónak találtuk a finomkodást, ugyanezen dolgok teljes elhallgatását, avagy érzelmes áthangszerelését. A nyilvános panaszra, a vádaskodásra és a szitkozódásra való hajlam rossz jellemre vallott. Azt az embert neveztük jó társalgónak avagy szellemesnek, aki a gondolatait és az érzéseit oly könnyedén és játékosan tudta megosztani másokkal, mintha azok nem lennének kizárólag a sajátjai, mert el kellett kerülni mindenféle beszédhelyzetet, amelyben a gondolatok és az érzések túl tolakvóvá vagy túlzottan súlyossá válhattak volna. Súlyos a személyes, és a személyes gond igen tolakvó. De a saját gondolatainktól és a saját szavainktól való túlontúl nagy távolságtartást erkölcsileg legalább ennyire elítéltük, mivel az cinikusnak, frivolnak vagy gőgösnek számított. Ügyelni kellett arra is, hogy két ember között minden a kölcsönös megegyezés szerint történjék; ne akarjak tőle többet, mint amennyit ő akarhat tőlem, ne maradjon hely a természetes erőszakomnak, kizárólag olyasmi történjék velünk, amit mindkettőnk akar. Ha neked konveniál. Sokat hangoztatott műszó volt ez. Kérdés formájában hangoztattuk, és arra utaltunk vele, hogy az egymásnak adható tetszésben és kedvtelésben egyensúlyi helyzetre törekszünk és nem fölényre. Az egyensúlyra való törekvés azonban nem kerülhetett ellentmondásba azon meggyőződésünkkel, hogy egyenlők egyáltalán nem vagyunk, hiszen az egyenlőtlenség is el van osztva. Különbözők voltunk a nemünk szerint. Egy férfi például soha nem nyújthatta a kezét egy nőnek, a kéz nyújtása a női előjogok közé tartozott, a nőkre kellett bíznunk, hogy a testi kapcsolatnak ezt a jelét kivel vállalják a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor egy férfi soha nem fűzhette a karját egy nő karjába, ezt kizárólag egy nő tehette egy férfival, hiszen a férfinak soha nem volt szabad olyan gyöngének mutatkoznia, hogy egy nőbe karoljon. Rendje volt az előreengedésnek, a felsegítésnek és a lesegítésnek. Mindig a nőé volt az előny, s éppen ezért nem volt szabad nyilvános helyre elsőként belépnie, hiszen nekem kellett előremennem ahhoz, hogy lássam, megfelelő hely-e, ahová ő belép, egyáltalán beléphet-e. Az utcán a szíve oldalán kellett haladnom, szó sem lehetett arról, hogy ne ott kísérjem. A különbözőségünk által parancsolt előzékenységünket nem az ész, nem az életkor, nem a társadalmi állás, hanem a szív oldala szabta meg.

Másfelől különbözők voltunk az életkorunk szerint. Az életidő föltétlen tiszteletet parancsolt, s valaki minél több időt birtokolt, annál nagyobb tisztelet járt neki. Nem arra vágyakoztunk hát, hogy ifjak maradjunk, hanem arra, hogy tisztelettel övezett aggastyánokká és matrónákká érlelődjünk. Olyan egységes egésznek képzeltük el a világot, amelyben minden résznek megvan a maga helye, s az életfeladatunk abban áll, hogy ezt az arányos helyet megtaláljuk; mindez eszesség, ügyesség és állandó erőnlét dolga. Ám senkinek nem lehetnek olyan veleszületett kiváló tulajdonságai, amelyekkel az időben fölhalmozódó tapasztalatokat helyettesíthetné, s ezért övezte tisztelet a magas kort. Amit ő elért, én elérni reméltem. Az éretlennek, a nyersnek, az esztelen ifjonti energiáknak közel sem volt olyan nagy kultuszuk, miként ma. Az ifjúság reményt és szépséget jelentett, de az ifjúi szépség mulandóságáért az érett tapasztalatok bősége kárpótolt, s csupán ez vezethetett az öregkor nyugodt, mindent egybelátó bölcsességéhez. A bölcsesség pedig jobb dolognak számított, mint a szépség. A teste szépségével születik az ember, bölcsessége viszont a lelkének jó gyümölcse. Ezen túl volt aztán a halál. Hamvas ifjúi szépségüket őrizni kizárólag a nők dolga volt, mintha a szépség továbbörökíthetőségének reményét őrizték volna vele, férfinak ilyesmire törekedni a lehető legnagyobb esztelenségnek számított, nevetség tárgyává tette magát az a férfi, aki piperészkedett, kendőzte az orcáját, nem idősebbnek, hanem fiatalabbnak akart kinézni a koránál, fűzőt viselt vagy illatosította magát. A szerelmi regények csúcsán a keményen barázdált arcú, őszülő halántékú férfiúság ábrándképe tündökölt.

És különbözők voltunk a társadalmi állásunk szerint. A befutott karrier, a biztos pozíció azt jelentette, hogy megtaláltam a helyem a világegyetemben. A megtalált hely pedig arra utalt, hogy az összefüggések fölismerésében kiváló képességekkel rendelkezem. Kiváló képességeim rendíthetetlen tapasztalatokhoz vezettek, tapasztalataimra alapoztam a világ egészéről való tudásomat. Akiben kiváló tulajdonságai és rendíthetetlen tapasztalatai ilyen hézagtalanul egybeforogtak, az alkalmasnak bizonyult arra is, hogy másokat, nálánál kisebb képességekkel rendelkezőket átvezessen az életen. Egy ilyen bombabiztos pozíciót háromféleképpen lehetett elérni. Szerencsével vagy szorgalommal, avagy e kettő sajátosan tudatos kombinációjával. Aki pusztán szerencsés volt, az végül is a sors játékszere maradt, aki meg kizárólag szorgalmas, az a karakterének a rabszolgája lett. A szerencsétlen embert sajnáltuk, és könyöradománnyal igyekeztünk pótolni azt, amit a sors ilyen csúnyán megtagadott tőle. A szorgalmas embert ezzel szemben némi szánakozó elnézéssel kezeltük, bár mindenképpen igyekeztünk hasznosítani azokat a módszereket, melyeket fantáziátlanul működő, uralkodó személyiségjegyével kidolgozott. Így aztán azon emberfajta örvendett a legnagyobb tiszteletnek, aki önismeretével föltárta a saját személyiségében rejlő lehetőségeit, a képességeit működtette hát szorgalmasan, s ekként vált a saját szerencséjének a kovácsává. Az ilyen ember a sors és a karakter, az egész és a rész között találta meg a néki rendelt középutat. A komédiák, a tragédiák és a regények azoktól a végletektől rettentették el a műélvezőt, amelyek akadályozták e kiegyensúlyozott közép megtalálásában. Avagy azokat a végletes vágyait elégítették ki a színpad és a betű imaginárius terében, melyeket a saját reális életterében, éppen e középhez való görcsös ragaszkodása miatt, valójában nem elégíthetett ki.

Minden vágy, minden késztetés az önmérséklet ideája körül kavargott. Ha innen a szerencse vagy a szerencsétlenség köpenyébe burkolódzott sors szólt, akkor onnan a személyiségjegyek nyers igénye szólt vissza. Ha engedtem a sors parancsolatának, akkor a tulajdonságaim sötét erdejében vágtam utat, ha pedig tulajdonságaim isteni parancsolatának engedelmeskedtem, akkor kihívtam magam ellen az istenektől rendelt sorsomat. Így nézett ki ez a kultúra.

A koncert szünetében sétálni indultunk a puhán ingó lombok alatt az Állatkert sötét kis útjain. Mások is ezt tették. Karomba fűzte karját a lány a szíve oldalán. Talán öntudatlanul kerestük azt a helyet, ahol futó csókot válthatunk. Futó csókjainknak az volt a szokásuk, hogy elmélyültek. Elébb még jól őrizett tudatunk peremén ingáztunk, akárha mi irányítanánk a törekvéseinket, s mindig csak utólag vettük észre, hogy az ajkunk irányított. Hiába őriztem tudatom tisztaságát, hogy képet alkothassak arról, amit csinálok, ha egyszer eltűnik minden olyan különbség, ami arra utalhatna, mit adok, miközben mit kapok. Ha tudatom nem képes többé fölállítani ezt a józan kereskedelmi egyenleget, akkor még mindig megőrizett tisztaságával csupán arról alkothat képet, hogy a test pontosan annyit adhat, amennyit kaphat. Így azonban a csere jelentősége elvész a cserében. Egy olyan függőségi állapothoz jutunk, amelyben a függetlenségnek még negatív értelemben sincsen többé semmi jelentősége. A cserének tán akkor tulajdonítunk jelentőséget, ha nyereséggel vagy veszteséggel jár, illetve a befektetés mindenképpen arányos a várható haszonnal. Két ajak ezzel szemben úgy cserél ki egymás között valamely nem materiálisat, hogy az mindkét ajak számára kizárólag nyereséggel járjon. Olyasmi történik, ami a fizika törvényei szerint nem történhetik. Minden parányi moccanás, minden óriásan vad csapás jó, s így a tudatom arra kényszerül, hogy a jó és a jó között teremtsen viszonylatot; erre nem képesítették senki tudatát, hiszen csak az édes és a keserű, a kemény és a puha, a jó és a rossz, a magas és a mély, a sötét és a világos különbözősége által tud viszonylatokat találni magának. El is vész a csókban, minden kiolt benne valamit, miközben a semmiből állandóan egy olyan valami támad, amit mindennek kell éreznie. Akkor nem kerülhetett sor e csókra. Velünk szemben, a párosan sétálók között fölbukkant a harmadik, a barátom. Alig néhány lépésnyi választott el bennünket egymástól, és e néhány lépést úgy tettük meg, másként nem tehettük, miként az álomjárók.

Markolatig döfték a tőrt a szívembe.

Egyetlen szempillantás alatt dőlt össze. Nem tudnám megmondani, hogy mi. Bokáig álltunk kultúránk törmelékében. Szemét hátán hevert a szemét. Testünkkel magányosan belemagasodtunk a csupasz világrendbe.

Nem, nem szépnek, hanem gyönyörűnek láttam megjelenésének pillanatában a csúnyának mondott barátomat. És a szép lány úgy csüngött a karomon, mint valami belém akadt csúf csimasz. Tudtam, nem ő hívta ide, de gyűlöltem, mert mégis elárulta, hogy itt leszünk. Barátom iránti szerelmes rajongásomat viszont éppen az lobbantotta lángra, hogy olyan erő hajtotta ide, aminek nem tudott ellenállni, holott a barátságunkat rontotta szét. Azt az erőt pillantottam meg testének hüvelyében, amely a hátam megett, titkon, eddig is ellenemre működött, s amit eladdig, éppen azért, mert férfierő, a kulturális tiltás értelmében soha nem lett volna szabad megpillantanom. Nem ő volt ez, hanem a férfiasság démona, aki nála erősebb. Démona egypetéjű ikertestvére volt az én démonomnak. Ami ugyanakkor a legnagyobb megaláztatás, hiszen siralmassá és nevetségessé válik azonosságuk látványától mindama különbözőség, amit személyiségünk féltékenyen őrizett, megkülönböztető jegyeként tartottunk eddig számon. Énünk magmája semmiben nem különbözik. Szívemből dőlt a vér. Barátomat úgy hajtotta ide a démona, hogy a lélegzete elakadjon, reszkessen a szája, orcája kisápadjon és minden vére a fekete epében alvadjon csomóba. Hideg láz rázta a lányt a szíve oldalán. Ha én gyűlöltem őt, akkor ő a barátomat, aki viszont engem. A lány gyűlöletéből arra következtethettem volna a normális értelem szerint, hogy kettőnk közül engem szeret jobban, hiszen miattam elutasító vele, de ebben a pillanatban mindaz kilógott a látszat alól, ami eddig nem is volt látható. Ha igaz volt, hogy barátom démonának iszonytató gyűlöletére az én démonom iszonytató szerelme válaszolt, mert az őket hajtó, mindenben azonos erő csak így tudott méltó módon összecsapni, s ez bizony igaz volt, akkor annak is igaznak kellett lennie, hogy a lány, aki eddig a látszat szerint engem szeretett jobban, valójában őt szerette, s azért engedett mindent nekem, csak azt nem, mert az arra való vonzás ereje, amit nem engedett, a barátomban volt erősebb és hatalmasabb, neki tehát semmit nem engedhetett, mert ha bármit engedett volna, akkor azt is. Démona eltiltotta a bármitől, mivel a bármi azonnal mindent jelenthetett volna kettőjük között. Nekem azonban bármit megengedhetett, mert a mindent csak neki tartogatta. S így most az ő gyűlölettől tajtékozó démona még jobban megerősíthette a barátom gyűlölettől tajtékozó démonát abban a szerelemben, amiből eddig csak azért juttatott morzsákat nekem, hogy gyűlölettől tajtékozó démonomban elaltassa a barátom iránt táplált szerelmet.

A három démon tette a dolgát közöttünk, s milyen szavakat találhattunk volna erre. Letaglózva álltunk, miközben körülöttünk mi sem változott. Nyereségem nem volt nagyobb, mint a veszteségem. De nem tudtam volna megmondani, hogy melyiküket veszítettem el. Mert először láttam ennek a lánynak az igaz arcát, s ebből a tudomásomra jutott, hogy szerelmes ragaszkodása eddig sem volt más, mint látszat. És bármilyen fájdalmas az érzés, miért ne lenne nagyobb becsülete előttünk a kendőzetlen igazságnak, mint egy olyan látszatnak, ami eddig megtévesztésünkre szolgált, bár nem volt kellemetlen. Barátom leplezetlen gyűlölete sem érinthetett kedvezőtlenebbül, hiszen ennek láttán valami olyasmi fakadt föl bennem, ami több, mint a barátság. Gyűlöletével megérintette a szerelmemet, és egyáltalán nem hőkölt vissza e szokatlan érintkezéstől. A férfiúi erő megnyilvánításában az ő démona rendelkezett bőségesebb tapasztalattal, ennek a nyers erőnek a kényes részleteiről ellenben az én démonomnak volt bőségesebb a titkos tudása. Az én démonom a mindent tudta, csak azt nem, az ő démona csak azt, de a mindenről semmit nem tudott. Az a tudás és az a tapasztalat, melynek együvé kell tartoznia, csak egy harmadik felületen egyesülhetett. Ami két ember között aránytalan, három emberben aránnyá simul; nem más a tökély. Nem tudjuk elviselni. Ha nem akartuk volna a helyzetünket megoldani, akkor meg lett volna oldva, de meg akartuk oldani. Így kellett elveszítenünk, ami a miénk maradt, illetve bárhol, bármiként éljünk, az élet rettenetes tudásaként, gondolataink alján elkísér.

A lány szólalt meg először. Azt kiáltotta, menjen el. Menj el.

Nem azért jöttem ide, mordult a barátom. Menj el, senki nem hívott ide! Gondolod, mondta a barátom mordulása, hogy arra várok?

Én sem bírtam szó nélkül tovább. Ha itt van, mondtam csillapítólag a lánynak, akkor itt marad. Nem mondhattam mást, hiszen örültem. Téged senki nem kérdezett, válaszolta erre a barátom. Jó, mondtam, én akkor talán elmegyek. De nem nélkülem, mondta a lány, s nyúlt, lépett utánam.

Nem ment el. Én sem mentem el, és a lány velem maradt. A koncert második részében olyan figyelmesen vettük egymás mellett a lélegzetet, ahogyan a vonó elindul a pattanásig feszített húrokon. Kalapácsolt a szívünk, de nem volt egymáshoz közünk ebben a közellétben. Mindenki a magáét ütötte, holott egyikünk sem lehetett meg önmagában. A tarkómon éreztem a barátom tekintetét; amikor visszaültünk a helyünkre, véletlenül láttam, amint két sorral mögöttünk egy üresen hagyott székre leül. Nem tehettünk többé semmit nélküle, néki szólt a lélegzetünk és a szívünk kalapácsolása. Valamelyest tán mégis csillapodtunk. Illetve azt lehetne mondani, hogy a lelkünk elfogadta ama lehetetlent, amit a testünk nem fogadhatott lehetségesként magába: hárman vagyunk egyek. Különálló testünkbe fogadtuk lelkünk egyezségét. A hangverseny végeztével így sétáltunk át hármasban az üres Hősök terén. Szótlanul, hiszen a lélek szólalt volna meg. A test pedig alaposan hozzá van szoktatva, hogy a lélek alávetettjeként, emelt fővel viselje veszteségeit, bár feszül és a lehetetlent akarja.

És ekkor érkezett el a pillanat, amit a megelőző oldalak egyikén mágikusnak neveztem.

A sugárút moccanatlan platánjain átütöttek a lámpafények. A frissen locsolt, fényes úttesten olykor elsustorgott egy gépkocsi. Kellemesen langymeleg volt a nyári éjszaka. Amikor átértünk a téren, el kellett volna döntenünk, hogy a széles út jobb oldali avagy a bal oldali sétányát válasszuk-e. Ezeket a sétányokat akkoriban még ápolt gyep szegélyezte és virágágyások díszítették. Készen arra, hogy búcsú nélkül magukra hagyjam őket, de mintegy előre jelezve távozási szándékomat, egyetlen lépést tettem a bal oldali sétány felé, s visszafordultam még feléjük. Ám ugyanebben a pillanatban, készen arra, hogy búcsú nélkül magunkra hagyjon minket, a barátom is egyetlen lépést tett a jobb oldali sétány felé, bár visszafordult. Ellentétes irányú, azonos tartalmú szándékaink közé feszítve, megtorpant a lány kettőnk között. Mi ketten visszanéztünk, ő azonban konokul előreszegte a fejét, és nem nézett egyikünkre sem. A választás reá volt bízva. Vagy a jobb oldali sétautat, vagy a baloldalit. A démonok dolga volt, mi csak figyeltük, miként dönt felőlünk a démona.

Démona lelassította. A miénk nem moccantotta ki a lelket. Elébb felém fordította a fejét, éppen csak mozdította, majd éppen csak mozdította és felé fordította. Egy árnyalatnyival tán hosszabban nézett az ő szemébe. Aztán ismét felém fordította a fejét, hogy az én szememben is hosszabban időzzön kinyitva: teljesebben, nyugodalmasabban és teltebben soha nem láthattam a lelkét magamban. Semmi nem hiányzott, jó volt, ami szép volt. Mindez csak nagyon rövid ideig tarthatott. Mert szólásra bírta.

„Te vagy nekem a lélek, ő pedig a testem.”

Ennyit mondott; szépen, lágyan hangzott a nékem szánt magyarázat. Az igazság nem más, mint amennyit amúgy is tudunk. Kifejezetten mulattat, amikor az igazság villámfényéről beszélnek az ostobák. Az igazságot nem kíséri égzengés, fénye nem világítja át az éjszakánkat. Szürkén, bágyadtan, csaknem unalmasan érkezik közénk. Sokan vannak, akik észre sem veszik. Nem kapar többet el a lelkünk felszínén, mint mikor egy tyúk unottan kutat az udvar porában; mindig is ezt teszi, a magot meg kell lelnie és meg is leli. Így volt igaz. Én voltam a lelke, ő pedig a teste. Nekem mondta, de neki beszélt. Testének hűtlensége miatt az én lelkemtől kért bocsánatot, ám az ő testének tett vallomást. A lelket többre tartjuk, mint a testet. Én többet jelentek, mégis őt választja, a kevesebbet. Barátom pedig ebben a pillanatban föllépett a jobb oldali sétányra, és elindult. Miként fogadhatott volna el egy olyan döntést, amely ugyanakkor személyiségének leértékelését jelentette. Én meg ugyanabban a pillanatban indultam el, át az úttesten, a bal oldali sétány felé. Hiszen miként fogadhattam volna el egy olyan logikátlan döntést, miszerint az értékesebb én vagyok, és ezért választja az értéktelenebbet. A lány még tétovázott. Mi mentünk. Ő selymes igazsága foglyaként maradt ott. Csiszolt igazsága, miként minden igazság, semmi lehetőséget nem adott arra, hogy titkos szándékaink és durva céljaink szerint értsük félre. Mindkettőnkből valami részt fogott föl, s döntött ugyan, ám nem arról az egészről, ami egyikünk vagy a másikunk, mert nem tudta eggyé gyúrni önmagában, ami bennünk külön volt.

Barátom a jobb oldali sétányon haladt, én a bal oldalin, s közöttünk, a frissen locsolt úttesten megint elsuhant egy autó. Nem néztünk át egymásra, nem siettünk, de hallottuk és éreztük egymás léptét. Aztán kisvártatva a lány is megindult. Választania kellett, most már a mi döntésünk szerint, következetes maradt, s azon a sétányon indult el, amelyen a barátom haladt. Következetességével mégsem keltett olyan érzést, mintha követné, kísérné, be akarná hozni vagy bármiben alkalmazkodna hozzá. Csak jött, mert hajtotta az igazsága, és az igazságát a démona tartotta a kezében. S ugyanezt lehetett elmondani mirólunk. Ha nem lettünk volna szerelmesek, akkor bizonyára nem is ragaszkodtunk volna ahhoz, hogy nem részek vagyunk, hanem egészek. És ha nem is voltunk szerelmesek, a szerelmet kerestük. A reményt adtuk volna föl idejekorán, ha lemondunk arról, amit tán el sem érhetünk.

Így értünk ki a körútra. Ott, ahol a sétány véget ér, a barátom megállt az utolsó platán alatt, visszafordult, és én is megálltam a másik oldalon. Nem arról volt szó, hogy bárki haragudna bárkire. Barátom bevárta a lányt, aki minden konokság vagy sértettség nélkül, egyenletesen haladt felé, én pedig bevártam őket az úttest másik oldalán. Ennél egyszerűbbek nem lehettünk, mert minden mást a démonok vettek a vállukra. Közrefogtuk a lányt, így mentünk hármasban a villamos megállójához. S akkor ő egyszerre megfogta mindkettőnk kezét. Igazsága tarajosan tetőzött, megreszkettetett, és ettől olyan érzésem támadt, hogy vége van ennek a szerelemnek. Ilyen érzése támadhatott a lánynak, mert amint átértünk a járdaszigetre, elengedte a kezünket. A villamos sokáig nem jött. Egyikünk sem szólt. Most azonban kínossá vált a hallgatás, mert a végről beszélt nekünk, s fájdalmunkban amúgy is szívesen csavarodtunk volna háromfelé. De fájdalmat aztán egyikünk sem mutathatott, mert a közös fájdalom megint csak azt jelentette volna, hogy hárman vagyunk egyek. Ennek az érzésnek az emberfeletti szépségét viszont nem tudtuk elviselni és a döntések sem vittek semmire és ezért vártunk a villamosra. A villamos lett a végzet. El fog menni a villamossal, mi itt fogunk maradni, de a végzetre mindig várni kell. Nem jött a villamos, nem a mi időnk szerint működik. Ha elmegy a villamossal, akkor a végzet kettőnk közül is kihúzza azt az egyetlen felületet, amelyen keresztül büntetlenül mégis összetartozhatunk. Még nagyobb lett a fájdalom. És a félelem. Démonaink egymás pillátlan szemébe fognak tekinteni, ha elmegy a villamos. Nem jött a villamos. Mégis jött felénk valahonnan az éjszakából.

Csörömpölve érkezett meg, sárga volt, néhány álmos utas ringatódzott benne, és ennyi közönségességtől mégis megkönnyebbültünk. Ő elment, mi maradtunk. Nem néztünk az elgördülő villamos után, mert nem volt mit nézni rajta, és biztos vagyok benne, hogy a lány sem nézett vissza ránk. A körút távolába pillantva megnézte a barátom, hogy az ő villamosa nem jön-e az ellenkező irányból. Nem jött. És ezzel a körülményes félrepillantással sem tudta tovább húzni az időt, mert másként akarta démona; visszanézett. Ekkor néztünk először egymásra újra. Az egyik fiú megnézte magának a másik fiút. Iszonyú veszélyekre figyelmeztető közönyt éreztünk egymás iránt. Olyan lett az arca, akárha nem arcként fordulna felém. Egymásra torlódott hegyek, szakadékok, lapályok, csuszamló meredélyek. Idegen bolygó, melyen nincsen semmi keresnivalóm, megismeréséhez sincsen eszközöm. De nincsen lenyűgöző élmény, mely képes lenne a történetünket leállítani. Minden pillantás, és a pillantás összes élménye a történethez tartozik. Innen néhány lépésnyire volt a lakásunk, neki viszont a távolabb elhelyezkedő, szemközti járdaszigetre kellett átmennie, hogy bevárja a maga villamosát. Későre járt, már zárva voltak a kapuk. Messzi lakott, kinn Pesterzsébeten, a Boráros térig utazott a hatossal, ott meg kellett várnia az éjszakai járatot, s jó félórányi döcögés után még legalább tíz percet gyalogolnia. Bármilyen közönyt éreztünk is egymás iránt, közönyünket valamilyen csillapíthatatlan feszültség tartotta keretben, s ezért nem lett volna helyénvaló szavunk a búcsúra. Szó nélkül váltunk el a lánytól, és ő sem búcsúzott tőlünk, még a pillantásával se. A némaságot az indokolta, hogy nem lehetett hozzánk, mindkettőnknek szánt közös szava, hiszen döntési kísérletével kudarcot vallott, de külön sem szólhatott hozzánk vagy pillanthatott ránk, mert akkor azt kellett volna elárulnia, hogy kétféle, egymástól elütő hangja van, s ezzel megint csak választási kísérletének kudarcát vallotta volna be. Mit mondhatott volna. Hogy holnap telefonáljatok? Együtt nem tudtunk telefonálni, ám tudhatta jól, hogy külön-külön úgyis telefonálunk. Akkor meg használhatja megint a különböző hangjait.

Ezt a néma búcsúzást nem ismételhettük meg egymás között. Ha így teszünk, akkor ez azt jelentette volna, hogy hármunk között mindennek vége van. Ha pedig vége van, akkor csak a harmadik hulláján átlépve lehetett volna visszalépni a lányhoz. De ki legyen a hulla? Ő elment, s nekünk miatta kellett fenntartanunk a kettőnk közötti közelség látszatát, vagy legalábbis vállalni azt a feszültséget, amit most a kettőnk közötti közöny közelsége jelentett.

Még arra is gondoltam, szólok, jöjjön, aludjon nálunk. Ezt máskor is megtette, mégsem jöhetett most erre vonatkozó szó a számra. Ő szólalt meg először.

Gyalog megyek, mondta rekedten, és azonnal el is indult. Követtem, mert a házunk kapuja felé indult el. E két szóban sűrűsödő elhatározással, tudtam, borzalmas akadályokat kellett magában áthágnia. És tudtam, hogy ezt az egész gyalogmenést csupán azért találta ki, hogy odáig elkísérjen, így oldva meg a búcsúzást. Így rombolta össze azt a nem kívánt győzelmet is, amit velem szemben a lánynál mégis elért. És akkor mégis szeret, gondolta a szívem, és őrülten kalapálni kezdett, míg átértünk a kapunk elé. A feszültség szétrepesztette a közönyt, és mindamaz erő, amit eddig fogva tartott, ki akart törni belőlünk a repedéseken. Kapunk előtt én voltam soron. Elkísérlek, mondtam, s alig valami maradt, ami még féken tarthatta bennünk az iszonytató robbanást. Valamennyit mentünk hát egymás mellett, úgy mentünk, ahogyan az éjszakai körúton mennie kell két normális barátnak.

Máskor is kísérgettük egymást. Ő elkísért, én visszakísértem, ő megint elkísért, ismét visszakísértem, fecsegve, óraszámra. Ez most egészen más lett. Két bikaerős embernek kellett volna csavarnia a fejem, annyira nem akartam ránézni. Mert annyira kellett. S tudtam, ugyanígy van ő. Mégis egymásra néztünk, és a pillantásunk megállított. Torkaszakadtából üvöltött, hosszan, mélyen, egyenletesen, kitartón, és ugyanígy ordítottam. Egymásba ordítottunk bele és bele az éjszakába. Én arra számítottam, hogy ordításunktól összedűlnek a körút bérházai. De nem történt semmi. Még ablak se rezzent. Kissé előredőlve, mellünknek szegett fejjel meredtünk egymás szemébe, miközben ordítottunk. Por és hamu marad. Persze, közel sem.

Azt kérdezte, lihegve, szerintem hány megállót tudunk futni, míg jön a villamos.

Kettőt, válaszoltam.

Mondta, egyet.

Fogadjunk, mondtam.

Mondta, fogadjunk.

És nekiiramodtunk az üres járdán. Valójában az egymásba ordításunk elől futottunk. A Dohány utcánál beért és elhagyott minket a villamos. Nem sokáig időzött a Rákóczi úti megállóban, futottunk, de az orrunk előtt húzott ki.

Veszítettél, lihegtem.

Lihegte, te is veszítettél.

Ez valóban így volt, bár veszteségünk azáltal vált győzelemmé, hogy közös volt és kimondtuk.

Aztán elmúlt e szendergésből felriasztott éjszaka. A következő napon mégsem hívtam föl a lányt telefonon. Azt akartam, hogy a pattanásnál is tovább feszüljön a húr közöttünk, s úgy kelljen elutaznia Dömösre, hogy én bizony nem hívom. Így kötöztem a csupasz reményhez a szenvedélyemet. Várjon az utolsó pillanatig, feketedjen bele a kínba, s ha nem bírja már, akkor hívjon fel ő. És nem mentem a barátomhoz se. Menjen, vegye el tőlem, szerezze meg magának, ha tudja, én ne zavarjam semmiben, érezze, hogy mindenről lemondtam, annyira szeretem, hogy róla is lemondtam, ne legyek benne boldogságának akadálya. Ők sem hívtak. Legyenek, legyenek boldogok. Csak úgy kaphatott boldogító értelmet a lemondásom, ha nélkülem lesznek egymással boldogok. Úgy teltek el azok a napjaim, mintha lázas beteg lennék. Kínomba rohadtam. Valami olyasmiről mondtam le, amiről a képzeletem nem tudott lemondani. Hallgatásukkal pontosan annyira kínoztak meg, mint amennyire én akartam őket megkínozni. Minél jobban feszítettem a húrt, természete szerint annál jobban feszült. Semmire nem vártam jobban, mint az elpattanásra, mely egy soha nem érezett fájdalomban oltaná ki a fájdalmamat. Nem édes, kéjt keltő fájdalom volt ez, hanem a bűnösnek tudott vonaglott. A kettő engedélyezett, a három tilalmas szentség. Azt a tilalmas hármast éreztem hát magasabb rendűnek, amit az elmém vétkesnek tudott. Mindenáron meg akartam az ellenkező érzést fojtani, ki akartam belőle ölni magam, hogy csak a józan belátással rendelkező elme ítélete maradjon. Ha nem teszem meg, így éreztem, akkor az egész életemet e vétkes érzés árnyékában kell leélnem. Ártatlan jövőmet serkentettem harcra ellene. Árnyéka birkózhatik-e Herkulessel?

Azon a tavaszi délelőttön, mikor kirándulni mentünk a pilisi hegyekbe, lányok, fiúk, néhány hozzám hasonló korú nagy kamasz, és még nem hagytuk el a falut, de már láthatóvá lett az erdő, ahová tartottunk, poroszkáltunk, néhányan daloltak is, kapaszkodtunk a köves, napverte úton fölfelé és fogtam ennek a lánynak a kezét, akkor a legeslegutolsó, dombra hajló, lombos gyümölcsöskertben ordítozni kezdett egy ember, középkorú, hatalmas testű, gatyára vetkezett férfi volt, s miközben tomboló, gyilkos indulatában, torzult hangon ordítozta, hogy megvan, megvan, ott megy, megvan a tolvaj, tolvaj, ott megy a tolvaj, te vagy, te gazember, már futott, csúszott a köves lejtőn, zúdult és öblös ordításával minden idegszálat elkábított. Tétován elhalt a dal, lassan valamennyien leálltunk és a fejünket forgatva néztük, hol megy a tolvaj, vajon mit lophatott, ki ő, ki valakit ilyen indulatkitörésre kényszerít. Kérdések, ám majdnemhogy nem jutott idő föltenni e kérdéseket, mert ugyane pillanatban, s a pillanatnak nem voltak tisztázásra felhasználható részei, kiderült, hogy a tolvaj én vagyok.

Már ott volt. Már én voltam, aki nem voltam. Már két iszonytató pofont adott. Ha csak egyet ad, akkor összecsuklok tőle, de megtartott a másik. Aztán egyetlen csavarintással elkapta a mellemen az ingemet. Egy teljesen ismeretlen, saját barbárságában eltévelyedett arc volt, semmit nem éreztem iránta. Valami történt velem, ami semmit nem váltott ki belőlem. Szenvtelenül nézte az énem, mit tesz valaki velem. Mielőtt rongyként a földhöz csapott, még láttam a szemén a kétségtől kibillent indulat fölismerését, nem vagyok az, akinek gondol. Amit a földhöz vert, annak nem volt se súlya, se ellenállása. Nem fájt, semmi, de semmi nem tiltakozott ellene. Nem volt meglepett, nem méltatlankodott, meg nem fordult benne, hogy védekezzék. Mert ami ő volt, az nem vált sérthetővé, és ezért nem is kellett semmit védelmeznie. A rúgásra emelt bakancsos lábfej sem késztette arra, hogy legalább a szemét lehunyja.

Rúgása nem érte el az arcomat. De azóta nem tudom kizárni annak a lehetőségét, hogy egyszer még érheti. Mint később megtudtam, barátom kapta el az őrjöngő ember rúgásra emelt lábát, a bokáját pedig kirúgta. Az őrjöngő hatalmas teste a barátomra zuhant, de nem fogadta készületlenül a zuhanását, átfordította, ám nem akart semmi többet tenni vele. A lányok és a fiúk meglepettségükből ocsúdva, ordítva és sikítva vetették rá magukat a földön heverő emberre. Lassan föltápászkodtam. Még mindig külön állt bennem a testem, és külön, aki figyelte. Valami meleg csorgott a nyakamba, odanyúltam, betört fejem vére volt. Az ember ütött, csapkodott, immár védekezőn, gyöngén, értelmetlenül, tépték, döngölték, karmolták az ordítozó fiúk és a sikoltozó lányok, mígnem sikerült fölágaskodnia, míg ki nem verekedte magát és vissza nem futott a kertjébe. Barátom is úgy állt ott dolga végeztével, mint aki nem egészen azt nézi, amit a szeme látni enged.

És talán egy hét is eltelt az éjszaka után, mikor végre jelentkezett. Kilátástalanul tespedt ránk a nyár. Szürkére vonult a szürke, és senki nem tudta az örökös párát a teste nyirkosságától elválasztani. Eső nem esett ebből az állandó szürkeségből, napfény se tudta átvilágítani, de kitartóan izzította. Fulladtak az éjszakák. Teli voltak a börtönök és az internálótáborok. Lucsokban éltünk, vízhiány volt, nem tudtuk lemosni. Kérdeztem, hol van. Mondta, otthon. Nem volt telefonjuk. Ismertem a fülke bűzét, ahol részegek hugyoztak és a telefonkönyv cafatokban lógott a láncról. Innen beszélt. Mondta, most jött Dömösről. Elállt a szavam. Délelőtt volt, tíz óra körül. Kérdeztem, most-e. Igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra. Most, mondta nyugodtan. Gondoltam, akkor megtörtént Dömösön, aminek meg kellett történnie. Mondta, egy görögdinnyét hozott onnan, leengedte a kútba, mire kiérek, gondolja, lehűl. Most jöttél meg Dömösről, ordítottam. Ne szarakodj, te barom, ordította vissza, mondom, hogy gyere, tök egyedül vagyok, ordította. Te szegény gyerek, te szegény, szerencsétlen, ordítottam, mennyire sajnállak. Ott folytattuk az ordítást, ahol abbahagytuk. Nem bírtunk magunkkal.

Nem elviselhető lassúsággal döcögött ki Pesterzsébetre a villamos.

Ő volt a legkiseb fiú. De csupa fiú, meg férfi volt az egész ház, amelyben mégis egy hatalmas anya kormányozott. A sok fiú meg férfi mindent használhatóvá és egyszerűvé csinált, örökösen csinálták, esztétikával senki nem foglalkozott, a nőket lekötötte az ellátás és az életszervezés. Volt egy kétszoba-konyhás, szürkére vakolt kockaház. Ez közvetlenül a fölépülése után kicsinek bizonyult, s ezért a konyha előtt valamennyire megnyújtották a tetőt, építettek alá egy üvegezett verandát, és a ház északi frontján nyitottak új ablakot a konyhának. Ezután a ház hátsó frontján terjeszkedtek tovább. Az egykori műhelyből lett a fürdőszoba, s ehhez még két újabb szobát csatoltak, ennek elébe újabb veranda került, amit később szükségből félig elfalaztak, hogy szoba legyen belőle, így azonban csak ezen a szobán keresztül lehetett szellőztetni az egyik belsőbb szobát. Minden szoba teli volt ágyakkal, de volt dívány a verandán, dikó a konyhában, sőt, gyalulatlan deszkából összerótt priccs a diófa alatt, amelyen a vasárnapi ebédek után, alvás ürügyén, mindig egy sereg gyerek rakoncátlankodott. Ha teljes volt a családi forgalom, akkor mindenki vitt valamit valahová, és valahonnan valamit hozott. Még volt a budi, és a deszkapalánkhoz ragasztott, vakolatlan, bádogtetős műhelyek, meg a fáskamra. Az ajtók örökösen nyíltak, csapódtak, csukódtak. Valaki mindig aludt, általában szólt a rádió, nem volt pillanat, mikor valakit ne szólítottak volna éppen a nevén, hívták, keresték egymást, kértek, parancsoltak, kérdeztek, fölszólítottak. A lárma senkit nem zavart, mindenkinek egy kicsit hangosabban kellett beszélnie. A gyerekekhez szomszéd gyerekek társultak, hol apály keletkezett, hol dagály, hol az utcára törtek ki, s ilyenkor az ijesztő némaság furcsa szünetjelét lehelte az udvar, hol az utcáról áradtak és törtek be az udvarra, és valamelyik mindig sírt, bömbölt, adott vagy kapott, elvettek tőle valamit, nem adták oda, pedig az övé. Rekedt ugatásokkal kísérte őket öreg kutyájuk. A verandákra futtatott lugasszőlők alatt lusta macskák hevertek. Jöttek a szomszédok, jöttek a rokonok, hoztak, vittek, mentek. Ha valaki az utcáról lépett be a házba, akkor a konyhán mindenképpen át kellett haladnia. Az anya tán nem állt soha másutt, mint a tűzhelynél, hatalmas ülepén keményen megfeszült a kartonruha. Kavart, pirított, sütött, rántott, nokedlit szaggatott, megemelt egy fedőt, félrehúzott egy lábast vagy serpenyőt, és az asztal fölé hajolva avagy sámlin kuporogva valamelyik menye dolgozott a keze alá. Nagyobbacska leányunokái mosogattak. Zörögtek, csörrentettek, kopogtak a késsel a hagymavágó deszkán, verték a húst, megállíthatatlanul beszéltek, s mindezt az áthaladók dörmögése, csivitelése, makogása, sipítása, nevetése kísérte. Menet közben minduntalan egymáshoz értek. Zokogó gyerekek kerestek menedéket. És mindenki hozzáért, olykor bújt az anyához, csókoltak a nyakába. Szájáról egyeletesen áradt szét a mosoly, s ebből kaptam én is a legkisebb fiától.

Kinn ettek a verandán. Még véget sem ért a reggeli, mikor már főzték az ebédet, és amikor eltakarították a szennyes edényeket, fényesre mosták a konyha kövét, alig száradt föl, máris nekikezdhettek a vacsorának. Az átvonulók mindig belekóstoltak, lecsíptek, letéptek, levágtak, belenyaltak, akár egész darabokat csentek el, amit a fakanál csattanása, pofon, tiltó sikoltás, nevető szitok kísért. Befőzések idején a konyha kiáradt a verandára és az udvarra is. Nagy kosarakban és vájdlingokban állt a meggy, a barack, a paradicsom, a lecsónak való paprika, vágták, mosták, magozták, csumázták. A szilva addig rotyogott egy üstben az udvaron, míg csaknem feketén sűrűre érlelődött.

A legidősebb fiú fegyverrel harcolt és halálra volt ítélve. Az ügyvéd által benyújtott kegyelmi kérvényre nem érkezett válasz, de ez idáig nem hajtották végre az ítéletet. Az anyának a legváratlanabb helyzetekben rázkódott meg a válla, ilyenkor kezét a kötényébe törölve, csöndesen odahagyta a helyét, bement a szobába, valaki mindig utána ment, néha többen zokogtak a szobában, és kábultan, duzzadt orcával, kivörösödött szemekkel tértek vissza onnan. A sorban következő fiú politikai tiszt volt a katonai elhárításnál, ám többet ő sem tehetett, mint hogy késleltesse a kivégzést. A fiúk valamennyien diplomát szereztek vagy éppen tanultak. Küllemükben az apára ütöttek, kivéve a barátomat, aki sötét bőrével, fekete hajával inkább az anyára hasonlított, s az ő melegbarna szemével nézett a hűségére érdemes világra. Az anya kormányozott, de az apa titkos ereje táplálta a családot. Magas, kissé hajlott hátú, sovány ember volt az apa. Kék szeme úgy világított ki a szemüveg vastag lencséje mögül, mint valami kristály. Alig beszélt, s olyan súlyosan mély volt a hangja, hogy soha nem tudhatta magasabb regiszterekbe emelni; dühében még mélyebbre ereszkedett és legfeljebb lelassult. Akárha nem látná és nem hallaná, hogy mi történik körülötte. Nem láttam embert, aki nála bensőségesebben tevékenykedett. Semmit nem tett gyorsan és semmit nem tett lassan, semmivel nem piszkította össze magát, rendet, józanságot, arányosságot és tisztaságot árasztott magából, ami az életvezetés minden hevességtől vagy sietősségtől mentes egyenletességével társult. Világoskék ingeket viselt. Mélyszőke, erős szálú haja nem őszült. Lelkem legsötétebb szegletébe világított le a pillantásával, mintha mégsem ítélt volna, hanem látná. Nem mertem megszólítani, ő sem szólt hozzám soha. Rettegtem tőle. Legkisebb fiában olyan óriási mennyiségű szeretet élt irántam, ami minduntalan arra kényszerítette, hogy mindenki szeme láttára nyaláboljon át, ölelt, letepert, megropogtatott. S ha én nem tudtam mozdulattal válaszolni szerelmes szeretetére, akkor ennek az volt az oka, hogy magamon éreztem az apa tiltó tekintetét. Még akkor is, ha nem volt jelen. A barna szemek bűvös melegére a kék szemek hűvös tiltása válaszolt.

Egyszer biciklivel kerekeztem ki hozzájuk, s amikor valamivel alkonyat előtt indultam volna vissza, kiderült, hogy a dinamó tönkrement. A biciklim ottmaradt, hazavillamosoztam, és mikor egy hét múltán mentem megint, hogy elvigyem a biciklit, az apa intett, kövessem a műhelyébe. Frissen csillogott az ócska jószág, s nem csak vadonatúj dinamót szerelt rá, hanem világítós stoplámpát a régi helyett. Majd szétrepedt a szívem.

Minden mosoly, nevetés, érintés, ölelés az ő néma és tartózkodó szeretetének árnyékában tenyészett.

Mégis kitörtünk az árnyékából.

Mire kidöcögött velem a villamos, éppen elteltem ettől a vad és fékezhetetlen szeretettől. Belém volt zárva. Csupán egy izomrostjaimat szétszaggató robbanás tudhatta volna kiszakítani ujjongó ordítását. Nem értettem, hogy miért érez olyasmit az ember, ami semmivel nem indokolható. Hiszen minden érzésemnek éppen ellenkezőképpen kellett volna állnia. Lelkemnek a féltékenységbe és a gyűlöletbe kellett volna belepenészednie. Biztos lehettem benne, hogy tőle semmit meg nem tudok. Az irigységnek és a kíváncsiságnak kéne fölszaggatnia a húsomat. A súlyosan lógó szürke felhőktől olyan lett a délelőtt, mintha alkonyodna. Szellő legyezgette a forróságot azon a napon.

Persze semmi nem úgy történt, ahogyan az elme a vágyakba és a tapasztalatokba kapaszkodva számította. Üres volt az utca. A kaput zárva találtam. Hiába csöngettem, nem jött kinyitni. Át kellett másznom a kerítésen, lássam, milyen ostoba tréfa ez. A vágyakba és tapasztalatokba kapaszkodó elme a képzelet képeiben reméli megfogni kiszámíthatatlan jövőjét. Mintha egy sziklás meredély szélén csüngtem volna alá, s az érzéseim tipornák görcsösen kapaszkodó, elkékült ujjamat. Nem volt más hátra, némán zuhanni. Sehol semmi ordítás, hallgatott a ház. A veranda ajtaját nyitva találtam, a frissen mosdatott konyha oly üresen csillogott, miként egy halott. Tán reggel mehettek el. Izgalom, felindult kiáltozás helyett e moccanatlan csönd. Akaratlanul elcsendesedtem benne, settenkedő tolvajként néztem be az utcai szobákba. Érintetlenre voltak rendezve az ágyak. Talán mégsem aludt bennük senki az előző éjszakán. Csak a fürdőszobában maradtak sietős nyomok. Fehér szappan hevert a száraz kövön. Ha megérintettem volna az ablak párkányára vetett csíkos törölközőt, megmondhattam volna, mikor hagyták magára.

A hátsó verandából leválasztott kuckójában aludt a barátom. Az ajtót nyitva hagyta, valószínűleg hallani akarta a csöngetésemet, de túlságosan mély álomba merült a kimerült test. Csupasz volt, álmában a takarót lerúgta magáról. Két, egymásra fektetett tenyerét becsúsztatta a párnája alá, valamelyest önmagába gömbölyödve hevert az oldalán. Olyan volt, mintha levegőt se venne. Olyan volt, mintha szándékosan szolgáltatná ki magát. Még tettem egy lépést. Olyan volt, mint egy érett, olajos gyümölcs. A lesötétített ablak alatt állt az asztala a kicsiny szobában. Sikerült úgy elérnem az asztalát, hogy ne reccsenjen a talpam alatt a padló. A szék támlája megroppant, mikor leültem. Olyan volt, mintha a saját lelkem testét látnám benne elpihenni. Ültem, néztem, vágyakozva vigyáztam az álmát, féken tartottam a csöndben a saját lélegzetem.

Nagyon sok idő telt így el velünk. Mintha valamit, édes előlegként, egész elkövetkező életemre magamba kéne fogadnom. Valamit, aminek nem lehet folytatása és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik, megelőzött a születésemben és bennem marad örökké, a halálomon túl kitart velem. Nem akkor láttam először mezítelenül. Ha akkor láttam volna először, akkor tán beléhalok. Minden szemérem nélkül öltöztünk, vetkőztünk, zuhanyoztunk egymás előtt. Mondta, szappanozzam be a hátát, kértem, szappanozná be a hátamat. Tenyere igen vigyázott, ne csússzon a derék vonala alá, s hogy a mozdulatát mégis befejezhesse, a térdével billentett fenékbe. Így tettem én is. Vagy szappanos tenyerével úgy hátba vert, hogy elakadjon a lélegzetem. Én is így jeleztem a közelség előírások szerinti határát.

Kinek a teste ne kérdené, hogy mi van azon túl?

Súlyos szemhéja néha megrebbent kicsit, vagy csak a hosszú, fekete pillák. Egy őszi iskolai kiránduláson arra ébredtünk a menedékház hűvös hálótermében, hogy a tenyerével fogja a nyakam, az én tenyerem pedig a vállán nyugszik. Egymás szemét néztük a hajnali homályban, s amint elvontam a válláról önkéntelenül odakerült kezem, ő is elengedett. Bizalmatlan pillantásunkban maradtunk egymás foglyai. Ez úgy történt, hogy a tekintetén kívül semmi más nem maradt a világból, én se maradtam meg abban a hosszú pillanatban, míg a többiek is ébredezni kezdtek, hanem magába foglalt. Ebből ma arra következtetek, hogy az én tekintetem is ugyanezt tehette vele. Öröktől volt a másikban való ébredés nyugalma és az éberség bizalmatlansága, s az örökség nem lett semmivel kioltható. Telt ajka olykor elnyílt egy kicsit, vagy sötét bőrén futott át álmának megnevezhetetlen reszketése. Szerettem volna, ha fölébred, s ugyanígy szerettem volna, hogy soha többé ne ébredjen föl; minél tovább kitartson az álma. Nem kérdeztem, mi következhetik ennyi jóból, a jónak milyen folytatása van. Máskor, a nénikém leányfalusi nyaralójában időzve, elhatároztuk, hogy a szabadban, a csupasz földön fogjuk tölteni az éjszakát. Talán ürügyet kerestünk arra, hogy egymást átölelve aludjunk. És egymást átölelve aludtunk. Nem akartunk se többet, se mást, mint amennyit és amit akartunk. Azt azonban mindig megtettük, amit akartunk, s ezáltal mégis túltettük magunkat az előírásokon. Talán ezért rettegtem az édesapja kék szemétől, és az édesapja tán azért nem beszélt velem, mert mindent tudott, és kizárólag fia démonának erejében bízhatott. Bölcsebb atyák így vannak ezzel.

A démonok útját legfeljebb keresztezheted. Szétzúzhatod egész élted, akkor se tehetsz semmit ellenükre. Ha nem vezethetnek erre, akkor majd arra vezetnek.

Úgy elvették tőlem a leányt, amint ültem ott, hogy nem is emlékezhettem reá. Az időt is elvették, pedig egy távoli szobából hallani lehetett, amint a falióra egyenletesen ingázva kiméri emberektől kiszabott egységeit.

Megrendítették aztán az álmát. Duzzadt ajkát, mintha nyelnie kéne, becsukták, a pilláit felnyitották, és úgy nézett, akárha nem tudná, ki vagyok, hol van. Nyújtózkodott, sírva belényögött, ásított. Első tudatos tekintete az ölére esett, látni akarta, miként leplezte az álmát a teste, vagy leleplezte-e. Lassan felült, nem szólt, én sem szóltam. A lányt ismét közénk állították, és az elkövetkező órákban ilyen csöndesek maradtunk.

Kikarikáztunk a csepeli Dunához, mocskosan áradt a vize. A Gubacsi úti hídfő alatt pecázott, én néztem az áradást. Nem szerettem volna semmi mást csinálni. Holott az ember mindig úgy tesz valamit, hogy később majd mást csináljon. Még ha semmit nem csinál is, abban a tudatban tölti a napjait, hogy este lesz. Az álmai is a végkifejlet felé tartanak, legyen az boldogság, legyen az rettenet. Kivettek a céljaim közül. Amiről beszélhettünk volna, nem beszéltünk. Egy pengeélesre hegyezett bottal gilisztát ástam, ha elfogyott.

Azon a napon, furcsa módon, nem éreztük, hogy éhesek lennénk, szomjasak sem voltunk. Ilyen volt ez a nap, így telt el. Az oldalán, pontosan ott, ahol Krisztus testét a római katonák felszakították a bordák között, s ahová majd bizonyságért epedve Tamásnak kell az ujját bedugnia, frissen szerzett seb éktelenkedett; mintha egy kést akartak volna belészúrni, de csak a bőrét hasították volna fel. Alkonyatkor, amikor visszaindultunk, végül is megkérdeztem, mi az. Nem volt soha egyetlen kérdésem, amire ne válaszolt volna, de ezzel még közel sem fedte föl titkait.

Hajnalban, amikor átmászott a kerítésen, fönnakadt.

Amint kimondta, megjelent előttem a rettenetes való, a dömösi ház régi, vaslándzsás kerítése. Akkor mégis. Ezt nem lehetett visszavonni és nem volt félreérthető.

Megcsúszott a talpa, mondta.

Mondtam, nem lehetett valami ügyes.

Még sötét volt, mondta.

Három hal vergődött a bicikli kormányára akasztott vödörben. Kérdéses maradt, hogy ha már ennyit tudok, akkor tudni akarom-e még, amit tudni szeretnék. Nem néztünk egymásra, néztük a három vergődő halat, amint a zavaros vízben locsogtak.

Ha visszadobná őket, mondtam, nem kéne tolnunk a biciklit.

Mondta, fogjam.

Egyik kezemmel megfogtam a biciklijének kormányát, leemelte a vödröt, megindult vele a folyó felé. Kellemetlen, savaktól csípős illat terjengett a levegőben, az alkonyatot betöltötte egy éles sípolás, a csepeli papírgyárban engedték ki a fáradt gőzt. Kétpárevezős csónakok siklottak le a folyón. A parton letette a vödröt, lerúgta a tornacipőit, majd térdig gázolt a vízbe, és óvatosan, egyenként engedte vissza a halakat; ússzanak.

Mégsem ültünk föl a biciklire, toltuk. Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.

 

 

Most pedig a történet lezárásáról kell néhány szót ejtenem.

Nem emlékszem, melyikünk mondta ki az első szót, melyhez a másik kapcsolódhatott. Toltuk a biciklit, néha megálltunk. Nem volt vöröse az alkonyatnak, esti szürkébe mélyült a nappali szürkeség. Beszélgetésünk meghittsége valószínűleg abból származott, hogy minden egyes szavunkkal egy másik szót kerültünk el, s így fogtuk mégis szoros hálóba a szavakkal azt a témát, ami valójában mindkettőnket foglalkoztatott. Várakozással lettünk teli, egyetlen elhangzó szó sem tölthette föl a hiányt, amit más szavak elhallgatása támasztott.

Aztán volt a néma konyha.

Az asztal virágos viaszosvásznán a cikkekre szeletelt görögdinnye az esti lámpafényben, és a kés. Úgy emlékszem, mintha kötözködtem volna vele. Kötözködésem gyámoltalanná tette. Úgy emlékszem, mintha valamilyen utalás segítségével kétségbe vontam volna, hogy bemászott a lányhoz, bár ennek bizonyítékát itt viselte sebként oldalán. Úgy emlékszem, mintha azt válaszolta volna valamire, hogy lopta, ami kizárólag a dinnyére vonatkozhatott. És úgy emlékszem, mintha ebből tört volna ki közöttünk a pusztító dinnyeháború. Nem csoda, ha nem emlékszem pontosan, huszonnyolc évvel ezelőtt történt. Mezítelen testünkön koppant a kemény héj, csorgott a lé, fekete magok akadtak fönn a ragacsban, vörös húsának cafatjain csúsztunk, tocsogtunk benne, székek borultak, a lámpa kilengett, ingott a fénye, torlasznak toltuk, löktük, rúgtuk magunk elé a tárgyakat. Nem győzni akartunk, hanem pusztítani. A romokból vetni gátat a tombolásnak.

Rendet kellett tenni. Aztán gőzölögve ömlött ránk a forró víz a zuhanyból, együtt álltunk a kádban alatta. Az volt a legény, aki tovább bírta. Ez is volt.

Aztán volt azt éjszaka. Mezítelenül, egymás karjában aludtunk. Nem aludtunk. Egyetlen pillanatot se szerettem volna alvásra vesztegetni abból az érzésemből, hogy érzem. Mégis minduntalan arra riadtam, hogy elveszítem, már nem érzem, s néha éppen az ő ébredése riasztott. Mikor mindketten fölriadtunk, míg csak el nem szunnyadtunk újra, úgy tettünk, mintha aludnánk. Árulkodó ölünk persze tisztes távolban maradt. Ártatlanságunkhoz nem férhetett kétség. Közös árnyékunk mégis oly messzire csúszott ki ebből a világból, ahová testi valónkban nem érhettünk el. Tán így volt jól ez is.

Másnap egyedül maradtam. Kora reggel úgy indultam tőlük haza, hogy a továbbiakra vonatkozóan nem egyeztünk meg semmiben. Túl kényessé vált az eltávolodás szükségességének kérdése. Hajnalban kinyújtóztattuk egymásban elgémberedett tagjainkat, ásítoztunk, ebben találtunk ürügyet arra, hogy e kivételes közelségnek vége legyen, ha egyszer vége van.

A hajók akkoriban délelőtt fél tizenegykor indultak Dömösre a Dimitrov téri kikötőből. Jegyet váltottam, mégsem szálltam föl. Barátom bőrének bőrömbe ivódott illata fogva tartott.

Telefonált a következő nap délutánján. Mondta, itt vannak Klióval, moziba mennek, menjek velük. Ez volt a görög pincérlány, akit a tavaszi kirándulásra is magával hozott. A fülem, ahogyan tartottam a telefon kagylóját, minden érzékenységét igyekezett latba vetni; nem hallhattam ki a hangjából semmiféle változást. Ez fájt. Ugyanakkor hangjának fekvésével megnyugtatott afelől, hogy nem történt közöttünk semmi olyasmi, amit rendellenesnek tekintene. Őt szerettem, s ezért nem a világ jóváhagyására vártam, hanem az övére. Tudtam, hogy ami történt, nem fog megismétlődni közöttünk soha többé. Ez is fájt, ahogyan minden elmúlás fáj. Ugyanakkor vigaszt nyújtott a kíváncsiság, hogy amennyiben nem így, mert mindezeknek se benne, se bennem nem lehet folytatása, akkor vajon mi történhetik.

Azokat az érzéseket volt a legvigasztalóbb visszaidézni, mikor már markába kapott, vitt és a testébe ernyesztett az álom, de átáradt még a bőrömön a lelke. Ha megmakacsoltam és fölriasztottam magam, akkor újra csak test lett belőle, a testből pedig tagok. Ennek lélegzete, annak illata és érzete. És akkor megint az álom kezére bízhattam magam, vigyen oda vissza, ahol minden egy.

Vad és vidám lány volt ez a Klió.

Miként említettem, barátom jellemében nem volt hajlam az alattomosságra. Nem voltak hátsó szándékai. Bizonyos dolgokról legfeljebb hallgatott, ám ha szóra bírtam, akkor beszélt. Ha valamit el akart érni, akkor nem kerülőutakat választott, mert akinek nincsenek hátsó szándékai, annak a lelkiismeretét sem árnyékolja bűntudat; egyenes úton megy. Moziba akart menni Klióval, de azt akarta, hogy én is ott legyek. Biztos vagyok benne, hogy nem állt más a szándékában, arányérzéke vezette, arra azonban mindig el lehettem készülve, hogy bármikor változtat a szándékain. Nedvesen tapadt a tarkójukra és a fülük mögé a hajuk. Feketék voltak, szépek, egymáshoz valók. Klió három évvel volt idősebb, de a barátom valamivel többet mutatott a valóságos életkoránál, én meg jóval kevesebbet.

Nagy volt a szenzáció, minden jegy elkelt, csak az első sorban kaptunk helyet. Elfeküdtünk az üléseken, de még így is majd kicsavarodott a nyakunk. És a barátomat valószínűleg ugyanabban a pillanatban moccantotta ki az ösztöne, amikor megszületett az elhatározása. Felállt a helyéről, kiment.

A „Trapéz” című filmet néztük Gina Lollobrigidával. És nem jött vissza. Néhány perc múltán nyugtalankodni kezdtem, mert túlságosan jól el tudtam képzelni, mi történhetik, ha magunkra hagy. Éreztem, szándékát most úgy fordította, hogy könnyű dolgom legyen. Lábunk előtt ott hevert Klió kockás sporttáskája, egy olyan közönséges darab, melyet közös szerelmünk soha nem vett volna a kezébe, benne a törülközők és a fürdőruhák. A csillaghegyi strandra jártak, kivettek egy kabint, ott csinálták. Tudtam, amit tudtam. Barátom a szándékával porig alázott. De azt is tudtam, hogy arányérzékének bölcs találékonysága elől nem fogok kitérni; élni fogok azzal, amit fölkínált. Mintha a bőre alá engedett volna be, és mégis a lehető legnagyobb árulást kéne elkövetnem. Eltaszított, de ennél közelebb semmilyen más módon nem engedhetett magához. Akárha démonát hagyta volna bennem, és magával vitte volna gyorsan az enyémet, ne lehessek többé önmagam akadálya.

Hiába szerettem volna, nem sikerült szépnek látnom a Lollobrigidát. Alaposan be volt fűzve a trikója alatt, alig kapott lélegzetet, a melle meg jól fölnyomódott, s miközben állandóan úgy kellett tennie, mintha tényleg olyan lenne, mint amilyennek mutat, nem lehetett látni, milyen. Az érette vetélkedő férfiak pedig soha ki nem engedték volna a levegőt a mellkasukból, a hasukat ennek érdekében, amint lehetett, behúzták, a feneküket kitolták. A trapézon ezzel szemben szépen és veszélyesen mozogtak, csakhogy azok, mint tudni lehetett, nem ők voltak, hanem a dublőrjeik. Klió aléltan hevert, tarkóját az ülés támláján nyugtatva meredt a vászonra; minden további nélkül bevette a színes maszlagot. Mondtam, kimegyek, megnézem, hol marad. Pillantásával se moccant, csupán a szája suttogott nekem. Hagyjam a fenébe, majd visszajön.

Többször és alaposan lekurváztuk, amikor viselt dolgairól beszéltünk. Ami már csak azért is igazságtalan volt, mert éppen esztelen hűségéért és őrjöngő ragaszkodásáért szerette őt a barátom. Egymás tükörképei voltak különös hűségükben. Mert kiszámíthatatlan lépéseikkel nem vonták kétségbe a ragaszkodásukat, hanem kifejezetten erősítették. Klió a barátomba volt szerelmes, de tudta, hogy ő nem szerelmes belé. A kölcsönösség tartós hiányától mások többnyire megtébolyodnak, bosszút állnak, önmagukban vagy a másikban keresik a hiányzó egyenlőség okát, ám akár önmaguk, akár a másik tulajdonságai között kutatva találnak rá ezekre a vélt vagy valódi okokra, a kielégítetlenség és a féltékenység játéka egyre pusztítóbb. A hiánytól tébolyodott belső beszéd, amely nem más, mint az önmagunk vagy a másik tulajdonságait illető megannyi szemrehányás, lassan kikezdi az alkat egészét. A tulajdonságok tébolyult elemzése, vezessen hamis, vezessen helyes eredményhez, a részletben vész el. Az elemzés azt az egészet pusztítja el, amelyet a megértés által el szeretne érni. Egyszer csak azon kapom magam, hogy egy olyan embert szeretek, akinek a tulajdonságaival mélységesen elégedetlen vagyok, következésképpen méltatlan a szeretetemre. Vagy olyan mértékben megvetem magam a saját tulajdonságaim elégtelensége miatt, ami által kérdésessé válik, ilyen méltatlant miként szerethetne a másik. Akár így, akár úgy, egyre megy. Hiszen akár a másikat óhajtanám úgy megváltoztatni, hogy kedvezőbbek legyenek a tulajdonságai, akár önmagam, erőszakot kell tennem az alkatomon, illetve az alkatán.

És még az sem segít, ha a jó polgári bölcselet útmutatásával élve, szemrehányásaimat, elégedetlenségemet és kielégítetlenségemet elaltatom, és arra törekszem, hogy olyannak fogadjam el, amilyennek tébolyult belső beszédem elemzései szerint mutatkozik. Tudjam hát, hogy rossz, s ez a tudott rossz legyen jó az érzéseimnek. Ez a hajmeresztő művelet tényleg nem segít. A szerelmi érzés ugyanis nem ismeri se az elfogadás, se az elutasítás ellentétes fogalmait, mivel nem a rossz szempontjából néz a jóra, és a rosszról sem a jó szempontjából ítél. Ha az alkatom a tulajdonságaival megfelel a másik ember minden tulajdonságának, bár nem azonos vele, akkor a jó a jóval egyesül. S ha valakinek az alkata éppen a tulajdonságai által jó nekem, mint ahogy én is a tulajdonságaim által vagyok jó neki, akkor mi szükség lenne arra, hogy a rosszat keressem, avagy a jót egyedül tegyem még jobbá. A szerelmi érzés ezért sem alkalmas az elemzésre.

Nem tudni, miként jön létre az egymásnak megfelelő alkatok találkozása, de létrejön, s ha valaminek nem tudom elemzéssel kimutatni se a kiváltó okát, se a rendszert alkotó feltételeit, akkor sorsról és végzetről beszélek. Valamiről, ami nem rajta és nem rajtam áll. Ezzel szemben, ha valaki olyannak óhajtja elfogadni a másikat, amilyennek elemzései eredményeként látja, akkor azon tulajdonságok előtt hajt fejet, amelyek a kölcsönösség akadályát képezik. S így tesz önmagán erőszakot. A másik ember szolgájává válik, s furcsa módon éppen azoknak a tulajdonságoknak a kiszolgálójává, amelyeket elemzése szerint nem szeret.

Klió úgy őrizte magában a barátom iránti szerelmét, mint valami örök tüzet. E tűz táplálásának érdekében mindent megengedett magának, csak hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodnia. Szolgává nem tette magát. Sok fiúja volt, ám nem gondolkodás nélkül feküdt le velük, hanem éppen gondolkodva. Nem volt számtalan fiúja, de sok. S miközben azt gondolhattuk volna róla, hogy könnyű prédája bárkinek, ez nem így volt, mert nem csak adott, hanem a számára legfontosabbat kapta: másokkal is egyetlen szerelmének tüzét őrizte. Mintha valakinek sikerülne a lehetetlen, nem keverte össze a dolgokat és nem is választotta szét. Barátom bármikor fölhívhatta, vagy minden előzetes bejelentés nélkül odamehetett zárás után a Malomtó presszó elé, ahol Klió dolgozott, s egyetlen szemrehányó szó sem érte az elmaradásai miatt. Klió nem táplált magában szemrehányásokat, nem vette számba barátom jellemének gyöngeségeit, nem alkalmazott semmiféle erőszakot. Még azzal sem ügyeskedett, amivel minden hozzá hasonló helyzetben lévő szerelmes nő élt volna, hűségével sem hivalkodott, hiszen bevallottan hűtlenkedett. Különben is, a hűség erénye bizonyos mennyiségű önfegyelemmel gyakorolható, de a hűség legbensőbb magja, a bizalom és a biztonság, aminek a személyes önfegyelemhez nincsen semmi köze, a sors kezében van.

Racine szavait hívom tanúnak arra, hogy ez bizony így van.

 

Már nélkülöznöm azt a gyönyört lehetetlen, Hogy mindennap megint lássam, és neki tessem.

 

Mert szerelmesének küllemét, a szépészet minden rendelkezésére álló szavával, napestig dicsérheti a szerelmes, mégsem tud többet mondani annál, mint hogy szerelmesének szépsége tartja fogva. Ha e képtelenségen elgondolkodik, akkor még annyit tehetne hozzá, s a költő szava is erre utal, miszerint mindig is azt akarta, úgy tessék ő másnak, amiként a másik neki tetszik. Arról azonban, hogy ennyi tömérdek ember közül miért éppen ő a tetsző, és mért épp a másik tetszik neki, már bármennyi gondolkodás után sem tud semmit mondani. Igaz, az élőlények természetének ismeretében annyit megjegyezhet, hogy nincsen, ki ne azt akarná, hogy a másikkal való egyesülésében semmi ne zavarja. És a tetszés biztosítja a zavartalanságukat.

A kölcsönös tetszésben jóvá alakul a szép, illetve emberi érzékekkel immár nem eldönthető, hogy a szépség romlékony burok-e a jóság testén avagy a jóság tápláló magmája-e. Ám minden napon, minden óra minden percében meg kell bizonyosodnom arról, hogy bírom-e még szerelmesem szemében azt a tetszést, amit ő kihívott belőlem és bír az én szememben. S erről meg is bizonyosodhatom, mert amint eljő a pillanat, még szebbnek lát és még jobbnak látom, mint ahogyan gondolta, mint ahogyan gondolhatom. Az egymásra találás élményében ez állandóan megtörténik, miközben semmi nem változik, holott minduntalan másként történik ugyanaz velünk. Az egymásra találás élményére azonban mindig újra várni kell. A várakozás örökkévalósága pedig nem is lenne elviselhető, ha nem tartalmazná az egymásra találás szünetjelét: nélküle nem múlik el az idő, üresre telik a hiányától; úgy megsűrűsödik vele, akárha megállna velünk. Az egymásra találás örömében a kölcsönös tetszés üli a nászát, és ez a várakozás minden kínját elfeledteti. Tíz évet, száz évet is feledtet.

A kölcsönösség hiányától szenvedő szerelmesek várakozását is ugyanezen reménység élteti. Reményüket azonban az egymásra találás hiánya kikezdi; bármiként ügyeskedik, a végzet arcába kell néznie. Mert az ilyen szerelmes hiába találkozik szerelmesével, ha szerelmesének testi jelenlétében is arra kell várakoznia, hogy viszonzásra találjon az a tetszés, amit ő érez iránta. Nincsen vége a várakozásnak. Így azonban a megelőző várakozás ideje épp oly értelmetlenné válik, a végzet elleni ágaskodás rögeszmés idejévé, miként az elkövetkező várakozás idejét is megkeseríti a találkozás pillanatának reménytelensége. Visszamenőleg és előre, reménytelen, miközben kínos a jelen. Tetszését, hiába múlik az idő, nem nyerhetem el, holott múlik az idő.

Ha nekem tetszik valaki, és én nem tetszem neki, akkor a várakozások idejét, mely mégis mindig reményteljesebb, mint maga a találkozás, azzal fogom kitölteni, hogy keresem és igyekszem megszüntetni a nemtetszés okát; avagy olyan alattomos taktikai lépésekre szánom el magam, amelyekkel nemtetszését netán tetszéssé hevíthetem. A kölcsönösség hiányától szenvedő szerelmesek órákat töltenek el a tükör előtt, de bármiként mesterkedjenek magukkal, csupán az önmagukról alkotott képet tudják ilyen vagy olyan irányba elmozdítani, hiszen éppen az a kép nincsen a birtokukban, amelyet a másik alkot róluk.

Ha ugyanis valakinek legalább annyira tetszem, miként ő tetszik nekem, akkor a másik ember képe olyan jelentőségre tesz szert bennem, hogy önmagam képének jelentősége csaknem teljesen elenyészik, viszont óriásira növekszik annak a képnek a jelentősége, amit kizárólag általa nyerek: közös képünk, mely az ő vonásaival írja át az arcomat. Ha a kölcsönös szerelemben élők önmagukra gondolnak, akkor a másik képe jelenik meg előttük, s ezért ha tükörbe tekintenek, akkor az arcvonásaikon fölfedezik a másik arc vonásait. Legfeljebb a másikat látják önmaguknál tökéletesebbnek a saját arcukon, de semmiképpen nem kívánhatnak tökéletesebbet, mint amit a tükör mutat. Tökéletességük a másikra van bízva, miként a másiké reájuk. Ennél nagyobb bizalommal nem lehetek a működő világ iránt, és ezért a saját testem világában való biztonságom sem lehet nagyobb.

Nem így a kölcsönösség hiányától szenvedő szerelmesek. Az ő képüket senki nem hordja a tökéletesség földi hasonmásaként a szemében. Ha pedig nem lehetnek tökéletesek senki szemében a saját arányaik szerint, akkor a tökéletlenség földi hasonmását kell fölismerniök magukban: a monisztikus világ olyannyira áhított biztonságából vissza vannak vetve a dualisztikus világ örök bizonytalanságába. Ha az általam szeretett lény vonásait nem fedezhetem föl tökéletességként a saját arcomon, ha a mozdulataim nem az ő bensőségesen ismert és magamban hordott mozdulatainak a meghosszabbításai, ha idegen alkatom féltestvéreként nem íródott belém ismerős alkata, akkor valami olyasmit szeretnék elérni, a tetszését, amit nincsen és nem lehet hatalmamban elérni.

Hiába int várakozó vágyam a sorsnak, ha senki vágyát nem irányítja rám a sors. Tán így akarja.

A tökéletlenség lesz így a sorsom, vágyakozó testem az aránytalanság földi mása, orcámon kiüt az öntudat teljes hiánya, vonásaim, bármiként igazítanám edzésekkel és szerekkel úgy, hogy a saját magam által fabrikált szépség eszményének megfeleljenek, neki nem jók, nem is jók semmire, miként láthatnám hát másnak, mint csúnyának. Ha meg csúnya vagyok, akkor miként tetszhetnék neki, a szépnek.

Ha nem tetszhetek annak, aki tetszik nekem, akkor az egész működő világ siralmas tákolmány, mást nem lehet tenni vele, nagy ívben köpni rá, mert miként lehetne egy olyan világban bizodalmam, amely csúnyának teremtett és szépet nem ad; a jó hiányától pedig gonosz leszek. A teremtés cáfolata vagyok. Rövid szárán kilendülő levél ebben az értelmetlen vegetációban. Undort kelt a napfény, mindenki gonosz, undorítók az üzekedő állatok.

Klió testi öntudata volt kikezdhetetlen, amivel mintha azt mondanám: a világ működése iránt érezett szellemi bizalma. Ez a nő millió évek óta érintetlenül hordta magában az állatot. Nem volt szép, nem volt csúnya. Inkább csúnyának láttam először, de amint a szemébe pillantottam, nem kis megütközéssel vettem tudomásul, hogy jóval több annál, amit még szépnek lehet mondani. A szemrése eleve úgy volt az arcába metszve, hogy méltó helyet foglalhasson benne kivételes pillantása. Vagy tán azért volt oly meglepő a pillantása, mert kivételesen volt a szemrése vágva? Hol kezdte benne a teremtés a munkáját? Mit és miért alkotott? Ha kifürkészhető lenne terve, akkor a szavakkal is biztonságosabban nyúlhatnék tökélyéhez. Ennek hiányában hasonlatokat keresek mindahhoz, ami a pillantás számára a vonások és a színek keresetlen harmóniája az anyagban.

Madár tolla lehet csupán olyan fényesen fekete, mint amilyen a haja. Egyenes szálú és erős, simán fogta hátra, tiszta maradt a homloka, picit eltakarta a fülét. Bőre barnájában megfoghatatlan sárgás árnyalat. Óhatatlanul az volt az ember első benyomása, hogy földrészek, éghajlatok és fajok találkoznak a tagjaiban. Minden hosszúra és nyúlánkra volt méretezve benne, bár valójában nem volt magasabb az átlagosnál. A csontokhoz tán valamivel kevesebb izomzat ízesült, mint hogy egyetlen tagjának formája is telt legyen. A hasa sem volt telt, e kerekségre egyébként hajlamos, hanem gyöngéden magasba törő gótikus boltozat, a feneke meg gömbölydednél tökéletesebben gömbölyű, de kicsi; csípőcsontjai szikár szirtként hegyesedtek, és emlőjének megpillantásakor valóban nem juthatott más az ember eszébe, mint egy kősziklákon szökellő növendék állat; csaknem semmi másból nem állt e két büszke emlő, mint a bimbók hatalmas, mályvaszín holdudvarából. Meredt és nézett és kiáltott és kívánkozott.

Ujjatlan, kereken kivágott, nagyon egyszerűen szabott, házilag készített ruhákat viselt, lapos sarkú szandált vagy szintén lapos sarkú, divatos papucscipőt. Karja és lábszára oly inasnak tetszett e ruhákban, mint egy napégette pályamunkásé, ki szívós és erős. Semmiféle bizsut vagy ékszert nem viselt magán. Kopár volt, miként egy szelektől lecsiszolt fennsík. Éjszakai fagyban repednek és pattannak a nappali forróságtól fölhevült lávakövek.

Őrületes bozótban nőtt az ölén a fekete, selymes tapintású szőr; sós tengeri lápnak, partra vetett halaknak van ilyen illatuk. Olyan tisztasággal nyílt meg alatta, miként egy síkos húsát kínáló gyöngyházfényű kagyló.

A szeméről és a tekintetéről még mindig nem sikerült semmit mondanom. Csontos és élesgerincű, hajlott ívű orr meredt elő hosszúdad arcából, s tán ez tette olyanná, hogy az első pillantásra, de csupán a legeslegelső pillantásra ne legyen fölfogható a szépsége. Férfi orra, vagy egy őskori ragadozómadár csőre is lehetett volna; e kettőre emlékeztetett. Ilyen lényeket küldhettek az istenek a teremtés tüzét eltulajdonító Prométheusz leláncolt testét megkínozni. Csak a szépség, a csúnyaság soha nem másokat kínoz.

Akkor mutatkozott teljes szépségében, arányainak és vonalának fenséges, királynői pompáját akkor nyerte el, ha körötte az arc minden vonása az öröm és a fájdalom határára sodródva, kéjbe torzult. Mintha a tüdő táplálásának közönséges föladatát a bőre vette volna át, nem vett többé nyílásain lélegzetet. Minden más, ez az egy nem. Az élvezet pírja minden hegyet és völgyet ellepett, ezt a büszke szirtet nem. Érinthetetlenné változtatta a minden ízében érintkezőt. Magányos szirtként magasodott ki abból a ködtengerből, amelyben testének minden porcikája alámerült.

Bármilyen hasonlatot keresnék, elvéteném. Legyen hát az, ami először eszembe ötlött a szeméről.

Ősei tán Alexandriából származtak át Athénba, vagy athéni ősei hajóztak oda, hogy magukba oltsák az egyiptomi nők szemét, nem tudom. Nem tudom, hogy a festés segítsége nélkül milyen lehetett az egyiptomi nők szemének metszése, de ehhez hasonlóan metszett szemet csak szobrokon és festett múmiákon láttam. Hangsúlyozom, nem festette magát, nem kellett és nem is lehetett átigazítani, amit a természet adott. Szemrésének alsó vonala csaknem egyenesen futott ki a halántékára, s a fölső vonallal háromszöget képezett. A szemgolyó túlzón hatalmas gömbje ebbe a háromszögbe volt bezárva. Lusta, súlyos szemhéj záródott rá. Ugyanilyen lusta és súlyos volt az ajka. Abban inkább fekete ősei hagyhattak magukról nyomot. S ez a megfoghatatlan sárgás árnyalat, mely bőrének barnáját elszínezte, az íriszében mutatta meg magát izzón; ha nem hűtötte volna valamennyi zöld, tán lángra kap. És nem csak vonalkák, hanem barna pöttyök is ültek benne, ezek kötötték mélyre nyúló gyökerükkel a szürke agyhoz a sugározást. Bagolyszem. Amelynek az volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mélyebbről nézett ki, mint ahonnan látott, és messzibbre, mint ahová el kellett látnia. Athéné szemét képzelnénk el ilyennek, akit nem véletlenül társítottak a világító szemű bölcs bagolyhoz. Ami megint nem más, mint egy kulturális hasonlat.

Mély volt a hangja, s ha nem ugyanolyan ostoba gondolatok és felszínes érzések megformálására használta volna, mint valamennyien, akkor senki nem hitette volna el velem, hogy közönséges anyától és még közönségesebb atyától született halandó. De engedjetek még a szeméről beszélnem.

Mindannyian azt látjuk, amit nézünk. Mintha látta volna az előzményeket és látta volna a következményeket, mintha a beláthatónál tágasabb térbe nézne bele, akárha nem a tárgyakat és a jelenségeket, hanem a felületükön múló időt látná, s nem azt, ami a látszatával van jelen. Közömbös volt a tekintete és derűs. Amire puhán rápillantott, ridegen vette tudomásul. Tárgyat látott a szemem, az ő szeme árnyékát látta a tárgy helyén, egy ősforma árnyékát. Árnyékot látott a szemem, az ő szeme a fényforrást figyelte a tárgyak árnyékában. Nem értettem a világot, hogy miért éppen ez a nő hordja ki a zaccos kávékat, a hamisított rumot és a dohány füstjétől ízes süteményeket a rondáknak és az ostobáknak, amikor ennek fordítva kéne lennie. Igaz, éppen csak átbukdácsolt az alsóbb iskolák osztályain, képzetlen volt és műveletlen, e róla szóló himnikus elemzésből például egyetlen szót sem értene, s még azt sem lehetett elmondani róla, hogy más, testközelibb forrásokból ivott volna magába bármiféle életkultúrát. Görögnek vallotta magát, minden sejtjében különbözött mindenkitől, s így jelenthette ki büszkén, hogy nem ugyanolyan, de árvaházban nevelkedett. Szüleit menekülésük közben lőtték agyon, s a szülők emlékét őriző menekülő társaknál kapott albérleti szobát, ám a görögség kultúrájához sem volt több köze, mint annak a nyelvnek a kultúrájához, amelyen beszélt. Mégis mindent tudott. Mindent tudott a barátomról és rólam. És bárkire ránézett, mindent tudott. Mindent tudott barátommal közös szerelmünkről is, aki hozzá viszonyítva olyan volt, mintha nem a természet műhelyében, hanem egy jobb belvárosi szalonban állították volna elő. Mégsem Kliót szerettük. Egymást szerettük közös szerelmünkben és egymásban magunkat szerettük, erről viszont semmit sem tudtunk. Klió mindent tudott arról, hogy mi ez a mégse; tudta, mi történhetik és mi nem történhetik, ha e mégsem nem enged. Testvéries viszonyban élt a démonokkal.

Volt egy vele azonos korú fiatalember, aki olthatatlan szerelmével szegődött a nyomába. Ártatlan, gyermekarcú óriás, egy bamba birkózó. Mi, a többi közönséges fiúk, bármilyenek voltunk, csúnyák, mint az ördögök, avagy angyali szépségűek, végül is valamennyien ilyenek szerettünk volna lenni; megformázott izomzatú óriások, kiknek puszta megjelenése az erő iránti elismerés és a visszakozó tisztelet nyelvcsettintéseit hívja elő. Állandó edzésben volt, állása névleges, edzésről jött és edzésre ment. Untatta Kliót. Mintha beszélni egyáltalán nem tudna; ilyen buta volt, vagy ilyen butának tettette magát. Akkor lélegezhetett föl Klió, ha a fiatalembernek a bajnoksági fordulók miatt vidékre, vagy külföldi versenyekre kellett utaznia. Máskülönben megleste, követte, várt rá és váratlanul állt elébe, az erős emberek végtelen jóindulatával mosolygott rá, rögeszmésen csüngött minden szaván, nem lehetett lerázni és még kevésbé megérteni. Tejfehér bőrén a legkisebb szeretetként értelmezhető elismeréstől átfutott a szégyen bíborpírja, s ha Klió gyöngéden elutasította vagy elzavarta, gyakran könnyekre fakadt.

Bensőséges történetükről a barátomtól tudtam némely részletet, bár e történetet akkoriban nem fogtam föl ésszel.

E mindannyiunk által irigy tisztelettel kísért óriás férfiasságában valami hibádzott. Amint lámpafénybe lépett a szőnyegen, alkoholtól öblös, dohánytól elrekedt férfiak és hisztérikus nőszemélyek bálványimádó kiáltozása és sikoltozása kísérte. Véghetetlen szelídsége és türelme elbűvölte és kíméletlen tréfákra ingerelte a társait. Özvegy édesanyja a halott apát kényeztette és becézte benne. Tán nem is lehetett semmiféle hibáról beszélni, csupán arról, hogy ostoba emberek között nagyok voltak a reá leselkedő veszélyek, hiszen ő sem volt okos. Bajnok volt. A győztes viadalok látványától felingerelt nőszemélyek bizonyára arra vártak, hogy ugyanolyan legyen velük, mint amilyennek a szőnyegen mutatkozott. De miként kelhetett volna velük vad birokra, ha kemény edzéseken arra készítették föl a testét, hogy hozzá hasonló erejű férfiakkal viaskodjék, ám szelíd maradt a lelke. És ugyanakkor mit kezdhetett volna nélkülük a szelídségével, amire ezek az elvadult képzeletű nőszemélyek nem tartottak igényt. Társai hergelték, biztatták, vadították, s ő alvajáróként kereste a közönségesnél közönségesebb nők társaságát, de kerülte, hogy igazi kedvükre tegyen, hiszen megalázták, ha alkati adottságainak ellenében nem tudott a kedvükre lenni. Tévedhetetlen ösztönnel talált rá aztán nagy bajában Klióra. Klió azonban legalább ilyen tévedhetetlen ösztönnel igyekezett elkerülni őt.

Ha minden további nélkül engedett volna a birkózó ostromának, akkor ugyanannyit ártott volna neki, mint amennyit önmagának. Hiszen éreznie kellett, hogy a fiatalember ugyanazt akarja, mint minden más fiú, de ennek nem arra, hanem az egész életére, az alkat megnyilvánítási lehetőségének egészére vonatkozó jelentése van. Többet kér, mint amennyit a mozdulataival elárul. Nem engedhetett, mert akkor valami olyasmit kellett volna adnia, s itt kezdődik a több, ami a barátom tulajdonába tartozott. Az őrületbe kergette a fiatalembert, mert ragaszkodott az érzések egyenlőségéhez. A tomboló rajongásból a reményevesztett közömbösség szakadékába taszította, mert az erőszaknak aztán nem engedhetett. És csüggedten szenvedő állapotában lett igazán veszélyessé a birkózó; rajongásával a saját nyers erőin kívül semmi másba nem kapaszkodhatott. Megfenyegette Kliót, hogy meg fogja ölni. Kést hordott magánál, meg is mutatta. Klió nem rettent meg. Nem tetszett neki a birkózófiú.

Senkinek a szépségét nem dicsérhetjük büntetlenül. Ha valakinek a szépségét dicsérjük, akkor valójában a közös sorsunkat dicsérjük. Ha összetévesztünk egy személyt a sorsával, akkor nem maradhat el a büntetés. Mert dicsérhetjük a türelmét, a bátorságát, a műveltségét, a szorgalmát, dicsérhetjük a hűségét, a figyelmességét, az önfegyelmét vagy a kitartását, dicsérhetjük hát mindazokat a tulajdonságait, melyek sors adta alkatának részei, de megnyilvánításuk minőségét illetően befolyással lehet rájuk a szándékával és az akaratával; és dicsérhetjük azért, mert tetszetős asztalokat készít, tartós tetőket ácsol, ügyesen ágál a színpadon, dicsérhetjük hát munkájának kiválóságáért, hiszen szakértelmét dicsérve valójában a tapasztalatait és a tudását dicsérjük, s így kizárólag olyasmit dicsérünk, amit a tulajdonságainak tudatos használatával ő maga szerzett meg. És ugyanezen tulajdonságok helyes használatának hiánya miatt szidalmazhatunk másokat; szidalommal illethetjük valakinek a türelmetlenségét, a gyávaságát, a műveletlenségét, szidalommal a lustaságát, hűtlenségét, figyelmetlenségét, a fegyelmezetlenségét és a kitartásának hiányát, mert mindezek alkalmatlanná teszik arra, hogy megfelelő mennyiségű tapasztalatot és megfelelő minőségű tudást szerezzen, következésképpen semmiféle kiválóságra sem tehet szert.

Ám kinek jutna az eszébe a csúnyaságáért szidalmazni bárkit? Szidalmazhatjuk azért, mert elhanyagolja magát, a teste ápolatlan, a bőre tisztátalan, rendetlenek a ruhái, kellemetlen illatot áraszt és mosdatlan száján bántó a szó. De ki vehetné a bátorságot magának ahhoz, hogy elálló füle, kurta lába, vizenyős szeme vagy szúrós tekintete miatt illessen szidalommal másokat? A szépség és a csúnyaság mibenléte kivonja magát az emberi ítélkezés alól, holott ezeken alapszik a tetszés, mely a lehető legvégletesebb és változtathatatlan ítélet. Viszonyunk éppoly aránytalan ezekhez, miként a sorsunk sem a mi arányossági igényeink szerint adja vagy nem adja; illetve adja az egyiket, de nem adja a másikat, vagy valamicskét ad az egyikből, ám hozzátesz a másikból is.

Nem tetszett neki, és ezzel vége. Helyesebben vége lett volna, ha a birkózónak nem tetszett volna olyannyira ő. Szépségének dicsérete pedig még akkor is elkábít mindenkit, ha a dicsérővel kölcsönös a szerelme és szerelmesének szépségét hasonló szavakkal dicsérheti. Mert szépségének dicséretével azt állítom, hogy valami olyasmivel rendelkezik, amit a saját hajlékony tulajdonságaival sem érhet el, se a szándékaival, se az akaratával nem lehet rá befolyással. Valami olyasmit dicsérek hát, ami összefüggésben áll ugyan az alkatával, a birtoka, de mégsincs köze alkatának egyetlen tulajdonságához se. A sors árnyékát dicsérem rajta, mivel azonban én vagyok az egyetlen lény az emberi tömkelegben, aki a sors árnyékát észrevette, birtokról lévén szó, jogot formálok arra is, hogy az egyetlen emberi lény legyek, aki a félelmetes árnyékba nyúlva a sorsát megragadja; ha magáévá nem teheti is, legalább osztozik. A szépségéért dicsért szerelmes pedig legalább oly szívesen engedné át e rendelkezési köréből kicsúszó árnyékot, ha cserébe megkaphatná szerelmesétől a sorsát, mint amennyire retteg is ugyanettől, hiszen általa sosem látott, egyetlen kincsét kéne adnia, titkát, és ismeretlen sorsot kapna érte cserébe. Titokért titkot? Vajon nem csapják-e be? Ha meg ilyen nagy értékű a kincse, akkor vajon nem adja-e értéken alul? Nem lenne-e hasznosabb kicsit kuporgatni még, mélyebbre rejteni, amit a másik ily illetéktelenül fölfedett? Ám ki lenne illetékesebb? Nem ő hozta-e napvilágra, és lesz-e más ilyen szerencsés? Létezhet-e rajta kívül ember, aki látja, akit szikrázása ennyire elvakít?

Szikrázó szerelmi vallomással, szépségének dicséretével Kliót nem lehetett elkábítani. Magam is kísérletet tettem erre. Úgy nézett e bárki hiúságát méltán legyezgető, levegőégben szétfoszló szavakra, miként a felnőtt ember az építőköveiből ingatag várkastélyt rakosgató gyerekre. Persze, persze. Akiben ily erős a testi öntudat, nem táplál önmagával szemben hiú reményeket, hanem arra érez vágyat, amit aztán ki is elégít. Botrányt követett a botrány. A birkózó kiült a presszó teraszára, hordatta magának a konyakot Klióval. Egyszerre több érzékeny pontján fogott ki a világgal. Rendelt a vendég jogán, és kis tálcáját egyensúlyozva, legalább ezt az utat meg kellett tennie hozzá Kliónak. Kalóriapénzét elitta, ezt nem várták tőle, de az edzésre sem ment el, s így nem teljesítette, amit elvártak tőle. Elveszítette az eszméletét, és ehhez nem kellett gyilkolnia, elég volt lecsusszannia az asztal alá. Végső kétségbeesésének rohamába kergethette az özvegyet, aki néhány nap múltán színre is lépett, hogy Klió kezéből kiüsse a tálcát a konyakkal. S mintha az olcsó fém csattanása, a szilánkjaira széthulló pohárka csörrenése lenne a rettentő égi jel, a szelíd fiú kezet emelhetett a szerető anyára. És ettől kezdve arról sem kellett beszámolnia, hogy hol és mivel tölti az éjszakáit, nem ment haza. Erre jött az edző, egy elhízott, tetovált óriás, és óriás társak kísérték. A kísérők odakinn maradtak, és az edző, anélkül hogy pillantására méltatta volna az eltévelyedett fiút, a pulthoz ballagott. Halkan, hosszan, ajkához lélegzetnyire hajolva beszélt Klióhoz. Annak súlyos szemhéjai félig ereszkedtek rá a túlzón hatalmas szemgolyókra, tán a tekintetével sem akarta a koros férfit zavarba ejteni. Kopár feje olyan volt, mint egy fekete madáré, alig mozdította ki a büszkeségből, ám a kicsi mozgás azt jelentette: nem és nem. Az edző beszélt és beszélt. Addig beszélt, addig csavarta, míg illetlen ajánlatával óvatlanul elpattintotta Klió kényes ízlésének húrját, és visszakézből kapott egy jókora pofont. Minden vendég talpra szökkent. S miközben az odakintről berontó óriás társak elcipelték a felbőszült óriást, a szelíd óriás vigyorogva nézte őket és ülve maradt, mert nem is tudott fölállni. Klió átöltözött, a raktárból kizengett az üzletvezetőnő ordítása, Klió köszönés nélkül távozott, a nő vijjogott utána. Felmondtak neki, s hogy véres női bosszút álljanak rajta a történtekért, elárulták lakásának címét a birkózónak, hogy most oda menjen.

Két napig nem merészelt kimozdulni a lakásból Klió. Régi, belvárosi úriház volt ez, a kaputól jobbra portásfülke nyílt, melyet a házmester most mindenféle kacat tárolására használt. Le volt lakatolva. Két nap után nem látták többé a fiatalembert a ház előtt várakozni. Klió erre előmerészkedett, állás után kellett néznie, és csak késő este tért haza. Amint a világítási kapcsolót megérinthette volna a sötét kapualj falán, a csuklóját egy kéz megragadta. Annak köszönheti az életét, mesélte, hogy egyáltalán nem fogta el semmiféle ijedtség. A szájával válaszolt, és éppen rátalált arra a helyre, ahol most nem erre a válaszra vártak. Nem az erőszaknak engedett, hanem az erőszaktevő ajkán tett erőszakot.

Ajka egy elalélt, indulattól és gyávaságtól reszkető ajakra talált. Nem tudta már életre lehelni, ám egyre finomodó kísérlete elegendő volt ahhoz, hogy meglepettségéből ocsúdva ismét az őrjöngés törjön ki az óriási testből. Klió úgy érezte, akárha ennyi őrjöngő erőtől a kemény kőfal nyílna meg a sötétben, ismeretlen helyre zuhanna át a falon, s vele zuhant az óriás; roppanó, csikorgó, csúszó, nyikkanó tárgyak között zuhantak tovább, míg földet nem értek a fülke padlatán. Mert két nap után sem tűnt el a birkózó a házból, hanem egyszerűen leszakította a lakat pántját, ide vette be magát, tehát nem is a falon át zuhantak. Pattantak a gombok, hasadt az anyag, csakhogy az igazság pillanata is elérkezett. Vágyában hiába tépte, gyömöszölte, cibálta tehetetlen tárgyát; nem érhetett el szelídségéhez az erejével, s így éppen az nem szökkenhetett ki a palackból, ami napvilágra kívánkozott. Erőszak nem közvetíthet a szelídség és az erő között, hanem felszippantotta és elégette őket. Egy értelmetlen tett hamuja maradt utána.

A szelídség és az erő egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem egymás ellentétjeként igen nagy feszültséget teremtenek. Minél nagyobb a feszültség, annál hatalmasabbá válik megnyilvánításának vágya. A vágyott test ott hevert a mancsai között, és ellentálló lelke pihegett ki hevesen belőle, az ilyen léleknek azonban nem kellemes az illata. És mit kezdhetett volna egyedül a teste tehetetlenségével, ha egyszer a szelídségéből és az erejéből származó feszültségét az erőszaktevésben égette el. Önnön gyönge lelkét kellett látnia. Vagy ölnie. Erre meg olyan erővel tört elő a gyermeki bömbölés, hogy Kliónak rá kellett tapasztania a szájára a kezét, ne verje föl a házat, a baj ne legyen még nagyobb. És tán ezzel a mozdulattal váltak társakká a bajban. Nem azt akarta Klió, hogy a lármára fölriadva a segítségére siessenek, hanem elfojtotta a lármát, hogy segíthessen az erőszaktevőnek. És az erőszaktevő nyugodtan sírhatott csöndesen, ha testének, végre valahára, mégis méltó vigasztalója akadt. Mert ki segíthet a gyönge embernek, ha nem az erős. És amikor e gyönge ember feszülő izomrostjait kellőképpen meglazította a távozó fájdalom, elapadtak a könnyei, az erős fölszöktette őt magához a cselédszobába.

Ez sokszorosan volt tilos. Nem is tette meg különben. Padló nem reccsenhetett, ágy sem nyekkenhetett, nem volt szabad még suttogniok sem. Az ajtót a biztonság kedvéért magukra zárta, ez lett a csapda biztonsága. Egymással szemben álltak a sötétben a kicsiny udvari szobában, ahová ráadásul bárki beláthatott a függőfolyosóról, és a függöny összevonására még csak nem is gondolhattak a várható zaj miatt. Klió minden mozdulatára, minden surranásra és pattanásra ügyelve, kíméletlen lassúsággal vetkőztetni kezdte a birkózófiút. A lábához guggolva vette le a cipőjét és ő húzta le a zokniját. Szent vállalkozásukban valószínűleg az is segítette őket, hogy nem a vetkőztetésre figyeltek, hanem arra, hogy milyen hangot ad. Nem a burkából kibomló testre és nem a test határain belül működő erőkre, hanem azokra a körülményekre, amelyeknek a test kiszolgáltatott. Aki tiltott dolgot művel, aki félelmét minden pillanatban legyőzi, az önnön szabadságáról győzi meg magát, holott körülményeinek minden porcikájával rabja; nem is lehetne jobban kiszolgáltatott. Aztán Klió is levetkezett. Lefektette a könnyen nyekkenő ágyra a birkózófiút. Mellé feküdt.

A lassú mozdulatoktól és az éber figyelemtől alig pislákolt már a testük, minden szervüknek megnőtt a füle, s ez is jó volt így, nem lehetett jobban. Egymás felé fordulva hevertek, éppen csak a térdük ért össze és a kezük. Sokáig nem moccantak, nem is lélegeztek. Talán addig, míg rá nem jöttek, hogy itt hevernek és nem is lélegeznek. Ne érje olyan levegő a másikat, amit nem szabad elhatározásból enged magához. És ettől Klió kezdett el sírni. Hiszen a fiatalember most még erre is vigyázott, s lehet-e teljesebb a győzelem, ha így megfékezzük a tomboló erőszakot? A vigasztalásban pedig a birkózó volt a soron. Ekként alakult közöttük az új arány, a vigasztaltból lett a vigasztaló, bár ő még hathatósabb vigaszra szorult. Következésképpen ő is sírni kezdett. A végeérhetetlen sírásoknak és vigasztalásoknak, a vigasztalásból nyert vigasznak, és a meglelt vigasz öröméből kicsorduló sírások vigaszának az vetett véget, hogy a birkózónak szüksége támadt. S ettől mindaz, amit a lelkük mozgásával eladdig fölépítettek egymás között, hirtelen visszaomlott, mintha eddig sem lett volna egészen igaz.

Szerencséjükre volt a szekrény tetején egy öblös nagy váza. És még nagyobb szerencséjükre nevetni kezdett az igazságot mindig látó Klió. És legeslegnagyobb szerencséjükre amaz ötlete támadt, hogy ő segítse a birkózót a megkönnyebbüléshez. Ami azt jelentette, hogy nem csak a vázát akarta elébe tartani. Anyák teszik így a kicsi fiukkal. Gyöngéden dulakodtak, s mivel hangosan nem volt szabad nevetni, Kliót egyre erősebben ragadta el a nevetése. Amitől viszont a szükségtől szorított birkózónak is nevethetnékje támadt, s immár a nevetését is meg kellett fékeznie. Az egyik kapkodott, a másik ugrált, mindketten fuldokoltak. Ettől meg Kliónak támadt szüksége, ahogyan kicsi lányoknál lenni szokott. Maga alá tartotta hát az öblös nagy vázát, kissé megguggolt. A birkózó tágra meredt, ártatlanságában tetten ért szemekkel bámulta az árnyát, mert valójában semmire nem volt kíváncsibb. Megszeppent csöndjében csupán az éles csurrantást lehetett hallani, ami olyannyira különböző zene attól, amit egy férfi kiadhat. Amikor végezett Klió, már nem tiltakozott a birkózó. Mire végezett, s tompán koppant a padlón a csurig telt öblös nagy váza, már alig maradt annak akadálya, hogy minden erejével szelíd legyen.

Hajnalig, mígnem ki kellett szökniök a szobából, nem is történt más, erő és szelídség összezúdult, minden gátat áttörhetett, és biztos vagyok ma benne, hogy ebben az áradásban Klió a szerelmét sem tudta elrekeszteni. Valamennyire őt is elragadta, mert egyenesen kimentek Óbudára, és a birkózó visszavonásig tartó távozásra szólította föl a megszeppent, bár ezennel értelmesnek mutatkozó özvegyet. Ki nem mozdultak a lakásból, ették, amit találtak. Nagyon hosszú idő telt el nagyon rövid idő alatt. Négy nap múltán Klió belebújt a ruhájába, felvette a cipőjét, és fáradtan leült a konyha asztalához. Kérdezte a birkózófiút, nincs-e véletlenül egy cigarettája. S miközben annak tétova arcába fújta a füstöt, azt mondta, hogy ő ismert már sok embert, de ilyen szép emberrel még nem találkozott. Ez nem mértékét veszített szerelmi vallomás volt, hanem száraz tényismertetés. Egyetlen baj van, mondta, hogy nem szereti, mert mást szeret, és ezért most el fog menni.

Hogy kit szeret, kérdezte a birkózó csöndesen.

Klió azt válaszolta, hogy az más lapra tartozik.

Kérdezte erre a birkózó, hogy akkor ő most mit csináljon.

Semmit ne csináljon, mondta Klió, ő biztos benne, és hallgasson rá, hogy most már biztosan van valaki, aki legalább úgy fogja szeretni, ahogyan ő szeret, hiszen ennek nem lehet semmi akadálya, és se várnia nem kell rá, se keresnie. Ő azonban nem szeretheti úgy, mintha szeretné, mert akkor ez olyan, mintha nem szeretné, pedig szereti, de valakit még jobban szeret.

A birkózó azóta Klió árnyékává változott, követte, várta a Malomtó presszónál, ahová Kliót mégis visszavették. De nem erőszakoskodott többé, immár nem volt mitől félnie.

Másnap kimentünk a csillaghegyi strandra, és kivettünk egy kabint. Megvártam, amíg levetkőzik, s aztán én mentem be vetkőzni a kabinba. Klió jó úszó volt, én sem akartam szégyenben maradni. Hideg víz ez. Elkékült ajakkal másztunk ki, sötét bőre gyöngyösen lúdbőrözött, egy ideig még kergetőztünk a fák alatt, ám öltözni együtt mentünk be a kabinba. Azóta is vágyom a testet, melyet a víz hűtött le és a futás izzított föl.

Azon a héten délelőtt dolgozott. Minden délután vártam rá. Kiutaztunk a nénikém leányfalusi házába, hajnalonta meg az első busszal vissza, hogy beérjen időre.

A barátom nem tett mást, azt adta nekem, amit Kliótól kapott. Nem láttam azon a héten, nem is akartam látni, hiszen ha rá gondoltam, akkor is Klió jutott az eszembe. Minden pórusom Klióval telítődött, s erről senkinek nem volt szabad semmit tudnia, annyi Klió volt, ahány lélegzetem. De ennek a hétnek az utolsó napján, azon a napon, amelytől kezdve különben is megváltozott volna a munkarendje, ahogyan a szokásos időben jött felém, már a járásán láttam, hogy baj van, elmondhatatlanul nagy a baj. Megállt előttem, mondta, kivégezték a barátom bátyját.

Sétáltunk, aztán elváltunk.

Mintha arról értesültem volna, hogy egy távoli és teljesen ismeretlen földrészen valakit egyetlen mordulásával elnyelt a föld, és engem szemeltek ki, kutassam föl a helyet, ássak, hozzam vissza. Téboly tette ködössé az elmém. Részvétemet csupán úgy tudtam volna megnyilvánítani a barátom iránt, ha megszüntettem volna az okot, amely szükségessé tette a részvétnyilvánítást. Vissza kellett állítanom a megbomlott világrendet. Nem volt bátorságom elindulni hozzájuk, holott napokig erre készülődtem. Nem mentem többé Klió elé sem. És amint elmúlt már egy hét, vagy valamennyi, úgy éreztem, mintha megkettőzött árulásom bűne immár nem is lenne helyrehozható. Mintha azt mondtam volna magamnak, hogy nem fogok kimenni hozzájuk, és emiatt nem mehetek ki. A hűségnek nincsen logikája, az árulásé hibás.

Közös szerelmünk minden bizonnyal visszatért Dömösről, ám őt se hívtam, az elárult Klió szemével kellett volna néznem, és a barátomat láttam volna a szemében. Jellemgyöngeségem kiteljesedését ugyanakkor hathatósan segítette az a körülmény, hogy a lakásunkkal szemközti csemegeboltban megismerkedtem Jókai Mór regényének hősnőjével, a tengerszemű hölggyel. Az édességek pultjánál dolgozott, és a horizontig bánatos fiatalasszony volt. Második randevúnkra magával hozta a férjét, egy hasonlóképpen bánatos fiatalembert. Ez alaposan meglepett, de kölcsönösen rokonszenveztünk egymással, s nem kellett sok idő hozzá, alámerültem bánatukban. Mindenesetre megint hárman voltunk. Egyszer tán külön fejezetet kell szentelnem történetünknek. „…talán nincs is semmi előnyös vagy hátrányos a részletekben, ami ne felelne meg és ne lenne összhangban a dolgok összességével.”

 

 

Egy meszeshordót fölfordítottam, kalapáccsal kivertem a belékövesedett meszet, s amint hengerítem, éles karimájával a jobb lábam nagyujjára zuhan. Azt kéne mondanom, hogy rossz volt a mozdulat vagy valamiként figyelmetlennek bizonyultam, mert rossz helyütt volt a lábam. Meglehet, a hordó méretéhez és súlyához képest túlságosan kicsi volt az erőfeszítéshez szükséges terpesz, avagy ellenkezőleg, e terpeszhez képest túl nagyot löktem rajta. Először nem is éreztem semmit, ám a fájdalomtól való félelmemben elakadt a lélegzetem; amit azért éreztem. Aztán az volt az első gondolatom, hogy most aztán egy ideig nem futhatok.

S a következő pillanatban már fájt. Legalábbis különös szerencseként kellett volna elkönyvelnem, ha nem fáj. Mint ahogyan különös szerencsétlenségnek tekintettem, hogy nem oda zuhant, ahová számításaim és szándékaim szerint zuhannia kellett volna. Szerencsétlenségnek viszont nem volt elég nagyszabású. Ha egy ház omlik ránk, s maga alá temet, az igen! Ha a fába mélyedő láncfűrész visszacsapódik egy csomóról és a koponyánkat hasítja szét, az igen! Munkálkodó férfiak hajlamosak arra, hogy a megmásíthatatlan tényeket ne vegyék tudomásul, ha nincsen az ínyükre. Így tettem én is. Szerencsének és szerencsétlenségnek mértéken fölülinek kell lennie ahhoz, hogy a következményekkel való számítás műveletére szorítson. Dolgoztam tovább. Úgy tettem, mintha hordóm zuhanását különös szerencse kísérte volna. Ennek megfelelőn úgy tettem, mintha nem fájna.

Zavaros gondolkodásunkkal olykor csak a bajt tetézzük. Néhány óra múltán lágyan és forrón beledagadt a tornacipőbe, lüktetett, lépni alig tudtam. Még mindig tetéztem. Tettem a dolgom, miként megfontolt férfiúhoz illik, s ha valaki teszi a dolgát, akkor a végére akar járni annak, amit elhatározott. Abba az ötletbe kapaszkodtam, hogy végül is szerencsés vagyok, hiszen akár el is törhetett volna, s akkor lépni sem tudnék; holott valóban alig tudtam lépni, mert egyáltalán nem voltam szerencsés.

Vértelenül bedagadt hús, a körömágyon véraláfutás, borogatás, lüktetés, a kellemetlennél is kellemetlenebb éjszaka. Reggelre kelve igazán szerencsétlennek érezhettem volna magam. Egy szerencsétlen. Ki mond szívesen ilyesmit önmagáról?

Nem csak a hajnali futásról kellett lemondanom, hanem azokról az elvégzendő, és az előző napon még halaszthatatlanul fontosnak gondolt munkákról is, amelyeket elhatároztam. Az ekként nyűglődő ember persze nem tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy szerencsétlen állapotában hasznossá ne tegye magát, s így élvezze törékeny egészségének maradéknyi szerencséjét. Olyan munkát kerestem hát, amelyhez nem kellett sokat járnom. A tevékenykedés elterelte a figyelmemet a nem lankadó fájdalomról, s ezért több szempontból is hasznosnak érezhettem a tevékenységemet. Egyfelől kifogtam a szerencsétlenségemen, mert valamennyire szerencsésnek bizonyultam, másfelől szerencsétlenségemben olyan tevékenységre találtam, amelynek az elvégzésére mindig rest voltam szerencsémben. Az lenne hát az egyetlen és legfőbb szerencsénk, hogy nem érzékeljük, milyen szerencsétlenek lehetnénk? Mintegy félórányi, fölöttébb szerencsés tevékenység után lábam fájós nagyujjára zuhant egy hosszú léc. Oly átütő volt a fájdalom, hogy én magam is utánazuhantam, s miként egy félig eltaposott féreg, vonaglottam a földön. Elmém persze nem mérlegelte többé, hogy most vajon elég szerencsés vagyok-e a szerencsétlenségben, avagy fordítva áll; a fájdalom semmi ilyesmire nem hagyott helyet.

A lélek fájdalma nem lehet oly erős, hogy ne találna valamilyen reményre a testben. Ha jobb reményre nem talál, akkor abban mindig megkapaszkodhat, hogy önkezével veszi végét a testi létezésnek, s ez majd a lelki szenvedés végét jelenti. A testi fájdalomban a bennünket megillető helyre kerülünk a világegyetemben: a forrón pihegő lélek érezheti, milyen fagyosak és lelketlenek vele szemben a mindenek.

Jó két hét múltán kockáztattam meg először a futást.

A futó embert különben sem a lába viszi, hanem a lélegzete. Lovelockról írják, hogy nem a lábával, hanem a fejével futott.

S minél egyenletesebben lélegzi be iramának üteméhez szükséges levegőjét, annál érzékletesebben ömlik át belé a másként fagyosnak és lelketlennek bizonyuló külvilág. Pillantását nem kormányozza személyes érzelem, nem ezek viszonzására vár: lát és mozog a látvány. Nem foglalkozik se széppel, se csúnyával. Tekintete mérnöki szigorral fölméri a talaj egyenetlenségeit, bár nem az orra elé pillant, hanem valamivel távolabbra, s így az elméje is mechanikusan munkálkodik a léptek egyenletességéhez szükséges adatokkal: számít, viszonylatokat képez, ítél és irányít. Nincsen szüksége többé az akaratára, mégis bensőséges élményévé válik a legyőzendő ellenállás minden részlete, a légmozgás ereje, iránya, a levegő hőmérséklete, illata, és a talpával gördülő, egész lényét átható talaj. A futás kapcsolatteremtés mindezekkel. Az elemekkel való változékony kapcsolatban kialszik és elenyészik a futóban az indulat. Indulat híján önkéntelenné válnak a képzettársításai. Nem ő gondolkodik, hiszen ennyi dolgot egyszerre csupán érezni tud, hanem az elméje elfogulatlan érzései által gondolja őt. Teste forró. Ám nem olyannak gondolja, amilyen máskülönben lenni szeretne. Izzadásának sava kioldja pórusaiból az illatos zsírokat. Ágyéka lehűl. Vannak emlékei, de köznapi vágyak és közönséges késztetések nélkül, ezek nem rajzolnak határozott képeket, mint ahogyan gondolkodása sem keres fogalmakat. Mintha túllépne a képek világán, de még innen lenne a fogalmakén. Ha valamilyen oknál fogva nem futhatok, mintha egyetlen kábítószeremet erőszakosan megvonták volna tőlem. Akkor egy minden eddiginél kiegyensúlyozottabb és hosszabb futásra vágyom.

Amióta itt lakunk, olyan útra vágyom, amelyen senki nem lát. Olyan útra vágyom, amelyen anélkül lehetne visszatérni, hogy vissza kéne fordulnom. Mezei ösvényeken olykor fölriasztom az őzeket, s ők úttalan utakon futnak előlem, én pedig mások által kitaposott ösvényeken vágyom úttalan utakra.

Régebben, míg bizonytalanabb voltam magamban, a lépéseimet, a lélegzetvételemet zavarta meg bármily illetéktelen vagy kíváncsi tekintet. Inkább alkonyatkor indultam el, s úgy számoltam az időmmel, hogy visszatértemben kinn lepjen a sötétség. Ez különösen szépnek bizonyul késő ősszel és kora tavasszal, mikor hideg köd tölti meg a völgyeket és a kopár fáktól bolyhos dombgerincek fölé áll a hold.

Nyáron, mikor is rezzenetlenül áll a forróság a dombok fölé záródó vörös alkonyatban, bögölyök követnek. Két, olykor három bögöly vesz űzőbe. Ha egyenletes a futásom, ha épp oly rezzenetlen a ritmusa, amiként ők repülni készek, ha nem rángatom a fejem, nem csapkodok utánuk, akkor a nékik kedvező pillanatra várva, mintegy ezerméternyi úton kitartanak. Az egyik az arcom mellett, a szemrés vonalában, a másik a nyak hajlatánál vagy a lapocka fölött; ott, ahol az izzadás a legízesebbnek ígérkezik. Helyüket nem változtatják, egymást sem zavarják. Jöhetne rám akár egy egész felhő belőlük, de nem. Talpam alatt enyhén fölporzik a csapás, a világegyetem értelmes élőlényei vagyunk. A látszat szerint a dolgukat teszik, mint ahogyan én is teszem a dolgomat: repülnek, futok. Valójában a zsákmány megszerzésére, és ugyanennek a veszélynek az elhárítására irányul figyelmünknek az a része, mely nem a repülésre vagy a futásra. Egyenrangúságunkhoz nem férhet semmi kétség. Türelmetlenségük épp úgy veszélybe sodorja őket, miként engem is veszélybe sodor egy helytelenül bemért göröngy, csúszós szélű kátyú vagy alattomos huppanó, hiszen megbicsakló bokám vagy félreroggyanó térdem kilendíthet közössé tett sebességünkből. Kérdésünk rezzenetlenül lebeg velünk a forró alkonyatban: ki, kinek a zsákmánya lesz. Nem tehetem támadhatóvá magam, s nekik is támadhatatlan közelségben kell maradniok.

Göcsejnek e földrajzi szívében úgy nyúlnak el a dombhátak, miként a tengerek barázdái egyenletesen fújdogáló szélben. Meghullámzik a föld, ám lágyan teszi, nem késlekedik, de nem is siet dühödten tarajosodva. Völgyből méltósággal kapaszkodik a dombra. Dombról méltósággal ereszkedik alá a völgybe. A szintkülönbség nem több, mint harminc, negyven méter, ami persze a futónak nem kevés. Hosszan feküsznek el a dombhátak, és tágas völgyek nyílnak közöttük. A völgyekben patakocskák csordogálnak, lassú vizük többé-kevésbé szennyezett: megél bennük a csík, a vízipók és a pióca, gőtét is látni, de nincsen többé rák, és régen kipusztultak a halak. Többféle utam van a futásra, s ezek között soha nem választhatok önkényesen; évszak és időjárás dönti el, hogy melyik a kedvezőbb. A száraz nyár bőkezűn, a csapadékos tél szűkmarkúan bánik velem. Nyaranta, ha a gombosszegi domb alatt, a Cserta-patak völgyében indulok futásra, míg lefelé ballagok, a bögölyök máris támadón csatlakoznak. A mi telkünk is itt ereszkedik alá. Néha olyan érzésem támad, hogy mindig ugyanaz a három bögöly vár rám, s mit nem adnék érte, ha legalább a nevüket tudhatnám. Ha jobbra tekintek, akkor az enyhén kikanyarodó völgy ívének végén Petrikeresztur templomának tornyát látom és a faluból néhány parányi háztetőt a gyümölcsösök bolyha közt, ha meg balra tekintek, akkor mély ölekből kibomló erdőket a távolban, és azt a közelebbi dombvonulatra fölkapaszkodó, széles, sárga földutat, amely Pálfiszegre visz. Az lesz az én utam. Csöndes biztonságot ad, hogy már innen láthatom. Úgy látom innen, mintha az utat egyetlen óriási fa arányos gömbje koronázná a kopasz dombtetőn. Ez azonban csak a távlat csalása, mert valójában nem az út közepén növekszik, s nem is egyetlen óriási fa, hanem három kicsi. S amint futásba lendülök odalenn, ahol a láp felől ilyenkor már érezhetni a készülődő esti pára hűvösét, a bögölyök is egyenletesen gyorsulva repülnek velem.

Az első lépések után még nem érzem, milyen lesz a futásom. Az áldott, és olyannyira áhított közömbösség állapotára törekszem, arra a külső hatásoktól érintetlen, nyugodt kedélyre, amit a görögök egyetlen szerencsés szavukkal ataraxiának neveztek. De ebbéli törekvésem csak akkor fordíthatja jóvá a testemben fölhalmozódott megannyi rosszat, zavaros indulatokat, napi hírek hatására elborult vagy éppen túlzottan fölcsigázott kedélyemet, az eredményekből táplálkozó gőgöt avagy a sikertelenségektől savanyú szorongást, ha olyanná teszem a futásomat, amilyen éppen vagyok. A testnek és a léleknek nincsen olyan eszményi tápláléka, mely ne tartalmazna mérgeket. Azt azonban, hogy pillanatnyilag milyen vagyok, csupán abból érezhetem, hogy milyenné tesz a futásom. Gazdagon tenyészik itt az ősgyep. Ha dübörgő erőgépek gumilapátokkal barázdált kerekükkel marják föl az utat, akkor is kinő néhány hét után. Az ősgyep beforrasztja az út minden sebét, s ezzel teszi alattomossá a futónak. Sok szekér nem jár már, nincsen is sok; tavasszal jönnek, nyárelőn jönnek, a szénát lassú tehenek billegtetik magukkal, ősszel krumplit, kukoricát és répát visznek el, trágyát hordanak ki. Szeretem az első lépéseket a hatalmas ég alatt, e domboktól árnyékolt úton. Az út valamelyest megismerhető, én maradok kiismerhetetlen. Az ősgyep sűrű, smaragdzöld és igen rugalmas. Az egész ország aszottan száraz a nyárvégeken, ez az ipari és idegenforgalmi eseményektől távoleső szeglete akkor is a klorofill zsírjától ragyog. Az esti és a hajnali páráknak köszönheti, a völgyeknek, a zsombékoknak és a patakoknak köszönheti. A zöldek öléből vetem utamra magam. A patak egykori árterületén oly magasra nő ilyenkor már a sás és a nád, hogy távolabbi, mély folyását nem is láthatom. Néhány évvel ezelőtt szabályozták árokká a medrét, azóta nem önt ki, de legnagyobb szerencsénkre mégsem szikkadt ki az ingovány, mert titkos kis források táplálják. Úgy mondják, a mi telkünk végében is van egy ilyen betemetett forrás. Mondják, bármikor kiáshatom, kristálytiszta vizet fogok találni, az öregeik, mondják, ott ittak, ha kaszáltak. Valamelyest emelkedik az utam. Rajtam kívül ezt az enyhe földhajlatot tán senki nem is nevezné emelkedőnek. Ám ha lépésről lépésre futok, lehet-e olyan jelentéktelennek nevezhető részlete az utamnak, mely ne tartozna hozzá? Különben pedig, emelkedni jobb, mint lefelé tartani.

Amíg nem volt elegendő gyakorlatom, ezt például pontosan fordítva gondoltam. Arra gondoltam, hogy az ereszkedő lépés nem vesz el semmit az energiámból, s anélkül hogy bármit kéne tennem érte, a saját testem súlya által felgyorsulhatok. Csakhogy a gyorsulás a lélegzetvétel ütemét is fölgyorsítja, és hosszú távon, különösen egyenetlen terepen, ez fölöttébb sokat árthat. A hosszú távon való egyenletes futásban meg kell találnom a változó terep és a testem képességei között elérhető legoptimálisabb arányosságot. Ha a terep adottságaiban mutatkozó átmeneti előnyöket mértéktelenül kihasználom, akkor esztelenül bízom sorsukra a testem képességeit, s ha majd a terepviszonyok hátrányomra változnak, ezzel az aránytalansággal nem tudok mit kezdeni. A fölgyorsult légzési ütem nem állítható át minden további nélkül egy emelkedőn; végül is nem gépjármű vagyok. Ereszkedő úton sokkal ésszerűbb visszafogni, olyan arányban fogni vissza a lépteket, hogy azok változatlanul megfeleljenek az egyenletes léptek által megszabott lélegzet ritmusának. Még így is észlelhető a szándékolatlan gyorsulás, ami nyugodtan elkönyvelhető előnyként, bár valójában hátrányt is jelent. A lejtőn való egyenletes futás alaposan igénybe veszi a térdet, a lábszár ínszalagjait, a bokát és a lábfej csontjait. A túlzott igénybevétel elkerülése végett, futhatok persze úgy, mint aki teljes súlyával a talajhoz simul, a legszigorúbban a sarokkal érintve, a talp egész felületén görgetve a lépéseket, valamelyest beroggyantva a térdeket, hogy a fékező erőt inkább a testem súlya adja ki, ebben az esetben viszont a comb fölső izomkötege fog megfeszülni. Ha valaki a saját testével az útjának adottságai szerint gazdálkodik, akkor nem tud olyan előnyös megoldásokat találni, melyeknek ne lenne hátrányos oldaluk. Kinek-kinek úgy kell gazdálkodnia ezekkel a mindenben és mindenütt egymásban mutatkozó dolgokkal, előnyökkel és hátrányokkal, ahogyan az útjának adottságai és a testének képességei ezt egymástól arányosan megkívánják. Meg miként tudhatnám én, hogy te hová akarsz elérni? De teste van az útnak is, s nem kevésbé változékony kedélyű, mint a miénk. És van teste a levegőnek, mely útnál és embernél változékonyabb. A futásban a testem csupán egyik szereplője az elemi találkozásnak.

E mások számára, mondom, tán észrevétlen emelkedő tetejéről az örök változások hurkába veti magát az ember. A fölfelé mindig a fejlődéshez, a lefelé mindig a változáshoz társul a lélekben. Itt nem csak ereszkedik az utam, miáltal a patakparti zsombékos szintjére, sőt, e szint alá is süllyed, hanem többszörös kanyarokba kerül, s ha eddig rugalmas volt a talpam alatt a talaj, most az állandó, még a legszárazabb nyárban is jelenlévő nedvességtől puhává válik. Még gazdagabban, csúszásra hajlamosító bokrokban nő a fű; bokrai kátyúkat és tocsogókat rejtenek. És a levegő hőmérsékletével az illata is megváltozik. Valamivel hűvösebb lesz. A nedvességgel telített föld sűrűn növekvő növényeinek tömören párás illatában tompábbak a zajok. Akárha föld és alkonyat bensőségesen befogna. A legmélyebbnek érzett a legbensőségesebb? Ám párás hűvösében és nedves rothadástól pálló illatában mégis van valami, ami nem a kedvemre való, holott igaz vonzalmat érzek iránta, és vonzalmamat minden alkalommal élvezem. És ellenkezőleg, a magasságnak, a csúcsoknak fenségük van, de ne lenne bensőségességük? Mondhatnám hát, hogy a fölfelé, a fejlődésre törekvők az örök fenségre vágynak, míg a változásokra kész, mélyre törekvők a végleges otthonukra, halálra?

A sás és a nád bemerészkedik az útra, helyesebben az út úgy alakította itt magát, hogy ezt a feltartóztathatatlan, és a szekerek, erőgépek és emberi lábak által mégis föltartóztatott erőszakot a kanyarjaival elkerülje. A második kanyar után az emberi találékonyság aztán végképp összecsap a növényzet találékonyságával. Az út e helyt a saját biztonsága érdekében nem tehetne mást, mint hogy a dombra kapaszkodjék, így azonban nem csak a tolakvó növényzet erőszakának kéne engednie, nem csak a művelhető földekből venne el valamennyit, hanem önnön biztonságát is elveszítené; ha nem azonos szinten fut a két kerék, akkor a teher is könnyebben megbillentheti a kocsit. Amit az út tesz, bátran teszi: a terep legmélyebb szakaszán átvág a nádason. Éppen a nedves föld legyőzhetetlen bujaságára számít. Arra, hogy a nedves földben tenyésző pozsgás növények, minden nyomás és pusztítás ellenében, a kerekek alá törve és egymás hulláján át is kinőnek. Az évtizedes növényi törmelék tömött szőnyegét az élni akarók fényre törekvő friss hajtásai hordják a hátukon, és ez az élőkből és holtakból összeszőtt puha kéreg teszi járhatóvá a különben járhatatlan talajt. Aztán elég egy kitartóbb eső vagy a tavaszi olvadás, mely a mindig is hűvösebb, keleti fekvésű domb fagyott oldaláról lezúdítja ide a vizet: járhatatlanná válik. Erőre kap benne letört torzsán a sás, a nád, a halott törmelék védő páncélja alól fölüti fejét a sárga liliom hegyes kardja, nagy foltokban kezd tenyészni a fényes levelű gólyahír. Egészen addig tehetik, míg a védelmet nyújtó víz el nem enyészik; elszivárog, elpárolog. Erre várnak a kerekek és a lábak. Mert a fiatal hajtások bujasága teszi biztonságossá útjukat az ingoványon. Mire elérkezik a kora nyári kaszálások ideje, le lesznek tarolva, ám erőszakos gyökérzetük erejével tartják az utat és bírják még. Fel is épülnek valamennyire a nyári esőktől, de augusztus végére halottak. Talán gyökérzetük csúcsain őrzik a következő nemzedékek jövőjét. Semmi nem kezdődik elölről, mert semmi nincsen, ami ne valamiből folytatódna.

Már hallom a saját lélegzetem, amikor kikapaszkodom e fullasztó mélyedésből. Mezőbe nyílik, magányos bokoróriás felé visz az utam. Talpam alatt megint a rugalmas gyepet érzem, a levegő ismét szárazzá válik és visszaforrósodik.

Minden tavaszon ég a völgy. A magányos kecskerágitó is ezért növekedett ilyen óriásira. Mikor az első tavaszi napok melege kiszárítja a nádat, felgyújtják. Mindenki a magáét gyújtja meg, hol itt, hol ott lobban lángra, de tekintet nélkül a tulajdonviszonyokra, sistergő lobogással habzsol föl minden éghetőt a felszínen. Hevesen és sietősen terjed, vastag füstöket okád magából, hiszen nedvesek az alsóbb rétegek. Tavasszal változik a szél iránya. A téli hideg északról tör ránk, és délről kezdenek fuvolázni a meleg áramok. Mindkét irányban nyitott a völgyünk, s így aztán a déli szél egészen eddig kihajtja a tüzeket a mezőre. Lángra kapnak a magányos bokor alsóbb ágai, olykor még törzsének üszkös kérge is felizzik a tűzben. De nem pusztul el, hanem egyre terjedelmesebb koronával növeszti tovább magát; koronája alatt persze magasra nő a fű, s a következő tavaszon ennek az elszáradt fűnek a lángolása fogja leperzselni az alsóbb ágait. Mindig vannak a törzsén még éghető varak, és mindig maradnak védtelen alsó ágai. Szenes csontváza vigasztalan és iszonytató a tűz után. Négy éve mondom magamnak, hogy most aztán már soha többé nem hajt ki.

Erre a mezőre ereszkedik alá a mi falunk dombja, s a következő dombvonulat kapaszkodójával ragyogón zöld, kagyló alakú öblöt képez. Az öböl szélén elárvult és félig-meddig bedőlt kerekes kút házacskája áll. Az öntöttvas kerék díszes feliratából tudni lehet, hogy pontosan száz éve, osztrák műhelyben állították elő. Százötven, olykor kétszáz marhát hajtottak ki egykor; ez volt a község legelője. Az egyetlen óriásrönkből kivájt itatóvályú még állja. Ma összesen öt tehén van három családnál. A legelőre minden évben mélyebbre ereszkedik be az akácos. A környék erdőiben a bükk, a kocsányos tölgy, a szelídgesztenye és az erdei fenyő őshonos. Az erdészek keresetlen szavukkal gyűlölik az akácot. Ahol ma a gépfűrészek letarolnak egy nemes erdőt, holnap felüti fejét, és sűrűn bokrozva nőni kezd az akác. Egyetlen nyár elég. S két nyár sem telik el, a nyurguló bozót tövében átváltozik az aljnövényzet; az új növénytársulás pedig semmit nem visel el többé, ami nemes. Helikoptereket küldenek fölé, permetlével perzselik le a sarjúhajtásokat.

Egyenes, rugalmas úton futok el az egykori legelő mellett, s az alkonyra készülő fény gyöngéd árnyékai ide mindig lesiklanak. Benne van a távolabbi dombvonulat gerince, benne van a laza, faluszéli akácos; sárgák és rózsaszínek, vörösek és lilák a felhők járása szerint. A legelő kagylójában megülő forróság tapintja meztelen combomat. Úgy tanítják, hogy a meleg légrétegek fölfelé, és a hűvösebbek lefelé törekszenek, itt mégis éppen fordítva van. Lustán elülő melegben mozog előre a törzsem, miközben a nyakamon és az arcomon érzem a dombok közé behatoló hűvösebb szellőket is. Olyan érzés, mintha kiállnék valami földhöz marasztaló anyagból. Ami ugyanakkor azt jelenti, hogy egyszerre kétfajta, különálló illatban futok, mert a szellő messzibb illatot hoz, mint amilyen illatot a lábam mozgása az orrcimpámig fölkavar. Amonnan nedves erdőt, eminnen a nedvesedni kész mezőt. E légrétegek hőmérsékletében és állagában mutatkozó különbséget a meleget kedvelő bögölyök is észlelik, mélyebb repülésben követnek. Éles szögekben változtatják a repülési magasságukat. És attól függően, hogy magasabb avagy alacsonyabb légrétegbe váltanak, élesebb, illetve tompább hangot hallatnak. Egyetlen zümmenéssel olykor félméternyivel is megugrasztják a repülésüket; fölfelé törve ugyanannak a zümmenésnek az élét hallom, amelyiknek a tompább változatát hallatják, ha lefelé váltanak. Nem érnek hozzám.

De nincsen olyan egyenetlensége a talajnak, mely, a testem közvetítése által, elkerülhetné a figyelmüket. Épp olyan viszonyban vannak velem, mint amilyen az én viszonyom a talajjal. Vannak olyan önös érdekeik, amelyek miatt nem mindenben követnek, holott az önérdekük teljes egészében a testemre áll. Ez a jelenség akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor a tűzálló bokorszörnyet elérjük, és a talaj nem csak egy huppanó akadályát állítja elém, hanem újabb hurkot is vet az út. Bár óvatosan kell bánnunk azzal, hogy mit nevezünk akadálynak. Hiszen az akadályt nem a talaj képezi, hanem a talajviszonyok változására vonatkozó helytelen számításom. E huppanót ugyanis többféle módszerrel hagyhatom olyaténképpen magam mögött, hogy meg kéne változtatnom a futásom ritmusát. Nem nagy, tehát egyetlen lépésbe befoghatom, ám ennek az egyetlen lépésnek akkor nemcsak ki kell jönnie, hanem erre az egyetlen lépésre a lelkem rugalmasságával kell előkészítenem a testemet; nem erővel és nem lendülettel, az ég mentsen ezektől. Ha e huppanón átlendülő lábam rugalmasságát kellőképpen megtervezem, akkor rugalmasságomban váltottam ütemet, és ezért nem kell megváltoznia a futás ritmusának. Ilyenkor azonban a bögölyöknek kell élesen szintet váltani. Amikor másként jön ki a lépés, és előre látom, hogy a talpammal fogom elkapni a huppanó oldalát, akkor éppen az ellenkezőképpen kell eljárnom. Nem a leérkező, hanem az elrugaszkodó láb rugalmasságának kell a tervben állnia. Ez esetben mintegy fölhajtom magam a földhajlaton, s a bögölyök sem váltanak, hanem ugyanabban az ívben követnek, amiként a föld hajlik meg alattam.

S ha itt tartok, halovány képet alkothatok magamnak arról, hogy milyen lesz a futásom. Amennyiben lépéstervezésem művelete immár teljesen önkéntelen, ha tisztán működtetik az ösztönök, akkor kivételezett leszek. Akkor visszakaptam valamit, ami állati bennem, s ami a tudatosan és szociálisan beszabályozott ösztönök hátterében, természetes és öntudatlan ősösztönként működik. Ebben az öntudatlan ősösztönben nincsen, nem tehető különbség többé a külső világ és a belső világ között. Működésükben vágnak egybe a talaj adottságai a képességeimmel. Ez a táj a lelki életem. Nem túlzás azt állítani, hogy a föld történetében működöm, helyesebben együtt működünk, s valóban abból az elemből gyúrtak, amelytől elrugaszkodom. Ezekre a kivételes futásélményekre, természetükből adódón, csak visszamenőleg emlékezhetik értékelő módon az ember. A jó futásoknak soha nem lehet élmény élményük. A jó futások élményének ugyanis az a lényege, hogy azonos vagyok; amennyiben pedig valamitől nem különbözöm, akkor azt sem tudhatom, sőt, nem is érezhetem, hogy mivel vagyok azonos. Kizárólag reflexióim vannak, nincsen önreflexióm. Mindannak, ami vágy, indulat, akarat, vissza kell húzódnia az őket tápláló ösztönökbe, nincsen többé etikám és nincsen többé esztétikám, tudatomnak e friss, érzékeny, fájó és sérthető, önkínzástól sebes rétege szunnyad el, s az elmém csupán a futásra vonatkozó tapasztalataival foglalkozik – a test pillanatnyi szüksége szerint. A lélek ebben az állapotában több és főleg mélyebb tapasztalattal rendelkezik, mint amennyit a test megszerzett és az elme fölhalmozott. Olyan tapasztalatokat használ, amelyeket meg sem szerzett; illetve mindazt használhatja, amit megelőző életek tapasztalatának zárványaként, a tudtán kívül őrizett eddig magában.

Egyszer az ágodási erdő mellett, egy jócskán mélyre vájt és csontkeménnyé száradt keréknyomban futottam. Oly mély volt a keréknyom, hogy fölért a lábszáramig, s az alja sem volt persze sima, egyenletesen bebarázdálták a kerékgumik. Magasra szöktettem a lábam, s mintha finom hullámvonalakat írnék le velük a levegőben, minden léptemmel az elrugaszkodó láb elé kellett helyeznem a másikat. A keréknyom az út adottságai szerint meredeken ereszkedett alá, majd a lapba érve többszörösen megszakadt, és más, hasonlón mély keréknyomokkal fonódott össze. Ez kiadós, s bizonyára mulatságos ugrándozásra késztetett. Aszerint ugrándoztam, ahogyan a megelőző esős időkben az erőgépek a síkos agyagba feszülve küszködtek, forgolódtak, tolattak. Túl a patak hézagos gerendahídján, egy igen régi és gyakorta meghibásodó olajkút működik. Mint mikor bemosakodott sebészek a kibontott testrész fölé hajolnak, ehhez a kúthoz vonulnak ki daruval, dzsippel, javítótoronnyal. Álló nap bőgnek, dübörögnek, forgolódnak fölötte és körötte. Reflektorokkal szakítják át az éjszakát. Minden erőgép szűz utat keres magának, s így aztán az is elkerülhetetlen, hogy az egyik keréknyomból szétgyűrődő sarat ne egy másik keréknyom gyűrje szét. Ismét síkosan süllyedt a szivattyú tolószára a béléscsőben, s megfontoltan bólintott vele az öreg kút súlyos himbája. A kitartó augusztusi forróságban cseréppé égett az agyag. A híd előtt kétszeres hurkot vetett és a gerendára nyomódott sár egyetlen nyommá változott. Oly önmagának valóvá lett a figyelmem, hogy a sebesség mindennemű csökkenése nélkül haladtam benne előre, és olyan dolgokat is élesebben láttam, amelyek valójában a látókörömön kívül estek. A híd lábánál felduzzadt vízben a nádak tövén gyűrűző piszkos habot.

Mert a jó futások után nem az élményemre emlékezem, hanem az útra. Ha a futás ilyen kivételes állapothoz juttat, akkor ezeknek az útszakaszoknak a képe minden más emlékemnél élénkebben áll és marad előttem. Valójában arra emlékezik ilyenkor az ember, hogy élménye nem volt más, mint egy olyan kép, amelyhez nem fűzte semmiféle érzése.

A madarak a szép röptükkel a létüket tartják fönn a levegőben. Olykor mégis látom és tudom, hogy egyszerűen azért repülnek, mert élvezik. Ilyen állapotaiban a futó ember is hasonlóképpen van. Nem az ügyességét, a rugalmasságát vagy a gyorsaságát élvezi, hanem az út adottságainak és a saját képességeinek a hibátlan és folyamatos találkozását.

Tágas és gazdag mezőre emelkedik az út a patakhíd másik oldalán. S amint emelkedik, egyre sekélyebbé válnak a nyomok, lassan elvesznek a sűrű fűben. A hátam mögé került, és a dombok éle alá süllyedő nap utolsó pászmái sárgásra színezték az elém tornyosuló bükkfaerdő hullámzó sörényét. Az erdőszéli bokrok sűrűjét már meglepte a szürkület. Itt, ilyenkor, bögölyök sincsenek. Térdig érő, tövénél harmatos fűben futottam ebben a nem reám, és nem is a világra, hanem e kettő találkozására szabott élvezetben. Elmondhatom, hogy belém égett minden száradó fejű mezei virág ábrázata. Az erdő nem nyitja meg magát az út előtt, hanem mintha inkább szemérmesen takarná a lehajló ágakkal és a szederindák áthatolhatatlan szövedékével azt az emberi alaknál alig nagyobb nyiladékot, ahol mégis a bensejébe enged. Gondolom, ha e titkos és sötét nyíláson belépnek, még a szarvasoknak is meg kell dönteniök magas agancsukat.

Sebességem nem csökkent, lélegzetem üteme sem változott, bár az erők belső mutatója előkészítette az izmokat arra a minden eddiginél meredekebb partoldalra, ami majd az erdő sötétjében, a szálegyenes, szürke törzsű fák koronája alatt fogad. És amint átléptem e nyiladékon a fényből a homályba, ami máskülönben is kivételes pillanata ennek a futásnak, akkor valami erősen, kettős, és kétfelé tartó ütemben megmoccant a jöttömre a száraz levelek között. Semmit nem láttam, futásomban sem változott már semmi, de ettől a moccanástól, mely mindenképpen az ellenség, a legfőbb ellenség moccanásának számított, az egész testem felületén összeborzadt a bőröm, s minden kicsi szőrszálam állati módon fölágaskodott. Nem volt ez több, mint mikor a lóra bögöly száll; maga a ló teljesen közömbös marad iránta, a bőre mégis rebben, megindul és csúszkál a húsán.

Már ugyanabban a pillanatban tudtam, hogy két ostoba fácán rebbent szét az oldalamnál. Mikor a fácánok fölrepülnek, mintha áldott emlékű nagyanyám ébresztésre állított ócska vekkere szánná el magát a repülésre. Nem csillapult a tőlem függetlenedő bőröm borzongása. Az ellenséges erőkkel szembeni állandó résenlétnek azt az animális ösztönét éreztem meg általa, amely minden másféle, és jórészt mondvacsinált félelmem és szorongásom kormányozója.

Ettől, attól félünk, erkölcsi terheink elviselhetetlenek: szorongunk. Ezektől a civilizált érzéseinktől nem látunk rá többé arra az ösztönünkre, mely bizonyos dolgokat teljes biztonsággal ellenségesnek, míg másokat ugyanilyen biztonsággal barátságosnak nevez. Annyit éreztem most, amennyit a minden veszélyre kész oktalan állat. Ezen a magam mögött hagyott, mintegy három kilométernyi úton először éreztem valami olyasmit, ami egy ítéletre emlékeztetett. A magamról való érzésem pedig megbontotta azt az egységet, amelyben az adottságok és a képességek oly élvezetesen egymásra állnak. Nedves páfrányok csapkodták a lábszáramat. Az állat ilyenkor biztosan épp olyan gyorsan feled, ahogyan fölneszel. Fulladtan leálltam.

Ennek az erdei meredélynek van egy olyan pontja, ahol mindig leállok. Közel kétszáz méternyi úton kapaszkodom egy régen járatlan csapáson, gyökerekbe akasztom a lábfejem. Most azonban jóval előbb álltam le. Fulladásom a páni félelem következménye volt, és közel sem az emelkedőé; az máskor is leállít, de nem fullaszt el. Annak az ösztönnek a nagyszerűségétől rettentem el ennyire, amelyet még soha nem érzékeltem ilyen nyersen magamban. Visszafordultam, hogy emberi módon pillanthassak ki állatiságom homályából. A lombkoronák magason ringó résein nem lehetett átlátni mást, mint a sárga fényt.

Tudom, ez a határ. S miért ne csábítana, hogy átlépjek e határon? Ha a borzongás nem az elmémet borzasztaná el, ha nem érzést keltene, hanem csak a bőrfelületen rántana, akkor a dolgok és a jelenségek meghatározott körére korlátozódnának a félelmeim; a szorongások anonim ellenségekből álló birodalma összeomlana. Ősösztönöm, mely különben kizárólag az erkölcsi megfontolások áttételén keresztül mozog, olyan lehetne, mint a tű hegye; ennyi, nem több. A veszély mértéke és minősége szerint bökne meg. Mert jó lenne, ha olyan lehetne, amilyen. Akkor senki nem írhatna nekem vérző betűket falra, nem viaskodnék rémekkel éjjel, és nappal sem nékik megfelelő fantomokkal. Ha álomra hajtanám a fejem, akkor aludnék, s legfeljebb arról álmodnék, hogy futok. Ha pedig fölébrednék, akkor éber lennék, kész a futásra.

„Jöjjön minden, amiként jönni kíván. Jó a minden. Szunnyadni hagyhatnám az elmúltakat. Nem vagyunk az egyénire, a korlátozottra szabva.”

Ez a négy mondat Hölderlintől való. Minden világos, tiszta. Az emberileg fölfogható világegyetem átláthatóan áll benne. De figyeljük csak ezt a finoman fejet, no és térdet hajtó feltételes módot a harmadik mondatában: „Ich sollte das Vergangene schlummern lassen.” Ettől aztán az emberi elmével átláthatónak felfogott világegyetem képe mégis elhomályosul. Vagy az elmének kell elhomályosulnia. Mert miként hagyhatnám szunnyadni az elmúltakat? Erre csupán fölszólíthatom magam annak érdekében, hogy a világ átlátható maradjon, s így legyen jó nekem. Ám ha nem arra van szabva, hogy nekem ilyen vagy olyan? És ha mégse szunnyad? Akkor nem lehet jó, mi eljő. Semmi ne jöjjön el, korlátozott vagyok, rossz a minden.

Ha úgy hozza a szükség, olykor a városban is futok. Az Ajtósi Dürer sortól egy kőhajításnyira lakik egy jóbarátom, s egyszer mit sem sejtve, innen indultam el. Éles hidegben ködlő, késő őszi este volt. Hosszú lejtőkhöz és alattomosan elnyúló emelkedőkhöz szokott lélegzetem játszi könnyedséggel vitt ezen a sima terepen. Erőimet nem kellett tartogatnom, az ütemet egyenletesen fölgyorsítottam. Semmiféle meglepetéssel nem állhatott elő a talaj. Üres volt a Városliget, tekintet sem zavarhatott. A lecsapódó párától nedvesen fénylő csupasz fák között bántón sugározták kék fényüket a lámpák; a maguk mértani rendje szerint jöttek, elmaradtak. Nehézségekhez szokott lelkemnek maradt egy szabad karja, csápolt a sötétben, valamit le akart kötni magához. Nem voltak erősebb érzéseim, mint máskor, határozottabb gondolataim se, nem emlékeztem. A futás által szunnyadásra fölszólított múlt valamelyest mégis megéledt. Hangsúlyoznám: nem emlékek kísértek, hiszen a jól belénk íródott múltnak nincsen is szüksége arra, hogy képekbe rajzolja vissza magát. A képekbe átírt történés az irodalom találmánya, s valljuk be, alig valamiben követi az elme működésének valódi természetét. Most inkább azt mondanám, hogy egykori érzések és hangulatok emlékeztetőibe fűzte karját szabadon lebegő energiám.

Sokszorosan ismerős volt az út. Életemnek e negyvenvalahány éve alatt nem maradt a Városligetnek olyan szeglete, melyet innen vagy onnan jőve, ekkor vagy akkor, ilyen vagy olyan célból ne jártam volna be számtalanszor. Utam most összefűzte, egységes rendszerbe állította e helyszíneket és irányokat. Semmit nem kellett tennem azért, emlékeznem sem, hogy emitt azonos legyek a négyéves fiúcskával, akit a nagyatyja vasárnap délelőtt, míg elkészül az ünnepi ebéd, sétálni visz, amott pedig azzal a magányos fiatalemberrel, aki még a fák lombja alatt sem keres menedéket a szakadó esőben, hiszen jól oltja reménytelen szerelmének lángjait, s a kínját élvezi. E hangulatokat és érzéseket úgy kebelezte be a futásom, mint a lábam az aszfaltozott utat. Ha futsz, akkor kölcsönösségi helyzetbe kerülsz az elemekkel, s azonossá leszel az úttal; civilizált elmédnek nincsen miről ítélnie. Utam most kiegészítő jelentést is kapott, mert azonossá tett az életutammal. Az út a változékonyságot állítja az állandóság perspektívájába, összeérő részleteket fűz követhető egészbe. Helyesebben, azt feltételezi, hogy az összefűződő részeket magunk mögött hagyva haladunk át az egészen. S valamilyen hasonló elképzelésünk van az időn áthaladó életútról. Most az egyik átlengte a másikat.

Megkerültem az évek óta üres betonteknőként tátongó városligeti tavat. Volt egy leány, aki mindig csónakázni akart, de nem volt csónakot bérelni pénzünk. A Széchenyi fürdőtől vezető platánsoron futottam fel a hídra. Eltűnt már a lány, amikor egyszer itt könyököltem a korlátra, és a békés élvezetükbe merülő csónakázókat figyelve, őszintén sajnáltam, hogy immár soha nem lesz részem ilyen csónakos szerelemben, pedig volt már hozzá pénzem. A királyok és a fejedelmek szobrainak háta megett futottam el; a vezérek nevét az atyám verte a fejembe. Így értem ki a Hősök terére. Az utam egészen eddig érzékeny és élvezetes egyensúlyban maradt az életutammal, nem zavarták egymást, összelélegeztek. A Szépművészeti Múzeum előtt azonban úgy kellett határoznom, hogy nem futok ki a Dózsa György útig, mert nem akartam az autók gázait töményen belélegezni. Elfordultam hát, és az Ismeretlen Katona emlékműve előtt futottam át az üres téren. Valódi fordulatnak bizonyult az elfordulás.

Amint futottam a diszkréten elhelyezett fehér kőhasáb felé, valami olyasmit láttam, amit abban a pillanatban nem láthattam. Emlék volt. De élesebben és teljesebben láttam az emlékem képét, mint amit valóságosan látnom kellett volna a szememmel. Megszámlálhatatlan, ezernyi, különböző vastagságú és hosszúságú gyertya és mécses égett, lobogott, sercegett, füstölt és olvadozott az Ismeretlen Katona emlékművének fehér kőhasábján és a kövezeten körötte. Mintha a kövezet, a kőhasáb vetett volna ezernyi lángot, egymásba hajoltak, egymásba olvadtak át a gyertyák, és az olvadt viaszban lobogtak az árván lebegő kanócok, miközben az élőn csepegő massza forró könnyként csorgott alá. Magányosan térdeplő, síró és imádkozó asszonyok vették körül, s tőlük valamivel távolabb, csaknem egymásba érő, mozdíthatatlan tömbökbe tömörült asszonyok; maguk is fekete szoborcsoportok. Sárgán ragyogott a hatalmas tér e késő délutáni órán, akárha méhe izzította volna föl, és halálos, dermedt csönd uralkodott. Óriás árnyékot vetett az oszlop, mintha súlyától hátrahanyatlana, és árnyékot vetettek a vezérek. Bénultan állt a forgalom, néma tömeg torlódott össze az utak torkolatában.

Nem lehetett tudni, mi történik a következő pillanatban. A tér különböző árnyékos pontjain néhány fölcsapott fedelű tank, egy üresnek látszó katonai teherautó, és egy jórészt civil ruhás karhatalmistákkal megtömött autóbusz vesztegelt. Ez a pillanat éppen csak elmúlt e halálos csöndben, de senki nem tudhatta, hogy mire kapnak parancsot ezek a következőben. Olykor női árnyak váltak ki az utak torkolatában föltorlódott tömegből, egyedül, csoportosan, és az árnyékuk méltósággal teli bizodalommal kísérte őket át a fegyveresek őrizete alatt álló kopogós senkiföldjén. Aztán eltűntek a fekete asszonygyűrűben, hogy kisvártatva a sárgán lobogó fénybe lépve elhelyezzék a gyertyájukat. Letérdeltek vagy a lángtengerben álltak.

Ezt láttam én. Futottam. Nem tudom, mikor történt. Bizonyára november negyedike után. December? Meglehet, hogy a következő esztendő elején, amikor a tanítás már megindult. Ma csak titkos annalesekben lehetne utánanézni. Nem hagyott ki a lélegzetem, nem álltam meg, de miként az ágodási erdő szélén, a hideg borzadály rázta meg a bőrömet. Helyesbítek. Az ágodási erdő homályába lépve, az állati készenlét úgy fölforrósított, és ugyanakkor az állati résenlét olyan görcsbe rántotta minden izmomat, hogy ettől a természettől való ellentéttől borzadtam el. A Hősök terén a forró veríték hártyája alatt kihűlt a testem a lobogó gyertyafénytől. Ami mégiscsak más.

Persze, a lehető leggyanúsabb módon fonódott össze emlék és látomás. És amikor ismét azt láttam, amit láttam valóban, s már egészen közel volt a fehér kőhasáb a lábának döntött, hervadt kormányfői koszorúval, akkor megint. A fagyos borzadály megint rám csapott, mint a korbács. Nem a tér közömbös, benzinpárás, harminc év utáni fényében futottam, hanem abban a sárga lobogásban, amelyben soha nem futottam.

Emlékező látomásom, mert szerényebb szóval legnagyobb sajnálatomra sem illethetem, két szempontból vált gyanússá később magam előtt is. És mindenkit fölhatalmazok arra, hogy gyanakodjék, egyetlen szavamnak se adjon hitelt. Gyanakodjék, hogy égtek-e, könnyeztek-e, felragyogtatták-e az éjszakát a gyertyák. Gyanakodjék, hogy léteztek-e térdeplő, síró, néma, imádkozó és átkozódó asszonyok. Voltak-e fölcsapott fedelű tankok készenlétben, s ha voltak, akkor mindezt valóban így láttam-e? Lehet-e tudása az embernek olyasmiről, amit a tudatában nem őriz, létezhet-e látomása? Minden lehetséges kérdést szegezzetek a mellemnek. Emberfia nem lehet nálamnál bizalmatlanabb velem. Mert mindezt láttam én. Csak épp az ellenkező irányból jőve.

Halovány emlékeim szerint a csonkán maradt csizmáival ágaskodó Sztálin-szobor talapzatánál állt le a troli. Mindenki leszállt, hiszen látnivalóan állt a forgalom. Ami azokban a napokban nem számított kivételes eseménynek, bár jóval nagyobb bizalmatlansággal voltunk iránta, mint azon a bizonyos keddi napon. Hangosan vagy önmagának, valami olyasmit dohogott az ember, „na, már megint, mi”. Ennél megadóbban nem lehetett olyan eseményeket fogadni, melyekhez az egyéni hozzájárulását senki nem adta. Ezért gondolom, hogy talán december. A hangulata maradt ilyen bennem: résenlét, bizalmatlanság, a dac és a gyűlölet. Februárban e két utóbbi érzés már rejtettebb formákat kényszerült keresni magának. Akkor már semmiképpen. Csoportba senki nem verődött, tán érvényben volt még a statárium, mindenki magának ment a sötétedésben, mintha bizony lekésne valamilyen csatlakozást. Biztosan olyanok is voltak, akik tudták, hová mennek. Már messziről látszott a fényesség; forrását a föltorlódott tömeg a hátával eltakarta. Én a Műcsarnok épületének Dózsa György úti oldalánál láttam meg távolról, amit most futás közben közelről, és éppen az ellenkező irányból. Meg azért is gyanakszom, mert a következő évek valamelyikében szétbontották az Ismeretlen Katona emlékművét, s tán e néma és fényes tüntetés emlékét akarták minden emlékezni kész elméből kitörölni. Építtettek a helyére egy másikat; kő bizony kövön marad. A történelmi emlékezés eltörlésének emlékműveként fölállított, későbbi kőhasábot láttam az előbb elenyészett gyertyák fényétől lobogni. Ennyi volt a látomás. Ama régi kőről, gondolom, feszítővassal hántották le a viaszpáncélba dermedt, halott virágokat.

 

 

Liviustól tudjuk, hogy napról napra sűrűsödtek a bajok, erőszak uralkodott, félelem és viszály. Nem csupán nyilvános tüntetések folytak, hanem ami sokkal veszélyesebb, csoportosulások és titkos megbeszélések. A habja verődött ki annak, ami a mélyben fortyogott. Aztán az éj leple alatt következett be. Persze közel sem az, amire mindenki számított. A szelíd és megfontolt Valerius, aki az előző napon mondott le diktátori tisztéről, meg a konzulok, kiket ezt követően helyeztek vissza a hivatalukba, arra eszméltek, hogy néptelen a város. Ami annyit tesz, hogy a köznép a sors kényére vagy önkényére bízva a kormányozókat, kivonult. És erre ébredt valamennyi tiszteletreméltó patrícius, a szenátus összes tagja, kiket másként összeírott atyáknak neveznek. Verebek felhői érkeztek mindenünnen, kedvükre szemezgettek az üres Forumon.

Szomszédom, egy mosolygó szemű, eszes parasztember, aki a távolban zajló eseményeket rövidre fogva értékeli, most azt mondja, rabszolgaság következik. Ám végül is, ki tudhat számot adni arról, hogy milyen események érlelődnek? A sötét éj nagy úr. És acélkék árnyékot vet a reggeli fény; ezt teszi az idők kezdetétől, az idők végeztéig fogja tenni. Magam is láttam e város reggeli fényeit, szépségét tanúsíthatom. Begazolt hírvivők osontak a falak mentén. A reggel nem kérdi, mit tegyek. Soha nem történt hasonló. A reggel tett úgy, akárha emlékeztetne minden előbbire; így téveszti meg az emlékezőket.

Hálótermeikben állva, az atyák sem tudták fölérni ésszel a történteket. Csörömpöltek az edények, a rabszolgák vízzel töltötték meg az üres kádakat, miként máskor. De az árnyékok csöndes hűvöséből kinek lett volna mersze a némán hevülő fénybe lépni most? Miként férhetett volna kétség a puha léptű hírvivők suttogó szavához? Mily kedves lett volna az atyák fülének a polgárok reggeli zajongását hallani! A házakat az előző éjszakán gondosan lezárták, zajt nem ütöttek, némi élelmiszert vittek magukkal. Az Aventinusra mentek volna, miként némely hírvivő állította, avagy még messzibbre vonultak? Betegek, gyöngélkedők, és azon idősebb emberek maradtak vissza, akik már nehezen vagy sehogyse jártak. Bizonyosabbat abban a percben senki nem tudhatott.

Az augurok az eget figyelték. Kicsiny felhő közelgett.

Ha lett volna kilincs azokban a régi időkben, akkor azt mondhatnánk, hogy egymás kezébe adták. Valerius házába érkezett a legtöbb hírvivő. Felszökkenve fekhelyéről, annyi ideje maradt, hogy a tógáját az illem szerint felöltse. Most aztán az ő megfontolt tanácsára számítottak a megrökönyödött atyák, puhatolóztak, mert várható volt, hogy a konzulok rögvest egybehívják a szenátust a közös gondolkodásra. Hangja nem volt különösebben erős, míg rövidre fogva válaszolgatott a hírvivőknek, különösen mély sem, hiszen a lehetőségek között kutató emberi értelem elől gyakorta elfátyolozzák az istenek a meggyőzőbb bizonyosságokat. Mondta, akárha álmában mondaná, mi először eszébe jutott. Holott az előző napon oly mélyen és ércesen zengett ki torkáról a szó a Kúria oszlopcsarnokában, mintha bizony nem is beszélne, hanem közhírré tenné a jövőjüket. Tán az ő korlátlan hatalmának tiszte mögé óhajtanák-e rejteni az atyák az önkényüket? Ily ravasz fondorlattal óhajtanák-e joggá nemesíteni a jogtalant? Nem azért választották-e ki maguk közül, hogy békét teremtsen? És nem azért esett-e reá a választásuk, mert szelíd természetűnek ismerik? Szelídsége azonban megfékezheti-e a nép haragját, ha törvényeikkel ugyanakkor szítják a viszályt? És milyen béke az, amelyben semmiféle ellenségtől nem kell annyira tartani, mint a néptől?

E szépen hangzó szónoki kérdések mellé idekívánkozik egy mai olvasónak szánt figyelmeztetés. Senki ne feledkezzen meg arról, hogy a római ember pontosan olyan különbséget tett a korlátlan hatalom és az önkényuralom között, amilyent e fogalmak kívántak. Ha külső ellenség fenyegette az államot, vagy az egymással viszálykodó felek nem tudták megoldani a belső feszültségeket, akkor az atyák a saját szabad elhatározásukból választottak maguk közül korlátlan hatalommal rendelkező diktátort. Olyan embert, aki érvényt szerez a törvény szavának; s aki azon nyomban le is köszönt a tisztéről, mihelyst megszűnt a szükségállapot vagy megoldódott a viszály. Míg azt a személyt, akivel kapcsolatban fölmerült a gyanú, hogy önkényuralomra törekszik, törvénybe idézték, megölték. Így jártak el azokkal a diktátorokkal is, s a mi diktátoraink persze inkább emlékeztetnek ezekre, akik nem a közérdek szerint éltek a korlátlan hatalmukkal, hanem a saját önkényük szerint visszaéltek vele és megsértették a törvényeket. Amint letették tisztüket, s ha nem tették volna a saját jószántukból, akkor jogos volt a kényszer, ezeket is törvénybe idézték. Ehhez pedig nem csak a konzuloknak és az összeírott atyáknak volt joguk, hanem bárkinek, aki a közérdekre nézvést sérelmesnek ítélte a működésüket. De már eddig is neveletlenség volt holmi magyarázatok miatt Valerius izzó szavába vágni. Mert kérdezi, nem verte-e vissza három egymást követő háborúban a szabadságukra támadó népeket a szent falak alól? Nem diadalmenetben vonult-e be a városba a légiókkal? Mert egyetlen szabad ember karjával képesek lennének-e az istenek egy egész várost megvédeni? Nem ezért mondták-e bölcsen a régiek, hogy egyetlen ember akarata önkény, de minden ember akarata szabadság? És amikor a római hadba száll, kenyéradó gazdáit védelmezi-e, miként a megvetett királyi szolga, avagy nem a saját szabadságát-e, hiszen kenyeret is ki más ad neki, ha nem maga? Nem lenne hát időszerű a szabadság és a jog összefüggésein gondolkodniok? Megkérdeni, hogy szabad ember tehet-e valami olyat a másik szabad ember ellen, amivel ne sértené meg a szabadság törvényeit?

Én magam is megkérdeztem egyszer ezt a mosolygó szemű szomszédomat, hogy mi a könnyebb és mi a jobb. Arra voltam kíváncsi, vajon nem a rossz a nehezebb-e. Úgy válaszolt, hogy a saját maga gazdájának lenni nehezebb volt, de jó. Erre olyan ábrázatot öltöttem, mint aki ilyen lehetetlen állítást nem hihet. Mert nem azért törekszik-e minden ember a jóra, hogy könnyebb legyen neki? Akkor pedig miként lehet jó, ami nehéz? Nyughatatlanul szorongattam a kérdéseimmel. Tudni szerettem volna, miként vélekedik arról, amit a saját tapasztalatából mindenki tud. Mert akkoriban is korán kelt, magyarázta, kiment, de csak azt tehette, amit az idő parancsolt. Most meg megy, ha fúj, ha esik, körül sem kell néznie, nem kell megkérdeznie önmagától, hogy mit, miért, de bárki úgy parancsolhat neki, mintha bizony tudná, az égiek mit kívánnak. Nem gazdája se magának, se senkinek, de semmivel nem is kell törődnie. Ha azt állítaná, hogy nem így a könnyebb, tán hazudna. Amiből viszont az következik, hogy amennyivel nehezebb a jó, annyival könnyebb a rossz. Csakhogy józan eszű ember törekedhet-e a rosszra? Gondolkodtok, ti atyák? Melyik törvény előbbre való? Elvethetem-e a jót csak azért, mert a rossz könnyebb? Vagy melyik törvény előbbre való, a szabadságé-e, melyet az istenektől kaptunk valamennyien, hogy közösen rendelkezzünk önmagunk felől, vagy a hitelé-e, melyet a szükséges jósjelek segítsége nélkül ti hoztatok önkényesen? Amikor a szabad római polgár a legdrágább kincsét, azt a jogát védi meg a háborúban, hogy a saját gazdája maradjon, akkor az általa megteremtett békében szolgaságra lehet-e vetni az adósságai miatt? Nem úgy van-e, hogy immár nem a jósjelek, hanem a hitelezők kívánságai kormányozzák az államot? Nem vettétek-e észre, hogy miközben szolgaságba hajszoltátok az adósokat, ti magatok is a hitelezők szolgáivá változtatok? Így beszélt.

És mostan azt kérdi a tiszteletet érdemlő atyáktól, megengedhető-e ilyen tartós viszály a vezénylő elme és a védelmező kar között? Nem az lenne-e belső békénk záloga, ha a vezénylő elme azt tűzné ki célul, amit a védelmező kar minden erejével maga is akar? Nem ítélik-e pusztulásra a haragvó istenek azt a népet, amelyiknek mást akar az elméje, mint amit a karja akarhat? Vajon a többi népek gyülekezetében nem fogják-e méltán őrjöngő őrültnek tekinteni azt a népet, amelyik semmiben nem különbözve a tébolyodottól, tehetetlenül csápol és a keze ügyébe eső tárgyakat csépeli dühében, miközben beszédjében is minden értelmes szót értelmetlenre cserél?

Ennyi gyalázkodást még a legtürelmesebb atyák sem tűrhettek. A fékevesztett szenátusi hangzavar híre kiáltó szájról járt kiáltó szájra, s csakhamar óriási tömeg gyűlt össze hallani. Valerius szavát még ennek utána sem gátolta félsz, átdörögte.

Mert nem úgy van-e háborgó atyák, hogy a kéz soha nem sértheti meg az elmét, hiszen el nem érheti, de nem sérül-e meg súlyosan a kéz, mely az elme józan vezénylete nélkül marad? Tán nem azért nevezzük-e őrültnek az őrjöngve csapkodót, mert az elméje háborodott meg? Netán a karjára haragszunk-e, mikor lekötözzük és vízzel locsoljuk? Nem azt várjuk-e, hogy az esze térjen vissza és békességet tegyen a háborgó tagokban? Sokat kívánok-e tőletek? Háborgásotok nem azt jelenti-e, hogy a józanság bizony távol áll tőletek? Nem kéne inkább megszeppenten hallgatnotok, ha értelmes szóval beszélek háborgó elmétek színe előtt a békétlenkedő kezek nevében? Azt kívánjátok talán, hogy a kéz beszéljen? Jó nagyot fog csapni, nem ez lesz-e beszédje?

Dühödt csönd támadt erre az atyák körében. Szemüket forgatták, kimutatták a fehérjét, de nem pirultak. Mindannyian hallhatták viszont a köznép helyeslő mordulását. Édes álmában moccan a rettentő vadállat. Imént a haragvó istenek szavukat adták a szájára, de amint elvették róla, az atyák csökönyös és ostoba tekintetét kellett látnia Valeriusnak. Józan eszével, az istenek segítsége nélkül, nem mondhatta volna, hogy nem közülük való. Süketeknek beszél a vak. Társainak ostobasága láttán épp úgy szégyenkezett, amiként a saját hevületét sem tartotta dicséretesnek józanon. Nem látom, hogy semmit nem hallanak?

Az eseményeknek senki nem lehet se a tudója, se a kormányozója. Akkor meg minek beszélni? Mindig is így gondolkodott. Ha meg így van, akkor az ostobának is nem kell-e tennie a magáét? Vagy az elme nem pusztán a dolgok lehetősége szerint kínál-e kedvező megoldást az okosnak? És az esemény nem éppen olyasmi-e, ami minden más dolog lehetőségét kizárja? Nem az eseményeknél akar-e okosabb lenni, aki az üres lehetőségek szerint gondolkodva képzeli magát okosabbnak az ostobáknál? Az esemény nem marad-e mindig az ostobák tulajdonában? És az okosnak nem kell-e megelégednie mindig azzal, ami üres lehetőség marad? Vagy többet kap-e a sorsától az okos, ha egyszer az esemény mindig egyetlen dolog, míg az ostobának minden más dolog lehetőségét ki kellett hagynia? Minél előbb szónoklatának végére kívánt volna érni, miközben így gondolkodott magában, s ettől persze alaposan megcsöndesedett.

Nem vagyok nálatok különb, megbecsülésre érdemes atyák. Haragvásotokból látom, hogy viszályt támasztottam, holott a békét kívánom. A nép barátja óhajtanék lenni, miközben állati haragvásuk hangjától megrettenek. De hitemre, bárcsak nálamnál mértékletesebb védelmezőjére találna bennetek a római köznép! Mert nincsen messzi a nap, amikor nálam erőszakosabb védelmezőkkel kell számolnotok. Önmaga ellenségévé válik, aki ma nem a nép barátja. Ami pedig engem illet, nem látom értelmét többé, hogy tisztemben megmaradjak. Történjék, ami sorsunk szerint, az égiek kívánságára történni akar. De inkább magánember óhajtok lenni, ha kitör a lázadás.

Ez utolsó szót igen halkan ejtette ki. Az oszlopcsarnok pisszenést sem visszhangozott. Félelem szállta meg az atyákat, írja Livius, és ugyane végsőtől való félelem némította el a népet. Valerius megfordult, elhagyta a Kúriát. Livius úgy beszéli el nekünk, hogy üdvrivalgással és dicsérő szavakkal kísérték volna a házába, én viszont nagyobb hitelt adok azon forrásoknak, melyek úgy mondják, hogy e beszéd után mindenki elfordult volna tőle, megvetetten, lelkében magára hagyottan tért haza. Gyűlöletessé vált a nép szemében, mert legrejtettebb szándékukat árulta el, és az atyák sem gyűlölhették kevésbé, hiszen éppen ezzel öntött olajat a tűzre. Az augurok a lassan közeledő, kicsiny felhőt figyelték. Tojásdad alakja volt a csinos felhőnek, széleit a reggeli óra rózsapírja színezte, ami a vérre nem emlékeztetett. Az auguroknak sok mindent meg kellett gondolniok. Ha például azt mondták, hogy valami semmiképpen nem emlékeztet egy másik dologra, akkor mégsem kerülhették el, hogy emlékezzenek erre. Jött, de nem változott. Ezen a reggelen rövid, könnyen megjegyezhető mondatokat bízott a hírvivőkre Valerius. A város kapuit azonnal be kell zárni, mondta, ne lássák ellenségeink, hogy barátok nélkül a saját ellenségeink vagyunk. Úgy mondta aztán, hogy mielőtt a város egyetlen dögtemetővé változik, gondoskodni kell a háziállatokról, mert ezek is gazdáik nélkül maradtak, miként mi, előkelők. A szenátusnak haladéktalanul össze kell ülnie, mondta, és az atyáknak még attól sem volna szabad visszariadniok, hogy a legvégsőkig elmenjenek. Maguk mondtak le a mértékletes középről, s ezért a szükség óráiban sincsen más lehetőségük, mondta, mint a szélsőségek között választani. A nép kedvét keresve, mondta, vonják vissza a hitelekre vonatkozó törvényt, bénítsák meg inkább a város kereskedelmi életét, vagy a saját kedvüket keresve, keressenek egy másik népet maguknak, amelyik ezt a törvényt elfogadja.

Nem nevezhetjük a sors különös szeszélyének, hogy alig kétezerötszáz év múltán, miközben sok minden történt, de alig valami változott, egy Brecht néven ismert berlini polgár szinte szó szerint azonos tartalmú javaslattal fordult az akkori kormányozókhoz. Javaslatát a tiszteletre örökkön örökké érdemes kormányozók természetesen nem méltatták válaszukra, de úgy sem tehettek, mintha nem hallanák a bőszítő lázítást. Amiként kétezerötszáz évvel annak előtte, hűvösen bólintottak rá az atyák, akik ezentúl nem óhajtották volna államügyekkel fárasztani Valeriust. Másként nem lehetett, és a későbbi időkben sem lehet majd másként. Ha mikor mindenki megbolondul, akkor nem azt az embert fogjuk-e bolondnak tartani, aki mindenki másnál értelmesebben beszél? A kapukat mégis becsukták.

Nem mintha hajlottak volna Valerius tanácsát megfogadni, nem. Hanem inkább attól tartottak, hogy a városon kívül táborozó légiók netán csatlakoznak az eltávozott néphez, hogy aztán fegyveresen térjenek vissza. Ez meg kinek lenne jó? A szenátust a törvény előírásai szerint összehívták a konzulok, és Valerius kivételével valamennyien megjelentek. Úgy mondják továbbá, hogy a hívásra várakozó Valerius, akárha sejtene valamit a maga bajáról, attól kezdve ki nem mozdult a hálóterméből, az ajkáról el nem tűnt a bántó mosoly; e kettőből pedig egy elég, hogy az elmebaj feltűnő, és igen sajnálatos jele legyen. Vele ebben a történetben, hacsak nem mellékesen, nem is találkozunk többé.

Van azonban e történetnek két olyan szereplője, akikkel a történetírók hanyagsága miatt nem találkozhatnánk érdemük szerint, holott az eseményekben igen fontos szerepet játszanak. Az egyiket Titus Latiniusnak hívják, s nevéből következtetve, Latiumból idehurcolt, később fölszabadított rabszolga vagy annak ivadéka, róla majd a későbbiekben szólunk; a másik pedig egy idősebb centurio, akinek a nevét az évkönyvek nem tartották följegyzésre méltónak, s ezért Livius is csak a rangját említheti, mi azonban úgy szólunk róla, ahogyan kell.

Mikor híressé vált beszédében azt kérdezte Valerius az atyáktól, hogy képesek lennének-e az istenek egyetlen ember erejével megvédelmezni a várost, akkor tagadólag kellett volna válaszolniok, és még istenkáromlónak sem tarthatta volna senki ezt a választ. Pedig egyetlen ügyes és elmés hadvezért küldeni az ellenség hatalmas seregei ellen nem csak az államnak lett volna olcsóbb, hanem tán az isteneknek is egyszerűbb. Mégsem szolgáltattak ilyesmire példát eleddig; ők tudják, miért. Így aztán úgy kellett Valeriusnak gondolkodnia, hogy a rómaiak csupán akkor képesek megvédelmezni a várost, ha valamennyien, akik ennek szükségességéről meg vannak győződve, és az egészségi állapotuk, valamint az életkoruk is alkalmassá teszi őket erre, elmennek a háborúba. Nincsen olyan nagyság, amely ne meghatározott számú kicsinységből állana. Ez a centurio, akinek a nevét, ellentétben az annalesek szerzőivel, mi szívesen följegyeznénk, az istenekkel együtt maga is hajlott e véleményre. És nem először ment el. Olyan ember volt, aki nem a testi erejével, az ügyességével vagy a kivételesen fürgének mondható eszével tűnik ki a többiek közül. Néhány iugerum földjét egyetlen rabszolgájával és saját két kezével művelte, a túlzásba vitt szerelmi gyönyör sem lankasztotta az izmait, így aztán inkább szívós volt a teste, mozgása inkább terhes a megannyi megfontolástól, a gondolkodása meg az igavonó barom imbolygó járásához hasonlatos. Korunk henye gondolkodói átlagembernek nevezik az ilyent, mintha bizony az embereket össze lehetne adni, s az így kapott lehetetlenséget el lehetne osztani bármivel. Ne hallgassuk el, hogy az utolsó sorban kezdte, azok között, akiktől sokat nem lehetett várni. De már az első csata után az első sorba osztották be, ahol az ifjúság színe-virága lándzsával csatázott. Fiatal férfiként a második csatasorba rendelték a következő háborúban, ami kitüntetésnek számított, mert drága és nehéz fegyvereket bíztak ezekre, s akkor kellett az ellenfélre törniök, amikor az első sor ifjai nem értek el megfelelő eredményt, elhullottak vagy visszavonultak. A helyét itt is megállta; értsük szó szerint. Olyan istenadta állhatatosság szorult belé, amit tán nem a csökönyösséggel, hanem inkább a hűséggel lenne helyes kapcsolatba hozni. Bárhol vetette meg a lábát, onnét többé nem tudott kimozdulni, legfeljebb a maga lassú, megfontolt módján, előre. Nem akart ez az ember se keveset, se sokat, nem volt rögeszmés, bátorsága sem volt halált megvető, arról sem beszélt, hogy szeretné a hazáját, ha azonban nem tudott előre menni, akkor ott maradt, ahol volt. S anélkül, hogy különösebben föltűnt volna bárkinek, jellemének állhatatosságával mégis biztonságot adott társainak. De még ezt sem vették észre, senkinek eszébe nem jutott azt mondani, hogy ilyen egy igazi római. Ennyi háborúban természetesen sok veszélyes sebet kapott, csöndesen kiheverte, mint az állat. Köztudott, hogy a harmadik csatasorban harcolnak a legderekabb és legtapasztaltabb férfiak, ezeket triariusoknak nevezték; szinte észrevétlenül került közéjük a szabinok elleni háborúban, melyet diktátorként vezetett Valerius. S hogy aztán valamelyest még ezek közül is kiemelkedett, azt egyként köszönhette a szerencséjének és a jellemének.

Úgy történt, hogy a triariusok akkori centuriója, aki közvetlenül a jelvényhordozók mögött haladt, parancsot adott, hajítsák be az előttük magasodó dombról lezúduló szabinok közé a jelvényeket. Bevett fogás volt ez, ha előnytelen helyzetbe kerültek. S már hogyan ne lett volna előnytelen a pajzsokat a magasból hajított lándzsák elé tartani, a felülről rájuk mért csapásokat kivédeni, és ugyanakkor fölfelé rohanni? Másfelől nem volt olyan nyápic vagy gyáva római, aki az ellenség sorai közé hajított hadijelvényt szent kötelességéből ne akarta volna visszaszerezni, hiszen azokat az istenektől vették kölcsön a csatához. Csakhogy abban a pillanatban, amint elhangzott ez a parancs, és a jelvényhordozók nekifutottak, hogy teljes erejükből hajíthassanak, már rajtuk is volt az ellenség első sora. Csupa válogatott szabin óriás. S miközben a centurio arra figyelt, hogy miként állnak bele rezegve a talajba a jelvények, egy ifjú szabin levágta. Megrettentek a triariusok. És vagy azért, mert a parancsnok pusztulását kedvezőtlen előjelnek látták, vagy azért, mert a hadijelvények kisebb hatást gyakoroltak rájuk, mint a kettészelt centurio látványa, megtorpant a támadásuk. De még nagyobb lehetett volna a szégyenük, mert a szabinoknak ennyi épp elég volt hátrálásra késztetni őket. Mikor is látták, hogy akad egy társuk, aki nem tör ugyan előre, de nem is moccan a helyéről. Hol a pajzsát vonja maga elé, kivédeni a minden oldalról reá zúduló csapásokat, hol maga is csapásokat osztogat. Így bírta maradásra azokat, akik a közvetlen közeléből hátráltak volna. A közös gyávaság szégyenéből így tért vissza mindenkibe a maga bátorsága. A csata után tette meg centuriónak azt az embert Valerius, akit a triariusok hangosan ünnepelve és dicsérve vezettek elé. Innen a mondás, hogy „most aztán jönnek a triariusok”.

Persze van olyan mondás, amely szerint „a másik embertől nyert szerencsédben elkísér azért a szerencsétlensége”. Tán mert egyikről sem tudjuk, se a másik szerencsétlenségéről, se a magunk szerencséjéről, hogy miből való. Ami pedig nem önmagából válik valamivé, hanem egy másik dologból, tartós se lehet. Magasba emelnek az istenek, ami az ő dolguk, ám megmaradni ott, ez már a mi képességeink dolga lenne. Olyan csúnya sebeket kapott a rögtön rákövetkező csatában, hogy a megmaradásra se maradhatott volna reménye. Szerencsétlenségéből így fakadt mégis valami szerencse. Ha nem eszméletlenül cipelték volna el a társai a csatatérről, akkor az isteneknek ajánlotta volna lelkét. A lelkünkről ellenben csak akkor rendelkezhetünk, ha eszméletünkön vagyunk, mert az önmagára hagyott test nem ismeri a reményt, és a reménytelenséget sem ismeri. Lándzsával döfték át a hasát, a bele kiomlott, az egyik fülét lecsapták, a koponyáját bezúzták, nem nézett ki szépen. Ha ilyen állapotban valaki netán az eszméleténél marad és reménytelenségében vagy fájdalmában az isteneknek ajánlja a lelkét, akkor miért ne sietnének kivenni a testéből, ami különben is jogos tulajdonuk. Megmaradt. De ennek a kicsiny szerencsének megint olyan lett az ára, mintha valaki vízre szomjúhozna és az óceánt kínálnák, hogy inná ki.

Amíg katonáskodott, az átvonuló szabinok fölperzselték a földjét, szétdúlták a tanyáját, a marháit leölték, és a feleségét sem hagyták érintetlenül. Hitelt vett föl, hogy a gyermekeinek, a feleségének és a rabszolgájának a következő termésig enni adjon. Majd abban az évben, mikor Valerius a második hadjáratára indult, soha nem látott szárazság pusztított. Az évkönyvekben olvasható, hogy kiszáradt halakon taposott, aki a Tiberis cserepes medrére lépett, és úgy kelhetett át, mintha nem is a másik partra igyekezne. Hitelt kellett fölvennie, hogy kifizesse az előző hitel kamatját. Följegyezték azt is, hogy forró és száraz szelek ordítottak. A szent tyúkok sem tudtak elülni a Capitolium udvarán, hanem őrülten keringtek reggeltől estig és estétől reggelig. A rokkant centurio a saját kezével verte háza kőfalához megtébolyodott macskáját, részvétből, meg a dühét kitölteni. És a következő év sem enyhített a szükségen, a haragvó isteneket semmiféle áldozattal nem sikerült megbékíteni, mert akkor meg a volscusok pusztították el a bőségesnek ígérkező termést. Mire Valerius harmadszorra is hadba szállt volna, mindenki jobban rettegett a hitelezőktől, mint a háborúktól. A háború azt jelentette, hogy hősként ér a halál, a béke ellenben azt jelentette, hogy a hitelezők vetnek szolgaságra. Aki fizetni nem tudott, annak a törvény betűje szerint árverésre bocsátották a földjét. Ezen felül arra szorították a hitelezők a szenátust, szerezzen érvényt annak a törvénynek is, amely szerint az a fizetésképtelen adós, akinek árverésre bocsátható tulajdona sem elegendő a hitelt kiegyenlíteni, kerüljön rabszolgaként a hitelezők tulajdonába. Az összeírott atyák ennek sem látták akadályát. Amikor szükség uralkodik, akkor a hatalom a hadvezérek vagy a pénzügyi szakemberek kezébe kerül, s ők aztán a saját beállítottságuk szerint úgy tesznek, mintha az élet javát a halál vagy a gyomor akarná. Kinek lenne ilyenkor mersze szembeszegülni velük, és a szívére böködve azt mondani: a pacsirta röpte és éneke az élet java. Amikor hallhatod a füleddel és láthatod a szemeddel, amit a szívedben érzel. Az összeírott atyák azt tették hát, amit a halál és a gyomor kívánt. Ha nem tettek volna eleget a hitelezők sürgető kívánságának, akkor megbénult volna a város kereskedelmi élete, ebben az esetben viszont nem jutott volna pénz a fegyverekre.

Ekkor történt, hogy a háborús győzelmek tiszteletére ünnepi játékokat rendeztek. Azon a napon, december hónap tizenegyedik napján, amikor ennek meg kellett történnie, ez a Titus Latinius nevű férfi, aki az égi és a földi hatalmasságokat félő és tisztelő ember hírében állott, korán kelt, sietett, mert nem szeretett tülekedni, de jó helyet akart szerezni magának. Ha tudta volna, mi vár rá, akkor biztosan nem sietett volna annyira, ám ezzel mindannyian úgy vagyunk, hogy nem tudjuk. Neki is volt egy kevéske adóssága, mikor azonban szorongatni kezdte a következményektől való félelem és egyre kétségbeesettebben számolgatott, mindig úgy segített magán, hogy a sajátját másokéhoz hasonlította. Így pedig nem volt annyira számottevő az összeg, hogy meg ne nyugodjék. Úgy számította, hogy ezt vagy azt az ismerősét előbb fogják elhurcolni, mint őt, és titokban remélte, hogy időközben valami történni találhat, ami megmentheti a szégyenteljes sorstól. Mire kiért a játékok helyére, még nem teltek meg teljesen a lelátók, ennek örült. Szép idő volt, bámészkodott, beszélgetett és tréfálkozott az ismerőseivel.

Liviustól tudjuk, hogy az agonáliák, azaz az istenek tiszteletére rendezett ünnepségek színhelye már az ősrégi időkben ugyanott volt, ahol ma bármely turista megtekintheti a Circus Maximus romjait; a Palatinus és az Aventinus nevű dombok közötti tágas völgyben. Az olaszok nyelve sem változtatott sokat e dombok nevén: Aventino az egyik, Palatino a másik. Forró alkonyat volt, amikor tíz évvel ezelőtt először fölkapaszkodtam a lépcsőzetesen emelkedő nézőhelyek romjain a fehér és rózsaszín virágoktól pompázó leanderek bozótjában. Antik maradványokat látni, szabályosan át kellett törnöm magam e vadul burjánzó, homályos erdőn, s a virágok édesen átforrósodott illata csaknem elbódított. Nálam is gyanúsabb alakok kóboroltak, meredten álltak a virágoktól terhes növények között vagy pilledten hevertek a csupasz földön. Hajléktalanok voltak ezek, csavargók, zsákmányukra leső tolvajok, meg ki tudja miféle népség. Az Aventino meredek oldaláról alátekintve láttam, hogy a csavargók és a tolvajok azonnal fedezékbe vonultak, amint megjelent három állig fölfegyverzett lovas rendőr a díszkapu romjai között. Azóta, tán biztonsági, tán műemlékvédelmi okokból, az utolsó szálig kiirtottak innen minden vadon növekvő leandert. Most jobban láthatók az egykori nézőhelyek, ahol Titus Latinius állt azon a reggelen. Az idei év esős tavaszán alaposan szemügyre vettem a díszkaput, melynek a rómaiak nyelvén pompa a neve. Szépen ívelt boltozatának két oldalán, fallal elkerített rekeszekből indultak versenyre a quadrigák. Titus Latinius véletlenül tekintett abba az irányba, ahová én szándékosan, s amint később kiderült, olyasmit pillantott meg onnan közeledni, ami nem lehetett az istenek kedvére való. Nem tudni mivégből, de egy kápráztatóan fehér tógát viselő férfi közel sem gyöngéd vesszőcsapásokkal hajtotta maga előtt a szolgáját, s hogy a szerencsétlen ember ne tudjon kitérni a csapások elől, villás bottal tartotta és irányította, miként az igavonó barommal teszik. A szolga nem kereshetett másban menedéket, mint hogy futott, gazdája pedig éktelen ordításokkal és a hátára mért kíméletlen csapásokkal igyekezett lassúbb futásra ösztönözni. Talán e visszhangosan öblös ordítozásra lett figyelmes Titus Latinius. A szolga ráadásul már fiatal sem volt, átizzadt és véres tunikája cafatokban tapadt megkínzott testére, míg ifjú és jól táplált gazdájának nem esett nehezére e reggeli futás. Már amennyire meg lehetett állapítani mindezt a nézők helyéről. Mert amikor magam is megpillantottam a lovukon léptető rendőröket közelegni, meglepett, milyen kicsinynek látszanak. Végül is nyolcvan méter széles és közel hatszáz méter hosszú az aréna. Az idősebb szolgáját ütlegelő ifjú gazda látványát így aztán Titus Latiniuson kívül, nem méltatták sokan figyelemre. S tán ezek között sem akadt egy, akiben részvét ébredt volna a megszégyenített ember iránt. Latinius sem érezett részvétet, hanem inkább önmagának sem bevallható borzadályt. Valószínűleg kétes származása tette másokénál érzékenyebbé a lelkét, s mindenképpen nagy erőfeszítésébe került, hogy ne adja tanújelét beteges érzékenységének mások előtt. Mégsem állhatta meg, hogy legalább oldalba ne bökje a mellette állót. Ettől aztán néhányan közömbös pillantással kísérték az arénán áthaladó két kicsiny alakot, sőt, mikor már eltűntek a kijárati kapu alatt, az aréna másik oldalán, úgy vélte egyikük, hogy a szolga tán nem lett volna más, mint a triariusok egykori centuriója, bár a neve semmiképpen nem jutott az eszébe. Mások úgy vélekedtek, ha nem téved a társuk, akkor ez a centurio bizonyára nem tudta megfizetni az adósságait. Bólogattak, bővebben is eszmét cseréltek volna ezekről a dolgokról, ám ekkor lépett az aréna szemközti oldalán felállított emelvényre az áldozópap, hogy megtudakolja a néptől, elővezetheti-e az áldozatot. Egyetlen szót kiáltott. Mire a tömeg a szokásoknak megfelelőn, örömittas igennel válaszolt.

Ugyane napnak az éjjelén álmot látott Titus Latinius. Úgy ütlegelte az előtte futót, mintha bizony a szerelemben se lelhetne nagyobb élvezetre. Amint kiserkent a vér a vessző alatt, ordított. Nem a fájdalmat volt nehéz elviselnie, hanem a kéje megaláztatását. És nem magát az ütést élvezte ily mértéktelen élvezettel, hanem önnön gonoszságát, ami a másik ember vérével serkent ki belőle. Valójában ordított álmában, nem csak álmában ordított. Ordítását hallva azonban senki nem tudta volna eldönteni, hogy ezt fájdalmában teszi-e vagy élvezetében. Vannak ilyen ordítások. Mert álmában ő volt ütéseinek gazdája, de ugyanakkor ő volt a szolga is, akinek az ütéseket el kellett viselnie. Minél furfangosabban igyekezett kitérni az ütések elől, annál kegyetlenebbek lettek az ütései. Küzdelmében akkorára duzzadt a teste, hogy mindkét ember beléférhetett, de így se tudta fölérni ésszel, s ezért még nagyobbra. Immár beléfért az egész közönyös aréna. Gonoszsága sem töltötte volna el ilyen élvezettel, ha nem mások szeme láttára követte volna el, mint ahogyan megaláztatása sem lett volna ilyen mértéktelen, ha titokban tarthatja. És ettől az érzésétől még az arénánál is nagyobbra duzzadt, mintha fölindult testével egyenesen az égieket érintené.

Jöttében egyre lassúdott a kicsiny felhő, mígnem a Capitolium fölött megállt, s oly hosszan időzött ott, ahogy közönséges felhőnek nem szokása. A figyelmes augurok nem siettek véleményt nyilvánítani, habár a késlekedés sem lehetett tisztük szerint való. Mint mikor tudjuk már, hogy mit gondolunk, mégis sajnáljuk a gondolhatót elcsapni a szóval. Az egyik arra gondolt: „minden megáll, ha nincsen mozgatója”. A másik viszont arra gondolt: „addig jó, míg semmi nem mozog”. Tisztük szerint nem gondolhattak egymással ellenkezőt, illetve addig kellett szótlanul várniuk, amíg közös véleményre hajlították gondolataikat az istenek. A különvélemény önkény lenne, a közös lesz a jel. Amíg elérik, közhírré teszik, még nyugodtan magukra hagyhatjuk őket jó időre.

Annál is inkább, mivel a történtek jobb megértésének érdekében el kell mesélni a következőket. Amikor Titus Latinius ily óriásira duzzadt fájdalmában és élvezetében, akkor valóságosan is megérintette az istenek sarus lábfejét, mert érzésével felért oda. Nekik ez nem volt több, mint mikor a szellő egy szalmaszálat odább sodor, ám bőven elegendő ahhoz, hogy maga a hatalmas Iuppiter jelenjék meg abban a pillanatban. Fényárban állt, haragosan fénylett ábrázata. Mégse dörgött, amiként Titus Latinius az illetéktelen és óvatlan érintés miatt elvárhatta volna, hanem tőle szokatlan szelídséggel szólt. Nem tetszett neki a játékok előtáncosa, mondta. Most aztán tényleg álmodom, álmodta álmában Titus Latinius. Ez a gondolata sem maradhatott titokban a hatalmas Iuppiter előtt, mert haragvón szalasztotta ráncokba fényes homlokát és a hangját is megszigorította. Latinius sem beszélt másként éretlen gyermekei előtt, mikor valami igen fontosat akart elérni, azok meg úgy tettek, akárha nem értenék. Miként gondolkodtok felőlünk, ti minden ízetekben szerencsétlen halandók? Jogtalanságtok fogja-e megszabhatni, ki legyen az áldozat? Immár bárki, akinek hitelt adni pénze van, nyilvános és még csak résztvevő figyelemre sem méltatott játékává teheti-e az erőszakot a szent agonálián? Menj és jelentsd a konzuloknak, láttál, üzentem. Ha meg nem ismétlitek a beszennyezett játékokat, akkor olyan veszedelmet szabadítok rátok, amilyet eddig nem csak ti nem láttatok, de még azok az ellenségeitek sem, akiket nem vettem pártfogásba. Járvány, éhínség, tűzvész és árvíz és háború nem tesz ki annyit, amennyit adok. Eredj, te szerencsétlen nagyfülű, ne késlekedj, verd föl kiáltozásoddal a csöndes éjszakát, jelentsd! S ami előbb még emberi alaknak mutatta magát, haragos felleggé változott át a következő pillanatban.

Nem így azon a későbbi, néma reggelen. Mert akkor az augurok figyelmes szeme láttára nyílt meg a kicsiny felhőtojás és fehér galamb röppent ki belőle. Egyikük az útján kísérte el, tudniok kellett, hová száll, másikuk a felhő viselkedését tartotta szemmel, hiszen terhétől szabadulva minden megváltozik. Az emberek csodálkoznak azon, hogy olykor bőségszaruból öntik elébük a jelet az istenek, máskor meg elapad a forrás, semmit nem adnak. Ez azonban nem így van. Aki emberként él az emberek között, bár se az előzményeit, se a következményeit illetőn nem kíváncsi azokra a dolgokra, amelyeket ők eseményeknek neveznek, isteni jelekből mindig is bőségesen részesül. Nem az a látó, aki nem vak.

Persze Titus Latinius istenfélő, derék ember létére sem volt hozzászokva az ilyesmihez. Nem tette másként, mint ahogyan mi tettük volna a helyében. Nyomasztó álmától szabadulva, abba a sötét kútba zuhant, ahol már semmi nem kísért, még a sötétség sem. Ide nem látnak le az istenek. Az emberek ajkáról édes nyál szivárog; többet ők sem tudnak, semmit nem tehetnek, mert kizárólag ilyenkor van egyedül az ember. Álmát természetesen nem feledte, de reggelre kelve nem ment sehová, tartott ugyanis tőle, hogy kinevetnék miatta. Mi lenne, ha zavaros álmaikkal egyenesen a szenátusba rohannának az emberek? Micsoda fölfuvalkodottság lenne tanácsot adni az atyáknak, hogy ezt tegyék vagy azt tegyék! Ha pedig az isteneknek e leghatalmasabbika valamit akar, akkor tisztelet, becsület, de menjen maga! Mert mi akadályozhatná abban, hogy közvetlenül tőlük követelje? Így okoskodott. És tegye szívére kezét, aki a helyében másként okoskodott volna. Másként gondolkodnak az istenek. E leghatalmasabb is várta, várta csak, hogy megtörténjék a világban, amit történni elhatározott. Addig várt igen türelmesen, míg az ég tetejére kapaszkodott a nap.

Akkor megölte Titus Latinius legédesebb gyermekét. Ez egy kilenc és fél éves fiúcska volt, akinek szépsége, okossága és harciassága mindenkit lenyűgözött. Déli verőfényben fölhágott az udvart kerítő falra, s anélkül, hogy bármit tett volna ott, alázuhant. Társai mulattak, azt hitték, megtévesztésükre tette így. Élettelennek tetteti magát, s megint túl akar járni mindenki eszén.

Az élet förtelmének nincsen iszamósabb dágványa, mint amilyenben az ember ilyenkor elterül. Ordításra nyitott szája telik meg vele, le nem nyelheti, ki nem köpheti, sár és szar. Ennyi átok és fájdalom láttán is közömbös marad az ég, hiszen ki állította, hogy más lenne a halandók élete. Ki mondta? Erre sem válaszol. Engedetlenséged miatt a legdrágábbat vettem el, szólt Iuppiter e förtelmes napnak éjszakáján. Ha tovább késlekedsz, még többet elveszek. Titus Latinius erre oly harsányan ordított, mintha tréfát hallana. Mit vehetnél még el tőlem, te kurválkodó isten, te istenek szemetje? És birokra kelt volna vele, ha nem levegőt ölel álmában a karja.

A következő napon sem ment az atyákhoz. Délig várt a szemét kurva istenek közül e legszemetebben szajhálkodó. A világ végeztéig legyen átkozott a neve. Mindenki legyen átkozott, aki a világ kezdetétől hozzá fohászkodott. Változzék sárrá minden ember és szarrá legyen minden isten, ha egyszer nem más a minden, mint szar és sár. Úgy legyen. Akkor a két karját, amivel álmában le akarta volna teperni, nem érezte többé Titus Latinius. Látta, ott van, még a testéhez tartozik, de hiába mondaná neki, hogy tegye ezt vagy azt. A lába még vihette volna, de nem. Nem ment. S így nem tudhatta, mi történik a Forumon. Igaz, nem is lehetett többé kíváncsi semmire, ha egyszer végre tudni vélte a mindenek végét és kezdetét.

Livius meséli el, hogy mocskosan, cafatokban lógó ruhában, borostásan és borzasan jelent meg ott egy idősebb férfi. Még olyan felfuvalkodott polgárok is akadtak, akik megkérdezték tőle, miért jön ilyen ápolatlanul. Holmi olajos bőrű ifjak tréfára fogva megjegyezték, hogy sebeit mindenki kimossa, taknyát letörli, vagy legalább beteges csipától bedagadt szemét dörzsöli ki, mielőtt mások társaságába megy. Ez még pénzébe sem kerül. Nevettek. Nem így a kencék és az illatszerek, melyektől aztán a test nem úgy bűzölög, mint a rohadt almon élő állaté. Feszes combjukat csapkodták jókedvükben. Mert a római ember a tragédiák láttán sem képed el. Inkább tréfás szóval tartja, mint hogy szánakozna. Győzelmeit sem ünnepli másként. Amikor megbámuljuk a diadalívek nagyszerű romjait, óhatatlanul himnuszoktól hangos, díszlövésekkel kísért, szónoki beszédektől csattogó ünnepségekre gondolunk. Mikor a győztes római seregnek diadalmenetet szavazott meg a szenátus, ez közel sem így volt. A katonák ilyenkor sikamlós, pajzán, és igen csípős humorú gúnydalokban méltatták a vezér nyoszolyákon és ivászatokon szerzett megannyi érdemét, miközben a verhetetlen hős az élükön haladt, és az ujjongó nép az ő rovására röhögte betegre magát. S nem így teljesebb-e a győzelem? Vagy ellenkezőleg, csupasz jajszavakkal és érző szánalommal erőt vehetünk-e a veszteségeken? Ez a nyomorult, sebeitől bűzölgő ember mindenesetre nem viselkedett úgy, mintha ezeket a kötözködő szavakat hallaná.

Nem szólt, nem válaszolt, s egyre több tanakvó ember gyűlt köré. A szónoki emelvény előtt aztán úgy ereszkedett le a földre, mint akinek nincs is szándékában többé onnan elmozdulni. A maga szerepét játszotta, s így kényszerítette a köréje gyűlteket, hogy ők is a magukét tegyék. A római ember igen bizalmatlan az ítéletet rejtő kijelentések iránt, ezt az istenekre bízza, mert ő kérdésekben és válaszokban gondolkodik. Akadt hát rögtön valaki, aki megkérdezte tőle, hogy szabad férfiként részt vett-e abban a háborúban, amit a szabinok ellen vezettek. Bólintott. És amikor a triariusok, akiktől pedig a legnagyobb állhatatosságot reméljük, már oly szégyentelenül és gyáván megfutamodtak volna, nem ő volt-e az egyetlen, aki a helyén maradt, s így méltó, hogy római férfinak nevezzék? Bólintott erre is. Mert ha mindebben nem tévedünk, szólt erre a másik, akkor neked kell lenned annak a férfinak, akit hősként vezettek a diktátor elé. Se nagyot, se kicsit nem tévedhet, igazat beszél, aki így szól, mert így történt, válaszolt erre a férfi bólogatva. Ha meg igazat adsz nekem, folytatta ez az előbbi, akkor abban sem tévedhetek, hogy néhány nap múltán, amikor a triariusokat te vezetted rohamra, akkor sem adtad föl a helyed, amikor a hasadba lándzsát döftek.

A római ember méltóságával nem összeegyeztethető, hogy a kijelentő szóra bármilyen szóval is válaszoljon. Aki ugyanis elég bátor ahhoz, hogy valamit kijelentsen, annak tudnia kell, miként ítéltek az istenek erről a dologról. A földön kuporgó ember nem tett olyasmit, ami a kötelező méltóságot sértené, hanem félrevonta szakadt tunikáját a hasáról. Sokan gyűltek ide, mindenki láthatta a sebesülés helyét, aki nézte. És a látványtól mindenki elhallgatott. Ettől a pillanattól kezdve úgy tekintették át ennek az embernek a sorsát, miként a sajátjukat. Míg aztán az erős, nagy csöndben megint az előbbi kérdezett. Látják-e a homlokán a rettenetes sebhelyet? Aki nem volt vak, láthatta, hogy a szemöldökcsont és a koponyatető között fényesen barázdált horpadás éktelenkedik.

A római embert hajlamosak vagyunk megszólni a beszédessége és a komédiázásra való hajlama miatt. Oktalan vád ez. Mindenki elismerheti hibáját, aki ilyen igazságtalan véleményt hangoztatott eddig; csak hallgassa meg az én történetem. Alkonyodott már, amikor egyik sétámon a Piazza Navonára értem. Őrülten csobogtak a szökőkutak, nedvesen csillogtak a permetező, fröccsenő, zubogó vízben nyújtózkodó kőistenek. Vörös fényben izzott a tér. A forró vasárnapi levegőben lustán lengett az esti enyhület előlege. Annyian voltunk kinn, hogy senki nem láthatta, hová lép, s még az arcunk is egymásra zsúfolódott. Fortyogtunk ebben az óriási meleg kőedényben a messzin halványuló ég alatt. Mintha ünnepély készülődne, s így is volt, mert mi magunk voltunk ennek a népünnepélynek a csodás látványosságai. Zsalugáteres ablakát az is kicsapta, aki nem jött le a térre, fölnéztünk rá, lenézett; népes családok csüngtek fürtösen az ablakokban. Nem volt olyan néző, aki ne lett volna szereplő. Volt azonban egy nyúlánk, szép alak, akinek hosszú ideig több bámulója akadt, mint bárki másnak. Vörös pecsétekkel ékített, fehér pizsamát viselt és félretaposott sarkú, ócska cipő volt a lábán, a fűzője hiányzott. Sarkát nem ejtette vissza a kövezetre, hanem úgy pipiskedett lábujjhegyen, mintha magas sarkú női cipőt hordana. Jól kidugta gömbölyű fenekét, hintáztatta a csípejét. Pizsamájának kabátját úgy vetette hátrébb, hogy csupaszon maradjanak barna vállai, két öklét meg úgy vonta maga elé, mint teljességükre igencsak büszke kebleket. A zárt osztályokat abban az évben nyitották meg, s alaposan fölkészülhetett, mielőtt kisétált onnan. Kellemesen csillogó, terrakotta mázzal vonta be az arcát. Fekete, egyenes szálú haját cukros vízzel tette keménnyé és csillogóvá. Tengeri nimfát ábrázoló antik agyagedény.

Más városok polgára tán szemérmesen fordítaná el a fejét, rendőrt hívna, leköpné az ilyen bolondot, vagy csöndesen fohászkodna és hálálkodna magában. Istenem, köszönöm neked, hogy senki nem látja, milyen vagyok. Olyan előkelő hölgy szerepét alakította, aki igen alacsony sorból származik, bár a mai napig nem feledheti a sok kéjt, aminek sorsa magasba fordulását köszönheti. Óvatosan kerülte, hogy tudomást vegyen a mocskosan hullámzó, alantas tömegről, a farát azonban nekik hintáztatta és meresztette, hiszen közülük való. Kiáltoztak és kacagtak az emberek, a hátsójára csaptak, és ahol csak elhaladt, csattant a taps. Csordában követtük, és sokunknak kerekedett kedve a játékot tovább játszani. Előbb egy a merészebbek közül, aztán a második, a harmadik, végül legalább tizenöten tipegtek mögötte csinos libasorban. Volt ki nyájasan nyekergő macskává változott, volt ki nyálát csepegtető aggastyánként loholt a nyomában, volt ki még nála is csábosabb nőiségbe fordította át a kényes férfiúságát. Élvezetre talált, aki csinálta, és élvezetre talált, aki nézte, tapsolt, csettintett, kiáltozott. Mia cara, ordították. Puttana principessa, ordították. Adorabile vergine, ordították. A csürhe tolakvását hűvösen ejtett szavakkal söpörte le. Difendero con i denti la mia verginitŕ. Hahotából feldübörgő tapsot kapott e választékos válaszért. Ami annyit tesz, hogy az utolsó leheletemig védeni fogom az ártatlanságomat.

Mert ha mindenki látja, szólt aztán az előbbi, akit egyébként Siciniusnak neveztek, akkor ő bátran tanúskodhatik, miként szerezte társa a fejsebét. Rendre el fogja mesélni, és ítéljen a nép, vajon nem hősként kell-e tisztelniök azt az embert, akit ilyen meggyalázott állapotban lát viszont. Sicinius oly ügyesen beszélt, hogy a nép egyszerre derült és könnyezett a történet hallatán, s mire beszédjének végére ért, nem tudták eldönteni, hogy a hőst ünnepeljék-e vagy inkább a szónokot a szép beszédért. A centurio mindvégig nyugodtan viselkedett. Akkor sem szólalt meg, amikor egykori társa az elbeszélést befejezte. Ebből meg mindenki érthette, hogy Sicinius szava nem csak ügyes, hanem igaz. Az igaz beszéd nem bővelkedik és nem szűkölködik a részletekben, és nincsen se hozzátennivaló, se olyasmi, amit el kéne venni belőle. Ha pedig úgy igaz, ahogyan elbeszélte, akkor égrekiáltó méltánytalanság történt. A római ember igyekszik a méltánytalanságot addig helyrehozni, amíg bosszújukkal nem lépnek közbe az istenek. Nem holnap, még csak nem is egy óra múltán, hanem azonnal. Ritkán támadt ilyen fenyegető csönd a mindig zajos Forumon. A római ember gyorsan beszél, sokat kérdez, a csöndet nem szíveli. A csöndben mindenki azt gondolhatja, amit akar, az igazságnak viszont nem kedvez a titkolt vélemény. Egy tisztes matróna szólalt meg először. Szép beszédű ember vagy te, Sicinius, mondta. Méltó arra, hogy mások nevében beszélj, hiszen nem azt mondod, ami tetszetős, és az igazság szépségével sem hivalkodsz. Ezért aztán senkinek eszébe nem jut, hogy a saját érdeked szerint szónokolsz, ha valakit pártfogolsz. Kedves nekünk a mosolyod, és rekedt nevetgélésed sem bántó. Csak a hazugok és az ostobák szónoka remélheti, hogy mondandójának hitelt szerez, ha folytonosan csapkod és ordibál. Valami mégsem tetszik nekem ebben a beszédben, s ha már nem tetszik, akkor meg kell említenem a nép előtt. Beszédedből valamennyien megtudhattuk, milyen hőstetteket hajtott végre ez az ember a háborúban. S akad-e közöttünk oly alávaló, aki a hőstetteket ne lenne kész megbecsülni? Volt-e vajon olyan, aki ne becsülte volna meg? Nem a szelíd és megfontolt Valerius sietett-e elsőként, amikor megtette centuriónak? Vagy nem magad soroltad-e föl azokat az értékes holmikat, melyeket a zsákmányból kapott a győztes csaták után? Ha pedig így van, s ebben kételkedni igazán nincs okom, akkor vajon kinek a hibájából került ebbe a méltatlan állapotba? Nem a saját hibájából-e? Tán nem cselekedtek-e helyesen a régiek, amikor száműzetésre ítélték azt a férfit, aki nem gyarapította, hanem ellenkezőleg, elherdálta az apjától örökölt vagy a szerencséjével ölébe hullott vagyont? Mert sok férfi van, aki a háborúban hősként viselkedik, két erős karjának erejével védi hazánkat, mégsem jár békében máson az esze, mint a kicsapongásain. Az ilyen férfinak bizony moslék kotyog a fejében. Az ilyen férfi álló nap meséli a hőstetteit, de jobbára csak kockázni van kedve és finom borokat vedelni. Az ilyen férfi szajhák után lohol minden éjszaka és a fürdők langyos vizében áztatja megviselt tagjait. Az ilyen férfi éppen a békében szabadítja magára azt a pusztulást, amit a háborúban oly ügyesen, és mindannyiunk hasznára elkerült. Aztán még ha csak magára szabadítaná! Egy disznót ki sajnál? De az egész családját nyomorúságba és szégyenbe taszítja. Ha pedig azt kérdezem most mindenki előtt, érdemes lehet-e az ilyen hős a megbecsülésre, akkor nem a te véleményedre vagyok kíváncsi, Sicinius, hanem egyenesen hozzá fordulok.

Egyetlen óra fele sem telt e beszédekkel, amikor gyászba borult házában arra lett figyelmes Titus Latinius, hogy immár nem csak a keze nem hajlik fogásra, s bárha tapint, nem érez, de a lába sem mozdul többé. Szíve nem rettent el ettől. Egykedvűn bámulta béna tagjait. Ha így van, jól van. Semmi mást nem kívánt, mint hogy fájdalomtól gyötört lelkét vennék ki a testéből az istenek. Legyen meg a bosszújuk. És valószínűleg meg is tették volna, ha eszének rendületlen járása nem szól mégis e legforróbb kívánsága ellen. Kipróbálta, tud-e még beszélni az értelme szerint. Tudott, bár érezte, kissé félreáll a szája. Hívó szavára azonnal megjelent a felesége, jöttek a gyermekei, magához szólította két rabszolgáját. S miközben kisírt szemekkel valamennyien köréje gyűltek és megszeppent ábrázattal meredtek rá, élesebben is működött az elméje, mint bármikor. Béna vagy, mondta magának, tested halálára vágysz, de van még szavad és szabadon irányítod. Szabadon átkozódsz, az isteneket szidalmazod, holott üdvösebb célokra is használhatnád. Megmondhatnád nekik, hogy ezt tegyék meg így, vagy ne tegyék meg azt. Úgy szólhatnál még, ahogy az elméd járása megkívánja, és nem úgy, ahogyan a vak indulat. Emberhez méltón ravaszkodott hát a maradék javával.

Mert ha így megy tovább benned ez az örökösen káromlásra járó belső beszéd, akkor igaz, minden gyötrelmedtől megszabadulhatsz előbb vagy utóbb, ám ha megszabadultál, akkor rájuk hagytad minden gyötrelmedet, amihez még hozzájön a sajátjuk. Ez meg olyan lenne, mintha a hitelek fizetnivaló kamatjai mellé a káromkodásaidat is odatennéd. Ha meghalsz, hát megdögöltél, de nem annyival lesz-e könnyebb akkor neked, amennyivel nehezebb nekik? Tudta, nem késlekedhet. Drágábbak e reá bámulók, mint ő magamagának. Ám drágábbak lehetnek-e annál az édes halottnál, akibe legtöbb reményét vetette? Szíve azt dobogta, hogy drágábbak ezek se lehetnek, mint a halott. Elméje ellenben ugyanannak a vérnek az áramával azt dobogta ki a halántékán, igen, bizony, inkább, de, de, gyötrelmében kell velük maradnia. Ettől meg úgy érezte, szétreped, valami kettészakad, s valamennyit tán repedt is, beléreccsent a sötét szívizom. Nyögte, emeljék föl, tegyék a hordszékére. Megtették. Ekkor azt parancsolta, vigyék el a szenátusba. Hová? Azt hitték, félrebeszél már, vonakodtak eleget tenni a parancsnak.

Mint mikor az utolsó stádium hosszába kerülnek a futók, és közös izgalom nyűgözi a nézők zaját; az is meredtre nyújtogatta a nyakát, aki nem látta, hanem csak hallotta a nyomorult centuriót. Szépen volt kiformálva a kérdés, neki azonban nem volt se képessége, se tanultsága a hasonló gonddal kiformált válaszokhoz. Hangja sem bizonyult valami erősnek. Túlságosan lassan mondta, hol ide kapott a szavával, hol oda, akárha maga sem lenne tisztában azzal, hogy a saját életének eseményei között miként igazodhatna el a szavakkal. Bárdolatlan beszédjével mégis fölkavarta a nép szívét, mert eloszlatta az utolsó kétségeket. Annak mértéke szerint mondta, ahogyan nyomta a lelkét. És alaposan megfontolta, mielőtt kimondta, mert a méltóságát nem akarta volna elveszíteni. Nem részvét támadt az emberekben, hanem felháborodás és harag. Végül is sokan voltak, akik hasonló sorsra juthattak volna, és a távollevők között is sokan, akik ilyen sorsra jutottak. És azt is sokan tudták, hogy nem az az ember viseli a legnagyobb terheket, aki a nyilvánosság előtt szépen tud szólani, hanem a beszédjében ügyetlen ember. Amikor befejezte, azok az ifjak nyúltak először a karja alá, hogy vigyék, akik az imént még a legjobban gúnyolódtak. Ez is így volt rendjén. A szenátus a sorozás elrendeléséről tanácskozott, mert a volscusok megint kerülgették a várost és pusztították a földjeit, kit fenyegetett hát jobban a hasonló sors, mint éppen őket, az éles nyelvű ifjakat? Ki ne kívánt volna hőssé válni? Ki akart volna ilyen életet?

Ezek az események is gyorsan feledésbe merültek. Mindig így van, amikor az egyik a másik sarkára hág. Titus Latinius sorsáról annyit tudunk az annalesekből, hogy hordszékében mondta el az álmát az atyáknak, de a saját lábán távozott. Olykor csodát tesznek az istenek, hogy szándékaik és céljaik értelme világossá legyen, ám még nagyobb csodatételekre lenne szükségük ahhoz, hogy ilyenkor hivő rémületnél vagy tétova elképedésnél többet érezzenek az emberek. Tudunk továbbá egy beszédről, amit a felbőszült tömeg élén haladó Sicinius intézett az összeírott atyákhoz, ennek írásos nyoma nem maradt vagy elkallódott a későbbi felfordulásban. Sok foganatja nem lehetett se ennek, se annak, mert a szenátus elrendelte a sorozást. Csak olyannak bizonyult ám e rendelet, mint mikor a tűzvész elől menekülő bolond a kútba veti magát. Mert hiába szólították sorban az ifjakat, nem léptek ki, s amikor a lictorokat küldték rájuk, vezessék őket elő erőszakkal, a tömeg nem csak ezeket verte meg, hanem azokat a szenátusi tagokat is alaposan helybenhagyta, akik a sorozás ellenőrzésére jelentek meg a Forumon. Kevesen maradtak a józanon gondolkodók, de még ezek között is általánossá vált az a vélemény, hogy az állam a végóráit éli. Ifjak csapatai garázdálkodtak az utcákon, az összeírott atyák nem merészeltek a házaikból kilépni, napok teltek el, az ellenséget már szabad szemmel is mindenki látta, mikor ismét összehívták a szenátust.

Ilyen körülmények között ismételjék meg a játékokat? Törvényesen szolgáltassanak alkalmat arra, hogy a csürhe szabadon összegyülekezzen? Nem egyenesen erre várnak-e? Mert lakókerületeik, az úgynevezett tribusok szerint választottak képviselőket maguk közül, s ezek éjjelente összegyülekeztek az Aventinuson; értesülések szerint a narancsligetben. Béreljenek föl gyilkost és ölessék meg az éjszakai tanácskozásokat vezető Siciniust? Vagy adják be a derekukat és változtassák meg a hitelekre vonatkozó törvényt sebtiben? Akkor meg ki fedezze a hadiköltségeket, miként fejezzék be az isteneknek áldozott építkezéseket? Ha nincs hitel, akkor nincs kamat, ha kamat sincsen, akkor nincs vagyon, s ha vagyon sincs, akkor adó sincs. Kedvezzenek a nincsnek, amikor nem akad közöttük egy sem, aki megmondaná, mi van?

A szenátus tagjai gondterhelten járnak a szükség óráiban, fontoskodnak, homlokukat nagy komoran előreszegik, mégis olyan az ábrázatuk, mint azé a gyámoltalan gyermeké, aki minden tiltás ellenére maga alá piszkított. Mert a szükség órája is ugyanolyan óra, mint a többi. Végórát remélni épp olyan ostobaságra vall, miként félni ugyanettől. Amíg a bűn megtalálja a maga emberét, az erény is talál embert magának. S míg e kettő rendesen összeműködik, se elbizakodottságra, se rettegésre nincsen ok. Így volt ez akkor, az eljövendőkben sem lesz majd másként; nem időben mérték ránk az istenek a végtelent.

Miközben az összeírott atyák kíméletlenül hosszú szónoklatokkal untatták halálra egymást, az odakinn összesereglett tömeg a végsőkig fölindult minden mondatukra. Ezek igyekeztek elkerülni a látszatot, mintha bizony semmit se mondanának, azok meg háborogtak, hogy ezek a semmit nyújtják ilyen hosszúra. Mintha ezek nem tudták volna, amit valójában azok se tudtak. Menenius Agrippának hívták mármost azt az embert, aki az atyák között állva sem unatkozott. Elméjét elfoglalta a gondolkodással, s ezért a tömeg háborgásától sem félt. Nem öltött olyan gondterhelt ábrázatot, mint a bentiek, bár az izgalom vonásait sem öltötte föl, miként a kintiek. A szenátusnak ő volt a legfiatalabb tagja, s az államügyekkel foglalkozó ifjakat gyakorta elragadja az a nemes élvezet, amit később megfojt a sok keserű tapasztalat. Ragyogott ez a férfi, és a másokat rettenettel nyomasztó szükség órájában is bensőséges mosolytól sugárzott az ábrázata.

Rajta kívül csupán egyetlen ember akadt a roppant városban, aki ilyen kitartón és rendületlenül élvezte eszének járását; Sicinius volt a másik mosolygó. Mert a bűnt és az erényt most úgy osztották el kettőjük között az istenek, hogy nem mondták meg, melyik tartozzék melyikükhöz. Mindketten az erényes tettekért harcoljanak, így osztották el. Úgy osztották el, hogy azé legyen a bűnös tett, akinek gyöngébb az erényes tettekre való hajlama. S nem kell-e önmagát is fölülmúlnia annak, aki a párviadalban igazi ellenfelére talál? Aki meg kizárólag az elhárításra törekszik, vagy a közönség biztató kiáltozására figyel, győzhet-e?

E titkos történésről persze senkinek nem volt tudomása. S amikor az összeírott atyák már csaknem belegebedtek az unalomba, mégsem tudtak többé olyan semmitmondó szólamot kitalálni, amitől ne szabadult volna rájuk az egyre hangosabb népharag, Menenius Agrippa lépett elő az oszlopok közül, és mosolyogva kisétált a legszélsőig. Minden szavát hallhatták az odakinti fényben állók, s ugyanígy odabenn a visszhangzó homályban. A szónoklás művészetéről írott tanító célzatú dialógusok még századok múltán is kötelező olvasmányként hivatkoztak erre a beszédre. Annak példájaként emlegették, miként lehet egymástól látszólag távol eső tárgyakat retorikus egységként kezelni. Az egyszerűsítés abban az esetben helyes, ha az elérendő cél nem hamis. Az elérendő cél ellenben akkor nem hamis, ha mindenki érdeke benne van. Ezek a megállapítások szinte egyöntetűen előfordulnak minden későbbi taniratban. Ugyanakkor a kommentárok alig idéznek szó szerinti formában a beszédből, s ebből arra következtetünk, hogy igen sok példányban kellett közkézen forognia. Szinte fölfoghatatlan, hogy a mai napig nem került elő egyetlen példánya sem, bár pontosan tudjuk, mikor pusztultak el az utolsók. Adson, a bencések melki kolostorának apátja említi utoljára, mint olyasmit, amit ő maga ugyan nem olvasott, de tudott róla, hogy rendjének legfényesebb itáliai kolostorában százhét példányát őrizték hét lakat alatt. Valószínűleg ebben a kolostorban gyűjtöttek össze minden elérhető példányt, s ezek az ezerháromszázhuszonhetes esztendő novemberének utolsó napjaiban ugyanarra a sorsra jutottak, mint Arisztotelész Poetika című művének rettegett második kötete, amelynek egyetlen és utolsó példányát szintén itt őrizték. A keresztény világ legnagyobb, veszélyes iratokban leggazdagabb könyvtára ezekben a napokban lett a pusztító lángok martaléka; amit közel sem a szentlélek áldásos működésének eredményeként könyvelt el a melki apát.

Az események valószínűtlen fordulataiból következtethetünk arra, hogy Menenius Agrippa mit mondhatott. Olyan vaknak és süketnek nevezte magát, aki csak a látó és halló orvosok segedelmével remélheti visszanyerni érzékszerveinek egészségét. Dicsérte Sicinius beszédeit, őt nevezte orvosának és minden szavát csodás gyógyír cseppjeinek nevezte, hiszen kisegítették nagy bajából, amiben eddig az atyákkal osztozott. Dicsérő szavakkal illette a népet, s kérte, hogy szükség esetén még hathatósabb formában lázadjanak. Vagy ő, az illetéktelen mondja ki, hogy mit akarnak? Azoknak is igazat adott, akik elcsépelték a lictorokat és helybenhagyták a szenátus tagjait. Ezeket az ifjakat egyenesen felszólította arra, hogy addig folytassák harcukat, míg akár egy akad az atyák között, ki be ne ismerné a vétkét. Vajon kinek a vétke, amikor annyira megcsúfolják a törvényeket, hogy hőst vetnek szolgaságra, ha nem az atyáké? És kinek a vétke, amikor még az istenek üzenete is süket fülekre talál, ha nem az atyáké? És milyen hadiszerencsében reménykedhetnek azok, akik vétkeikkel hívják ki az istenek haragját? Igazságot tehetünk-e a saját népünk pártfogása nélkül, és milyen igazságot teszünk, ha nem pártfogolnak az istenek? Ha pedig ennyi ember között mindössze két igaz férfi él, aki az igazságot az atyák szemébe meri mondani, akkor illesse őket köszönet a bátorságukért. Illesse köszönet Latiniust és illesse köszönet Siciniust, ha így jogos. Ám nem úgy történt-e inkább, s ezt is meg kell kérdeznie, hogy ennyi igazságtalanság láttán az istenek egyetlen embert sem hagyhattak nyugodni, s ezért valójában ők azok, akik a köszönetünket kiérdemelték. És nem addig kell-e igazságot követelniök az embereknek, amíg az istenek végképp el nem veszítik a türelmüket? Kéri, felszólítja őket, ne lankadjanak, mondják ki, követeljék végre, amit akarnak.

Követeljék, hogy az atyák a saját zsebükből fizessék vissza a centurio összes adósságait. Ki másnak lenne kötelessége a hős szabadságát visszaváltani, ha nem azoknak, akik hagyták, hogy szolgaságra kerüljön? Követeljék, hogy állítsanak szobrot a centuriónak, ezt is ők fizessék. De még ezzel se legyenek elégedettek. Véssék a szobor talapzatára a centurio hőstetteit, de az atyák vétkét is véssék oda örök emlékeztetőül. Az atyák feledékenyek, de éber a nép igazságérzete. Mégsem hiheti, hogy mindez elegendő lenne az isteneket megbékíteni. Követeléseikben menjenek még tovább. Vagy nem látja-e minden római az ellenséges seregeket a falak alatt? Van-e még idő visszanyerni a leghatalmasabb pártfogást? Követeljenek új, minden eddiginél fényesebb agonáliát, melynek tisztaságáról az augurok gondoskodjanak. Kérte Siciniust, kérte Latiniust, kérte a népet, hogy egy emberként és teli torokból, minden erejükkel követeljenek ebben az utolsó pillanatban. Követelésükkel szakítsák át az atyák süket fülét.

Menenius Agrippa minden követelését megismételtette velük, ahogyan felsorolta. Teli torokból követelték. Mikor a végére értek, Menenius Agrippa ismét hozzájuk fordulva kérdezett. Nem ti követeltétek-e mindezt? A válaszra sem kellett sokáig várnia. Aki nem süket még ennyi hangra is, az hallhatta, hogy mi követeltük. Sicinius ki nem nyitotta a száját, egyedül maradt, mert tudta, mire megy ki a játék. Bár Menenius Agrippa sem tudott kevesebbet, sőt, a pillanat lehetőségeiről tán többet is. Az atyákhoz fordult gyorsan, míg bírta fölényét. Akad-e közöttetek olyan ember, aki ne lenne kész a nép követeléseit végrehajtani? Néma csönd volt a válasz. Van-e hát közületek bárkinek is ellenvetése? Erre sem adott választ az atyák ábrázata. Sötét alagútban jártak, mikor végre megpillanthatták világos kijáratát. Nem kellett rohanniok, kényelmes léptekkel fogják elérni. Ha pedig így van, szólhatott Menenius Agrippa a hosszú csöndet lezárva, akkor tán a szavazásnak sincsen semmi akadálya.

A nép elégedett lehetett a győzelmével, és nem maradtak az atyák sem elégedetlenek. A szavazás eredményét mégsem kísérte a szokásos öröm. Siciniuson kívül tán senki nem tudta volna megmondani, hogy ezek mit veszítettek és mit nyertek azok. Az ujjongás hiányát mindenesetre a józanság jelének lehetett tartani. S amint kiürült a Forum, az atyák siettek minden más lehetőség elébe vágni; harmadik ízben is diktátorrá választották Valeriust. Ő pedig a sorozást a következő napra rendelte el, hogy nyomban hadba szálljon. Senki nem ellenkezhetett többé, mégis általánossá lett a vélemény, hogy az atyák megtévesztették a népet. A kedvezőtlen jósjelekre való hivatkozással elmaradtak az ünnepi játékok is. Az augurok sem kerülhették el a megfelelő vádakat. És még azon az estén összegyűltek a tribusok titkos küldöttei. Szitkozódtak, egymás szavába vágtak, valamennyien úgy beszéltek, mintha a másik lenne az ostoba. Ezen az estén Sicinius sem aratott sok babért, mert azon morfondírozott, vajon közös ostobaságuk nem abból származott-e, hogy se ez, se az nem használta az eszét, mielőtt kiáltozott? Letorkolták, elegük volt belőle. Te meg mit csináltál? Ki hallotta a hangodat? Mit nevetgéltél akkor is, mint akinek az esze ment el? Azon nevetgélt, válaszolta, hogy mennyi okos ember kiáltozik itt együtt, holott egyik sem gondol semmit magában, s így aztán annyira lefoglalta magát a nevetgélésével, hogy nem is kiáltozhatott együtt velük az atyák gondolkodása szerint; már megbocsássanak. Ha nem futott volna el a narancsligetből, akkor társai megverik. Annál is inkább, mert még futása közben is hahotázott.

Az atyák más tekintetben is feledékenynek bizonyultak. Az vesse meg őket ezért, aki nem a saját érdeke szerint bánik az emlékezetével. Így vihogott erről Sicinius. Nem a saját zsebükből, hanem az államkasszából fizették ki a centurio adósságait. Hiába zúgolódtok az ilyesmin, mondogatta Sicinius, amíg ki nem harcoljátok a jogot, hogy minden nap minden percében ti határozzatok, addig így lesz. S miközben Valerius inkább a szerencsére és a véletlenre hagyatkozva csatározott a városon kívül, felállították ugyan a szobrot, s ezt valóban a saját zsebükből fizették ki, ám a legolcsóbb anyagot választották hozzá, és még arról is gondoskodtak, hogy a szobornak ne lehessen talapzata, amire bármit föl lehetne vésni. Mikor három haragos ember összegyűlt azokban a napokban, esküszegésről beszéltek. Nem így az atyák, akik elintézettnek tekintették az ügyet, bár értesültek a vádakról. A szobrot egy sziklába vájt mélyedésben helyezték el, egyszer csak ott volt, mert még az avatási szertartás is elmaradt. Az egész város erről beszélt, de valójában arról a gyalázatos bánásmódról folyt a szó, ami az atyák részéről érte megint a népet. Az atyák reggelente a hálótermeikben fogadták a besúgóikat, akik hivatalosan a hírvivői tisztséget viselték. És a hírvivők füle hallatára nem egy vélekedett úgy közülük, hogy „ez a valóban randára sikerült szobor legyen a nép legnagyobb baja”. Mikor e szavak hírét a besúgók visszavitték a néphez, mert az állandósult viszály őket is arra késztette, hogy két urat szolgáljanak, még nagyobb lett a fölháborodás a szobor körül. Az évkönyvek szükségesnek látták följegyezni, miszerint a szemérmetlenül gőgös kijelentések viszonzásaként emberi belek sarával rondítottak volna le némely atyáknak kedves emlékműveket.

Az elégedetlenség hulláma átcsapott a hadseregre. Mert annál vészesebben növekedtek a katonák otthoni adósságai, minél jobban elhúzódott a háború. Sátoraikban henyéltek, örökösen véleményt cseréltek, hajba kaptak, s alig lehetett őket a csatára kiverni. Minél siralmasabbá vált a harci kedvük, annál inkább elhúzódott a háború. Mindenki tudta, ez éppen az atyák szája íze szerint való, s ezért nem is mehet így tovább. Ettől azonban nem lett jobb, mivel egy nem akadt, aki meg tudta volna mondani, mit kéne tenniök azért, hogy ne éppen így legyen. És ugyanilyen szép, lassú ütemben fényesedett a hitelezők ábrázata. Nyugodtan aludtak, rendesen befizették az adóikat, ami lehetővé tette, hogy az atyák valóban az idők végeztéig húzzák a háborút. Valeriusnak ez a harmadik hadjárata úgy is ért véget, ahogyan elkezdődött. Fényes győzelméről szónokoltak az atyák, de mindenki tudta jól, hogy az ellenség, valami egészen különös veszélyt szimatolva, egyszerűen elvonult. Valerius erre gyorsan visszatért a városba, belső békét szeretett volna teremteni, mielőtt a légiók bevonulását elrendeli. Ismerjük beszédét. És ekkor történt meg, amihez még csak hasonló sem történt soha, s tán nem is fog.

A hivatásos besúgók legtehetségesebbjei persze elmentek a néppel, s nem tudhatott sokat az se, aki a gyöngébbek közül maradt. Tudták, hogy az utóbbi napokban olyan mértékben növekedett az örökösen nevetgélő Sicinius népszerűsége, amilyen mértékben az atyák önzése és alávalósága. Azt is tudták, hogy a nép nem Menenius Agrippát vádolja csalással, hiszen ő a legvégsőkig elment; vagy legalábbis addig, ameddig egy atya a józan értelmével egyáltalán elmehet. Hanem Siciniusnak az volt a véleménye, hogy még tovább kell menniök. Nem csak arra kell szorítaniok az atyákat, hogy változtassák meg a törvényt, hanem a törvények betartását a nép képviselőinek törvényesen kell ellenőrizniök. Tudták, hogy az előző éjszakán a tribusok képviselői igazat adtak Siciniusnak a narancsligetben. Tudták, hogy Sicinius vezette ki őket a városból az éj leple alatt. Tudták, hogy a nép elég kedvetlenül tette ezt, s inkább úgy csinált, mintha valamilyen gyermekes csínyről vagy ünnepnapi kirándulásról lenne szó. Tudták, hogy a Porta Flumentanán vonultak ki pisszegve, heherészve és egymást csitítva. Ebből pedig azt is tudták, hogy az Aventinusra nem mehettek, mert oda csak a Porta Ostiensisen keresztül lehet kimenni.

Az atyák mindent meghánytak és vetettek, amit csak tudtak, s néhány óra elmúlt ezekkel a beszédekkel, mikor is dél körül két fontos hír érkezett. Hírhozó jelentette, hogy a nép a Monte Sacróra, azaz a Szent Hegyre vonult ki és ott épít magának állásokat, ami persze elég fenyegetően hangzott. Ennél megnyugtatóbb hírrel szolgált a másik besúgó, amikor azt jelentette, hogy a légiók egyelőre nyugodtak, mert semmit nem tudnak még az eseményekről. Ekkor jelentek meg az augurok a szenátus előtt. Ők a felhők és a madarak viselkedéséből arra következtettek, hogy a viszály némi áldozattal megoldható, amennyiben az atyák nem sietnek, de nem is késlekednek. Annak érdekében, hogy ne késlekedjenek, ám ne is siessék el a dolgukat, azt az igazán bölcs döntést hozták, hogy Menenius Agrippát kell a nép után meneszteni.

Livius azt mondja, hogy ott van a Monte Sacro, ahol az Anio a Tiberisbe ömlik. Szerintem kissé odább van, de ebben ő nem tévedhet, hiszen a két szemével látta. Liviusnak azzal az állításával azonban egyáltalán nem tudok egyetérteni, miszerint a Monte Sacro mindössze háromezer lépésnyire lenne a városfalaktól. Menenius Agrippának ennél lényegesen hosszabb utat kellett megtennie, míg kiért. Tanúsíthatom, hogy nem rövidebbet, hiszen magam is megtettem az utat a két lábamon. Nagy úr az idő, tudjuk. Ám azt is tudjuk, hogy egy utat nem képes se megrövidíteni, se meghosszabbítani, amiként a hegyeket se mozdítja el a helyükről. Ezért állítom, hogy a végest nem idővel mérték ránk az istenek, és a végtelent sem léptékben. Menenius Agrippa ráadásul gyalog ment, hiába tanácsolták neki, jobb lenne lovon. Legalább másfél órán át baktatott.

Ha az ember egyedül van, erről vagy arról gondolkodhatik, ezt pedig szerette. Kísérőket sem kívánt maga mellé, úgy látta jónak, ha egyedül lesz az úton és egyedül érkezik. Az atyák aggodalmaskodtak, mondván, bármi megtörténhetik. Ő erre úgy válaszolt, hogy valójában csak akkor történhetik meg bármi, ha egyedül megy, s éppen ezt akarja. Ha valamit akarna, el se indulna. Ezt ugyanis az istenekre kell bízniok.

És jó lett és szép lett egyedül mennie; mosolygott. Közeledtét messziről észrevették, nem is tudták mire vélni a hegyen. Bárki legyen, bármit akarjon, Sicinius elébe ment. Amennyiben hihetünk Liviusnak, akkor a mindennél hatalmasabb ég alatt találkoztak össze a nyílt mezőn, nem messzire a folyótól, és a nép kíváncsian figyelte a két kicsi ember találkozását.

Régen láttalak, szólt Sicinius a legszebb mosolyával.

S ugyanilyen régen hiányolom a látásodat, válaszolta udvariasan Menenius Agrippa.

Ha nagyot nem tévedek, mondta Sicinius, akkor egyenesen oda tartasz, ahonnan én elébed jövök.

Menenius Agrippa nem tagadta.

Ha pedig így van, fűzte tovább a beszédet Sicinius, akkor tán az sem lesz ellenedre, hogy utadnak céljához vezesselek.

Ez annál kevésbé lehet ellenére, mert hiszen éppen abban reménykedett, amikor elindult, hogy a nép színe előtt beszélhet azzal a férfival, aki oly derék, hogy most el is kíséri.

Ekként udvariaskodtak egymással, s míg vissza nem értek, kizárólag a kedvező időjárásról és a táj kivételes szépségéről cseréltek véleményt.

Menenius Agrippának végül is nem kellett sokáig nézelődnie, hogy lássa, amit Sicinius tudott. A táborban nem uralkodott valami fényes hangulat. Kórusban sírtak a csecsemők, s amint elhallgatott az egyik, másik öt vette át a szólamát. Szerteszét kódorogtak a serdületlen gyermekek. Dúltak és kialvatlanok voltak az asszonyok, és a férfiak is úgy dolgoztak a sáncokon, mintha legjobb meggyőződésük ellenére csinálnák.

Ha körülnéztél, szólt gyorsan Sicinius, akkor magad is láthatod, hogy helyzetünk nem másmilyen. Ha pedig láttad, akkor az emberi természet nem indíthatja másra a szíved, részvétet érzel irántunk. Még akkor is visszatérésre tudnád bírni ezt a népet, ha nem lennél a szónoklásnak oly kiváló mestere, mint amilyen vagy. Ám bármilyen szavakra kényszerítsen is a kiválóságod, engedd meg nekem, hogy megjegyezzem, amiként én nem tudhatom, hogyan jár benned a gondolat, úgy te sem tudhatod, miként teszi meg bennem vagy bárkiben az útját. Mi bizony siralmasan nézünk ki, de annál jobban gondolkodunk. És nem fogok hosszan beszélni erről, mivel a dolog igen egyszerű. Mi, római emberek, úgy gondolkodunk, s te sem vagy más, mint római, hogy születésünk egyenlősége miatt egyenlők vagyunk. Nem vagyok különb nálad, s nálam te sem. Ha pedig ebben az egyszerű dologban nem tévedünk, akkor azt sem tarthatjuk magunkhoz méltónak és helyesnek, hogy egymásnak szolgái és urai legyünk, hanem születésünk természetes egyenlősége arra késztet, hogy az ősi hagyomány szerint a törvény előtti egyenlőségre törekedjünk, és semmi más alapon ne hajoljunk meg egymás előtt, mint az erény és a belátás hírneve alapján. Siralmas állapotunk arra veti hát árnyékát, aki nem így gondolkodik.

A lehető legtöbbet mondtad azokból a szabadságjogokból, amit emberi kívánsággal még fölérhetünk, jegyezte meg csöndesen mosolyogva Menenius Agrippa, és köszönöm neked, hogy ennyire megbecsülsz.

A lehető legkevesebbet mondtam, Menenius, szólt rögtön Sicinius, és ő se másként, mint a legszelídebben mosolyogva.

És mondanék-e magam is ennél kevesebbet, Sicinius, hangzott Menenius Agrippa gyors válasza, ha a lehető legtöbbet óhajtanám elérni?

Nem csalódom benned, Menenius, hiszen látom, egyazon véleményre hajlunk, ha tényleg igaz szívből és nem számításból beszélsz így. És miért ne bíznék benned, egy ilyen derék férfiban? Mert ha végül is nem tévedek a szavaid értelmezésében, akkor a születésünk egyenlőségéből eredő szabadságot te a legtöbbnek nevezted, míg én változatlanul a legkevesebbnek mondanám, én fontosnak tartom, amit te a legfontosabbnak.

Okos ember vagy, Sicinius, ritkán, tán soha nem találkoztam nálad okosabbal, s ezért még ha akarnád, akkor sem érthetnéd félre, amit gondolok. Valóban hasonló véleményre hajlunk erről a dologról, s mivel én sem látok igazságosabb törvényt, mint hogy az ember kizárólag az erény és a belátás alapján legyen megítélhető, tisztellek és becsüllek az okosságodért. Meg aztán nem is reménykedhetem másban, mint belátással megáldott eszedben, amikor a kérdéseimmel éppen hozzád, és nem máshoz fordulok.

Kész vagyok minden kérdésedre válaszolni, Menenius.

Amikor az atyák kívánságát teljesítve elindultam hozzátok, Sicinius, vajon nem azért tettem-e, hogy a legtöbbet érjem el?

Bizonyára nem tetted másért, Menenius.

És e legtöbbnek nevezhető célom lehetett-e más, mint hogy békét szerezzek, elsimítsam hát azt a viszályt, ami oly szerencsétlen módon kétfelé választotta a természete szerint egybetartozót?

Ha van egy kis eszed, ebben pedig igazán nem kételkedem, Menenius, és ha az atyák sem ostobábbak nálad, akkor másként nem is tehettél.

De tudhattam-e, te derék férfiú, hogy mi vár rám? Tudhattam-e, milyen szavakkal kell beszélnem, s milyen szavakkal fogsz te szólani? Erre is válaszolj, kérlek, Sicinius.

Bizony nem tudhattad, Menenius.

Így igaz, Sicinius. A legtöbbet akartam, holott az mindig messzi van. Ha nem élsz a legkevesebbel, ami a kezed ügyébe esik, akkor semmi remény rá, hogy elérhesd; szabadság és béke, ezek üres szavak maradnak, s legföljebb az ajkad örülhet, mikor nagyot mond. Nem tudom, te hogyan vélekedsz az ilyesmiről.

Semmiben nem különbözik a véleményem a tiédtől, Menenius.

Ennek szívből örülök, Sicinius. De azt is meg kell akkor tőled kérdenem, vajon nem kellett-e minden kicsi lépést megtennem ezen az úton, míg ide elértem?

Még a madárnak is meg kell tennie minden szárnycsapást, Menenius.

De ezzel elértem-e már a legtöbbet, amit akartam?

Nem hiszem.

Viszont nem értem-e legalább a célom közelébe?

Nincsen kétségem afelől, Menenius, hogy a célod közelébe kerültél. Nem csoda, hiszen eleddig egyetlen hozzá vezető lépésedet sem vétetted el.

Nem gondolok másra, mint amit te mondtál ki helyettem, Sicinius. A legtöbbet elérni, mindig a legkevesebbek szükségesek. Nincsen, ki ne a legtöbbet akarná, de ugyanakkor nincsen ember és még madár sincsen, akinek ne kéne megtennie a hozzá vezető utat. Okosságod kívánta úgy, hogy mindent eltalált, amit én magam is gondolok. Ezért vagy kedves a szívemnek.

Arra gondolsz hát, Menenius, hogy nékünk is hozzád hasonlóan kéne cselekednünk, ha egyszer ugyanazon a véleményen vagyunk?

Erre gondolok, Sicinius, s engedd meg, hogy jó barátomnak nevezzelek, hiszen mindig egyet gondolunk.

A némán reménykedő népnek e pillanatban el kellett rettennie, mert Sicinius nem mindig helyeselhető szokása szerint eszeveszett hahotázásba fogott. Tán Menenius Agrippa közismert állhatatossága sem lesz elég ilyen sértést elviselni. Neki azonban egyetlen mosolytól teli vonása sem változott meg az ábrázatán. Nálánál jobban ugyanis senki nem tudhatta, hogy gondolkodása miben hibádzott, s így aztán miként neheztelhetett volna Siciniusra? Szólt is hozzá kedves szavával.

Ha örömöd már valamelyest lecsillapul, akkor igazán elárulhatod jókedved okát, barátom. Mert kívánhatnék-e mást, mint mulatságodban veled tartani?

Mulatságom egyedüli okát azonnal elárulom neked, szólt Sicinius, és a könnyeit törölgette a szeméből, de előbb valamire meg kell kérjelek.

Mondjad, hogy kérésednek gyorsan eleget tegyek.

Arra kérlek Menenius, hogy nézz vissza oda, ahonnan jöttél, és másokat sem kérek másra, mint ugyanerre.

Valamennyiüket méltósággal teli komolyság szállta meg, amint visszanéztek, holott egy vakondtúrás nem nagyobb, mint amekkorának innen látszott a szeretett városuk.

Azt mondod, szólt az ünnepélyes csöndben ismét Sicinius, hogy amikor az atyák kívánsága szerint elindultál hozzánk, a legtöbbet kívántad. S mi kívánhattunk-e mást? Nem ugyanezért indultunk-e útnak? A viszályt többé nem kívántuk. Te békét kívántál. Kívánságunk jobban miként találkozhatik? Másként cselekedtünk-e hát, mint ahogyan te is cselekedtél? Más utat tettünk-e meg idáig? Vagy nem ugyanazon az úton kellene-e visszatérnünk? Ha ellenben úgy gondolkodsz, ahogyan magunk is gondolkodunk, akkor azt sem tagadhatod, hogy az emberi értelemmel kívánható dolgok közül inkább a béke a legtöbb, ám milyen béke az, amiből nem mindenki egyenlő arányban részesül? És miként reménykedhetünk e legtöbbet elérni, ha egyszer a legkevesebb hiányzik?

S ha a világító nap nem készült volna nyugovóra térni, akkor tán még tovább csűrik és csavarják. Szerencsére mindketten okosabb emberek voltak annál, mint hogy kizárólag a szavakon lovagoljanak. Menenius Agrippa sietve elismerte tévedését, s ettől kezdve maga is úgy beszélt a szabadságról, mint a békéhez szükséges kevésről. Sicinius viszont azt ismerte el, hogy se a népnek, se Menenius Agrippának nincsen hatalmában megváltoztatni a törvényeket, hiszen akkor a törvényalkotó atyák szabadságát érné sérelem. Nem sértheti meg mások szabadságát, aki szabad ember akar maradni. Föltételesen megállapodtak, hogy a nép ezentúl tribusok szerint tribunusokat fog választani. Ezeknek a törvények megalkotásánál azonos jogaik lesznek az atyákkal. S amennyiben ezt a törvényjavaslatot az összeírott atyák elfogadnák, a nép visszatér.

Így lett.

Mégis éppen százhuszonhét évnek kellett eltelnie, míg a népnek a tribunusok vezetésével arra sikerült szorítania az összeírott atyákat, hogy az adósrabszolgaságra vonatkozó törvényt töröljék el. Mert amint megtörténtek ezek az újmódi választások, rögtön kitört a viszály a néptribunusok között. Hol az egyik húzott az atyákhoz, hol a másik. Volt, akit egyszerűen megvesztegettek, s olyan is akadt, aki minden törvényt kijátszva uralkodó szeretett volna lenni. Ilyen körülmények között Sicinius sem maradhatott sokáig tribunus. Amíg élt még, egyre sírt és hahotázott. Annyira elhatalmasodott rajta e furcsa kór, hogy senkinek nem volt többé kedve megválasztani. Menenius Agrippa pedig néhány hét múltán még ennél is ijesztőbb állapotba került. Gennyedő fekélyekkel lett teli a teste, iszonyú kínok közepette halt meg, mosolyogva, sokára. Siciniust ettől kezdve igazán senki nem vehette komolyan. Reggeltől estig fáradhatatlanul járta az utcákat, mindenkit meghallgatott, de a nevetséges dolgok késztették zokogásra és a legkomolyabb dolgok hallatán hahotázott. Mintha nem is lelkének egyik felét vették volna el tőle az istenek, hanem összecserélték volna a kettőt. Másfelől elterjedt a vélemény, hogy Menenius Agrippát az összeírott atyák parancsára mérgezték meg.

Most pedig, a szavak maradandóságában bizakodva, nekem is föl kell jegyeznem, hogy az idei tél szokatlanul enyhe volt. Nem tudtuk, mire véljük. Későbbi nemzedékek tán hasznát veszik a szavaimnak. Mintha bizony a húsvéthoz tartozó hőmérsékletet a karácsonyhoz tartozóval cserélték volna fel az istenek. Aki az égi jelek értelmezésében járatos, azt mondhatná erről, halállal jelölték meg a szent születés ünnepét; bár ilyen üres fecsegésre az istenek nem hajlanak. Már december utolsó napjait írtuk, amikor a mi vidékünkön először szállingózni kezdett a hó. Másutt sem tette előbb. Mert alig hullottak le az utolsó levelek, ismét rügyezni kezdtek a fák. A gyomok frissen földbe került magjai nem fagytak el, kihajtott, aminek különben el kellett volna pusztulnia. A vakondok sem húzódtak le mélyebb rétegekbe, hanem szorgosan föltúrták a talaj kérgét. A lepkék éppen csak elálmosodtak, éjszakára szélvédett sarkokba húzódtak a mindig éhes döglegyek, s oly serényen tojtak a tyúkok, hogy miközben az általános infláció miatt mindennek fölszökött az ára, lement a tojásé. A nyitnikék reggelente úgy kezdett dalolni, mintha valóban nyitni kellene, s eszeveszetten betonoztak a máskor jótékony tétlenségre ítélt építők. A harkály meg serényen kopácsolt, mert a fák kérge alatt soha nem látott mennyiségben nyújtóztatták gerinctelen hátukat a hízott hernyók.

A közeli városban ért a hóesés. Halaszthatatlan ügyeimet akartam elintézni a vármegyei hivatalokban, de bármiként sürgettek is e dolgok, nem jutottam előre. A hivatalnokok megszeppent ábrázattal bámultak ki az ablakon. A langyos aszfaltot érintve szétolvadtak a puha pelyhek, és a gyalogosok arcába freccsent a bő lucsok. Úgy éreztem, mintha valamilyen dolog mindenkinek sürgős lenne, mégsem lehetne a helyéről semmit kimoccantani. Emiatt aztán senkivel nem találkozhattam, akinek ne lett volna igen borús a kedélye. Miközben az év utolsó előtti napján ezeket a sorokat írom, asszonyok és férfiak állnak meg az ablakom előtt az utcán. S miközben azt írom, hogy átkozódnak, hadonásznak, teli szájjal szidalmazzák a kormányozókat, ezt teszik. Mindenki sötét jövőt lát maga előtt, illetve nem tudhatja, mitévő lehetne a többiek segítsége nélkül. Hosszú évek óta először érzik úgy az emberek, hogy sokan vannak, mert mindenkinek nehezére esik a saját sötétségébe belebámulnia. Tán más lett volna, ha puhán leteríti a hó a világot. Ami hullott, el is olvadt.

Mire visszatértem a buszpályaudvarra, viharzott, csapkodott a szél, fütyült a nyitott csarnok betonpillérein. Arcunkba verte a lágy pelyheket, metsző hideget hozott, jégpáncélt dermesztett az útburkolatra. Nem érkeztek vissza a buszok. Egymás hátának védelmében álltunk a csupasz tető alatt, senki nem tudhatta, meddig tart az ítéletidő vagy milyen különös szerencse kellene ahhoz, hogy hazaérjen. Beszélgetni való kedve senkinek nem volt a tömegben. Dermedten fénylettek az utak a baljós alkonyatban. Tulajdonképpen nagy csönd lett volna, ha nem dalol a szél. Aki tudta, sáljában, kabátjának felhajtott gallérjában tüntette el az arcát. Hátak voltunk, tisztátalan illatokat kipárolgók, ázott vállúak, szatyrokat, táskákat szorongatók, lábunk türelmetlenül toporgott. Nem nyílt fel a hófelhőktől terhes ég. Mindenki hallhatta, valaki hahotázik a dermedten várakozó emberek között. A lámpák nem égtek, sötét volt, bár nem volt még este.

Hallomásból mindenki tudja, milyen iszonytató erők feszítik és szakítják a légkört; a jeges hidegnek és az égető forróságnak micsoda hullámai. S aki nem tud hallomásból sem e tombolásról, bizonyára megérezte már ugyanezt önmagában. A betontető alá szerelt hangszórókból olykor köhécselést lehetett hallani. Az Úr hangja volt. Mintha szólani szeretett volna hozzánk, de nem szólt, mert nem mondhatott semmi biztatót. És a talpunk alatt sem biztonságosabb. Izzó magmába merülve úsznak a repedt földrészek, távolodnak, összecsúsznak, néha fölszakad a kéreg. Ki ne rettegett volna attól is, hogy soha többé föl nem kél a nap, soha nem múlik el az éjszaka, vagy ellenkezőleg, forrón égető sugarától nem lesz többé menekvés, az árnyék is lángra lobban, mert egyszerűen meggondolja magát és nem nyugszik el. A hahotázó ember férfi volt. Hol távolodott, hol közeledett a hahotával, vagy tán maga a hang vitte őt. Lehetséges, hogy nem élő ember hangja, hanem egy halott hahotája kóválygott a szélben. Úgy hűlünk le, miként a korosodó csillagok. Az ifjú ember óvatosan vigyázza, lávája nehogy kibuggyanjon a repedéseken. Akinek ez nem sikerül, attól elfordulunk. Fejem fölött tombol az éter, vizek ölelnek körül, egy tűzön pöfögő tegnapi sárgaborsófőzelék megbőrösödött felszínén aztán jól megvethetem a talpamat. Annyi a híres civilizációnk, mint a fing. Az emésztetlen táplálék állagára és minőségére bizton következtetni lehet a bűzből. Minden ember elölről kezdi, és sehová nem ér. Ítélünk, kevesebbet tudunk önmagunkról, mint az állatok.

Mozogni sem lehetett ebben az iderekedt embertömegben. Senki nem is adta volna föl szívesen a helyét, nem tágítottunk attól a reménytől, hogy jönni találnak mégis a buszok. Voltak, akik lebírhatatlan kíváncsiságukban a nyakukat nyújtogatták, ám ők se láthatták a hahotázót. Mindenkit készületlenül ért, ami ezután következett. Mert a szemközti járdáról lelépve, három kapatos férfi közelgett. Úgy keltek át a tükörsima úttesten, mint valami befagyott folyón. Akárha életükért küzdenének, léptüket halálos veszély kísérné, mulatság volt látni őket, habár bármelyik, bármikor hanyatt vágódhatott volna. Eközben egyre közelebbről hallhattuk a hahotázást, s kisvártatva a járda peremén megjelent előttünk maga a hahotázó. Fiatal ember. Nyitott télikabátja alatt gombolatlan zakót, ez alatt meg gombolatlan fehér inget viselt. E három gombolatlanul hagyott réteg mögül világított ki csupaszon a melle, halovány bőrén kiütköztek a bordák, szőrtelen. Kénsárga műanyag szatyrot tartott az egyik kezében, a másik kezével hadonászott. Ezt a szabad kezét úgy lendítette a levegőbe, mintha valamit mutatna ott nekünk; amit látott, ellenállhatatlanul mulatságosnak találta, hahotázhatott. Sötét, égnek meredő, mocsoktól dús haján megültek a hópihék. Nincsen rá jobb szó, mert nem röhögés volt ez, nem is nevetés, kacagásnak sem nevezhető, hanem hahotázott. Átható, öblösen tág hang tört ki a torkán. A mulatság beláthatatlan mélységű ingoványa az ajkáig ért. Be se csukhatta a száját. Így vagy úgy, meg kellett fulladnia. Arcáról csupán annyit lehetne mondani, hogy mocskos volt és vastagon borostás. Hahotája futamokból állt, az egyik futam rövid szünetektől megakasztva követte a másikat, de se a hangerő, se a hangszín tekintetében nem volt e futamok között semmi különbség. A lélegzetvétel ritmusa tagolta, bár ez sem volt egészen természetes. A rövidre fogott belégzésekből szünet lett, viszont hosszabban hahotázott, mint amennyi levegője a kilégzéshez maradhatott. Azt sem lehetett volna elképzelni, amint álomra hajtja a fejét.

A három férfi egymás karjában, vállában keresett kapaszkodót a jégen. Látszott e mozdulatokon, hogy nincsenek teljesen elázva, de száraz úton se közlekedtek volna valami biztonságosan. A jégtől lettek igazán részegek, holott ennyit azért nem ittak. A másik kettőt taszította, akinek a lába alól éppen kicsúszott a talaj. A csúszások és az ütközések, a testek súlyában rejlő tehetetlenségi erő ugyanakkor lehetővé tette, hogy mindhárman talpon maradjanak. Egy hajszálnyi szerencse. Hiába is tudja bárki, hogy életének van kezdete, és vége van. Mert ritkán találkozunk olyan dolgokkal, melyeknek se kezdetük, se végük, s ezért se hosszuk, se tartamuk. Ilyen volt a hahotázás. Beláthatatlanabb, mint maga az ember, aki hahotázott, és annál is hallhatóbb, mint amit mindenki látott.

Ő nem látott minket, s bizonyára nem látta a három alakot sem közeledni. Testi valójánál volt erősebb a hahotája. És tán senki nem érezhetett mást e hahota hallatán: borzadályt. Mintha a kapatos emberek küzdelme láttán hahotázna, és ezért senki el nem mosolyodhatott. Volt valami kicsi fordulat, egyetlen pillanat töredéke. Ettől kezdve az eseményekre mindig éhes tömeg, a hahotázó, és a három közeledő férfi végzetesen összetartozott. Ők talán úgy láthatták, akárha rovásukra hahotázna az elborzadt embertömeg helyett hahotázó. Amint beértek az üres kocsiállások közé a tető alá, durva szavakkal illették hát a hahotázót, aki tovább hahotázott. Ők úgy érezhették, hogy minden elfogadható mértéket átlépett ez a káröröm. És ennyi néma tekintet sugarától felszökött a lázuk. Úgy érezhették, mintha a tömeg azt fojtotta volna magába a némasággal, amit ez az egyetlen ember kihahotázott magából. Olyan erővel és főleg olyan indulattal ragadták meg a szerencsétlen embert, mintha az egész sötét embertömeg erkölcsi kihívásával kéne szembeszállniok. Tépték, ráncigálták, hiába. Hiába ordítottak, és a hahotázó száját hiába frecsegték teli durva szavakkal. Ennek a hahotának, miként tudjuk, nem volt kezdete, nem lehetett vége. Ütötték, hahotázott. Hogy van-e még kedve röhögni? A földre került és hahotázott. Sárga szatyra a sima jégen kikorcsolyázott. Rúgták, taposták, és akkor volt egy lélegzetnyi pillanat, előbb csak mordulás, mintha a föld mordulna, aztán a tömeg ordítása nyomta el a hahotáját és a vérre szomjazó szitkokat.

Ezzel a mondattal érek a naptári év végére.

 

 

Két éjszakán, két álló napon át tombolt a szél. Beleordított a kéményekbe, a füstöt visszaverte a szobákba vagy a tető magasába ragadta föl a lángot. Minduntalan föltépett egy rosszul záródó ablakot, s úgy ránk vágta az ajtókat, hogy vakolat hullott a keretekből.

A második viharos éjszakán oda vitt az álmom, ahol nem jártam soha. Az öböl felől érkeztem, a levegő magasából pillantottam rá a városra. Tán sirály, talán valamilyen másféle tengeri madár voltam, mielőtt leszáll. A tengeröböl vize kék és sima volt, nem csapkodott, a kikötő dokkjaiban egyetlen hajó sem vesztegelt. Ameddig ellátott a szem, üresek voltak a rakpartok, sehol egy jármű, sehol egy ember. És az alkonyat gyöngéden rőt fénye nem a házak falára vetült; mintha tartósan átizzított kályhák lennének, magukból a házakból sugározott ki az alkonyat. Igazán nem hihettem a szememnek, semmit nem értettem. Nem férhetett kétség hozzá, hűvös délelőtt van, mégis a nyári alkonyat izzó hevét lehelik rám a házfalak. Mint akinek sötét elméjében váratlanul fölpislákol értelmének fénye; olyan város ez, ahol az előző napi alkonyat a következő nap délelőttjén árad ki a házak falából. Így gondolkodtam erről álmomban. Miért titkolták? Fulladt féltékenységemben azonnal azt kérdeztem, mért nem beszéltek soha nekem erről. Miért csak akkor láthatom, amikor már halott a városuk?

S vajon a titkukat látom-e ilyen szépségesen szépnek, avagy a szépség-e maga a titok? Erre a kérdésre éberen sem találtam volna választ. Hol így, hol másként. A házfalak mentén suhantam el, minden ablak zárva volt. De semmit nem sugároztak ki magukból a falak, közelről már láttam, hanem sok aranyló kvarcot kevertek a szürke vakolatba, csillámai verték szét a hűvös délelőtti fényt. Szép termetű színésznők jelennek meg ilyen ruhában a színpadon, hogy elvakítsanak.

Volt egy igen hosszú levél, valóságos paksaméta, amit nekik írtam. Ébredés után azonnal ez a levél jutott az eszembe. Már a postán voltam vele, a hivatalnoknő lemérte a levélmérlegen, de mielőtt felbélyegezte volna, visszakértem. Nem hihette, hogy a díjat sokallom, hiszen ideje sem volt kimondani, mennyit kéne fizetnem. Hanem kíváncsian a címzésre lesett, ez mindkettőjük nevére szólt, mert két emberhez beszéltem a levélben, aztán engem is megnézett magának, és úgy lökte vissza, mint aki a dolgot erkölcsi szempontból nehezményezi.

Néhány évvel később, mikor levelemnek nem lett volna már semmi foganatja, Karen visszaköltözött Stockholmba, Hjalmar áttelepült Londonba; közös bécsi lakásuk címe egyszer s mindenkorra érvényét veszítette. Nem nyúltam a lezárt borítékhoz. De nem felejthettem el, mert se azzal nem tudtam volna elszámolni magamnak, hogy miért írtam ezt a levelet, se azzal, hogy miért nem küldtem el. Éber szemem alól erőszakosan átcsillámlott az álmom ezen a viharos reggelen. Ők voltak a város; külön éltek.

Elválásukat el kellett fogadnom, hiszen mindkettőjüket szerettem, holott azt mondogattam magamban: nem értem, nem értem. Amikor pedig közös ismerőseink, kiket hozzám hasonlón lenyűgözött ennek az emberpárnak a kivételes jósága és szépsége, az elválás körülményei és okai felől tudakozódtak, nem válaszolhattam másként: nem értem, nem értem. Ne kelljen beszélni arról, amit tudok. És a tudásom ne zavarhassa meg, amit irántuk érzek. A kölni dómot föl lehet gyújtani, porrá lehet bombázni, de ki lenne, aki elképzelhetné kettészelve? Tán azt akartam kipróbálni a terjedelmes levéllel, hogy mennyit viselnek el közösen a súlyomból. És jól tettem-e, amikor mégis megkíméltem őket magamtól?

Valamivel alkonyat előtt elállt aztán a szél. Zúgása kitöltötte még a csontok üregeit. Mintha a fák is ámultan meredtek volna a magasba, ki kellett mennem a házból. Mozdulatlanul csüngtek alá a sötét fellegek. A vihar jól megtisztította elhalt ágaiktól a fákat. Elindultam megnézni, mi kárt tett. Nem ott kezdődik a természet, ahol az ember tulajdona véget ér. Enyém a ház, az udvar az enyém; enyém, még a gyümölcsöskert is az enyém, egy nagy könyvbe mindez be van írva. Ha tiéd lenne a spermád, foganhatna-e tőled különböző lény belőle? Se a vérem, se izmom egyetlen rostja, se a csontvelőm nem az enyém. Miként rendelkezhetnék mindezek felől? A házam, a gondolataim, az érzéseim, az persze más. Nem volt szándékomban sehová elmenni, mégis úgy mentem, mint aki maga mögött kívánja hagyni a tulajdonát. Minden tárva és nyitva maradt mögöttem, nem biztosítottam be a szükséges zárakkal, és ez most különösen jólesett. Lépteim alatt enyhén beroppant a talaj fagyott felszíne. Volt a csönd, voltak a mozdulatlanságba dermedt fellegek, volt a testem üregeibe rekedt zúgás, a fénytelen föld, az álom, a levél. Szántásokon gyalogoltam át, leereszkedtem a völgybe; éreztem és mentem utána.

Így értem föl egy emelkedőre, ahol megálltam, bár célomat el nem értem. A hátam megett, fönn a dombtetőn a falu, előttem a járhatatlan zsombék, melyben berekfák és füzek ligetei állnak; csalit, pagony, megannyi szép szó: víz csillog a törzsek tövében. A törökkor kezdetéig ezen az emelkedőn feküdt a falu. A buckák alatt ott vannak a feltáratlan tűzhelyek. A dombhátakat akkoriban erdők borították, és oly zabolátlanok lehettek az áradások, hogy csupán e laposan elnyúló tető állt ki a tavaszi vizekből. „Erre utal az emelkedő partjain rétegesen lerakódott finom üledékanyag.” S akik leletek után nyomozva megforgatták itt az évszázadok óta érintetlen talajt, még régebbre tekinthettek vissza. Nem csak „szürke, erősen soványított anyagú, Árpád-kori cserepeket”, hanem „egy korongon készült, római kori edényfeneket” is találtak. Egyszer magam is találtam ezen a helyen egy fekete cserépdarabot. Vastag volt, súlyos, tömör, tapintásra sem emlékeztetett egy újkori cserépre. Akkoriban nem volt még tudomásom a régészeti terepbejárásokról. S amíg nem tudtam mindezekről, azt sem értettem, hogy miért csak ennek a laposan elnyúló emelkedőnek a széléig szántanak: így működik az ember emlékezete. Nem kell sokat tennie, elég e dombhátak vonalát követnie: föld és ég; elég a szétnyíló völgyekbe aláereszkednie: víz és feneketlen ingovány; ember előtti idők csöndjében szemlélődik az ember.

Másnap reggel fölbontottam a levelet. Ez a másnap van ma. Látom, nem szólítottam a nevükön őket a levelemben. Se genitivusz, se kedves, se drága. Ismét egy halálhír. Így kezdődik e hat évvel ezelőtt íródott levél. Azon az idegen nyelven, melyet közös nyelvként használtunk az érintkezéshez. Még az anyanyelv sem azonos a személyiséggel, bár ezen adja a legbensőségesebb híreket magáról. Sok évnek kellett jó barátságban eltelnie, míg engedtek valamennyit az udvariasságukból, s olykor előttem is az anyanyelvükön szóltak egymáshoz.

Pénteki napon ért el hozzám az üzenet, délben, így folytatódik a levél, miszerint idős barátnőm még látni szeretne. Tudomásul vettem, bizonytalankodtam, bólintottam, valami ellenkezett bennem, hogy ennek az utolsó kívánságának egyáltalán eleget tegyek-e. A következő félórában igyekeztem megfeledkezni e kínosnak ígérkező kötelességemről, tettem a dolgomat, holott nem éreztem mást, mint hogy most, azonnal, menni.

Két éve haldoklott. Nem tudta, hogy meg fog halni, illetve nem óhajtotta tudomásul venni az erről való tudását. Nagy bajában egy gyermek nem ilyen gyanútlan. A halál az élet legkivételesebb eseményének ígérkezik, minden ismerőst és minden tudottat oda kell hagynom ezért az ismeretlenért, amit aztán igazán nagy könnyelműség lenne bajnak nevezni. Így bölcselkedtem a levélben. „Egy ilyen butaság. Hogy ilyen butaság történjék velem!” Ebbe a folyamatosan ismételgetett mondatába sűrítette babonás életreményét. Abban a reményben nevezte butaságnak a gyógyíthatatlant, hogy ezzel ki is fogott rajta. A gondolkodás fél egészség, igaz, ám az elmúlás nem betegség. Hol bevittem a kórházba, hol kihoztam onnan. Amikor bevittem, akkor látogattam, amikor kihoztam, akkor mindenre kiterjedő ellátásra szorult. Ápolónőt vettem mellé, de nem bírta elviselni, hogy egy idegen ember lélegezzen a lakásában. Uralkodói erejét a teljes kiszolgáltatottság sem törte meg. Bejáró ápolónőt fogadtam föl, jóravaló, nyugdíjas asszonyt, aki három nap múltán sírva távozott.

Helyette kellett gondolkodnom, s ezért minden kívánságát úgy fogtam föl, mintha ez már az utolsó kívánsága lenne. Ő viszont helyettem gondolkodott, s úgy sorolta a kívánságait, mintha teljesítésük nem csupán végleges gyógyulásának lenne az egyedüli feltétele, hanem ezzel aztán jótékonyan biztosítaná az én lelkiüdvömet is. Kívánságait valójában a lelkiismeretemhez intézte, nézhettem, hogy erkölcsös vagyok-e. Minden kívánságától rettegtem, és lestem minden kívánságát, mert abban reménykedtem, hogy nem lesz már több. Ő meg abban reménykedett, hogy most aztán tényleg túlteszi magát ezen a buta baján. Hatalmas erőnek bizonyult a tévedésünk, valameddig föltartóztattuk vele a halálát. Az ész és az erkölcs eszeveszett harca volt, s mivel soha semmi másban nem bízott, kizárólag abban, amit tudott, miként bízhatta volna rá magát tudatosan a halálára. Én meg kizárólag a halálra bízhattam magam, amely majd fölment minden erkölcsi tehertétel alól; az ő halálára spekuláltam persze, nem a magaméra. Erkölcstelenségemmel kiszolgáltam az esztelenségét. A megalázottságán szerette volna túltenni magát, arra azonban nem gondolhatott, hogy egyedül a halál segítheti ebben. Hiába tettem eleget az igényeinek, ha egyszer minden kielégített kívánsága újra és újra porig alázta, hiszen épp abban nem segítette, amiben segítséget remélt; ami viszont engem alázott meg.

Nem evett, az ajkához érintette a kamillateát, ez volt az ivás. Tán soha, senkinek, férfinak pedig különösen nem szolgáltatta ki magát ennyire: gyűlölt. Miként az áldozópap az ostyával, mindennap tápot kellett adnom ennek az érzésének, áldozatosan a nyelvére helyeztem. Szeretetként adtam, de én sem gyűlöltem őt kevésbé. Mintha azért kéne valakit gyűlölnöm, mert él még. Értelmetlen érzés, vagy az élet értelmetlen: értelmetlen gondolatok. Valamennyien, akik a keresztényi alázat szavait a szánkra vesszük, s azt kívánjuk, szeretteinket váltaná meg szenvedéseiktől a mindenható, gyilkosok vagyunk; és nem is akármilyenek, hanem kéjgyilkosok. Nekem lenne jó, nekem. De miként kívánhatnék szóban vagy gondolatban valami olyasmit, ami neki nem jó?

Kuncogva emlegette, hogy a francia férfiak mindig az édes kicsi arcáért voltak oda; fonnyadt almává változott. És van-e értelme olyasmit kérnem, ami mindenképpen bekövetkezik? Kemény koponyáján hófehér pihévé ritkult mélybarna sörénye. Hálóingekbe, vastag, melengető hálókabátkákba öltöztetett fázós madárcsont, teli nyílt és elvarasodott sebekkel. A selymek tejszíne, kékje, sárgája, lilája, a sok finom csipkeszegés, minden drága anyag, választékos árnyalat, ízléses díszítés, amely valaha tán vonzóvá tette valakinek, megannyi obszcenitásként hatott. Pikkelyesen kiszáradt a bőre, nem izzadt többé, mégis erős volt az illata. Állott ürülék illatára emlékeztetett, holott a gyomornak alig valamit juttatott, összelappadhattak a belek. Nem a szaglásom tiltakozott, hanem a bomlástól rettegő tudat. Nem volt elhárítható az a tapasztalat, hogy a végbél nyílásának és a vagina hasítékának van ilyen illata. Ha fordítva, a halál illatozásában kezdeném élni az életem, akkor bizonyára undorodnék a csecsemők édes tejszagától. Megvakult. Valamilyen vízhajtót szedettek vele, ágytálon hevert. Ismét kihoztam a kórházból, mert nem vették többé emberszámba. Ha kiborult az ágytál vagy nem bírta tovább az infúziót, útszéli szavakkal szidalmazták az ápolónők, az orvosok pedig úgy beszéltek el a feje fölött, mintha a boncolás részletei felől kéne rendelkezniök. Latinul ő tudott jobban, helyesebben ő tudott. Nem viselhette a fogsorát. Híres mosolyával gondolta megszelídíteni őket, csupasz ínyével vicsorgott. Semmi nem volt többé az övé. Sajnáltam, hogy soha nem éreztem vágyat iránta, sajnáltam, hogy nem kívántam soha a testét, sajnáltam, hogy akár puszta kedvtelésből nem feküdtem le vele, mert ha így lett volna, akkor talán őrültebben vagy szelídebben tudtam volna kiszolgálni. Felindultságában még tudott ordítani. Miközben öltöztettem és a nyakamba kapaszkodott, azt susogta, hogy pisilés nélkül biztosan nem fogja kibírni hazáig, de majd igyekszik.

Tettem, amit tudtam. Olykor ez túl sok volt, máskor túl kevés; a megfelelőt nem lehetett eltalálni. Nyálas és nyúlós érzelmektől nem kellett tartania, mert ebből nekem sincsen sok. Részvéttel se voltam iránta, hiszen a sajátommá lett a szenvedése. Ennek meg így alakult a kettőnk közötti aránya: testi szenvedése lelki szenvedésemmé változott, ami annyira fölvillanyozta a lelkét, hogy inkább tovább húzta a testi szenvedéseit. „Szegény Péter, szegény, szegény Péter.” Ezt mondogatta alig leplezhető kínjaim látványában elmerülten, s mindig akkor mondta, amikor a legmélyebbre sikerült rejtenem. Kínunk rejtett közössége lett a boldogsága. Kiválasztottak voltunk, kik egyedül maradtunk egy közönyös, pillantásunkra sem érdemes, gyanútlanságtól elhülyült világban. A nyers hangok segítették. Néha önző módon túladagoltam, mert nekem is jól jött önsajnálat ellen. Ő megengedhette magának a sajnálkozást, ezzel háláját is kifejezte, amire persze nem tartottam igényt, én azonban nem sajnálhattam őt hangosan. Ha visszasajnálkoztam volna, hogy „szegény, szegény”, akkor elkántálhattam volna akár azt is: „dögölj meg, dögölj meg, de gyorsan, Elza”. Ízetlen tréfáim és olcsó élceim hallatán ellenben felbőszült vagy a sértett hallgatás fedezékébe vonult. Megbántottság, düh és gyűlölet kell az élethez. És inkább több hazugság, mint amennyi igazság. Minden kíméletlenül igaz hangsúlyomat a hamis kímélet mérlegére tettem, mert félő volt, hogy engem is elmar magától, és akkor hótt egyedül kell kiköltöznie ebből az árnyékvilágból. Habár így is reméltem. Valamivel nekem is védekeznem kellett e kéretlen közelség ellen. Mert se megnyerőnek, se megszépíthetőnek nem tekintettem, amit csinálok. Ha nem vagyok mellette, akkor is be fog következni. Ha mellette vagyok, akkor kényszeresen úgy kell tennem, mintha nem lenne elháríthatatlan, s így hárítom el, hogy a magamét elfogadjam. E józan értelemmel felfoghatatlan tényeket az sem szépíthette volna meg, ha elfogadja, sőt kívánja a halálát. Akkor még értelmetlenebbé lett volna a készséges ténykedésem.

Mondtam, csak soha ne igyekezzen, tőlem nyugodtan bepisilhet, majd úgyis a lovak közé csapunk és gyorsan hazaérünk. Bejött egy ápolónő, leltározott, csapkodott, szitkozódott. Jó hangosan locsogtam, könnyed mozdulatokat tettetve csomagoltam, hogy ne kelljen tudomást vennünk erről az ildomtalan búcsúról. Mozdulatával érthetővé tette, milyen megelőző rendszabályra gondol; tán be kéne simítanunk a bugyijába egy kendőt, vagy valamit, ami felinná. Aztán félbemaradt a mozdulat, mert mégis úgy döntött, hogy soha többé nem szól hozzám. Ült a kórterem közepén egy óriásira nőtt ballonkabát. Az ápolónő bevágta az ajtót, az önkényes távozásunk szándékának hírétől vérig sértett orvos kisvártatva felszakította. „Ha itt pusztul el az ajtó előtt, érti? jól gondolja meg a beteg! az osztályomra akkor se teheti be többé a lábát!” Erre aztán végképp nem moccant a ballonkabát. Rémuralmakban nem a lázadókat büntetik halállal, hanem azokat, akik a puszta létükért kussolni készek. Tulajdonképpen azoknak ordította, akik itt maradnak. Most majd megtanítja őket kesztyűbe dudálni.

Amint meglepetten fölegyenesedtem, ennek az indulatától felhevült embernek az arca nem volt tőlem egy karnyújtásnyinál távolabb. Ritkán éreztem a tagjaimban, az agyamban és az érzéseimben nagyobb zavart. Bertrand Russell szerint az ésszerűség azt jelenti, hogy kulturáltabb viselkedésre kényszerítjük magunkat, mint ahogyan érzünk. Szájon csaphattam volna, ám az érzés ennél jóval többet kívánt; hol egy kés, hol a pisztoly: leszúrni, miként a disznót, lepuffantani, mint egy veszett kutyát. Semmi nem volt rajta, ami állatra emlékeztetett. Tehetetlen tettvágyam képezett ilyen hízelgő hasonlatot. Ellene érzett indulataim miatt csak magamnak tehettem volna szemrehányást. Ha viszont szó nélkül hagyom, akkor az általa gyakorolt rémuralomnak adom át magam. Olyasmire akart megtanítani, amit az elmém nem fogad be. Annak érdekében, hogy a lehető legtávolabbra kerüljek az erőszakra vagy gyilkosságra bujtogató érzésektől, a lehető legválasztékosabb szavakra találtam. Nyakig benne voltam Russell liberális paradoxonában, csakhogy a velem szemben álló az égvilágon semmit nem tudott a saját emócióiról, s így nem érthette, hogy a mi helyzetünkben mit tesz a stílus. Szavaimat úgy értelmezte, mintha kételkednék magas hivatalában, s még én kívánnék a tanítójává lenni. Holott semmi nem állhatott tőlem távolabb, mint egy ilyen szándék. Úgy igaz, hogy csak az tanul, aki már tud. A liberális gondolkodás a nyers erőszakkal szemben vesztésre áll; érti az erőszakot, hogyne értené, ha egyszer érzi magában erőit, az erőszaktevő ellenben soha nem érti önmagát, s ezért annak az embernek a szavát sem érti, aki az erőszakot értelmével fékezi.

Csökött növésű, hízásnak indult fiatalember volt, végtelenül ostoba, és ezért valamelyest gyámoltalan hatást keltő szemekkel. Már az óvodában verték a fejét, és ezért később mindenkinél több sört ivott. Jellegtelen orr, mely nem jó másra, mint hogy lélegzetet vegyen, ritkás hajzat, s kinek lenne kedve beletúrni? – az orcája meg teli mérges pattanással. Professzora, akihez első alapvizsgájára ment, akkor járt volna el helyesen, ha azt mondja neki, ugyan fiam, fáradjon már át a pszichiátriára, nem lesz nagyobb dolog, mint mikor egy kelést felnyitunk. Választékos szavaimra durván válaszolt, mire én még választékosabban adtam hangot erőmnek, amit ő gyöngeségnek vélt. Pontosan olyan galád szavakkal kényszerült válaszolni e cifrázatokra, amilyen volt, én viszont változatlanul a stílus fedezékében maradtam a szadizmusommal. Az ágyukban kussoló betegek láthatták, ki az erősebb legény; míg én cifrázatokkal fékezem, ő szabad utat enged az indulatának. A gyilkos rövid úton szerez kéjt magának. A bíróságok hosszabb lére eresztik kéjüket, kivárnak, kerülő utakat választanak, késleltetik, s igazán alattomos módon még egymás között is megosztják. Nem kellett mást tennie, igénybe vehette az önkényes gondolkodás valamennyi közhelyét. „Na akkor, gyorsan szedjék a sátorfájukat!” Ez volt az utolsó mondata. Megalapozott parancs, hiszen a rémuralmaknak a pszichózis az otthona, amelyben a liberális gondolkodás fölöttébb otthontalan; nem nehéz kiutasítani abból a paradicsomból, melyben nincsen is szándékában megmaradni. A pszichózisnak van állaga, de stílusa nincsen.

Amint bevágta maga mögött az ajtót, megmozdult a kórterem közepén a ballonkabát. Kicsi hangokat adott élvezetében, bosszújának elemi örömét immár nem kellett rejtegetnie; akárha sikongana. Ennyi volt az elégtételem ezért az egyenlőtlen eszközökkel vívott szócsatáért: megbékélt velem. Örömével megjutalmazott, amivel aztán végképp kihívta kiszolgáltatott betegtársainak felháborodását. Mert ahogyan mondták, „bizony, szigorú ember az orvos”, ám „igazságos”, és ezért „nem szabad így fölbosszantani”.

S mielőtt még elhagyhattuk volna értelmetlen szenvedéseinek színhelyét, arcán megjelent az édes arc. Olyan kedvesen hárította el a reánk hulló bosszús vádakat, mint egy királynő. Hónapok óta nem láttam ilyennek. Megeredt a nyelve, kacagott, csicsergett. Úgy vezettem vak lépteit, mintha ő vezetne. Valóságos ujjongást váltott ki belőle az a tény, hogy „semmit nem értett, egy szót sem értett abból, amit mondtál neki, egy árva szót se!”. Méltányolta hát férfias helytállásomat, s olyan izzó volt benne a megaláztatásai miatt érzett bosszúvágy, hogy ennek kielégülése egy szempillantás alatt meg is gyógyította. Nem a halál a betegség, hanem az szorulna alapos gyógyításra, amiként eljárunk vele. Derűs fölénnyel búcsúzott a rettegő alattvalóktól.

A harc hevében, a diadallal fölérő vereség izgalmában persze megfeledkeztünk egy utolsó pisilésről. Kitörtünk, megszabadultunk, előttünk az élet. A kórház parkjában ragyogott a nyár a fákon az éles reggeli levegőben. Olyan volt, mint egy derűs leányszöktetés. A madarak is tették a dolgukat, és jókedvűen csikorgott a kavics a talpunk alatt. Nagyon lassan haladtunk, valójában vonszolódtunk, de ki törődik ezzel, ha könnyű a lelke és végre szabad.

A portás egy húszasért hajlandónak mutatkozott taxit rendelni, s amint elénk gördült a kocsi, láttam, igaz emberre találtunk. Mert ilyenkor egy bárdolatlan modorú taxis mindent el tud rontani. Húzza az orrát, kelletlenkedik, kocsijának ülését félti, kellemetlen megjegyzéseket tesz, tüntetőn hallgat, fülsiketítő zenét csinál, nem köszöni meg a kíméletlenséggel kikényszerített busás borravalót.

Ő meg minden kívánságunkat eltalálta, s így a legfinomabb módon tértünk vissza az érző lelkek világába. Nem hajtott eszeveszetten, nem rángatta a kocsit, az éles kanyarokkal ereszkedő hegyi úton lassított, nem előzött értelmetlenül. Úgy intézte, hogy a visszapillantó tükörben titkon találkozzék a pillantásunk. Titkon kellett talákoznia, kíméletével se sértse a szenvedőt. Milyen tapasztalatai lehettek a szenvedésről és miért nem feledte? Arra gondolhatott, hogy az anyámat viszem. Nem sejthette, hogy az idős asszony halovány körvonalakon kívül semmit sem lát már. Az öcsémmel váltok ilyen tekintetet; tudjuk, amit tudunk. Az anyák feje fölött néztünk össze, de nem az édesanyját, ki élt vagy már maga is halott volt, hanem a szerelmesét láttam meg a szemén. Mozdulataival utazásunk mikéntjét kellett meghatároznia, kérdése arra vonatkozott, hogy miként tehető jobbá a jó. Szépen metszett orrot láttam, szárazon érzékeny cimpát, mélybarna figyelemből kiragyogó szemgolyót és puhán elrajzolt ajkának szegletében egy keserű barázdát. Minden bizonnyal vidéki volt, erre utalt enyhe tiszántúli akcentusa. Félbeszakította a tanulmányait, hogy taxisként többet keressen. A félmeztelenül építkezők nyaka lesz ilyen, láttam egy tömör nyakat. Teste, mint a páncél, rövidre nyírott haja, mint valami sötéten fénylő sisak. Talán azért kellett többet keresnie, mert megnősült, kisfia született, nem volt a városban fedél a fejük fölött. Mindazonáltal nem ő lesz, aki a konok erőfeszítéstől szívinfarktust kap, mire elkészül a háza. Nyugodtnak láttam, lassúnak. Erős karján könyékig tűrte ingének ujját, és a fogás élvezetét is láttam a kezén. Kényelmesen ült és élvezettel adta át magát a kormányozásnak. A csupaszság, a tapintás, a figyelem és a kormányozás élvezete azonban nem csak önnönmagára irányult. Szótlanul cseréltünk érzést és eszmét a tükörben. A figyelem senkit nem tehet a másik ember szolgájává. Amikor értelmesen követem mindama jót, amit a másikból kiválthatok, akkor nekem lesz jobb. Minduntalan le kellett hunynom a szemem, ne fedjem föl pillantásában illetéktelenül azt a lényt, akit ennyire szeret. Sajnáltam Elzát, hogy nem láthatja; világéletében érzékeny volt az ilyen erős férfiakra, és kicsinységével, de közel sem kiszolgáltatott önfejűségével magához is vonzotta őket.

Utunknak még a harmadát sem hagytuk a hátunk megett, amikor a kocsiban kínos csönd lett. Semmi szívderítő nem jutott az eszembe, Elza pedig elhallgatott. Megérintettem a karját. Helyesebben úgy tettem, mintha minden felelősség nélkül, kérdőn a karjához érnék, ahogyan bárki, bármikor, bárkivel megteszi: üres ballonkabátot érintett az ujjam, az érzéketlen anyagban vastag szvetter puhaságába tapintott, és ebben talált élő csontra. Egyetlen vonás sem válaszolt az arcán. Úgy nézett ki belőle, mintha egy mindent maga alá gyűrő monstrumot látna közeledni magában; lánctalpas tankot, hétfejű sárkányt, tejködöt. Kérdeztem, valami baj van-e. Talán válaszolni akart, s ettől kissé elnyílt az ajka, melyet most kifeszített az utazás tiszteletére visszahelyezett fogsora. Ballonkabátja óriási fészek, mélyére húzódott a dühös madár. Azt hittem, most hal meg. Nyúltam volna a táskája után, hogy a tűzzománccal díszített indiai szelencéből kivegyem a gyógyszert, melyet a nyelve alá kell helyezni, ám nem jött többé lélegzete. Legalább nem húzzuk tovább. Nem halt meg, hanem visszafogta. Be fogok pisilni. Ezt a szavak szerint nem lehetett érteni, nyelve nem adott elfogadható formát a hangnak. És az eszem járása szerint sem kellett volna különösebb jelentőséget tulajdonítanom a kijelentésének. Nem vett annyi folyadékot magához, nem hagyhatott volna pénzérménél nagyobb nyomot. Érzése tapadt szívókorongokkal az érzésemre. Az önbecsülés buboréka készült szétpattanni. Mihez folyamodjam, hogy ne érje ilyen megaláztatás? A taxis kíméletes vezetési stílusának ez lett a hátulütője; túlságosan lassan haladtunk. A hegy lábánál jártunk, ott, ahol az Istenhegyi út a Németvölgyi utat keresztezi. Arcáról eltűnt diadalunk pírja, hamuszürkévé változott. Abban kerestem menedéket, hogy nem néztem rá többé, hanem a haladás iramát követtem a tekintetemmel. Semmiféle számadás nem segíthetett, hiszen nem lehetett tudni, meddig bírja az akaratával, amit a vízhajtó gyógyszer miatt nem bírhat. Tudtam, jobbnak vélné a halálát, talán most, először. Micsoda erő a neveltetés, ha egyszer kész lenne maga alá tiporni miatta az életösztönét.

Nem állhattunk meg. Ha bepisil, hiába élt. Fényesen ragyogtak az utcák.

Ismét rám volt bízva a cselekvés, nem lelkesedem érte. Ha találékonyságom a helyzet megoldásához szükséges cselekvés lehetőségét nem leli, akkor önbecsülésem burkát repeszti meg a szükség. És idő sem volt, helyesebben nem lehetett tudni, mennyi időnk van bármire. Külön pályákon jár a gyógyszer, a neveltetés, a kocsi, külön pályán ő és én, mindenik más térképet rajzol ki magának, míg a cselekvésnek a közös irányzékot kell megtalálnia. Baljós csöndünk a taxist is gyorsan elérte, kétszer egymás után nézett vissza rám. Az egyik ember a megoldásra, a másik ember a megoldáshoz szükséges utasításra vár.

Valójában azt mondtam volna neki, hogy hajtson olyan gyorsan, ahogyan tud. Így tettem volna eleget a szerepemnek, s ügyesen megosztom a reám háruló erkölcsi terhet. Másfelől a véletlennek szolgáltatom ki a helyzetet. Lassan dőltem előre, mégsem mondtam ezt. Ha az elmém e pillanatban nem önállósítja magát, akkor nem kerülhettük volna el a pánikot; a véletlenre bízott lélek mi mást tehet, kiáltozik. Ám ez másként kombinált, mert szándékomat ellenezve helyettem rendelkezett a térképjelekkel. Mondtam, álljon meg a Déli pályaudvar érkezési oldalánál. Arra számítottam, hogy kérésem váratlanul éri, nem fogja azonnal megérteni. Közeledtünk a kanyarhoz. Ami arra ösztönzött, hogy helyesbítsem a kérésemet; finomítottam. Mondtam, a taxiállomásnál be lehet hajtani a pályaudvarra; hajtson a vécékhez. Nem bólinthatott rá, mert feszülten figyelte az utat, ne vétsen. Mindketten láttuk, hogy nem fog tudni behajtani. A taxiállomáson hosszú sorban várakoztak a kocsik, s elállták a kívánatos bejáratot. Most már senki nem háríthatta rám a döntés jogát, hiszen a véletlenről nem rendelkezem. A járda pereme úgy végighorzsolta az alvázat, hogy a kocsi belerendült. Ennyit módosított a helyzetünkön a taxis. A fehér márvánnyal borított fal előtt néhány centivel álltunk meg, feltartóztattuk a járókelőket.

Övé lett az erkölcsi teher. Azonnal kiugrott a helyéről, de amikor ki akarta segíteni, Elza dühödten tiltakozott ellene. Én voltam az egyetlen, akinek megengedte, hogy a segítségére legyen, különben mindent maga akart csinálni, és a segítőkészség elhárításában nem riadt vissza a durvaságoktól. Magából kikelten ordított.

Hogy nem látja!

Csak én tudhattam, hogy a taxisnak mit kéne látnia. Bámultak az emberek. Mert ilyen mérvű rendellenességek miatt a gyűlölet kezdett tombolni benne. Azt a szervét gyűlölte, amelyik éppen fölmondta a szolgálatot, vagy azt a személyt, aki ennek láttán a segítségére akart volna lenni. Ha elfogadta volna a segítséget, akkor be kellett volna ismernie, hogy nem ura magának. Az volt a rend, amit beléneveltek, s ennek minden pillanatban meg kellett valósulnia; a rend igényének nevében gyűlölte a veséjét, a tüdejét, a szívét vagy akár vérnyomásának szabálytalankodásait. Fájdalom pedig nincs, szenvedésnek pedig nem szabad lennie. Gyűlöletét nem lehetett az ész érveivel alátámasztani, de hiszen a rendről való elképzelése sem volt az értelem szerint való. A rendteremtési kísérletek hívei a természet rendjét vélik kiolvashatónak a rendteremtés módszertanából. Mintha bizony az asztalkészítés eljárását asztalnak tartanánk. Amit az akaratával nem ért el, szükségképpen rendetlennek vagy rendellenesnek nevezte. Az akarat szabadságáról és a személyes akaratról hangoztatott nevelési elvek vezették ki saját természetének dzsungeléből. Ha nincsen Isten, akkor a világ a benne lévő dolgok lelketlen és összefüggéstelen halmaza, s valóban az én dolgom összefüggést teremteni és lelket lehelni. Utáltam és megvetettem ezeket a józan értelem ellen való elveket, némán fröcsögtettem a mérgem, miközben segítettem. Hitler fagyott katonáinak kifordult szeme másfél század távlatából nézett Napóleon fagyott katonáinak üveges szemébe. Waterloo a franciáknak, Sztálingrád a németeknek, nekünk a Déli pályaudvar érkezési oldala. S még itt sem érhette olyan csapás, melynek hatására föladta volna az akaratban való bizodalmát. Hiába Napóleon, hiába Hitler, ha valakit ugyanannak a végzetnek a kihívására nevelnek. Több száz éven át mindenkit erre neveltek. S ha ilyen csapás érte, nem a belátás, nem a kíváncsiság, hanem a gyűlölete ébredt föl, inkább a világot akarta volna elpusztítani. Ha az akaratod szabadságával teremtőként lépsz ki a saját természeted dzsungeléből, akkor végeérhetetlen síkvidékre érsz, ahol a hó és a sár és a halál az úr. A caritas pedig legyen mások dolga, bizodalma. Küszködtem az akaratával, hol a fejemet, hol a sípcsontomat vertem be a kocsi ajtajába, mire sikerült a rettegésbe merevedett testet a talpára állítanom. De amint állt a talpán, már ment is, legyűrhetetlen akarat vitte, alig lehetett támogatnom.

Könyökénél megragadva irányítottam: ne arra!

Látom, ordította.

Vakon rohant az akarata szerint a megadott irányba, ahová alig vitték járástól elszokott, legyöngült lábai.

Viszlek, mondtam, készen arra, hogy fölkapom.

Visszaordított, hogy mit szerencsétlenkedem már annyit, s olyan megvetéssel, támadón, mintha bizony én lennék, aki gyámolításra szorul. Mert minél kilátástalanabb helyzetekbe kerültünk, annál kevésbé tudtuk föladni állandósult vitánkat a világ szemléletéről. Nevetségesek voltunk, és valaki mulatott is bennem ezen a megrögzött ideológuson, míg társa szégyenkezett. Hihetetlenül erős iramot diktált magának, akárha nem venné tudomásul, hogy kínos lassúsággal csoszog. Miként lehetett volna józan ésszel ilyesmit elviselni? Ugyanakkor annak érdekében, hogy legalább én ne adjam föl a józan észbe vetett bizodalmam, úgy kellett tennem, hogy föltétlenül igaza legyen. Hugyozza össze magát, de ne szenvedjen a lelke. Könyökét szorítva mögötte haladtam, akárha nem tudnám beérni, bár nem tudtam volna lassúbbra fogni a léptemet. Csoszogtunk. A kímélet követelte, hogy akaratának torzképe legyek; az akarat így jár kéz a kézben a caritasszal.

Pihés feje vakon lebegett; inkább az emlékezetére, mint a látására hagyatkozott. Rondán csüngött róla a ballonkabát, melyet, ki tudja mikor, valamivel végigöntött. Sötét pamutharisnyája nem feszült ki, hanem sokszorosan ráncolódott a vádliján. Egyszerűen kifogyott belőle, miként minden más ruhadarabjából. Törzsével konokon vágott az ellenálló közegbe, és nem ment. Valamennyire azért mégis haladtunk a célunk felé. Cipeltem volna én, de magamhoz mégis hűségesebbnek kellett maradnom, nem alkalmazhattam erőszakot. A caritas az akarat mellett halad. Annyi teret kívánhat, amennyit az akarat elve hagy. Ha a saját elvét erőszakkal érvényesítené, akkor maga is akarattá változna át és caritas nélkül maradna. Még nem értük el a nyilvános illemhely lejáratát, mikor láttam, a ballonkabát csapdosó szegélye alól a vizelet kicsi csíkja terjed és csordul a harisnyán. A ráncok alatt bő folyást engedett magának, és fölitta, ahol a bőrére tapadt az anyag. Jött és terjedt, bőségesebben, mint gondolhattam volna, és csakhamar elérte a bokájánál gyűrűkbe leffedt harisnyát. Akarata kímélte meg attól, hogy érezze, amit látok. A lejárat mellvédjénél egy pillanatra megállt, fújtatott, a könyökét nem engedtem el, szabad kezével megkapaszkodott. Úgy állt ott előrehajolva, vakon, mint aki kész bármilyen sötét mélységekbe levetni magát.

Lépcső, mondtam. Úgy irányítottam, hogy a kezébe akadjon a korlát. Meg is ragadta, előre csosszintotta a lábfejét, kitapintotta az első lépcsőfokot. Semmi értelme nem volt többé, hogy lemenjünk oda, a csorgás leállt, terjedt a harisnyán. Nem volt a vakságban gyakorlata. Én sem vettem észre, hogy ezek a lépcsőfokok legalább öt centivel magasabbra vannak méretezve az átlagosnál. Magával rántott. Három lépcsőfokot bucskáztunk előre, mire a lejárat falához verődve valahogy megálltunk. Valamilyen ösztönös mozdulat segített abban, hogy nagyobb baleset nélkül megússzuk. A korláton kaptam elé, a karommal kerítettem be a testét, miközben még csúszott a lábam, s a közös súlyt a lépcső éles peremébe akadt cipősarok segített visszafogni. Ki tudja, mi szabja meg az ösztönös mozdulatok rendjét? Állati tapasztalat? Eleve elrendelés? Nyögtünk és lihegtünk a falon, mint valami szerelmesek.

Kérdeztem, megütötte-e magát.

Alányúlhattam, fölnyalábolhattam, készségesen átkarolta a nyakam, de nem válaszolt. Végül is mindig elismerte, ha az akaratának a végéhez ért, ám a küzdelmet mindig újra végig kellett csinálni; levihettem.

S odalenn, ahol a zuhanás zajától, a tompa nyögésektől és a heves lihegésektől fölriasztott vécés néni egy hétfejű részeg rohamára várva elibénk állt, folytattuk a harcot.

Valósággal kiugrott a karomból. Ilyen helyzetben ne lássák. Szerencsésen szökkent, de egyensúlyát veszítve ment. A pillantásunkkal fölfogott távot képességeink léptékével mérjük ki. Sok minden szükséges hozzá, hogy ne vétsük el az arányt ezek között. A vak akarat ellenben túlságosan közel hozza a képességekhez az elérendő célokat; vagy a cél, vagy a képességek megítélésében téved. Úgy ment, mint a részeg. Egy tárt ajtajú kabin előtt állt meg, az ajtó kilincsébe kapaszkodva megpihent. Nem követtem, legfeljebb ingerültségem kísérte. És a következő művelet sem volt kevésbé siralmas. Egész súlyát a kilincsre bízta, miközben magára akarta húzni az ajtót; a húzásoktól megtántorodott, a kilincsre támaszkodva nem tudta húzni. Aztán hang vagy mocorgás sem hallatszott ki onnan.

A vécés néni szívesen vett volna némi magyarázatot. Komoly harcra, elszánt szópárbajra készült, csalódottan tért vissza az asztala mögé, bár remélt még. Azon meggyőződésében, hogy az anyám tökrészeg, és én is be vagyok szeszelve, nehéz lett volna megingatnom. Állapotomat kíváncsian mérlegelte a tekintetével, s minél hosszabb idő telt el a várakozással, az elfogadható magyarázatra annál kisebb esélyem maradt. Közben a szükségüket végzők ki-be jártak, főleg férfiak. Meleg volt idelenn és elég nagy bűz. Annak érdekében, hogy felindultságom ne legyen annyira látható, sétálni kezdtem. A vécés néni az elévetett forintokat eltüntette virágos otthonkájának nagy zsebében, de egyetlen pénzérmét figyelmeztető csalétek gyanánt mindig otthagyott a kopott főzelékestálban. Ha egyetlen kérdést intéztem volna hozzá, s ez vonatkozhatott volna a felügyeletére bízott illemhely forgalmára avagy gondoktól terhes életére, bizonyára megnyerhettem volna a bizalmát. Bepárnázott arcáról lassacskán visszavonult a támadó kedv, maradt a készenlétben tartott szemrehányás.

Jól berendezkedett idelenn, én viszont tájékozódó pillantásaimmal és a lépteimmel rendeztem el magam körül a dolgokat. Egy régi, mocskosra koptatott, orosz gyártmányú rádiócskából, amelynek az oldalára harisnyagumival erősítette föl az elemeket, zene szólt, nem túl hangosan. Négylépésnyi időt számoltam ki emerre, s amarra ugyanannyit. A felmosásától sugarakban csíkos műkövön ellenőrizhető volt a munkamódszere. Vödrével lecövekelt, fölényesen megmártotta a nyeles fölmosó végére csavart rongyot, kicsapta vele a vizet, és addig kenegette, míg körbeért. Lusta csillagokba mázolta a szutykot. Ez nem vallott jó jellemre. Asztalán nyolc embernek adagolta ki előre a vécépapírt, amit valószínűleg a használati díj fejében adott. Azt is szívesen megvizsgáltam volna, vajon hány papírt számol egy adagba, mert úgy tetszett, mások rovására takarékoskodik. Kíváncsivá tett, azon gondolkodtam, miként számolnám ki én?

Egy adagban nem volt több hat papírnál. A művelet elvégzéséhez szükséges papírlapok számának legalsó értékét tekintette mérvadónak. S ha egyszer a felhasználható papírok számát én szabom meg, akkor mások tapasztalatát csak a döntés következményeként veszem figyelembe. Ez lenne az antiliberális megoldás. Ha ellenben mások tapasztalatára lennék kíváncsi, akkor első lépésben mindenkinek számolatlanul kéne rendelkezésére bocsátanom a papírt, s döntésemben aztán a felhasznált papírok számából kéne megvonnom az egyes személyeknek adható átlagot. Ebben az esetben a többség igazságos és takarékos embernek tartana, s csupán a kisebbség nyerészkedőnek vagy fukarnak. Ez viszont a liberális megoldás. Nem feltételezhettem, hogy így járt el.

Ha pedig nem így, akkor kizárólag a saját személyes tapasztalatait vehette mérvadónak. A személyes tapasztalat átlaga a székrekedés és a hasmenés közé esik, s ha itt a művelet elvégzéséhez szükséges papírok száma valóban hat, mert neki ennyi, akkor senki nem veheti a bátorságot magának, hogy nyerészkedőnek nevezze, sőt, takarékosnak sem lehet mondani. Önkénnyel vagy nyerészkedéssel akkor lenne vádolható, ha a tapasztalataiból származó adatot meghamisítaná. Valójában nyolc lenne, ám hogy kettőt nyerjen, ő mégis hatot mondana. Ami azonban semmilyen átlagszámítás alapján nem bizonyítható. Ha ugyanis nyíltan a szemébe nézve azt mondanám, hogy nekünk nyolc, s ezért neked sem lehet kevesebb, te szipirtyó, akkor ő ugyanilyen nyíltan a szemembe meredve azt válaszolhatná, hogy ő bizony egy egész élet gazdag tapasztalatával mond hatot. Ha meg valaki így beszél, akkor abból, akár hazudik, akár az igazat mondja, se elvenni nem lehet, se hozzátenni anélkül, hogy meg ne sértenénk a személyiségét. A személyesség ily merész képviseletére csak az antiliberális gondolkodó képes, hiszen a liberális óvatosan úgy beszél magáról, mint aki mások fejével is gondolkodik. A liberális föliratkozik a mindenkik közé, de az átlagszámítással nem nyerheti vissza a személyiségét. Körülbelül ennyi a különbség a liberális és az antiliberális szemlélet között. A liberális a közösség szempontjai szerint dönt az egyénről, az antiliberális az egyén szempontjait teszi a közösről való döntés mértékévé.

Ez utóbbi esetben egyetlen ember tapasztalataira vagyok bízva, de ezeknek a tapasztalatoknak se a helyességét, se az igazságát nem ellenőrizhetem, s így kérdéses marad, hogy a döntés mások érdeke szerint való-e. Az előbbi esetben viszont fönnáll annak a veszélye, hogy a többség érdekét kell elfogadnom a magaménak, holott a személyiségem vagy a személyiségem pillanatnyi állapota közel sem átlagos. A feladványt nem tudtam megnyugtatóan megoldani. Azt is vártam, hogy vége legyen a zenedarabnak, mert foglalkoztatott a kérdés, hogy esetleg nem Itzhak Perlman játszik-e. Mindenképpen keveseltem a papírt. S miközben ilyen szellemi foglalatosságok közepette élveztem a haláltól kapott rendkívüli szabadságomat, minden nyolcadik lépés után beláttam a férfirészleg nyitott ajtaján a vizeldébe. Talán a harmadik fordulónál észleltem először, amit látok. Egy férfit láttam, aki nem megy el.

Mályvaszín nadrágot viselt, fehér trikót. A vizelde legtávolabbi sarkában állt, kis terpeszben, arccal a fehéren csempézett falnak. Inkább a tarkójára és a hátára esett a ridegen erős neonfény, fejét valamelyest lehajtotta, mintha szántszándékkal tartotta volna árnyékban a vonásait. Tartásáról azt lehetett volna mondani, hogy olyan emberé, akit elkényeztettek bámulói, s így aztán semmi nem akadályozza, hogy önmagát tegye legfőbb élvezete tárgyává. Csakhogy régóta állhatott már ott ugyanabban a pózban, belemerevedett a könnyedségébe, mely különben sem volt szándéktalan. Játéka abban állt, hogy nyilvánossá tegye, amit szemérmesen eltakar. Sehová nem nézett, se önmagára, se a falra, valamennyire mégis nyitva tartotta a szemét. Akkor tekinthetett önmagába, ha figyelték. Meredt nemi szervét kifeszített markában tüntette el, ám élvezetét közszemlére tette arcának árnyékos vonásain. Erősebb élvezetről tanúskodott az arc, mint amennyit a test valójában érezhetett. A többlet abból az érzéséből táplálkozott, hogy teljes egészében látom, amit érez, viszont nem láthatom, ami kiváltja. Ilyen feltételek között magam előtt sem lehetett kérdéses a kíváncsiságom, s éppen ez volt a hozzájárulásom a játékához. Mégsem nekem szólt, személy szerint, hanem bárkinek. Bárki láthatja e józan délelőtti órán, amit mindenki más a titkos éjféli órákra tartogat.

Két ujjával fogta át nemi szervének tövét, míg a marok feszülten föléboltozódott, s alig követhető lassúsággal vonta előre a tőre lefeszített ujjakat. Ugyanilyen gyöngéden vonta vissza, és amikor a lehető legmélyebbre ért önmagán, a csupasszá váló makk hegye minden bizonnyal érintkezett a tenyér boltozatával. Nem volt előnytelen megoldás, hiszen a takarással megcélozott szellemi élvezet így juttatta éles testi élvezethez, ami minduntalan át is rendezte arcának fegyelmezett vonásait. Ilyenkor kevesebb élvezetet engedett meg magának, mint amennyit elért. Játékának feszültségéhez pedig tetemesen hozzájárult azon mindkettőnket érintő és az egész játékot beárnyékoló tudat, hogy erkölcsi szempontból gyalázatosak vagyunk. A gyalázatból egyenlő arányban részesültünk, bár ő vállalta a tett kockázatát, én viszont bármikor visszavonhattam a kíváncsiságomat, mely bármilyen gyalázatos legyen: játék és élet. Lépteimet a következőkben úgy rendeztem, hogy ne érjem el a vizelde nyitott ajtaját. Csak hármat hagytam meg emerre, míg amarra megtettem a négyet. Megvontam tőle egy lépést, ám ezzel még közel sem sikerült megtagadni a kíváncsiságomat. Így folytatódott a játék kettőnk között. Tudtam, vár, lépteimet hallja. Egy lépés hiányzott, ezzel megzsaroltam, viszont ugyanennyi hiányzott a kíváncsiságomnak, s így maradt közös a feszültség.

Valamivel később a vécés néni mordulása figyelmeztetett, hogy odabenn olyasmi történik, ami rám tartozik. Mordulása ingerült volt, ám egyben engedély. Miközben tétován besiettem, ahová egyébként nem lett volna szabad belépnem, ő is kijött az asztala mögül, hogy kövessen. Nem kellett az ajtók között tétováznom. Vezetett, és nem máshová, a szívembe talált a hang. Egy csökönyösen toporzékoló, magára hagyott kisleány fátyolos, tompa kiáltozása. Egyetlen tébolyultan ismételgetett szó a fülkébe zárva. Segíts, segíts, segíts. De nem háromszor ismételte vagy négyszer, hanem harmincháromszor vagy negyvennégyszer, mintha ki tudja mióta mondaná, és semmi reménye nem lenne, hogy meghallhatom. Anyjában csalódott beteg gyermek beszél így. Mikor suttogás a kiáltozás, mikor a perc megmérhetetlen örökkévalóság a láztól. Amikor szétomlik az ágy, amikor nyirkos masszává lesz a dunyha, amikor sziklák omlanak ki a visszhangos csarnokká növekedett szoba falából.

Ha csak azt láttam volna, amit az ajtót kitárva láttam. Torkaszakadtából ordított.

Mért nem segítsz rajtam, a szentségit, ha kérlek.

Minden eshetőségre fölkészülhetünk, de arra, ami van, soha nem készülhetünk föl.

Ültében, hogy valamelyest eltakarja nyitott ölét, előredőlt. A tartály vezetékéből permetező víz tócsába gyűlt a kövön. Elnyílt kézitáskája e tócsában hevert, és ballonkabátjának lecsüngő szárnya is belelógott. Ebben a lehetetlen helyzetben igyekezett lecibálni a lábáról a lucskos harisnyanadrágot; a bugyival egyetlen csomóban tekeredett a bokája köré. Amitől viszont nem tudhatott fölállni, már csak azért sem, mert az egyik cipőjét már sikerült lerúgnia. Elé guggoltam, s miközben levettem és rendesen leraktam a másik cipőt a párja mellé, inkább olyan lett, akárha dulakodnánk itt a bűzben, a vízben, a vizeletben, mert dühében taposta a vállamat.

Hogy mit bámul? Menjen el, menjen innen! Gyűlöletét a vécés néni ellen fordította. Szólni nem tudtam, nem is lett volna csillapítására szavam. Lefejtettem a harisnyát, a bugyit. Aztán csönd lett, mert a vécés néni elment. Hallani lehetett a permetezőn szivárgó vizet. Nem volt hová tennem e nedves rongycsomót, az ölembe fogtam, s így erőltettem vissza mezítelen lábfejére a cipőket.

Néhány nappal a halála után írtam Karennak és Hjalmarnak; úgy folytatódik a levél, hogy akkor határoztam el, inkább gazember leszek és gyáva, de én ezt tovább nem csinálom. Mintha eladdig erényes lettem volna, bátor. Nem csinálom tovább. Az életösztön lázadt az erkölcsi tudat ellen. Ennek az ésszerű elhatározásnak a hiányában nem is tarthattam volna természetesnek a helyzetet. De milyen helyzetet? És mi a természetellenes? Ami vele történik, velem történik meg. Kívánhatok-e ennél természet szerint valóbbat? Másfelől, ha logikus óhajtottam volna maradni, akkor szó nélkül kellett volna sarkon fordulnom, s fölrohanni végre a napvilágra. Nem rohantam persze sehová. Vágyam kielégült az elhatározásban. Amennyiben arra az elhatározásra juttatott, hogy nem csinálom tovább, akkor nyugodtan maradhatok, most még megcsinálom. A halál pedig végezze el önmaga, amit a továbbiakban tennie kell.

Mint akiben minden érzékének hőmérséklete fagypontra száll: a látvány nem bántotta többé a szépérzékemet, a bűz nem volt kellemetlenebb, mint bármily illat, lelkének nem volt olyan kínja ebben a kálváriában, se szégyen, se megaláztatás, mely elérhette volna a lelkemet, mert vele kapcsolatban semmit nem éreztem többé magam iránt. Izzó vassal fájdalmat csillapítani. Vannak ilyen pillanatok; jól látja az ember, miként kapcsolódnak a dolgok az érzésekhez: ezek a maga dolgai, a saját érzéseiben a másoké, mégsem érez semmit irántuk, s ezért látja. Nem az a látó, aki nem vak; ismételgetem.

Mikor a lábán volt a cipő, benyúltam a hóna alá és felállítottam. Valami fájt, nyögése a nyakamba fúlt, rám bukott. A csésze vizében egy teleírt noteszlap tapadt egy darabka szarhoz. Oldódtak a betűk. A rettegés szelei nyomnak ilyet a bél alsó traktusába: a legkeményebb csúcsot választja le a görcsbe ránduló záróizom. Aztán lázasan kutathatott a kézitáskájában, ezt a noteszlapot találta, a táska pedig kifordult az öléből. Nem a saját kézírása oldódott a vízben. Olyasmit csinálok, amit helyettem senki nem csinál meg, s ezért mindenki erényesnek fog tartani e tettekért. A hónom alá szorítottam a nedves holmikat, a karommal tartottam a testét, elhagyta magát. Én azonban minden erényes tettről szívesen lemondok, hogy olyan lehessek ismét, mint bárki más, aki nem csinálja. Hátráltam vele, s közben még egy filctollal fölrótt felírást is elolvastam a fülke ajtaján. Ostoba betűk voltak, egy alig írástudó férfié. „Jól baszott picsát szívesen nyalnék ki.” Le akarták mosni, amitől az olajfesték szürkészöldje kihalványodott. Kérdés, miként kerülhetett férfi írása egy női fülke ajtajára. Még ki kellett bontanom a ballonkabátjából, melynek szegélye megmerült a vízben. Az anyag valójában nem itta be a vizet, mégis csöpögött belőle. Lehunyta a szemét. Emlék volt ez a szemhunyás. Nem akart látni, bár nyitott szemmel sem látott.

Közben visszatért a vécés néni. Nem az ordítás miatt ment el, hanem hozni egy tiszta, puha fölmosóruhát. Azt is tudtam, hogy ezt a táska miatt hozta, de nem léphetett be a fülkébe, miként aggodalma diktálta, mert elálltuk az utat. A műveletet különben sem bíztam volna rá, amit azonnal fölfogott. Előbb a ballonkabátot nyújtottam át, megtehettem, tisztázódott közöttünk, hogy segít. S nem kellett hosszas magyarázkodás, ő maga vette ki a hónom alól a nedves holmikat. Jöhetett a táska. Amikor átvettem a kezéből a tiszta, még soha nem használt, puha fölmosóruhát, szembenéztünk. Támadó kedvét, a készenlétben tarlott szemrehányást érzelgős részvét és számító tettrekészség tartotta egyensúlyban a húsos arc durva vonásain. Jelleméről alkotott képem újabb adatot kapott, ami viszont neveltetésének elvére utalt vissza: jóvá lesz, aki jót tesz. Óvatosan emeltem ki a vízből a kézitáskát, valamennyi bizony beléfolyt, és néhány kicsi tárgy, ezüstveretes parfümösflakon, érvénytelen villamosbérlet, gyógyszeresdoboz, óhatatlanul visszahullt.

Így javítják meg, mondta a vécés néni; méltatlankodással kereste az egyetértésemet.

Gondolom, válaszoltam.

Két órája sincs, hogy elmentek, aszt megint folyik.

Mondtam, hogy jobbra nem számíthatunk; megértéssel méltányoltam a segítségét, hiszen jóságának ellenértékére várt.

Azt mondták, műanyagból van az úszó szelepje, pedig rézből kéne lennie.

Hol van már a réz.

A műanyag franc meg rögtön tönkrevan.

A karomban vittem föl a szégyenétől súlyos testet, a vécés néni hozta utánunk a holmikat. Így kezdődött ez a nehéz nap. A taxis a lejárat mellvédjének támaszkodva, józan türelemmel várt ránk. Tán unalmas lenne, ha beszámolnék minden mozdulatról. Pedig nem lenne tanulság nélkül való, látszana, hogy a szándékaink azonosságára vagy legalábbis pillanatnyi összehangolására volt szükségünk ahhoz, hogy a magunk erkölcsi felfogása szerint éljünk minden mozdulattal. A taxissal együtt vittük tovább a gyanútlan emberek között, a vécés néni meg a holmikkal jött utánunk. Amiből az következett, hogy négyünk között, két férfi és két nő, kialakult valamilyen nem lebecsülendő, nemünk szerinti harmónia. Szegény, öreg barátném, egyetlen hangot se hallatott, a szemét alig nyitotta ki. Talán úgy érezte, több érzéssel vagyok e két idegen iránt; érzésünk tárgyának tekintjük. Tán föladta, mert föladtam. Nem miránk, hanem a közös kultúrára volt bízva; előre az sem tudható, hogy vannak helyzetek, amikor másra nem lehet számítani. Arcán ünnepélyes komolyság.

A lesötétített, fülledten néma lakásban egy fotelba helyeztük. Megkapaszkodott, úgy maradt.

Vissza kellett kísérnem a taxist az előszobába. Csak a nyitott bejárati ajtón jött be némi fény a folyosóról. Megálltam a félhomályban, megállt. Nyúltam a pénzem után, hogy rendezzem a számlát, figyelt. Figyeltem. Jól felpuffadt pillanat volt ez; most aztán nagyon értenünk kellett egymást, nem tévedhettem és nem tévedhetett. Ilyen felületes ismeretség elegendő ahhoz, hogy féljünk a csalódástól. Kiderülhet, hogy milyen rossz emberismerők vagyunk, és aztán hiába az önvád vagy a vádaskodás. Ha ilyen pillanatokban egymás megítélésében tévedünk, akkor nincsen közös kultúra, s ha e legkevesebb nincs, akkor a legtöbb hiányzik, mert semmiféle közös nincs. Akkor csak mohóság van, bírvágy, önzés, akkor csupán az önfenntartásért vívott harc kíméletlensége van, akkor örülhetnek azok, akik úgy gondolják, hogy a világ a bennelévő dolgok összefüggéstelen halmaza. Egy ilyen kényes pillanatban, ha a világegyetemben egyáltalán kimérhető a pillanat, Szókratésznak, Kopernikusznak és Freudnak kéne lennem egy személyben, neki meg Arisztotelésznek, Einsteinnek és Jungnak, hogy ne sértsük az emberileg lehetséges közös számítást. Mert a közös számítás szerint nekem valami olyasmiért kell hálásnak lennem, amit neki épp e közös számítás szerint a hála reménye nélkül kell megtennie. Amennyiben hálátlan vagyok, én sértem meg a közös számítást, ha viszont bármilyen ellenértékre váltva ő fogadja el a hálámat, akkor mintha nem is azért tette volna, amiért tette, s így éri a közöst a sérelem. A kérdés tehát mindig nagyon végletes, mert mindig arra vonatkozik, hogy van-e ilyen. No, és ha van, akkor vajon mindketten azonos módon ítélünk-e róla? Ha pedig mindkettőnknek azonos az erről való ítélete, akkor mi lenne ennek a közösnek a valutája? Egyáltalán szükséges-e, hogy legyen? Miért kéne a körtét almára átváltanom, ha ezek egyszer különböző fák jóízű gyümölcsei?

Szívem szerint a mértékét vesztett borravaló mellett maradtam volna. Eszem szerint ellenben a puszta szeretetnél. A borravaló lehetséges összegét hirtelenjében nem tudtam volna kiszámítani. A szeretetnek viszont immár hiába is számoltam volna utána, hiszen közvetlenül és nyersen megjelent abban a zavarodottságban, melyet a pénzzel való foglalatoskodás mindkettőnkből kiváltott. Az erős, napbarnított test szinte meggörbedt a tartózkodástól, ami nem kevésbé vonatkozott a borravalóra, mint a szeretetre. Az ő helyzetében sem lehetett kevésbé kényes az erkölcsi kérdés. A terepet, semmi kétség, győztesként kellett elhagynia, de nem úgy, hogy engem győz le. A borravalót az erre utaló szavak nélkül utasította el, ám a zavaromból felé áradó tétova szeretet sem lehetett elfogadható, hiszen az a hálámnak legfeljebb kecsesebb ellenértéke lenne, aminél a két ember által kívánható legnagyobb közös azért mégiscsak nyersebb. Ebben az erkölcsi küzdelemben fedetlenül hagyta magát, ami inkább a vesztes póza volt, a lehető legnagyobb közös iránti vágy szemérmes megnyilvánulása. Szerettem, mert hálára kötelezett; hálánkat minden további nélkül kifejezhetjük szeretettel. Az oktalan állat is ezt teszi. Nem ismert, nem szerethetett, nem miattam tette, még csak nem is azért az emberért, aki hozzám tartozott, nem fogadhatta el, mert akkor ízlése ellen való önszeretet lett volna belőle. Következésképpen még jobban megnyerte a tetszésemet az ízlésével. Mit tehettünk volna, ha egyszer a kultúra ezen a ponton minden megoldási kísérletre nemet mond és semmiféle kérdésre sem válaszol.

Kiszámoltam a pénzt, de négyforintnyi hiányzott, s így aztán csak kilencvenhattal adhattam volna többet, amit nem akartam az eszem szerint. Neki viszont nem volt váltópénze, a szíve ugyanakkor gyorsan és helyesen dolgozott.

Mondta, nem tesz semmit.

Éppen négy forintot tesz, mondtam.

Mondta, csak maradjak, hagyjam.

Ha tud még egy pillanatot várni, mondtam, akkor valahol találok.

Mondta, ennyit igazán elfogadhatok.

Borravalónak szánja-e, kérdeztem.

Hosszan a szemembe nézett a félhomályban, és ugyanígy néztem vissza rá, kérdőn, holott tudtam, ez a megoldás, és tettettem a kérdést. Nevetnünk kellett volna, de nem nevettünk. Derűt adtunk egymásnak búcsúként. A hiányzó négy forint lett az elégtétele, hiszen nekem hiányzott, hogy nem adhatom. A kezét nyújtotta, nyújtottam a kezem, mondta a nevét, mondtam a nevem, kezet szorítottunk. A viszontlátás lehetőségére vonatkozó reményt azonban hamisság lett volna megemlíteni.

Kulcsra zártam az ajtót, s ezzel vége is lett volna ennek a megkönnyebbülésnek. Mégis azt éreztem, hogy ez az ismeretlen ember, akinek abban a pillanatban még tudtam a nevét, a legszilárdabb elhatározásomban rendített meg. A tökéletlen dolgok közötti összefüggések helyes aránya: szépség. Nem mondhattam, hogy én ezt tovább nem csinálom, bár azt sem mondtam, hogy csinálom. A szépség szeretete szerint más a számítás, mint amilyen a dolgok szeretete szerint.

Mire visszatértem a szobába, hogy ágyba tegyem, a zongoránál találtam. A billentyűk fölé emelt ujjakkal, roskadtan ült. Hosszabbra nyúlt a csönd, mint amennyit a szokásos fölkészülés megkíván. Előbb csak az egyik kezével ütött le néhány különálló hangot, fáradtan, szórakozottan; másik keze az ölében pihent. Meggörbedt háta, nyakába húzott válla béna. Megálltam az ajtóban, bár sok lett volna a dolgom, és más megoldást nem is találhattam, mint hogy elvégezem. Ez megnyugtató, hiszen én mindent megteszek, s annyira tevékeny vagyok: nem kérdem, mi a minden. Ki kellett volna cserélnem a gyűrött, már nem egészen tiszta ágyneműt, fölhúzni a redőnyt, kitárni az ablakot, kimosni vagy legalábbis beáztatni a tisztátalanná lett holmikat, letörölni, felporszívózni két hét megülepedett porát, bevásárolni és főzni, hogy aztán jó lelkiismerettel magára hagyjam másnapig. Persze minél előbb, annál jobb. Ami kellőképpen rossz lelkiismeretet biztosít ahhoz, hogy este még telefonáljak, és a görcs álljon belém, mert hosszan csöng ki. Vagy attól, hogy a hosszú kicsengés után mégis fölveszi, tehát mégsem jött el a remélt vég. Nem láttam az arcát. Talpával több évtized lépett a pedálra; bonyolultabb fogásokat próbált, hangok és félhangok összhangzatát, s ettől egyszerre láthatón és hallhatón megváltozott. Mint aki élete megannyi elhagyott évtizedére talált rá, kiegyenesedett a háta, erőre kapott, illetve attól kapott erőt, hogy erőt kellett adnia; a hangzásra, a keresésre, az arányokra, és nem az akaratára bízta magát. Mintha lágyan, ám közel sem erőtlenül, szórakozottan, mégsem a véletlen kedélyére bízva, egy benne élő egész részleteit hívná elő próbaképp, s ehhez az egészhez rendezné a szándékait. Majd fölemelte az öléből a másik kezét is, s amint alárendelt társra találva kíséretet adott vele, hallani lehetett, hogy az első pillanattól kezdve valami olyasmit kíván önmagáról hallani, aminek meggyőző méltósága van.

Egyetlen zenedarab részletei szólaltak meg összefüggéstelenül, egymásra hányva. De nem engedte szóhoz ezt az egészet, fragmentumok maradtak; ha valaminek nincsen eleje, akkor vége sincs. Mintha a fogások szempontjából tekintené át, mintha a sorstól elkülöníthetné a sors technikáját. Mert hallani lehetett, hogy van sors, hiszen állandóan fönnállt annak a lehetősége, hogy kikerekedhetik, ő azonban kizárólag e tudott sors technikai részleteivel foglalkozott, a billentés módjával, dinamikával, a hangok erejével és színével, váltásokkal és fokozással, s így aztán csak egy zenében jártasabb hallgató mondhatta volna el, hogy milyen sorsra gondol, kinek a sorsára. Amikor a görög bölcselők elirigyelték az istenek munkamódszerét, kíváncsiságukban különválasztották a sorsot, a tychét, és a technét, a technikát. Teste és tartása, helyesebben testének tartása attól nyerte vissza a méltóságát, hogy az egésznek tudott sors eszközévé tette, ami a testben és a lélekben alakítható: idegen hangokra bízta a szenvedést és a szenvedélyt: lássa. Néha láttam hűvösen konok arcélét, nyitott szemét, amikor a magasabban vagy a mélyebben fekvő hangokat követve gyorsan félrefordult, s miként a kalapács a zongora belsejében, ütött. Talán így üt a szív, a vér az érben; a csontvelő moccanatlan és részvét nélkül kormányozó.

Két percnél nem telhetett el több. Biztosan nem érzékelte a jelenlétemet, nem érezte többé a szobát, sem mindazt, ami előzőleg történt, mikor is váratlanul és hirtelen mindkét kezét visszavonta, de a pedál fölött maradt a talp. Teste valamelyest ellazult, a két kéz a billentyűk fölött levegőzött, kissé lecsuklott a fej. Ismét hosszabb idő telt el, mint amennyit a szokásos, színpadiasságot sem nélkülöző fölkészülés megkíván. De nem sokkal hosszabb. Ha sokkal hosszabb időt engedett volna magának, akkor józan ésszel föl kellett volna adnia. De éppen azért nem választhatott mást, mert föladta már. Önmagán kívül nem volt semmije. Attól az embertől kölcsönzött ráadást, aki úgy halt meg téli villámlások és dörgések közepette, hogy nem adta föl.

Mondhatom, írtam a levélben, elállt a lélegzetem. Állati mordulást hallatott, s ezzel ellenkezőn, hihetetlen finomsággal billent a billentyűre az ujja. Ez lett az első hang, ilyen lett a kezdetnek nevezhető ütem, s minden rákövetkezőt ehhez képest fogunk hallani. A gyöngédség taktusa volt a második. Ami úgy hangzott, mintha erővel telített finomság lenne. Mert a finomság önmagában is megáll, de a gyöngédségnek már valakire vagy valamire kell vonatkoznia. Hallhatóvá lett az összefüggés e különbözők között, s aztán e kettő között billegve billentett, hol az egyiket, hol a másikat, egymást hívták ki rejtekhelyükről, a vágyból, a vágyakozásuk volt egymásra szabott. S ha ez így van, ha ketten vannak egy nem hangzó világban, ha vágyuk egymásra szabott, akkor van kezdet, lesz a vég, egésszé kerekedhetik; belevágott. A c-moll szonátát kezdte játszani, és most legszívesebben én nyögtem volna bele, mert ilyen meggyőzőnek nem hallottam még ezeket az első hangokat. Nem volt patetikus; nem szenvelgő volt, nem dagályos, nem lángoló, heves, nem érzéssel telt, nem fenséges, emelkedett, nem szárnyaló, hanem pathétikos: szenvedő, szenvedélyes, ahogyan a görögök gondolták a szót. Mesélt arról a késő nyári napról, amikor először ment Bartók órájára. Fehér ruhában, mert nagyon készült. A homályos, ürességétől visszhangos folyosóról kellett belépnie. A hatalmas, fehér terem üresen izzott a délutáni fényben, a sugarak elvakították, futkároztak benne a szivárványló porszemek. Lehunyt szemmel ült a zongoránál a mester. Ettől kezdve egy egész életen át készülődött a tökéletesre, a mester reá emelt tekintete minden tökéletlent átvilágított, s ezért nem csak nagy zongorista nem lett belőle, hanem semmilyen. Egy olyan tapasztalatoktól érintetlen lény játszotta beláthatatlan sorsát, aki silányságokban gazdag tapasztalataitól búcsúzott. Nem volt különbség a múltja és a jövője között. Ezek az első taktusok arról szólnak, ami van. Mozart vagy Bach nem kérdené, miért így van. Beethoven minduntalan megkérdezi, kérdéseitől azóta sem tudunk eltekinteni: mélyen kizengő hangokban dübörög föl. És még erre a dübörgésre sem neszeltem fel, még ekkor sem érzékeltem semmi különbséget az érintetlen leányka és a haldokló öregasszony között. Tán az ujja nem volt képes többé a billentések örömével vigasztalódni, vagy a kérdés bizalommal teli, mély kizengése riasztotta el. Nem jött több hang.

Hívjam föl Margitot, mondta, jöjjön haza.

Mintha nem hallanám a fölszólítást, kérdeztem, miért nem játszik tovább.

Le akar feküdni, mondta.

Mondtam, előbb szeretném áthúzni az ágyat.

Menj ki, mondta moccanatlanul, aztán még hozzátette, kérlek: amire kértelek.

Hogy hívjam föl?

Jöjjön haza.

Kisleány koruktól kölcsönösen bálványozták egymást. Elzáé volt az ész, az akarat és a tehetség, Margité a figyelem, a termékenység és a gondoskodás. Ha Elzával beszéltem, nővérkémnek nevezte Margitot, és vele beszélve ő is nővérkémnek hívta Elzát. A mai napig nem tudom, melyikük volt az idősebb. Amikor együtt voltak, fröcsögött belőlük a gonoszság. Nem tehetett olyasmit a másik, amiben ne találtak volna kifogásolni valót. Mintha mindketten azt szerették volna, hogy a másik még tökéletesebb legyen, s megfeleljen egy bennük élő és valójában megvalósíthatatlan eszménynek. Ha drágakő, ragyogjon csiszoltan. Fáradhatatlanul, bántón oktatták egymást, s ilyen értelemben mindketten kiharcolták a másiknak tulajdonított nővéri előjogot. Hiába éltek távol egymástól, amikor Margit Londonban, Elza Budapesten, amikor Margit Delhiben, akkor Elza Párizsban, amikor Margit Kairóban, akkor Elza Szingapúrban, s amikor Margit ismét Londonban, Elza ismét Budapesten, a másik ítélő tekintete mindvégig velük volt. S amennyiben hinni lehetett az elbeszéléseknek, és a korai fényképek se csaltak, Elza bájos, szőke angyalka volt, Margit pedig inkább ázott, szürke verébke. A felnőtteket ámulatba ejtő angyali bájhoz hozzátartozott a zene és a szereplés, a szürkeséghez a mások figyelmes szolgálata. S ezekben a társadalmi osztályuk által reájuk szabott szerepekben mindketten megtalálták ugyan alkatuk bensőséges vonzalmát, mire azonban fölserdültek, a természet megint mindent megforgatott; Margit ragyogóan szép lány lett, Elza inkább suta és idomtalan.

Margit készségesen elfogadta a csúnyaságot, s amikor szép lett, a felé áradó rajongás gyanútlanul érte. Nem hihetett a saját tükörképének, mert se az önszerelem gőgjében, se a másoknak szánt magakelletésben nem volt jártassága. A megcsúnyult Elzának ellenben a harmónia másféle forrásai felé kellett fordulnia. Észrevétlenül vonták meg tőle, amihez hozzászokott. Így fonja át egymáson eltéphetetlen szálait a sors. Mintha Margit illetéktelenül eltulajdonította volna Elzától, s örökösen vissza akarta volna szolgáltatni neki a tükörképét, amire Elza nem tartott igényt, mert meglepettségének és értetlenségének kínja arra a képtelen feltételezésre hajlította, hogy talán van szebb szépség a test szépségénél; s akkor az elveszítettnél többet hódíthat meg. Így rajzolódik ki kemény vonalakkal az alkat. Elzát konokká és akaratossá tette a szépségnél is szebb utáni vágya, amitől csúnyább lett. Margit viszont gyanakvóvá vált a szépsége után vágyakozó emberek iránt, inkább a jóságára számított, s ettől a törekvésétől még annál is szebb lett, mint amilyen volt. Tizennyolc éves korában ment férjhez egy nála jóval idősebb angol diplomatához, akivel Londonba költözött, s mindezt úgy tette, mint aki visszautasítja a testiség kínálatát. Elza rögeszmésen a tanulmányaiba temetkezett, a zongora tanszak mellett nyelveket tanult, és a bölcsészkaron filozófiát hallgatott. Hetenként legalább egyszer levelet váltottak egymással. Margit ünnepelt szépasszony volt, keresztül-kasul utazta a világot, gyors egymásutánban három fiúcskának adott életet, mindent jól tett meg, amit meg kellett tennie, de kétségektől gyötört leveleket küldözgetett. Önző disznó vagy, válaszolta Elza, jobb lenne, ha nem foglalkoznál annyit az érzeményeiddel. Bár az élet legalapvetőbb bölcseleti kérdésein tépelődött, s igaz, a filozófusokról annyit tudott, amennyit egy elkényeztetett úriasszonynak tudnia illik, csakhogy úgy akarta megnyilvánítani az okos és művelt Elza iránti imádatát, hogy tőle remélte a választ. És egy hites könyvvizsgáló szigorú feljegyzései érkeztek válasz gyanánt. Van reggel, van este, vannak érzések, tárgyak, ezekről ilyen meg olyan gondolat képezhető, mintha Elza szavakkal leltározná a világot, s aki ezeket a szavakat ismeri, már semmiféle csodát vagy rejtélyt se lát. Akkor meg minek kérdezett?

Margit nem értette a távolság fogalmát, s ennek megfelelően a közelségét sem; a földrajzi terekét vagy az emberekét. Alig pirkadt még, amikor arra riadtam, hogy valami rettenetes történik velem, írta egy Anacapriból keltezett, a Villa Filumena papírján írott levélben. Ebben a csodás fészekben persze nem volt ijedelemre okom. Langymeleg volt, magamra sem kellett terítenem a pongyolámat, óvatosan kiszöktem a teraszra. Meglepett a síri csönd. Alattunk, több száz méter mélységben, egyenletesen zajgott a tenger a sziklaöbölben, és fuvallatok susogtatták a pineákat a magasban. Akkor meg milyen csöndről beszélek? Mintha ezek a tömör, fekete sziklák lehelnék ki, mintha a sziget meleg teste ontaná, pára lebegett a víz fölött, terjedt és sűrűsödött. Most még láttam a távoli vizet a horizonton, aztán már nem láttam. Akkor hát így történik, mondtam magamban. A pára tengerében már nem volt látható a tenger távolsága. Hiába írod, hogy a különböző állagú természeti tárgyak között lezajló fizikai kapcsolat eredménye vonz és riaszt. Hiába tudom, hogy van férfi, van nő. És hová lettek az őrült cikádok? Miért hallgattak el? Amint álltam a balusztrádnál, csodás kőedényekből omlik alá a virág, tudtam, hogy erre a rettenetre riadtam. Az imént még őrjöngve ordították a nászéneket, most meg nem. És ezek a kőedények legalább ezerévesek. Ezer éve bujálkodnak bennük a virágok. Hiányoztak a cikádok. Milyen felelőtlenül beszélek, szerencsétlen ember, csöndet mondok, ha a megszokottan édes zajok közül egyetlen hiányzik, holott minden más zajong. Rettenettel tölti el a szívemet minden kis hiány. Kívánom, halljad, miként ordítanak és miként némulnak el. Akkor majd te is félni fogsz. Miért mondja, hogy szeret? S ha szeret, akkor miért olyan szenvedélyesen? S ha tényleg ilyen a szeretet, akkor hogyan tud nyugodtan aludni a hálószobában? Állandóan gyötör ez az érzés. Este ültünk az itteni társasággal a szalonban, ez egy tágas, oszlopos terem, figyeltem az arcát, figyeltem a mozdulatait, a szavait, és semmit nem árult el arról a szenvedélyről, mely bármikor kitörhet, ha tényleg van benne ilyen. Nem, nem állítom, hogy úgy tett, mintha jelen sem lennék. Éreztem benne valami kitartó némaságot, ami kizárólag nekem szól, mégis rettenettel töltött el ez a várható és kívánatos változás. Az sem elég hozzá, hogy magunkra zárjuk a hálószobánkat, mert akkor kíméletlenül úgy teszünk, mintha békés lefekvéshez készülődnénk. Ha szégyentelenek leszünk a következő pillanatban, miért szégyelljük, hogy szégyentelenek vagyunk, vagy miért nem vagyunk szégyenkezők, ha nem vagyunk szégyentelenek sem? Vagy az egyik nem igaz, vagy a másik. Ha mindkettő igaz, akkor miért nincsen közöttük kíméletesebb átmenet? Olyan a szívem ettől, mint mikor néhány csöppnyi citrom éri a héjából kibontott osztrigát. Szeretném valahogy elképzelni az életem. Valahogy, de egyféleképp. Legyen örökös zaj és dübörgés, vagy ne legyen semmi, de semmi. Azért ne aggódj, írta Margit, hiába érzek így, illedelmesen viselkedem és jó kislány vagyok.

Mindent megtenni, amit kíván, amennyiben ezt a lelkiismeretem kibírja. Karitatív ténykedésemnek ez volt az alapszabálya. Az sem baj, ha nemet kell mondanom, ha megmakacsolom magam, ha nem teszek eleget valamiben az akaratának; ebben az esetben azzal hízelgek, hogy egyenrangúnak, győzni és veszíteni egyformán kész élőnek, és nem haldoklónak tekintem. Haldoklónak nyilvánította magát, amikor kérte, hívjam Margitot. Megérezte, hogy nem hazudozhatok tovább jó lelkiismerettel, és ez így is volt. Amikor azonban arra került a sor, hogy sürgető kívánságának eleget tegyek, mégis a lelkiismeretemmel találtam szemben magam. Ennek ellenére meghívtam a londoni számot, bár kíméletből a konyhában vártam a kapcsolásra. Miközben tisztára vakartam a beszáradt, szennyes edényeket, abban reménykedtem, legalább ne találjam otthon. De fölvette a telefont, végighallgatott, egy szót sem szólt. Halkan beszéltem, ne hallatszék be egyetlen szavam se. Füleltem, miként hallgat a vonal másik oldalán, s amikor végeztem a beszámolóval, ő is meghallgatta a némaságomat. Végül kis köhécselésekkel kísérve annyit mondott, nem éri készületlenül, de végig kell gondolnia; kérte, maradjak a telefon mellett, visszahív. Letettem a kagylót, ültem a konyhaszéken. Mondhattam-e magamnak, hogy jót tettem? Legfeljebb azt mondhattam, hogy az akaratát teljesítettem, bár így vettem el az életreményét. Ha megmakacsoltam volna magam és nem hívom Margitot, akkor ez lett volna az utolsó összecsapásunk; ettől azonban nem én kíméltem meg őt, hanem ő tartotta kíméletre méltónak a jövőmet. Tíz perc múltán ismét csöngött a telefon; hármunk között elintézetté vált egyikünk halála. Mintha egy olyan hivatalos eljárásról lenne szó, amelynek a bonyolultságától elébb megrettenünk, de aztán már az első instancián minden körülményeskedés nélkül megadják a szükséges pecsétet. Helyet kapott a délutáni gépre, kéri, menjek ki elé, hogy alkalmunk legyen négyszemközt beszélni, és kérdezte, nincs-e valamire égető szükség, amit esetleg beszerezhet még. Nincs. Gyógyszer? Nem tudok róla.

Ezen az estén olyan érzéssel adtam át a szolgálatot, mint aki nagy vargabetűvel ugyan, de céljához ért. Megkönnyebbülésem nem volt kisebb teher. Megszabadítottam magam egy bizonytalan műfajú és bizonytalan időre szóló kötöttségtől, ami azonban nem tett szabaddá. Mehettem a dolgaim után. Hová? Mi a dolgom? Vakon gondolkodunk. Hogy mi a rossz, és mi a jó, csupán a cselekvés következményeiben válik megítélhetővé. Elkerülhetetlen az ítélet, hiszen a következményeket nem lehet eltüntetni, az ujjunkra ragad, az ajkunkra fagy, de amíg nem fenyeget időzavar, újabb cselekvésekkel módosíthatunk, változtathatunk a jó és a rossz arányán. A jóvátétel puszta szándéka is megnyerő. Az élők egymás iránti türelme és engedékenysége azon a minden bizonnyal téves eszmén alapszik, hogy a rossz és a jó nincsenek meg egymás nélkül, mégis van közöttük egy eleve adott hierarchia, hiszen a módosítás és a jóvátétel puszta szándéka sem létezhetne, ha nem a jó végeredményre törekednénk.

A haldokló embernek a halálát kell végeredménynek látnia. Másként nem lenne logikus mindaz, amit az életéről gondolt. Ugyanígy látja az is, aki a maga vakságával ezen az úton a halálhoz kíséri. Mert ha a végeredmény nem jön ki jónak, akkor mindent rosszul gondol az életéről; értelmét veszítetten kell életben maradnia. Holott másként nem tud cselekedni, mint mindenkor, tehát vakon.

A haldokló ember kísérőjének minden gondolatát és minden mozdulatát föl kéne tudni mérnie a következmények felől nézve, s csupán a jót tennie. A rosszat, azt nem, arra nincsen idő. Ezt nem csippentem föl, mert ocsú, hanem ezt veszem, mert ez a búza. Ha pedig a minden lehetőséggel előre számoló, minden jó és rossz között mérleget készítő, látó gondolkodás következménye immár kizárólag jó lesz, akkor elérhető az olyannyira áhított jó végeredmény. Akkor megszűnik az időzavar. Akkor nincsen többé az életnek és a halálnak külön időszámítása; s ha nincs, akkor halál sincs. Mintha a gondjaimra bízott haldoklónak azt mondanám, nem fog meghalni. És nem csapom be. És arra vonatkozó kérdésére, hogy miért érzi összehasonlíthatatlanul másként magát, mint ez idáig, úgy válaszolnék, honnan tudhatnám, ha egyszer én sem élek. És nem csapom be magamat sem.

Halálközelben a gyakorlatias észjárás éppen úgy csődöt mond, miként a logikus gondolkodás. Állunk a trapézon, leng a hinta, merész szaltót vetünk, ügyesen kapjuk el egymás kezét a levegőben a közös fordulathoz, amikor ismeretlen tettesek kivonják alólunk a biztosító hálót, és nem vagyunk sehová bekötözve.

Ezen a délelőttön történt, hogy a telefonbeszélgetés végeztével nem tudtam fölállni a konyhaszékről. Elővigyázatosan rövidre fogtam az utolsó szavakat, ne lehessen hallani, illetve magam se halljam, amint összekocog a fogam. A karomra pillantottam, aztán gyorsan feltártam a mellemen is az inget, lássam a bőröm állagát, s amikor a látvány megerősített afelől, hogy az érzékeim helyesen ítélnek és valóban az egész testemen lázasan vöröslök, már nem csak a fogakat se összezárni, se szétválasztani nem tudó állkapocs, hanem testem minden íze reszketett a hidegleléstől. Mintha minden ízem és tagom más irányt választana, és nem tudhatnám, melyiknek legyek ura a sok közül. Az értelmemtől annyi telt, hogy nevetségesnek ítélje ezeket a rángatódzó tagokat, ám ettől nem lett kevésbé nevetséges. Kattogtam, mint egy magára hagyott gép, kegyetlenül fáztam, és egyáltalán nem tudtam megváltoztatni a testhelyzetem. Ehhez arra lett volna szükségem, hogy az értelmem egyetlen olyan pontot találjon a testemben, melyhez minden más ízének mozgásiránya is hozzáigazítható. S ha első nekifutásra nevetségesnek nyilvánítottam magam, akkor második nekifutásra nem maradt más fogódzóm, mint az önsajnálat. Hát ennyire kimerült vagyok, mondtam csillapítólag a tagjaimnak, ám azok fittyet hánytak e részvéttel telt beismerésnek. Innom kéne egy pohár vizet. Elmém utasítására sikerült ugyan fölállnom, de lépések nem jöttek ki belőle, inkább zuhanás lett a kívánt irányba; rángtam a mosogatónak dőlve, mint a nyavalyatörős. Belátható volt, hogy a poharat sem tudom kivenni a konyhaszekrényből, és a csapot sem megragadni. Vízivási kísérletem hátralévő részéről készséggel lemondtam. Álltomban még jobban rázott a hideg, s ugyanakkor vöröslőn forró bőröm az egész testemen viszketett. A test egymástól távol eső részei talán csak annyiban különböztek viszketegségükben, hogy nem lehetett megállapítani, melyik viszket őrültebben. Akkor ez valamilyen fertőzés! Mit csináljak? És éppen most! Uralkodni vágyó értelmemtől ennyi telt: önféltő sikoltozásra. Zsugorodó, pulzálva sikoltozó pontocska a lámpafény világló űrjében. Ha valaki jönne a folyosón! Ha benézne! Ha meglátná! Valaki lássa meg, milyen bajom van! Ha segítene! A pontocska a sikoltozás ritmusára pulzált. Vonaglottam, reszkettem, vacogtam az űrben. Semmi remény, sehol, semmire. Ahol értem, martam, dörzsöltem és vakartam. A megmart felületek alól lángolt föl igazán a viszketés. Nem a bőrön, hanem a húsban. És olyan helyeken, a fülem belső járatában, a szemgolyó ágyában, a hajhagymák tövén és a talpamon, ahol ily égetőn csupán az őrületbe kergethet. Mi ez? Így nem lehet élni! Mi történt? Az eszméletemet kéne elveszítenem! Visszatántorogtam, lerogytam a konyhaszékre, és a tíz körmömmel kapartam a zsarátnokot. Nem, nem vettem észre, hogy a sikoltozásokkal pulzáló elme, ez a sötétségbe merült izzó magocska kínálta hozzá a ritmust, s erre a ritmusra hangolódtak rá az imént még összerendezhetetlenül őrjöngő ízek és tagok.

Az eszemet veszítettem el. Jó okom volt rá. Se néki megfelelő érzelmeket, se indulatokat nem talált. Nem volt olyan cselekvésem, melyet a vak gondolkodás akár csak utólag is helyeselhetett. Tárgyat bámultak a tárgyak. Nézett a lámpabura, a kredenc és a konyhaszék. Pillantásukkal valósággal lerohantak, belém bámult a konyhafény. Ahol van neutron, ott van proton. Ahol van önsajnálat, ott van öngyűlölet, ahol van önféltés, ott lennie kell önfeláldozásnak, ahol van érzelem, ott fel kell támadnia az indulatnak, te vagy ott, ahol én vagyok. Lesz, ami lesz, mondtam magamnak. Elmém erőfeszítéseiből ennyi telt.

Még égtem, vöröslöttem, inogtam, viszkettem, amikor egy pohár vízzel sikerült bemennem a szobába. Úgysem látja. Mintha ő kérte volna a vizet, amit én kértem magamnak. Kérésemet azonban csak általa lehetett teljesítenem. Még minden tagom reszketett. Ült az ágyban. Két keze, miként egy megfegyelmezett gyermeké, a paplan selymén pihent, és a hátát nem vetette a vánkosának. Így nem aludhatott, de valójában nem volt teljesen éber se. Petyhüdten csüngtek a vonásai. Nem voltam bizonyos benne, hogy a rohamnak vége van. A víz kilöttyent, amikor letettem az asztalára. És éppen ezért, fölöttébb siettem. Arról kívántam meggyőzni magam, hogy minden rendben van. Ami lesz, legyen, így szólt e világrend. Nekiveselkedtem a rolónak, nagy zajjal fölrángattam. Kitártam az ablakot. Összeszedtem a szétdobált ruhákat. Szólni is tudtam; mondtam, Margit este érkezik, kimegyek elé. A hangom is rendben volt, bár idegen ember beszélt vele. Elza ekkor megmozdította a kezét, mintha azon kéréssel fordulna hozzám, hogy üljek le az ágya szélére.

Levelemben e helyütt azt írom, hogy szavainak közvetítésére kísérletet sem érdemes tennem.

Messziről látta, amint a szél felszakítja a terasz ajtaját, nyitva hagyta volna? Majd visszacsapja és újra felszakítja; minden csapódás után üveg hullik a kazettákra osztott fehér keretből. Száraz szél süvöltött, s úgy sóhajtozott, nyögött és sikongott az őserdő, hogy se a csapódásokat, se az üvegek csörömpölését nem lehetett hallani. Rohant. Felhőkkel nem tarthatott lépést. Mielőtt elérhette volna a házát, leszakadt a forró ég. Bőréig átázott, épp úgy, mint a föld. Többször elcsúszott, fölbukott, mire sikerült elérnie a fedett teraszt. Ennyi vizet semmi nem képes egyszerre befogadni.

Levelemben írom, úgy intett magához, mint aki a testamentumát készül tollba mondani. Hangja káprázott az elemek erejétől. Nem álmodott, nem vizionált, nem emlékezett, nem nekem mondta, nem magának. Tudtam, miről beszél, hiszen a maláj szigetvilágban töltött éveiről könyvet írt, olvastam. Józanul beszámította, hogy csaknem mindent tudok arról, ami tudható; földi boldogságáról tett utolsó vallomást.

Hogy a hajából, a cipőjéből, az ujja hegyéről csorgott a lucskos sár. És megdermedt a rémülettől. Akárha azt mondaná, a rémületnél nincsen jobb. Jobbat ne is remélj, így szól a testamentuma. Szobájának kellős közepén ott állt a barátja. Szörnyű mancsában banán. Fellángolt a hideg fény, cikáztak, lesújtottak a villámok és elsötétedett. A padlón szerteszórt gyümölcshéjak és magok.

Mindehhez tudni kell, írtam a levelemben, hogy egy óriási kahau majom volt a barátja.

Néhány évig francia irodalmat és zongorát tanított egy angolok alapította leánynevelő intézetben. Az intézetről pedig tudni kell, hogy valamikor, még az öntudatos századelőn, minden emberi településtől távol, a csaknem négyezer méterre emelkedő Rinzsani-hegység lábánál, az őserdőből szakították ki az alapító angolok ezt a hatalmas birtokot. Komor, kastélyszerű épületet emeltek. Itt laktak a leányok és a nevelőnőik. Az őserdő fái alatt, hosszú barakkokban laktak a szolgák: kertészek, vadászok, földmívesek, takarítók, konyhaszemélyzet; az ősfáktól árnyas parkban, különálló, csinos házacskákban a tanárnők. Amikor az esős évszak beköszöntött, gyakorta megszakadt a telefonösszeköttetés, s az egyetlen aszfaltozott utat, mely a legközelebbi településhez kötötte a birtokot, nemegyszer alámosták és járhatatlanná tették az áradások. Ilyenkor levél sem jött. A legelőkelőbb dzsakartai és szingapúri családok leányai európai nyelveket, irodalmat, történelmet, filozófiát, hangszeres zenét, botanikát és festészetet tanultak. A színvonal magas volt, a levegő tiszta, még a trópusi forróságban is éles, a viselkedésmód barátságosan, majdnemhogy bensőségesen választékos. Nem voltak közös hálótermeik, minden leány külön szobában aludt, kizárólag egyedülálló nők voltak a nevelőik és a tanáraik, s még a szolgaszemélyzetnek is családtalannak kellett lennie.

Bármily előkelő, kulturált és ápolt volt a környezet, egyetlen pillanatra sem feledhették, hogy a dzsungel kellős közepén élnek. Figyelmeztették, házának ablakait nem szabad háló nélkül hagynia, és ajtó se maradjon nyitva; lopástól ne tartson, mégis kulcsra zárni. Az első héten amolyan bemutatkozó vendégséget rendezett, s amikor távoztak, messzire elkísérte a tanártársait. Amint gondtalanul visszaballag, látja, máris vétett a szabályok ellen, nyitva felejtette a terasz ajtaját. Legalább tizenöt majom ült az asztala körül, izgatott hangokat hallattak, bár igen illedelmesen szemlélték a tálakon maradt süteményeket és gyümölcsöket. Nem fért kétség hozzá, hogy vitáznak. Mintha mindegyik arra áhítozott volna, hogy valamit elvegyen, de a többiek fölháborodott tiltása akadályozná meg ebben. Vagy arról vitáztak, hogy miként osztozzanak a zsákmányon. Kitörő örömmel üdvözölte a majomtársaságot, mert eszébe sem jutott semmiféle veszély. Előbb a mézes süteményeket osztotta szét, örült, hogy oly illedelmesen fogyasztottak belőle a tanárnők, aztán a gyümölcsöket, majd mikor a majmok mindent gyorsan fölzabáltak, két karját a hindu köszöntés szabályai szerint a mellére helyezte, mélyen meghajolt, megköszönte a látogatásukat, és a nyitott ajtóra mutatva fölszólította őket a távozásra. A majmok a hála és az elégedettség hangjait hallatva teljesítették a kívánságát.

Becsukta az ajtót, s valamilyen különös szerencsének köszönhetőn, nem fordította rá a zárat; kedvtelve figyelte, miként szívódnak föl az alkonyatban. Bűzük terjengett tágas nappalijában. Amikor visszafordult, vadul villogó szempár meredt rá a zongora alól. A kahau majomnak hosszú, lapos orra van, emberi orra emlékeztető, ezért mondják a malájok nyelvén nagyorrúnak. Ha felágaskodik, magasabb, mint egy közepes termetű ember. Fehér gallért visel, szőrzete barnásvörös, és a szemöldökcsontján is csinos fehér csík világít.

Te meg? Hogyan kerülsz ide, kiáltotta. Mért bújtál oda, te gazember?

A majom villogtatta dülledt szemét, kifejezetten sértett hangot hallatott, majd kimászott a zongora alól és azonnal fölágaskodott. Elza néhány lépésnyit sebesen hátrált az ajtó felé, de abban a szempillantásban, amint ott állt előtte fölegyenesedve, már föl is fogta a helyzetet. Ennek a majomnak az egyik karja tőből hiányzott; öreg, kopott bundájú sorsüldözött.

Alkalomadtán óvatos szavakkal kifaggatott egy kertészt, kíváncsi volt, miként képes életben maradni egy ilyen állat. Hogy hol látott ilyen csonkolt majmot, kérdezte a kertész. A parkot magas drótkerítéssel övezték, s elvileg minden betévedt állatot le kellett puffantani. A teraszról egy kiszáradt mangrove fára lát, válaszolta, azon tanyáznak. Olykor napokra elmerülnek az erdő sűrűjében, aztán megint ott ülnek a száraz ágakon, figyelnek és diskurálnak. Ezeket a majmokat ismerte a kertész; megenyhült, a mangrove kívül volt a kerítésen. Bizonyára párduc tépte le a karját, válaszolta. Nem nagyon értette, hogy a medem mit nem ért.

Hát segítik a többiek, válaszolta.

Segítik?

Nem úgy, mint az emberek, mondta a kertész. Akkor segítik, ha veszély van. Már olyat is látott, amelyiknek az egyik lába hiányzik, mégis megél. De ha nincsen veszély, akkor nem engedik maguk közé.

Soha?

Külön kell ülnie, kullog a többiek után.

És nem is szerelmeskednek vele?

Milyen kölke lenne az ilyen nyomoréknak, medem, kérdezte a kertész fülig elpirulva. Meg hogyan nevelné föl az ilyen a kölkeit?

Szegény, szegény barátom, így szólt akkor a dühödten és számonkérőn ágaskodó majomhoz. Hiszen neked nem hagytak semmit a többiek!

És ezzel elindult a konyha felé. Az öreg hím megadón visszahuppant, fordult utána, az ajtóig követte, tétován. Szerencséjéhez tartozott, hogy előzőleg néhány süteményt félretett magának egy tálra. Nyújtotta a tálat, a majom minden sietség nélkül, méltóságteljes óvatossággal vette el, és egyiket a másik után tömte magába. Amikor üres lett a tál, a terasz ajtajára mutatva őt is felszólította a távozásra. Ez a majom azonban nem moccant. És be voltak zárva. Egy ideig némán meredtek egymás értelmes szemébe. Türelmes figyelmet látott és méltatlankodó villogásokat. Nem tudta, mitévő legyen. A majom gyors, szaggatott vakogásokat hallatott. Erőszakoskodni értelmetlenség lett volna, az erőviszonyokat illetőn nem lehettek kétségei.

Hiszen a többiek gyümölcsöt is kaptak! Milyen ostoba vagyok! Te meg erre vársz. Láthatod, ilyen ostoba jószág az ember!

És ezzel adott neki egy banánt. A majom ügyesen fölszakította iszonytató fogával, gondosan kiette héjából a gyümölcsöt. Elza pedig e fogakat szemlélve azon gondolkodott, mit tehetne, ha ez sem bizonyulna elégnek. Még mindig nem bízott a majom értelmében. Magára csukhatta volna a konyha ajtaját, ám egyrészt onnan nem tudott tovább menekülni, vasrács az ablakon, másrészt se kívül, se belül nem volt kulcs a zárban. Ilyen hatalmas állatnak egy ajtót föltépni semmiség. Ha segítségért kiáltana, senki nem hallaná. Csaknem teljesen sötét volt. Ilyenkor a parkban egy lélek sem jár. Maradt egy banánja, valamennyi keksz, ezzel majd húzza az időt. Mikor gondolatainak végére ért, a majom karmai közül kifordult a héj. Az üveges ajtónál termett, addig rázta kilincsét, amíg kinyílt. Két hatalmas ugrással tűnt el a parkban.

S nem csak megúszta, hanem attól kezdve időről időre békésen meglátogatták a majmok alkonyatkor. Nem lehetett pontosan tudni, mikor kerekedik kedvük a jövetelre, de biztos volt az alkonyat. És amikor vendég tartózkodott nála, biztosan nem jöttek. A küszöbét többé nem lépték át; ettől azért tartott. A teraszon ültek le, s tőlük valamivel távolabb, a lépcsőn helyezkedett el az öreg majom. Mintha tudták volna, hogy Elza is vét a birtok törvénye ellen, mert nem hangoskodtak, holott fönn a száraz fán vagy az erdő sűrűjében olykor igazán kiengedték a szörnyű hangjukat. Először mindig ennek a sorsüldözött hímnek adott, amit a többiek látható módon nehezményeztek. A későbbiekben észrevette, hogy az értelmesen fölfogott emberi szabály valamelyest még a saját, belső szabályrendszerükön is módosít. Mert valamennyi idő eltelte után nem egy csorda jött, hanem az öreg majom vezette őket a teraszhoz. A kölcsönös megbecsülés és tisztelet jogán tette ezt, e nemes érzelmeknek megfelelő méltósággal. A többiek pedig némán és megszeppenten kivárták, míg megkapja gyümölcsét, s ezzel elismerték, hogy csupán általa részesülhetnek az emberi javakból. A fölfoghatatlan emberi önkényből származó tekintély, legalábbis ezekben a rítusokban, megváltoztatta a rokkant majom helyzetét. Még azt sem tarthatta kizártnak, hogy a változás más élethelyzeteikre is átsugárzik. Akárha erkölcsi igényességgel sikerült volna megfertőznie a majmokat. Helyesebben, a két faj erkölcsi igényessége békésen találkozott. A többiek, az egészségesek, örömmel és hálatelt makogással vették át az ajándékot, míg az öreg hím néma méltósággal. És a saját társaival szemben sem ragadtatta el magát, nem használta ki az embertől kölcsönzött tekintélyt. Azonnal visszavonult a lépcsőre, és nyugodtan figyelt.

S aztán e nemesen viselkedő barát, kihasználva a távollétét, mégis az ajtajához settenkedett; semmi kétség, nem a szél, hanem ő tépte föl a zárat, hogy egy egész teli tál gyümölcsöt egyedül fölzabáljon. Csalódottságában gondolkodás nélkül ordított rá.

Teszed le, te szégyentelen tolvaj!

Odakinn sistergő villámlások közepette ömlött a forró eső, dobolt a tetőn, dörgéseivel megreszkettette a házat. Amint elhagyta száját a felháborodott ordítás, az elemek kezére adta magát. A majom nem kevesebb indulattal ágaskodott fölé, megmutatta iszonyú fogsorát. Semmi valószínűsége nem volt az életének. És különösen valószínűtlenné tette a helyzetét, hogy az őserdő közepében magyarul ordított, a majom pedig a saját nyelvén hallatta a válasznak szánt bődülést. Persze az sem lett volna több, kevesebb se, ha maláj nyelven vagy angolul teszi. Ha nincsen veszíteni valója, jöjjön bármilyen nyelven az indulat.

Becsaptál! Szégyentelen tolvaj vagy! Érted? Tolvaj!

A majom erre az újabb, s tán kétségbeesettnek hangzó ordításra nem válaszolt a maga nyelvén, hanem visszahajította a banánt a tálba, csikorgatta a fogát iszonytató indulatában, és ép karját nyújtva elindult felé. Majd teljesen váratlanul a földre huppant, s mint akiben erkölcsi vereségének tudata súlyosabb az indulatánál, valósággal kisurrant a szobából.

Eltűnt a viharban. A többiek jöttek, az öreg hím soha többé nem jött se az élükön, se velük. Amikor a többiek jöttek, kisvártatva ő is leszállt a fáról, s míg amazok átmásztak a kerítésen, eltűnt a sűrűben.

Másnap, erre jól emlékszem, elutaztam.

Két hét telt el, amikor egy pénteki napon elért a hír, miszerint szeretne látni még. Nem lehetett megállapítani, hogy ő suttog-e, vagy Margit gondoskodása és aggodalma üzen. Furcsa játékot űzött az elmém. Azt mondta, nem megyek. Azt mondta, menj. Azt mondta, majd hétfőn megyek. Azt mondta, a hétfő semmiben nem különbözhetik a péntektől. Azt mondta, akár maradok, akár megyek, akár hétfőn, akár pénteken. Két év kevesebb egy évnél. Az év kevesebb, mint a hónap. Egy hónap kevesebb egyetlen napnál, s egy nap jóval kevesebb, mint egyetlen perce. Azt mondta, van kevesebb a kevesebbnél, s ebből a több nem mérhető vissza többé.

Aludt vagy szunyókált, de nem ő volt, hanem a lényére emlékeztető alakzat; összezsugorodva és önmagába hajolva. Száraz öklöcskéit az arcához szorította. Anyánk méhének sötét vizében lebegünk így. A búcsúzó test a keletkezésére emlékezik. Talán igazuk van azoknak, akik úgy tartják, hogy e kettő között nincsen idő, mely telne.

„A halál édes, ha a dolgok rendjében áll.”

Margit gyöngéden hajolt fölé, mondta, megjöttem, amiként kívánta. Valami történt az arcán.

Most már szóról szóra kell haladnom, anyanyelvemre fordítom, amit idegen nyelven írtam a levélben. Mint mikor a téli égen súlyos felhők vonulnak, s egyetlen pillanatra kinéz mögülük a nap. Mosolygott. Ez idáig csupán képzelődtem arról, hogy milyen egy mosoly; most tudtam meg. Vegytiszta, légnemű. Gyorsabban párolgott el, mint ameddig láttam.

Nagyon szeretett, s ha nem tévedek, akkor ennek a szeretetnek voltak olyan vonatkozásai, amelyeket nem bízhatott rám. Mikor írni kezdtem, igyekezett rábeszélni, hogy menjek el innen. Menjek Londonba, Párizsba, segít, még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy tisztességesen megtanuljak egy idegen nyelven írni. Itt ne maradjak. Nem értettem. Még ha értettem volna is, nem gondoltam, hogy megoldás lenne bármire. Mert akkor sem hittem, azóta sem hiszek a megoldásokban. Állandó, sürgetőn visszatérő felszólítását úgy fogtam föl, mint a szeretetteljes féltés szavát és a képességeim elismerését. Sokat vitáztunk erről. A hazához való ragaszkodásom érveit kicsit ostobának, kicsit korlátoltnak látom. Korlátoztak, s ezért kötelezőnek éreztem az önkorlátozást. Szidalmazásomban sem bizonyult fukarnak; műveletlen és képzetlen lennék, nem beszélek élő és holt idegen nyelveken, s ezért az anyanyelvemen is a barbárok módján beszélek. De hiszen ő megmondta előre. Hagyatékát rendezve vált világossá, hogy mindent megőrzött, amit tőlem kapott. Leveleket, lapokat, fényképeket, figyelmességnek szánt kis tárgyakat. Az volt a határozott benyomásom, hogy saját művészi becsvágyának kiteljesedését remélte bennem. Utolsó, szennyezésektől mentes mosolyában azonban semmi nem volt érezhető már ezekből a dolgokból.

Aztán a haláltusa két hosszú napja következett. Hétfőn reggel azt kérdezte egy idősebb ápolónő, nincsen-e valakije, akitől még búcsút kéne vennie. Ezt ők is sokallták. Nem tudtam senkiről. Csak azt éreztem a teste érintése által, hogy csüng az életén és nem engedi el. Önkívületében három embert hívott magához. Szerelmesét, akit a köztársaságiak rögtönítélő bírósága a spanyol polgárháborúban ítélt értelmetlen halálra. Nyúlánk testű, szép fiatal férfi labdát hajított a képen. Bekötött szemmel, magyarul kiáltozta a világforradalom jelszavát, miközben ugyanennek a világforradalomnak a nevében sortüzet nyitottak rá a társai. Engem hívott, én itt voltam. Francia barátnőjét szólongatta még a nevén, őt a Gestapo tisztjei lőtték le egy párizsi kórház ágyán. Ezen a délelőttön Margit nem tudta tovább elviselni a látványt. Kicsit kimegy a városba. Nem tartottam vissza, bár sejtettem, most bekövetkezik. Úgy ment, mint aki menekül, de nem tudja, hová. Egyedül maradtunk a haldoklók különszobájában.

Imádkoztam. A miatyánknál jobb nem jutott eszembe. Persze nem hangosan. Úgy csináltam, Isten se lássa. Fogtam a kezét. Olykor vízbe mártottam egy tiszta zsebkendő csücskét, így itattam, nedvesítettem sebes ajkát. Vagy a tenyeremet a homlokára, elmélyült halántékára simítottam és simogattam, mert ez valamelyest megnyugtatta. Lehetséges, hogy képzelődtem, és már semmi nem érte el. Mégis úgy éreztem, mintha néma imámat hallaná. És amikor semmiből nem volt már több, s a hörgéseivel sem ment semmire, beszélni kezdtem. Ahogyan csecsemőkhöz beszélnek az anyák. Nem árulhatom el nektek, hogy mit beszéltem. Az anyák is a vakok világmagyarázatát döngicsélik a csecsemők szivacsos fülébe. Akkor tudnám eldönteni, hogy jó volt-e, amit beszéltem, ha később én haltam volna bele. Lehetséges, hogy gonoszság, merő gonoszság volt minden szavam. Szempillájának rezdülésén láttam, hogy mondom, amit mondok. Biztos vagyok benne, hogy a szavaimmal elértem az értelmét. Így volt az utolsó pillanatig.

Az utolsó pillanat harminc másodpercnél nem tartott tovább. Csak a fele volt annak, ami teljes akart volna lenni. Akkor mentem ki, amikor már csöndben volt és az állkapocs kinyílt. A harminc másodpercet két fékét veszített görcs tagolta. A mellkasából indult a szavamra, megemelte és a teste vele rendült; ordítás préselődött ki a torkán. Ellazult, nem vett többé lélegzetet, majd újra. A csontok nem engedték szétpattanni a mellkasát, ordított. Érett asszony szerelmes ordítása. Megrázkódtatott és örültem. Ha nem imádkoztam volna; de imádkoztam. Ha nem fogtam volna a kezét; de fogtam. Ha nem beszéltem volna; de mondtam. Nem állíthatom, hogy egyedül jutottunk; hová? Akkor engedtem el a kezét, amikor biztosan nem volt többé lélegzete, ordítása. Később teljesen hülyén álltam az ápolónők szobája előtt. Eddig valahová tartottunk, most már nem volt sietős. Nyugodtnak és józannak éreztem magam, bár tudtam, hogy nem vagyok beszámítható. Ujjaimról akár a vér is csoroghatott. A folyosó üres, az elektromos vezérlésű faliórán tizenhárom tíz, rendesen kattogott a másodpercmutatója.

Kiküldtek. A nők gyorsan és gyakorlottan végezték el a dolgukat. Eltávolították az ágyneműt, a matracot, levetkőztették. Visszamehettem. Friss lepedőbe tekerve hevert a sodronyon, s a szabályok szerint másfél órányit maradt így. Mellette maradtam. Azért tettem, hogy elmehessen, nem magam miatt. Illetve, magam miatt, mert ha már elkezdtem, akkor ezen nem változtathatott, hogy lélegzik-e vagy sem. Még itt volt, ezt éreztem; körülvette önmagát. Se imádkozni, se beszélni nem volt többé szükség. Aztán elment. S hogy mikor ment el, arra legalább annyira nem lehet válaszolni, miként arra sem, mikor van vége az alkonyatnak és mikor kezdődik az este.