Emlékiratok könyve
„Ő pedig az ő testének templomáról szól vala.”
János 2. 21.
Szabálytalanságom szépségei
Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első
emeletén.
Már vörösödtek a vadszőlő levelei, a megfeketedett gyümölcsökre madarak jártak, ősz volt.
Nem csoda, hogy eszembe jut, hiszen azóta három év telt el, három ősz, s többé nem fogok Berlinbe utazni,
nem lenne kihez, nem lenne miért, ezért is írom, hogy az volt az utolsó berlini lakásom, tudom.
Én akartam így, hogy az utolsó legyen, meg az akaratomtól függetlenül is így akaródott vagy így lett, mindegy;
most hát azzal vigasztalom magam, miközben kellemetlen őszi náthámat kúrálgatom, s ezért az agyam nem
alkalmas semmi másra, de taknyosan is lényeges dolgok körül kószál, hogy eszembe juttatom a berlini őszöket.
Nem mintha bármit felejteni lehetne.
De például azt a lakást a Steffelbauer utcában, az első emeleten.
Persze nem tudom, hogy ez rajtam kívül kit érdekelhet.
Ugyanis nem akarok én útirajzot írni, én csak azt írhatom, ami az enyém, mondjuk szerelmeim történetét
megírhatom, bár talán azt sem, mert nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél
lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen
lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy
létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak
olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami
olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a
hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.
A nátha most élesen hoz mindent, kár lenne az alkalmat elszalasztani.
Mondjuk elmesélhetném, hogy Kühnertékhez, a Steffelbauer utcába, Berlinnek abba a déli kerületébe,
melyet Schöneweidének, azaz „szép legelőnek” neveznek, s amely mintegy harminc percre van a város szívétől,
az Alexander tértől, vagy ha a mindig pontosan érkező csatlakozást lekési az ember, s az esőben kell várakoznia,
akkor negyven percre, egy órára is, Thea Sandstuhl hozott ki, Thea.
Ezt a lakást ő szerezte, pontosabban ő ügyeskedte ki nekem. Mert ő is eszembe jutott az utóbbi náthás
napokban, természetesen, de furcsa módon nem azon föltűnő jegyek, melyekkel oly hivalkodón megkülönböztette
magát, nem a piros pulóvere, meg a piros, puha kabátja, az a rengeteg piros, amit mindig magára vett, sőt nem
is kislányarcának ráncai, ezek a halovány, érzékenyen rezzenő barázdák, melyeket nem akart eltüntetni ugyan,
és mégis volt benne valami görcs ellenük, ami leginkább talán nyakának merev tartásából volt érezhető, valahogy
mindig előrefeszítette a nyakát, mintha azt mondta volna, tessék, itt van az arcom, ilyen ronda és öreg lettem,
nesztek, pedig én is voltam szép, fiatal, röhögjetek, ami persze senkinek eszébe se jutott, mert egyáltalán nem volt
csúnya, még ha tán éppen e ráncok elleni görcsből születhetett is szerencsétlen szerelme; ám nem ez jutott
eszembe róla, és nem is ahogyan a szobájában ül, piros fotel, fehér muszlinfüggöny, piros szőnyeg, inkább a sírása
jutott eszembe és a nevetése, nagy, nikotintól sárgás lófoga, és nem a színpadi nevetése, sírása, mivel az alig
hasonlított a valódihoz, vagy amikor gonoszkodik és szeme gunyorosra szűkül és a száraz bőr az állkapcsán
kifeszül; meg eszembe jutott az a fa a Ryke utcai zsinagóga udvarán, ez a száraz akácfa is valahogyan hozzá
tartozott, törzsére tábla van szögelve, miszerint fára mászni tilos, s vajon ki akar fára mászni harminc évvel a
háború után, pénteken este egy kelet-berlini zsinagóga udvarán? kinek támadhat kedve itt ilyesmire? és én azt
mondom neki, hogy lázam van, miközben a kivilágított templomból a zsidók hosszú árnyai az udvar aranysárga
fényébe kiáramlanak, ő pedig anyásan a homlokomra simítja kezét, de látom az arcán, arcom érzi, hogy nem a
lázamat ellenőrzi, hanem inkább a bőrömet élvezi, hogy a bőröm még fiatal és ránctalan.
S talán ezért azonnal az oktalan mentegetődzés, mármint, hogy az itt következő leírás útirajz lenni nem tud
és nem is kíván, hogy Arno Sandstuhl, Thea férje, aki amolyan útikönyvek írója, hozzám hasonló ne legyen, vagy
én hozzá ne hasonlítsak, mégha e féltékenységnek betudható nyílt megvetést, tudom, igazán nem indokolja is Arno
azon ártatlan szenvedélye, hogy messzi tájakra utazzék és aztán leírja élményeit, bár gyanakvásomat kétségtelenül
felkeltette ez a tény; innen igazán kevés ember utazhat el, az utazási szenvedély érzetét itt igazán csak hallomásból
ismerhetik, ő viszont, a kivételezett, ha jól emlékszem, volt Tibetben és Afrikában is, de mégis sokkal inkább arra
kell gondolnom, hogy indokolatlan ellenszenvemet nem e futó gyanakvás, nem a megvetés és nem is a féltékenység
váltotta ki, hanem Thea kétes viselkedése, amivel életem egyik titkos korszakára utalt, természetesen akaratlanul.
Amikor először voltunk náluk látogatóban, és ők megint egy másik irányban laknak, ők is jó messzire, úgy
hiszem, valahol Lichtenberg környékén, de nem tudom pontosan, mert ha együtt utaztunk, akkor én mindig
Melchior helyismeretére bíztam magam, attól kezdve, hogy megismertem, tulajdonképpen semmi mást nem
néztem, csak az arcát, az arca beköltözött az arcomba, s olyan csekélységre igazán nem telt a figyelmemből, hogy
merre megyünk, ő nézett és én néztem őt, utaztunk; utoljára az S-Bahnon találkoztam Theával, véletlenül,
Melchior akkor már eltűnt Berlinből és Thea is egyedül maradt, mert Arno elköltözött tőle, a Friedrich utcai
végállomáson akadtunk össze, néhány perccel éjfél előtt, „a kocsim már megint gajra ment” – mondta, mintha
mentegetődzne ezért; a színházból jöttem és csak az úgynevezett „keleti keresztnél”, az Ostkreutznál váltunk el,
mert nekem át kellett itt szállnom Schöneweide felé, még mindig Kühnertéknél laktam, ő viszont utazott tovább,
haza, s ebből következtetek arra is, hogy talán éppen Lichtenberg környékén volt lakásuk, ahol egy vasárnap
délután, amikor először jártunk látogatóban náluk, úgy beszélgettünk Arnóval, mint az egyik író a másik íróval,
megfontoltan, komolyan és unalmasan.
Ez Thea kétes praktikájának volt köszönhető, ő tette ilyen feszesen ünnepélyessé a dolgot azzal, hogy amint
Arno némi késéssel a szobába lépett és én fölemelkedtem a fotelból, megfogta mindkettőnk könyökét és nem
engedte, hogy megszorítsuk egymás kezét; mintha érzékeltetni akarná, hogy csak rajta keresztül kapcsolódhatunk,
de ettől függetlenül is, még külön is összetartozunk: „a két alkotói válságban szenvedő író” – mondta egy bizalmas
megjegyzésemre utalva, és ez a kötés erősebbnek volt szánva a megakadályozott kézfogásnál, mert e mondat
elárulta Arno kínjait nekem, és neki az enyémeket, szemérmetlenül, de e kétarcú árulással Arnónak akart segíteni,
általam, velem, s ez véglegesítette hármunk egybetartozását és minket mégis egy kalap alá vont külön; nem
néztünk egymás szemébe, mert az ember nem szereti, ha jótékony számításból ugyan, de ilyen mélyre szállnak
benne, s olyan hasonmást mutatnak neki, akire nem hasonlít és nem is akar hasonlítani.
Ez a helyzet nekem nagyon ismerős volt, amiről ők persze nem tehettek.
És Melchior is nevetett a hátunk mögött, a két bamba író valóban mulatságos látványt nyújthatott, s akkor
gondoltam arra, kínomban, vagy tán bosszúból, hogy Arnónak azért engedik meg ezt a világjárást, mert hivatásos
katonai ügynök, spicli, kém, csak úgy, mellékesen, de lehetséges, gondoltam akkor, hogy ő meg éppen arra
gondol: nem, nem baj, egyáltalán nem nagy baj, ha ezt gondolom róla, mert ő meg tudja rólam, amit szeretnék
titokban tartani, hiszen Thea előtt Melchior igazán nem fegyelmezte a tekintetét, amit tehát titoknak szántunk,
mármint, hogy nem egyszerűen jó barátok, hanem szerelmesek vagyunk, ez bizonyára előtte sem titok.
És közben még némi tiszteletet is kellett tanúsítanom; egyrészt, mert Arno jóval idősebb nálam, úgy ötven
körül, másrészt fogalmam se volt arról, hogy mit ír, csak annyit tudtam, hogy útirajzokat, százezres
példányszámban jelennek meg a könyvei, amitől még remekművek is lehetnek, nyugodtan, tehát mindenképpen
az volt a legkézenfekvőbb, ha tiszteletteljes udvariasságban nyilvánítom meg óvatosságomat, ám ez a kölcsönösen
kíméletes diskurzus, miközben Thea, mint valami vasárnapozó hivatalnoknő, uzsonnához terítette az asztalt,
Melchior pedig rólam susogott neki, mindkettőnket zavart.
Pedig Arno valóban mindent megtett, hogy a néki felkínált szerepnek simán megfeleljen, s érdeklődésében,
hogy voltaképpen milyen színházi tanulmányokat folytatok és milyen novellákat írok, volt valami férfias kedvesség
is, az erő zavarának bája, sőt, egyik megjegyzésével még lovagias kibúvót is engedett, érzékeltetve, hogy nem
kíván a dolgok mélyére látni, „csak futólag, természetesen, hiszen másként erről nem is lehet, nem tartalmilag
gondolom, csak érintsd”, mondta és mosolygott, ám a szája felé futó kis barázdák mutatták, hogy elmélyedéseit
nem nagyon szokta mosolyba oldani, inkább töprengő természet, ezért is nem néz senki szemébe rögtön, mintha
valamit szégyellne, talán rejtene.
Míg válaszoltam, mégis hirtelen belenézett a szemembe, és ha érdeklődése nem is annak szólt, amit mondani
tudtam, ám őszinte volt, értékelnem kellett volna ezt, mert ha egy tekintet a szavak mögötti összefüggéseket kutatja
bennünk, s mondjuk arra kíváncsi, hogy vajon írói működésem milyen kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy férfi
létemre egy másik férfiba vagyok szerelmes, mert feltételezésem szerint valami ilyesmi foglalkoztathatta miközben
beszéltem, ha tehát a figyelem elvesztve az értelem szálait, az érzéki lényeget igyekszik a másik emberben
letapintani, akkor a pillanatot nagyon értékesnek és komolynak kell tartani.
De én pontosan tudtam, hogy álltam már valaha így, egy szobában, teljesen kiszolgáltatottan, szemben egy
férfival.
Arno, aki látszólag vállalta Thea minden bolondériáját, most mintha éppen pillantásával kerülte volna meg
azt a mindkettőnknek kényszeres szerepet, amit Thea ránk erőltetett, ezt nem lehetett nem észrevenni szép
mélybarna szemében, én azonban el voltam foglalva az emlékeimmel, meg inkább arra figyeltem, amit Melchior
rólam suttogott Theának, mint arra, amit magam mondtam Arnónak a saját írói munkámról, s nem vettem
figyelembe, hogy pillantása által végre szabadok lehetnénk, tekintete gyermekesen, kíváncsian, mohón nyitott lett,
s jól megválasztott szavakkal, avagy akár szavak nélkül is, nem csak kellemessé, de akár tartalmassá is tehettük
volna beszélgetésünket; nem vettem figyelembe ezt, nem viszonoztam, beszámolóm végére érve elvétettem hát
kérdésemet, udvarias akartam lenni, na és kényelmes voltam, mert egyszerűen megismételtem azt a kérdést, amit
ő intézett hozzám, s csak akkor figyeltem fel az ismétlésben rejlő durva közönyösségre, mikor hirtelen
elveszítettem a tekintetét, mikor két kezét furcsán a halántékához kapta, s mintha magának mutatna szamárfület,
legyintett.
E tenyérlengetés persze nem saját szenvedélyének, nem saját munkájának lekicsinylését akarta jelenteni,
sokkal inkább csodálkozás volt, sértett zavar, lemondás arról, hogy valaha is megértsék, „ó, én csak hegymászó
vagyok”, mondta, és valóban egy olyan turista mozdulata volt ez, akitől megkérdik, hogy milyen volt a túra, és
az idő jó volt-e, de hát milyen lehet a túra és milyen lehet az idő?
Válaszolt is, természetesen, hiszen ő is abban a jó polgári nevelésben részesülhetett, mely megtanít a
figyelmetlenség, a zavar, vagy akár a gyűlölet perceit semleges csevegéssel áthidalni, úgy beszélt, mint a berlini
születésűek általában, mintha szavait szájvízzel öblögetné, de ha valami figyelemre képes lettem volna is, Melchior
arról suttogott Theának, hogy én mit főztem ebédre, ha értettem volna is, hogy Arno mit beszél, a testtartásával,
begörnyesztett hátával mindenesetre jelezte, hogy semmi érdekes, csak beszél, szóval tart, és el is veszítettem a
hangját, egyrészt mert fortyogtam Melchior intim közlése miatt, és valamiként jelezni szerettem volna neki, hogy
hagyja abba, fogja be a száját! másrészt mert rájöttem vagy rájönni véltem, mitől oly ismerős ez a tisztán
barázdált, beszélő arc nekem, a nagyapám arca lehetne, ha a nagyapám németnek született volna, komolyság,
türelem és humortalan öntudat, demokrata arc, ha van ilyen, s így aztán nem csak szavainak értelmét nem tudtam
fölfogni többé, hanem magát a hangot is teljesen elveszítettem, üres látványként állt előttem, s csupán az volt belőle
fogható, hogy még mindig nagyon vigyáz rám, vigyáz, ne mondjon semmit, ami érdekes lehetne, ne hozzon zavarba
valami olyasmivel, amire figyelnem illene, s még mielőtt Thea végzett volna a terítéssel, ott is hagyott, félig a
fotelnak dőlve álltam, kicsit hintáztattam magam, s elnézésünket kérve gyorsan visszament a szobájába.
Szépen rétegződnek egymásra ezek az őszi képek.
Soha magányosabb élményeket nem szereztem.
Olyan élményeket, melyek a múltammal is kapcsolatosak ugyan, de maga a múlt is csak távoli utalás, utalás
önmagam jelentéktelen fájdalmaira, s éppoly talajtalanul lebegő, mint minden megélt pillanat, mit jelennek
nevezhetek, csak ízek és illatok emléke egy olyan világból, amelyhez immár nem tartozom, nevezhetném elhagyott
hazámnak is, ám hiába, hiába hagytam el, mert itt sem fűz semmi semmihez, itt is idegen vagyok, és az egyetlen
emberi lény, akit szeretek, Melchior is hiába van, ő sem tud idekötni, elvesztem, nem létezem, minden csontom
és porcom kocsonyává lazult, de mégha úgy érzem is, hogy mindentől elszakadtam és nem kötődöm semmihez,
valaminek mégis érzem magam, varangynak, súlyosan simulok a földhöz, nyálkás testű csigának, rezzenéstelenül
figyelem semmimet, semmi történik velem, mégha a jövőm is van ebben a semmiben, és az egymást követő őszök
miatt már egy kicsit a múltam is.
És azon az őszön, a Steffelbauer utcai lakás hátsó szobájában, ahol két juharfa állt az ablakom előtt, még
harsányak, zöldek, és az ablak kerete fölött hiányzó tégla odvában verebek fészkeltek, már igazán nem csak
éreznem, de tudnom is kellett volna ezt, de kapaszkodtam, abban reménykedtem, hogy valami különleges, valami
egészen kivételes és csak nekem szóló összefüggést fogok fölfedezni, hogy adódik egy helyzet, valami, egy
hangulat, akár tragédia, ami által e körvonalazhatatlan semmiben mégis megmagyarázódhatok, akad valami, ami
megmenthető, ami értelmet ad, s ami megment engem is, kiment ebből az állati létezésből, de nem a múltamban,
mert azt untam, halálosan, a böfögés ízét érzi ilyen illetéktelen figyelmeztetésnek az ember, és nem a jövőmben,
mert régen leszoktam róla, féltem attól, hogy megtervezzem akárcsak a következő pillanatot is, hanem most,
kinyilatkoztatásra vártam, megváltásra, bevallhatom, mert nem gondoltam még, hogy az is elég, ha a semmit
tudom, pontosan.
Thea a kocsiján hozott ki ebbe a lakásba, Kühnertné a barátnője volt, s itt elég sokat voltam egyedül.
Mondhatni, mindig egyedül voltam; így még soha nem éltem át egy idegen lakás magányát, a fényezett
bútorokat, az összevont függönyök résein betűző napot, mintáját a szőnyegen, a padló fényét, reccsenéseit, és
a kályha melegét, azt a meleget, mely az estére várt, mikor visszatérnek a háziak és bekapcsolják a
tévékészüléket.
Csendes volt a ház, és csak valamivel előkelőbb a Prenzlauerberg koszlott házainál, „szürke madár, régi
berlini hátsóudvarok”, ahogy Melchior írta egy coda-szerűen felhangzó versében, de itt is esztergályozott és
galambszürkére mázolt fakorlát, mint berlini életem többi helyszínén, a Chaussee utcában és a Wörther téren is,
sötét linóleummal fedett falépcső, a fényesítőpaszta vécészaga, mint mindenütt, és színes ólomüveg a lépcsőházi
fordulók ablakában, de már csak a fele eredeti, burjánzó virágstilizációk a századfordulóról, a másik fele pótlás,
egyszerű katedrálüveg, s ezért mindig szegényes félhomály, akár a Stargarder utcai házban is, ahol a leghosszabb
ideig laktam, s ezért volt időm hozzászokni ahhoz, hogy egy lépcsőház ilyen, bár még mindig nem volt annyira az
enyém, mint amennyire bármelyik budapesti ház az enyém lehetett volna, a múltja hiányzott, mégha ez a múlt
többféle módon jelezte is önmagát, át akartam élni ezeket a jelzéseket, holott tudtam, hogy ezektől a játékoktól
persze Melchior nem lehet jobban az enyém, mégis, mikor délutánonként hazaértem, a lépcsőházban mindig
eszembe jutott elképzelni azt a fiatal férfit, magam helyett, aki egy régi szép napon Berlinbe jött, Melchior
nagyapja volt ez a férfi, s ő lett naponta bonyolódó történetem hőse, mert ő volt az, aki ezeket a hátsóudvarok
szűrt fényétől felvilágló üvegvirágokat még teljesnek és újnak láthatta volna, ha járt volna e házban, az egész
geometriát, de jelen időben az elképzelt múltat is, amint a falépcsőn megy fölfelé.
Lenn, a sötét kapualjban, még nappal is meg kellett nyomni azt a vörösen izzó gombot, amivel a gyenge
világítás pontosan annyi időre meggyújtható, míg az ember az első fordulóhoz érhet, akkor újabb nyomás, de néha
mégis sötétben mentem föl, mert a nappal is izzó gombocska fénye éjjel olyan volt, mint egy világítótorony tüze
a nyílt tenger távlatából, és ezt szerettem nézni, olyannyira, hogy inkább nem nyomtam meg a gombot, a lépcsőház
sötétben maradt, s ha a lépcsőket nem ismertem is szám szerint, a reccsenések mindig pontosan jeleztek, a vörös
izzás tájékoztatott a lépcsőfordulókban, s így a lépést csak nagy ritkán vétettem el.
A Wörther téri házban is így csináltam, ahol Melchior lakott, csaknem minden estén mentem fölfelé, s a
második emeleten a derék Hübnerné a kémlelőnyíláson át lesett az ajtaja mögül, állítólag egy magasított széken
ült, de ha sötétben mentem föl, nem láthatta, mikor érek oda, csupán hallhatta, valaki jön, s ezért az ajtót
megkésve vagy túl korán nyitotta ki.
Itt, a Steffelbauer utcai házban azonban rossz volt a lépcsőházi világítás, csupán úgy működött, ha valaki
nyomta a gombot, s ha Kühnertné, amikor este menni készültem, véletlenül éppen a konyhában volt, mindig ki
is jött, ne menjek sötétben, bár igyekeztem észrevétlenül elhagyni szobámat, ugyanis némiképpen zavart, hogy
minden mozdulatomról hűségesen beszámol Theának, aki Melchiorról akart tudni mindent, sőt, egy idő után az
a kényszerképzetem támadt, hogy Hübnerné is nekik dolgozik, ám majdnem soha nem sikerült elég óvatosan
mozognom, „hahó, uram, hiszen itt vagyok, világítok”, szaladt ki a konyhából, és addig nyomta a gombot, míg a
földszintre nem értem, „köszönöm”, kiáltottam vissza még, és ilyenkor arra kellett gondolnom, hogy Hübnerné
már vár a másodikon, hogy neki is udvariasan köszönjek a lakásából kivetülő fényben, de éjjel, ha netán
hazajöttem, s az utcáról nem szűrődött be semmi fény, akkor minden lépcsőt külön kellett kitapogatnom, vagy
a gyufa ellobbanó fényénél nézni, hová lépek, mert itt még a vörösen izzó szál is kiégett, nem tájékoztatott és
féltem, hogy valami élőnek ütődöm.
Melchior nem ismerte ezt a házat.
Igaz, régebben a Stargarder utcai ház kapuját sem lépte át, bujkáltunk, helyesebben kerültünk minden
feltűnést, amiben egyébként kitűnő gyakorlatom volt, nem esett nehezemre, s ez a kényszer is kellemetlen módon
utalt a múltamra, bár egyszer, vasárnap délután, a kapu előtt, amikor teljesen üres volt a Stargarder utca, de
függönye mögé húzódva bárki megbújhatott, sötétszürke november, amikor mindenki otthon ül és kávézik a tévé
előtt, és úgy éreztük, hogy nem tudunk elválni, pedig nem is kellett volna elválnunk, hiszen együtt is maradhattunk
volna, de már három napja voltunk együtt és egyre sűrűbb lett körülöttünk az a burok, amely mindent és mindenkit
kizár, ki kellett törni belőle, el kellett válni, legalább egyetlen estét egyedül tölteni, és fürödni szerettem volna, mert
Melchior lakásában nem volt fürdőszoba, lavórban kellett mosdani, vagy egyszerűen a konyhai csapnál,
piszkosnak éreztem magam, egyedül akartam eltölteni legalább a délutánt és az estét, lélegzetet venni ebből a
levegőből, de még éjfél előtt leszaladni az utcára és telefonon hívni föl, a hideg üvegnek dőlve hallani a hangját,
és aztán talán mégis visszamenni hozzá, és először csak úgy volt, hogy majd a Dimitroff utca sarkáig kísér, aztán
elmegy cigarettát venni a magasvasút alá, ahol nyitva volt ilyenkor is a trafik, de nem tudtunk elválni, s hol ő
mondta, hogy a következő sarokig még elkísér, hol én kértem erre, nem foghattunk kezet, ez nevetséges lett
volna, gyáva és suta, ám valamit mégis tenni kellett, nem néztünk egymásra, aztán ő mégis nyújtotta a kezét, és
mégis érezni akartunk valamit egymásból, fogtuk egymás kezét, senki nem jött, de így nem volt jó, a száját
akartam, ott a kapu előtt, délután.
És a Chaussee utcai házat is csak kívülről ismerte.
Vasárnap este volt.
A villamosról mutattam az ablakot, színházba mentünk és az üres peronon a felkelést mesélte, halkan; én
pedig a budapesti felkelésről meséltem, mondatára simult a mondatom.
Megnézte, de még az sem látszott az arcán, hogy tudomásul vette volna, mesélt tovább, pedig akkor nekem
nagyon fontosnak tűnt, hogy ismerje ezt a házat, ha már a szobát nem ismerheti, ahol először megszálltam, s amely
anélkül, hogy tudhatna róla, az ő életében is nagyon fontos szerephez jutott, de Melchior, ha nem is volt közönyös
a múltam iránt, mégis elzárkózott előle, mást nem tehetett.
Már második hónapja laktam a Steffelbauer utcai lakásban, megszoktam és bizonyos értelemben szerettem
is, amikor egyszer reggel, begyújtás közben Kühnertné szólt, hogy délelőtt majd jönnek a villanyszerelők a
lépcsőházi világítást megjavítani, őt fogják keresni, de itthon maradni nem tud és én úgyis itthon leszek, itthon
leszek-e? „igen”, válaszoltam az ágyból, Kühnertné a kályha előtt térdelt, s mint mindig, ha valami házimunkát
végzett, dúdolgatott magában; többnyire otthon voltam, kivéve az estéket; mert ő házbizalmi, mondta Kühnertné,
tehát ilyen esetben őt keresik, és akkor mondjam meg nekik, hogy nem tudott itthon maradni, „elvégre, nem
tudom mit képzelnek, micsoda tészta ez”, de magyarázzam el nekik, miről van szó, mi a hiba, és addig ne
engedjem el őket, „disznók!”, amíg meg nem csinálták.
Egész délelőtt otthon voltam, vártam, hogy Melchior felhívjon telefonon, akkor már csak néhány napunk volt,
de nem hívott és a szerelők se jöttek.
Ha felhívott volna, kinn felhőtlen ég, sütött a nap és néma csend; csak a nappalit fűtötték be reggel, a lakás
legbelső szobáját, hidegek voltak az éjszakák, mert néha már fagyott, no és az én szobámat fűtötték; az
előszobából nyílt az ebédlő, s onnan lehetett a nappaliba lépni, az én szobám viszont a lakásnak éppen az
ellenkező szárnyán helyezkedett el, hosszú és sötét folyosóról nyílt, mely a konyhát és a fürdőszobát kötötte össze,
s innen lehetett megközelíteni a két hálókamrát is; az ajtókat tehát, kivéve a nappali és a saját szobám ajtaját,
teljesen fölöslegesen nyitva hagytam, azonnal halljam és futhassak, ha a telefon csöngene, ha tehát Melchior
fölhívott volna, éppen kirándulásra, nagyobb sétára való idő, s Kühnerték nappalijában állva beszélhettem volna
vele telefonon, javasolhattam volna, hogy a Müggelseehez menjünk ki, hiszen pompás idő van, mondtam volna
a meleg szobából a hideg napfénybe nézve, de megmondtam volna neki azt is, hogy mégse utazom vele az
édesanyjához, mert csak azért vitt volna magával, hogy megkönnyítse magának a búcsút, úgy kellett elbúcsúznia
az édesanyjától, talán utoljára látnia, hogy ő ebből semmit ne vegyen észre, én viszont nem tudtam elképzelni, hogy
a fűtetlen hálószobában a gyerekkori ágyát ne ossza meg velem többé, valószínűtlen volt, hogy ennek egyszer és
mindenkorra vége van.
„Tényleg, ebben aludtál? És ugyanígy állt az ágy? És az a folt, az is ott volt a mennyezeten, az a folt?”
Nevetett a kérdéseimen, mintha el se tudná képzelni, hogy itt valami megváltozhatik s a változatlanság valakit
ámulatba ejthet, nem, a dolgok nem oly változékonyak, s az édesanyja, akit a gyermekágyban elhunyt nagymama
emlékét idézve szintén Helenének kereszteltek el, gondoskodott is róla, hogy ne változzék már semmi sem, ő
adhassa a fiának a végső menedék biztonságát; de ettől függetlenül is, Melchiornak jó oka volt így vélekedni,
hiszen míg engem nem ismert, mesélte nem minden kakaskodó büszkeség nélkül, majdnem közömbös volt neki,
hogy kihez kapcsolódik, egyszerűen nem érezte szükségét annak, hogy biztonságban legyen, nem válogatott, sőt,
azt mondhatná, hogy olykor a legközönségesebb kapcsolatok szerezték neki a legnagyobb örömöt, s hogy
változatos életében valamit hangsúlyosan állandóvá tegyen, az ízlését csiszolta választékosra, aszkétikusan
szikárrá, igénytelenné és mozdíthatatlanná kényszerítette magát szinte megközelíthetetlenül zárt verseiben, ide
pedig, bármi történt, minden hét végén visszatérhetett, bőröndben cipelte szennyes ruháit, mert itt tényleg minden
úgy maradt, és az anyja ragaszkodott is hozzá, hogy ő mosson rá, „csak a folt, a folt később került oda”, és a
nevetése különben sem jelentett sokat, szinte jelentés nélkül, könnyedén nevetett, a mosolyt pedig végképp nem
törölhette le semmi a szeméről, csak ha úgy hitte, hogy nem látja senki.
És azt sem tudtam elképzelni, hogy vasárnap reggel, amikor a szülői ház kicsiny ablakán bezúduló
harangszóra felébredek, egyedül legyek és ne érezhessem bőrének szagát a hidegben durván illatozó almák és
a vasárnapi kávé mellé sütött tészták édes szagával elvegyülni, az almák a szekrény tetején sorba rakva, a
cukormázas sütemény a komód márványlapján várt a délutánra, az ablakocska pedig mindig nyitva volt, és mégis
elkomorodott, a homlokomat, a számat nézte, amikor óvatlanul kijelentettem, hogy szeretem az izzadtságát, az
orrom is szerette, a tenyerem is, a nyelvem is szerette, s mintha fájdalmat okoztam volna neki, ölelt magához, „az
ízét, a szagát, és azt, hogy érzem”, valami furcsa hangot hallatott, azt hittem nevet, de rövid, száraz zokogás volt,
hogy aztán nyüszítve szakadjon föl belőle valami elfullasztott rettenet a hálószoba nyikorgó ágyán, a Wörther téri
lakásban.
És a színes levelekkel belepett utat is elképzeltem a Müggelsee körül, a tó sima nyugalmát, lépteink neszét
a reggeli páráktól felpuhult avaron, s azért is kértem volna, hogy menjünk ki oda, mert ott talán magam felé
hajlíthattam volna még vagy magamat hajlíthattam volna véglegesen felé, amiről úgyis tudtam, hogy lehetetlen,
gyönyörű ősz! vagy az Állatkertbe is akár, ha ezt a sétát a Müggelsee partján túl messzinek és körülményesnek
találta volna, mert ha a képeknek, amelyekkel utazás közben az S-Bahnon szórakoztattam magam, ha a képeknek
hinni lehet, akkor az is erdő, eldugott, árnyas utakkal, és még ott sem voltunk, habár mindig készültünk rá, hogy
elmegyünk oda, de azt is elképzeltem, hogy Kühnerték konyhájában egy kést magamhoz veszek és megölöm séta
közben.
Ebben az utolsó berlini lakásomban későn keltem, helyesebben, kétszer vagy háromszor is felébredtem, míg
sikerült fölkelni végre, néha már dél körül.
Először mindig a hajnali felriadás, amíg Kühnert doktor végigrecsegteti a folyosót a hálószobájuk és a
fürdőszoba között, el az ajtóm előtt, s párnát húztam a fejemre, ne halljam mi következik; a fürdőszobába ment
és előbb vizelt, pontosan hallanom kellett a rövid, éles csobbanását, mely a hosszan elnyúló, majd hirtelen
megszakadó, végül egyre gyengülő csurgást megelőzte, vékony volt a fal, s tudtam, hogy a csésze kürtőjébe céloz,
oda, ahol az öblítés után is víz marad, gyerekként én is kipróbáltam ezt, s bizonyos értelemben bámulatra
késztetett, hogy valaki még ötven évesen, egyetemi tanárként is ezzel szórakoztassa magát, de ha először csak
a halk koppintás hallatszott és a vizelet tompán freccsenve a porcelánba ütközött, akkor tudtam, hogy üríteni fog.
A szellentések, önmagukban, még nem jelentették ezt, hiszen ha állva, vizelés közben csinálta, akkor az
egészen máshogyan hangzott, mint mikor ült és a csészében öblösen felerősödött, nem lehetett összetéveszteni,
ám hiába volt a párna, nem segített rajtam, mert a nyögdécseléseket, a megkönnyebbülés szelíd sóhaját és a papír
súrlódásait, zizegését is közvetítette a fal, a párna nem segíthetett, mert figyeltem is, mintha élvezném a dolgokat,
mintha azzal kínoztatnám magam, hogy nem tudom és nem is akarom bezárni a fülem, mint ahogy az ember
lehunyhatja a szemét, becsukhatja a száját, de a fülét csak az ujjával dughatja be, az önmagával nem zárható; és
ezzel még véget sem ért, a víz zubogása csupán néhány másodpercnyi szünet, s ha nem tudtam volna, mi
következik még, akkor tán elegendő idő ismét elaludni, könnyed átfordulás, mert ezekben az éjszakai és hajnali
fölriadásokban alig ellenőrizhető az átmenet az álom és az ébrenlét között, néha az álom elhomályosuló alakjai még
a felkattintott lámpa fényétől sem rettennek vissza, arcuk van, kezük marad és csak annyira távolodnak el, hogy
ne legyenek azért elérhetők, a könyvek közé ugranak a polcra és fordítva is megtörténik olykor, a szoba vonalai
élesen simulnak az álomba át, még az ablakot látom, de már álomablak, a fát, a hiányzó tégla odvát, ahol a
verebek laknak, álom, megfeszültem, mert ilyenkor áll Kühnert a tükör elé, a mosdó fölé hajol, éppen a fejem fölé
hajol, az orrát a markába fújja, zubog a víz, krákogni, harákolni kezd és a felerőltetett taknyot a mosdóba, rám
köpte ki.
Kopogtatásra ébredtem hétkor, „igen, tessék”, szóltam hangosan egy ilyenkor mindig idegen nyelven, ami
azt jelenti, hogy előbb magyarul akartam volna mondani, amit a következő pillanatban németül kellett mondanom,
s Kühnertné dúdolva jött begyújtani.
Esténként a lehullott platánlevelek tocsogós szőnyegén mentem a színházba, lakkcipőm talpa enyhén
átnedvesedett.
Melchior akkor már eltűnt.
Berlin csatakosan és szürkén rám maradt.
Előadás után fölmentem a Wörther téri lakásba, hideg volt s a lámpafényben a függöny bíbora megfakult,
mégse gyújtottam meg a gyertyákat.
Kinn esett az eső.
A rendőrség bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy fölfeszítsék az ajtót.
A hűtőszekrény zümmögött a konyhában.
És másnap elutaztam én is.
Heiligendammban pedig sütött a nap, s itt nem tudom, mi történt velem.
Ha könnyedén bánnék a szavakkal, akkor azt mondanám, hogy boldognak éreztem magam, s ebben az
érzésben bizonyára szerepet játszott a tenger, az utazás és közvetlen előzményei, no és a csinos kis helység maga,
amit „a tenger fehér városának” mondanak, némi túlzással, hiszen a gyógyház mutatós tömbjének két oldalán
csupán tucatnyi, egyformán emeletes villa áll, félkörívben, arccal a tengernek, ám valóban minden fehér, fehérek
a zsalugáterek, most becsukva, fehér padok a sima zöld gyepen, fehér oszlopcsarnok, sarkában a nyári zenészek
székei toronyba rakva, fehér falak a méregzöld, formára nyírt bukszusok és a magasra felkopaszodott
feketefenyők között, s talán főszerepet kapott a megtévesztően szép idő is, a csönd.
Megtévesztő, mondom, mert süvítve fújt a szél, hatalmas hullámokat vert szét a parti gát, acélosan tömör,
fehér habbá szétdöndülő hullámokat, csönd, mondom, mert két döndülés szünetében a figyelő érzék a hullámok
szakadékába zuhant, feszült várakozásba, s megváltásnak tűnt hallani a súlyba átforduló erő hangjait; de este,
amikor sétálni indultam, minden megemelkedett, sütött a hold, telihold a nyílt tenger fölött, alacsonyan.
A gáton indultam el Nienhagen, a szomszédos község felé, a gát egyik oldalán a döndülő tenger, csupa síkos
él, a másik oldalon a néma láp, egyedüli élő, én, az elemek között, s mert cigarettám még délután elfogyott, és a
térkép szerint Nienhagen, amelyet bizonyos Gespensterwald, vagyis „a kísértetek erdeje” óv a nyugati szelektől,
nincsen olyan messzire, egy kettétört gyufaszállal mértem a távolságot a térképen, lépték szerint; elérhető;
világítótornyának rebbenéseit a széltől elvakult szem néha látni vélte, s ezért úgy terveztem, hogy ott veszek majd
magamnak cigarettát, és mielőtt visszafordulnék, egy jó forró teát is iszom; halászokat képzeltem el egy békés
kocsma asztala körül, gyertyafényt, s elképzeltem magam, amint belépek, nem odavaló, s a felém forduló arcokat,
a saját arcomat.
Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam.
Mintha az elválásunk okozta kínt nem én, hanem a testem nem bírná többé elviselni.
Bő kabátom alá befújt a szél, taszított, lökött előre, s habár indulás előtt minden meleg holmimat magamra
szedtem, fáztam, nem mintha éreztem volna ezt, de féltem is, s tudtam, hogy ilyenkor fázni kéne, még ha a kegyes
érzékcsalódás most nem működött is tökéletesen; máskor talán visszafordultam volna, győz a félelem, s
visszafordulásomat minden nehézség nélkül azzal magyarázom, hogy túl hideg van, félek a meghűléstől, ami egy
ilyen értelmetlen éjszakai támolygásért túl nagy ár, most azonban nem tudtam megtéveszteni magam: mintha az
a kép csúszott volna el, amit az ember oly fáradságosan, oly nagy önfegyelemmel kialakít önmagáról, hogy
környezetével valamilyennek elfogadtassa magát és aztán e torzképet maga is elfogadhassa valódinak, mert én
voltam ez, minden ismerős beidegződésem működött, mégis adódott valami pontatlanság, valami rés, nem is egy,
csúszások, rések, melyeken át mintha egy idegen lényre lehetett volna látni, valakire.
Valaki, aki régen, de ezen a mai napon Heiligendammba érkezett, és este elindul Nienhagen felé.
Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd következik.
Még ha nem is történik semmi sem.
Izgalmas, új, tulajdonképpen felborzoló volt érzékelni széthullásomat, mégis a tapasztalt ember nyugalmával
éltem át, mintha ötven, hetven, száz évvel lennék idősebb önmagamnál, kellemes öregúr, aki a fiatalságára
emlékezik; de ebben igazán nincsen semmi csodálatra méltó vagy misztikus, ugyanis az altatót, amit évek óta
magammal hordtam egy kerek kis dobozban, most sem volt bátorságom bevenni, pedig halálomhoz nem
képzelhettem volna el poetikusabb körülményeket, s hogy valamit mégis tegyek, a képzelet gesztusával kellett
önmagamat eltávolítanom önmagamtól, tisztázhatatlan érzelmeimtől akartam megszabadulni így, hiszen amit idegen
lényem jövőjének éreztem, az nem volt más, mint a múltam és a jelenem, mindaz, ami már úgyis bekövetkezett
vagy bekövetkezik.
A helyzet kivételességét csupán az adta, izgalmi állapot, hogy se ezzel, se azzal nem éreztem azonosnak
magam, mintha egy romantikus díszletben mozognék színészként, s a múltam is önmagam sekélyes alakítása lett
volna csak, ahogyan az lesz a jövőm is, összes szenvedéseim, mindez tehát játékosan a jövőbe vagy a történelmi
múltba vetíthető, mintha meg se történt volna még, vagy ha megtörtént, akkor rég, minden felcserélhető, a
szétcsúszó életsíkok zűrzavarát csak a fantáziám fogja át s rendezi egy olyan köznapi nehézkedésektől
meghatározott tartás köré, ami énemnek nevezhető, amit énemként mutogatok, de nem én vagyok.
Én szabad vagyok, gondoltam akkor.
Képzeletem csak esetlegesen és ügyetlenül választ végtelen szabadságomból kis lehetőségeket, hogy olyan
arcot állíthasson össze rólam, melyet mások szerethetnek, s amilyennek aztán magamat hiszem, gondoltam akkor.
Ma már nem ezt gondolom, de akkor ez a felismerés olyan erősnek és hatásosnak bizonyult, olyan élesen
láttam azt a lényt, aki különböző lehetséges megvalósulásaimtól érintetlen és szabad maradt, jött velem, s én
mentem vele, fázott és én helyette féltem, hogy meg kellett állnom, és ez sem volt elég, le kellett térdelnem,
megköszönni a pillanatot, bár a térdem, éppen most, nem nagyon akart alázatra hajlani, inkább szerettem volna
semleges maradni, ha kő lennék, és mégsem, még ez sem volt elég, pedig a szemem is lehunytam; a szélben egy
gubancnyi rongy maradjon.
Alacsonyan állt a hold, sárga volt, mintha elérhető lenne, egy karnyújtásnyira, de a horizont záróvonalánál
bágyadt fényben tükröződött, ott a fény nem húzta meg a hullámok idegesen változó éleit, mintha a víz ott sima
lenne, ez is a távlat csalása, gondoltam, akár a gát másik oldalán, az ingoványon, ahol a fénynek nem volt tárgya,
nem volt felület, él, tükröztetnie magát, elveszett, megszűnt, s mert az erőlködő szem semmi biztosat föl nem
fedezhetett, ott nem sötét volt, ott nem volt fekete, a semmi volt ott.
Délután érkeztem Heiligendammba, valamivel naplemente előtt, és sötétedés után indultam útnak, amikor
már fenn volt a hold.
Nem tudhattam, mi van ott, ahol a térkép lápot, az útikönyv ingoványt jelöl, mélyen feküdt.
Néma volt.
Mintha a szél is megállna, visszafordulna a gát fölött, mintha szél se fújna.
Sás és nád lepi, vagy egyszerű talajnak álcázva felületét, füvet növeszt?
Volt idő, amikor kísértetekkel szórakoztattam magam, most mégis rémisztőbbnek tűnt, hogy üres.
Akkoriban, évekkel előbb, s erről, bármennyire szeretném is elkerülni, később bővebben szólni kell, ha egy
árnyék, egy mozdulat vagy egy zörej váratlanul testet öltött valamiben, nevemen szólított a hátam mögül, hozzám
beszélt vagy nekem hallgatott, az félelmeim teste volt, most azonban dermedten borult a láp fölé, nem tett
mozdulatot, hangot sem adott, árnya se volt.
Csak figyelt.
Állt a láp fölött, üres burok, idegen, így figyelt volna bárkit, ki idetéved, gúnyosan, és ez a gúny nem volt
kellemes.
Igaz, ijesztőnek se mondanám, inkább fegyelmező, s ereje abban mutatkozott, hogy felizgatott fantáziámat
nem engedte gyeplő nélkül, pedig az vágtázni akart, mert ki akarta találni önmaga történetét, ám hiába e vágy is,
határozottan jelezte, hogy testemben ő csúsztatta el az időket, ő engedett a léleknek réseket, hogy belelássak, s
önmagam megkettőzésének játékáért azt kéri cserébe, hogy ne feledkezzem meg róla sem, ne higgyek hát
történetemnek, amit önmagam támasztékául kitalálok, s ha már meghalni nincsen elég humorom vagy erőm, mindig
érezzem, fájjon, itt van, rajtam kívül, de bármikor belém nyúl és megérintheti az úgynevezett életfontosságú
szerveket, mert azokból, hiába mesterkedem, hiába gondolom függetleníteni tőle magam, egynél vagy kettőnél
nekem sincsen több, létem a fantáziámmal nem pótolható, ne bízzam el magam, ne higgyek abban, hogy egy ilyen
holdfényes tengeri hangulat szabaddá, hát még boldoggá tehet.
Akkor már álltam, s mint aki kötelező áhítatát elvégezte, önkéntelen mozdulattal leporoltam a térdemet.
És e térdporolástól, hiába is mentegettem volna magam, hogy hát igen, a belénk vert rendszeretet, mégis újra
éreznem kellett, hogy kissé nevetséges és hamis vagyok; gyorsan fordultam meg, hogy nem lenne-e jobb még
időben visszatérni, elvégre az étteremben, ahol délután egy üveges ajtóval elválasztott pamlagos különteremben
oly kellemes volt enni, vehetnék cigarettát és ihatnék teát, tízig nyitva tart, süvített a szél, szerettem volna vele
ordítani, nekicsapódni a köveknek, de már nagyon messzire jutottam Heiligendamm fényeitől, észre se vettem,
hogy ilyen messzire jutottam, és mintha magasabbra is, mert valahol lenn, néhány csillagocska sejtette a föld és
a víz határán a házakat, és legalább annyira szégyelltem volna megfutamodásomat, mint amennyire a láp üres
figyelme bántotta a hátamat.
Elképzeltem, hogy tovább megyek.
Nem mehettem úgy, hogy a testem egyik fele, de főleg a hátam, ne érintkezzen vele. Vagy ha a partra
letérnék?
De amikor az ötlet felmerült, egyébként fölöslegesen, mert a hold sárgás fényében szétzúduló tajték,
láthattam, a gát lábáig becsapott, és elcsúszott felem is mulatott, hogy másika holmi ügyeskedéssel, a kőgát
védelmét remélve, valami olyasmit akarna elkerülni, amit úgyis el kell fogadnia, mert amikor az ötlet fölmerült, egy
alak is jött vele, nem kísértet, hanem egyszerű elképzelés egy fiatal férfiról, amint azon az üveges ajtón belép,
körülnéz, pillantásunk találkozik és a nap besüt a terembe.
Ismét meg kellett fordulnom, és mentem tovább Nienhagen felé.
Egyre mulatságosabb, gondoltam akkor.
Mert itt voltam én, és elképzeltem, hogy nem itt vagyok, és itt ment velem az öregúr, aki leszek, vele pedig
jött az ifjúsága, s az ifjúságára emlékező öregúr a tengerparti helyszínen, irodalmivá szelídült céljaimnak
tökéletesen megfelelt, a pamlagos terem, az asztal fehér damasztján a kávéscsésze, amit éppen a szájához emelt,
és jött velünk ez a fiatal férfi is, aki székének támláját fogva udvariasan és derűsen jó reggelt kívánt a közös
asztalnál étkezőknek, ám őt, hogy jobban szemügyre vegyem, hiszen ő volt az, aki valójában a legjobban érdekelt,
rögtön vissza is küldhettem az ajtóhoz, ahol megjelent, mert éreztem, hogy ő az, aki teljességgel az enyém, ő
ugyanis nem létezik, na és rajtunk kívül volt még itt valaki, az, aki figyelt, s akitől bizonyára azért kaptam cserébe
ezt a szőke ifjút, mert én is hagytam, hogy erejének kiszolgáltatott eszköze legyek.
Bizonyára ez volt a pillanat, amikor néma, immár évek óta készülődő egyezségemet megkötöttem, mert ha
ma az összes következmények tudatában, szomorú okosként elképzelem a lehetetlent, mi lett volna, ha
félelmeimnek engedve nem Nienhagen felé megyek tovább, hanem visszafordulok, és mint minden józan eszű élő,
meghúzódom unalmasan közönséges szállodai szobámban, akkor feltételezhető, hogy történetem a
legszabályosabb keretek között marad, akkor azok az elhajlások és kilendülések, melyek eddigi életemben
adódtak, inkább annak irányát jelezték volna, merre nem szabad, akkor talán józan és egészséges undorral
elfojthattam volna azt a kéjt, amit a szabálytalanság szépsége így megadott.
Sétánk egy régi délutánon
Amikor az előző nap délutánján Heiligendammba érkeztem, túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy átöltözzem
és a közös étkezésen részt vegyek, s ezért a szobámba kérettem a vacsorát, másnap reggelre halasztottam a
bemutatkozást, és korán lefeküdtem.
De nem jött szememre álom.
Mintha egy nagy, sötét, meleg, puha burokban feküdnék, melyet minden oldalról a tenger hullámai
ostromolnak, s bár éreztem, hogy itt védett vagyok, de a fejem fölött, amikor önnön puhaságomban végre
elsimultam volna, a víz minduntalan átcsapott, tajtékja bevágott a szemem alá.
A ház néma volt.
Úgy tűnt, mintha kinn szél süvöltene, de a feketefenyők szálkás koronái mégis mozdulatlanul lebegtek az
ablak előtt.
Lehunytam a szemem és összepréseltem a szemhéjamat, ne lássak, de ha nem láttam, akkor megint itt
feküdtem ennek a sötét buroknak a közepén, ahol csak azért nem volt teljesen sötét, mert képek rajzolódtak ki
benne, és képek foszlottak szét, képek önmagamról, nem hagytak nyugodni, jeleneteket mutattak be rólam,
olyasmiket, miket már felejteni véltem, mert felejteni akartam, az ágyon, ahol most én fekszem, apám aludt,
hanyatt, de tudtam, hogy nem is ezen az ágyon, hanem a szalon keskeny díványán alszik, cipője a földön olyan
magányos volt a lába nélkül, s hatalmas combjait illetlenül szétvetette, horkolt, a behúzott zsalugátereken
csíkokban tűzött be a délutáni napfény, a csíkok keresztezték a padló csíkjait, és éreztem, hogy testem a látvány
hatására az álom mélységéből felvonaglik, nem bírtam ezt nézni, levegőt, fényt akartam, apám lélegző teste a
múltat túl közeli és túl fájdalmas jelennek mutatta, de sötétbe értem, s láttam magam, amint egy lámpa fénykörében
előbukkanok, majd ismét eltűnök, egy ismerősen nedves utcán közeledtem magam felé, talán éppen a
Schönhauser fasor volt ez, az elutazásom előtti estén, üresen, valamivel éjfél után, amint öreg barátnémtól, Natalja
Kaszatkinától hazamegyek, de a Senefelder tér sarkán, a nyilvános illemhely előtt vártam, hogy odaérjek, s
miközben felém csattogtak lépteim, eltűnőben, előbukkanóban, a fénytelen kis építmény a tér csupasz bokrai
között valami zajt lihegne, szél csapkodta ajtaját, kinyílt és bezáródott, lélegzetem ritmusa szerint, és amint éppen
kinyílt, beláttam: a kátránytól csillogó fal előtt magas férfi állt, és amikor végre odaértem, vigyorogva nyújtott egy
szál rózsát nekem.
Lilásan kék volt a rózsa.
De nem akartam megérinteni, ezt a képet is el kellett valahogy hárítanom; jó lett volna egy nyugodt, fényes
űrben megpihenni; s szelíden úszott be jegyesem burkom belsejébe, ám éppen abban a pillanatban, amint fejéről
durva mozdulattal letépi fátylas kalapját, súlyosan vörös haja vállára omlik, állati mohósággal az arcomba lehel,
de leheletének íze helyett valami kellemetlen, csaknem büdös fuvallat.
Valahol a közelben ajtó csapódott.
Éberen ültem föl az ágyban, talán riadtan is.
A háló ajtaja nyitva volt, s kék mázzal csillogtak a szalonban a fehér bútorok.
És nem volt ablak, amely mögött a fenyők koronáit lebegni láthattam volna, a függöny összevonva, szél nem
süvített, csak a tenger hangjai, ám az is messziről, mert szobáim a parkra nyíltak.
Mintha a nyilvános illemhely ajtaja csapódott volna be, ébrenlétemben az álmom utolsó taktusa.
De a folyosón sietős léptek, távolodva, a szomszédos szobában pedig valaki felsírt vagy felsikoltott, úgy
látszik nagyon hangosan, vagy nagyon vékony volt a fal, aztán mintha egy tárgy vagy egy test zuhant volna le a
földre, döndülés.
Hiába füleltem, nem volt következő mozdulat.
Moccanni nem mertem, ágyam reccsenése, takaróm suhanása eltörölhette volna a pillanatot, a paplan óvatlan
felhajtása akár egy gyilkosság zaját, de csend következett.
És nem voltam benne bizonyos, hogy mindezt nem álmodom; egyrész, mert számtalanszor megesik, hogy
az ember felébredést álmodik, holott az nem felébredés, csak álmának újabb lépcsője, lefelé, még mélyebbre való
leereszkedés, másrészt a sírás vagy a sikoltás, a test zuhanása mintha egyszer megtörtént volna már, s ez is apámra
emlékeztetett, a szemem nyitva volt, mégis láttam, amint álmában megvonaglik, feldobja magát, és a díványról a
fénycsíkos padlóra zuhan; ugyanis akkor, amikor húsz évvel előbb, délutánonként a szalon díványán aludt, ahol
éjszaka én aludtam, éppen azt a lakosztályt vettük ki, amelyből most ezeket a sajátos zajokat hallani véltem, tehát
felmerült a kétség, hogy ezt az egészet valójában nem is élem, hanem újraálmodom, annál is inkább, mert az a
helyzet, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a heiligendammi szép napoknak, eszembe is ötlött, mielőtt
lefeküdtem volna, s becsuktam a terasz ajtaját.
Akkoriban, meleg éjszakákon, nyitva hagytuk nemcsak az összes ablakot, hanem a terasz ajtaját is, ami
számomra azért jelentett kivételes örömet, mert amikor a hálószobát szüleim végre magukra zárták, némi
várakozás után óvatosan fölkelhettem, és összes félelmeim legyőzését játszva, kiszökhettem a teraszra.
Ilyenkor fenyegetően üres volt, széles és hatalmas, mélyen benyúlt a park fölé, ha sütött a hold, akkor élesen,
ha fénytelen volt az éjszaka, akkor puhán ékelődött a fák közé, lebegtetett, a fenyők szálkás árnyai lágyan úsztak,
s ha ezt figyeltem, ha csak ezt, ha tekintetemmel gondosan elkülönítettem magam a környezettől, akkor úgy tűnt,
mintha nem is itt lennék, hajóra szálltam, s a hajó csendesen szeli a tenger vizét, de mielőtt kiléptem volna, mindig
meg kellett bizonyosodnom, hogy valóban egyedül leszek-e, mert megtörtént, hogy nem vettem észre a
szomszédunkban lakó hölgy alakját, a terasz sarkában, a mellvédnek támaszkodva állt, kísértet vagy árnyék, a
hold állása szerint, s ha kinn volt, akkor nem mehettem, mert hiába szövődött közöttünk valami titkos, csak az
éjszakában érvényes, napfényre nem merészkedő viszony, mégis féltem, hogy szüleimnek beárul, s ha közelsége
olykor jólesett is, ha e közelségre olykor vágytam is, ezek az éjszakai kiszökdösések csak akkor jelentettek igazi
örömet, ha egyedül lehettem, ha elképzelhettem a hajót, mely innen is elúszik velem.
Amikor először jelentem meg, óvatlanul, s meglepetten megmeredtem a terasz közepén, sütött a hold, de
vékonyan mozdulatlan felhő mögül, s a levegő sűrűn kék derengésében, arcát a fénynek fordítva ott állt,
kísértetnek hittem, valami olyasminek, aminek létére és működésére otthoni cselédünk, Hilde, már alaposan
előkészített, gyönyörűnek kellett lennie, „megrendítően, megrendítően szépek”, mesélte Hilde, és kecses alakján
a habosan könnyed szárnyas lebernyeg, derékig érő haján az ezüstös csillogás ezt látszott bizonyítani, szép volt,
s mintha nem is földön állna, mégis súlyosan, mintha szeme nyitva lenne, de hiányozna belőle a szemgolyó, a meleg
éjszakában hűvös fuvallat érte arcomat, az ő lehelete ez, tudtam, kilégzés, amit majd belégzés követ, az a lélegzet,
amivel majd magába szippant, s teste üres burkába bújtatva elragad engem.
Nem a félelem késztetett mozdulatlanságra, vagy ha a félelem, akkor az olyan fokon, amely már áttetsző
boldogságba csúsztatja át az érzékeket, olyan felfokozott állapotba, amelyben a test megszabadulni látszik
önmagától, nem éreztem a lábam, a kezem, s ezért mozdulnom se volt mivel, ugyanakkor anélkül, hogy külön
gondolnom kellett volna rá, mégis itt volt velem tíz évnyi életem, melytől lám, most meg kell válnom, hogy egy
másik alakba bújhassak át, csak a szerelemben éreztem később hasonlót, és annál is természetesebbnek tűnt e
kivételes állapot, mivel elkövetkezésére nemcsak Hilde figyelmeztetett a meséivel, hanem magam is vágytam.
A nemes borzadály és a heves vágyakozás érzete természetesen csak egyetlen pillanatig tarthatott, aztán már
nagyon jól tudtam, hogy mindez hamisság, még ha valóban érzem is, „hiszen ez Wohlgast kisasszony, akivel
szomszédok vagyunk”, s Wohlgast kisasszonyt, aki esti sétáinkon is gyakran szóba került, sokszor megfigyeltem
a közös étkezéseken, amint anyámmal társalog, és különben is, ez a kísértet-dolog már nekem is gyanússá lett,
mióta valamiféle jelenést, vagy hasonlót véltem látni, s apám komolyan, csaknem komoran, de a humorral
megáldott ember kaján elégedettségével bólogatott, hogy persze, a kísértet minden bizonnyal ott van a sásban,
hol is lenne, ha én egyszer láttam, habár ő, hiába erőlteti a szemét, nem lát semmit, ámbár mintha most valamit
hallana, semmi, semmit nem hall, ami persze nem jelenti azt, hogy az imént még nem lehetett volna ott, hiszen ez
nagyon is a kísértetek természete szerint való, egyszer itt lenni, másszor ott, ilyenek a kísértetek, olykor láthatóvá
válnak, ám többnyire láthatatlanok, sőt, ha tudni akarom, az is a természetükhöz tartozik, hogy nem bárkinek, nem
akárkinek, hanem csak kivételes személyeknek testesítik meg maguk, érezzem tehát megtisztelve magam,
kitüntetve, ő is örül, hogy egy kísértet abban a szerencsében részelteti a fiát, hogy megjeleníti magát, ám sajnos,
ami őt illeti, már régóta nem élvezi ezt a pokoli gyönyört, egyszerűen felszívódtak, egyszerűen eltűntek a kísértetei,
ezt sajnálja, hiányukban szegénynek és üresnek érzi magát, létezésükről és kísértéseikről már csaknem
elfeledkezett, de hogy saját egykori és az én pillanatnyi tapasztalataim között némi összehasonlítást tehessen, kéri,
írnám le neki pontosan kísértetem küllemét.
Aznap nagyobb sétát tettünk, ami, ha a kísértet megjelenésére nem is gondolok, már önmagában is szokatlan
dolognak számított, hiszen délutáni sétáink alkalmával a fürdőhely közvetlen környékéről nem merészkedtünk
távolabbra, ez a terület pedig nem volt nagyobb, mint maga a park, azon túl az érintetlen táj következett, a tenger
feketeköves partja, a sziklák járhatatlan élei és meredélyei, a másik irányban meg az ingovány, közepén a
hályogosan tükröződő tóval, a csigakert, s még távolabbra, már a szárazföld belsejében, a mesésen fenyegető
bükkfaerdő, a „nagy vadon”.
Igaz, a parkot, melyet a kecsesen nyúlánk, fehér villaházak öleltek körül és tártak a tenger felé, hatalmasnak
is lehetett mondani, a kocsiknak széles utak szolgáltak ki- és behajtani, és terekbe öblösödve, sugarasan futva
szerteszét, szeszélyes ösvények hálózták a zöld gyepet, de a magányos feketefenyőknek még így is bőven jutott
tér megmutatni magányukat, mint a fehér törzsű nyírfáknak gondos hanyagsággal csoportba rendeződni másutt;
és a parkhoz tartozott még a parti sétány, amely a magas, hosszúkás márványkelyhekkel díszített kőfal
védelmében nyílegyenesen választotta el a vizet a földtől, s bizonyos értelemben a parkhoz tartozott a gátnak az
a rövidke szakasza is, mely a sétány közvetlen folytatása volt ugyan, mégis elkülönült tőle, amit az is hangsúlyozott,
hogy nem a szokásos fehér murvával, hanem finom fehér kaviccsal tették sétára alkalmassá durva felszínét, ebbe
a kavicsba bokáig bele tudtam süllyeszteni a lábamat, mert a gátat a kellemes csikorgással süppedő kaviccsal ezen
a rövid szakaszon hiába is szelídítették sétánnyá, a gát csupaszon emelkedett a tenger és a láp közé,
keletkezésének nyers körülményeire emlékeztetett, arra a századokkal előbbi szörnyű árdagályra, mely egyetlen
éjszakán ide kicsapta, elrekesztve a víztől a vizet, és az egykor kedves tengeröblöt hagyva ingovánnyá zülleni;
akkor talán inkább a fasor volt még a parkhoz tartozónak nevezhető, bár ez is, ha köznapibb értelemben is, kifelé
vezetett: a gyógyház hátsó bejáratától az állomásra; de onnan aztán igazán nem volt tovább, onnan már csak
visszafordulni lehetett, mert más volt a séta, s megint más a kirándulás.
És az is igaz, hogy sétáink irányáról szüleim nem határoztak előre, mindig a pillanatban rejlő véletlen, vagy
tán a lehetőségek szűkössége döntötte el, hogy merre menjünk, s talán ezért tűnt teljesen fölöslegesnek azon
töprengeni, hogy két utacska közül melyiket válasszuk, hogy a gyógyház felől jövet a parti sétányra
kanyarodjunk-e, vagy a gáton menjünk tovább, s onnan jövet kerüljük meg a szállodát, így véve utunkat az
állomás felé, avagy a gyógyház nyitott csarnokában időzzünk a fonott karosszékekben ülve, és a tényleges sétára
már csak annyi idő maradjon, hogy ne az ésszerűen legrövidebb, hanem az ésszerűtlenül leghosszabb utat
válasszuk visszafelé, mert mindez nem számított, csak annyiban, hogy minden sétával eltöltött délután a
lehetőségek és választások kellemes játékát ismételtette velünk, de csak addig a pillanatig, míg az ég
gyöngyházszíne mélyülni nem kezdett, annyira, hogy már a szobából, vagy a teraszról lássuk teljes elsötétedését.
Most mégis kinn ért az este, pedig aznap is a legközönségesebb módon kezdtük a sétát, előbb a partra
mentünk, hogy a kőfal peremének dőlve légkúrát vegyünk, s ez ugyan nem tartott egynegyed óránál tovább, mert
egyszerűen abból állt, hogy izmainkat a lehetőségekhez képest ellazítva és szigorú némaságba burkolózva, csukott
szájjal, a levegőt csak az orrnyíláson beszippantva, s ugyanott engedve ki, igyekezzünk kihasználni azt az alkonyati
időt, mely Köhler doktor véleménye szerint, tekintettel a levegő átmenetileg magas páratartalmára s azon
természetes hatóanyagokra, melyeket ilyenkor az orr nyálkahártyái illatként is képesek voltak érzékelni, különösen
kedvező a légutak megtisztítása, a tüdő feltöltése, következésképpen a véráramlás serkentése és az idegek
megnyugtatása szempontjából; habár e nemes cél, ahogy a nagytekintélyű doktor hangsúlyozni szerette, csupán
úgy lenne igazán elérhető, ha a tisztelt páciensek minden tekintetben hajlandók lennének követni előírásait, és
könnyed felületességükkel nem sértenék meg minduntalan a szabályokat, ha tehát a könnyebbség kedvéért nem
támaszkodnának közben fának és falnak, nem beszélve azokról, akik egyszerűen a gyógyház csarnokában vagy
a fürdőház teraszán üldögélve traccsolnak, s ha a társalgás már amúgy is elakadna, akkor átszellemült arccal
szuszognak és sóhajtoznak, míg valami sürgető közlendőjük nem akad, nem, ezekről a hölgyekről és urakról
beszélnie sem érdemes, ők már a hullakamrában ülnek, kényelmük érthető, aki viszont földi tartózkodását némely
időkkel meg óhajtaná nyújtani, az háromszor öt percig, míg a gyakorlatokat ismételni kell, meg tud állni a maga
lábán, igen, állni kell, támaszték nélkül és lazán, a kifogások és ellenvetések meg sem hallgathatók, mert szépség
és egészség nem elválasztható, s ezért igazán boldoggá tennék, ha elhinnék neki, természetesen főleg a hölgyek,
hogy szépségünket nem veszélyezteti, sőt, ha bonyolultabb módon is, mint a fűzők és kencék, de fokozza, ha
egészségünk érdekében nem röstellünk némely grimaszokat is vágni, ezt egyébként is csak az első öt percben
kellene, míg a büdös levegő el nem hagyja a tüdőt, ám nem a parfümtől és a dohánytól pállott szobákban, mert
ott ugyanazt a rohadást szívjuk be, amit kifújtunk, hanem igenis közvetlenül a víz közelében, még ha mindenki látja
is, önnön egészségünkről lévén szó, csak semmi szemérem, orron lélegezni, de nem a mellkast fújni fel, mint
alázatuktól gőgös katolikusok tennék, hanem le a levegőt, bele a hasba, elvégre protestánsok vagyunk, és a
hasunkat, ha a fejünket nem is, megtölthetjük levegővel nyugodtan, mert mindent a maga idejében a maga helyére,
és akkor nem lesz semmi baj, agykocsonyát a fejbe, levegőt a hasba, na persze, ha a fűzőnket már megint nem
szorítottuk, ugye hölgyeim, minden józan mértéknél szorosabbra, a levegőt pedig benn tartjuk, lenn, tízig
elszámolunk, kiengedjük szépen azt az ocsmányt bűzt, ami bennünk van, igen, mindenkiben, s amit nemcsak
szükségtelen, de nem is illő magunkban tartani.
Akkor ment le a nap, ám sokáig nem volt még sötét, vörös visszfénye hosszan kitartott az elszürkülő égen,
a tenger azonban hirtelen elfeketedett és a hullámok fehérre habosodó élei villanva zuhantak, de már a víz felett
lebegett az estéli pára, amely lassan elborítja majd a parkot, egyre magasabban szálltak a sirályok, s ahogy ott
álltunk, egymás lélegzetét és a hátunk mögött sétálók nyugalmas lépteinek csikordulását is hallva, nekem ez, a
sirályok rikoltásai és a víz morajának, csattanásának, dörrenésének hármas ritmusa, amihez, megfigyeltem,
lélegzetem is alkalmazkodni akart, a legédesebb csend volt, az a csend, amelyben minden érzelem mozdulatlanul
pihenhet el, s a feltörő gondolatok éppen csak megborzolva felszínét, megfogalmazhatatlanul hullanak alá,
visszasimulnak, hogy aztán a sétaléptek csikorgása, egy mulatságos szusszantás, a sirályok összesikoltásai és
hirtelen elnémulásai, vagy valami testi érzékelés, hűvös szellő legyintése, térd roggyanása, viszketés, avagy a lélek
érzékelése egy semmihez nem kötődő futó szorongás, mindent átmosó derű, görcsösülő vágyakozás formájában
valamit, ami a szájunkra kívánkozik, meggondolás, esetleg megvalósítás tárgya lehetne, ismét a felszínre vessen,
de az érzelmek hatalma mindezt mégsem engedi, mindent egybetart, és éppenhogy önmaga együttlevését élvezi,
mert annál nagyobb élvezetet nem ismer, mint a meg nem valósulás megvalósulását, a köztesség pihentető
szünetét.
És nem tudhatom, hogy másokra, anyámra vagy apámra, milyen hatással voltak ezek a csendek, de én
sokkal mélyebb élményeket szereztem ilyenkor, mint amilyeneket életkorom tulajdonképpen megengedett, sajátos
módon még azt is megsejtve, hogy a köztesség, a szünet, s az átmenet állapota mindig meg fog tartani
kegyetlenségében és kegyében, amitől féltem is, hiszen sokkal jobb lett volna azokra hasonlítani, akik e
határterületen túl vagy innen, de mindenesetre lényegesen biztosabb terepen látszottak megvetni lábukat.
Kínos jövőmet sejtettem tehát, s nem tudhatom eldönteni, hogy azért-e, mert Köhler doktor előírásait
pontosan követve olyan állapotba kerültem, amilyet e légkúrának elérni célja volt, avagy fordítva, csak azért
érthettem meg az öreg Köhler gyakorlatait, mert sorsom eleve erre a szemlélődő állapotra rendelt, ez utóbbi tűnik
valószínűbbnek, bár a kötelességtudás is színezhette és segíthette az elrendelést, ugyanis pontosságom és
kötelességtudásom már korábban, a heiligendammi nyaralások előtti időkben sem szorgalomból és a tevékenység
iránti érdeklődésből, hanem sokkal inkább abból a vágyból fakadt, hogy buja lustaságomból származó kéjesen
ködös állapotaimat valamiképpen leplezhessem a világ előtt, arcom se, mozdulatom se árulja el, hogy hol vagyok,
itt ne zavarjanak, s a kényszeresen elvégzett feladatok paravánja mögé húzódva szabadon ábrándozhassak arról,
ami valóban érdekelt.
Két életre születtem, helyesebben, megosztott életem két fele, ha lehet mondani, nem fedte egymást
harmonikusan, vagy még pontosabban kifejezve, ha nyilvános életem összefüggő párja volt is titkos életemnek,
magam is éreztem közöttük valami rendellenes zökkenőt, a bűntudat kátyúját, valami nehezen átjárhatót, mert a
nyilvánosság előtti fegyelmezettség bizonyos unalmasan tétova tompaságot eredményezett, amiért még hevesebb
ábrándozásokkal kellett kárpótolnom magam, ám ezáltal nemcsak a távolság növekedett két felem között, hanem
egyre jobban elszigetelődött mindkettő a maga terében, egyre kevesebbet tudtam az egyikből a másikba
átmenteni, ami már fájdalommal járt, a szervezet ezeket a lemondásokat nem volt képes józanul elviselni, a
fájdalom pedig felkeltette bennem azt a heves vágyat, hogy bárcsak olyan lehetnék, mint mások, akik a fojtott és
feszült résenlétnek nem mutatták ilyen tüneteit; jól megtanultam arcvonásokból gondolatokat olvasni és azonnal
azonosulni velük, ám ez az átélésen alapuló mimikus hajlam, ez a másságra való vágyakozás éppen úgy a lelki
szenvedés rohamaihoz vezetett, mert nem hozott kielégülést, nem lehettem más, másmilyennek csak mutathattam
magam, ez éppen úgy nem volt megoldható, mint az sem, hogy tökéletesen összecsúsztassam két felem, s
nyilvánossá tegyem titkos életem, avagy megfordítva, megszabaduljak mindenféle ábrándtól és kényszertől, tehát
olyan legyek, mint azok, akiket makkegészségesnek szokás mondani.
Alig zabolázható hajlamaimat nem tudtam nem betegségnek, sajátos átoknak, bűnös elferdülésnek tartani,
habár bizakodó óráimban nem súlyosabbnak, mint egy őszi náthát, amely a forró teák, hidegvizes borogatások,
keserű lázcsillapítók és mézédesen hideg kompótok segítségével nemcsak könnyedén kikúrálható, még ha
ilyenkor oly véglegesen elveszett is vagyok, de amitől, s ezt már előre, a láz lélegzetvételnyi szüneteiben is sejteni
lehetett, majd ha először fölkelek és elmehetek az ablakig, végeredményben olyan könnyűnek, hűvösen tisztának
és enyhén csalódottnak érezhetem magam; hiszen a behajló faágak hiába csápoltak felém, puha levélmarkukban
hiába ragadtak el, ha most láthatom, hogy az utcán valójában semmi sem változott, az én betegségem senkit és
semmit nem zavart meg, és a szobám sem növekedett óriások lépteitől visszhangos teremmé, minden olyan, mint
amilyennek lennie illik, sőt, ismerősebb és kedvesebb, mert a tárgyak sem idézik föl többé a régen elmúltnak érzett
események kellemetlen emlékeit, minden elnyugodtan és biztonságosan állt a helyén, majdnem közömbösen; ilyen,
vagy ehhez hasonlónak gondolt megtisztulásra vágytam, csakhogy zavarbaejtő és szégyenteljes ábrándképeimre
nekem kellett volna orvosságot találnom, magamnak.
Szokott légkúránk végeztével, aznap, az állomás felé indultunk először, s ebben még életünk
eseménytelenségétől edzett, s ezért minden árnyalatra érzékeny szemem sem fedezhetett fel semmi rendkívülit;
bár apám az előírtnál valamivel előbb, fújtatva abbahagyta a gyakorlatot, s mint aki súlyos megpróbáltatáson tette
túl magát, kedélyesen terjedelmes testével a kőpárkányra dőlve, gunyoros elégedettséggel nézett vissza anyámra,
a tenger felé akart fordulni, mégsem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen, de hiszen ez sem volt szokatlan, mindig
is így csinálta, a tenger, amit anyám „varázslatosnak” mondott, s a természeti látványok általában, éppen úgy
untatták, mint ez az egész légzési cirkusz, a tengeren nem volt mit néznie, „ez kérlek szépen, egy nagy, üres víz,
semmi más”, vélekedett, hacsak a látóhatáron nem vonult éppen egy hajó, mert ilyenkor azzal játszhatott, hogy
a hajótest elképesztően lassú mozgását a part egyik „biztosnak tetsző” pontjához viszonyítva, mintegy lemérte az
eredeti helyzet és a távolodás által bezárt szög változásait, „tizenkét foknyit haladt nyugat felé”, kiáltott néha
teljesen váratlan helyzetekben, és olykor azt sem mulasztotta el, hogy visszhangtalan megjegyzéseket tegyen az
emberi mozgáspályákban is megnyilatkozó viszonylagosságokkal kapcsolatban, ám ahogy soha, semmiféle igényt
nem támasztott arra, hogy gondolatait kövessük, „a gondolatok javarészt a puszta működés melléktermékei”,
mondotta, „mert az agynak is, miként a gyomornak, mindig szüksége van valami kedve szerint emészthető
tömésre, s a száj, ne kárhoztassuk ezért, csupán ezt, ezt az alig megcsócsált tölteléket böfögteti”, ugyanúgy volt
benne annyi engedékenység is, hacsak szenvedélye nem ragadta el, hogy ne zavarja mások élvezetét, sőt, az
emberi erőfeszítések és élvezetek látványa legyen az, ami számára igazán érdekes és szórakoztató, ami
mulatságának tárgya lehet; talán éppen a természeti jelenségek iránti érdeklődésének a hiánya okozta, hogy
minden olyasmihez vonzódjék, ami durva, közönséges és alantas, tehát az emberi természet nyersebb erőinek
érzékelésében élje át a tágabban és általánosabban természetit, s minden, mi választékos vagy mesterkélt,
következésképpen arra szolgál, hogy leplezze saját lényegét, az mulattassa és metsző gyúnyra ingerelje; „Theodor,
Ön egyszerűen elviselhetetlen”, mondta olykor bosszúsan anyám, aki viszont éppen abban lelhette örömét és attól
szenvedett, hogy beidegződéseit folyton leleplezik, melyekhez azonban ragaszkodott; s apám viselkedésében
valóban volt valami riasztóan kétszínű, mert nem szívesen formált nyíltan és úgymond egyenesen véleményt, holott
nagyon is volt véleménye, s mindenről határozott véleménye volt, mégis a bizonytalanság és befolyásolhatóság
látszatát keltve adott igazat mindenben és mindenkinek, nem, ő nem vitatkozott, mélységesen tisztelt minden egyéni
elképzelést, csupán mérlegelt, s mintegy az állítás igazságához keresve érveket, feltételes módba tett, s tétován
nehézkes kérdésekkel hozakodott elő, de addig esetlenkedett a kérdéseivel, amit ismerősei, tekintettel testének
átlagon felüli méreteire is, egyenesen bájosnak találtak, „Önnek, kedves Thoenissen, nincsen is más választása
ilyen boltozatos mellkassal és ilyen combokkal, már megbocsát, csak demokrata lehet”, ahogy Frick titkos
tanácsos szokta volt mondani, vagy ahogy a mindig türelmetlen Wohlgast kisasszony kifejezte, „Thoenissenünk
ismét mackóskodik”, apám tehát számítva e hatásra, és élvezve e hatást, addig körülményeskedett, míg az állítás
épülete szépen, senkit meg nem sértve, s szinte önmagától össze nem omlott; más esetekben azonban nem
óvatoskodott, hanem éppen ellenkezőleg, olyan kitörő lelkesedéssel fogadta az állítást, olyan meglepetten
harsogva, akár az én kísértethistóriámat is, olyan heves és átszellemült szóáradattal mosta azt körül, ami, mint
minden lelkesültség, szintén nem nélkülözött bizonyos elbűvölően gyermekit, s úgy eltúlozta, kiszínezte,
felnagyította az állítás minden kicsi részletét, hogy az teljesen elvesztette eredeti arányait, s a szabadon csapongó
fantázia lehetetlen méretű szörnyetegévé duzzadva mindenféle realitástól elemelkedett, nem fért el sehol, nem volt
sehová beilleszthető, és ebben a játékban aztán egészen addig nem ismert kíméletet, addig fújta, szavalta,
hevítette, bírta tüzes szusszal, míg a valóságos burok teljesen és végzetesen el nem vékonyodott, és saját
ürességének feszültségétől szét nem repedt; anyámat persze nem ezek a kétes erkölcsiségű, ám szórakoztató
elmefutamok érintették oly érzékenyen, azt hiszem, hogy amennyiben a szavak nem udvariassági formulák vagy
a napi életvitel megoldására utaló közönséges kijelentések voltak, akkor a játékukban rejlő tágabb lehetőségeket
nem is értette különösebben, amivel egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy buta vagy korlátolt lett volna, bár
sajnos az ellenkezője sem állítható, hiszen szigorúan puritán neveltetése, vagy tán az alkatában rejlő száraz
fojtottság következtében nemcsak szellemi, de másféle, lelki s testi érzékenységeit sem sikerülhetett
kibontakoztatnia, benne minden bántóan félbemaradt, akárcsak maga az élete, s ezért bizonyára illőbb lett volna
az is, ha örök nyughelyére apám nem azt az önnön keblét tépő szárnyas női angyalt állíttatja föl, hanem valami
találóbbat, méltóságteljesebbet, mert anyámban igazán nem volt semmi angyalian nőies, s ha már mindenképpen
ragaszkodunk e banális szimbólumokhoz, akkor mondjuk egy finom talapzatra helyezett, szigorúan és sűrűn
recézett márványoszlop, melyet durván törtek ketté derékban, s ezáltal a ferde hasadás megmutatja a nyersebb,
s a külső megmunkálás csiszolt látszatával mindenképpen ellenkező belső szerkezetet, sokkal találóbb és
megfelelőbb lett volna, s ezt, ha a temetőkertbe betértem, minden alkalommal meg kellett állapítanom.
Mert otthon, ha szülővárosomat még egyáltalán e szóval illethetem, sétáim alkalmával szerettem átvágni az
óvároson, és a szűk utcák zavarosan élénk látványától eltelve, megpihentetni tekintetem a városkapun túl nyújtózó
mezőkön, pontosan és tudatosan abba az irányba nézve, ahol a dombokon túl Ludwigsdorfot lehetett sejteni, azt
a falut, ahová egykor Hildével mentünk, szombatonként, délután, s ha a sírkertben való időzés soha nem volt is
határozott szándékom, tulajdonképpen nem tudtam kitérni vonzása elől, útba is esett, bár, ha nem a Finstertor
utcán megyek, akkor el is kerülhettem volna, de végeredményben csábító volt a szétmállott és bokrokat növesztő
téglakerítésen át belépni, s a visszatérés örömével és természetességével bóklászni az ódon temető romló,
gazverte kriptái, furcsa virágoktól buja hantjai között, míg végül is a mi tollas szárnyú angyalunkhoz nem értem,
mely oly szerencsétlenül volt hivatva régi családi sírboltunkat felújítani; de talán ezért is mentem, látni.
Valami önkínzó hajlam vezethetett, mert egyrészről ez a maga nemében is bosszantóan műkedvelő munka
sértette igényességemet és szépérzékemet, másrészről itt, a szobor előtt, az apám ellen érzett haragom, undorom
és gyűlöletem végre szabad lélegzethez juthatott, sőt, csak fokozódhatott attól a rutinos érzelgősségtől és célratörő
hamisságtól, amivel a kőfaragó igyekezett összehangolni a megrendelő kifejezett kívánságait a maga úgynevezetten
művészi elgondolásaival; az angyal fejében ugyanis, ha nem is közvetlenül anyám fejét mintázta, de személyes
emlékezetét az ebédlőnk falán függő, lazúrosan rózsásra festett leánykori portré művészi találékonyságával segítve,
az édesen szűzi gyereklány arcába mégis becsempészte anyám arcának jellegzetes vonásait, a túlzóan kiugró
homlokcsont, az egymáshoz közel ülő szemek anyám homlokát és szemét, a vékony és csaknem ívesen görbülő
orr, a kicsit szemtelenül vágott száj és a gyermeki kedvességgel csúcsosodó áll anyám orrát, száját és állát idézte,
ám hogy a zűrzavar teljes és tökéletes legyen, az iskolás ügyetlenséggel redőzött lepel oly éterien törékeny testet
engedett átsejleni, magasan álló, kicsiny, éppen csak kibimbózott, s ezért nagyon is erőszakos emlőkkel, kerekded
hassal, lágyan domborodó farral, de a kelleténél mégis csontosabb csípővel, s a repüléshez nyújtózó nyúlánk alak
mély ölére olyan erőszakos szemérmetlenséggel feszítette rá az elölről fúvó, s hosszú haját is hátrarepítő szél ezt
az egyébként minden valódi testi formától idegen kőleplet, hogy végül is a szemlélőben e durván összerótt
részletekkel nemcsak a halál képzetét vagy lehetőségét nem idézte fel, de sajátos módon semmi olyasmit sem, ami
életszerű vagy természetes lehetett volna, hacsak nem kell természetesnek mondanunk egy korosodó és mindenre
kapható mesterember képzelgéseit; ez a síremlék közönséges volt és ízléstelen, olyan közönséges és olyan
ízléstelen, hogy se szavakat, se indulatokat nem lenne érdemes vesztegetni rá, ha létrejötte a szerencsétlen véletlen
művének lenne nevezhető, ha arról lenne szó csupán, hogy apám valami olyasmit kért, amit aztán a kőfaragó
képtelen volt nemes egyszerűséggel megoldani, nem, ez esetben a véletlenek összejátszásáról szó sem lehet, éppen
ellenkezőleg, a közelgő végzetet pontosan jelző szükségszerűség rejtett természete látszik megnyilvánulni abban,
hogy e szobor sokkal inkább apám nyomorult hajlamának, mint anyám életének emlékműve lett.
Ám ki lehetett, ki napjaink hangsúlytalan jeleiben látni tudhatta volna a teljes jövőt?
„Elszalasztjuk a vonatot”, szólt apám akkor ott a parton, s arca alig észrevehetően, de mégis megváltozott;
a gunyoros elégedettségbe, amivel az imént a kőpárkányra dőlve anyámra nézett, némi türelmetlen zavar is vegyült,
anyám azonban se a különös hangsúlyt, se a szokatlan mondatot, mely inkább csak annyiban volt szokatlan, hogy
egyáltalán elhangozhatott, mintha nem is méltatná figyelemre, nem válaszolt.
Másként, ha a gyakorlatot nem akarta megszakítani, nem is tehetett, mert e pillanatban éppen azzal volt
elfoglalva, hogy száját kitátva, nyelvét kimeresztve, ütemesen néma lihegéssel préselje ki a fokozatosan beszívott,
s meghatározott ideig leszorított levegőt a hasából, és a hasi légzés, mint a nőknek általában, komoly nehézségeket
okozott neki; másrészről viszont valami sértett, és következetességével hivalkodó nevelői hajlam is megnyilvánult
e némaságban, a feszültségnek ama árnyalatnyi többlete, mely éppen a némaságot választva jelzi, hogy a történtek
nem fognak következmények nélkül maradni, mert hiszen arra az esetre nézvést, ha apám már nem bírná tovább
türelemmel, ahogy ő szerette mondani, „ezt az elállatiasodott létezést”, kifejezett egyezség volt közöttük, még
régebben, s a jelenlétemre való tekintettel félig tréfásra fogott, ám nagyon is komoly indulatoktól izzó hangon
kötötték, miután apám egyszer teljesen váratlanul és a legféktelenebb vigyorával véget vetvén terjengős
szuszogásokkal, krákogásokkal és mordulásokkal könnyített szenvedéseinek, anyámra pillantott, tekintetében
megjelent az a mulatságosnak egyáltalán nem nevezhető, és nevetőizmainak állásával mindenképpen ellentétes,
felhősen lebegő és átláthatóan nyitott kíváncsiság, amit jól ismertem, ha érteni még nem tudtam is, ilyenkor
ijesztően csupasz és vonzóan sérthető volt az arca, mert úgy tűnt, mintha minden másfajta, bár társasági
szerepeiben hitelesre munkált arckifejezése álca lett volna csak, maszk csupán, ami ugyan fedi, védi és leplezi,
de most szabadon itt van ő, végre felbukhatott, nem tudja többé önmagától megtartóztatni önmagát, szép, nagyon
szép volt ilyenkor, fekete haja élesen gyűrűsödött fényes homlokára, telt orcáin a néma nevetés gödrei, szeme
kikékült, húsos ajka elnyílt kicsit, és akkor álomszerű surranással lépve elé, három ujjával egyszerűen belenyúlt
anyám szájába, s a mozdulat durvaságával tulajdonképpen egyáltalán nem arányos érzékenységgel és
óvatossággal elkapta a kimeresztett nyelvet, a tövénél, mire anyám a védekezés nyers erejével, előbb ösztönösen
rántva egyet a fején, hogy a hánytató öklendezést megakadályozza, s bizonyára a maga számára is
meglepetésszerűen, úgy összeharapta apám ujjait, hogy az kénytelen volt fölordítani; ettől kezdve kellett volna
apámnak a tengert néznie, „nem engem, érti? nem engem, hanem a tengert! elviselhetetlen, érti? elviselhetetlen a
tekintete”, de mikor eljött a pillanat, s apám a gyakorlatot elunván a kőpárkányra dőlt, a félelem és a tartózkodás
mellett mégis mindig éreztem anyám testének feszültségében azt a kívánságot is, hogy csak ne, ne forduljon a
tenger felé, tegyen valamit vele, ami meglepő és megbotránkoztató, legyen már vége azoknak a reménytelen és
görcsös erőfeszítéseknek, melyeket tekintettel hosszú hónapokig tartó, súlyos női vérzéseire, egészségének
helyreállítása érdekében kell tennie, s szabadon követhesse apámat arra a titkos tájékra is, melyet a gödrös
mosoly és az elfelhősödött tekintet oly kifejezően sejtetett, igen, tegyen vele bármit; bár gyanította tán, hogy a
dolgok éppen fordítva állanak, hiszen félelmeinek és tartózkodásának hatalma sokkal erősebb a vonzalmainál.
S mert bennem nagyobb volt a készség Köhler doktor előírásait végrehajtani, anyám szerette, ha közvetlenül
mellette állok, egészen közel, mondhatnám teste melegében, puffos ujjú blúzának gazdag vállfodrai csaknem
érintették arcomat, ami természetesen közel sem jelentette azt, mintha kielégítetlenségében menekült volna
hozzám, s valamiféle nem megengedhető és zavaros gyengédség támadt volna fel benne irántam, egyébként sem
hiszem, hogy anyám bármikor gyengéd érzelmeket táplált volna bárkivel szemben is, nem, egyszerűen ésszerű
meggondolások alapján kerültünk ilyen közel, mert így jól hallhatta, tehát követni tudta lélegzetem ütemét, és
fordítva is, ha elakadt, kifulladt, vagy ábrándosan összezavarodott, akkor bevárhattam és helyreigazíthattam
tévedését, hosszú másodpercekig vissza tudtam fojtani lélegzetem, várni, élvezni, amint az enyhe szédület kiszorítja
érzéseimet, s ugyanakkor mindaz, amit eddig csupán láthattam, ám nem volt érzékelhető, kiélesedik és
belémfolyik, végre elveszthettem magam, mintha bármi lennék, akár hang, akár egy hullám éle, sirályok, vagy
lebillegő levél, amint a kőfal peremére ér, levegő, mígnem az agyba tóduló vér vörösében lassan minden elsötétült,
s a lélegzetvétel ösztöne mégis kényszerített, hogy pontosan halljam és érezzem, amint anyám néhány közbeiktatott
belégzéssel és kilégzéssel szintén visszatér közös ritmusunkba, de maga is bizonyos holtponton egyensúlyozva arra
vár, hogy tovább vezessem; nem néztük és nem láttuk egymást, testünk nem érintkezett, mégis csak az óvatlanság
és járatlanság mentheti és magyarázhatja azt a vakságot, amivel hagyta, hogy érzelmi szempontból ily kényes
területre érjünk, tudnia kellett volna, hogy olyasmit teszünk, amit nem lenne szabad, s mindenképpen ő a csábító,
hiszen a kölcsönös érzékelés, ha az érintkezést és a látványt elveszik tőle, akkor szükségszerűen folyamodik
érzékenyebb, ősibb, mondhatni állatibb módszerekhez, akkor a másik test heve, szaga, rejtélyes kisugárzásai és
ritmusa lényegesen többet képesek elmondani, mint egy tekintet, csók, vagy ölelés, akár a szerelemben is,
melyben a közvetlen testi érintkezés fogásai soha nem a célt jelentik, hanem csupán módszerek egy olyan
elmélyüléshez, amiben a cél éppenhogy mindig mélyebb és mélyebb rétegekbe rejtezik, egyre súlyosabb
függönyök mögé, s ha egyáltalán, akkor csak a beteljesíthetetlen öröm és a teljes céltalanság átélésében hagyja
megragadni, és egyben leleplezni önmagát.
És most, húsz év múltán, s alig néhány nappal harmincadik születésnapom előtt, amit valamiféle erős sejtésre
vagy tolakodó előérzetre hallgatva, bár pontosan magam sem tudtam okát, oly jelentős fordulónak hittem, mint
ahogy annak is bizonyult, hogy lemondva miatta a jegyesemmel eltölthető derűs délutánok öröméről, s arról az
élvezetről, amit a házukban rendezendő szűkkörű születésnapi ünnepély ígérhetett, és a magányban, ismét a
magányban keresve az időpont feltételezett jelentőségéhez méltó menedéket, egy bizalmas, négyszemközti
beszélgetésben, amire az adott alkalmat, hogy leendő apósom valami üzleti elfoglaltsága miatt nem tért még haza,
a szép Itzenpiltzné asszony pedig azon ürüggyel, hogy a vacsorát illetően kell rendelkeznie, megértően magunkra
hagyott minket, bejelentettem utazási szándékomat, ami ellen Helene egyetlen szóval sem tiltakozott, sőt, úgy
éreztem, helyesli, hiszen érti, hogy évek óta tervezett elbeszélésem első fejezeteit még esküvőnk előtt föltétlenül
papírra kell vetnem, ha nem akarom, hogy az életformánkban beálló változás eltérítsen eredeti elképzeléseimtől
vagy tán végleg el is altassa őket, „érzem, nagyon jól érzem, Helene, hogy nincsen szüksége különösebb
magyarázkodásra”, mondtam suttogva, s szavaim hitelét bizonyára erősítette az is, hogy gyengéden fogtam a
kezét, és arcunk oly közel került, az alkonyat vöröse játszott a selyemtapéta mintáival, hogy érezhettem a saját
leheletem az övével elkeveredve visszaáramlani, meleg volt az ősz, nyitva voltak az ablakok, „és mégis szükségét
éreztem Helene, hogy valami olyasmiről beszéljek önnek, amiről csak némi szégyenkezéssel lehet, mert oly sötét,
és erkölcsi szempontból oly kétes dolog, ugyanis arról van szó, s ez lépése kockázatosságát éppenúgy növeli, mint
az én felelősségemet, ennek legyen tudatában, vagy még meg is gondolhatja”, ám tudván, hogy immár semmit nem
fog meggondolni, kötekedve nevettem, „arról van szó tehát, hogy a boldogság, bármennyire vágyaim
középpontjában van is a helye, akárhogy csűrjük és csavarjuk, nem alkalmatos állapot az alkotáshoz, ha tehát
most elmegyek, akkor mintegy szánt szándékkal cserélem fel azt a boldogságot, amit ön mellett érezhetek, arra
a boldogtalanságra, amit mindig is érzek, ha nem vagyok a társaságában, s éreztem mindaddig, míg nem
ismertem”; s talán mondanom sem kell, hogy az őszinteség látszatában tetszelegve, hazudtam, illetve vallomásom
ürügyként volt őszinte csupán, s bár vonzalmamat növelte, hogy ilyen egyszerűen megtéveszthettem, s ennyire a
bűvkörömben tarthatom, de ugyanakkor, éppen mert hiszékenységével így kiszolgáltatta nekem magát, éppen
mert nem lehetett másmilyen, a felindulás könnycseppje élesen ragyogtatta kék szemét, még jobban elnehezedett
bennem az a valódi érzés, amiről beszélni akartam, „el innen és soha többé ne is lássalak”, kellett volna mondanom
neki, mert nem voltam képes kitérni a menekülés, és bizonyos értelemben a végleges eltűnés belső ösztönzése elől,
mint ahogy egyszer rajta is kaptam magam, amint házukból kilépve, a kapuban megállva, teljesen önkéntelenül
és acsarkodva azt mormogom: „kész, ennek vége, szabad vagyok”, s ha most a fantázia kellemes lehetőségével
élve elképzelem, mi történt volna, ha nem csupán ürügyet és indokot keresek az elutazásom előtti délután, hanem
kertelés nélkül beszélek, akkor ezt az áttetszően fehér bőrű, a kerekded vonások lágy bizonytalanságától szinte
lebegő, de a finom orr körül szétszóródó halvány szeplőktől és a sűrű, nehézvörös hajtól mégis nagyon életteli
leányarcot látom magam előtt, amint a különös közlés hallatán semmi meglepettséget nem mutat, sőt,
elmosolyodik, mint aki erre várt, éppen erre, s ha teli szájjal, élvezettel mosolyog, akkor tapasztaltabbnak és
korosabbnak is mutatkozik, mert nedvességtől fénylő fogaiban van valami követelődző akarat, gyorsan letörli a
könnycseppet, melyet a készséges lemondás erkölcsi fölényének tudata csalt a szemébe, és mégis megteszi a
mozdulatot, melyre abban a pillanatban, egymás leheletétől hevülten, tulajdonképpen mindketten vágytunk, valami
nagyon közönséges mozdulat lehetett volna, de képzeletem, tekintettel Helene akkor még valóban érintetlen
érzékiségére, itt becsületesen megakad; ám a kedélyesen családias hangulatban elköltött vacsora, és a
körülményekhez képest nagyon is könnyed búcsúvétel után távozva, hiába vittem magammal szenvedélyesen
helyeslő beleegyezését, mégis baljósnak és fenyegetőnek kellett éreznem jövőnket, melyet minden jel szerint a
kölcsönös őszintétlenségre leszünk kénytelenek építeni, még ha kölcsönös kíméletnek és figyelmességnek álcázza
is magát, mert úgy tűnt, hogy kikerülhetetlen érzéki vonzalmamat nem az a nyers, és önmaga magyarázatára
képtelen erő táplálja majd, amit ismereteim szerint egy valódi szerelemben érezhetünk, hanem a szépség
választékossága és a kiszolgáltatottság kacérsága hevíti csupán, s fordítva is, talán neki sem lesz képessége soha
bevallani, hogy törékeny lelki érzékenységének elviseléséhez egyszerűen durva mozdulatokra lenne szüksége,
cinkos trágárságokra akár, amit tőlem semmiképpen nem várhat el, s aminek feltételezhető hiánya sem homályos
hallgatásaim súlyos sejtelmességével, sem játékos őszinteségi rohamaim hazugságaival nem pótolható.
Persze nem az érzékiség durvasága és a trágár cinkosságra való hajlam hiányzott belőlem, s nem is hiszek
a kifinomultságnak azon formáiban, melyek a közvetlenül természeti megnyilvánulások hiányával egészségesen
élni tudnak, de túl azon az együgyű félelmen, amit minden fiatal férfi érez, mielőtt oltár elé vezetné aráját, bennem
félelmet és szorongást keltett az is, hogy kapcsolatunk bizonyos külsőségeiben mindenképpen emlékezetembe
idézte szüleim egymáshoz való viszonyának kiegyensúlyozhatatlan és megoldhatatlan feszültségeit, minden
közvetlen durvaságban apám mozdulatát láttam viszont, s annak kívánásában anyámat, s ha nem rendelkeztem
volna az önismeretnek azon készségével, mely segítségünkre siet, hogy egymástól pontosan elválaszthassuk az
okok és okozatok összesimuló síkjait, következésképpen felismerjük azt a csaknem végtelennek tekinthető
érzelmi lépcsősort, amely a formákkal, külsőségekkel és látszatokkal elégedetlenül, lefelé és befelé vezet a lényegi
összefüggésekig, akkor már eljegyzésünket is lehetetlenné tehette volna az a nyomasztó tudat, hogy betegségem
örökletes, és sorsom csupán arra a megalázó képtelenségre rendelt, hogy megismételjem szüleim életét és vétkeit,
azonos legyek velük, s ebbe a tragikus azonosságba egy ártatlan idegent is belerántsak.
Akkor már olvadt a hó, s bár féltem a kutyáktól, inkább az erdőn át indultam haza az iskolából.
Itt csak óvatosan lehetett lépni, mert a súlyosan agyagos talajba taposott ösvény meredeken ereszkedett alá
a göcsörtös törzsű, fagyöngyös koronájú öreg tölgyek kígyós gyökerei és a csupaszságukban is áthatolhatatlannak
tetsző bokorcsoportok, vadrózsák, bodzák és galagonyák között, s az olvadásban tocsogóssá nedvesedett vastag
avar az agyag zsírosan sima felszínén minduntalan megcsusszant a talpam alatt, a medret kereső erecskék pedig
itt, az ösvény közepén egyesültek és vájtak maguknak utat: kis patak volt ez, kristályosan és erőszakosan siklott
sötétsárga vájatában, az ösvény szeszélyes kanyarjaiban kitelt, majd duzzadtan, zubogva ömlött át a fehér
köveken, csörgött; aztán messzi erdőket, vad hegyi zúgókat képzelve magam köré, már szökkentem patakom
két kis partja közt, az ösvény egyik oldaláról az ösvény másik oldalára, oda és vissza, keresztlépésekben cikázva,
és testem súlyát valamiképpen a lejtő vonzására bízva; mert jól éreztem, hogy minél merészebbre engedem
ugrásaimat, tehát minél rövidebb ideig és minél erőteljesebben érintem a bizonytalan talajt, miközben egyetlen
pontos előrepillantással kikeresem a következő dobbantás helyét, annál biztosabb lehetek magamban, annál
kisebb a valószínűsége annak, hogy elcsúszom vagy felbukok; repültem, zuhantam.
Az erdő alján az ösvény egy hófoltos tisztás széles lapályára ért, megpihent; a tisztás túlfelén valaki állt a
bokrok között.
Nem fordulhattam vissza, nem menekülhettem el, csak a lélegzetem kellett volna valahogy lecsillapítanom,
ne lihegjek, ne szuszogjak, ne higgye, hogy miatta vagyok ilyen izgatott.
Kilépett a bokrok mögül, elindult.
Teljesen nyugodtnak és kimértnek akartam látszani, mint akit semmilyen tekintetben nem érintett ez a
véletlennek is nevezhető találkozás, de a futástól kellemetlenül lucskos lett a hátam, a hidegben nevetségesen
kivörösödött, égett a fülem, s a lábam ügyetlenül rövidnek és merevnek tetszett hirtelen: mintha az ő szemével
láttam volna most magam.
Az ég pedig tiszta volt fölöttünk, nagy kékség, messzi és üres.
Az erdő mögött, a fák bogos koronáiba akadva, lágyan világított a nap, a levegő azonban élesen hideg
maradt, varjak károgtak, szarkák cserregtek a halotti csöndben, és érezni lehetett, hogy amint a nap lemegy, ismét
minden megmered.
Lassan közeledtünk egymás felé.
Hosszú, sötétkék kabátján az aranygombok csillogtak, fekete, puha bőrből készült táskáját, ahogyan
szokása volt, hanyagul átvetette a válla fölött és a hátán cipelte, s így ferdén kellett tartania hosszú nyakát, kissé
meggörnyedt, ám járása olyan előkelő volt és olyan laza, mintha mindig valami gondtalan lágyságban ringatózna,
fejét pedig magasra fölvetette; figyelt.
Nagyon hosszú volt ez az út; mert attól a pillanattól kezdve, hogy a bokrok mögött észrevettem,
legellentétesebb és legtitkosabb érzelmeimet kellett elrendeznem és figyelemre intenem: „Krisztián!”, szerettem
volna meglepettségemben kiáltani, már csak azért is, mert nevében, melyet még kezdődő és hirtelen megszakadt
barátságunk idején sem volt elég bátorságom kimondani, s ezért csak magamban mondogattam, ugyanazt a finom
választékosságot éreztem, amit egész lényében, a neve is azt az erős és leküzdhetetlen vonzást gyakorolta rám,
aminek semmilyen formában nem volt merszem átengedni magam; ha a nevét hangosan kiejteném, akkor az olyan
lenne, mintha meztelen testét érinteném; s ezért inkább elkerültem, mindig megvártam, míg másokkal indul haza,
hogy ne arra vagy ne vele menjek, sőt az osztályban is vigyáztam, nehogy véletlenül a közelébe kerüljek, nehogy
lehetőségem legyen szólni hozzá vagy valamiféle véletlen kavarodásban a testének ütődni; ugyanakkor mégis
állandóan figyeltem, árnyékként kísértem, a tükör előtt utánoztam a mozdulatait, s különösen fájó élvezetet okozott
az a tudat, hogy miközben én meglesem, titokban utánozom s ezáltal megpróbálom felidézni magamban azokat
a rejtett tulajdonságokat és jellemvonásokat, amelyek azonossá tehetnének vele, ő erről mit sem tud, nem tudja,
nem érezheti, hogy mindig vele vagyok s mindig velem van, pillantásra se méltat, olyan vagyok neki, mint egy
közömbös tárgy, valami, aminek hasznát nem veszi, teljesen fölösleges és érdektelen.
Józanságom persze arra intett, hogy szenvedélyes érzelmeimről magam se vegyek tudomást, mintha két lény
élne bennem, egymás mellett, egymástól teljesen függetlenül, mintha azok az élvezetek és szenvedések, melyeket
puszta létével okozott, szóra sem érdemesíthető játékok lennének csupán, hiszen énem másik fele éppen úgy
gyűlölte és megvetette őt, ahogyan ellentétes fele tisztelte és szerette; s mivel igyekeztem elkerülni, hogy akár a
gyűlöletnek, akár a szeretetnek bármily látható jelét is adjam, valójában én tettem úgy, mintha közömbös tárgy
lenne nekem; szeretetem túlságosan is vágyakozó és szenvedélyes volt ahhoz, hogy beleavassam, ehhez
teljességgel ki kellett volna szolgáltatnom magam, gyűlöletem pedig olyan megalázó ábrándokba kergetett,
melyeket féltem volna megvalósítani, s ezért nem ő, hanem én tettem úgy, mintha megközelíthetetlen és még
véletlen pillantásaitól is érinthetetlen lennék.
„Szeretnélek valamire megkérni”, mondta tárgyilagos hűvösséggel a nevemen szólítva, mikor nem volt már
közöttünk nagyobb távolság egy karnyújtásnyinál, s mindketten megálltunk, „és nagyon leköteleznél, ha
teljesítenéd”.
Éreztem, hogy arcomba szökik a vér.
Amit majd ő is rögtön észrevesz.
Mert az a kedves természetesség, amivel kiejtette a nevem, s tudtam, hogy ezt csak a kifogástalan stílus
kedvéért teszi, megsemmisített: most már nemcsak rövidnek éreztem a lábam, hanem mintha egyetlen nagy fej
lennék, valahogy közvetlenül a föld fölött lebegve; aránytalanul csúnya kis féreg; s zavaromban olyasmi csúszott
ki a számon, amit magam se akartam: „Krisztián!”, mondtam ki hangosan a nevét, s mert ez túl lágyan hangzott,
majdnem ijedten, de mindenképpen alázatosan, és egyáltalán nem volt illő ahhoz a kemény elszántsághoz, amivel
ő arra kényszerítette magát, hogy megvárjon engem, sőt, kérjen tőlem valamit, mint aki rosszul hall vagy mint aki
nem hiheti, amit hallott, magasra vonta szemöldökét és segítőkészen felém hajolt, „Tessék? Parancsolsz?”,
kérdezte, én pedig váratlan és kellemes élvezetet találva zavarodottságában, még lágyabbra, még kedvesebbre
hangoltam magam, „semmi, semmi”, szóltam csendesen, „csak egyszerűen kiejtettem a neved. Nem szabad?”
Vastag szája elnyílt, pillája megrebbent, arcának világosan barnás bőre mintha a visszafojtott izgalomtól
sötétedett volna el, szemében beszűkültek a fekete pupillák, ami által még tágabbra látszott nyílni a halványzöld
írisz; azt hiszem, nem is annyira arcának formái, a széles és könnyen ránduló homlok, a vékony orcák, a gödrös
áll és az aránytalanul kicsi, majdnem hegyes s talán még kialakulatlan orr gyakorolták rám a legmélyebb és
legfájdalmasabban szép hatást, hanem a színek: a bőr barbáran érzéki barnájából elővilágló szem zöldjében volt
valami elvontan légies és magasba törő, míg a száj cserepes vöröse és a fésülhetetlenül göndörödő hajtömeg
feketéje a mélybe vont, sötétbe; pillantásának állati leplezetlensége pedig azon régi, meghitt perceinket idézte
vissza, mikor egymás nyílt ellenségeskedéstől és rejtett szerelemtől sem mentes tekintetébe feledkezve pontosan
érzékelhettük, hogy kölcsönös vonzalmunknak tulajdonképpen semmi más alapja nincsen, csupán a fékezhetetlen
kíváncsiság, s az, hogy egymásra vagyunk kíváncsiak, csupán valaminek a látszata, ez azonban összekapcsol és
összevon, ez a kíváncsiság mélyebb minden néven nevezhető veszélyes érzelemnél, mert céltalan és
kielégíthetetlen, ám éppen a pupillák összehangolt szűkülése és az íriszek tágulása nyit meg valamit mindkettőnk
szemében, ami nyersen és közvetlenül teszi tapinthatóvá a meghittség és a kapcsolódás érzetének kegyes csalását,
azt ugyanis, hogy bennünk minden különböző, s nem vagyunk összebékíthetők.
Mintha nem is valakit láttam volna, hanem két rémisztő varázsgolyót.
Most azonban csak nagyon rövid ideig tudtuk egymás tekintetét tartani, mert nem tértünk ki ugyan, nem
néztünk félre, sem ő, sem én, pillantása mégis megváltozott, szeme elvesztette önmagáért való ragyogó nyíltságát,
belső célokkal és meggondolásokkal telítődött, s ezért felülete is elhomályosult, hártyát kapott, rögtön fedezékbe
vonult.
„Arra kell kérjelek”, mondta halkan, de élesen, s nehogy véletlenül ismét közbeszóljak, közelebb lépve
durván megmarkolta a karom, „hogy ne tégy feljelentést ellenem, vagy ha már megtetted, akkor próbáld meg
visszavonni!”
Ajkát minduntalan beharapta, a karomat cibálta és hunyorgott, hangja pedig elveszítette a biztonság lágy
mélységeit, úgy lökte ki magából a szavakat, mintha el akarná kerülni, hogy akár csak fuvallatuk is érintse az ajkát,
ki akarta lökni ezeket az utált hangokat, ki kellett löknie magából, mert érezni szerette volna, hogy mindent
megtesz, habár saját szavainak hatásában legalább oly kevés reménye lehetett, mint amennyire az én
hajlíthatóságomban sem bízhatott, s ezért sem hiszem, hogy kíváncsi lett volna rá, mit fogok válaszolni, függetlenül
attól, hogy azt sem lehetett pontosan tudni, hogyan képzeli el gyakorlatilag a feljelentés visszavonását; azt hiszem,
hogy előre tudta, milyen bizonytalan területre lép; nézett, de talán túlságosan is nagy erőfeszítésébe került, hogy
ilyen alázatosra vékonyítsa hangját, és valószínű, hogy az arcomat se látta, bizonytalanságban szétfoszló folt
lehettem a szemében.
Pedig nekem a fölény érzete és élvezete soha nagyobb biztonságot nem adott.
Egy kérést terjesztettek elém, s hatalmamban állt teljesíteni vagy visszautasítani; elérkezett a perc, mikor
bebizonyíthatom fontosságomat, mikor kedvem és akaratom szerint megnyugtathatom vagy megsemmisíthetem,
mikor egyetlen szóval megtorolhatom minden titkos sérelmemet; a sérelmeket, melyeket végeredményben nem
is ő okozott, hanem vele kapcsolatban én okoztam saját magamnak; a mellőzöttség fájdalmait, melyeket vétlenül
és ártatlanul váltott ki belőlem: azzal, hogy élt, mozgott, szép ruhája volt, másokkal játszott és másokkal beszélt,
míg velem nem tudta vagy tán nem is akarta megtalálni a kapcsolódásnak azon formáját, amelyre olyannyira
vágytam, s amelyről magam sem tudtam, milyen lehetne; és hiába volt csaknem egy fejjel magasabb nálam, most
én néztem le rá; undorítónak találtam a mosolyt, amit magára erőltetett; testem pedig nemcsak visszanyerte
természetes arányait, hanem a biztonságnak abba a könnyed állapotába került, amikor a tudat nem játszik és nem
harcol tovább, megadja magát és felelőtlen vállrándítással vállalja az összes ellentétes érzelmeket, ami aztán a
külső formákat és formaságokat is lényegtelenné teszi, mert immár nem érdekelt, hogy milyen vagyok, nem
akartam tetszeni; éreztem ugyan a hűlő izzadtság hideg hártyáját a hátamon, lyukas cipőmben a lucskot és a
combomra tapadó ócska posztónadrág kellemetlen szúrásait, fülem égését, kicsinységemet és csúnyaságomat,
ám ebben már nem volt semmi bántó vagy megalázó, mert a testi érzékelés örökös nyomorúságának ellenére
voltam szabad és hatalmas; magamban és magamnak; tudtam, hogy szeretem, s hiába tesz bármit, nem tudom nem
szeretni, teljesen védtelen vagyok, amit megbosszulhatok vagy megbocsáthatok, s a kettő között nem lenne nagy
különbség; bár most egyáltalán nem láttam olyan szépnek és vonzónak, mint amikor képzelődtem róla vagy mikor
hirtelen elém került és megrendültem attól, hogy láthatom; barna bőre sárgára sápadt; mintha valami fokhagymásat
evett volna és most nem volt kedvem belélegezni leheletének szagát; mosolyában pedig torz és túlzó volt az alázat,
ami árulkodott: félelme bármennyire is valódi, azon igyekszik, hogy ne mutasson belőle semmit, büszkén őrzi,
leplezi, színlelt alázattal helyettesíti, így akar hízelegni és egyben megtéveszteni.
Elpirultam és a markából kirántottam a karom.
Akkor mégsem választhatok, nem válaszolhatok önkényesen; érzelmeim számára minden felkínálkozó
lehetőség zsákutca marad: nekem nem jutott eszembe, hogy följelentsem, de ha mégis megteszem, ha most
megteszem, akkor végleg eltávolítom magamtól, talán el is viszik; ha viszont úgy teszek, mintha kérése győzne
meg, akkor ügyetlenül játszott alázatától engedem tévútra vezetni magam s győzelme túl könnyű lenne, hogy
szerethessen érte; pirulásomat nem szégyelltem, sőt kifejezetten kívántam, hogy vegye észre, hiszen semmi másra
nem vágytam jobban, mint arra, hogy leleplezze érzéseimet és ne tiltakozzon ellenük; és mégis, pirulásom érzete
tette most már teljesen nyilvánvalóvá, hogy nincsen semmi, ami segíthetne rajtam; bármit tennék, bármit
mondanék, ismét kicsúszik a kezemből; nem marad más, mint egy újabb tisztázatlan pillanat, amit nem érthet, és
meddő ábrándjaim; akkor meggyőződésem szerint kell döntenem, kegyetlenül és józanul, gondoltam hirtelen; ez
a lehetőség viszont apámhoz és anyámhoz kötött, mégha ekkor nem is ők jutottak eszembe, hiszen bármennyire
szerettem volna is, meggyőződésem, ha volt egyáltalán, akkor sem teljesen a sajátom, a helyzet pedig túlságosan
kivételesnek és rám szabottnak mutatkozott ahhoz, hogy akár az arcuk, akár a testük megjelenjék, és olyan
kimondható szavakat súgjanak a fülembe, amelyeket a szajkó biztonságával ismételhetek; mégis az otthonosság
meleg erőszakosságával rejtőztek gondolataimban, ugrásra készen, s ezért tudtam, hogy létezik a magatartásnak
egy olyan formája, amely képes mindenféle érzelmi szempontot kirekeszteni magából, s csupán azon elvek alapján
cselekedni, melyeket meggyőződésnek neveznek; csakhogy nekem az érzelmeimet nem volt erőm megfojtani.
„Igazán nem magam miatt kérem!”, mondta még élesebben, s a keze, amelyből kirántottam imént a karom,
még a levegőben tétovázott, hosszú ujja, finom csuklója volt, de nem engedtem, nem akartam, hogy befejezze,
nem akartam ilyennek látni többé, közbevágtam. „Először is jó lenne, ha különbséget tennél bejelentés és
följelentés között!”
Ám ő, mintha nem is hallaná, folytatta a megkezdett mondatot: „Az édesanyámat szeretném megkímélni ettől
az újabb kellemetlenségtől.”
Egymás szavába vágtunk.
„Mert ha úgy gondolod, hogy spicli vagyok, akkor kár bármiről beszélnünk.”
„Láttam, hogy óra után fölmentél a tanáriba, láttam!”
„Azt hiszed, hogy mindig csak veled, éppen veled foglalkozom?”
„Mert tudod jól, hogy az édesanyám szívbeteg.”
Fölnevettem. És ebben a nevetésben volt erő.
„Amikor vállalnod kéne a szavaid következményeit, akkor szívbeteg!”
Szemébe visszatért a fény, mintha egy hideg villanás belülről világítaná, ordított, s a szavak fokhagymás
lökései az arcomba csaptak: „Akkor mit kívánsz? Mit? Ha akarod, a seggedet kinyalom!”
Valami mozdult, s mindketten önkéntelenül oldalra kaptuk a fejünket: a hófoltos tisztáson egy nyúl futott.
Nem a nyulat néztem, a rét szélére érve bizonyára eltűnt a bozótban, hanem őt; észrevétlenül kerültünk ilyen
közel, dühünkben, s ha figyel rá, akkor érezheti, hogy leheletem, hiába is fegyelmezem, a nyakába fúl; csíkos
sáljának puha csomója meglazult, ingjének felső gombja talán nyitva volt, gallérja pedig a pulóver kivágása alá
csúszhatott, mert finom félrehajlásában különös meztelen tájként tárult elém hosszú nyaka: a megfeszülő inak és
izmok ágyában a sima bőrön átderengő ütőér egyenletesen lüktetni látszott, s a gyengéden előreugró ádámcsutka
hegye kiszámíthatatlan ritmusban, de meghatározott körön belül fölfelé és lefelé mozdult egy kicsit; arcából az
ordításban föltoluló vér lassan visszasüllyedt, előttem nyerte vissza eredeti színét; vastag ajka ismét elnyílt kissé;
tekintetével a nyúl útját követte, s mikor egy ponton megállapodott, tudhattam, hogy eltűnt a nyúl.
Szemének zöldjén átsütött az erdő mögött lebukó nap sápadtsárga fénye, s mintha a szarkák kitartó
cserregése, a varjak szüntelen károgása, a levegő szaga és az erdő minden kis nesze is ugyanabból a tapintható
bizonyosságból lenne, mint az arca: éles volt, mozdulatlanul is mozduló, kemény; nem tükröződött benne semmiféle
érzelem: létezett; egyszerűen és könnyedén adta át magát a látványnak, s számomra talán nem is annyira szépsége,
színeinek és vonásainak harmóniája volt most olyan irigylésre méltó és lenyűgöző, még ha látszólag erre vágytam
is, hanem inkább az a belső képesség, amivel minden pillanatnak vonakodás nélkül és teljességgel át tudta engedni
magát; ha tükörbe néztem, hogy összehasonlítsam vele magam, akkor látnom kellett, hogy én sem vagyok éppen
csúnya, bár olyannyira szerettem volna reá hasonlítani, hogy azt akartam, éppen olyan legyek mint ő; szemem kék
volt, tisztának és átláthatónak tűnt, szőke hajam lágy hullámokban borult fehér homlokomra, de arcom puhán
érzékeny, sérthető és törékenyen érzelmes vonásait mégis megtévesztően hazugnak éreztem, mert miközben
mások kifejezetten kedvesnek hitték, szerették tapogatni vagy végigsimítani, én durvának, közönségesnek,
sötétnek és alattomosnak tudtam magam; nem volt bennem semmi kedves; nem tudtam magamat szeretni; mintha
saját valódi lényemen idegen álcát hordanék; s hogy ne okozzak túlságosan nagy csalódást, olyan szerepeket
kényszerültem játszani, melyek külsőmnek sokkal inkább megfeleltek, mint az érzéseimnek; kellemes, figyelmes,
megértő, légiesen mosolygós és behízelgően nyugodt igyekeztem lenni, holott valójában komor voltam,
ingerlékeny, minden érzékemmel nyers élvezetekre vágytam, indulatos voltam és gyűlölködő; legszívesebben
mindig lehajtottam volna a fejem, ne lássak és ne is lássanak, és csak azért néztem mégis nyíltan az emberek
szemébe, hogy pillantásukon ellenőrizhessem alakításom hatását; csaknem mindenkit sikerült megtévesztenem;
és mégis csupán akkor éreztem igazán jól magam, ha egyedül maradtam, mert azokat, kiket könnyedén
léprecsaltam, kénytelen voltam lenézni butaságuk és vakságuk miatt, míg azok iránt, akik gyanút fogtak, nem
voltak hiszékenyek vagy egyszerűen nem engedték át magukat soha senkinek, olyan mértéktelen figyelmet és
gyengédséget tanúsítottam, ami minden lehetséges erőmet és energiámat igénybe vette, ilyenkor képtelenül kéjes
ájulás környékezett, s ezért éppen azokban az esetekben érzékeltem legélesebben ravaszságomat,
képlékenységemet és hatalomvágyamat, amikor végül is azokat sikerült meghódítanom, akik egyébként teljesen
idegenek, talán éppen gyűlöletesek vagy távolian közömbösek voltak nekem; azt akartam, hogy mindenki
szeressen, és senkit nem tudtam szeretni; éreztem a szépség csábító csalását, azt, hogy aki ilyen megszállottan
csak a szépségre vágyik, csak a szépségre figyel, az képtelen szeretni, s azt szeretni nem is lehet, ám erről mégsem
tudtam lemondani, mert úgy éreztem, mintha szépnek mondott arcom nem lenne az enyém, ám e szépség mégis
használhatónak tűnt a csaláshoz, a csalás az enyém volt és hatalmat adhatott; kifejezetten idegenkedtem a
sérültektől és a csúnyáktól, ami nagyon is érthető, hiszen hiába mondták, hogy szép vagyok, hiába láttam, mikor
a tükörbe néztem, ha mégis csúnyának és taszítónak éreztem magam, önmagamat nem tudtam becsapni,
érzelmeim pontosabban súgták, hogy valójában milyen vagyok, mint külsőm bájával nyert hatalmam, s így olyan
szépségre vágytam én, melyben a külső és belső formák azonosak, melyben a küllem harmóniája nem egy
nyomorék lélek zűrzavarát, hanem a jóságot és az erőt takarja; tökéletességre vágytam tehát; vagy éppen belső
azonosulásra önmagammal, a tökéletlenség szabadságára, arra, hogy határtalanul rossz és gonosz lehessek; ő
pedig nem hagyta magát.
„Én egyáltalán nem akartalak följelenteni téged!”, mondtam nagyon halkan, de nem mozdította meg a fejét,
„és ha mégis följelentenélek, akkor is nyugodtan letagadhatod, hiszen gondolhattál volna éppen a kutyátokra is,
bár nehéz lenne kimagyaráznod, de gondolhattál akár a kutyátokra is.”
Suttogásom nem volt erősebb, mint a hideg fényben kirajzolódó párafelhő a szám előtt; minden szavam
mozdulatlan arcához ért; ennél ravaszabbul okos nem lehettem, fenntartottam annak lehetőségét, amit nem volt
szándékomban megtenni, az enyhe fenyegetés ellenében azonban felkínáltam rögtön egy kézenfekvő ötletet, amivel
kibújhat a hálóból, amit reá vethetek, így viszont a saját feltételezett meggyőződésemet árultam el, mert igenis fel
kéne jelentenem; csak akkor lehetnék erős és kemény; s talán meg is teszem; mélyebbre nem tudhattam süllyedni
már; nem éreztem magam, magam fölött lebegtem, de lenn.
Semmi nem volt fontosabb, teljesen lényegtelenek voltak a szavak, csak a pára, amit kilehelek és a bőréhez
ér, de úgy látszik ez sem elég, mert valahogy függőben maradt a tekintete, nem nagyon érthette, mire gondolok.
„Nekem eszembe se jutott, higgyed el!”
Végre felém fordította a fejét, s láttam a szemén, amint gyanakvása eltűnik,
„Nem?”, kérdezte, és ő is suttogott; a szeme ismét olyan lett, nyitott és áthatolható, olyan, amilyennek
szerettem, „Nem!”, suttogtam határozottan, bár nem is tudva már, hogy ez a tagadás végeredményben mire is
vonatkozik, mert végre beléphettem oda, nem kellett játszanom, érezhettem, amint az én szemem is kinyílik, és
ez volt a fontosabb, „Nem?”, kérdezte ismét, de most már egyáltalán nem bizalmatlanul, hanem inkább úgy, mint
amikor saját szerelméről akar valaki megbizonyosodni, és a szó párafoltja érintette a számat, „Nem, egyáltalán
nem!”, suttogtam; aztán hirtelen csend lett közöttünk; néztük egymást, közel voltunk, olyan közel, hogy a fejemet
alig kellett mozdítanom; szájammal megérintettem az ajkát.
Anyám, akit három napja hoztak ki a kórházból, otthon is feküdt, s amint később egyedül maradtam, mert
Krisztián eltűnt a bokrok között, ez jutott először eszembe, az anyám, ahogy nagy ágyában fekszik és meztelen
karjával nyúl felém.
Még éreztem a számon az ajkát, éreztem az idegen bőr cserepeit, a száj húsának puhaságát és szagát, rajtam
maradt, a számon, még éreztem a két ajak finom rebbenését, szétnyílását csukott szám alatt, majd a lassú
kilégzést, mely az enyém lett és a mély belégzést, amit tőlem vettek el, s bár e tény ellentmondani látszik nekem,
mégis úgy hiszem, hogy nem volt ez csóknak nevezhető, s nem csupán azért, mert a szájunk éppen hogy
érintkezett, vagy nem is csak azért, mert az ajkak érintkezése mindkettőnk számára olyan mélyen ösztönös
megnyilvánulás maradt, melynek céltudatos, mondhatnám szerelmes alkalmazását még egyikünk sem ismerhette
pontosan, de legfőképp azért nem, mert ez esetben a szájam nem volt más, mint a meggyőzés utolsó eszköze, az
utolsó szótlan érv, ő pedig a félelmét lehelte ki rám, s a bizalmát lélegezte belőlem magába.
És tulajdonképpen azt sem tudom, miként váltunk el egymástól, mert a pillanatnak bizonyára volt egy olyan
mérhetetlen töredéke, melyben teljesen átadtam magam ajka érzékelésének, érezvén, hogy lélegzetével ő is
teljesen átadja magát nekem, s ennek tudatában egyáltalán nincsen szándékomban azt állítani, hogy érintkezésünk
vagy mondjuk kölcsönös érvelésünk nélkülözött volna minden érzékiséget, hiszen nevetséges is lenne ilyesmit
állítani, nem, ez az érintkezés nagyon is érzéki volt, de tisztán volt az, ez hangsúlyozandó, mentesen minden olyan
hátsó gondolattól, amivel a felnőtt szerelem a csókot a maga természetes módján kiegészíti, ugyanis a mi szánk
a lehető legtisztább formában arra szorítkozott, amit függetlenül minden előzménytől és függetlenül minden
következménytől egy pillanat töredéke alatt két száj egymásnak adhat, beteljesülést, enyhet és feloldást, s ekkor
hunyhattam le a szemem, akkor, amikor már semmiféle látvány és körülmény nem számíthatott, de ha erre
gondolok, mégis meg kell kérdeznem önmagamtól, hogy mi más és mi több lehet a csók, ha nem így és nem ez?
Mikor a szemem kinyílt, ő már beszélt.
„Te tudod, hogy hol laknak télen a vadnyulak?”
S a hangja hiába hatott most még mélyebbnek és a szokásosnál talán érdesebbnek, nem volt benne semmi
sietség, olyan magától értetődő természetességgel kérdezett, mintha a nyúl nem is percekkel előbb, hanem éppen
most futott volna át a réten, s a két idő között nem történt volna semmi sem, és amint néztem az arcát, a szemét,
a nyakát, azt a számomra most nagyon is távoli látványt, amit az opálosan ragyogó és ágakkal, fakoronákkal
csipkézett háttér előtt nyújthatott, egy pillanatra fel kellett támadjon bennem a végletes és helyrehozhatatlan
tévedés rettenete, mert a kérdés egyáltalán nem azt akarta jelenteni, hogy természetszerű és szinte kötelezőnek
érezhető zavarában egy közömbös téma fedezékébe vonul, sem a tekintetében, sem arcának vonásain vagy
testtartásában nem lehetett felfedezni a zavar leghalványabb jelét sem, épp oly finoman kiegyensúlyozott,
magabiztos és némiképpen hűvös maradt, mint máskor, vagy talán ez esetben helyesebb lenne azt mondani, hogy
félelmeitől a csók által megszabadulva lett ismét elérhetetlenül önmaga, ami közel sem azt jelenti, hogy közömbös
vagy éppen közönyös lett volna azokkal az eseményekkel szemben, melyek vele történtek meg, hanem
ellenkezőleg, olyan mértékben volt kiszolgáltatott léte minden pillanatának, mindig annak a pillanatnak, amely
benne éppen élni kényszerült, hogy egyformán kiszorult belőle minden elmúlt és minden sejthető jövő, azt a
látszatot kölcsönözve, mintha ő saját testi jelenlétén is kívül állna, mintha valahol, ahol lennie adatott, mégse lenne
ott; én azonban mindig az elmúltak foglya maradtam, mert egyetlen hangsúlyos pillanat olyan mennyiségű
szenvedélyt és szenvedést volt képes felverni bennem, hogy a következőre már nem is igen juthatott magamból
időm, s így maradtam kívül azon, amin ő máshogyan; nem tudtam követni.
„Egyáltalán nem tudom”, morogtam kedvetlenül, mint mikor valakit felriasztanak.
„Talán a földben laknak.”
„A földben?”
„Valami ügyes csapdával biztosan el lehetne kapni egy egész nyúlcsaládot.”
Aztán csendesen, sietség nélkül nyithattam ki az ajtót, s minden bizonnyal a táskámat sem ejtettem úgy ki
a kezemből, mint máskor, nem csattant a kövön, a súlyos ajtó nem döndült utánam, aminek következtében senki
nem vehette észre érkezésemet, az előtérbe vezető fényes tölgyfalépcsőn sem futottam fölfelé, ám e sajátos
változásnak vagy hiánynak nem voltam a tudatában, azt pedig egyáltalán nem sejthettem, hogy ezután mindig
sokkal óvatosabban és halkabban fogok mozogni, lassabb, elgondolkodóbb és méginkább magamba forduló
leszek, ami persze nem akadályozhat meg abban, hogy a környezetemben zajló eseményeket tudomásul ne
vegyem, sőt, ne élesebben lássam, csakhogy mindent a részvétlenség távlatából; az ebédlő szárnyas üvegajtaja
nyitva állt, az edények finom csörrenéséből bizonyára megállapíthattam, hogy elkéstem, már csaknem végeztek
az ebéddel, ami egyébként a legkevésbé sem érdekelt, mert az előtérben jó sötét volt és kellemes meleg, csupán
az ajtó rekeszes opáltábláin szűrődött ki némi késődélutáni fény, a fűtőtest néha percegett és bugyborékolt, aztán
mindig egy fémes, visszhangos kattanás a csövekben; sokáig állhattam itt a frissen sütött fasírt súlyos illatában, és
a földig érő öreg tükörben láttam is magam, de a szőnyeg bíborának tükröződése most sokkal fontosabb volt,
mint az arcom vagy a testem, a tükör ezüst csillogásán puhán elmerült a fekete körvonal.
Értettem, miért is ne értettem volna, hogy valami közös vállalkozás lehetőségét villantja fel ezekkel a
csapdába ejthető nyulakkal, és pontosan érzékeltem azt is, hogy ha válaszra vár, akkor tulajdonképpen arra vár,
hogy összeszedjem magam és a normális kapcsolódás megszokott formáiba visszalépve esetleg nekem is legyen
egy épkézláb ötletem közös vállalkozásunkat illetően, ami természetesen lehetett volna bármi, nem kellett volna
föltétlenül ezekhez a hülye nyulakhoz ragaszkodnunk, bármilyen vállalkozás, ami erőt és ügyességet kíván, s így
megfelel a férfiasság követelményeinek, de számomra ez a türelmes lovagiassággal felkínált lehetőség túlságosan
is egyszerűnek, bizonyos értelemben nevetségesnek tetszett a történtekhez képest, s nem csupán azért, mert nem
nagyon illett már az életkorunkhoz, hanem mert éppen gyermetegségével árulta el önmagáról, hogy nem más, mint
a védekezés túlzottan sietős ötlete, ami arra szolgál, hogy a történtekről ne kelljen többé tudomást vennie, fedés,
kitérő, az érzelmek eltérítése tehát, ami végül is persze sokkal józanabb megoldásnak mutatkozott, mint amire én
az adott helyzetben képes lettem volna, csakhogy abban pillanatban és abban a helyzetben tőlem semmi nem állt
távolabb, mint hogy józan legyek; feloldoztatásom öröme úgy áramlott ki belőlem, mintha kézzel is megfogható
anyagból lenne, fodrozódva terjedt, valami el akarta érni őt, ami a testemből áradt, s nem volt más vágyam, mint
ebben az állapotban megmaradni, egy olyan állapotban, amelyben a test teljességgel kiszolgáltatta magát
mindannak, ami ösztönös, érzéki és indulati benne, és így annyit veszítve súlyából és nehézkedéséből, amennyit
a felszabadult energiák nyomnak, meg is szűnt annak a testnek lenni, amit nyűgnek érzünk; ezt az állapotot
óhajtottam tartósítani, kiterjeszteni érvényességét minden elkövetkező pillanatomra, áttörni hát mindazon gátakat,
a megszokást, a neveltetés beidegzettségeit és az illemet, mindazt, ami hétköznapi pillanatainkat elrabolja tőlünk,
mert nem engedi, hogy lényünk legmélyebb igazságait adjuk át, így aztán nem is mi vagyunk az időben, hanem
helyettünk van az idő, üresen és szabályosan; s miközben csökönyösen és hajlíthatatlanul, teljesen képtelenül arra,
hogy valami normálisnak és hétköznapinak nevezhető hangon megszólaljak, arra törekedtem, hogy megtartsam
magam e pillanatnak, éreznem kellett, hogy hozzá mindebből semmi nem érhet el, s ahhoz, hogy e fékevesztett
vágyakozás láttán mégis nyugodt és türelmes maradjon, bizonyára minden emberiesnek tekinthető lelki készségét
igénybe kell vennie, ugyanis sima falnak mutatkozott, amelyen mindaz, ami belőlem áramlott felé, közömbösen
megtört, visszacsapódott, és nem őt, hanem engem ölelt körül, beburkolt, egy olyan burokba vont, melynek
nincsenek pontos határai, mégis biztos védelmet ad, mert azonos velem, ám hiába lebegek benne oly kellemesen,
a legkisebb óvatlan mozdulat szétfoszlatja, elég egy hangsúlyos szó, s mindaz, ami a testből kitört, szétoszlik a
levegőben, mint leheletünk párafoltja; nézett, egyenesen a szemembe nézett, s nem is láttunk mást, csak egymás
szemét, mégis egyre messzibbre távolodott, míg én ugyanott maradtam, mert ott is akartam maradni, ott és úgy,
ahogy voltam, csak ebben az őrülten kiszolgáltatott állapotban éreztem magam, sőt, mondhatnám azt is, hogy itt
és így éreztem először a bennem tomboló érzékek nagyszerűségét, szépségét és veszélyességét, ez voltam igazán
én, nem az a bizonytalan körvonal, amit a tükör arcként vagy testként mutathatott, hanem ez; távolodását észre
kellett vennem, előbb azt a futó megütközést, ami minden jószándéka és fegyelmezettsége ellenére is az arcára
íródott, majd azt a kis mosolyban jelentkező buta fölényeskedést, amivel a megütközés gyengédségét legyőzve
sikerült olyan messzire távolodnia, ahonnan már némi részvéttel teljes kíváncsisággal pillanthatott vissza rám, de
nem szóltam és nem tettem semmiféle mozdulatot, számomra a lét ebben a szótlan állapotban volt most
beteljesülten tökéletes, s olyannyira fontos voltam magamnak, hogy még az sem zavart, amikor arcáról még ennek
a mosolynak az árnyéka is eltűnt, s élesen érzékelhető lett a csend, a csendben pedig ismét hallhatóvá vált az erdő,
a szarkák cserregése, egy távoli ág nyiszorgása a szélben, az éles köveken átcsördülő víz és a saját
lélegzetvételünk.
„Majd gyere át”, mondta valamivel emeltebb s némiképp elvékonyodott hangon, ami egyszerre nagyon sok
mindent és nagyon is ellentétes dolgokat jelentett; a természetellenes hangsúly fontosabbnak tetszett mint a mondat
értelme, mert jelezte, hogy zavarban van, semmi nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt gondolni szeretné, s
tekintetével bármilyen távolságra tornázta is magát tőlem, még mindig fogva tartom, éppen némaságom készteti
olyan engedményre, amit különben eszébe se jutna megtenni, habár a hangsúly természetesen jelzi, hogy
békülésünk nem lehet komoly, tehát nekem eszembe se juthat ezt a határozatlan meghívást elfogadni, sőt, inkább
udvarias figyelmeztetésnek kell felfognom arra nézvést, hogy ezután legalább annyira nincsen jogom betenni a
lábam a házukba, mint ezidáig; a mondat mégis elhangzott, s arra a délutánra vonatkozott, amikor az anyja az
ablakból kiáltozott, és én a kezemben tartottam két diót.
„Krisztián! Krisztián, hol vagy? Krisztián, miért kell itt ordítoznom? Krisztián!”
Ősz volt, álltunk a diófa alatt, csendesen pergett az eső, a páráktól súlyos szürkületben sárgán és vörösen
izzott a kert, nagy lapos követ tartott a kezében, az imént még diót tört vele, s annyi időt se hagyott magának,
hogy fölegyenesedjen egészen, ami miatt nem lehetett eldönteni, hogy a következő pillanatban nem az én fejemre
fog-e sújtani a kővel.
„A házunkat még nem loptátok el, érted? s amíg ez még a miénk, addig nagyon szépen megkérlek, hogy ide
be ne tedd többé a lábadat, érted?”
S ebben igazán nem volt semmi, ami mulatságos lehetett volna, mégis nevettem.
„Ezt a híres házatokat ti loptátok azoktól, akikből éltetek, s a tolvajtól egyáltalán nem bűn visszalopni, amit
lopott, mert a tolvajok ti vagytok!”
Amíg mindketten fölmértük az elhangzott szavak következményeit, eltelt valamennyi idő, ám bármily
csiklandós élvezetet okozott is ezeket a szavakat kimondani, éppen az ő dühéből s az én nyugodt, de valamelyest
rajtam kívül álló élvezetemből volt érezhető, hogy ez nem más, mint bosszú, megtorlás azokért a szinte
észrevehetetlen sérelmekért, amelyek rövid, ám annál hevesebb és viharosabb barátságunk idején halmozódtak
fel bennünk, akkor már hónapok óta a napnak szinte minden óráját együtt töltöttük, s az egyenlőtlenségeken
mindig átlökött a kíváncsiság, az összekoccanás tehát mintegy ennek a közelségnek a szükségszerű kifordítása,
a visszája volt, csakhogy hiába is találtunk volna elégséges magyarázatot, ez a váratlan kitörés mindkettőnket
olyan messzire vitt, ahonnan már nem létezett visszaút, s hiába volt is valószínűtlen, amit tettem és teszek, a két
diót vissza kellett pottyantanom a földre, toccsant a nedves leveleken, az anyja még mindig kiáltozott, s elindultam
a kapu felé, olyan elégedetten, mint aki valamit végleg elrendezett.
A szemembe nézett, várt.
Az utolsó kísérletként elhangzott, oly kétesen fogalmazott mondat engem is eltávolított valamelyest attól a
pillanattól, amelytől egyébként nem tudtam és nem is akartam elszakadni, a távolodást tehát nem csupán az ő
szemén, hanem magamban is érzékelni voltam kénytelen, mégha e kitérőnek látszólag nem is volt nagyobb
érvényessége, mint egy futó emléknek lehet, akár egy rövid villanás, semmi más, fürge hal, amint a pillanat
moccanatlan felszínére löki magát, lélegzetet vesz az idegen elemből, és néhány gyorsan csillapodó gyűrűt hagyva
maga után, ismét visszamerül a némaságba; az emlékeztetés mégis megkötött, kijelölt egy pontot, s a pont olyan
határozott és hangsúlyos volt, olyan erővel figyelmeztetett arra, hogy ami most történik velünk, az nem más, mint
egy régebbi történés vonatkozása, s ugyanúgy fog vonatkozni mindarra, ami elkövetkezik, mint ahogyan utalás
egy még régebbire, hiába vágyakozom tehát, fölöslegesen erőszakoskodom, mert képtelenség megmaradni abban,
ami örömet, kéjt vagy akár boldogságot okoz, hiszen pusztán az a tény, hogy ilyen kényszerű módon át kell élnem
boldogságom átfutását és elfutását, arra utal, hogy hiába kötöm magam hozzá, már nem is ott vagyok, már
kiléptem belőle, már csak gondolkodom felőle, ám válaszolni mégsem tudtam, holott testtartásában még mindig
jelen volt a készség, hogy elfogadja a válaszom, és most már szerettem volna is, mert éreztem, hogy e válasz
nélkül nem létezhetem; úgy állt előttem, mint aki lépni készül, aztán a vállára dobva táskáját megfordult hirtelen,
és elindult a bokrok felé, vissza, abba az irányba, ahol megjelent.
Ha ez egyáltalán nem volt is egyenletes előrehaladásnak nevezhető, hiszen egy-egy hevesebb széllökés
minduntalan megállásra kényszerített, s miközben arra vártam, hogy csillapodjék végre, még a lábamon is nehéz
volt megtartanom magam, de úgy gondolom, hogy jó fél órát mégis mehettem ott a parti gáton, míg észrevettem,
hogy valami veszélyesen megváltozik.
Nem egészen szemből fújt, hanem valamelyest inkább a tenger felől, kissé oldalazva mentem hát, fejtetőmet
és vállamat feszítve a szélnek, arcomat viszont igyekeztem a kabátom felhajtott gallérjába rejteni, hogy a köveken
szétporló hullámok permete minél kisebb felületen csapja a bőrömet, ám a homlokomat így is le kellett néha
törölnöm, mert a permet cseppé gyűlt, a sótól súlyos cseppek pedig kis patakká gördülve össze, folyni kezdtek,
bele a szemembe, végig az orrom mentén a számba, s hiába, hogy tulajdonképpen be is hunyhattam volna a
szemem, hiszen úgysem láttam semmit, mégis látni akartam a sötétet, mintha ezért a sötétségért értelme lenne
értelmetlenül is nyitva tartani; mert előbb csak áttetsző szürke pamacsok, felhőfüstök vékony csíkjai húztak el a
hold előtt, a szárazföld belseje felől jöttek és a nyílt víz fölött vágtattak, átutazóban végtelen céljuk felé, ám a hold
közönyös nyugalma, hiába volt olyan finoman fenséges e mozgás, kifejezetten mulatságossá tette sietségüket, aztán
terjedelmesebb felhők érkeztek, sűrűbbek és vastagabbak, de éppoly fürgék, s mintha egy hatalmas színpadon
díszletfalat tolnának az egyetlen reflektor elé, besötétedett, teljesen sötét lett, a víznek nem volt többé mit
tükröznie, és a hullámok taraja sem húzott többé fehér csíkokat a messzeségben, de ugyanily gyorsan
kivilágosodott újra, mindig váratlanul és kiszámíthatatlanul, sötét és világos, majd ismét elsötétedés, s a színházat
sem véletlenül említem, mert a sajátos jelenségben, hogy fönn a szél éppen az ellenkező irányba repítette a
felhőket, mint ahogyan idelenn fújni kényszerült, mindenképpen volt valami színpadiasan drámai, feszültség a föld
és az ég kívánságai között, ám csak addig, amíg odafönn az események megállíthatatlannak tűnő menetében be
nem állt valami döntő fordulat, s ki tudja, mi? talán valahol megfordult a szél, vagy a víz fölött összetorlódott
felhőkbe akadt, hogy esőként zúdítsa őket a tengerbe, mindenesetre egyre hosszabbak lettek a sötétek, s egyre
rövidebb ideig tartott a kivilágosodás, míg végül is önmaga sötétségére hagyva a földet és vizet, teljesen eltűnt a
hold.
Többé nem láttam, hogy hová teszem a lábamat.
S így talán még izgalmasabbnak tetszett a játék, mert időközben megfeledkezve félelmeimről is, játéknak
hittem azt, amit az elszabadult elemek tombolásának szokás nevezni, olyan játéknak, mely a bennem nagyon is
hasonlóképpen küszködő ellentétes energiák viharát van hivatva helyettesíteni vagy megtestesíteni, s így élő
hasonlatban látván képviselve érzéseimet, akár védettnek is hihetem önmagam, mintha mindez nem lenne más,
mint a tükröződések gyönyörteli játéka, s így nem másért, csupán az én szórakoztatásomra van.
Igazán formás öncsalás, de miért is ne képzeltem volna magam e méltóságteljesen nagyszabású orkán
főszereplőjének, ha már hetek óta nem tudtam másra gondolni, csupán arra, hogy erőszakos módon meg kell
szüntetnem az életem, s ezért mi adhatott volna nagyobb megnyugvást, ha nem az önmaga sötétségébe zárt
dühöngő világ, amely minden pusztító energiája ellenére, nemhogy nem tudhatta megszüntetni önmagát, de még
csak kárt sem tehetett magában, mert éppúgy nem volt hatalma önmaga felett, mint ahogyan nekem sem.
Amikor előző este, az elutazásom előtti estén, azon a bizonyos tegnapon, s azért sietek hangsúlyozni ezt, mert
a tenger élménye valóban olyan enyhítő távlatba tolta minden megelőző élményem idejét, hogy ha valaki azt állítja,
hogy ó nem, teljességgel tévedek, mert nem ma délután, hanem két hete, sőt két éve érkeztem ide, akkor
egyáltalán nem csodálkoztam volna, tehát mintegy magamat kell megerősítenem abban a hitben, hogy elutazásom
és a parti séta között valójában alig telt el valamennyi idő, ami persze nem jelenti azt, hogy e kellemes időzavar
kioldhatta volna érzelmeim gubancait, csakhogy az éjszakában viharzó tenger távlata mégis elegendő védelmet
biztosított ahhoz, hogy legalább gondolkodhassak a történtek felől, s így amikor eszembe jutott az a gyengéd
távolságba tűnt tegnapi este, amint nem túl későn hazaérkeztem és a sötét lépcsőházban, ahol még mindig nem
javították meg a villanyt, oly sokáig és ügyetlenül babrálok a kulcsommal az ajtón, hogy a konyhában tartózkodó
Kühnertné, aki mindig éppen az órában készítette el férjének a másnapi vajaskenyeret, természetesen felneszel,
ijedten hallom, amint végigsiet a hosszú folyosón, képtelen voltam beletalálni a kulcslyukba, egy pillanatra még
megáll, de végül is ő tárja ki az ajtót, s egy zöld borítékot tartva a kezében úgy mosolyog, mintha már régóta
készülődne arra, hogy fogadjon, mintha erre várna, és még mielőtt jó estét kívánva beléphetnék és
megköszönhetném szívességét, a borítékot elvörösödve nyújtja át, akkor tehát, hála annak a sok tekintetben
nevetséges védelemnek, amit a fénytelen éjben tomboló tenger közelsége adhatott, nem éreztem többé az
eszméletvesztéshez nagyon is közel álló gyengeséget, ami ott az ajtóban elfogott, s egészen megérkezésemig nem
is tágított tőlem, sőt még mulattam is rajta, mert mintha egy túlzottan kiélesített s számomra teljesen idegen képen
láttam volna viszont, amint Kühnertné kiáltozik és a borítékot átveszem.
„Távirat, uram, távirata érkezett, távirata érkezett!”
S ha azzal az önkéntelenséggel, amivel bármily kezünkbe nyomott tárgyra pillantunk, a táviratot néztem volna
és nem őt, akkor talán elkerüli a figyelmemet, hogy a mosoly nem azért oly furcsa és szokatlan, mintha máskor
nem mosolygott volna, hanem azért, mert egyszerűen a mohóságát akarta leplezni vele, azt a mohó kíváncsiságot,
ami egyébként minden színházi tapasztalata ellenére sem volt leplezhető, mert amint átkerült az én kezembe a
távirat, s felindultságomat legyőzve, éppen csak pillantást vetve a címzésre, ismét őt néztem, akkor már el is tűnt
a mosoly, vékony aranykeretbe foglalt szemüvege mögött egyetlen pontra látszott rögzülni üregéből betegesen
kidülledő hatalmas szeme, a számat nézte, olyan indulatosan és szigorúan, mintha egy sokáig halogatott alapvető
beismerés elhangzására várna, s ezáltal, ha nem is a nyers gyűlölet, de a minden részvétet nélkülöző megfigyelés
kifejezése lett úrrá az arcán, látni akarta, miként reagálok a minden bizonnyal megrázó, ám számára
megfoghatatlan hírre, mert érzésem szerint bizony el is olvasta ő ezt a táviratot, s bár éreztem, hogy elsápadok,
akkor költözött belém az a leküzdhetetlen gyengeség, mindez mégis elég árulkodó volt ahhoz, hogy továbbra is
fegyelmezzem magam, mert tudtam, hogy bármit tartalmazzon is a távirat, bárhonnan jöjjön is, ez az asszony
immár túl sokat tud vagy túl sokat akar tudni rólam ahhoz, hogy itt maradhassak, és semmi ellen nem védekeztem
jobban, mint hogy valaki belelásson az életembe, tehát nemcsak valamilyen csapást kell méltóságteljesen
elviselnem, hanem majd el kell mennem innen is.
Kühnertné elképesztően és lenyűgözően csúnya volt, csontos és magas, válla széles, s ha éppen nadrágot
viselt, akkor hátulról kifejezetten férfinak mutatkozott, mert nem csak a karja volt hosszú, a lába nagy, hanem a
feneke is lapos, mint egy öreg hivatalnoké, a haját pedig mindig maga szőkítette, vágta rövidre, és simán fésülte
hátra, ami ugyan jól illett hozzá, ám nőiesebbé nem tette küllemét, olyan csúnya volt tehát, hogy ezen még az a
rafinéria sem sokat enyhített, ahogyan a nagypolgárian tágas lakásban a fényforrásokat elhelyezték, nappal a
csipkefüggönyök elé húzott súlyos bársonyok fogták fel a napfényt és teremtettek bizonyos derengést, este pedig
sötét selymekkel ernyőzött állólámpák és viaszos papírsapkákkal tompított falikarok világítottak, és soha nem
gyújtották fel a csillárokat, aminek következtében Kühnert professzor maga is sajátos életvitelre kényszerült; a
professzor alacsony volt, feleségénél csaknem egy fejjel alacsonyabb, s alkatában szinte mindenben ellentéte
annak, mert vékony csontú, törékenyen finom, bőre oly áttetszően fehér, hogy a halántékán, a nyakán és a kezén
pulzálni látszottak a lilásan átnyomódó erek, s a szeme is kicsi, mélyen ülő, oly jelentéktelennek és
kifejezéstelennek mutatkozó, amilyen hagsúlytalanul és minden feltűnést nélkülöző mozdulatokkal végezte e
fényben szűkös környezetben azt a kutatói munkát, amit többen is nagyon jelentősnek ítéltek; nem volt lámpa
hatalmas fekete íróasztalán sem, s ha Kühnertné telefonhoz szólított, akkor láthattam, amint hosszú, vékony
ujjaival vakként kotorászik a felhalmozott újságok, feljegyzések, könyvek és iratok között, míg tapintásáról
felismerve meg nem leli a keresett papírt, kiemeli, átmegy vele a tévé kéken vibráló képernyője előtt a szobán,
egy falikar alatt megáll, és ott kezdi olvasni a meglehetősen magasan elhelyezett lámpácska halványsárga
fénykörében, néha a falnak is nekitámaszkodva, s hogy ez mennyire állandósult szokásává válhatott, azt nappal
jól mutatta a folt, amelyet a rendszeres érintkezés következtében a válla és a feje a halványsárga tapétán hagyott,
ám egy váratlan ötlettől avagy éppen egy hosszas töprengéstől indíttatva gyakran félbe is szakította e békés
olvasgatást, s ilyenkor ugyanazon az úton tért vissza az íróasztalához, hogy följegyezzen valamit, minduntalan
elvonult hát a képernyő előtt, amit a kényelmes foteljában trónoló Kühnertné legalább annyira nem látszott
észrevenni, mint ahogyan a doktort sem zavarhatta nagyon a készülékből áradó összefüggéstelen zörej vagy akár
a sötét; soha nem hallottam, hogy akár egyetlen szót is váltottak volna, s némaságuk nem valamiféle kicsinyesen
célszerű bosszú műve volt, nem az a tüntető és fölöttébb forró kapcsolatra utaló sértettség tette némává őket,
amivel a gyűlölködő házaspárok oly gyakran ajándékozzák meg egymást, hogy valamit kikényszeríthessenek a
másikból, nem, ennek a némaságnak semmi kifejezett célja nem volt, bár valószínű, hogy a lassan hűlő gyűlölet
dermesztette őket ebbe a semleges állapotba, csakhogy a gyűlölet okára már semmi nem utalt, igazán
elégedettnek és kiegyensúlyozottnak látszottak ebben az állapotban, mert úgy viselkedtek egymás közelében, mint
két különböző fajhoz tartozó vadállat, tudomásul véve a másik jelenlétét, ám tudomásul véve azt is, hogy a nemek
törvényénél sokkal erősebb a fajé, s mivel egyik a másiknak sem párja, sem zsákmánya nem lehet, így
közlendőjük sem akadhat.
Kühnertné arcát néztem hát, és felindultságom ellenére is bizonyos megadással, mert tapasztalatból tudtam,
hogy nem szabadulhatok egykönnyen tőle, sőt, minél jobban igyekszem, az őt annál hangosabbá és
erőszakosabbá teszi, néztem a szemét és arra gondoltam, hogy ezt a rohamot még elviselem, mert úgyis ez lesz
az utolsó, hurkásan gyűrődő alacsony homlokából úgy bújtak elő a feketetövű, szőkére színezett hajszálak, mint
egy keféből a sörték, érezte az ujjam, hogy a boríték nyitva van, orra vékony volt és hosszú, ajkán a rúzs
megrepedt, s a tekintet természetesen azt sem kerülhette el, hogy a mellére tévedjen, mert talán ez volt az egyetlen
pont a testén, mely bizonyos kárpótlást nyújthatott a sok csúnyaságért, hatalmas, tulajdonképpen aránytalanul
nagy melle volt, amely tartója nélkül bizonyára némi csalódást keltett volna, ám a feszes pulóveren erősen
átnyomódó bimbó semmiképpen nem lehetett csalás, s amint így álltunk a csaknem teljesen sötét előszoba
ajtajában, szinte egyidőben azzal, hogy ismét kiáltozni kezdett, a nappaliból jövet Kühnert is megjelent a derékig
kigombolt fehér ingében, ugyanis mindig fehér ingeket viselt, s ha olvasott vagy jegyzetelt, akkor előbb a
nyakkendőjét ráncigálta le magáról, aztán lassan minden gombját kioldotta, hogy töprengései és sétái közben
kamaszosan szőrtelen mellét simogathassa, most pedig aludni ment.
A változás persze nem tűnt különösebben lényegesnek, még ha voltak is feltűnően kellemetlen jelei, csupán
ha eddig teljes biztonsággal lépkedhettem a sötétben, mert ugyanazt a kissé síkos talajt éreztem a talpam alatt,
s ha nem láttam semmit is, körülbelül ugyanolyan távolságból hallottam mindig a hullámok döndüléseit és
csattanásait, azonos mennyiségű sós permet ért, s így nyugodtan adhattam át magam a viharzás vak élvezetének,
képzelgéseimnek és emlékeimnek, csupán az irányt kellett tartanom, le ne térjek a gátról, de ebben a tekintetben
igazán eligazító volt annyi érzék, amennyivel a talpam rendelkezett, no és a tenger habjai, egészen addig, míg egy
heves szélroham elültére várakozva alaposan arcul nem vágott egy hullám, ami önmagában nem lett volna még
komoly, mert nem sok folyt a nyakamba, bár a víz nem volt éppen melegnek mondható, és a kabátomat se
nedvesítette át, kifejezetten szórakoztatónak tetszett hát a dolog, s ha a szél nem akadályozza meg, hogy a számat
kinyissam, akkor bizonyára hangosan fel is nevettem volna, ám ugyanabban a pillanatban megkaptam a
következőt, most nagyobbat, s ettől már némiképpen elveszítettem a biztonságomat.
Feltételezésem szerint eddig a gát közepén mehettem, most azonban nem várva tovább arra, hogy a szél
csillapodjék, a gát belső, tengertől védett oldala felé húzódva tettem kísérletet a továbbhaladásra, ami nemcsak
azért nem sikerülhetett, mert a szél alig engedett, s ha én engedtem volna neki, akkor elsodor, hanem azért sem,
mert alig tettem néhány lépést abba az irányba, mikor éreznem kellett, hogy máris a gát szélére kerültem,
idomtalanul nagy és éles kövek közé, itt tehát nincsen tovább, s így a gát, sokkal keskenyebbnek bizonyulván,
mint azt hittem, a hullámoktól sem látszott többé megvédeni, mégse tettem azt, ami az adott helyzetben ésszerűnek
mutatkozott volna, eszembe se jutott visszafordulni, az útikönyvből tudtam, hogy dagály esetén itt a víz szintje
mindössze tizenkét centivel emelkedik, és úgy számoltam, hogy ez nem okozhat végzetes változást, arra gondoltam
tehát, hogy ez egyszerűen csak egy veszélyes szakasz, valószínűleg itt kanyarodik a gát, és ezért talán keskenyebb
is, avagy valamilyen oknál fogva alacsonyabban fekszik, mint másutt, s ha e veszélyes szakaszon átjutok, akkor
nemsokára látni fogom Nienhagen ismeretlen fényeit, és ismét biztonságban leszek.
Hirtelen elült a szél.
Mégse mondhatom, hogy bármilyen indulat lett volna bennem Kühnertné ellen, és természetesen ő sem azért
beszélt oly elviselhetetlenül hangosan, mintha dühös lett volna rám, hiszen ha az utóbbi hetekben fölöttébb szoros
kapcsolat fonódott is közöttünk, mindig óvatosan megőriztem azt a háromlépésnyi távolságot, mely hitem szerint
eleve lehetetlenné tette, hogy bármiféle érzelmét vagy indulatát leplezetlenül nyilváníthassa meg, még ha lett volna
is; hanem egyszerűen nem tudott halkan beszélni.
Mintha a teljes némaság és a felszabadult ordítás között nem ismerne használható fokozatokat, s ez a sajátos
adottság, mert másnak nem nevezhető, bizonyára éppoly szoros kapcsolatban állt a férjével kialakult tragikus
viszonnyal, mikoris egyáltalán nem használta a hangját, mint azzal a ténnyel, hogy az egyik legtekintélyesebb
színház, a Volkstheater súgójaként működött, tehát éppen abból élt, hogy egyébként igen szép fekvésű, telten
mély és öblösen formázott hangját visszafogja, ami azonban még így is megtartott annyit eredeti erejéből, hogy
a színpad legtávolabbi szögletébe is érthetően érjen el; nem kétséges hát, hogy a hangja határozta meg az életét,
csúnyasága nem volt más, mint valami inkább tréfás kiegészítés, e csúnyaságnak azonban azt hiszem, hogy nem
volt egészen tudatában, hangja volt a mérvadó, amit viszont csak ritkán használhatott abban a természetes
fekvésben, ahogyan adatott neki.
Annak én is többször tanúja lehettem, hogy e hang mily módon okoz kellemetlenségeket és milyen formában
biztosít kivételes helyet a számára, mikoris délelőttönként a lovardára vagy inkább szerelőcsarnokra emlékeztető,
beláthatatlanul hatalmas próbateremben egymás mellett ültünk a rendezőnek épített emelvényen, mert ha valamely
egyenetlenség vagy megoldhatatlannak tűnő helyzet miatt feszültté vált a légkör, s mindenki a saját igazát
bizonygatva egyszerre kezdett beszélni, amitől a zaj szintje oly gyorsan emelkedett, mint a hőmérő higanya a
magas láztól, annál is inkább, mert ezt az alkalmat az unatkozó díszletmunkások, az izgulékony statiszták, a
ruhások és világosítók is siettek kihasználni arra, hogy végre szót válthassanak, vagy egyenesen olyan tüzes lett
a hangulat, hogy mindenki éppen az adott kérdésben óhajtott véleményt nyilvánítani és a zűrzavar így ért a
forrponthoz, akkor mindig Kühnertné volt az első, akire bármelyik ideges színésznő mindig rászólhatott, hogy
„Sieglinde, nem lehetne egy kicsit még hangosabban?”, avagy valamelyik buzgó segédrendező kiáltott rá durván,
hogy fogja be a száját, mert ez nem kávéház és kihajítja, csak ezután téve hozzá azt, ami már a többiekre is
vonatkozott, hogy ugyanis csendet kér; s ilyenkor Kühnertné arca olyan bensőséges csodálkozást árult el, akár
azon gyermeké, aki ez idáig békés ártatlansággal játszadozott fütyülőjével a bokor alatt, most viszont a felnőttek
valami erősen kifogásolhatót találnak ebben, vagy mintha mindez most történne először vele, mintha nem történt
volna még csak hasonló se, soha, s beteg szeme nem nyílhatott nagyobbra, de mélységes zavarát elárulta az a
kislányos pirulás, ami a nyakától a homlokáig hirtelen átszínezte a bőrt, s a szája fölé kiült az izzadság harmata,
amit mindig bizonyos szégyenkező óvatossággal törölt le, hiszen valljuk be, nem is nagyon lehetett hozzászokni
ahhoz, hogy minduntalan egyik alapvető adottságunk miatt kerüljünk összeütközésbe a környezettel, ugyanis
egy-egy ilyen ingerült felszólítás vagy méltatlanul durva szó nem csupán azt jelezte, hogy hangja a legnagyobb
zajból is kiemelkedik, mintegy képviselve és jelképezve azt, hanem jelezte azt is, hogy ez a hang olyan
elementárisan robbanó szenvedélyeket hordoz, ami sérti mások fülét, akaratlan szemérmetlenségével zavarónak
és bizonyos értelemben leleplezőnek tetszik, mint ahogyan engem is alaposan zavarba hozott, amikor vérvörössé
válva átadta a táviratot az ajtóban, hiszen kapcsolatunkat tekintve se ezt, se a kiáltozást nem indokolhatta semmi.
De éppen ez volt nehéz, megmenekülni ennek a szemérmetlennek ható és semmivel nem indokolható
tolakodásnak a hatásától, valahogy kitérni előle, hiszen már első mondata se volt puszta közlésként felfogható;
igaz, bármekkora volt a hangerő, és bizony visszhangzott tőle a ház, végeredményben nem mondott semmi mást,
csupán azt, hogy táviratom érkezett, ám az egyszerű tartalmú közlést erős és hangos lihegések tagolták, amitől
minden semlegesnek szánt kijelentése is olyan lett, mint valami ritmikus lökés, s mivel ennyi izgalommal szemben
egyáltalán nem maradhattam közömbös, így tulajdonképpen azt az érzelmi hangoltságot vettem át, amit átadni
célja volt, aztán meg bárhogyan fegyelmeztem is már magam, bármily sötét volt is a lépcsőház meg az előszoba,
pontosan éreznie és látnia kellett felindultságomat, még fogta a kilincset, kissé félrehajtotta a fejét, sőt el is
mosolyodott, megtehette, mert a második mondattal már egy megváltozott, iróniától sem mentes hang csapott le
rám.
„De hát hol a fenébe volt ilyen sokáig, drága jó uram?”
„Hogyan?”
„Már legalább három órája megérkezett a távirat. Ha nem jött volna haza, akkor megint nem tudtam volna
aludni.”
„Színházban voltam.”
„Ha a színházban lett volna, akkor már legalább egy órája itthon kellett volna lennie. Ne féljen,
kiszámítottam.”
„De hát mi történt?”
„Mi történt, mit tudom én, hogy mi történik magával? Jöjjön be hát!”
S amint az áhított közöny, az izgalom és ijedtség között ingadozva, azzal az elhatározott szándékkal, hogy
ennek a diskurzusnak véget vetek, beléphettem végre az előszobába, és Kühnertné az ajtót becsukta mögöttem,
de tekintetével a kezemben tartott borítékra tapadva elállta az utam, Kühnert pedig, mielőtt eltűnt volna a
hálószobájukba vezető folyosón, még visszanézett és köszönésképpen biccentett felém, amit persze nem volt
módomban viszonozni, egyrészt mert hiába igyekeztem közönyt és erőt mutatni, figyelmemet csaknem teljesen
lekötötte az a változás, mely Kühnertné arcán mutatkozott, másrészt mert a doktor, nem is tartva igényt e
viszonzásra, azonnal elfordította a fejét, s ebben nem találhattam semmi kivételest, hiszen igen ritkán látszott
tudomást venni arról, hogy egyáltalán jelen vagyok, no és Kühnertnének nem csupán az arca változott
pillanatról-pillanatra, hanem egész testtartása jelezte, hogy valami egészen új, előttem még ismeretlen kitörésre
készül, olyasmire, ami nem szerepelt eddigi műsorán, s amivel átlépve minden lehetséges határon nemcsak új
oldaláról mutatkozik majd, hanem engem is teljesen kiszolgáltatottá tesz, s akkor még nem tudhattam ugyan, de
a szó szoros értelmében a sarokba szorít, ajka reszketett, szemüvegét lekapta az orráról, s így még rémisztőbbé
vált a szeme, háta begörbült, mert felhúzta a vállát, mintha érezve pillantásom iménti eltévelyedését, hatalmas mellét
kéne védenie, s hiába tettem egy utolsó elkeseredett kísérletet a szabadulásra, ez csak rontotta esélyeimet, mert
amint félretéve minden udvariasságot és illemet, némiképpen oldalazva és a fal védelmére bízva magam,
megpróbáltam kisurranni a szobám irányába, ő egyszerűen elém lépett, és a falhoz lökött.
„Tulajdonképpen mit képzel, drága jó uram? Azt hiszi, hogy maga itt jöhet-mehet kedve szerint és
disznólkodhat, ahogyan akar? Napok óta nem alszom, nem tudom többé elviselni. És nem is akarom tovább!
Kicsoda maga? És mit keres itt? Egyáltalán, hogyan képzeli azt, hogy még hónapok múltán is úgy tegyen, mintha
én csak levegő lennék, hogyan képzeli? Nem tehet róla, hogy én mindent tudok magáról, nem tehet róla, de a
végtelenségig akkor sem tarthatom a számat, engem ne kérjen erre senki se. Mindent tudok, mindent, hiába
rejtélyeskedett, tudom az összes dolgait, de szeretném felhívni rá becses figyelmét, hogy én is ember vagyok,
hallani akarom, a maga szájából akarom hallani. Szenvedek magától, félek az arcára nézni. Mert azt hittem, hogy
jó, de becsapott, mert maga végtelenül kegyetlen, kegyetlen, érti? És nagyon hálás lennék, ha elárulná, hogy mit
akarnak? A rendőrséget akarják a nyakamra hozni? Azt hiszik, hogy nekem nincsen elég bajom maguk nélkül
is? Tudni akarom, még maga meri kérdeni, hogy mi van, mikor éppen én akarom tudni, hogy most mi van, mi
történt vele? Legalább mondja el, hogy felkészülhessek a legrosszabbra is és ne tegyen úgy, mintha a cselédje
lennék, akinek mindent kötelessége eltűrni. Volt magának édesanyja? Van? Szerette már valaki magát? Azt hiszi,
kell nekünk a pénz, amit magától kapok? Éppen a maga szar pénze kell nekem? Azt hittem, hogy egy jó barátot
fogadok a lakásomba, de legyen már olyan szíves és árulja el, hogy mit csinál maga? Mivel foglakozik azon kívül,
hogy mindenkit tönkre tesz, felforgatja mások életét, mit csinál egész nap, ezzel foglalkozik? Mondhatom, szép
foglalkozás, de mi a foglalkozása? A rendőrséget mikorra várhatom? Vagy megölte netán? Most már ezt is bőven
kinézem magából, az ártatlan kék szeméből, hiába mosolyog mindig olyan kedvesen, s most is hiába teszi magát,
mintha semmiről sem tudna, és csak én lennék a sikoltozó hisztérika. Hol ásta el? Most már kiismertem, és arra
kérem, hogy szedje a vackait, de gyorsan, és menjen oda, ahová akar. Szállodába. Én nem vagyok egy bűntanya.
Semmibe nem akarok belekeveredni. Eleget féltem én. Ha egy táviratot kapok, akkor rosszul leszek, ha
csengetnek, akkor belebetegszem, érti? Nem vette észre, hogy beteg és űzött ember vagyok, aki némi kíméletre
szorul? Nem épp magához voltam oly bizalmas, én bolond, hogy elmeséljem az életem? Az én jóságom nem kell
senkinek? Magát kérdezem. Engem mindenki csak használni tud? Mért nem válaszol? Mintha egy luk lennék,
amibe mindenki minden szemetet belökhet. Válaszoljon, a szentségit! Mi van abban a táviratban?”
„Elolvasta már! Nem?”
„Nézze meg.”
„Mit akar tőlem? Ezt szeretném tudni!”
Oly közel voltunk, s a hirtelen támadt csöndben, tán éppen e közelségtől, szinte áttetszően finommá látszott
lazulni az arca, nagyobb lett, bizonyos értelemben szép, mintha szabálytalan, elrajzolt vonásait eddig csupán a
szemüveg szigorú kerete és a visszafogott szenvedély tartotta volna össze, most viszont levetve álcáját az arc
felszabadult és visszakapta természetes arányait, a fehér bőrön hangsúlyosabbak lettek a vöröses szeplők,
kifejezetten kedvesek, feltűnőbb a vastag ajak és jelentősebb a dús szemöldök, s amikor ismét megszólalt, már
jóval halkabban, azon a kellemesen messzire ható hangon, amivel a színpadon is súgott, akkor a magam számára
is meglepő módon arra kellett gondolnom, hogy szemüveg nélkül hiába oly zilált, elmosódó és rendezetlen, ha a
szépség talán nem is más, mint a teljes csupaszság közelsége, a közelség lenyűgöző érzete, s nem csodálkoztam
volna magamon, ha a szájára hajlok és váratlanul megcsókolom, hogy ne lássam többé a szemét.
„Ugyan mit akarhatok, drága jó uram? Mit gondol, mit akarhatok? Akarhatom, hogy egy kicsit, nem nagyon,
csak egy egészen kicsit szeressenek? Jaj, nem úgy! Nem kell tőlem félnie. Igaz, először egy kicsit szerelmes
voltam magába, talán érezte is, most már bevallhatom, mert elmúlt, de nem akarom, ne menjen el innen, nem
szabad komolyan vennie, amit az előbb mondtam, butaság volt, visszavonom, nem szabad tőlünk elmennie, de
félek, s ezért bocsásson meg nekem, én nagyon egyedül vagyok és ezért tulajdonképpen állandóan attól tartok,
hogy valami olyasmi történhetik, ami nem kiszámítható, valami szörnyűség, valami csapás jön és nem akarok
semmi mást, csakhogy itt, előttem nézze meg a táviratát, mert szeretném tudni, hogy mi történt, semmi mást, csak
ezt árulja el. Én nem bontottam fel. Ezt tudnia kell. Nyitott borítékban érkezik, nálunk így kézbesítik a táviratot.
Könyörgöm, nézze meg már!”
„De azért elolvasta, nem?”
„Kérem, nézze meg.”
Szavainak mintegy nyomatékot adva, valamivel a csukló fölött a karomra tette a kezét, s ezt oly gyöngéden,
ám ugyanakkor oly követelődzőn tette, mintha nem csak arra tartana igényt, hogy a borítékot egyszerűen
visszavehesse, hanem immár arra is, hogy a köztünk lévő igencsak csekély távolságot legyőzve, valamilyen
formában, s e forma a pillanatnak ebben a töredék idejében igazán nem volt lényeges, magáévá is tegyen;
megfogott, s mert semmiféle ellenállást nem volt erőm tanúsítani, sőt némi bűntudattal küszködtem, tudva, hogy
a mellére tévedt pillantás avagy az a gondolat, hogy akár meg is csókolhatom, egyáltalán nem maradhatott rá
hatástalan, hiszen nincsen olyan rejtett gondolat, mely felfokozott helyzetekben a másik számára ne lenne
észlelhető, következésképpen a pillanatnak e tört idejében teljességgel lehetségesnek tűnt, hogy éles szóváltásunk
nem éppen veszélytelen fordulatot vehet, annál is inkább, mert nemcsak arra voltam képtelen, hogy megmozduljak
vagy akár elfordítva a fejem, ne érezzem többé leheletének finom lökéseit és a tekintetét, hanem szinte szándékaim
és akaratom ellenére tapasztalnom kellett magamon a szerelmi izgalomnak azokat az árulkodóan kellemes, most
azonban némiképpen megalázó jeleit, a bőr enyhe borzongását, a tudat beszűkült elsötétedését, a nyomást az
ágyékban és a lélegzet elakadását, ami mind az érintés közvetlen következménye lehetett, tőlem csaknem
függetlenül, de megint csak nagyon tanulságosan, bizonyítékként arra nézvést, hogy a csábítás nem csupán a
tudatot képes megkerülni, és egyáltalán nem kell sem testinek, sem hízelgőnek lennie, hiszen a testi kívánkozás
többnyire nem oka, hanem következménye egy kapcsolatnak, mint ahogyan bizonyos közelségből a csúnyaság
is szépségnek mutatkozhatik, ha olyan erőssé vált a feszültség, hogy már csak szerelmi levezetésben találhat
reményt, s ilyenkor valóban elég egyetlen érintés ahhoz, hogy a kapcsolódni nem tudó belső erők egymásba érve
kioltsák avagy az érzékek élvezetévé alakítsák át az önmagukban már elviselhetetlennek érzett lelki feszültségeket.
„Nem nézem meg!”
Talán azt sem tarthatta lehetetlennek, hogy megüthetem, mert kissé megkésett és hisztérikusra sikeredett
kiáltásom hatására elkapta a kezét a karomról, hisz elég nyilvánvaló volt, hogy ez a kiáltás, ami tőlem amúgy is
szokatlannak tűnhetett, nem annyira a távirat fölöttébb rejtélyes ügyére, hanem a köztünk kialakult közelségre
vonatkozott, és még ezt sem találva elégnek, valamelyest hátralépett, de ugyanakkor szemüvegét az orrára lökve,
olyan nyers józansággal nézett rám hirtelen, mintha nem történt volna semmi.
„Értem én. Nem kell ordítoznia.”
„Holnap néhány napra elutazom.”
„Hová, ha szabad kérdenem.”
„Jó lenne, ha a csomagjaimat nem kéne magammal cipelnem. A jövő héten aztán végleg eltűnök.”
„Hová tűnik?”
„Haza megyek.”
„Hiányozni fog.”
Elindultam a szobám felé.
„Menjen csak, de itt állok és várok az ajtó előtt, mert nem fogok tudni aludni, ha nem mondja meg.”
Az ajtót becsuktam magam mögött, az ablak párkányán kopogott az eső. A szobában kellemes meleg volt,
s a juharfák fényes ágai megadóan lengették az utcai lámpa gyenge fényét a falon. Nem gyújtottam villanyt,
levettem a kabátomat, az ablakhoz mentem, hogy ott nyissam ki a borítékot, és hallottam, hogy valóban az ajtó
előtt áll, vár.
Ám idelenn hiába ült el a szél, a hullámzás ettől nem szelídült, fönn pedig ugyanúgy sivított, fütyült, s bár néha
úgy tetszett, mintha kissé megvilágosodna végre, mintha a szél a felhőket felszakította volna a hold előtt, de
gondolom ez éppen úgy az érzékek csalása volt, mint a remény, hogy a veszélyes szakaszon hamarosan túljutok,
hiszen nem láttam semmit, ami meglehetősen kivételes állapot, a szemem persze tiltakozott is ellene, és önmaga
hitegetésére nemlétező fényeket képzelt, mintegy tőlem is függetlenítve magát nem volt hajlandó belenyugodni
abba, hogy néznie kell, mert látni kényszerítem, és mégsincs mit felfognia, s ezért nemcsak fénykarikákat, szikrázó
pontokat és sugarakat képezett, hanem többször kivilágosította előttem az egész tájat, mintha hirtelen nagy
keskeny résen át láttam volna magam előtt a tajtékosan háborgó tenger fölött rohanó felhőket s a hullámoktól
ostromolt gátat, amint megyek, hogy aztán a következőkben ismét minden a teljes sötétségbe merüljön vissza, s
ráébredjek, hogy az előbbi szép kép nem lehetett más, csupán káprázat, már csak ezért is, mert a látványt
semmiféle természetes fényforrás nem indokolta, nem a hold világította, a képről a hold fénye mindig hiányzott,
és mégis ezeknek a káprázatos és bizonyos belső ujjongást okozó belső képeknek a hatására hihettem azt, hogy
valamiképpen érzékelhetem az előttem lévő utat, holott tulajdonképpen nem volt már itt semmiféle ösvény, a
lábam éles kövekbe akadt, bukdácsoltam, csúsztam.
Ekkor már, gondolom, elveszítettem mindazt, amit az idő és a tér helyes észlelésének nevezhetünk, s
feltételezhetően azért is, mert a szél szeszélye, a felfoghatatlan sötétség és a minden fenségessége ellenére is
álmosítóan ritmusos hullámverés, akár valami erős kábítószer, tökéletesen elzsongított, s ha azt mondanánk, hogy
csupa fül voltam, akkor ez egyáltalán nem lenne pontatlan meghatározás, hiszen szinte fölöslegessé lett minden
más érzékelési forma, s miként egy furcsa éjszakai állat, pusztán a hallásomra voltam utalva; morajlott a mélység,
ez nem a víz moraja volt és nem is a földé, nem volt fenyegető és nem volt közömbös, s hangozzék bármily
romantikusan, megkockáztatom kijelenteni, hogy a végtelen monoton mormogása hallatszott a mélyből, hang, ami
nem emlékeztetett semmi másféle hangra és semmi mást, csupán a mélység képzetét hívta elő, ám hogy hol volt
e mélység, s minek a mélye volt, azt igazán nem lehetett eldönteni, mert a tenger színén éppen úgy, mint a
levegőben fenn vagy a vízfenéken, mintha e hangzás mindent kitöltene, uralna, s ezáltal minden a mélység része
lett, míg nem vált láthatóvá az a lassan emelkedő zúgás, mely mintha egy nagy messziségben mozgásba lendülő
nemtelen tömeg rendkívüli erőfeszítése lenne, kiválni, felkelni a végtelennek tetsző moraj végzetes nyugalma ellen,
közeledett, nem túl sietősen és mégis erővel, s hirtelen olyan diadalmas dörejben érte el saját hangzásának
tetőfokát, ami a mélységet nem engedte többé hallani, kielégülten emelkedett fölébe, célt ért, legyőzte,
megszüntette egyetlen pillanatra, hogy aztán mindaz, ami az imént még erőnek, tömegnek, előretörésnek,
fejlődésnek és végül a diadalnak mutatkozott, a következő pillanatban egy kellemetlen csattanás kíséretében
szertehulljon a part kövein, és újra hallani lehessen a morajt, akárha hatalmát nem is érintette volna semmi, s újra
a szél baljósan szeszélyes sustorgását, fütyüléseit, sivítását; tulajdonképpen nem tudhatom meghatározni, hogy
mikor és miként következett be hát az a finom változás, ami nem csupán abban mutatkozott meg, hogy
keskenyebb lett a gát, s ezáltal a hullámok egyszerűen átsöpörték, hanem főként abban, hogy a meglehetősen
feltűnő környezeti változásról jóval bekövetkezte után voltam képes csak tudomást venni, akkor is mintegy
felelőtlenül, mintha egyáltalán nem rám vonatkozna és alig érintene az a tény, hogy lassan nemcsak a cipőm és a
nadrágom szára lesz vizes, hanem már a kabátom se látszik nagyon ellenállni, ugyanis olyan mértékben adtam át
magam a sötétség hangjainak, hogy lassan még azok a képzelgések és emlékek is felszívódtak benne, melyekkel
sétám kezdetén szórakoztattam magam; amit önvédelemnek nevezhetünk, meglehetősen korlátozott módon
működött tehát, kicsit hasonlóképpen ahhoz, mint mikor valaki nyomasztó álmából riadva nagyokat rúg ugyan,
csapkod a karjával és sikít, holott az elalvás pillanatára kéne emlékeztetnie magát, s arra, hogy amit most ilyen
kínnal kénytelen átélni, az álomként valóság csupán, ám erre éppen azért nem tudhatja emlékeztetni magát, mert
hiszen álmodik, és ugyanígy természetesen én is megpróbáltam védeni magam, ám a védekezési forma
mindenképpen az adottságok körén belül maradt, hiába húzódtam hát a kövek közé és bukdácsoltam,
csúszkáltam, tapogatództam ott tehetetlenül, ha a víz oda is elért, az pedig egyáltalán nem jutott többé eszembe,
hogy hiszen ez csak egy kellemes esti sétának indult, s most már jó ideje nem az.
Aztán valami megérintette az arcomat.
Ugyanolyan sötét volt és véget ért a csend, valami, amiről nem tudhattam számot adni, véget ért, s amint az
a valami ismét megérintette az arcomat, éreztem, hogy víz; nem volt kellemetlen, bár hideg, s ennek tudtam, hogy
emlékeztetnie kéne valamire, amire nem tudok, képtelen vagyok emlékezni, habár hallom, megint hallom a hangját,
tehát közben eltelt valamennyi idő, ám hiába telt el, mégis sötét van, éjszaka van és minden vizes, de hiszen sötét
is volt!
S megértettem végre, hogy fekszem a kövek között.
S Helene megjelenése aztán mégis mindent megoldott, illetve azokban a nagyszerű pillanatokban elragadó
módon látszott megoldódni baljósnak képzelt jövőnk.
Mert mikor másnap kora délelőtt, mosdatlanul, borotválatlanul és öltözetlenül, gondolataimba merülve
íróasztalom előtt álltam, kissé még kábán vakargatva borostás államat és képtelenül arra, hogy elkezdjem végre
e később igencsak sorsdöntőnek bizonyuló napot, mégis feszültségektől telten, hiszen az előző este kimerítő
búcsúlátogatásai után oly mélyen, tompán, álomtalanul és oly soká aludtam, mint aki minden tekintetben a
legjobban végezte dolgát, holott eme ájult alvás épp újabb hazugságaimnak, épp az életem megoldhatatlanságába
való kényszerű beletörődésemnek közvetlen következménye volt, s így ébredés után még súlyosabban és
izgatóbban tért vissza meghitt útjaira a lekiismeret, ellazultan, pihenten és tétován, no és hatalmába kerített immár
az utazási láz is, a várakozásteljes örömnek azon állapota, mely elhiteti velünk, hogy a puszta helyzetváltoztatás
folytán magunk mögött tudhatjuk mindazt, mi unt, kellemetlen, nyomasztó vagy megoldhatatlan, poggyászom
hordárra várt az előszobában, és csupán azokat a jegyzeteket és könyveket kellett összekészítenem, melyek
tervezett munkámhoz voltak szükségesek, s abba a fekete lakk kézitáskába kellett kerülniök, mely nyitottan hevert
szobám közepén a szőnyegen, ám vonatom délutáni indulásáig e több szempontból is kényes műveletre még bőven
maradhatott időm, nem akarván túlhalmozni hát a kellemetlen érzéseket, figyelmemet nem siettem a munkára
összpontosítani, hagytam, kószáljon még kedve szerint, mikor is idős háziasszonyom, a derék Hübnerné sajátos
kopogtatását hallhattam szobám ajtaján, ki aztán rendes szokása szerint be sem várva bebocsátást engedélyező
válaszom, be is rontott; és ebben igazán nem volt semmi kivételes, hiszen már az is hallatlanul nagy nevelői
eredménynek számíthatott, hogy amennyiben valamilyen halaszthatatlan közlendője akad, akkor nem kopogtatás
nélkül töri rám az ajtót, ugyanis egyszerűen nem tudtam megértetni vele, hogy mielőtt egy szobába lép, mégha azt
a szobát ő adta is bérbe nekem, nemcsak kopogtatnia illik, hanem bizony a választ is meg kell várnia, „de hát mit
csinálhat az úr, nem? ha úgyis tudom, hogy egyedül tetszik lennie, nem?” kérdezte értetlenül forgatva kis szemét
és a kötényét simogatva közben feszesen nagy hasán, mikor a legudvariasabb formában először terjesztettem elé
e kérésemet, s mivel különben olyannyira készségesnek és kedvesnek mutatkozott, mégha e kicsinységet nem
látszott is képesnek megtanulni, hogy a dolog inkább mulattatott, mintsem bosszantott, most azonban a legjobb
indulattal sem lehetett kopogtatásnak nevezni ajtómnak ezt a döngetését, az öklével dörömbölt rajta, és akárha
viharos széllökés tépte volna fel, „egy kisasszony van itt, le van fátyolozva, egy kisasszony keresi az urat, egy
kisasszony!”, suttogta elfúló hangon, amit bármily tágas volt is az előszobánk, bizonyára a látogató is hallhatott,
mivel Hübnerné az ajtót természetesen elmulasztotta betenni maga után, „egy kisasszony van itt, és én azt hiszem,
hogy ez az úrnak a menyasszonya!”
„Kérem, vezesse be hozzám, Hübnerné!”, szóltam kimérten és a kelleténél valamivel hangosabban, hogy
készségemmel valamiként jóvátehessem neveletlenségét s az előszobában várakozó vendég is hallhassa hangomat,
ámbár öltözetem egyáltalán nem tett alkalmassá arra, hogy bármilyen rendű vagy rangú látogatót fogadjak, főleg
ha hölgy az illető, s nem csupán azt nem tudtam elképzelni, hogy e vizithez mindenképpen túl korai órában ki lehet
az, ki kereshet, de rögvest többféle fölöttébb nyugtalanító feltételezésem is akadt, egy pillanatra még az is
megfordult a fejemben s ezért sem siettem elébe, hogy fizikai megsemmisítésemre, tehát megölésemre vonatkozó
komoly ígéretét akarván beváltani, halálos ellenségemmé lett atyai barátom követe áll odakinn, finom kis
szőrmemuffjában rejti pisztolyát, „a divat is nekünk dolgozik”, mondta egykor nevetve, mikor is a nők muffot
kezdtek hordani, és ez több tekintetben növelte a merényletek esélyeit, s igazán elég sok nőcske forgolódott
mindig körötte, hogy akadjon egy, aki bármit hajlandó megtenni érte, ezt tapasztalatból tudtam, avagy tán nem
is nő az illető, hanem nőnek öltöztetett segédjei egyikét küldte el, s ezen feltételezések nem lehettek túl kalandosak
ahhoz, hogy igazak ne lehessenek, hiszen jól ismervén az összes alkalmazható módszereket, Claus Diestenweg
barátom megfontolt ígéretét nem tudtam nem komolyan venni, s már csak azért sem rándíthattam vállat rá, mert
hiszen az ő ítélete szempontjából valóban nem számíthattam másnak, mint kellemetlenül terhelő titkok tudójának,
ügye lehetséges elárulójának tehát, „meg kell halnod, s ki fogjuk tudni várni! az alkalmas pillanatban érkezünk”,
írta egy nem saját kezével írott levélben, s azon kellett volna csodálkoznom inkább, hogy miért nem hajtotta végre
eddig ítéletét, mért éppen most, s kérdésként merült föl bennem az is, hogy tán e bizonytalanul hagyott haladék
is a kiszabott büntetéshez tartozik, akkor óhajtja ugyanis végrehajtani, mikor már teljesen elaltatta félelmemet és
gyanakvásomat, mikor már úgy hiszem, szabad futást adott, mint mikor a menekülést remélő vad a nyílt mezőről
az erdő fái közé szalad, ám nem veszi észre a lombok közül kimeredő puskák csövét, s így azon sem
csodálkozhatunk, ha nem érti, hogy miért éppen e békés őszi reggelen; gyanútlansága teszi rettenetessé halálát,
amit más körülmények között tán egykedvűbben fogadna, mint ahogyan hónapok óta én is úgy érezhettem, mintha
már lombok rejtenének s nem lennék oly kiszolgáltatott, mert többszörösen változtatva lakásomat azt reméltem,
hogy veszélye köréből végleg eltűnhetek, aztán majd annak rendje és módja szerint elfelejt, s egy idő után valóban
nem ért el többé se üzenet, se levél, eljegyzésem pedig nem csupán érzelmileg adott enyhet, hanem más
tekintetben is visszatérített ahhoz a józannak ítélhető polgári életformához, melytől éppen Dienstenweg
szenvedélyes barátságának engedve szakadtam el néhány évre, most azonban váratlan és szédítő volt a gondolat,
és karosszékem támláján kellett megtámasztanom a kezem, a hangosan kimondott szavakat nem lehetett többé
visszavonni, meg e visszavonáshoz végeredményben nem is éreztem sok kedvet, mert nem volt ínyemre úgy tenni,
mintha múltam nem lenne enyém, ha meg kell halnom, akkor legyen, ám legyen most, következzék be gyorsan,
elvégre kész vagyok rá, csakhogy Hübnerné se mozdult, mintha nem csupán megérezné, de át is élné hirtelen
mutatkozó félelmemet, s dermedten állt azon szépen ívelt bolthajtás alatt, mely dolgozószobámat a mindig
homályos halltól elválasztotta.
„Hübnerné kedves, ne várakoztassuk a vendéget hiába, mondom, vezesse be!”, ismételtem meg a felszólítást
most már halkabban, ám hangsúlyosabban, s a magam számára is meglepő önuralomról téve tanúbizonyságot,
mert e futó rettenet ellenére hűvös és tárgyilagos tudtam maradni, hangom megőrizte szükséges méltóságát, és
hogy közben mit éreztem és mit éltem át, az nem tartozhatott senkire, ám látván, hogy minden hiába, mert
Hübnernét e szokatlan helyzet valami érthetetlen okból annyira megbénítja, hogy a vendég bevezetésének együgyű
ceremóniáját annak ellenére sem képes végrehajtani, hogy azt igazán volt alkalma tőlem megtanulni, mintha
valóban egy pisztoly csöve meredne rá, s ezért köntösömet gyors mozdulattal összevonva mellemen, mint aki
mindenre elszánta magát, magam indultam, hogy késlekedés nélkül fogadjam vendégemet, bárki legyen.
S a napfényes szobából a hall kellemes homályába lépve, ahonnan a nyitott ajtón át már ki lehetett látni az
előszobába, bármilyen elszánt és határozott voltam is, meg kellett állnom és fel kellett kiáltanom, „valóban ön az,
Helene?”, mert e szegényes, csaknem nyomorú, ám az én számomra mégis természetessé vált környezetben
meglátva őt, nemcsak érthetővé lett, de egyszerűen érezhetővé is háziasszonyom megbabonázott dermedtsége,
mintha magam is ugyanazt éltem volna át, mint e szegény özvegy, kinek ilyen vagy ehhez hasonló jelenségeket
látnia nem sok alkalma volt, Helene jelenségként állt ott az előszobában, s mintha most e gazdag, tündérien tiszta,
végtelenül harmonikus, mégis nagyon emberien esendő lényhez a környezet miatt nekem se lehetne semmi közöm;
egy számomra is ismeretlen, ezüstösen szürkés csipkeruhát viselt, mely a kor divatja szerint a legrafináltabb módon
rejtette, de egyben hangsúlyozta is testének finoman nyúlánk formáit, ügyelve rá, hogy a test egyetlen részletét se
emelje ki más részletek rovására, ez erkölcstelenül feltűnővé tehette volna, hanem az összkép adjon hatást,
melyben az egész túlburjánzó természetellenességét éppen az önmagukban hangsúlytalan részletek
természetessége ellensúlyozza; kissé lehajtott fejjel állt, e tartás azonnal felidézte bennem a délutánokat, mikor a
zongora mellé leül avagy hímzőrámája fölé hajol, a nyakát, melynek a magasan záródó ruhákból kibomló
csupaszságát csak a felfésült kontyból elszabadult kunkori fürtök teszik valamiképpen elviselhetően szemérmessé
és felöltözötté, ámbár mégis izgatóbban, s nemcsak mély vörösségük miatt, hiszen fantáziánkat soha nem a
pőreség mozgatja meg, az inkább a védtelen sérthetőség és kínos kiszolgáltatottság érzetét kelti fel, míg mindaz,
ami valamelyest fedett avagy takart, a sejtetéssel arra serkent, hogy lehántsuk a burkokat, s ezáltal mi, kizárólag
mi nyerjünk jogot a sérthetőnek tudott testet megtekinteni és megérinteni, az csak nekünk, kizárólag nekünk
szolgáltassa ki önmaga pőreségét, mert csupán a megismerés és birtoklás közös és kölcsönös izgalma segíthet
elviselni, sőt élvezni mindazt, mi nyersen természeti; ám az arcát nem láthattam, mert a kalap hatalmas karimája
árnyékba vonta, s fátylát még mindig nem lebbentette fel, zavarát mégis éreztem, s magam is a legteljesebb
zavarban voltam, egyrészt mert túlságosan is nagy volt a meglepetés, másrészt túlságosan megviselt a váratlan
rettenetet ugyanolyan váratlan gyorsasággal felváltó öröm, s ha tudtam is, hogy nekem kéne szólnom először,
megkímélve őt attól, hogy idegenek előtt kelljen szólnia, ugyanis időközben két sápadt arcú gyereklányka is
kidugta kíváncsian borzas fejét a konyha résre nyitott ajtaján, az egyik Hübnerné unokája volt, a másik annak
barátnéja, most pedig ők is a legnagyobb megszeppentséggel nézték azt a némaképet, amit Helene megjelenése
adott, s amelynek immár akaratlan szereplői lettek ők is, de nem tudtam szólni, mert minden, mit szólhattam volna,
túlságosan szemérmetlenül személyes és érzelmileg túlfűtött lett volna ahhoz, hogy közszemlére tehessem, s így
csak karomat nyújthattam felé, mire padlónak szegezett hosszú nyelű ernyője megrebbent kesztyűs kezében, s
uszályát megemelve csaknem néma suhanással indult felém az előszobában.
„Mi ütött magába, drágám?”, szóltam, vagy inkább halk kiáltás volt ez, mi előtört belőlem, mikor is Hübernét
végre sikerült kimozdítani a helyéről, s az ajtót becsukva magunkra maradtunk szobám fénye és a hall homálya
között a bolthajtás alatt, „vagy valami baj van? mi történt? beszéljen Helene, mert teljesen kétségbe ejt!”
Ő azonban sokáig nem válaszolt, egészen szorosan álltunk egymással szemben, és nagyon hosszúnak tűnt
e némaság, szerettem volna kalapjáról letépni a fátylat, egyszerűen letépni, letépni a kalapját, ami most olyan
ostobán takarta el arcát, látni akartam az arcát, hogy valami biztosat tudhassak váratlan látogatása okáról, holott
nagyon is jól sejtettem, miért jött, vagy tán a ruháját is szerettem volna leszakítani a testéről, hogy ne lehessen
többé ilyen nevetséges módon idegen nekem, s izgalmamat csak tovább fokozta, hogy egész testében reszketett,
s így nem voltam képes aztán semmi durva vagy közönséges mozdulatra, nem merészeltem e nyomorult kalaphoz
érni, mert kímélni akartam, „tudom, nagyon jól tudom, hogy ezt nem lett volna szabad megtennem”, suttogta fátyla
mögül, s csaknem egymáshoz koccantunk izgalmunkban, bár ő is, én is, mindketten ügyeltünk, hogy ez ne
történhessen meg, „mégse tudtam elszánni rá magam, hogy ne jöjjek, és egy pillanat csak az egész, a kocsim vár
odalenn és rettenetesen szégyenkeznem kéne, ha megmondanám jövetelem valódi okát! csak a szemét akartam
látni, Thomas, s most hogy kimondtam, már egyáltalán nem érzem, hogy szégyenkeznem kéne, mert tegnap este,
miután elment, nem sikerült visszaemlékeznem a szemére, kérem, ne forduljon el és ne vessen meg azért, hogy
ilyesmit kérek, de nézzen engem, most már látom a szemét és egész éjjel nem sikerült visszaemlékeznem a
szemére.”
„De hisz megérteni látszott, amit elmeséltem!”
„Jaj, ne értsen félre! tudtam, hogy félre fog érteni, én nem akarom visszatartani. Menjen.”
„De hogyan mehetnék el így?”
„Így még jobb lesz elmennie.”
„Mért kegyetlenkedik velem?”
„Ne, inkább ne beszéljünk.”
„Teljesen megőrjít. Őrülten szeretem Helene, most még jobban szeretem és ettől érzem, hogy eddig nem is
szerettem ennyire, mert ezzel teljesen megőrjített, amit mond, hogy eljött, nem tudom kifejezni magam, nevetséges
vagyok, de tudnia kell, hogy az életemet menti meg, de nem azért szeretem, és szeretném széttépni minden
füzetemet és könyvemet.”
„Hallgasson.”
„Nem tudok hallgatni! csakhogy már nem tudok mit sem mondani. A fogammal fogok szétszaggatni minden
írást és papírt.”
„Én csak a szemét, a szemét akartam látni és a nevét kimondani, Thomas, mert mindig ki kell mondanom
a nevét, és most már láttam és elmehetek és maga is menjen.”
„Ne menjen el.”
„El kell mennem.”
„Édesem.”
„Józannak kell maradnunk.”
„Szeretném látni a haját. A nyakát. Az ujjammal bele fogok túrni a hajába, megmarkolom és úgy fogom
húzni, hogy sikítson.”
„Hallgasson.”
„Megölöm magát.”
S ez utóbbi mondatot, miközben ő letépte fejéről fátylas kalapját, oly mély meggyőződéssel ejtettem ki, a
szó szoros értelmében is oly elmélyült hangon, forró indulattól elrekedten, és mintha e teljes önkívületben elhangzó
szavak éppen abba a titkos óhajba és leplezett vágyba találtak volna bele, abba az érzelembe, melyről ez idáig
jómagamnak sem volt ugyan tudomásom, ám mintha mégse lenne semmi új benne, mintha mindig is ezt az óhajt
éreztem volna igazán és semmi mást, mintha minden törekvésemet ez a vágy táplálta volna, megölni, s így a
mondat és hangsúlyozása önmagamnak is olyannyira meglepően őszintének tetszett, de ugyanakkor az én számból,
éppen az én számból, aki végeredményben, bármiként csűrjük és csavarjuk, mégis egy gyilkos fia voltam, egy
közönséges kéjgyilkos fia, egyáltalán nem hangozhatott ártatlanul és veszélytelenül, legalábbis a magam számára
nem, tehát nem lehetett pusztán a szerelmi elragadtatás üres formulájának tartani, mert mintha oly sok keserves
idő eltelte után a saját kezemben érzett késztetés magyarázta volna meg nekem apám ez idáig érthetetlennek
tartott és megvetett tettét, igen, mint valami nem éppen kellemes ráadás, mert egyetlen pillanat volt ez csupán, ám
e töredéknyi időben, mintha önmagamon kívül kerülve szemlélhettem volna önmagam legmélyebb óhaját, ami
ugyanakkor valami olyasmi is, ami apám sorsában már bekövetkezett, mint ki egy fa napfényre kerülő
gyökérzetében borzongva ismeri fel a lombkorona tekintélyes formáját; e pillanatban annyira szerettem ezt a lényt,
aki előttem állt és a tehetetlenségtől reszketett, s annyira túl voltam már azokon a testi vágyakon, melyek a
szerelem érzését átmenetileg a kielégíthetőséggel kecsegtetik, és már csak azért is úgy éreztem, hogy ezen túl
vagyok, hisz tekintve a körülményeket, ilyesmire esküvőnkig nem is lehetett szabad gondolnom, túl kellett tennem
rajta magam, mégis szerettem volna tenyeremet a nyakára fonni, s addig szorítani e régóta csodált nyakat, míg
kifullad belőle az utolsó lélegzet is.
Csakhogy e mondatban ő se láthatta sorsát, mint ahogyan azon a régi délutánon anyám se láthatta a magáét,
nem kellett hát komolyan vennie azt, ami komoly volt, helyesebben az a komoly elhatározottság, melyet a
hangomból érezhetett, mintha éppen hogy fokozta volna rajongását, „itt vagyok neked”, suttogta válaszként,
nevetett, s akárha először látnám, oly telt, nedves és vastag volt az ajka, „te kis szemét kurva”, suttogtam vissza
a szájába, mielőtt elérhettem volna nyelvemmel, s bizonyos fokig zavart reggeli toalettem hiánya, hiszen nem
öblítettem szájat se még, „te kis szemét, te kurva, hát letegezel az esküvőnk előtt?”, nevettem én is vele, és ezek
a nem is egészen öntudatlanul kiejtett szavak, melyek egyébiránt egyáltalán nem látszottak meglepni avagy
megbotránkoztatni őt, s ha a leheletemnek kellemetlen illata volt is, akár egy újabb élvezettől, a szája immár
teljesen belém nyílt, s én túl a test örömén, mintha valami rettenetesen jó szellemi diadalt is éreztem volna e durva
szavak által, mintha apám hulláján léptem volna át, mert én ki mertem mondani azt, amit ő tragikus módon magába
fojtott.
Öröm volt, mindenképpen a legnagyobb érezhető örömök közül való, mert ha fogtam is két tenyeremmel
a nyakát, és ha egyáltalán nem tudnám is megmondani, miként és mikor került oda a kezem, azon
összecsengésekből és hasonlóságokból táplálkozó félelem, gyűlölet és harag, mely eddig lelkiismeretfurdalást és
szégyent okozva kapcsolatunkat jellemezte bennem, s nem engedve élvezni a pillanatot, mindig emlékeztetett
valami ismertre, régire, most egyszerűen eltűnt, észrevétlenül szertefoszlott, s csak megenni ezt a drága szájat és
e száj csókolhassa magába a testemet, bár nem mertem magamhoz szorítani, mert erős merevedésemet könnyű
köntösöm és selyempizsamám nem fogta le, a kezem a gyengédség eszközévé lett, immár pusztán arra szolgált,
hogy minél puhábban és a lehető legkényelmesebb helyzetben tarthassam fejét, a gyűlölet erejét a birtoklás erejévé
alakította szája, az ujjak nem akartak többé szorítani, fojtani, hanem csak emelni, csókolhasson, nyelve
felfedezhesse szám; és tudatom hiába igyekezett megőrizni hatalmát önmaga fölött, azt sem tudnám már
megmondani, hogy mikor hunyhattam le a szemem, karját mikor fűzte nyakam köré, mintha két sötét űr fordulna
egymásba, forrón, síkosan, ám még mindig átfutott bennem valami a félelemből, ami tán inkább a féltékenységnek
volt köszönhető, mivel nem értettem, hogyan csókolhat ily tapasztaltan, holott ugyanakkor éreznem kellett, hogy
egyáltalán nem tapasztalat ez, hanem éppen legtisztább ösztönösségét adja nekem, tisztasága tesz rám olyan mély
hatást, amit nem tudna tenni semmilyen tapasztalat, s én vagyok az, ki szerelmi tapasztalásaira hagyatkozva még
mindig nem engedte át önmagát; ugyanis ravaszkodva és némi kaján fennsőbbségtől sem mentesen, csupán tűrtem
felfedezéseit és támadásait, mondhatni nem csókoltam vissza, ám mindig váratlanul, tudatosan késlekedve és
késleltetve, nyelvem hegyével hirtelen lepve meg az ajkát, fogát vagy éppen megakasztva nyelvének útját,
élveztem, hogy zavart okozok benne s ezáltal egyre jobban felkorbácsolván a sima egymásbafordulás utáni vágyát,
mintha ezt óhajtanám elérni, hogy veszítse el szégyenérzete vagy tartózkodása utolsó menedékeit, teljességgel
kiszolgáltatott legyen nekem, amire annál is inkább szükségünk lehetett, mivel tudatom józanul tartott felének azt
is számításba kellett vennie, hogy e folyamatot immár egyikünk sem tudhatja kockázat nélkül feltartani vagy
megakasztani, majd át kell esnünk a vetkőztetés körülményes és hosszadalmas műveletén, ami ízlés és ügyesség
minden lehetséges tartalékát igénybe veszi, s a gombokkal, zsinórokkal és horgokkal való körülményeskedés
okozta szégyen csak majd utólag lehet egy külön is élvezhető kéj forrása, tréfás emlékként, ha a két meztelen test
már egymásba simult.
Ám hiába terveztem mozdulataimat tapasztaltan és józanul, ha adódott egy pillanat, amikor elvesztettem
minden józanságomat, s most, immár régen túl mindenen, mikor önmagam működésének hűvös ellenőreként
igyekszem emlékezetemben felidézni annak a napfényes délelőttnek az eseményeit, úgy kell éreznem, mintha épp
e ponton ütköznék a kifejezés áthághatatlan akadályaiba avagy fejjel kéne áttörnöm a dolgok kifejezhetőségének
kemény kőfalát, s egyáltalán nem csak a kötelező s így nem egy vonatkozásban valóban nevetséges szemérem
teszi kétessé vállalkozásomat, bár kétségtelen tény az is, hogy nem kis nehézséget okoz nevén nevezni azokat a
dolgokat, melyeknek a hétköznapi használatban megvan ugyan a maguk eléggé elhasznált és lejáratott neve, ám
e szerveket, műveleteket és mozdulatokat jelölő szavak, minden zaftos életszerűségük és kifejező erejük ellenére,
nem azért nem illeszthetők élményem ábrázolásába, mintha attól tartanék, hogy megsértem velük a jó polgári
illemet, nem, az úgynevezett polgári illem most a legkisebb mértékben sem érdekelhet, hiszen egy életről kell
számot adnom és egy életnek a polgári illem csupán kerete lehet, s ha e végső számadáshoz most a lehető
legpontosabban magam elé szeretném rajzolni életem érzelmi eseményeinek térképét, akkor ki kell terítenem
magam elé a testemet, semmiféle szemérem nem tarthat vissza hát, hogy bizony csupaszon vegyem szemügyre,
mint ahogyan a boncnokot is nevetséges lenne arra kényszeríteni, hogy ne húzza le a leplet az asztalán fekvő
tetemről, most tehát úgy kell levetnem magamról köntösöm és pizsamám, s őróla azt a bosszantóan bonyolult, szép
ruhát, mint akkor, ott, minden mozdulatot és érzelmet megnevezve, ám némi megfontolás után mégis azt kell
mondanom, hogy a test úgynevezetten szemérmet sértő részeiről, s mivel élő testről beszélünk, ezen részek
természetes funkcióiról, legalább oly nevetséges és hamis lenne hétköznapi használatú szavakkal szólni, mint
illendőségből gyorsan másra terelni a szót, hiszen ha a kérdés valódi arányait és megoldásának nehézségeit
szemléltetve, csupán a próba kedvéért megkérdeném önmagamtól, hogy „mondd kedvesem, azon a napfényes
délelőttön végül is megkúrtad jegyesedet?”, akkor e kérdésre hiába adnék igenlő választ, ez legalább oly hamis
egyszerűsítés vagy általánosság maradna, mint amilyen hamis lenne nem beszélni róla, hiszen e szó éppen úgy
segítene megkerülni a folyamat árulkodó részleteit, mint a hallgatás; csakhogy a nárcisztikus figyelemnek, mely
semmi másra nem kíváncsi, csupán az érdeklődésre nem méltatott, elfedett részletekre, mégis azért oly nehéz
képet adnia tárgyáról, tehát önmagáról, mert a test éppen azokban a pillanatokban veszíti el önmagáról való
tudatát, amikor a legárulkodóbb lehetne, következésképpen az emlékezet sem őrizheti meg azt, aminek a test nem
volt a tudatában, önmaga legfontosabb mozdulatait mulasztja el, habár ez adja aztán a kivételesség érzetét, mint
ahogyan egy ájulás emlékeként is csak az eszmélet elvesztésének és visszatérésének furcsa érzete marad fönn az
emlékezetben, míg maga az ájulás, amire utólag a legkíváncsibbak lehetnénk, hiszen ez volt az állapot, mely
minden megszokottól különbözött, megközelíthetetlen marad.
Mert Helene egyszerűen magába harapta számat, s e végső elhatározottságtól, mely az egyetlen lehetséges
válasz lehetett tapasztalt tartózkodásom kisded játékaira, végül is szerencsésen elködösödött tudatom utolsó
józanon tartott foltja is, legalábbis most, utólag, úgy gondolom, hogy e harapás okozta fájdalom volt az utolsó
érzet, amelynek értelmét és jelentőségét tudatom még valamelyes tisztasággal értékelni tudta, hogy később éppen
ezen érzet csúsztasson át az utólagosan alig visszaidézhető öntudatlanságba, ugyanis szája nemcsak föladta minden
tartózkodását, de teljesen egyértelművé is tette óhaját arra nézvést, hogy egészben akar és semmiféle akadályt
vagy körülményeskedést nem hajlandó többé elviselni, teljesen fölösleges hát az ügyes és a testi szerelem
fogásaiban jártas csábítót játszanom, engem akar, olyannak, amilyen vagyok, teste a testemre simult, s azon
egyáltalán nem szabad gondolkodnom, hogy milyen legyek, ölét az ölemre akarta feszíteni, s az igazán tetemes
mennyiségben egymásra rétegezett csipkék és selymek sem voltak képesek megakadályozni, hogy érezzük
egymás forróságát, ami aztán bármily boldoggá tett is, furcsa módon a megalázottság érzését szintén felkeltette
bennem, mert mintha azáltal, hogy sorsunk irányítását neki kellett a kezébe vennie, s nyelvem kiszámítottan
kiszámíthatatlan játékai csak ügyetlen kísérletek voltak fogának vallomásához képest, egyben férfiasságomat is
kétségbe vonná vagy legalábbis szándékosan sértené nemi hiúságomat, mintha a szerepeket cserélte volna meg,
férfiasan támadó volt, ami persze jó volt nekem, nagyon jó, ám ennek a határozott támadásnak a fényében én
mindenképpen nőiesen incselkedőnek és kacérkodónak tűntem föl önmagam előtt, fölébe kellett kerekednem hát,
ösztöneim avagy beidegzettségeim nem akarták elfogadni ezt a cserét, s harapásának talán épp e fölülkerekedési
vágy fölkeltése volt mélyen öntudatlan célja, akárha le akarnám szakítani magamról, a gyűlölet is visszatért, piócát
tépünk le magunkról ily dühödten, belemarkoltam a hajába, bele a ruha finom anyagába s talán a bőrébe is,
miközben számat egyetlen fejrándítással kitéptem szájából, hogy aztán kezem még lejjebb hatolva a fenekét
markolja meg és az ölét az ölemhez rántsa immár a legnyíltabb durvasággal, mintegy tudtára adva azt is, amit eddig
valamiképpen leplezni akartam, mármint hogy mit rejtegetek a nadrágomban a köntösöm alatt, szájammal és
fogammal pedig én vegyem birtokába száját, harapva és kimeresztett nyelvemet simán lökve be, amire már a
padlón fekve a legnagyobb gyöngédséggel válaszolt, keze simogatásával és nyelve puha simításaival, ámbár
fogalmam sincs, miként zuhanhattunk oda, akkor már elveszítettem történetünk szálát, s talán éppen e pillanattól
kezdve csupán az ő mozdulataiból, arcának vonásaiból, pillantásából, nyálának ízéből, izzadásának szagából s
verdeső pillájából tudhatok következtetni arra, hogy mi történhetett velem.
A csupasz padlón hevert a hátán, én pedig az egyik könyökömön megtámasztva magam dőltem testére és
lehunyt pilláit figyeltem; csaknem teljesen mozdulatlan, fehér arcát figyeltem, és valami rettenetesen mélyről jövő,
nem érthető száraz zokogás rázta a testemet.
Szabad kezem a padlón szétterülő vörös hajba mélyedt, s mintha kezem a régi, jaj, a nagyon régi ígéretre
akarná emlékeztetni magát, húztam a haját, a hajánál fogva húztam a fejét magam felé, s az arc majdnem teljesen
élettelenül csúszott a padlón.
E zokogás olyan volt, mint egy gyerekkori betegség emléke, forró, kábult, hidegleléses, s mintha
mélységesen mély sötétségben járva bukkantunk volna erre a napfényes tisztásra, e szobára, ahol némán álltak
az ismerős és mégis idegen bútorok, lábunktól felgyűrődve nagy hegyet képezett a vastag szőnyeg, de a kárpitok
minden kis ránca és mintája elviselhetetlenül moccanatlan maradt, és olyannyira bántott e fényesen üres látvány,
hogy fejemet a mellére kellett hajtanom, óvatosan, hiszen először érintettem, le kellett hunynom a szemem, hogy
a testétől átforrósodott mellfodorban érezve saját leheletem hevét, borzongató zokogásom visszatéríthessen abba
a sötétségbe, amiből kiszakított e csend.
Mintha tudomást se venne sírásomról, nem vigasztalt, tán tényleg megöltem, gondoltam akkor.
Ajkam a csipkék között valamiként rátalált nyakára, s akkor már ismét ki kellett nyissam a szemem,
pontosan őrzöm bőrének színét, a simaságot, amit a szám és a nyelvem is érez, mert hiába oly mély most bennünk
a csend, ha a száj akár egy tőlem idegen, nyugodalmasan araszolgató csiga, meg akarja ízlelni mindazt, mitől oly
sokáig meg kellett tartóztatnia magát, és a szememet is azért kell újra kinyitnom, mert hiába fogadom magamba
e bőr érzetét, ez még mindig nem lehet elegendő kárpótlás az elszalasztott percekért, s hátha segít, ha látom is,
mit ily mohón kívánok és mégse tudok a magamévá oldani.
„Szeretnék mondani valamit neked”, hallottam suttogását, és a számmal indultam ajka felé, hogy ne mondja,
ne! hanem lehelje belém, mit akar? de egyáltalán nem siettem, előbb fogammal megragadtam még édesen elém
csúcsosodó állát, s ezt oly jó tartani, kemény, bele lehet harapni, s miként a kutya, mikor is a szájában tartott konc
helyett egy még jobbat kínálnak neki, a legnagyobb zavarba kerültem, a választás kellemetlen zavarába, ám várt
a szája, és ez mégis egyértelműen eldöntötte utam, habár akkorra megint csukva lehetett már a szemem, mert
csupán arra emlékezem, amint leheletének illata a szavakkal az orromba csap, „vetkőztess le, kérlek!”
És közben, valahol, magunk mögött hagytuk a zokogásomat; valami, ami megint végképp elveszett.
Hangja pedig kijózaníthatott valamiként, tisztult a folt, mert saját csodálkozásomra is emlékezhetem, de
egyáltalán nem az késztetett csodálkozásra, amit kért, hanem a hangja, ugyanis a lehető legtermészetesebben
ejtette ki e szavakat, s ennyi volt a vigasztalás, olyan természetességgel, hogy el sem tudhattam képzelni, hogy
valami mást is kérhetett volna, s mégsem egy felnőtt leány hangja volt ez, hanem mintha akaratlanul visszalépett
volna abba az időbe, amely sírásommal engem is megkísértett az imént, s ezáltal mintha nekem ajándékozta volna
ezen ismeretlen időt önmagából, amit gyermetegen lázas könnyeimmel én is neki adtam; így tulajdonképpen nem
is csodálkozás volt az, amit akkor éreztem, vagy nem pusztán csodálkozás, hanem csodálat, az ő kislányságának
csodálata és ugyanakkor annak az emberi természetben rejlő fenséges szerencsének a csodálata, hogy az egyik
élő olyan idők élményében képes részesíteni a másikat, melyek tulajdonképpen már nincsenek.
S e fucsa, gyermekes, időtlenül mély és tágas állapot, melynek kivételességét mintha az adta volna, hogy a
körvonalazatlan régmúlt és a meghatározatlan eljövendő között támadt feszültség eszközévé váltunk, nemcsak
addig tartott meg kegyében, míg látszólag nem kevés körülményességgel vetkőztettük egymást, hanem éppen a
kölcsönös bizalom és közelség mozdulataitól elmélyülve, hatalma kiterjedt arra az időre is, mikor már szerteszórt
ruháink nevetséges halmai között, félig ülve, félig fekve, megpillanthattuk végre egymás meztelen testét.
Őt néztem, de közben óvatosan, mintegy lopva pillantottam végig magamon is, bizonyos elképedéssel véve
szemügyre, amit különben pontosan éreztem, csakhogy a pillantás meg akart győződni az érzet helyességéről,
nevezetesen arról, hogy férfitestem, mely az imént még oly keményen és meredten követelte a maga helyét, most
gyermeki közönnyel kicsinyre zsugorodva hevert a combomon, ám hiába igyekeztem lopva megtekinteni magam,
eme tolvaj pillantás sem kerülhette el figyelmét, mert ő éppen ellenkezőleg, nagyon mereven tartva törzsét és fejét,
semmi mást nem nézett, csak a szemem, mintha egyenesen azt óhajtaná elkerülni, hogy akár a saját testére, akár
az én testemre kelljen néznie, fogtuk egymás kezét, s feltételezem, hogy nem szeméremből volt ily tartózkodó,
hanem miként a vetkőztetés közben én is, ő sem akart most elveszni a részletekben, mint mikor hátán kibontottam
a ruha csipkével szegett hajtásába rejtett kapcsokat, megoldottam a fűző zsinórját, lehúztam a gyöngyökkel kivarrt
finom bőrcipőt, a rózsaszín szalagcsokorral díszített buggyos nadrágot és az ügyesen alákötött hosszú
selyemharisnyát, mert figyelmemet e kapcsokra, gombocskákra, zsinórokra és kötésekre összpontosítva,
szándékosan tartózkodtam attól, hogy testének részletekben elém táruló eddig ismeretlen tájait megnézzem
magamnak, egészben akartam, zavartalanul az egészet, most viszont, hogy itt volt már előttem az egész mezítelen
test, mintha egésze túl sok lenne ahhoz, hogy szemem megragadhassa és befogadhassa gyönyörű látványát,
mindenhová néznem kellett, egyszerre mindenhová, s ugyanakkor szerettem volna egyetlen ponton megnyugodni,
találni testén egy pontot, mely egyetlen lehet és tán valóban neki volt igaza abban is, ha e kérdésben egyáltalán
igazságról beszélhetünk, hogy a szememet nézte, mert hangozzék ez bármily érzelmesen, befelhősödött kék
szemében teljesebb csupaszság tükröződött, mint amennyit a bőre nyújthatott, s ez így is van rendjén, hiszen a test
formái, a bőr egyenletes fedése alatt, végeredményben csak a pillantás közvetítésével mondhatnak bármit
önmagukról.
És azt sincsen módomban megmagyarázni, miként kerültünk ebbe a sajátos pozitúrába, mivel nem állíthatom,
hogy rendelkeztem volna annyi öntudattal, mely képessé tehet a mozdulatokat irányító gondolkozásra, sőt, az
emlékek és gondolatok fellebegő és gyorsan tűnő foszlányai inkább zavartak, mint azon váratlan ötlet is, hogy tán
Hübnerné itt áll az ajtó előtt és fülel, a kocsis pedig lenn várakozik, és épp most akasztott abrakos tarisznyát a
lovak fejére, avagy azon futó érzés, hogy hiszen Helene olyan lehetetlenül fiatal, még tizenkilenc éves sincsen, s
ha most nekem adja magát, s már nem fogom tudni megtartóztatni magam, akkor én is végleg átadtam neki
magam, s hirtelenjében éreznem kellett lehetséges életünk összes nehézségeit, hiszen én leszek az első, ki
öntudatlan érzékeinek sötétjét, ha csak egy pillanatra is, de fényre fordítja át, ez lesz az egyetlen, ami bennünket
egymáshoz kötöz, mintha egy tehetetlen és önmagában nem létező bábu ült volna szemben velem, akit nekem kell
életre kelteni, hogy aztán tönkretegye az életem, s éppen mert ez lenne a legmélyebb kötés, nem volna szabad
megtennem, nem, nem volna szabad elveszítenem szabadságomat, mert akkor meg fogom ölni, s eszembe kellett
jusson az előző este is, izgató kis kalandom, mely végül is befejezetlen maradt ugyan, mégis utalás volt arra, hogy
engem az érzékeim olyan utakra is elvisznek, amit ő nem tudhat megérteni, s követni aztán egyáltalán nem lehet
képes oda, tehát a legnagyobb veszélybe fogom sodorni őt és önmagam, csakhogy úgy ültünk akkor ott a padlón,
szemben egymással, mezítelenül és egymásra utalva, fogva egymás kezét, anélkül, hogy bármiféle sürgetést
éreztem volna, de annyira kívánva minden kis porcikáját bejárni, mert annyira vágytam az egészre, mindarra, mi
ő valaha volt, ami lesz majd velem, s tudtam, hogy enyém, miáltal veszélyeket jelző kába gondolatfoszlányaim nem
voltak másra alkalmasak, csak arra, hogy erősítsék kívánságomat, még mindig volt hát valami közöttünk, ami
legyőzetésre várt, s ő is hasonlóképpen érezhetett, ezért nem tévedt el tekintete a testemen, mint ki ajándékot
kapott, ám még nem hiszi, hogy valóban az övé lehet, végletesen feszült volt, holott látszólag a legnyugalmasabban
ültünk, félig-meddig törökülésben, egyik lábát maga alá húzta, s a másik lábával, mely térdben behajlítva csaknem
a mellbimbóját érte, megtámasztotta magát, miáltal öle teljesen nyitva volt, hatalmasan vörös haja kislányosan
vékony csontú, törékeny vállára omlott, s a világosabban vörösödő szőrzet éke alatt nyitva maradt a két
szeméremajak, s mikor aztán lopva magamra néztem, szemügyre véve a combomon puhán pihenő
szeméremtestemet, akárha pihenő Pánként ülnék egy erdőben a harmatos füvön, eme látványnál sokkal
jelentősebbnek tetszett, hogy hiszen én is ugyanabban a helyzetben ülök, ahogyan ő, magam alá húzom az egyik
combomat, ölem nyitva van és a másik lábammal támasztom ki magam, egymás tükörképei vagyunk így, no és
a dereka, és főleg a melle, mert melle esésének és a derék finom vonalának görbületében elképesztő egyezést
találtam, akárha mindkét vonal a teremtés azonos parancsának engedelmeskedve hullana alá.
Szinte egyszerre kezdtünk csúszni egymás felé a padlón, s ebben nagyban segítségünkre volt kezünk, ő
húzott engem és én húztam őt, ám a pillanat bármily jelentőségteljesen komolynak tetszett, a mozdulás
kívánásának időbeli egyezését nem lehetett nem mulatságosnak tartani, tekintetem akkor megtalálta már azokat
a megnyugtató pontokat gyönyörűséges testének látványában, habár nem egyetlen pont volt, s nem is az egész,
hanem valamiként egyszerre láttam mellét, derekát és üléstől szétnyílt szeméremajkát, s már csak azért is
megtehettem, hogy ezt a részletet szakítsam ki magamnak most az egészből, mert bizonyos hidegséggel
végigvizsgálva egészét, nyugodt lehettem, nem kellett csalódnom, azt kapom, amire vágytam, nem csapott be a
ruha, egy tökéletes test kerül a birtokomba, s mintha e meglehetősen távoli pontok vonzása mozdított volna ki
helyemről, de hangosan fölnevettem, és hallottam, sőt láttam, hogy ő is felnevet, egyszerre kezdtünk nevetni hát,
s attól, hogy most mindketten tudjuk, hogy mindketten ugyanarra gondolunk, mert egyszerre találjuk
mulatságosnak, hogy egyszerre mozdulunk, és egyszerre nevetünk ezen, nevetésünk is egyszerre lett oly erős,
egyszerre csapott valami gátat nem ismerő ordításba, és valóban ordítottunk, hallom még ma is, mintha saját
nevetésünkkel egy feltartóztathatatlan erő hulláma zúdulna ránk, ám egy pillantig még tétováztam, mikor látván
nevetésében asszonyos érettséggel csillogó ínyét, a melle fölé ért a szám, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy
melyik mellét akarjam, ha mindkettőt egyformán szeretném, s az egész testemet rázkódtató nevetés valamilyen
formában mégis iménti zokogásomra emlékeztett, a tenyeremet pedig az ölére simítottam, hogy ujjammal finoman
szemérmének két drága ajka közé hatoljak, puhába, síkosba, mélybe, vállamon és hátamon érezve haját,
sátorként terült fölém, s tán a tarkóm volt a pont, amit kereshetett, mert mikor mellének kemény bimbóját
óvatosan az ajkamba fogtam, ő a nyakamra tapasztotta száját és az ő ujja is behatolt a combom közé, és csend
is egyszerre lett, és ha most erre emlékezem, akkor mindenképpen azon gondolat kísért, hogy Isten tenyerén
ülhettünk akkor, ott.
A fájdalom szépen visszatért
És most megint itt álltam az előszobánkban, talán ugyanabban az órában, s a tükörben láttam, hogy lóg a
fogason egy kabát.
A félhomályban, így a tükörből nézve, nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy milyen színű a kabát,
durva és nehéz posztókabát volt, abból a fajtából való, melyről az eső lepereg ugyan, de minden kis pihe és szösz
megül rajta.
Az ereszcsatornákban csörgött, zubogott a víz, már kásásodott, olvadt a hó a meredek tetőkön, s én álltam
a táskámmal a tükör előtt.
Talán sötétkék, valószínűleg valamilyen régi, s immár használaton kívül helyezett egyenruha kabátja, a széles
gallér alatt aranygomb, ez rejtélyes módon maradt ott, a többi gombot azonban kicserélték.
S tán e sötét kabáton csillogó aranygomb volt az oka, hogy eszembe jutott ő, megint ő, amint a hófoltos
tisztáson jön felém, s az egykori fájdalmas hangulat érintéseként az óra, mikor ugyanígy, éppen ugyanígy álltam
az előszobában és semmi reményem nem volt arra, hogy az érte és miatta érzett kín elmúlhat egyszer bennem,
néztem magam a tükörben, és úgy hittem, minden, minden, mindig így marad, s valóban semmi nem változott,
akkor is olvadt a hó, most is, és hogy ne kelljen vele mennem, most is az erdőn át jöttem haza, akkor is lucskos
lett a cipőm, s mintha ugyanazon zajokat hallanám az ebédlőből, mint akkor és mindig, az edények
csörömpölésének, koccanásainak közepette kishúgom bántóan idétlen sikoltásait, nagyanyám fáradhatatlanul
korholó hangját, amint nagyapám jóindulatúan türelmes brummogása minduntalan megakasztja; hangokat,
melyeket pontosan ért az ember, ha nem figyel is, hisz oly megszokottan ismerősek, hogy nem kell rájuk külön
figyelnie; és e sokféle egyezés miatt tűnhetett úgy, mintha nem lenne semmi különbség az akkor és most között,
a fájdalom szépen visszatért, de a fogason függő idegen és ismeretlen kabát jelezte, éppen e kabát, mely fölidézte
bennem az iránta érzett és mindig múlónak remélt szerelem elleni hiábavaló hadakozás érzetét, hogy mégsem
akkor állok itt, s ha mégsem akkor, hanem most van, mi van, akkor tán egyszer elmúlik ez is.
De anyám még mindig ugyanúgy feküdt, nagy, puha, fehér párnákba süppedt a feje, mintha örökké aludna,
s csak akkor nyitotta ki a szemét, ha valaki a szobába belépett.
S most is az ő szobája felé indultam először, miként azóta mindig, mert hová is indulhattam volna máshová?
Bár akkor, először, ez egyáltalán nem volt szándékos, mondhatni, a legbutábban nyers ösztönök vezettek
hozzá, mert addig mindig rendesen megebédeltem előbb, s csupán attól kezdve vált számító szokásommá az ágy
szélén ülve, a kezét fogva tölteni el azt az időt, amit kishúgom etetése és az edények körülményes eltakarítása
igénybe vett, hogy aztán az ebédlőbe belépve már csak az én terítékem legyen az asztalon, egyedül lehessek,
megkímélve magam kishúgom egyre terhesebbnek tűnő látványától, mi annak előtte természetesnek vagy csaknem
természetesnek tűnt, most viszont undorított, attól kezdve és addig, mondom önkéntelenül választva el itt az
időket, attól kezdve, tehát a csók után, mert ez a csók, ma már tudom, nagyon sok mindent alapjaiban változtatott
meg bennem, egy másféle természetességbe rendezte át kötődéseimet, mert akkor bizony hová is mehettem
először, ha nem anyámhoz, ha a Krisztián miatt érzett fájdalom nem csupán abból eredt, hogy ő nem volt képes
és nem is akarta viszonozni titkos érzelmeimet, hanem főként abból, hogy ezeknek az érzelmeknek és érzelmi
hiányoknak kikezdhetetlenül erős fizikai formája volt, az izmaimban, a számon, az ujjam hegyén, s valljuk be, hogy
az ágyék belső feszítésében is, mert milyen ösztönök erősebbek bennünk annál, mint hogy fogjunk, tapintsunk,
szagoljunk, s mindazt, mit fogni, simítani, szagolni és tapintani lehet, még a szájunkkal is birtokba vegyük,
megegyük, de mindeme érintési vágyat természetellenesnek kellett tudnom, valami olyasminek, ami csupán rám
jellemző, és így mindenki mástól elszigetel, kiválaszt és megjelöl, függetlenül attól, hogy a magam testének, amit
csak én érezhetek, semmi nem lett volna természetesebb; szégyellnem kellett a csókot és a vágyat, ezt végtelenül
finoman ugyan, de mégis érzékeltette velem, mikor ő képes volt eltávolítani tőlem és bizonyos fokig önnön
ösztöneitől is önmagát, mert valami akkor egy pillanatra feltört a mélyből, de vissza kellett szorítani oda, s ő
megtette ezt, rejtve kellett tartani, s ő rejtve tudta tartani önmaga előtt is, miközben én állandóan és kényszeresen
visszaidéztem, foglalkoztam vele, mondhatni éltem általa; ám a képzelet miként lehetne képes kielégíteni a test
valóságos formákba búvó kívánságait? s anyámon kívül ki lehetett a környezetemben az, akit ugyanazzal a
szabadsággal érinthettem, tapinthattam, csókolhattam, simíthattam és szagolhattam volna meg, amilyennel őt lett
volna jó?
És ugyakkor, ha kishúgom arcára kellett néznem, e szörnyűséges arcra, melyről épp e csók után már
sejtenem illett, hogy ama gondosan adagolt gyógyszerekkel egyáltalán nem megváltoztatható, és a
hormonzavarokról szóló családi magyarázat bizonyára nem lehet más, mint kegyes hazugság, hazugság
önmagunknak is, hisz ez végeredményben nem olyan, mint a nátha, ez nem is betegség! mint ahogyan én sem
beteg vagyok, mert ő ilyen és én ilyen vagyok! s e rendellenest, amiből ő tán szerencsés módon semmit nem
látszik tudomásul venni: boldog volt, felszabadult, minden pillanatnyi ingernek át tudta engedni magát, ezt tehát
a legteljesebben természetesnek kéne elfogadnom ahhoz, hogy szeretni tudhassam vele, ám ez mégis olyan lett
volna, mintha saját rendellenesnek sejtett természetemet fordítanám tükörbe, és akkor tényleg meg kéne
bizonyosodnom, hogy az, torz bizony, el kéne ismernem ezt és nem lenne visszaút, annál is inkább, mivel kishúgom
arca minden torzulása ellenére a mi vonásainkat hordta, élő torzképünk volt ő, ezt nem lehetett nem észrevenni,
s bár hazudni nem voltam kész többé, ám undoromat és félelmemet sem tudhattam többé elfojtani.
Ha sokáig néztem őt, s erre igazán bőven adódott alkalom, néha hosszú órákat kényszerültem vele tölteni,
és mivel benne valamiféle ősi türelem párosult egy állat nyugalmával, bármilyen játékot találtam ki neki, bármily
együgyűt, nem kellett többől állnia, mint egy mozdulat ismételgetéséből, akkor ahogyan nagyanyánk szokta volt
mondani: „jól elvolt vele”, sőt képessége volt minden unalom nélkül élvezni is az ismétlődőben a visszatérőt,
bezáródott az ismétlődések körébe, helyesebben mintegy önmagát is kizárva önmaga játékából, akár egy felhúzott
bábu, módot adott nekem a megfigyelésre, semmi nem zavarta; bebújtunk mondjuk két szék alá, és egy színes
üveggolyót gurítottam át a szobán olyképpen, hogy azt a szék lábainak kapujában kelljen elkapnia, majd ugyanígy
visszagurítani; egyik legkedvesebb játéka lett ez, s én is szerettem ezt a játékot előnyben részesíteni, egyrészt mert
a guruló golyó útjának követése minden figyelmét lekötötte, s mert elkapni sem volt túlzottan nehéz, kedvére
sikítozhatott, nekem pedig csak gépiesen kellett ismételgetnem a mozdulatot, itt voltam hát, játszottam vele,
teljesítettem azt, amit tőlem vártak, másrészt ha akartam, függetleníteni is tudtam magam az egésztől, nem voltam
ott, vissza tudtam vonulni valamely kellemesebb tájra, történésbe, esetleg durvább képzelgésekbe menekíteni
magam, avagy éppen ellenkezőleg, teljes figyelemmel fordulni felé, de nem őt, hanem a jelenséget figyelni,
azonosulni, magamba inni, érezni arcának vonásain a sajátomat, és erőszakos, konok ügyetlenségében felismerni
saját tehetetlenségemet, de hidegen, kívülről, minden érzelemtől mentesen, ám a ridegséget élvezve is ugyanakkor,
eljátszva a gondolattal, hogy férget figyelő tudós vagyok, aki úgy óhajtaná megismerni kutatásainak élő tárgyát,
hogy aztán ne csak a mozgások mechanikáját legyen képes visszaidézni magának, hanem mintegy belülről is
érzékelje a megfigyelt furcsa rendet, a rend lelkét, azt az erőt érzékelni, ami az egyik mozdulatot a másikhoz
rendeli, és így tovább a mozdulatok egész sorát, hogy az idegen létezés búrája alá bújva érezhessem egyszerre
őt és magam; mintha egy áttetszően zöld hernyót figyelnénk, amint lábacskáival puhán megtapad egy fehér kövön,
majd érintésünk hatására váratlanul felpúposítva hátát saját hosszát rövidíti meg, csaknem a fejéhez húzza farka
hegyét, s e felpúpozott tömeggel nyomatja aztán előre magát, így halad, s mi így látjuk araszolni őt, ami a
menésnek, az egyirányú haladásnak semmivel nem különösebb vagy akár nevetségesebb formája, mint a miénk,
mikor mi egyik lábunkat a másik elé rakva ügyeskedjük ki saját nehézkedésünk akadályát, a súlyt; de sokáig
figyelve, némiképpen hernyóvá lazulva, nyugodtan elképzelhetők kis tapadólábak a mi hasunkra is, sőt érezhetők,
s merev gerincünk is hajlékonyabbnak, nem vagyunk oly távol attól, hogy ilyenek is ne lehetnénk, s ha figyelmünk
oly erős, hogy saját testünkben felismerjük e lehetőségeket, akkor már nem csupán figyeljük azt a hernyót, hanem
magunk is hernyók vagyunk.
Most már persze azt is bevallhatom, hogy régebben, mikor kishúgom állapota még nem volt rám oly
nyomasztó hatással, s mikor azon sem gondolkodtam még el, hogy szüleim szokását követve mért nem szólítom
őt soha a nevén, vagy miért nem egyszerűen úgy beszélek róla, mint a húgomról, és miféle bujócska kényszerít
minket szeretetünk túlzásával jelezni, hogy bizonyos kényszerűségből, bármennyire is körünk középpontjában áll,
mégis, ha csupán e jelző erejével is, de ki van rekesztve onnan, s ezt az egészség arányérzéke kívánja így; mikor
tehát a saját kirekesztettségem és különösségem miatt támadt feszültség, félelem és undor még nem távolított el
tőle és önmagamtól, akkor bizony a vele való kísérletezés sem állt meg az egyszerű megfigyelésnél, hanem
gyakorlatiasabb, mondhatni tettlegesebb formákat is öltött, s ha ezzel át is léptem bizonyos megengedett határokat,
s ilyenképpen ezeket a játékokat a legmélyebb titokban kellett tartanom, titkosabban mint a csókot, némely
eseményeket szinte még önmagam előtt is titokban, mégsem hiszem, hogy embertelen lettem volna vele, később
sokkal embertelenebbé tett az undor és a magamra erőltetett közöny, sőt, némi merészséggel azt állíthatom, hogy
akkoriban viszonyunk tán éppen kíméletlenül őszinte kíváncsiságom által lett valamelyest emberi.
Délutánok voltak ezek, főként téli délutánok, mikor a ház ebéd utáni csendje a gyors szürkület érzékenyen
mély órájába fúl, mikor tárt ajtókkal álltak a nagy szobák, s a távoli konyhából beszűrődő puffanások,
csörömpölések és koccanások is elhaltak lassan, csend volt kinn is, esett az eső, a hó, fújt a szél, s én nem
tűnhettem el a környéken vagy a kertben, ágyamon hevertem vagy ültem az asztalomnál, gyakran kifelé bámulva
persze, valami megoldhatatlan lecke fölé támasztva fejem, a telefon sem csöngött, nagyapám a térdei közé szorítva
tenyerét, foteljában aludt, a konyhában foltosan száradt már a kő, és anyám feje is mélyebbre süppedt már a
párnában, az álom súlyosabbá teszi a fejet, szája kissé elnyílt s a könyv kicsúszott az ujjai közül, ellenőrizhetetlen
órák voltak, kishúgomat abban a reményben fektették le szobájában, hogy aludni fog, s ezáltal nekünk is enged
némi nyugalmat, de ő néhány perces készséges szundítás után gyakran fölriadt, kimászott az ágyból, s előjött a
gondosan lesötétített szobából; hozzám jött át.
A nyitott ajtóban megállt és némán néztük egymást.
Hálóinget húztak rá délután, mert nagyanyám mindenáron azt akarta volna elhitetni vele, hogy este van,
aludnia kell, bár nem hinném, hogy ő különbséget tudott volna tenni nappal és éjszaka között, hiába az elsötétítés;
most elvakultan állt hát az ajtóban, puffadt arcában teljesen eltűnt szeme, a világosságba nyúlt, felém tapogatva
nyújtotta ki a kezét az ajtóban, belemarkolt a fénybe; kicsi testét a hosszú, kék csíkkal szegélyezett fehér
vászoning csaknem teljesen eltakarta, mégis érezhető volt, hogy nemcsak a bő ujjakból kibukó karok, s a
csaknem felnőttesen nagy lábfejek, hanem minden tagja, az egész test tömötten bájtalan, kicsi volt és mégis súlyos
a teste, a bőre pedig feltűnően fehér, élettelenül és szürkésen fehér, ám furcsa és számomra megfejthetetlen módon
nagyon vastagnak tűnő, érdes is, mintha e durva felület még több rétegnyi finomabb bőrt takarna, s e bogarak
puhás páncéljához hasonló burok fedné a valódit, az emberit, az enyémhez hasonlót, az élőt, a simát, a pihést, s
így e bőr oly kivételes hatást gyakorolt rám, hogy minden alkalmat szerettem kihasználni, megérinteni, miáltal a
játékok célja gyakran nem is volt más, mint minden körülményeskedés nélkül, gyorsan kerülni a bőre közelébe,
amit igazán megtehettem volna ürügyet sem keresve, megfoghattam, belecsíphettem volna, az ürüggyel önmagam
erkölcsi éberségét kellett kijátszanom, mintegy véletlenül tenni meg azt, amit mindenképpen megteszek; persze
a legfeltűnőbben aránytalan a feje volt, telt, kerek, alattomosan nagy, mint mikor gyerekek tököt tűznek
seprűnyélre, szűkre szabott nyílásában szürke pont a szem, a telten liffegő alsóajak fényes a bőven kicsorduló
nyáltól, ami olykor némi takonnyal is elkeveredve az álláról a mellére csöpögött alá, örökösen nedves foltokat
hagyva ruháin, s közelről szemügyre véve látni lehetett, hogy a pupilla feketéje mozdulatlan, kicsiny, s tán ezért
annyira kifejezéstelen.
E kifejezéstelenség viszont megint legalább oly izgató volt, mint a bőre, ha nem annyival izgatóbb, amennyivel
megfoghatatlanabb, mert nem úgy nélkülözte az érzelmi kifejeződés megszokott jeleit, miként egy normálisnak
nevezhető szem, amely ha nem akarja elárulni érzelmeit, akkor önnön takarásába vonul, ám ezáltal éppen azt
árulja el magáról, hogy most valamit fedni kíván, s így önkéntelenül utal arra is, hogy mi titkolnivalója van, nem,
az ő szemében egyszerűen nem fejeződött ki semmi, helyesebben a semmi fejeződött ki benne éppen olyan
folyamatosan és megszakíthatatlanul, ahogyan a mi normális szemünkben érzelem, vágy és indulat;
megszokhatatlanul tárgyszerű volt a szeme, látásra használt lencse, maga a szenvtelen fedés, s aki e szemekbe
belenézett, figyelte ugrándozó, villanó mozgásukat, óhatatlanul arra kényszerült, hogy egy másik, érzelmesebben
élő szemet feltételezzen eme látó lencsék mögött, mint mikor egy becsillanó szemüveg mögött magát a pillantást
keressük, mert a szemek látványa nélkül a kimondott szó sem értelmezhető pontosan.
Ilyenkor, ha délutánonként megállt az ajtóban, soha nem szólt, mintha tudná, hogy átható hangja
mindenképpen leleplezi, s ha nagyanyánk fölneszel, akkor egy lehetséges játék kínjától és örömétől fosztaná meg
önmagát, a köztünk kialakult cinkosság játékaitól; s ezt annak ellenére is tudhatta, hogy az emlékezet különben
nem nagyon látszott működni benne, vagy ha igen, akkor egészen sajátos formában, mert semmiféle ésszerűséggel
nem volt indokolható, hogy mire emlékezik és mit felejt, enni csupán a kezével tudott, s hiába próbálták őt minden
délben rászoktatni az evőeszközök használatára, ez nem ment, a villa, a kanál egyszerűen kiesett a kezéből, nem
értette, hogy miért kell szorítania, de a nevünkre például emlékezett, mindenkit a nevén szólított, szobatiszta volt,
s ha véletlenül mégis bevizelt vagy beszart, akkor órákig sírdogált egy sarokban, vigasztalhatatlanul, önkéntesen
alkalmazva önmagára azt a büntetést, amit egykor nagyanyánk talált ki neki, s mintha valami végtelen jóindulat
nyilvánult volna meg ebben, az irányunkban tanúsított jóindulat, mert a számokat nem tudtam ugyan beléverni,
megtanultuk és elfelejtette rögtön, s bajok mutatkoztak a színek fölismerésében és megkülönböztetésében is, de
mindenképpen alkalmazkodni akart, mindig és mindent hajlandó volt újrakezdeni, készségesen, kedvünket
keresve, s tulajdonképpen megható látványt nyújtott görcsös erőfeszítése, amint mondjuk egy naponta használatos
szó után nyomozva vastagon beráncolódott a homloka, nem találta, hiszen ez nem az ő nyelve volt, s mikor a
keresett szó vagy kifejezés diadalmas sikításként mégis megjelent a száján, s ezért maga is hallotta, hallhatta a szót,
amit így megtalált, a legkedvesebb mosoly ragyogtatta fel az arcát, nevetés, valami olyan boldogság mosolya és
nevetése, amit mi talán soha nem is érezhetünk.
Mert ha pillantásában nem lehetett is semmit találni, amit érzelmek és indulatok kifejezéseként értékelhetünk,
mintha éppen e mosoly és nevetés nyelvén érintkezett volna velünk, ez volt az egyetlen nyelv, amelyen beszélni
tudott, ez volt az övé, habár kétségtelenül a beavatottak nyelve, de talán szebb és magasabbrendű is, mint a
miénk, mert egyetlen, ám a végtelenségig módosítható szava a puszta létezés iránt érzett bizalomból fakadó tiszta
öröm.
Asztalomon egyszer gombostű hevert, egy közönséges gombostű, nem tudom miként került oda, csak ott
volt, tegnap még nem, ma már igen, a szétdobált füzetek és könyvek által képződött mély folyosó alján épp csak
annyira csillanva a barna fán, hogy észre lehessen venni; és arra se tudnék válaszolni, mért vigyáztam rá napokig
annyira, vigyáztam rá, hogy miközben lapozok, kotorászok, írok, olvasok, avagy céltalanul tologatom, bepakolom
és kipakolom holmijaimat, ne mozduljon el onnan; arra is számítva, hogy oly váratlanul tűnik el, ahogyan megjelent;
de ott volt másnap is; és már égett a pirosernyős lámpa, habár kinn sem volt egészen sötét, ő félhomályban állt,
s így a lámpa fényéből kipillantva, jelenlétét inkább csak sejthettem e nyugodt délutáni melegben, mint ahogyan
a fénytől és az álomtól elvakultan ő sem nagyon láthatott engem; még néhány halk koppanás hallatszott a konyha
felől, majd teljes lett a csend, s tudhattam, legalább fél óra még, míg ez a csend kitart; a játék, amire mindketten
várakoztunk, bármivel elkezdődhetett; a gombostű ma is ott volt, s csupán az első mozdulatot kellett megtenni
ahhoz, hogy aztán minden önmagától gombolyodjék tovább; akkor körömmel csippentettem fel a gombostű fejét,
egyszerűen meg akartam mutatni neki, lássa; mosolygott, bizonyára most is legbizalmasabb nevetésére készen
mosolygott, némi tartózkodással ugyan, mert félt tőlem, félelmének azonban mindig újra át akarta engedni magát;
én tőle féltem, de nem volt sok időnk és nem is nagyon lehetett kitérni, mert ezt ő nem engedte meg; ha nem ő,
akkor én, ha nem én, akkor ő tette meg az első mozdulatot, s ebben egymásra voltunk utalva.
Később, igazi, mély, tehát nem nagyon magyarázható belső vonzalomra találva, tekintélyes gyűjteményt
kerekítettem gombostűkből, s nemcsak a véletlenül kezembe akadtakat tettem el, hanem kerestem, kutattam,
vadásztam is rájuk, s mióta ez valamiféle szenvedéllyé vált, furcsa módon állandóan találtam is, bár nem
emlékszem, hogy annak előtte akár egyetlen egy is ilyen feltűnő és követelődző formában a kezembe akadt volna;
most viszont annál több és a legváratlanabb helyeken, egy párnában, hasadékban, kabát béléséből, utcán, a fotel
kárpitozott karfájában, felcsillanva vagy kicsi szúrással jelezvén jelenlétét; rendszereztem őket, fölfedeztem, hogy
milyen sokféle van, s próbaképpen szerettem megbökni az ujjam hegyét, vérezzen egy kicsit; rövid és hosszú,
gömbfejű, színes gyöngyfejű és laposfejű, rozsdás, rozsdamentes, sárgaréz, tűhegyű és lándzsavégű, mindegyik
másként is szúrt, ám akkor csak az a közönséges gömbfejű, hosszú, az első, mely oly titokzatos módon került az
asztalomra, hogy még apámat is megkérdeztem felőle, aki véletlenül megállt egy este az asztalom előtt, ám ő
csodálkozva és némiképpen megütődve hajolt fölé, nem értve, hogy mit akarok tőle, mutattam neki, s miközben
hosszú, egyenes szálú szőke haját, mely minduntalan a homlokába, szemébe hullott, szórakozottan indulatos
mozdulattal visszasimította, szinte durva hangon szólt rám, hogy kíméljem meg őt az ostobaságaimtól; ez a
gombostű lett hát későbbi gyűjteményem alapja; most minden különös szándéktól mentesen, egyszerűen
megmutattam, mintha mindenkinek meg kéne mutatnom, a lámpa fényébe emeltem, s a kishúgom meg is tette azt
a bizonyos első lépést, közelített felé, ami engem a következő, még mindig céloktól független mozdulatra
ösztönzött, lecsúsztam a székről, és lebuktam vele az íróasztal alá.
Ma tán jobban reszketek, mikor is a vallomás kényszere arra visz, hogy magam elé idézzem a megtett és
immár visszavonhatatlanul belém ivódott mozdulatok sorát.
A félelem ősi és hatalmas, mintha a kimondás által válna igazán valóságossá, amit múlónak reméltünk és
mégis élő módon jelenvalónak mutatkozik.
Finoman reszkettem akkor, ám ez mégsem a félelem reszketése volt, s ez nagy különbség! nem ez a
megbicsakló és sötét, amit most érzek, hanem egyszerű izgalom, könnyű, világos és tiszta, azon izgalom, melyet
akkor érzünk, ha tagjainkat kívül helyezzük saját akaratunk, elhatározásaink, alattomos vágyaink hatókörén,
megengedve nekik, hogy ellenőrizetlenül cselekedjenek; sokáig nem történt semmi, az íróasztal alatt sötét volt és
meleg, mintha egy felfordított ládában ülnék, melynek nyitott szája az ő közeledtére vár, el akarom nyelni.
Érezni lehetett az öreg fa szagát, azt a nyers szagot, amit a bútorok soha nem képesek elveszíteni, s így
mindig emlékeztetnek egy kicsit az eredetre, ez biztonságot ad, a védettség és az állandóság érzetét, no és én
érezni véltem még az ügyészségi irodák sajátosan poros papírszagát is, régi, leselejtezett irodai íróasztal volt, apám
hozatta egyszer haza; nem mozdult, de tudtam, hogy jönni fog, mert az első megtett mozdulattól mindig valami
olyasféle feszültség támadt közöttünk, amely levezetést és befejezést kívánt, ez volt a játék; aztán hallottam
nehézkesen ügyetlen lépteit, úgy járt, mintha saját testének súlyát nem csupán cipelnie, de löknie is kellene, előre.
Miként a pók, ültem az íróasztal dobozának belső sarkában, két körömmel csippentve a gombostű fejét és
a kis hegyet magam elé meresztve, mikor hosszú, fehér hálóinge megjelent; térdre zökkent, arca a legszélesebb
vigyorban; azt mondhatnám, e pillanatban mentes voltam minden érzelemtől, de ugyanígy állítható lehetne az
ellenkezője is, hogy ugyanis a pillanat összes lehetséges érzelmem sűrítménye volt; oly hevesen és gyorsan kúszott
a térdén felém, befelé, az íróasztal alá, mintha rám akarná vetni magát, de néhány mozdulat után a térde alá
begyűrődő hálóing nem engedte tovább, hirtelen elvesztvén egyensúlyát a homlokát beleverte az íróasztal
peremébe, majd elterült a padlón, koppant egyet a feje; nem mozdultam; a kegyetlenség titkos szabályzata szerint
minden segítség nélkül kellett elérnie.
Találékonysága is oly kiszámíthatatlanul működött, miként az emlékezete, felegyenesedett, vigyorgott, ha
lehet, akkor még szélesebben és mohóbban, mintha mi sem történt volna, s a legtermészetesebb mozdulattal húzta
ki térde alól a begyűrődött hálóinget, mintegy mellékesen, a legtermészetesebb mozdulattal, mondom, mert
természetes összefüggést találva a hálóing és esése között, most így, míg máskor, ennél sokkal egyszerűbb és
átláthatóbb alkalmak esetében képtelen volt fölfedezni az összefüggéseket, mikor például valami gyümölcsre
vágyva könnyedén fölmászott egy fára, de lejönni aztán már nem tudott, fönn ült egy ingatag ágon, míg valaki észre
nem vette, görcsösen kapaszkodott és csöndesen sírt, holott lejönni nem lett volna bonyolultabb művelet, mint
fölmenni oda, s olykor oly magasra hágott, hogy létrával kellett holmi csúcsokról leszednünk; talán csak az öröm,
az élvezetek puszta vágya tette találékonnyá, s amint csillapította azt, legyen e vágy tárgya egy piros cseresznye,
sárgálló barack avagy éppen én, kihunyt az emlékezete, kielégülten elhalt a találékonysága is, s visszatért abba
a világba, ahol elszigetelten és magányosan álltak a tárgyak, a szék csak attól lett szék, ha valaki ráült, az asztal
csak akkor asztal, ha az ő tányérját tették reá, mint ahogyan a jelenségek sem egymáshoz tartoztak, csupán
voltak, ha voltak, és legfeljebb egymásba folytak; e lehetetlenségig túlzott mohó vigyor jelezte az elirányító vágyat,
s a még mozdulatlanabb, rezzenéstelenségbe tágult szemek; immár csupasz térdén kúszott még közelebb, ő is benn
volt már az íróasztal alatt; védve, itt senki nem fedezhette fel, mit művelünk, és a magam módján persze én is
legalább olyan elvakult lehettem saját vágyaimtól, miként ő, felindultan lihegett, én is hangosabban lélegeztem, az
érzékek feszültsége, akár egy különös zenét, élesen hallatta velem a lélegzetek egymástól elkülönülő, mégis
összejátszó ritmusát, dallamát, s ha nem emelem föl a kezem, hogy a gombostű hegyét egyenesen a szemébe
irányítsam, a szemgolyó egyszerűen magához vonta gombostűm hegyét, akkor bizonyára rögtön rám vetette volna
magát; szeretett birkózni velem; nem hőkölt vissza, a vigyor sem csillapult, így maradt, a befejezés reményében
némi szünetet adva magának, megakadt a lélegzete.
Pillája nem rebbent, pedig a gombostű hegye alig volt néhány centire a szemgolyó fényes domborulatától,
de nem mozdult az én kezem sem, csak éreztem, hogy a szám elnyílik, mert nem akartam én semmit, ám itt volt,
nyitottan, kiszolgáltatottan, s mögötte tán az is, mely érzékenyebben él, rebben, pillog, fél, s ha mégis megtörtént
volna, ha csak véletlenül is felém lendül egy kicsit vagy az én kezem mozdul el, alig valami akadályozta e rettenetes
beteljesülést, ám e láthatatlan akadály, fal, ez az árnyalat, ez a valami legalább annyira függetlennek mutatkozott
a szándékaimtól, valamely külső és nem bennem élő erő jelenlétének jelzése volt, mint ahogyan persze
kapcsolatban is volt a szándékaimmal, mégha e szándékokról nem tudtam is, a legrejtélyesebben titkosakkal, a
kíváncsisággal, ami mindig mindent legyőzhetett bennem, csupán most nem! de talán ha mégis megtörénik!
szemrehányást tán akkor sem tehettem volna magamnak, mert a telhetetlen vágy, hogy a dolgok és jelenségek
közönyösnek mutatkozó formái mögé behatoljak, szóra, vérre bírjam ezt a közönyt és magamévá tegyem, miként
Krisztián száját és később annyi más szájat is, mindenképpen eme furcsa erő szenvedő eszközévé tett; de hát nem
történhetett meg, s nem tudom, hogy ami a borzalom beteljesedése helyett történt vagy történhetett, nem volt-e
még rettenetesebb.
Mert e rezzenéstelenül kilátástalan pillanat elmúltával teste könnyedén a sarkára lezökkent, a távolság
kijózaníthatott, s a körmömmel szorított gombostű így már nem volt más, mint képtelen bárgyúságom bizonyítéka,
hülyeség, amit egy vállrándítás kíséretében elfelejthetünk, valami nem történt meg, ami pedig megtörténhetett
volna, s megint össze kellett zárnom a számat, ismét hallanom kellett saját lélegzetem ostoba izgalmát és újra az
övét is, ez viszont fölszított valami olyan dühöt, ami egyszerű volt, közönséges, és így teljesen az enyém, nem
sikerült hát elérnem, ismét magamra maradtam, de még utána nyúltam a távolodónak, és egyetlen mozdulattal
beleszúrtam lemeztelenedett combjába a gombostűt.
És megint csak nem történt semmi, hátrafeszült, hangot nem adott ki magából, mintha az imént valamely
magaslaton tartózkodtunk volna, most viszont valamely mélységbe süllyednénk alá, lélegzete elállt, de talán nem
a fájdalomtól, az ölébe felcsúszott hálóing látni engedte széttárt combjai között testének elnyílt rését, e két,
némiképpen kivörösödött, finoman kemény domborulat között az elsötétülő nyílást, a gombostű most ezt
közelítette meg, nem tudtam nem megtenni, nem szúrt, bőrt se érintett, a nyílásba hatolt.
Aztán megint a combjába szúrtam.
Nem olyan könnyedén, mint az előbb, hanem erősen, mélyre, felsikoltott, még láttam a vigyor eltűnését,
mintha a fizikai fájdalomtól a fátyol is felszakadna, menedéket kereső tekintetét, s rám vetette magát.
Semmi kétség, a fogason függő sötét kabát egyértelműen jelezte, hogy vendég érkezett, ráadásul különös
vendég, mert a kabát szigorú volt, komor, nem összehasonlítható azon kabátokkal, melyek a fogason szoktak volt
függeni, szegényes, kopott, s így ahhoz sem éreztem kedvet, amit máskor, ha idegen kabátokkal maradtam együtt
az előszobánkban, csaknem mindig megtettem, hogy ugyanis kikutassam a zsebeket, s aprópénzre lelve, a falhoz
tapadjak, a zajokra fülelve, várva az alkalmas pillanatot, néhány fillért vagy forintot kilopjak belőlük.
Most semmi idegen zaj, beszéd nem volt hallható, minden a szokott; egyszerűen benyitottam hát, és saját
meglepettségemet sem fogva fel azonnal, néhány lépést tettem még az ágy felé.
Egy idegen férfi térdelt az ágy előtt, fogta anyám kezét, s arcát e paplanba süllyedt kézre hajtva sírt;
rázkódott a válla, a háta, csókolta a kezet, ő pedig szabad kezével a férfi fejét fogta, ujjait az idegen csaknem
teljesen ősz, rövidre nyírt hajába túrta, mintegy a hajánál fogva akarva magához húzni a fejet, vigasztalólag,
gyengéden.
Ezt láttam, amint beléptem, s mikor megtettem még azt a néhány lépést az ágy felé, a férfi fölemelte a kézről
a fejét, nem túl gyorsan, anyám viszont hirtelen engedte el a haját, s párnáiról kissé előrébb dőlve rám kapta
tekintetét.
„Menj ki most!”
„Gyere!”
Egyszerre szóltak, anyám megbicsakló hangon, egyúttal a nyakához kapva, hogy összefogja szétnyíló, puha,
fehér hálókabátját, az idegen azonban kedvesen, mintha valóban megörült volna annak, hogy váratlanul belépek;
ám végül is zavartan, az ellentétes felszólításoktól is megzavartan úgy maradtam.
A szobába élesen tűzött be a késő délutáni napfény, s télies ridegsége rajzolta ki az összevont csipkefüggöny
bonyolult mintáit az üresen fénylő padlón, csepegett kinn az eresz, a tetőről leolvadó hólé zubogott, kotyogott a
csatornákban, de a fény nyalábja őket árnyékban hagyta, csupán az ágy végéig ért el, ahol egy ügyetlenül
összekötözött kis csomag hevert, ez a csomag is bizonyára hozzá tartozik, barnás papírba göngyölve, spárgával
összekötve; s amint arcáról a könnyeket letörölve fölegyenesedett a férfi, majd elmosolyodva fölállt, s e gyors
váltásban legalább annyi szemérmetlenség nyilvánult meg, mint amennyi erő, az öltönye is oly különösnek tetszett,
mint kinn a fogason a kabátja; világos, kissé színehagyott nyári vászonöltönyt viselt, nagyon magas volt, arca
sápadtan szép, öltönye, fehér inge gyűrött.
„Nem ismersz meg?”
Vörös folt a homlokán, s egyik szeme mégis könnyes maradt.
„Nem.”
„Nem ismered meg? Ilyen hamar elfelejtetted? Emlékezned kell rá, az nem lehet, hogy ilyen hamar
elfelejtetted volna!”
Anyám hangját az izgalom, s ez valamely eddig ismeretlen izgalom volt, szárazzá és fojtottá tette, habár érezni
lehetett, hogy uralkodni igyekszik magán, mégis természetellenes lett a hangja, mintha valamiképpen azt illene most
játszania, hogy ő az én anyám és szól hozzám, nem mintha a bizonyára váratlanul érkezett vendég miatt érzett
meghatottságán vagy örömén kéne uralkodnia, hanem sokkal inkább valamely erős belső reszketésen, s éppen
e belső reszketés és félelem oka volt ismeretlen; szeme is száraz maradt, könnytelen, arca pedig elváltozott, s ez
sokkal nagyobb meglepetésként ért, mint bizalmas közelségük, avagy hogy a férfit nem ismertem föl; egy igen
szép, vörös hajú nő ült ott az ágyban felhevült és kipirosodott orcákkal, kissé reszkető, érzékenyen ideges ujjaival
saját magát fojtogatva a hálókabát kötőivel, egy nő, aki eddig valamit titkolni akart, ám szép zöld szemének
beszűkült kapkodása mégis elárulja, kínos és árulkodó helyzetének teljesen kiszolgáltatott; rajtakaptam.
„Mégiscsak öt év!”, mondta az idegen, és könnyedén fölnevetett; nem csak a hangja volt kellemes, de
nevetésének módja is, akárha hajlama lenne rá, önmagát is kinevetni, önnön érzelmeivel is szabadon eljátszani;
aztán biztonságosan kényelmes léptekkel indult el felém, s ettől valóban ismerős lett, a léptei, ez a nevetés, kék
szemének nyíltsága, s főként talán az a megnyugtató bizalom, amit éreznem kellett iránta.
„Öt év volt, s ez nem kevés!”, mondta, magához ölelt, még mindig nevetett, a nevetés azonban mégsem
nekem szólt.
„Talán mégis emlékszel, hogy meséltük neked, külföldön tartózkodik, tudod?”
Arcom a mellét érte, teste kemény volt, csontos, sovány, s mert önkéntelenül lehunytam a szemem, nagyon
sok mindent érezhettem belőle, mégsem engedtem egészen át magam ennek az ölelésnek, egyrészt mert anyám
idegessége rám is átragadt, másrészt mert túlzottan is ismerősnek és erősnek tetszett a bizalom, melyet e járás,
nyugalom és test iránt éreztem, s éppen az érzékek túlzott nyitottsága tett tartózkodóvá.
„Miért hazudnánk tovább? Börtönben voltam.”
„Csak azért gondoltam így, ezt mondani, mert nem tudnánk pontosan elmagyarázni neked.”
„Börtönben bizony.”
„Ne félj, nem lopott, rabolt!”
„El fogom magyarázni neked. Miért ne tudnám neki is elmondani?”
„Ha föltétlenül szükségesnek érzed.”
Erre nem válaszolt, s mintha anyámtól lassan elszakadva, most teljes figyelmével felém fordulna, keményen
markolva vállamat, kissé eltolt magától, jól megnézett, bekebelezett a szemével, és a látványtól, tőlem, nem csupán
vidám lett a szeme, de mosolya egyenesen nevetésbe csúszott, és ez a nevetés immár teljesen nekem szólt, annak,
hogy elégedett velem, s meg is rázott, megcsapkodta a vállamat, hangosat cuppantva, szinte beleharapva csókolta
meg arcom mindkét felét, majd mint aki a látvánnyal és az érintéssel nem tud betelni, megcsókolt harmadszor is,
s ekkor ennek az érzelmi kitörésnek én is megadtam magam, már tudtam, hogy ki ő, pontosan tudtam, mert
erőszakos közelsége súlyos zárakat törve föl, egyszerre, hirtelen, váratlanul eszembe juttatott mindent, s itt is volt
rögtön, csókolt és a karjában tartott erősen; olyan zárakat, melyek létezéséről nem is nagyon lehetett tudomásom,
hiszen ő eltűnt, nem beszéltünk róla többet, megszűnt, felszívódott, és még azt is elfelejtettem, hogy
emlékezetemben létezik egy sötét kis sarok, mely mégis őrzi közelségét, pillantását, járását, hangjának ritmusát
és az érintését; most itt volt hát, egyszerre emlékként és valóságosan, s ügyetlenül ugyan, ám épp felindultságom
okozta ügyetlenségemet, e harmadik csóknál én is megérintettem a számmal az arcát, de ő megint magához
rántott, szinte durván, és a testére szorítva tartott.
„Forduljatok el, fölkelek!”
Az eszmélet elvesztése és visszanyerése
Mikor aztán a heiligendammi gáton magamhoz tértem a kövek között, s már tudtam ugyan, hol vagyok és
milyen állapotban, ám mégis azt kéne mondani, hogy ez nem volt más, mint a puszta létezés mindentől
függetlenedett érzete, mert az ösztönöknek és a beidegződéseknek mindazon belső villanásai hiányoztak a
tudatomból, melyek a tapasztalatokra és a vágyakra utalva képeket és hangokat hívnak elő s így biztosítják a
képzeletnek és az emlékezésnek azon állandó és megszakíthatatlan áramát, ami által értelmessé és bizonyos fokig
célszerűvé téve a létezést, meghatározhatjuk helyünket, kapcsolatot teremthetünk önmagunk és a környezet
között, avagy akár lemondhatunk e kapcsolatról, s ez is a kapcsolat egyik formája lesz; s bár a visszatérésnek
ebben a bizonyára igen rövidke szakaszában semmiféle hiányt nem éreztem, már csak azért sem, mert éppen az
értelmetlen és célszerűtlen levés élménye töltötte ki azt az űrt, amit hiányként kellett volna érzékelnem; a síkosan
éles kövek adták a test érzetét és a bőr simításként érezte az arcon a vizet, mindenképpen tudomásom lehetett
hát a kövekről, a vízről, testemről, a bőrről, ám a tudomásnak ezek a kizárólag önmagukban éles pontjai nem
ahhoz a valóságos helyzethez kapcsolódtak, melyet józan állapotban igen kellemetlennek, veszélyesnek, sőt
tarthatatlannak ítéltem volna, hanem éppen mert oly erősen érzéki élményt okozott érezni azt, amiről immár
tudtam, hogy az imént még nem volt érezhető, s ez egyben azt is jelenti, hogy a tudat már a megszokott pálya, az
emlékezés és az összehasonlítás irányába futott, hogy egyáltalán nem kívánhattam annak az egésznek a birtokában
lenni, amit az eszmélet kínálhatott, ellenkezőleg, az a kevés, a víz, a bőr, a kő, a test, ami az eszméletből a
birtokomba került, így elszakítva minden összefüggésétől és kapcsolatától, sokkal inkább arra a megfoghatatlan
egészre utalt, arra a mélyebb és ősibb teljességre, melyre álomban vagy éberen mindannyian csaknem hiába
vágyakozunk; s ilyen értelemben az, ami elmúlt, az ájulat teljes érzéketlensége, sokkal nagyobb érzéki élvezetnek
mutatkozott, mint a dolgok érezhetősége; ha volt bennem tehát valamely célszerűen törekvő vágy, akkor az
egyáltalán nem a kijózanodás, hanem éppen az ájulás iránt, valahogyan inkább visszaájulni, mint eszméletre térni!
s tán ez volt az első úgynevezett gondolat, mely az eszmélet bizonyos fokú visszatérésével a tudatomban
megfogant, s így a gondolkodás ezt az állapotot, a „valamiket már érzek” állapotát nem az eszméletvesztést
megelőző állapottal, hanem épp az eszméletvesztés állapotával hasonlította össze, miáltal az eszméletlenségre
irányuló vágyakozás oly mélynek mutatkozott, hogy az emlékezés beidegzettsége is az emléknélküliségbe akarta
visszalopni önmagát, mintegy arra emlékezni, amire már nem lehet emlékezni, a nincsre, arra, mikor a puszta érzet
nem mutathat semmiféle megfogható részletet, a tudat ellazulhat, nincsen mit rögzítenie, nincsen min megtapadnia,
s ezért mintha az eszméléssel, az emlékezés és a gondolkodás képességével a paradicsomot, azt a boldogságot
veszítettem volna el, amiből ugyan még most is érezhető volt valamennyi, egésze mégis elrejtezett már, az emléke
volt csupán helyette és távolodó foszlányai, a gondolat, hogy soha nem leszek és soha nem voltam boldogabb,
mint itt, most.
Azt is tudtam, hogy nem a víz, a bőr, a kő, a test érzete volt az első ismerősen evilági és megfogható, hanem
a hang.
Az a különös hang.
De amint ott feküdtem a kövek között, immár az emlékezés és a gondolkodás kellemetlen képességével és
szokásával megáldva, egyáltalán nem arra gondoltam, hogy miként kéne megváltoztatnom veszélyes helyzetem,
nem a menekülés esélyeit mérlegeltem hát, holott ez annál is időszerűbb lett volna, minthogy nagyon pontosan
éreztem már a hullámokat, amint átcsapnak fölöttem, és a jeges víz pillanatokra elönt, a fulladás veszélye eszembe
se jutott, hanem azt a különös, erős és mégis messzi hangot szerettem volna újra elérni, egy kicsit visszanyújtózni
még a puszta érzet könnyű és homályos lebegésébe, oda, ahol egy bizonytalanul távoli határon, csattanva, ütődve,
akár valami hangsúlyos jelzés, ez a hang tudósított először arról, hogy vagyok.
Ma sem tudom eldönteni, hogy miként történhetett, és később igazán meglepő élmény volt saját összetört,
véres arcomba nézni szállodai szobám tükrében, no és azt sem tudom, mennyi ideig fekhettem ott, mert az ájulást
közvetlenül megelőző pillanat eseményeire minden igyekezetem ellenére sem sikerült visszaemlékeznem, az a tény
pedig, hogy fél három, hajnali fél három lett, mire visszaértem, önmagában meglehetősen keveset árul el, egy
hajnali óra, semmi több, az álomtól gyűrött portás kinyitja a szálloda nagy üvegajtaját, és még nem veszi észre,
milyen állapotban állok előtte, benn a hallban egyetlen kis lámpa ég, a faliórán láthatom az időt, fél három van,
semmi kétség, ezt azonban nincsen mihez viszonyítanom, így sem tudom, ám minden valószínűség szerint egy
súlyos és talán több méter magas hullám emelt föl, elképzelni igazán élvezetes, ahogyan visz a hátán, tán már
abban a pillanatban elveszítettem az eszméletem, s akár egy fölösleges tárgyat csaphatott a kövek közé, de hol
volt már akkor a délután, a megérkezés, amit minden különös feszültsége ellenére is az utolsó biztos időnek
nevezhetek.
A hangot azonban nem találtam többé.
Arról pedig, hogy miként érhettem vissza a szállodához, legalább oly kevéssé tudok számot adni, mint arról,
hogy miként kerültem a kövek közé, mert az egyik esemény éppen úgy tőlem szinte teljesen függetlenül történt
meg velem, mint a másik, holott mindkettőnek kétségtelenül én voltam szereplője és áldozata, csakhogy míg az
egyik esetben a víz erejére lehettem bízva és a szerencsés véletleneknek azon láncolatára, melyek biztosították,
hogy a zuhanás következtében ne loccsanjon szét a fejem, ne törjem a kezem és a lábam, hanem néhány
horzsolódással, véraláfutással és holmi karcolásokkal mégis megússzam a dolgot, addig a másik esetben
valószínűleg azon erő működött hasonlóan nyers és bárdolatlan módon, amit életösztönnek szoktunk nevezni, s
ha némi matematikát is alkalmazva megvizsgálnánk, hogy a külső és belső természet, e tőlünk független hatalmas
két erő közé ékelődve mi marad, amit némi büszkeséggel még öntudatnak avagy énnek mondhatunk, akkor
bizonyára nagyon siralmas, ha nem éppen nevetséges lenne az eredmény, talán kiderülne a szétválasztás önkénye,
az, hogy öntudatlanságunkban azonosak vagyunk a fákkal, a kövekkel, a fa levele akkor és úgy mozdul, ahogy
ráfúj a szél, különösek vagyunk, de nem különbek! mert míg a lábam és a kezem szilárd pontokat keresett a
könnyen billenő síkos kövek között, nem én! a lábam és a kezem! az agy pedig egy lelketlen szerkezet
automatizmusával a hullámok becsapódásai közti szüneteket számította, s a test minden mozdulatot a menekülés
céljához rendezve önmagától tudta, hogy biztonsága érdekében mindenekelőtt a gát oldalán kell lejjebb csúsznia,
s csak aztán szabad fölegyenesednie, mi maradt abból a fellengzősen finomkodó gőgből, amivel elindultam e
sétára délután, s egyáltalán, mi maradt azokban a percekben abból a kínból és örömből, amit az emlékeit ízlelgető
és képzeletével játszadozó öntudat adhat.
Nem maradt semmi, válaszolhatom annál is nagyobb joggal, mert hiszen mikor elindultam, oly
nyomorúságosan kilátástalannak, lezártnak és befejezettnek, sőt mi több, önkényesen befejezhetőnek éreztem
a sorsomat, hogy mielőtt az altatókat bevenném, nem is remélhettem mást magamnak, mint egy kellemesen utolsó
sétát, s a történet, amit menet közben kitaláltam, szintén azért sikerült oly kerekre, mert mindenképpen úgy
éreztem, hogy valaminek a végére jutottam a saját életemben, a legvégére, most viszont a láb és a kéz, az agy és
az egész test mégis olyan ügyesen, kiszámítottan és annyira felnőtt módjára tették a magukét a megmentésemért,
talán túlzott buzgalommal is, az úgynevett öntudat pedig mindeközben nem volt másra képes, mint valami igencsak
gyermeteg sikoltozásra, „haza akarok menni! haza! haza akarok menni!”, mintha valaki ezt sikoltozta volna
bennem, valaki, akiről tudható, hogy én vagyok, és talán valóban kiáltoztam, sírtam is, mindenesetre ez voltam
én, s e kétségbeesett, önféltő rettenet annyira megalázott, hogy minden másnál erősebben, minden másféle emléket
félrenyomva megmaradt; amilyen nevetséges módon bánt el velem a vihar, amit az imént még hajlamos voltam
érzelmeim jól festett díszleteként, hatásos kísérőzeneként felfogni, olyan nevetségesen közönséges módon fosztott
meg feltételezett önrendelkezési jogomtól saját természetem; hiszen nem történt semmi, kicsit vizes lettem,
mondjuk nagyon vizes, aminek következtében legfeljebb náthás leszek, a homlokomon fölhasadt a bőr, kicsit a
hús is, majd összeforr, az orromból eleredt a vér, elállt, valamennyi időre elveszítettem az eszméletem, aztán
visszanyertem, a test mégis olyan erővel mozgósította minden meneküléshez szükséges állati érzékét és ösztönét,
mintha nem is csekélyke inzultusokról, hanem halálos veszélyeztetettségről lenne szó, akár a gyík, melynek már
egy moccanó árnyék is végveszély, és főként mintha az érzelmekből táplálkozó öntudat nem éppen a halált kívánta
volna; ám a semmiség tudata nem csupán a múltra hatva tette túlságosan kisszerűvé minden nagyszerűen
végletesnek feltételezett élményemet, hanem azt is jelezte, hogy ennél jelentősebb az se lesz, ami még ezután
történhetik, lelepleztek, a semmiségek gyűjtőedénye vagyok, s hiába tudhatom, hogy mi történik avagy mi
történhetik velem, az öntudat teljesen hiábavaló.
Lassan hajnalodott, kinn tombolt a szél.
Ruháim száradtak a fűtőtesten, s én meztelenül álltam és vizsgáltam magam szállodai szobám tükrében, mikor
kopogtattak az ajtón.
Tudtam, hogy a rendőrség jön, s össze is rezzentem, bár nem a félelemtől, hanem inkább a mezítelenségem
miatt, de tulajdonképpen most még ez sem érdekelt, saját meztelen testem látványa teljesen lefoglalt, s mintha
rezzenése sem a kopogtatás következménye lenne, nem a beidegződött szemérmesség, hanem ama teljes belső
leleplezettség megnyilvánulása, ami akkor minden várható eseménynél jobban foglalkoztatott.
Egyáltalán, miként merülhetett föl bennem, ha nem is teljesen váratlanul, de mindenképpen meglepő és
messzire utaló formában azon kívánság, hogy haza akarok menni, s az önnön biztonságát kereső test mért éppen
ezt a szót mentette a tudatba, s miért tűnt gyermetegen idétlennek ez a szó, ha ugyanakkor a legkomolyabb és
legmélyebb értelem talált kifejezést benne, mert hát éreztem, hogy ez az utolsó kimondható, mégha józanon nem
tudtam volna is megmondani, hogy mit jelent, mert mit is jelenthet?
S mielőtt még kopogtattak az ajtón, meg kellett érintenem a homlokomon a nyitott sebet, érezzem, amit a
tükörben láthatok, enyhe fájdalom, amit egy ilyen nem túl jelentékeny hasadás okozhat, egyszerre fogva fel a
látványt és annak érzetét, aztán az orrom mentén, a számon és az államon húztam tovább az ujjamat, egy pillanatra
sem tévesztve szem elől, hogy a szekrény ajtajára csavarozott hosszú tükör az egész testről képet ad, mint
ahogyan egy érintés történetének az egész test egyszerre szereplője és helyszíne, ám a szájon, bármennyire is
igyekeztem egyenletesen húzni az ujjat, mintha tovább időznék vagy csupán mélyebb lenne az érintés hatása, majd
a nyak következett, viaszernyős lámpácska világított a hátam mögött az éjjeliszekrényen, s így e sárgás fényben
a tükör inkább csak körvonalát láttatta a testnek, mint a képét, a vállról a kulcscsont íves peremén haladva értem
abba a lágy vájatba, melyet a nyakat tartó inak képeznek a csontok találkozásánál, s most már gyorsan haladt
volna az ujj a mell szőrzetén át a köldök mélyedése felé, hogy a has enyhe domborulatán túl elérhesse és az egész
tenyér markolhassa aztán lenn az ágyékot, mely kétségtelenül az önérzékelésnek is legmeggyőzőbb helye, ha a
test össze nem rezzent volna már előbb, tudomást véve a kopogtatásról.
Mert tulajdonképpen nem és nem, egyáltalán nem akartam hazamenni, s ebben a tekintetben már az előző
estén is meglehetősen árulkodó módon viselkedtem, mikor a csaknem teljesen sötét előszobában Kühnertné
megszüntetve arcának vonzó csupaszságát, hirtelen visszalökte az orrára szemüvegét és a háta mögött haloványan
világító, papírsapkával ernyőzött falikar mintegy belülről csillantva fel az üveget, a tükröződések között eltüntette
a szemét, az arcát is alig láthattam, váratlan visszavonulása mégis pontosan érezhető lett, talán tartásának feltűnő
változásából, mert a magyarázatot illető, ám egymás testének kívánását is érintő merev visszautasításom megtette
a magáét, s ezt a megaláztatást minden szolgai hajlama ellenére sem volt hajlandó elviselni; nyaka csaknem
merevvé egyenesedett, s mintha felülről nézve rám, tért volna meg ahhoz a biztonságosabban szokásos formához,
melyet a figyelmes háziasszony és a minden tekintetben kellemesen tartózkodó lakó jól begyakorolt kapcsolata
adhat; melleit védelmező görbedtségéből is kiegyenesítette a hátát, visszatalálván azon érzékeny józansághoz, mely
eddig is közlekedésünk jellemzője volt, ám abban a pillanatban, amikor megéreztem, hogy ez megtörténik,
történik, már megtörtént, mert végre sikerült elszakítanom azt az egyre nyersebben követelődzővé váló érzéki
szálat, mely a gyűlölet érzelmét éppúgy lehetővé tehette mindkettőnkben, mint a szerelemét, s az imént úgy tűnt
még, hogy némi könnyelműséggel átfordítható lehetne ebbe is, abba is, csupán elhatározás kérdése az egész,
csupán ez a kellemetlenül hűvös józanság nem volt előre sejthető, s mint aki váratlanul elveszítette önmaga feletti
uralmát, mivel valami olyasmit sikerült megsemmisítenie az akaratával, ami az akaratnál jóval fontosabb, immár
minden meggondolásom ellenére hirtelenjében szerettem volna visszatérni ahhoz a veszélyes és becsessé váló
formához, melyet Kühnertné elhagyni készült ugyan, amely azonban az ágyékban érzékelt feszítés, nyomás által
hangsúlyosan fontossá lett bennem, jelezve lett fontossága, még ha nem is teljes merevedésig, s ezért mintegy
fenyegetődzésként és a zsarolás szándékától sem mentesen, de egyáltalán nem a hazatérés, hanem az önpusztítás
egyértelmű lehetőségére célozva mondtam azt neki, hogy végleg eltűnök; és nem is kellett csalódnom, mert ez a
bizonytalan tartalmú és sokjelentésű, többélű közlés éppen olyan hatást gyakorolt rá, amilyet elérni célom volt
vele, meglepődött, nem mintha feltételezném, hogy pontosan megértette volna a célzást, de a hónapok óta
ízlelgetett és immár határozottá érlelődött szándék olyannyira elmélyítette a hangomat, hogy a hangsúly bizonyára
tartalmazott annyi őszinteséget és komolyságot, amennyi szükségesnek mutatkozott ahhoz, hogy ismét
visszavonjam őt abba a vonzalmi körbe, amiből éppen kihátrált; ám hogy ezzel végeredményben mi célom lehetett
a hiúságom kielégítésén kívül, azt egyáltalán nem tudom megítélni, tán egy kicsit sajnáltatni is akartam magam a
közeli halálom miatt, avagy kellemetlen lett volna magamra maradni a távirattal, amelyről tudtam, hogy bármit
tartalmazzon is, elhatározott szándékomon már mit sem változtathat, s így mikor igyekvő és minden lehetséges
veszélyt gyorsan mérlegelő kérdésére mégsem azt válaszoltam, amit szerettem volna, nem azt, hogy hagyjon
békén, mert most már úgyis minden hiábavaló, elkésett vagy ha éppen akarja, akkor húzza le magáról a pulóverét,
hogy a szemem lehunyhassam végre, semmit nem akarok látni, semmit nem akarok tudni és hallani, és legalább
egyetlen pillanatot, ezt, éppen ezt a pillanatot legyünk képesek valamilyen tekintetben megnyugtatóan megoldani,
hanem egy régebbi megoldási kísérletre emlékeztetve magam, az eltűnés megnyugtató formájaként a
hazatérésemet említettem neki, s ez természetesen nem volt más, mint ismételt kitérés előle és magam elől, mert
e szó nem jelentett akkor többet, mint egy nagyon távoli és minden jelentőség nélkül való reményt, haza, kíméletes
hazugságnak szántam hát, és most mégis itt volt előttem a test a szállodai szoba tükrében, a testem, amelynek
ugyan se a látványa, se az érzete nem volt elegendő többé ahhoz, hogy meggyőzzön létezésének fontossága felől,
ám mégse tudtam volna semmi mást megnevezni, ami kikerülhetetlen jelenvalóságomat jobban rámbizonyította
volna, mint éppen ez.
Mert bármennyire is váratlanul ért e kopogtatás, mégis olyan volt, mintha egyenesen vártam volna rá, ami
nem nagy csoda, hiszen a körülményekből közvetlenül következett, el kellett hangoznia, ám mikor elhangzott már,
akkor semmi készség nem volt bennem elébe sietni az eseményeknek, nem kezdtem kapkodni a ruháimat, nem
is gondoltam erre, hanem mintha el sem hangzott volna még, testem szemlélésébe merülve úgy maradtam, nem
zavartatva magam, és furcsa módon valamely nagyon távolinak tetsző dolog is eszembe jutott hirtelen, Thea jutott
eszembe, Thea Sandstuhl, mintha még erre is lenne időm, egyetlen mozdulata jutott eszembe, s ha a
gondolatkapcsolás csomópontjait követni igyekszünk, akkor tán ismét leleplezünk egy lelki csodát, s a távolinak
tűnő közel kerül, egyszerű mechanikának mutatkozik, ugyanis azon a délutánon ismertem meg Melchiort, a
kopogtatást pedig éppen az ő szökése következményének véltem; az a pillanat jutott hát eszembe, mikor próba
közben Langerhans kellemetlenül magas hangon, két kövérkés tenyerét sietősen összecsattintva fölkiált: „Elég!
Megmondtam, hogy a púpot nem kell ilyen magasra ragasztani!”, és puha arcáról letépi aranykeretes szemüvegét,
tombol, Thea pedig mégis olyan elmerült maradt, annyira foglya a saját mozdulatának, mint én most a tükör előtt,
s ha máskor azzal képesztette el munkájának szemlélőit, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló rendezői közbeszólás
hatására mily gyorsan és könnyedén képes érzelmet váltani, sírhatott, sikíthatott vagy szerelmesen liheghetett akár,
s a következő pillanatban mégis készségesen és a legteljesebb érdeklődéssel hallgatta rendezőjének újabb
utasításait, akárha a különböző lelki helyzetek között nem is létezne semmiféle határ, az egyik szükségszerűen
következhetne a másikból avagy az átmenetek szakadékát, zökkenőit egyáltalán nem lenne oly nehéz áthidalni,
ami a külső szemlélőben óhatatlanul azt a gyanút ültette el, hogy az egyik állapotban éppen úgy nincsen jelen, mint
a másikban, holott mindkettőben a legárnyaltabban hitelesnek mutatkozott; most azonban épp a váltás
lassúságával volt lenyűgöző, e lassúsággal akaratlanul és nyersen demonstrálta azokat a finom fokozatokat,
melyeken keresztül érzelmeinket arra kényszeríthetjük, hogy az egyik tárgyról a másikra irányuljanak; testét a hang
úgy érte el, akár egy megkésett lökés, mert elhangzott már a kiáltás, de ő még az iménti kétes indulattal az előtte
térdeplő Hübchen meztelen mellének szegezte a nehéz kardot, ezt a mozdulatot olyképpen tette meg tehát, mintha
nem is hallaná, amit hallani kényszerült, és így vált érzékelhetővé az a szigorú határvonal, mely a belső késztetés
és a külső kényszer között húzódik, teste csak akkor rezzent föl, mikor már késve volt, és csupán ennek utána
merevedett meg a zavar ártatlanul szép pózában.
Szép volt a szorosan simuló, gazdagon csipkézett mélylila ruhában, a ruha egyszerre hangsúlyozta és rejtette
teste fojtott feszültségének ívét, törzse és nyaka kissé félrehajtva, mint akit, megakadályozva abban, hogy a
kívánatosan meztelen bőrre rátapadjon, valóban a hang lökött volna odébb, a szerelmes döfés belső
késztetésének nem engedhetett hát, de még nem tudhatott eleget tenni annak sem, amit valami érthetetlen okból
kívántak tőle, s ha aztán a két marokra fogott kardot lassan leengedte is, hogy élesen koccant, ez még mindig nem
jelentette azt, hogy dönteni tudott volna a késztetés és a parancs között, ez pusztán a belénk nevelt engedelmesség
kitérője, az engedelmesség ügyetlen látszata volt; s bár önmagát eszes színésznek tartva, mindig mélységes
megvetéssel nyilatkozott azokról, akik műkedvelő módon hajlamosak szerepüket úgynevezetten átélni, „jaj, az
annyira átélős szegény, annyira beleéli magát, úgy patakzanak a könnyei, hogy kedvem kerekedik titkon
megvakarni a füle tövét, hogy ne sírjon már a drága, vagy megkérdezni tőle súgva, hogy mondd fiacska, nem kell
szarnod véletlenül? a közönség oly végtelenül hálás az ilyennek, jaj, nem szabad megzavarni, mert hiszen ő
művész, az igazi, láthatjuk a két szemünkkel, mennyit kell az árvának e nemes művészetért dolgoznia és
szenvednie, értünk szenved, értünk éli úgy bele magát, értünk éli át a marha, mert magának nem tudja
megcsinálni!”, szokta volt mondani, és most testének zavara és zavartalan tekintete mégis elárulta, hogy milyen
mértékben és miként rabja annak a helyzetnek, aminek nincsen köze ugyan az átélésre alapozott játékmodorhoz,
ám olyan mértékű belső odaadást kíván mégis, ami által épp leghőbb szándéka ellenére kénytelen kinyílni,
kiszolgáltatottá teszi magát, elfelejt minden szakmai tapasztalatot és elveszít minden technikát, s bizonyára éppen
e feszültség által válik alkalmas eszközévé annak a helyzetnek, amit nem ő, hanem Langerhans ravasz
erőszakossága teremt.
Ördögi kör, hiszen mikor Hübchen a durva szövésű, dísztelen inget letépve magáról, valóban olyan megkapó
látványként tárulhatott e test a szeme elé, oly felkészületlenül érhette ez, hogy nem tudhatott kitérni, és hiába
ismételték a jelenetet talán már tizedszer, s hiába fogják elismételni százszor, ha mindig arra az érzéki pályára fut,
amit ugyan Langerhans jelölt ki neki, de nagyon alattomos módon az ő adottságait és vágyait számította bele.
Most már dörömböltek, ököllel verték a szállodai szoba ajtaját.
„Ha ilyen magasra ragasztod, akkor látja ő is!”, ordított Langerhans, de nem lehetett pontosan eldönteni,
hogy valóban dühöng-e, avagy csak ürügyként használja a pillanatot arra, hogy az amúgy is nyomasztó fegyelmet
még fenyegetőbbé tegye; a kopasz maszkmester pedig, aki mindig az emelvény szélén szeretett ülni, s ezért
vörösen pihés, szeplős fejével különösen meghitt viszonyba kerülhettem az idők során, felugrott, s miközben a
lámpákkal bevilágított játéktérre szaladt szárnyként lebegő fehér köpenyében, Langerhans dühe is mondatról
mondatra szállva csillapodott, egyre csendesebben beszélt, míg vissza nem talált ahhoz a csaknem suttogó s
mindenképpen mesterkélt beszédmodorhoz, ami különben sajátja volt. „Holott nekünk most az kell, hogy csak
a szépségét láthassa, semmi mást!”, ordította még, „Nekünk most csak a szépsége kell!”, mondta már halkabban,
„Hogy a nő azonnal, akár itt, a nyílt színen hajlandó legyen a lábát szétrakni neki. Érted?”, suttogta már,
szemüvegét finomkodóan puha mozdulattal illesztve vissza lapos orrára, „Tehát jóval lejjebb kell lennie,
megmutattam.”
Ám Thea valószínűtlenül nyitott tekintete csak akkor rebbent, akkor zárult kicsit és engedte el Hübchen
kötésig lemeztelenített, ha lehet mondani, gyengéden arányos testét, mikor a két férfi, a rendező és a maszkmester
már mellettük állt, hogy szemügyre vegyék a rosszul felragasztott púpot, de elfordulni vagy megmozdulni még
akkor sem tudott, szinte látható és érezhető lett, amint egy nagyon erős érzelem egyszerűen nem talál magának
megfelelő levezetést, nincsen mit tennie vele, nem kell senkinek, várnia kell, míg önmagába fúl avagy jön valami
váratlan segítség, mint ahogy én is tehetetlenül álltam ott a dörömbölésben, mert hirtelen arra véltem rájönni, hogy
ez idáig Melchior szemével néztem önmagam; de pontosan ezt érezhette Hübchen is, nem moccant ő sem, úgy
maradt térden, Thea szemébe nézve, ám némiképpen idétlenül és oktalanul elnevette magát, kissé kamaszosan,
nyerítve, ami bizonyára kellemetlen lehetett bármily más helyen, itt azonban senki nem figyelt azokra a valódi
érzelmekre és indulatokra, melyek a megmunkálandó anyag forgácsaként pattantak, hullottak szerteszét; mégsem
arról volt szó, mintha Hübchen teste, bőrének szinte nevetségesen hamvas érintetlensége, szőrtelensége valamiféle
civil szerelmi vágyat ébresztett volna Theában, habár ez sem lett volna nagy csoda, mert a nők hiába hajlamosak
nem kevés lemondás árán azzal kérkedni, miszerint a férfitest szépsége alig van rájuk hatással és ezen állítást
látszik bizonyítani az a tapasztalat is, hogy a csontok felépítése, az izomzat aránya és hangsúlyossága avagy éppen
kidolgozatlansága, petyhüdtsége, akár zsíros lazasága semmiféle észlelhető összefüggésben nem áll az úgynevezett
szerelmi képességekkel, hisz elég csak arra utalni, hogy behatolás után a test külső formái elveszítik
jelentőségüket, csupán közvetítenek, és mégis azt kell mondani, hogy a látvány szimbolikus érvénye nem
elhanyagolható, mert a látvány szépsége a kívánság előlege, felhívó jel az élvezetre, mivel a két nem között abban
igazán nincsen semmi különbség, hogy mindazzal, mi alaktalan, puha, elnyűtt és erőtlen, sokkal kedvetlenebbül
érintkezünk, mint azzal, ami formás, kemény, rugalmas és erős, s ilyen értelemben a test látványa egyáltalán nem
a szépészet kérdése, hanem sokkal inkább a puszta életösztöné; Hübchen teste pedig nemcsak tökéletesnek volt
nevezhető, de Langerhans bizonyos meggondolt és rá igencsak jellemző perverz ravaszsággal olyan nadrágot is
szabatott neki, amelynek kötése a szokásosnál lejjebb került, akárha véletlenül csúszott volna le, szabadon hagyta
csontos csípőjét és finoman domborodó hasát, oly csupaszon, mintha e lecsúszó nadrág alatt nem viselne
ágyékkötőt, tehát hiába maradt rajta a puha csizma és ez a felül meglehetősen megkurtított nadrág, ha a
szemlélőben a teljes mezítelenség érzetét keltette föl, miközben az öl felé irányított tekintet mégis takarásba
ütközött.
Thea végül is rám nézett.
Nem nagyon láthatott, ehhez túlságosan távol voltam és a tekintet onnan csak bizonytalankodva léphette át
a fény és az árnyék éles határát, de az a homályos érzés, hogy ott valaki nyugodtan ül, s nem minden részvét nélkül
figyeli őt, bizonyára elég volt ahhoz, hogy e kellemetlen emberi nyitottságból visszaléphessen a színésznő zártabban
biztonságos szerepébe, mindenestre úgy éreztem, hogy puszta jelenlétem is segítségére van most, és ugyanabban
a pillanatban, bár talán kissé megkésve, Langerhans is észrevehette rajta e tragikusnak is mondható tudatzavart,
mert finoman, ám annak az embernek a szakmai közönyével, akinek a feladatkörébe tartozik a színészek lelki
karbantartása is, vállára simította a kezét és megszorította a vállát, biztatóan, a kijózanodást segítve, Thea pedig
megérezve az idegen test melegét, anélkül, hogy bármit változtatott volna helyzetén, fejét hirtelen félrebillentve,
a kézre simította az arcát, mintegy a saját válla és arca közé zárva a férfi kezét.
S így maradtak a hatalmas, a csaknem az egész próbacsarnokot beborító, enyhén emelkedő üveglapon.
Hübchen térdelt, a maszkmester a púpja fölé hajolt, hogy eltávolítsa azt, Langerhans színésznője arcát
figyelte, Thea a leengedett kardot markolva még, rendezőjének kezére hajtotta a fejét.
A képbe álló jelenet végtelenül gyöngédnek tűnt, de a zöldesen csillogó üvegsík miatt, mely bántóan verte
vissza a fényeket, mégis volt benne valami merev és hideg.
Már késő délutánra járt, kevesen voltunk, s olyan lett a csend, hogy hallani lehetett a csarnok tetején doboló
esőt és a fűtőtestek finom zümmögését.
„Egyáltalán nem lenne baj, ha láthatnám a púpját!”, mondta ekkor Thea, ám hiába búgatta hangját,
megkísérelve az érintéshez idomítani indulatait, Langerhans nem hagyta magát ily könnyedén és olcsón
megtéveszteni, s ezért meglehetősen bárdolatlan gyorsasággal húzta ki a váll és az arc szorításából a kezét, s mint
mindig, ha ellenkeztek vele, elpirult, „Úgy tűnik, hogy még mindig nem érted a saját helyzetedet, Thea”, mondta
ő is halkan, s a hang mentesnek tűnt minden olyan érzelemtől, amely nem a tárgyra vonatkozott; ez a hang tette
őt olyan gyűlöletessé, de ugyanakkor megközelíthetetlenné is, „Nem kéne ennyire féltened magad, ugyanis semmi
nem történhetik. Légy egy kicsit bátrabban közönséges, nyugodtan. Ez üzlet. Közönséges üzlet. A testedet fogod
áruba bocsátani, helyesebben a testednek azt a bizonyos rését, mert ezen kívül nincsen már semmid. Ez a rés. Az
életed most tárta föl előtted igazi természetét. Csak a test van, ez a luk, a tested, és semmi más. A férjedet
megölte. Nem baj. Az apósodat megölte. Nem baj. Az apádat is ő ölte meg, de ez sem baj, mert félsz, egyedül
maradtál, te élsz, ők halottak, és amikor letépi az ingét magáról, akkor láthatod, hogy meglehetősen kívánatos,
mert a púpját nem is akarod látni, tehát így ajánlata minden tekintetben kedvező. Ringyó legyél, kérlek, és ne akarj
az anyja lenni”.
„De hát egy ringyó is lehet anya, erre nem gondoltál, drágám?”, mondta Thea még halkabban.
„Fújd ki magad, nyugodtan.”
„Kedvesen kezelsz.”
„Nem. Csak igyekezlek megérteni.”
„De mit csináljak, ha a slejm ettől az átkozódástól úgy meggyűlik a torkomon, hogy majdnem megfulladok!
mit csináljak vele? Szerintem ott köpni kell. Hülyeség volt kihúzni. Majdnem megfulladok! mit csináljak vele?”
„Nyeld le.”
„De ha nem bírom! Nem bírom!”
„Az üvegre sajnos nem köpheted, ha erre gondolsz.”
Thea megrándította a vállát.
„Kellek még?”
„Egy kis szünetet tartunk”, mondta Langerhans, s én fölálltam a székről, amelyen eddig oly kellemesen
hintáztattam magam, mert Thea elindult felénk.
Tulajdonképpen unalmas óra volt ez, mint mindig, ha délutánba nyúlt a próba, s még ha a csarnok magasan
elhelyezett, hosszúkás ablakait nem takarták volna is fekete függönyök, a külvilággal kapcsolatot kereső tekintet
innen, e kívülről sűrűn rácsozott ablakból akkor sem láthatott mást, mint néhány karcsú kéményt a gyors
alkonyatban sötétedő tűzfalak fölé nyúlni, a szemközti házak elfeketedett cseréptetőit és az eget, mely általában
vigasztalanul és egyhangúan szürkének mutatkozott, néha mégis beálltam ide a függönyök mögé, mikor székemet
udvariasan átadtam Theának, aki nem szerepelt a jelenetben, szeretett az emelvény szélére helyezett asztalkánál,
Kühnertné mellett üldögélni; s az előzékenység annál is inkább kapóra jött, mivel ilyenkor, e lassan estébe hajló
délutáni órában, mint a légszomj tört rám a bizonytalanság érzete, nevezhetjük egyszerűen szorongásnak is,
ugyanis lényegében nem volt más dolgom itt, mint figyelni, ami egy idő után nemcsak fárasztónak, de kifejezetten
egészségtelennek is bizonyult, fel kellett állni hát és valami más elfoglaltságot keresni, ám az ablakból elém táruló
látvány már csak azért sem enyhítette nagyon szorongásomat, mert így is csak figyeltem, habár nem azokat a
mozdulatokat, arcokat és hangsúlyokat, melyek a csarnok mesterséges fényébe nézve immár eligazítottak e játék
belső, akár titkosan is személyes mozgatói között, hanem csak a falat, tetőt és eget egy durva vasrács mögül, de
innen kinézve is olyan viszonylatokat kényszerültem megfigyelni, melyekhez csupán annyi közöm volt, hogy én
figyeltem, s ez tán nem is kevés, hiszen az ég bármennyire is egyhangúan szürkének mutatkozott, a fényeknek
mégis van annyi játékuk, hogy bizonyos részleteket más részletek rovására emelve ki, a látványt valamelyest
mindig másnak és újnak mutassák, mint ahogyan a csarnok egyenletes fényében is adódott annyi meglepetés, mely
felfedezésszerűen újnak mutatta a már unalomig ismertnek hitt mozdulatokat és azok egymáshoz való viszonyát;
csakhogy hiába mondhattam jobb óráimban egyre gazdagabbnak magam, hiába halmozódott bennem e részletek
és összefüggések tudása, ha ugyanakkor a beavatkozásnak avagy a tevőleges részvételnek minden természetes
igényéről le kellett mondanom, az agy hiába termelt készségesen pofás ötleteket, ha egyszer nem volt határozottan
eldöntött szerepem itt, nem volt helyem, s ez éppen egy olyan közegben jelentkezett alapvető hiányként, ahol
mindenkinek a szerepe határozta meg a helyét a fölöttébb szigorú hierarchiában, ahol a fegyelemnek csupán a
hatókör adhatott érvényt, irányt és funkciót, míg engem bizonyos értelemben csak megtűrtek azon a széken,
amelyen ültem, pótszék volt, nem voltam több, mint „egy érdeklődő magyar”, ahogyan valaki megfogalmazta
egyszer a hátam mögött állva és még arra se nagyon vigyázva, hogy ne halljam ezt a minden tekintetben sajátos
minősítést, ami végeredményben nem volt sértő, hanem tárgyszerűsége révén még találóbb is, mint amilyennek
szánták; maga az állapot sem tűnhetett szokatlannak vagy ismeretlennek, sőt, magamra nézvést szimbolikus
értelmet is találhattam volna abban, hogy semmi módom nincsen az események menetébe beleavatkozni, néma
tanú és tehetetlenségre kárhoztatott megfigyelő vagyok itt is, aki tehetetlenségének és némaságának
következményeit is maga kénytelen elviselni, arra sincsen módja hát, hogy csírájában elfojtott igényeiből támadt
szorongó feszültségeit legalább az indulatok természetesen hisztérikus módján vezethesse le, valóban magyar
voltam hát, ebben az értelemben nagyon is magyar, s így aztán az sem volt csoda, ha Kühnertné kellemes
figyelmessége és az a kitüntető érdeklődés, amit Thea tanúsított irántam, kifejezetten jólesett.
Thea megállt előttünk és én már készségesen fogtam is székem támláját, hogy átadjam neki a helyem, habár
e készségben is volt valami karakterisztikusan túlzó, ennyire azért nem kellett volna félnem, hogy eme csekélyke
jóindulatot is elveszíthetem, ő azonban most nem mutatott hajlandóságot arra, hogy leüljön, nem is lépett föl az
emelvényre, mint máskor, hanem két könyökét az asztal lapjára csúsztatta, s anélkül, hogy ránk pillantott volna,
az állát is megtámasztotta az asztal peremén, akár egy gyerek, kissé ágaskodnia kellett, ám épp elérte és saját
karján megpihentetve fejét, a szemét lassan lehunyta.
„Micsoda undorító piszmogás ez az egész!”, mondta halkan, s közben pillája se rebbent; bizonyára teljesen
tudatában volt annak, hogy viselkedése bármennyire színésznősen ripacskodó is, van annyira hatásos, hogy
mindkettőnket fogva tartson vele, elvégre egy valóban nagy színésznő ripacskodott nekünk, lazításként, és ez
nagyon is valódi indulatokról árulkodott; Kühnertné pedig nem válaszolt, hagyta, és én sem indultam el az ablak
felé, hogy eltűnjek végre a fekete függönyök mögött, kíváncsivá tett, hosszan és hatásosan kivárt, kis sóhajtást
hallatott, és időt engedve arra is, hogy kövessük válla finom emelkedését, süllyedését, majd anélkül, hogy
kinyitotta volna a szemét, hangját pedig oly halkra fogva, hogy szavait alig lehessen érteni, mint aki halálos
fáradtságának készséggel átengedi magát, ám gondolatait nem képes leállítani, élvezettel folytatta a megkezdett
mondatot: „Teljesen tönkre fog tenni, teljesen tönkretett ezzel az undorító piszmogásával.”
S a próbacsarnokban most olyan mély volt a csend, hogy immár nem csupán a tetőt verő esőt és a fűtőtestek
zümmögését lehetett hallani, hanem még azt is, amint Kühnertné az asztalon fekvő súgópéldányt becsukja,
szabályos puffanásként hangzott, ám a gyors mozdulatot nem szánhatta másnak, mint ügyetlen felvezetésnek egy
másik, már értelmesebb mozdulathoz; a szövegkönyvet ugyanis legalább oly kevés értelme volt becsukni, mint
nyitva tartani, a szöveget már az első próbára jőve tudta, mint ahogyan kívülről tudták a színészek is, s így nem
is maradt más dolga, mint a munka során felmerülő és olykor több ízben átalakított változatokat bevezetni, később
esetleg kiradírozni, tintával véglegesíteni, valamint gondoskodni arról is, hogy e szövegváltoztatások minden kézen
forgó példányba bekerüljenek, no és a biztonság kedvéért itt is kellett ülnie a vastag szövegkönyv fölött, figyelmét
és hangját arra az esetre tartogatva, ha valaki váratlanul megakadna, s ilyenkor aztán egy jó tanuló buzgalmával
adta föl a végszavakat, ez persze nem túl gyakran fordult elő, most viszont, mint aki tényleges munkára lel, mintha
olyan feladatot kapna végre, melynek ellátásához belső késztetést is érez, férfiasan erezett kezét egy pillanatig az
összecsukott szövegkönyvön nyugtatta még, aztán éppolyan gyengéden, mint mohón, Thea fejére csúsztatta kezét.
„Gyere, szívecském, ülj ide, pihend ki magad!” – súgta, s bár a mondatot nagyon jól lehetett hallani, ahhoz
már mindenki elég fáradtnak bizonyult, hogy méltatlankodása jeléül bárki is felénk fordítsa a fejét.
„Rettenetesen kikészített.”
„Gyere, fiatal barátunk átadja neked a helyét.”
Ők ebben a játékban már jól összeszoktak, Thea most mégse moccant, arca akár egy nyitott táj, amit bárki
csodálhat kedve szerint, önmagába merülve pihent.
„Föl kéne hívnod a fiúcskát. Sieglinde, hívd fel nekem”, folytatta ugyanazon a suttogásnál is halkabb hangon,
„Kérlek. Úgy érzem, mintha nem lenne erőm hazamenni sem. Ha csak arra gondolok, hogy az öregem is egész
nap magában piszmogott, akkor már a gondolatra is rosszul leszek. Egy kicsit szeretném már jól érezni magam.
Arra gondoltam, hogy valahová elmehetnénk együtt. Egyáltalán nem tudom, hová, csak valahová és te felhívhatnád
nekem a fiúcskát. Jó? Felhívod?”
Mintha azt játszotta volna, hogy álmában beszél, s ma tán azért túlozta el ennyire közös játékukat, mert
Kühnertnét rá kellett vennie e kellemetlen feladat teljesítésére, amivel igencsak túlfeszítette a húrt.
„Én nem merem, mert a múltkor azt mondta nekem, hogy többé ne hívjam. Nagyon megkér, hogy többé ne
hívjam. Hát nem túl udvarias fiú. De ha te hívod, akkor az mégse én vagyok, és akkor talán megpuhítható.
Megpuhítanád nekem? Csak meg kéne rágnod egy kicsit”, s mintha válaszra várna, elhallgatott, de még mielőtt
Kühnertné válaszolhatott volna, ismét megmozdult festetlen ajka, „Az öregemnek meg vennék egyszer majd egy
nagy kertet, ha sok pénzem lenne egyszer, mert rettenetesen nehéz lehet neki egész nap abban a rettenetes
lakásban ülni, rettenetes. Nekem jó, csakhogy most nincsen kedvem hazamenni. De neki rettenetesen lehangoló
és szinte büdös lesz mindig az egésznapos piszmogástól, ahogy ül, képzeljétek el, ül, feláll, lefekszik, megint leül,
s így telik szegénynek az egész élete. Ha lenne egy kert, akkor meg legalább megmozgathatná magát a piszmogása
közben. Nem kéne vennem egy kertet neki? Felhívod?”
Sétánk folytatása, délután
De ennyi kitérő után, vissza ama délutáni sétához! hiszen arra, mi történni fog, lesz még bőven időnk, míg
a múltat oly gyorsan képesek vagyunk feledni, vissza hát! vissza oda, ahol elhagytuk, felidézve a percet, mikor
is a légkúrát némiképpen drámai körülmények között befejezve, elindultunk az állomáshoz vezető egyenes úton
a terebélyes platánok alatt.
Rögtön az érzékek csúcspontjára érünk el itt, a fasor legvidámabb órája ez, a tengerről fúvó szellő finoman
lebegteti a fák immár hosszúra nyúlt árnyékát, s kedve szerint, kiszámíthatatlan hullámokban hozza közelebb avagy
éppen foszlányokra tépve szét távolítja el a gyógyház nyitott csarnokában játszani kezdő zenekar kellemesen lágy
muzsikáját; fogatok gördültek ilyenkor az állomás felé, hogy az érkezőket majd behozzák, s már hallani is lehetett
messziről a közeledő vonat dohogását, csilingelését, sípolásait, lovasok trappoltak át az úton, magányosan vagy
laza csoportban, hogy a szép hátasokat rögtön galoppra fogva megkerüljék az állomás csinos épületét, s elnyelje
őket ama nevében is régies ízeket idéző „nagy vadon”, a bükkfaerdő sűrűsödő sötétje; no és a sétálók! főként
a gyalogosan sétálók! ebben az órában ugyanis mindenki talpon volt és itt volt, kit kúrálandó betegsége ágyhoz
nem kötött, itt illett lennie, hogy holmi csevegések, eszmék és bókok cseréjének céljából meg-megállva megtegye
ezt a rövidke utat, oda és vissza; ha pedig bizonyos fontosabb találkozások, érdekessé avagy kötelességszerűvé
mélyülő beszélgetések úgy hozták, akkor olykor az általános forgalomtól elkülönülve, többször is, bár ez nem
nagyon illett, mert a társasághoz való túlzott kötődés valamely lelki mohóság megnyilvánulásának számíthatott,
s itt aztán mindenki mindenkit figyelt; vigyázni kellett, hogy e vaskosan felcsattanó nevetésekből, elkomorodó
homlokráncolásokból, kalaplengetésből, kézcsókokból, kacajokból, reszketeg bólogatásokból és felvont
szemöldökökből kialakuló nagyvonalú fesztelenség, mely persze telve volt finom megbántottsággal és
féltékenységgel is, ne sértsen semmiféle elfogadott formát, sima és minden keresettsége ellenére is keresetlen
maradjon; fiúcskák és kisleányok, velem egykorúak, színes karikákat hajtottak a fehér márványlapokkal simára
kövezett úton, és az ügyesség magasiskolájának számított, ha e karikák nem akadtak fönn az uszályos ruhákon,
nem futottak egyenest a férfiak lábai közé; néha pedig maga Heinrich, mecklenburgi herceg is megjelent a nála
jóval fiatalabb és valamivel magasabb hercegné társaságában, kísérőktől körülvéve, ami mindannyiszor sajátos
formában változtatta meg e délutáni korzózás íratlan rendjét; látszólag ugyan semmi sem változott, hacsak nem
tekintjük változásnak, hogy a látszatnak még egy fuvallatával lett gazdagabb az egész látszata, ám a gyakorló
sétáló már a két karcsú talapzatra állított öblös márványkehelyhez érve észlelhette, hogy itt van ő, a két
márványból való kehely amolyan jelképes kapuja volt a fasornak, s illatosan kilebegve omlott alá belőlük a
bársonyosan mélylila petúniák zuhataga, igen, a herceg is jelen lesz ma, mert ilyenkor tán valamelyest feszesebbek
lettek a hátak, egy árnyalattal még barátságosabbak a mosolyok, de ugyanennyivel halkabbak a nevetések és a
szavak, még ugyan nem volt látható, amint a hercgné karjára támaszkodva kíséretének laza karéjában figyelmesen
hallgat valakit, a beszélő minden szavát súlyos ősz fejének biccentéseivel erősítve meg, és nem is lett volna illendő
akárcsak a pillantásunkkal is keresni őt, csupán észre kellett venni, mintegy véletlenül; s ugyanily lazán és
elfogulatlanul, a léptek természetes üteméhez igazodva kiügyeskedni a másodpercnek azon töredékét, melyet
figyelméből a beszélgetést meg nem szakítva nékünk ajándékozhat, hogy tiszteletteljes köszöntésünk ne a
levegőben ússzon el, hanem viszonozható legyen; résen kellett lenni hát, kerülni mindent, mi kínos lehet,
ugyanakkor ügyelni a méltóságra, s a fasorban hullámzó sétálók bizony résen voltak, felkészülten azon eshetőségre
is, ha a herceg velük, éppen velük, velem, csekély személyemmel óhajtana ma néhány udvariasan kellemes szót
váltani, némi irigységgel vegyes füleléssel figyelve, hogy ki a szerencsés, akivel épp szót vált, s később igyekezve
arról is értesülni, hogy miről folyt a szó.
Anyám, kinek neveltetése folytán az illem dolgaiban különös jártassága, mondhatnám képzettsége volt,
természetesen most is, ezen a délutánon is a leggyöngédebb hitvesre jellemző mozdulattal fűzte karját apám
készséggel nyújtott karjába, s a legbájosabban mosolygott, miközben egyenesre feszített derékkal és háttal,
mályvaszín ruhájának uszályát szabad kezének három ujjával kissé fölcsippentve, testének súlyát némiképpen
apámra bízva, egymásba fonódva vonultak, én pedig tőlük kissé eltávolodva, gyakran lemaradva, mert nem bírtam
elviselni marakodásukat, majd ismét csatlakozva, mert azért kíváncsi voltam, anyám oldalán; s mintha ezen alig
fölemelt uszályok, hiszen nem volt szabad túl magasra vonni őket, csiszolták volna ily simára, fényesre, síkosra
a sétány fehér márványkövét, surrogtak a selymekből, csipkéből, taftokból való kelmék, ruhák, a cipellők puhán
csosszantak rajta, kopogtak a csizmák, cipők; s így aztán nem csoda, hogy az idegen vagy akár a jó ismerős se
láthatta arcukon, mert apám is mosolygott persze, habár kényszeredetten, se testük tartásából nem érezhette ama
féktelen gyűlöletet, mely kettőjük között valójában uralkodott: „akkor tán rögtön utazzunk is haza! hiszen nem az
ön szórakoztatására vagyunk itt, kedves Theo, hanem az én egészségem miatt, ha nem tévedek!” – s ezen gyakran
ismétlődő csendes jelenetekben anyám lett érzelmeik kormányosa, ő gyűlölt jobban, erősebben, hiszen számára
apám puszta jelenléte is a kínok forrása volt, jelen volt, de nem tudhatta elérni, mint kinek felkorbácsolják vágyait,
de soha nem tudják azokat kielégíteni, míg apám teljesen közömbösnek látszott maradni e vékonyka asszonyi test
lelki nyújtódzásai iránt, még ha egyáltalán nem is volt az; anyámat tehát éppen erősebb indulata és az illem
dolgaiban való kivételes jártassága tette alkalmassá arra, hogy e séták legkényesebb pillanataiban álljon bosszút,
mert ez bizony bosszú volt a javából, s minél választékosabban csinálta, annál közönségesebb lett, ő volt ugyan
az úr, a bosszú azonban alattomos, mert e bonyolult, ám a gyakorlattól mégis simára koptatott köszöntési és
csevegési rituálé lélegzetnyi szüneteit használta ki arra, hogy éles, szúrós, és apám alkati nehézkessége miatt
viszonozhatatlanul kellemetlen mondatait a társaság szeme láttára, a legelragadóbb mosoly kíséretében susogja
és sziszegje bele apám fülébe.
S azon emlékezetes napon tán nem is annyira maga a mondat váltotta ki anyámból azt az előbb
fegyelmezetten és fenyegetően lefojtott, aztán megduplázódott indulatával mindent elsöprő felháborodást: „vagy
talán tévednék, kedves Theo? mondja meg! mért hallgat? legszívesebben szemen köpném ilyenkor!” – nem az,
hogy apám megsértve korábbi egyezségüket, és be sem várva, míg a légkúra előírt gyakorlatainak végére érünk,
figyelmeztetett, hogy amennyiben ily lassan csináljuk, akkor elszalasztjuk a vonat érkezését, sőt, mintha egyenesen
ki akarta volna kényszeríteni ezt a felszólítást, lassított bizony, éreztem én, amint lélegzetével az időt húzza, s
lélegzetemmel hiába igyekeztem a helyes és megszabott ritmusba terelni lélegzetét; nem, eme óvatlanul és
ügyetlenül figyelmeztető mondat sokkal inkább egy eredendő, és kettőjük között minden pillanatban robbanni kész
egyenetlenség jelzése, mondhatnám nyílt demonstrációja volt, puszta forma, ürügy, mely lehetőséget adott
érzelmeiket megnyilvánítani, hiszen hallom még ma is, amint apám minden szándékolt könnyedsége ellenére is
sután, kényszeredetten ejti ki e végeredményben igazán közömbös tényre utaló szavakat, mély hangja a szokottnál
magasabb fekvésbe csúszik, hiába hát az ügyeskedés, anyám füle nagyon is jól működik, kihallja belőle, amit ő
leplezni akar, ám nem tud, türelmetlenségét.
A vonattal ugyanis Frick titkos tanácsos volt érkezendő, kire apám napok óta izgatottan várt már, s akiről
ők egymás között árulkodó módon nem is tudtak másként beszélni, csak úgy, hogy „a titkos tanácsos” avagy „a
Frick”, nyomatékkal kerülve a keresztnév használatát, holott apámnak a legkedvesebb, a testi-lelki jó barátja volt
ő, immár évtizedek óta, gyermekkori jó barát, s ahogyan ezt ma megítélhetem, megszakíthatatlanul és felhőtlenül;
mintha a közös gyökér, hiába különböztek alkatukban és fölfogásukban olyannyira, egyetlen cserépbe plántálva
tartotta volna őket, ami megint csak nem csoda, hiszen mindketten ugyanazon középkori szigoráról híres és
hírhedett egyházi intézmény neveltjei, és életük további folyását tekintve, végső soron ennek szökevényei voltak;
közösségük lehetett tehát akár neveltetésük szigorának vagy épp e szigor elleni lázadásnak utólagos igazolása is;
s ha anyám ügyelt rá, hogy szájára ne vegye a titkos tanácsos keresztnevét, akkor így árulta el, hogy nem kíván,
semmiféle formában nem kíván személyes viszonyba kerülni azzal a férfival, aki véleménye szerint erkölcstelen
életmódjával, erőszakos és kegyetlen modorával megrontotta és minden pillanatban megrontja „erkölcsileg sajnos
túl gyenge lábon álló” apámat, „Theodor, ön úgy viselkedik, mint valami megbűvölt bogár a fénynél, úgy
viselkedik! gyermekes és nevetséges, ha együtt vannak, s mélységesen szégyellem magam!” – apám pedig, aki
egyébiránt valóban csaknem érzéki élvezettel ejtette ki barátja keresztnevét, de nemcsak magát a nevet használta,
hanem ráadásul még játszott is vele, becézte, kedvesemnek, sőt mi több, szaroskámnak, cicámnak,
galambocskámnak szólította a titkos tanácsost, habár őrizte is a megszólításban az Alma Mater egykori szigorát,
minthogy ma sem voltak tegeződő viszonyban; ha viszont anyámmal beszélt róla, akkor minden bizonnyal azért
kerülte e kedves keresztnév használatát, hogy éppen oda ne engedje belépni őt, azon forró viszonyba ne! ahová
anyám minden áron, akár magának a viszonynak a tönkretétele árán is bekívánkozott, s ez volt aztán az a rejtélyes
pont, az a tiltott terület, ahol egyikük sem ismerte a tréfát.
Egyszer, délutáni álomból ébredve, magam is tanúja voltam egy ilyen, anyám által bizton nehezményezhető
együttlétüknek, kinn álltak a teraszon, napsütésben, s a szalon keskeny díványán meg se kellett moccannom, hogy
a szellők által minduntalan fölfújt és visszaszippantott muszlinfüggönyön át lássam őket, ők ellenben nem láthattak
engem; túl jó helyzet, túl ritka alkalom volt ez ahhoz, hogy önként eláruljam magam, meg kába is voltam még
kicsit; a korlátnak támaszkodva álltak mindketten, s mindketten a mellvédre fektették karjukat, magányosan a
napfényverte térben, egymáshoz nem túl közel, bár a dürückös, esőrágta kövön bizonnyal csaknem összeértek
ujjaik, ami nem csak meghittséget, de feszültséget is adhatott e szembefordulásnak; úgy álltak ott azonos pózban,
világos nyári öltönyeikben, mintha tükörképei lennének egymásnak, egyforma magason, csakhogy nem lehetett
eldönteni, melyikük tükrözi a másikat, egymást tükrözték, „az ösztönök, drága barátom, az ösztöneink és az
ingereink!”, mondta Frick, mikor még nem nyitottam volt ki a szemem, s a hang kellemesen zengett bele az
ébredésbe, mélyen, halkan, oly természetesen, mint mikor saját hangján, önmagában gondolkodik az ember és
nem a másiknak beszél, „most is, hogy itt állok és van szerencsém a tisztelt szemébe nézni, ez is, minden
pillanatunk! mert előre teleírt lapok vagyunk barátom, s tán ezért olyannyira unalmasak a magunk számára is! az
erkölcsi megnemesedés, a jó és a rossz, ezek mulatságosan ostoba dolgok, s Ön tudja jól, hogy én Istenről nem
beszélek szívesen, egyszerűen nem szeretem ezt az Istent, de ha van még hely, hol fölkereshetjük őt avagy
felkereshet még minket ő, akkor az nem másutt, mint éppen az ösztöneinkben, ott talán tényleg ő maga uralkodik,
ha ez lenne állítása, akkor készséggel elismerem, ám ha így van is, akkor mozdulatlanul, kisujjának egyetlen
ízecskéjét sem billentve, hiszen már úgyis mindent előre megszabott, nincsen mit csinálnia, ő tétlenül és
közömbösen figyeli, miként cselekedjük meg mi azt, amit ő már megcselekedett, mikor is eltervelte bennünk,
végrehajtotta már, mikor belénk írta volt, azt mondhatom tehát, ha nem untatja nagyon ez a laza gondolatfutam,
hogy az erkölcsi megnemesedés, következésképpen a jó és a rossz fogalmát nem a dolgokban magukban találjuk,
hanem mi helyeztük utólag beléjük, s a filozófusok, lélekbúvárok, meg az egyéb haszontalan népség azért tálalják
úgy föl nekünk, mintha ez a dolgok belső természete lenne, szomorú étek! mert túlságosan szégyentelennek,
túlzottan egyszerűnek és minden látványos rendszer nélkül valónak találták volna cselekvéseink rugóit az
ösztönökben keresni, ők valami magasabbrendűt kerestek, el ezektől a közönséges dolgoktól; valami eszmét,
szellemet, ami magyarázni látszik e kellemetlen zűrzavart, a gyengék vigasza ez! s közben persze magának a
zűrzavarnak a belső természete kerülte el figyelmüket, mert semmit, csaknem semmit nem hoztak tudomásunkra
azokról a szépséges részletekről, nem számították bele! melyeket azonban mindenki és minden percben érezni
kénytelen, ezek lettek az úgynevezetten illetlen dolgok, s így ha én azt hallom, mi a jó és mi a rossz, akkor
egyszerűen arra gondolok, hogy ma még nem sikerült rendesen szarnom, holott a szellemi tisztaság szempontjából
ez hallatlanul lényeges, avagy finganom kellene, ám ezt jó társaságban nem teszi az ember, mert ennél nem is több
az úgynevezett erkölcsi megnemesedés, néhány pillanatig vissza tudjuk tartani!”
„Ön hívő ember, kiscicám! megnyugtat, irigylem!”, szól ekkor apám olyan halk, bensőségesen természetes
hangon, miként barátja is beszélt; s mindeközben nem csak testük és fejük nem moccant, de tekintetük sem,
egyenesen és a lehető legnyíltabban néztek egymás szemébe ilyenkor, mintha a kapcsolatuk ezen módja fontosabb
lenne minden lehetséges gondolatnál és érintkezésnél, ugyanakkor a két szempár közel sem került a szerelmes
egyesülés borzongató veszélyébe, nem keresték e menedéket, ennél sokkal lényegesebb és erősebb hatású volt,
ami történt, mert talán éppen az emberi egyesülések lehetetlenségének tudatában tartották és fogták egymást a
szemükkel, valamelyest túltéve magukat azon érzéki izgatottságon, amit két egymásba merült tekintet kínálhat, ám
ugyanakkor kihasználva az érzékiségnek ezt a természetes támpontját, innen indultak el, pillantásukat csupán
annyira mozdítva, hogy figyelembe vehessék a pillák, a szemhéj, valamint a szemüreg körül képződő ráncok
parányi mozgásait, s mindez egy önkéntelen és finom mosolyt eredményezett a száj körül, egyforma mosolyt,
„Fejezzem ki magam egyszerűbben?”, kérdezte Frick, mintha a kérdés egy el sem hangzott fölszólításra lenne
válasz, „Nem ártana, ha megbocsát”, mondotta apám, megerősítve barátját abban, amit az önmagától is kívánt;
nem a test megtévesztő felületén kalandoztak el tehát, egymás gondolatainak hátterében is otthonosan mozogtak,
nem adták át magukat semmiféle lehetséges gyengeségnek, s ilyen értelemben valóban volt ezekben az
együttlétekben valami hideg és kegyetlen, ám ugyanakkor mintha Erósz korlátlan hatalmát hiába is próbálnák
megkerülni, valamely ravaszabb módon, a megfigyelés, a gondolatolvasás és az ellenőrzés végletes
szemérmetlenségében és a másik iránt tanúsított végtelen figyelmességben elégítené ki őket és önmagát, „Nézze,
túlzás lenne azt állítanom, hogy kizárólag a lábunk között!”, válaszolta Frick eltűnődve mindazon, amit maga
mondott, „Mintha pedig ezt akarta volna állítani!”, szólt most ismét apám, s ha ily rövid mondatokat váltottak,
akkor egy idő után hangjuk fekvése, erőssége és színe valóban olyannyira idomult, összemosódott, akárha
egyetlen ember beszélne, érvelne, vitatkozna önmagával, „Nem! Közel sem! Így talán magam is az ostorozott
hibába estem!”, ismerte be Frick valamivel hangosabban, de minden indulat nélkül, „Részletezze!”, s apám
felszólítása szünetnyi csendként a levegőben maradt.
„Régi, jó szokásunk szerint talán induljunk ki abból, hogy itt állok, s itt áll velem szemben Ön is!”, szólt aztán
ismét Frick, aki mégis magasabbnak tetszett, mert ő vékony volt, habár arányosan, s egyáltalán nem szikár, és
nem csak a teste, melyet a délelőtti tengeri fürdőzések alkalmával alaposan szemügyre vehettem az újabban
divatba jött, víztől tapadó dresszben, de az arca is mintegy a koponya csontozatára soványodva, simulva; enyhén
kopaszodott, s hogy ez ne legyen annyira föltűnő, hiú volt bizony! katonásan rövidre nyíratta napfénytől könnyen
szőkülő, pihésen vékony haját, „Mert amennyiben sikerül nagyvonalúan félrelöknünk az igencsak belénk nevelt
erkölcsi elveket, akkor bizonyosságnak nem is marad más, nem is marad több, mint ez, itt vagyunk! a létezés
puszta érzete és a látvány, legföljebb ezen gondolkodhatunk, ami nem kevés, és meg kell vallanom, hogy
ellentétben az imént említett mihaszna műkedvelőkkel, engem semmi más nem is érdekel!”
Ekkor azonban halkan fölnevetett az apám, s e rövid, nem is szándéktalannak ható nevetésből kitetszett a
gúny, mire Frick lendülete ismét megtört némiképp, arcán pedig, mely a legkivételesebb arcok közé tartozott, mit
eddigi életem során látnom adatott, a futó zavartól meglazultak kissé a töprengés élesebb vonásai, ez meg igazán
nagy szó! mivel arcát talán éppen a bensőséges nyugalom, a természetes gőg, a tiszta és zavartalan fennsőbbség
jellemezték leginkább, no és a csupaszság! tán mert a természet oly nagyvonalúan formázva anyagát, nem leplezte
sem kicsinyes részletekkel, sem bájos hájacskákkal azon csontkoponyát, mely az arcot hordozni hivatva volt, s
jegyezzük meg: amelyre halálával majdan újra lefoszlani lesz kénytelen; néha egyenesen halálfejnek tűnt nekem,
levélnehezéknek egy íróasztalon, halottnak, lefőzött csontnak, hiába beszélt oly gyorsan és oly sokat, máskor meg,
miként ma is, ragyogott tökéletes gömbölydedsége, a barnás bőr, amit nyaranként a tengeri fény csaknem feketére
égetett; fényesen feszült a széles nagy homlokon, míg a teljesen kiborotvált orcákon hajszálnyi ráncokba
rendeződött; e száraz ráncok mégse mutatták idősebbnek a koránál, mert szinte előviláglottak hatalmas, fölöttébb
élénk szürke szemei, hűvösen szürke, kegyetlen pillantású szemek, s a szigort csaknem hegyes orra és a
meglehetősen vékony ajkak is hangsúlyozták, míg az áll gyermekesen puha gödre mégis kölcsönzött valamely
vonzó gyengédséget arca egészének, „ne gondolja, hogy a hatalom akarása nem ajándékoz meg a létezés
élvezetével!”, folytatta aztán, az enyhe zavar pedig gyorsan visszasimult a finoman gunyoros mosolyba; még mindig
moccanatlanul tartották, fogták egymás tekintetét, „Sőt! Ellenkezőleg! A hatalom akarása és bírása nagyon is
mélyre vihet benne, vagy ha óhajtja, akkor nagyon magasra! nem mélyebbre és nem magasabbra persze, mint
mikor a természetünknek legmegfelelőbb ritmusban és módon jutunk a magömlés élvezetéhez, eme élvezetek
között is a legnagyobbhoz, de hiszen épp erről szerettem volna beszélni, hiszen a világban minden a magömlés
élvezetét kívánja és kínálja, ha elég szabadok vagyunk e kívánságokat és kínálatokat észrevenni! kifejezetten
kedves tehát Öntől, hogy közberöhögcsélt és gondolkodásomat ebbe az irányba térítette el, a lényeghez! nem
nehezményezem”, lélegzetnyi szünetet tartott, „Úgy bizony! az érzékek és a gondolkodás, az ösztönök és az
eszünk között van valamely kellemetesen lehetséges egyensúly, az ellensúlyok egyensúlya ez! s így éppen a
hatalomban élő ember a legalkalmasabb a létezés élvezetére, hatalmának bírása ugyanis az ész és a gondolkodás
lehetőségeinek legszélsőbb határáig viszi, onnan fordul aztán vissza, már aki tud!, hogy ösztöneinek élvezetét
megkeresse, de mert e szélső értékek veszélyeitől megszűnt már félni, mindenféle erkölcsi gátlást levetkezett, s
ezért ugyanily gátlástalanul fordul érzékiségének élvezetébe és ott is a legszélsőbb határokig engedi és űzi magát;
és ki szabadabb, ha nem éppen az, aki a legmélyebben szenvedi és élvezi önnön határos, mert előre kiszabott
lehetőségeit, de azokat aztán fenékig barátom! még akkor is, ha szabadságunk nem engedi tudnunk, hogy mi ez,
mert mi ez? mi ez az egész? hiszen a szabadság annyiban valóban korlátozott, amennyiben nem elméleti kérdés,
hanem az önmaga lehetőségeit fölismerő akarat ésszel nem fölérhető gyakorlata! de mit fecsegek? amúgy is tudja,
mire gondolok.”
„Újabb izgató kis kaland?”, kérdezte apám.
„Hasonló”, sóhajtotta ő.
„Meséljen”, szólt apám.
„Színésznő”, válaszolta ő.
„Gondolom, szőke és fölöttébb fiatalka”, így apám.
„Ó, ez a legkevesebb, ami róla elmondható!”
És folytatta volna ő, nem csupán elnagyoltan vázolva élményét, hanem bizony részletezve is, amint azt egy
másik alkalommal tapasztalni volt szerencsém, ha nem kellett volna e pillanatban mindkettőjüknek a parkból a
teraszra fölvezető széles lépcső irányába fordulniok, így azonban a beszélgetés sajnálatos módon épp
legérdekfeszítőbbnek ígérkező pontján szakadt félbe; a szokásos délutáni kávézások egyikéről megtérve,
Wohlgast kisasszony társaságában föltűnt ugyanis anyám alakja, lassan, valamely bizalmas egyetértésben
kielégülve lépkedtek fölfelé, a kisasszony pedig a maga harsány modorában, kissé reszelősen mély hangján már
a lépcső aljához érve megindította incselkedő támadásait, „Ó, a férfiak itt!”, kiáltotta szinte egyidőben Frick utolsó
mondatával, „s miközben mi súlyos kérdésekről tárgyalunk, mondom én Thoenissenné asszony! mondom én, hogy
vége annak a régi szép világnak, mikor sorsunkat még ők tartották kezükben, mert miközben mi tervezeteket
készítünk és határozatokat hozunk, ők, a férfiak, kellemesen ledér konverzációkban merülnek el, avagy tévedek?
most az egyszer lennének őszinték hozzánk! kérhetem, hogy ne füllentsenek?”
Ám mindez jóval előbb volt, talán két, talán három nyárral is elébb, legalábbis emlékezetem így őrizte meg,
s mivel egy gyermek esze nem kész még fölfogni a felnőttek minden okosságát és ostobaságát, így kényszerült
e régi jelenet homályos foltjait kiegészíteni most a képzelet.
Régebben, mondom bizonytalanul utalva emlékeim némely határozottabb foltjára, mert mintha a szép
Wohlgast kisasszony, akiről mindenki tudta, hogy a franciák ellen vívott háborúban, anno hetvenegyben veszítette
el szerelmesét, valami nyalka tisztecskét, s ezért némi hazafias fölbuzdulástól elragadva megfogadta, hogy élete
végéig gyászolni fog, „a sírig és tovább!”, örökké emlékeztetve a világot arra, hogy „micsoda galádságot követtek
el, nemcsak velem, hanem velünk!”, s akkoriban mintha még valóban sötétszürke ruhát viselt volna, már nem
feketét ugyan, és aztán ez a szürke is minden évben egyre jobban halványodott, hogy azon a bizonyos délutánon,
mikor mi anyám elszabadult gonoszkodásának jóvoltából a legziláltabb állapotban érkeztünk ki az állomásra,
akkor, éppen akkor haladva át a pompás, és ebben az órában különösen hűvösnek tetsző csarnokon, mikor a
tömzsi mozdony négy piros kocsiját maga után húzva már befutott, egy fehér, habfehér csipkeruhában pillantsuk
meg őt!
Apámból ekkor már úgy álltak ki anyám válasz nélkül hagyott hegyes mondatai, miként a nyilak Szent
Sebestyén testéből valamely romantikus ábrázolaton, mélyen befúródva a bőr alá, bele a húsba és a levegőben
reszketve még, s az egyetlen mondat, mit sikerült kinyögnie, arra vonatkozott, hogy akkor tán tényleg forduljunk
vissza, ám anyám úgy tett, mintha ezt nem is hallaná, és persze minden a kezére játszott, mert itt sem maradt
lélegzetvételnyi idő, köszönteni kellett az ismerősöket és mosolyogni, a nyitott peronon ugyanis népes társaság
gyülekezett, s nem csak az érkezőket fogadni jöttek, hiszen egyáltalán nem érkeztek oly sokan, hanem egyszerűen
örülni annak az élénk látványnak, melyet a technikai haladás eme kis csodája történésként nyújthatott; mintha e
rövid délutáni séta csak így és itt lehetne méltóképpen és hangsúlyosan befejezhető; s nem is tudom, hogy míg e
vasútvonal, mely a herceg nyári rezidenciájának városát, a kedves és igen patinás Bad Doberant a szép nevű
Kühlungsbornnal összekötötte, még nem létezett, mivel is szórakoztatta magát a fürdőző közönség, mert most,
mintha színházi páholyukban ülnének, a zsongás is elcsitult, mindenki megbűvölten bámulta, midőn a szorgos
kalauzok kitárják a vagonok ajtaját, leengedik a lépcsőket, az érkezés nagy pillanatát! a hordárokat, amint a
mozdony pöfögő és sivító gőzfelhőiben eltűnve és előbukkanva megint, sietve kipakolják a terjedelmes és súlyos
poggyászokat, hogy aztán az állomás főnökének jelzésére, miközben az üdvözlések és búcsúzások hangjait
lehetett hallani mindenfelől, néhány perces üres várakozás után a lépcsők ismét eltűnjenek, az ajtók túl hangosan
becsapódjanak és az érkezőkben a megérkezés izgatottan örömteli fáradtságát, a várakozókban viszont az
elvágyódás szomorkás csendjét hagyva maga után, sípolva, csöngetve, dohogását fokozatosan az egyenletes
zakatolásig erősítve föl, tűnjék el e jelenésnyi történés a legközelebbi kanyarban, s ismét, most már
hangsúlyosabban magunkra maradjunk itt, ahol vagyunk.
Peter van Frick ott állt hát ama piros vagon nyitott ajtajában, elsőként jelent meg, s a peronon végigfuttatva
tekintetét azonnal észre is vett bennünket a várakozók között, éreztem és láttam, hogy észrevesz, mintegy kiválaszt
a fogadására megjelent ismerősök és barátok seregéből, ám azonnal más irányba fordult, arca a szokásosnál
komolyabbnak és mosolytalanabbnak tetszett, némiképpen sápadtnak is barnasága, elegáns, angolosan szabott
útiöltönyt viselt, mely még magasabbnak és még karcsúbbnak mutatta alakját, puha kalapját és kis útitáskáját
lezseren tartotta egyik kezében, míg a másikkal, miközben könnyedén lelépdelt a lépcsőn, azonnal visszanyúlt,
hogy valakit lesegítsen, valakit, akit még nem lehetett e pillanatban látni, de a következőkben már igen, Nora
Wohlgast kisasszony volt az, semmi kétség, hogy ő, fehérben, miként egy menyasszony, akkor láthattam először
fehérben, habár az események későbbi gyors és éles fordulatainak következtében elmondható, hogy csaknem
utoljára is; s ha a titkos tanácsos érkezése, tekintettel arra a kényes szerepre, melyet a császár ellen nemrégiben
elkövetett kettős merénylet leleplezésében és a tettesek kézrekerítésében játszott, s amelyről ez idáig a
heiligendammi nyaraló közönségnek csak az újságokból volt módjában értesülni, most azonban első kézből remélt
a részletek és rejtett összefüggések tudomásának birtokába jutni, eseménynek, kivételesen jelentős eseménynek
számított most, ez a közös érkezés viszont egyenesen a botrány határát súroló szenzációnak, habár éppen arra
a kivételes helyzetre való tekintettel, melyet Frick titkos tanácsos e körben élvezett, ezúttal mindenki hajlandónak
mutatkozott a szemét szépen behunyni, mintha nem látná, amit látni kényszerül, mintha csupán valami véletlen
összejátszásról lenne szó, másrészről persze a társaság kedvencének mindig emeli tekintélyét, fokozza fölényét,
ha egy kissé botrányosan viselkedik, hiszen azáltal emelkedik fölénk, azzal ural bennünket, hogy átlép olyan
határokon, melyeken mi nem merészelünk; de a kisasszony! hogyan kerülhetett a kisasszony erre a vonatra, ha
a reggelit még velünk költötte el a közös asztalnál? s miért fehérben hirtelen? ennyire feltűnően fehérben, amit már
korát tekintve sem nagyon engedhetett meg magának, hiszen immár közelebb járt a harminchoz, mint a húszhoz!
miért hát ez a kihívás az öltözködésben, ami tőle teljességgel szokatlannak tetszett, miért? vagy tán a tanácsos,
e megrögzött és szenvedélyes agglegény eljegyezte titokban, netán feleségül is vette volna már? és e bennem is
fölmerülő kérdésektől vezetve előbb anyámra, majd apámra néztem, mintha választ remélnék találni az arcukon;
anyám arca nem válaszolt, apám arcán viszont a felindultságnak és a megrendültségnek olyan áramai látszottak
átsuhanni, melyek egyáltalán nem voltak számomra érthetők, önkéntelenül, mintha valami végzetestől kéne
visszatartanom, megragadtam a kezét, és ő mintegy tehetetlenül hagyta ezt, sápadt lett, hamuszínű, de szeme
megszállott dülledéssel meredt e félreérthetetlenül összetartozó párra, szája bambán elnyílt és úgy maradt,
miközben közeledtünk is, ők jöttek felénk és mi mentünk feléjük, hogy a következő másodperc töredéknyi
idejében az üdvözlések némiképpen túlhajtottan lelkendező felkiáltásaitól is taszítva a Frick köré záródó színes
embergyűrű élő részeként megálljunk; legalább húsz elkezdett és befejezhetetlennek tetsző mondat csapott itt
össze hirtelen, menthetetlenül gubancolódott egyik a másikba, s mivel mindenki a sajátjával foglalatoskodott,
élénken érdeklődve az utazás körülményei felől, kifejezve a tanácsos megérkezése fölött érzett örömét, utalva arra
a bizonyára „fölöttébb kimerítő munkára”, mely így „megsápasztotta” arcát, s e társalgási közhelyek laposságainak
hangerő és érzelgősség által túlhevített levegőjében senki nem figyelhetett ama másik arcra, apám baljós arcára,
tán maga Frick sem, azt azonban már mindenkinek látnia és hallania kellett, amint kezét kirántja kezem ijedt
szorításából, egyenesen Wohlgast kisasszony arcába hajol, és bár suttogni szeretne, de mégis kiált: „Te meg hogy
kerülsz ide?”
Akárha nem lenne erő és indulat, mely a kemény páncélzattá merevedett látszatokat át tudhatná törni, mert
mégsem pattant ki hangosan a botrány! senki nem kezdett el sikítozni, senki nem kezdett ütlegelni senkit, mégha
az emberi természetben rejlő hisztériára való hajlam most ezt követelte volna is! mintha apám kérdése el sem
hangzott volna még, avagy a legtermészetesebb dolog lenne ezt és így megkérdeni, holott tudván tudhatták, hogy
nincsen és nem is lehet Wohlgast kisasszonnyal olyan viszonyban, ami e tegeződő formában és nyilvánosan feltett
kérdést megengedi; vagy mégis? valami zűrzavaros és sötét lepleződik le itt? nem is kettősről, hanem hármasról,
sőt, anyámat is beleszámítva, négyesről lenne itt szó? de nem és nem! mégsem látszottak semmit észrevenni,
mindenki simán befejezte a maga mondatát és lelkesülten egy újabba kezdett, hogy e szavakból kijátszott társasági
zene mégis érintetlen maradjon minden zavaró tényezőtől; és önmagamon is érzékelhettem az illem szigorú
törvényeit, mert hiába környékezett valami ájuláshoz hasonló gyöngeség, hiába éreztem jól, hogy ez már maga
a botrány, a szakadék megnyílt, nincsen semmi haladék, s immár nemcsak azon máskor is tapasztalt baljós érzés
fenyeget, hogy zuhanni fogunk, hanem ez már maga a zuhanás, benne vagyunk! legszívesebben lehunytam volna
a szemem és a fülem befogtam volna, ám nem tehettem semmit, mert lévén az illem erősebb, mint én magam,
fegyelmezettnek kellett maradnom; anyám teljesítménye pedig egyenesen csodálatraméltónak tűnt, mert miközben
Frick finoman meghajolt előtte, hogy megcsókolja a kezét, ő még nevetni is tudott és szívből, könnyedén: „Ó,
mennyire örülünk kedves Peter, hogy végre itt lehet! s ha nem oly fontos állam-ügyek tartóztatták volna, akkor
bizonyára meg se bocsátanánk, hogy ily sokáig hiányolni kényszerültünk!”, de valójában nem volt megállás, mert
mikor Frick továbblépve apám elé került, s még valami kellemes önelégültséggel mosolyogva az anyámnak adott
válaszán: „És én igyekezni fogok, hogy bepótoljam minden mulasztásomat!” – nyújtotta a kezét, most persze nem
ölelték meg egymást! apám még hangosabban kiáltott: „Államügyek? Nevetséges!”, és egyáltalán nem látszott
késznek elengedni a titkos tanácsos kezét, erősen szorította, és átláthatatlanná merevedett tekintettel nézve annak
szemébe, hirtelen suttogásig halkította hangját: „Talán bűnügyek, kedves Frick uram! nemde? S nem is oly nehéz
leleplezni, ha jól megszervezi az ember azt a merényletet!”
„Ön szellemes ember!”, mondotta Frick olyan csiklandósan nevetve erre, mintha a legjobb tréfát hallotta
volna, s megint egyszer meg volt mentve a helyzet! a kis társaság tagjai pedig nyíltan siettek most már segíteni,
apám további attakjainak elhárítására is felkészülve, mindenki hangosabban kezdett beszélni, s így a legteljesebb
és legidegesebb hangzavar állt elő, míg egy idősebb, tisztelettől övezett dáma, ki bizonyára már sok vihart megért,
s ezért volt kellő gyakorlata menteni a menthetőt, „Én elragadom innen Önt!” felkiáltással Frick karjára fűződve,
mintegy kimozdította a társaságot ebből a döbbenettől lecövekelt helyzetből, míg a többi hangok már e
megváltozott helyzetet kommentálva igyekeztek elleplezni a pillanatnyi kínt; „botrány! botrány!”, gondolhatta
azonban mindenki magában; s ekkor anyám is belekarolt apámba, ami most mindenképpen úgy hatott, mintha
lefogná, s ő erre rá is szorult, mert mintha ütni akart volna, vagy ordítani; „Igazán nem szép tőlem, ám fontos
mondandóm tán mindenki számára érthetővé teszi faragatlan sietségemet, a herceg ugyanis várja Önt!”,
emelkedett ki a nyájasan reszketeg hang a többi közül, miközben a társaság elindult a csikorgó kavicson az
állomás fehér csarnoka felé; egyedül, kifejezetten magányosan, csupán ketten maradtunk, Wohlgast kisasszony,
aki még a korábbi helyzettől nyűgözve nem tudhatta hasznosítani eme mentesítő változást, no és én, akivel senki
nem törődött.
„Na tűnjünk el innen, gyorsan!”, hördült fel ekkor apám az ellenkező irányba indulva el, ám valamely
kellemetlen fehér jelenség állta el útjukat, maga a kisasszony, aki az iménti zűrzavarban valahogyan anyám elé
kerülhetett, s megbénult agyában percek óta egy könnyednek ható magyarázat után nyomozva, éppen most
látszott megtalálni a megoldást, „El sem hiszik! Reggeli után kedvem kerekedett valami nagyobb sétát tenni, és
Bad Doberanig meg sem álltam! ott pedig kivel találkozom?!”, szólt a csevegés hangján, ami azonban a
legmulatságosabb paródiának hatott most, „Kisasszony, botrányosan viselkedett!”, mondotta erre anyám
némiképp fennsőbbségesen, egyenesen és nyugodtan nézve a kisasszony szemébe, de apám által ugyanakkor
kimozdítva helyéről, s így csaknem elsodorták, félretaszították; én pedig siettem utánuk, át a pályatesten, hogy
aztán a másik oldalon némán és szinte rohanva hagyjuk magunkat a bükkfaerdő ösvényétől vezetni, és
kirándulásra emlékeztető nagy kerülővel, a lápon át érjünk haza, már jóval sötétedés után.
Ó, szörnyű éj következett!
Mert arra riadtam, hogy valaki áll a terasz nyitott ajtajában, kinn áll, az áttetsző függöny mögött, vagy tán
csak árnyék? kísértet lenne mégis? s mivel szemhéjam mozdulatát is észrevehetőnek hittem, nem merészeltem azt
sem megmoccantani, nem mertem újra lehunyni szemem, pedig oly jó lett volna semmit nem látni és semmit nem
hallani abból, mi elkövetkezik! mintegy megduplázva félelmemet, a délután rettenete hirtelen visszatért, s lebbent
is a függöny! az alak belépett, rögtön átsietett a szobán; sötét volt, fénytelen éjszaka, léptei koppantak a csupasz
padlón, aztán a puha szőnyegen, s így anyám mégis fölismerhető lett ebben az alakban; a folyosóra nyíló nagy
ajtóhoz ért, valószínűleg a kilincsre tette kezét és le is nyomhatta kicsit, rövid kattanás törte meg eme legteljesebb
éji némaságot, melyben a tenger lusta csapásai éppen csak hallhatók és a fenyők sem susogtak, szélcsend; majd
meggondolva magát, ismét átsietett a szobán, a léptek, hattyúprémes könnyű papucsának magas sarkai oly
céltudatosan kopogtak, mintha tudná, hogy hová siet és miért, uszályos fésülködő köpenyét viselte, minden
bizonnyal csak a hálóingre kapván föl azt, suhogtak gazdag selymei; és amint visszatért a terasz ajtajához, néhány
pillanatig mozdulatlanul maradt, én szólni akartam, de éreznem kellett, hogy nem jön ki hang a torkomon, mintha
álomban történne mindez, holott tudható volt, hogy ébren vagyok; majd óvatos és leselkedésre kész figyelemmel
félrevonta a függönyt, de nem lépett ki, hanem sebesen visszafordult és átkopogva a szobán ismét a folyosóra
szolgáló hármas ajtóhoz ért, a kilincset hevesen lenyomta, félreérthetetlen volt e zaj, az ajtó azonban nem engedett,
elfordította a zárban a kulcsot, mitől az kipattant magától, és mégsem lépett ki rajta, hanem vissza a teraszra, míg
a másik kissé nyitva is maradt, és az enyhe légvonat a fehér függönyöket megbillenteni látszott a sötétben, én pedig
fölültem.
„Mi történt?”, kérdeztem halkan, túl halkan is, minthogy a félelmet fölváltó döbbenet egyszerűen a nyakam
ragadta meg, ám a kérdésről tudomást se véve, talán nem is hallva azt, a teraszra most kilépett, néhány lépést tett
is ott, s akárha papucsának kellemetlenül hangos koppanásai állítanák le e lépteket, sietősen visszamenekült, „Mi
történt?”, kérdeztem immár hangosabban, miközben ő megint csak a folyosóra nyíló ajtóhoz ért, kitárta, de onnan
is vissza! s nekem ekkor ki kellett ugranom az ágyból, hogy segítségére legyek.
Testünk összeverődött az ellentétes irányú lendületben, egymás testén akadtunk fönn a sötét terem közepén.
„Mi történt?”
„Tudtam én, ezt öt éve már tudom!”
„Mi történt?”
„Tudtam én, ezt öt éve már tudom!”
S megkapaszkodtunk egymásban itt.
Teste feloldhatatlanul merevnek tűnt, szinte érződött, ahogyan a feszültség megkeményíti, s bár egy pillanatra
átölelt, s én is ölelve igyekeztem átadni magam, mégis határozottan érzékelnem kellett, hogy rajta érintkezésünk
végül is nem segíthet, készségem hiábavaló, én érzem őt, ő azonban nem érez engem, lehetnék neki akár egy
szekreter vagy egy karosszék, amiben egyensúlyát veszítve megkapaszkodik, hogy aztán az elhatározás, amely
az eszelősségig érlelődött benne, továbbrepítse és beteljesítse akaratát; mégsem akartam elengedni magamtól,
oly erősen szorítottam a testére testemet, akárha pontosan ismerném céljait, tudhatnám tehát, hogy milyen szörnyű
merénylettől kell visszatartanom; nekem mindegy volt, hogy mitől, hiszen sejtésem is alig lehetett róla, ösztöneim
parancsolták, hogy valamitől, bármitől, mindentől vissza kell tartanom, amit most csinálni akar! s mintha konok
erőfeszítésem hatással is lett volna rá, mintha fölismerne végre, igen, a fia vagyok, hozzá tartozom, lehajolt hozzám
és erős indulattal, csaknem harapva csókolt a nyakamba, ám a következő pillanatban épp e csókból és testem
félelmeiből nyervén magának további lépéseihez erőt, egyszerűen leszakította karomat a derekáról, eltaszított,
„Szerencsétlen!”, kiáltotta kétségbeesetten, s futva indult ismét a terasz ajtaja felé.
Futva követtem.
A teraszon át, ám nem a parkba levezető széles lépcső felé, mint azt sejteni lehetett volna, hanem az
ellenkező irányba; a kisasszony lakosztályának ajtajában állt meg.
Odabenn égtek a gyertyák, nyitva az ajtó, s a fény reszketőn, libegve kúszott a kőre, a lábunk elé.
Annak, hogy a lábamon állok, még soha nem volt ilyen erős az érzete.
S nem csak a szemem, de egész testem e látványt befogadni van.
Ó, nem állíthatom, hogy ne tudtam volna, mit jelent e látvány, holott azt sem állíthatom, hogy tudtam.
Mert egy gyermeknek nem csupán tudása lehet azon dolgokról, melyeknek ilyenkor történniök illik, hanem
bármily megbotránkoztató legyen is az állítás, a saját testéből kicsiholható kéj által már tapasztalása; és mégis
olyan meglepetésszerűnek hatott, mintha nem lehetnék képes érteni.
Itt ugyanis két idegen test képezte a látványt.
Mezítelenségük világított a padlón.
A kisasszony valamiként az oldalán hevert, s mindenféle fehér ruhadarab köröttük, ám lábait szinte a melléig
húzva föl, mintegy önmagába görbülve be, tekintélyesen terebélyes, s tapasztalt szemmel tekintve vissza, fölöttébb
szép fenekét fordította apám felé; mit fordította! nyújtotta, kínálta, adta neki! ő pedig ölének homorulatával e fenék
domborulatához lökődve, tapadva, majd elválva tőle ismét, félig-meddig guggolt, térdelt fölötte, miközben egyik
kezével a kisasszony szétbomlott, sötét haját markolta, a tövénél, eszelős erővel; benne volt hát a tökéletesen zárt
testben, szabadon, erősen és mégis a legérzékenyebb módon garázdálkodhatott benne, s ezt ma már tudnom
lehet; ilyenkor ugyanis nemcsak a legmélyebbre vagy mondhatnánk a legmagasabbra képes csúszni szervünk,
hanem a fityma érzékeny bőröcskéi, a makk széles pereme, a göbössé duzzadt vérerek, a megkeménykedő
csiklót is súrolva, a szeméremajkat simítva, mintegy sikálják a barlangként ölelő síkos hüvelyt, s ezáltal a
merevedés oly erőssé válik, oly lüktetővé, hogy egészen a méh szájába jutva el, s ez tűnik az utolsó akadálynak!
az űrt tökéletesen kitöltve, már el sem tudhatjuk választani, hogy mi a miénk és mi az övé; e furcsa pozitúrában
erőszaktétel és gyengéd odaadás egyként érvényesülhet hát, s mi lehetne több, mi élvként kívánható lehetne még?
amit azonban akkor látnom adatott, az nem volt más, mint hogy apám hátgerince görcsösen meghajolt, ülepe
szétnyílt, s ettől kicsit olyannak tetszett, mintha üríteni készülne, szabad kezével megtámasztotta magát, s az elválás
ritmusában láthatóvá lettek hatalmas, némiképpen felhúzódott heréi, hogy aztán ismét rácsapódjon, teljesen
takarva ama helyet, mely ilyen bugyborékoló kéjt hívott belőlük elő; átható, vékonyka hangon sikított a
kisasszony, apám szája nyitva volt és félelmet keltett, mert mintha nem tudhatná összezárni, mély hörgés jött ki
belőle és kimeredt nyelvének hegye, a szeme is nyitva, semmibe, ám e sikítás és hörgés akkor az én számomra
egyáltalán nem volt közvetlenül eme nyilvánvaló élvezethez kapcsolható, mert mikor apám a legmagasabbra
hatolván föl belé, mikor mintha megtalálta volna végleges helyét, megdermedt, s egész testén, melyen nagy
foltokban tenyészett a fekete szőr, átfutott valamely önmagával is tehetetlen és telhetetlen reszketés, a kisasszony
fejét a hajánál fogva minduntalan fölemelte, és teljes erővel, többször a padlóba verte; s habár annak sikolya
ilyenkor lett a legáthatóbban élvezettel teli, mégis vergődni kezdett alatta, menekülni akart volna, hogy e
csúcspontról visszazuhanva apám öle ismét nekilásson ama gyengédebb, ám erőben nem csekélyebb távolításnak
és közelítésnek, mitől a sikoly megint szinte bensőségessé lágyulhatott, de apám megint csak fölrántotta a fejet
és úgy a padlóba verte azt, hogy döngött és kopogott.
S ha e pillantban jóval hatalmasabbnak mutatkozván élvezetem, mint meglepettségem, s anyámat is feledve,
minden érzékemet átadtam eme látványnak, sőt, mindenen túl és mindenen innen, még szerencsésnek is éreztem
magam azért, hogy láthatom ezt, akkor az nem csupán valamely gyermeki bámészságnak betudható, s nem is csak
annak, hogy kedves heiligendammi játszótársam, a nálam néhány évvel idősebb Stollberg gróf által jószerivel be
voltam már avatva e titokba, hanem igencsak sokféle, eddig rejtekben meghúzódó vágynak, kegyetlenségnek és
készségnek kellett itt váratlanul összecsendülnie; mintha ők lepleztek volna le, mintha sikolyaival a kisasszony ért
volna tetten engem! érzéki megvilágosodás lett e látvány, mert nem csupán reám, s nem az elvont tudásra, nem
is pajtásomra, kit véletlenül leptem meg a lápon, mikor a süppedékeny talajon elterülve, épp a fütyülőjével
foglalkozott a magasra növő sás rejtekén, de nem is apámra, hanem egyenesen és közvetlenül csodálatom és
vonzalmam tárgyára, a kisasszonyra vonatkozott itt minden.
Nem maradt hát következmények nélkül való azon számos éjszakai kiszökdösés, mikor közös teraszunkon
egyedül akartam lenni ugyan, mégis örültem ott találhatni őt, s ágytól és álmatlanságtól forró testéhez vont?
E testből áradt a szépség, holott szépsége egyáltalán nem a test formáinak, nem arca vonalainak
szabályosságában, hanem mondhatni, hogy a húsában rejtezett, a bőr árasztotta ki forrón; mert miközben mindenki
láthatta, hogy a formák és vonalak esztétikáját tekintve nem közelít semmiféle eszményihez, vonzása mégis
erősebbnek bizonyult, mint bármely úgynevezett ideálé; még szerencse persze, hogy a tenyerünknek jobban
hiszünk, mint holmi szikkadt esztétikáknak! és sietek megjegyezni, hogy e zavarosan mély hatás alól még anyám
sem tudhatta kivonni magát, holott száraz szabályokhoz igazodni igazán volt hajlamos, ebben az esetben azonban
ő is hitt a szemének, lelkesedett a kisasszonyért, bálványozta, kicsit játszva is a gondolattal, hogy olyan jó
barátnéja lehetne, mint amilyen benső barátja Frick volt apámnak; a ragyogóan bizalmas barna szemek, a
déliesen, majdnem cigányosan sötét bőr pirosas harsogású feszülése a széles arccsontokon, a kicsi orr nyitottan
izgatott cimpácskái, a vértől duzzadt száj, melyet mintha függőlegesen is behasítottak volna egy rituális
kardcsapással, reá is megtették a maguk hatását, felvillanyozódott a közelében, s apám, némi incselkedéstől sem
mentesen, hiába figyelmeztette, hogy „a kisasszony valójában nagyon is közönséges”, elnézte annak túlzott
hangosságát, szemet hunyt a modortalanság határát súroló közvetlenkedések fölött, s azon alacsony, lapos
homlokban testileg is megnyilvánuló korlátoltság által se látszott zavartatni magát, amit a kisasszony nemhogy
fegyelmezettséggel nem ellensúlyozott, hanem egyenesen zabolátlansággal toldott meg; a testet, mely ott hevert
hát a padlón, ismertem én is; a kicsiny, keményen szétmeredő emlőket, derekát, melyet jóval vékonyabbnak
mutattak az ügyesen szabott ruhák, mint amilyen valójában volt, s csípőjét, amelynek szélességét viszont
hatásvadászón emelte ki a szabás; ismertem jól, hisz azon éjszakákon, mikor álmatlanságtól és nyugtalanságtól
hajtva a teraszra kijött, s engem anyásan, ám túlzott, s immár tudom, hogy apámnak szánt gyöngédséggel ölelt
magához, e test éppen aránytalan és leplezetlen tökélyében lett számomra ismerős és élvezhető, még csak egy
köntöst sem terített magára, a hálóing finom selyme pedig igazán mindent jól átadott, ölének puha bozontját is
érezhettem, mikor mintegy véletlenül odatévedt a kezem, no és az illatot, melyben alámerültem.
De idáig, és nem tovább!
Arányérzék és jóízlés egyként úgy kívánja, hogy némi szünetet tartsunk az emlékezésben.
Mert anyám nyögésszerű hangot hallatott, és ájultan hullott a kőre.
Hatalmas volt e kert, mondhatnám akár parknak is, árnyas, puhán illatozó a nyári melegben; a fenyők fanyar
szaga, a növekvésükben halkan pattanó zöld tobozokból csorduló gyanta, a vörösben, sárgában, fehérben és
rózsaszínben pompázó rózsák tömött bimbói, és igen, egy fodros sziromlevél, amint enyhén megperzselődve már
nem tud tovább nyílani, hullni készül; a mereven ágaskodó liliomok darázst csalogató méze, a szellőtől is lebbenő
petúniák lila, bordó, kék kelyhei, hosszú száron lengő tátikák, a saját színeiknek élvezetében lángoló
gyűszűvirágok nagy foltjai az utacskák szegélyeként, a reggelre harmatos fű párázása a fényben, és főleg tán a
csoportba és sávokba rendezett bokrok sűrűje, a bodzák, kecskerágók, az orgonák, a bódítón édes jázminok,
az aranyesők, mogyorók és galagonyák terebélyes homályában az a nedves rohadás, melyben kedvére
tenyészhetett és kesernyés illatát terjesztve szétkúszhatott a haragoszöld borostyán, kacsokkal kapaszkodva
kerítésre, falra, körülindázva fák tövét, finom léggyökereket eresztve, mindent elborítva, hogy védje és
kiterjeszthesse azt a gombás rothadást, amiből élt s amit maga csinált; szinte jelképnek tekintve e növényt, mely
sűrűjével és homályával mindent elemésztett, gallyakat, füvet, faágat, minden őszön hagyva betemetni magát a
lehullott levelek vörösével, hogy aztán tavaszra újra felüsse hosszú, kemény szárakon kormányozott viaszos fejét;
zöld gyíkok, sápadtbarna siklók hűsöltek itt, s kövér, fekete testű meztelencsigák, fehérre száradó, érintéstől
szétpattanó kemény nyálkával jelezve bonyolult útjaikat; s ha ma e kertre visszagondolok, tudván, hogy mindebből
szinte semmi sem maradt már, mert kiirtották a bokrokat, a fákat jobbára mind kivágták, lebontották a szellős
filagóriát, melynek zöldre festett rácsozatára rózsaszínű rózsa futott fel, s valamely más célra használva köveit,
elhordták a nagy sziklakertet, ott pusztulhatott kövirózsa, páfrány, varjúháj, nőszirom, békafű, menyasszonyvirág,
a gyep pedig eldudvásodott, kiégett, bizonyára elkorhadtak és szétestek a fehér kerti székek, a sípját fúvó Pán
likacsossá nemesedett kőszobrát, melyet egyszer egy vihar döntött le talapzatáról, s azóta oldalára dőlve hevert
a fűben, talán valami pincébe lökték le, eltűnt a talapzat is, az épületről leverték a stukkódíszeket, a tengeri
kagylóban heverő tátott szájú női isteneket az ablakok fölül, leverték az áloszlopok görögös csigáit, befalazták
az üveges verandát, s eme átépítési munkálatok során természetesen letépték a falról a vadszőlőt, hangyák és
bogarak kedvelt tanyáját, és mégis hiába tudok mindeme változásról, hiába, hogy e kert mára már csak
emlékeimben él, ha éppen úgy érzékelem a levelek mozdulását, még azt a szagot is, a fényeket, a szellők irányát,
éppen úgy, mint egykor, s ha akarom, akkor nyár van, csend, délután.
S ott áll a fiú, ki én voltam akkor, törékenyen vékony csontú, ám egyáltalan nem aránytalan, hiába érzi hát
magát ügyetlennek, és végül is nagyon csúnyának, ami miatt aztán legyen bármilyen meleg, nem szívesen vetkőzik
mezítelenre, ha teheti nem veszi le az ingét sem, vagy legalább a trikóját hagyja magán, szeret hosszú nadrágot
viselni, inkább izzadjon, bár izzadtságának erős szagát is elég visszataszítónak találja, de ma már persze mindezen
csak elnézően mulathatunk, kicsit szomorkásan véve tudomásul, hogy önnön szépségünknek soha nem vagyunk
a tudatában, s az furcsa módon mindig csak mások számára avagy nosztalgikusan visszatekintve élvezhető.
Mondom, ott állok a meredeken emelkedő kerti úton, s ez azon ritka pillanatok egyike, mikor nem
foglalkozom önmagammal, helyesebben olyannyira lefoglal a várakozás, hogy most magam is valamely ismeretlen
szabályok szerint alakuló jelenet szereplője lettem, s kivételesen az sem zavar, hogy nem vettem inget, nadrágot,
és ebben a mosástól csaknem fehérre fakult kék gyatyában állok itt, pedig nemsokára jönni fog.
Egyszerűen csak vagyok, és van a kert, az utca, az utcán túl az erdő, kezemben nagy karéj zsírral vastagon
megkent kenyér, melyet egy zöldpaprika cikkeivel fedtem be, gondosan vágva, hogy a csípős erek, mintegy
megőrizve a paprika vázát, a száron maradjanak, s mikor számhoz emelem, hogy harapjak, az ujjakkal jól a
kenyérhez kell szorítani a zöldpaprikák csíkjait, ne csússzanak el, persze elcsúsznak mindig, de ugyanakkor
óvatos ügyességgel, hogy e szorítástól ne nyomódjék ki a zsír, mert az jól összekenné az arcomat.
A hőségtől fátyolosan szürkére felhősödött az ég, tűz a nap, tán legforróbb órája ez a délutánnak, bogár se
mozdul, álomtól bepárásodott bőrömön mégis érezni vélem annak a hűvösebb szellőcskének a fuvallatát, melyet
sehol másutt nem érezni ilyenkor, csak ezen a meredeken emelkedő úton.
Eltűntek a gyíkok, hallgatnak a madarak is.
A kerti út a faragott kőoszlopoknak támaszkodó, díszesen megmunkált vaskapuhoz vezet, az utcán finoman
reszketnek az árnyak, a másik oldalon pedig az erdő, s onnan érkezik ez a hűvösebbnek érzékelt fanyar fuvallat;
ott állok és élvezem, ahogyan a bőrömön játszik, kába vagyok, de ugyanakkor nagyon is figyelmes, s valljuk be
nyugodtan, hogy jórészt önbecsülésből kell játszanom magamnak e kábaságot.
Ha nem játszanám, akkor be kéne vallani, hogy várom, vártam már akkor is, mikor azt játszottam, hogy a
kellemesen besötétített szobában elmélyülten olvasok, vártam akkor is, mikor elaludtam, és vártam mikor
fölriadtam, órák óta várom, napok, sőt hetek óta tart e várakozás, s a konyhában is, miközben kentem a kenyeret,
vágtam rá a paprikát, ma már ki tudja hányadszor megnéztem a hangosan ketyegő vekkert, mintha csak véletlenül
tévedne mutatóira tekintetem, de ugyanakkor remélve, hogy megnézi ő is, most nézi meg, éppen most, aztán sietve
indul, hiszen mindennap csaknem azonos időben érkezik, fél három van, s ez véletlen nem lehet, és mégsem tudom
elhessegetni azt a rémisztő gondolatot, hogy tévedés az egész, nem miattam jön erre, hanem igenis véletlenül, csak
úgy, mert éppen így tartja kedve.
Még néhány perc, és akkor mintha valami fontos dolgom lenne ott, elindulhatok a kerítés felé, még néhány
perc vagy legfeljebb fél óra, fél óra abban az esetben, ha közömbösséget tettetve késni igyekszik, mint ahogy
függetlenségem látszatát őrizve néha én is úgy teszek, mintha nem állnék a bokrok között; számítgatom a dolgot,
valamennyi idő, ami lehet hogy sok lesz, bár mindig rövidnek és gyorsan múlónak remélem, mióta egyszer,
egyetlen egyszer nem jött, egyáltalán nem jött, és akkor estig vártam, nem tehettem mást, vártam a kerítésnél még
sötétedés után is, de nem jött, s azóta tudom, milyen mély ideje van a várakozásnak, ha mindenképpen várni kell.
S aztán megjelenik.
Mint minden pillanat, melyet igazán jelentősnek szeretnénk tudni, ez is jelentéktelen, mintha utólag kéne
figyelmeztetni önmagunkat, hogy amire ennyire vártunk, itt van, igen, semmi nem változott, minden maradt,
egyszerűen itt van, vége a várakozásnak.
A bokrok között álltam már akkor, a kerítésnél, a kaputól nem túl messzire, ez volt a hely, a helyem,
pontosan szemben azzal az ösvénnyel, mely csaknem titkosan, a behajló bokroktól és egy óriás hárs lecsüngő
ágaitól rejtve kanyarodott ki az erdőből az utcára, soha senki nem járt ilyenkor az utcán, s ha itt posztoltam a
kerítésnél, akkor biztos lehettem, hogy nem szalaszthatom el egyetlen pillanatát se, vigyáztam is minden pillanatra,
testemmel járatot törtem magamnak a bokrok között, s e friss csapáson, hol ismertem minden arcomba csapódó
ág helyét, majd egészen addig követhetem, míg a szomszédos kert kerítésébe nem ütközöm, de tekintetemmel
még onnan is tovább, míg a zöldben el nem tűnik mulatságosan billegő szoknyájának pirosa, kékje, ez pedig jó
sokáig kitart; meglepetés csupán annyi adódhatott, hogy esetleg nem az erdei ösvényen érkezett, mert vigyázott,
hogy néma játékunk azért soha ne válhasson szabályossá vagy kiszámíthatóvá, tehát olykor nagy kerülőt téve, nem
az erdőn át, hanem az utcán jött inkább, s ott jelent meg, bal kéz felől, ahol erősen emelkedett, majd éppily
meredeken ereszkedett alá az úttest, valaha aszfaltozott, akkorra azonban már csaknem összeértek a felfagyástól
támadt lukak, hiába volt hát minden ravaszkodása, ha abban a végtelen csendben, melyben még a
legkifinomultabb fül is csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett képes az oly szabálytalan és véletlenszerű zajok
mélyén, mint amilyen a lombok susogása, a madarak csivitelése, egy kutya ugatása, vagy valami tompa s
meghatározhatatlan tartalmú emberi kiáltás, a város távoli és egyhangú duruzsolását, zümmögését fölfedezni, én
azonban ismertem itt a csendnek és a zajnak minden kis részletét, no és e részletek bonyolult összefüggéseit! nem
csekély mértékben e zajérzékeny várakozásnak köszönhetően persze! s így hiába is jött ott, az utcán, ezzel aztán
igazán nem tévesztett meg, jó előre elárulták a léptei, csikorgott, nem lehetett más, csak ő, ismertem jól e
lépéseket.
És aznap mégis az erdei ösvényről lépett az útra, megállt, s ha emlékezetem pontosan őrzi képét, ami nagyon
valószínű, akkor fehér pöttyös, piros szoknyáját viselte, fehér blúzt, mindkettő erősen keményítve, fényesre
vasalva, miáltal a blúz merev bősége csaknem teljesen elrejtette kicsi mellének halmait, s vékony térde kellemesen
suhogtatta a kartonszoknyát; szegényes ruhatárának minden darabja mást mutatott és mást rejtett el a testéből,
s ezért ezt is számon kellett tartanom, szoknyákat, ruhákat, blúzokat, mindazt, amit öltözködés közben, talán rám
gondolva, ő is bizonyára fölöttébb fontosnak képzelt; meztelen nyakát előrefeszítve, óvatosan és lassan nézett
körül, ez volt ugyanis az egyetlen mozdulat, melyet tartózkodásának álcájából kihajolva engedélyezett magának,
előbb jobbra nézett, aztán balra, s miközben elfordította fejét, pillantása, mintegy véletlenül, megállapodott rajtam,
néha persze csupán a másodperc tört idejére, s ilyenkor hiába is próbáltam e tekintetet megfogni, máskor
valamivel hosszabban és merészebben, olykor pedig oly képtelenül hosszan – de erről később kell szólnom, külön
–, ám mindenképpen keresett, mert ha netán nem ott álltam, a helyemen, mondjuk lehasaltam vagy beálltam egy
fa törzse mögé, hogy ne vehesse észre azonnal, kicsikarjak magamnak valami kis előnyt, akkor pillantása
elbizonytalanodott, s arcán láthatóvá vált ama mélységes csalódás, amit éppen e csellel akartam és tudtam
kikényszeríteni, s ami tartózkodását tekintve egyenesen megengedhetetlen kacérkodásnak tetszett; csak egyetlen
pillantás jutott minden napra, semmi több, miközben ott álltam a kerítés mögött, a bokrok fülledt árnyékában,
tehetetlenül.
Nem volt szép, s a kijelentés azonnal magyarázatra szorul, mert hogy nem szép, azt némi sajnálkozással
vegyes szégyenkezéssel magamnak is meg kellett állapítanom, habár mintha én szépnek is láttam volna! s ha eltűnt
az utca kanyarulatában, mintha szégyellnem kellene valakik előtt, hogy a lány, akibe szerelmes lettem, nem szép,
egy csúnya lány, vagy bármily kíméletesen fogalmazunk, egy nem nagyon szép lány, tehát mindenképpen a kétely
volt erősebb, valami megmagyarázhatatlan szégyen! s mivel annyi nap telt el már a várakozás kínjában, hogy végül
is hiába tiltakoztam és ügyeskedtem, be kellett vallanom magamnak, sőt hangosan kimondani, kiordítottam, a
szabadulás reményében beleordítottam a levegőbe, hogy szerelmes, szerelmes vagyok belé, de boldoggá csupán
az ordítás tett, mert mikor az ordításom elhalt, mégsem tudhattam megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy
megint várnom kell rá, állandóan várni, várni fél háromig, s ha megjött végre, akkor várni eltűnését, hogy ismét
várhassam másnapig, ami mindenképpen beteges képtelenségnek tetszett, még értelmetlenebbnek, mint mikor a
Krisztiánnal való találkozásokat kellett vigyázva kerülnöm, hogy látása ne fájjon annyira.
Ha viszont már így volt, ha látnom kellett, akkor legalább szép lett volna, ezt kívántam, vagy ha szép volt,
akkor szépsége kitartott volna bennem eltűnése utánra is, hogy ne kellett volna szégyenkeznem saját érzelmeim
miatt; úgy gondoltam, szépsége fölmentene, s mintha mindig ugyanabba a kínba gabalyodnék, a szépség utáni vágy
kínjába, mondanám ma, egy olyan sötét kínba, amit mindenképpen el kell rejteni minden idegen tekintet elől, mint
ahogyan a Krisztián iránt érzett szerelmemet, igaz, más okokból, szintén el kellett rejtenem, s még így is
megalázott; megalázott, hiszen gyors mozdulatait, suta mosolyát, érinthetetlen szomorúságát, vad nevetéseit, zöld
szemének átlátszó villanását, izmainak ideges vibrálását néma vonzalmam úgy megtaníttatta velem, olyannyira
magamba ittam, mint sajátomat képzeltem el, következésképpen a legváratlanabb helyzetekben fölbukkanhatott
bennem, szinte testével látszott engem helyettesíteni, akárha ő lennék én, s ezáltal egyetlen képzelt mozdulatával,
mosolyával, pillantásával bármit tönkre tudott tenni, ami nekem pedig fontos lehetett volna, avagy éppen segíthetett
valamiben, amit egyedül nehéz lett volna megoldanom, állandó jelenléte igencsak kétarcú volt hát, olykor
jóságosnak tetsző, máskor gonosz, ám mindenképpen kiszámíthatatlan, nem hagyott egyedül többé, mintha mankó
lenne, titkos példám, vagy én magam nem léteznék már, csupán az ő árnyaként; és most is itt kószált, felbukkant,
eltűnt, megrándította vállát, vigyorgott, vagy ravaszul úgy tett, mintha nem figyelne, holott lesett; mert így hiába volt
ilyen mélyen izgató hatással ez a lány, s mikor megjelent, látványa hiába is sodort el minden buta ítéletet, ha
egyszer nem csak én, igen, nem csak én figyeltem őt, s amennyiben mégis én figyeltem, akkor sem voltam képes
tisztán, csupán a saját érzelmeimre hallgatva figyelni, hanem nagyon is megosztva, befolyásolva mindazon
ítéletektől, melyeket a szépészet kérdésében mérvadónak tudtam, s e kérdésben ki ítélhetett jobban, ha nem ő?
Mindeközben persze én figyeltem, ki is figyelte volna más? én vártam, én szerettem, ha jön, s én voltam az,
ki mélyebben izgató arcot és testet azóta se látott, avagy pontosabban fejezve ki magam, mintha azóta is, igen,
attól kezdve, minden nékem tetsző női lényben ugyanazt keresném, azt, amit tőle végül úgy kaptam meg, hogy
szinte semmit nem adhatott, a hiányt tette fájdalmasan érzékletessé, s éppen hiányát igyekeztem később mindig
kitölteni, öntudatlanul; és ha e szépet, mely minden kétséget kizáróan szép volt, ma már tudom, hiszen önnön
tökélyét, hacsak egyetlen pillanatra is, de csak nekem, kizárólag és minden napon csak nekem árulta el, s mi más
a szépség, ha nem a magunk számára is rejtett akaratlan elárulása! de még ha ennek ellenére sem ítélhettem
szépnek, akkor tűnjék ez bármily bizarrnak, csupán azért, mert minden látszat ellenére, nem lehettem egyetlen
pillanatra sem egyedül vele, mindig valakik álltak velem a bokrok között, s pontosan éreztem, amint ezek a valakik
megzavarják a karjaimat, ne tehessem, lúdbőröztetik a testemet, ne merészeljem átadni saját vonzalmamnak
magam, talán jól tették, mondom bölcselkedve most, így, e közössé váló kínban tanuljuk meg azt, hogy mit szabad
és mit nem szabad, és nem, nem csak ő volt az, aki mindenképpen ellene súgott, ugyanis nevetséges módon még
azt a féltékenységet is átéltem, amit ez a testembe képzelt Krisztián érezhetett volna Lívia miatt, ha szeretett volna,
hanem furcsa, nagyon furcsa módon többen figyeltük őt bennem, nem csak én, ki akkor szerette volna szeretni
ezt a lányt, hanem a többi fiúk, még ha ennek akkor nem voltam is egészen tudatában, megzavartak, minden fiú
mögöttem állva figyelte ugyanazt a lányt, s ők nemhogy szépnek nem látták, hanem még csúnyának sem, mert azt
hiszem, hogy rajtam kívül őt soha senki nem vette észre még.
S hogy én voltam az első és az egyetlen, az benne is, rajta is nyomot hagyott.
Tudtam, ő is érzi a csúnyasága miatti szégyent, minden ezt sugározta, a tartása, a bőre, a kényszeres
tisztaságú ruhái, óvatossága, félsze, szemérme, s ez mégsem volt erőtlen, éppen ellenkezőleg, tán ez tette széppé,
a legnagyobb komolysággal és bizonyára nem kevés bátorsággal tárta elém azt a tényt, hogy annak ellenére is ide
kell jönnie, hogy a legcsúnyább lánynak gondolja magát, s tegyük hozzá, hogy kiszolgáltatottságát a szegény
emberek hagyományos méltósága még hangsúlyosabbá, csaknem nevetségessé tette, s ugyanakkor valami
kíváncsian vágyakozó borzongással gondoltam a pincére is, ahol lakik.
Kicsi volt, törékeny alkatú, fejét csaknem mindig lehajtotta kissé, s ezért nagy, barna szeme többszörösen
is alulról figyelt mindenre, moccanatlanul, s tán az lenne a legjobb szó, hogy mélyen; rövidre vágott barna haját
két fehér csat fogta föl, két fehér pillangó, ne hulljon a homlokába, s ez végképp kislányosan ügyetlenné tette
megjelenését, mégis szerettem így, látható maradt szépen domborodó homloka, és ezáltal valamiként az a finom
gondoskodás, amivel körülvették, ügyeltek rá, hogy mindig rendesen nézzen ki, ez nagyon fontos lehetett nekik,
egyszer a portásfülkében ülve az apja a térde közé vonta, és megnyálazott zsebkendővel letörölt valamit a
homlokáról, láttam; pedellus volt az apja, és egyben a közeli templom sekrestyése, vékony, szőke ember, kis
bajusszal, haja mesterségesen hullámosítva, az iskola alagsorában laktak, és valaki azt mesélte egyszer, hogy az
anyjuk, akit magamnak is alkalmam volt többször megfigyelni, amint különböző lábasokkal és szatyrokkal
megrakodva feljön a lépcsőn abból a sötétből, a maradékot hordja valakiknek a konyháról, nekik is abból ad,
és állítólag cigánynő; fénylőn sima, rózsásan barna bőr, azon barnaság, melyet a nyár csupán egyetlen árnyalattal
sötétít el, természettől fogva ilyen, ám téli sápadtsága talán még szebb.
Igen, már csaknem teljesen elolvadt a hó, mikor egy mindenképpen nevezetes napon elkezdődött közöttünk
az egész, lassan olvadt, kemény volt az a tél, s ami a napfénytől nappal fölengedett, az éjszakák hidegétől ismét
megfagyott, fokozatosan vált láthatóvá, hogy ez már olvadás, tavasz, előbb csak a tetők hópárnái, a kéményekről
a sipkák, a fák ágairól a szelektől kristályosra keményedett hószöszök, de éjszaka hosszú jégcsapok nőttek le
az ereszcsatornákról, nappal csöpögtek és a hűvös vizektől aztán megroskadt a hó a földön, előbb csak a házak
körül, a jégcsapokat meg le lehetett törni, szopogatni, finom hideg, a csatornákban rothadó avar és a lukacskák
rozsdája sajátos ízt adott a jégnek, szerettük, és vékony jégpáncél is dermedt éjszaka a hóra, jó volt járni rajta,
pattanva szakadt be a lépések alatt, nyomokat lehetett hagyni így, mígnem néhány enyhe nap elteltével végül
minden élni kezdett, csöpögött, pattogott, száradt, reccsent, csorgott, kásásodott, csörgedezett, s megszólaltak
a madarak; ilyen párolgón cseperésző enyhe nap volt ez is, kinn teljesen tisztán kék az ég, a délelőtti
nagyszünetben osztályonként kellett levonulnunk a tornaterembe, némán állni, előre nézni, nem mozogni, nem
forgatni a fejet, de azért bármennyire is lenyűgözte a gyász tüntető pompája, mégis ezt figyelte az ember, nem
fordítva el a fejét, a szeme sarkából mégis ezt a nyugalmas kékséget odakinn a hosszú ablakok mögött, a
moccanásoktól susorgó csendben, színpad is volt a tornateremben, bordó függönye most összevonva, s az egész
tanári kar ott állt fönn a színpadon, természetesen ők is mozdulatlanul.
Sztálin temetésének órája volt ez, mikor a bebalzsamozott testet a ravatalozó márványcsarnokából átvitték
a mauzóleumba.
Úgy képzeltem, hogy valami egészen nagy, beláthatatlanul nagy és csaknem teljesen sötét terem ez, annyira
nagy, hogy inkább fedett térnek lehetne nevezni, igen, csarnok, jó volt ízlelgetni ezt a szót, ám mégsem olyan
közönséges csarnok, mint mondjuk egy pályaudvaré, hanem úgy állnak benne a márványoszlopok, miként az
erdőben a fák, sűrűn, magasba nyúlva és a magasban is sötét, oly magas a tér, hogy a kazettás mennyezet se
látszik; lépés se hallik, ide senkinek nem szabad belépnie és senkinek nincsen is mersze belépnie, hogy lépteinek
visszhangzó zajával fölsértse a csendet, s ott, e terem vagy térség leghátsó falánál fekszik ő a ravatalon, valami
egyszerű, fekete emelvényt képzeltem, tulajdonképpen ágyat, melyet inkább csak sejteni lehet, mint látni, mert
a szűk ajtón nem hatolhat be annyi fény, hogy kivilágítsa a termet, éppen csak puhán fölcsillan néhol a márvány,
szürkésbarna márvány nemes erezettel, csillan az oszlopok tükörsima íve, a padló, nincsen se gyertya, se lámpa,
s oly erős, plasztikus volt az elképzelés, hogy még ma is a legkisebb nehézség nélkül magam elé tudom idézni
anélkül, hogy bármily utólagos, netán ironikus kiegészítést tennék; úgy gondoltam, hogy most az egész világ
ugyanabban a csendben áll, még az állatok is megérezték az emberek baljós csendjét, s ezért meglepetten
elnémultak, halálát ugyanis nem elmúlásnak, hanem azon ünnepélyesség tovább már nem fokozható, utolsó, immár
legnagyobb felcsendülésének éreztem, mindama tisztelet, öröm, vágyakozás, szeretet feljajdulásának, melynek
mindeddig nem volt lehetősége ilyen erővel megszólalnia, de most, e lélegzetállító halálban! s ezen elképzelésemet
az sem zavarta, hogy itt a tornateremben is jól lehetett hallani az ereszek körül repkedő verebek boldog
csivitelését, közönyösen károgtak a varjak is, s aztán ez a rettenetes mennyiségű csend, mert megpróbáltam
elképzelni, amint a világ összes emberének és állatának hallgatása egyetlen csenddé összesűrűsödik,
megpróbáltam elképzelni ennek a csendnek a méretét, egyáltalán, valamilyen elfogadható mértékegységet találni
ennyi csendhez, hiszen tudtuk, hogy ebben az órában odakinn se moccanhat semmi, leállt a forgalom, autók,
villamosok, nyílt pályán vesztegelnek a vonatok és az utcákról eltűntek az emberek, vagy ha valaki éppen ott
tartózkodott, akkor ott kell mozdulatlanná merevednie, abban a pillanatban, mikor fölsivítanak a szirénák, s
ahogyan a különálló zajok is összeadódnak, ahogyan egy város zaját bizonyos távolságból összefüggő, állandó
zümmögésnek és duruzsolásnak lehet hallani, valahogyan így kell összeadódnia ennek a hallgatásnak is, hogy aztán
ott, abban a sötét márványcsarnokban is hallható legyen, elhatolhasson idáig is, hogy elnémult a világ, habár ő már
nem hallhatja e csendet se, s milyen lehet, ha valaki csendet se hall, halott; s e ponton mégis fölöttébb zavarossá
vált simára dolgozott elképzelésem, mert tudtam, hogy ő nem csupán halott, nem oly közönségesen halott, mint
bárki más, akit egyszerűen a földbe tesznek és ott egyszerűen elenyészik, nem, a balzsam őt megtartja és
megszenteli, ám másfelől ez az egész bebalzsamozás mégis olyan sötét, nyomasztó és fölfoghatatlan dolognak
tűnt, amire jobb lett volna nem gondolni, ugyanakkor hiába igyekeztem gondolataimat elterelni e tiltott területről,
ha ez mindenképpen jobban izgatott, mint maga a halála, tehát állandóan erre kellett gondolnom, erre a rejtélyes
bebalzsamozásra, ami a legnagyobbak közül is a legnagyobbaknak jár csak, egyiptomi fáraóknak? s mikor
nagyapámat, kiről tán hallgatagsága miatt azt képzeltem, hogy mindent tud, végül is megkérdeztem e
bebalzsamozás felől, igyekezvén választ kapni azon kérdésre is, hogy vajon mért éppen ő és a fáraók, milyen
kapcsolat lehet az ő nagysága és a fáraók nagysága között? némiképpen rossz lelkiismerettel kérdezve, mert
sejthettem, hogy válasza csípős lesz, gunyoros, mindenről így beszélt, s valóban egy olyan válasszal lettem
gazdagabb, mely a műveletet illető morális gondjaimat nemhogy megoldotta volna, hanem fokozta: „ó, az pompás
egy találmány! – kiáltotta hirtelen fölnevetve nagyapám, és mint mindig, ha beszélni kezdett, lekapta orráról a
szemüvegét – az úgy van kérlekalássan, hogy mindazon belső szerveket, melyek könnyen romlanak, tehát a májat,
a tüdőt, a vesét, a szívet, a beleket, a gyomrot, a lépet, az epét, s mi van még? na persze! még az agyvelőt is a
koponyából, ha volt benne valami egyáltalán, szépen kiszedik, de előbb kipumpálják az erekből is a vért, feltéve,
hogy még nem aludt meg egészen, mert ugye a vér is romlandó dolog, aztán mikor odabenn már semmi lágy rész
nem maradt, s úgy hiszem, eltávolítják a szemgolyót is az üregéből! csak a bőr, a hús, a csontok, mondhatnánk,
csak a lárvája! akkor valamilyen vegyi anyaggal preparálják, természetesen kívül és belül, de hogy milyen
anyaggal, azt ne kérdezd, mert nem tudom, s ennek utána már csak az következik, hogy kitömjék, gondosan
összevarrják, mint mikor nagyanyád vasárnap töltött csirkét csinál, hát ennyi az egész!” – mintha nem is gondolna
arra, vagy ha gondol, nem érdekelné, hogy miért tettem föl én e kérdést, tehát a kérdés tulajdonképpen kire
vonatkozik, nem mondott semmi mást, s rövid monológját egyetlen szóval vagy jelzéssel sem enyhítve, egyszerűen
elhallgatott, ajkáról eltűnt a mosoly, éppen olyan száraz és tárgyilagos maradt, mint amikor a halál napján
valamilyen fekete anyagot kerestem a szekrényben, hogy másnap az iskolában a faliújságot az alkalomhoz illőn
legyen mivel földíszítenem, és nem találtam mást, csupán a nagyanyámnak valami régi selyemkombinéját, amit föl
is daraboltam erre a célra, lebontottam a csipkét és a vállpántokat, s ezt látván megjegyezte, hogy „az ötlet akkor
lenne igazán pompás, ha vinnél mellé kisfiam még egy bugyit!” – s akárha ezzel a mozdulattal vonulna vissza abba
a néma világba, melyben napjait töltötte, szemüvegét visszalökte az orrára, s elfordította rólam imént még
érdeklődőnek és vidámnak tetsző tekintetét.
Ez azonban nemhogy nem volt józan ésszel elképzelhető, hanem egyenesen valami titkos szentségtörés, s
nem csupán az, hogy a hasát fölvágják és kiveszik a belső szerveit, hanem az is, ahogyan minderről a nagyapám
beszélt, a hányaveti elegancia, a gonosz tiszteletlenség! mert ha már a halott test másként nem tartható életben,
akkor erről a disznóságról mégis mélyen hallgatni kéne, mintha nem is lenne igaz, hallgatni kell, mintha el se
hangzott volna, amint arról is hallgatni kellett, hallgatni magamban is, amit Krisztián mondott, mikor közölték
velünk a váratlan megbetegedésről szóló hírt, olyan óvatosan és mélyen hallgatni, mintha még azt is a legnagyobb
bűnnek és szégyennek tartanám, hogy e kijelentéseknek véletlenül a fültanúja voltam.
Valóban véletlen volt, a legteljesebb véletlen, s mintha alapos okom lenne rá, megkapaszkodtam ebben a
szóban, véletlen, igen, véletlen volt, el lehet felejteni, elfelejteni ezt is, ha ugyanis akkor történetesen nem én
vagyok a napos és nem kell kimennem a mosdóba, hogy a szivacsot benedvesítsem, vagy ha néhány perccel
előbb, netán néhány perccel később megyek, s miért akkor mentem? de hiszen éppen ez a véletlen benne! akkor
nem kellett volna hallanom, mit mondott, akkor elhangzott volna, s nekem nem lenne róla mégsem tudomásom,
hiszen annyi minden hangzik el, amiről szerencsés módon nem tudok! mivel azonban mégis megtörtént, hallottam,
s akárha valamilyen kibúvót akarna keresni, napok óta kényszeresen és tehetetlenül ismételte az agyam a jelenetet,
remélve, hogy elfelejthető, mint minden, és mégsem tudtam elfelejteni, nem találtam a kibúvót, sőt! a
kötelességeimre figyelmeztetett, megmásíthatatlannak tetszett, tehát mégis olyannak, mintha egyáltalán nem a
véletlen műve lett volna, hanem nagyon is sorsszerű bosszú! de most aztán én is bosszút állhatok, ám ugyanakkor
csapda is, mert hiába állnék bosszút, ha az is az én leleplezésem lenne, leleplezné, hogy hazudtam, és hiába
kísérleteztem hónapok óta azzal, hogy semminek ne legyek tanúja, ami vele kapcsolatos, egyszerűen levegőnek
tekintsem, vagy még levegőnek se, semminek! és egyszer és mindenkorra tűnjék ki az életemből, mintha megöltem
volna.
S nem futó ötlet volt, hogy megölhetem, gondolkodtam rajta, ízlelgettem a dolgot, kidolgoztam minden
részletét, azt terveztem, hogy apám pisztolyát ellopom, s mert egyszer megtanított rá, hogyan kell megtölteni,
kezelni, e gyilkosság technikai részleteit illetően teljesen biztos voltam magamban; íróasztalának fiókjában tartotta
a pisztolyát, s havonta egyszer petróleumos ruhával tisztította, hosszú, vékony ujjai feketék lettek a petróleumtól,
s így csak kezének fejével tudta kisodorni szemébe hulló haját, mikor magyarázat közben fölnézett néha rám; a
hűvös pillantású kék szem, a pisztoly használatának igen egyszerű szabályai, a petróleum átható szaga utat csinált
azon a vasárnap délutánon egy józanon is mérlegelhető indulatnak, mintha csak a nyomok eltüntetésének módját
kéne kidolgoznom, most azonban ez a hülye véletlen, melyről igyekeztem nem tudomást venni és mégse lehetett
elfelejteni, áthúzott volna minden számítást, leleplezte gyilkossági ábrándjaimat; nem, túlságosan gyenge és
bátortalan vagyok ahhoz, hogy a gyilkosa lehessek, ha még ahhoz sincsen bátorságom, hogy egyszerűen
följelentsem, ha már ilyen egyszerűen a hálómba akadt, ám a lehetőség éppen csak fölmerült, s amint fölmerült,
azonnal és hevesen el kellett utasítanom, tudva, hogy akkor a magam számára válnék elfogadhatatlanná, ócska
kis spiclinek kéne érezni magam.
És még így is spiclinek éreztem magam, habár igazán semmit nem tettem, mondom, még gondolni se nagyon
mertem rá, hogy valamit tegyek, olyannyira nem, hogy anyámnak se volt merszem beszámolni a történtekről, holott
igazán szerettem volna, de féltem, hogy arra nézvést, miként keveredhetnék ki ebből a kínos helyzetből, valami
olyan tanácsot találna adni, amit aztán semmiképpen nem tudnék követni, inkább hallgattam hát, bár megérezte
s kérdezte, hogy nincs-e valami bajom, de tagadtam, azt mondtam, hogy nem, semmi, másrészről tartottam attól
is, hogy amennyiben beszélnék, akkor a nagyapámat is be kéne mártanom, hiszen e kétféle megnyilvánulás
bennem szorosan összekapcsolódott, mintha az egyik feltételezné a másikat, mert ha nagyapám úgymond nem
készíti elő a talajt, akkor talán Krisztián megjegyzése se lett volna annyira feltűnő; ám most már tudva, hogy ők
maguk között, ők, a barátok! olyan dolgokról beszélnek, amiről előttem soha, tehát létezik és eddig is létezett a
vélekedéseknek egy előlem elzárt szoros köre, s a nagyapám is ebbe a másik körbe tartozik, melybe akaratlanul
és véletlenül mégis behatoltam, tudomásom van róla, s ezt nem tudom egyszerűen kitörölni, immár a felforrósodó
és kínzó féltékenység miatt sem, akkor semmi más, csupán maga e nemkívánt tudás, e számomra elfogadhatatlan
ítélet titkos tudása spiclivé tesz.
Nekik meg egyenesen úgy tűnhetett, mintha megfigyeltem volna őket, mikor vonulnak ki a mosdóba a dolgot
megbeszélni, és szándékosan várva az alkalmas pillanatra, nyitottam volna rájuk az ajtót; persze Krisztiánt
pillantottam meg először, szétvetett lábakkal állt a kátrányos fal előtt, no és micsoda tartással még vizelés közben
is! egyik keze csuklóból lazán kifordítva a csípőjén, a másik kezével pedig nem úgy fogta fütykösét, miként a
gyerekek, akik tulajdonképpen az anyák pisiltetésben is gyengéd mozdulatát utánozzák és használják egészen a
felnőttkor küszöbéig, két ujjal, a tövénél fogva meg, ügyetlenül, s mivel az utolsó cseppeket így nem lehet
tisztességesen kirázni, valamennyi mindig jut az ujjakra és a nadrágba is; nem, ő már felnőttesen, felnőttként, hogy
úgy mondjam visszakézből fogta, hüvelykujja és a további négy ujj közé kapva, lazán, kisujját némiképp eltartva
a többitől, nehogy a sugár útjába kerüljön, mint mikor szeles időben cigarettázik az ember, mintegy a tenyerébe
takarva, amit egyenesen a józan szemérem megnyilvánulásának lehetett volna tartani, ha mindeközben csípőjét
nem lökte volna oly élvezetteli szemérmetlenséggel előre, s a terpesz nem lett volna a szükségesnél egy árnyalattal
nagyobb, akárha tartásával óhajtaná jelezni, de kinek? önmagának vagy nekünk? hogy még ezt is élvezi; pimasz
szemérmetlenséggel vizelt, amiből egyenesen divatot csinált, s nem csak a közvetlen baráti köréhez tartozó fiúk
utánozták ebben, hanem mindenki az osztályban, én is, habár az a természetességével tüntető élvezet, amit ő
érezhetett, mások számára bizonyára nem volt elérhető; s amint kezemben a kiszáradt, krétaporos szivaccsal
megpillantottam őt ebben a jól ismert pózban, amit most még elfogulatlanabbá tett azzal, hogy a mellette vizelő
Szmoditsnak beszélt, de úgy, hogy azt a közvetlenül a háta mögött várakozó Prém és az ajtófélfának támaszkodva
cigarettázó Csúzdi Kálmán is jól hallja, legszívesebben visszaléptem volna a folyosóra, visszakozásomat azonban
nem lehetett volna megindokolni semmivel, annál is kevésbé, mert Csúzdi Kálmán azonnal észrevette, beléptem
hát, ő pedig, aki tán nem hallotta vagy nem akarta hallani az ajtó nyílását, befejezte megkezdett mondatát: „most
végre megdöglik ez a dög is!” – mondta abban a pillantban, mikor az ajtót némi tétovázás után behúztam magam
mögött.
Prém, egy tömzsi, fekete bőrű fiú, aki mint valami kedélyes udvaronc, mindenhová elkísérte őt, mintha szelíd,
mindent értőn és mindent megbocsátón bölcs barna szemével állandóan azt lesné, miben lehetne szolgálatára, és
ezért bármily készséges és kedves volt is, velem éppen úgy, mint vele és látszólag mindenkivel, mégis mély és
csillapíthatatlan ellenszenvet, undorral határos ellenszenvet éreztem iránta, ami egyáltalán nem csoda, hiszen ő azt
látszott minden különösebb gátlás nélkül megvalósítani, amihez nekem nem volt elegendő bátorságom,
ügyességem, vagy tán játékosságom, azon eldönthetetlenségig finomított kapcsolat fűzte össze őket, amelyre én
is annyira vágytam, mintha testvérek lennének, ikrek, egy kicsit közömbösek is egymás iránt, mert hiszen e
kapcsolatot a természet rendezte így és nem volt mit hozzátenniük, de ugyanakkor egy kicsit szerelmesek, e két
arc bármilyen távolságra került egymástól, mintha mindig egymásra vonatkozna, éppen mert két olyannyira
különböző arc volt, mintha az egyik mindig érezné a másikat, a legteljesebb kölcsönösséggel, de ugyanakkor Prém
nyíltan a szolgája volt, ő volt a kisebb és a kisebb mindig szolgája a nagyobbnak, most is, teli szájjal, azonnal
felröhögött, mintha Krisztián a lehető legjobb tréfáját sütötte volna el, pedig inkább komoran hangzott a mondat,
gondterhelten, s azon se lepődtem volna meg, ha Krisztián e túl gyors röhögésért azonnal fölképeli, amit néha
megtett, tudván hogy a túlbuzgóság furcsa módon nem növeli, hanem csökkenti a hatalmát, büntetni kell; ezt a
szájat különösen utáltam, a szemek és e száj! kissé dülledten óriásra nyitott, vastagon pillázott sötét szemében a
megvesztegetően lágy alázatot, a szája azonban vad volt, nyersen, sötéten vörös, alsó ajka kicsit előreugrott,
önmagában ugyan nem csúnya, csupán arcának kicsinységéhez viszonyítva eltúlzott és természetellenes, s akárha
maga is tudatában lenne szája kivételes nagyságának, s azon szépségnek, mely mégsem volt tőle megtagadható,
miközben beszélt, nyelvének hegyével minduntalan végignyalta, élvezte, beszélni pedig egészen különlegesen
beszélt, halkan, közelről, partnerének soha nem a szemébe nézve, inkább a füléhez hajolva, már csak azért is,
mert szavait nem annyira kimondta, mint inkább kisúgta, kis monológokat sugdosott a fülekbe.
Krisztiánt feltehetőleg nem csak e mindenképpen bolond szövegelések szórakoztatták, hanem azon
meglepett tétovaság is, amit Prém a gonoszkodásaival kiváltott; atyaian szeretetteljes figyelemmel kísérte Prémet,
aki nem kiismerhető szabályok szerint választotta ki áldozatait, szinte észrevehetetlenül surrant, kódorgott a
folyosón vagy a padok között, míg teljesen váratlanul meg nem állt valaki előtt, puha bizalmassággal hajolva
füléhez, s rögtön nagyon erős hatást, kíváncsiságot avagy éppen azonnali felháborodást kiváltó mondattöredékkel
indítva behízelgő suttogását, ám mintha ő maga e hatással soha nem törődne, ez Krisztián dolga volt, aki távolról
figyelte, ő csak szelíden nézett: „te drága geci! hallottad, hogy a nyilasok megint kitörtek a várból? a rádió
nemcsak este, de reggel is bemondta! furcsa, nem? a várból!”, és hirtelen elhallgatott, „de milyen várból?”,
hangzott erre az önkéntelen kérdés, „hát a lekvárból!”, suttogta ő, és épp oly puhán, észrevétlenül, ahogyan jött,
már állt is tovább; Csúzdi Kálmán pedig, ki a szájában lógó szipkás orosz cigaretta füstjétől hunyorogva pillantott
rám, s úgy nézett, mint valami idegen, kicsit undorító tárgyat, de azért némi szigorral, készen arra is, hogy minden
mozdulatomat ellenőrzése alá vegye, fényes, fehér, kövérkésen puha arcában értelmes, kicsit ravasz kék szemek,
fakó szőke pillákkal, keze a zsebében, ő csak cigarettázni jött ide, no és hogy együtt legyenek, cigarettája majd
kézről-kézre jár, tudtam, hogy mindig megosztják egymás között, e szigorú figyelemmel viszont mintha egyenesen
a többieket őrizné, s a védelmező tekintet most különös erővel hangsúlyozta összetartozásukat, akárha rögtön azt
is jelentené, hogy amit Krisztián mondott, tulajdonképpen bármelyikük mondhatta volna, teljes az egyetértés, s
amikor az ajtó végül is hallhatóan becsukódott, és előbb Szmodits, aztán a Prém is felém fordította a fejét,
Krisztián pedig tartásán mit sem változtatva, egyenesen a szemembe nézett, tudhattam, hogy itt valami történni fog.
A mondat elhangzott, s nem volt semmi kétség, hogy kire vonatkozik, nem lehetett visszavonni, a nevetés
megerősítette.
S ha Krisztián nem néz így a szemembe, ha mindeközben nem abban az utánozhatatlanul szemérmetlen
pózban áll, akkor bizonyára úgy tettem volna, mint aki semmit nem lát és semmit nem hall, s védve ellene
önmagam, a szivacsot szó nélkül benedvesítem a csapnál, és egyetlen fölösleges pillantást se vetve rájuk,
kimegyek a mosdóból, de tekintetének nyíltsága, kihívó ártatlansága olyan érzelmi erőszaktételnek bizonyult, ami
ellen azonnal föl kellett lázadnom, holott ezt egyáltalán nem akartam, az önbecsülés kívánta, az önbecsülés, mely
akaratomtól és szándékaimtól teljesen függetlenül látszott működni bennem: „Mit mondtál?”, kérdeztem ugyanis
halkan, visszanézve a szemébe, s hogy ilyen nyugodtnak hallom a saját hangomat, engem is annyira meglepett,
hogy azonnal kitört a félelem is belőle, mert most már hangosabban és elrekedve folytattam, s ezt is hallanom
kellett, a saját hangomon: „Kinek kell megdögleni?”
Nem válaszolt, s ettől nagyon nagy lett itt a csend, és mintha e csendben valóban fölébe kerekedtem volna,
közelebb léptem, szemem biztosan tartotta szemét, akkor viszont valami olyasmi történt, amit igazán előre
sejtenem kellett volna, ha a pillanat nem tesz annyira elbizakodottá, teljesen váratlanul Prém arca jelent meg
közöttünk, mondhatni, legelbűvölőbb mosolyát csúsztatta közénk, s miközben még mindig Krisztián szemébe
néztem, már látnom kellett az ő dülledt szemét is, a száját, amint nyelvével élvezkedve végignyalja, és a hangját
is hallani, suttogását: „spiclikém, tudod te, hogy mekkora fasza van a lónak? pontosan akkora, mint a Csúzdinak!”,
és akkor már Csúzdi Kálmán is ellökte magát az ajtófélfától, az ő hangja azonban erős volt, rekedt: „ebédre
megkaphatod a Prém faszát!”, mondta ő, s bár minden íratlan szabály szerint röhögniük kellett volna, hogy
valamennyit levegyenek közös fellépésük súlyából, de nem röhögtek.
Inkább még nagyobb, még mélyebb lett a csend, mintha valami olyan közös félelem lógna ki alóla, ami
hiábavalóvá tesz minden ügyes közbelépést és semlegesíti a túlerőt, kicsit biztosítva, ám ugyanakkor még
kétesebbé téve az én fölényemet, s ebben a csendben szólalt meg végül ő, visszafordulva a falhoz, hogy nadrágját
is rendbe tegye: „lehetne talán egy kicsit finomabban!”, mondta, ami őket talán még jobban meglepte, mint engem,
s nagyon rosszkedvű lett a csendünk.
Én pedig nem tudva mit kezdeni magammal, hirtelen megéreztem kezemben a szivacsot, ez volt az egyetlen,
ami segíthetett, odalépni vele a csaphoz, hogy benedvesítsem, ezt meg kellett tenni, hiszen ezért jöttem ide.
Amikor azonban visszafordultam, mintha mégse tudtam volna nekik ilyen egyszerűen bebizonyítani, hogy
csak ezért és semmi másért, mind a négyen engem néztek, mozdulatlanul.
Innen ki kellett menni, a dolognak valahogyan el kellett dőlnie.
És rettenetesen sok idő telt el, míg a lábam valamiként elvitt az ajtóig, kinyitottam, és még mielőtt
becsukhattam volna magam mögött, Szmodits minden meggyőződés nélkül morogta utánam: „majd vigyázz, hogy
valaki szét ne verje a pofád!”, de nem haragudhattam rá ezért, s félnem se kellett, mert tudtam, hogy ennek is el
kellett hangoznia.
Persze nem állíthatom, hogy amint ott álltunk némán, és viszonylag valóban mozdulatlanul a tornateremben,
pontosan erre gondoltam volna és pontosan így, valamiként mégis ezzel foglalkoztam, s gondolataimat hiába terelte
el annyi minden, a ravatalozó elképzelése, az egyhelyben való álldogálás kényelmetlenségei, a sűrű rácsokkal
fedett nagy ablakok mögött az ég télies kékségében valamiként mégis érezhető tavasz, vagy a halott teste, amint
hasát és mellkasát egyetlen vágással fölnyitják, kiveszik belső szerveit, hogy aztán kitömjék, de mivel tömik ki?
szalmával mégse lehet! a csupasz szív, a puha tüdő, a lila vese a belek között feküdt egy boncasztalon, amire
szintén nem szívesen gondoltam, és mégis örömet okozott, valamilyen sötét kielégülést okozott olyasmire gondolni,
amire nem lett volna szabad és nem is akartam, a gyász szabályainak a megsértése mégis jobban elterelte a
figyelmemet arról a félelemről, amit miattuk éreztem, jobban, mint bármi más; a fenyegetés ugyanis megtette a
maga hatását, s mikor már éppen arra gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen elfelejtettem az egészet, hirtelen
felvillant valami egészen jelentéktelen részlet, a mosdó zöldre festett fala, a cigaretta füstje, ami visszahozta a
rettegést, s ha már retteg és szorong az ember, akkor szeret pontosan körülírható tárgyat találni hozzá, én tehát
attól féltem, hogy valahol meglesnek, megvernek, a veréstől féltem, a túlerőtől, a vereségtől, holott
megszégyenülésem és vereségem már igazán megtörténtnek lett volna tekinthető; napok óta a védelem
lehetőségein gondolkodtam hát, Prém közvetlenül előttem állt a sorban, Csúzdi Kálmán a hátam mögött, kicsit
jobbra, de a másik kettő jelenlétét is érzékeltem, kik egymás mellett, leghátul álltak, teljesen be voltam kerítve,
most azonban ők se mozdulhattak, s ahhoz képest, hogy mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam, e kötelező
mozdulatlanság védelemnek tetszett vagy legalábbis jótékony haladéknak, tekintetem azonban minduntalan
kényszeresen visszatért Prém nyakára, mintha attól tartanék, hogy hirtelen hátrafordul, villámgyorsan szájba ver,
ez lesz a jel, és akkor a többiek is rám vetik magukat.
Már csak ezért se lehetett elfelejteni azt a pillanatot, mikor megéreztem, hogy valaki néz; a félelem tette
emlékezetessé.
Illetve nem is tudom pontosan, miként történt, mert a legrejtélyesebben megfejthetetlen érzetek közé tartozik,
ha valaki néz bennünket, valaki rólunk beszél avagy egyszerűen rólunk gondolkodik, s anélkül, hogy tudatosan
bármi megfogalmazódnék, e figyelem irányába fordulunk, s csak ennek utána tudatosodik, hogy miért is néztünk
oda, megéreztük, ám a kérdés így is kérdés marad, mert mit éreztünk meg? mintha érzékeink sokkal finomabban
és természetesebben dolgoznának, mint a tudatunk, helyesebben a tudat csupán azon anyagokat és energiákat
dolgozhatná magáévá, mindig késve persze, s ezért aztán örökös egyenetlenségeket és bizonytalanságokat
okozva, melyeket érzékeink szolgáltattak neki, s még így is kérdés marad, hogy vajon milyen erő, energia vagy
anyag az, mely igazán nagy távolságokat is áthidalva képes jelezni érzékeink számára mások érzékeinek jelenlétét,
milyen jellegű jelzések azok, melyeket képesek vagyunk fölfogni és kibocsátani, holott ez tudatos szándékunkban
nem áll, s látszólag semmi mást nem is csinálunk, mint nézzük a másikat, gondolkodunk felőle, avagy valami
hányaveti megjegyzést teszünk a leghalkabb hangon, a levegő mégis megtelik valamivel, elveszíti semlegességét,
határozott tartalmakat közvetít, ellenségeseket, barátságosakat, s anélkül, hogy szükségünk lenne ilyenkor
bármiféle tudatos meggondolásra, a legbonyolultabb közlések birtokába juthatunk; és azt sem hiszem, hogy
magára akarta volna vonni figyelmemet, mert egy ilyen vagy ehhez hasonló gesztus most többféle okból sem volt
elképzelhető, pillantása tehát legalább oly öntudatlan volt, mint az én feléfordulásom, két öntudatlanság nézett
farkasszemet, csupaszon, védtelenül és leplezetlen mohósággal, most ugyanis igazán vigyázni kellett minden
mozdulatunkra, tanáraink a színpadon, tekintettel a gyász kivételes órájára, maguk se mozdultak s nem hallatták
szokásos intéseiket, nem ordítottak hát, hogy „nem mozog ott hátul!” vagy „ha nem maradsz ott nyugton fiacskám,
úgy kiváglak, hogy a taknyodon csúszol!” – mindezen figyelmeztetéseket a pillantásukkal voltak kénytelenek
helyettesíteni, ami természetesen sokkal fenyegetőbbé és súlyosabbá tette a csendet, mintha durván kiáltoztak
volna; a szemöldök egyetlen rándulásával, éppen csak észrevehető bólintásokkal jelezték, hogy bizonyos
rendetlenkedések, föltűnő mocorgások vagy hallható röhögcsélések nem fognak minden következmény nélkül
maradni, meg lesznek jegyezve, bizony; ő pedig igazán azok közé tartozott, ki a legfeltűnésmentesebben élt
közöttünk, soha, semmivel nem hívta fel magára senki figyelmét, túlságosan bátortalan, megfélemlített és főként
szemérmes volt ahhoz, hogy vállalta volna bármilyen kihágás vagy szabálysértés kockázatát, az is
elképzelhetetlennek tetszett hát, hogy kacérkodna velem, netán unalmában szórakoztatná magát e kacérkodással,
egyszerűen nem értettem a pillantását.
Mert e pillantás, mikor már volt időm egyáltalán gondolkodni felőle, többek között éppen azzal hívta fel
magára a figyelmet, hogy nem valamely gyermeteg érzelemből táplálkozott, s erre nézvést elegendő bizonyítéknak
látszik, hogy értetlenül kérdő tekintetem hatására nem csúszott védekező avagy önmagát magyarázó mosolyba
az arca, mozdulatlan maradt, pillája se rebbent, ugyanakkor nem volt benne semmi nehézkesen komolykodó sem,
csak éppen komoly: „mit bámul rajtam ez a csaj, ilyen hülyén?” – kérdeztem magamban, s bizonyára ezt kérdezte
tőle a tekintetem, no és rögtön eszembe jutott azon versike is, melyet oly kedvtelve, a védekezés és elhárítás
egyezményes jeleként szoktunk volt mondogatni hasonlóan kétes helyzetekben: „mit bámulsz, mit bámulsz, egyet
fingok elájulsz!” – ám erre se válaszolt, semmi változás, pedig észre kellett vennie a vigyort, mely bizton
elárulhatta, mire gondolok, csaknem hangosan fölnevettem; mégis nekem kellett észlelnem a változást,
önmagamban, többé nem tudtam elfordítani a fejem, elkomolyodtam, mintha az iménti félelem és szorongás, majd
a túlzó vigyor locska felszínéről hirtelen alá kéne szállnom egy végtelenül szürke víz lágy tömegébe, ahol semmi
más foghatóan ismerős nem maradt, idegen és mégis ismerős elem, mint ez a lehető legteljesebben nyitott pillantás,
azon kivételesnek számítható pillantás, mely nem törekszik semmiféle hatásra, s ezzel éri el a legnagyobb hatást,
nélkülöz minden megszokottan célszerűt, nem akar semmit elérni, elhárítani vagy közvetíteni, egyszerűen és
természetesen arra igyekszik használni a szemet, amire van, nézésre és látásra, önmaga biológiai eredetére
csupaszítva magát, a látvány majdhogynem semleges birtoklására, s ez olyan szokatlan volt, és mégis olyannyira
hasonlított mindahhoz, amire Krisztiánnal kapcsolatban magam is vágytam, kielégíthetetlenül, mert ő mindig
megtalálta a kibúvót, annyira ismerős tehát; és ennek ellenére gyanakodni voltam kénytelen, már csak azért is,
mert a természetes birtoklás nyitott pillantását csak egy igen kicsiny árnyalat választja el a pillantásoknak azon
fajtájától, mikor is valamely belső történésre figyelve nem vesszük észre, hogy valakit néz a szemünk, s mivel a
belső történés tűnik fontosabbnak, a szem lencséje sem dönti el, hogy a külső tárgyon avagy a belső tárgyon
rögzítse-e a figyelmet, s így annak, akit figyelni látszunk, életlenné ereszkedett arcunkat mutatjuk, önkéntelenül;
de nem! ezen az arcon nem volt fölfedezhető ama belső figyelemre utaló bambaság egyetlen vonása sem, arca
finoman zárt és megközelíthetetlen maradt, a tekintete azonban, mint egy állaté! és semmi tévedés, rám nézett,
senki másra, engem látott, figyelme csak rám vonatkozott.
Fejek és vállak között láttam őt, s mert a legkisebbek közé tartozott, az első sorban állt, én pedig alig
valamivel nagyobb, a harmadikban, és a távolság is meglehetősen nagy volt közöttünk, a tornateremben ugyanis
külön álltak a lányok és külön a fiúk, tekintetének tehát nem csupán azt a széles senkiföldjét kellett áthidalnia, mely
az iskolai szabályok szerint elválasztotta egymástól a két nemet, s ahol más alkalmakkor bántóan hangos
dobpergés kíséretében, ünnepélyes lassúsággal behozták az úttörőcsapat felpántlikázott zászlaját, hanem
valamelyest hátra is kellett fordítania a fejét, és mégis olyan közel volt, itt volt előttem, nem tudom, mennyi idő telt
el, míg minden gyanakvásom eloszlott, itt volt bennem a barna bőr télies sápadtságából elővilágló szem fehérje,
a csaknem betegesen sötét árnyak karéja a szem körül, ahol is olyan erősen tűnnek át az erek, hogy barnája
kékbe látszik hajlani, a hosszú, vékony orrocska alatt az igen kicsiny száj, a felsőajak szemtelenül feltüremkedő
púpjai, s a homlok, melyet később külön is, különös hévvel megszerettem, nyáron egyenletesen tiszta barnaságát,
télen foltjait, amint a csontok sápadt körvonalként ütköznek ki belőle, és ettől még árnyasabb térnek tetszik a
halánték puha kagylója és még sötétebbnek fehér csatokkal hátrafogott haja; haja vad volt, sűrűn növő és erős,
ugyanilyen dús a szemöldök, mely szépen ívelődött a szemek fölé, de oly különbözőn a kettő, majdhogy
nevetségesen; ilyen volt hát e lány, helyesebben én ekkor ilyennek láttam, ezt láttam belőle, no és még a nyakát
is, amint fehér blúzának nyitott gallérjából kinyúlva csaknem fiús erővel megkeményedik az óvatos, lehajtott fejű
félrefordulásban; a testét csak jóval később kezdtem figyelni, most tekintete volt a fontos, vagy tán e tekintet
közvetlen környezete, az arc, de gyorsan elveszett ez is, hogy valamilyen ájuláshoz hasonlítható ködösen meleg
érzés maradjon a helyén, egy érzés, egy állapot, a bizonyosság, hogy most ő is ugyanazt érzi, az állapot végletes
azonosságának érzete, mely nem fogalmazódik meg ugyan, nincsen gondolat, nincsen test, pillantás sincsen, ezek
körvonallá foszlanak, s ami helyette van, arról már nem lehet beszélni.
Szeme benne volt a szememben, arcom az arcába nyomult, nyakam pedig pontosan érezte a veszélyt,
hátrafordulásának, hozzámfordulásának kockázatát, a nyakát, s mintha a pillák, a szemhéj csukódása, nyitódása
se akadályozhatta volna közössé vált figyelmünk folyamatosságát, mintha egyetlen egyszer se hunytuk volna le
a szemünk, s ettől aztán megszűnt e pillantás ideje is.
Farkasszemet nézünk, gondoltam, s ma, emlékeimben kotorászva, a lehető legmulatságosabb ötletnek érzem
ezt, hiszen a szemek és arcok társalkodásához képest minden belső beszéd nevetséges önvédelem, hazugság,
vagy jobb esetben tévedés, mert természetesen nem farkasszemet néztünk.
És ne csodálkozzunk mégse, ha egy erős érzelem azonnal önmaga megfogalmazását kívánja, hiszen ez a
beidegződésekkel munkálkodó üzem, amit személyiségnek szoktunk nevezni, azon állapotaiban kényszerül a
legerősebben védeni magát, mikor odaadásában éppen a beidegződéseit veszíti el.
Mert igazán nem volt érthető.
Nem értettem, mi történik, mi történt és mi fog történni velem, s ami történt és történik, ez az erős,
visszafoghatatlan, de végeredményben teljesen megalapozatlan boldogság, a kényelem, amivel egymás
érzelmeiben e pillantás által elterültünk, hová vezethet minket? s ismét félni kezdtem, most már tőle is, vagy éppen
attól, hogy Prém most fordul majd villámgyorsan hátra, mikor nála már biztonságra találtam, s ha az ő szeme előtt
vágna szájon, akkor vissza kéne ütnöm, amit a további bonyodalmak miatt mindenképpen jobb lett volna elkerülni;
és nem értettem azt sem, hogy miért éppen most és miért éppen itt, ha erre, vagy valami hasonlóra, igazán
adódhatott volna másutt és máskor is elegendő alkalom; hiszen egyáltalán nem valamilyen megmagyarázhatatlan
csoda hozta ilyen közelségbe az arcát, megtévesztő túlzás lenne azt állítani, hogy az érzelmek ereje szüntette volna
meg a valóságos távolságot közöttünk, nem, nagyon is jól ismertem őt ahhoz, hogy ilyen távolságban, fejektől és
vállaktól takartan is közel lehessen, nem most láttam először, bár e pillanatban valóban egy olyan idegennek
tetszett, akit valami nagy tömegből elveszettségünkben választunk ki magunknak, mert megnevezhetetlen módon
mégis közelinek, barátinak, ismerősnek tűnik, mintha valahol láttuk volna már, beszéltünk volna már vele; ismertem
hát arcát, testét, mozdulatait, jól ismertem, csak eddig nem vettem észre, hogy ismerem s ezen ismeret valamilyen
szempontból fontos lehet nekem, magam sem tudom miért, nem vettem észre; igazán észre kellett volna vennem,
hat éve jártunk ugyanazon iskola párhuzamos osztályába, ám az érzékek szenvtelenül és minden érzelmi színezettől
mentesen rögzítették az arc tulajdonságait, s így ha jól meggondolom, szeméremtől halk lényének egyetlen
hangosabb szenvedélye sem lehetett ismeretlen előttem, hiszen ennyi idő alatt s ilyen közelségben nagyon sok
szálon és meglehetősen bensőséges módon kellett érintkeznünk egymással, és érintkeztünk is, semmi kétség, mert
mindkét lánynak, Szán Hédinek és Prihoda Majának, kikhez engem a legsajátosabb és rám igencsak jellemző
viszony fűzött, kétes, többértelmű, igazán forró viszony, amit azonban se szerelemnek, mert annál kevesebb, se
barátságnak, mert annál több, nem nevezhetünk, egyként a legbensőbb barátnője volt, amolyan udvarhölgy,
csendes árnyék szépségükön, közvetítő a két nagy vetélytárs között, rosszabb óráikban pedig komorna, cseléd,
amit azonban valamilyen veleszületett igazságérzet és bölcsesség méltóságával soha nem látszott zokon venni, s
éppen olyan semleges maradt szolgaként, mint mikor túlzott buzgalommal egyenrangú társként látszottak szeretni.
S azon a nyári délutánon, mikor az erdei ösvényről lépett az útra, és piros szandáljának talpa még két
lépésnyit csikordult, aztán csak körülpillantásának csendje a fülledten vibráló némaságban, mielőtt még a
szemembe nézne, én pedig, mint minden délutánon, most is ott álltam helyemen a kerítésnél, a bokrok között, nem
tudom mit remélve, és rettegve, de nem tudom mitől, mintha mégis valami történni látszana, mintha valaminek
most, éppen most kéne bekövetkeznie, de nem tudom minek, mert képzelgéseim, mikor valóságosan megjelent,
legyenek bármily ártatlanok, soha nem voltak megvalósíthatók; zsíroskenyerem utolsó falatját éppen csak
lenyeltem, egyik kezemmel belekapaszkodtam a kerítésbe, a másik kezem egy félbehagyott mozdulattal a
combomon, a tenyeremre kenődött zsírt kellett volna szétmázolni a bőrön, mikor egymást kereső tekintetünk
összecsúszott s aztán nem tudott leválni, olyan hosszan, rezzenéstelenül és megszakíthatatlanul néztük egymást,
miként ott, a tornateremben, ahol azonban anélkül, hogy tudomást vehettünk volna róla, mindketten védve
voltunk, védett a távolság és védett a tömeg, most azonban védtelenül, immár elmélyült szenvedésünknek
kiszolgáltatottan, esendőn; ám ugyanoly megmagyarázhatatlanul véletlenszerű volt a helyzetünk, mint akkor, a
pillantásnak, az arcnak és mozdulatnak ilyen közelségében lenni bármikor lehetőségünk lett volna máskor is, s
azóta mégse, soha, holott állandóan néztük egymást, kerestük az alkalmat, hogy nézhessük egymást távolról és
közelről, ám óvatosan, lopva, titkon, mert amint megadatott az alkalom, mintha szánt szándékkal tennénk tönkre,
kimenekültünk belőle, elfordulva, félrenézve, hogy majd gyorsan vissza lehessen pillantani, megbizonyosodni, hogy
a másik még ugyanazt a vágyat és kínt érzi-e; ő egyszer el is szaladt előlem, futtában visszanézett, megbotlott és
elvágódott, de gyorsan fölpattant és rohant tovább, menekülése oly fürgévé és ügyessé tette, hogy még röhögni
se tudtam kedvemre rajta; most azonban megint itt kísértett a délelőtt, bár azóta nagyon sok minden megváltozott,
már csak azért is, mert a kettőnk között alakuló viszony, anélkül, hogy beszéltünk volna róla bárkinek,
természetesen nem maradt titokban, úgymond kitudódott, s néhány hét elteltével már mindenki arról beszélt, hogy
a Süli Livi szerelmes belém.
És nem kellett sok hozzá, hogy kitudódjék, már akkor, ott, a tornateremben lelepleződtünk, miután Lívia
finoman elfordult tőlem, még itt volt a tekintete, láttam, de már nem engem nézett, ő vetett hát véget annak a
pillanatnak, melyről azt se tudhatni pontosan, mikor volt kezdete; először tekintetét csúsztatta félre, mintha tévedés
lett volna az egész, és nem is engem, hanem inkább a Prémet akarta volna nézni, s a visszavonás módjában, mi
tagadás, volt némi kacérság, aztán komolyan és megfontoltan elfordította fejét is, ám minden finomsága ellenére
oly árulkodón, oly hatásvadászón! most nyugodtan és kötelességtudón állni ott, teljességgel megfelelni a néma
szertartás követelményeinek, mintha nem is történt volna semmi, véletlen lett volna csak, netán tévedés, miközben
az elfordulásssal még jobban megerősítette iménti pillantásának hatását! de mit tehettem, elfordultam én is, s
bizonyos értelemben nagyon szégyelltem magam kiszolgáltatottságom miatt, mert úgy éreztem, hogy mégis vissza
kéne néznem, mintha elvettek volna valami fontosat, amiről ezidáig nem is tudhattam, hogy fontos lehet, de mintha
nem is az lenne fontos, amit kaptam, hanem az, hogy el lehet venni tőlem ezt, s minden tekintete nélkül eltöltött
pillanat most már elfecsérelt, üres és elviselhetetlen idő lenne, idő, amelyben nem vagyok, egyszerűen velem
maradt a szeme, főleg a szeme, de a szája és a homloka is, látnom kell, ami velem maradt, és képzelgés,
álmodozás mégsem tudja helyettesíteni; a látvány nélkül mintha minden valami kellemetlenül nyomasztó,
bizonytalan homályba távolodna, és nem, mégse néztem oda, ez igazán nagy erőfeszítésembe került, belezsibbadt
lassan az arcom, a nyakam, a vállam és a karom, nem akartam visszanézni, s a dolgok nemakarása mindig kemény
és reménytelen erőpróbának bizonyul, addig feszíteni a húrokat, ameddig természetesen nem lehet; minél tovább
álltam így, magamra hagyva, egyre jobban és egyre kínosabban éreznem kellett, hogy ehhez fogható furcsa érzés
alig van, mintha testünk felduzzadva magába fogadta volna a másikat, bőrünk felülete már nemcsak bennünket
takarna, s az agyunk már egy másik aggyal is gondolkodik, s minél kínosabb lett e feloldást, netán beteljesülést
kívánó állapot, annál inkább erősödött sértettségem, dühöm, hiszen mindazonáltal teljesen világos és egyértelmű
lett a valóságos helyzet is, maga a reális erőviszony, melyben minden pillanat esélyét pontosan mérlegelve oly
nehezen viseljük el, ha nem mi vagyunk fölényben, s bizony ő volt, ki figyelmemet kihívta és aztán mégis elhagyott,
tehát nem szabad, semmiképpen nem lenne szabad visszanéznem, mert akkor kiderülhetne, hogy ő az erősebb,
győzött, valaki megint erősebb nálam, megint valaki, aki rajtam uralkodik, akinek alávetettje vagyok, és éppen
egy ilyen szolga, egy ilyen ronda lány, egy lány, egy ilyen cseléd, s e dühödten ismételgetett megállapítás nem
nélkülözött minden igazságot, ő ugyanis éppen olyan szerepet látszott játszani Hédi és Maja körül, amilyen szerep
Krisztián és Csúzdi Kálmán mellett az előttem álló Prémnek jutott; az érzelmek pedig szépen összecsúsztak,
következésképpen megfogadtam ott, hogy ha egész életében mást se csinál, kizárólag engem bámul, akkor se
fogok soha többé ránézni, ezt soha többé ne tehesse velem, kéküljön bele, csak nyugodtan csodáljon, legyen
valaki, aki engem, csak engem kísér a tekintetével, én pedig tegyek úgy, mintha ez nekem semmit nem jelentene;
mikor azonban végül mégse tehettem mást, visszanéztem, mert sütött az arca, semmit nem érezhettem jobban, mint
e tekintetet, néz, megint néz, mit néz? s ha ő néz, akkor egy idő után én is engedhetek, egy pillantra én is
megengedhetem, hogy aztán még jobban nézzen, még kínosabban érezze a hiányomat, érezze annak súlyát, ha
én veszem el tőle a tekintetem; de nem ő volt, ő egyáltalán nem is nézett engem, megint megcsalt egy érzet, hanem
a Hédi, aki néhány sorral hátrébb állt, s így bizonyára jó ideje alkalma volt egyszerre mindkettőnket megfigyelni,
semmi kétség, mindent láthatott, mert kedvesen, megengedőn és lágyan, ugyanakkor némi kegyetlenségtől sem
mentesen, elfintorodott.
Az utolsó óra elmaradt, délben hazamehettünk.
S amíg ismét felsorakoztunk, hallani lehetett a templom harangját, előbb csak négyet ütött, odakinn kéken
ragyogott a csend, aztán mélyen kondult a nagyharang, megcsendült a kicsi, döndültek, zúgtak, mintha nem történt
volna semmi, egyszerűen dél volt, mintha ez a nap se lehetne másmilyen.
Senkivel nem volt kedvem hazamenni, el akartam kerülni, hogy bárkivel szót kelljen váltanom, a
lépcsőházban kiléptem hát a sorból, s miközben a többiek kiabálva és immár fegyelmezhetetlenül ledübörögtek
a lépcsőn, hogy megszorult nyájként préselődjenek át a szűk kapun, ki a szabadba, ahol mindig úgy érezte az
ember, mintha először jutna levegőhöz, akárha életében először vehetne lélegzetet, s ilyenkor már tanáraink
hisztérikus üvöltözése se jelentett sokat, én fölmentem a második emeletre, s ezért gondolhatta Krisztián, hogy
őt megyek följelenteni, a tanáriba; de onnan egy óvatlan pillanatban, vigyázva, ne vehessen észre senki, még
tovább; a második emeleti forduló után keskenyebb volt a lépcső, poros, azóta is gyakran látom álmomban
magam, amint ezen a poros, érintetlen lépcsőn megyek fölfelé, bizonyára ritkán takarították, én vagyok az
egyetlen, aki ezen a lépcsőn megy, s álmomban ennek mindig különös jelentése van, valami olyasmit teszek, amit
nem volna szabad, ezt a lépcsőt nem volna szabad, mert minden lépéstől puhán és vastagon magasra emelkedik
a por, hogy aztán ugyanoly lustán elüljön; ha visszanézek, nem marad nyomom, hiába fülelek, semmi nem mozdul,
csend van, mégis szabad, senki nem vette észre, pedig tudom, hogy bárki megláthatja szabálytalanságomat, és
hiába meresztem a szemem, hiába tudom, nem láthatja senki, ha egyszer úgy érzem, mintha valaki mégis figyelné,
s ez a valaki talán nem más, mint én magam, kis titkaimat mégse tudom magam elől elrejteni, szorongva érem el
a padlás ajtaját, természetesen zárva van, fekete vasajtó, melyet valóban mindig zárva találtam, bár mindig
kipróbáltam, nem hagyták-e nyitva véletlenül.
Az utolsó lehetőség volt e hely, menedék, melyet legbensőbb ösztönösségére hagyatkozva keres föl az
ember, volt ilyen helyem a kertünkben is, hasonlóképpen homályos, ott azonban lombos gesztenyefák és a
magasra nyúlt bokrokra felkúszó lonc fogta le a fényt és tette láthatatlanná, érdekes volt megfigyelni küzdelmüket,
ahogyan a bokrok mindig újabb hajtásokat növesztettek fölfelé, a lonc pedig mintha erre várna, utána futott, s mire
ősz lett, benőtte az új hajtásokat; itt az ötletszerűen egymásra tornyozott régi padok, szekrények, székek, táblák,
korhadt dobogók, irattárolók, ott magányos óráim érzelmei, no és azok a Kálmánnal űzött egykori játékok
hagytak fülledt lenyomatot, amit bűnnek hittem, itt az idegenül ismerős bútorok semleges csendje; meghajolva,
oldalazva, élek és kiszögellések között csusszanva át, s ha reccsent, zöttyent, megindulni látszott a bútorhalom,
megmeredve, védekezőn fejemre csúsztatva kezem, közelítettem meg magát a szentélyt, s ez nem volt más, mint
egy felállított és üléspárnájával a fal felé fordított régi bőrkanapé, csak éppen annyi hely maradt, hogy becsússzak
mögé, hagytam magam ülése párnájától a falhoz szorítani, rátapadtam és rámtapadt, teljesen sötét, a bőr mindig
hűvös, míg testem melegét teljesen át nem adtam neki.
Lehunytam a szemem, s arra gondoltam, hogy meg kell ölnöm magam.
Semmi más.
Nem volt rossz erre gondolni, ellenkezőleg, kifejezetten kellemes.
Hazamegyek, fölfeszítem apám íróasztalának fiókját, kimegyek a kertbe, a helyemre, és megteszem.
Láttam a mozdulatot, láttam, amint megteszem.
A számba vettem a revolver csövét, úgy sütöttem el.
S annak elképzelése, hogy utána nekem már semmi nem következik, keményen és mégis valamely jótékony
fénnyel világította be mindazt, ami bekövetkezett.
Hogy lássam.
Mintha most először látnám egyszerűen és minden ellágyulástól mentesen, milyen az életem.
Mindaz, ami annyira fájdalmas, a mellemben fájt, a nyakamban fájt, néha annyira fájt a fejtetőmön, akárha
kerek sapkát húztak volna rá fájdalomból, az egész testem borzongott bele, s az önsajnálat élvezetének ehhez nem
volt sok köze, mintha minden fájdalom, amit a testében érzett az ember, és mégis függetlennek a test részeitől,
mert vándorolni képes, mindig erősebb lenne az előző fájdalomnál, s így visszatekintve az előző mindig
magakellető szórakozásnak tűnik csupán, olyannyira erős, hogy nem bírom tovább, folyamatosan és állandóan
ordítani szeretnék, ám nem merek, és ezért sem bírom tovább.
A gondolat, hogy én egyáltalán nem vagyok normális, s bár más formában, de legalább olyan beteg, mint
a kishúgom, sőt talán ő az egyetlen, akivel betegségünkben valamely megnyugtató közösséget tudunk találni, eddig
sem volt ismeretlen előttem, ám azon felismerés, hogy azonosulási és hasonlítási kísérleteim kínjának egyszer s
mindenkorra véget vethetek, hiszen úgyis teljesen hiábavaló, senkire nem tudok annyira hasonlítani, hogy azonos
lehessek vele, a különbségben pedig minden erőfeszítésem ellenére mindig én maradok ott, egyedül, s ez a
különbség, vagy nem tudom mi, senkinek nem kell, nekem sem, ám hiába is gyűlölöm érte magam, mert minden
kitörési és csábítási kísérletem, mikor is olyannyira szeretnék azonosulni s ugyanakkor be akarnám csábítani a
másikat abba a térbe, ami csak az enyém, erre a különbségre hívja föl a figyelmet, a betegségre, arra, amit meg
kéne ölni, a csábítással azt árulom el, amiről jobb lenne hallgatni, helyesebben hallgatni kell, s hogy ez a magamban
tátongó áthidalhatatlan űr a testem megölésével megszüntethető, akkor fordult meg a fejemben, ott.
Többé nem nézett rám.
És mintha semmi más nem lenne, mint ez a pillantás, ami megmenthetne még.
Ha állandósítani lehetne, ha nem múlna el nélküle idő, mert mintha e pillantás, a kitárulkozás kizárólagossága,
ahogyan néz, s ahogyan én nézem őt, nem csupán magyarázatot adhatna mindazon zűrzavarra, beteljesíthetetlen
vágyra, elkövetett, ám nem megbánható bűnre, folyamatosan gyakorolt hazugságra, hiszen állandóan és
folyamatosan hazudnom kellett ahhoz, hogy megvédhessem magam, kicsinyesen és nevetségesen, s ugyanakkor
rettegni a leleplezéstől, szenvedtem és a szabadulásra mégse találhattam semmiféle utat; mert nem volt elég, hogy
meg kellett tagadnom magamtól mindazt, ami örömet okozhatott volna, semmi nem volt elég; amit szerettem volna,
abból semmi nem volt beteljesíthető, úgy kellett élnem hát, mintha egy idegen lényt hordoznék szörnyű súlyként,
s alatta elrejteni azt, aki valójában vagyok, és végtelen kétségbeesettségemben megpróbáltam ugyan valamit
elmondani ebből anyámnak, ám végül is oly sok volt, ami fölhalmozódott, hogy nem lehetett elmondani, oly sok
lett, hogy nem volt mit elmondani, másrészről vele se lehettem teljesen bizalmas, mert neki is számos kifogása volt
ellenem, s e kifogások mindegyike kapcsolatban állt azon titkaimmal, melyeket a világ elől már csak kíméletből
is el kellett rejtenem, s a kímélet annál is inkább helyénvalónak tetszett, mivel ő mintha egyenesen arra vágyna,
hogy minden bosszankodása, kifogása, sőt dühe és olykor undora ellenére valamilyen beteljesíthetetlen tökélyt
láthasson bennem, és ezért aztán még szigorúbb és néhanapján még kegyetlenebb volt velem, mint bárki más, amit
csupán az enyhített és tett elfogadhatóvá, hogy éppen úgy, miként a kishúgommal, vele is volt egy olyan közös
nyelvünk, amivel minden értelmetlennek tetsző szót meg lehetett kerülni, az érintés nyelve volt ez, olykor valóban
maga a nyelv, a bőr melegségének nyelve, a test súlyának nyelve, s ha magammal kapcsolatban betegségről
beszéltem, akkor talán azt a feltételezést is megkockáztathatom, hogy az ő betegsége áramlott át valamilyen
rejtélyes módon belém, a kishúgom betegsége, e két nagyon távoli és bennem mégis összetartozni látszó betegség,
mely talán nem volt más, mint közvetlen környezetem teljes lelki bizonytalanságának és kiegyensúlyozatlanságának
következménye, testi megnyilvánulása annak, hogy itt mindenki beteg volt, habár ez engem nagyon sokáig
egyáltalán nem zavart, úgy fogadtam el, mint életem egyetlen lehetséges feltételét, sőt, anyám betegségét
kifejezetten szépnek találtam és szerettem, a betegség nagyszerűségének érzetével fertőzött meg hát, miközben
kezét fogva, vagy meztelen karjára csúsztatva kezem, az ágya mellett ültem a földön, fejem az ölére hajtva vagy
csupán az ágya szélén pihentetve, és belélegezve azon lázas melegségtől, izzadástól és gyógyszerektől átjárt
szagot, ami testéből, a hálóing selyméből áradt, hiába is szellőztették gyakran a szobát, hallgatva lélegzetét, hagyva
őt álom és ébrenlét között lebegni, míg az én lélegzetem is át nem veszi e különös, puhán libegő ritmust, mely gyors
emelkedésekből és lassú süllyedésekből állt, s a szagot is megszoktam már annyira, hogy nem undorított; néha
megszólalt ilyenkor, halkan, kicsit kinyitva, majd ismét lehunyva szemét, „szép vagy”, mondta, s engem éppen úgy
elképesztett mindig e jelenség, mint ahogy őt is a legkellemesebb formában érinthette a jelenlétem, a fehér
párnákba besüppedt fehér arc, a rendezetten szétterülő, sűrű, sötétvörös haj, melyből a halánték fölött ősz szálak
csillantak elő, a simán domborodó homlok, a finom orr, de főleg a súlyos szemhéj, amint hosszú pilláit kábaságtól
lustán fölemeli, hogy egyetlen pillanat tört idejére előtűnjenek a kristályosan zöld, nagy szemek, oly tisztán,
értelmesen és erősen nézve rám, akárha egész betegsége tévedés, látszat, játék lenne csupán, ám amikor a pillák
ismét lecsukódnak, s újra a szemhéj kéken erezett, kissé barnára sötétült húsa fedi a szemgolyót, valamitől, s nem
tudom mitől, megint beteg lesz, de pillantása mégis ott maradt beteg arcán, száján pedig kis mosoly, ami nekem
szólt, egészen halvány mosoly, „mesélj!”, mondta, „mesélj, mi történt velünk?”, szokta volt kérdezni ilyenkor, s
ha nem válaszoltam, mert nem tudtam vagy nem akartam válaszolni, akkor ő maga folytatta, „elmeséljem, hogy
mi járt éppen a fejemben? kishúgod rendesen evett? legalábbis nagyanyád nem ordítozott annyira! nem szeretném,
ha sokáig itt maradnál ma, nagyon gyenge vagyok, és talán ezért is jutott eszembe az a mező, nem aludtam, csak
egy nagy, széles, egészen hatalmas mezőn voltam, nagyon szép volt, s azon gondolkodtam éppen, honnan ismerem
én ezt a mezőt, határozottan emlékeztem rá, hogy ismerem, s akkor jöttél”, elhallgatott, kis lélegzetet véve, s
figyeltem amint a mellén megemelkedik a takaró, emelkedik, süllyed, „különben bizonyára nem jutott volna soha
eszembe, mert ha él az ember, akkor az új képek mindig betöltik a régi képek helyét, most viszont nagyon régóta
úgy érzem, mintha velem nem is történt volna semmi, soha, pedig igazán nagyon sok minden történt, hiszen sok
mindent el is meséltem már neked, tudod, és mintha mégse velem, ezek csak képek, én is benne vagyok a
képekben, és mégis valahogy fontosabb, vagy inkább rám hasonlít, vagy inkább én vagyok, ahogyan itt fekszem,
és a kép nem változik, hanem ugyanúgy fekszem itt, és ha kinézek az ablakon, akkor ugyanazt látom, hol
kivilágosodik, hol besötétedik, mindig ugyanaz a kép, és közben nyugodtan a régi képeimben mászkálhatok, mert
nincsen új, ami a régit megzavarná”, felsóhajtott és a mélyről emelkedő levegő megakasztotta a szavak egyenletes
ritmusát, „persze nem is tudom, mért mesélem ezt neked, értened kell, és mégis van valami kis lelkifurdalás, hogy
ilyesmiket mesélek egy gyereknek, filozofálgatok, ami szintén nevetséges lenne, bár tényleg azt hiszem, hogy
nincsen ebben semmi szomorú vagy tragikus vagy súlyos, amit ne tudhatnál, egyszerűen így természetes, és én
soha nem tagadtam meg magamtól semmit, amiről úgy éreztem, hogy természetes és meg kell tennem”, felnevetett,
és egy pillanatra kinyílt a szeme, megfogta a kezem, mintha felszólítana, hogy csak nyugodtan, egészen nyugodtan
tegyek meg én is mindent, amit természetesnek érzek magamban, „most maradjunk így, csendben, elfáradtam,
és főleg nem tudok megszabadulni attól a képtől, amit el akartam volna mesélni neked, de látod, nem tudtam
elmesélni, mint ahogyan te is nagyon keveset mesélsz nekem, pedig mindig kérlek, mesélj valamit, mondjad, mi
történik, és ezért én nagyon jól megértem, ha úgy érzed, hogy mesélnél te, szívesen, de mégis hallgatnod kell, sőt,
azt is tudom, hogy miről hallgatsz, mert az egyetlen, amiben bízhatunk, hogy teljesen egyforma dolgok történnek
velünk, semmi különbség, mindig ugyanazoknak a dolgoknak kell megtörténniük, és így minden érzés is
ugyanolyan, csupán a képek különbözők, pontosan értjük egymást akkor is, ha nem mesélünk. Így van ez. Most
hallgassunk egy kicsit, jó? Aztán menj el. Jó?”
Persze nem volt olyan egyszerű elmenni innen, s nem hiszem, hogy szívesen vette volna, ha valóban engedek
a felszólításnak és elmegyek, a hallgatásától inkább megnövekedett a feszültség közöttünk, s mintha e feszültséget
ő maga is növelni óhajtaná, többször megismételte az utolsó mondatot, „menj el, jó? menj a dolgodra, jó?”, volt
amikor még erősebben szorított magához, mintegy a búcsú ölelésének leple alatt kapaszkodott belém, igyekezvén
elodázni a pillanatot, mikor majd valamely belső egyensúlyérzékre hagyatkozva valóban fel kell állnom, hogy
szédülten és mégis megkönnyebbülve áttámolyogjak egy másik szobába, most azonban még nem, még nem volt
szabad elrontani, még nyújtani lehetett ezt az időt, még arcomat a forró testen fölforrósodott lélegzetemben tartani,
akárha e közössé vált párától magam is belázasodtam volna, s úgy helyezkedve el, hogy szájam érinthesse
meztelen bőrét a karján, mondjuk a könyök belső hajlatában, mely különösen gyengéden puha helynek bizonyult,
avagy a nyakán, ahol éppen ellenkezőleg, az inak és izmok laza erejét érezhette a száj, és úgy ügyeskedve ki,
mintha ez a legteljesebb véletlen műve lenne, a szájat kinyitni, az ajkak belső felületével és a nyelv hegyével érezni
a bőr ízét, szagát.
És nem tett úgy, mintha e szerelmes érintéseket nem venné észre, de nem is kívánta leleplezni kis csalásaimat,
mintha ezt valamely gyermeki ragaszkodás együgyű jelének tartaná avagy nem esne jól neki, és nem is vonult
betegségének fedezékébe, mintha csupán a testi gyengeség tenné lehetővé és szükségessé a kölcsönös
gyengédségnek eme veszélyes túlzásait, nem, egyszerűen és természetesen, puhán válaszolt, a fülembe csókolt,
a nyakamba avagy a hajamba, mondhatni, ahol ért, s egyszer hajamba fúrva fejét megjegyezte, hogy kiskanok
szaga árad belőle, egy iskolányi kan szaga, ami igazán kedvére való, egy szag, amit én az idáig nem vettem észre,
ám attól kezdve figyeltem, magam is pontosan érezni akarva futó élvezetének okát, s mindez olyan volt, akárha
szemléltető oktatást tartana a természetességről és a természetesség természetes határairól, mert ha mégis
szavakkal szakította félbe, szavakkal hűtötte ki csupasz érintkezésünk élvezetét, akkor az éppen annyira
természetesnek és helyénvalónak tetszett, mint maga az érintkezés, közel sem védekezésnek vagy tiltakozásnak,
hanem inkább azon érzések ésszerű átterelésének, melyek más utat már nem találhattak itt.
„Jól van, jó!”, mondta hangosabban és kicsit nevetve is azon, hogy idáig jutottunk, „Akkor talán mégis
elmesélem, amit az előbb nem sikerült elmesélnem, figyelj csak, ugyanis azt akartam mondani, hogy nem egyedül
voltam ezen a mezőn, mintha feküdtünk volna, magasra nőtt a fű, sütött a nap, és alig volt felhő az égen, amolyan
könnyű, nyári felhők, alig mozognak, és hallani lehetett a bogarakat, darazsakat, méheket, és mégse volt olyan
szép, mint ahogyan gondolná az ember, mert néha egy légy szállt a bőrömre, és hiába mozdítottam a lábam vagy
a karom, elszállt és rögtön visszaszállt, a déli melegben mindig ilyen pimaszok a legyek, dél volt, majd egyszer
figyeld meg, mintha szánt szándékkal nem engednék, hogy nyugodtan élvezhesse az ember, amit élvezni akar,
élvezni, hogy ilyen szép ez az egész!, nem engedik, talán egyszerűen azért, mert ők is éppen élvezni akarnak
valamit, és éppen a te bőrödet, de már megint nem azt mesélem, amit eredetileg akartam, magam is érzem,
egyáltalán nem gyereknek való mese, és főleg nem neked, mert tulajdonképpen minderről hallgatni kéne,
egyszóval hárman voltunk azon a bizonyos mezőn, és tényleg volt egy ilyen mező, csónakkal jöttünk ide, ott
kötöttük ki az előre megbeszélt helyen, hogy találkozzunk a többiekkel, de mi érkeztünk elsőnek és most
egymástól távol hevertünk a magas fűben, két férfi és én, mikor pedig beléptél és fölébredtem, helyesebben nem
is ébredés volt ez, hanem inkább kijózanodás, hiszen nem aludtam, csak benne voltam ebben a képben, akkor
éppen felülről láttam magunkat, ahogyan álmában is látja az ember, és láttam, hogy milyen rettenetesen, milyen
végtelenül szép volt ez akkor, mert minden szép, szép! pedig akkor olyan volt nekem, mint a pokol, egy bűzölgő
mocsár, és nem a legyek miatt, hanem mert nem tudtuk eldönteni, hogy kihez tartozom.”
„És apa?”
„Igen, ott volt ő is.”
„És hogyan döntötted el?”
„Nem döntöttem el.”
Mintha mondani akart volna még valamit, de nem szólhatott volna többé és soha többé egyetlen szót se,
olyan váratlan volt a csend.
S én nem kérdezhettem tovább, mindketten megmerevedtünk, két egymáson heverő hasáb, zsákmányukra
leső vadállatok azon pillanatban, mikor még nem lehet eldönteni, melyiküké lesz az áldozat.
Többet nem mondhatott, mert akkor valóban átlépett volna minden lehetséges határon, amit így is jócskán
megközelítettünk avagy talán épp e határra kerültünk, tehetetlenül.
Puszta kíméletből sem mondhatott többet, nem lettem volna képes többet elviselni, mosolygott, szépen,
egyenletesen, a nékem szóló mosolyával, de mintha ez a mosoly immár nem egy folyamat része lenne, nem lenne
kezdete és belátható vége se lehetne, és én úgy néztem őt, mint aki fényképet néz egy múltbéli arc mosolyáról,
a pillanat mégis jóval többet adna a puszta látványnál vagy holmi gondolatoknál, melyek e kimerevedett kép
hatására felmerültek és elmerültek bennem, ugyanis tűnjék bármily érzelmes túlzásnak e kijelentés, mégis azt kell
mondanom, hogy megvilágosodás volt e pillanat, vagy legalábbis az, amit jobb szó híján megvilágosodásnak
szoktunk nevezni, az arcát láttam, meztelen nyakát, az ágynemű gyűrődéseit, de a látvány minden kicsi részletének
a lehetségesnél sokkal gazdagabb története lett, olyan képekkel és érzésekkel telt múltja volt, melyeknek
létezéséről különben nem lett volna tudomásom, megragadhatatlan összefüggései, melyek immár mégis
megfoghatónak tetszenek, a leírás folyamatosságával nem visszaidézhető történet persze, mondjuk egy kép, amint
állok a fürdőszoba csukott ajtaja előtt, késő este van, sötét, be akarok lépni és nem merek, mert amire kíváncsi
lennék, azt minden joggal tiltottnak tudom, s nem a mezítelenségüket, amit szándékosan soha nem rejtenek előlem,
illetve hogyne, azt is valamiként titoknak kell tudnom, mintegy a titok legfelső felületének, hiszen ha az alkalom
úgy hozza és meztelenül láthatom őket, akkor bármennyire elfogulatlanul is mozogjanak előttem, én vagyok, ki
nem tud betelni csupasz testük látványával, a zavar bennem van, minden alkalommal újra s tán mindig erősebben
felkavar a leselkedés édes érzete, amivel testük szokás szerint rejtett részeire kell pillantanom, testük mindig új,
más, nem megszokható, de még kéjesebb fájdalommal érint, még inkább sérti szemérmemet és fokozza
mezítelenségükre vonatkozó féltékenységemet, hogy a nekem mutatott elfogulatlanság is közös játékuk kegyes
csalása, érzem, e két fedetlen test, mutatkozzanak együtt vagy külön, nem rám, hanem csakis és kizárólag
egymásra vonatkozik, valóban elfogulatlanul csupán egymásnak képesek mutatkozni, a kizárólagosságnak ebből
a közösségéből mindenképpen ki vagyok zárva hát, teljesen függetlenül attól is, hogy éppen gyűlölik-e egymást,
mondjuk napokig egyetlen szót se váltanak, mindketten úgy tesznek, mintha a másik jelenléte semmit nem
jelentene, avagy ellenkezőleg, mikor éppen szeretik egymást, s minden véletlen érintésnek, átsuhanó tekintetnek,
váratlanul kipukkanó nevetésnek és cinkos mosolynak oly beláthatatlanul gyengéd jelentése van, amihez nekem
nem lehet semmi közöm, ami engem mindenképpen megkerül, fölöslegesként könyvel el, mégha ilyenkor látszanak
engem is a legjobban szeretni, mintegy egymásra vonatkozó szenvedélyük fölöslegével, ez azonban nem kevésbé
megalázó, mint mikor észre se vesznek, mint mikor fölösleges, netán zavaró tárgy vagyok nekik; ám e váratlanul
hangzó s kétértelműségében sokféle lehetőséget fölcsillantó mondat, mely rövid párbeszédünket feszült csöndbe
hajlította, mintha kapcsolatuknak azon egyenetlenségeibe világítana bele, amire kíváncsi vagyok, azon titokba
avatna bele, melynek tudására öntudatlanul törekedtem, mikor is arra vágytam, hogy e kapcsolat mégse legyen
olyan kizárólagos, miként azt látni engedik, valahogyan mégis beférkőzhessek közéjük; odabentről a víz
csobbanásait lehetett hallani, halk beszélgetésüket, anyám nevetéseit, s épp e nevetéstől, melyhez foghatót soha
nem hallatott, nekem úgy tetszik, szédítő érzet ez, mintha álltam volna már egyszer itt a fürdőszoba ajtajában a
sötétben, pizsamában, akárha azóta állnék itt ugyanígy, s mindaz, mi e két meghatározhatatlan idő közt történt,
nem lenne más, csupán bizonytalan álom, volt kezdete és most fölébredek, ám e kezdetre mégse sikerült
visszaemlékeznem, mikor odabentről valamilyen egészen más hangon, mélyebben és erőtől telten, ugyanakkor
megőrizve valamit a sikításba hajló nevetések játékosságából, kiszólt anyám: „ki van ott az éjben, az ajtó mögött?”
– és természetesen nem válaszoltam, talán recsegett a padló s ez figyelmezette jelenlétemre őket? pedig mennyire
vigyáztam, hogy ne reccsenjen! vagy van olyan erős jelenlét, mely egy ajtón keresztül is érezhetővé teszi magát?
„Te vagy az csillagom? fekete holló kopog? gyere be hát akárki vagy!”, nem tudtam válaszolni, de mintha most
már nem is várna rá, „szólalj meg hát, gyere!”, szinte énekelte, s ugyanakkor mindketten fuldokolva fölnevettek,
csobogott, cuppant, csobbant a víz a kádban, loccsant a kövön, elmenni már nem lehetett, megszólalni avagy
belépni se, és akkor az ajtó kitárult előttem.
Nem tévedés volt és nem az érzékek csalása, mikor az imént arra kellett gondolnom, hogy álltam én már
valaha egy ajtóban így, s anyám befejezetlenül hagyott mondatának hatására most abból a még régebbi képből
is fölrémlett valamennyi, egy villanásnyi csak, a lábak és a párna a fejen, ám arra éppen elég, hogy a szakadék,
melybe megadatott lepillantanom, még vonzóbban feneketlennek tűnjék, egy kép, amire a fürdőszoba ajtajában
állva csupán az érzékeim tudhattak visszaemlékezni, vakon tapogatva valami meglevő és rendesen elraktározott
élmény lenyomata után, pontosan tudva annak idejét, helyét, érezve összes ízeit, s mégse találva sehol, most
azonban hívatlanul és akaratlanul itt volt, belelógott a másikba, tüntetően mutatták összefüggésüket a
mezítelenségek képei; meglepett arcom a fürdőszoba bepárásodott nagy tükrébe került, mikor apám a kádból
kihajolva kitárta az ajtót előttem, hatalmas volt nekem akkor, ahogyan ott a kádban állt az ajtó kilincséhez
áthajolva, és a lecsapódó pára csurgó cseppjeitől szabdalt tükörben vörös foltként tükröződött a háta, az arcom
és a háta, anyám a vízben ült, vastagon besamponozott, habzó haját dörzsölte az ujjaival, rámnevetett,
hunyorogva, a hab csípte a szemét, majd szemét lehunyva gyorsan alámerült, hogy hajából a sampont a víz alatt
kimossa, mert akkor is ugyanaz a kába tehetetlenség, miként most, mintha csupán a pizsama lenne nyitott
érzékeimnek kiszolgáltatott testem egyetlen támasztéka, a pizsama valódibb rajtam, mint én magam, és akkor is
a hang, egy távoli, tompa, csaknem megfoghatatlan s valamiként mégis nagyon átható hang irányába indultam el,
éjszaka volt, és azért keltem föl, hogy pisilni menjek, mikor figyelmes lettem erre a hangra, mely ismeretlen volt
ugyan, ám egyáltalán nem riasztó, ridegen holdfényes téli éjszaka, mikor az ablakok keretétől merev szögekben
és síkokban megtört fény lebegni látszik, s oly mélyek és puhák az árnyékok, minden ismerős tárgyat úgy
magukba isznak, hogy valóban félsz átlépni a fény éles határán, az előszobából jött a hang, az előszoba tükrében
egy pillanatra láttam felvillanni holdfénytől riasztóan elkékült arcomat, akárha valaki kiáltana vagy sírna ott, de
senki nem volt az előszobában, a hang a konyhából jött, és mentem tovább saját kábaságomtól vezetve, a kövön
halkan cuppantak meztelen talpaim, de semmi, sötét volt a konyhában is, valami finoman csikordult a kinyíló ajtó
alatt, aztán a csönd, nem volt senki itt sem, és mintha mégis élő testek csendjét érezném vagy képzelegnék, mintha
nemcsak a halott fénytől megittasult bútorok állnának itt, s a csend nem csupán az én visszafojtott lélegzetem
lenne, mikor is a cselédszoba csaknem teljesen tárva hagyott ajtaja mögül mély, hörgésszerű hangot lehetett
hallani, és ugyanakkor az ágy egyenletesen tompa nyekkenéseit, reccsenéseit, és mintha e minden reccsenéssel,
lökődéssel és nyekkenéssel egyre jobban elmélyülő hörgés alól csusszanna ki az a vékony és egyre jobban
emelkedő, öröm és sírás között bukdácsoló sikoly, melyet hallani véltem, ami idevont, és akkor mégse képzelgés
csupán, egyetlen lépést kellett megtennem, hogy a nyitott ajtón belássak, és látni akartam! de mintha soha nem
lehetne elérni azt a nyomorult ajtót, még mindig nem értem el, még mindig messze volt, holott a hang olyannyira
itt volt már bennem, mélysége, magassága, ritmusa, hogy észre se vettem, mikor is ama áhított egyetlen lépést
sikerült megtenni végre, s már láttam is, amit hallok.
Persze apám nem azért tűnt olyan hatalmasnak, mintha valóban az lett volna, vékony volt, karcsú, s éppen
a hatalmas szó iménti, tökéletlen használata árulja el nekem, magamnak is, milyen erős gátlásokkal, az
öncsalásoknak milyen több évtizedre kinyúló kínjaival kell megküzdenem, ha olyasmiről kéne beszélni, miről nem
illő és nem szokás, mivel azonban szorosan és elszakíthatatlanul azon fiúgyermek úgynevezett belső fejlődéséhez
tartozik, aki én vagyok, nem is megkerülhető, vegyünk tehát mély lélegzetet, s míg el nem fúl újra a hangunk,
mondjuk gyorsan el, hogy ama nagyon korai emléktől teljesen függetlenül, mely szerencsére avagy szerencsétlenül
egy időre kiesett az emlékezetemből, s csak akkor jutott eszembe újra, váratlanul és hirtelen, mikor anyám azt
a bizonyos mezőt mesélte, akkor viszont eszembe jutott! apám teste a cselédszoba ágyán két női láb ollójában,
miként egy jól megőrzött titok, amit most se szabad elmondanom neki, az arcot nem láthattam, de láthattam, hogy
az élvezet és fájdalom sikolya azért volt oly tompa eladdig is, mert apám a szétterpesztett ujjaival egy párnát túrt
a fejre, ám a derekára kulcsolódó lábak mégis elárulták, hogy nem az anyám az, hogyan is lehetne ő? miért lenne
itt, s mivel egy combot, egy lábikrát, egy vádli hajlását éppen olyan összetéveszthetetlenül fölismerhetünk, miként
egy orrot, szájat vagy szemet, végül is nem az volt meglepő, hogy nem övé a láb, s nem az ő hangját hallom a
párna alól, tudtam ki lakik a cselédszobában, inkább az volt megrendítő, hogy mintha arra számítottam volna, hogy
az övé, s nem is mintha a leghalványabb sejtésem is lehetett volna arról, mi történik közöttük, de a tudat mégis
azon tudásban adna előleget a nem tudásnak, miszerint a kölcsönös és együttes élvezetnek ilyen közelségében
csak anyámmal lehet, amit tehát történni látok, legyen bármily örömmel teli, s ilyeténképpen egy kisgyermek
szemében a lehető legtermészetesebb, mégis ellenemre van; ám a hatalmasság érzetéhez ennek ilyen közvetlenül
nem volt semmi köze, abban a pillanatban valószínűleg az okozta, ahogyan a kádból kihajolva, a maga szokásosan
mosolytalan és humortalan módján fölém magasodott, az ajtót kinyitotta előttem, de ugyanakkor elállta,
keresztezte az utam, s így meztelen, az erős lámpafényben vizesen ragyogó testének legárnyasabb tere, az ágyéka
került tekintetem középpontjába, mondhatnám itt volt az orrom előtt, miközben tudtam, láttam, éreztem, hogy mint
máskor is, egyetlen olyan óvatlan pillantásom, mozdulatom sem lehet, mely elkerülné a figyelmét; haja nedvesen
a koponyájára tapadt, szabadon hagyva homlokát, s a tekintet, melyet egyébként a behulló, egyenes szálú, szőke
haj valamiként megszelídített, leárnyékolt, és szinte behízelgően széppé tette arcát, mert kék szemétől szigorú volt,
erős, a vastag hajtömegtől, melyet tulajdonképpen hátrafésült, ám a mozdulatoktól minduntalan előrehullt,
ugyanakkor laza, hogy úgy mondjam szeles, vagy valamiként diákos, most azonban e tekintet uralta csupaszon
az arcot, nyitottan, figyelmesen, hűvösen és fenyegetőn, egy kicsit úgy, mintha állandóan számon kérne valamit
a világtól, mintha nem csupán most magasodna fölém, hanem eleve valamely megközelíthetetlen magaslaton állna,
a legteljesebb biztonság magaslatán, ahol már azt is eltűrheti, hogy mások e kicsinyes vágyaikkal, ösztöneikkel
és nyúlós érzelmeikkel foglalatoskodjanak, miközben ő persze figyel, ítél, mégha ítéleteit a legritkábban foglalja
is szavakba; s ezen szögből pillantva rá, szemből és kicsit alulról, tökéletesnek tűnt a teste, legalábbis olyannak,
amit tökéletes férfitestnek szoktunk mondani, már csak azért is eme érzelmileg semlegesebb szót használva rá,
hogy a természetes vonzalomnak minden gyanúját szemérmesen elkerülve, ne kelljen egyszerűen szépnek, netán
nagyon szépnek vagy egyenesen lenyűgözőnek neveznünk, mert ha szépnek neveznénk, akkor el kéne ismernünk
azt is, hogy védtelenek vagyunk vele szemben, kiszolgáltatottak, és a dolgok természete szerint igen szívesen ki
is szolgáltatjuk neki magunkat, leghőbb vágyunk elmerülni benne, végigjárni útjait, hacsak olyan formában is, hogy
ujjunkat húzzuk végig rajta, mintegy az érzet által téve bensővé azt, amit kívülről szépnek lát a szem; széles vállak
tehát, melyeken az izomzat az egykori evezésektől és úszásoktól oly finoman kidolgozott, hogy csaknem eltüntetve
a váll és a mellcsont egyébként bájosan kihegyesdő éleit és púpjait, simán, majdhogy gömbölydeden,
mindazonáltal mégis erővel vezet át a karok hangsúlyosabban tagolt, nyalábosan tömör izomzatába és a mell
keményen, szélesen domborodó síkjaiba, ahol is e csupasz tér sérthetőségét egyszerre hangsúlyozó és enyhítő
szőkés szőrzet tenyészik, vizesen még vonzóbban, mint szárazon, mert összetapadó szálai hanyag koszorúval
vonják körül a bimbók sötét udvarát, irányt szabva tekintetünknek, mely akár a törzs csípők felé keskenyedő
vonalát követi, akár a bordák ívein ülő izomnyalábok gyengéd hullámain halad, netán a feszesen telt halomban
domboruló hason is elidőzve, ahol a köldök sötét mélye és főként az ékalakban fölfelé mutató szőrzet meg fogja
akasztani tekintetünket eme aláereszkedésben, ám közel sem véglegesen, mivel akaratunktól teljesen függetlenül
maga a tekintet is mindig a legsötétebb avagy a legvilágosabb pontokat választja ki, önkéntelenül, fizikailag van
így teremtve, miként minden ösztönünk, s ezért mindenképpen át fogunk bukni a hason, az ágyékhoz, végre, ha
pedig lehetőségünk adódik rá, ha pillantásunk elég óvatos ahhoz, hogy a másik ne vehesse észre ezt, persze
észreveszi, hisz az ő tekintete is ugyanígy működik hasonló helyzetekben, ám esetleg jóságosan úgy tesz, mintha
ez mondjuk nem érdekelné, vagy ha nincsen ínyére a dolog, akkor elfordul, valamit kíméletesen maga elé emel,
netán zavaráról tanúskodva szól hozzánk egy természetesnek szánt és mégse egészen helyénvaló szót, avagy oly
nagyvonalú emberismerettel rendelkezik, hogy minden erkölcsi meggondolást fölfüggesztve, egyszerűen
megengedi, akkor igen szívesen el is időzünk itt, alaposan szemügyre véve eme önmagában is meglehetősen
bonyolult tájékot, akárha meg óhajtanánk ízlelni minden kis részletét s ezáltal mérni föl összes lehetőségeit, tudván,
hogy tekintetünk eddigi útja nem volt más, csupán késleltetés, várakozás, előkészítés, most értünk el
kíváncsiságunk legmélyebb és egyben legbensőségesebb helyére, ez a helyünk, erre vágytunk, s csupán innen
meríthető azon tudás, amire a test egészének megítéléséhez szükségünk lenne, következésképpen tán nem túlzás
azt állítani, hogy már csak morális szempontból is a legkritikusabb helyhez értünk.
Mint ahogyan egyszer engedtem is e vonzalomnak, a kezembe venni.
Nyár volt, vasárnap reggel, a kitárt ablakok elé húzott fehér függönyökön besütött már a nap, mikor is
átmentem szüleim hálószobájába, hogy szokás szerint befeküdhessek az ágyukba, nem sejtve még, hogy éppen
ezen a reggelen kell majd végleg megválnom e kellemes szokástól, az ágyba, ahol most anyám egyedül feküdt
betegségének alig megszokható nehéz illatában, széles ágy, valamiként magasabb az átlagosnál, miáltal uralni
látszik e csaknem üres szobát, támlája, kerete feketére lakkozott fából, miként a többi bútorok, a sima, fiókos
komód, az öltözőasztalka tükörrel, fehér selyemmel bevont karosszék, az éjjeliszekrény, s ezen kívül semmi más,
teljesen üres falak, ami azonban furcsa módon nem tette se rideggé, se barátságtalanná a szobát, paplanjuk a
padlón, egyszerűen lerúgva oda, s anyám nem volt már a helyén, bizonyára fölkelt elkészíteni a reggelit, apám
viszont összegömbölyödve aludt, s meztelen testét csupán könnyű lepedő takarta; és ma sem tudom pontosan,
mi lehetett ami annyira elragadtatott, hogy minden természetes szemérmet és gátlást félretéve, sőt, nem is gondolva
rá, hogy én most bármit félreteszek, avagy áthágok netán valamilyen íratlan szabályt, talán maga a nyári reggel
könnyelmű levegője, melyben a finoman sodródó hűvös szellőcskék az éjszakában lehűlt földről fölemelik hozzánk
a harmat szagát, a lazán fúvó meleg áramok pedig az elkövetkező nap forró kábaságából adnak ízelítőt, még
fecsegnek a madarak, lenn a város tompa morajában harangszót hallani, és egy szomszédos kertben a gyep
közepére szúrt sergőből egyenletes surrogással spriccel már a víz, s az embernek minden különösebb ok nélkül
pompásan felelőtlen hangulata támad, ugyanis egyszerűen és minden további nélkül ledobtam magamról a
pizsamámat, és átgyalogolva a padlón heverő paplanon, így, teljesen mezítelenül másztam be apám mellé az ágyba,
egyenesen be a lepedő alá.
Igaz, mondhatnám ma, némi magyarázatot, ám a legkevésbé se mentséget keresve, ezen vasárnap reggeli
látogatásoknak egyik leglényegesebb értelme éppen az volt, hogy félálomban történjék, s mikor aztán testük
melegében immár a valódi, az igazi reggelen újra fölébredek, ahhoz a kellemesen csalóka élményhez juttasson e
helyzetváltozás, hogy nem ugyanott ébredtem föl, ahol elaludtam, csodálkozhassunk e magam által kiváltott kis
csodán, mintegy félöntudattal ismételve meg tereknek és időknek azon összecsúsztatását, amit az álom minden
különösebb erőfeszítés nélkül, öntudatlanul megcsinál; igen, ez ugyan önmagában se mentség, se magyarázat nem
lehet, mégsem elhanyagolható szempont, ha figyelembe vesszük, hogy gyerekségünket akkor szoktuk elmúltnak
tekinteni, mikor a jótékony felejtés homálya rejti már a kegyetlen játékot, mikor minden idegszálunk jól megtanulta
képzelgéseinkben megnyilvánuló vágyainkat a legridegebben és legcéltudatosabban azon szegényes
lehetőségekhez igazítani, melyeket a társadalmi együttélés szabályzata realitásként kínál, úgymond valóságnak
ismer el, következésképpen egy gyerek számára nincsen is más választás, ő csaknem anarchista módon arra
kényszerül, hogy saját belső természetének törvényeihez tartva magát, amit mi, készséggel bevalljuk, nem kevésbé
gondolunk reálisnak avagy valóságosnak, tán épp mert az éjszaka törvényeit még nem választja el oly rigorózusan
a nappal törvényeitől, s e teljességre igen érzékenyek vagyunk: ki kell hát tapintania az elfogadhatóság és
elfogadhatatlanság határait, addig vagyunk gyerekek, míg e kényszer él, átjárni e határokon, s a környezet
reagálásán, a saját természetünkkel olykor a legtragikusabb módon szembekerülve tanulni meg a dolgok
úgynevezett helyét, idejét és nevét, és ezzel párhuzamosan a szemforgató hazugságoknak és csalásoknak ama
legszentebb rendszerét, földalatti járatokat, látszatok kellemes lepleit, labirintusok titkos ajtóinak csendes nyitását,
csukását, miáltal a valódi mellett valahogyan mégis megvalósíthatók a még valódibb vágyak, ezt nevezik
nevelődésnek, s mi végül is nevelési regényt írunk, no és immár nem kerülgetve a szót, hiszen éppen a nevelődési
folyamatnak e szent kétértelműsége késztet bennünket azon titkos gondolatunk kimondására, miszerint olykor
éppen az apánk faszának megfogásával mérhetjük legpontosabban a morált is, melyet minden kényszer és
jószándék ellenére mindig csak elégtelenül sikerül elsajátítani; mikor ugyanis újra felébredtem, meztelen testem
apám meztelen testén, az álom izzadtságában átölelve őt, ujjaimmal melle szőrzetében kotorászva, s ő még mindig
aludt, akárha önmagamat csaptam volna be, mintha nem is annyira őt, önmagamat kellett volna becsapnom ahhoz,
hogy a fenekére, hátára tapadva, lábamat lábára fonva érezzem mezítelenségünk találkozását, mert egyrészt
valóban erre ébredtem e másodszori ébredésben, semmi kétség, s valóban meglepődtem és megörültem annak,
hogy a bizonyára nagyon rövid és nagyon mély alvásban úgy összekeveredtek a tagjaink, hogy az érzékelésnek
hosszú pillanatokra volt szüksége azokat szétválasztani, másrészt nem lehetett nem tudni, hogy végtére is én
rendeztem így ezt az ébredést, ám az érzetben nem a tudatos, hanem éppen ellenkezőleg, az öntudattalan, az
ösztönös, az álomszerű elem volt fontosabb, mondhatnám ez volt kísérletem tárgya, ezt kellett a végtelenségbe
nyújtani, mert csupán ez volt a jó, ez adhatta a teljességnek azt az érzetét, melyben vágy és képzelet még
harmonikusan ölelkezett hazugsággal és ügyeskedéssel, mikor is ki se nyitva a szemem, akárha önmagammal
játszanék bújócskát, alvást, ujjamat lassan, igen lassan csúsztani kezdtem hasa felé, nagyon figyelve rá,
érintésemtől mikor rezzen össze finoman a bőre, mikor sercen szájában a nyál, mikor szusszan, alszik-e tovább,
de miközben elloptam magamnak ezt az érzetet, a leghatározottabb formában fölrémlett bennem, hogy az anyám
hátrahagyott melegében fekszem itt, helyette vagyok, vagy éppen tőle loptam el, amit helyette érzek.
Mintha anyámat a számmal, apámat a kezemmel kéne megérintenem.
És a hasán ki kellett nyílnia a tenyérnek, hogy feszes domborulatára rásimuljon.
Innen már egyetlen csusszantás volt csak hátra, a szemérem szőrzetében kissé felakadva, a tenyeret az
ágyékra rásimítani.
A pillanatnak a legpontosabban elválaszthatóan, két része volt.
Mikor egyáltalán nem észrevétlenül, csaknem készségesen megmozdult a teste, fölébred.
És mikor a test görcsös összerándulásában rántva el tőlem magát, torka szakadtából fölordított.
Mint mikor valaki hideg varangyot lel a meleg ágyban.
Mert reggelre megérdesedik, elmélyül az álom, s ha nem ebből a reggeli mélységből riasztottam volna fel,
akkor bizonyára lehetősége lett volna figyelembe venni, hogy ő is ugyanannak a nevelési regénynek a hőse,
melyben semmi se lehet idegen, ami emberi; ami történik, nem oly kivételes hát, hogy a legnyersebb indulatait
kelljen mozgósítania, másrészről, ha nem óhajtja, hogy durva ellenkezésének beláthatatlan következménye legyen,
ha tehát nem ellenhatást, hanem józanul mérlegelő nevelőként, hatást akar belőlem kiváltani, akkor sokkal
kíméletesebben és főleg a megfontoltság ravaszságával kell eljárnia, tudva tudván, mit egy embernek, s ne
feledjük, hogy főleg egy férfinak! ilyen idős korában, immár túl a negyvenen, legalábbis sejtenie illik, hogy ugyanis
egyszer az életében mindenkinek meg kell azt fognia, képzeletben vagy valóságosan, jelképesen avagy a csupasz
kezével, legalább egyszer mindenkinek meg kell sértenie az apja szemérmét, tán hogy sérthetetlen maradjon? és
ezt bizony mindenki megteszi, így vagy úgy, még ha a megpróbáltatástól annyi ereje nem is marad, hogy ezt akár
önmagának is bevallja, a természetes önvédelem parancsa ez, no és ama bizonyos morálé, mely csupán a
végletekben teszi magát foghatóvá, ám ő álomból ébredt, s ugyanakkor első, ösztönös mozdulata miatt a saját
természetétől láthatta elárulva magát, nem tehetett mást, ordított.
„Mit keresel itt, te? Mit csinálsz?”
S oly erővel rúgott ki az ágyból, hogy a padlóra zuhantam, le a paplanukra.
Akkor még hosszú ideig a bűnözők csendje uralkodott bennem, a várakozásnak azon süketen feszült
némasága, mely a következményekre, a megtorlásra várva, a tettet még visszavonhatatlanabbá s ezáltal
valamelyest nagyszerűvé és élvezetessé is teszi, mivel azonban minden iyesmi elmaradt, hiába figyeltem őket oly
feszülten, még azt sem sikerült fölfedeznem, hogy apám a történteket elmesélte volna anyámnak, miként más
esetekben, mikor valamely csínytevésemmel kapcsolatban mindig megpróbáltak egységes viselkedési formát
kialakítani, ami persze soha nem sikerülhetett oly hézagtalanul, hogy ne láthassam véleményük természetes
különbségeit; most azonban a legteljesebb ártatlanságot mutatták, valóban egységesen, mintha nem történt volna
semmi, mintha valóban álmodtam volna csak, álmodtam az érintést és álmodtam az ordítást, mert látványos
megtorlásra várva nem vettem észre azt a következményt, mely sokkal súlyosabb volt, mint bármilyen büntetés
lehetett volna – ámbár józan felnőttként kérdezve most önmagamtól, vajon milyen büntetésre számítottam én
egyáltalán? nem arra-e, hogy kegyetlenül, véresen összeverjenek? mert milyen büntetést lehet kieszelni arra az
esetre, ha nyilvánvalóvá válik, hogy egy fiúgyermek szerelmes lett az apjába? nem e testet és lelket felforgató,
rettenetes és kielégíthetetlen szerelem-e maga a büntetés? –, nem vettem ugyanis észre, talán nem is akarhattam
észrevenni, talán nem is volt más választásom, mint úgy csinálni, mintha nem venném észre, hogy apám attól
kezdve még tartózkodóbb lett velem, s óvatosan elkerült minden olyan alkalmat, melyben közvetlen testi
érintkezésbe kellett volna kerülnie velem, nem csókolt meg, egyszerűen nem ért hozzám többé, igaz, többé meg
se ütött, mintha érezné, hogy az ütés is e szerelem viszonzása lenne, mondhatni megvonta tőlem magát, ezt
azonban olyannyira nem tüntetően tette, tartózkodása oly tökéletesre sikerült, olyannyira nem volt benne semmi
külsődleges, s bizonyára valamely nagyon erős félelem tette ily finommá, hogy a valóságos következmény és a
kiváltó ok között magam sem észleltem a kapcsolódást, talán ő sem, az okot pedig elfelejtettem, miként azt is,
hogy láttam őket a cselédszoba ágyán Stein Máriával, talán ő is elfelejtette, csupán a megszokhatatlan eredmény
fenyegetése maradt, hogy ilyen az apám, ahhoz nem elég idegen, hogy ne ingereljen, és nem elég közeli ahhoz,
hogy szeressen; mikor pedig kinyitotta azt az ajtót, hogy beengedjen a fürdőszobába, mosolytalan arcáról,
testének tüntető csupaszságáról pontosan leolvasható volt e tartózkodás, a bizalmatlanság, bizonyos félelem és
jól leplezett szemérem, s a kényszeredettség is, hogy ezt csak anyám unszolására teszi, különben egyáltalán nem
lenne kedvére való, nem tartaná ily bocsánatosnak, hogy leselkedem, hallgatózok, s a mindenképpen merész
családi kedélyeskedés helyett szívesebben zavarna vissza az ágyamba, „na mars!” – mondaná, és ezzel el lenne
intézve részéről a dolog; anyámmal szemben azonban ő legalább oly védtelennek és kiszolgáltatottnak
mutatkozott, mint én vele, ez elégtételnek se volt kevés, s ha adódott egyáltalán valami csekélyke remény,
beférkőzni kettőjük közé, akkor ezen a résen, csakis anyám kedvét, kegyét keresve, érzékenységét szolgálva,
apámhoz nem volt közvetlen utam.
„Csukd be az ajtót!”, mondta és megfordult, hogy visszaüljön a kádba, én azonban nem tudva elhatározni
magam e belépésre, még mindig mozdulatlanul álltam ugyanott, kiszámíthatatlanul baljós ajándék volt ez, olyan
öröm, amit kényszeredett, s nem is nekem, inkább anyámnak szóló hanghordozásával se tudott teljesen elrontani,
hiszen győztem, győzelmet nem is remélve, testének fordulata pedig újabb élmény, megkapó villanás, amit csak
addig lehetett élvezni és szenvedni, míg a vízbe vissza nem ereszkedik, ha ugyanis az imént azt állítottam, hogy
szemből nézve tökéletesnek tetszett e test, arányosnak, vonzónak, szépnek, akkor azt is meg kell említeni, aminek
kimondása elé a szemérem még az eddigieknél is nagyobb akadályokat gördít, vagy tán nem is szemérem ez?
hanem az a furcsa vágy, hogy a szüleinket testben és lélekben a legtökéletesebb teremtményeknek láthassuk,
mégha nem is azok? s a tapasztalat ezáltal kényszerít minket arra, hogy szépnek láthassuk a csúnyát avagy ha a
tökéletes szépség és tökéletes arány kielégíthetetlen igényéről nem is tudunk lemondani, legalább elnézőek és
megbocsátóak legyünk a tökéletlenségek iránt? mintegy a test formáiból értve meg, hogy minden tökéletesnek
tetszőben is ott rejtőzik a hajlam a torzra, az elferdültre, a betegre, sőt a nyomorékra, és éppen ez adja meg
érzelmeink sajátos ízét? s nem csupán azért, mert a tulajdonságok teljes harmóniája nem adatik meg senkinek,
hanem inkább azért, mert tökéletes és tökéletlen mindig kéz a kézben halad, elválaszthatatlanok, s ha szemet
hunyva egy emberi teremtmény legsajátosabb tökéletlenségei fölött, megpróbáljuk mégis tökéletesként imádni,
akkor csupán a fantáziánk játszik velünk?
Oldalról nézve ugyanis kifejezetten torznak tűnt, amit az imént tökéletesnek láttam elölről, két lapockája
erősen kiállt a domborúra görbült hátból, akárha egyenesen állva is előrehajolna, s ha nem félnék a szótól, akkor
azt mondanám, éppen csak egy árnyalat választotta el attól, hogy púpos legyen, igen, egyszerűen púpos, amit
fölöttébb taszítónak szoktunk tartani, s csupán a legteljesebb véletlen műve, hogy nem az, akárha a természet
menet közben sem tudta volna eldönteni, hogy emberi ideált avagy torzképet formázzon-e belőle, így bízta
sorsára, s ő fölismerve e sorsot, megpróbálta ugyan az eldöntetlenség sötét cselvetését eltüntetni vagy legalábbis
kiigazítani, ami azonban, hiába is minden valószínű szenvedése és szégyenteljes túlzásokig hajtott energiája, csak
részben sikerülhetett, mivel a test, a forma, keresztyéni megbocsátásunkban értekezzünk bármily kimerítően a
szépség külsődlegességéről és a lelki adottságok primátusáról, olyan erős, hogy világrajövetelünk pillanatában
már tulajdonságnak is tekinthető.
Én azonban a szerelmes ember teljes elfogultságával ezt is szerettem, egyetlen lélegzettel szívni magamba
szépséget és csúnyaságot, gyengédségig finomított megértéssel egyszerre és egyformán erősnek érezni vonzást,
taszítást; tökéletlensége által volt nekem tökéletes, semmi más nem magyarázhatta jobban konok komorságát,
szigorú, állandó készenlétben lévő figyelmét, s a buzgalmat, amivel minden olyasmit üldözött, amit rossznak,
hibásnak, bűnösnek, tehát elferdültnek és csúnyának ítélt, mint éppen e csekélyke szépséghiba, e majdnem
púpocska, aminek hiányában tán közönséges szépfiú vált volna belőle, semmi más, így azonban az örökös
védekezésben élő ember természetével, érzelmileg kissé rideg, érzékileg kissé hideg, minden kicsapongása
ellenére az! ám nagyon okos, mintha e testi forma adottsága által visszavonulásra kényszerítve olyannyira
fölerősödött volna gyengédségre vágyó, de gyengédségre képtelen figyelme, hogy semmiféle alattomosan rejtett
szándék nem lenne képes megtéveszteni, s így az energia, amit e kényszerű visszavonulásban elveszített,
összefüggéseket pontosan földerítő érzékenységében és értelmében térne vissza igen erőszakosan; abban volt hát
tökéletes, ahogyan képességeit és adottságait az ösztönösség végtelen nyugalmával hagyta egymásra játszani, s
csak nagyon ritkán lehetett fölfedezni benne valami őszintétlen törekvést, hogy másnak akart volna látszani, mint
amilyen volt, s bár igazán keveset tudtam akkoriban arról, hogy mit csinál egy ügyész, méltóbb környezetet
mégsem tudtam volna elképzelni e testnek, mint mikor sötétszürke öltönyének szigorúságába öltözötten a nappal
is mindig világító csillárok fényében hosszú ujjaival összekotorta a csillogóra politúrozott íróasztalon szétterített
aktáit; tán az öltöny szabásában volt némi csalás, az ügyesen elhelyezett válltömés csaknem teljesen eltüntette háta
görbületét, s aztán a széles, hosszú, márvánnyal burkolt folyosókon, ahol alig lehetett látni valakit, néha egy
hivatalsegédet, amint súlyos irattartókkal siet, avagy egy kis embercsoportot valami hatalmas ajtó előtt ácsorogva,
nem beszéltek, vártak, s furcsa módon mindig úgy, mintha egymáshoz se lenne semmi közük, méltóságteljes
unalom honolt e folyosókon, ha a csendben nem koppantak éppen egyre jobban erősödő, közeledő léptek, hogy
a folyosó valamely kanyarulatában feltűnjön egy megbilincselt rab két őr kíséretében, és kisvártatva eltűnjenek
egy ilyen hatalmas barna ajtó mögött, ő pedig tárgyalásra ment; szerettem ezt a folyosókon távolodó hátat, mert
mintha ott sűrűsödne mindaz, amit ellentétben teste durva szépségével, finomnak, okosnak és előkelőnek éreztem
benne, s a teljesség kedvéért persze beszélni kéne még gömbölydeden izmos fenekéről, melynek gyengéd
vonalában volt némi hangsúlyosan nőies, erős combjáról, a lábszár aranyló szőrzete alatt dudorosan elágazó
erekről, boltozatos lábfejének törékenyen hosszú ujjairól, és mégis a háta! mert lépése puha volt, ruganyos, erővel
teli, mint egy vadállaté, melynek a legtermészetesebb öröm a talpában érezni önnön testének készségesen
mozgékony súlyosságát, de mintha nem a lábán, hanem a hátán hordozná azokat a szellemibb gondokat és
terheket, amit elképzelésem szerint a bűn üldözése jelenthetett, a hátában, a háta görbületében lenne a hatalma,
s annyira szerettem volna hasonlítani rá, olyannyira szerettem volna magaménak tudni e hatalmat, fennsőbbséget
és erőt, nemcsak a test vonalainak, felületeinek és arányainak az ágyékhoz vezető és onnan kisugárzó szépségét,
de a valamiként szellemivé váló csúnyaságot is, hogy egy időben magam is igyekeztem a hátamat szándékosan
görbén tartani, s úgy menni végig az iskola közel sem annyira méltóságteljes folyosóin, ahogyan az ügyészségen
láttam őt.
És aztán mégis beléptem a fürdőszobába, az ajtót becsuktam, ahogyan mondta.
Visszaült a kádba, s mert anyám abban a pillanatban bukkant ki nevetve a víz alól, a víz a kőre loccsant.
„Aztán dobd le a pizsamádat és fürödj velünk!”, mondta oly könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb
dolga lenne.
Mikor pedig bemásztam a kádba felhúzott térdeik közé, s megint kicsapott a víz, úszott az egész fürdőszoba,
papucsok ringatóztak a vízen, mindhárman nevettünk ezen.
S ha már e hirtelen kirobbanó nevetésnél tartunk, mely az ösztönösség élvezete által eltüntette a tartózkodás,
a bizalmatlanság, a következményektől való megfontolt félelem és a tárgyatlan szorongás minden szükségszerűen
gátló lepedékét, mintha azt a hártyát szakította volna át, amit az imént a realitás és a nálánál erősebb belső valóság
határaként jellemeztem, mintha felszabadította volna a testet saját formájának súlya, nehézkedése alól, s ezáltal
azon ritka pillanat idejébe emelt, melyben közvetlenné válik az út a test realitása és a vágy valósága között, három
csupasz test egy kádnyi langyosodó vízben, és mégis mintha egyetlen száj nevetne, egyetlen hatalmas szájból törne
elő ez a nem minden gonoszkodástól mentes nevetés, egyetlen közös szájunk van az érzet azonosságától! testem
apám széttárt térdei közé szorulva, lábam anyám nyitott ölén a sampontól kissé piszkosan habzó víz alatt, mely
finoman megemeli nagy melleit, mintegy lebegnek a vízen, mikor is apám meglökött, anyám visszalökött, s minden
lökéstől újra kicsordult, kicsapott a kádból a víz, tulajdonképpen ezen a gyermeteg idétlenségen nevettünk, de
ugyanakkor mintha ez az egyetlen közös száj magába is nyelné e csupasz testeket, hogy eltüntesse, kihányja,
megint eltüntesse a kéj sötét garatjában, és aztán megint kilökje magából, abban a ritmusban, ahogyan a nevetés
lökődik, hullámzik, fölfelé szárnyal, majd önnön fokozhatatlanságának holtpontján megakad, visszacsuklik, hogy
a test még mélyebb rétegeiből markolva föl élvezetének rejtett és nem is sejtett kincseit, még tágabb tüdővel és
még magasabbról zúdíthassa ki a megemészthetetlen örömöt magából, úgy, ahogyan a kád peremén csordul át
a víz.
Ám akkor beszélnem kell arról is, az igazság nevében és a teljesség kedvéért igyekezve eltüntetni azon
látszatot, ami ezidáig keletkezhetett, miszerint egész akkori életem csupán nyúlós keservekből, szégyenteljes
kegyetlenkedésekből, siralmas vereségekből, elviselhetetlen, igen, elviselhetetlen szenvedésekből állott volna, nem,
beszámolóm kétségtelen egyoldalúságát ellensúlyozandó hangsúlyoznom, hogy nem és nem! mert az öröm és az
élvezet természetesen legalább oly jellemző része volt, a szenvedés pedig talán csak azért hagy mélyebb nyomot,
mert igénybe véve a tudat képességét a gondolkodásra, töprengéssel és rágódással megnyújtja az időt, míg az
igazi öröm, mely minden tudatost megkerül, az érzékire szorítkozik, csupán annyi időt ad magának és nekünk,
amíg létezik, miáltal végzetesen véletlenszerűnek és esetlegesnek tűnik, különállónak és elszakítottnak a
szenvedéstől, s így a szenvedés hosszú és bonyolult történeteket hagy az emlékezésnek, míg az öröm percnyi
felvillanásokat; de félre a részletek részleteiben elvesző analízissel s a részletek értelmét kereső filozófiával is! ami
szükséges ugyan, ha szemügyre akarjuk venni, hogy lelkiekben milyen gazdagok vagyunk, s miért ne vennénk
szemügyre élvezettel? ám éppen mert e gazdagság oly végtelen, s a végtelen a leginkább megfoghatatlan dolgok
közé tartozik, analitikus sietségünkben hajlamosak vagyunk oknak, sérüléseink, torzulásaink, szenvedéseink, lelki
betegségeink, mondjuk ki, hogy nyomorékságunk kiváltó okának tartani egészen egyszerű és végső soron
természetesnek mondható történéseket, mivel éppen e történések egészét veszítettük el bizonyos önkényesen
kiválasztott részletek javára a szemünk elől, a részletek végtelen gazdagságától való rettenetünkben megálljt
parancsoltunk magunknak ott, ahol még jócskán tovább lehetne menni, rettenetünk bűnbakot csinál, kis áldozati
oltárokat emel, szertartásosan szúr levegőbe késeket, s így nagyobb zavart okoztunk, mintha egyáltalán nem is
gondolkodtunk volna magunkról, bizony boldogok a lelki szegények! ne gondolkodjunk hát! adjuk át magunkat
szabadon és minden elfogultságtól mentesen annak a kellemes érzetnek, hogy anyánk betegágya mellett ülünk a
földön, fejünket úgy hajtva testét takaró hűvös selyempaplanára, hogy ajkunk a karjának csupasz bőrén pihenjen,
hajunkban érezzük finom ujjait, a hajtövek kellemes borzongását, bizsergését, mert a másik kezével beletúrt
zavarában, mintegy vigasztalón, kipróbálva, hogy szavainak élét tudja-e venni a mozdulattal, s bár e borzongás
lassan testünk egész felületét birtokába veszi, az elhangzottakat mégsem lehet ilyen egyszerűen visszavonni:
bennünk is fölrémlett már a sejtés, hogy az apánk talán nem is apánk, s ha ama bizonyos két férfi között ő nem
tudott dönteni, akkor e sejtés most csaknem bizonyossággá erősödhetik, erről viszont, megértjük, nem lehet
többet mondani, legyünk csendben hát, s akkor pontosan érezni fogjuk, hogy mindaz, mi szavaink hatására
emlékként fölvillant és immár elült bennünk, bármennyire fontos, bármennyire meghatározó legyen, csupán
érzelmeink és valódi érdeklődésünk hátterében áll, mert abban a térben, melyben mindezt megpróbáljuk
megragadni, sajátunkként mérlegelni, melyben valódinak nevezhető történéseink zajlanak, teljesen egyedül
vagyunk, ahhoz nekik nincsen és nem is lehet semmi közük.
S ha mindez mégse hagyott teljesen közömbösen, akkor nem azért, mintha olyan fontos lett volna tudnom,
hogy a két férfi közül tulajdonképpen melyik az apám, a kérdés izgató volt ugyan, kokett, szemérmetlenségével
érzékeket csiklandozó, no és fölöttébb titkos, miként a kép, amit erről az apámnak tudott férfiról és arról a másik
nőről őriztem, mégis azt mondanám, hogy ez önmagában másodlagos jelentőségű kérdés, felejthető, a háttérhez
tartozó, mint egy alkonyati csendben párázó mezőn a horizont széles íve, a semmibe vesző keret, melyről nem
állítható, hogy nem a képhez tartozik, s a kép, a mi képünk mégis ott kezdődik és ott ér véget, ahol mi vagyunk,
ahol mi állunk benne, a lét szemléletének egyetlen középpontja van, a testem, a puszta forma, mely e szemléletet
egyáltalán lehetővé teszi, és elegendő erőt, súlyt, biztonságot ad ahhoz, hogy végső soron, hangsúlyozom, végső
soron! semmi más ne is érdekeljen, mint maga e test összes lehetséges vonatkozásaival; anyám mondata tehát
főként azért fojtotta belém a szót és akadályozta meg a további kérdéseket, mert olyan volt, mint egy nem teljesen
szándéktalan utalás mindarra, ami engem valójában foglalkoztatott, én sem tudtam dönteni, és mégis éreztem a
döntés kényszerét, mint ő is, csakhogy az ő mondatából a döntés képtelenségéből következő, immár életreszóló
lelkiismeretfurdalás nézett vissza rám, saját és fenyegető jövőmként a teljes és tökéletes zavar, ugyanakkor persze
annak az embernek a nyugalmával szemlélt zavar, aki már nem remélheti, hogy eldönthet valamit, ami nem
eldönthető, s ebben a tekintetben egyenesen felszabadító volt a vallomása, mintha sejtené, hogy nemsokára
meghal, végrendelet, felszólítás arra, hogy én se kísérletezzek olyan dolgokban dönteni, melyekben nem lehet, az
ellenőrizhetetlen történés legyen az egyetlen öröm! mintha az ember szabadsága egyedül abban állna, hogy az
elutasítás kényszerétől mentesen hagyja hatni magára a világnak azon jelenségeit, melyek éppen benne tartják
jónak megnyilvánulásukat, következésképpen nem olyan volt ő nekem akkor, mint egy anya, akitől elvárjuk, hogy
testének melegével óvjon a realitások hidegétől, hanem egy sok kaland és kicsapongás tapasztalatával önmagába
visszatért ember, aki szükségszerűen kegyetlen és hideg; akihez azért nincsen sok közöm, mivel a kapcsolat
közössége mégiscsak a melegségben létezik, és akivel mégis minden tekintetben azonos vagyok, egyszerűen azért,
mert életkortól és nemtől teljesen függetlenül, a történések azonosak, amelyek bennünk zajlanak.
Mintha valami olyasmiről beszélt volna akkor, amiről egyébként nem tudhatott.
A csend is erről beszélt.
És valamit sikerült végre elmondanom neki, amiről soha nem beszéltem.
Nem hangos beszéd volt ez, természetesen, egyetlen közönségesen formázott szó sem hangzott el a
csendben, s csupán annyi ideig tartott, míg karja puha hajlatáról kis csókokat lehelve a válláig araszolt a szám,
engem nagyon szeretnek a lányok, suttogtam volna a néki szánt szerelmi vallomás fojtott hangján, jobban
szeretnek, mint minden más fiút, suttogtam volna, mintha valamit bizonygatni kéne, s kissé szégyenkezve is e
meglepő, egyáltalán nem helyénvaló és mindenképpen kakaskodónak tetsző kijelentés miatt, hiszen mindaz, amit
akár magunkban is, hangosan kimondunk magunkról, azonnal bizonyos kiábrándítóan többértelmű kiegészítésre
szorul; mert mégse úgy szeretnek, tudom és szégyenkezem miatta, ahogyan a többi fiút, helyesebben, nem úgy,
ahogyan a lányok a fiúkat szerethetik, hanem inkább mintha én magam is egy lány lennék, miközben persze fiú
vagyok, e különbségre viszont, mely a többi fiútól elválaszt, nem tudok nem büszke lenni! és kérem, segítsen! mert
mindent rosszul mondok, holott szeretném jól mondani, a többes szám ugyanis nem annyira általában a lányokat
jelenti, mint ahogyan nincsen is ilyen, hanem hármukat, Hédit, Maját, Líviát, ők a lányok, miként fiúkra gondolva
Prém, Kálmán és Krisztián is együtt állt, s ha el kellett volna döntenem, hogy a nemeknek e két egymásra
vonatkozó és mégis elkülönülő hármassága között csapongva, keresve a helyem, melyik nemhez vonzódom is
inkább, akkor kétségtelenül azt mondtam volna, hogy mindenképpen a nők, a lányok kedvesebbek nekem, mégha
a férfiak, a fiúk jobban is vonzanak.
Ha egyáltalán lehetséges lenne ilyesmiről hangosan értekezni.
De anyám vállára hajtva a fejem, egyszerűen eszembe jutott, milyen a kertből nesztelenül belépni Prihodáék
tágas ebédlőjébe, ahol Szidónia nevű cselédjük éppen az asztalt takarítja le, egy ideig némán figyelni, amint térdre
ereszkedik, s fenekét meresztve felém, a szőnyegre hullott morzsákat szedegeti.
Talán bőrének súlyos illatától éreztem a kényszert, hogy elmondjam neki, átadjam neki minden titkomat,
mindazt, amit tőle teljesen függetlenül éltem át, s valamiként mégis rá vonatkozott.
És mikor végre észrevesz, ujjamat a számhoz emelve csendre inteni, hallgasson, ne szóljon hangosan,
jelenlétemről senki ne tudhasson a házban, és váratlanul lephessem meg Maját; ő pedig úgy marad, mozdulatlanul,
elővigyázatosságom mélyebb értelme szerencsésen rejtve marad előtte, azt hiszi, hogy valami tréfáról van szó,
valami ártatlan tréfáról, mert én ugye, olyan tréfálkozós fiú vagyok! s a mosolyom, a kérés, maga a játék,
cinkosommá is teszi; óvatosan, ne recsegjen a padló se, elindulok felé; „na már megint itt van ez a csirkefogó” –
mondja elragadtatottan a szeme, és jó hangosan fölnevet, figyeli, ahogyan megyek.
Mindig ki kell találni valami egészen újat, ez nem elég, ez még csak bevezetés, valami teljesen szokatlant kell
kitalálni, hogy minden alkalommal újra megerősíthessem az elbűvölő hatást, s ez egyáltalán nem oly nehéz, mint
amilyennek az első pillanatban látszik, nagyon finomnak kell maradnom e durvaságban, pontosan érzékelni azon
adottságokat, melyeket a helyzet éppen fölkínál.
S e némaságban odáig merészkedem, hogy nem is köszönök neki, tudom, hogy csupán a legtúlzottabb
gesztusok hatásosak, olykor biccentek hát, néha azonban teljesen váratlanul megragadom a kezét és
megcsókolom, ő pedig élvezettel tarkón legyint, puhán; kapcsolatunk, ha éppen nem csattannak ütések, így marad
néma, bár beszédesebb, mintha beszélnénk, jeleket adunk, jeleket váltunk, s például ezt a formát mindenképpen
meg kell őrizni, nem szabad holmi szavakkal fölsérteni.
Semmi másra nem kell ügyelnem, szürke macskaszemében a sárgás pontokat figyelni, tudva, hogy minden
előre elhatározott avagy bármely megfontoláson alapuló mozdulat célzatos és ilyeténképpen hamis, nekem
közvetlen kapcsolatot kell teremteni pontocskái és ösztönösségükre bízott mozdulataim között, e sárga
pontocskák a szürke fényben ellenőrizhetővé teszik, ha nyomon vagyok, ha tévedek; most például hangos
nevetése bizony bosszú, nem beszél, hallgat, mert csendre intem, ám mégis hangosan fölnevet, és ez megtorlásra
érdemes, közös élvezetünk minduntalan kis megtorlásokat kíván, hogy verekedhessünk, némán rúghassuk,
haraphassuk, öklözhessük, karmolhassuk egymást, még a lélegzetünket, harcias lihegésünket is visszafojtva;
nagyon lassan én is térdre ereszkedem hát, nem karikírozom, erre nem lenne szükség, érti ő! egyszerűen
megismétlem, tükrözöm magammal testének mulatságos és bizonyos értelemben megalázó helyzetét, egymás
mellett térdelünk a félrelökött székek lábai között, mintha azt mondanám neki, olyan vagy te itt, mint egy kutya,
kutya vagy!
Kövér lány Szidónia, gazdag barna hajának tömött fonata koszorúba tűzve a fején, arca zsírosan csillogó,
szeme vidám és minden mozdulata valahogyan kedvesen gyermeteg, suta; fehér blúzán, a hóna alatt, az izzadás
sötét árnyai, tudom, hogy ezzel az állandó, erősen illatozó izzadással kell valamit kezdenem, érzem; de én a kutyád
vagyok! s hangosan szaglászva fúrom az orrom a hóna alá.
Teste elomlik a néma élvezettől, behengeredik az asztal alá, én pedig az orrommal követhetem a nedvesen
párázó langyos szagot, de akkor beleharap a nyakamba, jó erősen, ami fáj.
Olykor így, máskor úgy, de bármiként forduljon is a dolog, mindez csupán az élvezetek előcsarnoka.
Mert a szentélyben, nagy sötét szobájának mélyén, az asztalnál, könyvei és füzetei fölé könyökölve, fejét
tenyerébe hajtva és egy ceruza végét rágcsálva, forgatva fogaival, ül Maja, s meztelen, egymásba akasztott lábait
idegesítőn kiszámíthatatlan ütemben hintáztatja, húzkodja a széke alatt.
Sűrű bokrok nőttek magasra az ablaka előtt és öreg fák bocsátották le függönyként lombjukat, a szoba
levegője mindig telítve volt zöld moccanással, zöld rebbenések a fehér falon, ahogyan a levelek libbentek,
lebegtek.
„Livi még nincsen itt?” – kérdeztem halkan, s szándékosan kezdtem egy ilyen jelentősnek szánt kérdéssel,
ami már önmagában is vallomás, azonnal érezze, nem olyan fontos nekem, hiába várt, s hiába tesz úgy, mintha nem
várna rám, nem miatta jöttem.
Nem nézett rám, mintha az első pillanatban soha nem hallaná, amit kérdezek; valamiként teljesen kifacsart
helyzetben ült mindig az asztalnál, s nem is annyira olvasott, hanem azt mondhatnám, hogy inkább távolról figyelte
könyvében a betűket, valamelyes undorral vagy kényszeredettséggel, de mindenképpen a lehető legnagyobb
távolságot tartva, úgy olvasott, ahogyan más egy képet szemlél, egyszerre véve szemügyre a látvány részleteit s
e részletek összefüggéseit, íves ráncok gyűrődtek a homlokára, kerek, mélybarna szemében az állandó és
egyenletes meglepettség nyitottsága, s miközben szép fehér fogaival rágta a ceruzáját, megforgatta, rágta, megint
megforgatta és újra összeharapta, ha pedig egyáltalán jelét adta annak, hogy megjelenésem ténye elhatolt a
tudatáig, akkor csupán annyiban, hogy lábát immár lassabban húzkodta a szék alatt, s a ceruza is lelassúdott a
fogai között, de talán mondanom se kell, hogy mindez közel sem valamely közönyös figyelmetlenség, hanem a
legteljesebb figyelem megnyilvánulása volt, éppen a motorikussá és monotonná tett érzetek tették képessé arra,
hogy befogadhassa a testitől olyannyira elvonatkoztatott tudást, s ha sikerült végre elszakadnia attól, ami ilyen
erősen lekötötte, akkor ugyanazzal a meglepetten mély érdeklődéssel pillantott rám, én sem voltam tán más a
szemének, mint egy másik tárgy, s tán minden tárgy csodálatos a maga módján, lassan, nagyon lassan emelte föl
a fejét, homlokán a ráncok elsimultak, fogai közül mintegy erőszakkal kellett kihúznia a ceruzát, ám a szája nyitva
maradt, s éhes figyelme nem változott.
„Láthatod”, mondta egyszerűen, ami engem nem tévesztett meg, mert valójában élvezte, hogy fájdalmas hírt
közöl velem.
„És nem is jön ma?”, kérdeztem szinte fölöslegesen, s csupán a hangsúly kedvéért, hogy nem, egyáltalán nem
miatta jöttem ide, ne legyen tévedés.
„Egy kicsit már unom a Livikét, ma talán elmarad, de Kálmán szerint úgyis találkozunk, mert Krisztián
állítólag valami színházat csinál.”
Mintha egy jó nagy tüskét szúrt volna belém, mert persze nem szóltak nekem, s ő nagyon jól tudta, hogy ki
akarnak hagyni.
„Találkozunk?”
„Találkozunk”, válaszolta ártatlanul, mintha e többesben természetesen én is benne lennék, s egy pillanatra
meg is tévesztett vele.
„Azt mondta, hogy menjek én is? Hívj engem is?”
„Miért, nem szólt neked?”
Kissé elnézőn, kissé gúnyosan élvezte zavart hallgatásomat.
„Valamit említett”, mondtam, holott tudtam, hogy átlát a hazugságomon, s valamiként megszánt.
„Miért ne jöhetnél te is, ha akarsz?”
De nekem nem kellett ebből a szánalomból.
„Akkor megint el van rontva a napunk”, mondtam dühösen, de ezzel akaratlanul is lelepleztem magam, ami
viszont nagyon jólesett neki.
„Anya elment.”
„És Szidónia?”
Megrántotta a vállát, utánozhatatlan bájjal tudott vállat rántani, csak egészen kicsit emelte meg egyik vállát,
de ettől valahogyan mégis az egész teste meggörbült, mintha a tehetetlenség holtpontjára jutna, s szinte
követhetetlennek tetszett a pillanat, mikor újra ellazult, a ceruzát az asztalra hajította, és fölállt.
„Gyere, ne húzzuk az időt.”
Mintha tényleg nem érdekelné semmi más; én viszont nem tudtam ilyen gyorsan megszabadulni a dühömtől,
és nem is értettem pontosan az összefüggéseket, csupán éreztem, hogy valami megint történt a hátam mögött, és
ezt ki kellett ordítanom magamból.
„Csak azt mondd meg, azt mondd meg légy szíves, hogy mikor beszéltél te Kálmánnal?”
„Nem beszéltem!”, mondta szinte dalolva, és vidáman csillant a szeme.
„Nem is beszélhettél, mert velem jött haza.”
„Na látod, elégedj meg ennyivel”, mondta ő szemtelenül vigyorogva, mert éreztetni akarta velem, hogy élvezi
bosszúságomat.
„De ha szabad kérdenem, akkor honnan tudhatod?”
„Ez talán az én dolgom, nem?”
„Ezek szerint, vannak külön dolgaid.”
„Vannak.”
„És persze, oda akarsz menni!”
„Miért ne? Még nem döntöttem el.”
„Semmiből nem akarnál kimaradni, mi?”
„Úgyse fogom megmondani, ne is reménykedj.”
„Nem is érdekel.”
„Még szerencse.”
„Egy hülye vagyok, hogy még idejövök neked.”
Egy pillanatra csend lett, aztán nagyon halkan és bizonytalanul megszólalt.
„Megmondjam?”
„Egyáltalán nem érdekel. Megtarthatod.”
Közelebb lépett hozzám, egészen közel, de tekintete, mintha valami mélységesen elérzékenyítené, eltévedt
és elfátyolosodott, s e pillantás futó bizonytalansága érzékelhetővé tette, hogy egyáltalán nem azt látja, amit néz,
nem engem! nem a nyakam, pedig mintha a nyakamat nézné, éppen a harapás helyét, ám mert nem látta már, amit
nézett, hanem képzeletével azon a titkos tájékon kalandozott, amit el szeretett volna rejteni előlem, s amire én
olyannyira kíváncsi voltam, ismerni, tudni, sőt mi több, érezni akartam benne Kálmánt, minden mozdulatát, hallani
akartam a szavakat, melyeket neki susog, egy tétova kézmozdulattal, mintegy önmagát győzve meg jelenlétem
valódiságáról, s anélkül, hogy pontosan tudatában lenne annak, amit csinál, két ujjával összecsippentette ingem
gallérját, szórakozottan húzogatta, s egészen halk, behízelgőn leheletszerű suttogásig halkítva hangját, még
közelebb vont magához.
„Csak azért mondom el, mert megfogadtuk, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt.”
S mint akinek sikerült végre legyőznie szégyenérzete első és legsúlyosabb akadályát, fellélegzett, el is
mosolyodott egy kicsit, hogy aztán e kis mosoly segítségével visszatérve az én arcomra, szemembe nézve
folytathassa a megkezdett mondatot.
„Egy levelet kaptam, egy levelet küldött tegnap este, Lívia hozta, hogy jöjjek én is, tudod, a ruhák miatt,
hogy ma délután majd az erdőben találkozunk.”
Most viszont én kerültem fölénybe, mert éreztem, hogy ez így nem igaz.
„Hazudsz.”
„Te tényleg teljesen bediliztél.”
„Azt hiszed, hogy hülye vagyok, nem látom, mikor hazudsz?”
„Neked semmi nem elég!”
Megfogtam a csuklóját, egyszerűen letéptem magamról a kezét, ne babráljon itt az ingemen, de nem
engedtem rögtön el, csak eltoltam magamtól, ne ő határozza meg, hogy milyen közelségben legyünk, s főleg ne
átlátszó kis hazugságai! habár annak ellenére tettem ezt, hogy e közelségben megnyilvánuló ragaszkodás, számon
érezhettem leheletét, sőt, maga a veszélyes hazudozás, amivel bizonyára mindenki mást sikerült volna
megtévesztenie, kifejezetten jól esett, de mintha tudatában lennék annak is, hogy a test, legyen az mégoly csábító
és meleg, nem minden morális feltétel nélkül óhajtja birtokába venni vagy birtokában megtartani a másikat, hanem
épp e birtoklás teljességének és tökéletességének érdekében, olykor magánál a testnél, a pillanatnyi közelségnél
is fontosabb az úgynevezett igazság, valami, ami persze nincsen és sajátos módon mégis el kéne érni, a test belső
igazságát, mégha eme belső igazság a későbbiekben pillanatnyinak és átmenetinek bizonyulna is, úgy jártam hát
el, mint a leghidegebb fejű operátor, valamely homályosan derengő cél érdekében, megfontoltan és nem kis
kegyetlenséggel avatkozva be a folyamatba, a testet utasítva el, hogy e bizonytalanná váló jövőben teljesebben
kaphassam vissza.
Nincsen durvább mozdulat annál, mint mikor valakit megfontoltan és fennsőbbségesen eltolunk magunktól,
a száját veszítettem el, a szépség iránti vonzalmat adtam föl egy még mélyebb vonzalom érdekében, ha azon
ravasz megfontolásból is, hogy még szebb lehessen, és csak és kizárólag nekem, mert a vetélytársat, a másikat,
az idegent, a hozzám olyannyira hasonlót, a velem teljesen azonos bitorlót, Kálmánt kellett kiiktatnom szája
birtokából, mikor azt kívántam, hogy ne hazudjon e formáiban és vonalaiban tökéletes száj; ugyanannyit reméltem
hát nyerni, amennyit a mozdulat durvasága által el kellett veszítenem.
„Nem érdekes. Egyáltalán nem olyan fontos nekem”, mondtam kegyetlenül.
„Akkor mit akarsz tőlem?”, kiáltotta gyűlölettől rekedten, a csuklóját kirántva kezemből.
„Semmit. Ronda vagy, amikor hazudsz.”
Természetesen maga a hazugság mit sem változtatott az arcán, sőt, mintha megbántottságában egyenesen
szebbé lenne, ismét megvonta kissé a vállát, akárha a legkevésbé se érdekelné, mikor, milyennek látom én őt, s
mivel e könnyed mozdulat olyannyira nem állt arányban azzal, amit valóban gondolhatott, a pilláit is le kellett
hunynia, szemérmesen; örökös csodálkozástól tág szeme eltűnt a lustán húsos szemhéj mögött, s a száj szabadon
uralhatta arcát.
Ennél többet viszont nem lehetett most kívánni, moccanatlan száját figyelni, melyet talán az tett oly
kivételessé, hogy a felső ajak az alsó ajak tökéletes párjaként, meredek ívben emelkedett ama lágy kis csatorna
felé, mely az orrtól levezet a felső ajak pereméig, ám anélkül, hogy a szokásos két kicsúcsosodás megtörné
emelkedését s a szájzug mélyedése megakasztaná avagy megzavarná az ereszkedés vonalát, az ajkak párosa
szimmetrikusan zavartalan, teljes ovált adott.
Fütyürészéshez, mélyről jövő daloláshoz, leállíthatatlan cseverészéshez készülődő száj, az orcák telten párnás
felülete pedig a vad csigácskáktól borzasan göndör, szétmeredő, sötétbarna hajtömeg keretében, valamiként
megerősítette ezt a vidám, gondtalan és mindenképpen elfogulatlan hatást; megfordult, s anélkül, hogy rándításba
emelt, sután vékonyka vállát ellazította volna, elindult az ajtó felé, de aztán váratlanul meggondolva a dolgot,
mégse ment ki a szobából, hanem végigvetette magát az ágyán.
Nem is ágy volt ez, hanem amolyan dívány, melyet ágyként használva reggelenként bevetettek, az ágyneműt
egy súlyos perzsatakaróval terítve le, puha volt hát, süppedékeny, meleg és selymes, mozdulatlanná merevedett
teste szinte alámerült benne; abban a kis fehér mintákkal díszített mélyvörös selyemruhában volt, melyet erre a
délutánra csent el az anyja ruhatárából, padlótól a mennyezetig fehér szekrényekkel beépített napfényes
szobácska, s a szekrények zsúfolásig töltve jószagú ruhákkal, kutatásaink egyik igen kedvelt helyszíne; meztelen
lába, mely a díványról tehetetlenül lelógott, szinte világítani látszott e tompán sötét környezetben, s előnyössé tette
a látványt az is, hogy egészen a combjáig felcsúszott a szoknya, amint fejét két csupasz karjának védelmébe vonva
ott hevert, és a sírástól szemérmesen reszketni kezdett a válla, a háta, lágyan domboruló feneke is.
E zokogás nem rendített meg túlságosan, hiszen ismertem e sírások lefutási lehetőségének összes lehetséges
változatát, az egyszerű pityergéseket, a vigasztalanul hüppögő sírdogálást, no és a nagy kitörések heves
emelkedését, mely mindig valami elviselhetetlenül csúnya, maszatos, taknyos bömbölés csúcspontjára vitte fel,
aztán a lassú és beszédes csillapulást, a lágy reszketéseket és a kimerültség fojtott remegését, melytől szivacsosan
könnyű és laza lett végül a teste, mígnem minden érzékelhető átmenet nélkül visszatalált szokásos önmagához, ha
lehet, akkor még erősebben és öntudatosabban, kielégülten.
Az ismeret persze nem jelenthette azt, hogy megtagadhattam volna tőle részvétemet, mert tudtam ugyan,
hogy akkor is sír, ha nem látom, magányos sírásairól gyakran tartott bizonyos egészséges öngúnytól sem mentes,
nyilvános beszámolókat, mintegy önkéntesen és készségesen leplezve le azon tényt, hogy a sírás, a szabadjára
engedett, önsajnálattal teli szenvedés tüntetése, egyben nem kis élvezet, és szívesen sírt például Lívia társaságában
is, akiben hozzám hasonlóan résztvevő, gyengéd, bár talán valamivel tárgyilagosabb vigasztalóra talált, ám
sírásának mégis volt egy kifejezetten nékem szóló, hogy úgy mondjam, személyre szabott hangsúlya, bizonyos
értelemben játékos hangsúly, túlzás, jelenlétemből következő színháziasság, mondhatni, hogy szerves része, avagy
alkotóeleme kölcsönös és közös őszintétlenségünknek, alkotóeleme a hazugságok azon rendszerének, melyet
azonban a legnagyobb figyelemmel és a leghitelesebbnek tűnő átéléssel, őszinteségként kellett egymásnak
előadnunk, őszintétlenségünk játékait éppen a teljes nyíltság, a legmélyebb, a legszégyentelenebb őszinteség
álruhájába öltöztetve; mintha e sírásokkal a gyenge, a nagyon gyenge, a kiszolgáltatott, a törékeny, a sérthetőn
finom nő majdani szerepét próbálgatná, előttem és nekem, miközben valójában hideg volt, kemény, számító,
kegyetlen és ravasz, a szépségben nem versenyezhetett ugyan Hédivel, de olyan inasan erőszakos, oly nyakas,
olyannyira birtokolni akart mindent és mindenkit, amivel aztán még jobban uralkodott rajtunk, mint Hédi a
szépségével, ami persze megint csak csalás volt, s tudhatta jól, hogy ezt is tudom; egy szerepet próbálgatott,
melyhez azok a csipkés, fodros, lágyan omló, selymes tapintású, könnyű ruhák, s mindketten mély, bensőségesen
gyöngéd érzelmet tápláltunk e ruhák iránt, mintegy a külső burok valóban nagyon nőies támasztékát adnák, a
lopás ténye pedig külön izgalommal fűszerezte átlényegülésének e titkos játékait, mert olyan szeretett volna lenni,
mint amilyen az anyja volt; a legbiztonságosabb lépésekkel indultam a dívány felé, a nékem felkínált szerep szerint
ugyanis erősnek, megértőnek, nyugodtnak s valamelyest brutálisnak kellett lennem, fölöttébb férfiasnak hát, ami
azonban annyi játékos élvezetet tartogatott, hogy legyen bármily hamis, mégse esett nehezemre.
És ez a hamisságra való megfontolt készség volt talán az a vonás, ami a többi fiútól megkülönböztetett.
Olyan elevenen éltem át az ő lányságának szempontjait, mintha csak játszanám, hogy fiú vagyok, s az én
csalásom is bármikor lelepleződhet.
Mintha nem lenne bennem határ fiúságom és lányságom között.
Mert mintha nem én magam tennék ezt vagy azt, nem én magam cselekednék, hanem minden lehetséges
cselekvésnek lenne két előre elkészített mintája bennem, a lányos minta és a fiús minta, csupán választani kell
közülük, s mivel fiú vagyok, természetesen a fiús mintát kell választanom, habár éppígy képes lennék a másikat
választani; például jó durva hangon megkérdezni tőle, hogy most tulajdonképpen mi is a baja, holott nagyon jól
értem, mi baja, s mikor erre nem válaszolt, még erőteljesebb hangon követelni, hogy hagyja abba már ezt a
hisztériát, gúnyosan hívni föl figyelmét arra, hogy hülye vonyításával csak a drága időt vesztegetjük, káromkodni,
egyáltalán úgy tenni, mintha sírása zavarna, holott nem zavart, avagy éppen ellenkezőleg, a barátnő szerepét
választva azt mondani neki, hogy amennyiben kedves Kálmánkájával, ezzel a ronda, kövér állattal, ma még
találkozni kíván, mert ugye semmi kétség, hogy el akar menni oda, bár egyáltalán nem tudom, mit eszik rajta,
nekem a neve is egy köpedelem, akkor igazán jobban kellene vigyáznia arcának szép vonásaira, nem volna
szabad ilyen gusztustalanul szétsírnia, így ugyanis egyáltalán nem fog annyira tetszeni neki, mint amennyire akar;
ő pedig, mintha sírása bevezető tételének lágy hullámzására bízva magát, csupán ezekre a durvaságokra várna,
s mindegy is lenne neki, hogy ilyen vagy olyan durvaságokat mondok-e, gyengeségének bizonyításához volt
szüksége e jelképes pofonokra, mint ahogyan nekem a káromkodásokra volt szükségem ahhoz, hogy
bebizonyíthassam erőm, mert mikor megkapta végre, szabadjára engedve tapasztalt tetszelgésének minden
lefojtott energiáját, felcsuklott, oldalára fordult, s karját elrántva arca elől, hangosan hörgő bömbölésre váltva
mutatta meg könnyektől és ordítástól eltorzult, s ilyeténképpen némi valódi részvétet is keltő arcát.
Mintha a hamisságnak lenne egy olyan foka, ami már valódinak mutatkozik.
„Mit akartok tőlem? Miért ordítoztok? Mit akartok? Mindenki, mindenki csak engem kínoz!”, ordította a
bömbölésbe fúlva, ami már igaz volt, számomra a legalattomosabban nagyszerű élvezet, mert egyszerre
vonatkozott Kálmánra és rám, kettőnk közötti vergődése volt igaz, ami viszont nekem mindig kívülről is figyelhető
játék maradt, s visszahengeredve a hasára, ismét a karjaiba temette fejét, hogy immár minden gátlástól mentesen
csúsztathassa át magát a zokogás egyre magasabb és egyre igazibb, egyre valódibb régióiba; én mégis
megbűvölten és elbűvölten álltam fölötte, mert ami az imént még játéknak tetszett, akárha lassan, fokozatosan,
ügyeskedve kéne becsábítania önnön ellenálló testét egy olyan érzelembe, a szenvedés érzelmébe, amit a test
minden valóságosnak tűnő alap híján nem nagyon volt hajlamos elfogadni, s lám mégis sikerült, szenvedett és itt
reszketett, rázkódott, hullámzott és rángatódzott a puha díványba merülve, ami valamiként már nem játék volt!
bár nyugalmamból még megőriztem annyit, amennyit a fölényes férfiasság póza megkívánt tőlem, nem mozdultam,
nem nyújtottam felé a kezem, nem értem hozzá és természetesen nem vigasztaltam, de tulajdonképpen a szó
legmélyebb értelmében elrémisztett a látvány; miközben körmével és tenyerével tépte és túrta a takarót, fogaival
harapta, s mint valami nyavalyatörős, ritmikusan dobálta a fejét, lába teljesen élettelenül csüngött le a padlóra,
akárha a roham nem lenne más, mint a legteljesebb megnyilvánulás és a legteljesebb fedettség végletei között
keletkező feszültség feloldhatatlan görcse, s az ijedtségre, a rettenetre, a jótékony részvétlenség tartása mögé
menekülő döbbent mozdulatlanságra is megvolt minden okom, hisz én akartam ezt, én akartam így, szavaimmal
én segítettem elő, én váltottam ki belőle rejtett őrületét, hogy érezhessem rajta hatalmamat, hogy az ő testében
győzzem le magamban a másik fiút, akit egyébként gyöngédebb és durvább közelségből ismertem ahhoz, hogy
valódi féltékenységet érezhessek miatta, nekem kezdte játszani, na és a hangja! a harsogó sírásból ordításba
átemelkedő, és mégse egyetlen hang, hanem mintha két hangja lenne egyszerre, mintha a bömbölésnek a test
görcsös rándulásaitól megtört szakaszos hangjai mögül, a mélyből, még egy külön sikítása is, ez a sikítás pedig
egyenletesen és megbízhatóan vékonyodott, emelkedett, nem volt elviselhető, úgy látszott, hogy minden összedől,
minden kicsúszik az ellenőrzésem alól.
S mikor ledőltem mellé a puha díványra, fölé hajolva, kezemmel óvatosan megérintve vállát, akkor a
mozdulatra egyáltalán nem valamiféle iránta érzett részvét vagy gyengédség késztetett, inkább undorodtam tőle,
gyűlöltem, és főleg attól féltem, hogy ez most már örökre így maradhat, hiába tudtam, hogy előbb vagy utóbb
minden sírás csillapul, oly erős volt a látvány és a hang közvetlen hatása, hogy nem tudhatott megnyugtatni
semmiféle tapasztalat, igen, így marad, nem fog elmúlni többé, állandósul, ami eddig rejtve volt és véletlenül a
felszínre tört, bármikor beléphet Szidónia, és akkor kiderül, átcsörtetve a kerten jönnek a szomszédok is, mert
ezt már ők is hallják, orvost hívnak, jön az anyja, az apja, és ő még mindig itt sikít ebben a ruhában, és akkor
valamiként lelepleződik az is, hogy e szörnyűség kiváltója én vagyok.
„Maja, kedves.”
„Az anyád picsája kedves!”
„Mi van? Ne sírj így! Mi történt? Itt vagyok. Tudod, hogy én megértelek téged, teljesen. Te mondtad, hogy
megfogadtuk!”
„A faszt fogadtuk meg!”, s kirántva magát a kezem alól, behengeredett a falhoz.
Másztam utána, már csak azért is, hogy befoghassam a száját.
„Nem megyek el, csak fenyegetőztem, hogy elmegyek, de nem megyek el! Maja! Itt maradok. Maja! És
te nyugodtan elmehetsz. Ha akarsz. Tudod, hogy tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Miért nem válaszolsz?”,
suttogtam a fülébe, és megpróbáltam az egész testemmel átölelni, rásimulni, mintegy abban a reményben, hogy
testem nyugalma valamiként áthatolhat belé.
De hol volt már a férfias nyugalomnak ama fölénye! éreznem kellett, hogy én is reszeketek, hallanom, hogy
reszket a hangom is, nem sejtve, hogy ő ezt a legpontosabban működő figyelemmel észleli, és ennél nagyobb
elégtételt nem is adhatok neki.
Ugyanakkor riadt gyengédségem nemhogy csillapította volna őrjöngését, hanem ha lehet, akkor még
hevesebbé tette, különös módon, s egyedül ezen mozzanatnál volt alkalmam őrülete mögé betekintve
megállapítani, hogy bármily elszabadultnak és ijesztőnek tűnjék e látvány, maradt ott még éppen elég természetes
és normálisnak nevezhető értelem, mert hiába is igyekeztem finom figyelemnek álcázva mozdulatom, magamhoz
vonni a fejét, hogy aztán alattomos módon kihasználva a helyzetet, lefoghassam a száját a tenyeremmel, ne
jöhessen elő belőle többé ez a hang! beleláttunk egymás kártyáiba! pontosan és józanul érzékelte a mozdulatba
csomagolt csalást, teste megfeszült, a testemet mintegy lelökve magáról, rúgni és öklözni kezdett, alaposan
beleharapott az ujjaimba, de ordított és sikított tovább, arca eltorzult, mintha fiúvá vált volna, kemény lett, éles
vonású és mocskos volt már a könnyektől is, és ha ekkor az iménti reszketeg rettenet helyére nem költözött volna
némi számító ravaszság belém, ha ütéseire és rúgásaira magam is ütésekkel és rúgásokkal válaszoltam volna,
akkor bizonyára alaposan helybenhagy, mert nem verekedtünk ugyan komolyan soha, de minden bizonnyal jóval
erősebb volt nálam, mindenesetre vadabb és meggondolatlanabb.
Nem védekeztem, s magam se vettem észre, mikor hagyta abba a sikítozást, nem is igyekeztem lefogni, de
tartottam magam, s kapcsolatunknak tán soha nem volt még őszintébb pillanata, hagytam, üssön, karmoljon,
rúgjon és harapjon, sőt, minden mozdulatára igyekeztem a legérzékenyebben puha és érzelmes érintéssel
válaszolni, simogatásokkal és csókkal, melyek persze a helyzet egyenlőtlensége miatt éppúgy lecsúsztak róla, mint
rólam az ő ügyetlenül nagyívű, úgynevezett lányos ütései; s mégis, a helyzetben valamiként ő lett a fiú és én a lány,
szemének fehérje, vicsorítva eltátott szájában a fehér fogak, nyakán merevvé feszültek az inak, a díványról
azonban nem hagytam lerúgni magam, s a hirtelen beálló csendben csak a lihegését, a dívány reccsenéseit,
nyekkenéseit és az ütések csattanását, puffanásait lehetett hallani.
Öklét a vállamhoz feszítve igyekezett ellökni magától, le a padlóra, le a díványról, tenyerem mégis meztelen
combján, mikor mintha minden tagjából, a maga számára is teljesen váratlanul, elszállna, elcsurogna, felszívódna
a gyűlölettől áthatott tiltakozás és tombolásba szabadított erő, egész teste egyetlen szempillantás alatt ellazult, és
akárha életében először látna, mélységesen meglepődne, hogy ilyen közel vagyok és neki ilyen jól esik e közelség,
ismét tágra kerekedett a szeme, nem volt már olyan fehéren őrült, hanem a régi, az ismerősen csodálkozó.
Visszafojtotta a lélegzetét.
Mintha azért tenné, hogy a lélegzete se érhessen a számhoz, ha már ilyen közel, ilyen melegben vagyunk.
Tenyerem alatt a meztelen bőr mintha megborzongott volna egy kicsit, s csak most értené meg, hogy ott van
a kezem.
S hogyan kerülhetett oda a kezem?
Aztán újra felsírt.
Mintha a közelség, a meleg pukkasztotta volna ki belőle, ám most valódi fájdalom, csendes, majdhogy azt
mondanám, bölcs fájdalom.
Fájdalom, mely nem reméli, hogy a kitörés hevessége által megszabadulhat önmagától, s nem is lett úgymond
igazi, az előbbivel összemérhető sírás belőle, csupán amolyan sírdogálás, hüppögés.
Mégis, ez a hang mélyebben érintett, mint az előbbiek, rám is valahogyan átragadt, s el is hagyta a torkomat
egy vonyításszerű, hosszú hang, az én sírásom azonban nem tudhat kitörni, csupán fojtogatott, mert a mellemben,
a combomon van valami keményen törekvő, ám ugyanakkor bénító erő, mely az elgyengülést, a teljes odaadást
megkadályozva, mégis felé feszít, hozzá taszít, s akárha mindama gyanúsítással felérő feltételezés, miszerint iménti
rohamában egy nem létező, elképzelt szenvedést igyekezett volna elfogadtatni a saját testével, s ezáltal velem,
hogy színlelésével megtévesszen, elterelje figyelmemet, részvétet és ezúton megadást, bizonyos önfeladást
csikarjon ki belőlem, most a legteljesebben alaptalannak bizonyulna, mert valami valóban és igazán fájdalmat okoz
neki, én okozok fájdalmat neki, az okoz fájdalmat, hogy engem is szeret.
Közelebb csúsztam hozzá, s nemhogy tiltakozott volna ellene, hanem segített nekem, a vállam alá bújtatva
karját, gyengéden magához ölelt, az én tenyerem pedig már csak azért is, hogy valamivel ellensúlyozhassam
mozdulatát, följebb csúszott a combján, az ujjam bebújt a bugyija alá.
Így feküdtünk.
Forró arca a vállamon.
Mintha valami nagy, tágas, csúszós és puha lucsokban hevertünk volna el, ahol nem tudhatni, miként telik
az idő, de ez tulajdonképpen nem is érdekes.
Kicsit hintáztattam a karommal a testét, mintha álomba akarnám ringatni magunkat.
A kishúgommal is így feküdtünk valamely emlékezeten túlról felrémlő időben az íróasztal alatt, mikor a
gombostűkkel kísérleteztem, és ő végül menedéket keresve, s e menedéket éppen nálam találva meg, a
fájdalomtól és főleg a rémülettől felsikítva vetette rám magát, akárha ügyetlen, torz, és mindenki másnak undort
okozó testét a gondjaimra bízva óhajtaná a tudomásomra hozni, hogy nem csupán megérti vele űzött kegyetlen
játékaimat, hanem valamiként hálás is ezért, én vagyok ugyanis az egyetlen, aki e játékok által megtalálta azt a
nyelvet, melynek segítségével beszélni lehet vele; így ringattuk egymást akkor, félig ülve, félig heverve a kissé
hűvös padlón, míg egymást átölelve el nem aludtunk a késő délutáni homályban.
„Egyszer majd belátod, hogy teljesen, teljesen fölöslegesen kínzol!”, suttogta később, s a szája a
ringatódzásban csaknem a fülemre csúszott. „Mert nem hiszed el, de én csak téged szeretlek ennyire, ennyire nem
szeretek senki mást.”
Mintha abból az időből szólna ki, egyenesen abból a délutánból, a kishúgom testéből jönne a hangja, kicsit
élesen, kicsit dalolón, a fülemet csiklandozón, mintha a kishúgom formátlan testét ölelném, miközben tudom, hogy
az ő vékony teste.
És közben leállíthatatlanul, hálásan, puhán és boldogan duruzsolt a fülembe.
„Meg például azt mondtam tegnap neki, hogy nem ő, hiába is erőszakoskodik, nem ő, hanem te vagy az én
első szerelmem, ezt megmondtam neki, hogy te jó vagy, nem vagy olyan gonosz, mint ők, mert tudom, hogy csak
azért csinálja velem, hogy aztán elmondhassa az egészet Krisztiánnak. Ő mindenképpen csak a második.”
Egy pillanatra elhallgatott, mintha nem merné kimondani, aztán mint egy forró fuvallat tört a fülembe.
„Te vagy az én kicsi babám. Én annyira szeretek játszani veled! És nem kell megsértődnöd, ha azt játszom,
hogy belé vagyok szerelmes. Mert ő csak valahogy mégis érdekel, de ez csak játék, csak húzlak vele, de senki
mást, higgyed el! senki mást nem szeretek annyira, mint téged! és őt aztán egyáltalán nem annyira, mert egy durva
állat és egyáltalán nem kedves velem. Néha játszhatnánk azt is, hogy te vagy az én kisfiam. Már arra is gondoltam,
hogy szeretnék egy kisfiút, aki éppen olyan lenne, mint te, nem is tudtam máshogyan elképzelni, ilyen édes,
kedves, ilyen kis ártatlan, szőke.”
Megint elhallgatott, érzelmességének árama a valódi érzelmek gátjába ütközött.
„De azért te is nagyon rohadt vagy. És ezért is sírok mindig, mert te is mindent tudni akarsz, zsarolsz és nem
engeded, hogy legyen valami kis titkom, pedig nekünk a legeslegnagyobb közös titkunk van, és nem gondolhatod
komolyan, hogy bármi más miatt elárulhatnálak téged, mert nekem az mindennél fontosabb, örökké! és te meg
közben hiába titkolod, úgyis tudom, hogy te közben nem a Líviát, hanem a Hédit szereted és engem leszarsz.”
Semmi nem változott, ringatóztunk, s valami mégis arra késztetett, hagyjam teljesen elcsábítani magam ettől
a hangtól, mintha már nem is én ringatnám, hanem a hangjával ő ringatna engem, elzsibbasztana, s az álom
küszöbén kellene magunkat megtartanom.
„Most már nyugodtan elmesélheted!”, mondtam hangosan, a saját hangom által remélve kilábalni e kellemes
zsibbadtságból.
„Mit?”, kérdezte ő is hangosan.
„Hogy mit csináltatok tegnap este.”
„Hát nem is este, hanem éjjel.”
„Éjjel?”
„Bizony, éjjel.”
„Megint hazudni fogsz?”
„Szóval, majdnem éjjel, illetve késő este, egészen későn.”
Mintha ez egy újabb elterelő mese kezdete lenne, amire éppen annyira kíváncsi vagyok, miként a valódira,
ám nem folytatta, én pedig nem ringattam tovább.
„Beszélj!”
De nem válaszolt, s valamiként a teste is elnémult a karomban.
Melchior szobája a tető alatt
Ruganyos, puha léptekkel járt-kelt a nagy szobában, mint aki nagyon is beidegződött mozdulatokat végez,
a furcsa, igen hivalkodónak tetsző, fehérre, teljesen fehérre lakkozott régi hajópadló minden lépésétől enyhén
megreccsent a talpa alatt, fekete, hegyes orrú cipője pedig fölöttébb kitaposottnak, ócskának, koszosnak tűnt
e fehér padlón, a mélyvörös, süppedékenyen vastag szőnyegen; akárha egy általam nem ismert, titkos ceremóniát,
valamiféle beavatási szertartást készítene elő, tenyerében gyufásdobozt rázogatva gyertyákat gyújtott, és a
semlegességig udvarias modorban felkínált egy kényelmesnek látszó fotelt, ülnék bele, ám hiába e hangsúlyos
udvariasság, ha ezekben a látszólag semmivel nem indkolható előkészületekben mégis volt egy árnyalatnyi
tolakvás, mintha túlságosan is nyíltan jelezné szándékát arra nézvést, hogy elkövetkező együttlétünket kivételesen
kellemessé és főleg kényelmessé szeretné tenni, mozdulataival tehát mintegy a tervébe vett; ledobta zakóját,
megoldotta nyakkendőjének csomóját és kigombolta ingének felső gombjait, s miközben szórakozottan
végignézett a szobában, hogy mit kéne még csinálnia, akárha ott se lennék, öntudatlan élvezettel vakart bele melle
szőrzetébe, majd a szép bolthajtás alatt kiment a hallba, hogy némi motoszkálás után, amit végleg nem tudtam mire
vélni, a rejtett hangszórókból finoman felhangozzék valami klasszikus zene, én pedig nem akarva átengedni magam
e választékosan és mégis durva közönségességgel előkészített hangulatnak, inkább állva maradtam.
Visszajött a csillárt eloltani, ami meglepett, sőt legyünk őszinték, miként egy túl sietős célzás valami
olyasmire, amit magunk előtt is szeretnénk még titokban tartani, megrémisztett, bár a tükrös falikarokban és a
karos tartókban akkor már égtek a gyertyák, nem lett hát sötét, legalább harminc karcsú viaszgyertya égett már,
ami egyszerre tette háborússá és templomivá a szobát, a nehézvörös, a gyertyafényben felaranyló királyliliomokkal
mintázott selyemfüggönyt az ablak előtt összevonta, s így az egész falat, teljes hosszában, a mennyezettől a
padlóig, elborította ez a hullámzó kárpit.
Élvezettel mozgott, s mert minden tagja nyúlánkan hosszú volt, hosszú karok, hosszú ujjak a kezén, hosszú
combok a meglehetősen szűk nadrágban, mozdulatai nem voltak csúnyák, élvezettel, bizonyos élvezkedéssel
érintette meg a tárgyakat, mintha beidegzettségei ellenére is elemi örömet okozna neki, hogy kapcsolatba kerül
velük, ám ugyanakkor a kedélyesen és rituálisan otthonos kapcsolatteremtésnek e finom, csaknem finomkodó
játékait mintha egy kicsit felém fordítaná, mintha valamit nem csupán magának, hanem nekem is be kéne
bizonyítania, akárha az lenne célja, mert e játék egyáltalán nem tűnt céltalannak, hogy bemutassa, miként kell és
miként lehet élvezettel élni itt, a mozdulatoknak miféle ritmusát követeli a környezet, s e ritmust, mely éppen úgy
az övé, miként a tárgyak, minden részletében megmutathassa nekem; ebben a szándékában azonban, bármennyi
nyíltság és igazi kedvesség szorult is bele, éreznem kellett a görcsösséget, a magamutogatás nem egészen sima
szemérmetlenségét, s nem csak azért, mert ez sem volt minden bizalmaskodás nélkül való, hanem azért is, mert
a magamutogatás begyakorolt biztonsága, fölénye és élvezete mögött nem lehetett nem észrevenni némi
sértődékeny tétovaságot, mintha fölényének előretolt állásai mögé rejtőzködve valójában azt figyelné, hogy vajon
kíváncsi vagyok-e én egyáltalán arra, amit ő bizalomként avagy bizalmasságként kínálni kíván, megítélésemben
nem téved-e?
S mivel minden mozdulatában, lett légyen az bármily harmonikus, biztos, és bizonyos értelemben a
legnyíltabb vallomásként is felfogható, ezt a mohó és célratörő, mondhatni önző kíváncsiságot éreztem, rejtett
kérdése sem tűnt indokolatlannak, én ugyanis úgy tettem, mint aki e bemutatóra, így, egyáltalán nem kíváncsi, mint
aki sokkal szívesebben megmaradna az illem és a szokásrend megbízható keretei között, avagy e mozdulatok
titkos értelmét észre sem veszi, olyannyira nem voltam kíváncsi rá, hogy legszívesebben lehunytam volna a
szemem, ne lássam, amint így kitárulkozik, és a viszonzás reményében ennyire kiszolgáltatja nekem magát; ő
viszont pontosan fölfogva félelmem irányát és értelmét, azonnal és teljességgel késznek mutatkozott, hogy e
mozdulatokban mutatkozó jelzéseket más mozdulatokkal semlegesítse, visszavonuljon.
Persze akkor már, nem beszélve az előzményekről, túl messzire mentünk, szó sem lehetett semmiféle valódi
visszavonulásról, az a körülmény mutatkozott tévedésnek, hogy feljöttem ide, előttem állt, mosolygott, végtelenül
megbízható, kitartó, mindenféle félelemtől vagy szorongástól mentes, a bizalomért tehát nem könyörgő, hanem
azt felkínáló, ugyanakkor a rejtőzködő tétovaságtól még érzékenyebben rebbenékeny felületű mosoly, valamiként
mindent elborító mosoly, mosoly a száj bőrének függőleges rovátkáiban, a szemekben, de belül, mosoly a sima
homlokon és árnyként a száj zugában, no és természetesen az orcákon képződő behízelgő gödröcskékben is,
kövekezésképpen nem hunyhattam le a szemem, már csak azért sem, mert a pillanatnak e töredéknyi ideje alatt
is élesen érzékeltem, hogy bármiféle szemhunyás avagy a pilláknak csupán valamilyen ellenőrizetlen elengedése
is arról a készségről árulkodna, amit vele kapcsolatban csaknem találkozásunk első percétől fogva éreztem, s ami
ezáltal élesen ellentmondana ama tettetett közönyösségtől kissé merev tartásnak, amivel nem csak előle, de
magam elől is igyekeztem elrejteni, igyekeztem semlegesíteni, az erkölcsi rend keretei közé szorítani egyértelmű
vonzalmamat, az elragadtatást, amit a szájával, a mosolyával, a szemével, hangjának puhán mély fekvésével és
rugalmasan játékos lépteivel váltott ki belőlem; úgy járt, mintha azt játszaná, hogy nézzétek, így járok én! most
viszont megfegyelmezni, úgymond jobb belátásra bírni a magam érzékeit, s ezáltal valamiként a józan fegyelem
keretei között megtartani az ő mozdulatait! persze mindenképpen botor és hiábavaló gondolat volt azt remélni,
mintha a nevezett helyzet, melyben itt állunk e számomra inkább taszítón, mint vonzón érdekes szobában, a
helyzet, melyben a tudatosság az érzékiséggel játszik bújócskát, még bármiféle belső fegyelemmel ellenőrizhető
lehetne! görcsös erőfeszítéssel igyekeztem mosolyába ragadt figyelmemet a környezet elszigetelten választékos
látványára irányítani, megosztani, összefüggéseket kerestem, s az összefüggések megértése által kibúvót az
érzékeknek nagyon is kiszolgáltatott tudatnak, ám közben kellemetlen módon éreznem kellett, hogy a szám és a
szemem önkéntelenül átvette már az ő mosolyát, az ő mosolyával, az ő szemével mosolygok vissza rá, nem
hunytam le ugyan a szemem, és mégis azonossá válok vele, közben pedig telik az idő, bármit teszek hát, bármivel
kísérletezem, minden abba az irányba visz, ahová ő kormányozna minket, ha engedném magunkat, ha mosolyom
az én számon nem merevedne le annyira, egyszerűen nem tudtam kioldani mosolyából a számat, ami azt jelentette,
hogy lassan elveszítettem mindazt, amit önrendelkezési jognak nevezhetünk! ha nem zavarna annyira
tapasztalataiból táplálkozó, laza, megengedő és valamiként ízléstelenül fölényes célratörése; egyetlen menekvési
lehetőségem az lehetne tehát, ha valamilyen ügyes fordulatot találva elbúcsúzhatnék és azonnal elmehetnék innét,
ki innen! de akkor meg minek jöttem oly készségesen ide? vagy szó nélkül fordulnék sarkon és egyszerűen
kimennék a lakásából! ilyen fordulat azonban egyszerűen nem létezett, nem létezhetett, mert hiába is ügyeltünk
arra, hogy a helyzetnek mindenképpen maradjon valami sima, szokásrendbe illeszkedő felülete, igazán közönséges
helyzet, két fiatal férfi áll szemben egymással, az egyik meghívta a másikat egy pohár italra magához, s ki találhatna
ebben bármi kivetni valót? habár kölcsönös rokonszenvük kétségtelenül bizonyos futó zavart okoz, szemérmüknél
jóval hevesebbnek mutatkozik, ám egy magvasabb eszmecserével, melyben az érzékek erejét egyre elvontabb
gondolatokban hagynák megnyilvánulni, e zavar is bizonyára áthidalható lehetne; persze ha sima felülete nem
tetszene olyannyira átlátszónak, s ha ettől a megosztottságtól is nem éppen a bizalmas közelségnek ama érzete
erősödne meg, amit kívántam ugyan, amit azonban mégis szeretnék elkerülni, kölcsönös kíméletünk, én nem
sértem meg őt, ő pedig nem megy túl messzire, ezt a közösséget erősíti, s így hiába is zavar bármi, minden igyekvő
lemondásom, önbecsapásom, szemhunyásom, zavarom, tartásom merevségének tüntetése és kíméletem,
bumerángként visszaüt.
És ráadásul állandóan, kitartóan beszélt, gyorsan, a kelleténél valamivel hangosabban, szavaival kíméletlenül
követve a tekintetem, más beszédtémánk abban a pillanatban nem is adódhatott, kommentálta, magyarázta, amire
kíváncsinak vélte a szemem; némi gúnyos éllel azonban azt is mondhatnánk, hogy csupán szövegelt, mintegy a
zavaromat oldva s egyben megakadályozva, hogy e szájam reszketőn kényszeredett mosolyában mutatkozó zavar
valahogyan visszaragadhasson reá, nyomta a sódert, zsongított, duruzsolt, csapta a szelet, ami viszont megintcsak
hozzájárult, hogy fölényének minősége, ne mondjam, fölényének neme! számomra elviselhetetlen legyen,
elfogadhatatlan, éppen mert nagyon is férfias fölény, legalábbis az, amit annak tartunk, biztonságot fölkínáló,
udvarló, ösztönösen tolakvó, gyengéden erőszakos, szemtelen tükörképe, mit tükörképe! torzképe annak a
viselkedési formának, amit ezidáig nem volt alkalmam kívülről megfigyelni, hiszen minden különösebb
meggondolás nélkül magam is alkalmaztam fogásait, kellemetlen póz, melyet az ember valamikor kamaszkorában
sajátít el, s fölöttébb férfiasnak gondol, nem beszélni, hanem csak járatni a szájat, hogy csupán az irályból, a
szavakkal való ügyes kábítás tényéből lehessen megállapítani a rejtett szándék nyílt irányát; csodálkozom ugye,
kérdezte, hogy ő fehérre mázolta a padlót? de nem a válaszra várt, hanem csak arra, hogy pillantásával ismét
megfoghassa a pillantásomat, hogy ne engedjen el, ő persze tudja, mondta, hogy ez nem szokás, de mit tesz ő,
ami szokás! s hogy nem találom-e szépnek, mert amikor ő készen lett vele, akkor igen szépnek találta és elégedett
volt önmagával, már csak azért is, mert egyszerűen nem volt kedve fölsikálni; egy istálló volt, egy tyúkól,
képzeljem el, valami öregember lakott itt előtte, s ő gyakran elképzeli magának a saját öregkorát, fél tőle, mert
tekintettel szabálytalannak nevezhető vonzalmaira, a legkritikusabb életszakasz lesz, tudja, a test már egy
köpedelem és mégis megőrzi ifjonti vágyait, fiatal testekre vágyik, egyszóval a szomszédok úgy mesélik, hogy az
öreg ott halt volna meg a hallban, ahol most a dívány áll, és úgy mondják, hogy egy áthúgyozott szalmazsákon,
ő arra kérné hát a sorsát, hogy ilyen öregséget ne adjon neki, és semmilyen öregséget nem kér; elképzelhetem,
mikor beköltözött, rettenetes, elképesztő koszt talált és olyan orrfacsaró volt a bűz, hogy még télen is nyitva
tartotta az ablakokat, és még most, négy év után is érezni véli olykor, másrészről meg, miért ne lehetne egy padló
éppen fehér? miért kéne mindig barnának vagy egyenesen sárgának lennie? nem kiváló ötlet-e a makulátlan
tisztaság színét rákenni a mocsokra? ez végül is teljességgel derék németjeink ízlése szerint való, s ő, ha nem is
egészben, de félig mégiscsak német lenne.
Hogy csak félig-e, kérdeztem meglepetten.
Ez hosszú, meglehetősen szórakoztató történet, mondta nevetve, s mint aki valamilyen váratlan akadályt
könnyedén félresodor, ugyanazon hévvel folytatta, hogy vajon volt-e alkalmam ilyen vagy hasonló megfigyeléseket
tenni, mert ha nem, akkor bizonyára tapasztalni fogom, hogy e fehér akár szerencsés szimbóluma is lehetne a
szétvert németség nemzeti karakterének.
Mondtam, hogy inkább a szürke tűnt föl nekem, s mert e frivol hang miatt valahogyan nekem kellett
szégyenkeznem helyette, pillantásom önkéntelenül eltávolodott.
Ő viszont követte; hogy azt az íróasztalt, valóban szép darab, nem? meg a karosszékeket, a gyertyatartókat,
a szőnyegeket mind az édesanyjától hozta el, majdnem mindent, mindent, ez amolyan családi örökség! teljesen
kifosztotta az édesanyját, de hát az anyáknak ez kedvükre van! később, mert először úgy akarta, hogy minden
teljesen üres és teljesen fehér legyen, csak egy ágyat akart, fehér lepedővel letakarva, semmi mást, de csak azért
fecseg itt nekem ilyen hülyeségeket, mert egyszerűen örül, hogy itt vagyok, és ezt nem merte kimondani, s nem
innánk-e inkább egy kortyot? van ugyanis véletlenül egy üveg francia pezsgője, behűtve, valami jelentősebb
alkalomra tartogatta, hiszen nem tudhatjuk soha, mikor jön egy jelentősebb alkalom, nem? mit szólnék hozzá tehát,
ha találkozásunkat jelentősnek tekintve, a palackot ezennel kibontanánk?
S mikor szórakozott hallgatásomat válasznak véve, magamra hagyott, hogy a pezsgőt behozza, éppen éjfélt
ütött az antik falióra, megadón és bambán számoltam az ütéseket, „éjfél van hát”, gondoltam, ami gondolatnak
nem volt ugyan túlságosan szellemes, ám annál jellemzőbb, hiszen gondolkodásom ekkor már egyszerűen
megszüntette önmagát, hogy a puszta érzékelés és észlelés vegye át uralmát fölöttem; magamat is úgy szemléltetve,
mint egy tárgyat, melyről nem tudhatom, miként került ide, s bár az érzet egyáltalán nem volt ismeretlen, ennél
jobban, ennél alaposabban tán soha nem érezhettem mégse, hogy a helyszín legalább oly kivételes, mint a
megszámlálható ütésekkel jelzett óra, valaminek ugyanis történnie kell, ami a legteljesebben ellenemre van, ami
meg fogja változtatni az életem, s e történésnek, legyen bármi az, át akarom végre adni magam, kísértetek órája,
szellemóra, soha kedvezőbbet! röhögtem magamon! akárha soha, semminek nem adtam volna át magam, ami
enyhén túlzó állítás lenne, leányka, ki nem tudja eldönteni, hogy szüzességét elveszítse avagy megőrizze-e? mintha
egy eddig ismeretlen tartalmú halogatás végállomása lenne ez a szoba, habár kényszeresen úgy tettem még mindig,
milyen elemi élvezetet okoz, ha önmagának játszhat az ember! mintha sejtelmem se lenne róla, hogy mi az a
kivételes, ami itt bekövetkezhetik, vagy talán már be is következett? de mi?
Égtek, sercentek a gyertyák, és ez megnyugtatóan szép volt, odakünn zuhogott az eső, s amikor az óra
elütötte az időt, már semmi más nem volt hallható, csak az egyenletes taktusokban bugyborékoló barokk zene,
az eső dobolása és zuhogása, akárha valaki ilyen túlzón, ilyen nevetségesen szépre rendezte volna ezt a jelenetet.
Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis
megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik,
s melyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát; az első pillantásra minden
hétköznapi, esetleges, zavarosan jelentéktelen, töredékek, villanások, melyeknek nem kell túlzott jelentőséget
tulajdonítanunk, és nem is méltatjuk különösebb figyelemre őket, hiszen ami ilyenkor az eseményeknek e kusza
halmazából a legteljesebb véletlenként kilátszik, úgymond jelként, figyelmeztetésként kilóg, az nem más, mint egy
másik, nem hozzánk tartozó történés részlete; Thea kissé nevetséges szerelmi kínjainak tartozéka, gondoltam
akkor róla, ő volt ugyanis az, akiről azon az unalmasan sötét őszi délutánon a próbaterem kényszeredett
csendjében Kühnertnének beszélt, fiúcskának nevezve őt, ami kétségtelenül elég különös, tüntetően gunyoros
megnevezése valakinek ahhoz, hogy fölkeltse vele kíváncsiságunkat, ám számomra abban a pillanatban sokkal
izgalmasabbnak tetszett magát a belső folyamatot nyomon követni, a váltásnak azokat a fokozatait, amivel a
jelenethez szükséges és alaposan fölforrósított érzelmeit azon külső tárgyra fordította, amit végül is fiúcskának
nevezett; s Theának, miként minden jelentős színésznek, ahogy erről már egy korábbi fejezetben értekeztem is,
kivételes képességei közé tartozott, hogy e benne zajló folyamatokat állandóan, mintegy a magánéletével is
összefolyatva, látványossá és megfoghatóvá tegye, s éppen mert az érzelmek színészi demonstrációja az
úgynevezett magánéletéből táplálkozik, ne lehessen pontosan eldönteni, hogy mikor gondol valamit komolyan s
mikor játszik valamivel, valamivel, ami egyébként a számára a lehető legkomolyabb; mondjuk ki, hogy éppen
fordítva, mint minden épeszűnek nevezett halandó, azzal eljátszani, ami komoly, hogy állandóan képes legyen
komolyan venni azt, ami játék! maga a jelenség sokkal inkább lekötött hát, mint azon érdektelennek tetsző kérdés,
hogy vajon ki lehet ez a fiúcskaként kijátszott személy, akit annyira megvet, valamiként gyűlöl is, hogy ki sem
ejtheti a valódi nevét, akit nem mer ugyan fölhívni telefonon, mert az valamilyen előttem ismeretlen okból megkérte
rá, hogy soha többé ne hívja föl, akinek a közelségére ebben a pillanatban, a jelenetben személytelenné tett
szerelmi vágytól való kényszerű elszakadás pillanatában, mégis olyannyira vágyik, hogy vállalni mer érte bármiféle
lehetséges megaláztatást, s akinek szobájában, még ugyanannak a napnak az éjjelén én állok majd, bizonyos
értelemben helyette.
Mikor ugyanis minden baljós előjel ellenére, s ebből valóban volt elég, úgy döntöttem, hogy engedek
unszolásának és velük töltöm az estét, „na igazán! mért ilyen utálatos? mért ne jöhetne velünk? mért kéreti magát,
ha annyira szeretném! jaj, megőrjítenek ezek a fiúk! legalább megismerné, igazán sajátos példány, és egyáltalán
nem kell féltékenynek lennie, mert persze nem olyan sajátos, mint maga! Sieglinde, kérlek szépen, kérd te is, hogy
jöjjön velünk! én kérem, hogy jöjjön velünk, én! hát nem elég ez magának?”, duruzsolta, susogta a kislányosan
sutácska csábítót játszva éppen, s törékeny, könnyű testével a testemre dőlve, a karomba kapaszkodott; ám ha
ennyi játékos ragaszkodásnak ellent lehetett volna is állni, semmiképpen nem azért mentem velük, mintha valami
kíváncsiság hajtott volna, nemhogy féltékenység! és nem is azért mentem velük, mintha e kettejük közötti minden
valószínűség szerint igen perverz kapcsolat élménye izgatott volna, hanem inkább azért, mert attól a pillanattól
kezdve, mikor is Theának sikerült végre elszakítania borzadállyal és szerelmi éhséggel feltöltött tekintetét Hübchen
lemeztelenített testéről, felénk fordult, és az én megfigyeléstől, majdhogy azt mondanám, nézői kéjleséstől legalább
oly mohó tekintetemet fogta föl, én is a legteljesebb személyességgel érintve voltam attól a folyamattól, mely a
szakmai és személyes nyíltságnak e nagyon kényes határterületén lezajlott benne, abban a pillanatban ugyanis még
nem lehetett eldönteni, hogy a jelenet, melyet a rendező rutinosan goromba közbeszólása a csúcsponton
megakasztott, nem kettőnk között fog-e folytatódni, mert hogy nem lehet leállítani, ahhoz kétség nem férhetett.
Mindazonáltal a lehető legjózanabb játék volt ez közöttünk, melyet egyetlen eltévedt avagy ellenőrizetlen
pillantás nem téríthetett ki a maga tudatosan, tiszta értelemmel megszabott pályájáról, inkább csak fűszerezte,
újabb hajtűkanyarral, az érzelmek újabb hurkolódásával tette még merészebbé és forróbbá azt, ami alapjában
véve hideg volt és hideg is maradt; mintha fennhéjázón, gőgösen, önmagunk szellemi fölényének csodálatától
eltelve azt mondtuk volna egymásnak, hogy nem, nem! mi még az ilyen véletlenszerű, ösztönös pillanatokat is
kibírjuk és ezzel együtt nem fogunk egymásnak esni, mint az állatok! a legmelegebb, a minden részletre és a
részletek részleteire is kiterjedő kölcsönös érdeklődés, sőt, érdekeltség, mely éppen azért marad valamely
életellenes módon a tudat tevékenységének körében, tegyen láthatóvá bármily nyersen működő ösztönt! mert az
érdeklődés oly heves, hogy a természetes emberi kapcsolódáshoz szükséges esendő elengedettség egyetlen
pillanatra sem tud létrejönni; ez pedig egyáltalán nem annyira kivételesnek tekinthető jelenség, mint amilyennek
első pillantásra látszik, elég ha azon szerelmesekre gondolunk, kik elérve vonzódásuknak megsemmisüléssel
kecsegtető tetőfokára, egészen addig nem képesek testüket ténylegesen egyesíteni, míg a szerelem szellemi
élvezetéből vissza nem hullanak valamely közönségesebb közelségbe, míg testük kínja által megalázón kicsire nem
zsugorodik a szerelem szelleme, hogy éppen e közössé vált és elviselhetetlenné erősödött kín résén hatolhassanak
nem az örök, nem a végleges, hanem csak a pillanatra szóló kielégülés felszabadító kéjébe, nem oda hát, ahová
tartottak, hanem csupán oda, ahová a test engedi őket.
Azon szűk, neonlámpákkal kedélytelenné világított és sajátosan büdös folyosón álltunk, mely a
próbacsarnokból az öltözőkhöz, raktárakhoz, zuhanyozófülkékhez és vécékhez vezet, a díszletek enyves és poros
szaga, festékek, púderok, kölnik, az átizzadt jelmezek és emberi testek, a mindig eldugult lefolyók, agyonhordott
papucsok és cipők, a szétfolyó szappanok és a tisztátalan, nyirkos törülközők érett illatában, most értünk először
egymáshoz, s ilyen közelről még soha nem láttam az arcát, valójában mintha nem is egy emberi arcot, egy nő
arcát, hanem valami kivételes tájat szemlélnék, otthonosan meghitt tájat, ahol ismerek minden szegletet, utacskát,
búvóhelynek alkalmas mélyedést, árnyékokat, emlékeket, a legkisebb moccanás jelentését, s amelynek látványától
én is gyerekesen csupasz leszek; Kühnertné a falra szerelt nyilvános telefonkészülék kagylóját fogta még,
szórakozottan és sértetten, ugyanakkor valamely öntudatosan öntelt kötelességtudással is, „lásd! bármennyire
megaláznak megbízatásaid, nincsen, nem lehet olyan kérésed, amit ne teljesítenék!” – most fejezte be a
tárgyilagosnak szánt tudósítást, melyet Melchiorral folytatott beszélgetéséről adott nekünk, „hát nem
megmondtam? ilyen ellenállhatatlan vagyok!”, kiáltotta Thea, mikor Kühnertné a siker mosolyával és mégis
dühödten visszacsapta villájára a kagylót, Thea valóban felháborítóan viselkedett, bár nem felháborítóbban, mint
ahogyan egyébként is szokása volt, minden körömpiszoknyi sikert kisajátítani, igaz, játékosan, jól ismerve saját
gyengéit, és mégis! Kühnertné sértettsége nem csak azért nem volt alaptalan, mert önmagában sem lehetett könnyű
beszélgetés, meggyőzni valakit arról, amit nem akarhat, teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy Melchior nem azért
fogadta el a meghívást, mintha Thea oly ellenállhatatlan lenne, hanem csupán a trükk bizonyult jónak, egyszerűen
a csapda volt jó, s ilyeténképpen Melchior nem a meghívást fogadta el, hanem csak a közvetítőt, őt, Kühnertnét,
akit egyébként alig ismert, nem volt szándékában megsérteni; helyesebben nem is sejtve, hogy Thea minden
különösebb elfogódottság nélkül mindent kifecseg, akárha a legteljesebb nyíltság árán őrizhetné meg életének
valóban lényeges titkait, nem óhajtotta nyilvánosságra hozni azt a durva elutasítást, amivel ilyen vagy olyan okból
a rohamszerű, és mint később megtudtam, morális szempontból sem mindig kifogástalan támadások ellen
védekezni kényszerült, nem akarta hát beavatni Kühnertnét egy olyan titokba, ami Kühnertné számára egyébként
nem volt titok; a szemrehányó pillantást és a szemrehányó hangot azonban nem is annyira e beszélgetés
kellemetlensége váltotta ki belőle, nem a csendes bosszú, amivel Melchior mintegy megüzente Theának, hogy
hiábavaló a kíméletlen fáradozás, ő marad ura a helyzetnek, ugyanis jön ő! hogyne, szívesen, csak éppen magával
hozná francia barátját, aki éppen nála tartózkodik, s erre aztán Kühnertné se mondhatta azt, hogy ne hozza,
ellenkezőleg, kifejezte azt a hallatlanul nagy örömet, amit Thea érez, ha alkalma van megismerni Melchior barátait;
Kühnertnéből a szemrehányást, sértettséget és dühöt inkább az a mindenképpen meglepetésnek, megalapozatlan
fordulatnak tetsző gyengéd mozdulat váltotta ki, amivel e beszélgetés alatt Thea felém fordult, amivel a karomba
kapaszkodott, duruzsolt, udvarolt, s amit én a legtermészetesebb módon viszonoztam suta vigyorommal, mert
valóban minek fogdosott engem itt, ha közben egy másikat akart! vagy egyiket a másik helyett? ahogyan az imént
Hübchen csupasz teste helyett az én csupasz pillantásomat? avagy egyszerre akarná mind a kettőt? netán azért
akarná összehozni őket, hogy az egyiket a másik ellen kijátszva bebizonyíthassa, hogy nem, Melchior nem is olyan
érdekes neki, ő mindenkit az ujja köré csavar, bárkit! s ezáltal semlegesítse a megaláztatást, amit Melchior
elutasítása és durvasága miatt kellett elviselnie, ami a Hübchennel próbált páros jelenet alatt halálos sebként
fölszakadt, mert igen, fiatalságra és szépségre vágyik! s ami a rendezővel való kétségbeesett vitában
csillapíthatatlanul vérzésnek indult? mindenesetre a kölcsönös bizalomnak, gyengédségnek és érdeklődésnek azon
látványa, ahogyan egymásra simulva, egymás tekintetébe ragadva ott álltunk a folyosón, miközben körülöttünk
józanul zajlott az élet, alaposan megzavarta Kühnertnét, kellékeket és díszleteket cipeltek, meghúzták a vécét,
Hübchen meztelenül vonult át a zuhanyozóból az öltözőjébe tartva, rákacsintott Theára, mintha meglehetősen
szemtelenül azt mondaná vele, „látod, te szerencsétlen kurva! most ettől megkapod azt, amit az előbb még tőlem
akartál!” – Kühnertné pedig nem értette pontosan se a mozdulatot, se a tekintetünket, nem beszélve arról, hogy
Thea egyetlen szóval se köszönte meg a közvetítést, már csak azért sem, mert rám figyelt, azt pedig a lehető
legtermészetesebbnek tartotta, hogy Kühnertné szolgálja őt.
Rövidesen kiderült persze, hogy csak látszólag figyel rám, mint ahogyan én is csak látszólag figyeltem rá, bár
látszólagos figyelme legalább olyan jól esett, mintha valódi és teljes lett volna, hízelgett vele, teste könnyű volt és
finom, s nem először éreztem, hogy szeretném magamhoz szorítani, érteni véltem, azon test, melyet nem szabad
durván magunkhoz vonni, mert olvadékonyságát, mely mégis megőriz mindig valamennyi keménységet is, csak
akkor adhatja nekünk, ha gyengédek maradunk, ha erőszakunkat képesek vagyunk leheletfinoman élesre
vékonyítani, úgymond levett hát a lábamról, miközben legmélyebb, szinte alattvalói figyelmet tanúsítva iránta
tulajdonképpen azt figyeltem, hogyan csinálja, mert csinálta, hogyan hívja elő magából a látszólagosságoknak
ezeket a tökéletes játékait, miként képes arra, hogy visszavonhatatlanul hatásos helyzeteket teremtsen, s
ugyanakkor mindig minden helyzeten kívül maradjon, valójában hol van ő, ha nincsen gesztusa, melyet ne lenne
képes saját ellenőrzése alatt tartani, én is csak látszólagosan voltam tehát olyan tiszteletteljesen, csaknem
szerelmesen odaadó, amilyennek Kühnertné láthatott; ám végül is a látszatoknak e csaknem véresen komoly
játéka volt az, ami attól a pillanattól kezdve, hogy Langerhans mintegy hat héttel e folyosói jelenet előtt, először
vezetett a rendezői asztalkához s leültetett Kühnertné mellé a saját üres székére, melyet soha nem használt, mert
próba közben az állát vakargatva, szemüvegét hol lekapva az orráról, hol visszalökve, a teremben sétálgatott,
kicsit úgy, mintha nem is lenne jelen s egyáltalán nem azzal foglalkozna, amivel foglalkozik, a lehető legnagyobb
izgalomban tartott.
Arra azonban, hogy mikor és miként került az asztalunkhoz, egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, mert
alighogy elfoglaltam ezt a később sok tekintetben kellemetlenné váló helyet, ő már ott is volt, avagy ott lett volna
előbb is, csak én nem vettem volna észre?
Lehet, hogy ott volt, lehet, hogy később jött oda, mindenesetre azonnal az volt az érzésem, hogy miattam
van ott, s e figyelmetlenség, az emlékezetnek e kihagyása csupán újabb bizonyíték arra nézve, hogy az érzelmek
mechanikáját, melyre e regényben olyannyira kíváncsiak vagyunk, éppen működő érzelmeink fedik el annyira,
hogy ne tudjunk semmi lényegeset róla mondani; mintha minden történést maga a kiélesedett figyelem takarna el,
következésképpen később, visszatekintve se arra emlékezünk, ami történt, hanem arra, hogy miként figyeltük,
milyen érzelemmel voltunk e megfigyeléstől ködössé foszló történés iránt, ilyeténképpen viszont nem érzékeljük
történésnek, ami történés, változásnak, ami változás, fordulatnak, ami fordulat, holott egyébként örökösen
változást, drámai fordulatokat követelve életünktől, mivel a változásban, a fordulatban, legyen az akár tragikus
méretű, magát a megváltást reméljük megjelenni, a „mintha éppen erre vártam volna” felemelő érzetét, ám ahogy
a történést eltakarja a figyelem, a változást a várakozás fedi el, s így életünknek minden jelentősnek tekinthető
változása a lehető legnagyobb csendben és észrevétlenségben megy végbe bennünk, s csupán akkor fogunk
gyanút, mikor az új helyzet már oly fenyegető módon a birtokába vett, hogy lehetetlenné válik mindenféle visszaút
az utáltan, megvetetten, ám fölöttébb biztonságosan megszokotthoz.
Egyszerűen nem vettem észre, hogy Thea megjelenésétől nem vagyok ugyanaz, mint annak előtte.
Mondom, ott állt a dobogó alatt, könyökét az asztal lapjára csúsztatva, s akárha nem lennék jelen, egy
valószínűleg már előbb megkezdett, s valamilyen okból félbeszakított beszélgetést folytatott; fényképekről és
filmekből ismerősen, hirtelen még az is eszembe jutott, ahogyan fölhajtja a takarót és bemászik valakinek az
ágyába, legalább tíz évvel fiatalabban, amint kicsi melle előrelendül a mozdulattól, és mégis teljesen ismeretlenül,
mintha egy nagyon közeli arcot, az anyánk, a szeretőnk arcát most látnánk először; a meghittségnek, az
ismertségnek, ugyanakkor az ismeretlenségnek, a természetes kíváncsiság által kiváltott szeméremnek oly erős
és egymásnak ellentmondó érzete volt ez, hogy nem tudtam mást csinálni, mint egyszerre engedni mindkettőnek,
ám ugyanakkor úgy tenni, mintha nem engednék egyik érzelemnek se, e pillanattól kezdve azonban semmi mást
nem figyeltem, csak őt, a szagát is megtartottam az orromban, miközben kényszeresen úgy tettem, mintha mindent
figyelnék, csak őt nem; és sajátos módon, habár egészen más és csupán jóval később világossá váló okokból,
ő is hasonlóképpen viselkedett, úgy tett, mintha arcom nem is lenne alig két arasznyira az arcától, nem érezné az
arcból sugárzó meleg érintését, s valamiként mégis nekem beszélt, helyesebben Kühnertnének beszélt ő, mintegy
zavartalanul folytatta beszélgetésüket, és mégis úgy formázva, olyan árnyalatnyi hangsúlykülönbségekkel toldva
meg szavait, hogy az nekem, aki egy történet kellős közepébe csöppentem bele, az érthetetlenségig érdekes
legyen.
Mintha valami mélyhűtött rákocskákat kapott volna odaátról; odaátról, tehát a falon túlról, a város másik,
nyugati feléből, s e furcsán megtekert szó olyanná tette a délelőtti próba előkészületeitől zajos teremben az
elhangzó mondatot, akárha semmi valóságoshoz nem lenne köze, egy meséből, egy nevetséges rémregényből
csúszna elő, arra kényszerítette az embert, hogy elképzelje amint kilépve a teremből azonnal a falnak ütközik, a
falnak, melyről ritkán beszéltünk, a fal mögött pedig a szögesdrótok akadálya, tankcsapdák és alattomosan földbe
ásott aknák, hogy az első óvatlan lépéstől robbanjanak! elképzelni a határzár senkiföldjét, s azon túl a várost, az
odaáti várost, egy csodavárost, egy szellemvárost, amely számunkra mégsem létezett, s ahonnan gépfegyveres
katonák és embervérre idomított farkaskutyák szigorú ellenőrzésétől kísérve mégis áthozták ezeket a mélyhűtött
rákocskákat, valami barát hozta, akinek nem értettem a nevét, ám éreznem kellett, hogy odaát ő fölöttébb fontos
ember, őt pedig különösen tiszteli, és amikor a zacskót fölvágta, tartalmát kifordította egy tálra, hirtelen olyan volt
neki, mintha rózsaszínű hernyókat látna, és amikor éppen begubóztak szegények, akkor jött egy szörnyű
jégkorszak, nem most lát először rákokat, de valamiért, nem tudja miért, elundorodott tőlük, fölfordult a gyomra,
azt hitte, hányni fog, egyébként se tudta még, mit csináljon velük, mert valóban nem undorító-e, hogy mindent
fölzabálunk! nem lenne-e például szebb vízilónak lenni, és fényes, ropogós, ízes füveket enni? ám az ember
nyelvén az ízlelés bimbócskái teli vannak értelmetlen kis vágyakkal, erőset akarnak, savanyút akarnak, édeset
akarnak, keserűt, locsogta megállíthatatlanul, majdhogy szét nem robbannak, annyi bennük a vágy és több bennük
a vágy, mint amennyi íz egyáltalán van a világban, az igazi szemérmetlenség tehát a véleménye szerint nem az, ha
valaki nyilvánosan baszik, hanem az, hogy mindenki nyilvánosan zabál, és végül is úgy határozott, habár nem múlt
el a hányingere, ám amint azt Kühnertné tudja is, főzés előtt ő mindig szépen, ízlésesen kiteríti maga elé a konyha
asztalára a nyersanyagokat, s ettől szinte látja, amint az íz mellé beáll egy másik íz, mintegy hagyja egyszerre
működni a nyelvét és a szemét, ezt nevezik ínycsiklandozásnak, mert neki a főzés is játék, rögtönzés, és a játékot
ugye egy alapos hányás se akadályozhatja meg! most tehát arra gondolt, hogy egy krumplipürét kell csinálnia,
persze nem közönségeset, hanem csípős sajtreszelékkel és némi savanykás tejföllel téve izgalmasabbá a krumpli,
a tej és a vaj unalmas ízét, ezt a forró pürét aztán elterítette egy tálon, a közepén kis mélyedést csinált a kanállal,
s a mélyedésbe töltötte a fűszeres vajon megtüzesített rákokat, így tálalta, párolt, szegfűborssal fűszerezett
sárgarépákat adva mellé, mennyei volt! egyszerű és mégis mennyei! közönséges és mégis a legválasztékosabb,
száraz, fehér borral! „hát amilyen én vagyok!”
Ahogy hosszú, kidolgozottan erős inaktól plasztikus, ám valamiként mégis gyermekesen, csaknem idétlenül
sovány és alulfejletten törékeny nyakán előremeresztette, szinte fölkínálta a fejét, kissé fölhúzva amúgy is keskeny
és csontos vállát, macskásan, ugrásra készen begörbítve hátát, mindenkinek hosszan és zavartanul nézve a
szemébe, mintegy felszólítva a játékra, melynek egyedüli eszköze és helyszíne az arc lesz, a vonások mozgása és
a szem, s amit természetesen ő fog irányítani, abban mindenképpen volt valami magakelletés, ám nem az ismert
fajtából való, ő ugyanis nem szép és vonzó akart lenni ebben a játékban, mint valamennyien, hanem csúnyább,
mintha szándékosan rondította volna magát, helyesebben, mintha maga a teste lett volna más véleménnyel a
szépségről, eleve hiedelemnek és gyávaságnak ítélve azon általánosan elterjedt véleményt, miszerint az emberi test,
az arc, egyáltalán szép lehetne, és nem csupán a csontnak, a húsnak, a bőrnek és különböző kocsonyás
anyagoknak funkcionálisan elrendezett rendszere, melynek a szépség fogalmához nincsen semmi köze, s ezért nem
is lenne benne semmi törekvés arra nézvést, hogy szép legyen, holott bizonyára többet foglalkozott magával, mint
bárki más, de ezt inkább mintha azzal a célzattal tette volna, hogy kiröhögje, ironizálja, önmaga számára is
nevetségessé tegye a saját szépségre és tökélyre irányuló vágyait, némi túlzással azt is állíthatnánk tehát, hogy
előszeretettel csinált majmot magából, csúnyaságával bosszantotta, ingerelte, kihívta környezetét, miként egy rossz
kölyök, ki gonoszkodásával és ellenkezésével hívja fel magára a figyelmet, bár semmi mást nem akar, csak hogy
őt is megsimogassák, ölbe vonják; csaknem tökéletesen gömbölyded fejére elhanyagoltan tapadt a haj,
sajátkezűleg vágva egészen rövidre, „hogy ne izzadjon a parókák alatt”, s anélkül, hogy bármiféle megjegyzést
tettem volna, terjengős monológokban indokolta hajviseletét, szerinte ugyanis kétféle izzadás létezik, van persze
egyszerű fizikai izzadás is, mikor a test ilyen vagy olyan okokból nem képes alkalmazkodni a környezet
hőmérsékletéhez, fáradt, leromlott avagy éppen túltáplált, petyhüdt, ennél azonban sokkal gyakoribb a lelki
izzadás, mikor is nem akarunk tudomást venni arról, hogy mit akar tőlünk a testünk, amikor úgy teszünk, mintha
a testünk nyelvét nem értenénk, amikor hazudósak, tettetők, gyengék, szerencsétlenkedők, mohók, gyávák,
tétovák és ostobák vagyunk, amikor a saját testünk ellenében akarunk valami olyasmit keresztülvinni, amit az illem
vagy a szokás kíván, s az összeütköző akaratok harca termeli ezt a hőt, és ahogy mondani szokás, elönt az
izzadság, ő pedig, ha már valamit akar, akkor szabad akar maradni, tudni akarja, hogy mikor izzad a lelke, s nem
akarja a parókákra vagy a súlyos kosztümökre kenni az izzadását akkor is, ha az nem más, mint lelkének szutyka,
mert ezért utálja és szégyelli az ember az izzadását! miért másért? a rettegését, a lelki tisztátalanságát utálja benne;
persze mindezzel nem indokolta, hogy miért kell sajátkezűleg festenie a haját, hol vörösre, hol feketére, máskor
viszont egyáltalán nem foglalkozott vele, hagyta lenőni, s ilyenkor láthatóvá lett, hogy amennyiben nem festegetné,
akkor már csaknem teljesen ősz lehetne, ám nem is igazi haj volt ez, vékony szálú, ritkás, laza, eredetileg is
bizonyára seszínű, nem szőke és nem barna, furcsa pihe, madárfióka fején a fejletlen tollazat, és arcának formáját
is csupán a kiugró pofacsontok tették valamelyest jellegzetessé, mert különben teljesen érdektelen vonások,
unalmas arc, nem túl magas és nem túl széles homlok, elrajzoltan tömpe orr, melynek hegye kissé szertelenül
fölmeredt, két aránytalanul húsos cimpával meresztve az orrlyukat a világra, széles és érzékeny ajkak, melyek
viszont, hogy úgy mondjam, eldolgozatlanul simultak át az arcba, akárha egy másik arcból kerültek volna
véletlenszerűen ide, de micsoda hang lépett ki az ajkak közül,
a dohányzástól sárga, erős fogak mögül! mély, reszelős, öblösen zengethető, ha pedig úgy akarta, akkor
lágy, simulékony vagy hisztérikusan elvékonyítható, mintha gyöngédsége a durvaságban lenne, a lágysága mögött
él, a suttogásában egy üvöltés lehetősége, üvöltései pedig tele gyűlölködéstől sziszegő, fojtott suttogással, mintha
minden hangja egyszerre az ellenkezőjét is jelentené; s ugyanilyen kétértelmű hatást gyakorolt a szemlélőre az arc
egésze, mert ha vonásai szerint nem is volt más, mint egy lestrapált, érzelmi hiányokkal küszködő,
kielégületlenségétől sivárrá és érdektelenné üresedett proletárasszony, s így igazán nem sokban különbözött
azoktól az arcoktól, melyeket az úgynevezett csúcsidőkben, kora reggel és késő délután a városi vasúton vagy
a földalattin lehetett látni a fáradtság és fölöslegesség különös nyugalmába merülten, a természettől barnásra
pigmentált bőr mégis olyan volt az arcán, mintha csupán álca lenne, maszk, melyből két hatalmas, sűrű pilláitól még
hangsúlyosabbá váló, végtelenül meleg, jóságos, megértő és okos, sötétbarna szem ragyogott elő, akárha nem
is ehhez, hanem egy másik, valódi, maszk alá bújtatott archoz tartozna, s egyáltalán nem érzelmes túlzás, ha itt
ragyogásról beszélünk, elfogadható magyarázatot keresve arra kell gondolnom, hogy talán a szemgolyók voltak
nagyobbak, mint amilyen egy végeredményben kicsi arcban megszokott, avagy a szemgolyók hajlásának íve volt
domborúbb az átlagosnál, ami annál is valószínűbb, mert ha lehunyta szemét, akkor egyáltalán nem szűnt meg a
nagyságnak és jelentőségnek ezen érzete, súlyos, sima, ívesen vágott szemhéjak borultak a szemére, a maszk
pedig teli ráncokkal, amolyan klasszikus térképe egy mozgékony arc öregedésének, a homlokán vízszintesen
futottak, sűrűn, egyenletesen, ha viszont fölrántotta a szemöldökét, akkor a szemöldök két belső csúcsától
emelkedő két függőleges ránc szelte szét a vízszinteseket, mintha két leheletfinoman redőzött lepkeszárny lebegne
a homlokán, csupán a halánték két kagylóján és az állán maradt sima a bőr, magán az orrán is volt egy inkább
puha peremű mélyedésnek, mint ráncnak nevezhető vonalka, az orrcsont vonalát követve, ha csücsörített, akkor
az ajka fölött, ezek előlegezték az öregasszonyt, ha nevetett, akkor a szemek külső sarkából sugarasan kifutva,
árkok, s ha az orcák alatt a két kiugró pofacsont fiatalságában mintegy túlzottan megfeszítette a bőrt, az
érintetlenségnek e túlzó feszessége most látszott megbosszulni önmagát, itt, az orcákon, hol szinte diadalmi ünnepet
ültek a ráncok, s alapos szemlélődésre volt szükség kiismerni őket, mert nem volt ez zűrzavar, hanem a
részleteknek olyan érett összefüggéseket mutató bősége, amit egyetlen pillantással nem lehet képes befogadni és
megérteni a szem.
„Megvárjuk, míg átöltözik, jó? És akkor még cseveghetünk a dologról, jó?”, szólaltam meg halkan, „Csak
siessen!”
Még engem nézett, még nekem szóltak mosolyának ráncai, az árkok a szeme körül, s azok a szinte egymásra
tapadón sűrű, íves vonalkák, melyek ilyenkor mintegy feloldották a keserűség és a szenvedés árnyékosan mély
vonásait a száj körül, de miközben lassan, ügyelve rá, hogy a két állapot közötti átmenet megfelelő módon
kíméletes, tehát szép legyen, karját kivonta karomból, szemének fényén már látható lett, hogy készségemet nem
lesz ideje honorálni, ha valamit elér, akkor azzal már nem kell foglalkoznia, már nincsen is itt, s bár valóban sietni
akar, ám nem azért, mintha felszólításomat figyelembe venné, nem azért, hogy átöltözzék, hanem egészen más
dolga van.
„Én viszont, ne haragudj, egyáltalán nem akarok veletek menni. Eszembe sincs! Ebből most kimaradok”,
szólalt meg a szemrehányásnak és sértettségnek azon a fejhangján Kühnertné, melynek valamiként ki kellett bújnia
fegyelmezettsége alól, Thea azonban elszakadva tőlem, ekkor már futott, végig a hosszú folyosón, hogy eltűnjék
Hübchen öltözőjében, s csupán futás közben kiáltotta vissza még: „Nincsen időm foglalkozni veled!”
Kühnertné, mint aki a legjobb tréfát hallja, teli szájjal fölnevetett hirtelen, talán nem is tehetett mást, a
szemtelenségnek és kíméletlenségnek van ugyanis egy olyan foka, amire megbántottsággal már nem
válaszolhatunk, mert a legmélyebb ragaszkodást érezzük megnyilvánulni benne, ez pedig minden másféle
szándékunkat keresztezve, elemi örömet okoz, közelebb lépett hozzám, s mintha még barátnőjének ki sem hűlt
helyét keresné, ösztönösen és ellenőrizetlenül ő is megragadta a karom, hogy mikor megtétele után tudatossá vált
a mozdulat, nevetése zavart vigyorba görcsösüljön, a zavart vigyor viszont az átmenet minden finomsága és
kímélete nélkül, indokolatlan komorságba szigorodjon.
Ha nem Thea arcát néztem, ha bárki másét, akkor minden arcot, a saját arcom érzete sem volt kivétel,
durvának, közönségesnek, érzelmeit ügyetlenül és bárdolatlanul megnyilvánítónak, nyersnek és iskolázatlannak
találtam; ahogyan ebben a pillanatban is, mikor tulajdonképpen szívesen kihúztam volna a karomat Kühnertné
kezéből, és ő is szívesen visszavonta volna a mozdulatát, és mégis megmaradtunk abban a nyomban, amit ő
hagyott hátra nekünk, de mi nem tudtunk vele mit kezdeni, s zavarában aztán, amit az én érezhető kelletlenségem
még csak növelt, olyan nyíltságra és bőbeszédű durvaságra ragadtatta magát, ami egyrészt a helyzetet tekintve
nem volt indokolt, másrészt mindkettőnket végképp olyan zavarba hozott, ami már közösségnek is nevezhető,
holott ezt a közösséget egyikünk sem akarta.
„Nagyon kérem, ne menjen vele!”, mondta, kiáltotta, markolt a karomba, „Nagyon kérem, ebbe a dologba
ne avatkozzék bele!”
„De hát milyen dologba?”, vigyorogtam rá bután.
„Még nem ismerheti ki magát, és nem is kell! és néha van egy olyan érzésem, nem akarom megsérteni, hogy
nem is egészen pontosan érti, amit mondunk, és ezért azt hiheti róla, hogy őrült, vagy mit tudom én! és ne
haragudjon, de ezt nem lehet elmagyarázni, mert őrület! higgye el, hogy egy őrület az egész! és én mindig
megpróbálom visszatartani; már amennyire képes vagyok rá, de valamennyit engednem is kell, mert máskülönben
nem tudná megcsinálni ezt a szörnyű kurválkodást, hiszen ezért van az egész, és akkor valóban megtébolyodna!
kérem, nagyon kérem, hogy ne éljen vissza a helyzetével! ha nem maga lenne itt, hanem valaki más, akkor annak
csinálná! hiszen hallja, hogy mit művelnek!”
Mert közben valóban a legelszabadultabban vad viháncolást lehetett kihallani Hübchen öltözőjéből, a férfi
üvöltözését, Thea sikoltozásait, tárgyak dőlését, puffanását, csiklandós nevetést és a gyöngyöző kacagásnak
mesterkéltségtől sem mentes, büszke futamait, durranva becsapódott az ajtó, s ettől a szobácska mintha egy
pillanatra szemérmesen magába fojtaná az élvezet hangjait, aztán kivágódott megint, s nem mintha nem értettem
volna, amiről Kühnertné beszélt, ám fölöttébb előnyösnek tetszett a szerep, amit szavaival fölkínált nekem, hiszen
van-e olyan történés, mit ne lehetne még jobban érteni? van-e olyan részlet, melynek ne lehetne még számos más,
perdöntőnek ígérkező részlete? ha tehát tovább játszom neki a hülyét, azzal újabb részletek, s eddig ismeretlen
összefüggések birtokába kerülhetek, reméltem.
„Igazán ne haragudjon, de nem értem, miről beszél”, mondtam a lehető leghülyébbre nyújtva az ártatlan
vigyort, és némi felháborodott megbántottságot is tettetve természetesen, és számításom bevált, mert
értetlenségem, amely a másik félre nézve mindig hízelgő, mintha egyenesen abba az irányba lökte volna őt, ahová
egyébként is tartott, immár minden gátlás nélkül beszélhetett, egy hülyének beszélt, és egyidejűleg rám zúdíthatta
a telefonbeszélgetés ideje alatt fölgyülemlett dühét is, „Nem érti! nem érti!”, suttogta sietősen, türelmetlenül, és
lapos pillantással számításba véve a folyosó forgalmát is, „Hát éppen arról beszélek, hogy nem is értheti! és nem
is kell értenie, mert nem akarom, hogy értse! magánügy, de ha már mindent érteni akar, akkor arról van szó, hogy
halálosan, érti! érzett már ilyet? halálosan szerelmes, helyesebben azt hiszi, bemesélte magának, hogy halálosan
szerelmes ebbe a fiúba!”, és dühödten a telefon felé lökte a fejét, „de nem elég, hogy ez legalább húsz évvel
fiatalabb, hanem buzi, és a fejébe vette, hogy csak azért is el fogja csábítani, mert soha nem szeretett senkit még
ennyire, mint éppen ezt, és lefeküdhetne ezzel az idiótával, bárkivel, magával is! hát nem érti? de ő azzal akar,
akivel nem lehet! Most már értheti. És arra kérem, hogy azonnal tűnjön el. Ne haragudjon rám. Most azonnal,
menjen! és akkor valahogy talán még vissza tudom tartani! Nem bírom, ha megalázzák! Hát nem érti? Nem
bírom!”
S bármennyi hamisság volt is e rohamban, hiszen érezhetően élvezetet okozott neki, hogy beavat valami
olyasmibe, amiről tulajdonképpen hallgatnia kéne és hallgatni is szeretne, mégis olyan mély és valódi volt a
szenvedélye, hogy nem térhettem ki előle, kissé lecsúszott szemüvege mögül dülledt rám betegesen nagy szeme,
s mivel a keret fölső pereme mintegy félbevágta a vizesen kék, görcsösen erezett szemgolyó látványát, az alsó fele
a sokdioptriás üveg alatt ijesztően felnagyult, eltorzult; a jóság, a szeretet és a féltés szenvedélye volt ez, tisztán,
egyértelműen, amit még az sem zavarhatott, hogy a jóság megnyilvánításához is szüksége van némi hamisságra,
élveznie kell és élvezni akarja, hogy ő az egyetlen az emberek között, aki nem átláthatóan önző, nem éhesen
nyerészkedő, nem kicsinyesen ostoba célokat követ, hanem teljes egészében, úgy ahogy van, érti a másikat, ő
az egyetlen, aki megérti, és egy idegen személyiséget megérteni, titkaiból részesülni, ez az egyetlen élvezet, amit
a céltalan jóság és figyelem csereértéke gyanánt megkap és meg is kell kapnia; keze, amely az imént még fogott,
most irányított, eltaszított, lökött, s én készségesen indultam a kijárat felé, ám abban a pillanatban már ők is kinn
voltak a folyosón, elfulladva, kivörösödve, az elvakult hancúrozás gyermeki élvezetébe alámerülten, lihegve,
Hübchen az ágyékára szorította a kezét, hátrált, Thea pedig amolyan vívóállásba helyezkedve, egy nedves
törülközővel, visszakézből minduntalan kicsapva a meztelen test felé, üldözte a kis idiótát, ahogyan egymás közt
nevezték, ha a törülköző testet ér, csípjen! mikor azonban, bizonyára csak a szeme sarkában, villanásként,
érzékelte, hogy merre tartok, legpompásabb váltásainak egyikét produkálva kiejtette kezéből a törülközőt, „hová
megy maga?”, ordította, s áldozatának egérutat adva, utánam vetette magát.
Amit azonban végső, győzelmes rohamnak szánt, inkább halk búcsúvá sikeredett.
Mikor ugyanis beszálltunk kocsijába, hogy megtegyük e rövidke utat a két színház között, az operába
tartottunk, megnézni a Fidelio felújítását, már az elcsendesedett Thea volt jelen, sokáig kotorászott a sötétben, míg
végül a kesztyűtartóban talált rá szemüvegére, melyet vezetés közben viselt, ez is meglehetősen lehetetlen darab,
üvegét emberemlékezet óta senki nem pucolta, zsíros volt és poros, ráadásul az egyik szára hiányzott, s így
vékony nyakát még magasabbra kellett feszítenie, vigyázva feje minden kis mozdulatára, egyensúlyozva, a
szemüveg ne csússzon le az orráról, sötét este volt már, néptelen utcák, erősen fújt a szél, s a lámpák fénykörében
látni lehetett az eső ferdére hajtott szálait, egyikünk sem szólt, s én a kocsi hátsó ülésén e hallgatástól kissé
feszengve, természetesen őt figyeltem.
Most mintha véletlenül semmit nem játszana, kivételes pillanat, jótékony szünet, bár az is meglehet, hogy
Kühnertné bizalmas közlése miatt láttam leplezetlenebbnek, komoly lett, magába süppedt, valószínűleg halálosan
fáradt is, valamiként lazán szórakozott, kezével és lábával mintegy végrehajtva azon műveleteket, melyeket az autó
megkívánt, elvégezte a megszokott, beidegződött mozdulatokat, de olyannyira nem figyelt erre, hogy amikor a
csaknem teljesen sötét Friedrich utcáról a valamivel jobban kivilágított Unter den Lindenre kellett fordulnia,
szabály szerint megállt ugyan, jelezve fordulási szándékát, s a műszerfalon villogni kezdett a kis piros lámpácska,
ám mintha az üres úton megszakíthatatlan sorokban áramlanának előttünk a kocsik s ő nem tudhatna besorolni,
nem fordult be, álltunk, a piros lámpácska kattogva villogott a sötétben, s a szél megújuló rohamai a kocsi falához
verték az esőt, az ablaktörlők nyiszorogva és kettyenve simították le a szélvédő üvegén alácsorduló vizet, s ha
Kühnertné nem szólal meg, hogy talán mehetnénk, akkor hosszú perceket töltöttünk volna még ott az
útkereszteződésben.
„Ja, igen”, mondta halkan, ezt is inkább magának, s csak ezután indított.
Nekem az a néhány, hosszúnak tűnő, és mégis túl rövid pillanat, e befordulást megelőző halott idő nagyon
sokat jelentett, amit vártam, holott nem tudtam, hogy várom, reméltem, nem tudva, hogy épp egy ilyen közönséges
pillanat eljövetelében reménykedem, az elengedettség, az ellenőrizetlenség pillanata, s magam is túlságosan fáradt,
másrészről túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy mindez tudatosan ellenőrzött legyen, mondhatni nem
gondolkodtam róla, hanem a nyers és tiszta érzék érzékelt nyers és tiszta érzékeket, még akkor is, ha arcát
jobbára csak profilból láthattam, s profilja, különösen e szemüveggel ékesítve, nem volt túl jelentőségteljes, mégis
úgy tetszett, mintha az utcai lámpáknak a sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfénye átváltoztatná, helyesebben
visszaváltoztatná, részben hangsúlyosabbá téve az arc tereit, részben eltüntetve ráncainak finomságait, ez volt az
arc, amit kerestem benne, amit láttam eddig is, de mozgékonysága miatt mindig megfoghatatlanul, csak
villanásokat belőle, ez volt a maszk mögötti arc, a szeméhez tartozó arc, tulajdonképpen még vénebb és
csúnyább, mert árnyékosabb, s a fény színétől, a belső mozdulatlanságtól halott, ugyanakkor mégis a kislány arca,
kialakulatlan és feszes, egy kislányé, akit régtől fogva ismertem magamban és gyengéden szerettem, gyönyörű
kislány, aki rajtam próbálgatja esélyeit, mindazonáltal nem emlék volt ez a gyerekkoromból vagy
kamaszkoromból, mégha a pillanatnak, talán a viharos őszi eső miatt, volt is valamelyes emlékező vagy
nosztalgikus íze, rokon mindazon kislányokkal, kiket valaha ismerhettem, ismeretlenségében azonban inkább rám,
magamhoz hasonlítható, mint mindazokhoz, akiket valóban ismertem s akik csak nagyon ritkán jutottak eszembe.
S bizonyára ezért is figyeltem hetek óta oly ellenkezve és megbűvölt undorral, valamely megmagyarázhatatlan
azonosságot éreztem vele, akárha az arcában tükör nélkül figyelhetném magam, s valószínűleg ezért maradt
kapcsolatunk minden kölcsönösen lázas érdeklődés ellenére megfontoltan józan, már az érintkezés puszta
lehetőségétől is visszahőkölő, tudatosan szabályozott, saját tükörképével ugyanis, legyen az mégoly hízelgőn közel,
nem tud az ember közvetlen kapcsolatot teremteni, az önszerelmet csupán kerülő utakat, titkos járatokat bejárva
lehet beteljesíteni, ama pillanatban viszont, melyre a mai napig sokkal élesebben és világosabban emlékezem, mint
későbbi, ennél jóval bizalmasabb és közelibb helyzeteinkre, felvillant bennem egy önmagában teljesen
indokolatlannak tetsző kép is, mintegy a valódi képet kioltva, egy kislány, ő, állt a tükör előtt, s elmélyült,
majdhogynem fáradt komolysággal tanulmányozta saját arcának vonásait, játszott velük, torzította, de nem lehetne
azt mondani, hogy egyszerűen bohóckodott, hanem inkább valami belső érzékre hallgatva azt figyelte, hogy milyen
hatást gyakorol rá mindeme torzítás, és nem volt emlék ez sem, talán a képekben dolgozó fantázia sietett a
segítségemre így, egyszerűen elképzeltem, s ki lehet megmondhatója, mért kellett elképzelnem e helyzetet? amint
e kislány azzal küszködik, hogy mintegy megnyitva a különös rést a belső figyelem és a saját arca között, valóban
láthassa magát a tükörben, úgy láthassa magát, ahogyan valaki más láthatja őt, de ez a valaki ne egy
meghatározott személy legyen.
Talán azt a lényt, a személyiségnek azon rétegét vettem észre benne, mondom most, melyre minden színlelést,
játékot, bohóckodást és ripacskodást, hamisságot, alakváltoztatást, hazugságot és a mindezek ellen folytatott
állandó, kíméletlen és önpusztító küzdelmét fölépítette, azt az egyedül biztos, tápláló talajt, melyhez fáradtságában,
bizonytalanságában vagy kétségbeesett igyekezetében visszatérhetett, e hátországnak azt a biztos pontját, amelytől
játékaival és alakváltásaival elmozdult, azt a biztos teret, ahonnan bárhová kilendülhetett, s az ő számára talán nem
volt is más e néhány perces kocsikázás a két színház között, mint visszavonulás e hátországba, hogy aztán az
előcsarnokba belépve már e visszaváltozott arccal és testtel kerüljön Melchior szeme elé, a legtöbbet kínálva föl
neki, valódi szépségét, visszaépülése történetét, s megszépülése némi magyarázat volt arra is, hogy milyen belső
utakat kell megjárnia ahhoz, hogy a színpadon a legvégletesebb tulajdonságokat cserélgethesse kedve és akarata
szerint.
Talán nem kislány, talán nem is kisfiú, hanem azon nemtelen gyermek, akinek még nem kell semmit
mérlegelnie vagy nincsen miért tétováznia, mert el sem képzelheti, hogy ne szeressék, s ezért olyan biztonsággal
fordul felénk, olyan mennyiségű bizalmat előlegez, talán Kühnertné is ezt a gyereket szerette benne, ennek a
gyereknek volt az anyja! amit nem lehet, hacsak egy önkéntelenül nyíló mosoly formájában is, nem viszonozni,
viszonozni kell; így lépett az előcsarnokba, könnyedén, szépen, kissé gyerekesen, sudáran, és így sietett Melchior
felé, aki ott állt francia barátjával fönn a lépcsőn, kiemelkedve az előadásra áramló emberek zsivajgó tömegéből,
s ha az első pillanatban, észrevéve minket, volt is még az arcán némi kelletlenség, miközben a lépcsőn lesietve
Thea felé tartott, szinte szándékai ellenére töltődött fel a mosolynak azon meleg bizalmasságával, amit Thea arcától
kapott; másrészről nem volt szó itt semmi gúnyos durvaságról, amivel Thea előkészítette magában e találkozást,
nyoma sem maradt ama gyilkosan nyers szerelmi vágynak, amivel Hübchen meztelen mellére szegezte a kard
hegyét, vagy annak a rettegésnek, amivel az én tekintetemben keresett kielégülést, és szó sem volt arról, mintha
Melchior csupán egy olyan fiúcska lenne neki, mint például Hübchen, akivel kedvére hancúrozhat, Melchior
komoly fiatal férfi volt, nyugodt, szép, kiegyensúlyozott, egy civil, akinek sejtelme sincs az érzékeknek és
érzelmeknek azon tombolásáról, melyet a próbateremből kilépve Thea a háta mögött tudott, fölöttébb derűs
jelenség, kedélyesen oldott, mosolyra kész, ugyanakkor csaknem a merevségig egyenes tartású, ami éppen úgy
lehetett a jólneveltség, miként a fegyelmezettség következménye, s e pillanatban érzékelhető volt az is, hogy mi,
e találkozás tanúi, most, mikor így egymás felé tartanak, egyszerűen nem létezünk.
Átölelték egymást, Thea éppen a válláig ért, s vékony teste csaknem eltűnt a férfi karjaiban.
Aztán Melchior gyengéden eltolta magától, de nem engedte el.
„Szép vagy ma!”, mondta halkan, nevetve.
Mélyen, melegen hízelgő hang.
„Szép? Inkább halálosan fáradt”, válaszolta Thea kissé kacéran félrehajtott fejjel nézve föl rá, „Csak látni
akartalak egy pillanatra.”
S amikor az a néhány hét, talán egy hónap is eltelt, melynek minden egyedül töltött óráját elfecsérelt időnek
éreztük, s ezért hiába is határoztuk el, hogy elválunk, mert el kellett volna válnunk, a közelségből ki kellett volna
valamiként szakadni, vagy elmenni valahová, bárhová, hogy amennyiben elválni nem tudunk, legalább ne itt
legyünk együtt és ne így, mivel időnk nagy részét, minden másféle kötelezettséget nagyvonalúan elhanyagolva,
mégis ebben a szobában töltöttük el, a szobában a tető alatt, a szobában, melynek látványához csak nagyon
nehezen tudtam hozzászoktatni a szemem, ridegen volt fülledt, néha olyannak tűnt a gyertyafényben, mint egy
előkelőbb bordély szalonja vagy épp valami titkos szentély, nem nagy különbség, hidegen volt buja, ami a
tulajdonságoknak mindenesetre elég sajátos párosítása ahhoz, hogy az embert megzavarja, s csupán akkor
változott át közönséges, lakható, emberi léptékű szobává, mikor a koszos ablakon besütött a nap, minden
bútoron, a képek keretén, a kárpitok ráncaiban, finom por ült, könnyű bolyhok a szegletekben, és e porszemektől
homályosan lebegő, bágyadt, őszi fénnyel szinte benézett ide a tűzfalaknak, tetőknek és hátsó udvaroknak azon
szürke, mállott, merev rendszere, azon ridegen szép külvilág, amitől éppen puhaságával, selymeivel, dúsan
mintázott szőnyegeivel és a fülledt bársonyokkal igyekezett elszigetelni magát, amihez viszont, éppen az
elszigetelődés szándéka miatt, mégis kapcsolódott, végül is azonban egyáltalán nem volt lényeges, hogy hol
vagyunk, itt voltunk és nem mehettünk sehová, ki törődött az ízléskülönbség halovány részleteivel vagy az
úgynevezett tisztasággal! s már csak azért sem, mert zavartalan együttlétünket csupán ez a szoba látszott
biztosítani, elbújtatott és megvédett, néha pedig még az is megterhelő kirándulásnak tetszett, ha ki kellett mennünk
a konyhába valami harapnivalót készíteni, Melchior rögeszmésen nyitva tartotta a konyha ablakát, s hiába
bizonygattam, hogy a hideg levegőn minden illat jobban érzik, undorodott a konyhaszagtól és ezért annak az
ablaknak nyitva kellett lennie, a meleg szobában szerettünk ülni hát, szemben egymással, reggel befűtött a fehér
cserépkályhába, én abban a fotelban ültem, amit azon az első estén is fölajánlott nekem, az lett a helyem, néztük
egymást, legszívesebben a kezét néztem, az ujjak végén a meredek ívben domboruló, hosszúdad körmök fehér
félholdjait, a magam ügyetlenebben lapos körmeivel karcolgatva recésen kemény felületén, no és a szemét! a
homlokát, a szemöldökét, fogtuk egymás kezét, a combját, ölének halmát, papucsba bújtatott lábfejét, térdünk
összeért, beszéltünk, és ha félrefordítottam a fejem, akkor egy karcsú jegenyét láttam, egyetlen jegenyefa állt ezen
a tetők és mezítelen tűzfalak közé zárt hátsóudvaron, ám ez oly magas, hogy felért ide, az ötödik emeletig, sőt
túlnőtt a tetőn, bele a tiszta őszi égbe, peregtek levelei, egyre kopaszabb lett.
Beszéltünk, mondom, holott tán helyesebb lenne azt mondanom, hogy meséltünk, bár még ez a kifejezés sem
fedi pontosan az elbeszélésnek ama lázas késztetését és a befogadásnak azon kíváncsi mohóságát, amivel testi
érintkezésünket, az egymásban való állandó testi jelenlétet e testen túli jelekkel, a hangzók zenéjével, az értelmes
szóval igyekeztünk kiegészíteni, ugyanakkor beburkolni is, elhomályosítani; monologizáltunk, fecsegtünk, öntöttük
egymásra a szót, s amennyiben a szavak egymáshoz való viszonyának, a hangsúlyoknak, a hang fekvésének és
a beszéd ritmusának a szavak értelmétől független, érzéki, testi jelentése van, annyiban e szavakkal szintén
visszautalva e testi közelségre, ám úgy, mintha tudnánk, hogy a szó csupán utalás a szellemire, a testen túlira,
hiszen hiteles lehet, teljes soha! mert annak ellenére, hogy folyamatosan, kielégíthetetlenül és állandóan járattuk
a szánkat, mintegy abban a reményben is élve, hogy zűrzavaros történeteinkkel be tudjuk vonni a másikat testünk
történetébe, megosztani vele a test történetét, miként megosztottuk egymással a testünket is, másrészről azonban,
mintha jelenünk kölcsönös kiszolgáltatottsága és egymásrautaltsága ellen védekeznénk e mesékkel, létezett egy
mulatságos múlt idő, mikor még függetlenek voltunk egymástól, szabadok! ugyanakkor ezeknek a történeteknek,
fölöttébb jó érzékkel, mégse tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, s nem figyelmetlenségből, hanem inkább
azért, mert nem valamit akartunk egymásnak elmondani, hanem mindent, az egészet, minden pillanatban mindent,
ami önmagában is lehetetlen, megmosolyogtató vállalkozás; teljesen elvesztünk egymás meséiben, s
tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miről beszélhettünk annyit, csaknem képtelen vagyok pontosan emlékezni
mondatokra, mégha most, az emlék egészét idézve föl magamban, el is mondhatom, hogy talán nincsen semmi
olyasmi, amit tárgyszerűen ne tudnék róla, de minden elbeszélt történetnek száz másik, elbeszélésre váró részlete
támadt, semminek nem lehetett a végére járni, holott állandóan valaminek a végére akartunk elérni, s e végponton
megérteni végre, hogy miért szeret és én miért szeretem őt? nem beszélve arról, hogy két merőben különbözőnek
tetsző világból származtak e történelmi, szociológiai, kultúrtörténeti és lélektani elemekből kikevert mesék,
amolyan értelmiségi szöveg, következésképpen néha egyetlen szó is száz másik szó kiegészítésére szorult, és
eltekintve attól is, hogy csak ő beszélt az anyanyelvén, élvezve és kiaknázva ezt az előnyt, egyre több rejtvényt
teremtve belőle, ami miatt időnk és figyelmünk elég tetemes részét magára a közös nyelv megteremtésére kellett
fordítanunk, értelmezésre, minden lebegett egy kicsit, nem lehettem biztos benne, hogy pontosan értem, ő pedig
kiegészítésekkel dolgozott, következtetni kényszerült arra, hogy valójában mire gondolhatok, tehát nyűgösen sok
időt fordítottunk félreértések eloszlatására, fogalmak, kifejezések, szókapcsolatok, nyelvtani összefüggések,
szabályok és szabálytalanságok magyarázatára és megértésére, ami csak látszólag volt öncélú játék a részéről
avagy holt idő nekem, valójában a megértés, a megismerés, a birtoklás legtermészetesebb, és bizonyos értelemben
szimbolikusnak is tekinthető akadálya, amit nem lehetett és nem is kellett minden esetben értelmes beszéddel
leküzdeni, mert miként egy nyelv rendszerében minduntalan és mindig váratlanul olyan pontokhoz érünk, ahol az
értelmi, a logikai igény már nem segíti, hanem akadályozza a birtokbavételt, e záporozó, hömpölygő, patakzó
beszédnek, e szóbeli felkínálkozásnak és kitárulkozásnak is voltak végpontjai, kis fordulatok, a pillantás
elkalandozott, az ujj hegye megérezte, miként áramlik az érben a vér, vagy a légvonatban kilendülő gyertyafény
váratlanul átvilágította a szemgolyót, mintha belülről világították volna ki, bejárható tér lenne, s a pupilla sötét
kapuján a tekintet be tudhatna lépni oda a kékbe, nem bír élni itt, mondta, de mintha nem önmagáról, hanem
valami idegenről beszélne, mosolygott azon, amit mondott, egyáltalán lenni, itt lenni nem bír! ámbár nem azért,
mintha a legkisebb mértékben is zavarná, hogy amint mondani szokás, itt minden a velejéig hazug, rothadt és
hamis, hogy itt minden dupla fenekű, síkos, nyúlós és megfoghatatlan, nem, ezen ő inkább mulat, túlságosan is jól
ismeri, s inkább kivételesen szerencsésnek érzi magát, hogy a világnak egy olyan pontján volt módjában
megszületni, ahol, gondoljam el, immár több mint egy fél évszázada szükségállapot uralkodik, ahol immár több
mint egy fél évszázada nem hangzott el egyetlen normális szó sem nyilvánosan, még akkor se, ha a szomszédoddal
beszélsz, ahol kiütéssel győzött Hitler Adolf! itt legalább nem fárasztja magát az ember fölösleges illúziókkal,
hiszen a hazugságot egy bizonyos szinten túl, s ezt a szintet, ahogy mondta, „mi bőven elértük!”, nagyon is
emberinek tartja, normálisnak, s így engedtessék meg neki a perverz gyönyör, hogy a hazugságokból táplálkozó
és hazugságokkal olajozott rendszert mégse nevezze embertelennek, ne kiáltson fasizmust, miként azt a világ teszi,
legalább tiszta dolog! pofátlanul tiszta dolog mindig az ellenkezőjét mondani annak, amit természetem szerint
egyáltalán gondolhatok, mindig az ellenkezőjét tenni annak, amit tenni szeretnék, arra az emberi tulajdonságra
építeni, hogy a hazudozásra, a leplezésre, a rejtőzködésre, a csalásra, a bujkálásra és a titkolódzásra legalább oly
nagy bennem az igény, mint az őszinteségre, a leleplezésre, nyíltságra, nyilvánosságra, az úgynevezett igazságra,
amit egyébként legalább oly nehezen viselünk el! s ahogyan a humanizmus a természetes, tiszta észt igyekezett
intézményesíteni, úgy intézményesíti a természetes, tiszta hazugságot a fasizmus, ez így rendjén való, ha akarjuk,
akkor az igazságnak ez csupán egy másik formája, bár a világ számára eleddig kétségtelenül ismeretlen forma,
de ő különben is szarik az egészre, mindaz, amit eddig elmondott, merő politika, és ő szarik a politikájukra, szarik
az igazságaikra és a hazugságaikra, a sajátjára is szarik, szarik az elméleteikre és az érzelmeikre, nem beszélve
a saját érzelmeiről, melyekre szintén, persze nem gyűlölettel szarik, hanem csak úgy, mellékesen, jókedvéből,
túlságosan közelről volt módjában megismerni a hazugság belső természetét ahhoz, hogy ne tisztelje és ne szeresse
a hazugságot, szent dolognak tartja, hazudni jó, hazudni szükséges és élvezetes, és ő mindig hazudik, most is
hazudik, állandóan hazudik, nekem is hazudik, következésképpen arra kér, hogy ne is higgyek el semmit abból,
amit mond, fogjam fel tréfaként, ne bízzak benne, ne építsek a szavaira és őrá ne számítsak, nagyon jól tudja
például, hiába voltam vele oly kíméletes, hogy számomra ez a szoba azért annyira undorító, mert hazug, ne
haragudjak, de úgy érzi, hogy én még kicsit az előző, a polgári eresztésből való vagyok, bátortalanul hazudozok,
selyempapírba csomagolom, de neki éppen azért annyira kedves ez a szoba, hiszen nem azért csinálta ilyenre,
mintha ilyennek szerette volna, nem is tudja, milyen lehetne egy szoba, amely valóban az övé lehetne, nem tudja
és nem is kívánja tudni! ha mondjuk üresen hagyta volna, ahogyan eredetileg akarta, akkor is csak hazudott volna,
és teljesen lényegtelen, hogy két hazugság közül melyiket választjuk, ő egyszerűen azt akarta, hogy ne legyen
olyan, amilyennek egy szobának lennie kéne, ha már ő sem olyan, amilyennek egy embernek kéne lennie, legyünk
következetesek a hazugságban, ne tegyünk a csúnya mellé szépet, a rossz mellé jobb a rosszabb, s így tovább,
hazug mellett legyen hazug, s egyáltalán nem kerülte el a figyelmét a mód, ahogyan én hazudok neki, ez persze
tüntetés, protestálás, ez randalírozás és agresszió, elismeri, hogy ennyiben valóban nem tudja megtagadni
németségét, gondoljak Nietzschére, ha ismerem, a kíméletlenségre és a pontosságra, amivel tiltakozik egy Isten
ellen, neki mindig röhögnie kell ezen, s így formázza meg magának azt, aki nincs, a hiányból, a hiány miatt érzett
kétségbeesett dühéből, akire vágyik, de ha lenni találna, akkor elpusztítaná! igen, tüntetni akar azzal, hogy ő nem
bír élni itt, s lám mégis itt él, hiszen él, és állandóan idegen, ismeretlen és fölösleges tárgyakba ütközik, viszont
kiismeri magát közöttük, szereti a hamisságukat, és nem hinné ugyan, hogy
bárhol másutt jobb lehetne, de el fog menni, innen el fog menni, egyszerűen unja már, és még akkor is
kísérletet fog tenni rá, hogy elmenjen innen, ha az életébe kerül, ami nagyon könnyen meglehet, de nem érdekli
az élete sem, amivel nem akarja azt mondani, hogy öngyilkos akarna lenni, ám ha most vagy holnap, vagy
bármikor meghalna, akkor azt nagyon helyénvalónak tartaná, képzeljem el, egy élet, melynek huszonnyolc éve
alatt csupán egyetlen olyan pillanat adódott, amit igaznak vagy valódinak nevezhet, s pontosan tudja is, melyik
pillanat ez, mikor felépült betegségéből, amelybe kis híján belepusztult, s amiről mesélt már nekem, mikor
megkérdeztem tőle, hogy mi az a két hosszú forradás a hasán, amikor a két operációról mesélt, kimászott az
ágyból, tizenhét éves volt akkor, először próbált megállni a saját lábán, s olyan erősen kellett erre figyelnie,
megmaradni a lábán, bútorokba kapaszkodni, az egyensúlyára ügyelni, hogy maga sem vette észre, mit csinál, nem
vette észre, hogy első útja a hegedűjéhez vezette, a tok beporosodva feküdt a polcon, s el nem képzelhetem, mit
jelent egy hegedűsnek egy ilyen fekete tok! csak akkor vette észre, hogy mit csinál, amikor a hegedűt már a
kezében tartotta és szerette volna széttörni, helyesebben nem széttörni, nem megsemmisíteni, hanem valahogyan
használhatatlanná tenni, mondjuk a polc éles sarkához csapva beszakítani, amihez persze nem volt ereje, puha,
körvonaltalan és homályos volt neki minden, csupán a zajok voltak erősek, mintha valamit fűrészelnének a
közelben, fűrészgép, amint fölsivít a fában, egyedül volt a lakásban, mindent megtehetett volna hát, ám éppen a
saját fizikai állapota miatt nem tehette meg, amit ennyire kívánt, s csak annyi ereje maradt, hogy a tok sötétzöld
bársonybélésére visszacsúsztassa a hegedűt, és akkor lassan összecsuklott és elveszítette az eszméletét, akárha
nagyon gyorsan besötétedne, ugyanis önmagában törte össze azt, amit a hegedű benne jelentett, a hegedű nem
arra van, hogy kiszolgálja vele ama csodálatra való igényt, amit a környezetéből kiváltott az amúgy bizonyára
siralmasan kisvárosi játékával, nem ama jótékony csalásra való a hegedű, amivel az anyja becsapta őt és ő
becsapta saját magát és becsapott mindenkit, aki az idáig csodagyerekként csodálta, hogy ő a hegedűje által nem
olyan, mint a többiek, hogy ő finomabb, különlegesebb, kiválasztott, kivételes, egy halott tárgy primadonnája volt!
a hegedű viszont önmagáért van, önmagát akarja játszani, az önmaga fizikai lehetőségei találkoznak benne egy
ember fizikai lehetőségeivel, s akinek zsenialitás adatott, mindig azon a törékeny határon mozog, ahol a tárgy
megszűnik tárgynak, és az ember megszűnik embernek lenni, ahol e tárgy megszólaltatásának becsvágya nem
személyes többé, mert csak a tárgyra vonatkozik, és ahhoz talán mégis elég tehetséges volt, hogy fölismerje ezt,
bármily szorgalmas, érzékeny, figyelmes lenne, ő csupán a kivételességnek és kiválasztottságnak e becsvágyó
csalását tudná kijátszani a hegedűjéből és magát a hegedűt soha nem sikerülne igazán megszólaltatnia, ezt viszont
nem akarta többé, soha többé nem nyúlt hozzá, hiába kérlelték, hiába könyörögtek, és nem értették és ő sem
értette, de nem volt képes többé hozzányúlni.
Akkor, abban a gyerekszobában akasztotta először a falra, mert szép! hogy ne legyen több és ne legyen
más, mint egy szép formájú tárgy, hogy nyugodtan és kielégülten magában lehessen, azért van itt is a falon,
legalább a hegedűje maradjon meg annak, ami, habár most, hogy ezt így elmondta nekem, s először meséli, még
soha, senkinek, úgy tűnik, mintha e történet, melyet ez idáig oly kedvtelve dédelgetett magában, nem lenne
egészen igaz, mintha csupán kétségbeesettségét, cinizmusát, becsapottságát és gyávaságát óhajtaná megindokolni
vele, azt a szélütéshez hasonlítható érzetet, melyet még előbb, s már ezt is elmesélte, az anyja közlése váltott ki
belőle, mikor egyszer teljesen gyanútlanul, játékosan és kissé kacéran megkérdezte tőle, vajon nem lehetséges-e,
hogy ő mégsem annak a halott embernek a fia, akinek a nevét viseli, mert a képeken soha nem sikerült semmi
hasonlóságot fölfedeznie, hanem tán valaki másé, az anyjának ezt igazán illene tudnia, ő pedig már nagy fiú, talán
megmondhatná neki; honnan tudod? – kiáltotta, éppen mosogatott és hátrafordult, és olyan lett az arca, mintha
hosszú férgekkel lenne teli, rángatóznának, de hiszen ő nem tudott sehonnan semmit! és mit kellett volna tudnia?
mintha a halála nézne vissza rá, a vég, és a kiáltásból megértette, hogy ők ketten most teljesen véletlenül és
teljesen értelmetlenül halálos veszélybe kerültek, a legszabályosabb életveszélybe, amitől az ember minden tagja
és érzékszerve, előlegezve a halál végső meredtségének az érzetét, mielőtt bármiféle határozott cselekvésre
ragadtatná magát, megmered, és csak a bőr borzad egy kicsit, halott szemekbe bámult, nagyon sokáig nem tudtak
kimenekülni egymásból, és estig el se mozdultak a mosogatótól, mert akkor mesélte el neki a történetet a francia
hadifogolyról, aki az igazi apja volt, s amit már elmesélt nekem, ennek utána lett beteg, habár azt hiszi, hogy
betegségének nincsen sok köze ehhez a megrázkódtatáshoz, vagy nem valószínű, látod, mondta, az ember felépít
magának egy apát, ha nincsen, s aztán kiderül, hogy az sincsen, ami nincsen, s ez a nincsen az egyetlen, ami van,
mint az Isten, s most már tudja, hogy az anyjának azért volt olyan fontos, hogy ő ne legyen olyan, mint a többiek,
a hegedű! hiszen nem volt olyan! hogy kiválasztott legyen, holott nem az, hogy ne német legyen, mégha német is,
de amit még nem mondott el, de hirtelen ez is eszébe jut, hogy miután két hónapig feküdt a haldoklók között, és
olyan gyorsan cserélődtek az ágyakban, hogy tulajdonképpen ő volt az egyetlen abban a kórteremben, aki
haldokló maradt, innen élve senki nem távozott el, élvezte is ezt a szerepet, és a hasa mindig újra megtelt gennyel,
ám egy további operációnak már nem látták értelmét, egy csövecskén szívogatták a gennyet a hasából, ahol a cső
kilógott, még mindig van a hasán egy dudor, majd nézzem meg! egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni, haldokló
volt, de annak se elég szabályszerű, hiszen nem tudott illedelmesen meghalni, s két hónap múltán megkérték végül
az anyját, aki belebolondult, beleőszült a bűntudatba, hogy vinné őt haza, belefogyott, reszketett, mindent kiejtett
a kezéből, s mintha mindig tőle kért volna kegyelmet a szeme, ő pedig bármennyire szerette volna is, nem tudott
megkegyelmezni; úgy járkált körülötte, mint egy kísértet, mintha minden korty víz, amit megitatott vele, maga a
fölmentő ítélet lehetne, mintha az a bizonyos elkövetett bűn, s gondoljam el, egy német asszony, egy franciával!
amiért akkor a fajgyalázásért kijáró büntetést mégis szerencsésen elkerülte, „de hát így is három hónapig a
börtönben ült, a hasában velem!” most, ennyi év után bosszulná meg rajta magát! ezt majd máskor meséli el! mert
akkor a háziorvosuk, aki kétszer hetente meglátogatta őt, valami váratlan ötlettől indíttatva azt mondja neki, hogy
tátsuk ki csak a szánkat! milyenek a te fogaid, fiacskám? na, nézzük csak azokat a fogakat! és miután kihúzták
a két zápfogát, két héten belül olyan egészséges volt megint, mint a makk, amilyennek most láthatom, tessék! s
így legalább, hála két rohadt zápfogának, kikecmereghetünk mi is lelke tocsogós mocsarából, de minden tréfával
félre, a legkomolyabban azt kell mondania, hogy hálás nekem, igazi mély hálát érez, mert mindazt, amit magáról
tudott, most meri először hangosan kimondani, kicsit olyan vagyok neki, mint a fogorvos, aki a két kis Hitler
Adolfkát kihúzta a szájából, valamit kitéptem, valamit megoldok benne, s miközben mesél, nagyon sok dolgot lát,
amit eddig nem látott ilyen tisztán, mégha erről nem is tud rendesen beszélni, és mivel végtelenül önző természetű,
arra kell gondolnia, hogy csupán azért kellett belemásznom az életébe, mert mindezt csak egy idegennel képes
megosztani, el fog innen menni, ez nem kétséges, halálosan unja az idegenségét itt, ám jobb, ha tiszta fejjel, minden
szemrehányás és gyűlölködés nélkül megy el, s ezt nekem, talán az idegenségemnek köszönheti.
Valami olyasmit mondtam, hogy most persze megint túloz, és nem hiszem, hogy ennyire fontos lehetnék neki,
mert a dolgok nem így dőlnek el.
Ő viszont azt válaszolta, hogy nem talál ebben semmiféle túlzást, mert amit meg kell köszönni, azt rendesen
meg kell köszönni, s könnyel telt meg a szeme.
Talán akkor értem az arcához, de közbevetettem, hogy hiszen Pierre is idegen.
Vele nem az anyanyelvén beszél, mondta, egy francia, és valamiként ő is francia, mégha az anyanyelve német
is.
A fenét francia ő, mondtam, egyszerűen túloz, ami ugyan jól esik nekem, hízeleg vele, de higgye el, hogy én
semmilyen bizonyítékot nem kérek tőle, mert én egyszerűen érzem, úgy érzem, de hogy mit érzek, azt már nem
tudtam kimondani.
Csak azt tudtam mondani, hogy szégyellném kimondani.
Arcát kezemben tartottam és ő kezében tartotta az arcomat, azonos volt a mozdulat, s valamiként mégis
kereszteztük vele egymás szándékait, lehetséges, hogy a szégyent már nem is említettem hangosan, érezve, hogy
amennyiben azt a bizonyos szót kimondanám, akkor szégyenkeznem kéne, hiszen nem tudná másként viszonozni,
mint a maga gondolkodásától rideg módján, az ironikus mosoly zárójelébe téve, az állandó, gyűlöletesen szép
mosolyával, s így szégyenem elrontana valamit, amit most semmiképpen nem szabad elrontani, az arca melegétől
fosztanám meg a kezem, a simaságától, a borosták sercenésétől az ujj alatt, amit különösen szerettem, s ami azon
az első estén még határozott ellenkezést, az ismerősen ismeretlentől való elrettenés ellenkezését váltotta ki
belőlem, ami ugyanakkor csábítás, egy férfi arcán lépni át a simaság és a durvaság határán, a szájammal egy olyan
szájhoz érni, melyet ugyanúgy borosta vesz körül, s ugyanolyan minőségű erőt érzek benne, mint amilyet én adok
neki, akárha nem egy másikét, hanem a magamét kapnám vissza, „Mért az apám száját!” – kiáltotta valaki az én
hangomon azon az első esténken, mikor a szájával a számra hajolt, hallani a borosták találkozását az állon, az
apánk állán a borosta elfelejtett gyermekségünk sima bőréhez ér! élvezettel szálltam alá az önszerelemnek és
öngyűlöletnek ebbe az undorába, igen, világosan látom, hogy el kellett hallgatnunk, habár egyáltalán nem vettük
észre, hogy ez már nem beszéd, megszerettem magam mögött hagyott undoromat önmagamtól, azt szerettem meg
benne, hogy mintha minden elmúlna belőlem általa, amitől rettegnem és szoronganom kellene, a szó szoros
értelmében az apám hulláján léptem át vele, immár megbocsáthattam neki, habár én magam sem lehettem
teljességgel biztos, hogy kettőjük közül melyik a valódi apám, tiszta lettem tőle, most együtt voltak,
összemosódtak, ez már a csend, a test beszéde, a fülben még morzsolódnak a lezúdított szavak, hiszen az agy
tekervényeiben működő áramoknak is megfelelő időkre van szükségük ahhoz, hogy az elhangzottakat megőrölve,
minden elraktározandót eljuttassanak a maga helyére, dobozokba, kosárkákba, kazettákba, skatulyákba, szellős
rekeszekbe, átlátható ketrecekbe, s ha már a feldolgozás lázas munkája által hátrahagyott zúgás is elcsitult, még
mindig susogva és zizegve ott lebegjenek azok a foszlányok, melyek valamiért nem beilleszthetők az észlelés nagy
lomtárába, furcsa módon mindig a közlések lényegtelen részletei; francia halál, aminek
például nincsen semmi értelme, maga a mozdulat pedig, amivel az arcát magamhoz fogtam, két tenyerembe
szorítva állát, ám az ujjak hegyével éppen csak érintve az orcán a bőrt, nem volt más, mint öntudatlanul
alkalmazott eszköz egy nem egészen tisztán látható cél elérése érdekében, beszélni nem lehetett már, se neki, se
nekem, míg az imént ő beszélt és tekintete egyetlen pillanatra se engedte el ugyan a tekintetem, mintegy az én
szememben találva meg azt a biztos pontot, melyhez hozzáköthette magát, mintha mégse csupán engem nézne,
avagy tárgy lennék a pillantásában, mert így valamiként mégis visszavonulhatott önmagába, oda, ahová tán egyedül
nem merészkedett el, e visszavonulás viszont lehetővé tenné nekem, hogy belépjek oda, ahová egyébként nem
lehet, s minél jobban rögzült tekintete a tekintetemben, minél inkább tárgy lettem a pillantásában, annál messzibbre
nyomulhatott tőlem vissza, résen kellett lennem, és annál messzibbre távolodhattam én is vele, mivel pedig vele
voltam, egyre ridegebb értelemmel kanyargó mondatokban és egyre lágyabb mosollyal kezelhette valódi tárgyát,
a gondolatait, az emlékeit, mondjuk ki! azt a magányt, amit a test puszta léte okoz, az élő forma érzete egy
halottnak érzett térben! mígnem e ridegségtől és e mosolytól olyan távolságba nem került teste történetétől,
ahonnan már szinte az én szememmel láthatta kis történéseit, talán innen a hála, egy villanásnyi időre érezhetni,
milyennek látja a halott tér az élő formát, a külvilággal való azonosságom ritkán elérhető érzete, s innen a
szemgolyó könnyezése, ami azonban nem oly bőséges, hogy a szemhéjak között megrekedő csepp
kicsordulhasson, csupán arra elegendő, hogy elhomályosuljak neki, az homályosuljon, amit elérni látott, s a
változás fizikai zavara visszahozza őt e belső távolságból hozzám, a tárgyból megint ember legyen, én, s amilyen
sebesen visszajött onnan, olyan gyorsan kelljen nekem is kihátrálnom a szeméből, ám ijedten is, hogy valamit
elveszítek, ami megvolt, térdét a térdem közé szorítva, kissé előredőlve megfogni az arcát, miközben térdem
térdével szorítva, kissé előrehajolva megfogja az arcomat.
Megfogni.
Egyáltalán, fogni és tapintani.
Olykor zenét hallgattunk, valamit fölolvasott nekem vagy én mondtam magyar verseket, mert azt akartam,
hogy érezze és értse őket, mintegy azt is bizonyítani, hogy létezik nyelv, melyen én is folyamatosan és viszonylag
hibátlanul ki tudom fejezni magam, mulatott rajtam, röhögcsélt, még a száját is eltátotta kicsit, mint mikor egy
gyereknek valami ismeretlen játékot mutatnak, könnyű voltam, gondtalan, felöltözötten vagy mezítelenül, egymást
átölelve aludtunk el a félhomályos hall díványán, miközben lassan besötétedett, megint este volt, téli este, gyertyát
kellett gyújtani, a függönyt összevonni, hogy ismét ott ülhessünk egymással szemben éjjelig, néha hajnalig, mikor
már lassan hűlni kezdett a szoba, szépen ketyegett a falióra, a gyertyák füstölögve csonkig égtek, kezünkben
szépen csiszolt pohár, sűrű, bolgár vörösbor a karcsú poharakban; és ezekről az órákról, napokról, hetekről,
melyek észrevétlenül vittek át minket az őszből a télbe, mikor is a jegenye már csipkés vázként puha ködökbe
merült reggelente, legalább oly nehéz számot adnom, mint arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon milyen jogon
foglalom a közös történés emlékező többesébe egy idegen ember érzéseit, az ő érzéseit, vajon milyen alapon
beszélhetek arról, hogy ez vagy az történt velünk, ha máskülönben, s nem indokolatlanul, csak arra érzem
képesnek magam, hogy önmagamról beszéljek, tehát hozzávetőleges pontossággal azt írjam körül, ami velem esett
meg; nincsen válasz, helyesebben azon a téli estén éreztem meg valamit abból, hogy mennyire szerettük egymást,
amennyiben a szeretet a kölcsönös kötődés mélységét és hevét jelenti, s ez talán válaszként is értékelhető, amikor
néhány hét, talán egy hónap eltelte után észrevettük, hogy valami fenyegetően megváltozott bennünk, benne és
bennem, és egyre fenyegetőbben változik; olyannyira, hogy e pillanatra le kellett hunyni a szemem, ne lássam így,
majd abban a reményben nyitni ki, hogy közben, ha már minden zavaró elillant, ugyanolyannak láthassam az arcát,
ugyanolyannak a kezét a kezemben, mert most mintha a saját kezem csonkját szorítanám! a mosolyát is
ugyanolyannak, hiszen nem történt és nem is történhetett semmi; nem emlékszem pontosan, a naptári idő akkor
nekünk mit se számított, tán november vége volt vagy december legelején, az egyetlen tájékozódási pont Thea
bemutatója, ahová Melchior eljött velem, bár akkor már nem beszéltek, tehát bizonyosan annak előtte még, hogy
a bemutató előtti kapkodása, őrülete, kétségbeesettsége csúcspontján följött ide egy estén, abban a reményben,
s én is igyekeztem táplálni ezt a reményt, hogy Melchiort egyedül találja, de csak engem talált aztán itt, ami megint
sok mindent megváltoztatott, s látszólag valóban semmi változás, ugyanúgy ülünk, ugyanúgy égnek a gyertyák,
csend van, a szoba sem változott, nem csöng a telefon és nem csönget senki az ajtón, senki nem akar tőlünk
semmit és mi sem kívánunk semmit senkitől, akárha magaslesen ülnénk itt egy kihalt és elnéptelenedett európai
város romjai fölött, ahol immár semmi remény arra, hogy megszabadítsanak, és hiába is ül valaki egy hasonló
szobában, nem fogjuk megtalálni; az elszigetelt közösség, ami eddig jó volt, amit a bujkálás erősített, hirtelen
rosszá változott, nem tudom miért, és szemrehányásaim igazságtalanságának hiába voltam a tudatában, hiába
tudtam, hogy ezekben a hetekben miattam mart el mindenkit magától, a telefont kihúzta, ha valaki csöngetett, nem
nyitotta ki az ajtót, miattam, vagy értem zárta így ránk a lakását, de egyszerűen szükségem volt rá, hogy
szemrehányásokat tegyek neki, természetesen nem hangosan, hiszen minden, mi vele volt kapcsolatos, egyedül
engem érintett, s így ezekkel a gondolatokkal hiába is hunytam le a szemem, ha egyszer attól undorodtam el, hogy
ilyen szoros kapcsolatban vagyok vele, meg kellett lazítani a kapcsolatot, mintha mélysége csupán ekkor vált volna
tudatossá, s a tudatosság tenné undorítóvá, elviselhetetlenné, találni hát újra egy pontot, valamit, amit nem
ismerhetek, amit nem ismerhet, ami semmiképpen nem lehet az övé, ami nem közös; és amikor újra kinyitottam
a szemem, közömbösebbnek és távolibbnak láttam az arcát, mint bármely idegenét, ez egyszerre volt fájdalmas
és kellemes, hiszen bármilyen idegen arc fölkeltheti bennünk a megismerés vagy a megismerhetőség reményét,
ez az arc azonban teljesen üres és érdektelen, nem adott többé reményt, torkig voltam vele, ismerni véltem, ám
az ismeret, visszatekintve az elmúlt hetekre, éppoly jelentéktelennek bizonyult, mint minden másféle ismeretem,
ugyanis semmiféle veszélyes ismeret nem látszott elegendőnek ahhoz, hogy valamiféle nyugvópontot találjak
magamban, az odaadásnak, a véglegességnek valamiféle kapaszkodóját, kaland volt hát, semmi hasznom belőle,
idegen maradt és én is idegen maradtam neki, és nem értettem azt sem, miként láthattam szépnek, ha egyszer
csúnya volt, sőt még csúnya sem, csak unalmas, egy férfi, akihez semmi közöm nem lehet, egy férfi.
Gyűlöltem, undorodtam magamtól.
És mintha ő is valami hasonlót gondolna, vagy megérezné, hogy én mire gondolok, mert kezét akkor kihúzta
kezemből, legalább megszabadultam végre ettől a szörnyű csonktól, felállt, félrerúgta a fotelt, és bekapcsolta a
televíziót.
S mert ez így jó durva volt, én se szóltam.
Fölálltam, s magam is félrerúgva a fotelt, kimentem a hallba.
Szinte találomra levettem egy kötetet a polcról, s mintha magammal is el kéne hitetnem, hogy érdekel ez a
könyv, végigheveredve a sötét és puha szőnyegen, olvasni kezdtem.
Nem csak a szőnyeg mintái, hanem azon ódon stílus is, melyen át kellett törnöm magam, mikor azt olvastam,
hogy egyetlen templom van a világon, az emberi test temploma, és semmi nem szentebb az ember magasztos
alakjánál; jó volt így találomra olvasni az otthonos szőnyegen, hogy amennyiben meghajlunk az ember előtt, akkor
ennek a húsban való kinyilatkoztatásnak hódolunk, az eget érintjük, ha megérintjük az emberi testet.
Úgy tűnt, miközben igyekeztem e számomra egyáltalán nem időszerű dolgot megérteni, s nem figyelni, amint
valami nő kimászik egy ablakon, vadszőlő indáiba kapaszkodik, vakolat hullik, sikít és zuhan, hogy minden szépen
elsimul majd, csak attól a gondolattól nem tudtam megszabadulni, hogy én az imént durván belerúgtam a fotelba,
mentőautó vijjogott, aztán eszközök csörögtek, tudtam, hogy most egy műtőben vagyunk, ez olyan ostobán
jelentéktelen dolognak tetszett, és mégse tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy durva voltam, látnom kellett
a fotelt, amint belerúgok, holott a fotel nem az enyém, most gyászos zene, a nő bizonyára meghalt, talán temetik,
ezt nem lett volna szabad, ez rongálás, az embernek egyáltalán nem volna szabad belerúgnia egy idegen fotelba,
mégha a test magasztos templom is, ő belerúghat a fotelba, mert az övé, de nekem nem lett volna szabad, de végül
is belerúgtam, és ez nem esett rosszul.
Később elég hangosan megkérdeztem tőle, hogy elmenjek-e.
Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, azt válaszolta, hogy tegyem, amit jónak vélek.
Kérdeztem, vajon nincs-e valami baja velem, mert azt nem szeretném.
Hogy ezt ő is megkérdezhetné tőlem.
Hangsúlyoztam, vele nekem nincsen semmi bajom.
Hogy ő viszont egyszerűen szeretné megnézni ezt a filmet.
Éppen ezt a filmet, mondtam.
Éppen ezt.
Akkor nézze.
Nézi.
Az volt az egészben a legfurcsább, hogy ennél tárgyilagosabban nem lehetett volna kitérni, így ugyanis
nyersebben volt igaz, mintha azt mondtuk volna ki, amit valóban gondolunk, helyesebben a hazugságoknak ezek
a finom kis kitérői őszintébben határozták meg a helyzetet, mint ahogyan maguk az érzelmek meghatározhatták;
pillanatnyi érzelmeink túlságosan indulatosak voltak ahhoz, hogy igazak lehessenek.
Én nem mehettem el, és ő nem tartóztathatott.
S ennek a szavaink hátteréből kibontakozó csupasz ténynek a felismerése erősebb kötésnek tűnt egy
vérszerződésnél.
A hazugság miatt azonban valami, talán egy puszta erő, vagy valaminek a sugárzása, ami eddig észrevétlenül
és az ösztönök természetességével mozgott közöttünk, most felszívódott, nem tűnt el vagy nem szűnt meg egészen,
de leállt, mindenesetre valami nem volt többé, s e hiányból éreztem meg, hogy valójában mit éreztem eddig.
Azt viszont tudhattam, hogy ezt ő is érzi.
Mintha itt vibrált volna még, miként a képernyő kékje is, szinte foghatón töltötte ki a szoba és a hall közötti
teret, talán utána lehetett volna nyúlni még, avagy véglegesen leállítani, ám éppen tőlünk független, vibráló
mozdulatlansága volt oly bénító, hogy egyikünk se tehessen semmiféle mozdulatot, akárha hideg észként azt
sugallná, hogy semmi más lehetőségünk nincsen, mint felismerni és elviselni a mozdulatlanságot, közöttünk ez az
egyetlen kötés, s ez oly erős, akár egy ítélet; mintha egy rajtunk kívül álló személy először mutatná meg nekünk
kapcsolatunk igazi természetét, a zökkenőben.
Mert ilyen vagy ehhez hasonló helyzetekben önkéntelenül is átfutjuk és sebesen mérlegeljük a megoldás
kézenfekvő, tehát legegyszerűbb és legjobban begyakorolt lehetőségeit, ám az legalább oly lehetetlennek tetszett
most, hogy felálljak, lábamról lerúgjam a papucsát, felhúzzam a cipőm, vegyem a kabátom és elmenjek, ez ahhoz
képest, hogy végeredményben nem történt semmi, mert mi történt? nem történt semmi, igazán túlságosan
körülményes és hosszadalmas lett volna, túl sok mozdulat és elviselhetetlenül dramatikus, mint ahogyan az sem
tűnt lehetségesnek, hogy e kedélyes pozitúrában itt maradjak a szőnyegen, ez más tekintetben sértette volna az
arányérzékemet, végül is az ő szőnyegén feküdtem, a tulajdonviszony pedig, s ne feledjük, kiszolgáltatottságunk
arányairól van szó! még egy szerelemben is fontosabbnak tűnik magánál az érzelemnél, el kéne mennem, fel kéne
állnom, el kéne mennem, gondoltam hát oly kényszeresen, mintha ettől bekövetkezhetne az, amit nem tudtam
megtenni, mert valójában ott maradtam, és úgy tettem, mintha olvasnék, ahogyan ő is úgy tett, mintha a képernyőt
figyelné.
Nem mozdult egyikünk sem.
Ő háttal ült nekem a képernyőről sugárzó kék fényben, én pedig a könyv fölé hajoltam, s bár ez is
kicsinység, de maga a merev tartás mindennél jobban zavart, elárult, s hiába, hogy nem láthat, azt is tudta, hogy
érzelmileg mégis a lehető legpontosabban követjük egymást, tehát mesterkéltségemről éppen úgy tudomása van,
mint ahogy én is tudom, hiába tesz úgy, mintha ezt a hülye filmet figyelné, hogy valójában engem lát, és még azt
is tudja, hogy ezt is tudom, csakhogy valami mégis arra kényszerített mindkettőnket, hogy ezt az átlátszó kis
játékocskát eljátsszuk egymás előtt, ami egyrészt szemérmetlenebb volt, mint bármiféle mezítelenség, másrészt
minden komolysága ellenére nevetséges, mulatságos is.
Vártam, mindenesetre vártam, s valami olyasmire gondolhattam, hogy tán épp e mulatságos vagy nevetséges
vonás lesz az, amit kihasznál, az egyetlen rés, gondoltam, melyen át mindketten kiférhetünk még önnön
súlyosságunk csapdájából, helyesebben nem annyira gondoltam ezt, mint inkább éreztem a tragikus póz mögül
előmerészkedő nevetés avagy nevethetnék ingerét.
Mert játék volt ez, most neki kellett lépnie, az érzelmek ügyetlen kis játéka volt, ami legyen mégoly átlátszóan
kisszerű, szabályaival arra kényszerít, hogy megtartsuk és megőrizzük az emberi kapcsolatokhoz szükséges
mértéket és arányt, egyenlőség iránti hajlamunk játszik ilyenkor velünk, a kiegyenlítődés örökös vágya, s éppen
mert a szó legnemesebb értelmében játék volt, immár nem érezhettem se közömbösnek, se idegennek őt, vele
játszottam, együtt játszottunk, a közösségnek ezen érzete még a gyűlöletet is tompította valamelyest, csakhogy
mégse mozdulhattam, mégse szólhattam, várnom kellett, én a saját lehetőségeimet már eljátszottam akkor, mikor
azt hazudtam neki, hogy nincsen semmi bajom vele, most szabály szerint neki kellett hát lépnie.
És ez a várakozás, a levegőben lógó döntés vibrálása, sugárzása, az eldöntetlenség, az a bizonyos harmadik
személy, aki engem éppen úgy érintett, ahogyan érintette őt, az a bizonyos puszta erő, mely volt, ám működni nem
tudott, s amelyről nem lehetett volna megállapítani, hogy belőlem áramlik-e felé vagy belőle felém, avagy
egyszerűen a levegő által létezik, elmés fordulattal erre szokták azt mondani, hogy a levegő tapintható, valamiként
kapcsolatban állt azzal is, valamiként emlékeztetett arra is, amit azon az estén éreztünk, mikor először feljöttem
vele ide, s ő kiment a konyhába, hogy a pezsgőt behozza.
Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami motoszkálást, a hűtőszekrény ajtajának nyitását,
puffanását, a poharak koccanását, a lépéseit, de mint később, mikor már egyre távolabb kerültünk attól, hogy
bármi érthető legyen, s ezért védekezésünkben a saját közös történetünket kezdtük egymásnak mesélni,
megpróbálva összeállítani azoknak a pillanatoknak a történetét, elmesélte, úgy emlékezett, hogy a konyha
ablakánál megállt, hallgatta és nézte az esőt, s maga sem tudja miért, de képtelen volt elmozdulni onnan, mintha
nem akarna visszajönni a szobába, viszont kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szobában én érzékeljem
tehetetlenségének ezt a csendjét, amit éreztem is, a várakozást és a határozatlanságot, érzékeljem, hogy ő most
az esőt, a sötét tetőket, magát a pillanatot fontosabbnak érzi, mint engem, aki a szobájában várakozom, mert azt
kell mondania, hogy boldog volt ettől a várakozástól, s ezt szerette volna valahogy velem megosztani, úgyis olyan
ritkán érez ilyesmit az ember.
Felállt, s mintha most is csupán a konyhába tartana, elindult felém.
Nem tudhattuk, mit fogunk eldönteni, és mégis mindketten éreztük, hogy valami már eldőlt, amit el fogunk
dönteni.
Aztán hirtelen, mint aki megváltoztatta szándékát és mégse a konyhába megy, leereszkedett mellém a
szőnyegre, a könyökére támaszkodott, arcát kényelmesen a tenyerébe hajtotta, félig feküdt, félig ült, és egymás
szemébe néztünk.
Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor nem mosolygott.
Nagyon távolról nézett, s nem is engem, hanem a jelenséget, amivé ekkor lettem magam helyett neki, mint
ahogy én is úgy szemléltem arcát, miként egy olyan tárgyat szemlélhetünk, melynek szépsége vagy becse
semmiképpen, minden igyekezetünk ellenére sem kétségbevonható, és mégse azonos azzal, amit szerethetünk,
nem az a szépség, amit szeretett vagy szeretni véltem.
És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.
Én pedig megkérdeztem, hogy mire gondol.
Arra gondol, mondta, amit érzek.
Kimondtam, hogy gyűlölet, mert már nem volt egészen az.
Miért, ha meg tudnám mondani.
A bozontosan göndörödő szőke haj, erdő, tömeg, állati sörény, a domború magas homlokon simán feszülő
bőr a homlokcsont két hangsúlyos dudorával, a halánték lágy mélyedése, a két sűrű, dús, csaknem fekete, s még
hosszú szálakkal is ékes szemöldök, mely az orrnyereg fölött kissé megritkulva bár, de találkozik, és halványabb
szálakkal elegyedve a homlokba ível, hogy immár ritkásabban és teljesen kiszőkülve ereszkedjék vissza a halánték
kagylóiba, egyben árnyékot és hangsúlyt adva a szemhéj puhán érzékeny párnáinak, amit viszont a pillák hosszan
felgörbülő, fekete szálai tagolnak, élő és mozgó keretet képezve a szemgolyók kékjében könnyen táguló, szűkülő
pupillák fekete központjai körül és egyáltalán! ez a kék! hidege és ereje! mely oly furcsán hat fekete keretbe
vonva a bőr tejszínén, és a fekete! mely minden zavar nélkül szőkébe hajlik át, ezek a végeredményben tolakodó
színek! az orr egyenesen ereszkedő gerince, amint a cimpák ívében teljesedve ki, meredeken simul az arc mély
terébe, ám egy elegánsan barokkos vonallal önmagába hurkolódva bekeríti még az orrüreg sötét kis barlangjait,
hogy aztán észrevétlenül, a bőr alá húzódva, két függőleges hegyhátként nyomódjék ki az ajkak fölött, mintegy
jelképesen kötve össze az orr belső cimpáit a felsőajak hozzácsúcsosodó peremével, összefüggésbe hozva e két
mindenben különbözőt! az orr függőlegesét, a száj vízszintesét az arc oválisan hosszú, s ha a fej egészét tekintjük,
akkor mégis gömbölyűséget sugalló zárt terében, az ajkak! e párosba fektetett, nyersességét alig leplező hús.
Ne haragudjon rám, arra kértem.
S hogy ezt komolyan gondolom, azt csak úgy lehetett volna bizonyítani, ha megcsókolom, de nem száj volt
ez többé, hanem száj, és az enyém is száj, ez tehát nem ment.
Miért haragudna, nem haragszik.
Talán nem is annyira arcának részletei, hanem az ajkak mozgása, amint elváltak egymástól, s összezáródtak
a szavakkal, ez a mechanikus mozgás, mely mintha minden nyugalmával együtt is végtelen hűvösséget lehelne rám,
vagy netán én lettem volna ilyen hűvös ekkor, magam? esetleg mindketten? ám minden! az arc, a száj, főleg a
szája, amint nyílik és csukódik, de a karom is, mely testem súlyát érzékeli s a görcsös tartás miatt lassan zsibbadni
kezd, és az ő keze, ahogyan megtámasztja magát, akárha mindez nem lenne más, mint ama ismeretlen erőnek a
mechanikája a testünk formáiban, s hiába van bennünk az az erő, ha minden rebbenés és mozdulat e célszerű
formáktól meghatározott, a formák által minden el van döntve előre, mondhatnám, hiába érzem, hogy bennem
lakik az Isten, ha a mozdulat nem lehet több, nem lehet más, mint amit a forma célszerűsége engedélyez, minden
mozdulat a testi formák célszerűségének korlátai között, a testi formák mintákat adnak annak az erőnek, s így a
hatás, amit egy mozdulat kivált, nem lehet más, mint jelzés róla, utalás, nem más, mint e formák célszerű
funkciójának észlelése, a magamból ismert minták megvalósulásának észlelését élvezem s ezt hiszem érzelemnek,
holott ez nem más, mint önélvezet, nem őt élvezem, csak egy formát látok, egy mintát, nem őt, egy jelet, egy
utalást, azt élvezzük csupán egymásban, hogy formáink azonos módon funkcionálnak, mozgása bennem is
ugyanazon mintákat hívja elő, s ez láthatóvá teszi céljait, a tükröződés élvezete ez, a többi pedig öncsalás, s olyan
volt akkor ez a felismerés, mintha egy zenemű élvezetének kellős közepén a hangszerek működési elvét kezdeném
figyelni, húrokat és kalapácsokat, s maga a hangzás egyre jobban távolodna.
Mondtam, hogy ne haragudjon, de semmit nem értek.
Mért kéne értenem, kérdezte ő, mit kéne értenem.
Mondtam, hogy ne haragudjon, de semmi mást nem tudok mondani, most viszont talán ki tudom mondani
azt, amit a múltkor elhallgattam, mert túl érzelmesnek ítéltem, s amire annyira kíváncsi volt, féltem, hogy
elronthatok valamit vele, most azonban, s ezért se haragudjon, de már a mozdulatai se olyan fontosak, az se olyan
fontos, hogy megérint, vagy megérinthetem, hiszen hiába csinálunk bármit, helyesebben bármit is csinálhatunk,
valaki ezt így rendezte és kész! és mi valahogy akkor is együtt lehettünk már, amikor még nem ismertem, csak
nem tudtuk, képzelje el, hogy csaknem három évtizede, ez a rögeszmém, mert nekem az a rögeszmém, és most
már kimondom, hogy ő a testvérem nekem.
Fölnevetett, szinte felröhögött, s amint kimondtam a szót, nekem is nevetnem kellett, s hogy röhögésének
élét vegye, az ujjával óvatosan, elnézőn megérintette az arcomat, s nem csupán azért kellett nevetni, én is
nevettem, mert mindez úgy hatott, mintha a legnagyobb érzelmi fűtöttség hangján a legnagyobb ostobaságot
mondtam volna a csendben, nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem ezt akartam mondani, hanem maga a szó,
testvér, az ő nyelvén és a mi helyzetünkben, nem ugyanazt jelentette, mint az én nyelvemen, amikor tehát az ő
nyelvén kimondtam a szót, amit az én nyelvemen gondoltam, s magam is érzékeltem rögtön a hibát, akkor azonnal
arra a kis jelzőre kellett gondolni, meleg, amelyet a testvér szóra függeszt az ember, ha az ő nyelvén azt akarja
mondani, hogy buzi, meleg testvér, következésképpen, mintha a legnagyobb érzelmi fűtöttség hangján csaknem
azt mondtam volna neki, hogy ő a buzim nekem, ami szójátéknak találó, szellemes is lehetett volna, ha nem ezen
az érzelmektől elfulladt hangon mondom, így azonban bitófa említése akasztott ember házában, nevetségesen
kifordult szándék, mely valahogy mégis önmagába fordul, egyszerűen nevetséges, és nevettünk is, annyira nevetett,
hogy a könnye is kicsordult, s aztán már hiába magyaráztam zavartan, hogy a magyar szóban a test és a vér
kapcsolódik, s hogy én erre gondoltam volna.
Amikor egy kicsit már lecsillapodott, s egyre ritkábban pukkant ki belőle újra a nevetés, láttam, hogy még
messzibbre távolodtunk.
Mintha ahhoz a fölényhez tért volna vissza, amely mögül az első esténken is kitekintett.
Halkan mondtam neki, hogy különben se ezt akartam mondani.
A kezébe vette az arcomat, hülyeségemért megbocsátott, ám a megbocsátás, immár túl a nevetésen, még
fölényesebbé tette.
Azt akartam volna mondani, tulajdonképpen azt akartam mondani, amiről még nem beszéltünk, mert nem
akartam megbántani vele, mondtam, de hiába, teljesen kilátástalannak érzem, ne haragudjon, úgy érzem magam,
mint akit börtönbe zártak.
De miért kéne haragudnia, kérdezte, ezért kéne haragudnia?
Valamennyi időre, mondtam, el kéne válnunk talán.
Hát igen, ezért mondta az előbb, hogy ez ilyen. Most láthatom, hogy ez ilyen. De én úgy tettem, mintha nem
érteném.
Nem értem.
Igaz, ő se gondolt rá, most az egyszer, velem, ő is megfeledkezett róla, hogy ez ilyen, s amikor az imént a
kezemen megérezte, akkor meglepődött, sőt megrémült, de úgy tűnik, hogy ennek ennyi volt az ideje, nem több,
és miközben úgy tett, mintha a televíziót nézné, arra kellett gondolnia, hogy amennyiben én ezt így érzem, akkor
ő ezt tudomásul veszi és ettől megnyugodott, mert higgyem el, ő ezt tapasztalatból tudja, hogy két férfi, avagy
ahogyan az imént voltam szíves kifejezni magam, két testvér, s egy pukkanásnyi nevetést hallatott, ami azonban
inkább sírásnak tetszett már, egyszerűen nem bírhatja egymással sokáig és nincsen kivétel, én ugyanis azt az
érzelmi rendszert igyekeztem ez idáig ráerőszakolni a kapcsolatunkra, amit megszoktam, a nőkkel, s ő igazán nem
tehet róla, hogy nekem ilyen zavaros az előéletem, ám ne felejtsem el, hogy egy nővel még akkor is lehet valami
belőle, ami nem én vagyok és nem ő, ha egyébként esetleg tudom is, hogy nem lehet, mintha a természettől való
folytathatóság lehetőségét semmiféle kizáró körülmény nem zavarhatná meg, két férfi között viszont mindig csak
az van, ami van, se több, se kevesebb, és ezért csupán azt a tanácsot adhatja nekem, hogy ilyenkor a
leghelyesebb szépen fölállni, nem játszani tovább, hanem valami ürügyet találni és azonnal és nagyon könnyedén
lelépni és soha többé nem visszajönni, még vissza se nézni, mert amit így megőrizhetek, az mindkettőnknek jóval
értékesebb, mintha megkísérelném magam megtéveszteni, őt ugyanis, már megbocsássak, nem tudhatom
megtéveszteni, ő ahhoz ezeket a járatokat már túlságosan is jól ismeri, soha többé nem is gondolni rá, egyedül ez
ésszerű.
Mondtam, hogy kicsit átlátszó módon igyekszik a kegyetlent, hogy ne mondjam, a fasisztát játszani.
Én érzelgek, mondta.
Mondtam, hogy lehet, de ezen a rohadt nyelven nem tudom rendesen kifejezni magam.
Hogy ő majd kifejez engem, magam helyett.
Kértem, ne hülyéskedjen.
Hogy hülyéskedne-e, kérdezte.
Akkor hülyéskedjen.
Még tudom-e, miről beszélünk.
És ő tudja-e.
A képen, melyet jegyzeteim közé csúsztatva őriztem, s tervezett elbeszélésemben sejtéseim, föltételezéseim
többszörösen titkos világaként leírtam volna, persze, ha mindehhez lett volna elegendő tehetségem és erőm,
gyengéden szép árkádiai táj volt látható, lágyan emelkedő tisztás a végtelenbe hullámzó dombhátak ölén, ritkás
bozóttal, selymes füvekkel, virágokkal, viharok kuszálta olajfákkal, tépett tölgyekkel, egyébiránt ügyes másolata
amaz antik faliképnek, melyet néhány évvel előbbi itáliai utazásomon vad színeinek és tekintélyes méretének teljes
pompájában volt alkalmam megcsodálni, abban a pillanatban ábrázolva a tájat, mikor a reggel lassan kiemelkedik
az Oceanosból, hogy világosságot hozzon az embereknek, s végtelenül finom fényével fölvillantsa a füvek élére
és a levelek tenyerére ereszkedő harmatot; a harmat ideje, mikor a szél nem rezdít lombot s elpihenni látszik, mit
öröknek gondolunk; az éj pedig megtojta már ugyan ezüst tojását, de Eros, aki bizonyos elbeszélések szerint
szélisten fia, még nem léphetett elő e tojásból, még előtte hát valaminek, előtte mindannak, mit történésnek
nevezhetünk, közvetlenül a megelőző pillanatban, ám utána már a megtermékenyülés és fogantatás azon nemes
aktusának, mikor is a két hatalmas őselem, a vad szél és az éj sötétje párzott, mikor tehát még nincsen árnyék,
előtte vagyunk még az utánnak, ilyen egy antik reggel! s ezért e kivételes pillanat, még ha párba is állítható,
mégsem összetéveszthető azon másik pillanattal, mikor Hélios eltűnik majd kocsijával és lovaival a föld pereme
mögött, akkor ugyanis az elmúlástól való rettenetében, remélve, hogy utolérheti a távozó napot, csak nem itt
maradni! csak nem itt! minden létező a végsőkig fog nyújtózkodni saját árnyékában, s a búcsú fájdalmától is
minden vörösen végzetes lesz, aranyló; e korai pillanatban azonban még majdnem halott, majdnem merev, sápadt,
majdnem szürke, ezüst, homályból előderengő, hideg, s ha az imént mégis vad színekről szóltam, akkor csak azért,
mert természetesen mégsem az éjszaka ezüstje ez már, mely a világ színeit oly mohón visszavonja magába és
fémesen egynemű csillanásokba oldja, nem, ekkor már minden létező megkapta magának való színét,
megfogantak, bár nem élnek még e színek, a kép mértani középpontjában pihenő Pán gyönyörtől pattanó csupasz
teste dús barnaságában fénylik, lábánál a csinos kis kecskebak szürkésen, annak rendje és módja szerint,
koszosan fehér, haragosan zöld a fű, mélyzöld a tölgy, a kő fehéren fehér, a három Nimfa könnyű palástja türkiz,
olívzöld, vörös selyem; ám miként az éjszakának és a nappalnak ezen a harmatos határán ők maguk is teljesen
mozdulatlanok, mert megtették éjszakájuk utolsó mozdulatát, de még nem tették meg nappaluk első gesztusát,
akként öltönyeik és testük színe is e puszta forma árnyéktalan körvonalában marad, s ugyanígy az árnyéktalan fák,
füvek, kövek színe, mert miként a vég és a kezdet határán egymáshoz sincsen közük, mindahányan más-más
irányba pillantanak, miáltal képünk még kicsiny másolatán is nagyra nő, akként a színeknek sincsen egymással
kapcsolatuk, a vörös önmagának vörös önmagában, önmagának kék a kék, és nem azért, mert zöld a zöld,
akárha a kép festője a maga barbáran egyszerűsítő tudatlanságában magát a teremtődés pillanatát fogta volna föl,
avagy egyszerűbben szólva, halálos pontossággal ragaszkodott egy nyári hajnal hangulatához, mikor az ember
maga se tudja miért, fölriad váratlanul, kimászik ágyának vak melegéből, kitántorog házából, hogy ha már
fölébredt, akkor legalább elvégezze szükségét, ám odakünn rettenetes csönd fogadja, a csöppé gyűlő harmat se
cseppen fölbolygatni e csöndet, s hiába tudja, hogy a következő pillanatban a nappal melengető sárgája majd
kilendíti a mindenséget e dermedt halálból s élővé szüli, minden tudása és tapasztalása semmisnek mutatkozik a
nemlétezés csöndjéhez képest, s ha eddig az éjszaka sötétjében tapogatva vagy a nappal árnyékaiban kereste
halálát, akkor most teljesen váratlanul és oly rettenetes könnyedséggel, hogy még a forró húgy se tud kibugyogni
belőle, e színesen színtelen pillanatban leli föl, melyet mind ez idáig szerencsésen, testét istenek ölén melengetve,
átaludt.
És meglehet, nem is Pán ül ott a kövön, alapos és körültekintő tanulmányaim ellenére se tudtam teljes
bizonyossággal eldönteni, kérdéses maradt, hogy vajon nem Hermest ábrázolja-e képem, s akkor nem a fiút,
hanem az atyát, no, nem kis különbség! mert ha valóban így lenne, akkor nem a fiú szerelmi játszótársait látjuk
három Nimfaként, nem a vidám leányszeretőket, hanem magát az asszonyanyát; a kép minden kis motívuma
kétértelmű módon azt állította, amit cáfolt, s ezért még azon kis föltételezést is megkockáztattam magamban
csöndesen, sőt, igazán ez a föltételezés izgatott, hogy festője talán tudatosan keverte össze ily merészen a
dolgokat, atyát mondott és fiút gondolt, avagy fordítva, ifjút mondott, és az atyát gondolta ifjúként, és
mindkettőjük szerelmes szeretőjeként állította elénk az anyát; ő ugyanis, ki fejét leszegve, figyelemtől ragyogó
tekintetével öléhez fogott lantjának húrjain mozduló ujjainak játékát követve, olajosan zöld palástjában ott állt a
kép jobb oldalán, valamivel s akár nem is kevéssel idősebbnek tűnt a mezítelen ifjúnál, s ezt a megállapítást még
akkor is meg kell kockáztatnunk, ha egyrészt rettegünk attól, hogy képzeletünk céljait követve egyszerűen
megcsal a szemünk, másrészt tudva tudjuk, hogy az isteneknek egyáltalán nincsen koruk, ami persze a nimfákat
illetően már nem teljes egyértelműséggel igaz, ők, mint azt a miránk hagyományozott elbeszélések tanúsítják, annál
halhatatlanabbak, minél közelebb állnak az istenséghez, vannak hát közöttük halandók is, halhatatlannak mondják
a tengerben lakókat, miként magát a tengert, ami például a források egyszerűbb nimfáiról nem állítható, s még
kevésbé a mezők, az erdők, a cserjék és a fák nimfáiról, különösen a tölgyben lakozóról nem, ki együtt pusztul
a fával; s ha már festőnk zavarbaejtő útmutatását követve, arcán igyekszünk lemérni életkorát, ujja éppen a lant
legtávolabbi húrjába kap, pillantása pontosan méri a távolságokat, mert egy könnyű, futamszerű akkordot akar
hangszeréből kijátszani, akkor eszünkbe kell jusson a régi számítás, miszerint kilenc emberöltőt él a fecsegő varjú,
egy szarvas oly sokáig, mintha négy varjú élné benne életét, három szarvas korát éli meg egy holló, kilenc hollónyit
él a pálma, s tíz pálma korát érik meg a nimfák, Zeusz széphajú lányai; ő a hatodik holló idejét élte hát, s így ha
idősebbnek mondanám az ifjúnál, akkor természetesen nem a mi emberi mértékeink szerint mérem a korát, s nem
is mintha arcán látható lett volna bármily kicsinyke ránc, hanem valamiként a szülés bölcsességével volt áldott,
legalábbis összehasonlítva a másik kettővel, kik közelebb voltak ugyan az ifjúhoz, kor szerint teljesen azonosak
vele, de a fájdalmon túli boldogságtól érintetlenek; és azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, ám erre
az anyai bölcsességre utalt a vállán gazdag redőkben átvetett palást mögül kibukkanó nyak is, ó, csodálatos női
nyakvonal! mely az ezüstpánttal laza kontyba fölfogott mélybarna haj alatt fehéren csupasz maradt, s talán éppen
az teszi oly vonzón és szemérmetlenül mezítelenné, hogy néhány elszabadultan kunkori tincs mégis visszahullik rá,
rövid szálacskák bodrozódnak rendetlenül, persze, hiszen az öltözöttség és a meztelenség találkozása az, amelyet
annyira kedvelünk; és ha ilyeténképpen sikerülhetett volna leírnom a Nimfa nyakát, akkor bizonyára azt az élményt
fogalmaztam volna meg, amit jegyesem nyakának képeként őriztem, mit őriztem! dédelgettem! magamban, azon
élményt, mikor mondjuk egy albumot lapozgatva egymás mellett ülünk, ő előrehajol, hogy jobban lássa a kép
valamely elhanyagolhatónak tetsző részletét, s én oldalról pillantok reá, egészen közelről, szeretnék fölé hajolni,
számmal megérinteni nyakát, kicsi csókokkal, éppen csak érintve a mozdulattól kifeszülő bőrt, számba oldva
melegét és szagát, jutni el a hajába, amitől azonban az illem vagy a kímélet visszatartott.
Mikor majd az emelkedő reggel arannyá hevíti az éj maradék ezüstjét, ó, ha ilyen mondatokban adatott volna
beszélnem az antik reggelekről! s az ujj megpendíti a húrokat, a mozdulatból kibukó futam lesz a kezdet, arra
készül, hogy lantjának hangjaival ő köszöntse elsőként a napot, melynek fényében melegedve kedves árnyékot
vet a tölgy.
Talán mondanom sem kell, hogy tölgyfa állt a háta megett, gubancos, a mi szemünknek már öreg, egyszer,
régen, villám is sújthatta tán, mert valamiként féloldalas, habár a szél letépte már és szerteszórta leszáradt ágait,
melyek helyén a lombozat kis csokrait növesztette ki, s ez a tény nemcsak megerősítette azon következtetésemet,
hogy neki akkor bizony korosnak kell lennie, hanem egyenesen arra utalt, hogy itt nem mással, mint a tölgy
nimfájával van dolgunk, ő, ki e reggelen lantjának húrjába kap a képen, nem más hát, mint Dryopé, akiről viszont
jól tudjuk, hogy termete sudár szépségével, arcvonásainak nemességével oly merészen hívta ki az árkádiai
legelőkön juhait terelgető Hermes szerelmét, hogy a fölhevült isten aztán addig üldözte őt, ám közbevetőleg
jegyezzük meg gyorsan, hogy csupán a mi emberi számításaink szerint tartott sokáig e játék, körülbelül három
emberöltő, ami nem több, mint harmadnyi varjúkor, míg a szerelem szépen beteljesült, nem különös eset, azt is
mondhatnánk, hogy a Nimfa, ki neve szerint olyan női lényt jelent, ki által a férfi nimfiossá, azaz férfiasságának
céljához érő vőlegénnyé válik, csupán tette a dolgát, mint ahogy tőle telhetően az isten is megtette a magáét,
csakhogy kit a szép Dryopé e szerelemből a halhatatlanok világába szült, egyszerűen nem volt olyan mértékkel
mérhető, melyhez a szegény, kötelességtudó, majdnem emberi leányanya szokva volt.
Persze nincsen szándékunkban azt állítani, mintha félénk, törékeny, netán ijedős leányka lett volna Dryopé,
mint tudjuk, termetre inkább magas, csontja erős, erőságúként is emlegették, s ha szerelmükkel üldözték istenek
vagy emberek, akkor nem csupán menekült, hanem időről-időre támadott, akárha gyökeret vert volna lába,
megállt, mozdíthatatlanul, mint a tölgy, sistergett, vicsorgott, keményen öklözött és kész volt harapni, ha pedig a
források hűvös vizének partján izzadtságát lemosni levetette zöld köntösét, futáshoz edzett combjain, kerek karjain
az izmok erős nyalábjai dagadtak a gyöngyszínű bőrt feszítve, s melle is önnön kerekségétől feszülten ült helyén,
csiklója pedig, mint később, a beteljesülés pillanatában kiderült, kéjét fokozni akkora, mint egy álomból ébredő
gyermek phallosa, s így az is elmondható, hogy az isten nem véletlenül vágyott e keménységet meglágyítani,
megszelídíteni e vadságot, és gyengédségbe oldani az erőt; ám mégis, mikor fogával eltépte a köldökzsinórt,
megpillantotta lába között a véres méhlepényben hunyorgó, ordító, nevetgélő és rugdalózó magzatot, a
legleányosabb rettenettől fölsikoltva kellett arcát tenyerébe temetnie, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy
ijedelemre semmi ok, ha egy istent hozott a világra, honnan tudhatta volna, ha ő egyszer csak azt látta, amit
láthatott! akárha nem is a vidám Hermes gerjedelmének engedett volna, hanem egy büdös kecskebaknak, hosszú,
keményszálú szőr nőtt az újszülött fején, homlokából két kunkori szarvacska meredt elő azon a helyen, hol istenek
és emberek homlokán csupán a csontnak szokása kemény dudorba csúcsosodni, lába pedig, borzalom! nem
talpakban végződött, mint nekünk, hanem bizony patákban, miként a gidának, még rózsaszínűn és puhán, ám
tudható, hogy az évek múlásával majd ocsmányan megkeménykedik, csattogni fog, szikrát vet a kövön és
elfeketedik.
Teste gyümölcsétől elrémült Dryopé bizony fölugrott, elfutott.
Itt végződik története, róla többet nem tudunk, helyesebben sorsának alakulását illetően, ha valamit éppen
tudni óhajtanánk, kénytelenek vagyunk a képzeletünkre hagyatkozni.
Tudjuk viszont, hogy Hermes megtalálta a fűben a fiát, s őt a fiúcska külleme természetesen nemhogy nem
lepte meg, hanem egyenesen ficánkoló örömöt okozott vele; akkor ugyanis már a talpán, helyesebben a
patácskáin állt a fiú, kereket hányt, nevetett, bukfencet vetett, örült, hogy bőrét a harmatban fürösztve vágja, csípi
a füvek éle, darazsakat, legyeket kergetett, kitépkedte és megeszegette a virágok szirmait, puha szarvacskáival
megöklelte a köveket, fákat, és a testét csiklandozta a fájdalom, tréfás kedvének éhét csillapítva lehugyozott egy
lepkét, fostosat szart egy kígyó fejére, pompásan működött hát benne az egész teremtés, nem csodálkozhatunk
tehát azon sem, ha az atya, látva ezt, igencsak kedvét lelte benne, s mivel az apák sietnek önmaguk sorsának
ismétlődését látni a fiakban, Hermesnek is eszébe jutott saját születésének reggele, mikor a szelíd Maia világra
hozta és bölcsőbe fektette őt, ő azonban egy óvatlan pillanatban kimászott onnan, a barlangból kiment, talált egy
teknőcöt és lantot készített belőle, a lanttal vándorútra kelt, és mikor Hélios lovainak füle is eltűnt a föld
peremének vörös ragyogásában, persze pontosan ismerjük a dátumot, a holdhónap negyedik napjának estéje volt,
két marhát puszta kézzel megölt, megnyúzta őket, s hogy megsüthesse a húst, gyorsan föltalálta a tüzet, majd egy
egész csordányit elrabolt, hogy aztán csínyét leplezendő a bölcsőbe visszamásszon; most hát a vállára emelte a
kicsit, éppen úgy, ahogy egykor Apollon tette ezt vele, és fölvitte az istenekhez, leljék kedvüket benne ők is.
Leginkább Dionysos örült a jövevénynek, s rögtön Pánnak nevezték, ugyanis a halhatatlanok nyelvén e szó
a mindent, a mindenséget jelenti, s ezek szerint, ha nem tévedünk, a szót benne látták a legteljesebben
megtestesedni.
Csakhogy a szép ifjú alak, ki képem középpontjában ült, bárha egyik kezével hétágú sípot emelt a szájához,
pánsága félreérthetetlen jelét, kinek tehát az elbeszélések szerint éjszaka a nimfák táncát kellett vezetnie s aztán
a reggelt is elhoznia, ki dühös, gonosz isten, s haragját különösen akkor engedi szabadjára, ha déli álmában
zavarják, mikor is a tölgy jótékony árnyában hever, másrészről azonban a legbarátságosabb isten, vidám,
jótékony is, játékos, termékenyítő, tréfát és zenét, zajt kedvelő, ám hiába utalt annyi jel arra, hogy akit itt látok
a képen, Pán lenne, mégsem szabadulhattam a kételytől, hogy talán mégsem a hatalmas phallikus isten ő,
csakhogy akkor ki más? s a kérdésre csaknem lehetetlennek tetszett elfogadható módon válaszolni, hisz nemcsak
leveles botot tartott a másik kezében, azt a leveles botot, melyet a hagyomány szerint Hermes kapott Apollontól
a lantjáért cserébe, hanem se szőrös nem volt a teste, se szarvak a homlokán, és nem volt patája se, hacsak nem
a lábát kutyaként őrző csinos kecskebak jelképezte mindazt, ami emberi simaságúra festett testéről hiányzott;
nagyon is jól ismerjük azon művészeket, kik szépséggel ruházzák fel a csúnyaságban teljest, mert rettegnek
szőrösnek, patásnak és szarvasnak látni a mindenségnek elnevezettet, persze nevetséges emberi gyengeség, no
de nem állt módomban nem lehetségesnek tartani, hogy a kép festője e megmosolyogni való gyengesége folytán
igyekezett félrevezető módon megszépíteni az istenek történetét; másfelől azonban hiába az a nyomorult leveles
ág, ha mégse lehetett azt állítani, hogy Hermes lenne, mert akkor meg hogyan került a síp a másik kezébe,
fölöttébb zavaros volt az egész história, s bizonyára nem foglalkozom annyit vele, ha éppen e zavar tisztázása nem
tartozik oly szorosan tervezett elbeszélésem előmunkálataihoz, töprengtem, kutattam, játszottam a
lehetőségeimmel, kísérleteztem, s ezzel egyben kíméletesen húztam az időt, mert féltem fejszémet a túl nehéz
feladat rönkjébe belevágni, ha pedig netán sikerült valamiről végleg eldöntenem, hogy ez majd így vagy úgy lesz,
akkor mindig fölmerült egy újabb ötlet, miként az is, hogy na jó, tán valóban nem Pán ő, nem is Hermes, de akkor
maga Apollon, kiről az a történet járta, hogy egykoron maga is beleszeretett Dryopéba, annak rendje és módja
szerint üldözőbe vette, mivel azonban a szép tölgyleány kötelességtudón vonakodott a kedvére tenni, a fölgerjedt
Apollon teknősbékává változtatta át magát, hogy így kerüljön a játékos kedvű nimfák kezére: Dryopé a kis
teknőcöt szép mellére tette, ott ő gyorsan kígyóvá változott, s a palást alatt egyesült vele; ám ötletem buboréka
hamar elpattant, mert ha így lett volna, akkor meg hogyan került Dryopé kezébe a lant, ha mint arról már szóltam,
a lantot Hermes készítette, mikor is születése reggelén a barlangból kijött, s ez az esemény jóval későbbre esik.
Kérdésem kérdés, minden ötletem ötlet maradt volna, ha nem találom oly különösnek a másik két nimfa
viselkedését a kép bal oldalán; egyikük, miként a barna bőrű ifjú, szintén egy fehér kövön ült, vörös palástban,
kis dobot tartott az ölében, a kezében két ütőt, arca azonban hiányzott, a festék egyszerűen lepergett ott a falról,
ám testének helyzetéből meg lehetett állapítani, hogy mikor még arca volt, egyenesen előre nézett; ő az, ki a
képből kinéz, ránk néz, s bárhová lépünk is a kép előtt, talán szigorú, talán elnéző, talán gyengéd tekintetével
mindenhová követ, de az arctalan nimfánál is jobban izgatott a másik, ki türkiz palástban közvetlenül mögötte állt,
e jelenetben ugyanis ő volt az egyetlen, ki érdeklődést mutatott azon ifjú iránt, kit az imént még merészen Pánnak
neveztem, a legszebb nimfa hármójuk közül, telt arcocska, tiszta homlok, koszorúba fölfogott laza szőke haj,
törékeny, finom alkatú, csípőjét kissé előretolva, karját a hátán összefonva állt, ami mindenképpen nyugalomra,
felkínálkozásra, biztonságra utal, szeme óriás, barna és meleg, kicsit szomorú, a vágyakozás szomorúsága ez, s
ugyanakkor! szinte fölkiáltva a fölismerés örömétől, rájöttem arra is, hogy ugyanazon szomorúság tükröződik az
ifjú tekintetében, aki azonban elfordítva a fejét, szinte tudomást se véve a mellének domborulatát súroló,
vágyakozással teli pillantásról, a lantját pendítő Dryopé válla fölött nézett ki a képből, s mivel ez egyáltalán nem
volt véletlen egyezés, az is nyilvánvaló, hogy ő is valakit nézett, mint ahogyan őt is nézte valaki; valakit, aki
azonban nem látható, mert talán nem is itt a tisztáson, hanem az erdő fái között áll.
S engem valójában az erdő érdekelt, hol e lehetetlen szerelem lehetséges lenne, még ha nem is történne meg,
erről szerettem volna írni.
De még mindig visszatérve a képhez, s remélve, hogy a későbbiek fényében világossá válik, mért
foglalkoztatott e jelenet olyannyira, holott elbeszélésemben még csak meg sem említettem volna a faliképet vagy
szereplő személyeit, most azonban Salmakist véltem fölismerni a háttérbe húzódó nimfa alakjában, s e név aztán
táplálékot adva izgatott érzelmeimnek, mintha a rejtvény megoldásának kulcsát adná kezembe, egy harmadik,
legalább oly bonyolult elbeszélést juttatott eszembe, helyben vagyunk, gondoltam elégedetten, Hermesnek ugyanis,
mint az ismeretes, van egy másik fia, bár a fiúi név már önmagában is kétséges azon lényt illetően, ki az
Aphroditéval való szerelméből származott; már csak azért is, mivel kettőjüknek bizonyos genealógiák szerint
testvéreknek kell lenniök, Uranosnak, az éjszakai égnek és Hémerának, a nappali fénynek gyermekei, s nem
csupán testvérek, de egyenesen ikrek, hiszen tudjuk azt is, hogy születésük a holdhónap negyedik napjára esik,
s így szerelmük gyümölcsében is egyenlő arányban keveredik arcuk, testük és jellemük minden vonása, mint mikor
zubogva összeömlik két bővizű patak, egymásban vannak, s ki tudná már elválasztani a víztől a vizet!
következésképpen benne egyenlő arányban keveredett, mit a mi nyelvünk lánynak és fiúnak nevez, ami azonban
bizonyos istenekben nagyon is egyértelműen együtt áll, s hogy a nőinek és a férfiúinak ezen isteni keveredése
félreérthetetlen legyen, e gyermek még a nevében is egyenlő arányban kapta meg apja, Hermes és anyja,
Aphrodite nevét.
Immár mindenki sejtheti, hogy kire gondolok, igen, Hermaphroditos volt az újszülött, kit rögvest születése
után az Ida hegyének nimfáira bízott Aphrodite, s azok föl is nevelték rendesen, már megint egy anya, ki elhagyja
gyermekét, ám ha megütődésünkön úrrá leszünk, akkor azt kell mondani, hogy az istenek számára így
természetes, mindenki magában teljes, s ez adja közösségüket, amivel mintha azt mondanám, hogy már az istenek
is született demokraták, ám ott folytatva, hol elbeszélik nekünk Hermaphroditos történetét, mire fölserdült, oly
vakítóan szép lett, hogy voltak akik magával Erosszal tévesztették össze, s ezért úgy gondolták, hogy Eros, és
Hermes ágyékának és Aphrodite méhének gyümölcse, ami persze valószínűtlen; aztán tizenöt évesen vándorútra
kelt, bejárta egész Kisázsiát, s furcsa szokása szerint mindenütt a vizeket csodálta, míg el nem ért Káriába, hol
egy csodás forrás partján Salmakisra rátalált.
S ezen a ponton bizony összekuszálódik harmadik történetünk is, mert oly sokféle változata ismeretes, hogy
pontosan érezzük a valódi eseményeket egyre jobban elhomályosító időt, ami persze szintén az elbeszélések
természetéhez tartozik, mivel emberi emlékezetünk határait vonja meg, ám ha következtetéseinkben nem
tévedünk, akkor arra gondolhatunk, hogy a tiszta forrás kis tavacskát képezett, ahol fölfakadt a földből, és türkiz
leplében Salmakis e tavacska tükrébe nézve fésülgethette hosszú haját, mikor pedig kifésülte már az éjszaka
gubancait, hogy fölkoszorúzza, valamiért nem tetszhetett neki, avagy a tó tükre fodrozódott, megzavarta a
tükrözést, ezért hát lebontotta, fésülte megint, mindig újra, ma bolondnak mondanánk, semmi mást nem tett,
fésülködött, így telt élete, mivel pedig egy forrás nimfája volt, egyáltalán nem állítható, hogy számolatlanul.
És miként minden jelentősnek ígérkező emberi találkozásban is, az első pillanat, maga az észrevétel, a másik
váratlan jelenlétének észlelése, a lehető legjelentéktelenebb, mondhatni észlelhetetlen mozzanat, na, nem véletlenül!
hiszen a következőkben két egymásnak teremtett és az istenek által egymáshoz vezérelt lény fogja fölismerni a
másikban önmagát, mivel azonban önmagát pillantja meg a másikban, nem kényszerül arra sem, amihez
közönséges, hétköznapi kapcsolataiban már olyannyira hozzászokott, nevezetesen, hogy kilépjen önmagából,
kitekintsen, a másik jelenléte miatt megbontsa önnön személyiségének határait, nem, a két különálló személyiség
ilyenkor bontatlanul hatolhat egymásba, nincsen határa annak, minek határozott határa van! s később,
visszatekintve e jelentőségteljesnek bizonyuló pillanatra, egyszerűen olyan érzése támad az embernek, hogy akkor
bizony különös módon nem vette észre, egyáltalán nem vette észre, amit pedig nagyon is észrevett, s valahogy így,
az ő isteni esetükben is: Hermaphroditos a vizet nézte, és ekként a víz tükrében fésülködő Salmakis nem volt más
neki, mint e végtelenül vonzó víz egészének egyik tulajdonsága, mondhatni részlete, amit látott ugyan, de hát
mennyi minden tükröződött még a vízben, az ég, a kövek, a lassan vonuló felhők fehérje, a sűrű sás, Salmakis
pedig, ki saját arcát, folytonos fésülködését figyelte, mintegy mellékes körülménynek tekintve, hogy arcán,
karjának csupasz színén és a fésű csillanásain kívül látja még e tükörkép alatt a lágy uszonycsapásokkal haladó
halak elvillanó ezüstjét, a tófenék homokjának aranyló redőzetét, számára hát nem volt több e tükröződésben
Hermaphroditos megjelenése sem, mint mikor mondjuk egy vízipók hosszú lábain alig belemélyedve a víz
felületébe s parányi hullámokat szelve átfutott az arcán; Hermaphroditos abban a pillanatban nem gondolt
semmire, szomorú volt, végtelenül szomorú, olyan szomorú, mint mindig is, a szomorúság pedig megakadályozza,
hogy részleteikben gondolkozhassunk a dolgok felől, benne ugyanis a teremtés nem csupán egészben adta azt,
amit bennünk külön, hanem még a vágyakat is megkapta ráadásként, ám ő nem ismerhette a vágyak
kielégítésének nemesen izgalmas kis játékait, hisz minden vágy rögtön a céljánál volt benne, úgy is mondhatnánk,
hogy a teremtés megtagadta tőle a közönséges kielégülést, mert ő maga volt a teremtés kielégülése, s innen e
szomorúság, ama végtelen szomorúság, mely másrészről megerősítette azon föltételezésemet, hogy persze nem
Hermest, nem Pánt látom itt a képen, kik köztudottan vidámak és vadak, s a szomorúság nem volt Apollon
tulajdonságai között sem föllelhető, mert ő ugyan azonos hévvel vonzódott istennőkhöz és isteni ifjakhoz,
nimfákhoz és közönséges pásztorfiúkhoz, ám nem tudunk olyan esetről, mikor ne tudta volna pontosan, miként
oldható magába e kétnemű világ, nem, a szomorúság egyértelműen Hermaphroditos tulajdonsága, döntöttem el
magamban, az ő kivételes tulajdonsága, ki most itt áll nagy pillanatában, mikor a meglepett Salmakis, anélkül, hogy
saját tükörképétől elszakadna, az ölébe engedi fésűjét; még mindig nem egymást nézik, habár látják egymást, és
Salmakis akkor gondol arra, ami a későbbi elbeszélésekben oly sok tévedés forrása lesz, hogy Erost láthatja itt,
amint vízipókként csúszik arcára szépséges arca, és Salmakis bizony elég tekintélytisztelő ahhoz, hogy nyomban
belészeressen, amolyan antik kékharisnya ő, ám teljesen lényegtelen a miért és a hogyan abban a pillanatban,
mikor egymáson a két tükörkép, szem a szemben, orr az orron, szájban a száj, homlokban a homlok, s amit a
szomorú Hermaphroditos addig soha nem érezhetett, most érzi, isteni ordításokat fullaszt egymásba a két ajak!
érzi, mint minden közönséges halandó, ki önmagából a másikba ér, gondoljuk el! miközben minden moccanatlan,
mégis vihar és villám és dörej és a tengerbe zúduló sziklahegyek robajlása, gondoljuk el! micsoda kéj lehet, mikor
egy kerek isten szakad ki önnön határain, mert Salmakis a tükörképét veszíti el ama pillanatban, Hermaphroditos
a vizet, mindketten azt, aminek birtoklására teremtve vannak, s így azon sincsen csodálkozni valónk, ha
egymásban oly közönségesen, mint mi halandók, még akkor sem tudnak megmaradni, ha az elbeszélés tökéletesen
beteljesült szerelemről beszél is.
Mikor azonban idáig érve, mintegy megkíséreltem összefoglalni magamnak, hogy mit tudok és mit nem tudok
e rejtélyesen szép ifjúról, ki Dryopé válla fölött kitekintve, valakit vágyakozón figyel, miközben Salmakis
ugyanilyen vágyakkal eltelve figyeli őt, s világos lett az is, hogy egyikük sem érheti el soha a vágyott személyt,
istenek! de akkor meg mi értelme az egésznek? ha egyáltalán szabad lenne ilyen bárgyú kérdéseket föltenni
tinéktek! mert éreztem, hogy éppen úgy eltévedtem saját érzelmeimben, miként a képen ábrázolt figurák is a
legnagyobb zavarban voltak egymással és önmagukkal; Salmakis tekintetében durván és közvetlenül, preciőzködő
művészkedésem minden áttétele nélkül föl kellett ismernem jegyesem, Helen tekintetét, amint vágyakozón,
szomorún, megértőn, minden mozdulatomat és gondolatomat igyekszik magába inni, kisajátítani, miközben én,
az átkozott és az elátkozott, a szeretetre képtelen, szeressem őt bármennyire, hasonlón az ifjúhoz, még ha
szépségben sajnos nem is vetekedhetem vele, nem őt nézem, e szerelemért nemhogy hálás nem vagyok neki,
hanem kifejezetten idegesít és taszít és undorít, valaki mást nézek hát, persze, valaki mást! s ezennel még azt a
hangzatos kijelentést is megkockáztathatom, hogy e valaki azért izgat az ő kézzel fogható szerelménél is jobban,
mert nem valamely meghitt családi fészek révjébe, hanem ösztöneim legsűrűjébe ígér elvezetni, egy őserdőbe, a
pokolba, vadállatok közé, az ismeretlenbe, ami az ismertnél avagy kiszámíthatónál és beláthatónál mindig
fontosabbnak tetszik nekünk; ám ezen érzelmi zűrzavart figyelve önmagamban, egy másik, legalább ily durván és
közvetlenül a saját életemből fölmerülő történetre is gondolhattam akár, a fenébe már az antik történetekkel! egy
szagos asszonyra, kinek nevét itt jó híre érdekében titokban kell tartanom, arra az asszonyra, aki minden
akaratom, elhatározásom és szinte minden vágyam ellenére titkos életem középpontjában állt, oly keményen,
szépen és ridegen, ahogyan a végzetet szokás ábrázolni divatosan antikizáló képeken, még Dryopéra
emlékeztetett leginkább, ő volt, ki szerelmemet nem tudhatta viszonozni az én égésem hőfokán, mert ő maga azon
férfiba volt oly szerelmes, mint én őbelé, kit készülő emlékirataimban némi megtévesztő szándékkal atyai
barátomként említettem és a Claus Diestenweg nevet adományoztam neki, eltitkolandó valódi nevét, már csak
azért is, mert mindenképpen szerettem volna elbeszélni róla, hogy ő viszont nem ezt az asszonyt szerette olyan
szerelemmel, ahogyan én szerethettem volna, s ahogyan ő hiába őt, hanem engem szeretett, engem kívánt őrült
szerelmével, s ha olykor engedett egyáltalán az asszony szerelmes szenvedélyének, akkor csak azért, hogy
érezhessen valamit abból a szerelemből, amit én tápláltam az asszony iránt, mintegy helyettesítsen engem,
részesüljön abból, amit én megtagadtam tőle, engem szeretett az asszonyban, míg én arra kényszerültem, ha az
asszonyt valamiként, ha csak egy egészen kicsit is meg akartam magamnak tartani, hogy legalább barátomként,
atyámként szeressem őt, s ezáltal érezzem, milyennek kéne lennem ahhoz, hogy az asszony csak engem
szerethessen; s bár ennek a történetnek az ideje korai ifjúkoromra esik, közvetlenül annak utána bonyolódtunk
bele, hogy apám szörnyű tette és azt követő öngyilkossága után Berlinbe érkeztem, mígnem aztán egy újabb
rettenetes tragédia, ha nem is tudta elsöpörni hatását, de mindenestre lezárta e kis történetet hármunk között,
akkor pedig, mivel nem volt erőm vagy merszem belehalni, új életet kellett kezdenem, ám milyen puszta, üres,
józanul polgári és kicsinyesen hamis lett ez az új élet, avagy gondoltam, éppen az ilyen vagy ehhez hasonló
legvégső emberi zűrzavar lenne, az elérhetetlennek eme borzalmas rándulása lenne az a történet, melyben az
ember a legközelebb kerülhet ahhoz, mi isteni lehetne benne? – ezt kérdeztem, a tragédia? csak a tragédia? ám
akkor már megint minek ez a sok hiába fölhalmozott anyag, jegyzet, ötlet és papír és gondolat, hiszen a tragédián
túlról az istenekben intjük önmagunkat, de mi magunk közel sem vagyunk istenek, következésképpen nem csak
arra nem tudok én válaszolni, hogy ki ez az ifjú a képemen, hanem azt se tudhatom, hogy mindez miért érdekel?
hogyan tudhatnék túljutni azon, amin túljutni csak nekik lehet!
Mégse tudtam megszabadulni a képtől.
Mint ki rejtvényt fejt, s nem csak a lehetséges bizonyítékokat, hanem az összes kizáró tényezőt is figyelembe
kell vennie, újra és újra megállapítottam magamban, hogy tényleg oly szép, mint Eros, szépsége tartott fogva, és
mégse ő, szomorú, miként Hermaphroditos, ám Hermaphroditos se lehet, ha Pán sípját és Hermes botját tartja
kezében, viszont, gondoltam újabb ellenérvként, támadva a megfoghatatlant, miközben kedvtelve nézegettem a
miniatúrák finomságával megfestett phallosát, Pán csak azért se lehet, mert a hatalmas phallikus istent soha nem
szokás ily nyugodt szemérmetlenséggel, széttárt combokkal ábrázolni, őt szemből soha! őt mindig oldalnézetből
látjuk, vagy egy olyan mozdulata közben, mely a szeméremtestet elrejti előlünk; ez így logikus és természetes, ő
ugyanis egészében, a szarva csücskétől a patája sarkáig maga a phallos, következésképpen a legnagyobb
képtelenség, sőt a legnevetségesebb kísérlet lenne, ha bárki a maga kicsinyes emberi ítélete szerint óhajtaná
eldönteni, hogy milyen az, mondjuk kicsinek vagy nagynak, barnának, fehérnek, vékonynak, vastagnak festené,
azt állítaná róla, hogy lecsüngő heréin amúgy félrelógó vagy netán vöröslő bunkóként mered föl; az én képemen
csinos kis ékszer inkább, érintetlen, miként egy újszülötté, szőrtelen, akár egész teste, melyen olajtól kenten csillog
a feszes bőr, s mikor immár nem volt mit mérlegelnem, mert nem volt a képnek olyan részlete, melyet szabad
szemmel vagy nagyítómmal ne vettem volna a legalaposabban szemügyre, s nem volt olyan vonatkozása sem, mit
ne igyekeztem volna tudós könyvek segítségével tisztázni a magam tudatlanságának és műveletlenségének
homályából, rájőve végre arra is, hogy teljesen mindegy nekem, mit ábrázol e kép, nem is történetük érdekel,
hiszen Apollon, Hermes, Pán és Hermaphroditos története éppúgy egymásba folyik, mint mindaz, amit én
szándékoztam elbeszélni magamról, ez így is van rendjén, és mégcsak nem is esendő testük érdekel, hanem mintha
tervezett elbeszélésem tárgya lenne azonos a kép tárgyával, s e tárgy talán a tekintetükben a leginkább
megfogható, a tekintetükben, mely a testükhöz kötötten tárgyias ugyan és mégse testi már, már túl van valamiként
a testükön, na mindegy! erről beszélhetni viszont el kéne indulnom oda, ahová az ifjú néz, ahová nézek, az erdőbe,
megnézni, ki áll ott a fák között, ki az, kit ennyire és ilyen reménytelenül szeret, miközben valaki más ugyanilyen
reménytelenül szereti őt, s ez mi? mi ez? így pedig megint és újra az eredeti kérdésnél vagyunk, ám nem tudhatom
saját életem kétségtelenül balga kérdéseit holmi antik faliképek mögé rejtve megnemesíteni, mert minduntalan
előmásznak, jó, akkor nincsen tovább, akkor beszéljünk róla, álca nélkül, beszéljünk arról, ami a sajátunk, a saját
testünkről és a saját tekintetünkről, összeborzadtam a gondolattól, és hirtelen fölfedeztem azt is, amire ez idáig
vak volt a szemem és nagyítóm lencséjével is hiába tapogattam az ifjú vádliját, lába ujját, karját, száját, szemét,
homlokát, vonalzómmal hiába mértem be tekintetének irányát, s körülményes számításokkal hiába határoztam meg
ama rejtélyes alak helyét is, ha nem vettem észre, egyszerűen nem vettem észre, hogy nem két göndör tincs hullik
a homlokába, hanem bizony két szarvacska az, s akkor mégis Pán, biztosan, semmi kétség, csakhogy e
bizonyosság már egyáltalán nem érdekel.
És még nem is az erdő.
Ha alkonyatkor Weissenburger utcai lakásom ablakában álltam, s magam előtt is bizonyos szórakozottságot
tettetve, bármikor képes legyek visszahúzódni függönyöm szárnyai mögé, ne kelljen szégyelljem leselkedésemet,
s így persze zavartalan tanúja lehessek egy hetente kétszer megismétlődő jelenetnek, akkor ugyanazt a finoman
vibráló izgalmat éreztem magamban, mint a kép tanulmányozása közben, mert miként egy antik elbeszélésben,
mely mozogjon a legelvontabbá és legáttetszőbbé párolt emberi történésekben, mindig nagyon tárgyiasan és
földhözragadtan meg van nevezve a történés időpontja és helyszíne, ugyanúgy az én kis utcai történésemnek sem
csupán alkonyati órája volt biztos, hanem az is, hogy mindig a keddi és a pénteki napon; menetrendszerűen jött
hát az izgalom, a garatban, a gyomorban és az ágyék környékén is; és nem tudom pontosan, hogy melyik kép volt
a fontosabb, az antik falikép-e avagy amit valódinak nevezve az ablak üvegén át láthattam, az élő, mindenesetre
itt kezdtem volna az elbeszélést, ennél a jelenetnél, ámbár magát a megfigyelőt és szerelmi felinduláshoz hasonló
alkotói érzéseit mindenképpen szerettem volna kihagyni a játékból, nem úgy kezelni tehát a történetet, mintha azt
valaki látná, hanem a maga közvetlenségében, ahogyan lezajlik, mindig szabályosan, ismételve önmagát; kocsi
érkezett; a szomszédos Wörther téren már a gázlámpák is égtek, a lámpagyújtogató embernek azonban még meg
kellett kerülnie az egész teret, hogy villás botjával a csúcsos üvegbúrákat lenyitva, majd ugyanazon villával
fölsrófolva a kékessárga fényeket, elérjen ide az utcánkba, még nem volt azonban sötét, a nappali fény még nem
távozott el egészen, mikor az utcát szegélyező fiatal platánok árnyékában, a szemközti hentes pinceboltja előtt
megállt az a fehérre festett, zárt kocsi, s a bakról, a lovak gyeplőjét a kocsi fékjének kifényesedett botjába
akasztva egy karcsú fuvaros leugrott; télidőn avagy ha hűvösen fújt a szél, gyors mozdulattal két szürke pokrócot
húzott elő az ülés alól és a lovak hátára terítette, hogy míg a jelenet lezajlik, a kiizzadt állatok meg ne fázzanak,
ha azonban meleg volt, ősz, tavasz, vagy épp a nyár langyosuló esti vöröse csúszkált még a fuvallatokkal a fák
között és a szegényes bérkaszárnyák elfeketedett oromzatán, akkor ez a mozdulat elmaradt, s ostorát előbb a
csizmájához csattintotta, majd a gyeplő mellé betűzte; a három nő viszont mindig ott állt már ilyenkor a kocsi
mellett a járdán, s mivel a negyedik emelet magasából, a tető árnyékából néztem le rájuk, a kocsi nem takarta ki
vidáman szép alakjukat; fejük egymás után bukkant föl az imént a pincebolt mélyébe vezető meredek lépcső
garatjában; hármójuk közül az egyik testesebb volt, de közel sem kövér, az anya, ki legalábbis ilyen távolságból
alig látszott idősebbnek két hajadon leányánál, amolyan nővére inkább a két ikerlánynak, akik persze
mozdulataikban és formáikban a megszólalásig hasonlók, csupán ha közelebbről láthatta őket az ember, voltak
hajuk színéről megkülönböztethetők, míg az egyik hamvasan szőke, addig a másik szőkeségét valamely vöröses
árnyalat sötétítette el, ám ugyanazon kissé buta kék szemek az arcocskák fehéren telt terében, ismertem őket, bár
még soha nem ereszkedtem le a fehér csempével kibélelt bolt hideg ölébe, olykor láthattam őket az utcán, mikor
a déli üzletszünetben egymásba karolva, szoknyájukat egyenletesen ringatva a derekuk körül, sétálni mentek ki
a térre, avagy belestem a rácsos pinceablakon, és ők a pult mögött állva, mint két vad istennő, könyékig föltűrt
ingvállakban valami véres húsokat trancséroztak éppen; derék háziasszonyom, Hübnerné jóvoltából pedig, ki
természetesen főzött is rám s a felvágottakat, húsokat ott vásárolta náluk, mindent tudtam is róluk, amit konyhai
pletykálkodásokból tudni lehet, még ha elbeszélésemben ezekről az utcaszerte ismert személyes vonatkozásokról
nem kívántam is szólni, mert engem a jelenetnek inkább a puszta lefutása, mondhatni néma koreográfiája, s az
ebből kibontakozó izgalmas kapcsolatok rendszere érdekelt.
Az Eldenaer utcai nagy vágóhídról érkezett a kocsi.
A fuvaros nem lehetett több húszévesnél, csupán alig valamivel idősebb hát a lányoknál, s így még nem
veszítette el ama kamaszos rugalmasságot, melyet a nehéz testi munka az évek múlásával majd bizton elrabol tőle,
bőre fényesen barna, haja meg oly fekete, hogy csillogni látszott, s mindig gombolatlan ingéből vadul sötét szőrzet
göndörödött elő, a három nő meg azért is hasonlított olyannyira egymáshoz ilyenkor, mert ruháik fölé kerítve
vérfoltos fehér köpenyeket viseltek.
Ő, miközben rugalmas lépteivel a kocsi hátához került, lágyan arcul legyintette őket, egyiket a másik után,
az anyát éppen úgy, miként a lányokat, ők pedig vártak már erre, mintha előre is élveznék az arcukon csattanó
érdes tenyér melegét, nevetve követték, s miközben mentek, egymást is megpaskolták, megfogdosták,
megcsipkedték kicsit, mintha rögtön egymás között is megosztanák, amit külön-külön kaptak a férfitól, ő meg
kitárta a kocsi ajtaját, hogy fehér lepedőt kanyarítva a válla köré, melyet szintén nagy foltokban itatott át már a
vér, elkezdjék kipakolni a kocsiból a megrendelt húsokat.
Míg a három nő a kisebb darabokat vitte, combokat, hosszú csíkokra szelt bordát, félbehasított fejeket, kék
zománckannákban a belsőséget, májat, szívet, lépet, gyomrot, vesét, addig a fuvaros némi nékik játszott
könnyedséggel emelte vállára és cipelte le a pincébe a fél disznókat és a harmadolt marhákat, no, és itt kezdődött
volna az én történetem valódi bonyodalma, mert láthatólag a legnagyobb figyelemmel, szépen és egyenletesen
dolgoztak ugyan, és mégis minduntalan megtalálták a módját annak, hogy egymáshoz érjenek, meglökjék,
megtaszítsák egymást, sőt, a segítségnyújtás leple alatt a fuvaros mellének, nyakának, karjának és kezének
csupasz bőréhez valahogy hozzáérjenek, s ha megtörtént, akkor mintegy láncban adják tovább egymás között
az érintések élvezetét, olykor ügyesen rátapadjanak testére, ám tegyék ezt bármily ravaszul és mohón, nem úgy,
mintha a játéknak csupán ez lenne célja, s aztán céljukhoz érve kielégülnének benne, hanem akárha egy teljesebb
és tisztább érintkezés bevezetője lenne, valami nagyobb játéké, melyet fokozatosan kell előkészíteniük; ezt
azonban már nem adatott meg látnom, mivel hosszú percekre, olykor félórákra is eltűntek a pince mélyében, a
húsokkal teli kocsi ilyenkor őrizetlenül nyitva maradt az utcán, és néha felborzolódott szőrű kutyák, éhségtől
csapzott macskák jelentek meg a képben, szaglásztak, hullott vért, cafatot kerestek, ám furcsa módon soha nem
kockáztatták meg, hogy a kocsiba beugorjanak vagy fölmásszanak; én ott álltam fönn a függönyöm mögött
szobám alkonyi homályában, türelmesen várakoztam, s ha nagyon sokáig nem jöttek elő, akkor képzeletemben
valamiként kinyílt, kitágult a pince, s ők véres ruháikat testük eleven bőrének öltönyéig vetve le, amaz árkádiai
mezőre jutottak, nem tudom miként, helyesebben, hogyne tudnám! elképzeltem egy földalatti folyosót, mely a
város alatt vezeti ki őket a szabadba, ahol aztán a két kép egyszerűen összecsúszhatott, a megfigyelésből
átcsúszott az elképzelésbe, tiszták voltak, ártatlanok és természetesek, s itt bonyolódott volna meg elbeszélésem
e bárdolatlanul szép férfi és a három nő között.
Már csak azért sem szerettem, ha Hübnerné kopogás nélkül behatolt szobámba, mert e keddi és pénteki
alkonyatkor az élőképet, majd a vibráló hiányból támadó elképzelést figyelve, csaknem minden alkalommal oly
erős testi felindulásban volt részem, hogy magamat csillapítani, ami másrészről az önélvezés szükségszerű
fokozását jelenti, kénytelen voltam benyúlni nadrágomba és magamhoz érni; nem mozdultam el ugyan a függöny
ívesen félrevont szárnya mögül, a feszültséget mintegy a leleplezéstől való félelemmel fokozva ott maradtam, s
miközben öt ujjammal finoman átfogtam köntösömet is kifeszítő, fölmeredt szeméremtestemet, egy óvatos ínyenc
modorában persze, egyszerre közelítve, a tenyér melegébe emelve a lágy heréket és a vérbőségben
megkeményedőt, mintha eredeténél, a mélyben ragadnám meg, mi felszínre tört, de bizonyos ravasz önuralomról
téve tanúságot, továbbra is a legszigorúbb figyelemmel követtem az utca eseményeit, most a csendjét, a történés
hiányát és mit sem sejtő járókelőit; nem akartam gyors kielégülést, a késleltetéssel kellett megtartanom magam
a valóságos látvány és alkotó képzelgésem határán, a görcsös rándulások borzongásával rámfutó kéj, a mag
felbuggyanása épp azt vette volna el tőlem, ami a határtalan és időtlen élvek elképzelésével táplálta a test
folyamatos örömét önmagában, így viszont késleltetve, nyújtja az önélvezet idejét, a saját testem érzete által
tudtam hozzáérni idegen testek öröméhez, mondhatni, hogy szégyenem órája így vált az emberi közösség, az
alkotás órájává, következésképp fölöttébb kellemetlenül érinthetett volna, ha egy ilyen pillanatban a derék
Hübnerné netán a szobába lép; és nem csupán az utcát láttam, hanem a pincében voltam velük, én voltam a férfi
és én voltam a három nő is, saját testemen éreztem érintkezésüket, egyre nemesebbé komolyodó játékukat
azonban ama tisztásra tolta át a képzelet, mert ott volt a helyük, Pán lett a fuvarosból, anya és leányai nimfákká
változtak át, ám ebben nem volt semmi fellengzősen hamis, mert tisztában voltam azzal is, hogy e meghitt mező
nekem nagyon ismerős, egyáltalán nem ismeretlen helyre vezet a képzelet, hanem csupán kissé vissza az időben,
arra a helyszínre, mely a heiligendammi nyarak emlékeként él bennem.
Antik faliképem e valódinál valódibb tisztásra csupán halványan emlékeztetett.
Mert ha a gát oldalán, minduntalan megcsusszanva a billegő köveken, leereszkedett az ember és egy
keményre taposott ösvényen, karját óvón maga elé emelve, az éles sás ne csapjon szemébe, áthatolt a lápon, ott,
hol egykor egy kies öblöcskében, mint ezt már említettem, magam is megleptem gyermekkori játszópajtásomat,
a kis Stollberg grófot, amint a tocsogós füvön elheverve a fütyülőjével foglalatoskodik; hanyatt hevert, nadrágja
térdig letolva, feje hátravetve, hunyt szemmel és nyitott szájjal, szalagos matrózsapkája az egyenletes
mozdulatoktól valamiként lecsúszhatott a fejéről s bután fönnakadt egy fűcsomón, míg sötétkék szalagjai a vízbe
lógtak, csípőjét enyhe hídba emelte, combjait annyira vethette szét, amennyire a térdébe akadt nadrág engedte,
s ujjai gyors rángatásával húzogatta kicsiny makkjáról az előbőrt, minden kicsi és minden jól formáltan csinos volt
őrajta, lehúzta, visszahúzta, mint valami vörösfejű állat állt ki tenyeréből, majd eltűnt a fejecske, arca pedig
valahogyan az ég felé volt feszítve, olyan benyomásom támadt, akárha ívbe feszült törzsével, nyitott szájával és
kissé görcsösen lehunyt szemével egyenesen az éggel társalkodna, miközben lélegzetét visszafojtva a
legbensőségesebben önmagába fordult; s mikor döbbenten, a magam felindulásától felháborodottan kérdőre
vontam, a maga csinosan vidám módján készségesen beavatott az önnön testünkből nyerhető kéj kellemes
praktikáiba, mondván, hogy semmi baj, nem érti haragom, inkább csináljam én is vele, és majd nézzük közben
egymást, mert ez a dolgot talán még jobbá teszi; ha tehát itt, az ösvényen ment az ember, akkor jó tíz percnyi
gyaloglás után, a láp fojtott és néma levegőjétől némiképp elfulladva, el lehetett érni ama tisztást, hirtelen nyílt ki
előttünk a táj, távolban az erdő, melyet régiesen nagy vadonnak neveznek, s ahová, ha sikerülhetett volna
elbeszélésemet megírnom, tiszta mondatokban elvezettem volna négyüket.
Vele pedig, kihez attól kezdve, közös titkunk miatt, nem csupán még mélyebben vonzódtam, de akitől
természetes módon tartottam is, csaknem gyűlölve őt közös titkunk miatt, gyakran megtettük ezt az utat, ami
másrészről mindig a halállal való kacérkodást jelentette nekem, mert nem tudtam nem gondolni arra, amit egyszer
Hilde suttogott, akárha tudná, miről beszél s amiről beszél, milyen kényes ponton érint! nevezetesen, hogy „aki
az ösvényről a lápra lép, az bizony halálfia”.
De mentünk, mert ürügyet kellett találnunk, hogy eltüntessük magunkat a sásban, az pedig, hogy a tisztáson
van Köhler doktor csigakertje, ott nézelődni, a csigákat figyelni, a szolgákkal vagy magával a tudós doktorral
értekezni a csigák élettanáról, igazán kitűnő ürügyet szolgáltatott, legkedvesebb szórakozásunk álcája lett,
cinkosaink a csigák, s bizonyára e korán vállalt hazugság lápjából emelkedtek ki azon kísértetek, akikről ijedten
beszámoltam apámnak.
Ahhoz, hogy elbeszélésemet megírhassam, az életemet kellett volna valahogy megoldanom, feltörni és
feloldani az öncsalások minden rétegét.
Mivel azonban a percek, az órák maradtak bennem megoldatlanul, a testem érzete lett a legellenségesebb,
ideje hiába telt, annyi vágy, s oly különbözők, egymással összeegyeztethetetlenek élték benne saját életüket, amit
a fejemmel nem tudtam sem követni, sem ellenőrzésem, tehát a hatalmam, az értelem hatalma alatt megtartani, nem
tudhattam hát megteremteni az érzékiség és a gondolkodás nékem való arányát magamban, ami aztán a szavak
tiszta, átlátható és egyedül lehetséges rendszerében találhatott volna formát magának, nem, ez nem sikerült,
következésképpen gyengéd társként kísérte minden percemet és órámat a test önkezű megszüntetésének
gondolata, ami viszont épp azért nem lett soha több, mint kacérkodás, mert a vonzalmak, képzelgések, vágyak,
maga az irodalmi becsvágy és a titkos kis kielégülések feszültsége oly bőséges élvezetet nyújtott, testem élvezetét,
mitől saját elhatározásomból botorságnak tetszett volna megfosztani magam; a szenvedés is élvezet, s így
feszítettem túl a húrt, ezért kellett minduntalan elképzelnem halálomat, mely felold e feszültség alól, élvezni e
feloldást, sőt, azt is bevallhatom, hogy annyira hozzászoktam már a szenvedés élvezetéhez, hogy a saját
boldogságomat sem tudtam észrevenni tőle többé, mert lám, mikor például utazásom napjának délelőttjén
jegyesemmel egymás karjában hevertünk a szőnyegen, mikor először nyitottam ki a szemem, és pillantásom azon
fekete kézitáskára tévedt, melybe e tervezett elbeszélésemhez összehordott anyagot gondosan bepakoltam, még
akkor is, gyönyörű testében hiába ömlött össze boldogságunk nedve, ott is, első határozott gondolatként az ötlött
eszembe, hogy igen, most, ebben a pillanatban kéne megdöglenem, fölfordulnom, most kéne elpusztulnom,
megszűnnöm, felszívódnom, s akkor nem hagynék semmi más nyomot magam után, mint néhány kellemkedő
stílusban megírt novellácskát, karcolatot, melyek különböző irodalmi lapokban láttak napvilágot, s melyeket az
idő majd nagyon gyorsan eltakarít mindenki szeme elől, ezt a lakkbőrrel bevont nyitott kazettát, mely nyers és
mások számára megfejthetetlen módon őrzi életem valódi titkait, és talán a magot, mely most testének magjával
megosztja magát.
Ha valaki illetéktelen kézzel beletúrt, belelapozott volna papírjaimba, s e valaki, e titkos ügynök, ki halálom
után jelenik meg, hogy a hagyatékomban talált iratok alapján jelentést tegyen rólam, gyakran visszatért álmaimban,
arca nem volt, s életkorát sem tudhattam pontosan megállapítani, viszont annál jellemzőbbnek és
hangsúlyosabbnak találtam makulátlan ingmellét, magas keménygallérját, pöttyös nyakkendőjét, melyet szikrázó
gyémánttű ékített, és főleg kissé kifényesedett szalonkabátját; hosszú, csontos ujjakkal turkált, gyakorlottan e
műveletben, olykor a szeme elé emelt egy-egy papírt, amiből arra következtettem, hogy rövidlátó lehet, bár nem
láttam, hogy szemüveget viselt volna, átfutott egy-egy mondaton, és a legnagyobb elégtételemre szolgált, hogy e
mondatok között egészen másfajta összefüggéseket teremt, mint amilyen összefüggéseket én rejtettem a
mondataim mögé, s nem csoda, hogy még őt is sikerült megtévesztenem, hiszen én magam jegyzeteltem úgy, hogy
futó ötleteim, töredékeim és hevenyészett leírásaim a legkorrektebb polgári jómodor keretei között tartsák e
papírokat, természetesen számolva azzal is, ha netán a jó Hübnerné kihasználva távollétemet, egyszerű
kíváncsiságától hajtva mohón beleolvas az asztalomon fölhalmozott anyagba; magam is illetéktelenné váltam hát
a saját életemben, mert bűnözőnek, szerencsétlen torzszülöttnek gondoltam magam, viszont tökéletes úriember
óhajtottam maradni a világ szemében, én magam voltam hát a kifényesedett szalonkabát, a keményített ingmell
és a nyakkendőn a tű, a feddhetetlenül üres polgári forma; miközben titkon, és saját ravaszságomra büszkén arra
számítottam, hogy amennyiben kellő körültekintéssel halmozom föl a rejtjelezett élményeket, akkor majd a
magamnál tartott kulcsot bedugva, bármikor föl tudom pattintani e zárat, ám a dolgok természete szerint oly jól
sikerült a zár, hogy amikor végül sort keríthettem volna rá, szorongásaimtól már reszketeggé vált kezem
egyszerűen nem találta a lukat.
Így maradt örökké és véglegesen rejtély, az én titkom, no, nem sajnálom nagyon! hiszen ami nem létezik,
amit még úgymond nyilvános és egyezményes titokként sem nevezett meg senki, miért is foglalkoztatná a világot?
rejvénynek és rejtélynek kellett maradnia, hogy vajon miért vittem magammal heiligendammi utazásomra ama két
kis könyvecskét, Köhler doktor tudományos munkáit a helix pomatiaról, azaz az éticsigáról, s vajon milyen
összefüggésben állhattak e csigák ama jelentéktelen utcai történéssel és a nagyszerű antik faliképpel.
Terveim szerint ugyanis e csigák, melyekről Köhler oly szárazon és szenvedélytelen mondatokban számolt
be könyveiben, s amelyeket a gyógyház vendégei tucatszámra fogyasztottak el reggelenként, meszes házaikkal
együtt péppé őrölve, kissé fűszerezve, citromozva, nyersen, mivel ez éppen úgy a kúrához tartozott, miként az
alkonyati légzőgyakorlatok; a csigák, melyeket a doktor küllemük és felépítésük, életterük és tulajdonságaik
szerint gondosan fajokba és alfajokba sorolt, e végtelenül magányos és fölöttébb élénk állatkák, kikből a
megfigyelések szerint az egymással való érintkezés is a legmélyebb rettegést váltja ki, hosszú órákba telik, s az
óra tán napokat, heteket, hónapokat jelent, míg fejük óvatosan finom tapintóival, majd később, a bizonyosságnak
egy magasabb fokán, a szájukkal és fodorként lebegő talpuk tapintásával tudomásul veszik, hogy bizony
egymásnak valók, és valamilyen nagyon lényeges kizáró oknál fogva nem kell dolgukvégezetlenül továbbmászniuk,
másikat keresni; mert elvileg minden csiga minden csigával párosodhat, s ebben a tekintetben ők a natúra
legkivételezettebb lényei, csupán ők őrizik és élik magukban a teremtés eredendő egyneműségét, hímnősek, mint
a növények, a testükben őrzik azt, amire mi már csak homályosan emlékezhetünk; s talán innen kivételes
finomságuk és félénkségük is, mindegyikük önmagában teljes, két teljességnek kell hát egymásra találnia, ami
elképzelhetetlenül nehezebb feladat lehet, mint valamely közönséges kiegészülés, s amikor végre a legteljesebb
kölcsönösségben kopulálnak, egyszerre fogadják be és töltik be a másikat, Köhler a legaprólékosabban írja le
a folyamatot, stílusa felizzik a témán, akkor olyan erővel tapadnak egymásba, nem csoda, a legrégibb istenek ereje
ez! hogy az elvégzett kísérletek bizonysága szerint, csupán egész testük szétszakítása árán szétválaszthatók; ők
azonban éppen úgy nem jelentek volna meg elbeszélésemben, mint ahogyan a falikép szereplői sem, az élettanukra
vonatkozó stúdiumok szintén az előmunkálatok részét képezték, ez is olyan anyag volt, mely táplálja ugyan a
művet, de aztán magában a műben már nem kimutatható, s efféle titkos anyag minden valamirevaló műalkotásban
van, bőségesen; vagy megjelentek volna tán, ám akkor csak valamely félrevetett s nem túl fontosnak tetsző kép
formájában, amolyan emblémaként, mondjuk az erdő szélén, egy terebélyes páfrány levelén csusszanva tova,
avagy az illatosan rothadó avaron, akár párosan is, amint szemes csápjaikkal éppen egymást tapintják.
Igen, minden lépés, mit akár a nemtelen halálra, akár a nemtelenség boldogságára vágyakozva megtettem
valaha, ebbe az erdőbe vitt.
Nem volt sűrű erdő, ám ha egy ösvényére valaki rátalált és belépett a fák közé, hogy a véletlentől vezettetve
magát, elinduljon benne, akkor azonnal tapasztalnia kellett, hogy a népnyelv nem alaptalanul mondja vadonnak,
ide soha, senki nem jött a fákat krétával megjelölni, kivágni, gondosan legallyazni és szekérrel elszállítani, sőt, talán
rőzsét gyűjteni, csigás tisztásainak szélén szamócát, málnát, szedret szedni avagy gombázni se, akárha már ősidők,
rettenetesen, elképzelhetetlenül nagy idők óta nem történt volna benne és vele semmi más, csupán az, amit a flóra
és a fauna történetének nevezhetünk, ami persze nem kevés; kihajtottak, felnőnek, éltek és lassan múló századok
után elpusztulnak a fák, s ahogyan a terebélyes lombjaikon átsütő napfény engedi, kicsíráznak, nőnek, kitelnek
a cserjék, bokrok, páfrányok, harasztok, kúszónövények, a fű, a csalán, ezernyi gyom, harsányan színes és
betegesen áttetsző virágok az évszakok váltása szerint, hogy mikor a lombozat aztán végleg elveszi tőlük a fényt,
lassan elpusztuljanak és átadják helyüket a hűvös homályt kedvelő zuzmóknak, moháknak és gombáknak, melyek
a rohadást emésztve folytatják a föld szivacsos felületének életét; csend volt, a csend is régi, széltől se mozdulón
sűrű, s a levegő olyannyira telve erős illatokkal, hogy néhány pillanat után valamely kellemesen zsongító
rosszulléthez hasonlatos érzés vett erőt az emberen, mindig valamivel melegebb is, mint odakünn a józan világban,
párás meleg, melytől a bőr olajosan csúszóssá válik, nyálkássá, mint a csiga teste; és nem igazi ösvények voltak
ezek persze, nem emberi léptek taposták ki az életet, hanem maga az erdő élete alakítja úgy, hogy legyenek ezek
a járatok, szeszélyesen, kegyesen és kiszámíthatatlanul, mintegy a felület történéseinek hézagjaként, szünetjelek,
amit csupán a mi célokra törekvő emberi értelmünk merészel néven nevezni, mert hozzászokott, hogy tekintet
nélkül más, tán jóval fontosabb történésekre, egyszerűen átvágjon a dolgok sűrűjén, és a saját együgyű módján
használja a természet csendjét.
Vízmosta árkok, hol összegörögnek kavicsok, kövecskék, kinyíló lapályok, hol az esők árama a
szétmorzsolt göröngyöket teríti maga elé, puha mohából hosszú futószőnyegek, vagy hol oly vastagon rétegződik
a hullott levél, hogy még a gombáknak is sok a jó rothadásból; itt lehetett menni, ám egyáltalán nem háborítatlanul,
mert mondjuk egy behulló fényfolt melegéből fölszökő bokor, bedőlt fa vastag törzse ugyanilyen váratlanul el is
állta a természetes utat, netán egy hatalmas, csúcsos, sima, fekete lávakő, melyet a nyelv találékonyan
„findlingnek” nevez, amúgy meglebegtetve értelmünket a talált tárgy és a talált gyermek fogalmai között, s
amelyeket bizonyos történetek szerint az északi tengerek óriásai hajigáltak így szerteszét a parti síkon, ahol
később, csatáik csitulta után a csendes erdők kinőttek.
Mélyzöld homály.
Néha súrlódás, koppanás, törés, reccsenés.
Nem tudhatni, miként telik és fogy itt az idő, de amíg hallod lépteid alatt a roppanó ágakat, s úgy érzed,
minden roppanás a te csöndedet bántja, addig nem vagy még egészen itt.
Míg valahová, egy néked való helyre akarsz elérni, melyről nem tudod ugyan, milyen lehetne, míg nem
engeded, hogy az előtted nyíló járások önkénye vezessen, nem vagy egészen itt.
A bozót laza függönye mögött egy fa törzse elmozdul a helyéről, mintha valaki mozdulna, ki eddig mögötte
állt, mint ahogyan te is mindig kimozdulsz valami mögül, és újra takarásba kerülsz a bozótban.
Míg szépnek látod.
Mindenki láthat, helyesebben bárki láthat és mégis mindig el vagy takarva.
Nem sikerülhetett leírnom az erdőt, az erdő érzetéről szerettem volna beszélni.
Míg őrzöd a magad mögött hagyott csapások leágazásait, kanyarjait, akadályait és kereszteződéseit, hogy
visszajuthass oda, ahonnan kiváltál, s félelmedben, miként az emberi arcokat, utad jelzéseinek nézed e
növényeket, formát, történetet, tulajdonságokat nézel beléjük, hogy viszonzásként visszavezessenek, addig nem
vagy még egészen itt.
Még akkor sem vagy egészen itt, ha már tudod, hogy nem vagy egyedül velük.
Úgy szerettem volna beszélni az erdő lényeiről, ahogyan Köhler a csigákról, az ő stílusát vettem volna
kölcsön.
Mikor már nem érzed magad, pontosabban, mikor azon veszed észre magad, hogy valamennyi idő eltelt
veled, s nem tudod mennyi, lehet sok, lehet kevés, ez egyáltalán nem érdekel.
És álltál, nem tudtad, hogy állsz, és néztél valamit, de nem tudtad, hogy mit nézel, és valamiért szét van tárva
két karod, akárha magad is fa lennél.
Ez az elbeszélés nem sikerülhetett.
Hogy érezni tudod, amit a fa minden valószínűség szerint nem érez.
És hallottad a súrlódásokat, ezt az örökös neszezést, de nem tudtad, hogy hallod.
Amikor még tudod, hogy benne vagy, de nem tudod, hogy mikor kerültél belé, mert a jeleket már
elveszítetted.
Amíg azonban figyelsz, míg elveszett jelekre emlékezel, addig nem vagy egészen itt, mert azt hiszed,
figyelnek.
És ha két fa között átsuhan, eltűnik, zöldben a kék.
Elindulsz, nem tudod, hogy elindulsz, nem találod.
Míg különbséget teszel a fák és a színek között, míg nevek jelzéseit morzsolgatod, még mindig nem vagy
egészen itt.
Míg azt hiszed, képzelegsz, mikor lény suhanását látod kéknek a zöldben, s midőn óvatosan követed, de
már nem törődsz az utakkal, arcodba csapnak ágak, nem hallod léptek ropogását, nem veszed észre, hogy
felbuktál, felállsz és futsz utána, bőrödet csalán csípte és tüskék karcolják, vágják, mert el akarod érni, ki mindig
eltűnik és mindig újra megmutatja magát, és mégis arra gondolsz, hogy nem szabadna engedned a csábításnak.
Amíg dönteni akarsz, amíg gondolkodol, addig nem, mindig el fognak tűnni előled, már messziről érzik
savanyú szagod.
Most egy mélyedésben áll, s ha nem mozdulsz, a némán lebbenő levelek között láthatod szemét, amint a te
szemedbe csillan a lágyan libegő néma levelek között, s ez ugyan már nem ő, hanem egy másik, egy harmadik,
valaki, bárki, mert hagyod, hogy a szem közös csillanásában teljék az idő, miközben látod is, hogy csupasz, akkor
te is csupasz vagy.
Míg azonban csupaszságát el akarod érni, míg jobban akarod látni, mint ahogyan láthatod, s félrehajtod az
ágakat, míg azt akarod, hogy csupaszsága végre csupaszságodhoz érjen s így a tiéd legyen, s ezért elmozdulsz
helyedről, holott megtaláltad, addig még nem vagy egészen itt.
Eltűnik.
S míg őket keresed, kiket eddig ügyetlenségeddel, savanyú szagoddal felriasztottál, míg reménykedsz, hogy
majd újra találkozhatol velük, és mindeközben azon morgolódsz magadban, hogy miért nem voltál ügyesebb és
óvatosabb, addig még mindig nem vagy egészen itt, és senki nem fog tudni elérni.
Ám a véletlen rendelkezése is a segítségedre siet, mert annyira azért már itt vagy, hogy egy kicsit itt is legyél.
Hátrafordulsz, s mi eddig előtted, most a hátad mögött van előtted, egy vízmosás puha partján a hasán hever
a zöld mohán, pillantásodat végighúzod hátán és felemelkedsz kerek fenekének vonalán, hogy leereszkedhess
lábain, karjára hajtja fejét, és onnan nézi, s ez oly örömöt okoz neked, hogy nem csak a szád indul vigyorba,
hanem érzed, mosolyogni kezd a lábad ujja és nevet a térded is, és akkor már nem mozdulsz persze, megkaptad
te itt a helyed, a nevetésed a helyed a földön, és akkor észreveheted, hogy a szem nem a te szemedbe néz, hanem
egy harmadik is jelen van a képen, ott a mélyedésben, kiről azt hitted, hogy végleg eltűnik előled, s ők nézik
egymást, tőlük megtanulhatod, gondolod.
Téged is figyelnek, miként őket figyelnéd.
Még mindig gondolatokkal helyettesíted magad, míg meg akarod tanulni, addig nem vagy egészen itt.
Leselkedéseddel fölriasztod, felpattannak és eltűnnek a sűrűben.
Ahogyan te is elrejted magad a téged figyelő elől.
És akkor sokáig, senkit nem találsz.
Míg magadnak akarsz találni, csendes marad az erdő.
Ez azonban már másféle csönd, ez a csend beitta már magát a bőrödbe, a nevetésnek a csontjaidat kell
elérnie.
Mikor a szagod is megváltozik.
A legkisebb mozdulat megtörhette volna e nyugalmat, nem volt hát kedvem kinyitni a szemem, valami
olyasmihez ragaszkodtam, ami végleges lett bennünk akkor, közös melegünkben, s mintha azt se akartam volna,
hogy lássa pillantásomon, mennyire félek az elkövetkezőktől, jó volt így, a félelem legyen az enyém! annyit éreztem
a testemből, amennyit a testemnek adhatott: a csupasz bőr nyirkos felületén a felgyűrődött ruha selymében a
csupasz bőr nyirkos felületét, ez a combom, nyakából a hónalja föláramló, csúszósan fullasztó szagával a saját
leheletem szagát elkeveredni, a csípő kemény élét, mely talán az én csípőm kemény éle, a csont keménye,
karjának tömött súlyától a vállamat és a hátamat, mikor nagyon lassú mozdulattal elvonta, ám a váll és a hát még
így is érezte, mert valamiként még a súly távolodása is benn maradt a húsban és a csontban, s mikor a fejét is
felemelte egy kicsit, hogy a nyakamon jobban szemügyre vehesse annak a harapásnak a nyomát, akkor annak
is örültem, hogy az ember úgy is nézni tud, hogy ne kelljen közben lelepleznie a saját szemét, az alig megemelt
szempillákon át; ő csak a szemhéjak rebbenését, a pillák rezdülését láthatja, nem gondolhatja, hogy ennyire félek,
holott még el se kezdtük, de én csaknem teljesen tisztán és élesen látom, amint a nyakamat nézi, becsaphatom,
hosszan figyelte ott, kimeresztett ujjával óvatosan megérintette a helyet, ajka elnyílt, közeledett, megcsókolta ahol
még fájt egy kicsit.
Mintha a nyakamon csókolta volna meg Szidónia száját.
Így feküdtünk, arca a vállamon s vállán az arcom, sokáig, nagyon sokáig némán és mozdulatlanul, legalábbis
így emlékszem ma vissza erre.
Talán hunyt szemmel.
Ám ha kinyitottam is a szemem, nem láthattam mást, mint a felgyűrődött ágytakaró mintáit és a haját; hajának
csiklandós gyűrűi a számon.
És ha szeme nyitva volt is, mást nem láthatott, mint a mennyezet üres síkján a délután hangtalanul moccanó
zöld árnyait.
Lehetséges, hogy valamennyi időre elaludtam, tán ő is aludt.
Aztán oly halk hangon, hogy inkább csak leheletének lökéseiből érezte a fülem, mintha azt mondta volna,
el kéne már kezdeni.
El kéne kezdeni, mondtam én is, vagy gondoltam mondani, de egyikünk se moccant.
Habár nem volt immár semmi akadálya, hiszen ki sejthette, hogy mi magunk jelentjük a legnagyobb akadályt.
Mert ilyenkor délután Szidónia mindig eltűnt, szomszédolt, találkára ment, lopta magának az időt, s míg aztán
egyszer el nem árulta a szülőknek Maja délutáni kalandjait, biztos lehetett benne, hogy nem derül fény külön kis
kimenőire; ám nem csupán fedezték egymást ilyeténképpen, hanem kölcsönösen be is avatták egymást az
élményeikbe, megosztották egymás között a lopott órák eseményeit, akárha barátnők lennének, s nem lenne hét
évnyi korkülönbség közöttük; egyszer akaratlanul, s a nem remélt szerencsétől elakadt lélegzettel kihallgattam
őket, Szidónia kibontott hajjal a függőágyban hintáztatta magát, mesélt, Maja pedig e mesében alámerülve ült a
fűben, és néha szórakozottan meglökte őt.
Amit pedig el kellett volna kezdeni, amit el akartunk kezdeni, a kutatás, s amit aztán a kényszerességtől
reszketve el is kezdtünk, olyan súlyos és sötét titok volt, amiről biztosan soha senkinek nem beszélt,
meggyőződésem, hogy azóta se, mint ahogyan én se beszéltem róla soha, senkinek, s legyen e fehér papír az első
bizalmasom! még egymással se volt merszünk beszélni róla, csupán utaltunk rá, említettük, célzásokat tettünk rá,
néma történés maradt, s bizonyos értelemben zsaroltuk egymást azzal, hogy van egy ilyen szörnyű és
megoszthatatlan titkunk, ami bármely lehetséges szerelemnél végzetesebben fűz bennünket össze.
És hogy mi ez a folt, itt a nyakamon, kérdezte ama leheletnyi suttogással.
Ez a piros.
Hirtelenjében nem tudtam, miről beszél, arra gondoltam, hogy csak húzni akarja az időt, ne kelljen elkezdeni,
másrészről viszont erre az időhúzásra nekem is szükségem volt.
Mi lenne, semmi, beleharapott a nyakamba, és nem kellett mondanom, hogy ki, tudta, s most különösen jól
esett, hogy a harapás nyoma ott maradt és ő ezt észreveszi.
A függőágy az almafák árnyékából lustán a fényre lendült.
Nem felejtettem el azt a délutánt se.
És ott a nyakamon, mintha belémzuhant és elaludt volna a szája, így maradtunk.
S amint a függőágy föllendült a fénybe és a kifeszülő két kötél megrándította a fákat, a hangja felerősödött;
zizzent az almafák lombkoronája, nyekkentek az ágak, majd visszalendülve az árnyékba, ismét halkabban beszélt,
ami nem csupán különös, szinte lihegő ritmust kölcsönzött elbeszélésének, de bizonyos mondatrészeket teljesen
értelmetlenül kiemelt, míg más mondatrészek és szavak a suttogásig halkultak és alig voltak fölfoghatók, hintázott
a hangja, az éretlen almák minduntalan megremegtek; egy gömbformára nyírott bukszus mögött álltam a zsírosan
mélyzöld levelecskék melegen tömör illatában, valami kalauzról beszélt, és ugyanakkor ez a ritmus, hangjának
ezen önkéntelen halkulása, erősödése mintha közvetlen kapcsolatban állt volna Majával, mert mintegy azonnal
jelezve az elbeszélés hatását, ő hol erősebben, hol gyengédebben lökte meg, és ezáltal hol siettette, hol lassította
a mesét, olykor dühödt erővel, röpüljön! aztán épp csak pöccintve rajta, mindenesetre kiszámíthatatlanul, a kalauz
pedig alacsony volt, dülledt szemű, ilyen nagy, barna szemek, véreres, és a homloka teljesen pattanásos, „de
akkorák, mint az ujjam!” – mesélte Szidónia, „ilyen vörösek, púposak” – ami Maját sikításszerű kis nevetésre
ingerelte, és rögtön jó nagyot lökött, holott Szidónia elbeszéléseinek érzelmi tónusában épp az volt a sajátos, hogy
mindenről részvétlenül beszélt, azon ember derűs mosolyával, kinek a részletek nagyon fontosak ugyan, ám soha
nem talál egyetlen olyan mozzanatot se közöttük, mely kiemelt jelentőségű, netán perdöntő lehetne, a részletek
önmagukban és önmaguknak fontosak; a huszonhármas villamoson utazott, az utolsó kocsiba szállt, mert ott szeret
utazni, mert „az úgy rángat”, és majdnem üres volt az egész villamos, persze az árnyékos oldalra ült, és az a fehér
blúz volt rajta, aminek a kerek gallérja világoskék farkasfoggal van beszegve, amit Maja is szeret, mert olyan jól
rásimul a derekára, és a fehér, rakott aljban, otthon csak ünnepeken szabad viselnie, húsvétkor, gyorsan
piszkolódik, ha leül, akkor zsebkendőt tesz maga alá, és elég nehéz vasalni a rakásokat, a kocsiban nagyon meleg
volt, és ez a kalauz, arra is gondolt, hogy cigány lehet, a cigányoknak van ilyen kiguvadt szemük, egy ilyen
tekerővel minden, de minden ablakot letekert, lassan ment neki, mert a tekerő mindig kiugrott a helyéről, aztán
leült vele szembe, igaz, jó messzire, a napos oldalon, a tekerőt pedig betette a táskájába és őt nézte, ám ő úgy
csinált, mintha ezt egyáltalán nem venné észre, hanem le kéne hunynia a szemét, a szél az arcába csap, és főleg
azt szereti, mikor rohan a villamos és a kanyarba ér, ilyenkor fél, egyszer a keresztanyjának a húgával fölültek a
hullámvasútra, és ő ott azt hitte, hogy rögtön meg fog már halni, és egy másik ember is utazott ebben a kocsiban,
és nézte, hogy ez a legény nézi őt, de néha el is felejtette az egészet, mert tényleg kinézett az ablakon, vagy tényleg
behunyta a szemét, és egészen másra gondolt, ám mégse szállt le, hanem utazott tovább, mert közben a kalauz
mindig közelebb ült hozzá, persze megnézte a kalauz kezét is, nem volt karikagyűrű az ujján, bár nem nagyon
tetszett neki, a fekete haja tetszett, meg a karján is a fekete szőr, olyan kicsit piszkos ember, csak kíváncsi volt
rá, mi fog történni, meg meri-e őt szólítani, ha ez a másik ember is állandóan figyeli őket.
Mondhatni, látni lehetett, ahogyan súlyos, sötétbarna haja szárad a délutáni melegben; mikor a bukszus
mögött megálltam, még nedvesen tapadt meztelen hátára, vállára, fehér vászonból varrott alsóinget, kicsipkézett
szélű fehér alsószoknyát viselt; ezt az ingecskét ő lajbinak nevezte, erőszakosan nagy melleit majdhogynem laposra
szorítva, elöl záródott kicsi kapcsokkal, s szabadon hagyta hátát, kerek vállát és kövéren erős karjait, s amint a
függőágy e kiszámíthatatlan ütemben föllendült a fénybe és visszahullott az árnyékba megint, a száradó szálak
lassan leváltak a válláról és a hátáról, előbb csak a széleken, lebegtek, siklottak a zuhanás légvonatában.
Aztán egyszer csak, mert nagyon sokáig utaztak így, ott voltak a végállomáson, ő ugyan nem tudta, hogy
végállomás, de akkor a kalauz már régóta ott ült vele szemben, és fölállt, és a másik ember is fölállt, hogy
leszálljon, és még mindig nézte őket, hogy mi fog történni, amúgy rendes embernek látszott, rendes ruhában, fehér
ingben és fekete kalap volt a fején, egy kis csomag is volt nála, biztosan étel, mert zsíros a papírja, és mégis úgy
látszott, mintha éhes lenne, de nem volt részeg, és akkor a kalauz mondta neki, hogy ez végállomás, és sajnos el
kell válniuk, ő meg ránevetett a kalauzra, hogy mért kéne elválniuk, ha ő most visszautazik vele.
Itt aztán mindketten fölnevettek, rövid, száraz, mondhatnám összedördülő nevetés volt ez, két nevetés
találkozása és meglepett elcsuklása, Maja pedig egyáltalán nem lökte tovább, hanem gyors mozdulattal befogta
szoknyáját két combja közé, ültében mereven előredőlt; a függőágy lassúdott, lágyan és magányosan hintázott
még csendjükben Szidónia testével, s akárha legmélyebb titkukat lestem volna ki, mert ismerősek voltak, s mégis
úgy, mintha először látnám őket, mintha Maja tekintete lökné és szívná, ringatná Szidóniát, ugyanakkor Szidónia
tekintetének lágy lengése tartaná e bűvölt mozdulatlanságban Maját, ám nem csupán a pillantásukkal tartották így
egymást, hanem az arcuk is benne maradt ebben a rövid, száraz, némiképpen gunyoros nevetésben, a némán
szétnyílt ajkak, az elnyílt szemek, a felcsúszott szemöldökök, mert bármily különbözők voltak is, titkuk
testvérisége hasonlóvá tette őket.
S midőn a függőágy már csaknem leállt, épp ringott egy kicsit, Maja két kézzel ragadta meg és lökte el
magától, kegyetlenség és mohóság volt e mozdulatban, majdhogynem gonoszság, ám nem Szidónia ellenében,
hanem vele, aki a fényre fölrepülve ugyanazon gonoszságtól eltelt hangon szólalt meg újra, jó hangosan.
Hogy akkor, visszafelé, persze mindenfélét összebeszélt neki a kalauz, ám ő egyetlen szóval se válaszolt,
hanem csak hallgatta, nézett bele a guvadt szemébe, és hirtelen mindig fölállt, átült egy másik ülésre, és jó sokáig
játszotta ezt vele, a kalauz ment utána, nem figyelt, beszélt, ment utána, mert sokáig nem szállt föl senki, és azt
mesélte, hogy ő is vidéki, szálláson lakik, és szerette volna tudni a nevét, ő persze nem mondta meg, és hogy az
első pillantásra belészeretett és mindig ilyen lányt keresett magának és ne féljen tőle, és rögtön nagyon őszintén
el fogja azt is mondani, hogy ő most egy hete szabadult, másfél évet ült, azóta nem is volt nővel, de hallgassa meg,
mert ő teljesen ártatlan, zabigyerek, és az anyjának volt egy barátja, nagyon részeges, mihaszna ember, akit az
anyja elküldött, hogy ne jöjjön többet, és van ettől az embertől az édesanyjának egy másik gyereke, az ő kishúga,
ő mindennél, az életénél is jobban szereti ezt a kishúgát, az édesanyja nagyon beteg asszony, szívbeteg szegény,
neki kellett nevelnie a kishúgát, aranyos, szőke kislány, és az ember mégis mindig jött, ha nem volt pénze vagy
nem volt hol aludnia, az ajtót rúgta, az ablakot többször betörte rájuk, ha meg nem engedtek neki, akkor megverte
az édesanyját és lekurvázta, és ha ő mégis beleavatkozott, akkor megverte őt is, egy ilyen nagy barom ember,
és akkor egy estén ők már megfürdették és letették a kicsit és ő éppen mosogatta el az edényeket, de véletlenül
kinn hagyott az asztalon egy kést, nem volt nagy kés, csak éles, ő szokta élezni otthon a késeket és akkor megint
jött és kezdődött minden elölről, nem engedték be, csakhogy a szomszédok is ordítottak, hogy elég legyen már
ebből, ezért az édesanyja mégis ajtót nyitott, és ahogy az ember jön befelé, az édesanyja meg hátrált elfele az
asztalig és ahogy belekapaszkodik, ott a kés! felkapta és beleszúrta ebbe a szar emberbe, és akkor, hogy a
kishúgának ne kelljen anya nélkül maradnia, ő magára vállalta a bűnt, de a tárgyaláson mégis kiderült, hogy mégse
ő, mert az ajtó nyitva volt és látták a szomszédok és ő így kapott másfél évet bűnrészességért és hamis
vallomásért, és kéri, ne szálljon le úgy, hogy a címét meg ne mondaná vagy ne beszélnének meg egy találkozót,
mert nem tudná elveszíteni és úgyis állandóan a szép arcára kellene gondolnia.
Maja már fölugrott a földről, mert állva jobban tudta lökni, két lépésnyit hátrált, lábát szétvetette és olyan
erővel lökte onnan, mintha azt akarná, hogy forduljon át, ami persze nem volt lehetséges, roppantak, reccsentek
az almafák, rengett, belereszketett lombjuk, de a függőágy odafenn a fényben mindig leállt, majd a súly ugyanolyan
erővel lendítette vissza, és Szidónia a zuhanástól elakadt lélegzettel, a fellendülés sebességén átkiáltva, tovább.
Hogy akkor, ha éppen találkozni akar vele, szombaton délután menjen el ezzel a villamossal a Boráros térig,
üljön föl ott a hatosra, de hogy ő szombaton szolgálatban van, hát cserélje el!, a hatossal jöjjön ki a Moszkva
térig, szálljon át az ötvenhatosra, aztán a fogaskerekűnél megint leszáll és följön az Adonis útig, azon az utcán
induljon el, mikor az első ház kőkerítése véget ér, egy ösvényt fog találni, az erdőbe visz, nem lehet eltéveszteni,
van három magas fenyő, és csak jöjjön nyugodtan az erdőben, míg egy nagy tisztásra fel nem ér és ő ott fogja
várni őt.
Csakhogy ám, épp akkorra beszélt meg ő találkozót a Pistivel, ordította.
Ezt a Pisti nevűt ismertem én is.
De hát arra volt kíváncsi, mit csinálnak majd egymással ezek.
Maja pedig nem tudta türtőztetni magát, teste megnyúlt, kifeszült az izgalomtól, s érezhetővé vált, hogy lesz
egy pontja e feszültségnek, mikor ki kell menekülnie Szidónia történetéből, még lökte, majd hirtelen arca elé kapta
két tenyerét, mintha oly erősen kéne nevetnie, ahogyan Szidónia ordított, és egyetlen hang se jött ki belőle;
játszotta, önmagának és Szidóniának játszotta ezt a nevetést, s a függőágy a saját lendületétől még repült, ha
viszont játszani kezdte, legyen bármily hamis vagy igaz, akkor játszania kellett, tovább, hasára szorítva kezét
görnyedt össze a néma nevetés görcsétől, a földre rogyott, s kezeit összepréselt combjai közé csúsztatva bámult
föl Szidóniára, akárha a nevetéstől rögtön összepisilné magát.
Arcán és nyakán foltosan sápadt el a bőr, teste szinte beletapadt a fűbe, tudtam, halálosan szégyelli magát,
ám ugyanily heves és mohó lehetett kíváncsisága, mert tátva maradt a szája, mert egyszerre kérve kegyelmet és
folytatást, vadul csillant elő a szeme a magba szökött, sárgás fűszálak közül.
Szidónia viszont nem várta meg, míg a függőágy lengése teljesen leáll, felült, s két kezével megragadva a
kifeszülő kötélzetet, meztelen lábfejét előrelökve, maga alá rántva mint a hintán, hajtani kezdte magát, még bután
felráncolt homloka is elpirult, hangja azonban megfontoltan halk maradt, s a mosoly, mely állandóan láttatta fogát,
egyetlen pillanatra se tűnt el arcáról, ami különösen megkínozhatta Maját.
Mire odaért, már ott volt a Pisti, ő meghúzódott a sűrűben, ahol az ösvény meredeken ereszkedik, azon a
lapos sziklán a bokrok között, ahol a gumikat szokták találni, tudja Maja, mert onnan mindent jól lehet látni, de
lentről nem vehetik észre, ezen a lapos kövön guggolt, nem mert leülni, ha történne valami, futhasson, a Pisti pedig
aznap nem volt egyenruhában, hanem fehér ing, kék öltöny, és csak azért nem mesélte el eddig Majának, mert
félt, hogy valami nagy következménye lesz, és ahogy a Pisti feküdt a fűben és cigarettázott, a kabátja rendesen
összehajtva, kiterítve mellé, amilyen rendes legény, mert ő azt akarta, hogy táncolni menjenek, és sokáig nem
történt semmi, a Pisti nem volt türelmetlen, semmi nem is zörgött, hogy a Pisti azt gondolta volna, hogy ő jön, csak
sütött a nap nagyon és néha biztosan rászállt egy légy a Pistire, mert megrázta magát és ettől neki nevetnie kellett
volna ott fönn a kövön, nem nevethetett, ő már arra is gondolt, hogy nem jön a kalauz, mert hallani lehetett, hogy
a fogas megáll, újra elindul és mégse jött, szóval egy óra telt el, mert csak a második fogassal jött, a Pisti állandóan
cigarettázott, forgolódott, hogy ne szálljanak rá a legyek, ő pedig néha mégis leült a kőre.
A Pisti mindig úgy csinál, mintha nem hallaná, mindig így csinál és akkor ő szépen odalopakodik hozzá és
megcsókolja, de a Pisti még akkor se húzza ki a feje alól a kezét, a cigarettáját se dobja el, a szeme nyitva van,
mintha őt nem látná, és neki addig kell csókolgatnia, a száját, az arcát, a nyakát, míg nem bírja tovább, belecsókol
és húzza és lehúzza és akkor már hiába akar elszabadulni, nem engedi, nagyon erős, csakhogy a kalauz megállt
ott rögtön, úgy volt az egyenruhájában, vállán táska, talán egyszerűen otthagyta őmiatta a villamost, gyorsan
körülpislogott, jó helyen van-e, és olyan halkan, hogy a Pisti ne hallja a lépéseit, curukkolt a fák közé, ő már nem
láthatta akkor, de a Pisti felült.
Ő onnan látta, hogy a Pisti se látja, de a kalauz látja őt, és ezt a Pisti is biztosan tudja.
Mert a Pisti akkor úgy csinált, mintha csak itt feküdt volna és most feláll és veszi a földről a kabátját és megy
tovább, de amikor meg bekerült a fák közé, akkor gyorsan visszafordult, és azt a helyet figyelte, ahol a kalauz
állhatott.
És akkor ő, ahogyan ott fönn guggol abban a melegben, érzi, hogy megjött a havibaja és nincsen rajta bugyi.
Te hülye vagy, te teljesen hülye vagy, szólalt meg Maja.
A kalauz meg lassan merészkedett elő, nem is jött ki egészen, hanem egy ideig ott állt a fák alatt, fülelt, hogy
hall-e valami zajt, és igazgatta a táskáját meg a homlokát dörzsölgette, a pattanásait, nagyon ideges volt, hogy
talán mégis rossz helyen járhat, mert aztán mégis elindult és egyáltalán nem vette észre, hogy a Pisti nézi őt, neki
pedig olyan fájdalmak jöttek a hasába, azt hitte szétreped és ahogy benyúlt a szoknyája alá, minden véres, dőlt
belőle, és ahogyan ott guggolt, hátracsurgott a fenekére és csöpögött is le, nem tudta mit csináljon, nem állhatott
fel, de amikor a kalauz már kiért a tisztás közepére, akkor hirtelen a Pisti is előlépett és elindult felé, ne
menekülhessen, szerencsére volt nála zsebkendő, azt meghajtogatta, a végét megtekerte és besimította, csak nem
tudta a vért letörölni magáról és nem is nagyon mocoroghatott, és a Pisti biztosan tudta, hogy ő van ebben a
dologban, nem szólt róla neki, de biztosan tudja, és most is úgy ment egyenesen neki a kalauznak, mintha nem
látná; ha ilyen meleg van, akkor a Pisti mindig beledugja az ujját a kabátja akasztójába és úgy veti a hátára, na,
a kalauz már nem fordulhatott vissza, pedig szeretett volna, megállt, a Pisti is megállt, és ő akkor csak annyit látott,
hogy lerántja a válláról a kabátot és belecsapott vele a kalauz arcába, és amint a kalauz felrántja a kezét és
begörnyed, hogy védje magát, úgy tarkón vágta, de úgy tarkón vágta a tenyerével, amiből lógott a kabát, hogy
a kalauz rögtön összecsuklott, a táskája olyan bután fölbukott, és a sok pénz kiszóródott belőle a fűbe.
Szép, meztelen lábait előretolta, visszahúzta, de túl mélyen ült ahhoz, hogy hajtani tudhatta volna magát, a
függőágy épp csak lengett egy kicsit.
És a Pisti körül se nézett, szépen elment, és hát ő se mondta neki, hogy látta volna a dolgot, de ha egyszer
még ezzel a kalauzzal véletlenül találkozik, akkor az őt biztosan jól megveri.
Maja felült; arcának, egyenes tartásának rejtélyes méltósága valamiként Szidónia nyugalmának és végtelen
elégedettségének tükröződése volt most, sokáig hallgatagon s kissé révülten nézték egymást, egyenesen egymás
szemébe néztek, s nekem e hallgatás még beszédesebbnek tetszett, mint maga az elhangzott történet, Szidónia
minduntalan csaknem érintette előrelökött lábaival Maja arcát, neki azonban a pillája se rebbent ettől, akárha a
történetnél fontosabb történés teljesedett volna be, kerekedett volna ki e csendben, azon történés, amit az imént
még titoknak éreztem, a titkuknak, s ez talán nem is volt más, mint hogy Szidóniának el kellett mindezt mesélnie,
és Majának meg kellett mindezt hallgatnia.
Lenn, a lágy gerincű hegyek ölében, a mélyben, a nyári fény párájában lebegett a város.
És ekkor egészen különös, még soha nem hallott hangján szólalt meg Maja.
Oly békés és távoli a budai házak fehér ragyogása, a szabálytalanul torlódó tetők, tornyok laza domborzata.
De hát milyen zsebkendő volt az, édes, kérdezte.
S túl az álmos folyó szürke csíkján, a pesti oldal végtelenbe terjeszkedő, füstöt és port párázó, puha sűrűje.
Fejhang volt, bántó, éles, nem az övé.
Hát milyen, válaszolta Szidónia egykedvűen, mélyen, és kimeresztett lába ujjaival Maja arcába bökött.
Nos, épp ezt kérdeztem magától, édesem, hogy milyen?
Véres, válaszolta a függőágy következő lendületével Szidónia, és Maja arcába talpalt, véres.
Az én kis batisztzsebkendőmet dugta be maga, kiáltott még följebb csúsztatva hangját Maja, holott arca
élvezte Szidónia talpának érintését, s megbékélten, kéjesen hunyta le egy pillanatra a szemét, ne is tagadja, az én
kis csipkésemet!
S az volt a legkülönösebb, hogy Szidónia arcáról eltűnt ekkor a mosoly, Maja se mosolygott, elégedettek
voltak egymással, hasonlók egymáshoz, tán méltóságuk volt hasonló, s mindez mégse komoly.
Maja maga alá húzott lábakkal ült a fűben, széttárta combjait, egyenes derékkal, fejét fölvetette, s
egyenletesen, nem túl erősen lökte Szidónia kimeresztett talpait; hallgattak, immár nem is néztek egymásra, s ezért
nem lehetett kiszámítani, hogy mi fog történni velük.
Maja azon a délutánon is az édesanyja ruháját viselte, valami lehetetlenül bő és hosszú, lila csipkeruhát,
melynek válltömése majdhogy a könyökéig lelógott, és eltorzított hangja is leginkább az anyja hangjára
emlékeztetett, bár lehetséges, hogy csak a ruha miatt gondoltam erre, mindenesetre oly gyorsan és könnyedén
pergették le a párbeszédet, hogy értettem, régi, meghitt, begyakorolt játék kettőjük között.
A tarkómra tűzött a nap, és a csendjükből éreztem meg, hogy én is itt vagyok, forró vagyok, mintha eddig
nem lettem volna jelen.
Nem tudtam, mennyi ideje már a bukszus forró zöldje mögött, nem is túl óvatosan; végül is erre a
hallgatózásra, leselkedésre egyáltalán nem lett volna szükségem, mert ilyen vagy ehhez hasonló kalandjaikat
máskor nyugodtan megbeszélték előttem is, velem, tanácsot kértek, tanácsokat adtam, bármikor előléphettem
volna hát, avagy annak se lett volna semmi különösebb következménye, ha észrevesznek, csupán elmerült
óvatlanságuk miatt nem vettek észre, a bukszus gömbje ugyanis oly tömör volt, hogy amennyiben valamit látni
akartam, és látni akartam, ki kellett dugnom mögüle a fejem, és mégse tudtam elmozdulni nevetséges leshelyemről,
talán inkább szerettem volna nyomtalanul eltűnni onnan, felszívódni, netán durván közbeavatkozni, valamiként vége
legyen végre, közéjük hajítani egy nehéz követ, karnyújtásnyira volt a kerti csap, s itt kígyózott a fűben a vörös
locsolócső, lelocsolni őket, de a szórófejet magamhoz húzni, a csapot kinyitni túl körülményes lett volna ahhoz,
hogy észre ne vegyék, ha tönkretehetném e bántón idegen meghittséget! mely csupán így lehetett az enyém, ha
nem lépek elő, ha nem vesznek észre! hiába áltatnám magam, minden pillanatban s a pillanatnak minden kis
részecskéjében olyasmi történik közöttük, ami jelenlétemben soha, lopok, bár halvány sejtelmem se volt róla,
hogy mit loptam tőlük el, és az izgalom se volt elviselhető, annak szégyene, hogy olyasmi került a birtokomba,
amivel se élni, se visszaélni nem tudhatok, mindez kizárólag az övék, bizalmuk mind idáig látszólagos volt, csalás,
bizalmuk morzsáit adták nekem, becsaptak, mivel ebbe a valódi bizalomba velem soha nem jutnának el,
egyszerűen, mert nem lány vagyok, és ők most magukról beszélnek, én pedig őket mégis meglopom.
Már éppen a legszégyenteljesebb megoldást választva hátrálni kezdtem volna, hogy eltűnjek innen, és soha
többé ne is jöjjek vissza, remélve, észrevétlenül elérhetem a kertkaput, jó hangosan becsaphatom, mikor Szidónia
két lábfejének ollójába fogta Maja nyakát, ő pedig ugyanabban a pillanatban az erős lábakhoz kapott,
megragadta, hogy letépje magáról, de a függőágy visszalendült, és ő elterülve vonszolódott utána a füvön;
majdhogynem követhetetlenné vált, mi történik ott velük, mert ahogy kézzel és lábbal tépték és húzták és vonták
és rúgták egymást, Szidónia hirtelen kibukott Majára, aki viszont ügyesen kicsúszott alóla, felpattant és futni
kezdett, akkor már sikítottak is iszonyatos sikítással, Szidónia utána; miként két egymásba villanó ritka lepke,
Maja bő lilája, Szidónia derékig aláomló és felcsattanó hajának szárnya a fehér ingecske fölött, amint szinte
alázúdultak a kert meredeken ereszkedő zöldjén, lenn egymáshoz csapódtak, és láttam, megcsókolták egymást,
de a következő pillanatban egymás kezébe ragadva, testüket kifeszítve pörögtek, sokáig, mígnem az egyik
elengedhette a másikat, mert szétvágódtak és elterültek; így maradtak lenn a földön, lihegve.
Maja nem engem, hanem azt a nyomot szerette, amit Szidónia foga hagyott.
Később a nyakamon megmozdult ott a két ajak, s a váratlanul érdes dörzsöléstől borzongás futott át a
bőrömön, hideg, érezzem, miként fonódik össze testével a testem.
Vérzek, mondta az összeborzadó bőrön az ajak.
És anyám ölén heverve, ajkammal karjának belső hajlatán, ahol a gyakori vérvételektől sárga és kék
udvarok futottak szét a bőr alatt, s ahol a megkínzott vénán oly puha helye volt a szájnak, ezt is el kellett volna
mesélnem, mint ahogy valamiként úgy éreztem, hogy el is mesélem.
Talán maga az érintés mesélte el, hiszen azt adtam vissza neki, amit Maja szája adott nekem azon a helyen,
ahol belém harapott Szidónia.
Az érintéseknek e kínzó zűrzavaráról azonban nem lehetett szavakkal beszélni vele, bármennyire szerettem
volna is beszélni, a történet nem volt elkezdhető, minden érintéshez egyszerre több, másik érintés tartozott, és
Krisztián szája is benne volt.
Gyere, mondtam, de nem mozdultunk.
Éreztem, élvezi, hogy a nyakam bőrébe beszél, hogy ne haragudjak rá, biztosan azért volt ilyen ideges az
előbb, mondta, mert vérzik, és ilyenkor mindig nagyon ideges, hiszen tudom, és ezt se mondaná el, soha, senkinek.
Ilyenkor ő úgy fel van dúlva, és sokkal érzékenyebb, mint gondolom, és őt szeretni kell, mert megint sírni
fog.
Az ujjamat pedig ki kellett volna húzni a bugyija alól, teste súlyától teljesen elzsibbadt már az a karom, s
amiről eddig azt hittem, bőrének párája, izzadás ott a bugyi alatt, az talán vér; a vérétől, gondoltam hirtelen, a
vérébe lóg az ujjam, gondoltam, de mégse moccantottam az ujjam, nem akartam kíméletlen lenni vele, akárha egy
olyan érzetet kéne óvnom benne, amit én soha nem érezhetek, irigyeltem őt ezért a vérzésért, hagytam, a karom
zsibbadjon tovább, s főleg nem szerettem volna, ha érzi, mennyire felkavar és elrémiszt vele, mennyire félek attól,
hogy véres lehet tőle az ujjam.
Nem is tudom pontosan, mi ez, hogy van ez a vérzés dolog, bár az se tetszett valószínűtlennek, hogy hazudik,
kitalálja, mert ezzel a vérzésével is Szidóniára akar hasonlítani.
Ugye nem akarom, hogy sírjon, ne akarjam.
Vigyáznom kellett, egyáltalán ne moccanjak, teste ne érezze, hogy tudom, semmi nem igaz, mindaz amit
mond és mozdulataival közvetít, nem nekem szól, s mindazt, amit az előző pillanatban még a magaménak éreztem,
mégse az enyém, megint becsapott valamivel, és csupán azért adja nekem oda, mert én vagyok itt neki, kéznél
vagyok, s akinek adná, annak nem merte és nem meri.
Hogy szeressem, ahogyan ő szeret.
Én is csalok, persze nem miatta, nem a kutatás miatt jöttem ide, hanem azt reméltem, hogy őt, Líviát, akinek
egyébként még a nevét is utálom magamban kimondani, netán itt találhatom, azon a délutánon ugyanis hiába
vártam rá a kerítésnél, megint nem jött, nem bírtam tovább a várakozást, el kellett jönni, hogy egyetlen pillantást
vethessek rá, és ha rám nézne megint, úgy! ám hozzá szólni sem merészelek, nemhogy megérinteni.
Másrészről viszont hiába éreztem testünk csalását, hogy én azt érzem belőle, amit Kálmánnak kéne éreznie,
és akaratlanul azt adom magamból neki, amit Líviának szántam, ha mégis jó, ilyen végtelenül és rettenetesen jó
volt érezni és hallani, amint a nyakamba beszél és testének szaga, a vére, a zsibbadás, a súly, a melegünk és a
lopás sötét öröme is, hogy megint olyasmi kerül így a birtokomba, ami nem engem illet, és én sem kímélhetem meg
magam semmiféle csalástól.
S csupán attól, hogy ő most egyáltalán eszembe juthatott, vagy nem is ő, inkább a hiánya jutott eszembe,
mintha jóvátehetetlenül megbántanám és lerántanám magammal abba a mocsokba, melyben különben ilyen jól
érzem magam, és őt gyűlölöm, mert nem jött.
Én tudom, hogy én egy kurva leszek, mondta.
Ám ez a mondat se volt az övé, hanem Szidóniának valamely régebben elhangzott kiáltását visszhangozta
vele, mint az érzéketlen kő, mely a nap hevét magába issza, aztán visszaleheli az éjszakába, magába itta,
visszalehelte a nyakamba, visszhangozta a másikat, akire hasonlítani akart, akin csüngött, akit megcsókolt, akinek
minden mozdulatát szerelmesen imádta, s e szemérmetlenség engem oly fájdalmasan emlékeztetett Krisztiánra,
mintha egy tűt szúrtak volna belém; ugyanis tegnap éjszaka, folytatta egyetlen lélegzettel, mert meg akarta
akadályozni, hogy bármit mondhassak, ami fájdalmas lehet neki, illetve még nem is volt egészen éjszaka, mesélte,
de későn, mindenki lefeküdt már és Kálmán megint bemászott az ablakán, képzeljem el, itt kuksolhatott az ablaka
alatt, míg a villanyokat el nem oltották és ő halálra rémült, majdnem aludt már, annyira megrémült, hogy sikítani
se tudott és itt könyörgött az ágy előtt, hogy semmi mást nem akar, higgye el, csak egy kicsit itt akarna aludni vele,
semmi mást, engedje be, mert arra riadt föl, hogy valaki be akar mászni az ágyába a hideg lábával, ő azonban nem
engedte be, lelökte és Kálmán sírt és annyira sírt, hogy még neki kellett vigasztalnia, rohadt állat! meg kellett
ígérnie, hogy majd egyszer megengedi, de neki soha! értem? ő egy kurva lesz, de neki soha, soha! és mégis
megígérte, csak menjen már a fenébe! mert annyira sírt és ő jó akart lenni és simogatta a fejét, az arcát, ő pedig
fogta a kezét és sírt, de ha az ágyába mégis be akarna mászni, akkor sikítani fog, mondta neki, és kéri, ne
csókolgassa a kezét se, mert utálja és menjen már a francba, csupa könny és takony volt a keze, mert tényleg
rettenetesen sírt és meg kellett esküdnie, hogy azért szereti, és hogy ő sikítani fog, az apja be fog rohanni és
nagyon meg fogja verni őt, legyen hát okos és ha szépen elmegy, akkor szeretni fogja egy kicsit.
Nekem pedig, akárha forró áradás öntené el az agyam, mely kiszorítja hangját, megsüketít, lefosztja rólam
karjait, és egész testét nyomtalanul elsodorja belőlem, miközben ajka érintéseitől, a leheletétől a borzongás hideg
hullámai futnak át újra és újra a testemen.
És hogy ő most már ezt is bevallotta nekem, mert mindent kikényszerítek belőle, legyek boldog vele.
Gyűlöltem, azzal a gyűlölettel, amivel az imént még Líviát, mert nem jött el, s helyette most ő van itt, ahogyan
Maja is gyűlölt engem ezen a tegnapi ágyán.
Tudom, megcsókolta, mondtam neki, s e gyűlöletből hallottam kitörni a saját hangomat.
Hogy nem csókolta meg, és könyörögve kér, ne kínozzam tovább.
Nem érthette, hogy én abban a pillanatban arra gondolok, hogy én megcsókolom Krisztiánt, mert megint
azt szerettem volna, hogy ő legyek, és ő ugyanúgy megcsókolta Szidóniát, a száját, láttam, s halálos irigység
gyötör, amiért ő bátrabban éli az életét, Szidónia is megcsókolja őt, Kálmán pedig az ágyába mászik éjjel;
moccant a karomban, kifejezetten hálás volt feltételezett és mindenképpen félreértett féltékenységemért, holott
én nem Kálmánra voltam féltékeny akkor, hanem rá és Szidóniára, azért gyűlöltem, mert ilyen szégyentelenül
ismétli és utánozza, s talán azért nem tudhatom soha, mi hamis, mi igaz, mert én nem merem ilyen szégyentelenül
utánozni Krisztiánt, ezért nem tudhatom, hogy az igazságokból avagy a hamisságokból születik-e a jó, nem
tudhatom meg, mit szabad, mit nem szabad.
És a vérnek e bő és sötétlő áradásában még egyszer, még a fulladás előtt, felvillant bennem Lívia sápadt
arcocskája is, mintegy a hiányából állt elém az emlékezetes márciusi délelőtt, mikor hiába határoztam el, hogy nem
nézek többé rá, és mindig újra rá kellett néznem, pedig akkor már a Szán Hédi is minket figyelt, s mintha az én
tekintetemtől történt volna az egész, teste egyenesen dőlni kezdett, kizuhant a sorból és a tornaterem sötéten
fénylő padlójára csuklott, a lányok kiabáltak, senki nem mozdult, néztük, aztán a dobogások, a trappolás, amint
ájultan alácsüngő testét gyorsan kiviszik, himbálódzó lába a fehér zokniban.
Mindez oly gyorsan, szinte észrevenni se volt idő, aztán ott álltunk, valóban moccanatlanul, ám ennek a
csendnek immár semmi köze a gyászhoz.
Még ha senki nem tudja is, az óriási szem látta, nagyon jól látta, hogy én okoztam, a bűnös én vagyok.
Attól pedig, amit elmesélt, amit úgymond kikényszerítettem belőle, természetesen egyáltalán nem lehettem
boldog, sőt, nyíltsága, árulásának felelőtlensége inkább megalázott, s bár titkuk elárulása fokozta összetartozásunk
pillanatra szóló érzetét, foghatóan itt volt a kezemben, amire annyira vágytam, közéjük akartam furakodni, ki
akartam túrni helyéről a másik fiút és kitúrtam, tudni akartam, mit csinál ő, azt reméltem, ebből megtudhatom, mit
kell tennem nekem, egyáltalán, mi történik állandóan a hátam mögött! valójában olyan ellenállhatatlanok-e,
ahogyan azt sikamlós fecsegésükkel szeretnék elhitetni, hisz ahogyan a lányokról beszéltek egymás között, az
mindig hamis maradt, ám elbeszélésének elkeseredettségével és durvaságának nyakamba fúló hevével Maja végül
is csupán azt árulhatta el nekem, hogy Kálmán ugyanazon reménytelen hűséggel szereti őt, még ha bizonyos
tekintetben bátrabban is, ahogyan én szeretem, ahogyan tekintetemmel én kísérgetem ezt a másik lányt, Líviát,
aki éppen így, ezzel az állandósított elutasítással köt magához, mert ő is biztosan csak játszik velem, hogy aztán
saját szégyentelen fölényének tudatában tetszelegve elárulhasson valakinek, valakinek, akit nem is úgy szeret, s
vadul torkomra törő féltékenységemben elképzeltem, hogy miközben én Majával ilyen jól fekszem itt az ágyon,
ő Krisztiánnal fekszik és rólam beszél.
Maja szája mintha Lívia áruló szavait susogta volna Krisztián nyakába.
Csak vigyázzon, mondtam, Kálmánkája hiába sír, ne higgyen neki, s még élveztem is, milyen halk és nyugodt
a suttogásom.
Hogy miért, kérdezte ő.
Semmi, mondtam, semmi különös, csak vigyázzon.
De miért.
Ezt viszont én nem fogom elmondani.
Hogy ez nem szép tőlem, mert ő már mindent elmondott nekem.
Csak ne nagyon menjen az erdőbe ma, mondtam.
Hogy miért ne.
Csak annyit mondhatok, mondtam, hogy ne menjen, s jó okom van ezt mondani.
Hogy majd éppen én fogom neki megmondani, mit csináljon és mit ne csináljon, de ezt már nem mondta,
kiáltotta és ellökött magától.
Ujjam kicsúszhatott bugyijából, elzsibbadt karom végre kiszabadulhatott testének súlya alól.
Azt csinál persze, amit akar, én figyelmeztetem, mert hogy Kálmán elmondott egyet s mást nekem, amit most
nem fogok neki elmondani.
És mindketten gyorsan felültünk, moccanatlanul néztük egymást, ám ugyanakkor mintha a pillantásunkkal
kelnénk birokra, szemének gyűlölettől és reszkető felháborodástól telt sötét szikrázása elől nem lehetett kitérnem,
nem is akartam, lábunk még összeakadva, felsőtestét felém feszítette görcsbe merevedett dühe, az én testem
viszont laza és látszólag nyugodt maradt, mert az alattomosság lágy fölényével gondoltam legyűrni tekintetét, végre
ura vagyok a helyzetnek, így gondoltam, valamit, ami ennyire kínozott, véglegesen leteperhetek benne és
magamban, igaz, a legaljasabb árulással, súgta bennem ama kicsire zsugorodott erkölcsi lény, diadalmaskodhatok!
és mégis meglepett, bizonyos fokig elbizonytalanított e váratlan helyzetváltozás, hisz amit közelségünk
fölforrósodott helyzetében el akartam volna árulni neki Kálmánról, amire ilyen hangsúlyosan, alattomosan és
ravaszkodva, az abszolút tudás birtokosaként céloztam, szemtől-szembe nem tűnt már elmondhatónak, rémes lett,
természetellenes, visszazárult önmagába, abban a pillanatban még magamnak se tudtam volna többé elmondani
e józan és közönyös fényű szobában; az imént még az emlékezet egyetlen hanyag villanása a belső beszéd
sötétjében, ártatlannak tetsző kép, kikívánkozó, amire azonban nincsenek szavak és gyorsan el kell felejteni,
hasonlatosan ahhoz, ahogyan a testem is megtévesztett abban a helyzetben ott, s ma, mikor az életkor és a
tapasztalat magasleséről széttekintve e sorokat írom, nem kis élvezettel emlékezem a testnek és a léleknek e
kivételes, akár sorsfordulóként is felfogható korai zűrzavarára, e lelkétől megtévesztett, testétől csapdába csalt
fiúcskára, ki az imént a kisleány karjaiban heverve oly erősen érezte agyába futni, halántékában megdobbanni a
vért, az eseményeknek mily különös összejátszása, hogy ő éppen a vérzéséről beszél! és a kislány hangjának
véres dobbanásaitól elsüketülve nem vette észre, nem veszi észre, hogy e folyamat, a másik fölötti
hatalmaskodásért, a valódi belső hatalomért és a valódi, belső hatalmak ellen folytatott küzdelem lázas munkája
nem csupán a fejében forrósítja fel, lökte meg így a vért, hanem legalább ilyen erősen, ha nem erősebben! az
ágyékában is megtette a magáét, a kislány öléhez és a saját kifordított tenyeréhez szorulva, bizony megmerevedett,
ami megint csak visszautal arra a felötlő képre, amit végső érvként el akart volna mondani, s amit nem tud
elmondani.
Másrészről viszont, mintha Maja sem akarta volna igazán, hogy bármit elmondjak.
De mit? Mit mondott neked?
Tilalmas játékaink, Szidónia kalandjainak helyszíne, az erdő puszta említése elegendő volt ahhoz, hogy
figyelmeztetésemnek megfelelő súlya legyen.
Ne, ezt már ne, akárha nem kérdené, hanem ezt kiáltaná, szeme védekezőn és bizalmatlanul szűkült, barna
mélyére húzódott a gyűlölet.
A szerelem nem akarja a tudást, szája elnyílt.
Nem is válaszoltam, nehogy az ölemre tévedjen pillantása, a szememmel egyensúlyoztam a szemében, mert
hátha látszik is a nadrágomon, amit érzek benne.
Mert azt akartam volna elmondani, ahogyan fekszünk ama lapos, fehér sziklán a fölénk boruló bokrok
védelmében és Kálmán megteszi, amit én is szeretnék megtenni, de míg ő nem fogja meg az enyém, nekem nincsen
bátorságom az övét megérinteni, s mikor aztán viszonozva mozdulatát, karom keresztezi karját és már fogjuk
egymásét, amiben az tűnik a legkülönösebbnek, hogy ujjaim nem érzik olyan keménynek az övét, mint amilyen
keménynek én a magamét érzem az ő tenyerétől, holott mindkettő egyformán meredtnek látszik, akkor azt mondja
Kálmán rekedten, és ezt kellett volna kimondanom, hogy ő egyszer úgyis meg fogja kúrni a Maját.
Ezt mondja.
Aztán, hogy időt nyerjek és figyelmét eltereljem szégyenemről, mondtam, hogy egyszer biztosan el fogom
mondani neki, én is mindent elmondok neki, de nem most, és féltem, észreveszi, milyen vörös lettem a szégyentől.
Bár tudtam, ezt soha, soha nem lehet lesz elmondani.
És nem a becstelenségtől való félelem tartóztatott; csak hogy kitúrhassam a helyéről a másikat, minden
becstelenségre képesnek éreztem volna magam.
Ha a mondatot sikerülhetett volna kiszakítanom abból a helyzetből, melyben elhangzott, ha nem tapadt volna
rá Kálmán keze, ha nem éreztem volna benne az átforrósodott fehér követ.
De ha Kálmán rejtett szándékát leleplezem előtte, a saját hamisságom válik láthatóvá.
Nem tudtam kiszakítani magam belőle, nem tudtam tőle elszakadni, mivel a mondat tulajdonképpen nem is
annyira Majára vonatkozott, mint inkább miránk.
És kettőnket végképp nem lehetett elmondani, érintkezésünk ugyanis nem kapcsolatunk nyitánya, hanem
amolyan zárótétele, végeredménye, végállomása volt, azon legszélső pont, ahová két fiú egyáltalán elmerészkedhet
abban a birodalomban, ahová a lányoknak nincsen bejárása, sőt, a birodalomban is tilalmas bugyor, ahol már
maguknak a fiúknak sincsen tovább, s Kálmán természetesen, nagyszerűen és pontosan működő érzékeit dicséri,
hogy e legvégsőnek nevezhető ponton nemhogy nem rettent el saját legbensőségesebb kívánságaitól:
megbizonyosodni, a másik fiú teste is ugyanúgy és ugyanazt érzi-e, ahogyan és amit az övé, hanem a reá olyannyira
jellemző vak bátorsággal, éppen a másik fiú megérintésének gesztusát kapcsolta össze ama kielégíthetetlen
érzelemmel, amit egy lány iránt táplált magában, így fordítva át e kielégíthetetlent a kielégíthetőbe, és viszont, az
önmagára vonatkozót abba, ami csupán a másikra vonatkoztatható, s mintha itt és így fordította volna össze e két
egymásba forgó, ám kapcsolódni mégsem tudó titkos birodalmat.
Hogy mit csinálna Majával, az inkább csak bocsánatkérés volt azért, amit abban a pillanatban valójában
csináltunk.
És nyilvánvaló célzás arra, amit Szidónia megkísérelt vele, s amit ő elmesélt nekem.
Mi se rettenjünk vissza hát, hiszen más, köznapibb történéseinkből tudjuk, hogy a különbözőség iszonyú
magányának elviseléséhez minduntalan azonosságokban keresünk támaszt és fogódzót.
Mint ahogyan a lányoknak is van egy ilyen külön birodalmuk, ahová csak átlesni lehet, szaglászni, kémkedni
határain, vagy akár ellenséges ügynökként behatolni oda, és fontos részletek tudásának birtokába jutni, ám a
legbensőbb szentély, ama titkos bugyor, mégis mindig rejtve marad.
Csak akkor mondhattam volna el neki, persze, ha lány lettem volna, ha lányként leshettem volna ki magamat
és a másik fiút, ha egy lány szemével figyelhettem volna meg őket, a lányok tudatlan, hiszékeny szemével; s mert
olyannyira szerettem volna lány lenni, akárha egyetlen, vékony, egészen áttetsző hártya választana el attól, hogy
lány legyek, helyesebben lány is lehessek, s elmondhatatlanul mély volt bennem a kívánság, áttörni, áttornászni
magam e hártyán, mintha azt remélném, hogy átszakítva magam, egy hamisságok és homályok nélküli világ tiszta
fényére juthatok ki, valami idillikus tisztásra, követezésképpen úgy akartam volna azonosulni akkor vele, úgy
akartam volna lánnyá válni, hogy leleplezem és elárulom fiúságomat, mivel azonban nem mondhattam el, nem
lehettem a másik birodalom spionja, s ő nem is akarta, hogy az legyek, hallgatásom és szégyenem lökött vissza
a fiúk közé.
Érzelmi életünk történetének persze nem elhanyagolható részlete, hogy szüleink minden kétségen felül álló
megbízhatósága folytán annak a beláthatatlanul nagy, védett területnek a peremén laktunk, mely Rákosi Mátyás
rezidenciája volt.
S ha Majától jövet nem volt kedvem végigmenni a zárt terület hosszú drótkerítése mellett, ahol oly
fenyegetőn néma minden, senki nem járt e behajló lomboktól árnyas utcán, mely vágatként szelte ketté az erdőt,
ahol a levegő is rezzenetlen, csupán a saját lépteid csikordulásai, és nem lehet látni a fegyveres őröket, ám jól
tudtuk, hogy fáktól és bokroktól álcázott vagy földbe ásott leshelyükről ők mindent látnak, vigyáznak, egyetlen
mozdulatot se tehetsz, mely elkerülné figyelmüket, periszkópjukkal vagy látcsöveikkel elkísérnek, közel hoznak
magukhoz, jönnek velem az utcán; és ha netán mégis itt kellett mennem, ha nem az erdőn át mentem haza, hogy
lerövidítsem utam, akkor oly erősen éreztem ezt a figyelmet, helyesebben nem is az ő figyelmüket éreztem, hiszen
nem lehetek biztos benne, érezhető-e az ilyesmi, de valamiként a saját figyelmem kettőződött meg általuk, láttam
magam, amint gyanútlanul megyek és gyanútlanul nézem, amit lát a szemem, ugyanakkor gyanakvásommal én
figyelem velük saját gyanútlanságba burkolt gyanakvásomat; ez a furcsa érzés kicsit hasonlatos volt ahhoz, mint
mikor az iskolában valami eltűnt, és az általános gyanakvás szörnyű légkörében hirtelen úgy éreztem, mintha én
loptam volna el azt a valamit, én vagyok a tolvaj! itt viszont úgy éreztem a tekintetüktől magam, mintha merénylő
lennék vagy önmagát leplezni nem tudó kém, és a megerőltetéstől, a szemléletnek ettől a kényszerű történelmi
tornájától minden alkalommal összeborzadt a karomon, a hátamon és a nyakamon a bőr, úgy mentem itt, mint aki
egy elkerülhetetlen lövésre vár, ezt a kerítést nem volt szabad megközelíteni; közönséges, kissé már rozsdásodó
drótfonat volt, és rettegtem a kutyáktól, még az őrök tekinteténél is jobban rettegtem azoktól a kutyáktól.
Ám nem csupán mi, gyerekek rettegtünk ezektől a hatalmas testű őrkutyáktól, hanem a felnőttek, sőt, a civil
kutyák is; például Kálmán különben fölöttébb harcias és erős fekete kutyája, Vitéz, őt se lehetett soha szép szóval
kicsábítani az erdőből az útra, s ha spárgát kötve a nyakára, mégis megpróbáltuk kivonszolni, remélve,
összeugranak, valami iszonyú, halálos, véres küzdelmet reméltünk, akkor a földhöz lapult, gerincén az iszonyattól
magasra borzolódott a szőr, vinnyogott, s hiába téptük, cibáltuk, biztattuk, vonszoltuk, hergeltük, nem sikerült
fölkelteni benne semmiféle harci kedvet, miközben azok a hatalmas dögök részvétlenül figyelték az idétlen
kísérletet a kerítés mögül.
És ettől, hiába értettem az eszemmel én, hogy mire kellenek ezek a kutyák, az egész védett terület olyan lett,
mint félelmeim eleven magja, centruma.
Pedig a kerítésen túl érintetlen erdő, békésen néma tölgyfaerdő, látszólag éppen úgy, miként az úttest másik
oldalán az igazi, a szabad erdő, a mi erdőnk, látszólag épp olyan, amilyennek egy erdőnek lennie illik: leszáradt,
letört ágak, széltől tépett lombkoronák a fehér és sárga fagyöngyök bokrétáival, kidőlt törzsek, a köves talajból
napvilágra szakadt gyökér, taplógombák korhadásban tenyésző, immár kövületté szikkadt hatalmas ajkai, mélyen
sötétlő odvak, fénylő mohapárnák, az egészséges vének borzas csoportjainak védelmében felserdülő, hajlékony
tölgyhusángok, gyengéd csemeték, a százados puhaságban rétegződő avar alól kiperdülő zsurlók, páfrányok, a
lombok résein áthasító fény meleg foltjain a rövid éltű zöld aljnövényzet, az odvas keltike szellőtől is libbenő lila
taréjai, a szagos gyöngyike kék fürtjei, a mérges bürök magason hintáztatott fehér ernyői, csipkésen szétnyílt
tányérjai, a perje sárgás kalászai és a kékeszöld, vad tarack, nedvesebb mélyedésekben a fényes levelű gólyahír,
kövek árnyékában a zsírosan zöld ciklámen, mely itt soha nem bontotta ki virágát, a napfényes foltokon a bolyhos
szamócalevelek tenyészete és a salamonpecsét vastag szárán, a visszahajló, bordázott levelek közül kibólintó fehér
virágocskák harangjai, no és a tölgyes nagy bokrai, a galagonya, melynek ha van elegendő helye, maga is fává
gömbölyödik, a szívós kecskerágó és főleg az áthatolhatatlanul tüskés sűrűségében burjánzó, indázó, őszre
kellemesen fanyar gyümölcsöt érlelő hamvas szeder, és mégis! a gyakorlottabb tekintet azonnal észrevehette, hogy
amott, az utca túlfelén, a drótkerítés mögött, nem ugyanazon erdő folytatódik, ott ugyanis nem voltak kifordult,
ledőlt törzsek, és a letépett, hullott ágakat gondos kezek távolították el, tán alkonyat után, mikor az ég áttetsző
derengésében még látni lehet egy kicsit, vagy hajnalban, titokban, mert soha, senkit nem láttunk dolgozni itt,
egyáltalán, soha, egyetlen emberi alak! ritkítva, lazábban nőttek a bokrok, s mivel ősszel nem hullott oly
bőségesen a száraz levél, magasabbra, nagyobb foltokban nőhetett a fű is, olyan ápolt erdő volt hát, melynek az
avatatlan szemlélőben a gondozatlanság látszatát kell keltenie, tulajdonképpen soha nem értettem meg, hogy miért,
hiszen a kerítés közvetlen közelében e megtévesztésre törekvő ügyeskedés mégis lelepleződött, itt ugyanis, egy
hozzávetőlegesen kétméternyi sávban, minden élő növényt kipusztítottak, fehér, tiszta homokkal szórták fel a talajt,
a homok felületén pedig minden reggelre látni lehetett ama titkos kezek alattomos munkájának nyomát, a gereblye
fogainak nyomát, és ezen a homokkal felszórt sávon közlekedtek a kutyák.
Ha az Istenhegyi útról befordultam az Adonis útra, hogy elinduljak fölfelé az enyhe emelkedőn, hiába mentem
a másik oldalon és hiába figyeltem meredten a néma bokrokat a kerítés mögött, lássam, mikor? nesztelenül és
észrevétlenül jelentek meg, mindig csak egyetlen kutya, tudtam, őket is ugyanúgy váltják, miként a láthatatlan
őröket; hatalmas, jól táplált jószágok voltak, német juhászkutyák, feketén foltozott, zsemleszínű, olykor szürkés
szőr, lompos, fölhegyesedő farok, csúcsosan előremeredő pofájukban okos és jóságosnak tetsző melegbarna
szemek, hegyesen fölálló, minden hangra érzékenyen rezzenő fül, csaknem mindig tátott száj, melyből húsos, az
állandó lihegésben föl-le csúszkoráló, vörösen fényes, érdes nyelv lóg ki hosszan, és látni engedi az agyarszerűen
erős hátsó fogak fehér ormait; nem tettek mást, jöttek velem, ha lépteimet felgyorsítottam, akkor gyorsabban, ha
lelassítottam, akkor lassítottak, természetesen nem keltve semmiféle zajt, a homokba süppedtek súlyos
tappancsaik, azzal viszont régóta nem kísérleteztem többé, hogy megálljak, mert ha megálltam, akkor megálltak,
nyitott pofájukkal fordulva felém, néztek, tán szemük, a pillantásuk volt a legiszonytatóbb, valamiként felajzott,
mégis teljesen részvétlen, szép golyó, ugyanakkor látni lehetett, amint vastag bundájuk alatt ugrásra feszül az izom,
de nemhogy hangot nem adtak ki magukból, se ugatást, se mordulást, a lihegésük se gyorsult; Kálmán tudta meg
Pistitől, mert a Pisti, aki a zárt terület másik oldalán, lenn, a Lóránt utcai sorompónál teljesített őrszolgálatot, és
nem csak elbeszélgetett néha vele, hanem ő adta azokat a papírszipkás orosz cigarettákat is, amiket ők a
nagyszünetben közösen szívtak el a vécében, egyszóval a Pistitől lehetett tudni, hogy ilyenkor a legveszélyesebbek,
egyáltalán nem szabad megállni, nem szabad figyelni őket, és hiába vannak minden eshetőségre kitanítva, sőt,
minél szigorúbban idomítják őket, mondják az idomárok, annál kiszámíthatatlanabbá válik az idegrendszerük,
mindent tudnak és értenek, és közben teljesen idegroncsok, mesélte Kálmán, maguk az idomárok is félnek, meg
annyira acélosak az izmaik, így mondta, acélosak, hogy az ilyen nem túl magas kerítést helyből átugorják, ezért
nincsen szögesdrót a kerítés fölött, állítólag az idomárok követelték ki a parancsnokságtól a szögesdrótok
eltávolítását, nehogy a farkuk beakadjon, a parancsnok nem akart volna belemenni, mert akkor nem lenne
szabályos a kerítés, és Rákosi elvtárs személyes utasítással engedte volna meg nekik, mert rettenetesen értékes
egy ilyen kutya, de a területen belül is pórázon vezetik őket, nem lehet barátkozni velük, ételt vagy cukrot
egyáltalán nem fogadnak el senkitől, meg se szagolják, mintha levegő lennél, nem lennél, ha például valaki
megpróbálná felhergelni őket, mondjuk rúgja a kerítést, amitől minden normális kutya őrjöng, akkor ők csak
felhúzzák szépen az ínyüket, hogy minden fogat jól lehessen látni, ez a figyelmeztetés, arra vannak betanítva, hogy
fölöslegesen ne hergelődjenek, ha viszont elkövetnek valami hibát, akkor szörnyen megverik őket, szíjjal és bottal,
de ha nem csinálsz mást, csak nézel a szemükbe, nem mozdulsz, akkor nem tudják, hogy most mi van, és ilyenkor
jön elő, hogy tisztára idegroncsok, hiába verik őket a fölösleges ugrásokért, nem tudnak uralkodni magukon,
ugranak, hátulról kapják el az ember fejét, a tarkót; így kísértek, helyesebben az első közös lépések után olybá
vált, mintha én kísérném őket, egy lépésnyivel előttem ügettek homokos járásukon, az emelkedő tetején aztán
hirtelen megtört s a kerítés is követte az útnak e kanyarulatát, hosszú, egyenes szakasz következett, felcsapott
farokkal vezettek, és ha rendesen viselkedtem, nem siettem, nem maradtam el, avagy a félelem nem ösztönzött
futásra, ami végképp nem bizonyulhatott megoldásnak, hiszen az útkanyar utáni egyenes szakaszon mintegy
háromszáz méternyit kellett volna rohannom éktelenül öblös ugatásuktól kísérve, minden szégyenem és
megalázottságom, gyűlöletem és lázadási ingerem ellenére én alkalmazkodtam hát igényeikhez, nem álltam meg,
nem futottam, nem siettem és nem maradtam el, még arra is ügyeltem, ne lélegezzek túl hangosan, s amennyiben
sikerült visszafojtanom minden rendellenesnek tekinthető mozdulatomat és érzelmemet, miként ők is fékezték
idegességüket, és a kölcsönös gyanakvás feszültsége valamelyest állandósodott, akkor egy idő után kifinomodott
a kapcsolat közöttünk, nem volt már annyira fenyegető, teljesítettem kötelességem, és a kutya csaknem
közömbössé válva irántam, szintén kötelességet teljesített; ha azonban Majától jövet nem volt kedvem vagy
elegendő belső készültségem ehhez a játékhoz, mert persze játék volt ez is, kísérlet, az önuralom és a függés, az
önfegyelem és a függetlenség határain való nem egészen veszélytelen billegés, amolyan politikai gimnasztika, akkor
a rövidebb és nem egy szempontból kellemesebb utat választva, ama három magas fenyőnél, melyeket Szidónia
is tájékozódási pontként említett a kalauznak, befordulhattam az erdei ösvényre, s a bokrok álcája mögül pillantva
hátra, némi elégtétellel figyelhettem a szolgálatos kutyát, amint értetlenül és csalódottan bámul utánam, az erdő
azonnal eltüntetett, még ha tudtam is, hogy az őrök látcsöve ide is elkísér, meredeken emelkedett az ösvény, s
olykor alkonyat után is inkább ezt az utat választottam, annak ellenére, hogy itt mintha még sötétebb, ne mondjam,
még sejtelmesebb veszélyek leselkedtek volna rám, ám e veszélyeket mégis szabadabban, önkényesebben lehetett
kezelni, mint azokat a rohadt kutyákat.
Akkoriban még valóban erdő volt, talán az utolsó összefüggő zöld folt a várost szegélyező dombok és
hegyek térképén, az utolsó emlékeztető a talajnak és a növényzetnek azon természetes és eredeti együttesére,
amit terjeszkedésének történetével a város lassan felélt, megváltoztatott, magába emésztett, s mára itt is
többszintes társasházak állnak, néhány magányos facsoport maradt az erdőből, közömbös kerti díszek.
Nem sajnálom, semmivel nem állok bensőségesebb viszonyban, mint a pusztulással, a saját pusztulásom írója
vagyok, s ha most az erdő pusztulását szavaimmal nyilvánossá teszem, akkor is a saját pusztulásom történetéről
beszélek, még egyszer, utoljára, s bevallom, nem minden megindultság nélkül pillantva vissza a gyerekkor
végtelennek érzett, s mennyire véges idejére, arra az időre, melyben talán semmi nem tűnik változhatatlanabbnak,
mint egy terebélyes fa gazdagon rovátkolt kérge, a gyökér különös hajlása, a megérzett erő, amivel a fa a talajhoz
alkalmazkodik, mégis megkapaszkodik; s ilyeténképpen a gyermeki szemléletnek nincsen is hathatósabb
biztosítéka, támasza, mint maga a természet, melyben minden a pusztulás ellen szól, maga a pusztulás is az
állandóságról, személytelenségről és folytonosságról beszél.
Ám senkit nem óhajtanék az önkényes gyermeki érzékelés és a természet önkéntelen életének
összefüggéseire vonatkozó, fölöttébb szubtilis gondolataimmal fárasztani, hiszen úgy igaz, hogy a természet a mi
legnagyobb tanítómesterünk, de csak a bölcseket! az ostobákat soha nem tanítja, menjünk hát inkább tovább
azon az elhagyott ösvényen, mely a tisztásra visz, s közben vegyük szemügyre, miként megy ő, ki talpának
legmélyebb tudásával ismeri itt a talajnak minden kis hajlását, a követ, mely a következő pillanatban majd a cipője
orrába akadna, s ez ott egy nyújtottabb lépésre készteti, a homály sűrűségét, arcán kóbor szellőcskék irányát,
s ingerlékeny orrával, ha valaki más is elment már előtte az ösvényen, hogy nő avagy férfi volt-e az illető, s csupán
füle téveszti meg olykor, zördülést hall, reccsenést, csikordulást, tompa puffanást vagy valami köhintéshez
hasonlót, megáll, s hogy tovább mehessen, félelmén kell a szemének átlépnie, ijesztő sejtelmeken, olykor
valóságosan is mozdulni látszó árnyakon, óvó figyelmeztetéseken, rémes történeteken kell átlépnie.
Aztán a tisztás magasra nőtt füvébe vész az ösvény, meztelen lábára harmat kenődik, itt kis suhogások
kísérik, fölötte derengőn világos még a nyári ég, de rajta kívül mintha semmi nem moccanna, és ez elég
valószínűtlennek tűnik, denevér röppen el némán, visszaköröz, mígnem a tisztás fölső peremén ismét belép a fák
közé, ahol folytatódik, ám kétfelé ágazik az ösvény, mehetne fölfelé, tovább.
A hegy tetején lakatlan út határolja az erdőt, s onnan csupán néhány lépésnyire van a Felhő utca, ahol egy
kicsi, sárgára festett házban, szemben a sötét iskolával, a Hédi lakik, és a Hűvös néni ilyenkor húzza össze a
függönyöket az ablakon, hogy felgyújthassák a villanyt.
Hédi ablakából viszont Lívia ablakára látni.
A másik ösvényen mentem.
És bármily későn érkeztem haza, senki nem kérdezte, hol maradtam el.
Ritkult az erdő, innen már látni lehetett Csuzdiék házának könnyed oromvonalát, a tornácon égett a villany,
és gyenge fénye hosszú, sápadt foltokat, csíkokat vetített az erdő sötétjébe, ami barátságos volt, megnyugtató,
ugyanakkor mondott valamit házuk vonzó magányáról is, s ha itt mentem haza, akkor majdnem teljesen biztos
lehettem benne, hogy Kálmánt még kint találom.
Még messzi jártam, de fekete kutyája már felvakkantott a csendben.
Egy téglalap alakú irtás közepén állt a ház, fölötte kukoricás, alatta nagy gyümölcsöskert, ők tanyának
mondták, tekintélyes küllemű, ősrégi, favázas épület, melynek egyszerű homlokzatát az egykori sváb szőlősgazdák
építkezési szokása szerint, a csúcsos oromzat védelmében magasan előreugró fatornác ékítette, alatta súlyos,
kétszárnyú ajtó nyílt le a borospincébe, és a hosszú épülettel szemben, a tágas és mégis meghitt, téglával kövezett
udvar túlsó oldalán, egy hasonló, bár valamivel alacsonyabb favázas épület, mely istállónak, kocsiszínnek és az
ólaknak szolgált, az udvart egyszerű sövény kerítette, közepén terebélyes diófa, s odább keményre, tömörre
rakott szénaboglya; mindez ma egyenesen hihetetlennek tűnik, ám akkoriban a Svábhegy köves és agyagos lejtőin
még álltak, és mindentől elszakadva élték a saját pusztulásukat ezek a parasztudvarok.
Kutyája lustán jött elém a sövényig, nem ugatott, nem rontott rám, mint máskor, szórakozottan bámulva
maga elé, olykor lomposan csapva egyet a farkával, bevárt, s mintha jelezni óhajtaná, hogy valami szokatlan
történik, megfontolt ballagással vezetett át az udvaron.
Itt melegebb volt, a nap melegét lehelték vissza a kövek, a sűrű sövény nem engedte át az erdő esti hűvösét.
Akkor még volt egy lovuk, disznóik, két tehenük, csirkék és libáik, a szénapadlás fölé emelt dúcban gerlék
burukkoltak, az eresz alatti fészekből, egymást váltva, zuhanórepülésben húzott ki egy fecskepár, míg az egyik
kifelé röpült, a másik visszatért; az udvar ilyenkor, alkonyattájt, telve volt az éjszakára készülő állatok nyugalmat
kereső zajával, és a megszorult melegben erősen szaglott a vizelet, az ürülék, a rohadva érlelődő trágya.
Meglepetten követtem a kutyát, furcsa volt a kékes alkonyatban a petróleumlámpa sárga fénye; Kálmán az
ól nyitott ajtajában állt odalenn, s valamit figyelt, amit a magasra emelt lámpa a sötétben megvilágított.
Homlokát a szemöldökfának támasztotta, jöttömre se moccant.
A lámpa üvege alatt fellobbant, felfüstölgött a láng, sárga nyelvének fénye végignyalt meztelen karján, hátán,
nyakán.
Ő, ha megjött az iskolából, már tavasszal lerúgta cipőjét, ledobta nadrágját, ingét, és egészen késő őszig
ebben az egyetlen szál klottgatyában mászkált, s amint megfigyeltem, ebben is aludt.
Az ól belsejéből mélyülő, majd sivításba ívelő, hirtelen megakadó, és némi szünet után ismét kiöblösödő
hörgést lehetett hallani.
De ő mégsem volt nevetséges a fekete gatyájában, erős combja, izmos feneke teljesen kitöltötte, s a
mosásoktól kissé elszürkült, fellazult anyag ráncaival tökéletesen idomult nagy testének és lehetséges
mozdulatainak igényeihez, hasára feszült, külön kis bugyort képezett az ágyékán, azonosult vele, akárha bőr lenne,
meztelenné tette.
A kutya lustán megállt az ól előtt, meglengette farkát, aztán mintha meggondolná magát, inkább mégis
Kálmán mögé került, ott leült a hátsó lábaira, és ugyanabban a pillanatban idegesen ásított egyet.
Ebben a többiektől elrekesztett sötét kutricában egy hatalmas koca hevert az oldalán, Kálmán oly magasra
tartotta a lámpát, hogy a fény megtört az ajtó keretén, s így én az első pillanatban inkább csak megduzzadt, a
csatakos padlaton szétterülő emlőit és felénk fordított farát láttam, homályból jött a hang.
Meg akartam kérdezni, mi van, de aztán mégse kérdeztem.
Bizonyos kérdéseket fölösleges volt feltenni neki, úgyse válaszolt.
Már régóta itt állhatott, bizonyára azért támasztotta homlokát a gerendára, mozdulatlanul bámult be az ólba,
majdhogynem részvétlenül, csakhogy én ismertem őt annyira, hogy tudjam, ez nála a pattanásig, sőt robbanásig
sűrűsödött feszültség jele.
S amint ott álltam mellette, és én is néztem, amit ő nézett, lassan kibontakozott a homályból a disznó nyitott
pofája, a szeme, hallgattuk hörgését, lélegzetének váratlan elakadásait, táguló és szűkülő orra sípolását, ami
visszafojtott sivítássá élesedett, miközben mintha föl akarna valahogyan állni, de kaszáló, rövid lábai nem találnák
a talajt, s valami sokkal súlyosabb erő marasztalná, szétomló testén tehetetlenül reszketett, szinte vibrált a zsíron
a vastag bőr, az ellentétes késztetésektől hullámzott, rángott az izomzat, ő meg hirtelen felém lökte a lámpát
anélkül, hogy rám pillantana, fogjam, és bemászott az ólba.
Igyekeztem jól tartani, forró volt az üveg, s ha a kanóc meglöttyent a petróleumban, akkor füstölögni kezdett,
elfeketült a fény.
Egy kicsit félhetett, mert mindenre készen az ól falához tapadt, várt.
Tán attól félt, hogy a disznó dühös lesz és megharapja.
Aztán egyik kezével megragadta a disznó fejét a füle tövénél, vakargatta, csillapította egy kicsit, s az állat
valóban dühödten röffent föl, ám ugyanakkor, ravasz módon, mintegy a padlóhoz is nyomta a fejet, hogy közben
a másik kezével megtapogassa, és nem is nagyon finoman megnyomkodja az állat tornyos hasát, belappadt
horpaszát, amitől az várakozásteljesen elhallgatott.
És akkor még egy különös mozdulatot tett, ez idáig nem is vettem észre, hogy a sötéten ráncolt, összerándult
végbélnyílás alatt milyen hatalmasra nyílt szeméremrése, akár több, rétegesen egymásra forduló rózsás ajak,
duzzadtan, tisztán, feszesen, selymesen, síkosan fordult ki teste belsejéből ürüléktől és vizelettől lucskos és
mocskos farára, s Kálmán ennek az elevenen égő völgykatlannak a mélyén húzta végig óvatosan az ujját, amitől
az állat fara legalább oly érzékenyen rándult össze, amilyen érzékenyen ő érintette meg, akkor azonban gyorsan
kihátrált, s az ujját önkéntelen mozdulattal a combjába törölte.
Az állat mintha bennünket nézett volna.
Kálmán türelmetlenül vette el tőlem a lámpát; visszatűnt a homályba a disznó figyelő szeme, néhány pillanatig
csendben maradt, s csak a szomszédos kutricában forgolódó állatok nyugtalan röffenéseit, dobogását lehetett
hallani, és ő ismét az ajtó szálkás gerendájára hajtotta homlokát.
Már egy órája, legalább egy órája elment a víz, mondta.
Butaság lett volna megkérdezni, milyen víz.
És hogy itt hagyták, hogy itt hagyták őt, mondta, de olyan erővel tört ki belőle a hang, hogy kezében
megreszketett a lámpa, üvege a gerendához koccant, panaszosan és kétségbeesetten felsírt, teste azonban feszes
maradt, a feszültség nem engedte ki a sírást, nyelni akart és felcsuklott, itt hagyták, ismételte harmadszorra is,
pedig tudták, tudták, és mégis itt hagyták, a rohadtak.
A csúszós padlaton rándult az állat fara, feje ugyanakkor hátracsuklott, csúszott, mert hatalmasra tátotta
pofáját, mintha némán levegőért küzdene, és rettenetes volt hallani, hogy nem jön hang a görcsből.
Valami történt benne, aminek nem akart vége szakadni.
Fel kell mennie az apjáért.
Kálmán édesapja és a két, nála jóval idősebb bátyja pék volt fönn a hegyen, régen az övék volt az egész
pékség, ami miatt ő éppen úgy osztályidegennek számított, mint Krisztián; mindig délután mentek el bedagasztani,
a kemencéket fölfűteni, és csak hajnalban jöttek vissza, mikor a kenyereket már elszállították, és az édesanyja
mindig elment hazulról, miután a két tehenet behajtották és megfejt, mert ő lenn a János-kórházban takarított éjjel.
Szabadok voltunk, tőlem senki nem kérdezte, hol mászkálok, őt viszont minden este magára hagyták.
A kutya a farkát csapdosta, és halkan felnyüszített a lábunknál.
Ő pedig ismét a kezembe nyomta a lámpát, még tétovázott, s ezért azt hittem, sarkon fordul, hogy mégis
segítségért rohanjon, ami azt jelentette volna, hogy engem itthagy, tehetetlenül és kiszolgáltatva ennek a
szörnyűségnek, tán maga se tudta; szerettem volna mondani, hogy ne, inkább én megyek, vagy elmenni, csakhogy
a disznó oly némán csúszkált előttünk, hogy inkább bemászott.
Én is beljebb hajoltam az ólba, hogy jól világítsak neki, nagyon jól akartam világítani, habár fogalmam se volt
róla, mit tehet vagy egyáltalán tudja-e, mit kell tennie egy ilyen helyzetben, valamiként mégis bíztam benne, tudni
fogja, holott most inkább olyan volt, mintha nem tudná, másfelől ha növényekről és állatokról volt szó, akkor
nagyon sok mindent tudott, mindent tudott, de számomra oly felfoghatatlan volt a látvány, s az érzés, amit kiváltott,
oly követhetetlen, a szenvedés, mely a tehetetlenségtől azonnal a mi szenvedésünk, és nem hagy időt vagy erőt,
hogy gyáván kimeneküljünk belőle, odaköt, s hálás voltam neki, hogy nem hagy itt és megpróbál valamit csinálni,
helyettem csinálja, és akkor nekem nem kell mást csinálnom, mint jól tartani ezt a lámpát.
Az állat faránál guggolt, és hosszú pillanatokig semmit nem csinált.
Forróság volt odabenn és bűz, a lélegzet hirtelen elnehezült, ami akkor nem zavart, mert a halál volt ott,
mégha tudtam is, hogy ez a születés.
Aztán lassan felemelte az egyik kezét az öléből, olyan furcsán, elgondolkodón és lazán be voltak hajlítva az
ujjai, és azokon az egymásra fordult, duzzadtan rózsás ajkakon becsúsztatta, láttam, amint csuklóig eltűnik.
Az állat ettől felvonaglott, végre levegőhöz jutott, nem hörgés volt ez, hanem mintha okádna, úgy szakadt
ki belőle a görcs, rúgott és pofájával, melyből csurgott a nyál, melyben összecsattant a fog, mintha belé akarna
kapni.
Ő kirántotta a kezét, guggolva azonban nem tudott menekülni, és én is akadályoztam, mert ezzel a lámpával
itt álltam az ól szűk ajtajában, és az ijedtségtől nem tudtam hátraugrani; a fenekére huppant, bele az iszamós
alomba.
A disznó azonban visszaejtette a fejét, pofája nyitva maradt, gyorsan, rendszertelenül, harákolva utána,
mohón szívta magába a drága levegőt, és szőke sörtéktől pillázott halványbarna szemével nézte őt.
Éreztem, ahogyan a kutya egyenletesen a lábamra liheg.
És az üregéből csaknem kiforduló szem, ahogyan fektéből őt nézi, fehérje csupa vér.
És akkor már Kálmán se nézte, mit csináljon, hanem ezt a szemet nézte, feltérdelt, és a kezével megint
belemélyedt az állat testébe, és amint lassan előrehatolt, már azzal sem törődve, hogy a húgyban és a szarban
csúszik előre, meztelen testével ráfeküdt, rányomódott az állat felpúposodott oldalára, teste súlyával nyomta és
nézték egymást és már együtt is lélegeztek, mert amint testével rányomódott, az állat a levegőt szépen kifújta, és
amikor megemelkedett, az állat készségesen beszívta, könyékig benne volt már, de akkor, mint akit megvágott
az áram, rántotta ki, és egész testében rázkódva, reszketve, ordítani kezdett az ólban.
Valamit ordított, de nem értettem, valami szavakat ordított, de nem lehetett érteni.
A disznó sivított, csúszott a farával, elfulladt, kimeredt a lába, oly élesen, hangosan, hosszan sivított, akárha
sikoltana, visszarándult és megint megmeredt, de valamiként megőrizte, helyesebben a teste még finomabbá tette
azt a ritmust, amit az imént együtt találtak meg, s mindeközben nem hogy nem mozdult el a szeme Kálmánról,
hanem teljesen józan maradt, ő pedig a lámpafényben lucskosan felfénylő karját, mint valami idegen tárgyat maga
elé emelve, beletapadt a tekintetébe, s oly váratlanul némult el, amilyen váratlanul ordítani kezdett; ha azt
mondanám, hogy segítséget kért tőle a szem, ha azt mondanám, felszólította őt valamire és irányította, ha azt
mondanám, hálás volt neki, biztatta és készségével biztosította, hogy jó nyomon vagyunk, csak így tovább! akkor
érzelmes emberi fogalmakkal szennyezném be ama nyers és közvetlen, de semmiképpen nem durva érzéki erőt,
melynek kifejezésére minden bizonnyal csak egy állat szeme képes.
Ordítására a disznó sivítással válaszolt, és a disznó csendjére ő hallgatással.
Eltávolodásuk ellenére együtt maradtak.
Az elnyílt szeméremrés mélye, mint a lélegzet vagy a dobbanás, a szívások és lökések ismétlődésében
fortyogott.
Ő megint belenyúlt, egyenesen oda, ahonnan az imént visszarettent, elfogulatlanul, ahogyan untig ismerős
helyekre térít bennünket a szükség.
A fejét kifelé fordította közben, akárha rám nézne, föl, de a szemét is lehunyta.
Az állat hallgatott, akárha készségesen visszafogná lélegzetét.
S valamit mintha odabenn csinálna, és ezért nem volna szabad néznie, ne lássa, tisztán érezze, amit csinál.
Aztán lassan, fáradtan húzta ki a kezét, feltérdelt, nyakán előrecsuklott a feje, és nem láttam az arcát.
Még mindig csend volt, az állat mozdulatlanul hevert, s mintha megkésve, de mégis válaszolna neki,
hullámozni kezdett az oldala, majd egész teste hullámzott már a nyomástól, szívástól, és minden hullám végén az
észvesztő sivítás a szűk ól felforrósult bűzébe fúlva.
Meg fog dögleni, mondta, nem megy, mondta halkan, mint akit e hullámzó szenvedés sem tud megindítani,
mert előbbre lát már, átlátott a halálba, nem mozdult el ugyan, ott maradt, nem volt mit tennie.
Annak azonban, ami az állat testében történt, még közel sem volt vége.
Mert a következő szempillantásban valami vöröslőn megjelent a rés lélegző lebernyegei között, és ő, mint
a disznó, sírósan sikoltozva vetette rá magát; rögtön elnémult, mert az a valami, mintha idegen csont került volna
húsba, kicsúszott az ujjai közül, újra megragadta, és megint kicsúszott.
A rongyot, üvöltötte, s ez nekem szólt, de úgy éreztem, rettenetesen sok idő telik el ebből a fontos időből,
míg sikerül felfognom, hogy itt valamilyen rongynak kell lennie.
S a bénultság az én legbensőbb bűnöm lenne, ami megbénít, hogy ne találjam meg azt a rongyot.
Nem volt rongy.
Mintha hirtelen nem is tudnám, mi az? elveszíteném anyanyelvem szavát, hogy rongy, és neki közben,
rongyot! megint kicsúszik a kezéből.
Üvöltött.
És akkor még a lámpaüveg is majdnem lebillen, mert ki akartam volna nézni az ól elé, és csúcsa a
szemöldökfába beleakad, pedig ott volt a rongy, láttam, a kutya csapkodja a farkával, de utána kell kapni az
üvegnek.
S hogy a lámpaüveg mégse tört el, olyan észveszejtő győzelem, amilyet azóta se érezhettem, és hogy oda
tudok kapni a rongyhoz.
Két, behasított körmű, kicsi láb lógott ki onnan.
A rongyot megtekerte rajta és úgy húzta, hátrálva, guggolva, ahogyan a disznó nyomott és sivalkodott.
A küzdelem hosszú, maga a történés persze észrevétlen.
A test oly simán és síkosan csúszott ki onnan, hogy ő nem is tudott elég gyorsan hátrálni guggolva, fenekére
tottyant és szétvetett lábai között ott hevert a nyálka üveges burkában az újszülött élettelen, halványan fénylő teste
a mocskos padlaton.
Azt hiszem, mindhármunknak elakadt a lélegzete.
Azt hiszem, az anya mozdult meg először, fölemelte a fejét, mintha látni akarná, megbizonyosodni,
megtörtént-e már, a kimerültségtől azonban visszahanyatlott, ám amint visszakoppant a feje, valami új és elemi
erejű ingerület futott a testébe, boldog erő, mely olyan fürgévé, ügyessé, hajlékonnyá és leleményessé tette, amit
egy ilyen idomtalanul hatalmas állattól különben egyáltalán nem lehetett volna elvárni, farával kissé oldalt csusszant,
vigyázva, hátsó lábaival ne rúgja meg, a hosszú köldökzsinór utánaengedett, és a malacka csaknem moccanatlanul
maradt ott Kálmán lábai között, ujjongó röfögéssel hajolt oda hátra, kicsi szippantásokkal végigszagolta és
reszketve ujjongott fel a szagtól, két reccsintéssel elharapta a köldökzsinórt, s miközben Kálmán ügyetlenül
csúszva előle, kiügyeskedte magát az ólból, felállt, szinte felpattant fektéből, nyalni kezdte, trappolva táncolt
körülötte, röfögve és türelmetlenül döfödte a kicsi testet, nyalta, mintha föl akarná zabálni a földről, lökte, míg az
végre lélegezni kezdett.
Mikor egy jó óra múltán becsuktuk az ól ajtaját, s a faretesz halk koppanással becsúszott vájatába, négy
malacka cuppogott a tejjel telt emlők forró, lilásan vörös tömlőin.
Csillagos és sötét és néma volt a nyári éj.
A kutya jött utánunk.
Ő hátrament, letolta a nadrágját, hosszan vizelt.
Én egyedül álltam az udvar közepén a kutyával.
Ott, a trágyadombon ásta el a méhlepényt is.
Már nem volt mit mondanunk, s úgy éreztem, többé nem is kell egymásnak semmit mondanunk.
Sok volt az is, hogy itt állhatok, vizeletének hosszú csordulását, bő csorgását hallhatom.
Mert amikor már megvolt az első, és ő gyorsan kimászott az ólból, s én a lámpát magasra emelve
félreléptem, egyetlen pillanatra egymásra néztünk, a két mozdulat keresztezte egymást, ám közben a tekintet a
boldogság azonosságán mégis fennakadt, és a pillanat olyan hosszú lett, oly tömött, mintha kicsúszott volna belőle
a valódi idő, s mindaz, mi a küzdelemből belénk szorult, csak ebben a közösségben törhetne ki, a vigyor őrületébe
világított bele a lámpa, arcunk egészen közel, szeme eltűnt a vigyorban, csak a száj és fogak, erősen kiugró
állkapcsai, homlokába hulló csapzott haja, s amint váratlanul itt volt az arcom előtt, láttam, hogy az én arcom mása
ez, mert én is ugyanilyen mohó őrülettel vigyorgok magamnak, s mintha csupán úgy kerülhetnénk ki vigyorgásunk
dermedő idejéből, e közösségbe úgy kerülhetnénk bele, ha egymásnak esünk.
Ha egymást szeretjük érte.
És mégse lett volna elég, a disznó győzelméhez nem érhettünk volna fel vele.
Hanem valami beszéd tört ki.
A szavak nevetése.
Hogy én majdnem eltörtem a lámpát, mondtam, és hogy biztosan keresztbe feküdt, mondta, és kérdeztem,
ő miért ordított úgy, nem értettem, mit ordított, és hogy az apja se tudta volna jobban, mondta, és hogy én először
azt hittem, a disznó csak beteg, mondtam, és még szerencse, hogy a köldökzsinór, és hogy nem tudtam, hol a
rongy, és hogy milyen okos a disznó, mondta.
És a kutya csaholva rohant, körbe az udvaron, körbe, egyre nagyobb körökben, ami ugyanolyan beszéd
volt.
Józan fénnyel világított le a tornácról a lámpa.
Lassan mentünk föl a lépcsőn, kábán, kimerülten.
Még gőzölgött a víz a fazékban; miközben arra várt, jöjjön ki a méhlepény, én tettem föl melegedni a vizet,
hogy langyosan lemoshassa a disznó emlőit.
Az asztalhoz ment, kihúzta a széket, leült.
Én előbb néztem a konyha tárgyait, a fehér zománctűzhelyet, az almazöld konyhaszekrényt, a rózsaszínű
dunyhát a dikón; a petróleumlámpát az asztalra tettem, mögöttünk nyitva maradt az ajtó, s az enyhe légvonatban
inkább füstölt mint égett, aztán én is leültem.
Ültünk, bámultunk magunk elé.
Az isten faszát, mondta később, halkan.
Nem néztünk egymásra, de éreztem, nem szeretné, ha elmennék, s én sem akartam volna elmenni még.
A káromkodás pedig olyan volt, mint valami csendes jóvátétel, nekem szólt.
Ő igazán ritkán káromkodott, s ellentétben a többi fiúkkal, durva szavakat se használt, legalábbis nem
emlékszem többre, mint e három esetre, Majával kapcsolatos kijelentésére, mármint, hogy mit csinálna vele, s
aztán arra, amit a vécében mondott.
Hogy ebédre megkaphatom.
Ami viszont súlyos sérelemként, nem hegedő sebként maradt meg bennem, elfelejtettem, de nem tudtam
megbocsátani.
S nem csupán azért, mert e látszólag ártalmatlan durvasággal csatlakozott akkor Prémhez és Krisztiánhoz,
mit is tehetett volna mást? és bármennyire fájt, a kapcsolatoknak ezt az állandó, és sok tekintetben izgalmas
bizonytalanságát nem vehettem rossz néven, hiszen a világ természetes rendje vagy tán a korszak szelleme
nyilvánult meg abban, ha soha nem lehetett pontosan eldönteni, ki ellenség, ki barát, végső soron mindenkit
ellenségnek kellett tekinteni, s elég volt csak arra a félelemre és gyűlöletre gondolnom, mely a zárt terület kerítése
előtt elfogott, és akkor már magam sem tudtam, hol a helyem, vagy arra a kínzó érzésre, hogy apám pozíciója
miatt spicli vagyok a többiek között, holott senkit nem árultam el; ám ő kényszerű csatlakozása érdekében ama
legtitkosabb pontján árulta el a barátságunkat, még akkor is, ha a többiek nem tudhatták, valójában mit jelent,
hogy én ebédre megkaphatom a Prémét, nem tudhatták, mire utal vele, mégis! mintha ott, a többiek előtt mondta
volna azt nekem, és ez több volt, mint arcátlan árulás! hogy én fogtam meg az övét, mert mintha más kívánságom
se lenne, mint megkapni ebédre! tehát nem úgy, a legteljesebb kölcsönösségben történt, ahogyan történt, s mintha
nem éppen ő kezdeményezte volna.
Kirúgta maga alól a széket, és a konyhaszekrényből kivett egy üveg pálinkát, két poharat.
Ugyanolyan bátran, gondolkodás nélkül tagadta meg, amilyen bátran, gondolkodás nélkül mozdult felém a
keze.
Hogy ne kelljen szégyenkeznie a többiek előtt, saját legbensőségesebb mozdulatától határolta el magát, most
viszont mintha árulását tenné jóvá e káromkodással, megköszönné, hogy mégis itt vagyok.
Ami oly bőséges érzelmi áradás, hogy jobb hallgatni róla.
És mindezt éppen úgy nem tudhattam elmondani Majának, miként anyám karján sem tudtam elmondani a
lányokat.
A pálinkától némán berúgtunk.
Ha elegendő lenne megtanulni az élet legfontosabb dolgait, de még a hallgatást is meg kell tanulni róla.
Nagyon sokáig ültünk ott az asztal lapjára bámulva, részegen, s a káromkodás után valamiért egyáltalán nem
néztünk egymás szemébe többé.
Holott ez a káromkodás tisztázott mindent, halálig.
A végső soron való hűségét; hogy soha, senki, semmit nem felejthet.
Tétován babrálni kezdett a lámpán, el akarta oltani, ám hiába csavarta le a kanócot, nem aludt el, még
erősebben füstölt, és akkor az üveget levette, hogy lefújja, fújta, de miközben fújta, többször rá kellett fújnia,
felröhögött, mert nem tudta eltalálni, mindig mellé fújt egy kicsit, és a bekormozódott, forró üveg kicsúszott a
kezéből, széttört a konyha kövén.
Még csak utána se nézett.
Jó volt hallani ezt a törést, apró szilánkokra pattant szét.
Később olyan lett nekem, mintha teljesen éberen aludtam volna bele ebbe a jóba, vagy elvesztem volna a
saját gondolataim között, habár igazán nem tudtam volna megmondani, mire gondolok, avagy gondolok-e
valamire egyáltalán; maga a részegségben eltompuló érzet lett a gondolás nélküli gondolat, és nem vettem észre,
hogy közben ő valamikor fölállt, a kőre letette a nagy lavórt, és most a forró víz maradékát önti abba a lavórba.
Nem volt homályos, csak távoli, érdektelen.
És még mindig öntötte a vizet.
Szerettem volna megkérni, ne öntse már, hagyja abba.
Mert megint nem vettem észre, hogy közben ő valamilyen másik vizet önt a lavórba.
Vödörből.
És azt sem vettem észre, mikor dobta le a gatyáját a kőre, mezítelenül állt a lavórban, a szappan szépen
kicsusszant a kezéből és elszánkázott a kövön, be a konyhaszekrény alá.
Mondta, adjam oda a szappant neki.
És hallani lehetett a hangján, hogy ő is teljesen részeg, amitől nevetnem kellett volna, csakhogy nem tudtam
fölállni.
És loccsant, csobogott a víz, mikor végre föl tudtam állni, és ő szappanozta magát.
Neki egyáltalán nem volt olyan nagy, mint a lónak, hanem inkább kicsi, tömör, vastag, s a felhúzódott
heréken mindig úgy előre állt, begörbedt, kinyomta a gatyáját; szappanozta.
Már álltam és éreztem, mégis ez fáj; fáj, hogy nem tudhatom, kinek a barátja vagyok.
Nem tudom, miként tettem meg az utat az asztaltól a lavórig, az elhatározás észrevétlenül vitt át azon az időn,
aminek el kellett telnie, ott álltam előtte és mutattam, adja ide a szappant.
E szerelmi szenvedélyen túli közösség volt az, amire Krisztiánnal kapcsolatban vágytam, a testvériségnek
e csaknem semleges érzete, ahová vele soha nem jutottam el, s ami oly természetes, mint a látás, a szaglás vagy
a lélegzetvétel, a szeretet nemtelen kegyelme; és talán nem túlzás forró háláról beszélni, igen, hálás voltam és
alázatos, mert tőle kaptam meg azt, amit a másiktól hiába reméltem, s mindazonáltal ez mégse megalázkodás, nem
neki kell hálásnak lennem ezért, a hála csak úgy van, önmagában, attól, hogy ő itt van, így, és én így, itt vagyok.
Bizonytalanul nézett rám, nyakán ingott a feje, a szemembe akart nézni, de nem találta a pillantásomat, és
mégis azonnal megértett, mert a szappant a kezembe nyomta és beleguggolt a lavórba.
Benedvesítettem, gondosan szappanoztam a hátát, nem szerettem volna, ha piszkos marad.
És tudtam, a Prém csak azért mondta akkor ezt a hülyeséget, mert neki volt olyan nagy; Krisztián néha
felszólította, mutassa meg nekünk, és mi némán bámultuk, az élvezettől felröhögtünk, hogy ilyen nagy lehet.
Elmondhatatlanul boldog voltam attól, hogy Kálmán mégis az én barátom.
Szappanos hátáról éreztem fölszállni az ól szagát, és rendesen le kellett öblíteni a szappant.
És a Prém csak azért mondta ezt, hogy ő véletlenül se csatlakozhasson hozzám, hanem inkább az ő barátjuk
legyen.
De a szappan belecsúszott a lavórba, elúszott széttárt lábai között, eltűnt.
Ki kellett mennem a szabadba, annyira utáltam a Prémet.
Puhába akadt a lábam.
Annyira utáltam, hogy valami rosszullét fogott el.
A kutya békésen, elnyúlva aludt a tornácon.
A kezem szappanos maradt.
A földön feküdtem, és közben valaki eloltotta a villanyt, mert sötét volt.
Eltűntek a csillagok, fülledten hallgatott az éjszaka.
Sokáig csak arra gondoltam, haza kéne mennem, haza, semmi másra nem gondoltam, csak arra, haza kéne
mennem.
De a távolban néha felvillámlott az ég, gördítette a dördülést.
Aztán vitt a lábam, húzott a fejem, a talpam érzett egy utat, melyről nem lehetett tudni, hová vezet.
S amint a dördülések egyre közelebb húzták a villámokat, a levegő is megkeveredett, a fák lombjaiba
belesüvöltött a szél.
Csak mikor a szám érzett valami keményet, hűvöset, a rozsda ízét, akkor láttam, hazaértem; lenn a fák
között az ismerősen világos ablakot, s ez itt a kapu vasa a számban.
Mint aki először lép be oda, ahol ismerős, mintha már látta volna, ami ilyen idegen.
Meg kellett néznem, hol vagyok.
A felzúgó szél hűvösében nagy szemekben kezdett cseperészni a meleg eső, elállt s újra cseperészett.
Egy ideig feküdtem ott a fényben a nyitott ablak alatt, s azt szerettem volna, ha soha, senki nem talál meg.
A falon láttam lecsúszni a villámokat.
Nem szerettem volna bemenni, mert utáltam ezt a házat, és mégis ez lett az egyetlen hely.
És még ma is, a visszaidézés igyekezetében, páratlanul messzi távlatot keresve a szemlélődéshez, még mindig
nehéz elfogulatlanul beszélnem e házról, hol a közös fedél alatt élő emberek oly távol kerültek egymástól, oly
mértékben emésztette fel őket a saját fizikai és erkölcsi pusztulásuk folyamata, s olyannyira magukra, csak és
kizárólag önmagukra voltak utalva, hogy nem vették észre, avagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, ha az
úgynevezett családi közösségből, egy gyerek, hiányzott.
Miért nem vették észre?
Olyannyira nem hiányozhattam senkinek, hogy magam se tudtam, a hiány poklában élek; a hiány poklát
gondolom világnak.
Odabennről hallani lehetett a parketta finom reccsenéseit, néha egy csikordulást, valami neszezést, mozdulat
motozását.
Nagyapám nyitott ablaka alatt hevertem.
Ő felcserélte a nappalt az éjszakával, éjjel élt, kóborolt a házban, nappal bóbiskolt vagy a díványán aludt
a lesötétített szobában, s e csodás fordulattal mindenki számára megközelíthetetlenné tette magát.
S ha tudhatnám, mikor kezdődött e kölcsönös és sokoldalú bomlás, volt-e kezdete, mikor és mitől hűlt ki
a tágas családi fészek, akkor bizonyára sok mindent mondhatnék az emberi természetről, no és a korról is,
amelyben éltem.
Nem áltatom magam, az istenek távoli okosságával nem rendelkezem.
Tán anyám megbetegedése?
Bizonyára ez is fontos fordulópont volt e folyamatban, bár nekem az ő betegsége, különös módon, inkább
a tartós pusztulás következményének, mint kiváltó okának tetszik; mindenesetre az ő betegségét legalább annyira
a kíméletességében is álnok családi hazudozás fátyla fedte el, miként a kishúgom állapotát, vagy a nagyapám
asztmatikus rohamait, melyekről a nagyanyám titkon úgy nyilatkozott, hogy sem az orvosi kezelés, sem a diéta,
sem a pontos gyógyszerelés nem segíthet rajta, mert egyszerűen hisztéria.
És hogy egy vödör hideg víz kéne neki.
E fizikai formákat öltő bomlásról legalább annyira nem illett szót ejteni, mint arról, hogy a nagyanyám miért
nem beszél a nagyapámmal, aki viszont egyetlen szót sem hajlandó váltani az apámmal, és napra nap úgy mennek
el egymás mellett, hogy még csak nem is köszöntik, kölcsönösen levegőnek tekintik a másikat, holott az apám
él a nagyapám házában.
Tán kivételes szerencse, tán kivételes szerencsétlenség, ma sem tudom eldönteni, mi jobb, a tudatlanság-e
vagy a tudás? de én bármennyire is alkalmazkodtam ezekhez a hazugságokhoz, mintegy belesimulva a hazugságok
rendszerébe, és a magam hatásos hazugságaival táplálva, segítettem is a hazudozás finom szerkezetének
működtetését, s még ha nem láttam is le az eredethez benne, nem tudtam is pontosan, hogy mi, mit takar,
valamennyire azért beláttam e takarások közé, tudtam például, hogy nagyapám betegsége valódi, komoly,
bármelyik roham megölheti, s midőn a nagyanyám tétlenül és szigorúan figyelte a rohamokat, úgy éreztem, mintha
egyenesen erre a bármikor bekövetkező halálra várna; továbbá tudtam jól azt is, hogy a kishúgom gyógyíthatatlan,
idiótának született és az is marad, csakhogy születésének vagy talán fogantatásának körülményeit, az okot, ha van
ilyen, szüleim lelkiismeretfurdalásának szövetsége veszi körül, ezért kell minduntalan a gyógyíthatóság reményét
hangsúlyozniuk, mintha reményükkel igyekeznének elfedni ama szörnyű titkot, valamit, amit senkinek nem szabad
megtudnia; akárha itt, a mi családunkban, mindenki egy hazugsággal tartaná a kezében a másik életét; no és egy
véletlen mozdulatom következtében azt is tudtam, hogy nem a sikeresen végrehajtott epeműtét utáni lábadozás
állapotában van az anyám.
Karján heverve, figyelve lélegzetét, semmi mást nem akartam én, mint a nyakát megérinteni, tenyeremet az
arcára simítani, és véletlenről is ezért beszélek; nem aludt, szeme csukva volt, s amint ügyetlenül mozdulva a nyaka
felé, ujjam beleakadt a hálóing kivágását összefogó szalagcsokorba, s az nem volt megkötve vagy kioldozódott
hirtelen, és a könnyű, fehér selyem lecsúszott a melléről, helyesebben a másodpercnek ama töredékében azt
láttam, mintha a melléről csusszanna le, a mellét láttam, akárha azt látnám, amit látnom kellene, holott sugarasan
hegedő sebet láttam a melle helyén, a varratok nyomának vöröslő bordázatát.
Üveg zörrent, a fejem fölött gyorsan becsukták az ablakot.
Soha jobbkor nem jöhetett a vihar, úgy feküdtem ott, mintha azt remélném, a lezúduló eső belever a földbe,
felszívódhatok vele, a víz hűvöse azonban kijózanított.
Föltápászkodtam, hogy megkocogtassam az ablakot, engedjenek be.
Legnagyobb meglepetésemre, nagyanyám elrémült tekintete nézett vissza rám a szobából; nagyapám a
díványán feküdt, hanyatt, hunyt szemekkel.
Míg az ajtó előtt várakoztam, ingem, gatyám átnedvesedett, ömlött az eső, dörgött és villámlott, s mikor
nagyanyám végre beengedett, a hajamból is csurgott a víz.
Ám ő villanyt se gyújtott, nem szólt, ügyet se vetve rám sietett vissza a nagyapám szobájába.
Mentem utána.
Nem azért sietett, hogy valamit tegyen, rögtön visszaült a székre, melyről az imént oly meglepetten fölállt,
hanem azért sietett, hogy ott legyen, jelen legyen, amikor bekövetkezik.
A csukott ablak nagy üvegtábláin függönyként ömlött végig az eső, a minduntalan felvillanó kék fény
kivilágította benne a mágikusan elmosott fákat, a közeli dörrenésekbe belereszketett, s valamiként úgy tűnt, mintha
a vihar előtti fulladt forróságot csukták volna be ebbe a szobába.
Nagyapám mellkasa gyorsan emelkedett, süllyedt, kezéből a nyitott könyv úgy lógott le a díványról, mintha
a következő pillanatban ki akarna hullani belőle, másrészről viszont éppen e könyvbe kapaszkodna, az utolsó
tárgy, mely az itteni világhoz köti; arca sápadt volt, fénylett a verítéktől, elnyílt szája fölött kis gyöngyök ültek a
borostákon, lélegzete gyors, sípolt vele, húzta, nehéz.
Viaszernyős lámpa égett a feje fölött, az arcába világított, ne legyen semmi rejtélyes a küzdelemben,
nagyanyám viszont árnyékban maradt, a barátságos, meleg félhomályból nézett ki mozdulatlanul, kissé
megfeszülve, várakozásteljesen.
Maga is oly merev, mint a szék támlája.
Egyenes tartású, magas asszony volt a nagyanyám, méltósággal teli idős hölgy, bár ma, visszaszámlálva az
időben, megállapíthatom, hogy én öregebbnek gondoltam, mint amilyen valójában volt, akkoriban alig valamivel
több, mint hatvan éves, csaknem húsz évvel fiatalabb a nagyapámnál, ami viszont a gyermeki időszemléletre
nagyon jellemző módon, számomra egyáltalán nem volt számottevő különbség, egyformán öregnek láttam őket,
ősöregnek, s öregségük által egymáshoz hasonlóknak is.
Mindketten soványak voltak, csontosak, csaknem a némaságig hallgatagok, s ezt is az öregség szükségszerű
kísérőjelenségének hittem akkor, holott valójában teljesen különböző okokból válhattak ily szótlanokká, és
szótlanságuk minősége sem volt azonosítható; nagyanyám hallgatagságában enyhe sértettség reszketett, s ezzel
az állandóan és hangsúlyosan érzékeltetett sértettséggel jelezte, hogy ő nem azért nem beszél, mintha nem lenne
mit mondania, hanem szándékosan megvonta és folyamatosan megvonja szavát a világtól, így büntet, és én
rettegtem ettől a büntetéstől; nem tudom, milyen lehetett fiatal korában, de sértettségének okait keresve arra
következtetek, hogy az életformájukban néhány évvel előbb beálló alapvető változásokat sem tudhatta sérelmek
nélkül elkönyvelni és elrendezni magában, valóban túl nagy volt e változás, s ő ifjú leányként túl szép ahhoz, hogy
ne a világ elkényeztetett gyermeke legyen, mindhalálig; a háború után, néhány évig, még egy fekete, mindig
tükrösen csillogó, tágas hintóra emlékeztető, Mercedes márkájú automobil szállította be őket a városba, melyet
egy annak rendje és módja szerint, zsinóros és ellenzős sapkát viselő komoly sofőr vezetett, a kocsit azonban el
kellett adniok, és évekig értéktelenné vált részvényeikbe kötöttem be füzeteimet és könyveimet, a részvénypapírok
hátoldalának makulátlan fehérje, ha a perforált szelvényeket letépte az ember, pompásan megfelelt e célnak, aztán
a nagyapám váratlanul fölszámolta Teréz körúti ügyvédi irodáját, minek következményeként el kellett bocsátaniuk
cselédjüket, s egy időre, míg el nem tűnt ő is, Stein Mária költözött be a cselédszobába, s végül, a katasztrófa
betetőzéseként, anélkül, hogy azt nagyanyámmal előzetesen megbeszélte volna, az államosítások évében,
nagyapám önként lemondott házuk tulajdonjogáról, ez pedig oly készületlenül érte a nagyanyámat, mesélte nekem
nevetve anyám, hogy mikor a tudomására jutott, de csak hetekkel később és egészen véletlenül, akkor egyszerűen
elájult, elvégre az öröksége volt a házban, s mikor nagy nehezen magához térítették, anyám nővére, Klára
nagynéném pofozgatta életre, a legsúlyosabb büntetést mérte magára és a családra, nem szólt többé egyetlen szót
sem a nagyapámhoz, amiben az volt a legmulatságosabb, hogy a nagyapám viszont úgy beszélt hozzá, mint aki
ezt a szótlanságot nem veszi tudomásul; és ő valóban nem arra született, sértettségét teljesen jogosnak kell
tekinteni, hogy cselédként, ápolóként és kegyes nővérként tevékenykedjék három nagybeteg és két
elmeháborodott körül, apámról és rólam ugyanis egyértelműen úgy vélekedett, hogy nem vagyunk teljesen
normálisak, amiben volt is némi igazság, nem erre született, mivel nem volt hozzá se érzéke, se szíve, mégha
mindent pontosan, tisztességesen, a sértettség gőgjével el is végzett, amit el kellett végeznie; nagyapám azonban
éppen ellenkezőleg, ő tán végtelen türelme és mély humora miatt kényszerült a hallgatásra, ő nem volt sértett,
helyesebben nem ő volt a sértett, hanem olyan humorosnak, fonáknak, kisszerűnek, unalmasnak, átláthatónak és
nevetségesnek látta immár a világ dolgait, hogy véleményével, puszta kíméletből, nem akart volna senkit
megbántani, olyannyira nem vette komolyan azt, ami mások számára halálosan komolynak tetszett, hogy az
összeütközések elkerülése végett magába kellett fojtania lehetséges megnyilvánulásait, amitől, gondolom, legalább
annyit szenvedett, mint a nagyanyám a saját megbántottságától.
Az ironikus mosoly keserű zárójele még a rohamok közben is ott lebegett a szája körül, akárha hunyt
pilláinak védelmében mulatna a saját fulladásán, sajnálatos, de elkerülhetetlen tévedésnek tartaná ama hiábavaló
küzdelmet, amit a szervezete folytat ellene, mert nem engedi, még mindig nem engedi bekövetkezni, aminek majd
úgyis be kell következnie.
Nagyanyám pedig szinte dühödten szemlélte ezt; már csak azért is dühödten, mivel ily módon, a maga
humoros módján, a nagyapám semmiképpen nem lehetett úgymond hálás beteg, szeretett volna meghalni, ám nem
tudott meghalni, ő nem ápolója kezére bízta hát magát, hanem valamely végső bölcsességgel kínálta föl testét és
lelkét annak az erőnek, mely hite szerint rendelkezett vele, s így kivonta magát az ápolás szükségképpen kegyes,
világi jótékonysága alól, humorisztikussá tette az ápolást.
Ami nagyanyám eleve sértett szempontjából nézve olyan lehetett, mintha csak azért csinálná ezt az egészet,
ezt a hálátlanul hosszú haldoklást, ezt a faksznit, hogy még ezzel is, az utolsó pillanatig bosszantsa és sértse őt.
Ugyanakkor e küzdelemben és párharcban már a külsőségeket tekintve sem volt semmi szégyenletes,
ügyetlen vagy szegényes; mindketten megadták a módját.
Gondosan, körülményesen, választékosan öltöztek, soha nem láttam őket hiányos öltözékben, rendetlenül
vagy elengedetten, nagyapám, bár soha nem ment sehová, minden délben rendesen megborotválkozott,
keményített gallérú, fehér, csak és kizárólag fehér ingeket viselt, kissé ügyetlenül nagy csomóra kötött selyem
nyakkendőket, élesre vasalt bőszárú, szürke nadrágokat és rövid, kávébarna, kordbársony házikabátot, a
nagyanyám pedig enyhén magasított sarkú finom cipőkben mosogatott, főzött és takarított, derékba szabott,
harangszerűen a lábára boruló, hosszú pongyolákban, évszakok és alkalmak szerint különböző anyagokból,
kartonból, selyemből, puha gyapjúszövetből és mélyszínű bársonyokból, melyek mindig olyan gráciával övezték
alakját, mintha nem is otthoni, hanem esti öltözékek lennének, s ez nem volt annyira nevetséges, mint inkább
szigorú és hajlíthatatlan, így, óvatosan, a tárgyakat mintegy idegenül és véletlenül érintve meg, tevékenykedett
hosszú pongyoláiban, sokat cigarettázott, s csupán a nagyobb munkákhoz, ablaktisztításhoz, padlóvikszeléshez,
nagytakarításhoz hívott segítséget, ahogy ilyenkor mondani szerette: „veszek hozzá egy asszonyt”, mint ahogy ő
nem taxiba ült vagy villamosra szállt, hanem vett egy taxit és vett egy villamost; a nagymosásokat pedig Kálmán
édesanyjával végeztette, aki hetente egyszer elvitte tőlünk a szennyes ruhákat, és tisztán, vasalva hozta vissza.
A nagyapám két hosszú sípolás rövid szünetében valami olyasmit mondott akkor, hogy levegőt! ablakot!
nem lehetett pontosan érteni, a légszomj görcse összezagyválta szavait, s nagyanyám föl is állt, de nem az ablakot
nyitotta ki, hanem a villanyt oltotta el a nagyapám feje fölött, és megint visszaült a helyére.
Éjfél körül járhatott.
Nem nyitjuk ki neki az ablakot, mondta a sötétben, ugyanis ilyenkor, éjszaka, nem kívánnánk fölmosni a
padlót, és levegő is van, épp elég.
Ha jelen voltam, akkor úgy beszélt hozzá, mintha hozzám beszélne.
Aztán várakoztunk a sötétben, csillapodjék a roham, vagy történjék valami.
Másnap mégis nagyon korán ébredtem.
Különleges, egészen kivételes nyári reggel volt, az ég kékje csupán finoman hamvas az éjjeli zápor fölszálló
páráitól, felhőtlen, tiszta, de viharzón fújt a szél.
Fönn, nem tudni hol, egyenletesen zúg, süvít, hatalmasan leszálló fuvalmával átfut, magába hajlítja a fák
koronáit, bokrokba csap, végigvág a fénylő füvön, megreszkettet, megtép, megráz, s az összecsusszanó,
összezördülő, taréjokba perdülő levelek, a roppanó törzsek, összesurranó, nyekkenő, koccanó ágak hangja e
roham idejére összejátszik ama fönti süvítéssel, amitől aztán idelenn minden csupa csúszás, villanás, mivel a fények
és árnyékok természetes helyét összekuszálja, elcsúsztatja, meglöki, átvilágít és áthelyez, persze anélkül, hogy
kijelölhetne valamely újonnan végleges helyet, mert akkorra a rohamnak már vége is, csak a fönti zúgás a kékben,
ám semmit nem is hoz, nem teljesít be, miként egy villámot követő dördülés, a következő lezúdulással megint csak
kezdi elölről, kiszámíthatatlanul, nem hoz felhőt, nem hoz esőt, nem bontja meg a nyár békéjét, nem hozza vissza
a vihart, nem hűvös és nem meleg, tiszta marad a levegő, sőt, egyre tisztább és párátlanabb, nincsenek tölcsérei,
melyek a port felkavarintanák, áthallik rajta a harkály kopácsolása, és mégis vihar, tán maga a szárazon üres erő.
Tombolás, melynek idegesen remegve, kissé felborzolódva ugyan, de átadjuk magunkat, hasonlóan a
madarakhoz, kik ilyenkor kedvtelve reptetik testüket a veszélytelen széllel.
Jó, hogy fúj, és az is jó, hogy süt a nap.
Kishúgomat már kinn találtam a kertben, fönn állt a kapunál a lépcsőn, egyik kezével a rozsdásodó vasba
kapaszkodott, feje tehetetlenül és nehezen csüngött le a mellére, és a szél gömbölyűre fújta fel hosszú fehér
hálóingét.
Én egy bögre meleg tejjel léptem ki a házból a szélbe, és valamelyest zavart, hogy már itt találom őt, mert
ha észrevesz, tudtam, nehéz lesz megszabadulnom tőle, ez mindig bonyolult művelet, hisz bármilyen odaadással
játszottam is vele, közös játékainkban mindig az volt a távolabbi célom, hogy valamiként lerázzam magamról.
Ilyenkor azonban még nem volt túlságosan nagy a veszély, reggelente ugyanis, mikor kikísérte apánkat,
olykor egy teljes óráig ott állt a kapuban, bánatába merülten, mozdíthatatlanul.
S néha olyan mozdulatlanságba dermedt e bánattól, hogy még nagyanyánk sem tudta elcipelni onnan, pedig
tőle ő is nagyon félt.
A kishúgom olyan volt, mint a legmegbízhatóbb lelki menetrend; titkos érzékeire hagyatkozva, másodpercnyi
pontossággal érezte meg, mikor ébred az apánk, és vidáman nevetgélve mászott ki az ágyából, elkísérte a
fürdőszobába, a mosdónál álldigálva végignézte borotválkozását, tulajdonképpen ez a borotválkozási aktus volt
kapcsolatuk legmagasabb pontja, kishúgom szerelmében a beteljesülés, a minden reggel megismételhető és
megismétlődő ujjongó öröm, apánk állt a tükör előtt, s amint pamacsolni kezdte arcán a krémet, torkából mély
mormolást hallatott, és minél habosabb lett a pamacs alatt a habos krém, annál jobban erősítette ezt a mormogást,
mint aki örül, hogy ilyen szép, kemény, fehér, ízletesen tornyozódó habot verhet az arcán a semmiből, és a
kishúgom utánozta őt, mikor pedig készen volt már az arcon a hab, s immár hangos, szinte éneklő bömbölés a
mormogás, akkor apánk hirtelen elhallgatott és a kishúgom is elhallgatott, jótét szünet következett, míg apánk az
ecsetet kimosta, visszatette az üvegpolcra, szertatásos mozdulattal emelve fel onnan a beretvát, kishúgom
visszafojtott lélegzettel bámulta apánk kezét, s apánk a tükörből nézte az ő szemét, és miközben valamely kéjes
mellhangon ordításszerű hangot hallatott, a késsel, minden húzásnál ismételve ezt a hangot, ujjaival kifeszítve a
bőrt, belevágott, nekilátott a hab alatti szőr eltávolításának; az volt a játék, hogy a habnak nagyon fáj a kés, de
azért jó is neki, a kishúgom pedig a kés minden mozdulatára együtt sikongott apánkkal, örömmel és fájdalmasan,
aztán felizgatva nézte, ahogy öltözött, ott ült mellette dödögve, míg reggelizett, amikor azonban a reggelizőasztaltól
felállt és szalvétájával megtörölve száját menni készült, tehát nem volt vasárnap, mikor is e szájtörlés után egy
cigaretta békés elszívása következhetett volna, akkor kishúgom arcán a legmélyebb kétségbeesés fújta át a derűt,
belekapaszkodott apánk kezébe, karjába, s neki, ha elfelejtette előzőleg maga mellé készíteni szükséges iratait,
melyeket magával vitt volna, akkor nem csak az előszobán kellett végigvonszolnia a némán karjára csimpaszkodó
kislányt, hanem be a dolgozószobába s onnan megint vissza; apánk a borotválkozási játékot maga is élvezte, ez
azonban már a terhére volt, gyakran el is veszítette a türelmét, fegyelmezett mosolyban tartott szája körül rángott
az arca, csendesen szitkozódott, hogy neki minden áldott reggel ilyen cirkuszt kell végigcsinálnia, arra a határra
került, hogy megüsse, amitől viszont láthatóan elborzadt és még kíméletesebb lett, s mikor végül valahogyan
elérték azt a szörnyű ajtót, ahol nyilvánvalóvá lett, hogy az elválás elkerülhetetlen, kishúgom a kétségbeesettség
tombolásának magaslatáról hirtelen belezuhant a bánat megadó közönyébe, hagyta, hogy apánk rendesen
megfogja a kezét, s így, kéz a kézben mentek föl a kapuhoz, ahol a gépkocsi beindított motorral várt reá.
Ki tudná megmondani, miért indultam felé, ha célom az volt, hogy elkerüljem, ne zavarjam meg számomra
igen kedvező bánatában; mindenesetre nem tudtam, hogy apánk iránti feltétel nélküli ragaszkodása milyen
mélységesen féltékennyé tesz, és e féltékenység sajátos természete szerint, kényszeresen keresem társaságát,
mivel közös vonzalmunk tárgyán is kényszeresen osztozunk.
Mint ahogyan Kálmánnal is a Maja iránt érzett közös vonzalom következtében kerültünk oly közel
egymáshoz.
Ő fogta a kapu vasát, én leültem a lépcsőre és kortyolgattam a tejet, ügyelve, megbőrösödött föle ne
csússzon be a számba, és tulajdonképpen a legalattomosabb alázattal élveztem a testéből sugárzó bánatot.
A test valóban sugározza érzelmeit, közel kell lenni hozzá, hogy érezzük ezt.
Annak a bánatnak az eltorzított formája vált érzékelhetővé, amit apám meztelen testének hiánya belőlem is
kiváltott, az a hiány, ami immár örökre bennem ragadt.
Egy idő után felém fordult, követte mozdulatom, ami engem arra késztetett, hogy még lassabban igyam a
tejet, ne fogyjon el idejekorán; egyáltalán, úgy tettem, mint aki nem tudja, nem látja, nem érzi, nem foglalkozik
azzal, hogy itt van ő is, s ezáltal ösztönösen éppen azon a ponton bántottam, melyen amúgy is sértve volt,
elhagyatottságának érzetét erősítettem.
Egészen addig, míg elhagyatottságát nem fordította teljesen felém; abban a bögrében, a tejben remélve
enyhet magának.
Nem kellett sokáig várni, nyúlt utána, én azonban a számhoz emeltem, kortyintottam belőle.
Ő elengedve a kapu vasát, felém lépett, helyesebben a bögre felé, a korty felé, az ivás ösztöne felé.
Fölöttem állt, s ez volt közöttünk a beszélgetés.
Mert én még mindig úgy tettem, mint aki észre se veszi, hogy ő az én tejemet akarja; a bögrét, mintegy
véletlenül, felhúzott térdeim közé vontam, óvtam.
Nyúlt utána, és én ekkor kiemelve térdeim közül, nyíltan elvontam előle, ne érhesse el.
Egyetlen sírós hangot hallatott, azt a gyűlöletes hangot, amivel délutánonként apánkat várta.
Mert nem csupán azt érezte meg, mikor ébred, hanem ahhoz is volt valamilyen titkos érzéke, hogy mikor
ér haza.
Délutánonként, mikor én Líviára vártam, úgy négy és öt óra között, bármit csinált is, hirtelen nyűgös lett,
izgatott, ingerült, s ezt a furcsa, elnyújtott, sírós hangot hallatta, mintha az öröm egy fájdalommal jelezné előre
magát, aztán addig ismételgette a hangot, míg valóban sírni kezdett, beleringatva, belehajszolva magát a sírásba;
tulajdonképpen nem volt igazi sírás, nem voltak könnyei, inkább állati nyüszítéshez hasonló, amit a lakásban, a
kertben bolyongva, a kerítésbe kapaszkodva addig ismételgetett, míg apánk visszaérkezett.
Ha jól meggondolom, a kishúgom csupán akkor nem mutatta az örömnek, az elragadtatásnak, a bánatnak
és a fájdalomnak ezeket a túlzó jeleit, ha együtt volt a család, ha mindenki jelen volt, a vasárnapi ebéd után.
S mivel sírását nem akartam hallani, mutatóujjamat beledugtam a bögrébe és kiemeltem a fölet belőle.
Ettől a butaságtól földerült, letottyant mellém a lépcsőre, és a száját kitátva mutatta, hogy akarja.
Én pedig, mint valami halnak a csalit, belelógattam a szájába, ám amikor ajkaival, kimeresztett nyelvével
elkapta volna, visszahúztam, s a mutatványt egészen addig ismételgettük, míg újra sírásra nem görbült a szája,
akkor azonban hagytam, hogy az ujjammal együtt bekapja.
Leszopta, s örömét fokozandó, kezébe nyomtam a csaknem üres bögrét, a háta mögött kiosontam a kapun,
rohantam, hogy mire föleszmél, már csak az üres utca maradjon utánam.
Kálmán az ösvényen állt.
Azon az ösvényen, mely a kukoricás fölött vezetett ki tanyájukról az erdőbe, botot tartott a kezében, a bot
hegyét a földnek szegezte, de semmit nem csinált vele.
A kukoricák fényesen mélyzöld levelein végighorzsolódott a szél, ez éles hangot adott és zúgott az erdő.
Hogy mit csinál itt, kérdeztem tőle, mikor lihegve fölértem oda, majdhogynem üvölteni kellett, a szél
zúdulásán keresztül átordítani, ő azonban nem válaszolt, lassan fordította felém a fejét, és hosszan nézett, mint aki
nem tudja pontosan, ki vagyok én.
Lába előtt, az ösvény kellős közepén, egy döglött egér hevert az oldalán, de botjának hegyével nem érintette
meg.
Fogalmam se lehetett, mi baja, hiszen míg udvarukat körbejárva némán kerestem őt, ilyenkor ugyanis nem
volt szabad ordítoznia, szülei, testvérei még aludtak, minden a legnagyobb rendben látszott lenni náluk, a csirkéket,
libákat kiengedte már, az istálló üres volt és az ólban cuppogtak a malacok a békésen heverő koca emlőin.
Mikor megálltam ott, megnézni, mi történt azóta, a koca fölemelte fejét, hosszan röfögött nekem, megismert,
örült, és ezt a hülye érzést szerettem volna vele azonnal megosztani, az örömöt, hogy a kocájuk szeret.
Kutyája egy bokor körül rohangált távolabb, orrát vadul beletúrta az avarba, kapart, aztán mindig újra,
többször körberohanta a bokrot, hogy ama ponthoz érve, ahol valami fölöttébb fontosat és izgalmasat talált, de
nem tudta megközelíteni, megint túrjon, kaparjon.
És akkor, gondolva, hogy ezzel szólásra bírhatom, gyorsan leguggoltam az ösvényen, mert hirtelen
fölfedeztem, hogy az egér hullája körül tevékenykedő dögbogarakat figyelte eddig; zavart a némasága, talán a szél
miatt, nem tudom pontosan miért, de túlságosan energikus és izgatott voltam most ahhoz, hogy minden átmenet
nélkül azonosulni tudjak vele, azt viszont, hogy mi a baja, nem lehetett volna megkérdeni, mert ilyesmit nem kérdez
az ember.
Már csak azért se, mert olyan nagy lehetett a baj, hogy készségemet se viszonozta semmivel, sőt, úgy tett,
mintha egészen véletlenül állna itt, s kicsit még azt is szégyellené, hogy ezeket a hülye bogarakat figyelte az imént,
a tartásával vagy a mozdulatlanságával jelezte, nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy ő valamit csinált itt, nem a
bogarakat nézte, és nem is akar semmit csinálni, ő csak itt áll, és egyedül akar itt állni, és nem érdekli semmi, és
hiába buzgólkodom, nincsen szüksége rám, elmehetek a fenébe, meg hiába teszem itt magam, mintha engem ezek
a bogarak olyan nagyon érdekelnének, átlát rajtam, épp elég neki, hogy ilyen rohadt szél van és ilyen rondán süt
a nap, és a kutyája teljesen megőrült és mennék már a francba innét.
Én azonban nem tágítottam, ami kicsit megalázó volt, közönye és elutasítása ugyanis teljesen ésszerűtlenné
tette, hogy itt legyek, s mégis maradtam.
És minek vagyok én mindig itt, egyáltalán, mért jövök ide? ám hova mehettem volna máshová? s ha nem én
jöttem volna át hozzá, akkor nem ő jött-e volna hozzám? mert ha valamiért megmakacsoltam magam,
megsértődtem vagy megalázottságom volt túlságosan mély ahhoz, hogy egyetlen vállrándítással túltegyem magam
rajta, akkor ő jelent meg nálunk, vigyorogva, akárha nem történt volna semmi, s azt is tudtam jól, hogy nem
egészen miattam jön, hanem azért, mert mindig meg akarta valahogyan akadályozni, hogy elmehessek Majához,
s ez, ha nem is ilyen éles formában, fordítva is igaz volt, én is azért mentem át hozzájuk minduntalan, hogy
ellenőrizhessem, nincs-e Majánál.
Ennyi volt közöttünk a különbség, ő akadályozott, felügyelt, elterelt, meggátolt, én ellenőrizni és tudni
akartam, s ha nem találtam otthon, ha az édesanyja se tudta megmondani, hová tűnt, és hiába bolyongtam az
erdőben, remélve, hogy tévedés az egész, valahol majd csak megtalálom! és nem találtam! akkor egy kicsit
elhomályosult előttem a világ a féltékenységtől, és nem is annyira Maja, mint inkább Krisztián miatt.
Hogy most, míg ilyen egyedül és nyomorultan és tehetetlenül állok itt, ők együtt játszanak, és még csak nem
is gondolnak velem, semmi vagyok nekik.
Erről azonban nem tudhatott.
És arról se tudhatott, hogy amennyiben sikerült kijátszania ellenőrzésemet és mégis elszökött Majához,
féltékenységem közel sem volt olyan erős, mint hasonló esetekben az övé, engem ugyanis közel sem izgatott
annyira, hogy mit csinál ő Majával, helyesebben tudni szerettem, de inkább élvezetet okozott, igaz, fájdalmas
élvezetet, hogy valamiben, amiről úgy gondoltam, engem nem érdekel annyira, mintegy helyettesít, s ha én vagyok
ott, akkor én helyettesítem őt, ennek a helyettesítésnek pedig mélységesen mély volt az izgalma.
Akárha Maja nem teljesen két különböző lényt szeretett volna bennünk, hanem egyetlen egyet, aki azonban
önállóan egyikünkben sem tudott megtestesülni, s ezért ha hozzám beszélt, akkor egy kicsit mindig hozzá szólt,
ha vele volt, akkor egy kicsit mintha velem akart volna lenni, s így akaratlanul is mindig a másikat kellett eltűrnünk
magunkban, s helyettesíteni neki, egy idegent, ki e játék által ismerőssé vált, az idegenség érzete viszont
megakadályozta az áhított kiteljesedést és beteljesülést, mert így Maja, kurválkodásának bármilyen feltűnő külső
jegyeit mutogatta nekünk, inkább egy áhított vágykép maradt mindkettőnk számára, ő se tudott igazi Maja lenni
neki, nekem, vagy akár önmagának, mert amit benne vagy bennem keresett, azt csak bennünk találta, holott ő
is ama egyetlen után kutatott s attól kínlódott, kurválkodásában azért utánozta Szidónia szabad életét, mert nem
találta, s ekként a nőiségnek valamiféle szimbólumává vált, amihez föl kéne érni férfiasságunkkal, és még nem
tudhattuk, hogy éppen a helyettesítések játékával, egymáson és egymásból tanulva fog ő minket odáig fölvezetni,
türelem, int a természet, mindent a maga idejében, mégha e türelmet a szerelmes természet türelmetlenségéből kell
is kipréselnie.
És én úgy gondoltam, hogy e zűrzavaros játékban csak és kizárólag én lehetek a nyertes, mert ha valami
visszavonhatatlanul be is következett volna közöttük, ami mondjuk több lett volna, mint a csók, s erre a többre
természetesen magam is áhítoztam, még akkor is, még azon túl is volt egy sokkal mélyebb és megoszthatatlanabb
titkunk Majával, a kutatás, semhogy Kálmán közénk férkőzhetett volna a szerelmével, vagy bármivel, akár azzal
is; semmivel nem zavarhatta meg a kapcsolatunkat, semmivel.
Még ha megtörént volna is, még abból is kapnom kellett volna valamit Majától, valamit visszaadott volna
belőle nekem.
Kálmánnal ravaszul és odaadón fogtuk egymást, ne engedjük a másikat, s e minden pillanatunkra kiterjedő,
szoros, a féltékenység óráiban halálosnak tűnő öleléshez képest tulajdonképpen kicsinység, hogy megfogtuk
egymásét, vagy ha nem is kicsinység, következménye a vetélkedésnek.
Ám az előző éjszaka közös élménye után egyszerűen úgy éreztem, bármit csinálhat, nem tudok megsértődni
többé, vagy nem tudom azt mondani neki, amit esetleg máskor, hasonló esetben mondtam volna, mármint hogy
menjen az anyja picsájába, barom! – s a futásban keresve menedéket oldani meg a kellemetlen helyzetet;
gyorsabban futottam nála, csak arra kellett ügyelni, hogy a káromlás szinte a futás lendületéből lökődjék ki, mert
ő viszont ügyesebb volt nálam és villámgyorsan elgáncsolhatott.
Másfelől éreztem, hogy komorsága, dühe tulajdonképpen nem nekem szól, nem annyira ellenem irányul, mint
inkább általában van így, most ez a nagy baj van benne, még ha okát tulajdonképpen nem tudhatom is, segíteni
akartam neki, ugyanis rögtön megfordult a fejemben, hogy tán Maja miatt van így, azt akartam hát, hogy inkább
csináljunk valamit, amitől elfelejtheti.
Az ujjammal megpiszkáltam egy kicsit az egeret, amitől a dögbogarak azonnal leálltak, várták, mi történik,
bár nem futottak el, ragaszkodtak zsákmányukhoz.
Ez a dögbogár dolog is régi történet volt közöttünk.
Hiszen Lívia miatt, anélkül, hogy bármi különleges történt volna, engem is gyakran meglepett egy hasonló
érzés; levertség volt, közöny, utálat, mintha egy sötét, sikamlós gödör mélyén gubbasztanék, s ha valaki lenézett
ide, akkor gyűlölet, gyilkolás, tűnjön el, rohadjon el, ne legyen, ne kelljen lenni neki.
Puhát érzett az ujjam, löttyedten mozdult a tetem, a halálban nyitva maradt az egér szeme, s kissé felvont
ínyéből kilógott egyik metszőfoga, mely alatt kicsi, megalvadt vérpötty látszott.
Arra számíthattam, hogy fölmordul, rám szól, ne piszkáljam már, mert nem szerette, ha belepiszkálnak a
dolgokba.
Prémet is megverte a gyík miatt.
Az egy szép, zöld gyík volt, türkizkék fejű, nem túl nagy, a téli dermedtségtől amúgy is szánalomra méltóan
sovány, fiatal, amit a pikkelyek árulnak el, s tavasszal, mikor a gyíkok még lustán mozognak, egy farönkön
sütkérezett; érezve közelségünket, odábbmozdult ugyan, de nehezen ment neki, másrészt nem szívesen húzódott
volna vissza a meleg fényről a hideg árnyékba, teljesen egyértelmű volt a helyzet, egy ideig figyelt minket okos
szeme, majd nagy szükségében úgy dönthetett, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, s elernyesztette
szemhéjait, ezzel pedig végképp a jóindulatunkra bízta magát, mikor a Prém nem bírva tétlenül tovább, odakapott,
s bár a gyíkban összesűrűsült annyi életösztön, hogy ki tudjon surranni a marokból, a farka maradt, vizenyős
vérpötty a törés helyén, csapkodott magában, vonaglott a rönkön, s akkor ő ordítva rontott a Prémnek.
Most azonban ezzel a mozdulattal se tudtam fölingerelni annyira, hogy szóljon hozzám, bármit szóljon, és a
dögbogarak, amint kezem árnyéka eltávolodott felőlük, azonnal dolgozni kezdtek újra.
Ezekről a dögbogarakról, mint annyi más növényről és állatról is, szintén általa volt tudomásom, s bár magam
sem voltam teljesen érzéketlen a természet jelenségei iránt, tán az volt közöttünk a különbség, hogy míg én
megfigyelő maradtam, ő mintegy a saját természetének eseményeként élte át a jelenségeket, míg én izgalmat,
felindulást, undort, félelmet, elragadtatást éreztem a megfigyeléstől, amiből szinte egyenes úton következik a vágy
a beavatkozásra, ő mindig nyugodt maradt, a szó legtágabb és legmélyebb értelmében nyugodt, mint mikor valakit
a legsötétebb szenvedés avagy a legfényesebb öröm érzelme ragad el, ám nem tiltakozik, átadja magát, nem
gördíti elfogultságainak és félelmeinek akadályait saját érzelmeinek megnyilvánulása elé, ő a natura
semlegességével maradt nyugodt, ami nem részvétel és nem részvétlenség, hanem valami más; gondolom, ilyenek
az érzelmileg bátor emberek! s tán ezért is nem undorodott semmitől, ezért nem akart semmit megérinteni, ami
nem érintette őt, ezért ismert és tudott mindent kalandozásaink helyszínéről, az erdőről; halk volt, lomha, tekintete
tág és tévedhetetlen, ebben a birodalomban nem tűrt semmiféle ellentmondást, itt ő volt az úr, holott nem uralkodni
akart; érzéki tudása által vált ellenállhatatlanná, mint akkor is, mikor egy vasárnap, kora délután beállított hozzánk,
váratlanul ott állt ebédlőnk nyitott ajtajában, s a felnőttek idegen szemével nézve igen mulatságosan, mi az ebéd
romjainak meghittségében ültünk az asztal körül, és Klára nagynéném fia, Albert nevű unokatestvérem, egy kissé
kövérkés, foltosan kopaszodó fiatalember, akit én magabiztossága és lehengerlő fölénye miatt legalább annyira
csodáltam, mint amennyire sunyisága és korlátoltsága miatt megvetettem, épp egy históriát mesélt, mely egy
bizonyos Emilio Gadda nevű olasz íróval esett meg, ő volt az egyetlen úgynevezett művész a családban, énekes,
s ami azokban az években ritkaságnak, különös szerencsének számított, sokat utazhatott a világban, teli volt hát
furcsa történetekkel, melyekkel aztán kemény karriert ígérő öblös basszusán, némi szerénységet játszva, szívesen
kérkedett; anekdotáinak, sikamlós élceinek szavait minduntalan kis dallamokba futtatta át, beszélve énekelt, illetve
énekelve beszélt, kis zenei idézetek voltak ezek, mintha e különös szokásával azt mondaná, hogy ő ugyebár
olyannyira művész, hogy még a lazítás kellemes óráiban sem engedheti meg magának, hogy ne tornáztassa drága
hangját, mikor azonban Kálmán mezítlábasan, gatyásan megjelent ott a nyitott ajtóban, történetében hirtelen
elakadva, harsányan és kellemkedve nevetni kezdett: mily bájosan udvariatlan egy ilyen szurtos suttyó! és a
többiek is vele nevettek, én egy kicsit szégyelltem magam a barátom miatt, és azt is szégyelltem, hogy szégyellem,
mert ő se szó, se köszönés, fölszólított, hogy azonnal menjek vele, s oly erős belső meggyőződés hajthatta, hogy
a legkisebb figyelemre se méltatta e társaságot, mintha rajtam kívül senkit nem is látna, ami, elismerem, nem volt
minden humor nélkül való.
A bogarak, egy-egy terjedelmesebb göröngyön vagy nagyobb kövecskén elakadva, sebesen fúrták be
magukat az egér teteme alá, éjfekete, páncélos lemez védelmében forgó hegyes fejük volt az ásó, a kitúrt földet
pedig ízelt lábaikkal hányták maguk mögé; előbb szabályos árkot ástak a hulla körül, majd mikor elkészült az
árok, úgy vájták ki a talajt alóla, hogy a tetem szépen a föld szintje alá süllyedjen, aztán a kitermelt földet
gondosan visszatúrják és nyomtalanul betemessék vele a hullát, amint akkor Kálmántól megtudtam, ezért is hívják
őket temetőbogárnak; munkájuk nehéz, s mert testük méretéhez képest mozdíthatatlan óriásokat kell így
eltemetniök, hosszú órákat vesz igénybe, persze nem haszontalanul, hisz még e munka megkezdése előtt, a dögben
helyezik el petéiket, beletojják és azok ott fognak kikelni, és amíg fölserdülnek, onnan belülről, az oszló hullát
fölemésztve kell kirágniuk magukat a napvilágra, ilyen az életük.
Azon a vasárnapon egy pockot temettek el, ami összehasonlíthatatlanul könnyebb munkának bizonyult, bár
a pocok nagyobb, de itt az egér körül nem csupán kemény volt a föld az ösvény miatt, hanem igen köves.
Kilenc bogár dolgozott.
Hátuk fekete páncélját két vastag, vörös csík szeli át keresztben, a nyakon s a potrohon sárgás pihék
védelmezik testük kényes ízesüléseit.
Mindegyik bogár a maga pontosan körülhatárolt területén dolgozik, és mégis összehangolt munka ez, mert
ha valamelyik megakad valami szétszedhetetlen göröngyön vagy kövön, akkor mintha hívná társait, leállnak, előbb
idegesen futkorásznak a nehézséget okozó tereptárgy körül, hosszú, szarvszerű csápjaikkal megtapintják, felmérik
a helyzetet, aztán akárha tanácskoznának róla, egymást is megérintik csápjaikkal, döntenek, többen fognak hozzá,
több oldalról rágják, ássák be magukat alá, a köveket pedig közösen igyekeznek elmozdítani.
Miközben figyeltem a bogarakat, de tulajdonképpen azon gondolkodtam, mi történhetett vele, ő váratlanul
azt mondta nekem, hogy a Krisztián szándékosan kiverte a kezéből a tejet.
Nem értettem, milyen tejről beszél.
De ő leragadt annál a ténynél, hogy szándékosan tette, hogy nem véletlenül történt, hanem szándékos volt.
Csakhogy én nem értettem, mi történt szándékosan.
Tegnap este, ezt elfelejtette nekem mondani, mondta egyetlen nagy lélegzettel, mikor megismételt
kérdéseimre sikerült magát ettől a szörnyű szándékosságtól elszakítani, ők tegnap este kijöttek sátrazni, tudom,
a Prémnek van ez a nagy katonai sátra, ő az előbb vitt nekik ki friss tejet, és a Krisztián azt a hülyeséget csinálta
vele, hogy nézze csak, légy úszik a tejen! s amint ő lenézett, alulról ütötte föl, a köcsög eltörött, és ezt ő nem fogja
neki megbocsátani.
Komolyan beszélt, a szél őrült zúgása miatt inkább csak a szájáról lehetett olvasni, és nem is nézett rám, úgy
elnézett valahová, mintha szégyellné mondani vagy szégyellné, hogy nem tudja magába fojtani, tehát panaszkodás,
én azonban elképzelve a jelenetet, elképzelve ezt az otromba tréfát, mely mindig bejön, elképzelve, amint a tej
az arcába loccsan, mégis felröhögtem.
Mintha ezzel Krisztián nekem adna elégtételt, holott Kálmánon én soha nem gondoltam volna bosszút állni.
És a nevetésemmel, hallottam, mégis bosszút állnék, kellemes bosszút, a bizalmát is rögtön meggyaláznám,
mégis nevetni kellett, ott guggoltam a serényen munkálkodó bogarak fölött, fölnéztem rá, s a nyom, amit Krisztián
hagyott ártatlanul erős arcán és sérelmében is nyitott tekintetén, egyszerűen olvasható volt, és hogy Krisztián
nyomát olvasni tudom az ő arcán, olyan jól esett, hogy nem is tudtam és nem is akartam föltartóztatni ezt a
nevetést, még szerencse, hogy az ember nem tudja, mit csinál! térdemet átkulcsolva dőltem le az ösvényre,
gurultam a nevetéstől, hogy Krisztián a tejet a pofájába verte, és hogy a köcsög eltörött, puff, amint lábuk előtt
cserepeire szétesik, a szétbuggyanó tej, ugyanakkor hiába láttam, hogy ő megütődve és megrendülten bámulja
fetrengésemet, ezt aztán végképp nem tudhatta fölfogni! hogyan is tudhatta volna fölfogni, ha Krisztián épp azért
kegyetlenkedhetett vele és hatalmaskodhatott fölötte is oly sikeresen, mert ő ezen a nyelven nem értett és nem
beszélt, én viszont nem csak értettem és beszéltem a kegyetlenkedés és hatalmaskodás nyelvén, hanem
mondhatnám, ez volt a mi közös és egyetlen nyelvünk Krisztiánnal, az elérhető fölény, a megszerezhető hatalom
nyelve, még akkor is közös nyelv volt ez bennünk, ha távolról figyeltük is egymás különböző eszközeit, eltérő
nyelvhasználatát, és most igen jól esett Kálmán rovására ezen a mi titkos nyelvünkön beszélni vele.
Hogy most mit nevetek ezen, kérdezte átláthatón kék szemével pillantva rám, mi nevetni való van azon, hogy
az édesanyja majd őt veszi elő, kicsit hangosabban beszélt, és ez egy jó mázas köcsög volt.
Méghogy mázas köcsög! ezen a rombolás és rontás szabad élvezetével még jobban nevetni kellett, s éppen
mert az ember nem tudja mit tesz, hanem abban aztán szabad, hogy tudatlanul és öntudatlanul teszi, valamit még
tenni kellett, oly erős volt bennem az öröm, hogy saját nevetésemmel nem lehettem elégedett, hogy az ő puszta
léte, pilláinak szőkeseprűs csillogása most semmi másra nem jó nekem, mint hogy növelje nevetésem önmagában
fuldokló élvezetét, nem, én, hogy örömünnepét ülhesse a tisztességtelenség, még őt is be akartam vonni ebbe az
élvezetbe, nem beszélve arról, hogy nevetésem nem volt más, mint Krisztián szájának csókolása, s amint ott a
földön, immár a saját nevetésemtől is nevetve hengeredtem az egér hullája körül, hirtelen megragadtam mindkét
lábát, ami olyannyira váratlanul érte, hogy azonnal rámzuhant.
A nevetésnek, a tréfának, a csóknak, a nem remélt bosszú gyönyörének vége lett, mikor zuhantában két
kézzel ragadta meg a nyakam és nyomtalanul tűnt el arcáról Krisztián nyoma, s bár a hátát én azonnal átkaroltam,
hogy aztán hídba emelkedve azonnal le tudjam lökni magamról, nevetésemmel a konok és engesztelhetetlen
gyűlöletnek olyan erős áramát szabadítottam fel benne, melyet visszaverni, legyőzni nem lehetett elegendő
ügyességem és erőm, rögtön tudtam, s ez volt a gondolat utolsó szikrája bennem, hogy alattomosabb és még
tisztességtelenebb eszközökhöz kell folyamodnom, de azokat szégyenteljes lett volna azonnal bevetni, még
küszködni kellett, bátorságot, találékonyságot, férfiasságot fitogtatva elfogadni a meghirdetett háborús állapot
tisztességesnek tartott szabályait, ám nem tudtam magamról lefordítani, mert olyan erővel szorította a nyakam,
hogy halkulni kezdett bennem a szél zúgása, és vörös esőként zúdult rám a homály, teste elviselhetetlenül
elnehezedett rajtam, s a fulladás görcse bennem is elszabadított ugyan valamennyi indulatot, ám mi volt ez gátját
vesztett gyűlöletéhez képest, amiről már zuhanása pillanatában látszott, hogy nem csupán a nevetésnek szól, nem
csak nekem, hanem túl azon is, amit a Krisztiántól elszenvedett sérelem miatt éreznie kellett, az őt jellemző
ártatlanság, jóindulat, türelem és figyelmesség önmagából való kifordulása, meg akar fojtani! nekem adta vissza,
amit Krisztiántól kapott, és bosszút állt Maja miatt, és ebben nem volt semmi tréfa, egyszer és mindenkorra ki
akarta fojtani belőlem a nevetésemet, Maját, Krisztiánt, belém fojtani, rám préselte teste súlyát, ami egyszerre lett
hátrány és előny, nem tudtam ugyan tökön rúgni, ezt megakadályozta vele, a csípőmmel, lábammal moccanni se,
egy pillanatra azonban lélegzethez jutottam, szükségszerűen lazult nyakamon marka szorítása, ezen az előnynek
mutatkozó résen akartam kitörni, kirántva markából fejem, a homlokommal öklöztem a fejébe, iszonyatosat
koppant a két koponya, olyan lett tőle a szikraeső, hogy nem tudhattam kihasználni elkeseredett ellentámadásom
előnyét, nekem is fájt, elkábított, sőt, hátránnyá változott, mert akkor meg, hogy a fejemet is ártalmatlanná tegye,
könyökben befordított karját csapta az arcomba, és én védekezésemben nem tehettem mást, amennyire tudtam,
elrántottam, félrefordítottam a fejem, karjával szorította le a földre, miközben éreztem, elered az orrom vére, és
elnyílt számon a döglött egér.
Nem tudom, vajon a bűnügyi statisztikákban milyen helyet foglalnak el a gyermekek által elkövetett
gyermekgyilkosságok, de teljesen biztos vagyok benne, hogy meg akart ölni, helyesebben nem akart, nem hiszem,
hogy bármiféle akarat működött volna benne, tán a legnyersebb harci ösztönök ereje foglalhatta le az akarat, a
szándék, a megfontolás helyét, s ha nem éreztem volna meg a számon a döglött egeret, a laza tetem szinte
belelógott, s ha e megaláztatás, mely verekedésünket hirtelen kiemelte a szokásos napi verekedések köréből, nem
mozgósítja azon legmélyebb lelki ravaszságomat, mely nyilvánvaló fizikai vereségeink esetében, mindenféle
fordulatra készen, még mindig megoldást keres, akkor biztosan megöl, nem tudom hogyan, megfojt, vagy egy keze
ügyébe került kővel veri szét a fejem, ámbár akkor egyáltalán nem ez volt a kérdés, nem volt kérdés, a küzdelem
ködében alátűnt és szétoszlott mindaz, mit a tudat ellenőrzött működésének mondhatunk, a tréfából, a gyermeki
erőfitogtatás, vetélkedés és kötekedés játékából egy szempillantás alatt élet és halál küzdelme lett, olyan
határhelyzet, melyben a tudat éppen azáltal képes a test ismeretlen erőit mozgósítani, mert szükségtelenként elveti
a morális ellenőrzés eszközeit, fékét veszti, nem mérlegeli többé, hogy az, ami lehetséges lenne, ugyanakkor
elfogadható-e, nem a szokásrend erkölcsi szempontjából szemléli hát a test lehetőségeit, nem felügyelőként,
hanem egyedül és kizárólag önnön megmaradása szempontjából, s ilyen értelemben mindenképpen kiválasztott
pont, ilyenkor Isten félrenéz, nagyszerű kilátó az emlékezőnek, még ha a tudatos működés szükségszerű hiánya
miatt emlékezete nem tud is határozott döntéseket, a belső beszédben elhangzó kérdéseket és válaszokat,
úgynevezett gondolatokat felidézni, csupán a lélek egymásra hányt képeit, a kaotikus érzetet, a tudatnak nincsen
célja többé a testen kívül, s ezért akarata sincsen többé, marad a csupasz forma, mely az önmagáról való tudomás
nélkül nem a miénk, pontosabban a dolgok feletti rendelkezés értelmében nem a miénk többé, ő rendelkezik
velünk és felőlünk, és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy a költők oly kedvtelve éneklik meg a szerelem és
a halál összefüggéseit, hiszen sehol másutt, soha máskor nem érzékeljük életünkben ilyen tisztán testünk
önrendelkezési jogát, miként az életünkért folytatott küzdelemben avagy a szerelmi beteljesülés pillanatában, az
emberi test legősibb formájának megérzése ez, a testnek nincsen többé története, istene, elveszíti nehézkedését,
körvonalát, semmiféle tükörben nem látja magát, és erre nincsen is igénye, egyetlen hegyesen kirobbanó fényes
pontocska lesz a benső sötétség végtelenében; következésképp nem óhajtanám azt a látszatot kelteni, mintha
akkor bármit gondoltam volna arról, amit teszek, nem, e csinos, s jellemem némely sötét foltocskájáról árulkodó
cselekménysort most rakosgatom össze a tiszta érzet azon cserépdarabkáiból, melyek az emlékezetben egyáltalán
fennmaradtak, s amennyiben sötétebb foltokat említek, ebben már óhatatlanul benne foglaltatik a visszatekintő
elkerülhetetlen erkölcsi ítélete, ami viszont nem más, mint a történet utólagos, morális szempontú torzítása,
hasonlatosan ahhoz, ahogyan nagy háborúk után gondolkodunk a háborúról, a bátorság és a gyávaság, a becsület
és a becstelenség, a helytállás és a megfutamodás morális kategóriáival nemesítve a nemtelent, de hát ez az
egyetlen lehetőségünk arra, hogy a kivételes állapot erkölcstelen időszakát visszaemeljük, megszelídítsük,
beleillesszük a békés hétköznapok rendezett erkölcsi unalmába; ha a számat kínomban összezártam volna, akkor
az egeret haraptam volna be, és az orromból az egérre folyt a vér, a látvány pedig oly különös, elborzasztó és tán
valamelyest kijózanító lehetett neki, hogy szorítása a pillanat töredékére föllazult, kapott valami bizonytalan ízt,
ami azonban nem jelenthette a kitörés valóságos lehetőségét nekem, inkább csak a léleknek nyitott annyi rést,
hogy felismerhesse a test teljes vereségét, nem, e töredéknyi időben nem gondoltam Majára, csakhogy e vereség
egyben azt is jelenthette, hogy behozhatatlanul hátrányos helyzetbe kerültem nála, s ha a lélek menekül, mihez,
hová kaphatna, mint oda, ahhoz, amit elhagyott, a nevetéshez, megint nevetnem kellett, még felszabadultabban
és erősebben, bárha némán, és ebből az újólag kibuggyanó, tomboló nevetésből, mely megcsúfolta gyilkos
indulatát, győzelmét, erejét, s megéreztette velem bőrét, meztelen teste melegét, ebből a sok tekintetben ocsmány,
alattomos nevetésből egyenesen következett a mozdulat, megcsiklandoztam, és a hatás örömétől önkéntelenül
az egér tetemére zárult a szám, ő ugyanakkor két kézzel ragadta meg a fejem és elkezdte beleverni a földbe, ez
nem zavart, mert a lélek alattomossága az én kezembe adta a helyzet megoldásának kulcsát, csiklandoztam és
nevettem, öklendeztem és köptem, csupán úgy tudhatta volna lefogni a kezem, ha lehengeredik rólam, ezzel
viszont a győzelmét kellett volna föladnia, a csiklandozást nem bírta, talán négyszer, gyorsan, szünet nélkül verte
fejemet a földbe, úgy éreztem, mintha a fülem mögött egy éles kő beszakítaná a csontot, mikor ordítani kezdett,
én csiklandoztam, és miként ordított! a gyilkos erő önmagát serkentő, biztató diadalordításának indult, s győzelme
csúcsán csuklott át vinnyogó nevetésbe, nem csupán a bőre, ívbe ránduló teste, görcsösülő húsa védekezett a
nevetése ellen, hanem az ordítása is védekezéssé vált, egyrészt engem ijesztett vele, másrészt önmagát igyekezett
átsegíteni e nemkívánt nevetésen, de amint teste csiklandozó ujjaim elől menekülve ívbe rándult fölöttem, én
befejezhettem az előbb már megkezdett és akkor kudarcra ítélt mozdulatot, a csípőmmel löktem, a lábammal
rúgtam föl magam, s ő már a csiklandozástól elerőtlenedve, vinnyogva és vihogva hagyta magát átfordítani, aztán
átfordultunk újra és újra, ordítva, röhögve, egymásba kapaszkodva, egymást taszítva és vonva hengeredtünk le
az ösvényről, be a bokrok alá, s e hengeredésben már ott csaholt, ugatott fölöttünk a kutyája, hol a tappancsaival,
hol a fogával kapva belénk, ami végképp eldöntötte a harc kimenetelét.
Aztán futottam, a futás elemi gyönyörében, testemen a széllel, be a sűrűbe, rohant utánam, és nem volt
szabad elkapnia, mert futásom az ő győzelmének elismerése volt ugyan, menekülés előle, másfelől viszonzása,
kiegyenlítése is, velünk futott a kutya, s így játék már, megbékülés, a döntetlen egyezményes elismerése, s akkor,
mint egy nőstényért megküzdő fiatal állatnak, a menekülés győzelmének örömében, élvezve testem sebességét,
ügyes elhajlásait a becsapódó ágak elől, a rugalmasságot, mely a szabadság lendületét adja a futásnak, a hirtelen
irányváltoztatásokat, valóban eszembe jutott Maja, amint fut, menekül meredeken ereszkedő kertjükben Szidónia
elől, bizonyára a nevetés, a kép belső hasonlósága miatt jutott eszembe, mintha én lennék Maja, hiszen
harcmodorom egyáltalán nem volt fiús, és ő itt fújtatott, csattogott, trappolt közvetlenül a hátam mögött, lábunk
alatt reccsentek, törtek a száraz ágak, testünkön surrant, csúszott, csattant a lomb, nem tudott elkapni,
gyorsítottam, azt akartam, hogy a növekvő távolságban ő érezze az én fölényemet, s így értünk fel a tisztáshoz,
melynek felső szélén, de azért benn a fák alatt, ott állt a sátruk.
Ő reszketett, egyáltalán nem nevetett már, sápadt volt, ami a napsütötte bőrt furcsán foltossá teszi, egész
testében remegett, mikor én hirtelen leálltam, hagytam, hogy beérjen, s gyorsan visszafordultam felé. Visszafogott
lélegzetünket kapkodva lihegtük egymás arcába, az öklömmel törölve meg orromat, meglepődtem, hogy véres,
és hátranyúltam, és ott a vér a fülem mögül a nyakamra csurgott le, ám ez most ugyanazon felindultság miatt nem
érdekelt, mely őt is a hatalmában tartotta még, bár látszólag közömbösen pillantottunk egymás szemébe.
Tudtam, hogy tudja, már futás közben láttam, s ő értett, mint ahogyan én is értettem őt.
A vér miatt zavart is volt, kissé ijedt, de a combomba törölve az öklömet, jeleztem neki, hogy ez most
egyáltalán nem érdekes, engem se érdekel, nem kell törődni vele.
Jó, hogy futásunkat nem hallhatták a széltől, intettem neki, lépjünk beljebb, be egy bokor mögé, gyorsan,
s valamit kéne a kutyájával csinálnia.
Némán figyeltük őket a sűrűből.
A kutya bennünket figyelt, nem értette ezt a hirtelen megtorpanást, és félő volt, hogy valamilyen árulkodó
mozdulatot tesz vagy netán szemrehányóan ugat.
Pedig csak úgy sikerülhetett, ha teljesen gyanútlanok.
Fénylő hullámokban lengett a tisztáson a hosszú fű.
Ha minden így marad.
Krisztián lenn, a tisztás alsó szélén állt, hosszú, leveles ágat tartott a kezében, elmerülten s a reá oly jellemző
hányaveti eleganciával dolgozott rajta csontnyelű késével, egy komoly tőr, s erre a tőrre ő nagyon büszke volt,
állítólag az apjától származott, a leveleket farigcsálta le az ágról, bizonyára nyársat akart csinálni, a Prém pedig
nem messze tőle fönn ült egy fán, s valamit beszélt onnan neki, amit mi a szél miatt nem tudtunk pontosan érteni.
Hogy valamilyen deszkákat kéne hozniuk, talán.
Krisztián azonban nem válaszolt, néha csak úgy, szórakozottan fölnézett, hagyta, beszéljen, kissé eltartotta
magától az ágat, és ahol a levelek kis dudorban az ághoz ízesülnek, éppen csak megpöccintette a penge élét, a
levelek lehulltak.
Mintha most ébrednék rá, hogy ennek előtte soha nem láttam őket, még ha elejtett szavaikból, könnyed
utalásaikból, félrevetett megjegyzéseikből tudni lehetett is, hogy elválaszthatatlanok, mert hiába figyeltem és
kombináltam, minden olyan titkos maradt bennük, s minden rejtett szavuk inkább egyezményes rejtőzködésük
megnyilvánulása; akárha lennének ők és lenne egy tőlük független, teljességgel érdektelen világ, tele alacsonyabb
rendű, buta idegennel, s ha valaki netán mégis közéjük férkőzött, miként a pompásan összeszokott
labdajátékosok, pontosan érzékelve a másik szándékait, kedvesen és készségesen eljátszadoztak vele, már csak
azért is, hogy ne unatkozzanak annyira; közös életük rejtve maradt így, s tán ebből táplálkozott magabiztosságuk,
fölényük, tulajdonképpen az igazi élet volt az övék, gondolta az ember, a valódi élet, melyre mindannyian
vágyakozunk, ami azonban rejtve marad, és rejtve kell maradjon, mert ők e nagyszerű élet őrei.
Vágytam rá, halálosan sértett, azt akartam, hogy az enyém vagy legalább az enyém is lehessen, bekerüljek
oda, képzelegtem róla.
Fönn a fák alatt a sátruk, az oldalára fordult kék vizesvödör, egy földbeszúrt ásó fölmeredő nyele, az esti
tűzhöz előkészített máglya, a tisztás füvének könnyű hullámai, egy gyapjútakaró piros foltja távolabb, s ahogyan
Krisztián odalenn állt és minduntalan a hátához kapott, valószínűleg egy légy tért mindig vissza oda, Prém pedig
fönn a fán, ebben valóban volt valami olyan éterien nyugodt és kiegyensúlyozott, ami már csaknem titkos jelként
felfogható, bár én sokkal izgalmasabb titkokat reméltem tudni róluk.
Kálmán óvatosan hajolt le, a lába mellől felemelt egy követ, amit gyors, pontosan beirányozott dobással
hajított el, hogy azért mégse találja el vele a kutyát.
A kő egy fa törzsének koppant, a kutya nem moccant és úgy figyelte Kálmánt, mintha értené, de valami mást
értene, s lustán megcsapta farkát, amiben volt némi méltatlankodás is.
Ő dühödten sziszegett, mutatta, takarodjon, menjen haza, tűnjön el, fenyegetőleg felemelt még egy követ,
még mindig sápadt volt, reszketett.
És a kutya akkor lassan, bizalmatlanul megindult, egyáltalán nem abba az irányba, ahová Kálmán küldte
volna, hanem felénk, és közben, érdekes módon, szemében kihunyt az irántunk megnyilvánuló figyelem és
érdeklődés fénye, hirtelen irányt változtatott, és Kálmán hiába sziszegett utána, dühöngött, lóbálta kezét a kővel,
kiügetett a fák alól a tisztásra, meredten figyeltük, egy időre teljesen eltűnt, csak azt lehetett látni, ahogyan testével
a fű lágy hullámait megtöri, hogy végül odalenn, Krisztián lábánál tűnjön elő fekete háta, aki fölpillantott, valamit
szólt neki, a kutya erre megállt, hagyta, hogy Krisztián a tőr hegyével megvakargassa a fejét, aztán beügetett a
fák közé.
S hogy Krisztián ennyire gyanútlan, felénk se pillant, nem nézi meg, honnan jön a kutya, azt gondolja, hogy
csak úgy kóborol, bennünket olyan megittasult győzelmi mámorral töltött el, hogy Kálmán a levegőbe öklözött,
és némán belevigyorogtunk egymás arcába, a sápadt arcon különösnek tetszett e vigyor, reszketése se csillapult,
mintha egy önmagából kitörni nem tudó, s az öklözéssel csak még jobban felkavart erővel küzdene, vagy valami
ismeretlen betegséggel, amitől belázasodott, sápadt volt a nyaka is, testén viszont nem halványult el a bőr, de
valamiként összezsugorodott, fázósan fénytelen, mint mikor lúdbőrözik, és e testén mutatkozó változás miatt egy
másik fiú, egy ismeretlen állna mellettem, aminek akkor én a saját izgalmam következtében nem tulajdonítottam
különösebb jelentőséget, ám végül is, mi az, amit egy gyerek ne tartana természetesnek? mi az, amit ne értene!
sápadtságától, remegésétől, fénytelenségétől elveszítette a nyugalom és a jóindulat ismerős formáit, habár
erősebbnek és még formásabbnak tűnt, mint máskor, talán szebbnek is, igen, meglelem a megfelelőbb hasonlatot,
ha azt mondom, mintha bőre alól felszívódott volna a kedélyesség benyomását keltő puhaság, a zsír, és csupasz
izmainak ingerült, feszült vibrálása már egy egészen másféle lényről beszélt, szebb volt, de torz, mellbimbójának
kékvörös dudora nagyobbnak tetszett a láztól minduntalan összeránduló mellizmokon, szája kicsinek, szeme
kifejezéstelennek, s az ártatlanság helyén kegyetlen merevség ütött ki, ez viszont hangsúlyosabbá és
szembeötlőbbé tette az anatómiai formát, s gondolkodhatunk a szépség törvényein; ha élne még, akkor a szépség
működési elveire kíváncsian kikérdezném e változás belső indítékai felől, csakhogy a szemem láttára, szinte a
kezemben halt meg ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikának éjjelén, az egy keddi nap volt, s így azon
feltételezésre vagyok utalva, miszerint verekedésünkben elszabadult indulata, veresége és győzelme olyan
ismeretlen érzéseket éreztetett meg vele, melyek ellen, éppen ismeretlenségük miatt, hiábavalón küszködött a
teste; futni kezdett, én futottam utána, s ha azt mondom, hogy az ötlet az én szememben merült föl, akkor azt kell
mondanom, hogy az ő izmainak volt sürgősebb a tett; minden lépésre ügyelve futottunk, izgalmunk éles figyelmével
keresve talpunk biztonságos helyét, zajt ne üssünk, inkább kis kerülőt is téve, hogy a Prém se vehessen észre
bennünket a fáról.
Így értünk föl, a tisztást megkerülve, ama nevezetes helyre, a meredeken előreugró sziklához, ahol egykor
megérintettük egymást, s ahonnan a hatalmasra nőtt galagonya fedezékéből Szidónia leste Pisti verekedését a
kalauzzal, miközben izgalmában vérezni kezdett.
Mai szemmel nézve persze nem szikla az, hanem egy terebélyesnek is alig nevezhető, vizektől, fagytól,
gyökerektől lemezesen szétomló lapos kő, s mikor egyszer véletlenül visszakeveredtem oda, az is meglepő
felismerés volt, hogy a gyerekek mily könnyen belátható zugokat, milyen ritkás bozótokat hisznek a
legbiztonságosabb menedéknek, gyanútlanul.
Krisztián akkorra elkészült a botjával, és valamit mondott is, amit a széltől nem hallottunk, a Prém pedig
kinyúlt testével, függeszkedve, levegőben himbálódzó talpával az ágakat keresve, elkezdett lemászni a fáról.
Elérkezett a legmegfelelőbb idő, illetve nem lehetett tovább késlekedni.
Elsőként ugrottam elő, ő kövessen engem, a kikerekedett, kész indulatot nem lehetett többé visszatartani,
s ha engedtem volna neki, akkor túlságosan durván kezdi el, én viszont a meglepetés finomságaira vágytam.
Hosszú szökellésekkel értük el a sátrat, nem látták, csaknem egymás testén csusszantunk be sötét belsejébe,
meglepően tágas volt, a vastag ponyva nem engedi át a fényt, meleg, föl lehetett volna állni, mi azonban négykézláb
másztunk, a fullasztó sötétben én azonnal megéreztem Krisztián finom szagát, a fénynek egyetlen, vékony nyalábja
hullt be egy félig fölcsapott fedelű nyíláson, felülről, ez azonban még sötétebbé tette, minduntalan egymás kezébe,
lábába akadtunk, egyszerre vakított el a fény és a sötét, mohón tapogattunk tárgyakat, másztunk benne, még ma
is hallani vélem Kálmán állati szuszogását, holott hiába erőltetem, emlékezetem semmiféle más részletet nem őrzött
meg, mint ezt a tapogatást és mászást a sötét meleg fullasztó izgalmában, a ferdén bevágó fénycsík alatt felvillanó
tarkóját, szuszogását, és például nem tudom, mennyi ideig tartott, mondtunk-e valamit egymásnak, gondolom, nem
volt szükség ilyesmire, tudtam, mit akar, tudtam, mit fog tenni, s ő tudta, mit akarok, mit fogok tenni én, tudtuk,
mért kell megtapintani ezeket az ujjongást keltőn drága tárgyakat, melyek a következő pillanatban hatalmas ívben
repülni fognak, ki innen! és mégis egyedül voltunk, mindketten a magunk indulatába záródva, ama rejtett, valódi,
cinkos életnek a kellős közepében; azt hiszem, ő kezdte, lehet, hogy előbb fölcsapta a sátor tetejére a bejáratot
fedő ponyvaszárnyat, mindenesetre előbb lett világos a sátor belsejében, erre határozottan emlékszem, s csak
annak utána hallottam a nagy ívben kiröpülő bogrács ütődését és csörömpölését, nekem egy elemlámpa volt
éppen a kezemben, s előbb egyenként hajigáltunk ki mindent, mi a kezünk ügyébe akadt, az a jó, ami kemény,
ami törékeny! puffant, csattant, becsapódott, csörömpölt, szétment, aztán már nem is volt időnk így szemezgetni
a jót, őrjöngve hánytuk és túrtuk a puháját, ruhákat, lepedőt, zsákokat, takarót, mozdulataink néha
összecsapódtak a nagy buzgalomban, mert ők már rohantak a tisztáson fölfelé, felénk, Krisztián a botjával,
késével, és még nagyon sok minden akadt volna, arra azonban még e hevületben is vigyáztam, hogy a
kényesebbje, mint amilyen a látcső volt, a konyhai vekker, a rozsdás tapintású viharlámpa, villa, öngyújtó, iránytű,
az jó messzire és különböző helyekre repüljön el.
Ordítanom kellett, torkom szakadtából ordítottam, húztam, jöjjön már! akkor ugyanis kövek puffantak a
feszes ponyván, mert a Prém futott, lehajolt, dobott és megint futott, ördögi ügyességgel, akárha sebességét nem
is fékezné lehajlás, dobás, ő azonban annyira elvakult élvezetében, oly mélyre zuhant, mintha nem látná, nem
hallaná, és akkor itt kéne hagynom, ami viszont nem tűnt lehetségesnek, tuszkoltam, löktem, de mintha nem látná,
hogy már itt vannak, futásuk közben Prém megelőzte Krisztiánt, és nem lesz időnk, dönteni kellett, és miközben
én mégis kisurranva, be a sátor mögé, gyökerekbe és ágakba fogódzva, állandóan hátrapillantva, hogy hol marad,
kapaszkodtam fölfelé, elérjem azt a nyomorult sziklát, bekerüljek végre a nagy bokor takarásba, ő még megállt,
a sátor előtt felegyenesedve szembenézett velük, alig választotta el őket néhány lépés, aztán lehajolt, és amolyan
sétalépésben kerülve körül a sátrat, minden egyes cöveket kirántott, a lazábbakat egyszerűen kirúgta a földből,
s csak akkor indult, immár futva ő is utánam.
A sátor abban a szempillantásban omlott le, mikor elérték, a látvány megrendítette őket, s ha eddig tán
tudták, mit kell tenniök, most dermedtem, lihegve, tehetetlenül álltak meg fölötte.
A szél hatalmas zúgásában a talpa alól kigördülő, lecsördülő kövek omlását lehett hallani, amint
felkapaszkodott.
Vereségük olyan nagyszerű volt, végleges, veszteségük oly számottevő, hogy nem csak azért nem
mozdulhattak el onnan, nem kiáltozhattak, nem szitkozódhattak és nem üldözhettek bennünket tovább, mivel
egyetlen pillantással egyszerűen felfoghatatlan volt a pusztítás, hanem minden mozdulat, szó ennek a tökéletes
vereségnek a beismerése lett volna, nem volt rá szavuk, megfelelő mozdulatuk, ami újabb elégtétel nekünk;
visszavonulásunk ellenére a tökéletes előny helyzetében maradtunk, kilátóban, fenn, páholyban, rejtve, míg ők
odalenn, a nyílt térnek is kiszolgáltatottan; Kálmán azonnal hasra vágta magát mellettem, ne lehessen célpont, nem
moccantunk, vártunk, győzelem, ám lehetséges fejleményei kiszámíthatatlanok, s ezért nem mondanám, hogy
különösebben élveztük volna, sőt, hasonlatosan hozzájuk, mintha mi magunk is most mérnénk föl tettünk arányait,
nekem borzalmas látvány és sejtés, mintha nem is a támadás alattomosságával, a barátság váratlan fölmondásával,
erre volt névleges ürügy, hanem a valódi tárgyak valóságos elpusztításával léptünk volna át egy tiltott határon, ezt
nem lett volna szabad, innen már nem lehetett visszatérni a szokásos játékokba, itt valami borzalmasnak, valami
végzetesnek kellett még bekövetkeznie, ezt nem lehetett játéknak tekinteni többé, a tárgyak elpusztításával
kiszolgáltattuk őket a beláthatatlan szülői beavatkozásnak, és a normális játékszabályok szerint bármennyire
jogosnak volt is ítélhető a bosszú, mégis nyilvánvaló, hogy ezzel feladtuk őket, győzelmünk tehát alávaló árulás
és törvényen kívül helyeztük magunkat vele, mert nemcsak mi törvénykeztünk, hanem kiszolgáltattuk őket a közös
ellenség megtorlásának is, jól tudhattuk, hogy a Prémet például minden este amúgy is megveri az apja, és nem
akárhogyan, hanem szíjjal, bottal veri, ha földre kerül, akkor rúgja, a viharlámpa, a vekker az övé volt, akkor is
tudtam, hogy otthonról lopta el, mikor hallottam, amint széttörik, és mégis győzelem, melynek pillanatnyi előnyeit
holmi erkölcsi megfontolások avagy a pusztítás arányaitól és következményeitől való elrettenés miatt már csak
azért sem lehetett föladni, mert győzelmünk őket kerítette olyan erkölcsi fölénybe, amit nem lehetett elviselni.
Nem néztek egymásra se, ott álltak mozdulatlanul összedőlt sátruk felett, Krisztián egyik kezében a bot,
másik kezében kése, ami a vereség miatt inkább nevetségesnek hatott, mint félelmetesnek, arcuk is teljesen
mozdulatlan, s nem látszott, hogy titkos jeleiket váltva bármiféle ellentámadásra készülnének, mintha maguk is
belátnák, vége, nyakuk merev, a Prém úgy szorította össze a markát, mintha az imént elhajított követ tartaná még
benne, de ha vége, akkor mi lesz? és nem tudom, Kálmán mire gondolhatott, én egy azonnali, feltétel nélküli, néma
visszavonulás esélyeit latolgattam, valahogyan kikeveredni ebből a megalázó helyzetből, hátrálva, kúszva, a
leggyávább módon hagyni el a harcteret, s győzelmünket minél előbb elfelejteni, ő azonban gyorsan föltérdelt, tán
megérezte, milyen nagyszerű fegyverraktáron hever, felmarkolt egy csomó követ, és a bokor mögül kihajolva,
anélkül, hogy célzott volna, dobálni kezdte őket.
Első dobásával vállon találta Krisztiánt, a többi nem talált.
És akkor, akárha mindkettőjüket ugyanazon zsinórral rántanák, de épp ellentétes irányba, meghajoltak és
futni kezdtek, az egyik jobbra futott az erdő felé, a másik balra, eltűntek a tisztás szélein a fák között.
Amivel egyrészt megoszották a támadást, zavarba ejtették a támadót, másrészt eloszlatták azt a hiú illúziót,
mintha vereségükben nem tudnák, mit kell csinálniok.
Hiába nem látszott semmi az arcukon, mégis volt valamilyen tervük, tervszerű volt hát a futás, és nem
megfutamodás, amit ott, az orrunk előtt, a szemünk láttára beszéltek meg egymással, mégha titkos jeleikből nem
is volt számunkra semmi felfogható, és akkor mégis van valami közöttük, amit nem lehet elszakítani.
Hogy egy állat, és hogy mi a fasznak kell dobálnia, sziszegtem neki dühömben; a szót, amit különben soha
nem mondtam volna ki, most nagyon jól esett hallani, mert ez is bosszú volt az egész miatt.
Ő úgy maradt, térden, két kezében a kövekkel, könnyedén megrándította a vállát, ami azt jelentette, hogy
izgalomra semmi ok, arcáról eltűntek a sápadtság furcsa foltjai, nem remegett már, kielégült volt, nyugodt, szinte
barátságosan, kiharcolt igazának bárgyú fölényével pillantott rám, szája kitelt, szeméből eltűnt a kegyetlen fény,
ám kedélyes jóindulatában volt némi megvetés irántam, és egyetlen kézmozdulattal jelezte, hogy ők most
valószínűleg megkísérelnek bekeríteni bennünket, sokkal célravezetőbb lenne hát, ha nem dühöngenék, hanem
megfordulnék a helyemen, mert hátulról is biztosítani kell magunkat.
Én olyan dühös voltam rá, annyira gyűlöltem, legszívesebben nekimentem volna vagy kivertem volna a
kezéből azokat a rohadt köveket, hiszen a mázas köcsögje miatt immár véglegesen az ellenségemmé tette
Krisztiánt, feltérdeltem, szitkozódtam, és közben két fekete lepke szállt át közöttünk, sebesen verdeső
szárnyukkal csaknem érintették a mellét, egymás körül szálltak, fölfelé, el az arcom előtt, nem mondtam neki, amit
valójában szerettem volna, hogy rohadt, buta paraszt, és megragadtam a kezét, de egészen másként sikerült, mint
ahogyan ezt is szerettem volna, nem tudom, mi történt, könyörögni kezdtem neki, menjünk innen a francba,
Kálmánkának szólítottam, ahogyan csak az édesanyja, és ez engem tett undorítóvá, mondtam neki, hogy ez az
egész egy hülyeség és nem érdekes és mit akar még és ha nem jön, akkor én megyek el, erre azonban ismét csak
megvonta a vállát, kezét közömbösen kihúzta kezemből, ami azt jelentette, hogy mehetek, ahová akarok, tőle,
ez őt egyáltalán nem érdekli.
Mondtam, le van szarva, és Krisztián miatt mondtam.
Tulajdonképpen azt szerettem volna mondani neki, hogy nem lett volna szabad, csakhogy ilyen gyorsan nem
lehetett megfeledkezni arról, hogy az én ötletem volt, és a dolog tisztességtelenségét nem lehetett egy újabb
tisztességtelenséggel helyreütni, ő is fontos volt nekem, csak nem így! éreztem, nem így! másfelől a győzelem
pillanata nem alkalmas arra, hogy ocsmányságáról ejtsünk szót, s ezért inkább undorítónak lenni volt jó.
Attól viszont még undorítóbb lettem magamnak, hogy nem mentem el, tehetetlenül megfordultam a kövön,
hasaltam, és figyeltem az erdőt, jönnek-e.
És valamiként hálás voltam neki, hogy legalább nem lettem annyira becstelen, gyávaságom legalább kettőnk
között elintéződik, és ő ezt még annyira se használja ki, hogy valamit mondana, pedig érti, a szemén láttam a
kajánságnak azt a kis villanását, amivel megértette, talán először vette tudomásul, hogy Krisztián milyen fontos
nekem, ő meg nem számít, egy olyan villanásnyi félrenézés volt ez, szégyenkezés.
Nyomorultul sütött ránk a nap, hevét a szél se enyhítette, a kő forró volt, és nem történt semmi, csak legyek
jöttek, és bele kellett volna nyugodni, hogy ez most így van, és nem jönnek, bár minden pillanatban kironthatnak
a fák közül, mert annyi biztos, hogy ezt ők se hagyhatják megtorlatlanul; minden pillanat alkalmas lett volna rá,
hogy felüvöltsek, jönnek! még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok szólni neki, jöjjenek! csináljanak
velünk, amit akarnak! a szélben nyekkenő, a zúdulások rohamaiban reccsenő, roppanó fák, a meghajló, félrefújt,
visszalendülő lombok, a bokrok elnyíló, összezáruló rései, az árnyak elől menekülő fények szabálytalan villódzása
azt a képzetet keltette, hogy bármikor, mintha lépteket hallanék már, futás ropogását, leselkedő arcot látnék a
levelek között, előrenyomuló testeket kilépni egy törzs mögül vagy behúzódni egy törzs mögé, de nem történhetett
meg, hiába kívántam árulással visszaszerezni Krisztiánt, nem jöttek, csak felforrósodva a kövön állandóan résen
lenni valamiféle hülye becsület íratlan szabályai szerint, kitartani mellette a kelepcében; holott nincsen hozzá semmi
közöm, nem érdekel, s hogy semmire ne kelljen gondolnom, köveket raktam magam elé, szépen, sorban, mintegy
magamnak is bizonyítva harci készségemet, ha dobni kéne, kéznél legyen, ám ennek is vége lett, nem volt mit
tenni, ha megmoccant mellettem, s lábfejem véletlenül a vállához ért, elhúztam, nem volt jó érezni az idegen bőr
melegét.
Meg arra is számítanunk kellett, hogy nem egyedül jönnek, hanem erősítést hoznak magukkal, valamelyikük
itt figyel minket valahonnan, a másik már elrohant, és mégis állandóan csak Krisztián kése járt a fejemben, hogy
hátulról a késével, amitől még erősebben éreztem a hátamon lángoló napot és a szél hiábavaló simítását.
Dél körül járhatott, bár nem volt még déli harangszó a közeli templomból, mely öblösen zengette volna át
az erdőt, a nap itt állt a fejünk felett, s úgy tűnt, nagyon közelről lángol, ránk ereszkedett; ha nem fújt volna ilyen
erősen a szél, akkor bizonyára nem lehetett volna kibírni e semmiben eltelt órát, összesen kétszer szólaltam meg,
lát-e valamit, mert én nem látok semmit, ő azonban nem válaszolt, s konok hallgatásából éreztem meg, hogy
egymás mellett heverő testünket ugyanazon elkeseredett erő tartja fogva a kövön, a szorongás tartja féken a
dühöt, és viszont, a nyers gyűlölet hegye a puha félelemben fúl el, ám e megfékezett és mégis szabadon kerengő
érzés immár nem rájuk, hanem miránk, önmagunkra vonatkozott, nem közönséges félelem, nem attól való félelem,
hogy erősítést hoznak, megvernek, bekerítenek, vereséget szenvedünk, hisz nyilvánvaló, bármi történjék is,
nincsen sok esélyünk, és az esélytelenség csökkenti a félelmeket, csakhogy e bizonytalanságban múló időben mi
magunk pusztítottuk a kivívott fölényt, a különös, közöttünk közlekedő érzés pusztított, a győzők sorsa ez, kik
önmaguk végzik el azt, amit az ellenségnek kéne elvégeznie, a testünk beszélgetett, a hallgatásunk beszélgetett,
a bőrünk beszélgetett pusztítón, e bizonytalanságban eltöltött órán ugyanis világossá lett, hogy győzelmünk nem
csupán erkölcsileg kétes, de egyszerűbb, gyakorlatiasabb megfontolásokból is elfogadhatatlan; egymással se
tudunk megegyezni felőle, mindkettőnknek mást jelent, és így lassan megéreztük és felmértük barátságunk határait,
megértettük, hogy a másik két fiú nélkül a mi kettőnk pillanatra szóló szövetsége egyszerűen nem létezik többé;
hiába lázadtunk föl hát ellenük, a cselvetés és a cselekvés rövidke idejében hiába éreztük csaknem oly szorosnak
kapcsolatunkat, mint amilyen az övék volt, szövetségünk nem bírta ki a győzelmet s nem tudhatta megtartani; ama
titok hiányzott belőle, mi ketten kevesek voltunk, mi ketten legfeljebb cinkosok lehettünk, a megfelelésnek és a
kiegészülésnek azon harmóniája hiányzott belőlünk, amit megtámadtunk bennük, amit irigyeltem, ami ingerelt, ami
olyan bevehetetlennek bizonyult, mint egy sziklavár, s aminek mágikus sugárzásával, igen, mágikus sugárzásával,
nem félek a szótól, ők nem csupán bevontak bennünket barátságukba, de uralkodtak is vele felettünk, és így volt
a jó, mi pedig elprédáltuk, feléltük, tönkrezúztuk ezt a jót, de nem őket! magunkat; Kálmánnak ott volt a helye
mellettük, fürgeségük kiegészítője nyugalma, lusta bölcsessége találékonyságuk párja, jósága társa kegyetlen
humoruknak, én viszont kívülről, Kálmán barátságán keresztül kapcsolódhattam csak hozzájuk, mint e hármasság
hűvös ellenőre, egyedül nem volt utam hozzájuk, mégis szükségük volt valakire, aki szélről áll, és így bizonyítja,
erősíti az összetartozást, következésképpen e hierarchiát, melynek csúcsán kétségtelenül Krisztián állt
szépségének és eszességének kikerülhetetlen vonzásával, el kellett fogadni, nem lett volna szabad, no és nem is
lehetett semmiféle lázadással összetörni, bennünk élt, ez volt az életünk, és tán arra is bennem volt igény, hogy
szenvedjek tőle, mert így valami mégis kikerekedett és működött; amit én az első pillanatban megértettem,
győzelmünk pillanatában a végzetes veszteséget, hogy most a kínjaimmal együtt minden jó is elvész, az benne
lassabban érlelődött, és most már éreztem a testéből jönni, hogy fölösleges, fölöslegesen fekszünk itt, fölöslegesen
várunk, fölöslegesen védelmezzük a becsületünket, s még ha legyőzhetnénk is őket, ami egyáltalán nem lehetett
valószínű, a világ megbomlott rendje akkor sem lenne visszaállítható, és nincsen új rend, csak zűrzavar.
Nézd csak, mondta hirtelen, halkan, elfulladva a meglepetéstől, s bár egy ilyen hangra, jelzésre, egy ilyen
valamire vártam, túl hirtelen volt, a várakozás kinyúló idejének sivatagában minden porszem moccanása váratlanul
és hirtelen, felkaptam a fejem, de ez nem az a hangja volt, nem a harci hangja, hanem a régi hangja, a nyugalmas
szemlélődésben meglepett, az örömteli, mintha végre megpillantaná, amire mindig is számított, mint mikor
fészkéből kihullott madárfiókát, szőrös hernyót, avarban turkáló sünöcskét pillant meg bóklászásaink közben, s
fel kellett ülnöm, hogy lássam.
Lenn, ahol az utcáról fölvezető, meredeken emelkedő s többször megkanyarodó ösvény két súlyos bodzától
takarva a tisztásba torkoll, a széltől fútt levelek között fehér villanás, piros, meztelen kar, szőkeség lobbanása,
emelkedtek, közeledtek, kibukkantak a bokrok mögül, a három lány.
Meg se álltak, jöttek fölfelé, tovább, egészen szorosan egymás mellett, egy kicsit takarva is egymást,
bizonyára libasorban jöttek a szoros ösvényen fölfelé, és most, a szabad térbe kilépve, amúgy egymásba
torlódtak; csupa kis mozdulat, félrehajlás, fordulat, beszélgettek, csapkolódtak maguk körül, nevetgéltek, Hédi
néhány szál virágot tartott a kezében, ő nagyon szerette a virágszedést, és kissé hátrahajolva hadonászott a
mögötte lépdelő Lívia orra előtt, finoman végigvonta arcán, ingerelte, csapott vele, ő volt fehér ruhában, Maja a
füléhez hajolt és súgott valamit neki, ami olyan súgás lehetett, hogy azért Lívia is értse, az ő szoknyája volt a piros;
ő pedig nevettében elébük szökkent, és akárha lendületével magával akarná rántani, megragadta Maja kezét, Hédi
viszont Lívia kezét kapta el, és a virágokkal Maja arcába suhintott, aztán így maradtak, kéz a kézben, szorosan,
testükkel majdhogynem egymáshoz simulva, kicsi léptekkel jöttek, Hédi, középütt Lívia, Maja, egymásban
teljesen elmerülten, ugyanakkor valamely kiismerhetetlen rendszer szerint váltva a szavakat, az egymáson való
átbeszélések ritmusán lebegve, arcukkal és nyakukkal egymáshoz hajolva és egymástól elhajolva, miáltal egyszerre
voltak gyorsak és méltóságteljesen lassúak a fuvallatoktól vadul sodródó, megkavarodó magas fűben.
Nem a látvány volt szokatlan, gyakran jártak így, kéz a kézben, egymásba karolva, az sem volt szokatlan,
hogy Hédi jön Maja fehér ruhájában, és Maja viseli Hédi sötétkék selyemruháját, ami a különböző méretek miatt
nem egészen illett nekik; Hédi magasabb volt, kerekebb, „mellben ő erősebb”, mondták csak és kizárólag a
ruhákra vonatkoztatható lágy ítélettel egymás között, én nagyon figyeltem erre, szerettem volna belőle kihallani,
vajon nem valami hasonló vetélkedésről van-e szó, mint közöttünk, fiúk között, de nem is annyira mellük
nagyságának különbözőségével, mint inkább a mellvarrások helyével voltak elfoglalva, amiről aztán oly figyelmes
szigorral értekeztek, húzkodták, betűzték, fércelték, hogy gyanakvásomat szépen elaltatták vele, holott az
egyáltalán nem volt alaptalan; mindenesetre Maja ruhái „előnytelenül” lenyomták Hédi mellét, ám mintha éppen
ez a nem egészen illés, ez a pontatlanságban mutatkozó és minduntalan szóba kerített különbözőség tette volna
még kívánatosabbá állandó ruhacseréiket, csupán Lívia nem cserélgetett velük, s ők igen érzékenyen méltányolták
büszkeségét, felpróbálták a ruháit, de nem erőszakoskodtak, túl szegényes is volt az ő ruhatára, bár mindig
„édesnek” találták, másfelől viszont szinte egymással versenyezve kölcsönöztek neki kendőcskéket, karkötőt,
klipszet, övet, szalagot, nyakláncokat, csupa olyasmit, amivel úgymond „fel lehetett dobni” Líviát, amit ő boldog
szeméremmel elfogadott, miként most, mikor is azt a vörös korallszemcsékből fűzött nyakéket viselte, amit Maja
mindig a fehér ruhájához lopott el az anyjától; s mindeme furcsaságon túl, akárha azon aránytalanság sem zavarta
volna őket, hogy kettőjük ruhacseréivel Maja jár jobban, neki ugyanis laza bőségükkel többnyire kiválóan álltak
Hédi ruhái, legalább is a mi szemünkben éretté vált bennük, nyúlánk tagjainak sutasága eltűnt az anyag bőségében,
olyan nagy nő lett tőle, sőt olybá tűnt, mintha e cserebere aránytalansága feletti nagyvonalú szemhunyásuk
egyenesen kiegyensúlyozná közöttük a valódi, az igazi, a bántó vetélkedésre ingerlő különbözőséget, azt a
különbséget, ami annyira megkínozta Maját, mármint, hogy a Hédi volt a szép, a szebb, pontosabban ő volt az,
akit mindig és mindenki szépnek mond, akibe mindenki szerelmes, ha hárman mentek, akkor mindenki őt nézi
meg, aki után meglett és komoly férfiak ocsmányságokat susognak, akit mozik sötétjében vagy tömött
járműveken, még akkor is, ha Krisztián van vele, megfogdosnak, megtapogatnak, ami miatt ő sír és szégyelli
magát, és hiába görbíti be a hátát, hogy karjaival egy kicsit védje, takarja a melleit, a nők pedig el vannak
ragadtatva tőle, főleg a haját dicsérik, mintha ritka ékszert érintenének vagy mohón beletúrnak; lágy hullámokban
vállára omló szőke hajával, magasan domboruló sima homlokával, telt orcáival, óriási, kissé dülledő kék szemével
„ő a legszebb”, s oly mély volt Maja kínja, hogy ezt mindig éppen ő hozta szóba, hangsúlyozta, mindenkinél
hangosabban zengte és dicsérte Hédi szépségét, mintha büszke lenne rá, vagy abban reménykedne, hogy majd
helyreigazítják a túlzásait; Hédi szemét különösen érdekessé és ragyogóvá tették az éjfekete, hosszú pillák és a
fekete szemöldökök, szemöldökének ívét, sűrűségét, egy kicsiny csipesszel tépdesve ki a fölöslegesnek tekinthető
szálakat, ő maga igazította, szabályozta, fölöttébb érzékeny művelet, egyszer jelen voltam, két ujjával feszítette
ki szeme fölött a bőrt, s miközben a csipesszel dolgozott, tövénél kapva el és rántva ki a szálakat, néha rám
pillantott a tükörből, magyarázta, hogy most ugyan a vékony ívbe szedett szemöldök van divatban, gyakran az
egészet kitépik és ceruzával rajzolnak helyette másikat, „mint a napközis szakácsnő, az a szörnyeteg”, ám az
igazán divatos nőnek soha nem szabad vakon alkalmazkodnia, hanem meg kell találnia a megfelelő egyensúlyt a
saját adottságai és az uralkodó vonalak között, mint például a Maja, aki néha elköveti a hibát, és olyasmit vesz
magára, ami nagyon divatos ugyan, de egyáltalán nem áll jól neki, s ha ő ilyenkor szólni merészel, akkor vérig van
sértve, ez olyan gyerekes a Majában, igaz, a szemöldökét éppen szedhetné, de azt mondja, hogy fáj, hát nem is
fáj annyira, és ha valakinek olyan sűrűn és csúnyán nő, mint a Majának, akkor gyantázhatná, a gyantázás
egyáltalán nem fáj, és a lábát különben is gyantáznia kell, mert teljesen szőrös lenne, ő ellenben azért nem húzza
ki olyan vékonyra, mert ha túl vékony, akkor az orra nagyobbnak látszik, és így is elég, tehát nem nyerne vele
annyit, amennyit veszítene; az orra tán valóban nagyobb volt a kelleténél, vékony, ívesen meggörbülő, egyszer azt
mondta róla, hogy ő az apja orrát viseli, és ez az orr a legzsidósabb az arcán, különben még németnek is elmenne,
nevetett, ő soha nem látta az apját, illetve nem emlékezhetett rá, mint ahogyan Krisztián se, „elhurcolták”, s a szó
legalább olyan mély hatást gyakorolt rám, mint a másik, amelyik Krisztián apjára vonatkozott, aki „elesett”, az
orrán pedig szerettem végighúzni az ujjamat, mert akkor úgy éreztem, mintha megérintenék valamit, ami zsidó;
bőrének színével azonban bárkit kárpótolt szépségének e csekélyke hibájáért, ha egyáltalán hibának lehetne
nevezni a szabálytalant, mely persze szerves tartozéka a szépségnek, bőrének színe mintegy kiteljesítette
szépségét, nem fehér volt, ami szőkéknél, kékszeműeknél megszokott, hanem miként egy finoman kisütött zsömle,
s e gyengédséggel teli szín teremtette meg az arc durván ellentétes részleteiből a tökéletesség összhangját; nem
beszélve most gömbölyű válláról, erős, hosszú lábáról, mely boltozottan és puhán érintette a talajt, vékony
derekáról, asszonyos csípőjéről, ami miatt egyszer intőt is kapott, mert hogy riszálja, és a Hűvös néni erre
berohant az iskolába és ordított a tanáriban, hogy inkább a mocskos fantáziájukat fékeznék meg, mint hogy ilyen
disznóságokat firkáljanak, és „az ilyeneket el kéne tiltani a tanítástól”; s mindeme tökély nem csupán közülünk
emelte ki őt, hanem egyáltalán feltűnő és kihívó szépséggé tette, igazi szépséggé, amitől ő, ha szerét ejthette, e
ruhacserék által szívesen megszabadult egy kicsit, annál is inkább, mert Majának voltak szebb és érdekesebb
ruhái.
Majától jöttek és Líviához vagy Hédihez mentek, bizonyára azért jöttek erre, hogy útjukat lerövidítsék, vagy
alkalmat adjanak Hédinek a virágszedésre, aki meglehetősen nagyszájú és nagyhangú lány volt ahhoz, hogy
érezze, milyen jól áll neki ez a virágszedés vagy a gordonkázás, a finom, a finomkodó dolgok, szobája teli volt
bögrécskékkel, poharakkal, vázácskákkal, s minden nap friss virágokat szedett, sokáig őrizte az elszáradt
csokrocskákat, mindig rágicsált, forgatott valami növényt a fogai között, fűszálat, levelet, virágot, nem hajtott fület
a könyvek lapjaira, nem használt könyvjelzőt sem, virágot helyezett a két lap közé, ősszel színes falevelet, s ha
tőle kölcsönzött az ember valami olvasnivalót, akkor egy óvatlan mozdulattól egész arborétum hullt ki szárazon
a lapok közül, gordonkázni tanult, s elég ügyesen játszott nagy hangszerén.
Iskolai ünnepélyeken szerepelt, s egyszer megkért, kísérjem be a városba, ahol valamilyen zsidó ünnepségen
kellett föllépnie, egyedül nem utazott szívesen, különösen, mert késő este tértünk aztán vissza és nagyon értékes
volt a hangszere, meg a pimasz férfiak miatt; ő tulajdonképpen benn lakott a városban, a Dob utcában, nem túl
messzire a zsinagógától, egy régi, sötét házban, ahol a földszinten munkásszállás is volt, és a munkások az udvaron
mosakodtak lavórban, az anyja azonban, akit én nem ismertem addig, kiadta őt a Hűvös nénihez, egyrészt a jó
hegyi levegő miatt, mert állítólag gyenge a tüdeje, másrészt a Hűvös néninek szép zöldséges kertje van, állatokat
tart, és nála a koszt zsírosabb lett volna, ám Hédi azt mesélte nekem, hogy mindez inkább ürügy, valójában azért
lett belőle „kiadott gyerek”, mert az anyjának bizonyos Novák Storcz Rezső a szeretője, s ő „nem állhatja a pasit
a nyálas modora miatt”; az édesanyját nem találtuk otthon, csak egy ajtóba tűzött cetlit, miszerint ők majd az
ünnepség színhelyén várják őt, és hogy milyen ruhát kell fölvennie, s mindez most bizonyára csak azért jutott
eszembe, mert azon a délutánon Hédi ugyanabban a sötétkék selyemruhában volt, amit Maja viselt, és az
anyjának éppen ezzel a ruhával volt akkor valami baja; álltunk a vigasztalan körfolyosón az ajtajuk előtt, s nekem
eszembe jutott, hogy akkor innen hurcolhatták el az édesapját, tumultuózus jelenet, rémkép, amint tagbaszakadt
szállítómunkások egy élő, eleven testet, mint valami szekrényt vagy díványt hurcolnak itt végig, mindenütt csillogtak
a rézkilincsek, a névtáblák és a csengők szép, régi rézgombjai, a falakon belövések, bontások, toldozások
nyomai, az elfeketedett, néhol füstös vakolaton géppisztolysorozatok szapora lukai, ősz volt, még meleg, a tetőkről
ferdén csúszott be a bágyadt napfény, odalenn gatyában, félmeztelenül mosakodtak a munkások, fröcskölték
egymást és az egész leanderes udvar visszhangzott az ordításaiktól, valahol habot vertek, egy nyitott ablakon rádió
hangja szüremlett ki, kórus énekelt, ő a térdei közé szorította gordonkájának hatalmas fekete tokját, s úgy olvasta
a cédulát, mintha valami iszonyú hír állna benne, többször elolvasta, egy kicsit sápadt lett tőle, nem hitt a
szemének, és hiába kérdeztem, mi áll benne, bele is akartam volna nézni, elhúzta előlem, aztán sóhajtva nyúlt be
a lábtörlő alá, ott volt a kulcs.
A tágas, sötét, hűvös lakásban minden fehér ajtószárny kitárva, ő azonnal pisilni ment, halálos csend, csukva
voltak az utcára néző ablakok, az összevont, vastag csipkefüggönyök előtt még ívesen félrehúzott, lecsüngő,
súlyos bojtokkal szegett bordó bársonydrapériák, s egyébként is, minden olyan rétegesen egymásra halmozott
volt e lakásban, puha és süppedékeny, a falak ezüstös mintáin sötét fényű szőnyegek, és a szőnyegeken
aranyrámás képek, tájak, csendéletek s egy meztelen nő, kit a háttérben lobogó tűz bíborfénye világított meg, a
padló szőnyegein vörös csíkos vászonfutók, az öblös fotelok és a merev támlájú székek nagyvirágos védőhuzatán
még horgolt csipkedíszek, a középső szobában pedig, ahol álltam és vártam reá, mint valami idétlenül felpuffadt
szörnyeteg múmiája, a mennyezet alatt megcsomózott fehér védőhuzatában csüngött alá a csillár, ugyanakkor
minden tiszta, kellemetlenül, sarkosan és véglegesen elrendezett, fényesre dörzsölt, csillogóra tisztított, üvegek,
rezek, tükrök, ezüstök, porcelánok, s legalábbis a félhomályban úgy tűnt, minden kíméletlenül portalan.
Sokáig nem jött elő, nem hallottam a csurgást, aztán mégis egy koppanás és meghúzta a vizet, és láttam, hogy
nem pisilni, hanem egy kicsit sírni ment oda, ám úgy jött ki, mint aki valamit, amit föltétlenül szükségesnek érzett,
ezennel le is zárt magában, hogy „ez a szalon”, mondta, és még egyszer, utoljára, bár nem volt benne könny,
kitörölte a szemét, csak vörös, „az ott az én szobám”, mondta, olyan fájdalom lehetett, amin gyorsan túl kellett
tennie magát, de bármennyire igyekezett is mosolyogni rám, éreztem, nem jó neki, hogy látom ezt, nem jó, hogy
itt vagyok.
Valamiként nagyon csöndes lett ebben a lakásban, nem is szólt többé hozzám, felnyitotta a nagy fekete tokot,
kiemelte belőle a hangszerét és az ablakhoz ült vele, megfeszítette, tapintgatta, gyantázta a vonót, sokáig hangolt,
én pedig közben körbejárhattam a lakást, minden szobából nyílt egy másik szoba, s azt, hogy innen valakit
elhurcoltak egyszer, nagyon jól el lehetett képzelni, csak azt nem lehetett elképzelni, hogy az udvarra néző, teljesen
besötétített hálószobában a Novák Storcz Rezső minden éjszaka valami olyasmit csinálna az anyjával, ami neki
„az idegeire megy”.
Így értem vissza, mikor játszani kezdett, hosszú, lágy, kitartott, mély vonásokkal indult a darab, szerettem
nézni feszült és elmélyült arcát, a hangszer hosszú nyakán tapogató ujjait, amint gyorsan ráfogott egy húrra és úgy
megreszkettette az ujját rajta, aztán panaszos, rövid, gyorsan elhaló hangok feleltek, egyre magasabbak, ahonnan
váratlan váltásokkal, a két fekvést mintegy összecsúsztatva, egyidejűleg mélyben és magasban, rövidben és
hosszúban kellett volna belekeverednie a dallamba, ki kellett volna kerekítenie a tiszta témát, de többször
melléfogott, s bosszúsan abbahagyta.
Ezt a bosszankodást nekem csinálta, mégis úgy tett, mintha nem lennék a szobában.
A széknek támasztva hangszerét, fölállt, elindult a szobája felé, de útközben meggondolta magát, visszament,
a hangszert könnyedén felemelte a nyakánál és gondosan befektette a tokba, helyére tette a gyantát, a vonót, a
tokot lezárta, és ott maradt némán a szoba közepén.
Nem tudom miért, én se szóltam, figyeltem őt.
Ma fel fog sülni, mondta, nem csoda, hogy nem tud koncentrálni, mondta, mert nem elég, hogy ezt a hülye,
gusztustalan állatot mindig mindenhová elcipeli magával, mondta halkan és olyan gyűlölettel, hogy egész teste
belereszketett, pedig tudja, nagyon jól tudja, hogy őt az őrületbe kergeti, ha találkoznia kell vele, és legalább annyi
kímélet lehetne benne, hogy a fellépéseire ne hozza el, mert őt ez halálosan idegesíti; nekem ez nagyon furcsa volt,
még soha nem hallottam senkit ilyen nyílt gyűlölettel beszélni a saját anyjáról, s ezért olyan mély szégyenérzetet
keltett vele, hogy szerettem volna tiltakozni, ne tegye, mintha valami olyasminek lennék így részese, amit nem
szabad, és hogy ő nem bírja, nem bírja, ha ott ül és bámulja őt ez a pasas! de ez még mindig nem elég neki,
mondta és felnevetett, még abba is mindig belebeszél, hogy ő mit vegyen fel magára, hogy persze a fehér blúzát,
a kis fehér blúzodat Hédike, meg azt a szép kis sötétkék szoknyát, hogy ronda és nevetséges legyen! már legalább
két éve nem tudja hordani, mert teljesen kinőtte, és ő úgy csinál, mintha ezt nem venné észre, mert akkor azt hiszi,
hogy ez a nyálas állat nem fogja bámulni őt!
Dühében megoldotta az övét és gombolni kezdte a ruháját; kicsi, piros gombok voltak a sötétkék ruhán, az
öv is piros, s mikor derékig kigombolta már és a gombolás alatt, a keze alól láttam a meztelen bőrét, elfordultam
volna, mert ez egyáltalán nem volt olyan, mintha nekem vetkőzne, hanem vetkőzne, ő azonban egyetlen
mozdulattal átbújtatta magát a síkos ruhán és ott állt előttem bugyiban, a fehér szandáljában, kezében kifordult
ruhája, kicsit összekócolódva a félhomályban.
És azt mondta halkan, ne féljek, ő Krisztiánnak is megmutatta, és aztán megint nem szóltunk, álltunk, és azt
sem tudom, hogy ez a távolság mikor csúszott ki kettőnk közül, mert én szerettem volna megérinteni, nem volt
annyira szép, mert a szandáljában és a kezéből lecsüngő ruhájától olyan suta inkább, csak a melle, a melle nyugodt
volt és engem nézett két szemével, és aztán már csak arra emlékszem, holott nem tudom, ő lépett-e felém, én felé,
avagy egyszerre mindketten, ahogyan a kezéből, akárha érezné ezt a majdnem mulatságos, kislányos sutaságát,
s hogy bátrabbnak és szemérmetlenebbnek lássam, szándékosan kiejti a ruháját, de mindkét karjával átkarolja
a nyakam, hogy mégse lássam, amit így elém tárt, s az arcomat elöntötte a bőre, izzadtságának szellős szaga,
önkéntelen mozdulattal én is átkaroltam, holott inkább a mellét szerettem volna megérinteni, maga a helyzet
egyenesen nevetséges lehetett volna, mert csaknem egy fejjel volt magasabb nálam, én azonban akkor nem
gondoltam semmi ilyesmire, szinte fájt, hogy nem érhet hozzá az ujjam, amit ennyire kíván a fejem.
Nem a karjából és nem a bőréből, a melléből éreztem, gyorsan és lágyan belecsókolt a fülembe és
fölnevetett, és azt mondta, ha nem lenne neki a Krisztián, akkor elszeretne engem a Líviától, ez engem akkor nem
érdekelt, mert a melléből a hús, vagy nem tudom mi, ahogyan hozzám ért, lágysága, keménysége, de vigyázott,
ne szorítsa hozzám, a hús gyöngédsége külön, kettőnk között maradjon, és a nevetéssel azonnal el is vált tőlem,
a ruháját a földön hagyta, átment egy másik szobába, léptei elvitték a mellét, hallottam a szekrény ajtajának
nyikordulását, mintha nem történt volna meg.
Mikor pedig a Maja azt suttogta nekem, ő tudja, nagyon jól tudja, hogy én csak a Hédit szeretem, akkor
azért nem tiltakoztam, azért nem bizonygattam, hogy csak őt, vagy azért nem mondtam neki, hogy nem őt és nem
is a Hédit, hanem kizárólag Líviát, mert szerettem volna, ha ő mégis elszeret tőlük.
Körülbelül a tisztás közepéig juthattak el, mikor kissé ostobán pillantva körül, egyszerre mindhárman
megálltak, most vették észre, hogy itt valami szokatlan, különös történt vagy történik, valami veszélyes, amivel
hirtelen nem tudtak mit kezdeni, s mikor fölültem, megpillantottam őket, még az is megfordult a fejemben, hogy
Krisztián küldte ide őket, s ez lehetett a csapda, csel, ám gyanútlanságuk elárulta, hogy teljesen véletlenül
keveredtek ide, s bármennyire elképesztett is ez a véletlen, tulajdonképpen szépnek, egyszerűen szépnek éreztem,
elbűvölt, amint hárman s oly különbözőn, három különböző irányba fülelnek, figyelnek, látni, amint vidámságuk
beléjük fullad, s még erősebben fogják egymás kezét.
Különben is, ez a kölcsönösen gyengéd érintkezés, ahogyan fogták egymás kezét, kergetőztek, ez az állandó
testi érintkezés közöttük, ahogyan egymásba karoltak, ahogy táncoltak egymással, vagy ahogyan a legteljesebb
elfogulatlansággal megcsókolták a másikat, ahogyan a ruháikat cserélgették, akárha egymást adnák át ezáltal
egymásnak, vagy valami nagyon lényegeset kölcsönöznének ki a másiknak magukból, ahogyan kifésülték,
becsavarták, vassal sütögették egymás haját, ahogyan lakkozták egymás körmeit, s ha bánatosak voltak, akkor
a másik vállára, ölébe, mellére hajtva fejüket szégyentelenül sírtak, és ahogyan egész testükkel ölelve megosztották
egymással boldogságukat, engem valami olyan irigységen túli vágyra indított, amit legfeljebb eltitkolhattam, de
minden szégyenteljessége ellenére sem tudtam megfékezni magamban; pedig igazán igyekeztem, mert úgy éreztem,
apám állandóan szimatol körülöttem, minden úgynevezetten lányos gesztusomat észreveszi és üldözi, tán neki is
volt mitől tartania, nem tudom, ám ha láttam, és látnom kellett, elég volt hozzá egyetlen vétlen mozdulat, akkor
kitört és elöntött a vágy, s tán ez lenne a magyarázat, miért szerettem volna lány lenni, sőt, gyakran elképzeltem,
hogy lány vagyok, szerettem volna valamilyen egyértelmű jogalapot nyerni e büntetlen érintkezésekhez, mégha
sejtettem is, hogy szabadságukban sokkal több indulat, félelem, kényszeresség, szokás és megszokás rejtezik,
mint ahogy azt én hinni szeretném; ha e szabad érintkezés utáni sóvárgás nem felhősítette el teljesen az agyam,
akkor természetesen láttam, hogy állandó testi érintkezésük ugyanazon vetélkedésnek egy másik, szinte
párhuzamosan bonyolódó formája, mint ami közöttünk, fiúk között zajlott, még ha nekünk tilos volt is egymást
megérintenünk; helyesebben fárasztó és bonyolult, tulajdonképpen méltatlan kerülőutakat kellett keresni hozzá,
trükköket alkalmazni, amivel mintegy túljárhattunk egymás eszén, hogy végül is valahogyan mégis kicserélhessük
legelemibb érzelmeinket egymás között; nem kerülhette el a figyelmemet, maró féltékenységet okozott bennem
az a mély vonzalom, ami például Krisztiánt is minduntalan arra indította, hogy Kálmánnal verekedjék, a
verekedéseknek e sajátosan fiús formája, ahogyan a lányok soha nem verekednek, ők csak komolyan, s akkor
tépik, cibálják, karmolják, marják, harapják egymást sikítva, közöttünk azonban mindig, minden különösebben
látható ok nélkül robbant ki e lányok között elképzelhetetlen játék, egyszerűen azért, mert egymáshoz akartunk
érni, meg akartuk fogni egymást, érezni és birtokolni akartuk egymás szeretett testét, de vágyunkat csupán e
játékos verekedés legitimálhatta, ha ugyanis csupaszon nyilvánítottuk volna meg, ha miként a lányok, átöleltük
vagy megcsókoltuk volna egymást, ha nem álcáztuk volna a vetélkedés játékának e vágyat, akkor lebuziztak volna
a többiek, hiszen nem csak én figyeltem így, hanem mindenki figyelt s vigyázott, nehogy valaki átlépjen e határon,
bár magáról a szóról nem lehetett pontosan tudni, mit jelent, amolyan mitikus jellegű szó, mint csaknem valamennyi
káromkodás és szitok, melyben szintén olyasmit kívánunk, ami tilalom alá esik, „kapd be a faszom”, mondjuk,
mert tilalmas, „baszd meg az anyád”, mondjuk, mert nem szabad; bennem a szó egyébként egy olyan természetes
érzelemre vonatkozó tilalmat jelentett, ami csupán attól az egyetlen megjegyzéstől körvonalazódott némiképp,
amelyet a Prém ejtett el egyszer, ő is a bátyjától hallotta, akit hat évvel idősebb lévén nála, komoly tekintély, s
szerinte, „akinek egyszer leszopja a farkát egy pasas, az többé egyetlen nőt se tud megkefélni”, s ez aztán nem
is szorult semmiféle kommentárra vagy magyarázatra, világos, minden ami buzi, buziskodás, buzizás, buziság, a
férfiasságot veszélyezteti, éppen azt, amire olyannyira törekszünk, másrészről önmagában is túl volt azon a
határon, ahová a gyermeki képzelet még elérhet, bennem a felnőttek gusztustalanságai és gonoszságai közé
sorolódott, amire ugye nem vágyik az ember, csakhogy e játékos verekedések ártalmatlanságába burkolt vágy
eleven működését mégse olthatta ki a szó, csupán megfékezte, a fiúk között ez a vágy állandóan beszélni kíván,
láttam, nem vagyok egyedül vele, mikor Krisztián hirtelen átnyalábolta hátulról Kálmánt, leteperte, vagy mikor
a pad alatt elkapták egymás kezét, ami igazán kedves foglalatosságaik közé tartozott, szorították, nyomták,
hajlították, az volt a szabály, hogy a kéz nem bukhatott a pad fölé s a könyököt nem volt szabad a combra
támasztani, mintegy a levegőben kellett az egyik karnak leteperni a másikat, kivörösödtek, vigyorogtak, s
igyekezetükben, némi stabilitást keresve, egymásra zárt térdeikkel tartották mereven testüket, és ellentétben a
komoly verekedésekkel, a vágy tárgya ilyenkor nem a győzelem, hanem a másik erejének, ügyességének,
hajlékonyságának szerelmes érzékelése, az egynemű egyenrangúság fölényének élvezete, a vágy beteljesedése
pedig maga e két erő gyöngéd találkozása; s ugyanígy a lányok gyöngéd érintkezésében is érezhető volt némi
kellemetlen és zavaró hamisság vagy hamiskodás, igaz, körvonalazatlanabbul és homályosabban, de ha
összefogódzva jöttek, kacarásztak, pletykálkodtak, susogtak, vihogtak, öltöztették és vigasztalták, ingerelték és
simogatták egymást, akkor mindenképpen olyan érzésem támadt, mintha közvetlen testi érintkezésük csupán azért
lenne engedélyezett, mivel az kapcsolatuk, barátnőségük, szövetségük legfelső burka csak, amolyan szükséges
álca, mint a mi játékos verekedéseink, s mintha nem magát a valódi érzelmet fejeznék ki vele, hanem egy titkos
összeesküvést avagy épp egy véres ellenségeskedést lepleznének el; különösen annak utána lett ez sejthető, hogy
Hédi ott a tornateremben véletlenül fölfedezte, miként nézzük egymást Líviával, no és gondoskodott is róla, hogy
azonnal elterjedjen a hír: szerelmesek vagyunk, amivel nemcsak a közszájnak, hanem nekem is kiszolgáltatta
Líviát, közhírré tette, hogy Lívia az irántam érzett szerelme miatt ájult el, és így játszotta nyilvánosan a kezemre,
ami viszont nemhogy féltékennyé nem tette Maját, hanem a legnagyobb lelkesültséget váltotta ki belőle, mindig
azon buzgólkodott, hogy négyszemközt maradjunk Líviával, ám ugyanakkor mintha épp gyöngéd figyelmükkel,
anyáskodó helyeslésükkel nem engedték volna ki maguk közül Líviát, helyeslésük volt a csapda, kedvességük
a hurok, sőt, a kedvességbe és helyeslésbe ágyazva mindketten olyan alattomos engedményeket tettek, miáltal
még bizalmasabb kapcsolatba kerülhettek velem, akárha tudnák, hogy ez majd alaposan megzavar, éppen e
zavarás lenne a céljuk, ők kerítik nekem Líviát, de mégse tudjak választani hármójuk közül! csak annyira és csak
úgy lehessen nekem Lívia, ahogyan ők akarják és engedélyezik; ami ellen ő sem tiltakozott, mert az értem és
ellenem kikovácsolt titkos szövetség, maga az összeesküvés, hármójuk szoros kapcsolata neki fontosabb, mint
amilyen fontos én vagyok, helyesebben neki is legbensőbb érdeke, hogy e titkos szövetség ne engedje szabadjára
vad vetélkedésüket; a nyílt ellenségeskedés ne fordíthasson egyikük pártjára se, hanem minden így maradjon,
eldöntetlenül.
Tulajdonképpen Lívia találta fel magát legelébb, kezét kihúzta kezükből, lehajolt, s nem kis csodálkozással
emelte ki a fűből a sérült vekkert, valamit mondott is, talán azon kacarászott, hogy még ketyeg, mutatta;
valamiként ő volt a legféktelenebb most hármójuk közül, de a másik kettő nem figyelt rá, ő az ujjával feszítette
ki a törött üvegcserepeket a számlap keretéből, egyenként potyogtatta le a földre, és rettenetesen örült, majd a
fejére rakta az órát, s óvatosan egyensúlyozva, megkoronázva, mint aki pontosan tudja, mit csinál, méltóságteljes
lépteket játszva indult tovább.
Ők ketten, a józanabbak, tétován álltak még, az egyik jobbra figyelt, a másik balra, amúgy széthajolva, s
csak mikor már Lívia ügyes mozdulattal a válla köré kanyarította a vörös gyapjútakarót, mozdultak el onnan, mert
ez olyan lehetett, mint valami jel.
Futottak utána, s futtában Maja magára akarta tekerni a földről fölkapott fehér lepedőt, akkor azonban
valamilyen kis vita támadt közöttük, a lepedőt Hédi is szerette volna, húzkodták, gondolom Hédi úgy ítélte, hogy
Majától kölcsönzött fehér ruhájához jobban illenék, de bámulatos gyorsasággal elrendeződött közöttük a dolog,
amiből azonnal láthatóvá lett, hogy nem csupán a lepedő körül zajlik a vita, nem az elsőbbségi jog a vita tárgya,
hanem ki kell alakulnia a pillanat igényeinek megfelelő rangsornak is, a lepedő Hédié lett, ő mindig érvényesíteni
tudta szépségéből eredő fölényét, ami viszont csendes gyűlölködésbe szorította Maját; amolyan slepp lett belőle
a fehér ruhán, Maja segített begyűrni a piros öv alá, s így Lívia királynő, Hédi amolyan udvari dáma, Maja a
mindig megalázott cseléd, aki a sleppet persze megint rosszul emelte, ezért rögtön egy rúgást kapott, ami aztán
véglegesítette a helyét.
Mindezt gyorsan, összeszokottan csinálták, de egyáltalán nem komolyan, mondhatni, úgy játszották, mintha
csak játszanák, hogy játszanak, és mégse lehetett nevetni rajta, mert annyira gáttalan és szemérmetlen volt az
idétlenkedésük, s ezt olyannyira élvezték, másrészt annyira illetéktelenek voltak e terepen; mi lélegzetvisszafojtva
figyeltük, s meglepettségünkben nem vettük észre, hogy menthetetlen helyzetünkben tulajdonképpen ők a
mentőangyalok.
Undorítónak éreztem őket, valami olyasmibe avatkoznak bele, ami nem rájuk tartozik.
Libasorban vonultak, elöl Lívia a blúzának gallérja alá gyűrt piros takaróval, fején a vekker, a Hédi sleppjét
emelő Maja pedig gyorsan fölemelte a lábába akadó bográcsot, mélységes alázattal s némi kárörömmel húzta
Hédi fejére; menetük így tökéletesedett, míg az összedőlt sátorhoz fölértek.
Minden bizonnyal abban a pillanatban értettem meg, mit játszanak, mikor anélkül, hogy egyetlen szót
váltottak volna, maguk is rájöttek, mit kell játszani.
Líviának ugyanis volt egy nagy könyve, a „Magyar Nagyasszonyok”, amit gyakran átcipelt Majához,
szerették együtt nézegetni, s ebben a könyvben volt egy igen szomorú kép, melyen Mária királyné, Lajos király
özvegye álmodik, s álmában mindenféle szörnyű hullák és felpuffadt lódögök között férje holtteste után kutat a
mohácsi csatatéren.
Lívia kezdett olyan álomszerűen mozogni, amiben a másik kettő azonnal követte, az égre nyújtogatták
karjukat, úgy léptek, mint mikor az ember álmában a földet se érintve suhan, fájdalmat és panaszt jelezve emelték
keblükhöz kezük, sírtak, mint a képen, ahol a királyné kékre sápadt arcán kövér könnycseppek gördültek alá.
A sátor előtt Lívia széttárt karokkal omlott a földre, fejéről lehullott és elgurult a vekker, de ezt úgy csinálta,
hogy jó mulatságos legyen.
Nem éreztem semmi mulatságosat, undorító volt látni őt, érezni, hogy a másik kettőnek bohóckodik.
Kálmán bután eltátotta a száját; szerettem volna közbelépni, elrontani, vége legyen.
Ők résztvevően nézték, fölé hajoltak, sírósan pillogtak, simogatták, majd benyúltak a hóna alá, igyekeztek
fölsegíteni, a királynét azonban csak nehezen lehetett elszakítani férje meglelt tetemétől.
S mikor elszakítva onnan, két oldalról támogatva elvezették, pontosan úgy, mint a képen, ő végre beletalált
a szerepébe, a bohóckodásból néhány pillanatra valódi játék lett, a játékban ugyanis megjelent valami igazi és tőle
nem várt érzelem, az őrültet adta, szeme kifordult, előrenyújtotta két kezét, s teste súlyát kísérőire bízva tántorgott,
felsőteste mereven előredőlt, kísérőinek igencsak sietni kellett, mert őt sebesen vonta magával az eszeveszett
fájdalom, és bennem e látványtól észrevétlenül alakult csodálattá az undor, meglepett vele, készületlenül ért, mint
mikor a moziban valamely szörnyű jelenet láttán, hogy a félelemtől ne ordítozzak, sírjak, vagy éppen ne rohanjak
ki a teremből, arra kellett gondolnom, hogy hiszen ez csak a film, a játék, tehát a valóban érzett érzelem se lehet
benne igaz, ám szinte ugyanabban a szempillantásban Maja már ki is vonta karját a hóna alól, otthagyta őket, futni
kezdett, amitől ők egyensúlyukat vesztve gabalyodtak egymásba, Hédi, aki a bogrács alól nem láthatott ki, nem
tudta hát, mi történik, egyszerűen megbotlott Líviában és magával rántotta, Lívia pedig épp e tehetetlen súlyba
kapaszkodott, Maja viszont mindezt észre se véve rohant a csúcsosan megrakott máglyához, bizonyára az
odakészített gyufát vette észre, ők a földön elterülve nevettek, ő meg a máglya elé guggolva gyújtogatni kezdte
a tüzet.
Akkor a fák közül felhangzott egy ordítás, Krisztiáné, s erre a tisztás másik oldaláról, mint a visszhang, egy
másik ordítás, a Prém ordított ott, Kálmán is ordítani kezdett, és hallottam, én magam is ordítok.
E diadalittasan összehangzó ordítással, a szél zúgásán harsogva át, törtünk le rájuk, ők pedig a tisztás két
oldaláról elő; recsegéssel és ropogva, talpunk alatt omlott a kő, s akárha nem is négy különböző ordítás kerítette
volna be őket, egyetlen elemi csapás zúdult le rájuk.
A száraz rőzsébe belekapott a láng, a szél azonnal megkavarta, világosan fellobogó nyelveit laposan, hosszan
kifújta, visszaszívta, Maja elhajította a gyufát, hozzájuk menekült, vissza, ők pedig felpattantak, s mire leértünk,
a máglya magas csúcsáig lobbant lángra.
Hárman háromfelé futottak, de be voltak kerítve, nem menekülhettek el, s tulajdonképpen nem tudom,
milyen választás szerint, én Hédit vettem üldözőbe, Kálmán kergette Maját, Prém és Krisztián viszont egyszerre
vetette magát Lívia után, aki mint a csík; Hédi lefelé futott, futtában egyik szandálja fölrepült, nem törődött vele,
nyakát hátrafeszítette, lobogott szőke haja, a lepedő söpört utána, s arra gondoltam, rá kéne lépnem, megbotlana,
így azt sem tudom pontosan, mi történt a hátunk mögött, csak azt láttam, Maja csaknem beért már a fák közé,
mikor Kálmán két karjával elkapta volna, ám akkor Lívia oly kétségbeesetten kezdett visítani, sikoltozni, s ebben
nem volt semmi játék, hogy Hédi hirtelen irányt változtatott, és miközben én a lendület miatt hülyén túlfutottam
rajta, ő kihasználva az egérutat, teljes fordulattal rohant visszafelé, föl, segíteni Líviának.
Egyetlen gomolyagban dulakodtak a földön, a szél föléjük verte a hosszú lángokat, ő mint egy eszét vesztett
vetette rájuk magát és sivított, tán jelezni a földön küszködő Líviának, hogy itt van, segít, én viszont Hédire
vetettem magam, holott abban a pillanatban már nagyon jól láttam, mi történik, piros szoknyáját lehúzták, ott volt
Krisztián térde alatt, ez nem is lehetett nehéz, a szoknyát egyetlen vastag gumiszalag ráncolta, fogta össze a
derekánál, most pedig a blúzát akarták volna letépni róla; miközben Krisztián térdeivel meztelen alsótestét
szorította le, ne tudjon rúgkapálni, a feje fölött térdeplő Prém a védekezőn csapkodó kezek akadályát igyekezett
elhárítani és a blúzát tépte róla, azt a teljesen valószínűtlen körülményt azonban, hogy a Prémen nincsen gatya,
csupán abban a pillanatban vettem észre, mikor Hédi hátára vetettem magam, Lívia görcsösen lehunyta szemét,
visítva, és az arca fölött, közvetlenül az arca fölött, a heves mozdulatok rándulásaival ott csapódott, himbálódzott
Prém nevezetes nemi szerve, majdhogynem arcához ért.
És én annak ellenére, hogy láttam ezt, mégis nekik akartam segíteni, amikor Hédit megpróbáltam lecibálni
Krisztián hátáról; ő harapott, karmolt.
Csakhogy e sok tekintetben meggondolkodtató segítség teljesen fölöslegesnek bizonyult, mert megérezve
magán Hédi testét, Krisztián elengedte Líviát, s hátának egyetlen taszító mozdulatával levetette hátáról Hédit, aki
a körmeivel a vállába vájva kapaszkodott belé, s most a taszítástól kifordulva csúszott le róla, Prém is leállt, de
amint Lívia ki akart volna surranni alóla, még egyszer belekapott a blúzába, mintegy utána kapott, nem tudom,
a gombokat vajon előbb leszakították-e már, vagy most pattantak le a mozdulattól, ahogyan fölszökkent, látni
lehetett a melleit; Krisztián vigyorgott Hédire, valamiért megrázta fejét, gyönyörű sötét fürtjeit, s egy ügyes
testcsellel kitért előle, elkígyózott, mert a Hédi még mindig üvöltve neki akart rontani, Prém közben futni kezdett
Lívia után, aztán azonnal kiderült, mégse utána fut, hanem csak fölvenni elhajított gatyáját, Lívia a mellén
összefogott blúzában, kezében piros szoknyájával futott be a fák közé, ahonnan akkor tért vissza
dolgavégezetlenül Kálmán, s kissé csodálkozva nézte, ahogy Lívia a rózsaszín bugyijában eltűnik: „te egy állat
vagy, te állat!” – üvöltötte Hédi zokogásba csukló hangon Krisztián arcába, de Krisztián valamiként átnézett ezen,
mintha a szerelmük soha többé nem lenne érdekes neki, pillantása súrolta pillantásomat, éreztem, ugyanúgy
vigyorgok, ahogyan ő, homlokán, állán hosszú karmolás, lépett felém, belevigyorogtunk egymás vigyorába, Hédi
közöttünk állt, néztünk bele egymás szemébe, és akkor ő kikerülve a Hédit, fölemelte a kezét, és teljes erővel,
visszakézből pofon csapott.
Elsötétült, s gondolom nem a pofontól.
Még valami olyasmit is láttam, hogy Hédi, aki ezt az ütést végképp nem érthette, meg akar védeni, de
Krisztián kirántja magát a kezéből, lerázza magáról, megfordul, és lassú léptekkel indul a szélben csapódó,
kavargó tűz felé.
Én talán azonnal hátat fordítottam az egésznek, és vitt a lábam.
Kálmán állt a fák alatt, egykedvűen nézett minket, Prém a gatyáját húzta fel, Maja nem volt sehol.
Prém később azt állította, ő éppen szart, amikor Maja meggyújtotta a tüzet, de ezt nem hittem el neki, az
ember legfeljebb letolja a gatyáját, ha szarik, de nem veszi le, csakhogy ezek után semmi értelme nem lett volna
a szemébe mondani, hogy hazudik.
És azt is később tudtam meg, hogy Kálmán akkor valóban elkapta volna Maját, de vele együtt egy fát is át
kellett ölelnie, szájon akarta csókolni, Maja a szájába köpött, és így tudott elmenekülni tőle.
Hosszú hetek teltek el, míg valamennyire sikerült elfelejteni.
Nem mentünk át egymáshoz, még a kertünkből se nagyon merészkedtem elő, nehogy véletlenül találkozzam
valamelyikükkel.
Annak a nyárnak a végére mégis visszaállni látszott valami a régi rendből, mert Krisztián, tán azért, hogy
Hédit féltékennyé tegye s így hódíthassa vissza magának, vagy tán mert akkor, ott, valóban észrevette, avagy
valamiként bocsánatot akart kérni tőle a történtekért, kerülgetni kezdte Líviát, várta, kísérgette, és Hédinek
többször látnia kellett őket az ablakából, amint az iskola kerítésének támaszkodva beszélgetnek, s igen hosszan,
bensőségesen, elmerülten beszélgettek, amit aztán Hédi elpanaszolt Majának, aki viszont, hogy kínozhasson
engem, azon ürüggyel, hogy valami nagyon gyanúsat talált az apja iratai között, egy egészen új papírt, felszólított,
mennék át hozzájuk megnézni, telefonon hívott fel, de valójában nem talált semmi érdekeset, vagy legalábbis nem
tűnt használhatónak a papír, egy feljegyzésnek nevezett, kétrét hajtott irat másolata volt, melyben az apja arra kéri
a belügyminisztert, igazolja őt, miszerint ő nem önkényesen, hanem a miniszter közvetlen, személyes, szóbeli
utasítására kapcsoltatta rá egy bizonyos Arendt Emma nevű nő telefonjára a Lorenz-gépet.
Maja pletykálni akart, másfelől látni akarta, milyen hatást ér el nálam ezzel a hírrel, ami nekem sem volt rossz
ürügy a kibéküléshez; átmentem, és úgy tettem, mintha legkevésbé sem érdekelne, mit csinál a Lívia a Krisztiánnal,
viszont megállapodtunk, hogy ezek után nem fogunk ilyen fontos dolgokról telefonon fecsegni, mert ha az apja
utasítást kap arra, hogy lehallgasson bizonyos beszélgetéseket, ha tehát van egy ilyen gép, akkor nagyon könnyen
feltehető, hogy a mi telefonjainkat is ellenőrzik.
És mikor jöttem el, Kálmán ott állt a kapujuk előtt, elvörösödött, azt mondta, véletlenül járt éppen erre, attól
kezdve valamennyien átláttunk egymás hazugságain, és mégis csökönyösen hazudoztunk, Kálmánnal együtt
mentünk haza, hisz semmiféle elfogadható ürügyet nem találhatott, hogy mégis itt maradjon, a hazugságban
következetesnek kellett lennie, és útközben kiderült, hogy ő meg kibékült a Prémmel és Krisztiánnal, amire az
szolgáltatott alkalmat, hogy nála maradtak Krisztián katonai térképei, a kapcsolatok tehát a nyár végére, lassan,
zötyögve, némiképpen újrarendeződve és eltolódva visszaálltak, csakhogy mindez nem erősödhetett a régivé, nem
volt már íze, heve.
Krisztián a maga cseles elméjével egészen odáig merészkedett, hogy színháznak nevezte, s a szóval
megszelídítette a történteket, sőt, újabb előadásokat tervezett az eredeti helyszínen; ama lapos szikla alatt ki kellett
volna vágnunk a bokrokat, az lett volna a színpad, a lányok varrták volna a jelmezeket; engem Krisztián előbb
ki akart hagyni a dologból, a lányok azonban ezt nem értették, nem is hagyták, úgy látszik, a közöttünk lévő
ellentét is fontos volt nekik, mire ő kényszerűségből kitalálta, hogy én majd a szövegeket írjam, kétszer át is
mentem hozzá megbeszélni, megint összevesztünk, és ő akkor úgy döntött, hogy nem kell ide semmiféle szöveg,
ő valamilyen háborús dolgot akart, én szerelmes történetet, mely kétségtelenül vészesen emlékeztetett volna az
eredetire, és csökönyösségemmel önmagamat tettem fölöslegessé, a lányoknak ugyanis sokkal jobban tetszett,
hogy harcosnők legyenek, mint hogy szerelmesek.
Maja egy ilyen tervezett előadás próbájára készülődött azon a délutánon, engem már nem hívtak, de
természetesen semmiféle előadás nem jöhetett létre többé, csak azon egyetlen, az igazi, a véletlenekből alakuló,
amit el kellett volna felejteni, a többit mindig megakadályozták másféle, furcsa véletlenek, mert gyerekségünk
játékainak, anélkül, hogy a változást magunk érzékelhettük volna, egyszer s mindenkorra vége lett.
És néha mégis átmentem az erdőn, érezni, de csak egyedül magamnak érezni, amitől ennyire féltünk.
A következő tavaszon a tűz nyomát fű nőtte be.
S gondolom, e terjedelmesre sikeredett kitérő után, mikor immár nem nagyon tudhatjuk eldönteni, vajon
honnan tértünk ki s hová, ideje lenne visszatérni az emlékezésben oda, ahol valójában elhagytuk, Maja feldúlt
ágyára kéne visszatérnem, kereken elnyílt szájához, kissé riadt és mégis gyűlölettől teli szerelmes szeméhez, midőn
egyszerre szeretné, hogy mondjam és ne mondjam, amit Kálmánról tudok, én viszont nem tudom elmondani, amit
akarnék; szándék, óhaj és akarat kibicsaklik a nemek szigorú választóvonalán, itt valami érezhetővé válik, ami
nálamnál erősebb akarattal működik, törvény és erekció; ugyanakkor az erdő puszta említése elegendő ahhoz,
hogy elbizonytalanítsam, keresztülhúzzam a számításait, beleszóljak, megkadályozzam, és kínzó féltékenységem
mégse legyen nyilvánvalóvá.
Azon a délutánon tulajdonképpen az édesapja iratai között akartunk volna kutatni, amihez valójában senkitől
és semmitől nem háborítva azonnal megérkezésem után hozzá is foghattunk volna, hiszen Szidónia randevúzni, az
édesanyja a városba ment, és mégis jó okunk volt rá, hogy húzzuk az időt, féltünk; vissza kéne térnem hát elcsukló
hangon említett titkunkhoz is, mesélni róla, elmesélni, hogy hol nálunk, hol náluk kutattunk, elfogulatlanul
megjegyezni, hogy ez nálunk volt veszélyesebb, mivel apám előtt nem volt ismeretlen kutatási szenvedélyem, és
ő kulcsra zárta íróasztalának fiókjait.
Amolyan trükkös zár volt ez, ha lezárták a középső fiókot, bezárult a többi is, az íróasztal lapját azonban
meg lehetett emelni egy csavarhúzóval, s akkor a zár szépen kipattant; az volt ugyanis a rögeszménk, hogy ők,
a két apa, kémek és összedolgoznak.
Életemnek e legiszonyúbb titkát még soha, senkinek nem meséltem el.
Mindkettőjük viselkedésében volt ugyanis annyi rejtélyes elem, ami merész feltételezésünket nem tette
teljesen alaptalanná, s mi résen is voltunk, kerestük, gyűjtöttük a bizonyítékokat.
Ők csupán távolról ismerték egymást, helyesebben erről mi úgy vélekedtünk, hogy persze úgy tesznek,
mintha nem fűzné össze őket egy nagyon is szoros viszony; tulajdonképpen még helyénvalóbbnak és
gyanúsabbnak találtuk volna, ha egyáltalán nem ismerik egymást, ismeretlen célú elutazásaik néha egybeestek,
bár az is gyanút keltett bennünk, ha nem estek éppen egybe, és az egyik akkor utazott el, mikor a másik éppen
visszatért.
Egyszer nekem kellett egy vörös viasszal lepecsételt, súlyos, sárga borítékot átvinnem Maja édesapjához,
máskor pedig egy mindennél gyanúsabb jelenet tanúi lehettünk, apám a városból tért haza szolgálati kocsiján, az
ő apja viszont épp a városba ment a magáén, a két kocsi az Istenhegyi út kellős közepén megállt, ők kiszálltak,
néhány közömbösnek tetsző szót váltottak egymással, és akkor az ő apja valamit átadott az én apámnak, de ezt
oly gyorsan! mikor pedig este megkérdeztem tőle, mit kapott, s természetesen keresztkérdésnek szántam, ő azt
válaszolta, nem kéne mindenbe beleütnöm az orromat, és gyanúsan nevetett, amit én azonnal megtelefonáltam
Majának.
Ha valamilyen terhelő bizonyítékot találtunk volna, feljegyzést, külföldi pénzt, mikrofilmet, s filmekből, szovjet
regényekből tudtuk, terhelő bizonyítéknak mindig lennie kell, kutattunk pincében, padláson, kerestük a
rejtekhelyet, ha találtunk volna valami kézzelfogható, megfellebbezhetetlenül terhelő bizonyítékot ellenük, akkor
feljelentettük volna őket, erre megesküdtünk egymásnak; mert minden hiába, ha kémek, ha árulók, akkor nem
fogjuk kímélni őket, vesszenek, az esküt pedig egyszerűen nem lehetett volna megszegni, mert ez a szüleink
életében való kölcsönös kutakodás azt eredményezte, hogy féltünk, tartottunk, rettegtünk egymástól is,
mániákusan kutattunk, és bíztunk benne, hogy valamilyen elfogadható nyomra bukkanunk, s akkor legalább vége
lesz, hiszen szinte a bőrünk érezte a bűnt a levegőben, volt a bűn, és akkor lennie kellett valamilyen bizonyítéknak;
ugyanakkor legalább így rettegtünk a megbizonyosodás lehetőségétől, ezt a rettegést viszont egymás előtt is
titkolni kellett, mert saját apánk féltése az eskü megszegésének, egyszerű árulásnak tetszhetett volna a másik
szemében, és ezért húztuk aztán mindig az időt, mintegy késleltettük magunkat, kitoltuk a lehetséges bizonyság
lehetséges megszerzésének pillanatát.
Nagyszerű és szörnyű lehetett volna a pillanat, melyet mindig úgy képzeltem el magamnak, hogy kizárólag
az ő apjára vonatkozik, ő azonban olyan hősies, hogy csupán a düh és az elkeseredés egyetlen cseppnyi könnye
fényesíti meg a szemét.
És azon a délutánon félelmünkben annyira belebonyolódtunk egymás lelkébe és testébe, hogy jótékony
módon elfelejtettük eredeti szándékainkat, magát a titkot, a kutatást, az esküvést, amitől azonban mégsem lehetett
teljesen eloldani magunkat, mert politikai szövetségünk egy olyan rejtélyesen mély, közös, s magunk számára is
felfoghatatlan erotikus kínra és élvre utalt, mely sötétségével hatalmasabbnak és egyben izgalmasabbnak
mutatkozott beteljesíthetetlen testi és lelki vonzalmainknál.
Visszatérni hát, felvenni az elbeszélés elejtett fonalát, még akkor is, ha ezen a ponton elbeszélő énem
igencsak tétovázik, miközben persze biztatja is magát, hogy tessék! csak könnyedén! de fél, még ma is fél,
bevallja, s újabb kitérőkre, a magyarázkodás, az önbizonyítás, az önfeltárás újabb kikanyarodásaira, a részletek
még hűségesebb föltárására csábítanák az érzelmi gazdagság szirénhangjai, csak hogy ne erről kelljen beszélnie!
amit aztán elemző értelme annál is indokoltabbnak tartana, mivel igen nehéznek tűnik neki újabb kitérők nélkül
magyarázatot adni arra, mért akarja két gyerek föladni a saját apját, egyáltalán, miért föltételezik, hogy azok
valamiféle ellenséges hatalom ügynökei lehetnének, egyébként is, miféle ellenséges hatalom? ki ellensége itt kinek?
Kissé elsietett és nem kevésbé vulgáris magyarázat lenne, ha azt mondanám, hogy e titkos politikai közösség
adott nekünk némi reményt arra, hogy azt a két férfit, kiket mindenkinél forróbb testiséggel szerettünk, az apákat,
egyszerűen hóhérkézre juttathatjuk, ilyeténképpen vetve le magunkról e lehetetlen szerelem nyűgét; a följelentés
ötlete pedig azokban az években nem számíthatott a puszta gyermeki fantázia játékának: képzeletünk, miként a
lemezen megakadt tű, ismétlésre szorítkozott.
Ám nem lehetett tovább húzni az időt, egyszerűen nem volt közöttünk többé húzható idő, megtörtént, aminek
meg kellett történnie, lábfejét kihúzta a combom alól, tenyerével segítve magán, kicsúszott e közelségből, gyorsan
és kíméletlenül, mint mikor valamit kényszerűségből elszakítunk, felállt és elindult az ajtó felé.
A szoba közepéről még egyszer visszanézett, vörös volt az ő arca is, foltos, s bizonyára éppen olyan forró,
mint amilyennek én éreztem a magamét, és különös, lágy mosollyal nézett, tudtam, most az édesapja
dolgozószobájába megy, én azonban arra vártam még, hogy felindulásom csillapuljon, megint ő lett az erősebb,
s ettől olyan volt nekem, mintha belőlem szakította volna ki magát, csakhogy az nem csillapodhatott, mert amint
ott állt zöld árnyéktól rebbenő szobájának közepén és mosolygott, nekem a Kálmán hangján jött vissza az
eszembe, hogy meg kellett volna kúrni, akárha helyette szalasztottam volna el, amire ő várt hiába.
És a mosolyát azért nevezem különösnek, mert nem volt benne se fölény, se gúny, talán egy fuvallatnyi
szomorúság, ami viszont inkább önmagának szólt, mint nekem, bölcs mosoly, öreg mosoly, mosoly, mely nem
valamiféle erőszakosság felületességével igyekszik föloldani e föloldhatatlannak tetsző helyzetet, hanem annak
ésszerű belátása, hogy amennyiben egy helyzetben nem érzi jól magát az ember, nem találhat benne kielégülésre,
akkor anélkül, hogy bármit megtagadna, meg kell változtatnia.
Minden kicsi helyzetváltoztatásunk remény, a fészkelődés is remény.
Még akkor is, ha az új helyzet, amit az ajtó felé tartva fölkínált magának és nekem, legalább oly
megoldhatatlannak, etikai szempontból pedig egyenesen katasztrofálisnak ígérkezett, mint amelyből kivonta magát;
mégis változás, és a változásnak, a váltásnak van valami önmagában való optimizmusa.
Ott ültem feldúlt ágyán, forróságom még érezte a hátrahagyott óra forróságát, azt a sok hőt és energiát, mely
végül is sehová nem vezetődött el, bennem maradt, az ágyban maradt, benne maradt, miközben a szoba
közönyösen, hűvösen nézett vissza ránk, s nem tudtam hívásának engedve kimozdulni belőle, nem csupán testem
pillanatnyi szalonképtelensége miatt, hanem azért se, mert a mosolya a hála és a felismerés újabb forró hullámait
lökte rajtam át.
Holott ez a felismerés ma inkább butaságnak tetszik; mintha abban a pillanatban azért éreztem volna e
semmire nem kötelező és mégis hatalmas hálát, mert ő lány, s bár igazán semmi kedvem nincsen most az apja
iratai között kutatni vele, követni fogom.
Mintha ő jobban tudná; tudná, hogy e titkos kutakodás ennyire közel áll ahhoz, amit a testünk a
beteljesíthetetlenségben érez.
Aztán szó nélkül kiment a szobából.
Soha nem szerettem annyira, mint akkor, s azért szerettem, mert lány, ami talán nem is olyan nagy butaság,
mint amilyennek az első pillantásra látszanék.
Mikor hosszú percek múltán testem elég éretté vált, hogy követve őt, megváltoztassam helyzetét, s
átgyalogolva az elhagyott ebédlőn, beléptem a dolgozószobába, ő már az apja íróasztalánál állt, háttal nekem, várt,
nélkülem nem kezdhette el.
Hatalmas darab volt, különböző nagyságú és helyzetű fiókokkal, rekeszekkel, ellenszenvesen sötét és
dísztelen, vékony, rövid lábakon állt, csaknem teljesen kitöltötte magával a szobát, olyan volt, mint egy elhízott,
öreg állat.
Hogy ne csukjam be az ajtót, mondta halkan, türelmetlenül, majdhogynem ellenségesen, mert elég késő van
már, ami arra vonatkozott, hogy nemsokára jöhetnek.
Fölösleges volt mondania, az ajtót mindig nyitva hagytuk egy kicsit, valamennyire takarjon, de mindig
hallhassuk, ha netán valaki közeledne a szobákon át, ez a szoba ugyanis olyan volt, mint valami egérfogó, vakbél,
a ház legbelsőbb szobája, amolyan bugyor, nem lehetett kimenekülni, csak a karosszék lábában ügyetlenül
fönnakadva kihátrálni belőle.
És amint besurrantunk ide, bármiként fegyelmeztük is magunkat, mindig hangossá, szaggatottá, csaknem
sípolóvá vált a lélegzetünk, mindent túl erősen, túl lassan kellett megfognunk ahhoz, hogy ne lássék reszketegnek
a mozdulat, ami viszont mégis elárult, kiszolgáltatott bennünket egymásnak, s ezért akkor is ellenségesen szóltunk
egymáshoz, ha erre nem volt semmi kézzelfogható okunk vagy indokunk, de itt valahogyan mindig mindent rosszul,
idétlenül és szerencsétlenül csinált a másik.
Nem lehetne megmondani, melyikünk volt nagyobb veszélyben, itt talán ő, mert ha valamit találtunk volna,
akkor a terhelő bizonyíték itt elsősorban az ő apjára vonatkozik, ami engem arra kényszerített, hogy
ingerültségemben is elnézőbb legyek vele, mint amilyen ő lehet velem, másfelől azonban, amennyiben rajtakaptak
volna bennünket a kutatáson, mindenképpen én kerültem volna kellemetlenebb helyzetbe, hiszen ezeket az idegen
tárgyakat és papírokat megérinteni még annyi jogom se volt, mint neki, s ezért úgy igyekeztem elhelyezkedni a
szobában, hogy amennyiben lépteket hallanék, én osonhassak ki előbb, akár az ő rovására is, de legyen egy ilyen
kis előnyöm.
Ezt egy kicsit szégyelltem, mégsem volt merszem lemondani róla; a legrosszabb esetre számítva készítettem
el magamban a jelenet tervét: ha a lépteket csupán az utolsó pillanatban hallanám, akkor gyorsan megfogni az ajtó
kilincsét! mint aki csak közömbösen figyeli, hogy ő mit csinál, ám én persze csak a kilincset fogom, én nem
nyúltam hozzá semmihez! ami még elképzelésnek is elég szégyenteljesen gyáva volt.
E valóban pattanásig feszült, az elviselhetetlenség meredélyén egyensúlyozó izgalom azonban nem
befolyásolhatta magát e tevékenységet, semmit nem volt szabad elsietnünk, kíméletlenül pontosnak, lassúnak,
végtelenül körültekintőnek kellett lennünk, nem viselkedhettünk úgy, mint holmi dilettáns, alkalmi tolvaj, ki ékszert
vagy pénzt keresve mindent föltúr, aztán csapot-papot hagyva illan el; a munka belső természetéből adódóan nem
törhettünk gyors eredményre, viszont nem volt olyan adat, mi ne lehetett volna fontos, s így minden izgalmunk,
türelmetlenségünk ellenére, aszkézist, önuralmat, alázatot tanulva, kiváló szakemberek lettünk a kutatásban.
Először alaposan szemügyre kellett venni az unalomig ismert terepet, aminek meghatározott rendje, ne
mondjam, törvénye volt, mert náluk természetesen ő vezette a munkát, nálunk viszont az én feladatkörömbe
tartozott a fiókoknak ez a megfontolt kihúzogatása, a dolog tettlegességét az embernek magára kellett vállalnia,
hogy aztán közösen állapíthassuk meg, vajon az előző kutatás óta történt-e valamely lényegesnek tekinthető
változás; általában két hét, olykor egy hónap is eltelt, míg egy-egy íróasztal ismét sorra kerülhetett, ami persze
elegendő idő, hogy némely fiókok tartalma alaposan megváltozzék, egyes papírok vagy tárgyak időlegesen, netán
végleg eltűnjenek, csupán a belső rend változzék, avagy új dolgok is kerüljenek az eltűntek helyére, és ebben a
tekintetben náluk volt nehezebb dolgunk, mert az ő apja, ha rendetlennek nem is volt nevezhető, semmiképpen
nem volt oly pedáns és átlátható, mint az én apám, aki amolyan hanyag benyúlásokkal, alulról való kihúzásokkal
és ingerült turkálásokkal soha nem nehezítette meg a feladatunkat.
Legelébb tehát lassan, csendesen húzkodta ki Maja a fiókokat, én a válla fölött néztem be, egyenként
húzogatta, nem sietősen és nem ráérősen, ismertük egymás figyelmének képességeit, ritmusát, pontosan annyi
időre volt szükség, míg mindketten szemügyre vesszük a feladat tárgyát és irányát, rögzítjük magunkban a fiók
belső képét, magát a formát, mely lehetségessé tette a gyors összehasonlítást is, s anélkül, hogy egyetlen szót
szóltunk volna egymáshoz, ilyenkor zajlottak le közöttünk ama sajátos szakmai viták, melyek persze a munka
lényegére utaltak; önként vállalt ügynöki munkánk becsületéről és a véle járó súlyos politikai felelősségről volt szó,
olykor ugyanis túl sietősen toltunk vissza egy-egy fiókot, netán nem vettük észre vagy rosszabb esetben úgy
tettünk, mintha nem vennénk észre az időközben bekövetkezett változást, s ilyen esetben mindig a másik
parancsolt a tekintetével megálljt, követelt korrekciót, a szerep pedig attól függően cserélődött, hogy éppen hol
kutattunk, nálunk ő ellenőrzött engem, itt én kukacoskodtam, ám arra is ügyelni kellett, hogy az ellenőrzés
személytelen maradjon, gyanakvó legyen, de ne tartalmazzon gyanúsítást, mintegy szemhunyás legyen azon
sajnálatos és megkerülhetetlen tény fölött, hogy mindketten akaratlanul, saját ösztöneinkkel küszködve
védelmezzük a saját apánkat, ami természetesen a munka rovására mehet; egy-egy föltűnően megváltozott,
idegesen, sietősen feltúrt fiók, egy új papírköteg vagy szokatlan küllemű boríték szükségszerűen idegessé tette az
embert, és ezt a műkedvelőkre jellemző idegességet kellett az ellenőrnek igen finoman és fölöttébb kíméletesen
megkerülnie, tekintetének józan szigorával a szakma becsületére és a szükséges tárgyilagosságra hivatkozva
legyőzni a másikban az esetleg fellépő, na és persze mélységesen értett gyermeki elfogultságot; ugyanakkor nem
volt szabad gúnyosnak, erőszakosnak vagy durvának mutatkozni, sőt, olykor a cél érdekében még ravaszkodva
engedtünk is, mintha mi magunk se vennénk észre, amit a másik nem akar vagy nem merészel észrevenni, inkább
később, amúgy véletlenül és váratlanul visszatérni e kritikus pontra, eszménk fölényével csapni le rá.
És csak ennek utána következhetett a valódi, a felelősségteljes munka, a cetlik, feljegyzések, levelek,
számlák, iratok, okmányok beható tanulmányozása, le soha nem ültünk, egymás mellett állva, szinte egymás
melegében és izgatottságában, együtt és egyszerre olvastunk, mohó izgalommal habzsolva a jórészt teljesen
érdektelen, unalmas, másrészt összefüggéseiből kiragadott s így érthetetlen információkat, és csupán ilyenkor, ha
nyilvánvalóvá lett, hogy a másik nem ért vagy félreért valamilyen utalást, avagy félő, hogy téves következtetésekre
jut, törtük meg halk, magyarázó szavakkal a csendet.
Nem vettük észre, hogy mit művelünk egymással és önmagunkkal, mert a cél érdekében magáról az érzetről
nem akartunk tudomást venni, az érzetről, ami e tevékenység következtében, mint valami leoldhatatlan csapadék,
a szívünk, a gyomrunk, a beleink falára rakódott, az iszonyat érzetét nem vettük tudomásul.
Mert természetesen nemcsak hivatalos és hivatali iratokat találtunk, hanem mindenféle olyasmit is, amit
egyáltalán nem állt szándékunkban megtalálni, szüleink sokirányú és kiterjedt szerelmi levelezését, s e tekintetben
az én apám fiókjaiban fellelt anyag volt sajnos a súlyosabb, de amikor a kezünkbe került, és gondosan,
kíméletlenül, a szakember részvétlen szigorával elmélyedtünk benne, mintha mi, akik az eszményi tisztaság
megőrzésének érdekében nyomoztunk a bűn után, a legmélyebb és legsötétebb szerelmi szenvedélyek zárt
területére jutva, a legtitkosabb bugyorba hatolva be, magunk is rögtön bűnösökké váltunk volna, a bűn ugyanis
oszthatatlan, ha valaki gyilkos után nyomoz, akkor gyilkossá kell válnia, a legbensőségesebben kell átélnie a
gyilkosság körülményeit és indítékait, ott jártunk hát velük, ahová nem csupán nekünk nem lett volna szabad
belépni, de ahol a levelek tanúsága szerint még ők is titkosan és bűnbánatra képtelen bűnösként mozogtak.
Mély bölcsesség van abban az ótestamentumi intésben, mely szerint apja ágyékát senkinek nem szabad
fedetlenül látnia.
Talán ha egyedül fedtük volna fel, magányosan, akkor sikerülhetett volna még önmagunk elől is gyorsan
elzárni e tiltott tudást, a felejtés olykor igen bajtársiasan viselkedik, helyzetünket azonban éppen a mi kettőnk
barátságon túli, szerelmen inneni, szenvedélyes és ugyanily szenvedélyesen gyanakvó közössége súlyosbította;
kölcsönösen, és ne feledjük! kielégítetlenül lettünk tudói e titoknak, melyek tárgya éppen a szenvedély, a
kölcsönösség és a kielégülés, amit pedig két ember tud, az többé nem titok; én az ő tudtával és legteljesebb
helyeslésével ismertem meg azokat a leveleket, melyeket részben egy Olga nevű nő, részben az édesanyja írt,
mindketten az egyidejű érzelmi és testi elragadtatottság csúcsáról átkozódva, bizonykodva, zsarolva, hízelegve,
szitkozódva és főként könyörögve, hogy az apja ne hagyja őket el, s mindez a szerelmi levelezés természete szerint
bekeretezett könnycseppekkel, levágott hajfürtökkel, préselt virágokkal és piros ceruzával rajzolt szívecskékkel
dekorálva, amit mi, immár sejtve a szenvedélyek nyers hatalmát, esztétikai finnyásságunkban különösen
visszataszítónak találtunk, Maja viszont az én helyeslésemmel és készséges segédletemmel ismerhette meg azokat
a küllemükben sokkal puritánabb leveleket, melyeket Hamar János írt az anyámnak és Stein Mária írt az
apámnak, de ők egymásnak is írtak arról, hogy mit éreznek e kibogozhatatlanul bonyolult négyesben egymás iránt,
s mivel mindez nyilvánossá lett kettőnk között, ítélkeznünk kellett volna, vagy legalábbis besorolni, a helyére tenni
a dolgot, valamiként megítélni, ami természetesen meghaladta egyébként izmosnak hitt erkölcsi erőnket.
Honnan tudhattuk volna, hogy a mi kettőnk kapcsolata, játékosan túlzó, s ma már tudom, hogy egy ördögi
rajzolat formájában, megismételte, mintegy lemásolta a szüleink, és bizonyos fokig a történelmi korszak hivatalosan
hirdetett eszményeit és kíméletlen gyakorlatát, maga a nyomozói szerep se volt más, mint ügyetlen, gyermetegen
félrenyomott, siralmas minőségű reprodukció, nevezhetjük akár majomkodásnak, de ugyanilyen alapon
elmélyedésnek is, hiszen Maja édesapja a katonai elhárítás tábornoka, az én apám államügyész, tehát mindketten
általuk, elejtett szavaikat szemelgetve és rágicsálva, szinte véletlenül és mindenképpen akaratuk ellenére
avatódtunk be a szakmaszerűen űzött bűnüldözés tevékenységébe, helyesebben a mi számunkra éppen e játékká
alakított tevékenykedés tette átélhetővé nagyszerűnek, veszélyesnek, fontosnak, mi több, tiszteletreméltónak
tudott életvezetésüket, és tekintettel íróasztaluk tartalmára, kalandokkal, valódi életveszélyekkel, bujkálással és
hamisítással terhes múltjukat, az ifjúságukat; sőt, ha egy kicsit még tovább megyek, s miért ne mennék tovább?
akkor azt kell állítanom, hogy ők szentelték meg a kést, amellyel az életükre törtünk, és ilyen értelemben nem
csupán megszenvedtük mi ezeket a játékokat, hanem élveztük is; élvezettel komolykodtunk, tetszelegtünk önként
vállalt politikai szerepünkben, nemcsak borzongató volt hát, nem csupán félelmekkel és bűntudattal teli, hanem
azzal a fölséges érzéssel is megajándékozott, a hatalom érzésével, hogy mi még fölöttük, ilyen elismerten hatalmas
férfiak fölött is ellenőrzést gyakorolhatunk egy olyan etikai elv hatalmának nevében és érdekében, mely megint
csak az ő szempontjaik szerint, a legszentebbnek volt tekintendő, ez pedig nem volt más, mint az életvezetés
eszményi, aszketikus, tökéletes, makulátlan kommunista tisztasága; és milyen kíméletlen tréfája a sorsnak, hogy
mindeközben ők teljesen gyanútlanok maradtak, honnan is sejthették volna, hogy purifikátori avagy nagyon is
gyakorlatias buzgalmukban hiába gyilkolják halomra valódi vagy vélt ellenségeiket, ha közben a kígyót itt
melengetik a keblükön, hiszen ki gyalázta meg nálunknál jobban és végzetesebben az eszméiket? ki végezte el
alaposabban eszméik próbáját, mint éppen mi, ártatlanul? és mi kivel oszthattuk volna meg bűnünk iszonyú
tudatát, ha egyszer ugyanazt az ördögűző gyanakvást tápláltuk magunkban irántuk és egymás iránt, amit ők
ültettek belénk és ők gyakoroltak a világban, kivel? ilyesmiről se Krisztiánnal, se Kálmánnal nem lehetett volna
beszélni, ő sem beszélhetett róla Hédivel vagy Líviával, hogyan is érthették volna ezt ők? mégha közös világunk
fölött ugyanazon korszellem uralkodott is, mindez túl távoli, túl idegen, túlságosan taszító lett volna nekik.
Titkunk beavatott bennünket a hatalmasok világába, éretté és értelmessé tett éretlenül, fölszentelt, és persze
elkülönített az alattvalók világától, ahol minden sokkal egyszerűbben és közönségesebben működött.
Ezek a szerelmes levelek nyíltan és egyértelműen utaltak azokra az órákra, melyekben mi valamilyen furcsa
véletlen folytán megfogantunk, véletlenül, hiszen ők nem bennünket akartak, hanem a szerelmüket akarták.
Stein Mária például egy apámnak szóló levelében részletesen leírta, milyen neki, amikor Hamar János öleli
őt, s milyen, mikor ezt az apám teszi, és ebben a levélben, erre határozottan emlékszem, mintha a szó stiláris
értéke okozta volna a legnagyobb gondot nekem, szerettem volna úgy érteni, akárha átölelésre, amolyan baráti
átnyalábolásra és megszorongatásra vonatkozna, csakhogy semmi kétség, másra vonatkozott, ami egy gyerek
számára kicsit olyan, mintha üzekedő állatok hirtelen beszélni kezdenének, érdekes, ám felfoghatatlan, és ennél
azok a levelek se voltak sokkal tartózkodóbbak, melyeket annak idején, még a születésem előtt, ettől a Hamar
Jánostól kapott az anyám, aki aztán éppen oly rejtélyesen és váratlanul tűnt ki az életünkből, mint a Stein Mária,
nem jöttek többé, és hiányukat a felejtés szüleim által sugallt szándékosságának kellett takarnia; Maját viszont
szemmel láthatóan az kínozta meg, hogy az apja még mindig kapcsolatban van ezzel az Olga nevű nővel, holott
az édesanyja előtt úgy van elrendezve a dolog, mintha már régen vége lenne, egy csalásban kellett tehát néma
közösséget vállalnia az apjával, holott őt szerette jobban.
Gondolom, azokban az órákban, mikor ezeket a leveleket olvasgattuk, az arkangyalok tenyerükkel takarták
el Isten szemét.
És mi úgy könnyítettünk valamelyest magunkon, hogy ezeket a leveleket mindig gyorsan, mintegy
érdektelennek és bizonyos mértékben idétlennek minősítve félresodortuk, hisz hogyan is jönnek idős és tekintélyes
emberek ahhoz, hogy ilyen malacságokat firkáljanak egymásnak! s így csillapítva saját természetünkből táplálkozó
érdeklődésünk hevét, még elkeseredettebben kerestük azt a bűnt, ami nem létezett, helyesebben nem így, nem
ebben a formában.
Csakhogy én nem bírtam tovább, s ebben nem volt semmiféle elhatározás vagy meggondolás, sőt, inkább
olyan volt, mint az egész üggyel szembeni teljes és tökéletes semlegesség érzete, hogy ezek a fiókok meg a
papírok bennük engem többé nem érdekelnek, az imént még érdekeltek, s most nem tudom miért, nem
érdekelnek, mert el kell mennem innen.
Kinn még az alkonyatba hajló nap fénye, itt már puha homály, ami szép, s ami még hangsúlyosabbá és
valamiként szomorúvá tette ezt a nagy íróasztalt a kis szobában, de még látni lehetett a sima, sötét lapját belepő
finom porréteg felületén Maja ujjainak, mozdulatainak árulkodó nyomát.
És valami furcsa, ismeretlen és hallatlanul könnyű érzete annak, hogy vagyok, nem felelőtlenül, hanem éppen
felelősségteljesen, most ne csináljam, amit eddig csináltam, ami nem gyávaság, hanem bátorság, bár az még
valamennyire zavart, hogy ő ilyen görbén és görcsösen húzza fel a vállát, a mozdulat zavart és a nyomok, a testére
vonatkozó erekcióból kibomló testi öntudat érzése távolított tán el ettől a tevékenységgé stilizált gyermeteg
játéktól, nem tudom, mindenesetre éreznem adatott, hogy ebből én kitörök! és akárha semmi mást nem szeretnék
már, mint hogy ez a szép, vékony, ideges váll, mert szerettem, hogy ennyire idétlenül vékonyka az anyja
ruhájában, jobban szerettem, mint a Hédi szép, nyugodt, és ilyesféle gondokat még csak nem is sejtő, telt vállait,
vagy legalábbis jobban izgatott, azt szerettem volna hát, hogy lazuljon el és olyan legyen, olyan! de persze azt már
nem tudta volna bennem megmondani ez az érzés, hogy milyen, mert ha én most megszólalok, hogy én ezt nem
akarom, akkor egyáltalán nem az következik, amit én szeretnék.
Még azt is tudtam, el fogom veszíteni, valami nem lesz többé, ez azonban nem okozott fájdalmat, félelmet,
éppen az érzés volt olyan, mintha bennem már bekövetkezett volna, ami a következő pillanatban el fog szakadni
közöttünk, hogy van, ami megszűnik, és ezt sajnálni se kell.
De nem akartam volna durva lenni vele, ez már annyira volt, ezt már nem volt szabad durván végrehajtani.
Hogy valaki jön, mondtam halkan.
A keze, ahogyan húzta ki az íróasztal legalsó fiókját, egy pillanatra megállt, fülelt, majd önkéntelenül
visszalökte a fiókot, mivel azonban semmiféle zaj nem volt hallható, inkább a hangom, mint maga a helyzet
késztette csodálkozásra, nem érthette, miért hazudok úgy, hogy közben én magam leplezem le a hazugságomat,
ez végül is nem tisztességes.
S mint akit arcul csaptak, ám ez nem esne rosszul neki, csak nézett föl, keze a fiókon maradt.
Semmi, csak úgy hallottam, mintha valaki jönne, mondtam hangosabban, s hogy kijelentésemet hitelesebbé
tegyem, meg kellett volna rándítani a vállamat, de én épp azzal jeleztem, hogy még mindig és szándékosan
hazudok neki, hogy vállam mozdulatlan maradt, és közben azt a gyöngéd változást követte a szemem, ami benne
egy feltámadó és tárgyát nem lelő indulat hatására végbement, elvörösödött, mintha szégyellné magát, ugyanakkor
pontosan az, amire vágytam, íme, megtörténik, az egész teste ellazul, ahogyan ott guggolt a fiók előtt és a válla
is ellazult.
Nem értett, és ez nem esett rosszul neki.
Hogy haza kell mennem, mondtam, ami elég szárazon hangzott.
Hogy megőrültem-e, kérdezte.
Bólintottam, amitől ez a furcsa, szokatlan könnyűség megerősödhetett, mert hogy nincsen itten
magyarázkodás! és nem volt szabad elrontani ezt az érzést.
Mert azért nagyon törékeny, vagy egy kicsit mégis féltem, eltűnik, és akkor megint minden olyan nehéz lesz,
mint régen; óvatosan kellett bánni vele, s ehhez a figyelmes óvatossághoz, a belső egyensúly megtartásának eme
játékához az is hozzátartozott, hogy nem lehetett azonnal megfordulni avagy kihátrálni ebből a szobából, hanem
úgy kellett legyen, hogy ő is akarja, vagy legalábbis ne nélküle történjék, bár ő itt marad, így éreztem.
Gyere velem, mondtam, mert hirtelen nagyon sokat akartam mondani.
Ő nagyon lassan felállt, s így egészen közel került hozzám arcának tája, komoly volt, meglepettségében
kerek szája kissé elnyílt, és az orra fölött a függőleges ránc a homlokán, mint mikor olvas és távolról akarja
megérteni, ami itt van a szeme előtt.
De én azonnal éreztem, ez lehetetlen, itt kell maradnia, ami elég szomorú dolog.
Gyáva szar, mondta, mintha csak azért szólna, hogy aztán becsukhassa a száját, és ne lássam, hogy mindent
azonnal megértett.
Érti ő minden hátsó szándékomat, és a mosoly, amit lát a szájamon, én nem akartam mosolyogni, csak
éreztem a mosolyt, olyan gyűlölettel tölti el, hogy megint belevörösödik, mert alattomosságom miatt helyettem is
szégyellnie kell magát.
Hogy akkor menjek, mire várok, menjek a fenébe, beszari alak, a picsába menjek, ne álljak itt, mint a fasz.
Az én fejem mozdult szitkozódó szája felé, bele akartam harapni, s amint a szám, a fogam elérte köpködő
szájának sötét bőrén a fényt, még hozzá se ért, azonnal lehunyta a szemét, én azonban nem csuktam be a szemem,
mert nem őt, hanem ezt a magamban érzett érzetet követtem, s miközben a fogam alatt megmoccant a szája,
láttam, ahogyan a szemhéja megreszketett.
A fogaimmal akartam befogni a száját, de a szájának ez a puha, elnyíló, meleg, kíváncsi moccanása mégis
inkább a számat kívánta, aztán egyszerre húzódtunk vissza belőle, mert a szája megérezte a fogamat is.
És amikor kiléptem a kertjük kapuján és elindultam fölfelé a meredeken emelkedő úton, szerettem volna,
ha Kálmán megint itt várja őt, elképzeltem, amint könnyedén intek neki, most menjen be a Majához, ami persze
csak képzeletben történhetett, valójában ők messzi voltak, mindenki messzi volt, végre magamra maradtam az
érzésemmel.
Mintha a természet megelőlegezte volna nekem azt az érzést, mikor két test egyesül.
Ma már tudhatom, hogy ez a különös, még soha nem érzékelt, hatalmas és győzedelmes érzés, mely talán
akkor kezdett kicsírázni, mikor a testem éreztette meg velem, mit is jelent anyanyelvem immár tizenhárom éve
ismert szava: lány, s akkor teljesedett ki, mikor ugyanez a test megtagadta, hogy vele kutakodjon tovább, az érzés,
amit én úgy vittem a hazafelé vezető úton, mint valami ritka kincset, óvni és vigyázni kell, ne essék baja, s amely
úgy alámerített önmagamba, hogy szinte észre se vettem, hol járok, tettem magam elé a lábamat, mintha nem az
én testem lenne a testem, hanem az érzésemé, érzésemet dédelgetve ment a test ezen a jólismert utcán a nyári
alkonyatban az erdő két partja közt, s most azt is mintegy mellékesen vette tudomásul, hogy ama zárt terület
kerítése mellett elhaladva végigkísér a szolgálatos őrkutya, és nem fél tőle a test, nem érzi az iszonyatot, nem érzi,
hiszen éppen érzése van hivatva elzárni előle mindazt, ami kínzón homályos, bűnös, titkos és tilos, ma már
tudhatom, hogy éppen az érzés tett azon az estébe hajló órán egy teljes fordulatot bennem, ne akarjam tudni és
megérteni, amit nem tudhatok és nem érthetek, ne akarjam tovább! ne kelljen lezuhannom az iszonyat
szakadékába akkor, mikor másfelől épp ily véglegesen tudatta velem, hogy hol a helyem a teremtett lények között,
ami a testnek holmi eszményeknél és azok tisztasági fokánál bizonyára sokkal fontosabb; boldog voltam, majdnem
azt mondanám, hogy életemben először, ha nem gondolnám úgy, hogy a boldogság érzése sem más, mint elfedett
emlékezés, boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy e hirtelen felszínre bukkanó és minden moccanásomat
kormányozó édes nyugalom kioltja, egyszer s mindenkorra maga alá gyűrte már minden kínomat.
Egy csókban oltotta ki, s igaz, e csókban feltűnt annak a másik, fájdalmas csóknak az emléke is, s így abban
a pillanatban Maja száján búcsúztam el Krisztiántól, a gyerekkoromtól búcsúztam, erősen, mindent tudón, mint
aki bánatban és rettenetben edzett tagjaival tudja már összes lehetőségeit, érti a szavak értelmét, ismeri a
szabályokat, nem kell tovább kísérleteznie és kutatnia, így voltam boldog, talán ettől voltam boldog, holott e
kétségtelenül sok mindent magyarázó s feloldani látszó, önmagától eltelt és eltelítő érzés természetesen nem volt
több, nem volt más, mint a test önvédelemre szolgáló, és csupán egyetlen pillanatra, egy rövid átmenetre szóló
kegyelme.
Így védelmeznek bennünket az érzéseink, becsapnak, hogy megóvhassanak, adnak valami jót, mi pillanatnyi
élvezetünkbe fogódzunk és boldogságunk leple alatt a rossz gyorsan visszavétetik, ami egyáltalán nem csalás, mert
azért minden gonosz érzés is megmarad.
Pillanatnyi kegyelemről beszélek, hiszen igaz, hogy soha többé nem kutattunk Majával, az én kicsi érzésem,
végső elrettenésem, boldog védekezésem vetett véget perverz foglalatosságainknak, s kapcsolatunk csaknem
teljesen megszakadt, nem tudtunk mit kezdeni egymással többé, hiszen mi lehetett volna érdekesebb, mint
szüleinkhez fűződő érzelmeink kölcsönös pervertálása, s mivel semmi nem lehetett ennél izgatóbb, úgy tettünk,
mintha meg lennénk sértődve, épp csak foghegyről köszöntöttük egymást, hogy a sértettség leple alatt
elfelejthessük haragunk valódi okát.
Én meg is feledkeztem volna az egészről, tán egy év is eltelt közben.
Mikor egy ártatlan, kora tavaszi délutánon, hazatérve az iskolából, láttam az előszoba fogasán azt az
ismeretlen kabátot, s akkor bizony mindabban, ami bekövetkezett, alattomosan bukkant megint a tudat felszínére
mindama félrenyomott sejtés, gyanú, bűn és tiltott tudás, amit rossz úton járva ugyan, ám óvatlan játékunk sötét
élvezetében mégiscsak megszereztünk Majával.
Hiszen e buta kutatást is csak egy érzés parancsolta nekünk, egy érzés súgta, sziszegte, hogy a
környezetünkben, minden erőszakos látszat és jótét hiszékenység ellenére, valami nincsen rendjén, kerestük okát,
magyarázatát, s mert nem leltük, megismerkedtünk a kétségek iszonyatával, otthonossá lettünk egy érzésben, ami
másfelől maga a történelmi realitás érzéki formája volt.
De hogyan érthettük volna meg, hogy érhettük volna fel gyermeki eszünkkel, hogy érzésünkben a
legteljesebb igazság nyilvánítja meg nekünk magát? mi valami kézzelfoghatóbbat akartunk annál, ami a kezünkben
volt, s így védtek bennünket az érzéseinktől az érzéseink.
Még nem tudhattuk, hogy a végzet, mely érzéseink tárgyi tartalmát is elénk tárja majd, s utólagosan
magyarázza el egymástól függetlennek hitt érzelmeink összefüggéseit, mindig kerülőutakon, titokban érkezik,
feltűnésmentesen és csöndesen érkezik, siettetni őt nem kell, nem szabad és nem is lehet.
Megérkezik egy télvégi délutánon, mely majdnem olyan, mint az összes többi téli délután, beköszön egy
idegen kabát képében, a kabátnak rossz a szaga, penészes vagy olyan szegényes, s csupán egyetlen gombja
hasonlít Krisztián kabátjának gombjaira, meg talán a színe.
E fogason függő sötét kabát egyértelműen jelzi, vendég érkezett, különös vendég, mert a kabát szigorú,
komor, nem összehasonlítható azokkal a kabátokkal, melyek e fogason szoktak volt függeni, nem lehet orvos,
nem is rokonszagú, inkább a képzelődés mélyéről, a szorongások távlatából, a feledésből érkező kabát; semmiféle
idegen zaj, beszéd nem volt hallható, minden a szokott, egyszerűen benyitottam hát anyámhoz, és a saját
meglepettségemet sem fogva föl azonnal, néhány lépést tettem még az ágy felé.
Az ágy előtt egy idegen férfi térdelt, fogta anyám kezét, arcát a paplanba süppedt kézre hajtva sírt; rázkódott
a válla, a háta, csókolta a kezet, ő pedig szabad kezével a férfi fejét fogta, ujjait az idegen csaknem teljesen ősz,
rövidre nyírt hajába túrta, mintha a hajánál fogva akarná magához húzni a fejet, vigasztalólag, gyöngéden.
Ezt láttam, amint beléptem, és mintha egy kés tépte volna föl a mellemet, hogy akkor nem csak a Hamar
János, hanem van egy másik! és a gyűlölet, de megtettem még azt a néhány lépést az ágy felé, a gyűlölet is sodort,
mikor a férfi fölemelte a kézről a fejét, nem túl gyorsan, anyám viszont hirtelen engedte el a haját, párnáiról kissé
előrébb dőlve kapta rám tekintetét, megrettent, hogy lelepleztem undorító titkát, és azt mondta, menjek ki most.
De a férfi azt mondta, menjek oda.
Egyszerre szóltak, anyám elbicsakló hangon, egyúttal a nyakához kapva, összefogva szétnyíló, puha, fehér
hálókabátját, rejtse, hogy a hálóinge is nyitva van, amiből azonnal tudtam, tudtam, mit csináltak, megmutatta,
megmutatta az idegennek a mellét! megmutatta a mellét, hogy le van vágva a melle, a sebet megmutatta, az idegen
azonban kedvesen szólt, olyan puhán, mintha valóban megörült volna annak, hogy váratlanul és ilyen rossz
pillanatban belépek; ám végül is zavartan, az ellentétes felszólításoktól is megzavartan úgy maradtam.
Élesen vágott be a délutáni fény karcsú nyalábja, télies ridegsége kirajzolta az összevont függöny bonyolult
mintáit az üresen fénylő padlón, s mintha minden zúgna, undorítóan zúgna e fény, odakinn úgy cseperészett az
eresz, a tetőről olvadó hólé úgy zubogott, kotyogott a csatornákban, akárha valaki felhangosította volna,
belezúgott a fülembe; a fény nyalábja őket árnyékban hagyta, csupán az ágy lábáig ért el, ahol egy ügyetlenül
összekötözött kis csomag hevert, s amint az arcáról a könnyeket letörölve fölegyenesedett a férfi, majd
elmosolyodott és fölállt, már tudtam, ki ő, de nem akartam tudni, az öltönye is olyan különösnek tetszett, mint kinn
a fogason a kabátja, világos, kissé színehagyott nyári öltönyt viselt, nagyon magas volt, magasabb, mint az a
Hamar János, aki az emlékeimben megmaradt, akit az érzéseim nem akartak fölismerni, mert érzéseim zúgása más
érzelmeket védelmezett, arca sápadtan szép, öltönye, fehér inge gyűrött.
Kérdezte, megismerem-e.
A vörös foltot figyeltem a homlokán, azt figyeltem, hogy hiába törölte ki a szemét, az egyik szeme mégis
könnyes maradt, és azt mondtam, nem ismerem meg, nem akartam, másfelől valóban volt benne valami teljesen
ismeretlen, ám leginkább azért mondtam ezt, mert ragaszkodni akartam ahhoz a hazugsághoz, amellyel a szüleim
évekre eltüntették őt belőlem, s akárha e különös ragaszkodás el tudná vonni őt anyámtól.
De az én imádott anyám nem értette vagy inkább nem akarta érteni a ragaszkodásomat, és megint hazudott,
hazudnia kellett, amivel ellökött, megsemmisített, úgy tett, mintha fölöttébb csodálkoznia kéne azon, hogy én ezt
a férfit nem ismertem meg, neki játszotta a csodálkozást, ezzel a csodálkozással ugyanis olyan látszatot igyekezett
kelteni, mintha csupán az én sajátos feledékenységemről lenne szó, és nem éppen miattuk kellett volna az
emlékezetemből kitörölni őt; hangját pedig szárazzá, fojtottá tette saját hazugságának izgalma, undorító volt hallani
akkor, ma viszont, kiheverve bénultságom szégyenét és gyermeki megbántottságom mély sebét, inkább
tiszteletreméltónak érzem önfegyelmét, találkozásuknak tán legdrámaibb pillanatában léptem be a szobába, mit
tehetett volna mást, egy szerep fedezékébe vonult, mintha valamiként azt illene játszania, hogy ő az én anyám és
szól hozzám, gyorsan vissza akarta változtatni magát anyává, arca persze teljesen elváltozott ettől a lelki tornától,
egy igen szép, vörös hajú nő ült ott az ágyban felhevült és kipirosodott orcákkal, kissé reszkető, érzékenyen
ideges ujjaival saját magát fojtogatva a hálókabát kötőivel, nekem egy idegen nő, aki álnok hangon azon
hitetlenkedik, hogy én ilyen hamar elfelejtettem ezt a férfit, akit gyűlölök, és szép zöld szemének kapkodása mégis
elárulta, hogy kínos és árulkodó helyzetének mennyire kiszolgáltatott.
Aminek tulajdonképpen örültem, szerettem volna azonnal megmondani, hogy hazudik, világgá ordítani, hogy
hazudik, mindenkit becsap, ám nem mondhattam semmit, mert ez a zúgás megfojtott, a könnyek, melyek a
szememen akartak kijönni, valahogyan a torkomra csurogtak le.
Az idegen mégsem érzett semmit abból, ami közöttünk lezajlott, fölnevetett, öblös, vastag nevetéssel, és
mintegy a segítségemre sietve, semlegesítve az anyám hangjából kihallható rosszallást, azt mondta, hogy
„mégiscsak öt év”, amiből megtudtam, öt év telt el így, és nem csupán a hangja, a nevetése is nagyon kellemesen
érintett, vigasztalón, mintha ugyanakkor ő ezen az öt éven nevetne, azonnal eljátszana vele; biztonságosan
kényelmes léptekkel indult felém, és ettől valóban ő lett, a léptei, a nevetés, kék szemének nyíltsága, s főként a
bizalom, amit éreznem kellett iránta, mindez kinyomta belőlem a védekezés és védelmezés érzetét.
Magához ölelt, én nem tudtam nem megadni magam, még mindig nevetett, és azt mondta, hogy öt év volt,
ami nem kevés, de nevetésével inkább az anyámnak szólt, aki folytatta hazudozását, miszerint ők mondták volna
nekem, hogy ő külföldön tartózkodik, holott egyáltalán nem ezt mondták, egyetlen egyszer kérdeztem, hol van
János, és akkor éppen ő, nem az apám mondta, hogy a Hamar János bizony a legnagyobb bűnt követte el, és
ezért róla többé nem beszélünk.
Nem kellett mondania, hogy milyen bűnt, tudtam, hogy a legnagyobb bűn az árulás, s így ő többé nincs, nem
létezik és nem létezett, s ha netán még élni találna, nekünk akkor is halott.
Arcom a mellét érte, teste kemény volt, csontos, sovány, s mert önkéntelenül lehunytam a szemem, hogy
eltüntessem magam ebben a zúgásban, visszahúzódjak abba, amit a testem e pillanatban egyedüli menedékként
adhatott, sok mindent éreztem belőle, éreztem forrón belém áradó gyengédségét, felszabadulni nem tudó izgatott
örömét, könnyűségét, ugyanakkor valamely majdnem görcsbe ránduló, az inakra, a porcokra, a csontokra
soványodott erőt, és mégse engedtem át magam, nem tudtam elszakítani magam az anyám hazugságaitól, és
túlontúl ismerősnek tetszett a bizalom, amit a teste iránt éreztem, az eltemetett múlt szólt vissza belőle, az apám
testének hiánya köszönt rám belőle, és távolabbról mindama kín, amit a Krisztián iránt érzett szerelemben
szenvedtem el, a férfitest kemény körvonalainak tökéletes biztonsága és ennek a biztonságnak a többszörös
elvonása szólt a testéből, a teste nyitotta meg ama öt év előtti múltat, mikor még teljes bizalommal érhettem hozzá
bármihez, s éppen az érzékeknek e túlzott nyitottsága tett oly tartózkodóvá a karjában.
Nem tudhattam gyorsabb fordulattal megtagadni és megemészteni az időt, nem tudhattam, hogy a végzet
idejét nem lehet leállítani; ők a fejem fölött kezdtek el beszélni.
Mondta, miért hazudnának, ő börtönben ült.
Anyám közben valami olyasmit dadogott, hogy nem tudták volna nekem pontosan elmagyarázni.
Mire ő megismételte, immár könnyedén és játékosan, hogy börtönben, bizony börtönben ült, egyenesen
onnan érkezik, s bár nekem szólt, hangjának gonosz játékát anyámnak szánta, aki éppen a játékos
hanghordozásban keresve valamilyen kitérőt magának, biztosított róla, hogy ő nem lopott, rabolt.
Ő viszont nem engedte, hogy kisurranjon, eltekeredjen, visszavágott, el fogja mondani! miért ne tudná
elmondani?
Akkor azonban anyám hangja mélyen és gyűlölettől telten csapott le rá, hogy legyen, ha föltétlenül
szükségesnek érezné! ami azt jelentette, megtiltja, hogy bármit is meséljen; engem védett vele, s őt meg akarta
semmisíteni.
S hogy mégse lökött el teljesen magától, hanem védelmező hangja itt csapkod a hátam mögött, mégha e
furcsa védelem a tudás küszöbéről gyorsan vissza is lökött az elhallgatások sötét birodalmába, mégis jó volt, és
erre aztán az idegen se válaszolt, vitájuk függőben maradt a fejem fölött, bár úgy éreztem, hogy tudnom kell,
jogom van tudni! talán tényleg nem szabad, mondta a szeme tétován; keményen markolva a vállamat, eltolt
magától, nézett, amúgy megnézett magának, én pedig az ő pillantásának a testemet, az arcomat pásztázó útjait
követve éreztem meg a testemben kinyílt időt, mert a látványtól, tőlem, mindattól, amit változásként és
növekedésként vett tudomásul a szeme, vidám lett és végtelenül elégedett, mintegy bekebelezte a szemével a
testemben végbement ötévnyi változást, gyönyörrel tette magáévá a növekedésemet, megrázott, megcsapkodta
a vállamat, s én e rövid pillanatban az ő szemével is láttam magam, mert nekem bizony borzalmasan fájt mindenütt,
minden megnézett tagomban fájt a tekintete, mintha maga a testem lenne a csalás, élvezi és én nem tisztán állok
előtte, ami annyira fájt, olyan borzalmasan fájt, hogy a torkomra akadt könnyek egy halk, nyüszítő hangban
fölszakadtak; ezt azonban talán nem is vehette észre, mert hangosan cuppantva, szinte harapva csókolta meg az
arcom mindkét felét, és mint aki az érintés, a látvány élvezetével nem tud már betelni, megcsókolt harmadszor is,
anyám akkor mondta a hátunk mögött, forduljunk el, mert ő fölkel, én már bugyogva, hörögve zokogtam, és e
harmadik csóknál ügyetlenül, ám épp a felindulás okozta ügyetlenségemet, én is megérintettem a számmal az arcát,
az arcán a penészes szagot, a felszakadt fájdalmat érintettem az arcához, de ő nem törődött velem, szinte durván
rántott magához, a testére szorítva tartott, és mégis törődött velem, mert a testével akarta fölinni a zokogásomat.
Mintha a zúgás zúdulna ki a zokogással, nem tudtam, miért sírok, nem akartam sírni, nem akartam, hogy
érezze, lássák, mert a tisztátalanságom sírt ki belőlem, de amint ott küszködtem a testére bízva magam, az ő
testében már vége volt.
Mintha finom sziklamélyi erecskék, sebes folyású föld alatti patakocskák sodornák a test üreges sötétjéből
a gyöngédséget, hogy aztán a felszínre bukkanva tehetetlen erő legyen belőle, a karok ereje, az öl ereje, a
combok reszketése, semmi nem történt, semmi nem változott, gyöngédségének lágy erejével karolt, és
ugyanakkor forrásai már elapadtak, nem jött belőle több, olyan lett, mint a csönd.
Nem tudom, mióta állt a nyitott ajtóban az apám.
Én háttal álltam az ajtónak, én vettem észre őt utoljára, mikor a gyöngédség elnémulása megéreztette velem,
hogy valami történt a hátam mögött.
Ő a fejem fölött nézte őt.
Anyám állt az ágy előtt, és éppen fölemelte volna a karosszék támlájára vetett pongyoláját.
Kabátban állt, kezében tartotta puha, szürke kalapját, egyenes szálú szőke haja a homlokába esett, amit
idegesen hosszú ujjaival nem sodort most hátra, mint ahogyan máskor tette, sápadt volt, elfelhősödött tekintettel
nézett minket; valójában mintha nem is minket nézne, hanem valami fölfoghatatlant ölelkező testünk helyén,
jelenést, levegőt, nem értené, miként került e jelenés ide, s tán azért láttam úgy, mintha mindig átláthatóan tiszta
és szigorú tekintetét a megrendültség bambaságának felhője futotta volna be, szája pedig minduntalan
megreszketett, akárha mondani akarna valamit, aztán mégse, mert valahol elakad.
Fölöslegessé lett könnyeim hűvös maszatja az arcomon, s olyan mély és mozdíthatatlan volt a csöndjük, hogy
a tagjaimban éreztem a fölöslegességemet, vagy tán azt, amit egy állat érezhet, mikor menekülését nem csupán
a pompásan megépített kelepce teszi lehetetlenné, hanem bénult ösztönei is.
Ő lassan elengedett, majdhogynem fáradtan, tárgyat enged el ilyen közömbösen az ember; anyám nem
mozdult el a helyéről.
Rettenetesen sok időnek kellett így eltelnie, bizonyára annak az öt évnek kellett volna eltelnie ebben a
némaságban, ami eltelt.
S amit papírjai között kotorászva megtudtam róla, tulajdonképpen kicsinységnek tetszett ahhoz képest, ami
láthatóvá lett akkor az arcán, talán megint valami olyasmi, amit nem lett volna szabad; teste valamiként összement,
karcsúnak és magasnak hitt alakja megroggyant a kabát súlya alatt, a tartása, fellépésének ereje bizonyult
látszatnak, mindez most ráborult háta görbületére, a fejét pedig csak a legnagyobb nehézség árán tudta egyenesen
tartani, tehetetlenül lebegett, ingott a kabát fölött, mert amint mondani akarta volna, amit nem tudott mondani, nem
csupán a szája reszketett meg az erőfeszítéstől, s aztán e reszketés átsugárzott az orrának cimpáin, a pilláin,
szemöldökén, ráncokba gyűrte a bőrt a homlokán, hanem egy másik erő mintha fejét is minduntalan félre akarta
volna merevíteni a nyakán, a gégéjében, a vállában akadt el, amit a száj kívánt volna mondani, máskor
kifogástalannak ható öltözéke most zilált, nyakkendője elcsúszott, és ettől fölmeredt a gallér hegye, kabátja és
alatta a zakó gombolatlanul, nadrágjából viszont kissé kicsúszott az inge a hasán, az eszét és méltóságát vesztett,
kapkodó sietség, a felindultság és a zavarodottság megannyi jele, melynek természetesen nem lehetett tudatában;
ma sem értem, kitől, honnan kaphatta a hírt, ha egyszer minden körülmény arra utalt, hogy János teljesen
váratlanul érkezett meg hozzánk, mindenesetre úgy képzelem, hogy abban a pillanatban, mikor e hír elérte és ő
rohant, kocsijába vetette magát, boldog lehetett és megsemmisült, lelke, ha egyáltalán van ilyen, némán kétfelé
hasadt, miközben beidegződéseinek parancsára azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy ő még egy egész ember,
két összeférhetetlen érzelem tombolhatott benne azonos erővel, ettől rándult, rángott az arca, lebegett, ingott a
feje.
S ezzel az érzelmeknek csupán az erejéről, ritmusáról, dinamikájáról beszéltem, ama hullámzásról, melyben
az érzelmek színezete és iránya megnyilvánítja önmagát, az érzelmek lélegzetvételéről, pulzálásáról, ami tehát még
közel sem maga az érzelem, hanem csupán az érzelem egyik tulajdonsága, s hogy valóságosan mi mehetett benne
végbe, arra csak egy hasonlat segítségével következtethetek, gyerek lett és öreg lett, mintha két különböző
életkorba rántották volna szét arcának vonásait, halálosan sértett gyerek lett belőle, gyerek, akit a világ ez idáig
hamis látszatokkal kényeztetett, akinek hülyeségbe dajkálták a józan eszét, most viszont, amikor ugyane világ
megmutatja kegyetlen ábrázatát, mikor nem az történik, amit szeretne, amit megszokott, duzzogásba, haragba,
gyűlölködésbe, szipogásba vonul a való elől, nem akarja látni, amit lát, ami fáj neki, vinnyognia kéne tőle, és ezért
még keservesebben szeretné visszakényszeríteni magát a dédelgető látszatokba, megint szopni akar, hülye akar
maradni, szájába kapja ujját, az anyja csecsét akarja, következésképpen mindaz, amit eddig átláthatónak,
fényesnek, tisztának, az erkölcsi tartás szigorának éreztem az arcán, s amitől mindig tartottam egy kicsit, akárha
leleplezné önnön forrásait: bamba bizalmát, azt, hogy ő is fogta valakinek a kezét; olyan pihegéssel mozgott a
szája, az orra, a pillája úgy verdesett, úgy futott a szemöldöke, mint egy kicsiny gyermeké, ami a felnőtt arc
vonásaira írva korcsnak és idétlennek tetszett, magyarán szólva, azt a gyermeket láttam meg egy férfi szétvert
arcának vonásaiban, aki soha nem tudott felnőni benne; ám ezzel egyidőben mintha túlvénült volna a saját
életkorán, sápadtságától csupa árnyék, aggastyán lett belőle, kit a világnak ama látszatok mögé húzódó, valódi,
kegyetlen, véres és bűnös jelenségei olyan mértékben zúztak ízzé-porrá, törtek ripityára, hogy semmi, de semmi
nem maradt már benne ártatlanul, éppen csak pislákol még az életösztön, mindent tud, lát, és átlát, semmi nem
érheti készületlenül, és minden, ami készületlenül éri, visszatérése egy réginek, s így értelmének és értésének finom
fátyla inkább fáradtan reszketeg unalmat, mint igazi vonzalmakat avagy szeretetet takar; mintha gyerekségének
és vénségének, múltjának és lehetséges jövőjének végletei között csapódva az arca nem találhatta volna meg a
helyzet elviseléséhez szükséges szerep nemes vonásait, felbomlott.
És Hamar János szelíden, csaknem megindultan nézte ezt, szinte kinézett rá csontjaira csupaszodott erejéből,
úgy nézett rá, mintha visszanézne szeretete egykori tárgyára, mintha rámosolyogna az elveszített múltra, azon igen
lágy kifejezéssel, amivel a gyengébbeket gyámolítjuk, amivel segíteni akarjuk a másikat, igyekszünk azonosulni
vele, részvételünkkel előre biztosítjuk, csak mondja, mondja ki, érteni fogjuk érzelmeit, vagy legalábbis azon
vagyunk, hogy értsük.
Én biztos voltam, helyesebben érzésem volt biztos abban, hogy valójában ő az én apám, és nem ez a
nevetséges figura ebben a szerencsétlenül nagy télikabátban, és akkor vettem észre, hogy János haja olyan sötét
és hatalmas volt régen, és ezt az igazi, mély, belső közelséget, melyet itt hordoztam magamban, csak azért nem
ismertem föl azonnal, mert a bőrének színe is megváltozott, bőre elveszítette élő barna színét, és fehéren
ráncolódott arcának erős csontjain.
Anyám arca volt a legrejtélyesebb, az ő arca pecsételte meg érzésemet, mert ő kettőjük közé állt az arcával,
anélkül, hogy elmozdult volna a helyéről vagy befejezte volna a mozdulatát.
És akkor a télikabátos apám reszkető szája mégis kilökte ebbe a csöndbe az első mondatot, valami olyasmit
mondott, hogy hát akkor mégis idejöttél.
Mire a másik arcának mosolyát áttörölte a fájdalom, és amikor azt mondta, hogy tulajdonképpen szándéka
ellenére kellett tennie, mosoly és fájdalom mégis egyesült az arcán, így folytatta, hiszen valószínűleg tudja, az anyja
két éve nem él, ő persze rendesen hazament, és most tudta meg azoktól, akik elfoglalták közben a lakását.
Nem tudtuk, mondta a télikabátos apám.
Akkor azonban nagyon élesen, mint mikor fűrész görcsbe akad, megszólalt az anyám, és azt kiáltotta, ebből
elég.
Megint csönd lett közöttük, s miközben az anyám még annyit mondott görcsös, mélyre fulladt hangon, mintha
valakin bosszút akarna állni, hogy tudták és a temetésre nem mentek el, akkor éreztem, miként megy ki belőlem
az erő, és ezért nem tudok elmenni innen.
Mindenki hallgatott, mintha visszahúzódnának magukba, hogy ők is erőt gyűjtsenek.
Később ő azt mondta, hogy jó, mindegy, és teljesen eltűnt az arcáról a mosoly, hanem csak a fájdalom
maradt.
Ettől a télikabátos apám lett erősebb, megmozdult, elindult felé, s bár csak jött a kalapjával, nem tett
semmiféle mozdulatot, mégis olyan volt, mintha át akarná ölelni, a másik azonban, mintha fájdalmára hivatkozna,
bocsánatkérőn fölemelte a kezét, ne jöjjön közelebb, maradjon ott.
Ő a télikabátjában megállt, haja ragyogva fogta föl a fény karcsú nyalábját, és nem tudom miért, tán a
befejezetlen mozdulat miatt, a kezéből kihullott a kalap.
Ezen túl kell lennünk, mondta, suttogta az anyám, mintha meg akarta volna semmisíteni a visszautasítás
durvaságát, aztán még halkabban, hogy túl kell lenniük ezen.
Ők akkor mindketten ránéztek, s ahogyan ránéztek, mindketten azt remélték, hogy ő, majd a nő segít nekik.
És ettől a ránézéstől valahogy mégis hárman lettek, együtt.
Csakhogy itt senki, senkinek nem tudott segíteni senki; János egy idő után elfordult tőlük, fájhatott neki, hogy
megint hárman vannak, ők pedig, amint magukra maradtak ketten, gyűlölködő tekintetet váltottak egymással,
valamilyen jelet a harmadik háta mögött, ő mintha kinézne közben az ablakon, de amint kinézett az ablakon,
akárha az eresz cseperészését, a szélben lengő csupasz ágakat figyelné, felsírt, felvinnyogott, azonnal kibuktak
a könnyek a szemén, ám ugyanilyen gyorsan visszaszorította, visszanyelte magába, jó, igen, mondta, tudom,
mondta, és most végképp elsírta magát, anyám pedig azt ordította, nem veszem észre, hogy nincsen itt semmi
keresnivalóm? tébolyult hangon sikította, menjek ki már!
Szívesen mentem volna, de nem tudtam kimenni, mint ahogyan ők se tudták megtenni azokat a lépéseket
egymás felé, mindenki túlságosan távol állt a helyén.
Akkor mégis valami elszámolást kívánsz, mondta az apám túl hangosan, mert végre kimondhatta, amit félt
kimondani.
Nem, ne haragudj, mondta ő, öklével kitörölte a szeméből a könnyeket, s a másik szeme, mint az imént,
könnyes maradt, ne haragudj, de nem hozzád jöttem, ebbe a házba jöttem be, de nem hozzád! és hogy az
apámnak nem kell félnie, semmiféle tetemrehívás! nem is tudna vele beszélni, ha pedig családot akarna irtani,
akkor máshogyan közeledne, nem? de akár így, akár úgy, ettől a pillanattól kezdve, ez bármennyire is
kellemetlenné teszi a találkozásukat, vagy az apám számára a dolog bármennyire kellemetlen lenne is, számolnia
kell azzal, hogy ő itt van, él, nem rohadt el, és azt mondja, amit gondol.
Hogy nem gondolja-e, kérdezte akkor nagyon halkan a télikabátos apám, hogy ehhez neki is van valami
köze?
Mármint a szabadulásához vagy a lecsukatásához lenne köze, kérdezte ő.
Hogy a szabadulásához, természetesen.
Nem, őszintén szólva, ezt egyáltalán nem gondolja, sőt, az ellenkezőjét kénytelen gondolni bizonyos
körülmények miatt.
Szóval, akkor mégis azt gondolja, hogy ő is.
Bizonyos körülményeket sajnos nem tud elfelejteni, ehhez neki az ő nyomorult öt éve nem volt elegendő,
mondta, gondolja, csak azok kellőképpen feledékenyek, akik már nem élnek, talán alaposabban kellett volna
dolgozniuk, előrelátóbban! senki ne maradjon, aki még emlékezik.
Hogy lenne olyan kedves és mondaná meg neki, milyen körülményekre céloz, mondta a télikabátos apám.
Anyám akkor elengedte a pongyolát, mintha valami szörnyű történt volna benne, begörbedt és mindkét
tenyerét a hasára szorította, nyomta, ne történjék benne, ami történik.
Nem, ő egyáltalán nem látja kedvezőnek a feltételeket, hogy érdektelen részletek megbeszélésébe
bocsátkozzanak.
Ne, nem! ne most, suttogta nekik az anyám, ne most!
Hogy ez egyáltalán nem érdektelen részlet, az ő becsületéről van szó, és követeli, a leghatározottabban
követeli, mondja meg, milyen körülményekre céloz, mondja meg!
János sokáig hallgatott, ám ez már nem az a csönd, mint az előbb, mert telítve volt velük, apámat az indulat
valamelyest kiegyensúlyozta, érzelmei visszazökkentek a meggyőződés simára koptatott vágányára, ami erőt adott
neki, bár visszanyert erejének törékeny álcája mögül rettegve és alázatosan leste, mit talál mondani a másik, akit
viszont az akarata ellenére kirobbanó küzdelem különös módon tett bizonytalanná, mivel hiába fogalmazott oly
körülményesen és választékosan, hiába igyekezett ezzel is távoltartani magától ezt a megvetett másik embert,
miközben arcáról mindama gyöngéd érzelmesség és szép fájdalom eltűnt, amit a fizikai szabadság és a hontalanság
sokkja, anyja halálának híre és a velünk való szenvedélyes találkozás okozhatott, nem beszélve most anyám
megcsonkított testének látványáról, mely önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy valaki érzelmi péppé
őrlődjön a sors szájában, ő azonban, éppen ellenkezőleg mint az apám, e vita hatására akárha kibújt volna
érzelmeinek terhe alól, s most minden védelem és kötöttség nélkül, teljesen csupaszon és fegyvertelenül kéne
megküzdenie, küszködött, mosolyogni akart, de nem az érzelmeivel küszködött, hanem az istenektől reá mért
szabadságával, szeme körül a kíntól összefutottak a ráncok, némi kellemkedő túlzással azt mondhatnánk, hogy
Mentór állt mellette sürgetőn és biztatón, elkomorodott és akkor meg szétnyíltak a ráncai, fáradt lett, ám nem
erőtlenül, hanem annak az embernek a fáradtsága volt ez, aki oly biztos a saját meggyőződésében, igazában, ami
viszont nem valamely kisszerű, személyes igazzal, de a teljes, az oszthatatlan, a legáltalánosabb igazsággal azonos,
hogy előre unja, hiábavalónak és fölöslegesnek érzi magát a bizonyítási eljárást; másfelől, morális szempontból,
nem mutatkozhatott túlságosan elegánsnak e küzdelem, hiszen csak neki és egyedül neki lehetett igaza, ugyanis
ő volt az áldozat, s mintha szabadságában éppen ezt a szerepet rühellné a vállára venni, a küzdelem persze mégse
volt elkerülhető, már benne voltak, immár percek óta azon a titkos nyelven beszéltek, amit csak ők érthettek
teljesen, a résenlétnek és a gyanakvásnak, az állandó készenlétnek és gyanúsításnak azon a nyelvén, melynek
forrásait és származásának helyét mi is kutattuk Majával, ez volt a nyelvük, egyetlen fegyverük egymás között,
a múltjuk nyelve, a közös nyelvük, amit viszont, hacsak önmagát is nem akarta volna megsemmisíteni, nem
tudhatott se hiábavalónak, se unalmasnak tartani; a közösségüket utálta, egy rést, egy nyelvi fordulatot, információt
keresett hát, amivel még mindig kitérhet önmaga elől.
Nézd, mondta vontatottan, mintha ezzel az egyetlen szóval életfontosságú időt nyerhetne magának, te
nálamnál minden bizonnyal sokkal jobban tudod, hogy mit követelhetsz és mit nem követelhetsz, velem viszont
egyrészt te ne ordíts, ennyire azért ne akard, hogy igazad legyen! másrészt pedig engedd meg nekem, hogy nagyon
halkan, ezen a szép halk hangon megkérdezzem tőled, hogy az én úgynevezett ügyemtől teljesen függetlenül, mert
ugye az én ügyem a kettőnk viszonyában már nem oszt és nem szoroz, szóval, hány halálos ítéletet írtál alá, s hogy
ez őt pusztán statisztikai szempontból érdekelné.
Apám egy ideig hallgatott, nézték egymást, nem engedték el egymás szemét, s most ő is e cirkalmas hangba
fogódzva azt mondta, hogy a kérdést nem tartja indokoltnak, hiszen tudnia kell, hogy ő egyetlen halálos ítéletet
sem írhatott alá, ez nem az ő tiszte, a kérdés tehát, legalábbis ebben a formában, fölöslegesnek tekinthető.
Ja, persze, bocsánat! erről egészen megfeledkezett, elnézést.
Bizony, mondta apám is vontatottan, ő adott esetben kéri a halálos ítéletet, s mint az köztudott, a két népi
ülnök és a népbíró a saját belátása szerint ítél.
Hogy persze, kiáltotta ő akkor, ez így van a jogalkotásban! és ne haragudjon az apám, de ez olyan
komplikált, hogy ő mindig eltéved, összekeverte.
Igen, így, és nem szabad összekeverni!
Na, akkor minden rendben is van!
Nagyon szerettem volna kimenni, de nem mertem a levegőt megmozdítani magammal.
Mert ő úgy gondolja, folytatta fenyegetőn, lassan és halkan az apám, legalábbis annak alapján, ahogyan
régebbről ismerte őt, s nem tudja, hogy kettőjük közül ki volt radikálisabb! hogy adott esetben ő sem tett volna
másként a helyében, legjobb hite szerint ellátta volna tisztét, nem? és ezért mindenképpen a véletlen művének érzi,
hogy ebben az elmúlt öt évben kettőjük közül ki milyen szerepet kapott.
A suttogásig, a sziszegésig halkult a hangjuk, miközben az anyám is folyamatosan susogta, hogy ne, ne most,
nagyon kérlek, ne most.
Látod, a véletlenekről is egészen megfeledkeztem volna, suttogta ő, de ha véletlenek is, olyan tény lett
belőlük, ami téged furcsa módon mégis zavar, mért zavar? minek ez a nevetséges felindulás? ez volt a szerepem,
mint mondod, jó! rendben vagyunk, én itt, te ott, nem akarok neked semmit mondani, érted?
Hogy ő mindent, mindent, amit tud, el fog mondani neki, de kéri, mert valóban, követelni nincsen joga, de
kéri, mondaná meg neki, milyen bizonyos körülményekre célzott az előbb olyan hangsúlyosan.
A becsületed miatt, mondta ő.
Igen, mondta a télikabátos apám, a becsületem miatt.
Akkor megint csend lett, s én ebben a csendben megindultam az ajtó felé, és a csöndtől az anyám is
kinyitotta a szemét, mert látni akarta, mi történik a csendben, a szeme előtt mentem el, de ő nem látta, hogy végre
menni tudok.
Nagyon ügyesen vezeted a kihallgatásomat, mondta ő, hiszen ismerhetsz, majdnem többet tudhatsz rólam,
mint én magamról.
Hogy miről beszél?
Hogy nem beszél semmiről, és nem is akar semmiről beszélni vele.
Ezt még elmentemben hallottam, de nem tudtam kilépni, mert az apám olyan hangon kezdett kiáltozni; föld
rengene, és minden, mit ember épített e vékonyka kérgén a világnak, most dőlne, reccsenne, pattanna szét és
zúdulva omlana, sírás volt és vad kiáltozás, az a fajta férfisírás, melyet fuvallatnyi önfegyelem választ el a
gyilkolástól, mindkét kezével a halántékát szorítva, ne a másikat kelljen gyilkolnia, akárha feje pattanna szét, azt
sírta és kiáltozta, hogy de hát miért és hogyan így? és hogy nem bírom, nem bírom! és hogy semmit nem ért és
hogyan mondhatná el azokat az éjszakákat, mikor arra várt, most ő következik, mikor teljesen egyedül maradt,
szégyenkezik, de nem érti, nem szégyenkezik, és miért nem akar, nem akar az ő legjobb barátja, akibe ő már félig
úgyis belepusztult, beszélni vele.
Szégyenteljes vagy, nevetséges vagy, undorító vagy, mondta ő tisztán és nyugodtan.
Én fogtam az ajtófélfát, a fehér fát.
De miért, miért, és nem látja, ő nem bírja, nem bírja tovább, hogy mennyire fáj.
Amikor beléptél ide, mondta ő, és néztelek, akkor arra gondoltam, hogy annyi tisztesség vagy nem is
tisztesség, mondjuk józan ész, maradt még benned, hogy megnézd, amit csináltál.
Keze lehullott, s mintha a lélegzete akadt volna el benne, két ajkát még az a gyermeki fájdalom választotta
el, ami e gyilkos férfisírásban tört föl belőle, és mégis úgy éreztem, nem gyengeség, a teste maradt erős.
Mintha a test azt mondaná, nem több már az élete, mint egy kicsinyke kíváncsiság, hogy semmi nem számít,
csak az, amit a másik test mond neki.
Jó, mondta ő akkor súlyosan, legyünk túl rajta, és óriásira nőtt kék szemével nézte a másik kék szemet,
arcán pedig minden hajszálnyi ránc a maga helyére vonult, rend lett, de nem szeretném, ha félreértenél, mondta,
nekem a második napon, mondta, s neked nagyon jól tudni kell, hogy a második nap mit jelent, mutattak egy
papírt, te írtad alá, mondta, a vallomásodat, hogy én, amikor harmincöt májusában kiszabadultam, sírva mondtam
volna el neked, nem bírtam tovább a veréseket és beszerveztek a Somborék, elakadt, mély lélegzetet vett, és te
vállaltad volna, mondta, hogy nem jelented, mert hogy annyira sírtam, hanem valamilyen ürüggyel lekapcsolsz
valamennyi időre, hogy ne is legyen mit jelentenem, ez nem leszámolás, nem elszámolás, én semmit nem akarok
számon kérni tőled! kiáltotta, de amikor a szobi akciónkat én meghiúsítottam és miattam elkapták Máriát, mondta,
akkor számodra bebizonyosodott, hogy mégis nekik dolgozom.
De hogy ez ostobaság! hiszen mindenki tudja, hogy ezután még két teljes hónapig együtt dolgoztak a
pincében, mondta az apám.
Hogy ő, attól a második naptól kezdve, mert az első napon még nem akarta, nem értette mit akarnak tőle,
helyesebben a harmadik naptól kezdve, mert egy kis idő kellett neki, amíg megérti, mindent vállalt, amit akartak.
De ő semmilyen papírt nem írt alá.
Nemcsak aláírta, de még a géphibákat is kijavította, rendesen, úgy, ahogyan szokta az ő barátja.
Nem, nem, ez valami félreértés, így, ő soha róla nem tett semmiféle vallomást, mert senki nem is kérte tőle.
Hazudsz, mondta ő.
Mintha az ajtó fehér félfájának sima segítségét remélném, csúsztasson ki ebből a szobából, és ki is jutottam
volna belőle, már kinn voltam.
János, hidd el, most tényleg nem hazudik, hallottam az anyám elvékonyodott hangját.
Hazudik, mondta ő.
Amikor anélkül, hogy előzőleg hallottam volna közeledő lépteinek kopogását, a nagyanyámmal szinte
fennakadtunk egymás testén a nyitott ajtó előtt.
Nem, János, én tudnám, nem engedném, János, őt nem kérdezte soha, senki, mondta a szobában az anyám.
Ő a konyha felől jött kipirultan a főzés páráitól, a háziasszonynak azon enyhén szemérmes diadalával és
szorongó elfogódottságával, ami csak akkor íródik rá az arcra, mikor a főzés nem nyűgös, nem mindennapi rutin,
hanem az ezernyi beidegződött mozdulat, a reszelés, a hámozás, a fedők emelgetése, kóstolgatás, a lábasok
lekapása a tűzről, forrázások, öblítések, kavargatások és szűrések, attól a felfokozott figyelemtől és odaadástól
kapják meg igazi, szép és ünnepélyes értelmüket, hogy kedves vendég vár az étkezés idejére egy távoli szobában,
most elkészült, be kell jelenteni, de vajon ízleni fog-e? s még az is látszott, hogy nem egyenesen a konyhából jön,
hanem előbb besietett a fürdőszobába, megigazította a frizuráját, egy púderpamaccsal könnyedén megcsapkodta
arcát és enyhén kirúzsozta az ajkát, valószínűleg pongyolát cserélt, ne hozza magával a konyha szagát, abban az
ezüstszürke kordbársony pongyolában volt, ami olyan jól illett ezüstösre őszült hajához, s hogy elhárítsa az
ütközést, egy pillanatra magához ölelt, éreztem frissen feltett parfümjének illatát, két cseppecske kerül mindig a
füle mögé.
Valószínűtlen, hogy az utolsó mondatokat ne hallotta volna, s ha értelmüket nem foghatta is fel, lehetetlen,
hogy a hanghordozásból s magából az elé táruló látványból, abból, ahogyan ők hárman, egymástól távol,
indulataik görcsébe meredten álltak, bármennyire telítve volt saját tevékenységének izgalmával, ne érezhette volna
azonnal a helyzet végzetes feszültségét, és mégse zavartatta magát, engem határozott, bár egyáltalán nem durva
mozdulattal félresodort, sietősen lépett a szobába magas papucsában, és ünnepélyes ábrázattal, mint aki vak,
süket vagy elképesztően buta, bejelentette, gyerekek, tálalok!
Hogyne érzékelte volna, csakhogy a nagyanyám, finomságával és választékosságával, egyenes, hosszú
derekával, puritán humortalanságával, finom bajuszkájával az orra alatt, és erősen metszett, kissé száraz arcának
vonásaival, ami most az egyértelműen Jánosnak szóló izgalomtól és konyhapírtól mégis szépre, asszonyosra telt,
olyan volt, mint a derekas polgári életvezetés ősállata, jött és korlátoltságának kegyetlenségével gázolt át azokon
az eseményeken és emberi életjelenségeken, melyek úgymond nem lehettek beilleszthetők a méltósággal teli
jómodor és a szükséges illem keretei közé, jött és beléjük gázolt, mintha fölényes modorával, melyben ugyanakkor
nem volt semmi arisztokratikus, mivel ő nem fölébe került, hanem fölényesen megkerült, azt mondaná, hogy
bizonyos dolgokról, melyeket megoldani nem tudunk, jobb tudomást se venni, vagy legalábbis nem jelét adni
annak, hogy bizony mindent lát a szem, s az így kialakított látszattal mintegy segíteni az események amúgy is
feltartóztathatatlan lefutását, eltéríteni, kivárni, hagyni, értékelni, mielőtt bármit tennénk, hiszen a tett már ítélet
lenne, azzal pedig igencsak csínján kell bánni! ez a magatartás engem gyerekként természetesen fölöttébb zavart,
émelyített hazugsága, és hosszú időnek kellett eltelnie, míg saját keserű tapasztalataimból okulva magamévá tettem
bölcseletét, míg megértettem, megsejthettem, hogy az álságosnak tetsző szemhunyás és tettetett süketség talán
több hajlékonyságot és megértést követel, mint a nyíltan megnyilvánított részvét és a készséges részvétel, talán
több emberi belátást és humánus tapasztalatot feltételez, mint a közvetlen igazságokra törekvő beavatkozás, az
úgynevezett őszinteség, ez a viselkedési mód ugyanis saját eredendő erőszakosságunk és sietős ítélkezésünk
megfékezése is, igaz, egy másik erőszakosság árán; ő akkor elemében érezhette magát, pillája se rebbent, mintha
valamilyen szalonba lépett volna be, ahol étvágygerjesztőt szürcsölve semmiségekről fecsegnek, s hogy mennyire
érzékelte a helyzet súlyosságát, az abból is kitűnt, ahogyan szinte lélegzetet se hagyva magának, az apámhoz
fordult, csodálkozott, hogy itt látja őt, s akkor még egy terítékről kell gondoskodnia, és a legköznapibb, amolyan
katonásan csevegő modorában mondta neki, ugye gyorsan leveti a kabátját, kézmosás és gyerünk, nem szeretné,
ha az étel tönkremenne! de közben már Jánoshoz lépett, hozzá, akinek a színjátékot szánta, a színjáték pedig arról
szólt, hogy mi itt kérem, történjék bármi, egy olyan család vagyunk, ahol minden olajozottan, szeretettel telten és
rendesen működik, s tán nem alkalmatlan közbevetőleg megjegyeznem, hogy éppen ez utóbbi szóban válik
plasztikussá a polgári illem sok tekintetben bölcs morálja, ésszerűsége, tudniillik hogy az életnek akár az élet
ellenében, mindig és mindenáron működőképesnek kell maradnia; ez persze csak egy olyan összecsapott ebéd
lesz, mondta mosolyogva, hosszan nézte Jánost, kíméletesen időt engedett neki, könnyedén megfogta karját, és
hogy el se tudja képzelni, ő mennyire boldog, mondta.
A nagyanyám látszatokkal operáló viselkedésbeli erőszakossága önmagában természetesen nem lett volna
elegendő ahhoz, hogy forrpontra és fordulópontra jutott érzelmeiket a belátás szélesebb medrébe tereljék, sőt,
olyan állapotban álltak ott, hogy félő volt, tisztázásra törekvő gyilkos indulataikat nemhogy nem tudják egyik
pillanatról a másikra csillapítani, hiszen annyira akarták az igazságot, hogy félő volt, nagyanyám hamissága majd
az utolsó kötést is eloldja, és az ő fejére zúdul mindama harag, szégyen, kétségbeesés, gyanakvás, fájdalom,
megalázottság, ami azokban a percekben feltört belőlük, s a tisztázásban, valamely megragadható igazságban
remélt megnyugvást találni magának, anyám belevörösödött az anyja iránt érzett gyűlöletbe, s akárha azt akarta
volna kiordítani, takarodjon innen! vagy a torkának esni, hogy kifujtsa belőle ezt a gyűlöletesen hamis hangot; e
végletes gesztust azonban éppen a nagyanyáméval olyannyira ellentétes morál nem engedte ki, az ő moráljuk, mely
tán abban állt, hogy céljaik elérésének érdekében a végsőkig finomított különbséget tegyenek legális és illegális
viselkedésük, taktikájuk és stratégiájuk eszközei között, e különbségtevésben kellőképpen kiismerhetetlenek
maradjanak, ami egyben morális fennsőbbségük és praktikus hatalmuk záloga, bármilyen végletes szó vagy
gesztus árulás lehetett volna hát, közösségük elárulása, elszabadult érzelmeiket sem volt szabad nyilvánosságra
hozniuk, a titkos élet belső konfliktusainak titokban kellett maradniuk, ez volt a zárt terület, amit éppen olyan
konspiratív módon őriztek, mint amilyen konspiratív módon egykor a létrehozásán fáradoztak, tehát mindent
egymás között, az ellenséges és gyanús külvilág nyilvánosságának teljes kizárásával kellett elintézniük, s számomra
e jelenetben az volt a legcsodálatraméltóbb, ahogyan e két, igencsak ellentétes indítékokból táplálkozó viselkedési
mód, éppen a tettetést és a látszatot választva közös felületnek, békésen összesimul.
Később persze ott folytatták, ahol elhagyták, de akkor apám, akárha valóban valamilyen felületes csevegés
folyna itt, azonnal valami olyasmit mondott, igen, rögtön megmossa kezét, megy; és ez figyelmeztetés volt az
anyámnak, aki még jobban elvörösödött, de készségesen vette a pongyoláját, már csak azért is, hogy
elfordulásával leplezhesse gyűlölettől reszkető arcát, és mondta, ő átöltözik, most nem akar pongyolában, siet!
csak egy pillanat, János arcán pedig a futó zavar rángásaiból készségesen futottak mosolyba át a ráncok, mintha
gyorsaságával védené, amit titokban kell tartani, beidegződés volt ez is, konspiratív mosoly volt, ami a
legpontosabban megfelelt annak az álságos túlzással megnyilvánított valódi örömnek, amivel a nagyanyám
ragyogott fel rá, a maga módján mindkettő tökéletes mosoly, hiszen mindketten az érzelmi leplezéssel produkáltak
valódi érzelmeket.
Hogy ő nem mondaná éppen boldognak magát, vigyorogta ki magából, a kezével viszonozva nagyanyám
mozdulatát, de hát mindenképpen örül, hogy itt lehet, tulajdonképpen nem is tudja még fölfogni, mi történik vele;
mire a nagyanyám arca amolyan részvétteljes kifejezést öltött, szegény, szegény édesanyád, mondta, ami a valódi
érzelem elmélyülésének bizonyult, könnyes lett a szeme, valódi közösség lett kettőjük között, bizonyára
mindketten ugyanazt az érzelmi sémát rántották magukból elő, mármint, hogy az édesanyja ezt nem érhette meg,
a séma azonban működött, másfelől, éppen mert valamilyen lehetséges közösséget kerestek, a sóhaj, a
hanghordozás, a szem bekönnyesedése egyben visszautalás volt arra a témára, amiről minden bizonnyal János
érkezése után már beszéltek, s így a téma lezárása is, amolyan csendes, megindult eltemetése; aztán a nagyanyám
erőt véve magán, gyöngéden, vigasztalón, a halott anyát is maguk közé vonva karolt belé.
Én nem mozdultam, velem nem is törődtek többé, apám eltűnt, anyám átöltözni ment.
Ernő persze már rosszul van az izgalomtól, mondta a nagyanyám nevetve, annyira várja őt.
Így indultak az ebédlő felé.
János pedig, aki hajlékonyan átvette e társasági tónust, kissé szégyenkezve feledékenysége miatt, hevesen
kérdezte, hogy van Ernő? – és ettől az ő hangja is hamis lett.
Milyen pontosan látja most az értelem, amit akkor a szem mozdulatként, a fül hangként és hangsúlyként
magába fogadott, és az emlékezet, ki tudja miért, mindezt eltette magának.
Nagyanyám erre az eltévedt hangra hirtelen megállt az ebédlő ajtaja előtt, mintha valamit, mielőtt belépnének,
még föltétlenül el kéne mondania, karját kihúzta János karjából, szembefordult vele, kissé már öregesen fátyolos
szemével fölnézett rá, s az arcáról is eltűnt mindama ragyogás, amit az imént még rákényszerített, fáradtság és
szomorúság bukkant ki mögüle, aggodalom, ám mégse mondta azt, amit akart volna, eltérítette, és inkább
szórakozottságot tettetve megfogta János zakójának hajtókáját, lányosan, zavartan húzogatta, ami megint csak
komoly volt valamennyire, újabb leplezése valami elmondhatatlanul valódinak.
János arcának fegyelme viszont, mikor immár biztonságban gondolhatta vonásait, mikor megtalálni vélte a
helyzethez illő és egyedül lehetséges hamis hangot, hirtelen felbomlott, valósággal szétesett, kiütközött rajta a
visszafojtott izgalom, de nem ennek a pillanatnak, hanem az előzőeknek az izgalma, rendetlenül vibrálni, rángani
kezdtek a szája és a szeme körül a ráncok, és mintha attól is rettegne, amit a nagyanyám mondani akar, ám nem
fogja kimondani, és ő mégis tudná előre.
Tudod, mondta lassan, szinte suttogva a nagyanyám, ne lehessen behallani, ő világéletében nagyon aktív
ember volt, úgy mondta, hogy áktif, soha nem tudott nyugton maradni, és most ez az egész, én nem értek a
politikához, nem is akarok semmit mondani, de ez őt is teljesen tönkre tette, ez a tehetetlenség! téged is nagyon
megszenvedett, tudom, pedig soha nem beszél semmiről, hallgat, állandóan csak hallgat! és így él az egyik
rohamától a másikig, mindenkit elmart magától, senkivel nem beszél, suttogta egyre szenvedélyesebben, és akkor
megjelent az arcán ama mély sértettség is, hiszen ő tulajdonképpen nem erről, hanem a saját megbántottságáról
akart volna beszélni, rajta már nem lehet segíteni! nem akarja senkitől.
Ő megsimogatta a nagyanyám haját, ami egyáltalán nem volt olyan, mintha buta öregasszonyt vigasztalna,
hanem önmagába bicsakló, szemérmes mozdulat.
A nagyanyám azonban ismét felnevetett, ki akart térni János mozdulatának valóságos tartalma elől, hát így
vagyunk, mondta, gyere, mondta, és az ajtót kinyitotta.
De csak neki nyitotta ki, ő maga nem lépett be, a nyitott ajtón át néztük ezt a találkozást.
És neki bizonyára minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy természetesként fogadja a látványt,
készületlenül érte.
Az élet megpróbáltatásait az ember csak azért tudja elviselni, mert a beidegződései teszik meg helyette, amit
egész valójával kéne megtennie, ami aztán olyan érzést kelt, mintha a test nem is lenne egészen jelen abban,
amiben jelen van, s így védenek érzéseinktől az érzéseink.
A hátán, csúcsosan kiugró két lapockáján, inakra soványodott nyakán látszott, hogy nem ő lép be, mert ő
a döbbenettől állva marad, a humánus kötelességtudás viszi a lábain a testét.
Odabenn szépen ragyogott a csillár a hosszú, ünnepélyesen megterített asztal fölött, s a nagyapám valóban
a rosszulléttel küszködve állt a széke mögött, a szék magas támláját markolta, és föl se nézett, tekintete a vajsárga
porcelánok, ezüst evőeszközök és metszett poharak között, ám valójában a lélegzetvételére figyelt, szinte nézte
a lélegzetét, törékeny arca sötét volt, s a halánték két mély kagylója fölött, magasan, elnyújtottan boltozott
homlokán, melynek szép szigorát a pihekönnyű, fehér haj lesimított hulláma enyhítette, két vastag ér dagadt ki
kéken, minden kilégzésre és minden belégzésre ügyelnie kellett, ne görcsösüljön, ne csússzon az ellenőrizhetetlen
rohamba, egy gyönyörű aggastyán, a kishúgom pedig mindeközben az asztal másik végén, rendesen felöltöztetve,
lekerekített, fehér galléros kék ruhácskában, gondosan megfésülve trónolt a székére halmozott párnákon, és
elmerülten, egyenletesen, az ajtó nyílásától és a belépő idegentől egyáltalán nem zavartatva magát, konok
ábrázattal rúgta lábával az asztalt, verte kanalával üres zománctányérkáját, a szája természetesen nyitva volt.
Nagyapám lassan felpillantott a szemüvege mögül, fejét még nem emelte föl, pillantása nem akart többet
mondani, mint amennyit érez, de az olyan sok volt, olyan igaz, hogy jóval kevesebbet mondhatott csak, tehát nem
emelhette meg a fejét, lélegzetének mesterségesen elnyújtott sípolásai azonban csillapodtak, arca még sötétebb
lett, homloka még jobban elfehéredett, ura volt magának.
S pillantásával azonnal felfogta a másik szeméből a zavart, nem mosolygott, komoly maradt, és mégis valami
olyasmi jelent meg szemének felületén, amit derűnek nevezhetünk, ezzel a derűvel segítette János szemét.
Kissé játékosan, oldalra fordítva fejét, pillantott a kishúgomra, akárha azt mondaná vele, igen, látod, ő ilyen,
én itt állok és vigyázok, csapkodhassa azt a tányért, úgy, ahogyan neki kell, ezt mondaná, hogy János is
megnézhesse rendesen, ne kelljen úgy tennie, mintha nem látná, amit úgyis tudomásul kell vennie.
Aztán a pillantásuk megint találkozott, és miközben a kishúgom egyenletesen verte tovább a tányérját a
kanalával, ők szépen elindultak egymás felé.
Megfogták egymás kezét, mintha az idióta feje fölött fogna két öreg kéz két érett kezet, s akkor megint
láthattam innen János arcát, visszaváltozott, tartották egymást.
Ernő, nagyon sokat gondoltam rád, mondta ő hosszú hallgatás után.
Ha ez így van, mondta a nagyapám, akkor ennél többet nem is mondhat neki.
Kellett, s amúgy sok ideje volt a gondolkodásra.
Hogy ő viszont az örökkévalóságra rendezkedett be, nem remélte, egyáltalán nem remélte, hogy egyszer
vége lehet, vagy legalábbis nem gondolta volna, hogy ő még megérheti, pedig tudhatta volna.
Mit, kérdezte ő.
A nagyapám ingatta a fejét, nem akarta kimondani, és akkor mintha napvilágra robbanna belőlük, amit nem
hamisságból és nem félelemből, de el akartak volna takarni, egymásnak estek, egymást átölelve álltak sokáig
mozdulatlanul.
Amikor elváltak, a kishúgom is abbahagyta a kalapálást, eltátott szájjal figyelte őket, kis hang jött elő belőle,
amiről nem lehetett volna megállapítani, félelem-e vagy ellenkezőleg, öröm, a nagyanyám a hátam mögött
felsóhajtott, és elsietett a konyha felé.
Tehetetlenül, lecsüngő karokkal álltak.
És hogy nagyon sok mindent megértett, mondta ő, képzeld, oly sok mindent, mondta, majdnem egy liberális
lettem, Ernő.
Nocsak, mondta a nagyapám.
Képzeld, mondta ő.
Akkor a következő választáson tán jelöltetni kéne magad.
Erre a két kéz ismét megragadta a két kezet, a szó szoros értelmében egymás arcába röhögtek bele, durván,
hangosan, egymásnak estek részeg röhögésükkel, ami hirtelen a csendjükbe fúlt, tán abba a csöndbe, ami a
röhögés mögött is szépen kitartott bennük, várta őket.
Én álltam ebben a nyitott ajtóban, képtelenül arra, hogy elszakítsam magam innen, és arra is képtelenül, hogy
a testemmel követve az eseményeket, belépjek, gondolom, erre az állapotra szokták azt mondani, hogy valaki
magán kívül van; el kellett fordulnom, kishúgomat láttam, ő félrebiccentett nagy fejével, kanalát markolva bámulta
őket, és hol kis hihegéseket préselve ki magából, vigyorogva, hol lebiggyedő alsóajakkal, sírásba forduló
vinnyogással, maga is azon kísérletezett, hogy e szokatlan jelenség láttán miként lenne jobb, ő most bármit
érezhetett, és minden bizonnyal mindent érzett, érezhette ellenségesnek s ugyanilyen alapon érezhette
barátságosnak, s mivel ő nem túlfinomodott árnyalatok között válogatott, tán önnön választásának
lehetetlenségétől eliszonyodva, szörnyű hangon kezdett bömbölni.
Amit mindenki, aki nem élt egy idióta közvetlen környezetében, a véletlen szeszélyes művének tekinthet.
Engem később az apám lökdösött oda ahhoz az asztalhoz, mert a kishúgom bömbölése annyira megbénított,
nem tudok odamenni, erre emlékszem, s arra hivatkoztam, nem vagyok éhes.
Jött nagyanyám a párolgó levesestállal.
Amilyen pontosan őrzi emlékezetem ennek az ebédnek az előzményeit, oly mélyre temetődött el, mi
rákövetkezett; persze tudom, az emlékezet mindent kíméletlenül őriz, de beismerem gyengeségemet, nem akarok
emlékezni rá.
Amint anyám arca lassan sárga lesz, elsárgul, egészen sötéten sárgára, én látom ezt, ám ő úgy tesz, mintha
nem lenne semmi baja, és ezért én se merek szólni, se neki, se másnak.
Vagy még előtte, amint sötétkék szoknyában, fehér blúzban bejön, szép hosszú lábán nagyon magas sarkú
kígyóbőr cipő, melyet a legünnepélyesebb alkalmakra tartogat, a kishúgomhoz siet, blúzának szélesen széthajtott
gallérja alatt színes selyemsál, hónapok óta nem láttam már ruhában, és ettől a selyemsáltól látszik, hogy mennyire
lefogyott, mintha véletlenül tették volna bele a ruhájába, és annak a színes sálnak ezt kéne ellepleznie; ilyenkor
nem szabad hozzáérni a kishúgomhoz, leguggol, a szalvétából nyulacskát csinál.
És ahogyan János nézi ezt.
Az apám ordít, vigyék ki.
Amikor kicipelik, és a három férfi csöndje marad hátra, távolodik ordítása.
És az elkövetkező órákban is ez a hiány, hogy valakit el kellett hallgattatni, ez a csönd, az étel falása.
Hogy a vég nagyon hosszúra nyúlik, nem látszik a vége, még mindig van belőle, hiába próbálta mindenki
fölenni a tányérjáról, s ezért minden, ami az embernek a megoldás vagy inkább a kibúvás lehetőségeként eszébe
jutott, ugyanahhoz a véghez tartozott, aminek nem volt vége.
Aztán bezárkóztak, és csupán a szavakat, visszafojtott kiáltozásokat lehetett kihallani, de én akkor e
kihallható szavakból sem akartam semmire következtetni többé, mert minden ugyanazt mondta.
És késő este lehetett már, mikor vettem a csavarhúzót, nem gyújtottam fel a villanyt, még az ajtót se csuktam
be magam mögött, hiszen semmiféle értelme nem lett volna többé semmiféle elővigyázatosságnak, tulajdonképpen
az sem érdekelt, mit teszek, bedugtam a csavarhúzót az íróasztal lapja és a fiók közé, megemeltem vele a lapot,
a zár kipattant, és amikor a fiókból vettem ki a pénzt, a nagyapám éppen átment a sötét szobán.
Kérdezte, mit csinálok.
Mondtam, semmit.
Kérdezte, minek nekem a pénz.
Mondtam, semminek.
Akkor egy ideig ott állt még, és halkan azt mondta, nem kell félnem, most rendezik el a dolgokat maguk
között, és kiment.
Józan, komoly és nyugodt volt a hangja, és ez a máshonnan jövő hang, ez az egészen másfelől érkező,
másféle értelem leleplezte bennem azt, amit csinálni akartam volna, sokáig álltam e leleplezettségben a sötét
szobában, tönkretette, ugyanakkor egy kicsit megnyugtatott, de a pénzt, a kétszáz forintot mégis eltettem.
A fiók nyitva maradt, a csavarhúzó az íróasztal lapján maradt.
Még arra is emlékszem, hogy azon az éjszakán ruhástul aludtam el az ágyamon, s ezt csak reggel vettem
észre; valaki egy pokrócot terített rám az éjjel, reggel legalább nem kellett felöltöznöm.
S ezt nem a tréfa kedvéért, inkább annak bizonyságául említem, hogy milyen kis előnyökkel vigasztalja magát
az ember ilyen időkben.
És amikor jöttem haza az iskolából, a két kabát, az apám súlyos kabátja és az a másik, még mindig ugyanott
lógott a fogason, és a szobájukból hallottam a hangjukat.
Nem hallgatóztam.
Nem emlékszem, mivel töltöttem el a délutánt, rémlik, állok a kertben, s mintha egész délután le se vettem
volna a kabátomat, hanem úgy, ahogyan hazajöttem ebbe a házba.
Már alkonyodott, erre emlékszem, mint valami enyhítő körülmény, vörösen alkonyodott, az ég tiszta volt,
fenn volt rajta a hold, s mindaz, ami napközben fölolvadt, ismét megfagyott, recsegett és roppant a talpam alatt,
mikor mentem át az erdőn.
És csak a Felhő utcában, fönn, mikor láttam, hogy Hédi ablakán össze van húzva a függöny, s odabenn ég
a villany, tértem annyira magamhoz, hogy érezzem a levegőt, az éles hideget, amit beszív a szám.
Két kicsi lány jött a sötétedő utcán, egy szánkót cibáltak maguk mögött; a felsalakozott, kijegesedett úttesten
a szánkó minduntalan megakadt mindenféle buckákban, lyukakban.
Mondtam nekik, ők is jókor szánkóznak, mikor a hó már elolvadt.
Megálltak, bután felnéztek rám, de az egyik kissé félrebillentve fejét, és nagyon gyorsan, dühösen
előremeresztve nyakát, azt mondta, egyáltalán nem is igaz, mert a Városkúti úton még igenis van hó.
Ígértem nekik két forintot, ha bemennek és szólnak Líviának, jöjjön ki.
Nem akarták vagy nem értették, én viszont a zsebemből kimarkoltam egy csomó aprópénzt, mutattam nekik,
erre ez a nagyszájú kivett belőle.
Ezt az aprópénzt én János kabátjának a zsebéből loptam ki, mielőtt elindultam, kimarkoltam belőle, mindet.
A szánkójukat is magukkal cibálták, át az iskola udvarán; kívülről mutattam nekik, ordítoztam, melyik ajtón
kell lemenniük az alagsorba.
Elég sokáig vacakoltak, míg a szánkót sikerült levinniük a lépcsőn, csend lett, vége lett ennek a csikorgó,
karistoló, szörnyű hangnak, amit a rohadt szánkójukkal csináltak, féltek az ostobák, hogy én majd ellopom, és
sokáig nem történt semmi, már éppen el akartam volna menni, többször elhatároztam, elmegyek mégis, nem
szerettem volna, ha netán meglát a Hédi, de akkor megjelent Lívia, blúzban és tréningnadrágban, a blúzának ujja
föltűrve, talán mosogatott vagy a konyhát mosta föl, és most ő hozta föl a lépcsőn a szánkójukat.
Egyáltalán nem lepődött meg, hogy engem lát a kerítésnél, kezükbe nyomta a madzagot, húzzák, és ők
megint csikorgatták a szánkójukat az udvar salakján, de közben figyelték, mi lesz itt ebből, sutyorogtak, vihogtak.
Lívia határozott léptekkel jött át az udvaron, két kezét fázósan a vállára csapta, kissé begörnyesztette hátát,
mintha a mellét védené a hidegtől, és erre a vihogásra olyan szigorúan nézett vissza rájuk, mire ők elnémultak,
igyekeztek gyorsan eltűnni, a kíváncsiság persze némiképpen lefékezte a sietségüket.
Egészen közel jött a kerítéshez, és a testéből, hajából áradó meleg konyhaszag elborította az arcomat.
A kis hülyék, a távolból azért még valamit visszakiabáltak.
Én nem szóltam, ő látta, hogy nagy baj van velem, ezt nézte rajtam, az én szememnek pedig jólesett, amit
ő kihozott a konyhájukból az arcán, a teljesen hétköznapi, barátságosan meleg estét, és azt is mindketten éreztük,
hogy majdnem olyan, mint azon a nyáron, mikor mindig én vártam őt a kerítésnél, és ő jött, csak én állok kívül,
és ez a furcsa, késői megfordulása mindkettőnknek nagyon jólesik.
A kerítésen átdugta az ujjait, mind az öt ujját, és én azonnal az ujjaira döntöttem a homlokom.
Az ujjak langyos hegye csupán érintette, s mikor az arcom is akarta volna, tenyerét a rácsra szorította, s a
szám a rozsdás drót között találta meg tenyerének meleg szagát.
Halkan kérdezte, mi történt velem.
Mondtam, elmegyek.
Kérdezte, miért.
Mondtam, nem bírom ki otthon tovább, és csak tőle akartam elbúcsúzni.
Akkor gyorsan elhúzta a kezét, nézett, az arcomon akarta látni, ami velem történt, és nekem válaszolnom
kellett, holott nem kérdezett.
Az anyámnak a szeretője fontosabb, mondtam, s mintha a bepárnázott csont eleven hártyáját találnám el
vele, rövid, éles fájdalmat okoztam magamnak, ám ezt nem lehetett másként kifejezni, és ezért még a fájdalom
is jólesett.
Hogy várjam meg, mondta rémülten, rögtön jön velem.
Miközben vártam rá, s a fájdalom erőssége, ez a rövid, hasító, éles fájdalom hiába tűnt is el, akárha
émelygéshez hasonló érzetet hagyott volna maga után, mert gyengébben ugyan, de az idegpályák minden
ágacskáján végigfutott, szétáradt beléjük, minden ágon ott ringatózott valami érzés, gondolatgyökér, mintegy
szétágazott bennem a saját nem egészen pontos mondatom fájdalmának erőssége; jobbat vagy igazabbat mégse
tudhattam neki mondani, leágazott és csillapult, de mindeközben, ennél még jelentősebben, ez viszont mintha
közvetlenül a szívem dobbanásaival állt volna összefüggésben, mert az agyam azt a szót ismételgette dobogva,
veled, veled, ám nem értettem, hogyan jöhetne velem, miként gondolhatta ezt.
Már csaknem besötétedett, hideg, kék sötétjében gyulladtak ki az utcai lámpák sárga fényei.
S bizonyára attól félt, közben elmegyek, mert nem kellett sokáig várnom, futva jött, gombolatlan kabátban,
kezébe kapva sálját és piros sapkáját, és mégis nagyon gondosan csukta be maga mögött a kaput, hiányzott róla
a zár, dróttal kellett beakasztani.
Várakozásteljesen állt meg előttem, most kellett volna megmondanom, hová megyek, de éreztem, ha
megmondanám, akkor vége lenne, idétlenné és lehetetlenné válna, olyan lenne, akárha azt mondanám, a világból
akarok kimenni, ami végül is igaz volt; mikor a csavarhúzóval kipattintottam az íróasztal fiókját, akkor egy
pillanatig tétováztam a pénz és a pisztoly között, ezt azonban nem lehetett neki bevallani.
El akartam menni innen, végleg, de már nem voltunk gyerekek.
Sálját gyönyörű, békés mozdulattal tekerte a nyakára, azt várta vele, hogy valamit tán mégis mondok, s mivel
nem mondtam semmit, fejébe húzta a sapkát, nézett.
Viszont azt se mondhattam, ne jöjjön, s akkor szinte az akaratom ellenére azt kellett nyögnöm, gyere; ha nem
mondtam volna, akkor saját magam előtt is komolytalanná válik az elhatározásom.
Olyan komolyan nézett, és nem az arcomat, hanem tán az egészet fogadva be, azt mondta, elég buta vagyok,
hogy nem vettem sapkát, hol a kesztyűm, mondtam, nem érdekel, ő szándékosan nem húzta fel a kesztyűjét,
nyújtotta a kezét.
Megfogtam a meleg kis kezet, és ezért el kellett indulnunk az utcán.
Csodálatos volt ő, hogy nem kérdezi, semmit nem kérdez, és pontosan tudja, amit tudnia kell.
Ahogy fogtuk egymás kezét és mentünk a Felhő utcán, nem is kellett többé szólni, a kezünk izgatottan és
egészen másról beszélgetett, nem lehetett másként; mikor az egyik kéz megérezte a másik melegét, hogy itt van,
benne van, ami jó, ám a jó mégis ismeretlen, megszeppen tőle a tenyér, az ujjak azonban kis szorítással segítenek,
amitől a tenyér tiltakozó izma belelazul a másik tenyér puha vázába, sötétjébe simul el, és akkor ez annyira igazzá
válik, hogy az ujjak megkönnyebülten egymásba kulcsolódnak, ami mégis újabb bonyodalom, úgy tűnik, önnön
erejétől éppen azt nem érzi jól a két kéz, mit érezni kívánna.
Az ujjakat is el kell lazítani, egészen az akaratlanságig, legyenek, semmit ne akarjanak, hagyni
egybefonódásukat, csakhogy akkor meg az ujjak hegyéből tolakszik elő a játékos, könnyű kíváncsiság, milyen
érinteni, simítani, érezni akarni, igen, akarni a tenyér párnácskáit és az összeszorításban keletkező völgyekbe
menni le, kicsi hozzáérésekben és óvatos elválásokban fölfedezni a másikat, ami lassan, észrevétlenül, fokozatosan
alakul át szorítássá, s aztán már szándékosan, olyan erősen szorítottam a kezét, beleszorítottam magamba, fájjon
neki, feljajdult, ami persze nem volt egészen komoly, mikor mentünk fölfelé a meredeken emelkedő Diana úton.
Nem néztünk egymásra többé, nem is mertünk volna.
Kéz voltunk, mert mintha mégis komoly lenne a fájdalom, s a kéz sértődötten, megbántottan akarna
kihúzódni a kezemből, gyöngédségem nem engedi, a lanyhuló erővel kis fájdalmának magaslatáról siklunk alá a
megbékélésbe, ahol olyan végleges, hogy értelmét veszíti minden eddigi harc, játék.
A Karthauzi úton mentünk tovább, s bár az útiránnyal nem foglalkoztam külön, mégis vezettem őt,
ösztönösen és biztonságosan abba az irányba, melyet megfelelőnek gondoltam, elérhetni bizonytalan, távoli és
fölöttébb gyermekes önbizalommal kijelölt úticélomat; mégse bánom, mert ha keze nem kényszerített volna rá,
akkor talán túl korán görcsösödik belém az érzés, hogy helyzetünkön végül is nem változtathatunk, ha egyedül
vagyok, ha keze nem kényszerít rá, hogy tudatosan is vállaljam ösztönösen választott esztelen kalandomat, akkor
valahonnan bizonyára visszafordulok, a meleg csábít vissza oda, ahová nem lehetett ép ésszel többé megtérni,
kezével a kezemben azonban nem volt visszaút, s így, most, mikor emlékezem s mondataimmal követem őket,
csupán öregesen bólogathatok, igen, menjenek, szerencsés utat, ostobaságuk, bevallhatom, igen kedves nekem.
A kivilágított fogaskerekű vasút két kocsija csaknem üresen húzott el fölöttünk a még havas töltésen,
néhányan jöttek utánunk az úton, a magunk mögött hagyott világ érdektelen árnyai.
Összefonódott kezünkben vittük közös melegünket, s mikor a két kéz már sokáig mozdulatlanul pihent
egymásban, akkor nemcsak a hideg, hanem talán a megszokás miatt is, az egyik mintha elveszítené egy kicsit a
másikat, óvatosan változtatni kellett hát helyzetén, ám ügyelni rá, békéjét az újabb fogás, a változtatás ne rontsa
el.
Néha pedig éppen fordítva, a két kéz oly természetes és egyenrangú helyzetet talált egymásban, hogy nem
lehetett többé pontosan megállapítani, melyik az enyém és hol van az övé, hogy én fogom-e vagy ő fogja-e, ami
persze halvány félelem is, hogy elveszíthetem a kezében a kezem, és ezért kellett megmoccantani.
Az idegen árnyak eltűntek, egyedül voltunk, sietős, talán túl sietős lépteink szétcsikorogtak a halvány
lámpafénytől világított utcán, bele a csupasz fák holdfénytől sejlő sötétjébe, néha kutyák ugattak a távolban vagy
közel; a levegőben, mely oly hideg volt, hogy minden kis szippantástól összefagytak a kis szőrszálacskák az
orrban, ami igen kellemes, érezni lehetett a kémények kesernyés füstjét, az út bal oldalán, a mélyben fekvő
kertekben nagy foltokban világított a hó, s ott pöfékeltek lenn a jobbára sötét villák kéményei.
Telihold volt azon az estén, és amikor mentünk fölfelé a Svájci lépcsőn, egyenesen szembe kerültünk vele,
odafönn világított a hosszú lépcsősor tetején, mintha várna ránk mozdulatlan ábrázata.
Ez a végeérhetetlenül hosszú lépcsősor megzavarta a kezünket; lépteink a sima úton észrevétlenül
összehangolódtak, most viszont hol ő húzott meg engem, hol én húztam őt, nem is annyira a lépcsők miatt, mert
a lépcsőkön még sikerült egyszerre lépnünk, hanem a lépcsők közé beiktatott pihenők, ahol a lépcső három foka
után négy lépést kellett tenni a simán, s egy ilyen pihenőn, a négy megzavarodott lépésünk között, én kényszeresen
számoltam magamban, megkérdezte, hová akarok menni.
Nem azt kérdezte, hová megyünk, hanem azt kérdezte, én hová megyek, mégis úgy kérdezte, mintha
kérdését pusztán kiszusszantaná magából, s a fogalmazás módjának nem lenne különösebb jelentősége, nem
kellett hát megállnom.
Mondtam, a nagynénémhez.
Ami nem volt egészen igaz.
De szerencsémre semmi mást nem kérdezett, s így mentünk tovább a lépcsőkön fölfelé, még mindig nem
néztünk egymásra, a kérdése miatt se mertünk.
Talán fél óra telhetett el, s ha fölér a tetőre, akaratlanul visszanéz az ember.
Amint visszanéztünk, pillantásunkkal fölmérni a megtett utat, súroltuk egymás arcát, és láttam, tudni akarja,
de nekem nem volt mit mondanom, illetve túlságosan körülményes lett volna elmondani, és akkor egyszerre
engedtük el egymás kezét.
Én indultam, ő jött utánam.
A Rege utca enyhén emelkedik, gyorsítottam, menekültem a magyarázkodás elől, s akkor ő néhány lépés
után, amit ebben a kapkodó, ideges idegenségben tettünk meg, mégis nyújtotta a kezét.
Ő nyúlt utánam, mert maga is tudta, éreztem a kezéből, el fog hagyni, és a kezem nem akarta meggyőzni őt,
hagyni akarta, menjen.
Mentünk a kopár hegytetőn, elhaladtunk a szálloda hosszú drótkerítése mellett, s ahol a kerítés véget ér, a
város utolsó lámpaoszlopa, az utolsó sárga fény várt ránk a kék sötétben, akárha lehetőségeink legszélső határán
világítana; ott az útnak vége van, ösvény vezetett tovább, magányos tölgyek, ritkás bozót, s miután mégis magunk
mögött hagytuk ezt az utolsó sárga fényt, minden pillanat olyan lett, mintha engedné a kezem, hogy elengedje a
kezét.
Újabb félórát, vagy tán valamicskével kevesebbet gyalogoltunk még együtt, így.
A Farkasvölgy mély hasítékában jártunk, érintetlen, kékesen fénylő hó fedte magas partjait, csikordult,
roppant a lábunk alatt, és ott bekövetkezett.
Megállt, én azonnal elengedtem a kezét, ő azonban még fogta szétnyitott tenyeremet és visszanézett.
Hiába nézett, nem láthatta, amit látni akart, nem láthatta már a magunk mögött hagyott fényeket, benn álltunk
a völgy mélyében.
Mondta, jöjjek vissza vele.
Én nem mondtam semmit.
Akkor elengedte a kezem.
Azt mondta, vegyem föl a sapkáját, de én megráztam a fejem; buta dolog, hogy nem akartam volna piros
sapkában menni.
Akkor a kesztyűjét vigyem magammal, mondta, kihúzta a zsebéből.
Elvettem, fölhúztam a kesztyűjét, jó meleg, kötött gyapjúkesztyű, piros, de ez nem zavart.
És ettől megrémült, kért, könyörgött, mondta, nem miattam, a szülei miatt, nem gyávaság; egyáltalán, halkan
és gyorsan mindenfélét beszélt, ám a völgy még ezeket a kis hangokat is fölkapkodta.
A visszaverődő hangoktól hideg borzongás futotta be a testemet, és éreztem, ha akár egyetlen hangot is
kiadnék magamból, ami így visszahallik, akkor vissza kéne fordulnom.
Hogy ő fél, visszamenni fél, legalább egy kicsit kísérjem el.
Kísérjem el, el, mondta halkan a völgy.
Gyorsan elindultam, tovább, többé ne szólhasson, de néhány lépésnyire megálltam, visszafordultam; tán így,
innen, mindkettőnknek egyszerűbb lesz.
Sokáig álltunk, ilyen távolságból már nem láthattuk egymás arcát, ez végre jó volt.
Nekem jó, hogy ő visszamegy, menjen, s talán megérezte, hogy nekem egyáltalán nem rossz, ha ő
visszamegy, lassan elfordult, megfordulás lett belőle, futni kezdett, csúszott, visszanézett, és aztán addig figyeltem,
míg a szemem azt látott, amit akart, lehet, hogy visszafordult vagy megállt vagy sietett vagy futott, sötét foltocska
libegett a kék havon, míg el nem tűnt, pedig én még látni véltem.
És egy ideig még hallottam a lépéseit, aztán már csak úgy hallottam, mintha hallanám, ezek nem lépések
voltak, hanem a hideg szellők fagyos motozása az ágakon, nyiszorgások, csikordulások visszhangjai, titkos
roppanások, mégse mozdultam el, vártam, menjen, képzeletben kísértem, teljesen tűnjön ki.
A torkomban egy kis hideg kaparás azért remélte, visszafordul, és ha mégis visszafordul, akkor most, nem,
még nem, hanem most kell megjelennie a foltnak, de semmi nem jelent meg.
Mégis örültem, hogy leráztam magamról, ez ugyanis nem olyan volt, mintha elveszíteném, hanem
ellenkezőleg, akárha véglegesen birtokolnám, s éppen azáltal, hogy volt erőm egyedül maradni.
Várt az út, mentem, és mégis úgy gondolom, nem lenne különösebb értelme részletezni utam történetét.
Ostobaságom hitette el velem, hogy én vagyok a történet, s történetemnek csupán foglalata e hazátlan, hideg
éjszaka; nem, az én valódi történetem tőlem csaknem függetlenül, helyesebben az általam átélt kis kalandokkal
mintegy párhuzamosan teljesedett be.
Mikor elindultunk, este nyolc óra volt, emlékszem a templom harangjára, ő valamivel tíz óra előtt érhetett
haza, akkor, amikor én az Ördögorom szikláit magam mögött hagyva kiértem a hegy alatti lapályra, és elégedetten
megpillantottam odalenn a síkon Budaörs halvány fényeit; távol volt, de nem tűnt nehéznek az irányt tartani.
Később tudtam meg, észrevétlenül osont be a szobába, ledobálta magáról a ruháit, gyorsan befeküdt az
ágyba, majdnem elaludt már, mikor mégis felfedezték, fölgyújtották a villanyt, kiabáltak, ő nem akarta
megmondani, azt hazudta, fájt a feje, és egy kicsit sétálni ment, sírt, az édesanyja megpofozta, de annyira félt, mi
fog történni velem, elárulta.
Én akkor már Budaörsön jártam, s odáig olyan hosszú, kanyargós, sötét volt az út, amolyan mélyút vezetett
le a síkra, aszfaltozatlan árok, fagyott szekérnyomokkal, két oldalán a magasra nyúló bozót sűrű váza, ami
védelem, mintha melegebb is lett volna itt, ugyanakkor fenyegetőbb volt a nyílt terepnél, egyrészt mert nem
tudhattam, mi vár a következő kanyar mögött, másrészt állandóan csak arra kellett gondolnom, hogy nem jó
irányba megyek, mintegy magamat vigasztalva, biztatva, elhatároztam hát, ha mégis elérném azokat a távoli
fényeket, akkor a pénzemből veszek szállást magamnak vagy egyszerűen bekéredzkedek valahová, ám hiába volt
a megkönnyebbülés, mikor végre elértem a falu első házait, valahonnan kirontott egy kutya, ronda, fagyott kis
görcs, csimbókos, rövid csonk éktelenkedett a farka helyén, csaholva követett, kissé oldalról, a hátam mögül
kapva a nadrágom szára felé, minden lépés után rúgnom kellett, ne kaphasson bele, acsarkodott, vicsorgott, s így
mentünk el a kocsma előtt, ahol éppen húzták le a rolót, két nő és egy férfi, hosszan nézték, miért kísér engem
a kutya, gyanús lettem nekik, és ezért erről a szállás dologról letettem.
Az apja vette a kabátját, elment hozzánk.
Éjfél körül járhatott, mikor elhagytam a falut és Lívia apja becsöngetett.
A kutya szétvetett lábakkal állt az út közepén, ugatott; a faluból emelkedőn vezet ki az út, körben a néma
hegyek éles vonalai a fényes égen, és hogy nem kísér tovább, nem harapott a lábamba, én megyek, ugatása pedig
lassú, elnyújtott vonításba emelkedik a hátam mögött, tehát biztonságban vagyok, s hogy teljesen egyedül és
szabadon veszem a lélegzetet, elmondhatatlanul boldoggá tett, oly vidáman meneteltem a kutya vonyításától
kísérve, hogy jó időre még azt is elfelejtettem, mennyire fázom, igaz, bele is melegedtem.
Otthon akkor a mentőkre vártak, hogy anyámat beszállíthassák a kórházba.
Lívia apja éppen mesélte az előszobában, mi történt, mikor jöttek a mentők, János ment el az anyámmal,
hogy az apám telefonálhasson a rendőrségre.
Én nem tudva már az idő múlását, vonszolódtam egy néma úton, s azt sem tudhattam, hogy éretlen életem
valójában arra vár, hallja a közeledő autó zaját; előbb arra gondoltam, megállítom, akárhová mennek is,
bekéredzkedem, s mivel ezt mégse mertem, lehúzódtam az útról, beléptem az árokba, bokáig hóba, vártam,
menjen el.
Elrobogott, azt hittem, nem vettek észre, mikor fölcsikorgott a fék, a kerék, de olyan erővel, hogy a kocsi
megpördült a síkos úton, nekiverődött az útnál valamivel magasabb padkának, ettől megbillent, visszahuppant és
belecsúszott egy kilométerkőbe; leállt a motorja, kialudtak a fények.
A csúszás, csikorgás, koccanás és törés hangjai után szempillantásnyi csönd következett, majd elülső ajtói
fölcsapódtak, és két sötét kabát futott felém.
Megbotlottam és lecsúsztam az árok oldalán, aztán futottam egy havas mező fagyott göröngyein, a bokám
kibicsaklott.
Nyakamnál kapták el a kabátomat.
Hogy basszam meg a kurva, édes, anyámat, miattam, majdnem az árokba, bele.
Karomat hátracsavarták, mindkettő tartott, lökdöstek, vonszoltak a kocsi felé, nem tiltakoztam.
A hátsó ülésre löktek be, a fejem verik szét, ha moccanni merek, elég nehezen indult be a kocsi, és egész
úton szitkozódtak, de olyan jó meleg volt, borzongtam tőle, s a borzongató puhaságban a motor duruzsolásával
egyre távolodott a szitkozódás, elaludtam.
Már hajnalodott, nagy fehér épület előtt álltunk meg.
Mutatták a benyomódott lökhárítót, s hogy ezt nem ők fogják megfizetni, majd elveszik a kedvem az
alvástól.
Fölvittek egy emeleti szobába, bezártak.
Itt megpróbáltam összeszedni magam, azon gondolkodtam, mit fogok hazudni nekik, de közben az asztalra
kellett hajtani a fejem.
Egy ideig kemény volt, a karommal igyekeztem puhítani, az is túl kemény volt, aztán elpuhult.
Kulcs fordult a zárban, és akkor én mégis elaludtam, egy nő állt egyenruhában, mögötte a nagyapám a
folyosón.
Mikor a taxival befordultunk az Istenhegyi útról az Adonisz útra, és elrobogtunk a zárt terület magas kerítése
mellett, mondta, mi történt éjjel.
Mintha nem is az éjjel, hanem hosszú évek múltak volna közben el.
Derűs reggel volt, minden olvadt, cseperészett a fényben.
Anyám ágya leterítve a csíkos takaróval, mint évekkel előbb, mikor nem volt még beteg.
Úgy volt leterítve, akárha nem élne itt.
S érzésem nem csalt meg, nem láttam többé.
Egy színházi előadás leírása
Jegenyénk még őrizte utolsó leveleit, halotti halványra kellett sárgulniok, hogy lehullhassanak; légjárás
motozott közöttük, annyira nem erős, hogy mozdítson az ívesen fölfelé meredő ágakon, azok éppen csak
rezzentek néha, levelei mégis perdültek és billegtek, egymáshoz verődtek rövid szárukon.
Kinn sütött a nap, s a libegő, lengő, halványsárga foltok még kékebbé tették a messzi eget; mélyre lehetett
látni a párátlan kékben, akárha szem képes lenne különbséget tenni távoli és közeli között, és nem éppen egy
olyan semmibe nézni bele, melynek valahol mégis van határa, hiszen nem átlátható.
Kellemesen meleg volt a szobában, a fehér cserépkályhában csöndesen duruzsolt a tűz, s a cigaretták füstje
lusta rétegekben süllyedt alá, emelkedett meg a legkisebb mozdulatunktól.
Íróasztalánál ültem, kényelmesen öblös foteljában, szobájának e kiválasztott helyét mindig nekem engedte
át, a jegyzeteimmel foglalatoskodtam, ami azt jelentette, hogy míg a lágyan lendülő kékes cigarettafüst rétegein
át kibámultam az ablakon, tulajdonképpen azt igyekeztem magam elé idézni, ami az előző napi próbán a színpadon
lezajlott; képre íródott a kép.
Olyan mozdulatokat és szavakat, melyeknek egyszerre fogjuk föl értelmét és indítékait, ugyanakkor
észrevesszük a megtörténés pillanatában esetlegesnek és véletlenszerűnek mutatkozó parányi szabálytalanságokat,
a tökéletlenség réseit és szakadékait, melyek a játékost elválasztják a játékától, színészt a szerepétől, s amit ők,
a színészek, hivatásuk szigorú szabályai szerint, mindig is át akarnak hidalni valamivel, akárha annak szomorúságát
óhajtanák eltüntetni így, hogy tökéletes azonosság, teljes azonosulás nem létezik, mégha ez végső vágya is
mindenféle emberi működésnek.
Már a jegyzetelés pillanataiban úgy tűnt, mert mechanikus munka volt, hogy nem a történés szembeszökő
oksági láncolatában, nem a leírható mozdulatokban és a visszahangzó szavakban, bár ezek is hallatlanul fontosak,
hiszen mozdulataink és szavaink adják történéseink életteli húsát, de a szavak és mozdulatok között nyíló,
véletlenszerűnek és esetlegesnek mutatkozó résekben, a szabálytalanságokban és tökéletlenségekben található
ama törvény, ha egyáltalán van ilyen, ami engem valójában érdekel.
Ő távolabb ült és egyenletesen verte az írógépét, ujjait szinte csak annyi időre emelve föl a billentyűkről, míg
sietősen megszívta a cigarettáját, nem tudtam, mit ír, ilyen hosszan és egyenletesen verset nem írhatott, talán valami
szöveget, amit a rádióban elhangzó műsoraihoz használt, bár ez sem valószínű, mert onnan soha egyetlen
papírfecnit sem hozott haza, s innen se oda, üres kézzel mászkált életének két helyszíne között, mintegy tudatosan
szigetelve el egyiket a másikától; lábát kidugta az asztal alól, ami elég kényelmetlenné tehette az ülést, így azonban
a magasról, ferdén behulló napfény csíkja melengette meztelen lábfejét.
S mikor érezte, hosszú ideje tétlenül bámulok ki, anélkül, hogy fölnézett volna rám, azt mondta, meg kéne
tisztítanunk az ablakot.
Lábán is hosszú, igen szépen ízelt ujjak, miként a kezén; talpa magas boltozatába szerettem besimítani az
öklömet, nyelvemmel sorban megérinteni, érezni a körmök éles szegélyeit.
Soha nem közvetlenül a próbák után jegyzeteltem, hanem este, éjszaka, vagy ha sikerült rávenni magam a
korai kelésre, akkor a következő nap reggelén; hogy a hatás eredetét és okát élesebben lássam, bizonyos
távlatból láthassam, magától a hatástól kellett megszabadítani magam.
Nem válaszoltam, de egyáltalán nem lett volna ellenemre egy ilyen közös ablaktisztítás.
S bár e jegyzetelés úgy indult, mint valami nem túl értelmes úri passzió, magányos lelki torna, ami miatt nem
kis lelkiismeretfurdalást éreztem, mikor is délutánonként a városi vasút túlzsúfolt kocsijaiban utaztam haza a
csüggedten préselődő tömegben; a kivételezettség túlfinomított értelmiségi luxusa, gondoltam ilyenkor, ám mégis
ki kellett magamat szabadítani a tehetetlenségre kárhoztatott megfigyelő szerepéből, vagy legalábbis kihasználni
azt a keserű tényt és évek óta gyűlő tapasztalatot, hogy az úgynevezett történelmi eseményeknek nem
szereplőjeként, hanem legfeljebb siralmas áldozataként vagyok részese, s ilyen értelemben persze magam is az
arctalan tömeg egyik alakja, jelentős avagy jelentéktelen része, mindegy, magam számára is idegen, utált
alkotóelem, akárha egyetlen óriási szem lennék csupán, melyhez test se tartozik, mivel azonban következetesen
végrehajtott lelki torna lett, valamelyest mégis alakított az életen.
A lazán írt oldalakon értelmileg fölfogható, tehát nem teljesen érdektelen jelekből bontakozott ki egy készülő
színházi előadás képe, s így anélkül, hogy én magam észrevettem volna a magamon végrehajtott változást,
olyannyira benne voltam abban a labirintusban, amit e bizonytalan kimenetelű vállalkozás eseménysora az idegen
emberi életek átélésével kínált, hogy nem csupán személyes rögeszme volt immár minden kis részletével,
mozdulatával és szavával, rejtett és nyilvánvaló összefüggéseivel együtt leírni ezt az előadást, követni a
megvalósulás folyamatát, jegyzője lenni, munkámmal válaszolni a munkájukra, ami az emberi közösségvállalás
elengedhetetlen feltétele, hanem azon a kis emberi közösségen belül, amelynek működését e leírás a maga jeleivel
követni kívánta, épp ily észrevétlenül szereztem meg a helyem, igaz, a szélről álló helyét, mégis szerepet, azt a
szerepet, mely az általuk való meghatározottság örömét megadhatta nekem.
Vasárnap volt, szünet, délelőtt, aznap ő főzte az ebédünket, néha kirúgta maga alól a széket, kiment a
konyhába, aztán visszajött, és tovább verte a gépet.
Úgy emlékszem, Kühnertnének motyogtam először valamit erről, aki elmondta Theának, ő pedig a maga
elragadtatott modorában adhatta tovább a többieknek; egy idő után észrevettem, nem csak óvatosabban,
majdhogy óvatoskodón tekintenek rám, hanem igyekeznek másként, úgymond értelmesen és bizalmasan beszélni
velem, mintha mindenki maga akarna a képen valamennyit alakítani, amit majd róla én rajzolok.
Kérdeztem, mit ír.
Mondta, a végrendeletét.
És valójában azt se vettem észre, milyen mélyen feküdtek el bennem a jelentéktelennek és eseménytelennek
tűnő együttléteink, hogy mára már nemcsak ismerős, hanem otthonommá lett; azt se kérdeztem, mit jelent az
otthon, azt hittem, tudom.
Kérdezte, mire gondolok.
Csend volt, nem tudom, mióta nem kopogott a gép, s ezek szerint ő figyelte a bámészkodásomat, mint én
a fát, eget.
Amint ránéztem, és mondtam, semmire, láttam a szemén, tényleg régóta figyel, a száján volt valamennyi
mosoly.
Valamire csak gondolok, ha másra nem, hát a semmire, nevetett kicsit.
Nem, tényleg semmire, mondtam, hogy néztem a leveleket a fán.
Valóban nem gondoltam semmi olyasmire, mi szóra lett volna érdemesíthető, az ember különben sem a
gondolataival gondolkodik, puszta érzet, aminek azonban ellazultan és ostobán átadtam magam, a látvány békéje,
nyugalma és helyzetem, testem helyzetének otthonos kényelme, érzet és érzetem tárgya között nem volt hát semmi
feszültség, ezt vehette észre az arcomon; olyan állapota testnek és léleknek, mely akár boldogságnak is nevezhető,
kérdésétől viszont törékennyé vált az érzet, úgy éreztem, védelemre szorul.
Mert ő arra gondolt, folytatta, hátha én is éppen arra gondolok, hogy így kéne maradnunk.
Mintha nem érteném, kérdeztem, hogyan érti ezt.
Szájáról is eltűnt a mosoly, arcomon kutató pillantását kissé visszavonta, lehajtotta a fejét, s a szavakat már
nagyon nehezen ejtve ki, akárha szerepeink cserélődtek volna meg, és neki kéne egy idegen nyelven beszélnie,
kérdezte, hogy én, ővele kapcsolatban, gondoltam-e már ilyesmire.
Valamennyi időnek el kellett telnie, míg végre sikerült a szót kimondanom, ami az ő nyelvén a levegőt
mélyebb fekvésben mozdítja el, igen.
Fejét elfordította, s ujjával finoman, szórakozottan megemelte a gépbe fűzött papírt, én pedig ismét kinéztem
az ablakon, moccanatlanul hallgattunk; amilyen heves volt az óvatosan halk szavakban megsűrűsödő vallomás,
olyan félelemmel teli a csönd, mintha az ember a lélegzetét, a szíve dobbanásait is vissza akarná fogni benne, és
ettől hallja, érzi.
Kérdezte, miért nem mondtam eddig.
Gondoltam, úgyis érzi.
Jó volt ilyen távolságban lenni s nem nézni rá, a pillantás vagy a közelség összetörhette volna, így azonban
egyre veszélyesebb, mert valami véglegesnek és visszafordíthatatlannak kellett volna elhangoznia; az ablakon
betűző fény éles csíkja mintha falat is húzott volna közénk, és a szavak e falon járnának át, mindketten a másikhoz
beszélve magunknak, a saját szobánkban ülnénk, egyetlen szobánk közös melegében.
Akkor neki mért csak most jutott eszébe, ha nekem előbb, kérdezte később.
Nem tudom, azt hiszem, mondtam, nem is érdekes.
Kisvártatva felállt, ám nem úgy rúgta ki székét maga alól, ahogyan az különben szokása volt, hanem inkább
óvatosan csúsztatta odább, én nem néztem rá, s úgy gondolom, ő se rám, a fénynek azt a határát, mely fal lett
kettőnk között, nem lépte át, szó nélkül ment ki a konyhába, s amennyiben a lépések ütemének és súlyának
jelentőséget tulajdoníthatunk, akkor azt mondhatom, úgy ment ki, hogy a szavainkban megnyilvánuló feszültséget
csökkentse, de felelősségteljes óvatosságától ne oldja el magát, magával vigye.
S az otthonos, a családias csöndnek tán nagyobb jelentősége lett, mint azoknak az utalásszerű szavaknak,
melyeket a hallgatás és az elhallgatás burkolt be puhán, a szó ugyanis a véglegesre, kapcsolatunk véglegesítésének
esetleges lehetőségére utalt, a burok viszont mindarra a kettőnk által tudott körülményre, mely ellentmondva e
precízen és takarékosan formázott szavak értelmének, magát a lehetőséget cáfolta; és hogy mégis egy olyan
nyelven beszélhettünk egymással, ami utalásokból állt, a nyelvnek volt tehát egy közös esztétikája, olyan érzést
keltett, legalábbis bennem, mintha a lehetőség erősebb lenne a lehetetlenségnél; azt hiszem, ő bizalmatlanabb és
óvatosabb maradt.
Valami furcsa, megalázó nyugtalanság vett rajtam erőt, mikor magamra hagyott, tőlem függetlenedő
mozdulataim, a mozgás kényszere és ugyanakkor a mozgás megfékezésének kényszere a gesztusok fedett és
fedetlen nyelvén ismételtette el velem a párbeszédben végül is kimondatlanul maradt érzéki küzdelmet,
tekintetemet nem tudtam elvonni a jegenyéről, csak fészkelődtem és vakaróztam, egyszerre mindenemnek
mehetnéke támadt és viszketett; miközben dörzsöltem az orrom tövét, szagolgattam az ujjamat, érezzem a nikotin
bőrízű illatát, mert nem gyújtottam rá, holott szerettem volna rágyújtani, ingerülten hajítottam az asztalra a tollamat,
mint valami olyasmit, ami nem kell, mégis rögtön tapogatni kezdtem utána a papírjaim között, visszavettem,
fogdostam, pörgettem, nyomkodtam, segítsen folytatni a jegyzetelést, ahol abbahagytam, de kit érdekelt már ez
a hülyeség! s föl akartam volna állni, megnézni, ő valójában mit ír, miféle végrendeletet, és mégis maradtam, a
helyzetváltoztatás ne sértse föl a lehetőség csöndjét, őriznem kellett itt, amin tán jobb lett volna túltenni magam,
avagy valamiként megkerülni, kibújni belőle.
Így jött vissza, ami azonnal megnyugtatott, és füleltem, mi lesz, mi történhetik még, mi van még bennünk, ami
elmondható, s amit mindig csak akkor lehet tudni, amikor éppen elmondódik vagy netán utólag; ám új nyugalmam
torzképe volt csupán az előbbinek, nem fordulhattam felé, ahhoz nem volt elég, ugyanolyan akartam volna
maradni, mint amilyennek itt hagyott.
Meztelen talpának puha dobbanásaiban érzékelte a fülem azt a parányi változást, ami benne odakinn
végbement, nem tétovaság, nem is szép kímélet, mint az imént, inkább figyelem és elmélyültség a közeledő
léptekben, amibe tán beszűrődött valamennyi abból a tárgyiasságból vagy tárgyilagosságból, amit a konyhában
nyert magának, miközben a fazékról egy konyharuhával leemelte a födőt, karfiolt főzött sós vízben, bugyogva forrt
a víz, arcába gőz csapott, s bár szemre úgy tűnhetett, elég puha már, mégis villát vett a fiókból, és óvatosan, a
szúrástól ne essenek szét a karfiol forrásban lebegő testének fehér rózsái, egy ilyen karfiol, ha túlpuhul, könnyen
szétesik, beleszúrt, s csak ezután oltotta el a gázt a fazék alatt; idebenn hallottam vagy inkább hallani véltem, láttam
vagy látni véltem minden mozdulatát, s éreztem a lépésein, hogy benne ezek a begyakorlottságtól semleges
mozdulatok valamennyit visszavettek abból az érzelmi áradásból, ami bennem elég kellemetlen formában
fölerősödött.
Megállt a hátam mögött, két tenyerét a vállamra engedte, nem fogta a vállamat, hanem inkább két kezének
súlyát helyezte rá, testének izomzatából hiányzott mindenféle feszültség, tehát két kezének súlyával nem közvetített
semmit testének súlyából, ami nagyon barátivá tette mozdulatát, ugyanakkor tartózkodóvá is.
Hátradőltem és fölnéztem rá, koponyámon ama tenyérnyi tér, amely oly szívesen veszi a másik kezének
közelségét, simításait, s amely érzékelésünknek talán nem is eléggé figyelemre méltatott helye, a hasához ért, ő
mosolyogva nézett le rám.
Kérdeztem, akkor most mi lesz velünk.
Ujjaival kicsit megszorította a vállamat, beleszorított valamennyi erőt magából, semmi, mondta.
A szó értelmének élét ennyi erővel lehetett eltompítani.
Én viszont koponyámnak e sajátosan viselkedő terét, melyet csecsemőkorban fejelágynak neveznek és
megkeményedik, becsontosodik ugyan, ám tapasztalataim szerint a külvilág meghatározott ingereire továbbra is
legalább olyan érzékenyen reagál, mintha még mindig erektől lilásan lüktető hártya lenne, bizonyos fokig
érzékenyebben, mint más érzékszerveink, mert mintha csak és kizárólag barátságos és ellenséges ingerekre
specializálná magát, és ezek fölfogásában aztán tévedhetetlenné válik; érezni, tudni akartam, és e valamivel a tarkó
fölötti teret akaratlanul is olyan erővel szorítottam vissza a hasára, amilyen erővel ő fogta a vállamat.
És a szavakat erősen tagolva azt mondta, most értsem, félre ne értsem, nem véletlen, vagy nem tekinthető
véletlennek, ha én eddig elhallgattam, amit erről gondolok, ő azonban nem szeretne beleavatkozni az életembe,
nem vonja ugyan vissza, amit az előbb mondott, ez butaság lenne tőle, de befolyásolni se akar, semmiképp.
Fölnevettem rá, mondtam neki, ezen nevetni kell, mert akkor a kezdet kezdetén kellett volna jóval
szigorúbban viselkednie.
Szeme környékéről a szájára húzódott vissza a mosoly, egy ideig csaknem mereven nézte a szemem, aztán
a fotel támláján át magához ölelt.
Mondta, késő.
Mi késő, kérdeztem én.
Késő, ismételte elmélyült hangon.
Testünk helyzete, amint ő fölülről nézett le rám, és én alulról néztem föl rá, ahogyan hangjának illata minden
szavával a számhoz ért, valamivel több biztonságot adott neki.
Kértem, mégis mondja meg, mire gondol.
Nem tudja megmondani.
Fehér inge derékig nyitva volt, s bőrének langymelege, mint valami emlékeztetőt, lehelte rám magát; a test
szaga legalább annyi jelentéssel teli részletből áll, mint a szó, a hangsúly, a mozdulat, a tekintet egyetlen villanása
is, csakhogy ellentétben tekintettel és hallással, a szaglás még rejtettebb és alattomosabb jelekkel dolgozik az
agyban.
Mondtam, nem akarja.
Igen, nem akarja.
Karját finoman ugyan, de mégis lefosztottam magamról, így azonban még jobban fölém hajolt, mert két
kezével a fotel karfáit ragadta meg és gombolatlan ingének szétnyíló szárnyai érintették, bezárták az arcomat,
arcunk egészen közel került, holott én azt akartam volna, ne a testével, hanem a szájával mondja, ne a testével
mondja ki annak ellenkezőjét, amit a szájával mondana és a szavakkal nem tud kimondani.
S hogy a lehetetlen követelőzésnek ne kelljen eleget tennie, majdhogynem indulatosan csókolt a számba,
hagytam, de nem tehettem mást, ajkának puha melegében, ajkának kemény kis barázdái alatt is mozdulatlan
maradt a szám.
Mondta, inkább csináljam a dolgom, ő is be akarja fejezni, s a csók értelme azonossá vált a szó értelmével,
mindkettő lezárás akart volna lenni.
Ilyen könnyedén azért nem fogja elintézni, mondtam, miközben el akart volna menni, de fogtam a kezét.
Hiába erőszakoskodom, bármennyire is szeretné és értsem meg, szeretné, de nem tehet róla, még a
következő pillanatát sem szeretné tudni, nem akarja tudni, nem érdekli, ő ilyen, émelyegne, ha nagy komolyan
beszélni kezdenénk erről, és mit akarok tőle, arról csevegjünk, miként fogjuk majd átrendezni a lakást? vagy nem
is rossz ötlet! netán menjünk az anyakönyvi hivatalba komoly szándékainkat bejelenteni? nagy sikerünk lenne!
tervezgessünk egy szép közös jövőt? legyen elég, ami van, nem elég nekem, ha ő állandóan örül, állandóan és
megállás nélkül örül, ha mellette vagyok, ha ezt akarom éppen hallani, de több nem telik, nem telik ki belőle és
ne rontsam el.
Jó, de hát az előbb mégis többet, mást akart, mást mondott, nem így beszélt, és akkor miért vonja vissza
mégis.
Nem vont vissza semmit, ez az én kényszerképzetem.
Mondtam, gyáva.
Lehet, de akkor gyáva.
Mert soha senkit nem szeretett, és őt se szerette senki, soha.
Nem túlságosan ízléses így beszélni.
Nem tudok nélküle élni.
Nélküle, vele, ezek ostobaságok, az ilyen kijelentések, de az imént éppen azt mondta el, hogy ő se.
Akkor meg mit akar.
Semmit.
Kezét kihúzta a kezem alól, és ez a mozdulat is pontosan megfelelt a szónak, elindult, hogy tán mégis
visszatérjen a ponthoz, mely biztosnak mutatkozott még ebben a szobában, az írógépéhez, a feladathoz, amelyet
kijelölt magának és el kell végeznie, a szoba közepén azonban megállt a ferdén bevágó fény alatt, valamelyest
háttal nekem, ő is kinézett az ablakon, föl az égre, mintha élvezné a fény melegét, süttetné vele magát; fehér ingén
áttetszett karcsú testének körvonala, a test, amelynek illata a közelségtől itt maradt velem.
Az illatban az előző éjszaka, az előző éjszakában minden előbbi éjszakát követő nappali emlékezés az
éjszakákra.
Az éjszakában a hálószoba derengő sötétje, a derengő sötétben a lehunyt szem sötétjének világos foltjai,
a felvilágító és kilobbanó foltokban a paplan, a lepedő, a párna szaga, melyben megint csak minden előző, a
szellőztetések hidege, a mosószer, a vasalás forrón száraz felhőiben az anyja keze.
A paplan alatt a testünk, a testünkben az egymás iránti vágy s annak kielégülésében heverő testünk a szétdúlt
ágyneműn; a bőr, a bőrön a pórusok párája, a pórusokban a kiválasztás zsiradékai, a szőrzetben megülő izzadás,
a hajlatok fulladt verítéke, a haj szálai és összegubancolódott nedves tincsei között megrekedt járművek, irodák,
éttermek, egy egész város szagában az illattalan sperma tengersós íze, dohány keserűje az édes nyálban, a nyálban
bomló ételek a szájüreg meleg barlangjában, a romló fogak, a fogak közé akadt héjak, cafatok, fogpaszta, a
gyomor mélyéről az élesztővé visszabomlott alkohol, az alvás magányába hulló test lehűlő heve és a kicsapódó
álmok követhetetlen izgalmainak nedvei, hűvös ébredés, a józan víz, a szappan, a mentolos borotvakrém és a szék
támlájára hajított előző napi ingben az elmúlt nappal.
Jó, mondtam, akkor legalább lesz végre valami, amiről nem szabad beszélnünk, én örülök ennek.
Ugyan, fogjam be már a szám.
Egy kislány kiáltozott lenn az udvaron, hívta anyját, aki természetesen nem hallotta vagy nem akarta hallani;
tulajdonképpen irigyeltem a kislányt, tán azért, mert itt született és nem kell elmennie innen, vagy elkeseredett és
ártatlan konoksága miatt, amivel nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nem vesznek róla tudomást: egyre
idegtépőbb, egyre hisztérikusabb lett fejhangú kiáltozása, majd hirtelen olyan csönd, mintha megfojtották volna,
és egy labda kemény pattogása.
Ő visszaült az asztalához, nekem pedig nem volt szabad többé nézni őt, tudtam, meg fog szólalni újra, s ha
nézném, elrontanám.
Vettem a tollam, kéziratomnak ezen az ötszáznegyvenkettedik oldalán itt állt az utolsó szó, ennél a szónál
kellett volna folytatni.
Leütött néhány betűt, a csöndben a kislány kiáltozása kifejezetten hiányzott, majd ki kellett várnom, míg
néhány sornyit is leír, mikor annak rendje és módja szerint, miként azt előre sejteni lehetett, nagyon halk hangon
szólalt meg a hiányos csöndben, mondta, még van két hónapunk, s tán nem akarom azt mondani, hogy nem
utazom majd haza.
Bámultam a papíromon ennek az utolsó szónak a képét, az elhagyott színpadot, és kérdeztem tőle, miért
védelmezi magát ilyen görcsösen, mitől fél ennyire; kérdésem persze nem leplezhette le, hogy nem tudok vagy nem
akarok egyértelmű választ adni kérdésére.
Ezt ő a fejében tartja, folytatta, mint aki szándékaimnak végre kézzelfogható bizonyítékára lelt, nem felejti
el, és így próbál élni.
Kegyetlen élvezettel néztük egymást ezen az elválasztó fényen át, ő mosolygott lelepleztetésem fölött érzett
diadalától, és én vettem a mosolyából.
Akkor majd visszajövök, mondtam nem minden gúny nélkül, mert nem akartam kibúvót engedni neki.
Üres lakást fogok találni, tudhatom, nem kíván itt maradni.
Gyermeteg ábrándozás, mondtam, hogyan tudhatna elmenni innen.
Talán mégsem olyan gyáva, mint gondolom.
Akkor viszont mégis megtervezett magának valamilyen szép jövőt, csak éppen nem velem.
Hogy őszinte legyen, valamit valóban megtervezett, az elutazásom előtt el fog tűnni, s úgy kell majd
elmennem, hogy ne búcsúzhassak el tőle.
Mondtam, igazán remek ötlet, és a mosolyától, ahogyan minden szótól élesedő fényekkel villant ki szeméből,
vagy tán a félelemtől, tán az örömtől, melyet a gyűlölet határára sodródó mosolygó indulat válthatott ki belőlem,
fölnevettem és mondtam, gratulálok.
Köszöni.
Vigyorogva néztünk egymás vigyorba torzult szemébe; megfutamodni nem lehetett belőle, de alattomos
csúnyasága miatt fokozni se.
Furcsa volt, hogy nem őt látom torznak és csúnyának, hanem inkább magamat az ő szemén.
Nem volt kiválasztott pillanat, nem volt különös óra, nem volt különösebb nap ez sem, mint az összes többi,
melyet együtt töltöttünk el, hacsak nem annyiban, hogy óvatos szavakban ekkor fogalmazódott meg először, amit
tulajdonképpen attól kezdve kerestünk, amióta először ültünk a sorsunktól egymás mellé vezettetve, helyesebben
egymás mellé csapódva az Operában, de hiszen valami, amit akkor teljesen kivételesnek éreztünk, mindig
megfogalmazódott és mindig először; talán azt lehetne mondani, hogy valamilyen végső otthonosságot kerestünk
egymásban, minden szó és minden mozdulat ennek a keresésnek fölfedezésszerűen új formája volt, egy olyan
otthonosságot kerestünk, melyet valójában nem is lehet talán megteremteni soha, mert maga a keresés ennek a
vágynak az otthona.
Mintha egy olyan végletes érzetet óhajtottunk volna elmélyíteni és valamiként állandósítani, törvényesíteni,
ami van, ami létezik, ami lehetséges ugyan két ember között, de ennél többet nem is lehet kezdeni vele, s tán
valóban azért, amit ő erről egy másik alkalommal mondott, hogy ugyanis mindketten férfiak vagyunk, és a nemek
törvénye talán mégis erősebb a személyiség törvényeinél, amit én akkoriban se belátni, se elfogadni nem akartam,
mert úgy éreztem, a személyiségem és a személyességem szabadságáról van szó.
Az első pillanat magába foglalta az összes következőt, avagy a következőkben maradt valamennyi az első
pillanatból.
Amint francia barátjával ott állt az Operaház halványan világított földszinti pénztárcsarnokában az előadásra
áramló ünnepélyes tömegben, fönn a lépcsőn, s én mintha régebbről ismerném, nagyon régről, és nem csak őt,
hanem mindazt, ami hozzá tartozik, nemcsak választékosan elegáns öltönyét, lazán megkötött nyakkendőjét,
nyakkendőjén a tűt, de még hanyagul öltözött barátját is, sőt, a viszonyt, mely szemmel láthatóan összefűzi őket,
habár akkor igazán csak halvány sejtelmek és képzelgések formájában volt tudomásom arról, milyen lehet két
férfi szerelmes viszonya, ám az ismerősség érzete rögtön valamilyen megfejthetetlen közelséget, súlytalanságot
kölcsönzött bennem e találkozásnak, a magától értetődő természetességnek azon a fokán, mikor már nem
kérdezünk, nem is törődünk külön vele, s így majdhogy észre se vesszük, mi történik velünk.
Mikor Thea öleléséből kibontakozott, amit egyébként barátja a túlzásoknak kijáró idegenkedéssel figyelt,
megszorítottuk egymás kezét, nem hangsúlyosabban, mint ahogyan ezt az ember mindig is teszi, én mondtam a
nevem s ő mondta a nevét, miközben hallottam, barátja is bemutatkozik Kühnertnének és Theának, s amolyan
kültelki legény módján csupán kettős keresztnevét mondja, Pierre-Max, hangzott el kétszer egymás után, és hogy
Dulac a vezetékneve, azt csak jóval később tudtam meg.
Nem is foglalkoztunk többé egymással e kézfogás után, bár az érzet belső szükségszerűsége folytán mégis
úgy alakult a helyzet, hogy miközben én a barátjával beszéltem, ő pedig Kühnertnével és Theával csevegett tovább
és mentünk fel a bíbor szőnyeggel borított fehéren vakító lépcsősoron, akárha egymást kormányoznánk a
vállunkkal, össze nem ért, de a két test ettől kezdve elválaszthatatlanná lett, egymás közelében akart maradni és
így haladt; olyan biztonsággal tették a testek, hogy a közelségnek nem kellett külön figyelmet szentelni, nem volt
se meglepő, se irányítható, azonnal egy meghatározott irányba állt be, melynek célját és lehetőségeit illetően, mint
az később kiderült, csupán nekem voltak kétségeim, ő tehát nyugodtan cseveghetett, nem kellett rám néznie és
nekem se rá, mert én viszont szinte az ő testéből és a testének már akkor is érzett illatából nyert biztonsággal és
felelőtlenséggel beszélhettem a franciával, aki a balomon kísért.
Mindezt pedig cinkosságnak se nevezném, annál jóval sötétebb és súlyosabb érzet volt; hasonlattal élve,
mintha az ember egy gyors utazással térne meg saját messzi múltjából a jelenébe, s ettől a jelen oly valószínűtlen
és álomszerű, miként az ismeretlen város, ahol megérkezése pillanatában még kábán mozog; nem volt hát benne
semmi izgatott vidámság, ami minden erotikusan csillanó cinkosságnak sajátja, hacsak a végre valahára való
megérkezés mélyebb vidámsága nem.
Számomra akkor e pillanatot inkább az tette valamelyest kivételessé, s tán ezért is emlékszem rá ma ilyen
pontosan, mert meglehetősen nagy feltűnést keltettünk Theával, aki ismert és ünnepelt személyiség lévén, azonnal
magára vonta közönsége kíváncsi tekintetét, s e kíváncsiság aztán gyors kis oldalpillantások formájában ránk is
átsugárzott; szinte ösztönszerűen mindenki látni, tudni, érezni akarta, hogy ő, a híresség, a nő, kivel, milyen férfival,
milyen társaságban vonul itt, mi pedig, a négy teljesen különböző civil, elég különös, majdhogynem botránkoztató
látványt nyújtottunk ebben a túlfegyelmezett környezetben.
Thea itt is színpadra lépett, a híres és hírhedt színésznőt játszotta civilben, s becsületére legyen mondva, igen
takarékos eszközökkel tette, hogy észre se veszi e mohó, tiszteletteljes, olykor megvető és irigy pillantásokat,
mivel teljes figyelmét Melchiornak szenteli, íme itt a férfi! jelentette ki mozdulatával, midőn könnyedén fogta
Melchior karját, s csaknem azt a bámulatot adta át így a férfinak, amit ő kapott csodálóitól; tatárosan csontozott,
festetlen arcát pedig pontosan olyan szépre alakította, ahogyan azt közönsége megszokta és megkívánta,
mosolygón összehúzott, hamiskásan vidám szemekkel nézett föl rá, amivel persze az inkognitó védelmét is kereste
a másik tekintetében, hogy, jaj, csak ne kelljen sehová máshová néznie! mintegy azzal se törődve, hová lép,
hagyva, vezessék, holott ő vezet, és ettől az odaadó belső készségtől aztán, hosszú, szűk, térdig fölhasított fekete
szoknyájában, tűfinom cipőiben és kissé áttetsző, grafitszürke selyemblúzában még törékenyebbnek és főleg
kiszolgáltatottabbnak mutatkozott, mint bármely más szerepében, fölöttébb tartózkodónak és szerénynek.
Halkan, bár megállíthatatlanul és mélyről átfűlt hangon, mondandójának tartalmát a visszafogott hangerővel
rejtve a kíváncsiskodók fülétől, csak szájával és a mosolyával, tehát végtelenül fegyelmezetten beszélt, a társasági
mimikátlanság gáncstalan mimikáját játszotta el, amivel ugyanakkor átcsempészett valamennyit a magunk mögött
hagyott próba feszültségeiből is, elvezetetlenül maradt energiáival gazdaságosan csökkentve és eltérítve azt az
elemi örömöt és szenvedélyt, amit Melchior puszta jelenléte és testi közelsége okozott benne, ám az adott esetben
bármily takarékosak voltak is ezek a színészi eszközök, éppen mert mesterien arányosak és takarékosak, jelenléte
senki figyelmét nem kerülhette el, az emberek megálltak, visszanéztek és utánanéztek, összesúgtak a hátunk
megett, nyíltan vagy titokban belebámultak az arcába, meglökték egymást, mutogattak, a nők megnézték ruháját,
szemükkel itták gördülékenyen sima léptét, rideg pillantásuk védelmében mesterkedő férfiak gyöngéden markolták
meg a mellét, keskeny derekán próbálták ki kezük fogását avagy játékos képzeletükben ráhúztak egyet a
fenekére, mely csinos volt és gömbölyű, egyszóval mindenki a maga módján és ízlése szerint úgy tett vele,
miközben ő látszólag teljesen a másikba, a kiválasztott férfiba merülten haladt, mintha saját és kizárólagos
tulajdona lenne, közös szeretőjük, kishúguk, s ilyeténképpen mi is kiváltunk általa, kis bevonulási jelenetének
hivatásos statisztái lettünk a bámulók szemében.
Én inkább a helyzettől, mint valódi kíváncsiságomtól vezettetve, amolyan tájékozatlanságot és csudálkozást
tettetve kérdeztem a nyúlánk, feketén borzas franciától, miként kerül ő ide, s ő nyájas, tartózkodó, ám nem
kevésbé leereszkedő arckifejezéssel hajolt hozzám, miközben mentünk fölfelé; meglepett a szűken és
valamiképpen laposan vágott szeme, melyben a szemgolyónak mintha nem lenne elég helye forogni, mozogni, s
ezért nézne ilyen szúrósan és mereven a szeme, másfelől inkább arra füleltem, mit mesél oly zsongítón e vállammal
és karommal, az oldalammal érzékelt férfinak Thea.
A francia csaknem kifogástalan szerkezetű, de anyanyelvének erős hangsúlyait őrző mondatokban azt
válaszolta, hogy nem, nem itt lakik, helyesebben nem a városnak ebben a felében, de szívesen átruccan ide
odaátról, és meglehetősen gyakran teszi, meg éppen kapóra jött neki a meghívásunk, mivel az előadást amúgy
is szándékában állt volna megtekinteni, de megvallja, nem érti pontosan, miért csodálkozom, miért ne lehetne ő
itt? ez ugyanis neki egyáltalán nem olyan idegen világ, mint ahogyan én feltételezem, sőt, inkább otthona, mint a
város nyugati fele, mert ő marxista és tagja a kommunista pártnak.
Válaszának ügyesen fordulatos retorikája, kijelentésének félreérthetetlenül támadó éle, érzékenysége, amivel
ösztönösen fölfedezte bennem a lehetséges ellenfelet, öntelt hanghordozása, könnyedén pimasz, de egyáltalán nem
komolytalan arckifejezése, merev és kihívó tekintete, melyből egyszerre sugárzott vonzalmat ébresztő fiatalos harci
kedv és beszűkült elfogultság, annyira meglepett, s azonnal elfogadtam ugyan kihívását, ám olyannyira nem tűnt
helyénvalónak ebben a hűvösen és élettelenül reprezentatív környezetben holmi fölfokozott politikai eszmecsere,
hogy az ellentétes hatások ingerétől csiklandozva legszívesebben fölröhögtem volna, micsoda baromságokat
beszél ez itt? kijelentése úgy hatott rám, mint valami kellemesen illetlen tréfa, s e hatást csak fokozta szép arcának
gyermekesen durcás határozottsága és az itteni mértékek szerint elhanyagoltnak nevezhető küllemének egy
egészen másfajta kultúrából származó mozgékony eleganciája, a vastag, puha, kissé foszlott és nem is egészen
tiszta pulóver, a nyakán kétszer áttekert és a hátára vetett, hosszú, égőpiros gyapjúsál, amit a kényszeresen
ünnepélyesre mosdott és éppen azért nagyon is szegényesen és sikktelenül ható közönség olyan megütközéssel
és rosszallással vett szemügyre, hogy szinte hallani lehetett a felháborodás hörgéseit, de egyrészt nem akartam
megbántani, másrészt magamon is érezve az általános figyelmet, kötelezőnek hittem fegyelmezettnek maradni, s
így inkább udvariasan mosolyogva, amiben szintén volt némi fölényeskedés, ám magam sem tompítva mondandóm
élességén, azt válaszoltam, tán félreértette csodálkozásomat, mert nem szántam se számonkérésnek, se
szemrehányásnak, sőt, tartom szerencsémnek megismerhetni őt, tudniillik ezen a keleti féltekén legalább hat éve,
hangsúlyoztam, hat éve nem találkoztam emberrel, aki alapos megfontolásból kommunistának nevezné magát.
Kérdezte, mire célzok.
Mire a bennszülött fölényével mondtam, nem célzok semmire, számoljon utána.
Amennyiben a hatvannyolcas év tavaszára gondolok, mondta elbizonytalanodva, s míg én élvezve fölényemet
bólintottam, bizony, arra gondolok, ő szemembe meredve tétován kivárt, ám bólintásom pillanatában még
hevesebben folytatta, akkor nem hinné, hogy azok az események olyan tanulsággal szolgáltak volna, miszerint a
harcot föl kéne adni.
Kamaszosan puha ajkán oly ártatlan szépséggel bukkant ki ez a harsány jelmondat, miközben Thea
szenvedélyesen szidalmazta rendezőjét, olyan megkapó volt, olyan fiatal, erős, s ettől olyannyira meggyőző, de
hát végül is miféle harcot, kivel és ki ellen, hogy a helyzet humorától mintegy hátratántorodva veszítettem el a
válaszhoz szükséges lélekjelenlétem, s ebbe a tétova, egyszerre mulatságos és egyszerre komoly szünetbe
hallatszott bele Thea duruzsolása, miszerint Langerhans pompás nagykövet lehetne, mondjuk Tiranában, de
lehetséges, hogy csupán állomásfőnöknek lenne jó, rá kell csak nézni, ahogyan tologatja a szemüvegét a turcsi
orrán és a zsíros hajában kotorász a tömpe ujjaival, egy nagy fehér papiros jut róla az ember eszébe, teli szép,
kerek stemplivel, és egész nap verhetné a pecsétjeit, pirosat, kéket, vegyest, de az istenre, ne rendezzen! és
egyáltalán nem túloz, ez nem tréfa, Melchior tudja, a harmadik felvonásban a második szín, mikor a
koronázótanács ülésezik, ez lett az egyetlen nézhető jelenet az egész előadásban, ez a borzalmas ülésezés, amint
ott ül az asztal körül ez a hat lehetetlen alak, egy ilyen óriási, egy ilyen lehetetlenül nagy asztalt csináltatott hozzá,
és a legócskább színészeit válogatta ki rá, Melchior képzelheti, mennyire élvezik szegények és milyen hálásan
játszanak neki, ez jó! mert ahogyan ott ülnek és tologatják az aktáikat, meg vakaróznak és dadognak és a
körmüket rágicsálják, ugyanis a Langerhans is állandóan rágja a körmeit, undorító! és már arra se várnak, hogy
hazamehessenek, hiszen olyan mindegy nekik, harminc éve várnak egy kis szerepecskére, harminc éve semmit
sem értenek, és most már igazán nem is fognak érteni, és képzelje el, majd látni fogja! ez olyan unalmas, olyan
végtelenül, kábítón unalmas, hogy az ember csaknem lefordul a széke alá, ez az egyetlen, amit ki tudott találni,
ezt az unalmat, mert hogy milyen egy nő vagy mit akarhat egy férfitól, arról halvány fogalma sincsen egy ilyen
vértelen színházi bürokratának.
Némi tétovázás után mondta, úgy érzem, két teljesen különböző dologra gondolunk és két teljesen
különböző dologról beszélünk, ő természetesen Párizsra, s én legalább ilyen természetesen Prágára.
Illetve, ha valamilyen halvány fogalma van, akkor az közönséges, durva és ízléstelen, és ezzel kapcsolatban
el fog mesélni egy törénetet, pikáns kis kaland.
Ezzel a kellemetlen, de történelmi távlatokban teljesen érdektelen szkepszissel, válaszolta a francia, itt nem
először találkozik, ám nem hiszi, hogy az oroszok ügyetlen akciója kétségbe vonhatná azt a gazdaságtörténeti
tényt, hogy mégiscsak itt van a szocializmus otthona, és még mondott valami összefüggéstelent a termelési
eszközök tulajdonjogáról.
Közöttük esett meg, utólag pirul, mikor azonban már végleg nem tudtak egymással mit kezdeni, akkor ő
elhatározta, bármi áron, de kicsiklandja belőle az embert, látni akarja, milyen.
Ez számomra legalább annyira mulatságos demagógia, mint amilyen kellemetlen neki az én szkepszisem, és
nem gondolom, mondtam, hogy akkor is ügyetlen akcióról beszélne, ha egy idegen hadsereg verte volna le a
párizsi diáklázadást.
Esztelen arisztokraták szokása lázadásnak nevezni egy forradalmat.
Mint ahogyan korlátolt ideológusok szokása az eszközöket a céllal szentesíteni.
Mindketten megálltunk a lépcsőn, ők mentek tovább, helyesebben Melchior, mintha a vállammal fognám
vissza, egy fokkal följebb kerülve gyorsan visszafordult, s láttam a francián, bármilyen dühös, tulajdonképpen
élvezi, amit én egyáltalán nem élvezek, hanem egyszerre érzek szégyenteljesen kínosnak és nevetségesen
fölöslegesnek; egy ilyen beszélgetést, amibe mégis belekeveredtem, és mintha nem is a saját véleményemet
mondanám, illetve saját nem létező véleményemnek csupán töredéknyi részét, mert nincsen egész, mert az
önfegyelem hajszálvékony hártyáját azonnal átszakítja a mélyre gyömöszölt nyers és értelmetlen indulatok
fortyogása, elvakultságom, valami, aminek csupán érzelmi nyelve van és inkább rejtegetni kéne, mint elmondani,
így pedig nem is annyira rá, hanem inkább magamra vagyok ennyire dühös, miközben ő ebben a lehetetlenül
nyúlánk testében és lehetetlen nézeteiben oly otthonosan érzi magát, hogy észre sem veszi, milyen fölháborodott
szemekkel bámulnak rá azok, milyen irigyen! akik között állítólag otthonos, hogy bohócnak, egész életük és
nyomorúságos igyekvésük provokátorának nézik a fésületlen hajával és a koszos piros sáljával, holott az igazi
bohóc én vagyok.
Úgy látszik, mondta éles nyugalommal, teljesen különböző nyelveken beszélünk.
Úgy látszik, mondtam, s ha már olyan otthonosan érzi itt magát, mondtam, mert nem tudtam vagy nem
akartam visszafogni elvakultságomat, akkor nem tűnt-e föl neki, ő átjöhet ugyan a fal másik oldaláról, mi azonban
nem mehetünk oda.
Hangosabban mondtam, s erre a két nő is megállt, már csak azért is, mert Melchior karja kicsúszott Thea
kezéből, visszafordultak, Kühnertné nagy szeme ijedten csillant a vastag üveg mögött, akárha jelezné nekem,
vigyázat, minden szó hallható, nem tudtam abbahagyni, halálosan szégyelltem magam és mégis mondtam, ne tartsa
hát olyan nagy csodának, ha személyes szabadságunk mértéke szerint beszélünk különböző nyelveken.
Melchior akkor tanáros komolykodással, kezének óvó intésével választotta szét a verekedőket, vigyázzak,
barátja szájáról Robespierre és Marat szól, még nem tudhatom, mondta, de egy kérlelhetetlen forradalmárral van
dolgom.
Önmagammal elégedetlen, nevetségesen irigykedő dühöm utolsó fújtatásával mondtam, éppen azért
beszélek.
Mármint, én is forradalmár lennék, kérdezte ijedt és hitetlen szemekkel rántva fel homlokán dús szemöldökét;
barátja rovására bohóckodott.
Na igen, az vagyok, mondtam, dühömből vigyorogva fel rá.
Az ismerősen cinkos hanghordozásban meglelt közösség a váratlan és nem remélt fordulat erejével
semlegesítette bennem a szégyent; jól értette indulatom és jól értette szégyenem, értésével oldotta, értésével és
egyetértésével magához vont és eltávolította a franciát, levegőhöz juttatott.
A francia pedig váratlanul felnevetett, inkább némán, mint hangosan, nevetésében is megőrizve különállása
egyenes tartását, másfelől Melchiorhoz szólt vele, akivel bizonyára túl voltak már az ilyen vagy ehhez hasonló
vitákon, túl azon, hogy valamiféle egyezményt köthessenek, s tán éppen ez vált egyezménnyé közöttük, de mintha
a kezével a mi cinikusan fölényeskedő cinkos tartásunk közösségének szennyét söpörné le magáról, az undort,
amit kiváltottunk belőle, legyintett, mintegy elhessintett bennünket magától, kitörölt a térből, ami azt jelentette,
komolytalanok vagyunk, beszámíthatatlanok, nem méltók arra, hogy tovább vitázzon velünk.
Tartásában, amint csinos fejét fölvetette és ugyanakkor elfordította tőlünk, valóban volt valami hősi póz, míg
a miénk közös győzelmünk ellenére is szolgai maradt.
Aztán a csukaszürke livrébe bújtatott öreg jegyszedő, akárha valamilyen régmúlt időből tűnne elő, Theára
függesztett s csak és csupán néki szóló figyelmes tekintettel tárta ki előttünk az emeleti díszpáholy ajtaját.
Közel négy méternyi magasságból láthattunk le innen az arcok bőrszínű foltjaitól, váratlan bemozdulásaik
és hirtelen elnyugvásuk kiszámíthatatlan alakzataitól élénken hullámzó földszinti nézőtérre, melyet az ívesen
meghajló sorokban elhelyezett zsöllyeszékek egyhangú bíbora és fehére tagolt, az aranyozott fejű korinthoszi
féloszlopokkal díszített mereven klasszicizáló portálon át pedig be a hatalmasan kinyitott színpadra: a hajnalodó
iszony acélos szürkéjére festett égbolt háttere alatt mocskosan fölmeredő tornyok és koszlottan csipkés
bástyafalak kerítették a várbörtön vigasztalan éjszakába lemerült udvarát, innen még sötéten ásító járatok vezettek
le az odvas mélyvilágba, és hátul, a tömör falakban megbúvó rácsos zárkatermek boltozatos barlangjaiban
foszlottan fölsejlő emberi árnyakat lehetett gyanítani.
Semmi nem moccant, és mégis minden élni látszott, csillanás, tán egy őr fegyverének csövén, lánc
csörrenését, csördülését lehetett a nézők békés zajongásán és a hangszereiket hangoló zenészek derűs futamain
áthallani, s később, mintha a bástyafal áthatolhatatlan árnyékában, benn a mélyben, női ruha kedves rózsaszíne
suhanna, majd dallamos parancsszó foszlányait hozná közel a szellő; és valóban szellőről kell beszélni, mert ha
egy ilyen méretű színpad már az előadás kezdete előtt nyitva áll és a nézők forró lehelete még nem fűtötte be az
egész teret, akkor mindig érezni lehet a színpad felől valami hűvös kis fuvallatot, gyengéden ragasztószagú szellő
hűvöse fúj ki onnan.
Az üres páholyban némán udvariaskodtunk az ülésrend körül, mikor is a jólneveltség és előzékenység álcája
mögül élesen észlelve a tekintetben és óvatos gesztusokban megnyilvánuló bonyolult szándékokat, valójában egy
kíméletlen eszközökkel vívott csatának kellett megnyugtatóan eldőlnie; egyáltalán nem volt ugyanis érdektelen,
ki hová kerül, én Melchior mellett óhajtottam volna maradni, és ez volt az ő szándéka is, ám nem válhattam el a
franciától, ő se tőlem, hiszen ezzel túl harsányan jelentettük volna be, hogy nem csupán elvileg, hanem testileg sem
vagyunk többé kibékíthetők, idegesítőnek, undorítónak, taszítónak érezzük a másik puszta közelségét, s egy ilyen
túlságosan hangsúlyos törés Melchiort is sérthette volna, ezt nem akartam, másrészről Pierre-Max oly
egyértelműen Melchiorhoz tartozott, hogy e köteléket se nekem, se Theának nem volt elegendő bátorságunk
elszakítani, holott Theának, aki ezt az egész színházlátogatást végül is Melchior miatt szervezte meg, esze ágában
se volt lemondani arról, hogy a közelében maradjon, míg Kühnertné, annak ellenére, hogy abban a pillanatban
igen tartózkodón viselkedett, szerény közönyével mégis határozottan jelezte, hogy valamennyiünket amolyan rossz
díszletnek tekint, nincsen hozzánk köze, Thea mellett akar ülni és erről nem hajlandó vitázni, ez viszont megint csak
engem hozott kellemetlen helyzetbe, mert érezve Thea néma neheztelését lehetetlenül hangoskodó, szándékait
keresztező viselkedésem miatt, szerettem volna úgy kettőjük közé kerülni, hogy ne csak Melchiorról, de az ő
kiengesztelésének lehetőségéről se kelljen lemondanom, ami természetesen nem bizonyult keresztülvihető
igénynek, hiszen nem volt jogom őket elválasztani.
Itt volt e páholy nyolc székből álló első sora, s mintha nekünk az lett volna a feladatunk, hogy a kapcsolatok
finoman egymásba hurkolódó szálait e székek elhelyezkedése szerint szépen kiegyenesítsük.
Persze ilyen jellegű helyzetekben mindig is a legnyersebb erők lépnek működésbe, az érdek durván kiméri
az egymáshoz fűződő érzések valódi arányait, a kímélet buta burkolatában megcsendíti a csupasz érzések hangjait,
és az uralkodónak bizonyuló, győztes személyek körül kijelöli az érzések centrumát; óvatosan udvariaskodó
mozdulataink közül két határozott jelzés emelkedett ki hát, két rövid mondat, a hozzájuk tartozó parancsoló
gesztusokkal, gyerünk! szólította fel franciául Melchior a barátját, aki eladdig semleges várakozóként figyelte az
ügyetlenkedést, na tessék, tessék! mondta Thea dühösen és hűvösen nekem.
Ami azon nyomban azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Melchior bármiképpen tiltakozott is e találkozás ellen,
valójában Theának volt igaza, helyesebben érzékei nagyon is pontosan működtek, mikor kikényszerítette belőle
ezt a találkozást, hiszen csak azt kényszeríthette ki, amit ő maga is akarhatott.
Melchior nem valamiféle előzékenység avagy udvariasság, hanem valóságos vonzalma miatt mondott le ilyen
gyorsan és nyersen barátjának közelségéről Thea javára, választásra kényszerült, és választását az határozta meg,
hogy ők ketten, Thea és ő voltak itt az uralkodók, ők voltak az egymás mellé rendeltek, az egymáshoz tartozók.
Thea engem is szerelmesen, a birtoklás igényével vonzott, mintha mindketten az egymás iránti figyelem
állandó készenlétében állnánk, csakhogy ami közöttünk tapogatódzás és szaglászás maradt, az közöttük a
beteljesíthetőség határán reszketett, következésképpen kapcsolatuk egyáltalán nem volt olyannyira egyoldalú,
amilyennek Kühnertné azt beállította, nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem húsz, hanem legfeljebb tízévnyi
korkülönbség volt közöttük, amitől furcsák voltak ugyan egymás mellett, de nem nevetségesek; ám akár így, akár
úgy, döntésük pillanatában kiderült, hogy uralkodó kettősükhöz mi csupán a díszkíséretet szolgáltatjuk, és ezt a
tényt még azon kellemesnek mondható körülmény sem tudta feledtetni, hogy a kíséret szigorú hierarchiájában
kedvezőbb helyet juttattak nekem, mint a franciának.
Egy férfiból áramló érzelmi áramok felfogásában nem volt különösebb gyakorlatom, s ezért arra kellett
gondolnom, Melchiort illetően tán Kühnertné indulatos közlése tévesztett meg, és ezek a vállammal és vállamból
érzékelt vonzalmi áramok talán nem is nekem szólnak, hanem Theára vonatkozó érzelmeink kisugárzásai;
mindketten körülötte keringünk.
Így foglaltuk el helyünket, az elnémult francia legbelül, mellette én ültem Melchior oldalán, az ő jobbjára ült
Thea, majd Kühnertné következett, az egyetlen egyébként, aki oda került, ahová kívánkozott.
Ügyeltem rá, könyököm véletlenül se érjen Melchior karjához a szék közös karfáján, ő azonban, miként az
uralkodókhoz illik is, azonnal érzékelhette feszengésemet ezen az általa juttatott helyen, mert egyrészt kellemetlen
volt az elégtétel, hogy jogos birtokából kiszorítottam a franciát, másrészt hevesen fúródott belém a féltékenység
kicsi fullánkja Thea miatt, akárha számot tarthatnék valakire, aki nem csak nem az enyém, de tudottan nem is
óhajtanám, hogy az enyém legyen, és most mégis fáj, akarom, és nem akarom elveszíteni, viszik az orrom elől,
és vetélkedni fogok érte egy másik férfival, ő viszont mintha még jobban meg akarná bonyolítani az amúgy is
eléggé kínos helyzetet, barátságosan a térdemre helyezte a tenyerét, egy pillanatig mosolyogva nézett a szemembe,
vállunk véletlenül összeért, majd elfintorodott, kezét visszavette, és mintha nem történt volna semmi, mosolyát
gyorsan áthangszerelve fordult vissza Theához.
A szájáról kinyíló mosollyal kért elnézést tőlem az iménti közjáték kellemetlenségeiért, ami nem volt más,
mint udvariaskodó bevezetés mosolyának mélyebb értelmébe, egyenesen be óriási kék szeme belsejébe, onnan
nyílt tovább a mosoly, és elmondta vele, hogy akit ő barátjaként vonultatott fel itt, ürügyként, védőpajzsként, ne
kelljen teljesen kiszolgáltatnia magát Theának, ahhoz, na jó, elismeri, van némi köze, ám nem kell komolyan venni,
csak könnyedén, ne szívjam mellre, és legyen elintézve kettőnk között, egyszerűen elárulta hát, megtagadta
barátját, fintorával viszont, ha lehet, akkor még mélyebbre mászott belém, a fintor nyíltan és egyértelműen arra
vonatkozott, legyek nyugodt, a nő itt ügyeskedik, rajong, és ő szintén rajong érte, ügyeskedik, ahogyan formás
ajkát fölcsücsörítette az orrához, abban legalább annyi volt a helyzetnek szóló irónia, mint a saját személyére
vonatkoztatott önirónia, kedvesen fölényes lett tőle, ám ebben a tekintetben sincsen izgalomra ok, nem áll
szándékában a nőt elcsábítani, és legyen ez is elintézve így kettőnk között, amúgy férfiasan.
Se mozdulata, se arckifejezése nem maradhatott észrevétlen azok előtt, akikre vonatkozott, ám ettől
függetlenül, szemérmetlen nyíltsága és hamissága – mert mindazonáltal minden pillanatban sokkal inkább éreztem,
hogy ez nem igaz, mint bármikor később, mikor féltékenységemet elaltatva elhittem –, nyers beavatkozása,
durvasága és árulása a legkedvezőtlenebb hatást tette rám, és furcsa módon mégse volt erőm vagy eszközöm
hozzá, hogy e nem túlságosan esztétikus és semmiképpen nem etikus bizalmat visszautasítsam; bénultan, meredten,
helyzetemtől irtózva ültem ott, mintha a színpadot bámulnám, ugyanakkor tolvajként lestem jobbra, balra, mit
láttak ebből ők, és tulajdonképpen élveztem helyzetünk kockázatát.
Rossz lelkiismeretem, mely azt susogta a fülembe, hogy amennyiben néma közleményét komolyan venném,
egyszerre két embertől lopnám el őt, valakitől, akit nem ismerek és valakitől, akit ezáltal én magam is csúful
megcsalok, aggodalmaskodássá puffasztotta elővigyázatosságomat, mert a francia valójában semmit nem
észlelhetett az egészből, előrehajolt a székén, állát a páholy bársonnyal szegett mellvédjére fektetve figyelte az
alattunk zsibongó nézőteret, és ha Thea látta is Melchior kezét a térdemen, különösebb jelentőséget nem
tulajdonított neki, csupán Kühnertné szigorú pillantásából érzékelhettem, tegyek, amit teszek, de egyetlen percre
sem kerülhetem ki ellenőrző és Thea érdekeit féltőn védő tekintetét.
Melchior mosolyának, fintorának hangja úgy maradt meg bennem, miközben én is előredőltem a széken,
eltávolodni tőlük, a mellvédre könyököltem, ne érezzem a testének melegéből kicsapó érzelmi zavart, mintha
valódi hangon, valódi szavakkal szólt volna hozzám; visszhangos űrben, valami sötéten üres teremben kóválygott
a hangja.
Előbb a harmadik emeleti erkélysoron, aztán fölöttünk a másodikon csattant föl a taps, hulláma szinte
alázúdult a színházon, mikor a karmester megjelent a zenekari árok bejáratánál, átcsapott a földszinti nézőtéren,
kicsapott az első sorokig, és ezzel egy időben aludt ki a rozettás fehér kupolából alácsüngő kristálycsillár fénye.
Mert ismerős volt a hangja is, meleg, mélyfekvésű, erőt, önbizalmat és határozottságot sejtető hang, melynek
képessége van arra is, hogy ne vegye teljesen komolyan magát, amúgy eljátszadozzon önmagával, nem színlelőn,
hanem az értelmes távolságtartás kedvéért, ilyenkor a jóindulatú brummogásig mélyíti, nem tudtam, honnan, miként
ismerhetem, és nem állítom, hogy kutattam volna az emlékezetemben ennek a közelségnek a magyarázata után,
hangja mégis oly céltudatosan keringett bennem, úgy áramlott és úgy csengett és dörmögött vissza, mintha újra
és újra kipróbálná bennem különböző fekvéseiben önmagát, mintha az agy megfelelő járataiban a maga helyét,
értelmét, azt a kis pontot, teret, idegszálat keresné, ahol régebbi megszólalásainak gondosan elszigetelt és e
pillanatban megközelíthetetlen tárháza van.
Mikor közel két hónappal e színházi előadás előtt Berlinbe érkeztem, az Oranienburgi kapunál vettek szállást
nekem, a Chaussee utca első sarokházában, amolyan albérleti szobát egy vigasztalanul szürke, régről maradt
bérház negyedik emeletén; természetesen nem volt itt semmiféle városkapu, csupán a név őrzött valamit egy olyan
térképről, melyet a történelem időközben a szó szoros értelmében lesöpört, ledöntött, leégetett az asztaláról, s
ha azt mondom, vigasztalanul szürke ház, akkor ezzel se mondtam sokat, mert legalábbis azokban a
városnegyedekben, ahol a háborús pusztítás még valami régire, egykorira, eredetire emlékeztetőt meghagyott
egyáltalán, ott ilyenek a házak; vigasztalanok és szürkék, bár egyáltalán nem tekinthetők stílustalannak,
amennyiben a stílus fogalmát nem korlátozzuk a megszokottan reprezentatívra, hanem minden elfogultság nélkül
hajlandók vagyunk elismerni, hogy minden emberi építmény magán hordozza, saját ábrázatává teszi az építtetés
anyagi és szellemi körülményeit, ennyi a stílusa, semmi több.
Vagy akár a pusztulást is, mely éppen olyan összefüggő láncolatot alkot az emberi történelemben, mint az
épülés, s amely e városrészben mégse volt oly teljes és tökéletes, mint a többiben, ahol semmi nem maradt és a
vadonatúj épületek között még mindig az üresség szele fúj; itt a réseket be lehetett tömni, az épületek kiégett
csontvázát ki lehetett még tölteni az új falak húsával, maradt annyi kő a kövön, amennyire a meghúzódás és az
időjárás viszontagságai elleni védekezés legelemibb emberi igénye szerint még értelmesnek találtatott újabb
köveket helyezni, maradt még valamennyi a pusztulás előtti idők megszokott és megbízható, tehát fölöttébb vonzó
talapzatából, s az ilyeténképpen fölhúzott, betömött, megerősített sivár oromfalaknak nem volt ugyan módjukban
utánozni ama pusztulás előtti ábrázatot, az egykori utcák és terek alapvetése mégis kirajzolódott a térben, s így
a város egykori szerkezete, szellemének vázlata hagyományozódott tovább, még ha annak élénk, pöffeszkedő,
díszítésekkel hamiskodó, egyszerre takarékos és pazarló, egyszerre mondén és komolykodó, energikusan falánk
stílusából nem is maradt semmi több, mint a puszta nyom.
A régi stílus vére, a régi elv, a régi rend halott képe ütött át a homlokzatok új stílusán.
A Hannoveri utca, a pompás Friedrich utca, az egykor Elzászi utcának nevezett Wilhelm Pieck utca és a
Chaussee utca kereszteződése, mely egykor csinos kis teret képezett, ma tetszhalott volt e szomorú
föltámadásban, majdnem mindig élettelenül csöndes, az egymásba átépült idők üres foglalata, olykor villamos
csörömpölt rajta át; a terecske közepén régről ittfelejtett hirdetőoszlop állt a repeszektől felszaggatott hasával,
s a portól félvak kirakatok hályogos üvegén ott tükröződött a kivert üvegű óra az oszlop tetejéről, mely úgy
mutatta az időt a homályos tükörben, hogy nem mutatta, helyesebben a megdermedt időt mutatta, a valamikori
fél ötöt.
Lenn a mélyben, az úttest vékony kérge alatt, érezhetőn és hallhatón dübörögtek időről időre a földalatti
vasút szerelvényei, feldübörögtek, átdübörögtek és elhalt a hangjuk a mélyben, ezt a vasutat azonban nem lehetett
megközelíteni, az épen maradt állomásokat elfalazták, az első napokban nem is értettem ezeket a vak lejáratokat
a Friedrich utca kis szigetein, míg aztán Kühnertné készségesen fölvilágosított, hogy ez a vonal, itt, alattunk,
mondta, valójában a nyugati városrészeket köti össze, nem hozzánk tartozik, így mondta, nem hozzánk, ám az
új térképeken hiába is keresném, nem lelem, nem értettem; akkor hát figyeljek ide, ő majd elmagyarázza, mert
ha mondjuk nyugaton laknék, ha én mondjuk egy nyugati lennék, akkor a Koch utcánál mondjuk beszállhatok,
és a kocsik szépen áthaladnak velem, itt, éppen itt, alattunk van egy állomás, lelassítanak, de nem szabad
megállniuk, egyszerűen átmennek a mi városrészünk alatt, és aztán ismét az úgynevezett nyugati szektorba érnek,
ott pedig a Reinickendorfi utcánál kiszállhatok, és hogy most értem-e?
Mindenki a saját városát érti, egy idegen város utcáinak neve, meg hogy hol van nyugat és kelet, még a
legfinomabb tájékozódási képességet és a legalaposabb topográfiai ismereteket feltételezve is merő absztrakció
marad, a névből hiányzik a kép vagy a képből az élmény; annyit azonban értettem, mert ennek megértéséhez nem
kellett föltétlenül itt születnem, hogy valami van itt az úttest alatt, ami nincs, helyesebben úgy kell tekintenünk,
mintha nem lenne, s csupán a régi városról való emlékeinkben szabad élnie, holott a város egészének érveréséhez
ma is hozzátartozik, tehát mégis létezik, de csupán az odaátiaknak, akik azonban nem szállhatnak ki az őrökkel
őriztetett és befalazott állomásokon, már csak azért sem, mert egy szellemvasútnak nincsen állomása, és így ők
legalább annyira nem léteznek nekünk, mint mi nekik.
Mondtam, majdnem mindent értek, csak éppen azt nem értem, miért kell akkor ezeken a nem létező, illetve
létező állomásokon lassítania ennek a vasútnak, vagy minek kellenek az őrök, és egyáltalán, milyen őrök ezek,
itteniek vagy odaátiak, s ha egyszer ezek az állomások már úgyis be vannak falazva, akkor mire vigyáznak és
hogyan jutnak ki onnan, ha a szolgálati idejük letelt; valahogyan értem, mondtam, csak nem eléggé logikus ez
nekem, vagy nem értem a logikáját.
Ha ezen a gúnyos hangon beszélek vele, akkor máskor nem fog válaszolni, mondta a bennszülött megbántott
öntudatával, ami aztán engem is elhallgattatott.
És valamiként ilyen stílusa volt annak a lakásnak is a Chaussee utcai ház negyedik emeletén; amint belépett
az ember a díszesen faragott sötét ajtó széles szárnyán a fogadóteremre emlékeztető előszobába, orrát
ugyanennek a stílusnak az aromája csapta meg, az előszoba üres volt, elsötétedett parkettáján, melyet olyik helyen
egyszerű deszkával pótoltak ki, minden lépés ropogott és könnyedén el lehetett képzelni itt egy keleti szőnyegek
puhaságától tompított finom roppanást, amint a csillár gazdag fényében a tenyeres-talpas szobalány kisiet és az
ajtón fényesen öltözött hölgyek és urak özönlenek be ide; zegzugos, hajópadlóval fedett folyosók kötötték össze
a konyhát, a cselédek szobáit, a különböző kamrákat, benyílókat és mellékhelyiségeket az urak lakóterével, a
teremszerű, egymásba nyíló öt szobával, ahonnan az előkelőn ívelt ablakok most e kedélytelen oromfalakra
néztek; engem az egykori cselédszobában szállásoltak el.
A cselédszoba ablakából a szomszédos ház elfeketedett tűzfalára láttam, egészen közel volt, s ezért a szoba
nappal is majdnem teljesen sötét, szállásom tehát igen szerénynek volt mondható, egy vaságy állt benne, egy óriási,
minden eresztékében nyikorgó szekrény, a szokásos asztal, valami pecsétes terítővel, szék, a mintás falon pedig
legalább húsz, gondosan bekeretezett oklevél, melyeket, ki tudja miért, éppen itt helyeztek el a háziak.
Ha nyugalmasan elheverve ágyamon, hosszan és elmerülten bámultam ki az ablakon, képzelegtem, a
szemközti fal fekete térképének domborzatán követni lehetett a recsegve és ropogva égő tetőszerkezetről
lecsapódó lángok hatalmas nyelveit, szinte érezni az akkori szelet, vagy a szélvészt, amit a tűz kavar, az iszonyú
tűzvészt, mely így hagyott nyomot magáról a jövőnek, nekem; kicsúcsosodó, kormos foltokat a tűz nyaldosása
a mégis épségben megmaradt falon.
Igyekeztem amolyan minden tekintetben ideiglenes hálóhelynek tekinteni ezt a szobácskát, a lehető
legkevesebb időt eltölteni benne, és ha mégis úgy alakult, hogy nem volt semmiféle más elfoglaltságom, akkor
levetkőztem, befeküdtem a teknőszerű ágyba, az egyik fülemet befogtam, a másik fülembe bedugtam kis
zsebrádióm dugóját, ne kelljen a körülöttem élők zajongását hallani; négy kisgyerek élt a lakásban, a nagypapa
és egy rokkant nagymama, egy csaknem minden éjszaka részegen érkező apa, és a négy gyermeke mellett
meghatóan fiatalnak tetsző, színtelen arcú anya, kinek törékenysége, űzöttsége, melegen beszélő barna szeme,
tevékenységi láza engem valamelyest mindig Theára emlékeztetett, vagy inkább fordítva, akárha régi szerepeiben
Thea mondta volna el, hogy valójában ki lenne ő, ha egyszer el tudná beszélni magát.
Így aztán olyan műsorokat is meghallgattam, amelyeket egyáltalán nem akartam, illetve, többnyire nem
figyeltem, kibámultam ezen az ablakon és még azt se mondhatnám, hogy valamire gondoltam volna, egyszerűen
hagytam, testem feküdjön el ebben a talajtalan és otthontalan állapotban, ne legyenek saját emlékei.
És mintha lassan, fokozatosan, távolról, közeledve; férfi hangja lépett volna emlékeim ellen gondolkodó
agyamba, mély hang volt, kellemesen lágy, nevetős vagy mosolygós, helyesebben szinte érezhető, szinte látható
a rendíthetetlen derű, mely beszéd közben ismeretlen arcát uralja, s egy kis idő eltelte után azon kaptam magam,
hogy figyelek, őt hallgatom, valójában nem azt hallom, amit beszél, hanem arra fülelek, miként beszél, ki lehet ő.
Egy ősöreg sanzonénekesnővel beszélgetett, csevegett vele, olyan könnyedén, hajlékonyan, mintha csak egy
csésze kávé mellett üldögélnének és nem lenne előttük mikrofon, amiről az idős hölgy bizonyára teljesen meg is
feledkezett, mert vihorászott, szájáról észvesztő sebességgel patakzott a szó, olykor egyenesen gőgicsélt, ami által
megintcsak szinte láthatóvá lett felajzottan intim helyzetük, ugyanakkor nem volt felületes csevegés, régi
hangfelvételekkel akasztották meg a beszélgetést, és a férfi ezeknek a felvételeknek a körülményeiről, arról a
múlttá foszlott időről, mely beszélgetésük valóságos tárgya volt, arról a lüktető és elragadó, könnyelmű és
kegyetlen világvárosról, melynek életét az öregasszony lányos kacagásai, turbékolásai vissza is idézték, mindent
tudott, anélkül, hogy tudása tolakvóvá vált volna, sőt, olykor hümmögve, készségesen brummogva hagyta magát
helyesbíteni avagy nyíltan beismerte tévedéseit, de hangjának fekvésével mégis fönntartotta annak lehetőségét,
hogy tán az idős dámát téveszti meg emlékezete, ez viszont nem volt sértő, mert a puha fiúi szeretet és a tudós
szorgalom egyszerűen átölelte és elcsábította az öregasszonyt; s mikorra a műsornak vége lett és megtudtam, hogy
a következő héten a szokott időben ismét jelentkezik, mintha minden testi és szellemi igényemet kielégítette volna,
a dugót kihúztam a fülemből, gyorsan elzártam a rádiót.
A következő héten, a szokott időben valóban jelentkezett, de legnagyobb csodálkozásomra ezennel nem
beszélt, ebben a műsorban hírneves operaénekesek slágereket és sanzonokat adtak elő, valamennyi felvétel
muzeális értékű és érdekességű, Lotte Lehmann, Saljapin, Richard Tauber énekelt, s ő csak a nevüket mondta
be, semmi mást, ami a csalódottság ellenére is örömmel töltött el; szerény volt, s azt jelentette, csak akkor
beszédes, ha beszéltet, izgultam, ne rontsa el, legyen következetes.
Következetes maradt, de többé nem hallottam, el is felejtettem, mert az egyik estén mentem ki a konyhába,
talán egy pohár vizet akartam inni, a fiatalasszony éppen póréhagymát tisztított, napközben ő is munkába járt, s
mintha egyszer azt mondta volna, hogy valamilyen eternitgyárban dolgozik, de tekintettel a négy gyerekre, mindig
nappalos, s ezért a másnapi ebédet este főzi; leültem mellé egy székre, halkan beszélgettünk, ami úgy nézett ki,
hogy én beszéltem, ő pedig minden szót habozva, kedvetlenül lökött ki a száján, vagdalta a hagymát, és még azt
is megkockáztattam, hogy ameddig itt lakom a szobában, tán levehetném a falról azokat az okleveleket, ha
megengedi.
A kés megállt a kezében, rám pillantott meleg barna szemével, s tekintete oly lágy és nyugodalmas maradt
e rövid, néma pillanatra, hogy teljesen gyanútlanul néztem vissza rá, élveztem szépségét, csak az volt a furcsa és
érthetetlen, ahogyan mindeközben fölhúzta vékony vállát, miként a macska, mikor doromboláshoz domborítja
hátát, és kezét a késsel együtt beleengedte a vízzel teli tálba, akárha sírni kezdene vagy egész testében vonaglani,
de lehunyt szemekkel, torka szakadtából, egészen sajátos, számomra akkor csaknem érthetetlenül komplikált,
szinte irodalmiasan keresett nyelvi megoldásokat választva üvöltött bele még mindig gyanútlan arcomba, nekem
üvöltötte ki azokat a sérelmeket, melyeket mások nevében okoztam neki, miszerint mit képzelhetnek ezek rólunk,
hogy ezeknek aztán bármit lehetne már csinálni, mindent lehetne csinálni, toligálni, toligálni ezeknek a rohadt,
mocskos idegeneknek, ezeknek a szaros kis vietnámiaknak meg a rohadt négereknek, hogy ő még a kommunista
vasárnapján is dolgozzon miattuk, és ők pofátlanul, orcátlanul, de ez szemtelenség! még idejönnek és takarítsa
utánuk a koszos szarjukat, és lehetséges lenne, hogy őt még a lakásában se hagynák nyugodni, a saját lakásában
se lehetne egy pillanat nyugalma és mindenbe belenyalnak és a lábosait összebüdösítik, mit képzelhetnek ezek,
kik ők és mi vagyunk mi nekik, és neki abból elég, hogy nem tudja, honnan a francból szalasztották ezeket ide,
mit érdekli, nem érdekli, mi köze hozzá, de még azt se tudják ezek, ha az ember a klozetba beleszarik, akkor azért
van ott az a rohadt kefe, hogy kikeféljék a rohadt mocskos idegen seggük szarját vele.
Amint a vietnámiakat és a négereket illető szavak elhangzottak, én fölálltam, s valamiként nyugtatón, mert
tényleg segíteni szerettem volna neki, a kezemmel szerettem volna lefogni reszkető vállát, ám az érintés puszta
lehetőségétől a tiltakozásnak olyan görcse állt reszkető testébe, hogy az üvöltés elkezdett fölfelé csúszni,
sikoltozásba, és olyan energiával markolt a vízen úszkáló, fölszeletelt zöldség között a kése után, hogy jobbnak
láttam a kezem gyorsan visszarántani, és teljesen elveszítve nyelvi lélekjelenlétem, a szavak ugyanis saját
anyanyelvemen akartak kicsúszni és szinte a nyelvemmel kapkodtam utánuk, dadogtam, nem kell fölizgatnia
magát, ha lehetséges, akkor azonnal elköltözöm, a halk szó azonban olaj volt a tűzre, fejhangon rikácsolt tovább,
én mentem ki a konyhából, ő jött utánam a késsel, és az utolsó szavakat már a hatalmasan üres előszoba
sötétjében sikoltozta el.
A taps hullámaiban tocsogó karmester elfoglalta helyét, jobbra nézett, balra nézett, felgörbítette hátát, és
mintha úszni készülne, emelte meg karjait a kottapultok fényében, csend lett a színházban, melegen várakozó
csönd; hidegen hajnalodott a színpadon.
Odasúgtam a franciának, egészen a füléhez hajolva, láthatja, börtönben vagyunk; arca azonban nem mozdult
el a puha homályban.
Majd meglepettsége lélegzetnyi szünete után a taps alázúduló hullámát mintha a nyitány első négy taktusának
dallamtalan dübörgése verné vissza belénk, és szétmorzsolna minden hivalkodón színháziast, elsöpörne,
elnémítana, elvakítana; a megnyíló, meghasadó föld dübörgésének négy röviden szaggató, repesztő taktusa
nevetségessé és kisszerűvé tenné életünk együgyű törekvéseit, hogy a megkoronázott csönd után e megnyílt
szakadék mélységének iszonyú látványától bennszakadt lélegzet egy klarinét száján fújhassa ki magából a
vágyakozás fölfelé törekvő dallamát, de ez már onnan, lentről, a mélyből, finoman, szerelmesen, kegyelemre
áhítozón, gyöngéd fagottok és könyörgő oboák száján, szabadulni vágyón, még akkor is fölfelé, ha e szakadék
sziklás fala haragos dübörgésként veti vissza a sóhajt, mely maga is duzzad, erősödik, már folyamként hömpölyög,
eláraszt, kitölti az ellenkező sors réseit, repedéseit, egész szakadékát, ám hiába viharzik és dühöng, hiába zúdít
magával sziklaélt, kavicsot, kövecskét, ha egyszer nem feledheti, ereje végül is pataknyi ahhoz az erőhöz képest,
mely áradni engedi, mely uralja, amelyen győzni nem tud, nem lehet, mígnem valahonnan, fölülről, távolról, kívülről,
föl nem hangzik az ismerős, a várva várt, a nem remélt és nem is remélhető kürtszó, a győzedelmes megváltás,
a pofonegyszerű, a röhejesen szimbolikus szabadító; a szabadság hangja, melyben a test, miként nyűgös ruhái a
szerelemben, a csupasz lélekig levethető.
Mire vége lett a nyitánynak és végre meg mertem moccanni, mert addig illetéktelen és sértő lett volna, most
azonban szinte egyszerre dőltünk hátra a franciával, ő boldogan rám vigyorgott, mintegy kölcsönösen helyeseltük
a történteket, és e közös helyesléssel békét is kötöttünk, a bástyafal résein bevetült egy vékonyka fénysugár, a
reggel, vékony csíknyi színpadi napocska a börtön udvarán.
Azon a vasárnap délelőttön nem beszéltünk aztán egymáshoz többé, Melchior is szégyellte a saját vigyorát,
a kegyetlenséget és kegyetlenkedést; néhány szót váltottunk később, míg ebédhez terítettünk, de hallgatagon,
egymás tekintetetét kerülve ettünk.
És még be se fejezhettük az étkezést, tányérján volt még egy falatnyi karfiol, valamennyi a krumplipüréből,
egy darabka hús, mikor megszólalt a telefon, bosszúsan mordulva engedte vissza tányérjára kését és villáját, ám
mozdulatának gyorsaságába, amint kelletlenséget tettetve hátranyúlt a kagylóért, annyi kíváncsi öröm vegyült,
amennyi éppen láthatóvá tette, hogy mordulását és kelletlenségét inkább nekem szánja, előre bocsánatot kér tőlem
vele.
Másfelől azonban nem szerette, ha közös étkezéseinket megzavarták, mert ilyenkor elsősorban nem a
szükséges táplálékot vettük magunkhoz, hanem egy olyan szertartást bonyolítottunk le, amely jelentőségteljessé
tette a közösen eltöltött időt, méltóságot adott kapcsolatunknak.
Nem kérdeztem se tőle, se magamtól, miként étkezett, ha nem voltam jelen, s gondolom, a különbség nem
lehetett túlzottan lényeges; ha egyedül volt, minden valószínűség szerint legalább ilyen gondosan megterített
magának, legfeljebb nem hangsúlyozta, nem tüntetett vele, és erre azokból a hétvégi látogatásokból következtetek,
melyeket az édesanyjánál tettünk a szülővárosában, ahol is a régi ebédlő bútorai között szinte minden mozdulatból,
a terítékek csinos elrendezéséből és az ételek föltálalásának módjából érzékelni lehetett azt a több száz évre
visszanéző, takarékos, a falatoknak jelentőséget adó, legbensőbb természetté vált protestáns étkezési
hagyományt, amit ő nem csupán átvett, hanem a jelenlétemben a választékosságával provokatív módon el is
túlzott; azon a vasárnapon azonban, miközben némán ettünk, és ezért először figyelhettem meg úgy a mozdulatait,
rágásának és nyelésének ritmusát, mintha kulcslyukon lesném, mert olyannyira igyekeztünk akkor visszavonulni
magunkba, elszigetelni, jelenlétünkkel nem zavarni a másikat, hogy mindez utalás volt a teljes magányra, és ezáltal
teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy körülményes, rendszeres, minden étkezésre és tulajdonképpen minden
úgynevezetten köznapi cselekvésre kiterjedő túlzó ünnepélyessége nem annyira valamilyen számomra addig
megfejthetetlen eredetű és bizonyos fokig félreértett finomkodás jele, hanem éppen e túlzással szól nekem,
helyesebben nekünk, az időt, a közösen eltöltött időt méri meg vele, számol és áldoz, minden mozdulatával egy
jól belátható és napra, órára kiszámítható vég szemszögéből méri visszafelé az időt, s azért igyekszik minél
esztétikusabbá, hangsúlyosabbá és ünnepibbé celebrálni a kitelő pillanatot, hogy aztán majd túl a végnek ezen az
állomásán is emlékezetes maradjon, visszaidézhető, fogható, használható emlék váljék belőle.
Szép óezüst tartóban gyertya égett az asztalon, és nem csupán ünnepélyessége és szépsége miatt, hanem
azért is, hogy az étkezés utáni dohányzáshoz ne kerülhessen a fehér damasztra a gyufa vagy öngyújtó, ne piszkítsa,
ne zavarja valamely evilági, köznapi elem az idegen és utált világot kizárni vágyó mesterséges makulátlanságot;
virág állt az asztalon, monogramos ezüstgyűrűből bontottuk ki damasztszalvétánkat, és ugyanígy nem kerülhetett
az asztalra holmi közönséges borosüveg se, a bort, ami persze nem föltétlenül használt a bornak, előzőleg áttöltötte
egy díszesen megmunkált kristálypalackba, ugyanakkor étkezésünkben mégsem volt soha semmi olyan jellegű
feszesség vagy feszélyezettség, ami e kényszeres elrendezettségnek szinte természetes következménye lehetett
volna, már csak azért se, mert élvezettel, majdhogynem mohón, minden falatot gondosan összerágva, óriási
mennyiségeket falt be, s ha netán valamit a tányéromon hagytam, maga elé vette, az utolsó morzsáig megette, a
bort pedig, anélkül, hogy berúgott vagy becsípett volna tőle, valósággal nyakalta a karcsú pohárból.
Pierre beszélt, s miután lenyeltem az utolsó falatokat, mintegy ürügyet keresve ahhoz, hogy kimehessek a
szobából, ne zavarjam őket, elkezdtem összeszedni az edényeket; franciául beszéltek, amitől Melchior, függetlenül
Pierrre személyétől is, különös módon megváltozott, felvillanyozódott, nem tagadom féltékeny elfogultságomat,
de ilyenkor mégis olyannak láttam, mintha kifordulna önmagából, igyekvővé vált, az idegen természetesség
elnyerése érdekében föladta vonzó természetességét, amolyan eminens tanuló lett, egy stréber, aki a jutalom
reményében egy egész oktávnyival magasabb fekvésbe csúsztatja a hangját, és a hangzók helyes és szabályos
megformázásának érdekében, bár röhög az egész osztály, még a nyakát is másként tartja, kissé fölfeszítette,
másként tartotta az ajkát, előretolta, csücsörítette, s a szavakat nem kiejtette, hanem lökte, gyúrta, mindezt pedig
nem csupán az idegen nyelven való minél tökéletesebb megszólalás becsvágyától hajtva, hanem mintha egy másik
ént, egy olyan másik, benne élő, feltételezett személyt keresne önmagában, akit a helyesen formázott hangzókban
és a tökéletesen intonált mondatívekben lenne lehetséges megtalálnia; miközben beszélt, s én nem csak
szégyenkeztem egy kicsit miatta, hanem fölismertem benne a saját igyekvésemet, kényelmesen hátradőlt, amiből
láttam, hosszabb beszélgetésre rendezkedett be a székén, intett nekem, a tányérját ne vigyem el, és a poharát is
hagyjam ott.
A konyhában elrendeztem a szennyes edényeket a mosogató melletti asztalon, de nem mosogattam el, annyi
nagyvonalúság és engedékenység mégse volt bennem, hogy teljesen magukra hagyjam őket; mehettem volna a
hálószobába is, mikor mégis visszamentem, ők természetesen még mindig csevegtek, helyesebben most csak
Pierre beszélt, hosszan, Melchior a kagylóba mosolyogva hallgatott, és szórakozottan csipegette tányérjáról az
étel maradékát, nyalta az ujjait.
Ablakot nyitottam, kikönyököltem, azt a néhány szót se értsem, amit értettem, és mégis jelen legyek.
Ebben a játékban, a személyiség megosztásának és egy másféle, egy idegen azonosságba való átemelésének
e törekvő nyelvi játékában volt egy finom árnyalat, ami nekem szólt, és délelőtti beszélgetésünk után ezt a finom
árnyalatot másként fogta fel már a fülem.
Ugyanis minél teljesebben és tökéletesebben sikerült megtalálnia az idegen nyelv dallamát, minél teljesebben
sikerült levetnie anyanyelvének arcába, ajkába, torkába, testének tartásába évődött hangsúlyait, annál mélyebb
lett a szakadék, mely elválasztotta attól, hogy az idegen nyelven is az anyja nyelvével beszéljen; ez így természetes,
hiszen az ember a saját nyelvén egyáltalán nem tökéletes mondatokban és közel sem példaszerű hangsúlyokkal
beszél, hanem inkább valami erős belső célnak és személyes egyensúlyérzékének engedelmeskedve hablatyol,
miközben a cinkos és határtalan, ugyanakkor áthághatatlan és kikezdhetetlen nyelvi egyezmények tökélye, a nyelvi
közösség magában való tökéletessége nyilvánul meg, ha ugyanis az ember a saját anyanyelvén beszél, akkor
egyetlen ügyetlen mondatában is a legteljesebb kötetlenség és a legszigorúbb kötöttség két szélső pólusa záródik
össze, a közösen vállalt rabságban a szabadság, s ilyen értelemben nincsen is téves vagy hamis hangsúly,
egyszerűen nem lehetséges nyelvi hiba, mert minden tévedés, hiba, téves vagy hamis hangsúly egyben utalás
valamely tévedésre, hamisságra, valami valódira; ő viszont minél tökéletlenebb és természetellenesebb lett ebben
a különös, színtelen és szagtalan, mimikus tökéletességben, annál teljesebben játszotta el, hogy én, aki őt csupán
az anyanyelvén ismerem, anyanyelvének tartásával és gesztusaival, tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem, ő
ugyanis nem azonos önmagával, mert lám, bármely pillanatban képes erre az átváltozásra, ne bízzam hát rá magam
arra a személyre, akit ismerni vélek, ő két személy és két nyelve van, kettője közül kénye és kedve szerint
választhatja, amelyiket akarja, érzelmeit hiába is próbálom megkötözni hát, hiába zsarolom őt magammal és főleg
hiába zsarolom Theával, lelkének egyik fele mindig is szabad lesz, következésképpen nem zsarolható, oda én nem
tehetem be a lábam, ott egy előlem elzárt, titkos világ kezdődik, be se láthatok, hiába is féltékenykedem, mert ha
nem ezt a franciát szereti, akkor szeretnie kell azt a franciát magában, aki a valóságos apja volt, a lelke az ő
nyelvén tud és akar beszélni, s én ugyan a történelem távoli bonyodalmaként fogtam föl eddig az ő történetét,
hiába is mesélte el nekem, ostoba vagyok, nem értettem belőle semmit, nem értem, hogy ez a végletes lelki és
fizikai megosztottság az ő igazi története, németek által kivégzett francia apjának javára kellett döntenie, lelkének
a teste ellen és testének az anyanyelve ellen, és nem csak azért, mert az volt a valóságos apa, kit érdekelhet egy
ismeretlen ember spermája! hanem a történet igazsága miatt nem dönthetett másként, ki kellett vetnie magából
a német apát, akit szintén nem ismerhetett, akit szeretett, akinek az arcát óraszámra nézegette hiába a képeken,
akinek viseli a nevét, aki valahol egy hómezőn vagy egy lövészárokban megfagyott.
S ha addig a feszültség is kellemes volt kettőnk között, ettől az elnyúló és több értelemben kirekesztő
telefonbeszélgetéstől kellemetlenné vált; néhány percig még süttettem magam a bágyadtan télies, délutáni
napsugárral: délelőtt óta lassan elvándorolt, mostanra már csak egy keskeny csíknyit hagyott Melchior egyik
szemén, a haján és a feje fölött a szoba falán, aztán visszavonultam a hallba, a párna alól kivettem a plédet,
lefeküdtem a díványra, befordultam a fal felé, és mint aki végre elfogadható vigaszra lel, jó melegen
beburkolództam a puha takaróba.
Talán igaza volt, történetét éppúgy nem vettem egészen komolyan, a németség ellen érzett olthatatlan
gyűlöletét egészen más okokból származó öngyűlöletnek tekintettem, mint ahogy ő is elzárta magát az én
szívszaggató élettörténetem elől; olykor igazi könnyekkel megkönnyezett, de végül is egyszer igen hidegen
megjegyezte, nem lát benne semmi mást, mint a két szuperhatalom vonzáskörébe keveredett anarchisztikus,
kommunisztikus és szocialisztikus európai tömegmozgalmak végleges szétroppanásának személyes, s ilyen
értelemben természetesen megható következményét; mindketten ugyanannak a szétroppanásnak szerencsétlen
termékei vagyunk, mondta, két sajátos mutáció, és nevetett.
Én kicsit sértetten utaltam a magyar történelem speciális vonatkozásaira, sértetten, hiszen senki nem szereti,
ha létének történetét egy betegség vagy akár egy európai méretű elfajulás szimptómájának, változatának tekintik,
ám hiába is érveltem bármivel, kitartott meggyőződése mellett, egy nagyívű politológiai eszmefuttatás keretében
fejtette ki, miszerint éppen az ötvenhatos magyar felkelés, felkelést mondott, nem forradalmat, az első és
leglényegesebb tünet, akár fordulópontnak is nevezhető Európa újkori történetében, amennyiben mindenféle
hagyományos szellemű törekvés szétroppanását, felszámolódását és gyakorlati megszűnését jelzi; a magyarok
akkor nagyon hősiesen, de legalább oly ostobán egy olyan hagyományos európai elvre apelláltak, amely abban
a pillanatban, kiderült, gyakorlatilag már nem is létezett, egy hangzat maradt belőle, no és néhány magyar hulla.
Több ezer halott és kivégzett ember, jegyeztem meg szemrehányón, közöttük a barátom.
Ezek az elvek, folytatta, mintha nem is hallaná megjegyzésemet, a második világháború befejezésének
pillanatától kezdve nem voltak többé működőképesek, csakhogy Európa az önvédelemre való képtelenség
szégyenében és a győzelem mámorában nem vette észre, hogy az Elbánál a két nagyhatalom katonái immár valódi
világhatalomként ölelkeztek össze Hitler elégett teteme fölött.
Lehet a törekvés bármilyen, törekvés a nemzeti önrendelkezésre vagy a szociális egyenlőségre, a két
világhatalom szempontjából egyre megy, mondta, hiszen a maguk képére átalakított érdekszféráikban mindketten
arra törekszenek, hogy az önálló fejlődést lehetetlenné tegyék.
Ami az egyik oldalon azt jelenti, hogy a fejlődést visszavessék egy demokrácia előtti szintre, a kilátástalanság
hamvába fojtsanak minden demokratikus vagy nemzeti önállósodásra irányuló törekvést, amihez, figyeljem meg,
a másik, a szabadság és az önrendelkezés elvét valló szuperhatalom a legkészségesebb áldását adja; az a másik
oldalon azt jelenti, hogy a polgári emancipáció mozgalmából szétsugárzó és szétburjánzó gyakorlatias szándékokat
ne engedjék a saját természetük szerint élni és kibomlani, a jogegyenlőség és a szociális igazságosság elvéből
származó ésszerű, természetük szerint radikális törekvéseket a konzervativizmus kordájába szorítsák, amihez
viszont megint a másik, a szociális egyenlőség elveit hangoztató szuperhatalom adja készséges áldását, egyrészt
mert maga is konzervatív, másrészt bármiféle egyenlőségi eszmére támaszkodó szociális átalakulás által
megtámadva érezné saját hierarchikus gyakorlatát.
Így, így, mondta, mintegy mulatva saját felbuzgó politikai bölcselkedésén; én viszont kihasználva töprengő,
öngúnyból erőt nyerő tétovázásának pillanatnyi szünetét, azon kétségemnek adtam kifejezést, hogy vajon a két
nagyhatalom akár szándékaiban, akár gyakorlatában, ily durva módon azonosítható lehetne-e.
És ne gondoljam, folytatta közbevetésemmel mit sem törődve, hogy mikor mentünk föl ott a lépcsőn, nem
hallotta a vitánkat, Theára figyelt, de azért hallotta és úgy érzi, hogy ebben a mi kis szópárbajunkban élesebben
érzékelhető volt a hagyományos európai törekvések tökéletes szétroppanása, mint az úgynevezett
nagypolitikában, ahol a diplomácia óvatos vagy a szónoklatok nyers nyelvészkedése minden valódi ellentétet
igyekszik eltompítani, illetve a lehetetlenségig kiélesíteni; egyszerűen nevetségesek voltunk, nekünk nem is kell a
fal, mint a megveszett kutyák ugattunk át egymásnak, már csak nem is sejtve, nem is kérdezve, nem is keresve,
mi lehet a fal túlsó oldalán, teljesen megfeledkezve arról, hogy hiszen azért emelték ezt a falat, hogy egymásra
ugassunk.
Legalább háromszor búcsúztak el, mindig újra kezdték, annyira belebonyolódtak egymásba, hogy nem
tudták abbahagyni, legalább negyven percig beszéltek, és nemcsak éreztem, de értettem is, hogy Melchior az
idegen nyelv védelmébe vonulva rólam is beszél, pletykál, avagy a kettőjük között zajló háborúban a saját érdekei
szerint használ; úgy fecsegtek, vitáztak, cseverésztek, veszekedtek és locsogtak, mint a vénasszonyok, én pedig
némán dühöngve gubództam be a takarómba, és utálatosan éneklő hangjának hullámain igyekeztem átcsempészni
magam a felületes szendergésbe, távolodjék el minden, s ha már egyedül vagyok, akkor egyedül lehessek.
Mert bármennyire meggyőzőnek tetszett is bármely eszmefuttatása, és annál is meggyőzőbbnek, mivel
ellentétben velem, bármilyen kényes területet érintettek elemzései, soha nem jött igazán tűzbe, nem heveskedett
és nem fortyogott, nem robbant fel, akárha nem lennének indulatai, viszont annál több hűvös, száraz, önnön
tárgyához ragaszkodó ironikus felhangjaival e ragaszkodást hangsúlyozó analitikus készsége; s ennek ellenére
csaknem mindig bizalmatlan maradtam mutatós elméletei iránt, az volt a benyomásom, egy olyan ember beszél
így, aki élete minden lényeges pontján kitér és folyamatosan kitért önmaga elől, és csupán e kitérőket elemzi aztán
ilyen hézagtalanul logikus racionalizmussal; élő, véresen ésszerűtlen érzelmi gócokat rejt el vele.
A magam alkatának megfelelően nem annyira arra figyeltem hát, amit mondott, hanem inkább a sokkal
árulkodóbb stilisztikai elemekre, e furcsa érzelmi görcsöt, ezt az önnönmagától hűvösséggel vagy iróniával
elidegenítő tudatos manőverezést igyekeztem magamba inni, és így valamiként megélve megérteni, minduntalan
egy olyan pont fölfedésének irányába törekedve, ahol éppen kitér, hogy aztán e fölöttébb iszamos talajon
megvetve a lábamat, lényének, gesztusainak rendszere legyen fölfejthető, ahol végre megfoghatóvá válik; de
mintha árnyak között mozognék, minden gesztusa utalás maradt, hangsúlyos utalás, a külleme, a mosolya, a
hangja, a környezete, utalás volt Thea, akit kívánt és mégse akart, Pierre-Max, akit nem akart és mégse tudott
elszakadni tőle, nem beszélve arról, hogy utalás voltam én magam.
Egy idegen városban különös, s a bennszülöttek számára teljesen értelmetlen, követhetetlen és hajmeresztő
összefüggéseket teremt az ember szeme, orra, nyelve, füle, összefüggéseket az utcák elrendezettsége vagy éppen
rendezetlensége, a homlokzatok képe, a lakások bensejének hangulata és a benne élők viselkedésmódja, alkata,
öltözködése, akcióik és reakcióik gyorsasága avagy lassúsága között, mert egy idegen városban, ahol a
megszokás meghittsége nem segít, az úgynevezett külső és belső természet nem olyan élesen elválasztható, mint
ahogyan a saját városunkban megszoktuk a külsőnek gondolt kényszereinket a bensőnek hitt szándékainkról
leválasztani, egy idegen városban sűrű, egyenletes derengésben folyik össze lényeges és lényegtelen, íródik
egymásba homlokzat és arc, hangerő és arckifejezés, villan össze lépcsőház és mozdulat, szín, illat, fény és csók,
evés, ölelkezés, semminek nem tudhatjuk pontosan az eredetét és a történetét, viszont annál erősebb a hatás; a
hiányzó ismeret és a hiányzó tudás megmarad és visszavet a szenvtelen gyermeki szemlélődés és a felfedezési kedv
édeni állapotába, kéjes felelőtlenség ez! a század embere tán ezért is kedveli olyannyira az útonlevés állapotát,
ezért a meghitten ismerős állapotért hajszolódik magányosan, párosan vagy csordába terelődve a világ idegen
nagyvárosaiban, hiszen szinte egyetlen egyezményesen elfogadott állapota ez sokféle súlyos felelőssége és nyűgös
elfoglaltsága közepette, melyben minden különösebb veszély nélkül átlépheti ama tömör falat, amivel öntudatlan
gyermekkorának eseményeit oly hézagtalanul elszigeteli öntudatosnak hitt felnőttkorának élményeitől, s mily
végtelen boldogság! végre az orrára, ízlésére, fülére és szemére, elemi és megtéveszthetetlen érzékszerveire
bízhatni magát.
Hiába volt hát bármely meggyőző eszmefuttatása, hiába minden önkínzó és gyűlölködő, tehát az öngyűlölet
látszatát kerülő elmélete, miszerint ő nem is lenne német, miszerint ő egy hazug ember lenne, aki hazugságait élvezi,
miszerint ez lenne az egyetlen igazság, amit itt ki tudhat csikarni magából, és ezért kéne innen elmennie; hiába, ha
én az ő lakásában a stílusnak ugyanazt a sajátos aromáját éreztem, mint példának okáért a háborús pusztulás után
némiképpen átépített operaházban, ennek az épületnek a külleme és belső tere viszont érzékeimben nemhogy nem
állt távol a Chaussee utcai proletárlakásban szerzett élményeim hangulatától, hanem mint ahogyan az minden város
minden jelentősebb középületének célja is, egyenesen reprezentálta, az építőművészet elvont síkjára emelte a
köznapok tapasztalatát.
Ezt vagy azt tudtam ugyan a városnak a múltjáról, persze nem többet, mint amennyit az ember néhány léha
kellemet ígérő útikalauzból tudhat, színházi érdeklődésemnek megfelelően ismertem például az operaház
építtetésének és különböző átépítéseinek körülményeit, tudtam, hogy Frigyes herceg, akit később Nagy
Frigyesként ismert meg a történelmi léptékekben gondolkodó világ, már trónörökösként olyan beható és
körültekintő buzgalommal foglalatoskodott kedves udvari építésze, von Knobelsdorff társaságában leendő
székvárosa beépítési és kiépítési terveivel, hogy mikor aztán apja, a katonakirályként emlegetett Frigyes Vilmos
halála után elfoglalta trónját, már semmi nem akadályozhatta meg, hogy a szükséges rontással, dúlással és
pusztítással elkezdje nagyszabású építkezéseit; mindazokat a szerény, minden különösebb építőművészi igény
nélkül fölhúzott, különböző szélességű és magasságú polgárházakat, melyek a túlontúl józan és halálosan gyűlölt
atya kormányzása idején épültek az Unter den Lindenen, a legkíméletlenebb jogi önkénytől se riadva vissza,
egyszerűen leradírozták a föld színéről, hogy a velencei palazzók mintájára tervezett, egységesen ötszintes,
pompázatos, bár környezetükre némi hideg idegenkedéssel letekintő homlokzatokat emeljenek; ám végül is
ezeknek az adatoknak a tudása nem szolgált másra, mint hogy a fejemben minél szabadabban és felelőtlenebbül
alakulhassanak a számára csaknem követhetetlen összefüggések.
Tudtam, hogy az udvari reprezentációt szolgáló nyilvános épületek közül, melyeket az Unter den Lindenre
szántak, legelébb éppen az operaházat kezdték el építeni, s miként von Knobelsdorff valamennyi építményének,
Palladio és Scamozzi formatanának elveit követve, ennek is finoman megmunkált, klasszicista stílusú palotának
kellett lennie, melynek szárazon geometrikus, simán nagyvonalú, hűvös szimmetriával tagolt külső burkában aztán
kirobbanhatott építő és építtető minden valóságos igénye: a belső tér buja, aszimmetrikus díszítésektől tobzódó,
fehér, arany, bíbor rokokójában; a leendő épület helyéül pedig azt az óriási, üressé pusztított térséget választották,
mely az erődítési építmények és a mai napig Festungsgrabennek nevezett utcácska, vagyis a régi várárok között
terült el.
Mintha valaki óvatlanul kinyitna egy ridegen sarkos, csukaszürkére mázolt katonaládát, és benne aranyló,
drágakövekkel és táncoló figurácskákkal díszített, csinos dallamokat fuvolázó zenélő dobozt találna jáspis
talapzaton.
Szobájának fehér padlóján a süppedékenyen vastag, mélyvörös szőnyeg, a fehérre lakkozott bútorok, az
ablak frontját a padlótól a mennyezetig beborító, nehézvörös, arany liliomok mintáival átszőtt, gazdagon ráncolt
selyemfüggöny, a fehéren tapétázott sima falak, a barokk tükör, a karcsú gyertyatartók és a kicsi lángok minden
légvonattól kilendülő, füstcsíkokat csavaró, ódonan sárgás fényei az én szememben a külsőnek és a belsőnek
ugyanazon szemkápráztató idegenségét jelentették; a külsőtől, a jelenlévőtől, a valóságostól való arisztokratikus
eltávolodásnak ugyanazon komoly, kényszeredett vagy legalábbis minden könnyedséget nélkülöző igénye
fogalmazódott meg a kövek és a tárgyak nyelvén e századvégről ittragadt, hulló vakolatú, a háborús telitalálatok
még mindig frissnek ható tapaszaitól és a géppisztolysorozatok befoltozatlan, mély sebeitől tarkított polgári
háztömb cselédeknek és proletároknak épített hátsó udvari traktátusában, fönn, az ötödik emelet lakásdobozában,
mint ama történelmileg nevezetes énekpalotában, mely a város kultúráját reprezentálta.
Valamilyen oknál fogva nagyon siettek, a gyűlölt régitől való elszigetelődést nagyon gyorsan meg akarták
teremteni, mert alig két évvel a munkálatok megkezdése után már állt a maga korában szenzációs épület; nem
csupán operai előadások, hanem mindenféle társasági összejövetelek és ünnepségek céljaira is szolgált, s ezért
aztán Knobelsdorff a földszinten, ahol most a pénztárcsarnok és a foyer található, helyezte el a konyhákat és az
éléskamrákat, a cselédszállásokat és mellékhelyiségeket, s efölött három hatalmas termet épített egymás mögé,
olyaténképpen, hogy a színházi termek a megfelelő technikai berendezések, süllyesztők és emelők segítségével
egyetlen óriási bálteremmé voltak alakíthatók, nem véletlenül járt csodájára az akkori világ! és ez a hármas osztás,
a számos alakítás és átépítés ellenére, a mai napig megmaradt.
Mikor aztán hazugságairól szóló hűvös vallomását megakasztva, nagyon óvatosan, ne sértsem,
megkíséreltem megosztani vele a megfigyeléseimet és elmondtam, hogy én nem csak nem érzek semmiféle
hazugságot abban, ahogyan a lakását berendezte, hanem ellenkezőleg, az ésszerűen polgárinak, a csupasz igények
kielégítésére szorítkozó proletárinak és az arisztokratikusan idegennek egy olyan sterilizált kereszteződését látja
benne a szemem, melyben a múlt minden jele és eleme jelen van, csak éppen nem a maga eredeti helyén, de az
élő és élettelen nyomoknak ez a sajátosan kereszteződő, félrecsúszott rendszere az egész városban megfigyelhető;
bizalmatlanul összevont szemekkel hallgatott, s bár éreztem, olyan területre tévedek, ahová nem tud és nem is akar
követni, mondtam, az összhatást se intimnek, se vonzónak nem érzem, viszont nagyon igaznak és főleg nagyon
is németnek, és annak ellenére, hogy az odaátit nem ismerhetem, még azt is megkockáztatnám, hogy mindez
speciálisan itteni karakterű, tehát nem annyira az agyam, mint inkább az orrom és a szemem tiltakozik saját
nációját illető eszmefuttatásai és öngyűlöletről árulkodó kijelentései ellen.
Elegendő, modtam, ha jobban szemügyre veszi ezt a házat, ahol a legutóbbi, a teljes újjáépítés eltüntette az
isteneket és az angyalkákat, kiverte a páholyok válaszfalait, és nagyon takarékosan bánva arannyal és
ornamentikával, akárha sterilizálta volna a belső tér múltját, néhány stiláris emlékeztetőt, amolyan rokokó
emblémákat hagyott az erkélysorok mellvédjein és fönn a kupolában, ami olyan, mintha a belső tér egykori forró
bujaságát a színház külső burkának hűvös egyszerűségéhez hűtötték volna vissza, ez pedig igen következetes
építőművészi ötlet, elpusztítva is megőrzi a múltat, a rideg és csúnya szabályosságot őrzi meg belőle, és így a
legtökéletesebben megfelel a tágasabb környezet csupán a legcsupaszabb emberi igényeket kielégítő általános
hangulatának, és itt különben is minden, mintha valami titkos ragálytól kellene tartani, mondtam, valamilyen
fertőtlenítőszer szagától bűzlik.
A múlttól való félelemnek, a megőrzésnek és az eltávolításnak ezeket a stiláris csúszásait látom a lakásokban
is, és ilyen értelemben nem gondolom, hogy bármitől el tudhatná szigetelni magát, sőt, ismétli és akaratlanul
utánozza, mert ahogyan ő ebbe a hátsó udvari proletárlakásba becipelte őseinek nagypolgári bútorait, a
maradékot, és ezzel különcködik, az nem sokban különbözik attól az idegenségtől, ahogyan a Chaussee utcai
nagypolgári reprezentációra méretezett lakásban az a proletárcsalád él.
Nem nagyon értette, mire gondolhatok, s amint ültünk egymással szemben a gyertyák szép fényében, láttam
az arcán a finom küzdelmet, amivel igyekszik túltenni magát sértettségén.
Ha ilyen jártas vagyok a német építészet történetében, mondta, és egyáltalán, a német néplélek történetében,
akkor bizonyára tudom, mit jegyzett be naplójába Voltaire, miután Nagy Frigyessel találkozott.
Jól sejtette, hogy nem tudom.
Ültében kissé előredőlt, tenyerét a fölény gyöngédségével helyezte a térdemre, és miközben beszélt, a gúny
és az öngúny élvezetével nézett a szemembe, kicsi, fensőbbséges mosollyal.
Öt láb és két col magas, mondta a pedagógus sokat sejtető hangsúlyaival játszadozva, arányos, ám közel
sem tökéletes testalkatú, mesterkélten merev tartása következtében valamiként gyámoltalan, az arca azonban
kellemes és szellemmel teli, előzékeny és barátságos, hangjának fekvésében még akkor is van valami föltétlenül
vonzó, ha éppen szitkozódik, ami oly gyakori nála, miként egy közönséges kocsisnál, mondta, szép, világosbarna
haját copfban hordja, mindig maga fésülködik és egészen rendesen meg tudja csinálni, púderozkodáshoz viszont
soha nem hálósipkában, éji ingben és papucsban ül a tükre elé, hanem egy ócska és meglehetősen szutykos
selyemkabátban, valamiként nem kedveli a szokásos ruhákat, évszámra gyalogezredének dísztelen
egyenruhájában mászkál, cipőben soha nem látni őt, mert örökösen csizmát visel, és a kalapját sem szereti a hóna
alatt tartani, mint illenék, egész viselkedésében, küllemének részleteiben, minden bája ellenére is van hát valami
kényszeredett, franciául például jobban beszél, mint németül, és csupán azokkal vált szót az anyanyelvén, akikről
bizton tudja, hogy nem beszélnek franciául, mivel a sajátját a barbárság nyelvének tekinti.
Még beszéd közben, mindkét térdemet megragadta, foteljában teljesen előredőlt, s befejezve, amolyan
megbocsátó csókokat cuppantott arcom mindkét felére, amit inkább az oktatás újabb állomásának szánt; merev
maradtam, most rajtam volt a sor, hogy bizalmatlan és némiképpen sértett legyek, kissé bosszantott, de legalább
annyira mulattam is magamban azon, hogy nincsen olyan elméleti hajtűkanyar, nem lehetséges olyan elméleti
fegyver, amivel rögeszméinek nyergéből ki tudhatnám fordítani.
Még jobban megerősödött bennem a meggyőződés, hogy nem holmi elméletekkel támadva, hanem az érzéki
gyakorlat egyszerűbb nyelvén kell bekerítenem ahhoz, hogy bármilyen eredményt elérjek, s hogy milyen balga
eredményre törtem, milyen ügyetlenül, tévesen és ostobán, arról majd később kell szólnom.
Homlokát csaknem a homlokomhoz érintgetve bólogatott, de egyetlen pillanatra sem engedte el a tekintetem.
Lám, mondta, lám, lám, ismételte kellemetlenkedve, szegény jó Fridericus, neki is bizonyára jó oka volt így
vélekedni, barbárságról beszélni, mondta, az atya építményeit lerontani, minden bizonnyal jó oka volt a
kényszeredetten gyámoltalan testtartásra is, és hogy ismerem-e Katte hadnagy történetét, kérdezte.
Mondtam, nem ismerem.
Akkor remélve, hogy igen jelentős haladást érhetek el a germanológiában, mesélni fog.
Olykor az volt a benyomásom, hogy valamiféle kísérletet folytatunk egymással, csakhogy nem tudjuk
pontosan, kísérletünknek mi a tárgya.
Egymással szemben álltak a foteljeink, kényelmesen hátradőlt, s mint azt máskor is tettük, két lábfejét az
ölembe helyezte, és miközben beszélt, én nyomogattam, gyúrtam, masszíroztam, ami a testi érintkezésnek
szükségtelen ésszerűséget és kellemes egyhangúságot adott; egy pillanatra félre is fordult, pillantása megakadt a
borospoháron, ivott egy kortyot, majd elváltozott, komoly, érzelmesen elgondolkodó tekintettel nézett vissza rám,
ám a változás már nem nekem, hanem annak a kanyargós történetnek szólt, amit valószínűleg gyorsan
visszaidézett, lepergetett, összerántott magában, mielőtt mesélni kezdené.
Tizennyolc éves akkor a furcsa herceg, s huszonnyolc lesz, mikor trónra lépve elkezdi nagyszabású
építkezéseit, mondta a mesét, és egy atyjával folytatott kimerítő civakodás után egyszerűen eltűnik a palotából.
Keresik itt, keresik ott, sehol nem találják, míg aztán a szolgaszemélyzet vallomásaiból kialakul a kép: minden
valószínűség szerint megszökött, és szökése kapcsolatban állna egy bizonyos Hans Hermann von Katte nevezetű
baráttal, aki a királyi gárda hadnagya.
Kíséretével maga az uralkodó ered a szökevény nyomába, és képzelhetem, milyen megpróbáltatásokat kell
szegény királynénak kiállnia, míg ők úton vannak.
A kíséret egy augusztus huszonhetedikei nap délelőttjén érkezik vissza, Küstrinből jönnek, ám a herceg
hollétéről senki nem tud vagy nem akar felvilágosítással szolgálni; délutánra megérkezik maga a király is.
A királyné kétségektől gyötörten siet elébe, s már amint szinte futva közelednek egymás felé, amint
pillantásuk találkozik, a dühétől lángoló király így kiált: az Ön fia halott!
A várakozástól elcsigázott és mégis reménykedő királynét mintha villám sújtaná, aztán összefüggéstelenül
sikoltozni kezd: hogyan? miként lehetséges ez? fenséged lenne saját fiának gyilkosa?
De a király meg sem áll a sóbálvánnyá dermedt királyné előtt, hanem csak úgy foghegyről veti oda, miszerint
ez a nyomorult dezertőr nem fia, hanem közönséges katonaszökevény, aki halált érdemelt, és tombolva követeli
a királynétól a herceg levelesládikáját.
Mikor a kezében van, felnyitására nem vesztegetve időt, két ökölcsapással veri szét a ládikát, kiragad belőle
minden papírt és elrohan.
A palotában mindenki lapít, mindenki menekül a király haragja elől, a királyné gyermekeihez siet, ám a király
kisvártatva megjelenik ott, és a gyerekeket, akik kézcsókra járulnának elébe, egyszerűen eltaszítja magától,
valósággal átgázol rajtuk a csizmájával, szinte rohanvást Friederike hercegnő felé, aki távolabb áll.
És se szó, se beszéd, háromszor egymás után oly hatalmas erővel sújt az öklével a hercegnő arcába, hogy
az aléltan terül el, és ha Sonnefeld kisasszony abban a pillanatban nem tanúskodik oly nagy lélekjelenlétről és
ügyességről, ha estében nem sikerül fölfognia, akkor a hercegnő egy ruhásszekrény sarkán veri szét a fejét.
A király indulata azonban nem ismer határt, a lábával akar rátiporni a hercegnő földön heverő testére, amiben
csak az akadályozza meg, hogy a királyné és a gyerekek egyszerre ordítva, üvöltve fel, védelmezőn vetik magukat
a hercegnő ájult testére, a saját testükkel fogják fel a csizmás láb tiprásait, rúgásait és a királyi bot minden szörnyű
ütlegét.
Friederike hercegnő később azt írja emlékirataiban, hogy leírhatatlannak tűnik akkori vigasztalan helyzetük;
a király földagadt, és amúgy is gutaütésre hajlamos arca kék volt, lila, csaknem megfulladt dühében, pillantása mint
egy felhergelt vadállaté, szája habos a torkából kifröcskölő nyáltól, a királyné tehetetlenül csapkolódott a kezével,
mint valami nagy madár, és a legfájdalmasabb sikoltásokat hallatta az ajka, a testvérek könyörgőn hevertek a
király lábait ölelve, és mindannyian rázkódtak a hangos zokogástól, még a legkisebb is, aki akkor nem volt több
háromévesnél, két udvarhölgye, von Kamecke asszony és Sonnefeld kisasszony viszont halálos sápadtságban állt
ott moccanatlanul, és egyetlen hangot se merészeltek ejteni, neki pedig, kinek semmi más bűne nem volt, mint
hogy kimondhatatlanul szerette a herceget, és erről megtalált leveleiben is tanúbizonyságot adott, neki, a
legszerencsétlenebbnek, hideg veríték ömlött az arcán, és az egész testét rázta az iszonyú, forró reszketés, mikor
magához tért.
A király ugyanis nem csupán tettlegességre ragadtatta magát, hanem a legborzalmasabb fenyegetésekkel
illette a hercegnőt, bűnéül rótta fel, hogy a ház itt, a szemük láttára omlik össze; az ő csalárd, bűnpártoló,
erkölcstelen intrikái taszították a szükség és szerencsétlenség szakadékába a családot, ordította, és ezért még a
fejével kell fizetnie, a fejével, de fenyegetéseit kiterjesztette a királynéra is, s mivel dühében megfeledkezett róla,
hogy egyszer már halottnak mondta a herceget, most a leghátborzongatóbb és legistentelenebb esküvéseket
lihegte a királyné arcába arra nézvést, hogy ki fogja végeztetni a fiút, a vérpadon, a vérpadon, lihegte.
Úgy tűnt, átkainak, hatalmas dühének, bosszúszomjas fenyegetéseinek semmi nem tudhat gátat vetni immár,
mikor egy megszeppent hang jelentette, elővezették Katte hadnagyot.
A király ettől valamelyest kijózanodott, helyesebben a körülötte állók jól látták, hogy csak azért fordul el
tőlük, mert a név puszta említése a bosszúnak még óriásibb lángjait veri fel benne, a vadállat, mely eddig saját
ketrecében pusztított, most kiszabadul; nemsokára éppen eleget fog tudni ahhoz, vetette még oda a királynénak,
hogy dolgozni kezdjen a bakó, és ezzel kirohant a gyermekek termeiből.
Új zsákmányára nem vethette azonnal rá magát, mivel kabinetjében von Grumkow és Mylius urak vártak
reá, nekik a suttogásig rekedt hangon, öklendezve lihegte el, hogy Katte kihallgatása lesz a dolguk, kinek
vallomása, tartalmazzon bármit e vallomás, azt a célt fogja szolgálni, hogy pert indítson a fia ellen; röviden
öszefoglalta a történteket, s kijelentette, hogy a herceg nem csupán hazaáruló, fertelmes bűnöző, esküszegő
katonaszökevény, hanem ocsmány féreg, szörnyszülött, véglény, aki semmiféle kegyelemre nem méltatható.
Ekkor bevezették a szép arcú, nagy szemű, nyúlánk, huszonhat éves, és természetesen halálsápadt ifjút,
Katte hadnagyot, aki azonnal térdre zuhant a király előtt, a király pedig épp ily gyorsan vetette rá magát, és
fékevesztetten tépte le nyakáról a johannita lovagok keresztjét, majd rugdalta, botjával ütlegelte, egészen addig,
míg bírta szusszal, és az ifjú teste teljesen élettelenné vált a lábai alatt.
A porosz királynak, aki egyúttal a johannita lovagok mindenkori nagymestere, minden jogalapja megvan
ahhoz, hogy egy ilyen von Katte nyakáról leszakítsa a keresztet.
Ám, hogy folytassa a mesét, Katte hadnagyot ennek utána egy vödör vízzel és gyengédebb pofonokkal
vallomásképes állapotba hozták, és megkezdték kihallgatását.
Katte a kérdésekre olyan őszintén, oly nagy lelki bátorságról tanúskodva, és olyan komoly alattvalói
buzgalommal válaszolt, hogy magatartása a legnagyobb csodálkozásra késztette nem csak vallatóit, de magát a
királyt is.
Bevallotta, hogy a herceg szökési tervéről tudott, s mivel lelke minden szeretetével szereti a herceget,
leghatározottabb szándékában állt megszegni a királynak tett hűségesküjét és követni őt, de nem volt tudomása
arról, hogy a herceg melyik udvarhoz szándékozott menekülni, és azt se gondolja, hogy a királyné vagy Friederike
hercegnő be lettek volna avatva menekülési terveibe, hiszen azt a legnagyobb titokban tartották.
Kihallgatása után egy lenvászonból készült köténykét adtak neki, egyenruhájának minden darabját lehúzták
róla, s így, csaknem pucéron kísérték a főőrségre, át a városon.
Az ítéletet a haditanácsnak kellett volna meghoznia, a tanács állandó tagjai azonban vonakodtak ilyen kényes
ügyben ítélkezni, s ezért sorsolással választottak ki tizenkét tisztet a kellemetlen feladat elvégzésére.
Dönhof gróf és Linger gróf úgy vélekedtek a haditanácsban, hogy valamilyen enyhébb büntetést kéne
kiszabniuk, a többiek azonban, átérezve a történtek példátlan súlyosságát, Fritz ezredesre, a király parancsa
szerint ugyanis a trónörököst csupán ezen a néven nevezhették, és von Katte hadnagyra vonatkozóan is a
halálbüntetés kiszabását javasolták.
Amikor Katte előtt fölolvasták a halálos ítéletet, nyugodtan azt mondta, teljesen átadja magát a
gondviselésnek és királya akaratának, hiszen semmi rosszat nem tett, és hogyha meg kell halnia, akkor ez
bizonyára egy általa nem belátható, de nemes ügy érdekében történik.
Bizonyos Schenk őrnagy parancsot kapott, hogy vigye vissza az elítéltet a küstrini citadellába, ahol a
trónörököst is őrizték.
Reggel kilenckor érkeztek meg, s a nap hátralévő részét Katte egy pap társaságában töltötte, akinek élete
kicsapongásairól beszélt, és ezeket illetőn a legnagyobb megbánást mutatta, majd egész éjszaka buzgón
imádkozott.
Közben a citadella terén fölállították a kínpadot, mégpedig úgy, hogy a trónörökös cellájával azonos
magasságban legyen, és a király közvetlen utasítására a cella ablakát egészen a padlózatig kibontották, a nyílást
pedig, amelyen át a cellából egyetlen nagyobb lépéssel a kínpadra lehetett volna lépni, egyelőre fekete szövettel
függönyözték el.
A zajos munkálatok a trónörökös jelenlétében folytak, kilenc kőmíves és tizenhét ács dolgozott a
munkafelügyelők irányításával, s így a herceg természetesen azt gondolhatta, hogy az ő kivégzését készítik elő.
Reggel, hét óra előtt hat perccel, belépett a cellájába Löpel kapitány, az erődítés parancsnoka, és közölte
vele, hogy a király akarata szerint végig kell néznie Katte lefejezését; Löpel kapitány különben egy barna
szövetből készült ruhát hozott a karján, fölszólította a herceget, vetkőzzön le, és öltse föl a barna öltönyt.
Mikor végzett az átöltözéssel, eltávolították a fekete szövetet a cella keresztültört faláról, és a herceg
megpillanthatta a frissen és szakszerűen ácsolt kínpadot.
Három hosszú perc telt el, míg egy megszólalásig hasonló barna ruhában elővezették barátját, a herceget
ugyanakkor felszólították, lépjen a fal nyílásához.
Ez a ruházatban megnyilvánuló azonosság, bizonyára nem csekély részben azért, mivel apja eszelte ki, olyan
megrázó hatást gyakorolt a hercegre, hogy ki akart ugrani az alatta tátongó emeletnyi mélységbe, de
visszarántották; attól kezdve a karjainál fogva tartották, viszont ettől a ruhától a későbbiek során se volt hajlandó
megválni, három évig, éjjel és nappal ezt hordta, egészen addig, míg teljesen el nem rongyolódott.
Mikor visszarántották, sírni és kiabálni kezdett, az istenre kért mindenkit, hogy halasszák el a kivégzést, mert
ha már neki életben kell maradnia, akkor írni akar a királynak; könyörgött, fogadkozott, mindenről le akart
mondani, lemond a koronáról, az életéről szeretne lemondani, ha ezzel Katte életét megmentheti, és engedjék,
hogy könyörögve forduljon a királyhoz.
Miközben zokogva kiáltozott, ezzel mit sem törődve olvasták föl az ítéletet.
Az utolsó szavak után Katte közelebb lépett hozzá, az ő karját is fogva tartották, így nézték egymást egy
néma pillanatra.
Istenem, kiáltotta a herceg, milyen boldogtalanságba taszítsz! édes, drága, egyetlen barátom, én vagyok a
halálod oka, én, aki most a te helyedbe kívánkozom.
Erősen fogniuk kellett, Katte pedig drága hercegemnek szólítva őt, igen gyenge hangon azt válaszolta, ha
ezer élete lenne is, érette föláldozná akkor is mindegyiket, de most búcsúznia kell ettől az árnyékvilágtól, és ezzel
letérdelt a nyaktiló előtt.
Megengedték neki, hogy utolsó útjára saját szolgái kísérjék, s most egyik kísérő szolgája be akarta kötni
a szemét, ő azonban gyengéden eltolta magától a reszkető, kendős kezet, szemét az égre emelve így szólt:
lelkemet a kezedbe teszem, Istenem.
Fejét a két bakó behajtotta a tiló kése alá, a két szolga hátrább lépett, és a herceg abban a pillanatban
ájultan hanyatlott kísérőinek karjába.
Felfektették ágyára, de csak dél körül nyerte vissza az eszméletét.
A király utasítása szerint Katte megcsonkított tetemének estig a kínpadon, a herceg szeme előtt kellett
maradnia.
A herceg az ágyáról pillantotta meg a csupasz felsőtestből kimeredő csonka nyakat, a véres fejet a kosárban.
Testét láz rázta, iszonyodva sírni kezdett, s oly átható volt a hangja, hogy a bástyákon sétáló őrök egy
pillanatra rémülten meredtek meg, majd ismét elveszítette az eszméletét.
Cellája falához kucorodva két hétig sírt, alig aludt, néha engedte, itassák, az ételt elutasította; mikor könnyei
elapadtak, még hónapokig néma volt, s mikor újra megszólalt, nemet mondott, vonakodott levetni barna ruháját,
s mikor a barna ruha is lefoszlott róla, a fájdalom behúzódott a bőre alá.
Katte hadnagy tetemét este koporsóba helyezték, és a küstrini bástya falában eltemették.
Dühömben valamelyest elszundíthattam, mire ők befejezték a telefonbeszélgetést, mert a moccanatlanul
hallgató szoba csöndjére riadtam fel.
Gondolom, miután letette a kagylót, még hosszú percekig ülhetett ott a foteljában, töprengve, én csak a
csöndjét hallhattam, a csöndnek azt a köztes idejét, melyben elrendezhette, elraktározhatta a hallottakat és
mondottakat, s ezért mintha nem is őt, nem is jelenlétének csöndjét, hanem a hiányát hallanám.
És hirtelen fölriadásom után tán még mélyebbre zuhanhattam az éberség és az álom határán billegő
szundikálásból az alvásba, mert aztán meg arra riadtam, hogy a falhoz lapulva, testemet kissé félrenyomkodva,
bemászik a takaró alá.
Helyet túrt magának, elfészkelődött, de igen lassan, kíméletesen, ne ébresszen föl, nekem viszont nem volt
kedvem föladni a pozíciómat, nem éreztem kedvet az éber közelség egyetlen mozdulatára se, s csak annyi helyet
adtam neki, amennyit kitúrt magának, nem nyitottam ki a szemem, úgy tettem, mintha aludnék.
Egy ideig mozdulatlanul feküdt a falhoz préselődve, felhúzott térdeimmel a hasában; valamelyest lazíthattam
volna magamon, úgy téve, akárha álmomban tenném, ösztönösen, ám éppen mert egyre éberebbé váltam, egyre
görcsösebben játszottam, hogy alszom.
Azért egy kis helyet adhatnék neki, mondta hangosan, amivel leleplezett; tudja, ébren vagyok.
Igyekeztem minden görcsösséget kilazítani magamból, ne legyen ennyire árulkodó.
Egyik karját befúrta a nyakam alá, másik karjával átölelte a hátamat, magához vont volna, felvont térdem
azonban lehetetlenné tette a helyzetét, se elegendő helyet, se megfelelő bensőségességet nem engedett ahhoz, hogy
elpihenjen itt.
Akkor egy ideig, mintha minden kellemetlenséggel megbékélne, kiegyezne lehetetlen testhelyzetével, ő se
mozdult, nem fészkelődött tovább, homlokát a vállamra támasztva csendesen szuszogott, álomba akarta szuszogni
magát, majd dühösen fölmordult, karját kirántotta a nyakam alól; mondta, na várjak csak, ő rögtön meg fogja
oldani a helyzetet, és rólam is lerántva, magával sodorva a takarónkat, a falhoz nyomódva, rugózva, kicsúsztatta
magát a díványról.
Hallottam, vetkőzik, ingének suhogását, nadrágján a zárat, s amint ruhadarabjait gyorsan a padlóra löki
magáról; fölém hajol, derekamon motozva kigombolta a nadrágom gombját, a bokámnál ragadta meg a szárakat
és úgy cibálta le rólam, hogy én közben magamtól nem moccantam, testem csupán utánaengedett az erőszak
erejének, lábam fejéről lefejtette a zoknikat, aztán tenyerével bemászott a fenekem alá és valamennyire
megemelve, lehuzigálta rólam a gatyát.
A belső oldalon, a fal mellett visszamászott, helyesebben visszatérdelt, a térdén törekedve előre,
visszaaraszolt a díványra, hogy hozzáférjen ingem gombjaihoz, s mivel a játék abban állt, hogy élettelennek
tettessem magam, most már több helye is volt; csak a játékszabályok megsértése árán mozdulhattam volna meg,
ismét fölhúzni lábamat, elvenni tőle a helyet, a lábak ugyanis a nadrág leráncigálása közben kiegyenesedtek és így
kellett maradniok.
Párna alá túrt kezemet ki kellett húznia, könyökben behajlított karjaimat kiegyenesíteni és fölemelni;
felsőtestem súlya alól, a vállam alól ki kellett cibálnia az inget, mordult, lihegett és nyögött, ami szintén a játékhoz
tartozott, bár valóban annyira elhagytam magam, hogy a művelet semmiképpen nem lehetett könnyű.
S miközben keményen megvetve magát a dívány puhán billegő rugózatán, szétvetett térdekkel hajolt fölém,
nyersen ömlött rám testének szaga; nem is akárhogyan, hiszen a ruhák burkolata bezárja, elrekeszti a külvilágtól
a test illatait, mikor azonban lekerülnek a ruhák, miként egy felduzzasztott folyó zsilipje mögül, vad és bőséges
áramokban örvénylik elő a test visszatartott lélegzete.
Lehúzkodott, kicibált ingemet elhajította valahová, sóhajtva rogyott le mellém, két karom párhuzamosan
meredt ki a fejem fölé, kifordult csuklóm a falhoz ért, s így akaratlanul engedtem helyet neki a párnán is; majd
visszanyúlt és kihuzigálta a lábunk közé akadt takarót, szépen elrendezte a hátamon, begyömöszölte a saját háta
mögé, a szobában nyitva maradt az ablak és hűvös kis fuvallatok jöttek onnan, az élvezkedés játékos hangjait
hallatva burkolt a takaróval a saját testünk hevébe, aztán egyik karját ismét becsúsztatta a nyakam alá, másik
karjával átölelve a hátamat, fejét a párnára engedte az arcom elé.
Nem nyitottam ki a szemem, sőt, volt még egy hosszú, várakozással teljes pillanat, míg a test a testhez ért
volna; a két test párhuzamosan, egymás felé fordulva, arra várakozott, hogy a másik föladja elhatározásaiban és
szándékaiban megnyilvánuló morálját, hiszen valójában nem a ruháimból, hanem a megbántottságomból, a
büszkeségemből és a dühömből bontott ki, abból a szándékomból, hogy amennyiben nem lehetek, nem
maradhatok vele, akkor nélküle legyek, s annak ellenére, hogy a vetkeztetés játékában éppen passzivitásom
teremtette meg, állította helyre a megbomlott közösséget, élettelenné játszott tagjaim mégis arról árulkodtak, hogy
ezt meggyőződésem ellenére engedem, nem vagyok hajlandó föladni harci pozíciómat, nem adom meg magam
a közelségnek, az illatának, a melegének, s így mindez a kölcsönös vigyor csúcspontján megakadt délelőtti
beszélgetésre vonatkozott.
Másfelől viszont legalább ugyanennyi kétértelműséget tartalmazott az ő aktivitása is, hisz minél erőteljesebb
és határozottabb az aktivitás, annál világosabban árulja el önnön céljait; fejet hajtott előttem, nem kért bocsánatot,
de büszkeségét félretolva megkövetett, az ő részéről ez az egész közelférkőzési és vetkőztetési aktus azt jelentette,
hogy az érzelmei, melyek a testemen és a testével a legtisztábban megnyilváníthatók, a legkeresztyénibb alázat
mozdulatait tétetik meg vele, ami közel sem megalázkodás, mint ahogyan a rituális lábmosás se az, s ha én ezek
után sem viszonzom alázatának szelíd agresszióját, akkor több mozdulata neki se lehet, itt a határ, a határon túl
már a testtelen morál következik, mely makacs.
És akkor mégis megmozdítottam fejem fölé meredt karjaimat, én is becsúsztattam a nyaka alá és a másikkal
én is átöleltem a hátát, ő pedig ugyanakkor a térdével szétfeszítve a térdemet, a combjával becsúszott két
combom közé, feje a vállamra került, ágyéka az ágyékomon, s a két egymás felé forduló test így teljes felületén
találkozott.
Az ösztönöknek, az érzelmeknek, a szándékoknak olyan bőségében találkoztak, hogy az időnek e
megnevezhetetlen töredéke, melyben bőr a bőrhöz, forrósága a forrósághoz, illat az illathoz ért, és fizikai
lehetetlenség lett volna nagyobb felületen találkozniok, olyan volt, mint a boldogságnak és a kiválasztottságnak
valami mély és fájdalmas nyögése, olyan, mint amikor a közelségben két egymásra vonatkozó távolság találkozik;
párhuzamosok érezhetik így magukat a végtelenben.
A két testnek e puszta érintkezésben megnyilvánuló, ellentéteket áthidaló és a morál tartását is meghajlító
egyezménye olyan erős volt, vad, mintha beteljesülés lenne, ugyanakkor nem hamiskodott, nem keltette azt a
látszatot, mintha a testek érintkezése meg tudhatná oldani, amit éreztünk, de az ésszerűség szabályai szerint nem
tudtunk véglegesíteni; tehát ha szabad lenne mondanom, mindkét test hűvösen őrizte a magához való eszét,
kölcsönösen taktikáztak, sakkban tartották egymást, akárha azt mondanák: csak ha minden megfontolás nélkül
adod magad, adom át magam a pillanat esztelenségének; a forróságnak és a hűvösségnek, az ösztönösségnek és
a józanságnak, a közelségnek és a távolságnak e testi egymásba fordulása azonban túltette a két testet azon, hogy
a vágyba fogódzva, a kielégülés pillanata felé törekedve keressen egy új és teljesebb egyezményt magának.
A bizonytalanság lett bizonyossága, így volt jó, a vágyakozó test figyelte a test vágytalanságát, s ebben a
figyelemben minél több jót lelt magának, annál jobban ellazult, belelazultak egymásba; talán én aludtam el néhány
pillanattal később, még hallottam, amint a szellő a jegenye sárguló leveleit néha finoman egymáshoz veri, és
egyenletessé váló lélegzetét.
Egymást átölelve aludtunk, mellkasa a mellemen, öle az ölembe simult, feje a vállamon, haja a számban, s
lábaink egymásba kavarodva a takaró alatt; már csak azért is ilyen közelségben, mert nem csupán igen keskeny
volt ez a dívány, hanem lószőrrel keményre tömött felülete kissé lejtett az oldalak felé, álmunkban is egymást
tartottuk hát, le ne forduljunk róla.
Egyszerre riadtunk föl, mint mikor valaki álmának még mélyebb rétegébe zuhanva visszaretten, teste
összerándult a testemen, ez engem is fölriasztott, s mivel a vállam és a karom fájdalmassá zsibbadt fejének és
vállának nyomása alatt, önkéntelenül keresve a kényelmesebb helyzetet, amit a test egyébként mindig is keres,
mozdultam el tőle.
Testünk elvált, s ugyanakkor megérezte azt a békés közelséget és egyetértést, amiben eddig pihent; habár
nem vált el egészen, csak annyira, hogy a közöttük támadt légrésbe némi hűvösebb levegő hatoljon, a külvilág,
annyi, amennyi a test forróságát érzékelteti.
Azt hiszem, egyszerre nyitottuk ki a szemünket, s mivel a feje a karomról közös párnánkra zöttyent, e kis
távolságból néztük egymás szemét.
Attól, hogy minden kis moccanásunk és érzetünk azonos maradt, minden moccanás és érzet úgy lett saját,
hogy a másik moccanásában és érzetében tükröződött; ugyanazt a semlegesnek nevezhető pillantást fogta föl a
szemem, amivel, éreztem, én nézem őt.
Mindkettőnk álma egyformán volt mély és rövid; törölte az időt, s így a tudat bizonyos értetlenséggel tért
vissza oda, amit elhagyott, ami viszont nem föltétlenül bambaság, hanem lehet éppen a lehető legnagyobb élesség,
gondolom, csecsemők tekintenek így a világba.
Szemén láttam, ugyanazt fogadja be a szememből, nem volt gondolat, s a következő pillanatban egyszerre
mosolyodtunk el, ám ez is oly föltűnőn párhuzamos és egyenesen a másikból származó, én az ő mosolyát
mosolyogtam és ő az enyémet, ami megint csak azonos hatást váltott ki mindkettőnkből; az akaratlan és váratlan
közelségből szemérmesen fordulva ki, lehajtottuk, helyesebben meghajtottuk fejünket a párnán, s így a homlok
homlokhoz ért.
Nem hunytam le a szemem, gondolom, ő sem, vagy ha lehunyta, bizonyára fölnyitotta újra.
A pillantás, mely őrzött még valamennyit ama ébredező semlegességből, ám kész volt arra is, hogy e közössé
váló derűvel térjen vissza éber elfogultságaihoz, most belátott a takaró alatti sötétbe; az érzetbe látott bele,
ráadásul mintha egy nyitott ékbe látna fölülről le.
Két, némiképpen széthajló test képezte az ék szárait, két mellkas, az egyik, az övé, a szőröktől valamivel
bolyhosabb, és a fekvés feszültségétől behomorodott hasak fala, az egyik feszesen lapos, a másik valamelyest
domborúbb; s odalenn, az ék csúcsában, a sötét herék fészekszerű puhasággal töltötték ki azt a szöget, melyet
az egymáson áthurkolódó combok az ék csúcsaként bezártak, a szeméremtestek, az egyik, az övé, valamivel
hosszabb és testesebb, a másik, az enyém, a csendes bezsugorodásban inkább mulatságosan esett, éppen olyan
békével hevertek egymáson, ahogyan idefenn átkulcsolódva tartotta az egyik kar a másikat.
A testi felépítés különbségei miatt sem lehetett tökéletes a geometria, én valamivel magasabban is feküdtem,
s az érzet is inkább tán hasonló, mint azonos, neki valamivel kényelmesebb, altestének súlya ugyanis az egyik
combomon, ha pedig nem akarom túl idillikussá festeni a képet, s miért akarnám, akkor be kell vallanom,
combom alig várta, hogy megszabaduljon a súlytól; ám amint úgy hevertünk e minden nehézsége ellenére, mégis
a tökélyhez közelítő azonosságban s figyeltük is ezt, akárha pillantásunk, azonosságunk csaknem mértani érzete
vonná fölfelé: a két egymáson átfekvő szeméremtest lassan, az alig észlelhető fokozatok simaságával emelkedni
kezdett, telítődtek, nyúltak, vastagodtak, fejükkel keresztezték egymást, egymásba akadtak, át kellett egymáson
bukniok, ami a kölcsönösség érzetének újabb lendületét adta a magányos felmerevedéshez.
E látványban megnyilvánuló szimmetria, azonosságunk érzete, oly egyértelműnek, határozottnak, ugyanakkor
olyan mulatságosnak is tetszett, mert valóságos érzet volt, és mégis, valós érzetünk működésének sematikus
elvébe láttunk bele általa, az ösztönök majdhogynem rideg mechanikájába; összekoccant a homlok a homlokon,
mert egyszerre, mint a leleplezettek, rántottuk el róla pillantásunkat, és egyszerre kezdtünk el nevetni rajta.
Hangzása szerint nem is nevetés volt, inkább hahota.
Felszakadása örömnek és durvaságnak, ama durvaság fölötti öröm elszabadulása, melyet a megmerevedő
hímtag mindenféle érintkezésben természeti adottsága szerint biztosít, a „lám, férfi vagyok” öröme, az élő szervezet
kiterjedésének öröme, a hímek közösségébe tartozásom ősi öröme, a folytathatóság öröme és a leleplezett
archaikus ösztönök durva mechanikájának kiröhögése, ami kultúra; kultúra, mely a nyers ösztönök élvezetének
megduplázásához vezet, hiszen annak ellenére érzem, amit érzek, hogy tudom, mit érzek, s így még többet érzek,
mint amennyit tudhatok.
Az öröm és főleg a közös öröm eredendő durvaságának és erőszakosságának a hangokra való átváltása
volt a hahotánk, közlés, s mivel az efölött érzett, humortól átszellemített öröm immár mindenképpen erősebb
élvezetnek mutatkozott, mint amennyit maga az érintkezés kiteljesítésének manipulációja nyújthatott volna, s mert
öntudatlanul mindig a nagyobb darab örömöt markoljuk magunknak vagy legalábbis azt keressük, én magamhoz
rántottam őt, ő engem durván ellökött magától, s miként két fékevesztett, öntudatlan állat, kezdtünk el verekedni
a díványon.
Valójában nincsen se tökéletes szimmetria, se teljes azonosság, különbözőségünk átmeneti egyensúlya a
legtöbb, amit elérhetünk, s bár e verekedés egyáltalán nem volt komoly, azért nem lett belőle ölelkezés, ő mégis
azért lökött el magától, mert ez idáig, éppen a tökéletes szimmetria látszatának érdekében, én vállaltam a
kényelmetlenebb testhelyzetet, hogy ő minél kényelmesebben fekhessen a karomban, amivel mintha azt mondtam
volna neki, ő a gyengébb, amivel viszont mintha azt is mondtam volna, nem annyira férfi, mint ahogyan látni engedi,
mégha e testhelyzetben megnyilvánuló szükséges egyenetlenséget én a saját nagyobb élvezetem érdekében
vállaltam is, ám éppen, mert nincsen tökéletes szimmetria, csupán törekvés rá, nincsen olyan mozdulat sem, mely
ne kívánna megfelelő kiegészülést.
Harc lett belőle, s bárha mindketten éberen ügyeltünk, játék maradjon, egyre durvább harc, végül is arról
volt szó, ki tudja a másikat leszorítani, lelökni, lefordítani, tehát valamely kiegészüléseket is mellőző végső
győzelemről; a takaró közénk akadt, aztán valahogy mégis lecsúszhatott, mert csupaszon és izzadtan
gyömöszkölődtünk, már amennyire engedte a hely, előbb még nevetve, aztán inkább némán, amolyan harci
kiáltásokat hallatva néha, a következő pillanatban bekövetkezhető győzelem diadalordításával rémisztve a
másikat, áthemperedtünk egymáson, haraptunk, feszítettük lábunkkal a falat, löktünk, tekertük egymás testét és
kezét, a dívány nagyokat nyekkent, rugózata nyöszörgött, nyikordult, kattant alattunk, s minden valószínűség
szerint ő legalább annyira örült mindannak az egymás ellen érzett nyers indulatnak és egymásnak okozott valódi
fájdalomnak, ami ebben a győzelemért folytatott küzdelemben valami eddig láthatatlan alvilágból a felszínre bukott,
mint én.
A test, mely az imént a másik iránti vágynak oly szimmetrikus és kézzel is megfogható bizonyítékát adta, most
anélkül, hogy mi magunk érzékeltük volna a változást és e változékonyságban rejlő morális veszélyeket, másfajta,
bár legalább oly elemi elfoglaltságot talált magának, ez pedig teljességgel átalakította, mintegy kifordította az
érzetet: izmaim és csontjaim a vágy minden gyöngédsége nélkül, az indulat nyelvén tanulták csontjait, izmait.
Míg nagyot nyekkenve le nem fordultam a díványról.
Megpróbáltam magammal rántani, de tenyerével sújtott az arcomba; arcomra nyomódva tornázta vissza
magát a díványra, s ez így volt rendjén, én voltam kettőnk közül az érzelmesebb.
Fönn térdelt, némán vigyorgott le rám, mindketten hangosan lihegtünk, aztán hirtelen zavarában, hiszen
vereséggel, győzelemmel már egyikünk se tudott mit kezdeni, hanyatt vetette magát, én is a hátamra fordultam a
puha szőnyegen; csend lett, csak vettük a lélegzetet, elcsitulhasson ez is.
S amint ott lenn feküdtem, széttárt karokkal, ő pedig ugyanúgy lihegett odafönn, karját széttárva, lógjon le
keze a díványról és kicsit nyúljak föl, fogjam meg kezét! mégse nyúltam utána, hagytam, keze lógjon be képembe,
így volt a szebb, e kis hiánnyal, a bármikor kielégíthető kis hiánytól; mintha valamikor láttam volna én ezt a plafont,
amint a bolthajtás ívén megtörő késő délutáni fény három szétfutó csíkon kergeti az odakinn billegő ágak homályos
árnyékait, mintha láttam volna már e csuklóból kiforduló halott kezet, akárha mindez már megtörtént volna itt
egyszer velem, a hihetetlen történés.
Akkor nem találtam és nem kerestem ennek magyarázatát, holott az érzet nem volt olyan távol e képtől, hogy
ne érhettem volna el, de úgy látszik, az emlékeit raktározó agy olykor nem adja, csupán sejteti a keresett adat
helyét, valamilyen okból nem nevezi meg, s tulajdonképpen szép tőle, hogy az egymásra utaló titkos adatok
megnevezésével nem is siet elrontani egy önmagában élvezetes helyzetet, kíméletesen viselkedik.
Talán ha megfogtam volna a kezét.
Mert kétszer egymás után, mintha valami halálos szorongást, fullasztó levegőt, szívszorító fájdalmat vagy
éppen észvesztő boldogságot kéne kiszabadítania önmagából, úgy bődülve föl, hogy a reszketeg lüktetéssel
felszakadó hangtól az egész teste görcsösen megfeszült és ugyanakkor minden létező ereje a mellkasában és
torkában rándulna össze, beleüvöltötte, beleordította magát a szoba csöndjébe, ami engem olyan váratlanul ért,
miként a sors minden kegye vagy csapása, hosszú pillanatok telhettek el, míg mozdulatra, segítségre képtelenül
bámultam a kiterült, nagy férfitest küszködését; tulajdonképpen azt hittem, játszik, hülyéskedik, keze még mindig
lelógott, szeme nyitva volt és üveges fényű és sehová nem nézett vele, lábfeje lefeszült.
Felhúzódott, levegővel teli mellkasa rengett, reszketett, hullámzott, és ezek a hullámzások, reszketések és
rengések aztán az egész testen végigfutottak, visszalökődtek; láttam, még egyszer, harmadszor is üvölteni akar,
akkor tán ki tudná szakítani magából, amit kétszer nem tudott, mert különben a szíve fog beleszakadni.
Talán azért voltam minden értelmes mozdulatra képtelen, mert szép volt.
És azt a levegőt nemhogy nem tudta újra kiordítani, de mintha a tüdő pattanásig telt hólyagjaiban
felemésztődne minden oxigén, új levegő viszont nem mehetne be, és a fulladásból menekülő test fel akarna
egyenesedni, felugrani, elfutni, vagy egyszerűen fölülni, nem tudom; ehhez viszont éppen az oxigén hiánya miatt
nem lenne elegendő ereje, s immár csupán az üres reflexek küszködnének önmagukkal, míg végül a görcsös
izomtónusok kipréseltek a torkán egy magasfekvésű, mégis mélyről előbukó hangot, vinnyogást, megtört,
kapkodó vinnyogást, mely ahogyan nyúlt és erősödött, minél több levegőhöz jutott, úgy vált egyre egyenletesebbé.
Csúnyán, rázkódva, hangosan, kiabálva zokogott a karomban.
Dicsérhetjük anyanyelvünk bölcs találékonyságát, mikor felszakadt fájdalomról beszél; a nyelv mindent tud
rólunk, igen, a megjegyzés epés, a haj égnek mered, a szív meghasad, az állandó szókapcsolatokban évezredek
embertani tapasztalatát sűríti és így szinte helyettünk tudja, amit mi nem tudunk vagy nem akarunk tudomásul
venni, az ujjaimmal, a tenyeremmel éreztem a hátán, hogy odabenn, a test üregeiben valami valóban felszakad,
mintha egy nyálkás szerv hártyái szakadnának át.
Az ujjam, a tenyerem látott bele testének élő sötétjébe.
Sírása minden újabb rohamával felszakadt és még mindig volt minek fölszakadnia.
Évek szakadtak fel az idő hártyái alól.
Félig ülve hajtotta hozzám magát, amint a dívány szélén gubbasztva ügyetlenül magamhoz karoltam, homloka
a vállamon, zokogásának forró lélegzetű hullámai a mellemen csorogtak végig, orra a kulcscsontomba nyomódott
és nyáltól, takonytól nedves ajka a bőrömre tapadva csúszkált; természetesen mindenféle ostobaságot suttogtam
a fülébe, csitítottam és vigasztaltam, aztán éppen ellenkezőleg, érezve, hogy idegen testem nemhogy erőt nem tud
adni testének, hanem bármilyen úgynevezetten áradó szeretet éppen elterelné, visszafojtaná azokat az erőket,
melyeknek ki kell jönniük, sírnia kell, igen, sírjon, mondtam, és a hangommal, elerőtlenedő testemmel igyekeztem
a sírásban segíteni.
Milyen nevetséges volt minden elméleti fecsegésünk.
Először érezhettem, amit különben tudtam, hogy minden józan hűvössége mögé rejtett erejével belém
kapaszkodik, sírása rövid szüneteiben ajka a bőrömre tapadt, kínjában szinte beharapta, holott csók volt, először
érezhettem, hogy majdnem semmit nem tudhatok adni, s ezáltal szinte lesodrom magamról a kezét, és ő ezt így
érzi természetesnek, ami engem arra késztet, hogy mégis megkíséreljem a lehetetlent.
Mire valamelyest lecsillapult és a zokogás kiújuló rohamai között egyre hosszabbak lettek a gyermeki
hüppögés szünetei, egy öregedő kisgyerek arca ült érett férfitestén.
Visszafektettem és betakargattam, letöröltem arcáról a sírás maszatját, a taknyot is, nem akartam látni ezt
az arcát; ültem a dívány szélén, fogtam a kezét, tettem, amit az erősebbnek tennie illik, s az erőnek ezt a csalóka
látszatát még élveztem is egy kicsit, majd mikor teljesen lenyugodott, összeszedtem a padlóról szétszórt ruháinkat,
fölöltöztem, becsuktam az ablakot.
Mint a nagybeteg gyerek, aki érzi a körötte tevékenykedő anyát, elszundított, aztán elaludt.
Ültem a foteljában, az íróasztala mellett, tollam a színházi előadás leírásának papírjain érinthetetlenül hevert
a homályban; kibámultam az ablakon, s mire mocorogni kezdett, fölébredt, már teljesen besötétedett.
A cserépkályha időközben ismét átmelegítette a szobát; mindketten nyomottak voltunk, csöndesek.
Nem gyújtottam villanyt, a sötétben megkerestem a fejét, és mondtam, ha kedve van, menjünk el sétálni.
Mondta, hogy egyáltalán nincsen kedve, nem tudja mi volt ez, legszívesebben rendesen lefeküdne aludni,
de elmehetünk.
Ez a város, Európa gondozott parkjának közepén, hogy folytassam és a saját benyomásaimmal kiegészítsem
megkapó elméletének gondolatmenetét, számomra sokkal inkább a jóvátehetetlen pusztulás sajátos
emlékművének volt tekinthető, mint valódi, élő városnak, a romantikus parképítés ijesztő műgonddal konzervált
romja, hiszen egy valóban élő város soha nem puszta kövülete a tisztázatlan múltnak, hanem a tradíció köves
medréből minduntalan kilépő és mindig újra megszilárduló, évtizedekre és évszázadokra, a múltból a jövőnkbe
áthömpölygő áradás, kikövesedett lökés és lüktetés, olyan folyamatosság, mely önnön végsőnek nevezhető célját
nem ismeri ugyan, de éppen e sok tekintetben felelőtlen, a jelen pillanat igényeivel nyerészkedő, kísérletező,
hemzsegő, romboló és építő, csillapíthatatlanul falánk életkedvet szokás így vagy úgy, elítélőn avagy helyeslőn a
városi lét belső természetének, lelkiségének nevezni; ez a város azonban, vagy legalábbis a városnak ez az általam
ismert fele, ezekből a jellegzetesen városi erotikáról tanúskodó tulajdonságokból immár semmit nem mutatott, nem
őrizte és nem folytatta, legfeljebb szükségből kifoltozta és sterilizálta, vagy rosszabb esetben szégyenlősen eltörölte
múltját, lakóhely lett, szárnyék, éjjeli menedékhely, irdatlan hálószoba, és ennek megfelelően este nyolc óra után
végleg elhalt, ablakai elsötétültek, s az összevont függönyök mögül csak a televíziók kéken vibráló fénye sugárzott
elő; annak a kicsi, belső ablaknak a fénye, melyen át lakói azért valamelyest mégis átláthattak egy élettelibb
világba, kiláthattak, át a falon; tapasztalataim szerint ugyanis sokkal inkább az odaáti adásokat nézték, mint az
itteni képeket, s ilyeténképpen ők éppen úgy elszigetelték magukat életük valóságos helyszínétől, mint ahogyan
ezt Melchior is megkísérelte; igen érthető okokból, inkább átkukucskáltak hát a valószínűtlen, zsigereiket izgató
idegenbe, mintsem hogy magukra nézzenek.
S ha ilyen idő tájt, avagy néha később is, olykor már a valódi éjszakában, ötödik emeleti magaslesünkről
leereszkedtünk a halott utcákra, a visszhangzó léptektől még erősebben éreztük azt a senkihez és semmihez
kapcsolódni nem tudó magányt és végtelen egymásrautaltságot, mint odafönn, ahol a kulcsra zárt ajtó mögött még
mindig megmaradt az a sajátos, öntévesztő illúziónk, hogy mégis egy városban és nem egy háborús emlékművé
nyilvánított kőhalmaz tetején élünk.
Bizonyos, magasabban fejlett emlős állatok, macskafélék, rókák, kutyák, farkasok, a vizeletükkel és az
ürülékükkel jelzik, körülhugyozzák és körülszarják azt a felségterületet, melyet sajátjuknak tekintenek,
védelmeznek és hazájukként uralnak; más, alacsonyabban fejlett és kevésbé harcias állatok viszont meghatározott
járatokon vagy járatokban közlekednek, egerek, vakondok, hangyák, patkányok, páncélos bogarak és gyíkok,
és mi ezen utóbbiakhoz hasonlón, kulturális ismereteink, kényszeres tradíciótiszteletünk és polgárinak nevezhető
neveltetésünk szinte biológiai kényszerétől nyűgözve, finnyás ízléssel, esztétizálásra beállított hajlamokkal, a romlás
virágainak szépészetén, a fin de siècle stilisztikáján élősködő, félénk értelmiségi élvezkedéssel választottuk ki
azokat a járatokat, melyek ebben a városban még egyáltalán alkalmasnak mutatkoztak valamiféle hagyományos
értelemben vett sétára.
Ha valakit korlátoznak mozgási szabadságában, akkor, épp a személyes szabadság látszatának fenntartása
érdekében, kénytelen a saját igényei szerint, még e korlátozáson belül is korlátozni magát.
Esti vagy éjszakai sétáinkon még véletlenül se tévedtünk az új lakónegyedekbe, ahol a kedélytelen sivárság
nyers valósága, azon minden személyességet nélkülöző kényszeres elv nézhetett volna vissza ránk, mely az embert,
az építészet nyelvén szólva, munkavégző állatnak tekinti, és a szükséges pihenés, a szaporodás és az utódnevelés
igen körülhatárolt céljai szerint, élettelen betondobozokba szinteli; nem, arra ne! felkiáltással mindig olyan
útvonalakat választottunk, ahol mégiscsak látható, érezhető, szagolható volt valami az elpusztult és egyre jobban
lepusztuló, kifoltozott, elfeketedett, szétmálló személyességből.
Mondhatnám, a személyesség európai méretű tragédiájának díszletei között jártunk, ám végül is a
kedélytelen és a még kedélytelenebb között kellett választanunk, s ennyi volt a szabadság látszata.
Végigsétálhattunk a Prenzlauer fasoron, néha elcsörömpölt mellettünk egy-egy üres villamos, kétütemű
motorjával ontva mérges kis gázait, elpöfögött olykor egy Trabant, és a fák sorát persze jobbára a név őrzi csak,
aztán jó félórás séta után, egy bombatölcsérektől fölszaggatott, gyommal és bokrokkal benőtt, háztömbnyi telket
megkerülve, befordulhattunk az Ostsee utcába, vagy inkább a még távolabb fekvő Pistorius utcába, ahol is
elhaladtunk a Szent Györgyről nevezett egyházközség régi temetője mellett, míg újabb húszpercnyi gyaloglás után,
mindenféle kanyargós utcácskákon át, kiértünk a Weissenseehez, azaz a Fehér-tóhoz.
E tavacskát, melynek sötétlőn mocskos vizén nappal elkoszolódott tollazatú lusta hattyúk és fürge, fekete
szárcsák úszkáltak a bedobott kenyerek után, parkra emlékeztető facsoport övezi, egykor nyári kastély
emelkedett ki belőle, ma söröző igénytelen épülete áll a helyén.
Azon a vasárnap estén a rövidebb sétautat választottuk, a Kollwitz utcából, az egykori Weissenburger
utcából, ahová egyre jobban bonyolódó történetemben annak a fiatal férfinak a lakhelyét képzeltem, aki az elmúlt
század utolsó évtizedében érkezett Berlinbe és Melchior elbeszélései alapján úgy képzelegtem róla, mintha egy
kicsit rám is hasonlítana, befordultunk a Dimitroff utcába.
Melchior természetesen mit sem sejtett arról, hogy én megkettőződve, sőt, megsokszorozódva élem mellette
az életem, a látszat szerint én is csupán azért szerettem ezt a békés slattyogásra alkalmas járatot, mivel az ívesen
kanyarodó, széles Dimitroff utca, alig tíz perces gyaloglás után, szinte bevonja a sétálót a Friedrichshain, azaz a
Frigyes liget kanyargós utcácskáira, a fák alá, ami számomra közel sem volt ilyen egyszerűen kellemes, hiszen az
éjszaka áthatolhatatlan árnyait vető fák alatt, titokban, igen sötét kis jelenetek zajlottak le a képzeletemben.
Azokban a hetekben, a délelőtti próbák után, egyre többet mászkáltam Theával is.
Ősz volt, viszonylag korán sötétedett, a próbaterem mesterséges fényében eltöltött hosszú órák, az alkonyati
tekergések a városkörnyéki mezőkön Theával, és a Melchiorral töltött városi esték, éjszakák szorosra csúsztatták
napjaim valóságos idejét, valószínűtlenül szorosra, olykor azon kaptam magam, hogy Melchiort megérintve Theára
gondolok, és fordítva is, ha békésen üldögéltünk Theával egy tó partján a hűvös füvön, akkor Melchior hirtelen
annyira hiányzott, hogy a hiánya által képzelődött oda; lustán és idegenül tekeredtek egymásba és egymásból,
ugyanakkor a képzelettel se bejárható, ismeretlen világ észrevétlenül elszigetelt a múltamtól is, a jövőmtől is, amit
nem tudtam nem a legkellemesebb jótéteménynek tekinteni.
És különben is, ha valaki egy színházi próba után, s legyen megfigyelő avagy résztvevő, délután három órakor
végre kiléphet egy közönséges, valójában említésre sem méltó, napfényes vagy borongós, szeles vagy esős utcára,
és áll valami ésszerűen megépített és élő emberektől belakott házak között, ahol a járdán különböző más
emberek, és lehetnek ezek szépek, csúnyák, derűsek és kedvetlenek, vének, ifjak, elegánsak, ápolatlanok, ám
egyként valamiféle mély belső meggyőződéssel teli elszántsággal, mintegy állandóan a láthatatlanul ketyegő időre
fülelve, sietnek táskáikkal, szatyraikkal, irattartójukkal és csomagjaikkal a dolguk után, bemennek és kijönnek,
autót vezetnek az úttesten és kiszállnak belőle a járdán, vásárolnak és eladnak, örömöt tettetve vagy valódi
örömmel üdvözlik egymást, majd közömbösen, hangosan, netán egy fájdalmas sóhajt hallatva elválnak egymástól,
a sarki kolbászsütő bódéjának pultjánál mustárba tunkolják kolbászukat és szétreccsintve, hogy a feszes bőr alól
spriccel a szaft, beharapják, miközben erőszakos verebek és idegességükben felfuvódott galambok lesik a lehulló
morzsát, és más emberekkel megtömött villamosok, különböző rejtélyes tárgyak súlya alatt csörömpölő
teherautók húznak át a képen, akkor mindez oly félelemkeltőn valószínűtlen, mintha nem is ez a látvány lenne az
igazán valószerű; a mozdulat, a szépség, a csúnyaság, a boldogság vagy a közöny, itt, az utcán ugyanis nem jelzése
vagy sűrítménye egy átélhető érzésekből táplálkozó lehetségesen teljes mozdulatnak, hanem éppen attól
valóságos, hogy még a legnagyobb tudatosságot feltételezve sincsen tudatában, nem lehet tudatában önnön
valóságosságának; az utcán siető ember, akár a pszichológiai tudományok tapasztalt professzora, akár amolyan
fogdmeg-munkás, esetleg komissiózó kéjnő legyen is ő, kissé hasonlóan a hivatásos színészhez, természetesen
és legpontosabban igazítja arckifejezését és mozdulatait a környezetéhez, ami azt jelenti, hogy egyrészt
utcaképessé téve, semlegesíti magát, elvegyül, tehát a leghajlékonyabban betartja a társadalmi közlekedés
kényesen finom morális játékszabályait, másrészt figyelembe veszi a fényviszonyokat, a levegő hőmérsékletét,
egyszerre őrzi saját testének ritmusát és alkalmazkodik a forgalom ritmusához, fülel az időre, mármint a saját
idejére, mozdulatait azonban az időnek csupán nagyon kis egységére vonatkozón, majdhogy csak a futó pillanat
idejére, e közös életen való átmenet idejére szabályozzák ezek a közös körülmények és egyezményesen közös
elvek, mindazt, amit tesz vagy nem tesz, nem az egész élet lefutásának szempontjából teszi vagy nem teszi, miként
a színpadon, ahol a tragédia vagy a komédia szabályaihoz idomulva a legparányibb mozdulatban is benne van,
benne kell lennie az egész életnek, a születésnek és halálnak; mivel pedig az idő minden valószínűség szerint
egyben távlat is, az utcán mozgó embernek csak igen kicsi és fölöttébb praktikus távlatból van rálátása önmagára,
no és ezért is olyan valószínűtlen a valós annak, aki egy színpad nagyobb vagy legalábbis egyetemesebb
távlataihoz szoktatott szemével az utcára lép.
Thea ilyenkor rövid, puha, gombolatlan piros kabátjában, amit régebben kulikabátnak mondtak, gyorsan
átment az utca túlsó felére a kocsijához, és kulcsos kezével egyszerre kérdőn és felszólítón intett vissza, nem
akarok-e beszállni; a mozdulatban rejlő kérdés nekem, a felszólítás a többieknek szólt, akárha jelezné, sietős,
közös dolgunk van, s ezzel segítené elválásomat tőlük, hiszen tudhatta jól, hogy csaknem mindig be akarok szállni.
Kühnertnét olykor hazaszállítottuk a Steffelbauer utcába, néha azonban egyszerűen otthagytuk a színház előtt.
Ha ugyanis valaki egyedül vagy mások társaságában, délután háromkor kilép egy színház hátsó kapuján és
nagy hirtelen a valószínűtlenségnek ebben a bárgyú állapotában találja magát, meg ráadásul az utca mindig túl
világos is, akkor a választásra két lehetősége kínálkozik, vagy azonnal belesétál e kisszerű és távlattalan,
ugyanakkor mégis tapinthatóbb távlatokkal és mérhetőbb időkkel rendelkező szomorú világba, és ahelyett, hogy
a valószínűtlenség és a valószerűség összefüggésein töprengene, ami különben a dolga lenne, gyorsan eszik
valamit, bár nem éhes, iszik, habár nem szomjas, vásárol, holott nincsen szüksége különösebben semmire, de
mindenesetre a saját alapvető életfunkcióira és birtoklási vágyára hagyatkozva, mesterségesen vissza képes
illeszteni magát a kis kilátásokkal, még kisebb belátásokkal és parányi távlatokkal működő élet valóságába, avagy
őrizve, védve, féltve e valósnak nevezett világban való valószínűtlen bódulatát, egyszerűen kimenekül az idő
ridegen korlátozó díszletei közül, még ha nincsen is hová menekülnie.
Nem értettem vagy nem akartam megérteni, hogy a valószínűtlenség valóságában élek, holott az összefüggés
ott volt Thea minden gesztusában, az orrom előtt, bennem, de megnevezetlenül, élményként csupán, s én nem
merészeltem az élményt valóságnak nevezni.
Korom egészséges gyermeke voltam, s a korszak uralkodó eszméitől fertőzötten én is állandóan arra
vágyakoztam, hogy végre a kezembe kaparinthassam amaz igazi, hamisítatlan valóságot, melyben benne van
minden egyszeri, személyes, de önmaga nem egyszeri és személytelen; mindenféle filozófia, újságcikk, szónoki
beszéd valamiféle valóságról beszélt, melyet meg kéne ragadni és el kéne érni, de nekem nagyon rossz volt a
lelkiismeretem, mert bárhová nyúltam is, csak a saját valóságomat találtam, mivel pedig az eszményi valóság, a
tökéletesnek és teljesnek mondott valóság sehol nem volt föltalálható, úgy éreztem, hogy az enyém, legyen bármily
tolakvón durva, gyilkos vagy éppen örömöt adó, számomra tehát mindenképpen teljes és tökéletes, nem valóság,
hanem a valószínűtlenség valósága.
Érdekes módon pontosan azt éreztem és tudtam, amit tudnom és éreznem kellett, és mégis örökösen azt
kérdeztem magamtól, hogy hát akkor mi a valóság, ha az én valóságom valószínűtlensége nem valóság, akkor mi
vagyok én ebben az önmagamban érzett valótlanságban, kérdezte bennem a józanon maradt eszem, ám hiába volt
minden kérdésem, ha végső soron elhittem, hogy a valószínűtlenség nem valóság, elhittem, hogy valami furcsa
átmenet vagyok reális és valóságos között, miközben persze az eszményi elérhetetlenül trónol a fejem fölött s
akaratom ellenére uralkodik rajtam, trónol és uralkodik, eszményi és önkényes, hiszen nem férek bele, nem
képvisel és nem is érem el, mert oly hatalmas, hogy én nevével osztozni méltatlan vagyok, valótlan pondró vagyok
hát, ezt kellett volna gondolnom magamról, ha az önlealacsonyításra ily méretben egyáltalán képes lenne az ember,
mivel azonban minden tiltakozásom ellenére mégis csak így gondolkodtam magamról, anélkül, hogy észrevettem
volna, a korszak ideológiai erőszaktevése a legmélyebb és a legbensőségesebb célját érte el bennem és velem:
önként mondtam le a saját magam fölötti szabad rendelkezés jogáról.
Theának nem voltak eszméi, helyesebben az ösztöneiben hordozta eszméit, s nem hiszem, hogy eszmékről
egyáltalán gondolkodott volna, de éppen azért tiltakozott oly hevesen az átélés vagy a beleélés játékmodora ellen,
mert nem volt hajlandó a saját érzéki valóságának valószínűtlen élményét, mindazt, ami egy emberben élő és véres,
s amiből minden eszme is kicsírázik, eszközzé silányítani, eszközként belehelyezni egy mások által valóságnak
kinevezett vagy bizonyos egyezmények által valóságként elfogadott, gondosan behatárolt és esztétikusan
előkészített forma szűkös és kényelmetlen ágyába; ezt az eljárásmódot szemérmetlenül hamisnak és nevetségesen
hazugnak érezte volna, ám ő nem kérdezte, hol van ő, neki a saját gesztusaiban kellett jelen lennie, ami
összehasonlíthatatlanul kockázatosabb feladat, mint egy mondatban benne lenni, ő egyszerűen és minden
korszakos kételytől mentesen, szabad emberként demonstrálta magával mindazt, ami bennünk közös, és tudta,
hogy nincsen, mert nem lehet olyan hajlama, tulajdonsága, arcának és testének nincsen olyan vonása, mely ebbe
a közösségbe ne férne bele.
Ha vele voltam ezeken a délutánokon, akkor a gesztusaival, nem egyetlen gesztusával, hanem mindazzal, ami
ösztönösen választott belső szabadságából gesztusként megmutatkozott, kiemelt, szinte kitaszított öntévesztő
eszméim kátyújából.
Végül is nagyon sok tekintetben hasonlók voltunk Theával.
Ellentétben Kühnertnével vagy éppen Melchiorral, akik a testükkel, az életükkel állták el a rejtett és meglepő
mélységek felé vezető utat, mi csak ott, lenn, az érzékek iszapjába kapaszkodó gyökereknél, az eredetnél éreztük
elnyerhetőnek testünk életét.
Én is úgy éreztem, hogy lehetek ostoba, ügyetlen, alattomos, csúnya, kíméletlen, hízelgő, intrikus, bármi, ami
szépészeti, szellemi, vagy erkölcsi szempontból alacsonyrendűnek tartható, ám szépészeti, szellemi vagy erkölcsi
alacsonyrendűségemet, lelki bűnözésre kész hajlamaimat azzal a meggyőződéssel ellensúlyozom, hogy az érzékeim
becsaphatatlanok és megvesztegethetetlenek, előbb érzek és csak aztán tudok, mert nem vagyok gyáva, szemben
azokkal, akik előbb tudnak és csak aztán engedik meg maguknak, hogy a fennálló szabályok szerint érezzenek,
én tehát végső soron és megfellebbezhetetlenül tudom, hogy mi a jó, mi a rossz, mit szabad és mit nem szabad,
mert bennem az erkölcsi érzék nem az érzéstől függetlenül lebegő tudás kényszere; én is éppen olyan rögeszmésen
hadakoztam hát az érzékek jogáért, mint ő, én is eszközként akartam használni őt, mint ő engem, én is azt
akartam, hogy minden gyáva konvenció és köznapi erkölcsi tiltás ellenére, legalább kitapinthassuk hármunk
kapcsolatának legbensőbb áramát, és én se fogadhattam el helyzetünk reménytelenségét, hiszen akkor
tévedhetetlennek hitt érzékeim tévedését, erkölcsi bukásomat kellett volna bevallanom.
És furcsa, hogy az ember inkább hagyja a bakóval lecsapatni a fejét, mintsem egy ilyen kínos kudarcra
vonatkozó vallomást kilihegjen magából.
A gyújtással mindig sokáig kellett bajlódnia, szidalmazta, átkozott szarnak nevezte; neki úgy kell
megöregednie, zsörtölődött, hogy mindig egy ilyen rohadt szarral küszködjön.
S milyen furcsa körülmény volt az is, hogy Melchiorral gondoltam szabadnak magam, holott vele testem
történetének rabságában fulladoztam.
Egyáltalán, attól a pillanattól kezdve, hogy a kesztyűtartóban felhalmozott vackok közül vagy nem ritkán az
üléspárnák réséből kikotorta szörnyű szemüvegét, melynek egyik szárnya hiányzott, az orrára illesztette és a fejét
felvetve, szemüvegét kényelmetlenül egyensúlyozva az orrán, valamiként azért mindig beindítva a kocsit, vezetni
kezdett, az ügybuzgó dilettantizmusnak és a fölényes figyelmetlenségnek egészen különös, és számomra nagyon
vonzó elegye, majdhogynem káosza határozta meg a mozdulatait; egyfelől egyáltalán nem figyelt arra, amit csinált,
minduntalan elábrándozott, elveszítette kapcsolatát az úttal és a motorban lezajló, a műszerfalon ellenőrizhető
folyamatokkal, másfelől rajtakapva magát eltévelyedésén, s így nem egyszer keveredtünk életveszélyes
helyzetekbe, a legszorgosabban kislányos, megszeppent és most meg természetesen túl heves buzgalommal
igyekezett a dolgot helyrepofozni, miközben a helyes mozdulatoktól előrebukó vagy éppen lecsusszanó szemüveg
mindebben akadályozta is.
Mégis biztonságban éreztem mellette magam, ha például láttam, hogy nem vesz észre egy közeledő kanyart,
nem veszi figyelembe a választóvonalat, bár a szembejövő forgalom elég sűrű ahhoz, hogysem folyamatosan azt
a másik sávot használjuk, akkor elegendő volt csendesen megjegyeznem, milyen sima vagy éppen milyen nedves
az út, milyen egyenes, milyen kanyargós, s ő korrigálta magát; különös biztonság volt, ez igaz, hiszen
életbiztonságom alapvető igénye a közlekedési szabályoknál mélyebb tartományokban kereste fogódzkodóit,
mindenekelőtt föl kellett adnom az életem, azt mondani magamban, Istenem, ha meghalok, hát meghalok, s ezzel
mintegy átengedni magam annak a vezetési stílusában megmutatkozó humorisztikus elemnek, mely szerint ő sokkal
nagyobb bizalmat érez életének egésze iránt, mint hogy a közvetlen biztonsági rendszabályok kicsinyes
követelményeivel kéne törődnie; ő mással foglalkozik, ő nem halhat meg ilyen ügyetlenül és ostobán, és anélkül,
hogy az isteneket vagy a gondviselést belekeverte volna dolgainkba, mozdulataival olyaténképpen nyilatkozott,
hogy az ember soha nem a figyelmetlensége miatt hal meg, a halál még akkor is más, ha netán úgy tűnik, mintha
valamiféle figyelmetlenség lett volna közvetlen kiváltó oka, nem, ez csak az újsághírekben áll így, semmiféle
figyelem és gondosság nem segít mirajtunk, nincsen olyan körültekintő figyelem, amivel el tudnánk kerülni kis
baleseteinket, mindig véletlenül fut a kés az ujjba, és véletlenül lépünk üvegbe, kagylóba, szögbe, ám közel sem
ilyen véletlenül halunk meg, amivel, mint az élet egészére vonatkozó végkövetkeztetéssel, a legteljesebb mértékben
egyet kell értenem, még ha lábammal egy kicsit jobban hozzáfeszítettem is magam az üléshez, ami az önfeldás
képességének és képtelenségének kissé nevetséges mutatványa, s így kellőképpen humoros ahhoz, hogy élvezni
lehessen.
Rázkódva és zötykölődve, puffogva rohantunk ki a városból.
Ha később, Berlinből való végleges elutazásom előestéjén, nem semmisítettem volna meg a próbákról
készített jegyzeteimet, akkor szinte napról-napra haladva követhető, dokumentálható lehetne a változás, ami
megfigyeléseim szerint Theában végbement; az utóbbi időben elszótlanodott, halk és nemes lett, általában némán
utaztunk.
S hogy megsemmisítettem, Melchior fehér cserépkályhájában elégettem e jegyzeteket, abban nem kis része
volt Kühnertnének is, aki látva, miként mélyül el kapcsolatom Theával, alig leplezett féltékenysége áradó dühével,
ugyanakkor az elkerülhetetlen előtt készségesen fejet hajtó ember alattomosan őszinte alázatával támadva nekem,
úgy nyilatkozott, hogy amit én sajátos és izgalmas változásként észlelek, az szóra se érdemes, neki a könyökén
jön ki, jaj, annyira unja már, és szerencsére nem veszem észre, hogy valójában eszköz vagyok Thea kezében,
munkaeszköz, használ, aztán majd eldob; szerencsére, mondta, hiszen így legalább bizonyos terheket leveszek
a válláról, most egy kicsit én helyettesítem, ő viszont húsz éve ismeri, azt mondhatná, húsz éve él vele,
következésképpen egy menetrend pontosságával, napra, órára, percre meg tudja nekem mondani, mikor, mit fog
csinálni, s ha nem látná, hogy az utóbbi időben Thea mennyire ragaszkodik hozzám, akkor nem is lenne ennyire
őszinte velem.
Az első próbára mindig csendesen, ünnepélyesen és megközelíthetetlenül érkezik, mondta thealógiai
ismereteivel bűvölve, szinte a számba hajolva, ő igazán soha nem szép, de ismerem, elmondhatatlan szépséget tud
varázsolni maga köré, köztünk szólva, a semmiből, előtte már megint kitalált valami egészen újat a hajával, befesti,
levágja vagy éppen növeszti, és vele se beszél, minden szabad percét Arnóval tölti, akibe megint olyan szerelmes,
mint fiatalon, rohan haza hozzá és kirándulni megy vele, amit egyébként Arno, hivatásos hegymászó lévén, un és
utál; befőz, lakást fest, takarít, ruhát varr, aztán a második próbahét végén vagy a harmadik elején, éppen úgy,
ahogy ezt most délutánonként velem teszi, csak int, valahova elkocsiznak, és a sárga földig leissza magát, úgy
viselkedik, mint a legmocskosabb férfiak, kötekedik, énekel, böfög, a pincérekkel összevész, fingik, leokádja az
asztalt, már minden volt, semmi újat nem tudok neki mondani, ilyenkor a leglehetetlenebb helyekről kell
hazaszállítani, és akkor a következő napon vagy beüzen a színházba, hogy halálosan beteg, ne számítsanak rá,
neki is iszonyatos, de az orvos szerint hónapokig eltarthat, míg újra felépül, idegösszeroppanása van,
gyomorfekélye, egy igen súlyos, nem, erről nem óhajtana beszélni, annyira intim dolog, női baj, valószínűleg egy
daganat a méhében, ömlik belőle a vér, vesegörcse, hangszálgyulladása, vagy betámolyog a próbára,
úgynevezetten tartja magát, annyira tartja magát, hogy a próba kellős közepén sírógörcsöt kapjon és
visszaadhassa szerepét; természetesen kérlelni kell, pótolhatatlanságáról beszélni, vigasztalni és könyörögni, hagyja
meggyőzni magát, ám a legsötétebb depresszióba zuhan és ennek már a fele sem tréfa, nem tud fölkelni, nem tud
felöltözni, a haja bezsírosodik, lenő, ilyenkor ő szokta levágni a kezéről és a lábáról a körmöket, és közben
iszonyú lelkiismeretfurdalást érez a kollégák miatt, már megint csúnyán cserbenhagyta őket, holott aranyosak,
kedvesek, mennyire tehetségesek és milyen hálásnak kéne lennie, hogy ilyen kitűnő rendezővel dolgozhat, mint
ez a Langerhans, ez mindent, de mindent kihoz belőle.
Figyelmessé válik, nem lehet olyasmit kérni tőle, amit ne csinálna meg, ajándékokat vásárol, gyereket akar
szülni, de halálosan unni kezdi Arnót, aki egész nap otthon piszmog magában abban a szerencsétlen lakótelepi
lakásban, holott az ő világa ott lenne fönn, a hegyek csúcsán, legalább egy kertes házat szeretne venni, sajnálja,
szerencsétlennek érzi magát, hogy egy ilyen szerencsétlennel éli le az életét, és ő minden délután szabályos
közelharcot vív vele, szabályosan bele kell tuszkolnia a kocsijába, hogy menjen végre haza, ha pedig este előadása
van, akkor nemhogy nem megy, hanem hajnalig csavarog valakivel, lefekszik, szerelmes lesz, el akar válni, mert
ezt ő nem csinálja tovább; locsog és kelleti magát, mindenkit, kivétel nélkül mindenkit, legyen férfi, nő, mindenkit
meg akar hódítani, és aki nem hódol, mert netán maga is a szerepbefogadás nehézségeivel küszködik, azt gyűlölni
kezdi, kínozza, nem próbál vele rendesen, följelenti, megfenyegeti, de hát ugyanúgy gyűlölik, kínozzák és
följelentik őt is, ugyanis ne gondoljam, hogy ez a szabályosan ismétlődő folyamat csak rá lenne jellemző,
mindegyik ilyen, ez egy őrültekháza, most viszont már abban a fázisban vagyunk, és ezért mondja, hogy nincsen
itt szó semmiféle változásról, mikor ismét vissza kell vonulnia, vészesen közeledik a bemutató napja, szépen
takarékra állítja magát, sejteni kezdi, hogy megint egyedül van, senki nem segít és nem segíthet rajta, illetve ezeket
az élő és eleven emberektől felkavarodott őrjöngő érzéseit csupán a színpadon szabad használnia, mert ha ilyen
erejű érzelmeket használna az életében, akkor elpusztítaná magát, ó, egyáltalán nem olyan önfeledten ösztönös
ő, mint gondolom, fölöttébb óvatosan számít és gazdálkodik, és végső soron semmi más nem érdekli, csak az,
hogy mi fog történni a színpadon és ezt miként tudja kigazdálkodni magából, s ha valamit szabad lenne tanácsolnia
nekem, akkor azt mondaná, hogy csak annyiban higgyek bármiféle változásban, amennyiben minden új szerep
a tébolyult érzelmek fölkeltésének egy másik változatát kívánja, a változatok száma végtelen, ő ugyanis nincsen,
hiába erőltetem a szemem, őt soha nem láthatom, most például csak azt a különbséget vagy azt az éles rést vagy
nem tudja mit látom a helyén, ami elválasztja attól, hogy egy ilyen rideg, ocsmányul számító perszóna legyen, aki
még az apósa hullája fölött is királyné akarna lenni, épelméjű ember ilyesmire nem vállalkozik, de ő éppen attól
nem olyan, amilyen, mert minden alkalommal képes egy olyan szerepben keresni magát, ami soha nem illik rá,
mert ő csak egy óriási hiány, s ha tényleg segíteni akarok neki, akkor erről ne feledkezzem el.
Én azonban egyáltalán nem akartam semmiben segíteni, valószínűleg figyelmességem, végsőkig feszített
udvariasságom, készséges szolgai alázatom tévesztette meg, mely heves érdeklődésemből táplálkozott, egyszerűen
hízelgett nekem, hogy Thea is hasonló érdeklődést érez irántam, ha pedig valakinek egyáltalán segíteni akartam,
akkor az Melchior volt, sokkal inkább úgy éreztem hát, hogy én kezelem eszközként Theát, mintsem ő engem;
Kühnertné nem tudott elég alaposan se kiábrándítani, se megsérteni, mert egészen addig, míg megrögzötten elszánt
ügyeskedésem el nem vezetett a megfelelőnek ítélt pillanatig, olyan hidegen számoltam a tulajdonságaikból adódó
körülményekkel, mint egy nagyszabású terveit ízlelgető profi bűnöző.
Jó időbe telt viszont, míg abban a kényes kérdésben, mikor visszük előbb haza Kühnertnét és mikor hagyjuk
szó nélkül ott, valamennyire kiismertem magam; Thea nem szólt róla, hová megyünk, mintha nem tudná vagy épp
olyannyira tudná, hogy nem foglalkoztatná a dolog, lényeg, hogy megyünk, el innen, máshová, valahová, egyedül,
helyesebben velem, ami számára az egyedüllét sajátos formája lett, s ha mondjuk a müggelheimi ároknál, a
köpenicki kastélynál, a Grünautól délre elterülő természetvédelmi területen vagy Rahnsdorfban kötöttünk ki, akkor
előbb mindig elvittük és kitettük Kühnertnét a Steffelbauer utcánál, ez amúgy is útba esett, bár az is meglehet, hogy
Thea egyenesen azért választotta ezeket az úticélokat, hogy barátnőjét előzőleg hazavihesse, s ilyenkor
úticéljainknak inkább Kühnertnét illető érzelmi vagy udvariassági indítéka volt, míg máskor, ha nyugati irányban
mentünk ki a városból, Potsdam felé, a Havel szép, lapos folyásához, vagy keleti irányban, Strausbergbe,
Seefeldbe, akkor egyszerűen ottfelejtettük a színház kapuja előtt, Thea legfeljebb búcsút intett neki, olykor azt
se, amit ő féltékenysége és sértettsége közönyébe húzódva látszólag észre se vett, mint ahogyan Thea is úgy
csinált, mintha ez a világ lehető legtermészetesebb gesztusa lenne.
Mindez nem maradt következmények nélkül, de a következményeket szemmel láthatóan beleszámították
a barátságukba.
És alapjában véve nem állt módomban kételkedni abban sem, amit elmesélt nekem Theáról, valóban
közelebbről, régebbről és sajátosabb távlatból ismerhette, mint én; még ha jobban nem is, hiszen csak úgy ismerte,
ahogyan az egyik nő a másik nőt ismerheti, a mozdulatoknak, a szavaknak és a testi jelzéseknek azokat a rejtett
kis áramait és titkos árnyalatait, melyek Theában csak és kizárólag a férfiakra vonatkoztak, csupán a külső
szemlélő szemével szemlélhette, míg én beavatottként vagy akár eszközként, áldozatként a testemen és a
testemben érezhettem; mindenképpen másnemű volt hát a távlat, ami a kettőnk szeméből Theára nyílt, különben
pedig ismertem már Kühnertnét annyira, hogy eligazodjam szándékainak tekervényei között, értsem túlzásainak
értelmét és rendszerét.
Helyesen értékeljem például azt a tényt, hogy az évek számát illetőn mindig többet mondott, mint amennyi
a valóságnak megfelelt, mert ahogyan nem húszévnyi volt a korkülönbség Melchior és Thea között, ugyanúgy az
se volt igaz, hogy húsz éve ismerné Theát, mindössze tíz éve ismerte, és kis túlzásain tetten érve, mégse állt
módomban kételkedni szemérmetlen közléseinek hitelében, érzésem szerint ugyanis a túlzás és az őszinteség, a
szemérmetlenség és a hazugság egyként valamiféle taktikai eszköz volt számára egy nagyvonalú és hevessége által
mindenképpen meghatóan mély érzelmi stratégiában.
Ehhez a bűvös számhoz való babonás ragaszkodása talán nem annyira a női vetélkedés ravaszkodása volt;
mert mintha nemcsak azért mondott volna húsz évet tíz év helyett, hogy ezzel, ő, aki valójában néhány évvel
fiatalabb volt Theánál, de minden szempontból jelentéktelenebb, az évei száma szerint megillető helyre utasítsa
női vetélytársát, hanem tán sokkal inkább ugyanazon szándéktól vezérelve öregítette ilyen csökönyösen, amiért
oly veszélyesen őszinte is volt velem, az öregítéssel és hivatásbeli tébolyára vonatkozó szemérmetlen, barátságukat
szégyentelen módon eláruló közléseivel mintegy a biológiára, az esztétikára és az etikára hivatkozva akarta
eltávolítani tőlem Theát.
Mert észre kellett vennem, hogy érdeklődésemet, még akkor is, ha se nagy jelentőséget nem tulajdonítok
neki, se különösebben nem gondolkodom felőle, ezek a közlések bizony sikerrel semlegesítik, és az érzelmileg
résztvevő szerepéből visszalöknek a pártatlan megfigyelő kasztrált szerepébe; Kühnertné azon a kényes ponton
lépett közénk, hol kölcsönös érdeklődésünk összehajolhatott volna, féltékenységének látszólag ártatlan
monológjával arra az ellenséges felségterületre merészkedett be, ahol a férfiak és a nők között zajló szerelmi
hadműveletek szabályai szerint igazán nem volt keresnivalója.
Thea szerencsés kézzel, szinte mitikus nyugalommal szorította vissza ezeket az illetéktelen benyomulásokat.
Mintha Kühnertné egyetlen hadmozdulata vagy titkos érzelmi diplomáciában jártas ügyeskedése se kerülné
el éles figyelmét, résen volt, miként azon a szeles, október végi délutánon is, mikor Kühnertné az öltözőfolyosók
egyik kanyarulatába szorítva engem, elsuttogta, ellihegte a szerepalkotás és a távolságteremtés folyamatáról szóló,
érzelmileg lenyűgöző, szakmailag igencsak találó nagymonológját, és ő az öltözőjéből sietett felénk, mert elég volt
barátnőjének felhevült arcára pillantania ahhoz, hogy ne csak azt tudja, mi történt, hanem azt is, mit kell tennie;
azonnal kiaknázva érzékeny mindentudását és a másik fölötti mindenhatóságát, megragadta a kezem, és „te már
úgyis elég sokat fecsegtél neki” felkiáltással, arcával súrolva barátnőjének arcát, akárha futó búcsúcsókját adná
is, meg nem is, ám ha nem adja, akkor csak azért, mert még erre sincsen ideje, rohannia kell, száguldania, persze
velem, kiragadott szorult helyzetemből, és a szó szoros értelmében kirángatott a kapun, ami Kühnertné
szempontjából egyszerre volt bosszú és lelepleztetés, s a megkapott és mégse megkapott csókkal a felháborodott
döbbenetnek és a testi kiszolgáltatottságnak olyan állapotában maradt ott, mint akinek tőrt döftek a szívébe, a
vért is látni véltem, amint szívéből előbugyog.
Hatalmának lendülete átvitte az utca túlsó oldalára, de ahogy beültünk a kocsijába, láttam az arcán, milyen
bosszús és rosszkedvű lett a jelenettől.
S csak jóval annak utána szólalt meg ismét, mikor a kocsiból már kiszálltunk; nem emlékszem, merre
mentünk ki a városból, mert éppen úgy, mint mikor Melchiorral utaztunk valahová, teljesen rábíztam magam
helyismeretére, s így arcának minden kis vonása és minden mozdulata hozzátartozott az ismeretlen és számomra
mindig a felfedezés újdonságának erejével ható tájhoz; előbb valami csaknem üres országúton robogtunk, aztán
teljesen váratlanul lekanyarodott a dűlőútra, ami olyan volt ezen a majdnem tökéletesen lapos, néhol az erdők lágy
tömbjeivel, csatornák vagy valamiféle vizek, tavak pengeéles vonalkáival tagolt vidéken az ég szabályos burája
alatt, mintha egyenesen a föld tányérjának középpontjához vezetne el; a kocsi itt rángott, huppant, zöttyent és egy
egészen enyhe emelkedőn köhögni kezdett, míg aztán nem erőltetve tovább a dolgot, egyszerűen hagyta, hogy
a motor leálljon, behúzta a kéziféket.
Ha magunk mögött hagytuk a várost, végül is teljesen lényegtelen volt, hol vagyunk.
Azon ravasz kaptatók közé tartozott, melyek lágy és hosszan elnyúló hátukkal elhitetik, megmászni nem lesz
túl nagy megerőltetés, s mire fölérünk, mégis kifulladunk; a dűlőútról keményre taposott, kicsi ösvény vezetett fel
az emelkedő pereméig, a lapos gerincen eltűnt, mintha az égboltba tűnne ki, olyan volt a szemnek, mint egy
gyengéden hívogató szándék, melynek a láb nem tud ellenállni; ő kezét kényelmesen mélyesztve kabátja ferdén
vágott zsebébe, lassan, elgondolkodón, magába merülve haladt előttem az ösvényen, én pedig töprengve
bámultam magam elé, vajon ki taposta ilyen keményre, hogyan alakulnak ki ezek a kis utak.
Mintha azon a hiábavaló kérdésen kéne morfondíroznom magamban, miként fogja rejtélyes céljainak
hálójába az ember a világot, s miként lesz rabjává annak a hálónak, amelyet mások feszítettek ki.
Az alkonyra hajló nap csupán pillanatokra bukkant elő a hatalmas testű, elnyúltan felcsavarodó, sötétszürkén
súlyos felhők mögül, réseiben sárgán, kéken, vörösen világított az ég messzi burája, erősen fújt a szél, de a sík
vidéken rajtunk kívül nem volt miben megkapaszkodnia, s ezért szinte némának tetszett a táj.
Néha madár hangját lehetett valahonnan hallani, elmosódott hosszú árnyak és mélyen tüzelő hideg fények
vonultak át.
A párátlan légben a sík vidék minden messziségbe tekeredő, finom meghajló vonalát élesnek és közelinek
látta a szem, és hasonlóképpen érzékelte a test a levegő hidegét, nem volt bántó ez a hideg, mert szépen
körülrajzolt minden tagot, frissességet és erőt kölcsönzött a mozdulatoknak.
Ilyesmit csupán északi tájakon érezhet az ember, ahol a környezet átlátható, tiszta hidege leválasztja magáról
a test melegét s ugyanakkor megérezteti e melegség belső energiáit, egyszerűséget és határozottságot kölcsönöz.
Egy pillanatra megállt, én néhány lépésnyire követtem, e beláthatatlanul nagy távolságok között nem lett volna
helyénvaló a túl nagy közelség, nem várta be, hogy beérjem, hanem a futó bizonyosságszerzés idejére megnézett
magának, aztán ment tovább; és azt mondta, nem szabad haragudni rá, nagyon derék lány, Sieglindének mindig,
mindenben igaza van.
Mikor fölértünk a ráérősen elnyúló földhullám tetejére, a szépség oly nyugalmas méltósággal terítette elénk
új arcát, hogy nem sérthette szó.
Az ösvény innen meredekebben, oldalazva ereszkedett alá, mert odalenn a föld nyugalmasan ívelő hulláma
meredeken, saját iszonyú súlyától nyűgözve szakadt alá, és hályogos felületű, szelektől óvott tavacskát rejtett mély
ölében, távolabb tarló világos csíkja, lágy erdő tarajos sávja húzódott a látóhatárig, és a sima hajlatok bensőséges
fenségét néhány magányos bokor gömbje tette még kedvesebbé.
Egy ideig álltunk ezen a magasnak tűnő és mégis alacsony tetőn, a nyugalmasan sétáló embernek abban a
közismert pózában álltunk ott, bámulva az elénk táruló természeti mutatványt, amiről érzelmekkel teli hangon úgy
szoktak nyilatkozni, nem, olyan szép volt, oly végtelenül szép, úgy éreztem, nem tudok elmozdulni onnan, soha
többé! életem végéig ott kell maradnom; ami viszont, valljuk be, nosztalgikus fájdalommal telt közlés arról a
körülményről is, hogy a természeti látvánnyal, bármennyire is tessék nekünk, nem tudunk mit kezdeni, nem tudunk
azonosulni vele, szeretnénk és mégse tudunk, túl nagy, túl távoli, mi magunk vagyunk túl idegenek benne, tán
túlontúl élők s talán majd a halálban, el kell mozdulni belőle, egy újabb kilátópontot kell keresni benne, az tán
végleges lehetne, holott valójában tényleg itt kéne maradni, hiszen önmagának, nélkülünk, ez is végleges; majd
mikor az ösvényen leereszkedve elértük a tó szintjét, azt a megnyugtatóbb és közönségesebb szintet, ahonnan az
átlátás és a belátás már nem volt oly végtelenül szép és embertelen, megállt, szembefordult velem.
Néha ki tudná kaparni a szemét, mondta végtelenül nyugodt, elmélyült és bensőséges hangon.
Mintha csak a szél, a felhők, a táj vonalainak nyugalmát folytatná vele, ez is kanyargás volt, vissza, igaz,
nagyon közeli időbe.
De ha nem lenne, mondta, akkor ő tán elpusztította volna magát.
S most meg ott tekergett a hangjában azon önsajnálattól sem mentes nosztalgia, melyet enyhén vágyakozó
fájdalomként a táj szemlélete csempészett belénk, és ettől is el kellett szakadnia, hiszen valójában nem sajnálta
magát, pontosan azt csinálta az életében, ami a színpad távlataihoz szabott dolga volt, illetve ha valamennyire mégis
sajnálta magát, akkor ez nem volt se megfogalmazható, se megosztható; gunyorosan, önnön legyűrhetetlen
kíváncsiságán is mulatva, elmosolyodott hát, és mégis megkérdezte: Kühnertné miket pletykált róla már megint.
Én visszahőköltem a mosolyától, kicsinyessége még akkor is túl erős volt nekem ebben a tájban, ha
tudatában is volt kicsinyességének, nem akartam válaszolni, terveimmel különben se fért volna össze, ha most
Kühnertnét elárulom; semmi különöset, mondtam, habár nem nagyon ismertem még embert, aki ilyen primitív
formában látja, miként alakul ki valakiben egy szerep, folytattam az elméleti kitérő könnyebbségét választva.
Fanyar mosollyal fogadva kitérésemet, kérdezte, valakiben-e, vagy benne.
Igen, mondtam, valakiben, bárkiben.
Nem, ő egyáltalán nem primitív, mondta eltöprengve, ám inkább azon töprenghetett, mért nem akarok
válaszolni neki; képzetlen és műveletlen, ez igaz, de intelligens és mindent tud, mondta, aztán arca megint
csökönyösen visszatért gunyoros mosolyához.
Vajon arról beszélt-e nekem, kérdezte, hogy ő néha teljesen elengedi magát és bizony elég ocsmányul
viselkedik, mert hiszen olyan szoros közöttük a kapcsolat, tette hozzá magyarázón, hogy ennek a hátsóudvari
viselkedésnek minden részletét ismeri.
Idegenkedve néztem vissza rá, ő viszont bólintott, többet tán nem is akart, és kezét könnyedén a karomra
helyezte.
Mert neki két ember van az életében, és különben ez az egész egy óriási hülyeség, mondta; bármit csinál,
hozzájuk mindig visszatérhet és nem is engedik el.
Tudom, mondtam.
Hosszan néztük egymást, kicsit úgy, ahogy az imént a tájat, mert valóban tudtam és ő biztos lehetett benne,
hogy tudom; ez volt a pillanat, amivel nem csak Kühnertné érzelmi diplomáciáját, hanem azt a Melchior érdekeit
szolgálni vágyó érzelmi bűnözést is semlegesítette, amiben én mesterkedtem.
Két emberi lény állt egy náluknál hatalmasabban lélegző tájban és értették egymást; ami nem az értelem
értése és mégcsak nem is az érzelmeké, mivel éppen annak a természetesen viselt adottságnak jutott benne
főszerep, aminek se az értelmünkkel, se az érzelmeinkkel nem tulajdonítottunk eladdig különösebb jelentőséget,
nevezetesen annak, hogy ő nő, én pedig férfi vagyok.
A képességeinket, a szándékainkat haladta meg a pillanat, természeti adottságaink különbözőségére és
azonosulásunk egyetlen lehetséges lehetőségére utalt, s így ellenőrzésünkön is túltéve magát, mindkettőnket halálos
zavarba hozott.
Nem engedte elmélyülni a zavart; könnyű kezét gyorsan visszavonta a karomról, s mulatságosan megvonva
vállát, egyszerre megadva magát és némi kacérságtól se mentesen eltávolodva, megfordult, és immár végleg
kifordulva a magunk mögött hagyott város idejéből, de elfordulva a tájtól is, ment tovább az ösvényen a távoli
erdő felé.
Ám hogy saját forrón bugyogó érzékeim, minden hősiesnek mondható tiltakozásom ellenére, mennyire
kiszolgáltattak azon nyers erőknek, melyeket alantasnak, sötétnek, sőt, ezennel egy fölöttébb közönséges
kifejezést is megengedve, egyenesen ocsmánynak, avagy finomabban szólva is mocskosnak, ördöginek, a
legnagyobb megvetésre és büntetésre méltónak szokás nevezni, és siessünk megjegyezni, hogy egyáltalán nem
alaptalanul, hiszen mindaz, amiről beszélni kénytelen leszek, valóban kapcsolatos az emberi működés tisztátalan
végtermékeivel, s olyan funkciókkal, mint az ürítés, a megkönnyebbülés és a kielégülés; ámbár azon kérdés, hogy
vajon ezek az erők vajon nem éppen úgy bennünk élnek-e, miként tisztaságra kényes erkölcsiségünk, mely persze
hivatva van küzdeni ellenük, legalább ennyire nem alaptalan; de akár így, akár úgy, akár sajátomként ismerem el
a tisztátalant, akár idegennek tekintem, akár fölvéve az elibém hajított kesztyűt harcolok ellene, akár fáradtan
megvonva vállamat megadom magam neki, hiszen létezik, s kétségbevonhatatlan hatalmát, miként valami isteni
eredetű pornográfiát, állandóan és folyamatosan éreznem kell, ha ugyanis éberen óvatosan számolok vele, akkor
orvul fitogtatva testem és szellemem fölötti végtelen hatalmát, álmomban támad, nincsen, ne legyen kibúvó! mint
Heiligendammba való megérkezésem éjszakáján, s legyen ez útmutató példa! mikor is bármennyire szerettem
volna sokrétű gondjaim, botor művészi kétségeim, a szülőkre és a gyermekkorra vonatkozó sötét és mégis izgató
emlékek, a sok tekintetben fölzaklató utazás, valamint a Helenétől való nem kevésbé fölkavaró búcsú édes és
nyomasztó terhe alól az enyhet kínáló álomba, valamely nagyon mély, hosszú és megtisztító álomba menekíteni
magam, mégis durván fölriasztott, holott ezennel igazán finoman, nem oly kegyetlenül bánt velem, mint máskor,
mikor teszem azt egy mezítelen férfi képével jött, ki fölmeredő phallosát nyújtotta nekem; most a legártatlanabb
álomkép formájában jelezte csupán magát, s így nyugodtan nevezhetem kiszolgáltatottságom gyengéd
mutatványának is mutatkozását.
Egy ismerősen nedves utca képe a túl erősen csattogó idegen léptek zajában, a gázlámpák fényétől
sejtelmesen foltos éjszaka, mely oly síkosan, puhán és izmosan merített önmagába, ahogyan csak egy szerető női
öl avagy persze maga az álom képes, s így egyáltalán nem kedvem ellenére merültem vele, hanem legteljesebben
átadva magam a sárgás fényudvaroktól fölfénylő sötétség szépségének, s mivel ezen éji utcakép nem állt nagyon
távol attól, hogy személyesen ő legyen, igen, maga Helene legyen, habár közvetlenül semmi nem utalt arra, hogy
őt testesítené meg, mégis szabadon, minden félsz és tartózkodás nélkül, mintegy törvényesítve olvadtak benne szét
érzékeim és érzelmeim, akárha ő lenne, mintha azon érzéseket is átadhatnám utólag így neki, melyeket éberen,
a körülmények hatalmától nyűgözve, még a beteljesülés vadul magas pillanataiban is kénytelen voltam tőle, no és
persze önmagamtól megtagadni.
Akárha a jó, a legteljesebben jó, a mindent elborító pompázatos jó készült volna itt a hatalmát átvenni
fölöttem, akárha mindenemet néki kéne adnom, s tulajdonképpen el is vette már, bekebelezett, ő voltam én, én
voltam ő, de még mindig lenne mondanivalója és nekem is lenne bőven, a jó útján csattognak idegenül erős
lépteim, a jó utcája volt ez, a jó éjszakája, a jó sötétje és a jó fényei, s éreztem, minél többet adnék, annál több
adnivalóm lenne még; ám jó, nagyon jó volt ez, még ha a léptek zaja mégis, mintha valami ridegen üres térből
hullana vissza rám.
De innen láthattam már, mert láthatóvá tette magát a jó természete, s egyszerűen kibújtam, kibontakoztam
érte lépteim zavaró zajából, érezhetővé lett, hogy van jobb a jónál, s így ami vár reám, az csak még jobb lehet,
mert ha ily lazán és szabadon menetelhetek e jókon át, akkor a megváltás, amire szenvedéseim alján heverve, s
a szenvedéssel volt kapcsolatos e kellemetlen csattogás, olyannyira vágytam, amit annyira reméltem, akkor a
megváltás minden különösebb körülményeskedés nélkül bekövetkezett.
Jaj, és nagyon nagy a szeretet, mi adatott nekem; az utca köveit szeretni, amint a fény földomborodva,
külön-külön és mindegyiket önmagába oltja, a fák csupasz ágain lehullani kész vízcseppeket szeretni, szeretni a
gonosz csattogást, szeretni a gázlángok lágy himbálózását az üvegburában gyűlő víz fölött, a sötétséget, mert a
fényt látni engedi, egy váratlan árnyként surranó macskát, szeretni a puha nyomot, melyet tappancsaival maga
mögött hagyott az éjszakában, a fölmeredő lámpaoszlopok gazdagon díszített és finoman tagolt csillanó bőrét
szeretni, s a rozsdás nyiszorgást, mit alig képes fölfogni a fül e szerető kábulatban.
És a szem is hiába kutat.
Mint a buborék, bármely pillanatban szétpattanni kész.
A nyiszorgás erősödött, s én magam mögött hagyva lépéseim csattogását a kövön, közeledtem felé, vasajtó
csikorog ilyen rozsdásan a szélben, de ha egyszer nincsen is szél! s mindig remélve, ez lesz az utolsó csattanás,
aztán már semmi nem zavarhatja fel a sötét sűrűjét, de hiszen megyek, s minden lépésem új hangot ad!
S akkor megláttam magam, amint közeledek.
De hogyan tudhatnám e hangoktól a sötétet megkímélni?
Álltam a széltől kiforduló vasajtó mögött a bűzben, s figyelmesen kísértem a lépéseket.
A vasajtót a szél először becsapta, csikorgott, csattant, eltüntetett, de a következő szempillantásban kitárta
újra sarkig, s láttam ott várakozni magam.
S tulajdonképpen hol vagyok?
Ez a hely egyáltalán nem volt ismeretlen, még ha e térben nem is tudtam pontosan eldönteni a magam helyét,
helyesebben épp ez volt a kérdés, hol? ha egyszerre itt és ott, éppen ezáltal vált oly szorongatóvá helyzetem, hogy
szerettem volna fölkiáltani, s bizonyára meg is teszem, ha nem félek egy újabb erős hanggal a sötétet fölsérteni;
még itt haladtam az utcán, a jó utcáján, hiszen tudom, hogy a jó utcája ez, ne akarjatok becsapni! ám az utca
mégis egyenesen ahhoz az ajtóhoz vezetett, úgy álltak két oldalt a csupasz fák és a nedves lámpaoszlopok, mintha
őriznék az irányt, nem lehet letérni! el kell érni azt a bizonyos vasajtót, amelyhez nagyon is sok szégyen, vágy,
félelem, kíváncsiság és megaláztatás tapadt ahhoz, hogy ne legyen ismeretlen, mind olyasmi, amit magam előtt is
szívesen titkoltam, s most mégis ott, azon a régi helyen vártam magamra a kátrány és a vizelet sűrű bűzében, s már
régóta állhattam itt, mert a bűz nemcsak a ruhámba itta be magát, s a kalapom hová lett? hanem a bőrömbe is,
belőlem áradt, s hajamból, tehát hiába is térnék ki valahogyan, ha egyszer már oly véglegesen ott vagyok.
Valaki pedig, ki uralkodva egész álmom fölött, mert mindazonáltal tudtam, hogy ez csak egy álom, semmi
izgalom, álom, és bármikor fölébredhetek! de valaki uralkodik fölötte, és nem enged fölébredni, csak nem voltam
képes visszaemlékezni, ki lehet ez a személy, habár a hangja igazán ismerősnek tetszett, mikor is azt súgta, ő vár
a kinyíló ajtó mögött, s hiába érzem ama nyugalmat, a fülemre hajolva súgta, amivel a jó érzete ajándékozott meg
az imént, lehelve susogta, hiába, hiába, ezt nem szánta másnak, mint csábításnak: vár a sötét.
Hiába.
Mentem hát, nem csodálkozva a reszketésen; féltem, de mintha a félelemnek és szorongásnak nem létezhetne
olyan foka, melyhez hozzá ne tudhatnám szoktatni magam, pedig tiltakoztam, védekeztem is, csak hogy ama
bizonyos erő szoktatná és kényszerítené tiltakozásban vonagló testem önmaga előtt titkolt vágyait, s mindama
szörnyű súlyt, mit életem ezidáig adott, befogadni, és bizony elfogadni; s e birkózásban oly hosszú lett az út,
lépteim valamiként felpuhultak, csattogtak még ugyan, mégis elveszítettem a talaj biztonságát a talpam alól, s mint
egy nyavalyatörősnek, akit elkapott a szokásos roham, nem volt többé hatalmam a tagjaim fölött sem, éreztem,
amint elnyíló számra a nyál kiömlik, rúgtam és csapkodtam lihegve, és mégse változott semmi, a sötét kis építmény
nyíló és csukódó, csattanó, nyiszorgó és újra csak csikorduló fekete szája jól hallható, igen, emberi lihegéssel vár
rám a lombjavesztett bokrok körében.
Mozdulatlanul és súlyosan, díszítésektől csipkézett párkányzatát az ég sötét hátterére rajzolva föl, míg én
ordítani se mertem, mentem.
Reggelre ébredve, nem csoda hát, hogy amint azt mondani szokás, olyan összetörtnek és fáradtnak éreztem
magam, mintha az egész éjszakát éberen töltöttem volna el, pedig végül is mélyen kellett aludnom ahhoz, hogy
most ilyen kába legyek, kielégületlenségemben mégis szerettem volna visszatérni belé, hátha most és benne
történik meg, aminek meg kéne történnie, ám túlságosan is éles és világos lett a szoba, mintha odakünn, az
összevont fehér selyemfüggönyök mögött időközben leesett volna a hó, hűvös, majdnem hideg; a folyosóról néha
puha lépteket lehetett hallani, s valahonnan, tán a földszinti reggelizőteremből edények halk és egyenletes
csörömpölését, átható koccanásokat, szóváltások foszlányait, ajtók nyílását, és mintha azt az ajtót is becsukták
volna újra, melynek csapódása éjjel fölriasztott, rövid női nevetés, ám mindezt csak halkan és jótékonyan, távolról
és barátságosan, s nekem mégsem volt kedvem kimászni az ágyból, mert ezek a gyermekkorból ismerős és
kedves reggeli zajok arra figyelmeztettek, hogy vissza kéne kapcsolódnom egy olyan életbe, amely gondtalannak
látszó természetességével most mindenképpen ellenemre van; nem, mégsem lett volna szabad idejönnöm,
gondoltam ingerülten, és átfordulva másik oldalamra, szememet lehunyva, megpróbáltam visszamerülni abba a
melegbe, sötétbe, amit eddig az álom mégiscsak megadott, de akkor hová?
Foszlányai még valóban itt lebegtek, nem tűnt nehéznek elaludni újra, a férfi is itt állt még a pissoir kátránytól
csillanó fala előtt, amint éppen egy rózsát nyújt nekem, de én azt nem akarom elfogadni, mert kövéren fehér arcán
olyan undorító a vigyor, s milyen érdekes, hogy a rózsát mintha kéknek, lilásan kéknek láttam volna, egy éppen
csak kipattanó, húsosan erős bimbó, most megint olyan határozottan nyújtotta nekem magát, mintha nem is reggel
lenne már, hanem még mindig ott időznék nála az éjszakában.
Aztán a hálószobát a szalontól elválasztó nyitott ajtóban ott állt előttem egy lángolón vöröshajú szobainas,
csendesen, figyelmesen és józanon, kedves barna szemével csaknem mozdulatlanul követve ébredésem minden
kis moccanását, mintha ki tudja mióta várna már, és még azzal is pontosan tisztában lenne, hogy mit álmodtam
az imént, holott bizonyára nesztelen léptei vagy csupán puszta jelenléte riasztott fel szendergésemből újra; ám e
kötelezettségeimre is figyelmeztető csöndes jelenés, fiatal fickó volt, kirobbanóan erős, inkább hordárnak vagy
kocsisnak való, combja a régimódian szűk szabású fekete nadrág szárait, válla a zöld frakkot egyszerűen
szétfeszíteni látszott, mintha szintén valahonnan az álomból vagy még mélyebbről mászna elő, otthoni cselédünkre
kellett gondolnom, s így persze emlékektől mozgalmas éjszakámra is, ugyanaz a bárdolatlan nyugalom és
magabiztos méltóság áradt a testéből, amit Hilde közelében érezhettem egykor, s ezért aztán, miközben
tekintetemet nem minden élvezet nélkül szeplős arcán legeltetve, elnyomtam egy erős ásítást, bosszúsan ismételtem
meg magamban a teljesen fölösleges mondatot, nem, nem lett volna szabad idejönnöm, de hát akkor meg hová?
és e nem egészen reá szabott ruhákba szorított nagy test mégis olyan mulatságosnak tetszett, a belapított orr, a
szeplők, a gyermekien kíváncsi pillantású szemek, s azon egész komolykodás, amivel a szolgálatomra rendelve
itt állt előttem, ugyanakkor a saját kérdésem és bosszankodásom így éberen már olyan ostobának, hogy
önkéntelenül elnevettem magam.
„Föl kíván kelni, Thoenissen úr?” – kérdezte a szobainas szárazon, mintha e túl bizalmaskodóra sikeredett
nevetésről tudomást se venne.
„Igen, azt hiszem. Legalábbis illene.”
„És teát vagy kávét parancsol?”
„Talán inkább egy teát?”
„Előtte vagy utána szabadna hoznom a mosdóvizet?”
„Gondolja, hogy az embernek minden reggel meg kell mosakodnia?”
Egy ideig hallgatott, a szemében semmi nem változott, ám mintha valamit megértene.
„És le szándékozik fáradni a villásreggelit elkölteni, avagy parancsolja, hogy felhozzam a szobába?”
„Nem, nem, lemegyek természetesen. De nincsen itt nagyon hideg?”
„Azonnal befűtök, Thoenissen úr.”
„Viszont nem borotválna meg?”
„Természetesen, Thoenissen úr.”
Néhány percre eltűnt, s az alkalmat kihasználva föl kellett volna kelnem, hogy gyorsan elvégezzem
szükségemet, talán nem tévedek, ha arra gondolok, hogy ezért is húzta odakünn az időt, időt engedett nekem erre;
férfiakban, ha egymás között maradnak, e tekintetben mindig van valami különös kímélet, amit jószerivel se
figyelmességnek, se udvariasságnak nem lehetne nevezni, inkább valamely testvéri szemhunyás azon zavarbaejtő
tény fölött, hogy reggelre kelve a hólyagban felgyűlt vizelet feszítése olykor merevedést okoz, s ha ilyenkor azonnal
kiugranánk az ágyból, akkor biológiai működésünk csalásának látványával kéne megajándékoznunk a másikat,
beavatni valami olyasmibe, aminek működése magunk előtt sem teljesen tisztázható, s ezért egy kicsit
szégyenteljes is; el voltam hát késve a felkeléssel, mikor az ajtót kitárva betolt egy kerekeken gördülő asztalkát,
az ajtót azonnal be is csukta maga után, még ugyanúgy feküdtem, helyesebben a párnát a hátam mögé gyűrve,
hátamat a támlának támasztva, félig-meddig ültem már az ágyban, valamire berendezkedve, a lehető
legkényelmesebben, mintha előre tudnám, hogy felkelésemmel megakaszthatnék, kitéríthetnék egy tökéletesnek
ígérkező történést, mely nekem most jóval fontosabb, legyen hát a test kellemetlensége! mert a hólyag feszítését
nem lehet ugyan mesterségesen elmulasztani, a merevedés viszont a figyelem elterelésével lassan megszüntethető,
s tán így tűnik el véglegesen az álmok érzéki izgalma.
Ilyesmiket gondoltam, miközben ő csendesen tevékenykedett körülöttem, az asztalkát az ágyhoz gördítette,
puhán lépett a szőnyegen, ügyelt rá, hogy az asztalka üveglapján ne csörrenjenek kellemetlenül az edények, mintha
egy macskát látnék inasként, egy ragadozót, maga az észrevétlenségig finomított puha tevékenykedés volt a
történés, mely azokban a pillanatokban lekötötte figyelmemet s olyannyira kedvemre való volt; kitöltötte a teát,
gőzölögve csurrant, kérdezte, tejjel óhajtom-e, s a kanna csőréről egyetlen cseppecske se csöppent a fehér
damasztterítőre, mondtam, nem tudom, hogy tejjel kérjem-e, válaszom szándékolt arcátlansága azonban
egyáltalán nem hozta zavarba, tudomásul vette, s ezzel egyúttal jelezte, hogy kérdésemre semmilyen formában nem
áll módjában válaszolni, a döntés joga mindenképpen engem illet, vagyis bármit döntenék, azt ő csak a
legmesszebbmenőkig helyeselheti, s helyesléséből legalább annyira hiányzik majd az alázat, mint amennyire a
közöny, inkább a készség arcpirító tökélye nyilvánul meg ilyen semleges formában, azon készség, mely minden
lehetséges kívánságomnak elébe megy, de ugyanakkor számol számára követhetetlen szeszélyeimmel is; tömpe
ujjaival kibontotta a ropogósra sütött zsömléket tartalmazó kosárka kendőjét, s azon szempillantásnyi időben,
miután a cukortartóba mélyesztett csipeszt kínálón felém fordította és a teáscsészét átvettem a kezéből, már el is
tűnt, nem tudom miként, még távolodó lépteinek neszét se hallottam, kiment, úgy értékelte hát a helyzetet, hogy
rá nincsen szükségem többé.
Holott senkire nem lehetett nagyobb szükségem, mint éppen reá.
Mikor az első forró korty után fölpillantottam csészém pereme mögül, ismét benn volt a szobában, nagy
fonott kosárban tüzifát hozott, letérdelt a fehér csempekályha elé, ám ezt is úgy tette, hogy miközben majd a
kályhát kitisztítja és begyújt, ne fordítson teljesen hátat nekem, profilból láthassam, testének egyik felével mintegy
változatlanul a szolgálatomra lehessen, magamra hagyjon, ha úgy kívánnám, avagy ha másként, azonnal fölfoghassa
a legelső jelzésemet.
A zsömlék melegen illatoztak, vízcseppektől csillogott a golyókba gömbölyített sárga vaj a friss eperlevelek
zöldjén, s könyökömmel kissé meg kellett löknöm az asztalt, láthassam, amint megremeg a málnalekvár
magocskáktól pöttyözött, áttetsző kocsonyája.
Ha gyermekkorom nem lett volna olyan kellemetlen és sötét emlékektől terhes, ha anyám alakja emlékként
is nem lett volna oly hűvösen távoli, akkor azt gondolhattam volna, hogy valamely mélyre temetett egykori
biztonság kísértett meg ebben a jelenetben, a zsömlék józanságában a világ józan rendje, a tea szép párázásának,
a vaj sárgájának és a málnalekvár kocsonyás reszketegségének józansága, mely elhiteti velünk, hogy ébredjünk
bármilyen riasztó álmokból is, világunk, melynek kellős közepén természetesen mi ülünk a testünk melegétől
langyos ágyban, nem csupán a legbiztonságosabban nyugszik a maga változtathatatlan törvényein, de erősen és
hatalmasan működik, igényeinket, ízlelésünk vágyait kielégíti, s az erdők fáival fűti föl a szobánkat, izgalomra,
szorongásra és félelmekre nincsen tehát semmi ok, másrészről viszont, tán éppen mert gyerekként is éreznem
kellett már e rend törékenységét, hamisságát és látszólagosságát, később pedig szenvedélyes nyomozásom olyan
emberek társaságába vezetett el, kik nem csak készek voltak lerántani e látszólagosságok lepleit, hanem
egyenesen e hamisság megszüntetése volt beismert céljuk, valódi és alapos biztonságot teremteni, akár e törékeny
és hazug rend fölrobbantásának árán, véráldozattal, hogy aztán a romokon fölépíthessenek egy igazi, benső
képükre formázott világot, mondhatni hát, hogy miközben szemem, nyelvem és fülem a legalaposabban kiélvezte
ennek a reggelnek a moccanatlanul ósdi rendjét, az agyam a lehető legtávolabbról figyelte önnön gyermeki
örömeit, öreg lettem tőle hirtelen.
Mert milyen végtelen távolságra volt ez a reggeli fényektől fehér hálószoba annak a néhány eltűnt évnek a
szobáitól, ifjúkorom homályos szobáitól, melyeket Claus Diestenweg titkos társaságában eme új rend
fölépítésének és az utált régi lerombolásának gondolatával töltöttem el, és milyen közel, gondoltam, egy soha ilyen
tiszta formában nem létezett gyermekkor szobáihoz.
Egyetlen futó hangulatváltás elég, s az idők képesek kifordulni bennünk, mondhatnám a költőre utalva.
Mintha nem is egyetlen ember életének egymást követő szakaszaival, hanem három teljesen különböző
ember életének eseményeivel lenne dolga annak, ki most kissé csalódottan, álmaitól megzavartan, ám a
nemtörődömség könnyed nyugalmával fekszik itt az ágyban, és issza forró teáját.
Füstpamacs fújt ki a kályha ajtaján, aztán föllobbant a tűz, vörösre festette az inas arcát, és mintha vörös
hajával lobogna tovább.
Hunyorgott a füsttől, megtörölte könnyező szemét, s egy pillanatra a feltisztuló tűzbe bámult.
„Hogy hívnak?”, kérdeztem az ágyból csendesen.
„Hans”, válaszolta, s mintha kötelező készségéről megfeledkezne, nem fordult felém.
„A vezetékneved?”
Örültem, hogy van itt egy ilyen inas, másik életemből visszahajolva viszont szégyenkeznem kellett örömöm
miatt.
„Baadernek hívnak, uram”, mondta régi hangján, s a két hang között nem volt semmi kapcsolat.
„Hány éves vagy?”
„Tizennyolc éves vagyok, uram.”
„Akkor arra kérlek Hans, hogy köszönts föl. Én ma reggelre harminc éves lettem.”
Fölállt, önkéntelenül.
Elvigyorodott, szép mandulavágású szeme eltűnt az orcák és a szemhéjak gyermekien puha párnáiban, az
állatian erős fogak fölött csillanva villant elő rózsás ínye, e csaknem teljesen nyers hús, mely vörös emberek
esetében mindig oly megkapó harmóniában van a bőr és a haj színével; kedvesen, akárha vele egykorú barátja
lennék, mellette állnék és a mellembe öklözne örömében, felém lendítette karját, ám a mozdulat annyira csupasz
volt, és így mégis hiábavaló, hogy azonnal zavarba jött tőle, elpirult, pirulását megérezve lángolóra vörösödött
arca, és nem tudott megszólalni.
„Ma van a születésnapom.”
„Ha tudhattuk volna Thoenissen úr, akkor föltétlenül köszöntjük, de így is engedje meg, hogy gratuláljak!”,
mondta később, és elmosolyodott, ám mosolya immár nem nekem szólt, hanem önmagának, örömmel nyugtázta,
hogy egy ilyen kényes helyzetből ilyen találékonyan vágta ki magát.
Csakhogy aztán megint csönd lett.
S mikor e kissé tehetetlen csendben köszönetet mondtam neki, akkor valami megtörtént közöttünk, azon
történés kerekedett ki, melyet előre sejtettem, segítettem, vártam, mivel köszönetem természetesen nem e
kikényszerített és önmagában inkább nevetséges gratulációnak szólt, hanem annak, hogy ő ilyen tökéletes, s ez
engem ennyire elérzékenyít.
Ő némán állt egy ideig, én mozdulatlanul feküdtem, ő kiszolgáltatottan lehajtotta a fejét, én néztem őt.
S amikor később kérdezte, megengedem-e, hogy hozza a vizet, intettem, mehet.
Itt volt a határ, ezen túl már a tiltott birodalom, s bizonyára nem lett volna szabad azt kívánnom, hogy
átléphessünk oda, másrészről viszont valaminek vége is lett közöttünk, hiszen a pillanatból kikényszerített bizalmas
közelség azonnal lelepleződött, szó sem lehetett semmiféle közösségről, én úr maradtam, ő pedig a szolga maradt,
következésképpen védekezésre kényszerült, ügyeskedésre, s minden valószínűség szerint ugyanannyi undort
érzett, mint amennyi valódi megindultságot, ami mindenképpen elegendő egyenlőtlenség ahhoz, hogy elrontsa a
közelség tiszta játékát; kísérlet volt hát, valami olyasmit szándékoztam megérinteni benne, aminek semmi köze nem
lehet szerepeinkhez, ám nekem nem lehetett vesztenivalóm, fölényem miatt az én kísérletem, s ebben a
vonatkozásban számomra is megalázón egyoldalú, csakhogy éppen a kísérlet kísértésének nem tudtam ellenállni,
mert élveztem fölényemet, élveztem kiszolgáltatottságát, s hogy ezt a kiszolgáltatottságot éppen szolgai szerepe
miatt vállalnia kell, sőt, megalázottságában a saját megalázottságomat is élveztem, nem beszélve arról, hogy a
helyzet egyenesen a kezemre játszotta, szinte tőlem függetlenül folytatódott kis történetünk, nem lehetett
megakasztani.
Miközben széttárt combjaim fölött terpeszbe állva, egy likacsos, kissé még tengerszagú szivaccsal
benedvesítette az arcomat, s két ujja finom körözésével fölkente a borotvakrémet, hogy aztán sűrű, kemény habbá
pamacsolja a borostákon, testünk persze megejtő közelségbe került, szabad kezével kénytelen volt minduntalan
megtámasztani, megfogni a fejem, a tarkómra, a homlokomra támasztani a tenyerét, nekem pedig e mozdulatokból
megérezni kívánságait, követni, segíteni, térde olykor térdemhez ért, teljes figyelmét az arcomnak kellett szentelnie,
miközben én is szemmel tartottam minden mozdulatát; lélegzetét kissé visszafogta és én is visszafogtam, ne
leheljünk egymás arcába, e visszafogás azonban kifejezetten erősítette a történést, mely akkor ívelt igazán önnön
csúcspontja felé, mikor végül is befejezve az előkészületeket, kihúzta tokjából a csontnyelű borotvakést, a
kipattintott pengével néhányszor végigfutott a fenőszíjon, majd ismét belépve lábam közé, mutatóujjával
kitámasztva halántékomat s egyben meg is húzva kissé a bőrt, hogy a penge alatt majd simára feszüljön, egy
pillanatra a szemembe nézett.
Aztán a kést egyetlen határozott mozdulattal végighúzta arcom bal felén, a bőrről leváló borosta finom
sercenést hallatott, s bizonyos értelemben mulatnom kellett saját idegességemen, hiszen bármily készségesen
kínáljuk is föl magunkat a művelethez, szándékaink szerint a leglazábban, az arc izmaiban mégis göbössé
görcsösödik az önféltés, látni szeretnénk, vajon nem akadt-e meg, nem vágta-e be? szemünk majdhogy kifordul
üregéből, miközben persze semmit nem szabad engednünk a bizalom tartásából sem, mert ezzel akadályoznánk
munkáját, növelnénk a veszélyt, esetleg magunk lehetnénk felidézői a kis balesetnek, mely nekünk legalább oly
kellemetlen lenne, mint neki; ha ugyanis megsérül a bőr, akkor a testi közelség bizalmasságának és a feszült
figyelemnek e kölcsönösen vállalt álcája alól hirtelen kiserken a nyers gyűlölet, ő gyűlöl, mert ilyen bután
kiszámíthatatlan a bőrünk felülete, megcsúfolja minden tapasztalatát, örvényesen megcsavarodnak a borosták,
szemmel nem látható kis bőrhalomba vagy egy pattanás csúcsos fejébe akad a kés, mi pedig gyűlöljük őt
ügyetlensége miatt és főleg azért, mert meggondolatlanul a kezére bíztuk magunkat, s e kölcsönös gyűlöletet még
csak fokozza, ha a tükörben megpillantva az arcunkon bőségesen lecsorduló vért, úgy kell tennünk, mintha e
kicsinység mit se számítana, ő pedig szégyenében fütyürészni kezd és könnyedségbe burkolt vad mozdulattal kapja
föl a timsót, hogy a maró fájdalommal még bosszút is álljon rajtunk; de egyelőre nem történt semmi baj, abból a
mozdulatából, ahogyan a késről kimeresztett mutatóujjára kente a habot, onnan pedig belecsapta a tálkába, meg
lehetett állapítani, hogy van gyakorlata, átfordította a fejem, s miután még közelebb lépett, orrom csaknem
érintette páncéllá keményített ingmellét, valamelyest beroggyantott térde az ágyékomat, ugyanolyan határozottan
borotválta ki arcom jobb felét; a bőr azonban, hiába a borbély minden ügyessége, gyakorlata és kötelező,
csaknem sebészi eltökéltsége, mindvégig görcsösen feszült marad, reszketni érezzük arcunk felületén, a
legkényesebb felületek persze még hátra vannak, még az áll bonyolult terepe, még a gégecsont, eltekintve attól
is, hogy miközben itt csapkod és hadonászik a késével, néha az is megfordul a fejünkben, hogy netán le találja
vágni az orrunkat avagy a fülünket, ismeretesek ilyen rémes esetek! ám nekem mindezen túl, így alulról nézve föl
rá kifordult szemekkel, fiatalságának és erejének minden vonzó bája ellenére valahogyan túlságosan lágynak tűnt
az arca, a puhaságnak e túlzását csupán innen, alulról nézve lehetett észrevenni; bőrén, mely alatt a zsír fehér
rétege volt sejthető, még alig ütközött ki a vöröses pihe, soha nem kell majd borotválkoznia, állapítottam meg
elégedetten, szőrtelen marad, miként egy herélt, ez előre látható, nagy orrlukak és szeszélyesen szép ívű száj, alsó
ajkát beharapta, míg kis mozdulatokkal dolgozott az államon, néhány év múltán valószínűleg tokát ereszt,
gondoltam, nagy teste elhájasodik, fújtatni fog saját súlyának állandó terhétől, s midőn a gégém szinte előre élvezte
a csiklandósan kényes kéjt, mikor majd a bőrt az ádámcsutkáról félrevonva, simán és veszélyesen lehúzza ott a
kést, észrevétlenül megemeltem a kezem, ám kivártam, míg odaér, kivártam, s akkor, mintha csak félelmemben
tenném, anélkül, hogy arcomat vagy testemet megmoccantanám, tenyeremet feszes combjára simítottam.
Az izomzat sima nyalábja kemény volt, hallatlanul erős, tenyerem elveszett benne, erőtlen és jelentéktelen
lett tőle, akárha hiába fognám, mert a tapintás nemhogy belső természetéről nem árulna semmit el, de még a
felületéhez se engedne közel, mintha felülete, amit persze érzek, csupán az igazi felület fedése, páncélja, álruhája
lenne, érzéketlenségig erős, gondolhattam volna, ha egyáltalán gondoltam volna valamit, mert miként a szemén,
a száján, arcom fölé hajló arcának vonásain, a húsában se lehetett érzékelni semmiféle választ, se zavart, se
elfogadást, se elutasítást, az arca, a bőre, az izomzata is éppen olyan semleges maradt, mint ez idáig csaknem
minden mozdulata, én akartam hát magamévá tenni e kíméletlen semlegességet, én reagáltam reá és nem ő
énreám, nem érzett, és mintha nem is értene, helyesebben nem lenne mit érezni és érteni.
Mindig értelmetlennek tetszik sommás kijelentéseket tenni, mégis azt kell mondanom, hogy soha, se ennek
előtte, se ezek után nem tettem ennél értelmetlenebb mozdulatot.
S éppen ezáltal lett olyan, mintha vonzalmaim csúcsára vagy mélyére jutottam volna el vele.
Nem húzhattam vissza a kezem, a mozdulatot amúgy sem lehetett volna visszavonni, viszont nem éreztem
semmit, még ha ott is maradt a kezem, ő pedig a nyakamon dolgozott, oly érintetlenül, mintha a mozdulat csupán
saját képzeletem terméke lenne, ami persze hozzá nem érhet el.
Nem esett volna rosszul, ha netán mégis átvágja.
A kés alig hallható reccsenéssel szakította volna át a gége gyenge porcait.
És nem hunyhattam le a szemem, még mindig árulkodó jelre vártam.
Hogy az ujjai végén felgyűjtött habot a tálkába csaphassa, félre kellett hajolnia, s csak ezért vonta el combját
a tenyeremtől.
Az árva kéz, a testemhez tartozó furcsa csonk, üresen maradt ott a levegőben.
A szivacsot bemártotta a vízbe, karjával kitámasztotta a fejem, és lemosta az arcomat.
Én pedig közben végre lehunyhattam a szemem.
„Elátkozott hely ez, uram!”, mondta a sötétben.
De mire kinyitottam a szemem, már megint félrehajolt, hogy a szivacsot a tálba visszadobja, árulkodó jel
pedig nem létezett.
„Arcvizet?”, kérdezte halkan onnan.
Mindazonáltal nem volt ebben semmi bántó vagy szemrehányó, tökélyétől kifejezetten jókedvre derültem,
mert kísérletemet akárha így soroltuk volna be a világ hiábavaló történéseinek nagy lomtárába, közösen.
„Jöhet.”
Ugyanakkor az is megfordult a fejemben, hogy kijelentése talán titkos utalás ama éjszakai zajra, ordításra
és sikolyra, mely első álmomból fölriasztott, s hogy tán van hozzá valami köze.
És hogy akkor a mozdulattal nem is sértettem meg benne semmit, s nem volt egészen hiábavaló.
Egyik tenyerével megfogta a tarkó fölött a fejem, kisujja a nyakamon, a többi a hajba mélyedt, míg a másik
tenyerébe loccsantott alkoholt felpaskolta az arcomra.
Aztán egy kendővel legyezte arcomat, az alkohol gyorsabban párologjon, ilyenkor különösen frissnek
érezzük magunkat, és hosszú idő után először, ismét egymás szemébe néztünk.
Tudhatta, amit tudott, de legyen ez mégoly elátkozott hely is, a kis történés, amit kísérletképpen ily
szerencsésen kikényszerítettem magunkból, végtelenül meghitté tette emlékeim környezetét, arra utalt, hogy mégse
tévedtem, tekintete teljesen elfogulatlan maradt, igen, ez lesz az én helyem, a kályhában vidáman pattogott a tűz,
alig tudtam kivárni, míg szerszámait összepakolja és kimegy, mint aki enyhén belázasodott, szinte rá akartam
rontani fekete kézitáskámra, hogy felpattintva zárát azonnal kiteregethessem az üres íróasztalon a papírjaimat, és
valamiként azonnal munkához láthassak, ha keserű tapasztalataim óva intettek is a túlzott sietségtől, nem oly
egyszerű az, mint amilyennek vágyaink kívánnák, inkább mindig késleltetni kell kicsit, a feszültség habját szépen
lemerni az érzet bugyogó leveséről, dúsítani sűrűségét, mert soha nem az alkalmasnak tetsző pillanat! s így amikor
az ajtót végre valahára becsukta maga mögött, előbb az ablakhoz léptem, félrevontam fehér függönyeit, a pompás
látvány pedig valóban lehűtött.
Egy egész órám volt, míg odalenn megszólal majd a kisharang, hogy közös asztalhoz szólítsa a vendégeket.
Tisztán ragyogott az őszi ég, a hajlékony törzsű vörösfenyők mozdulatlanul álltak a parkban, immár teljesen
elült az éjszakai szél, s ha nem láttam is innét a tengert, nem látszott a parti sétány, se a gyógyház, se a széles út,
mely az állomáshoz vezet, se a gát, se a láp, és az erdő se látszott, mégis itt tudhattam mindent egy
karnyújtásnyira, mi fontos lehetett és fájdalmas.
A terasz mintás kövén néhány hullott levél.
Itt volt, s ezért megengedhettem magamnak, hogy ne itt, hanem elképzelt történetemben legyek.
Mindent elfelejtsek.
Ám könnyűségem érzete nem abból táplálja-e magát, hogy mikor végre sikerült megszabadulnom
jegyesemtől, most majd azzal a beteljesíthetetlenségében szép reménnyel csalhatom magam, hogy itt van a
közelemben e készséges szobainas, kit bármikor magamhoz szólíthatok, s akkor nem ugyanúgy két lény között
állok-e megint?
Hol itt az áhított magány?
A gondolat, mely kellemetlenül összekapcsolta bennem kettőjüket, mintha a gyomrom száját csavarta volna
el.
Ha magányomban is itt nyüzsögnek bennem.
Kedvem mégse sötétedett, éppen ellenkezőleg, mint aki váratlanul egy idegen szemével pillantja meg saját
testét és arányaival igen elégedett, nem mintha nem látná hibáit és tökéletlenségeit, de fölismeri, végre megérti,
hogy az élő formát mindig a megmásíthatatlan folyamatokból alakuló részletek összefüggése rajzolja ki, a
tökéletlennek is van szabálya, ez a tökéletes benne, maga a működés a tökéletes, a létezés tökéletes, az
aránytalanságok egyszeri, változtathatatlan rendje a tökéletes, s ha ez idáig, harmincadik születésnapomig, s mért
épp e rejtélyes fordulón? vagy mióta egyáltalán emlékezni tudok, gondolkodni, valamiként viszonozni testem
működésének történetét, mindig attól szenvedtem, hogy két dolog, két jelenség, két személy közé voltam bevetve,
akárha egymáson csikorduló malomkövek közé! már legkoraibb emlékeimben is! mikor mondjuk anyám és apám
teste között éreztem megosztva és osztatlanul a testemet ama alkonyati órákon a parti sétányon, s mindkettővel,
lehettek ellenségesek és gyilkos indulattal teltek egymás iránt, mert egymás testével megbékíthetetlenek, nemcsak
azonosnak éreztem magam, ám azonos akartam maradni, nem volt módomban és nem állt szándékomban
megosztani magam közöttük, még ha szét akartak is szakítani és szét voltam is szakítva, hiszen arcom vonásai,
testem formái és tulajdonságaim sem tudhatták eldönteni, hogy melyikükre ütök, mindkettőre egyszerre, sőt,
többekre, számtalanra, csupán a könnyebbség kedvéért beszélhetünk kettős megosztottságról és kettős
azonosulásról, mert mindazon halott eleimre is, kik tulajdonságaimban, vonásaimban és mozdulataimban még
mindig az én időmből élnek, most viszont kifejezetten boldoggá tett, hogy e két távol álló személy ilyen
hajmeresztő módon egymás mellé került bennem, hiszen miként tudhatnám eldönteni, akarni, befolyásolni, hogy
mit szabad és mit nem szabad nekem, ha egyszer semminek nem ismerem eredetét, hogyan tudhatnám megosztani,
ami megoszthatatlan bennem? mindent szabad!, igen, a legmegátalkodottabb anarchista leszek! s nem azért, mert
ifjúkorom véletlene anarchisták társaságába vitt és azokat az éveket végül is nem lehetett egyszerűen kioltani
magamból, nem holmi hangzatos célok és szellemi vonzalmak miatt kerültem közéjük, hanem mert mindig is a test
anarchistája voltam, a testen kívül nincsen Isten, s csupán a végrehajtott mozdulat képes testemet megváltani,
mikor érezhetem, hogy lehetőségeimnek mily végtelen bőségében vagyok.
Az erkölcsötök pedig nem érdekel.
Jegyesem ölének álmában a pissoir kátrányos fala és a szobainas józan combja nem frivol kaland, nem.
Később, amint beléptem a reggelizőterembe, s szemembe hirtelen belevágott a délelőtti napfény, mely
ezerfelé csillant, tükröződött az üvegeken, tükrökön, ezüstökön, a porcelánon, nem beszélve a szemekről, e frissen
kisütött derűt, ezt az önmagában otthonos nyugalmat, a lázadás fölényét éreztem a tagjaimban, s annak is örültem,
hogy azonnal megoszthatom, mások szemébe nézhetek vele, az ablakon túl pedig ott volt a tenger, még sötétlőn
az éjszakai vihartól, még tarajlón, lassan csitul.
Ha valami, akkor ennek a rohadt Istennek az ocsmány erkölcstelensége érdekel.
S most örültem annak is, hogy be kell tartanom bizonyos utált társasági szabályokat, mert fölényem tudatával
néztem le rájuk, visszakaptam a testemet.
Végtelenül szépnek éreztem a kegyes hamisságot, hogy én, aki tegnapelőtt még jegyesemmel ölelkeztem a
szőnyegen, az imént pedig egy inas combját fogdostam, büntetlenül és a legudvariasabban finom mosolyommal
állok itt a kitárt ajtó szárnyai között, a fénytől kissé elvakulva, s miután a szállodás, egy kedélyesen kövér, kopasz
férfiú, aki nem más, mint az egykori tulajdonos fia, igen, ő, aki nemcsak oly gyakran szétrontotta lenn a parton
a kis Stollberg gróffal épített homokvárainkat, hanem nálunk valamivel idősebb lévén, tettleges tiltakozásunk miatt
olykor alaposan helyben is hagyott bennünket, most fennhangon, ünnepélyesen, és mégis egy családatya
modorában bemutat a társaságnak, én pedig minden irányban többször meghajtom fejem, ügyelek rá,
mindenkinek jusson tekintetemből, mint ahogyan ők is ügyelnek, hogy pillantásuk kellőképpen előkelő legyen és
ne árulja el kíváncsiságukat, biccentenek.
A reggelihez és vacsorához, mikor is a bőségesen föltálalt ételekből mindenki kedve és étvágya szerint
fogyaszthatott, hosszú asztalt terítettek, és hangsúlyozandó e két étkezés laza, családias jellegét, ellentétben az öt
órakor szervírozott ebéddel, amikor bizonyos ünnepélyeséggel, kis csoportokban, külön asztaloknál étkeztünk,
nem kellett bevárni, míg az egész társaság összegyűlik, most az asztal körül forgolódó pincérek segítségével ki-ki
azonnal nekiláthatott, miután leült a helyére, s ebben a tekintetben az eltelt húsz év alatt semmi nem változott, azon
se csodálkoztam volna hát, ha anyámat, Peter van Frick kormánytanácsost, az apámat és Wohlgast kisasszonyt
is itt találom az asztalnál, ugyanazon szépmívű evőeszközök csendültek a halványkék virágfüzérekkel mintázott
porcelánon, még ha azóta bizonyára több garnitúra el is törhetett, ugyanazon hanyag művésziességgel elrendezett
súlyos ezüsttálak, melyeken az ízlés és az ínycsiklandozás különös domborzati térképeként púposodtak az ételek,
a savanykás olajba merített halványzöld articsókák zárt rózsái, a páncéljában vöröslő homár, a rózsaszínűn
áttetsző lazac, a zsírosan csillanó sonkaszeletek sora és a halványra párolt borjúhús, a fekete kaviárral töltött
tojások, a ropogós endivia, harmatos salátaleveleken az aranylóra füstölt angolna csíkjai, a kúpokba és gömbökbe
formázott pástétomok vadhúsból, erdei gombából, tengeri halakból, szárnyasok májából, a csinos kis sós uborkák
és a sárga hollandi sajtok likacsos és tömör hasábjai, az aszpikba fagyasztott kék fogas, kis csészékben és
kannácskákban a tejszínes, a fanyar, az édeskés és csípős szószok, a pirított kenyerek melegen illatozó halmai,
emeletes kristálykagylókban a gyümölcsök, aztán a különböző nagyságú és fajtájú rákok, zaftosan pirosra sütött
fürj és forrón sercegő fűszeres kolbászkák, a dióval töltött birsalmasajt, melyből gyerekként soha nem tudtam
eleget enni, no és a termet betöltő meleg illatok, a különböző reggeli parfümök, arcvizek, pomádék és púderok
mozdulatokból illanó fuvalmai, a csörgések, zörrenések, csikordulások, a koccanások, suhanások, loccsanások,
csendülések összefüggő zenéje, alámerülve és felmerülve, a csevely, a nevetések, a sóhajok, a mordulások, a
kacajok, a susogás hol magasba törő, hol mélységbe hulló, hol fölerősödő, hol csaknem elnémuló hangjaiban; ha
ilyenkor még egy pillanatig kívül áll, s valamilyen biztos pontot igyekszik keresni az ember ebben a rendezett
zűrzavarban, akkor úgy érzi, mintha egy jegesen zajló folyamba kéne belevetnie magát, már felhőtlenül üres a
pillantása, már száján a készséges mosoly, mely néha kellemetlen vigyorba fagy, izmaiban már érzi öntudatának
hanyag pöffeszkedését, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy magányának melegéből kilépjen és úgy
érintkezhessék másokkal, hogy annak semmi következménye ne legyen, mert tudja, hogy itt most minden
megtörténhetik majd vele, még ha a nyilvánosság eleve kizárja is, hogy bármi lényeges történjék; soha nem
érezhetni jobban életünk egyszerre kellemes és kellemetlen színháziasságát, a hamisság medreinek és csúcsainak
valódiságát, a hazugságok nemes kényszerét, mint éppen a társaságban, amikor mindenki oly előzékenyen
homályos, mint amennyire mi is megfoghatatlanok maradunk, a támadás és a védekezés egyidejű erőfeszítésétől
elmosódottak és elérhetetlenek, s amitől aztán magunkra maradva oly kilúgozottnak, fáradtnak és fölöslegesnek
érezzük magunkat, és ugyanakkor jótékonyan felelőtlennek, hiszen vonzalmaink titkos parancsára minden
megtörtént, ami nem történik meg.
És bármily kifogástalanra sikeredjék az entrée, mindig társul hozzá valamely kellemetlenség, ami ilyenkor
leküzdhetetlen akadályként tornyosul elénk, vagy mélységes zavarként, olykor maga a test formája és felülete,
még ha a legnagyobb gonddal öltöztettük is az öltönyök burkaiba, mivel helyünket keresve a többiek között, és
rettegve, hogy e helyet netán nem fogjuk megtalálni, hirtelen sutának, csúnyának, egyenesen taszítónak érezzük
a testet, a végtagokat túl rövidnek, túl hosszúnak, tán éppen mert könnyednek, szépnek, vonzónak, ne mondjam
tökéletesnek óhajtanánk, és mintha e zavar oka mégsem a test, hanem ügyetlen, rosszul megválasztott, divatjamúlt
vagy éppen túl divatos öltönye lenne, egy fullasztóan szorosnak érzett gallér, egy túl harsány színű nyakravaló, egy
szűkre szabott karöltő, az ülepünk hasítékába ragadt nadrág, nem beszélve az ilyenkor mindig nagyon erősen
jelentkező belső érzetekről, a homlokon, a száj fölött, a háton és a hónaljban kiütő finom verítékről, az elrekedt
torokról, a bepárásodott tenyérről, avagy e társasági játék kimódoltsága ellen lázadó gyomorról, mely teszem azt
hangosan korogni kezd, és a belekről, melyek az ideges emésztés szagos szeleit mintha mindig ilyenkor kívánnák
szabadon ereszteni; no és persze mindig van valaki a társaságban, akinek puszta jelenléte ellenünkre van, akivel
szemben szeretnénk minden józan megfontolást félrelökve azonnal megnyilvánítani ellenséges vagy akár szerelmes,
de mindenképpen elemi érzelmeinket, ám ezt ugyanúgy vissza kell tartani, ahogyan altestünkből se búgathatjuk
ki ama bűzös szeleket, mert hiszen éppen abból áll a játék, hogy semmi ne láttassék, ami valódi lehetne, miközben
mindennek a legbájosabban valódinak kell mutatkoznia.
Tán a rendezés kegye, hogy e kellemetlenségek között turkálni nincs időnk, azonnal beszélni kell mosolyunk
mögül.
Mintha egy tekintélyes méretű körtét nyomnának végbelünkbe, melyet az ügyes záróizommal kellene
egyensúlyozni és tartani, se beszippantani, se kilökni; bevallhatom, így érzem magam társaságban, s
meggyőződésem szerint mások is hasonlóan, akárha alfelünk görcsös feszültségében érzékelnénk egymás
jelenlétét, ami illetlen dolog, legyünk bármily szemérmetlenek.
Egyszerűen megdöbbentett, s miközben a pincér, ki éppen úgy zöld frakkot viselt, miként a szobainas, a
helyemre vezetett, szinte gyökeret vert a lábam, hogy itt ül az asztalnál azon két hölgy, akikkel együtt utaztam.
Ám erre sem jutott idő, mivel két asztalszomszédom már beszélt, s miközben elfoglaltam közöttük a helyem,
a többieket is szemügyre kellett venni, ami másfelől azt jelenti, hogy mielőtt még nekiláthatnék az étkezésnek,
éppen mert közös étkezés, mintegy a saját arcomat és pillantásomat kell fölkínálnom nekik behatóbb
tanulmányozásra, fölöttébb kritikus pillanat.
Ez a férfi a jobbomon, kinek külleme, csaknem teljesen fehérre őszült haja, arcának feszes és fiatalosan
barna bőre, fekete, dúsan burjánzó szemöldöke, a telt száj fölött a tömött bajusz, sötéten villanó pillantása
mosolyának erőszakos keretében, azonnal lenyűgözött, habár úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha nem mellette,
hanem mondjuk szemben ülnék vele, kissé idegenes kiejtéssel azt kérdezte, hogy tegnap érkeztem-e ama szörnyű
viharban, s első hallásra olyan volt, mintha egy ismeretlen tájszólásban beszélne, s csak mikor mondta, hogy a
három napja tomboló vihar miatt mindenki álmatlanságra panaszkodott, ami természetes, hiszen a vihar, különösen
víz mellett, mert a hegyekben egészen más, tapasztalatból tudja! ingerlékennyé és dúlttá teszi az ember
idegrendszerét, felkavar, tombolásra késztet! akkor világossá vált, hogy nem az anyanyelvén beszél; helytelenül
egyeztette a különböző mondatrészekben felmerülő igék idejét.
„Ám annál kellemesebb, ha reggelre kelve végül ily pompásan kék az ég! Hát nem káprázatos?” – így
baloldali szomszédom hangosan, teli szájjal, aki a villájára bökött garnélát csaknem az orrom elé emelve kifejtette,
hogy félre ne értsem, semmi kifogása a ház konyhája ellen, sőt, pompás, káprázatos! ám ő az egyszerű ízek
barátja, csak semmi szósz, fűszer! és ne is próbálkozzam én se mással, ha valami igazán pompásat akarok, akkor
kövessem példáját, mert frissek, húsosak, ropogósak, ízesek, amint szétharapja, káprázatos! a tengert érzi a
nyelvén.
Pompás, káprázatos, morogta később is többször, mindazonáltal mégsem úgy tűnt, mintha hozzám, hanem
inkább a szájába emelt falatokhoz beszélne, mert bármily hevesen, lelkesen és gyorsan tüntette is el az ételt
magában, bármily élvezettel, csemcsegve rágott, őrölt, forgatta fogai között az ízes pépeket, mintha nyelvének
vágyait mégsem tudná teljesen kielégíteni, s mintegy megerősítendő önmagát abban, amit érez, helyesebben, amit
nem tud oly tökéletesnek érezni, mint amilyennek szeretné, a saját hangos kommentárjaiban kellene a tökéletes
élvezet hiányzó bizonyosságát meglelnie; tányérján, sőt, a tányér körül, nagy halomban púposodtak már a csutkák,
héjak, csontocskák, szálkák, s később tapasztalnom kellett, hogy a pincérek majdhogynem szórakoztatón odaadó
buzgalma ellenére mindig a legnagyobb rendetlenség uralkodik körülötte, valamit ugyanis mindig kiöntött,
felborított, kilöttyintett, lecsurgatott kicsit, szalvétája a heves mozdulatoktól félrecsúszott az ölében avagy
lecsúszott a térdére, olykor az asztal alól kellett kihalászni, s nem csak az abrosz, de fekete, s bizonyára festett
kecskeszakálla, magasan záródó szalonkabátjának széles hajtókája és nem egészen makulátlan nyakravalója is
teli volt már morzsával, amivel egyáltalán nem törődött, csupán a kisebb baleseteket, mondjuk egy kése alól
kiszánkázó zaftos húst kísért némi bocsánatkérő mozdulattal, miközben folyamatosan és megállíthatatlanul
csevegett tovább, élvezettel futtatta bele mondatait a rágásba, csámcsogásba, s kiborotvált ádámcsutkája föl-le
ugrált a nyeléstől, arca mégis mozdulatlan és majdhogynem mosolytalanul feszült maradt, kis pikkelyekbe
ráncosodott bőre egészségtelenül sápadt, mélyen ülő szeme pedig idegesen, szinte riadtan repdesett árnyékos
üregében.
Talán ha húszan ülhettek a hosszú asztal körül, s éppen velem szemben egy teríték még teljesen érintetlenül.
A fiatalabbik hölgy kesztyűs kézzel evett, amiről persze nem lehetett nem tudomást venni, s amint e
természetellenesen feszes, fehér kesztyűkre pillantottam, mintha ugyanazon ájuláshoz hasonlatos gyengeség
környékezne meg, mint az előző napon, mikor a kupéban oly kegyetlenül leleplezte előttem kezének titkát.
Ráérősen bontottam ki szalvétámat az ölemben, ám tudtam, hogy túl sokat nem fogok enni; éreztem az
arcomat és a szememet, az öltönyömet és a nyakkendőmet érintő óvatos pillantásokat.
Mondtam a jobbomon ülő őszhajú úrnak, ki egyébként nem lehetett idősebb nálam, válla széles, nyaka
vastag, teste tömött, kávébarna, puha öltönyt viselt, ami kiválóan illett bőrének sötét színéhez, valamivel
világosabb mellényt és halványan csíkozott inget, ez nappali viseletként akkoriban kezdett divatba jönni, hogy
bizony én magam is érzékeltem valamit abból a viharos feszültségből az elmúlt éjjelen, amit volt szíves említeni,
mert furcsa módon arra riadtam, hogy valaki ordít vagy sikít vagy nem tudom, mondtam, de még azt is
elképzelhetőnek tartom, folytattam valamely magam számára is meglepő és bizonyára bizalomgerjesztő
küllemének köszönhető nyíltsággal, hogy nem valaki, a hang talán az én kellemetlen álmomhoz tartozott, egyszóval
én is csatlakozhatom azokhoz, kik álmatlanságukra panaszkodnak, habár az első éjszaka, mint tudjuk, soha nem
mérvadó; ő akkor azonban már nem nézett rám, akárha nem hallaná, s e jól játszott figyelmetlenségben
mindenképpen volt valami kellemetlenül tanáros, azon emberek szokása szerint való hallgatás, kik gesztusaikat,
szavaikat, vagy akár némaságukat, fennsőbbségük, életismeretük és tévedhetetlenségük öntudatával adagolják,
s így bírnak bennünket úgynevezetten teljes nyíltságra, udvarló bizalomra, megadó őszinteségre, mindarra, mi
törékeny hatalmukat gyengeségünk érzetével erősítheti, miközben balomon a másik a sonkák füstölési és pácolási
módjairól értekezett nagy szakszerűséggel, amire viszont én nem tudtam válaszolni, ám hogy ne essek ugyanazon
hibába, s a kedvére tegyek, a garnélákból tálaltattam magamnak.
Az idősebbik hölgy, akit a vonaton csak órák múltán ismertem föl, mikor elaludt, feje félrebillent és kinyílt
a szája, egyáltalán nem evett, hanem a leánya mozdulatait követve, forró csokoládéját kortyolgatta, gondolom,
azt is csupán az illem kedvéért, s hogy valamivel elfoglalja magát.
Aztán magam is nekiláttam.
„Ugyebár remélhető, hogy reggeli után minél előbb átkísér bennünket, tanácsos úr?”
Mély volt az idős dáma hangja, rekedt, férfias, miként termetre is erős, csontos, ami miatt a finoman szabott
fekete csipkeruha kissé jelmezszerűen hatott rajta.
„Készséggel bevallom, türelmetlen vagyok.”
Ők elszakíthatatlannak tetsző közösségben ültek egymás mellett, talán valamivel közelebb is egymáshoz, mint
az illendő lett volna, mindazonáltal az volt a benyomásom, hogy a közösségre inkább az anyának van szüksége,
miként a vonaton is, ahol csaknem rádőlt leánya vállára, bár a két test soha nem érintkezett.
S eszembe jutott, hogy a leány mily megvetéssel, sőt, bizonyos undorral figyelte az alvó és minduntalan kis
hortyogásokat hallató anyát.
Vagy a megvetés netán nekem szólt volna?
„Hogyne, természetesen, magam is így gondolom!”, válaszolta a korán őszülő úr készségesen a jobbomon,
„Persze, minél előbb, bár mint mondottam, az adott helyzetben minden, minden elképzelhető.”
Miközben megint úgy éreztem, hogy a leány tulajdonképpen engem figyel, nekem játszik; kerüli a
pillantásomat, igaz, én is kerültem az övét.
„És ha kérdenem szabad, emlékszik még arra az álmára, amit kellemetlennek ítél?”, kérdezte álmos hangján,
hirtelen fordulva felém, az őszhajú úr.
„Ó, hogyne!”
„És majd kérhetem, hogy egyszer mesélje el nekem?”
„Az álmomat?”
„Az álmát.”
Egy pillanatig hallgattunk és néztük egymást.
„Amolyan álomgyűjtő vagyok, tudja, lepkehálóval futkorászom mások álmai után”, mondotta széles
mosolyból villantva rám szép fogait, hogy a következő pillanatban visszavonja a mosolyt, és úgy tegyen, mintha
komor, fekete szeme belém látva, rögvest valami fölöttébb gyanúsat találna; a felfedetés fénye villant sötétjében.
„Ám semmiképpen ne vegye sürgetésnek, tanácsos úr!”, szólt ekkor ismét az idős hölgy, ő pedig épp oly
hirtelen fordult vissza, mint az imént felém, úgy látszik kedvét lelte a váratlan, kiszámíthatatlan mozdulatokban.
„Másrészről az is elképzelhető”, mondta ugyanazon álmosan szórakozott hangon, „hogy a krízis csupán a
viharos időjárásnak köszönhető, s ahogyan az elemek szépen elnyugodtak, talán majd a felkavart szervezet is
megpihen. És ez ne legyen üres megnyugtatás, kegyelmes asszonyom! a remény, hangsúlyozom, egyáltalán nem
alaptalan.”
Óvatosan piszkáltam az ételt, nem akartam megterhelni elrekedt beleimet.
Hiányzott a reggeli rítus, melyről csak alapos okokból vagyok hajlandó lemondani, s immár harmadik napja
hiányzott, előbb jegyesem váratlan látogatása, aztán maga az utazás, végül a szobainas kellemes jelenléte miatt,
három napja nem ürítettem rendesen.
„Nos, mit szól?”, szólt balomon a másik.
„Ó, valóban pompás falat!”
És nem tudnám megmondani, hogy a két igény, az irodalmi tevékenykedés és az ürítés közönséges napi
szükséglete közül melyik volt fontosabb, mindenesetre az évek múlásával rá kellett ébrednem, hogy a
legelvontabban szellemi és legdurvábban testi elszakíthatatlanul összekapcsolódik bennem, olyannyira, hogy az
egyiket csak a másik által tudom elfogadható módon kielégíteni.
Most a fekete kecskeszakállas úr teljes figyelmét nekem áldozva nézte, miként nyelem, rágom a falatot, egy
kicsit eltátva, csücsörítve száját, mint mikor kisdedeiket etető anyák a saját szájuk mozgásával segítik a bájos kis
nyámmogást, hogy aztán diadalmasan körülpillantson, mintegy kijelentve, hogy lám, valamiben megint igaza van.
Én ugyanis, ha reggel kikelek az ágyból, akkor amúgy mosdatlanul és borotválatlanul, éppen csak egy
köntöst öltve magamra, egyenesen az íróasztalomhoz ülök, s amennyiben emlékezetem nem csal, akkor még
otthon, a szülői házban alakult ki e szokásom, apám rettenetes tette és szörnyű öngyilkossága után, mikor is mindig
több órába telt, míg el tudtam kezdeni egy napot, mert anélkül, hogy tudomásom lett volna erről, még évekig az
ő történetének a kábulatában éltem.
Gyakran jutottam egy beláthatatlanul széles, méltóságteljesen hömpölygő folyam partjára, s ha nem akartam,
hogy a víz hatalmas árama elsodorjon, akkor a kiszáradt parti füzek törékeny ágaiba kapaszkodva kellett
kihúznom magamat az iszapból, miközben láttam, szürkén bugyborékoló, örvényes sodrása mint forgatja, ringatja,
viszi a gyökerestül kifordult fákat és a halott testeket.
Asztalomnál üldögélve, a szemközti házak tetőit bámulva emeleti szobám ablakából, kortyolgatva
kamillateámat, olykor leírtam egy-egy mondatot a szórakozottan magam elé húzott fehér papírra, szeszélyesen,
persze, meggondolatlanul.
S Hildével nem voltak többé titkaink egymás előtt, egyedül maradtunk a házban, csak ritkán léptünk ki az
utcára, gondozatlanul burjánzott körülöttünk a nyári kert, néha egymás testét ölelve aludtunk, anélkül, hogy e
közelség a szerelmi fölindulás legkisebb következményével járt volna, ő akkor negyvenedik évét taposta már, én
tizenkilenc; én tudtam, hogy omlékonyan meleg testének ártatlanságát apám törte föl, és miként egy tárgyat, évekig
használta, ő tudta, hogy azon szeretett férfiúnak fölserdült magzatát tartja karjaiban, ki néhány hónappal előbb
megerőszakolta, megölte és megcsonkította különleges szépségű unokahúgát, egy törékeny gyereklányt, akit
éppen ő hozott házunkba kisegítő szolgálatokra.
Történetek, minden magasztos szellemi igény nélkül megfogalmazott különös kis mesék kerekedtek a
mondatokból, míg arra vártam, hogy a lassan langyosodó kesernyés ital a beleimet jótékonyan ellazítja, s
mondataimmal valamiként elfelejtetem magammal az éjszakát.
Egy ilyen reggelen, mikor hála Hilde teáinak, sikeresen elvégeztem szükségemet, de mivel maga a művelet
mindig sokáig tartott, vigyázni kellett, ne nyomjam sietősen vagy görcsösen, mert akkor a java bennem ragad,
köntösöm selymébe és a bőröm felületébe is beleitta magát az exkrementum erős illata, s így mintegy kis napi
győzelmünk illatfelhőjével léptem ki a folyosóra a toalettről, ő pedig ott állt előttem, feldúltan, fésületlenül, melléről
letépett blúzban, tébolyult szemekkel, szabályosan szétharapott ajakkal, rám vetette magát, átnyalábolt,
beleharapott csupasz nyakamba, és soha nem hallottam még emberből ilyen erősségű üvöltést, mélyről, dobhártyát
repesztőn, egyenletesen üvöltött belém, nagy teste ugyanakkor erőtlenül csuklott össze rajtam, és magával rántott
a kőre.
A kisasszony szájában megállt a falat, kesztyűs keze a tányérjára engedte evőeszközeit.
Az undornak és megvetésnek ugyanazon kifejezésével nézte a balomon ülő kecskeszakállas férfit, miként
a vonaton kemény tartását elengedő, hortyogó anyját, ám most látnom kellett, hogy e megvetés, az undor, nem
nélkülöz minden kacérságot, és nem is annyira az elutasítás, mint inkább a kihívás jele, mivel kíváncsian pillantva
szomszédomra, azt is megállapíthattam, hogy most az ő szája ugyanúgy szünetelteti működését, csupán hegyesre
nyírt szakálla remeg még egy kicsit a megerőltetéstől, ugyanis mélyen ülő, ideges szemét a kisasszony pillantásának
fölénye arra kényszeríti, hogy csillapodjék, és nemcsak a legleplezetlenebbül elmerülnek egymásban így, hanem
egyenesen játszanak egymással.
Ugyanakkor a tekintélyes idős dáma felém hajolt, és elnézésemet kérte, amiért a tanácsossal oly súlyos
témáról kénytelen beszélni, ami igazán nem illik e közös reggeli keretei közé, tisztában van vele, s ha most a
kimerítő magyarázattal mégis adós marad, a többiek sajnos már tudják, miről van szó! akkor higgyem el, ezt
csupán az én érdekemben teszi, mert nem akarja gondjaival megzavarni minden bizonnyal derűs reggeli
hangulatomat, kímél! szavait inkább jelzésnek szánja hát, és mindennek ellenére őszintén reméli megértésemet.
Azon néhány pillanatot, míg válaszomban biztosítanom kellett teljes és feltétel nélküli megértésemről, s
legodaadóbb mosolyaim egyikét produkálva meg kellett köszönnöm elragadó figyelmességét, ezen néhány
pillanatot is mintha tőlem lopta volna el körülményeskedő fecsegésével, s aztán már igazán nehéz volt szerét
ejtenem, hogy visszanézhessek rájuk, mert ők persze mindeközben még nyíltabban játszhattak tovább egymással,
ezt éreztem, nem kellett többé kíváncsi tekintetemtől tartaniok, s midőn udvariasan hallgattam az anyát, szemem
sarkából a leányt láthattam, amint kerekdeden rózsás arcának kacér undorával, megbűvölve a korosodó és nem
kevésbé hiú férfiút, ismét rágni kezdett, ám valamely elképesztő mimikus képességgel utánozva a másikat,
ugyanoly vadul, mohón, csillapíthatatlan étvágyat imitálva, reszkettetve állát, mintha az lenne a szakáll, ez azonban
a játéknak csak kezdete volt, mert a férfinak, akárha most fedezné föl a leány arcának szépségét, esze ágában
sem volt megbántódni, rágásának mohósága egyszerűen átcsúszott tekintetébe, egy szégyentelen kéjenc
beteljesülést kínáló tekintete volt ez, s ennek kifejezésére a mélyen ülő, kicsit kancsalító szemek igen alkalmasak,
ami viszont a leányt bűvölte el, míg egy pillanatig megint moccanatlan állkapoccsal nézték egymást a szétdúlt asztal
fölött, hogy aztán a férfi kezdjen el rágni, óvatosan, majdhogy lányosan, tarózkodón, s a kisasszony vele rágjon
néhány mohó rágásnyit, s legyen e jelenet bármily hihetetlen, egyszerűen együtt rágtak, nyeltek, holott immár nem
is volt mit nyelniük, rágniuk.
Ám akkor erre se maradt sok időm, mert az érdekfeszítő események észvesztő sebességgel kezdték kergetni
egymást a reggelizőteremben. Az üveges ajtóban megjelent egy fiatalember, már ruházata miatt is igen föltűnő
jelenség, én éppen a csészémet emeltem számhoz, s az álmos nyugalmat tettető tanácsos oly idegesen
ellenőrizetlen mozdulatot tett könyökével a jobbomon, hogy a taszítástól a csészémből majdhogynem a felém hajló
idős hölgy arcába loccsant a tea.
Puha, világos kalapját szinte lepöccintette fejéről, és átnyújtotta egy ott ácsorgó pincérnek, s a kalap alól
szinte kirobbant a kis csigákba göndörödött szőke hajtömeg laza, napsütötte koronája; nem viselt zakót, hanem
egy vastag fehér gyapjúból kötött sweatert, nyakán pedig ugyanazon gyapjúból kötött, többször megtekert és a
vállán átvetett hosszú sálat, ami nem volt éppen a jólneveltség bizonyítéka; reggeli sétájáról térhetett meg, derűsen,
széltől kipirultan, kissé szemtelenül, ami nem csupán szokatlan öltönyének, hanem egész magatartásának volt
betudható, könnyű járásának és elfogulatlan mosolyának, s míg a székéhez sietett, mi kölcsönösen elnézést
kértünk egymástól az iménti incidens miatt, ő meg biccentett, köszönt, mindenkivel a legkedélyesebb kapcsolatban
látszott lenni, mosolygott, nevetgélt, és a nyakáról letekert mulatságos sálat székének támlájára hajította, az idős
dáma pedig, aki szemben velünk az én elragadtatott tekintetemből vehette észre érkezését, egyenesen sugárzón
nézett föl nyúlánk alakjára, és gyűrűs kezével megragadta a kezét.
„Oh, ce cher Gyllenborg!”, kiáltotta, „Quelle immense joie de vous voir aujourd’hui!”
Ő magához vonta és finoman megcsókolta a gyűrűs kezet, ami több volt és kevesebb is, mint gáláns
mozdulat.
De akkor a mi hátunk mögött ott állt már egy pincér, s valamit súgott a jobbomon ülő tanácsos fülébe, az
üveges ajtó keretében pedig föltűnt a szállodás, ki megütődött és kissé ostoba ábrázattal tekintve felénk, mintegy
várta a hatást.
Ő még nem foglalta el helyét, hanem az asztalfőn trónoló törékenyen vékony hölgyhöz sietett, ki élvezettel
dőlve hátra, csókra nyújtotta ezüstös koronába felfésült hajától keretezett tiszta homlokát.
„Avez-vous bien dormi, Maman?” – lehetett hallani.
A tanácsos viszont e pillanatban olyan erővel rúgta ki maga alól a székét, hogy az felborult volna, ha a pincér
nem kapja el, és minden illendőségről megfeledkezve, egyszerűen kirohant a teremből.
És az üvegajtó mögötti nagy szalon homályában már majdhogynem eltűnt zömök alakja, mikor hirtelen
meggondolta magát, visszafordult, egy pillanatra megtorpant, egymásra meredtek a szállodással, majd visszasietett
a terembe, és súgott valamit az idős hölgy fülébe, aki nem volt más, immár elárulhatom, mint Stollberg grófné,
gyermekkori játszópajtásom és a kesztyűs kisasszony édesanyja.
Tudtam hát jól, hogy miről van szó, csakhogy ott a vonaton nem volt kedvem fölfedni kilétemet, mert akkor
mindenképpen szóba került volna az apám, s tekintettel történetére, erről egyszerűen lehetetlennek tetszett beszélni
velük.
Tán senki nem volt a teremben, ki e pillanatban ne érezte volna, hogy nem valamely szokatlan, hanem
valamely igen súlyos esemény tanúja.
Csend lett.
Ő még ott állt az anyja széke mellett.
A két hölgy nagyon lassan fölemelkedett, aztán mindhárman sietősen elhagyták a termet.
Mi itt maradtunk a csöndben, senki nem akart moccanni, néha egy halk koccanás.
És akkor a szállodás megindult hangon bejelentette a társaságnak, hogy Stollberg gróf halott.
Én a tányéromon heverő garnélákra meredtem, talán mindenki ugyanígy bámult maga elé, mikor ő nesztelenül
megállt velem szemben érintetlen terítéke előtt, sálját fölemelte széke támlájáról, ezt tányéromra bámulva is láttam.
„Bien! Je ne prendrai pas de petit déjeuner aujourd’hui”, mondta halkan, s ami egyáltalán nem volt
helyénvaló: „Que diriez-vous d’un cigare?”
Kissé megütődve pillantottam föl rá, mert nem voltam biztos benne, hogy nékem szól.
De rám mosolygott, és én fölálltam.
Sírni nem tudtam, talán másfél évvel előbb, anyám temetésén sírtam utoljára, mikor a fagyott göröngyök
visszhangot verve a koporsó belsejében, kopogni, záporozni, dübörögni kezdtek; nyitott agyvelőmön, a
gyomromban, a szívemben dübörgött, a test eladdig ismeretlen belső békéjét verte szét e szörnyű hang, akárha
váratlanul és minden átmenet nélkül ráébresztene önnön szervi életem nyomorúságának tudatára.
S ha addig nem volt sírás, fölindulás, félelem, bármiféle öröm vagy bármiféle megrázkódtatás, mely ezt a
sötéten öntudatlan belső békét érinteni tudta volna, akkor attól kezdve minden a visszájára fordulva működött,
mindaz, mit szépnek vagy csúnyának nevezhetünk, szín, alak, arány, a küllem és a csalóka felhám, elveszítette
jelentőségét, de a görcsös készenlét feszültségében emésztett a gyomor, ha egyszer ételt kellett nyomni belé,
óvatosan önféltő kíméletességgel ütött a szív, ha egyszer vért kellett pumpálni az erekbe, kelletlenül mordultak,
izgékonyan mocorogtak és bűzöltek a belek, csípett a húgy, minden egyes lélegzetvétel alól ki akart bújni az élő
test érzetének nyers fájdalma, mely mégis benne maradt a tüdőben, ez a szorongás, mert nem lehetett olyan éles
szervi érzés, mely a lélek fájdalmának mélységesen mély tompaságát ki tudhatta volna lélegezni magából, ami aztán
állandóan úgy hallatta velem a saját lélegzetem, mintha bármelyik pillanatban az utolsó után kapkodó lehetne; attól
undorodtam, hogy vagyok, holott minden kis idegszálam arra fülelt, mi történik és mi történhetik még belül,
miközben látszólag nyugodt, szenvtelen, majdhogynem közönyös lettem minden iránt, ami a környezetemben
történt, és természetesen sírni sem tudtam.
Időről időre mégis fölcsuklott valami, akárha gégére akadt takony lökődne föl, s ilyenkor báván reméltem,
hogy a könnyek jótét melege visszasegít a gyermekkor fényes öntudatlanságába, oda, ahol még egy ölelő kar
gyöngéd ereje elegendő a vigasztalódáshoz, csakhogy éppen ez volt a bökkenő, hiányzott az ölelő meleg, az
egyedüli, s így a sírás helyett csupán hidegen borzongató rázkódásban törhetett elő, amit még ha figyeltek volna
is rám, akkor sem lehetett észrevenni, mert mindig rövid ideig tartott, alig volt külső jele.
Tulajdonképpen tetszelegtem, élvezetre is leltem új szerepemben, kielégített, hogy se szervi panaszaimmal,
se érzelmeimmel senkit nem terhelek.
Azon a délutánon pedig, amelyről történetem végéhez közeledve beszélni szeretnék, az ágyamon hevertem,
s amennyiben a halálos várakozás állapotát még ezzel a bensőséges szóval lehetne jelölni, akkor azt mondanám,
hogy csönd, csönd, amelyben érezni lehet a kegyelem teljes hiányát, ilyen csönd volt a házban, lágyan és súlyosan
ereszkedett alá a felhős decemberi szürkület, ami az én állapotom számára mégis a legkedvezőbb óra és idő, mivel
a fényektől legalább annyira undorodtam, mint a testem érzetétől vagy a sötéttől, csak a homály, a szürkület
enyhített valamennyit, nyitva álltak az ajtók, de még sehol nem gyújtottak villanyt ebben az idegenné vált házban,
ahol éppen csak langymelegre fűtöttük föl a fűtőtesteket, mert fogytán volt a szén, s a távoli ebédlőből néha Klára
nagynéném erős hangját lehetett hallani, ő ugyanis csökönyös párbeszédet folytatott ebben a csöndben a
nagyanyám véglegessé vált némaságával; amióta apám a kishúgomat elvette tőle és elvitte egy intézetbe, valahová
Debrecen mellé, a nagyanyám hallgatott, s bár a szavakat nem értettem ilyen távolságból, nem is figyeltem rájuk,
a fülem mégis fölfogta ezt a furcsa, teljesen egyoldalú érzelmi lüktetést, ami másrészről olyan volt, mintha anyám
hangját hallanám vissza belőle, tehát valami mégis folytatódott benne, valami ismerős, valami kábán otthonos.
Az ezerkilencszázötvenhatos esztendő decemberének huszonnyolcadik napja volt ez, s erre azért emlékszem
ilyen pontosan, mert a következő napon, december huszonkilencedikén temettük el az apámat.
Mikor később másodjára is csöngettek, hallottam a lépéseket, az ajtó nyitását, hallottam a beszédet, majd
kisvártatva, megint csak azért, hogy senki észre ne vegye, mennyire nem érdekel, ki jön, vagy mi történhetik még,
készségesen föl kellett emelkednem az ágyról; Szán Hédi állt a szobám nyitott ajtajában.
Ha még pontosabb akarnék lenni, akkor inkább azt kéne mondanom, hogy egy ügyefogyott lény állt ott
lecsüngő, túl hosszú karokkal, egy emberi forma a fehér falaktól derengő súlyos szürkületben, egy nőnek
öltöztetett kislány, egy megfélemlített gyerek, aki a szép Hédire, az elbűvölőre, a felnőttre, a virágzóra, a nőre,
az egykorira, immár alig emlékeztetett.
Az édesanyja prémes kabátjában állt ott, valami ősrégi, naftalinból előhalászott kabátban, ám mintha minden
ruha véletlenül lenne rajta, elcsigázott volt, talán kialvatlan is, haja pedig, az egykor dúsan és bolondítón aranyló
lobonc, e vastagon hullámzó, minden lépéstől és mozdulattól rendülő és lendülő zuhatag, melynek illatos szálai
közé mindig oly kedvtelve túrtam az ujjaimat, most kellemkedőn és színtelenül, idegen anyagként keretezett egy
arcot, bőrét érdesre csípte a hideg, didergőn megfélemlített volt, akárha szándékai ellenére keveredett volna bele
a saját helyzetébe; talán éppen olyan, mint mindenki azokban a napokban.
De nem az elveszített vagy tán sosem volt szépsége érdekelt, nem a kabátja, hanem a tekintete fájt a
legjobban, a rettenete fájt, a mosolytalansága, én mosolyogtam is rá, nem akartam, hogy lássa az enyémet, a
tehetetlen részvéte fájt, az a felnőttektől eltanult szánalmas igyekezete fájt, hogy miközben mások eleven
szenvedésébe készül belenyúlni, ő maga ne érezzen szenvedést.
Iszonyodva és tiltakozva hátrált mindenem előle, mert tudtam, miért jött ide.
Megjelenésének mégis volt egy megnyugtató, a körülményekhez pontosan igazodó vonása, bakancs volt a
lábán, vastag, visszahajtott gyapjúzoknival.
Köszönt, s bizonyára én is viszonoztam köszönését, erre nem emlékszem, csupán mosolygásom görcsének
emléke maradt meg bennem, mert úgy akartam mosolyogni rá, olyan vidáman és olyan felelőtlenül, amilyen egy
régi mosolyunk lehetett volna az arcomon, úgy, mintha mi sem történt volna és nem is történhetik mindaddig, míg
ezt a régi mosolyt még tudja, tudom; néhány lépést tettünk egymás felé, majd bizonytalanul leálltunk,
mindkettőnknek ismeretlen és taszító volt egy ilyen emlékező és emlékeztető szerepben találkozni újra, túl sok volt
a halott, s én, hogy a nehezén minél előbb túl legyek, elnevettem magam, igazán szép tőle, mondtam, hogy eljött,
hiszen az anyám temetésén láttuk egymást utoljára.
A nevetés végképp elrémítette, és a mondatot keserű szemrehányásként foghatta fel, nagy szeme hirtelen
elkönnyesedett, ki tudja mióta készülődtek azok a könnyek! s hogy tehetetlenségében ne kezdjen sírni rögtön,
és ne is szólhassak többé ilyen bántó szavakkal, ingerülten hátravetette a fejét, amitől nagy haja csaknem ugyanúgy
lendült el, mint régen, nem, mondta, nem azért jött, még nem hülyült meg teljesen, ő nem akar engem bántani,
semmit nem tudna mondani, hanem el akart volna búcsúzni tőlünk, így mondta, tőlünk, ugyanis adódott egy elég
kedvezőnek látszó alkalom, valaki holnap hajnalban viszonylag olcsón hajlandó őket elvinni Sopronig, ott majd
meglátják, mondta, és megrándította vállát, először Líviához ment, meg a Hűvös néniékhez, a Líviánál senkit nem
talált, kér, adjam át neki, mit is mondjak neki? ne mondjak semmit, csak hogy itt járt és elment! aztán az erdőn
át jött, gondolta, benéz Kálmánhoz is, mondta, majd hirtelen elhallgatott, kérdőn és könyörgőn azt várta tőlem,
hogy én tegyem benne bizonyossággá az elhihetetlent, de gyorsan, mert tekintettel a kijárási tilalomra, haza kell
érnie.
És attól kezdve, amint sírása ellen küszködve, szaporán, maga elé darálva a helyzetet magyarázó mellékes
körülményeket, beszélni kezdett, de a lényegről, arról, ami mindkettőnket a legmélyebben érintett volna, mintegy
óvón, egyetlen szót sem szólt, mégis teljesen visszaváltozott, elváltozott küllemében is a régi lett, nem szép, hanem
erős, s talán régen is ezt láttuk mi szépnek.
Igen, mondtam.
E bólintással nem kísért, majdnem hangsúlytalanul száraz igent a szemébe nézve kellett kimondanom, ne
menekülhessen el, bár éreztem, mennyi kegyetlenség, sőt élvezettel teli kíméletlenség van abban, ha a befejezett
tényekkel számolni nem tudó ostoba remény utolsó szálacskáját szétszakítjuk valakiben, még akkor is kíméletlen
és kegyetlen, ha ő is tudva tudja, hogy e megtörtént igent immár nem lehet többé nemmé tenni, hanem csak és
kizárólag érzelmeinket meggyalázó igen marad.
És erről az igenről tulajdonképpen nem kellett beszélnünk; a legszükségesebbet tudatta velem, elmennek,
s a kijelentésből, mely nem volt rám különösebb hatással, még azt is megsejthettem, hogy valamilyen tragikusnak
nevezhető esemény folytán nem hárman mennek el, hanem ketten, a többes számból ugyanis hiányzott a szokásos
gyűlölet, az a sírós, gyermeki gyűlölet tűnt el belőle, hiányzott a fülemnek, ami egykor az anyja közéjük tolakvó
szeretőjére vonatkozott, nem volt sok időnk, de a szerető sorsát illetően különben sem lehetett sok
találgatnivalóm, meghalt vagy sebesülten fekszik, már előbb elment egyedül, vagy az előző napokban lefogták,
mert ha netán valamilyen más, úgymond személyes okból tűnt volna ki az életükből, akkor a személyre szóló
gyűlölet is élő marad a kijelentő szóban, s ha ők most a személytelen történelem gondjaira bízott szeretőt maguk
mögött hagyva elmennek innen, ketten, akkor az éppen úgy az igenek érzéketlen birodalmába kerül bennem,
miként benne is mindaz, amit az előző órákban az én sorsom alakulásáról vagy Kálmán haláláról megtudhatott.
Igenem azt jelentette hát, tudom, hogy tudja, és nincsen semmi hozzátennivalóm, miként neki se kellett az
eseményeket részleteznie, hiszen tudhatta, tudom.
Kitágult, nem, tágra nyílt szemekkel néztük egymást, helyesebben még csak nem is egymást néztük, hanem
egymás szemén ezt a kölcsönösen értett és valamilyen okból azonnal mélységesen szégyellt, személytelen és
illékony igent, mely inkább csak a halál tényére és a halottak számára vonatkozott, talán az élők szégyenét néztük
egymás szemében, a magyarázatra nem szoruló és ugyanakkor megmagyarázhatatlanul befejezett tényeket néztük
egymás szemén, akárha minden rebbenékeny sietségünk ellenére mégis időt kéne nyernünk és időt kéne
engednünk egymásnak ahhoz, hogy gyalázatunk fénye felszívódhassék nyitott szemünkből, ámde hová? beszélni,
tisztázni, elmesélni vagy elbeszélni, de mit? ha a búcsúzás pillanatában nem lehetett közös jövőnk és a közös
múltból se lehetett többé semmit kimenekíteni, sírni pedig egyikünk sem tudott, s ezért nem is tudhattuk egymást
emberi módon megérinteni.
Nem azért maradtunk hát szótlanok, mintha nem lett volna mit megbeszélnünk, hanem azért, mert az
elmondhatatlanul sok megbeszélnivalót a kilátástalanság érzetének lényegi azonossága és szégyene
elbeszélhetetlenné tette; éppen a kölcsönös értés közös szálait kellett elszakítani ahhoz, hogy ki lehessen menekülni
a közös sors szégyenéből és felejteni.
Az élő szótlanság lett a közös jövőnk, neki ott, ahová most elszökik, nekem itt; ez nem volt lényeges
különbség, mégis közös: az önmagukat óvó, fájdalmukat kíméletből rejtő, bezárult arcvonások és a
közömbösségükkel is egymást tapogató, csillapító szemek, melyeknek minden értésük ellenére sem szabad többé
a tekintet közösségére találniok, ez lesz új egyezményük, inkább véget vetni az egésznek, habár élünk! ez
mind-mind közös maradt, mégis közös, tudottan volt közös.
És nem csak neki, senkinek nem lehetett, nem tudtam és nem is akartam semmit elmondani.
Bennem elpusztult az elmondás igénye, halottaim testével rohad el, ő pedig elment.
Az asztal körül ott álltak a székek a homályban, négy magányos szék az asztal körül, s annak rendje és
módja szerint megfordult a fejemben, tán hellyel kéne kínálnom, amint az illik; csakhogy e székekkel, melyekre
egyébként soha nem ült le, ott álltak közöttünk azok a régi délutánok is, mikor úgy viharzott ide be locsogva,
fecsegve, hogy szinte már az ajtóból vetette az ágyamra magát, hasra vagy hanyatt.
Kérdeztem tőle, és úgy kérdeztem, mintha a legfontosabbat kérdeném, jó, de akkor mi lesz a Krisztiánnal;
holott mindkettőnk számára nyilvánvaló maradt, ezzel akarom magunkat a leglényegesebbnek érzett kérdésektől
megkímélni.
Mozdulatlan szája körül erre megjelent egy fanyar mosolyka, öreges, kissé gúnyos is, túlságosan nyersnek,
érzelmesnek vagy fölöslegesnek ítélhette eltérítő ügyeskedésemet, ő ezeket a dolgokat szerencsésen elintézte
magában, mondta fölényesen távolságtartó mosolyának ívével a szája körül, régen nem találkoztak már, szólt
megvonva vállát, amivel értésemre adta, hogy tőle, mármint Krisztiántól, nem fog elbúcsúzni, tehát megint csak
valami, ami túlontúl élő és fájdalmas marad, majd ír neki a szabad világból, idézte a rádió üzenetműsorából
ismerőssé vált kifejezést, persze gúnyosan, és különben is, mondta, az egy gyerekes dolog volt közöttük, bár a
Krisztián kétségtelenül elég szép fiú, és erre hirtelen, nyíltan, kibukva közönyösnek, majdhogy cinikusnak tetsző
arckifejezése mögül, egy pillanatra harsányan durva mosolyban csillantva föl a fogát, legyen az enyém! mostanában
úgyis inkább a csúnya fiúk tetszenek neki, és így, mondta, én se jöhetnék már számításba, sajnos.
Ha nem mondta volna, hogy legyen az enyém, ha nem kiáltotta volna ki, ha nem tette volna nyilvánossá
kettőnk között, ha nevetésével nem tette volna sérthetővé mélységesen mélynek érzett és mindig feledni kívánt
titkomat, melyet eladdig csak a magaménak tudtam, ha ezzel nem gyalázta volna meg azt a közösséget, amit a
múltunk jelentett, akkor bizonyára nehezebb lett volna elmennie; ezt ma már érteni vélem.
De akkor, ahogyan mozdulatlanná visszadermedő arcunk ijesztő fedezékéből néztük egymás kiszolgáltatott
szemét, ettől az újabb szégyentől, az imént még kölcsönösen és közösen értő igen helyén megjelent a végleges
és visszavonhatatlanul erős nem.
A megmaradó közösség fájhatott volna, a megtagadott nem fájt, el lehetett felejteni.
Később viszont nagyon gyakran megesett velem, hogy vadidegen emberek ábrázatán vettem észre a
búcsúzkodó Hédi elcsúfult arcát; olyankor esett meg, mikor is a leghétköznapibb helyzetekben ilyen vibrálón
mozdulatlan, ilyen ellenségességükben is bensőséges érzelmeket ébresztő arcokat láttam magam körül, és
ugyanakkor éreztem, bármiféle bizalomra, figyelemre, odaadásra ösztönzöm magam, valamilyen belső kelletlenség
mindig visszatart, a tagadásban is megmaradó érzések bénasága, valami régről ismert fájdalmas bénultság, mert
hiszen a saját arcom is ilyenné vált az idők során, mintha egy másik arcom lenne az arcomon, bizalmatlan lett,
odaadásra képtelen, megfélemlített, de az állandósított önféltéstől valamiként erőszakos, egy arc, mely a túl lágyat
a túl keménnyel takarja el, mely egyszerre mond igent és nemet, de ezzel is csak kelletlenkedik, mert immár se
a saját igenlésével, se a saját tagadásával nem óhajt semmiféle közösség bonyodalmába belekeveredni; úgy tűnt,
mintha csupa önféltő, tétova, a sértettség izgalmában vergődő, sunyin figyelmeskedő, de bármikor támadásba
lendülő, görcsösen elutasító, idétlenül kedélyeskedő vagy félénk megadással ravaszkodó arcban látnám viszont
a saját elváltozottnak érzett arcomat, olyan arcokban, melyekben a pillantás minduntalan sietősen kitér az idegen
pillantás elől, hiszen a kapcsolódni nem tudás közös szégyene elől kell kitérnie; később, mikor már gondolkodtam
ilyesmiről, olyan benyomásom támadt hát, mintha mindenki a maga módján, a saját pártállása vagy hovatartozása
szerint, ám egyként és letörölhetetlenül a vonásaiba írva hordozná az ábrázatán annak a régi, természeténél fogva
közös időnek az eseményeit, mindazt, amit mesterségesen kétértelművé tett vonásai mögé rejtve óhajt elfeledtetni
és elfelejteni.
Ezért aztán egyáltalán nem tekintettem személyes véletlen művének, hogy e fájdalmától is megfosztott és
nagyon gyorsan elfelejtett búcsúzkodás után annyi évnek, annyi hosszú évnek, igen, csaknem az egész
ifjúságomnak el kellett telnie ahhoz, hogy hirtelen fölszakadhasson bennem ez a közös hallgatás, és először, ha
pedig ezt az írásos vallomástételt nem számítom, akkor tán utoljára, mesélni kezdjek, beszélni, épp oly
kényszeresen elmondani, amilyen kényszeresen eddig hallgattam róla, s éppen idegenben, egy idegennek,
valakinek, akinek minderről csak halvány és távoli fogalma lehet, egy idegen nyelven, egy berlini villamos
peronján, ott azonban nyersen, véres hányadékként, ahogyan kijön.
Vasárnap volt, este, ez is egy ősz, mikor a langymeleg levegőben már éles pára leng, íze van, fémes szaga,
és a kivilágított villamos komótosan döcög át velünk a sötét, már ebben a viszonylag korai órában is kihalt
városon.
Szokásunk szerint inkább kinn maradtunk az üres peronon, mert a kapaszkodás ürügye alatt föltűnés nélkül
foghattuk egymás kezét, színházba mentünk, s már nem emlékszem, miként terelődött rá a szó, de Melchior az
ezerkilencszázötvenhármas berlini fölkelésről mesélt, két ügybuzgó népnevelőt említett, amint június
tizenhatodikának esőre hajló reggelén teljesen gyanútlanul mennek le az akkor épülő, később Karl Marx fasornak
átkeresztelt Sztálin fasor negyvenes blokkjához, hogy meggyőzzék az elégedetlenkedő, no és persze éhező
építőmunkásokat, mindenféle malterkeverőt, ácsokat és kőműveseket a fölemelt normák népgazdasági
szükségességéről, ám ezen a reggelen valahogyan nem akarják megérteni az érthetőt, igaz, elég ronda reggel, sőt,
az új normarendelet azonnali visszavonását követelve, elzavarják, kis híján jól helyben hagyják a két nem kevésbé
dühödt népnevelőt, hogy aztán vagy nyolcvanan, frissen költött rigmusokat skandálva és jelszavakat kiabálva, zárt
sorokban induljanak az Alexander tér felé, hallgassam csak, mondta, „itt senki nem lesz szolga, berliniek álljatok
sorba!”
A durva rímben kiordítható indulat, amit ő verstani szempontból szépnek talált, a gyorsan duzzadó kis
csoport, a feltartóztathatatlanná áradó tömeg elképzelése, a sárgásan kivilágított őszi villamos nyitott peronja, a
tenyér, mely szerelmes érzékenységét most valamelyest elveszítve simult a kezemre, nem csoda, hiszen minden
szerelem annyit veszít a súlyából, amennyit az általa kiszorított történelmi tömeg súlya nyom, a csörömpölő
döccenések, a langymeleg sötét éles párázásának íze a nyelvemen, szája körül az önmagával és a történettel is
távolságot tartó, kellemetlenül kiélesedett mosoly, szemében a csillapító humor szikrácskáival tűzdelt cinkos
indulat, az idegen nyelven még tényszerűbbnek és befejezettebbnek ható, ismerősen régies szavak, mint
népnevelő, norma, népgazdasági érdek; elmozdítottak bennem valamit, nem tudom, mit.
Úgy érzékeltem ezt, mint ama régi résenlét izgatott feszültségét, lábakban, karokban, és úgy éreztem, mintha
kelletlen bénaságom az arcomról végre leválna.
Visszalökött, elmozdított, valamilyen eddig nem is kívánt lehetőséget adott az oldódásra; a duzzadó tömeggel
még el se érhettük az Alexander teret, mikor az én kivilágított villamosom már tehetetlenül megrekedt a
masszaként sötétlő tömegben a Marx térnek azon a pontján, ahol a vágányok éles kis sikolyt hallatva, enyhe ívben
ráfordulnak a Szent István körútra.
Munkások, ahogyan az állványokról lemásztak, bevásárló háziasszonyok, diákok, suhancok, hivatalnokok,
tanoncok, bámészkodók, jampecok, járókelők, bizonyára kutyák is, a menet mindenkit sodort, mesélte halk
izgalommal, s mivel a tömeg a duzzadástól irányát veszítette a téren, ám egyre gyakrabban és izgatóbban hangzott
fel a kiáltás, hogy a „Leipziger utcába! a Leipziger utcába!”, valamiként ez vált közös akarattá, egyszerűen arra
fordult a szél, s már el is indultak a kormánypalota felé, mikor valahonnét két pártmunkás került elébük, mintha
az üres úttest kellős közepére cövekelt testükkel óhajtanák föltartóztatni ezt a haragos és önnön masszájától mégis
nyugodtan szétterülő emberi áradást, akkor már tizenkétezer ember! „a vérontást el kell kerülni!”, üvöltötte az
egyik, „a nyugati szektorba ne menjetek!”, ordította a másik, „a vérontást el kell kerülni!”, s a menet, mintha csak
fölsóhajtana, néhány pillanatra bizonytalan csosszanással torpant meg előttük, „csak nem akartok belénk lövetni?”,
hangzott vissza az első sorokból, „ha átmentek oda, akkor lövünk!”, és úgy mesélik, mondta, hogy csupán e két
csupasz szó mordult volna át a tömeg elnyílt száján az elől elhangzó szavakból, a vérontás és a lövés! hogy aztán
a fölháborodás tehetetlen rázkódásaival nyomódjanak és lökődjenek tovább, hisz az ő szavuk a norma volt, a
kenyér, s ezért félre kellett söpörniük azt a kettőt.
Mi a peronon lógtunk, onnan figyeltük, bámultuk, ittuk az addig is döcögve haladó villamosról; innen,
magasabbról nézve, a fejek tetejére látva le, nemcsak teljességgel ismeretlen, hanem legalább ennyire
kiismerhetetlen volt a látvány; a szegényes lámpafényben derengő sötét tér, mely mintha nem csak az évszakhoz
képest szokatlanul lágy levegőtől, hanem a lábak alá taposott újságokon és röplapokon átáramló, sodródó,
hullámzó sokadalomtól lett volna meleg, mert mindenhonnan jöttek, párosan vagy zárt és végeláthatatlan
menetoszlopokba tömörödve, magányosan, csoportokba verődve, jelszavakkal, zászlókkal, és mindenféle irányba
mentek, tehát úgy nézett ki, mintha zűrzavaros és egymást keresztező szándékokról lenne szó, ugyanakkor ezek
a végletesen különböző tömegű és teljesen ellentétes irányú bolyhosulások, ritkulások, tömörödések és áramlások
mégse akadályozták volna egymást, sőt, akárha nem kéne semmiféle ütközéstől vagy akadályoztatástól tartani,
magabiztosan és nem is túl sietősen haladtak céljuk felé, az egész város kiömlött a kapualjakból, a gyárakból, az
éttermekből, az iskolákból, a hivatalokból, egymástól távol néhány közömbösnek vagy inkább tehetetlenül
fölöslegesnek mutatkozó rendőrt lehetett látni a járdák szegélyén, a megnyílt résekből áramló áradattal nem
tudhattak mit kezdeni vagy nem is akartak, ami viszont azt a különös érzetet keltette, hogy az egymással ellentétes
célok és irányok végül is azért ilyen engedékenyek egymás iránt, mert mégiscsak működik bennük vagy fölöttük
egy náluknál hatalmasabb rendezőelv, valami láthatatlanul kormányozó erő, mint ahogyan az eszeveszett
ordítozásokból, az énekből, a vidám kiáltozásokból, a hisztérikusan elsikoltozott vagy elbömbölt jelszavakból,
ama ezernyi ritmustalan vagy ritmusosan lépő láb csosszanásából, koppanásából, trappjából és csoszogásából
is egyetlen egy dúlt és mégis derűs morajlás lett, éppoly könnyed, mint az esti pára finom éle a melegben; másfelől
a személytelen tömegességnek ebben az egységesnek mutatkozó morajában és hullámos élekbe tarajló zajában
mégis nagyon jól el tudta különíteni az ember szeme azokat a szereplőket is, kik úgymond nem kívántak részt
venni semmiben, bámészkodtak a járdaszegélyekről, megbízatásukat teljesítve megfigyeltek, avagy másokat, akik
tán nem döntötték még el, hogy részt vesznek-e, vagy éppen ijedten, némán, meghúzódva és elkülönülve, sietősen
menekítették magukat egy kizárólag személyre szóló cél felé, s ezek inkább szatyrosak voltak, csomagokkal
fölpakoltak, meg kíváncsiskodva gesztikuláló kisgyerekekkel ügyetlenkedők, akiket természetesen
biztonságosabb helyekre kellett innen cibálni.
Épp csak döccenve leállt a villamos, mikor a vezető, jelezve, útjának végleg végére ért, eloltotta a lámpákat,
mi pedig leugráltunk, két osztálytársammal voltam ott, akikhez se előtte, se utána nem volt sok közöm; egy
Szentes István nevű, magas, erős, és nagyon szép arcú fiú, aki azonban nem tudni miért, folytonosan dühöngött,
állandóan felfortyant, és ilyenkor, mielőtt még meggondolhatta volna, gyakran ütött, meg a Stark, aki szomorú,
kíváncsi és kissé ködösen mély pillantású fekete szemekkel pillogott, mert mindenhol és mindenben benne akart
volna lenni, holott állandóan félt a lehetséges megtorlásoktól, de mintha valami csillapíthatatlan gyűjtőszenvedély
hajtaná.
Te, gyerekek, ismételgette akkor is lelkesülten, én inkább hazamegyek, én inkább hazamegyek, és jött
velünk.
De éppen ez volt a helyzetben a csudálatos, az óriási, a kivételes! mert attól a pillanattól kezdve, hogy
leugrottunk a peronról és az ellenállhatatlan erejű mozgás magába vett, egy munkáskülsejű, fiatal férfiakból álló
csoportba ugrottunk bele, ők énekeltek, „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki”, és oly dallamtalan
ordítással nyomták ki a torkukról ezt a Váci utat, akárha mindenkivel közölni óhajtanák, nem is mindenkivel,
hanem a sötét őszi égen át egyenesen a világgal, onnan jövünk! egyenesen a zuhany alól jöhettek, nyakuk fölött
vizes volt a haj, s itt lenn, benne, immár nem fölülről és nem kívülről figyelve, nemcsak az nem volt kérdéses többé,
hogy merre megyünk, hanem valójában az sem, hogy miért; és nem is mintha nem tudtuk volna magunkat
kiverekedni innen, semmiféle ismerős kényszer nem működött, hanem éppen azért kellett egyetlen irányként,
egyetlen lehetőségként választani a tetszőlegest, mert azokban az órákban a tömeg hallatlan fölszabadultsága még
minden lehetőséget nyitva hagyott, mindent megengedett, s amennyiben a lehetőségek nyitottak, a véletlenszerűen
adódót is választhatom; a választáshoz egyetlen alapfeltételt kellett teljesíteni, menni, akárha ebben a legelemibb
és oszthatatlan igényben, a testem puszta és természetes mozgáskényszerében vállalnék közösséget mindenkivel,
én is megyek, mint ahogyan ők is jönnek velem.
Következésképpen azok, akikkel a véletlen rendezésének engedelmeskedve ebbe a hatalmasan közös
áramlásba belecsapódtam, az osztálytársaim, hirtelen olyan közel kerülnek, olyannyira meghatározzák és kitöltik
az érzelmeimet, mintha minden ismert és tudott, de váratlanul nevetségessé és fölöslegessé váló, múltba tolható
ellenkezésemet megkerülve a szerelmeseimmé, a barátaimmá, a testvéreimmé válnának, mintha ők, csak ők
tehetnék bennem ismerőssé az ismeretlenül sem idegen arcokat.
Stark csupán e furcsán lelkesítő, kivételes érzést mondta ki hangosan; attól ijedt meg, ami jó volt neki, azon
érzés elől akart haza menni, amit megkapott, Szentes pedig, hogy értését tudomásunkra hozza és elhallgattasson
benne minden ellenkezést, vigyorogva csapott egyet a hátára, meg kell adni, jó nagyot, amit mindhárman
fölröhögve vettünk tudomásul.
A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá,
mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette
lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös,
érezzem, részei vagyunk egymásnak, és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán
nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen
arányban én is arcot kölcsönöztem neki.
Nem voltam ostoba és nem voltam tájékozatlan, nagyon jól tudtam, hová kerültem, és azt is sejtettem, mi
történik itt, olyannyira, hogy a következő pillanatokban, egy újabb különös véletlen folytán, a sokadalom mozgása
és indulata egyenesen a familiáris melegség bensőséges közelségébe került bennem, mentünk, még röhögtem,
mentem, mikor a Bajcsy-Zsilinszky út felől közeledve, hernyótalpainak iszonyú csikordulásaival, csörömpölésével,
motorjának mélyen dohogó dübörgésével megjelent egy tank fölcsapott fedelű lőtornya, előbb úgy látszott, mintha
ránk meredő üres acélcsövét a fejek úsztatnák felénk, aztán széles hasadékot nyitottak előtte a testek, a léptek
lassúdtak vagy sietősebbre nyúltak, csönd lett, a kétkedő várakozás eldöntetlen csöndje, ám közeledését, valóban
úgy, miként egy óriási hullámét, mely rögtön átcsap a fejünk fölött, a tömeg diadalittas ordítása kísérte, mert az
elégett benzin kékesbarna felhőjében nyomuló tank lőtornyának szélén fegyvertelen katonák ültek, álltak, békés
szándékukat tudatva integettek, a felénk csapó, immár átcsapó ordítás hullámának tajtékja pedig különböző
szavakat, teljes, de egymáson átbotló mondatokat permetezett, „testvérek”, lehetett hallani, „fiúk”, „a hadsereg
velünk van!”, „magyarok”, Szentes is elkapott szavakat és velük ordította ki, olyan erővel, mintha életében először
sikerülne állandó dühét a gyökerénél fogva kitépnie magából, s érezné, mennyire nyűgös volt ez neki, felszabadult,
tiszta lett, „ne lőjetek!”, alig néhány lépésről láttuk az integető katonák vigyorgó arcát, én nem kiabáltam, erre jó
okom volt, de én is ugyanúgy vigyorogtam rájuk, és köröttünk a nedves hajú fiatal férfiak ugyanezzel a vigyorral
válaszolva vissza, kórusban ordították a katonáknak, „aki magyar, velünk van, aki magyar, velünk tart!”, amire
távolabbról, számunkra láthatatlan fejek gyülekezetéből, mint valami igen helyénvaló rím, a „Petőfi és Kossuth
népe, velünk együtt, kéz a kézbe!” felelt.
Akkoriban a Marx teret még domború, fényesen sötét kockakövek borították, s amint a tank
nehézkességében is bájos negyedfordulattal módosítva irányát, megcélozta a tér közepén veszteglő villamosok
között támadt nyiladékot, a lánctalpak foga alól szörnyű csikordulással szikrákat vetett a kő, megint csend lett,
most azonban vidám és igazán pompás mulatságra készülő csend, annyi, mint mikor a mindenkinek kedves
középcsatár egy nem egészen tisztának látszó helyzetből kapura lövi a labdát, az izgalom közösen visszafogott
lélegzete, ugyanis kérdésesnek tetszett, hogy a két villamoskocsi között adódó rés elegendő lesz-e neki, a szem
akaratlanul méricskélt, a lélek egyrészt tartott a két idétlen fémtömeg összeütközésétől, másrészt kívánta, akárha
előre érezné, ezen az estén még mi következik, az elkerülhetetlent, majd ebből a csendből a mérkőzés
pillanatnyilag kedvező kimenetelét kísérő, ha lehet akkor még felszabadultabb, szinte kacagó diadalordítás
felszökkenése, a röhej árja, a sikerült együgyű és elemi örömének közös elszabadulása, s ez esetben nekem sem
volt okom nem ordítani, a tank elcsörömpölt a Váci út felé.
Mentünk, de néhány lépés után a menet fönnakadt egy váratlan tömörödés tölcsérében, s csak lassan,
csosszanva, csurranva, cseppenve juthatott előre; a Mosoly Albumának nevezett fényképészeti üzlet kirakata előtt
ugyanis óriási, mozdíthatatlan dugóvá zsúfolódott embercsoport szorult fel a széles ívben kanyarodó járdára, a
másik oldalon viszont az úttest közepén veszteglő villamosok rekesztették el az utat, ami közel sem tett senkit
türelmetlenebbé.
A kirakat kivilágított üvegtáblája előtt egy törékeny, ballonkabátos nő állt valami ládán, inkább csak egy női
alak sziluettje, s jó magason, mert csupán a lábát takarták el a feléje forduló, felbillentett, hallgató fejek,
moccanatlan teste haragosan feszült le, fejét hevesen lendítgette, rázta, körözött, szúrt vele a levegőben, úgy,
mintha minden mozdulatát a melléből, a hasából rángatná elő, hosszú haja csapódott, lobogott, zuhant, s csak azért
nem száll el onnan, mert ez a konok erő a ládára feszíti a talpát; Szentes taszította combomba kissé megemelt
rajztáblájának élét, nézzem! ő magasabb volt nálam, előbb vette észre, Stark pedig éppen fölolvasott nekünk egy
lábak közül kihalászott röplapot, „öt, félre a kerékkötőkkel, hat, le a sztálinista gazdaságpolitikával, hét, éljen a
testvéri Lengyelország, nyolc, munkásigazgatást az üzemekbe, kilenc, a mezőgazdaság talpraállítását, önkéntes
szövetkezést, tíz, építő nemzeti programot”, a nő hangját alig lehetett idehallani, a Stark azonban, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne, megszakítva a fölolvasást, mégis vele együtt mondta tovább, hogy „süllyednek a
pokolra, az árboc és a vitorla megtörve, tépve lóg”, s tulajdonképpen nem lepett meg, hanem az elégtétel forró
hullámát szabadította rám, hogy ezt a mindannyiunknak ismerős verset a saját unokanagynéném szavalja itt, Albert
unokatestvérem elvált felesége volt a nő a ládán, akihez másfél évvel előbb olyan bután és olyan megalapozatlan
bizalommal el akartam szökni Győrbe a szüleim elől.
Bármilyen ostobán hangozzék is, vállalom, de attól a pillanattól kezdve, mely persze megnyugtatott,
megnyugtatott afelől, hogy sajátos helyzetemmel, mondhatnám, sajátos családi helyzetemmel nem egyedül vagyok
itt, hanem valójában mindenki a maga sajátos helyzetével jött ide, és ezek a sajátosságok mégse vonhatják
kétségbe egymást, hiszen akkor az igen egyértelműnek mutatkozó, közössé vált érzelmeket kéne kétségbe
vonniok, és meg se fordult a fejemben, hogy odamenjek hozzá vagy közöljem a többiekkel, hogy ismerem, jóleső
titkom maradt, az utolsó bizonyítéknak érzett érv arra nézvést, hogy jó helyen vagyok, a kis Verocska, ahogy
színésznőségének kijáró kacér gúnnyal anyám nevezte őt, ott szavalt, én pedig itt meneteltem, neki éppen úgy joga
volt hozzá, mint nekem, még ha én nem is kiáltoztam azokkal, akiknek joguk van kiáltozni is, mint például a
Szentesnek, aki néhány héttel előbb, nagyon jól tudva, hogy ki az apám, ütésig fokozódott dühétől lilára váltan
azt üvöltötte az arcomba valami vitában, hogy „egy tyúkólban laktunk, érted, egy tyúkólban, mint az állatok!”,
vagy a Stark, aki itt lakott a Visegrádi utcában, és mégse ment haza, s aki ugyancsak néhány héttel előbb
fölajánlotta nekem, hogy ad tuskihúzót, mert nem lehetett kapni, de a lakásuk zárva volt, és ezért be kellett
mennünk a szomszédos zsinagógába, ahol az anyja takarított, ő is jött velünk, kinyitotta a földszinti lakás ajtaját,
a konyhában már meg volt terítve, két személyre, a tűzhelyen egészen kicsi lábos, és minden szégyenkező
tiltakozásom ellenére arra kényszerültem, hogy megegyem az anyja ebédjét, mert valami végtelenül finom alázattal
éreztette velem, tudja, ki az apám; mégis megfértünk, mindenki vitte a magáét, s ezért valamiként mégis jogom
van ugyanazt érezni, már csak azért is, mert ők sem vitatták el ezt a jogom, még akkor is jogom van, ha sajátos
helyzetem ennek ellentmondani látszik, mert a legfinomabb fogalmi különbségtevéssel tudhatom, és attól a
pillanattól kezdve, amint fölismertem a szavaló nőben a kis Verocskát, éppen mert nem voltam se tájékozatlan,
se érzéketlen, se ostoba, tudhattam és tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom, amit az apám, ha
itt lenne, látná, és tudtam azt is, ő nem lehetne itt, nem tudom hol lehet, valahol szégyenszemre meg kell bújnia,
éppen ellenkezőképpen nevezne el nekem.
És attól, hogy e két egymás mellé rendelt szó ilyen tisztán és pontosan megfordult a fejemben, s rögtön
eligazított az érzelmi különbségtevések és azonosítások eladdig rettenetesnek, fullasztónak, kilátástalannak érzett
zűrzavarában, két olyan szó, melyek értelmét, súlyát, politikailag körülhatárolható jelentését persze éppen az ő
beszélgetéseikből és vitáikból ismerhettem meg ilyen koravénen, de hangsúlyozom, abban a pillanatban, s
számomra ez volt a forradalom, nem úgy jutott eszembe, nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai
körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát, hanem a legszemélyesebben rám vonatkozott, úgy, mintha
az egyik szó az ő teste lenne, a másik az enyém, mintha egyetlen testileg közös érzelem ellentétes oldalain állnánk
a saját szavainkkal, ez forradalom, ismételgettem magamban, akárha neki mondanám, s valami nagyon sötét
bosszúval, elégtétellel mondanám, megtorolnék, mindent, nem tudom mit, amire viszont ő nem tudhatna másként
válaszolni bennem, mint a saját ellenkező szavával, s ezért aztán nemhogy nem éreztem távol őt magamtól, hanem
ellenkezőleg, a teste, anyám halála óta teljesen megroppant, szétzilált, hátába görnyedő, szánalomra méltó teste,
melynek puszta látványa félelmet keltett, a pusztító kiúttalanság félelmét, megtört teste, mely ugyanennek az évnek
júniusa óta, mikor is tekintettel a perekben vállalt gyászos szerepére, felfüggesztették a hivatalából, mégis valami
fogcsikorgatón görcsös energiákra lelt magában, és addig ismeretlen, barátoknak nevezett gyanús alakokkal
szervezkedett, olyan elevenen ellenkező közelségbe került, amilyet utoljára kisgyermekként érezhettem, mikor
álmait lépre csalva, lemeztelenített testemmel rámásztam gyönyörű mezítelen testére, és kíváncsiságom
kielégítésének kívánságától, azonosságunk érzékelésének elemi igényétől hajtva benyúltam a combjai közé,
csakhogy most józanul, hiszen a közelség és a vele való testi azonosság érzésétől a különbségtevés még
különbségtevés maradt, mentem, velük mentem, akiket alig ismertem, és mégis itt volt ez a testvéri érzés, mert
valamiként ugyanazt jelentették nekem, mint régebben Krisztián, akinek elesett az apja, Hédi, akinek az apját
elhurcolták, Lívia, akinek az iskolai konyháról származó maradékokat kellett ennie, Prém, akinek az apja egy
részeges nyilas volt, Kálmán, aki az apja miatt osztályidegennek számított, Maja, akivel árulás után nyomozva
kutattunk a papírjaik között, hogy ártatlanságunktól és hiszékenységünktől félrevezetve, de megmerítkezzünk a
korszak fertelmében, valamiben, amit nem lehetett elfelejteni, amitől meg kellett szabadulni, mentem velük, és
helyettük féltem, amit nevezhetünk aggodalomnak vagy féltésnek is, nem alaptalanul, hiszen az apámnál összegyűlő
barátok arcáról tudhattam, mivel állnak szemben, ám ugyanígy kellett féltenem az apám megroppant, görcsbe
merevedett, lázassá vadult testét egy olyan áradástól, ami ugyanakkor a sajátom, és a saját indulataimnak nem
tudtam és nem is akartam többé nem átadni magam.
Kinyomódtunk, egymás testén préselődtünk ki a körútra.
Fogalmakkal meghatározni magam, legyenek ezek a nagyszüleimtől származó, indulatokat és szenvedélyeket
szabályozó, a puritán polgári életvezetésre vonatkozó erkölcsi fogalmak, avagy szüleim megfoghatatlanabb,
ideológiai és politikai tartalmú fogalmai, ez nem volt ismeretlen, nagyon jól megfelelt a neveltetésemnek, s így az
is éppily természetes, hogy e fogalmi meghatározás, amivel igyekeztem elválasztani, sőt, egyszer s mindenkorra
leválasztani magamat az apámról ebben a tömegben, azonnal visszaváltoztatott serdületlen kisgyerekké, a helyette
érzett félelem bizonyult erősebbnek, a gyermeki azonosulás, az értés és az együttérzés bizonyult erősebbnek, hisz
végül is az ő fogalmával kellett megtámasztanom a saját ingatagnak vagy legalábbis magyarázatra szorulónak érzett
helyzetemet ebben a tömegben, vagy tán az anyám halála fölött érzett gyász szörnyű közössége bizonyult
erősebbnek, s mikor aztán a dugóból kikerülve rohanni kezdtünk, hogy felzárkózhassunk az előttünk haladókhoz,
ami egy tömegben szintén elemi igény, föl kell zárkózni! a lábamnak ütődött tömör iskolatáskám, az ügyetlenül
csapkolódó rajztáblám, meg a fejesvonalzó, ami mindig ki akart csusszanni a helyéről, valamennyit visszavett
ebből a forradalomból, akárha alávetett, kiszolgáltatott és zűrzavaros helyzetemre emlékeztetve azt mondatta
volna velem, nem, nincsen itten semmi keresnivalóm, ezt mondogatta minden ütődés, csapkolódás, a fejesvonalzó
visszarángatása, éppoly ritmusosan, mint előbb a forradalmat, mintha csak azért kéne minél előbb hazajutnom
innét, hogy megszabadulhassak végre ezektől a nyűgös tárgyaktól, de hát semmi baj, nyugtattam magam, jó
irányba futok, nyugtattam magam a többiek között, akiket ilyesféle gondok láthatólag nem foglalkoztattak,
valamiként majd csak átjuthatok a Margit hídon, és a túloldalon villamosra szállok, bár biztos voltam benne, hogy
őt nem fogom otthon találni.
Az is megnyugtatónak tetszett ebben az elképzelésben, hogy az otthonom kívül volt, távol, fönn, messzi ettől
az érzelmileg is veszélyessé váló területtől, a város fölött.
És jól sejtettem, valóban csak egy hét múlva került elő, addig semmiféle hírünk nem volt felőle, se telefon,
meséltem, semmi.
Ez is egy délután, már alkonyodott, meséltem, s mi a kertünk kapujában álltunk Krisztiánnal, talán
huszonnyolcadika lehetett vagy huszonkilencedike, az újjáalakult kormány összetételét vitattuk meg, nem! biztosan
huszonnyolcadika volt, ugyanis egy vekni kenyeret tartottam a hónom alatt, azon a napon sütöttek újra, vasárnap
sütöttek újra a Kálmánék pékségében, illetve Krisztián azt mesélte furcsa kis nevetésekkel kísérve, miként sikerült
hazavergődnie Kalocsáról, a kis nevetésekkel pedig azt a hallgatást ellensúlyozta ki, amivel elkerültük, hogy
Kálmánról beszéljünk; Krisztián az előző évben hosszas harcok után katonai középiskolába került, az volt a
vágya, hogy ő is tiszt legyen, mint az apja, éppen Kalocsán voltak őszi hadgyakorlaton, és ott egyszerűen, úgy,
egyenruhásan, szélnek eresztették őket a pusztába, ezen nevetgélt, menjen mindenki, ahová tud, az egyenruhától
persze meg kellett szabadulniuk, mert állandóan ávósnak nézték őket, mikor egyszercsak meglepetten azt mondja,
ott jön apád!, s odalenn, a bokrok között, ahol a kertünk a zárt területtel érintkezett, ő tényleg akkor vetette át
magát a kerítésen.
Zavartan, és szégyenkezve is zavara miatt, Krisztián búcsút vett tőlem, na, megy a magyar, mondta egy
utolsó nevetéssel, amit értettem, nem akar tanúja lenni ennek a titkos megérkezésnek, gyorsan elment a
szürkületben, akkor láttam utoljára, ő pedig gyanútlanul sietett fölfelé, de nem vágott át a gyepen, hanem a kertet
szegélyező bokrok ívét követve, a fák alatt jött, s fejének kis rándulásából láttam, észrevett, ám egészen
másmilyen volt, mint amilyennek féltésemben, félelmemben, a több napra nyúló feszült várakozásban elképzeltem,
egyszer azt mondta nekem valaki, hogy minden mindig máshogyan van, idegen ruhákat viselt, világos
ballonkabátot, alatta világos, nyári vászonöltönyt, mindez gyűrött volt, nem szakadt, de valamiként tépett, és furcsa
módon sáros, holott azon a héten nem esett eső, az arca vastagon borostás, s azt mondhatnám, hogy csaknem
nyugodt, ha testét nem tette volna olyannyira hajlékonnyá, puhává és könnyűvé valami ismeretlen belső izgalom,
ami nem hajszoltság volt és nem is félelem; azt is láttam, hogy e néhány nap alatt, ha lehet, akkor még jobban
megsoványodott, talán egy vadállat rugalmassága és rugékonysága volt ez a különleges.
Ez a világos nyári vászonöltöny volt az első, amit megérintettem rajta, mielőtt még megcsókolhatott volna,
önkéntelen mozdulat volt, s nem tudom, miként képes elkülöníteni az ember szeme azt az egyetlen nyári
vászonöltönyt az összes lehetséges vászonöltönyöktől, de teljes bizonyossággal tudtam, hogy Hamar János nyári
vászonöltönyében jött vissza, abban az öltönyben, amelyben a Hamar János az előző év tavaszán megérkezett
hozzánk a börtönből, abban az öltönyben, melyet akkor viselt, amikor a Jóvátételi Hivatal kapuja előtt két idegen
felszólította, hogy szálljon be velük egy lefüggönyözött fekete kocsiba, abban az öltönyben, amelyben öt évvel
később az anyám ágya előtt térdepelt, s ezek szerint együtt voltak, megint együtt, vagy ő kölcsönözte ezt a nyári
vászonöltönyt neki, tehát segítette vagy bújtatta, netán mégis együtt harcolt vele abban a fegyveres csoportban,
amelyet apám már hónapokkal előbb a barátaival megszervezett, és amikor sietősen kibontakoztam ennek az
öltönynek az érzetéből, azonnal valami olyasmit találtam mondani, ami miatt kétszer egymás után pofon csapott,
lazán és tévedhetetlenül ütött, hidegen, kis híja, hogy össze nem csuklottam, de erről majd később, mondtam
Melchiornak, most még nem lenne érthető.
Melchior szeméhez beszéltem.
Egyik kezével fogta kapaszkodó kezem, a másik kezével egy fogantyú függőjébe kapaszkodott; fölemelt
karjával, nyitott ballonkabátjának szárnyával takarta el az utasok elől mindkettőnk arcát, kezét, tiltott szerelmünk
titkos mozdulatát, nagyon közel volt az arcunk, a lehelet közelségében, de nem az arcához és főleg nem az
értelméhez, hanem a szeméhez beszéltem.
Akárha nem is két szeméhez, úgy maradt meg bennem, mint egyetlen óriássá tágult szem a saját szavaim
leheletében, egyetlen készségessé nyitott, gyönyörű szem, mely mégis sietős pillogásokra kényszerül, s ilyenkor
értésének fényét gyorsan eltünteti a pillája mögött, pihen, kivár, eltesz, a szemhéj érzékenyen megrebbenő
bőrének gyönyörű domborulata, bizonytalankodik, tapogat, bizalmatlankodik, nyitódásával olykor egyenesen
sürget, hagyjam már ezeket a túl közeli részleteket, távolabbról akarja látni, hiszen egyszerre túlontúl sok
követelménynek kell megfelelnie, nemcsak ismeretlen személyeket kell elképzelnie, ismeretlen helyszíneken
tájékozódnia, bizonytalan időpontokat egyeztetnie, követni egy eladdig csupán általánosító történeti leírásokból
vagy hallomásból ismert eseménysor fölöttébb személyre szabott és elég különös perspektívából láttatott, tehát
mindenképpen csapongó, önnön törmelékében vackolódó előadását, hanem kellemetlen ráadásként még
szabályoknak fittyet hányó nyelvi botladozásaim és csusszanásaim között is ki kell ismernie magát, izgatott, hol
érthetetlenné intonált, hol hibásan alkalmazott szavaimból következtetnie arra, mi lehet, amit mondani szeretnék.
Még nyáron történt, meséltem, talán három héttel annak utána történt, hogy felfüggesztették a hivatalából,
magyaráztam, mikor egy vasárnap délelőtt legalább harminc vendég érkezett hozzánk, s az utca teli lett a házunk
előtt várakozó gépkocsikkal, valamennyien férfiak, egyetlen fiatal nő volt közöttük, ő csupán az apját kísérte el,
egy bánatos és beteges arcú idős embert, aki a székén hintáztatva magát mindvégig hallgatott, helyesebben
egyszer tett egy kis tiltó kézmozdulatot a lánya felé, mikor az valamit szólni akart volna.
Én egy kis családi közjátékot használtam föl arra, hogy becsempésszem magam az apám dolgozószobájába,
ahol az összegyűlt férfiak cigarettázgattak, élénken, olykor vadul, kis csoportokba verődve vitáztak vagy
egyszerűen csak fecsegtek, s szemmel láthatóan régi és közeli, gyakran találkozó ismerősei voltak egymásnak,
az apám ugyanis egy idő után kisietett innen, hogy megkérje a nagyanyámat, főzne kávét, ám szerencsétlenségére
a nagyapámat is a konyhában találta, s mielőtt még a nagyanyám egy tétován sértett igent mondhatott volna neki,
a nagyapám szárazon, évek óta először törve meg kölcsönösen vállalt csöndjüket, de ingerültségében, támadó
légszomjától vörösre válva megjegyezte, hogy a nagyanyámnak erre sajnos nincs ideje, ilyen idő tájt ő szokása
szerint templomba megy, ha azonban föltétlenül kávéval óhajtaná megkínálni váratlan vendégeit, akkor
sajátkezűleg is kiszolgálhatja őket.
Apám tulajdonképpen úgy szólt, ahogy a főnök a titkárnőjének kiszól, tehát a válasz készületlenül érte, annál
is inkább, hiszen teljesen nyilvánvalónak tetszett, hogy a nagyapám nem ezt az ártatlan szolgálatot tagadja meg
a nagyanyám nevében, hanem egyszerűen ildomtalannak találja, hogy ők bármiféle közelebbi kapcsolatba
kerüljenek ezzel a társasággal; igen, köszöni a résztvevő figyelmességet, dadogta apám, s amint visszasietett,
sápadt dühében nem vehette észre, én is megyek utána, vagy tán épp e családi közjáték következtében nem
lehetett ellenére, ha jelen vagyok.
Mindenesetre a szobámba vezető ajtó mellett helyezkedtem el, ahol a hátát a félfának vetve, valahogy
idegenül és kissé idegesen, az a fiatal nő állt, sötét mintás, szép selyemruhában.
Határozott és mégis visszafogott lépéseiből, hátának súlyosan félrebiccentett görbületéből, homlokába hulló
hajából vagy tán abból a céltudatosságból, ahogyan a vastag cigarettafüstbe merült társaságon átkormányozta
magát, látni lehetett, valami kivételesre készül, valami olyasmire, amit jó előre elhatározott; félrelökte karosszékét,
a zsebéből kivette íróasztalának kulcsát, kinyitotta a fiókot, majd mintha hirtelen elbizonytalanodna vagy
meggondolná magát, a fiókot nem húzta ki, hanem lassan leereszkedett a székébe és a társaság felé fordult.
Ez a fordulat, a tekintete, különös rezzenésként terjedt szét a szobában, voltak akik elhallgattak vagy
önkéntelenül lehalkították a hangjukat, mások a válluk fölött pillantva vissza rá, még hangosan befejezték a
megkezdett mondatot, hogy aztán tovább beszéljenek; ő mozdulatlanul ült és a levegőbe bámult.
És akkor lassan induló, de villanássá gyorsuló mozdulattal kirántotta a fiókot, valamit kimarkolt, s az öklével,
melyből a pisztoly agya kilógott, visszataszította a fiókot, és azonnal visszarántva onnan a kezét, a pisztolyt
kicsapta íróasztalának üres lapjára.
Egy koppanás volt, csend lett; sértett, szánakozó, báva, felháborodott csönd.
A nyitott ablakok előtt mozdulatlanul álltak kinn a fák, s hallani lehetett a sergő egyenletes időközökben
megszakított surrogását, amint a gyepre vizet permetez.
Valaki idegesen belenevetett, ezt a nevetést bizonytalanul, de többen követték, és ott volt egy nagyon fiatal
katonatiszt, talán ezredes, egy kerek arcú, mosolygós, tüskehajú szőke férfi, aki ebben a csöndben szépen fölállt,
kényelmes mozdulattal levette egyenruhájának arannyal terhelt zakóját, szépen mosolygott, gondosan a szék
támlájára terítette a zakót, és ettől egyszerre mindenki kiáltozni kezdett, ő azonban, mintha nem hallaná, nyugodtan
visszaült a székére, és az elszabadított hangzavarban ugyanoly gondosan és kényelmesen kezdte fölhajtogatni fehér
ingének ujját.
Olyasmiket kiáltoztak, hogy ne tegye nevetségessé magát, ne játsszon színházat, azon a néven szólították,
amit az illegalitásban használt, Kölesnek, következésképpen valahogy mégis azonnal fölfogták, mintegy barátilag
értékelték, ami történt; cirkusz, hisztéria, kikérik maguknak, ne veszítse el a józan eszét.
Nem, az utóbbi hónapok eseményeinek hatására éppen hogy szerencsésen visszanyerte a józan eszét,
mondta az apám anélkül, hogy a hangját fölemelte vagy bárkire is ránézett volna, s erre megint csönd lett, üres,
éles, néma csönd, sőt, abban az őszinte reményben kérette őket ide, hogy néhány embert talál még ebben az
országban, aki hozzá hasonlón nem is hajlandó elveszíteni.
A csöndtől visszanyert tekintélyének, simán gördülő mondatokhoz szokott szakmai biztonságának teljes
tudatában, kényelmesen és moccanatlanul ült, két keze a karfán; nem kíván személyes föltűnést kelteni, előadást
se készül tartani, folytatta egészen halkan, egyszerű, emberi, bevallhatja, otrombán érzelmes késztetést érez arra
nézvést, hogy emlékeztesse az egybegyűlteket arra a kötelezettségükre, amelyet nem itt és nem most, de
valamennyien életfogytiglani hatállyal vállaltak, elmosolyodott, bár a belpolitikai helyzet alakulását figyelve úgy érzi,
nincsen is lehetőségük többé kitérni e kötelezettségek elől, ám nem nézett senki szemébe, hanem valahogyan az
arcok között nézett el a mosolyával, ez volt a megfoghatatlanul éles pillantás, amitől annyira rettegtem, amit hol
őrültnek, hol szándékos kegyetlenségnek, hol mániákus félelemnek láttam, egy egészen egyszerű dolgot akar
javasolni, és ezután már nem tartott szünetet, mintha gép beszélne belőle: bizonyos megfontolások után arra a
következtetésre juttott, hogy a lehetségesnek látszó ellenforradalmi hatalomátvétel megakadályozása érdekében
el kell határozniuk magukat egy közvetlenül a legfelsőbb vezetésnek alárendelt, a honvédségtől, a rendőrségtől
és az államvédelmi hatóságtól mindenképpen független fegyveres testület fölállítására.
Érezni lehetett, amint a mondat utolsó szavai a magától értetődő ötletnek kijáró helyeslés és a tüzet, poklot
kiáltozó heves elutasítás között ingázva megdermednek a levegőben, és csak ennek utána tört ki egy olyan
elmondhatatlan felfordulás, ami székek önkéntelen és szándékos felborogatásából, asztalcsapkodásból és
térdcsapkodásból, üvöltésből, gúnykacajból, nem is egészen ellenséges füttyögésből, hörgésekből, szánt
szándékkal öblösre engedett röhejekből, dübögésből és sivításból állt össze, bár néhányan kétségtelenül némák
maradtak, a fiatal nő ellökte magát az ajtófélfától, valamit ő is akart volna mondani, arca sértett lett, foltosan
kivörösödött, az ezredes forgatta csendesen mosolygós kerek fejét a szoba közepén, és a bánatos arcú ember
éppen csak megállítva székének hintáját, intett a lányának, hallgasson, majd tovább hintáztatta magát.
Be kell vallanom, mondtam tizenhat év múltán a berlini villamos peronján Melchiornak, engem ez a jelenet
egyáltalán nem érintett kínosan, sőt, kifejezetten élveztem, örültem neki, s nem csak azért, mintha minden józan
megfontolásom ellenére, amire persze nem lehettem képes, hízelgőnek találtam volna az apám tekintélyét, erejét
és esztelen elszántságát, ami viszont bármilyen előjelű is legyen, egy kamasz szemében mindig vonzó és
példaszerű, még a Prém, akit a fasiszta apja szíjjal és bottal vert, még ő is büszke volt, hogy az a részeges állat
milyen erős, én azonban éppen ellenkezőképpen voltam vele, valami olyasmit tudtam róla, amit a társaság tagjai
nem tudhattak, ők politikai és ideológiai szempontból értékelték a történteket, én kizárólag érzelmileg, ugyanis
tudtam, hogy ez az esztelen jelenet, bármiként tiltakozik is ellene, hogy személyes feltűnést akarna kelteni, mégis
az egyetlenként adódó lehetőség arra, hogy megszabadulhasson a tébolyától, hogy kifelé fordíthassa a legbensőbb
tébolyát; tébolyult, s miért is ne örültem volna ennek a váratlan feltisztulásnak, mikor anyám halála óta, vagy még
pontosabban, Hamar János megérkezése óta a tébollyal birkózott, s alig telt el néhány nap azóta, hogy ülünk a
vacsoránál a konyhában, s egyszer csak rám néz, látszott a szemén, hogy nem engem lát, hanem valakit vagy
valakiket vagy valamit, valamit, ami állandóan gyötörte, és ez a gyötrődés olyan erős, hogy lassan elnyílik étellel
teli szája, és akkor mintha ezt a valakiket vagy valamit le kéne győznie, holott retteg tőle, torka szakadtából
üvölteni kezdett, a félig szétrágott étel szétspriccelt, kiömlött a szájából, az asztalra, az arcomba, moccanatlanná
dermedt szeméből ömölni kezdtek a könnnyek, és azt üvöltötte belém a fehéren világító csempés fal előtt, hogy
„de hát, miért, miért, miért, miért”, nem tudta abbahagyni, „miért, miért”, és ahogyan küszködtem vele ebben az
ordításban, egyszer csak elnémult, nem az én ölelésemtől vagy a kezemtől vagy a testemtől, nem attól, ami az
embernek egy ilyen helyzetben van, mert az embernek nincsen más, mint a keze meg a lába, nem tudom mitől,
talán attól, hogy az a valaki vagy valami győzött benne, mert a kezemen, a testemben éreztem, ő semmit nem érez,
kemény volt, nem volt már ott, és a feje belehanyatlott a tányérjába, a főzelékbe, mintha az is a megaláztatáshoz
tartozna, hogy főzeléknek kellett a tányérjában lennie.
Melchior elengedte a fogantyút és intett a fejével, leszállunk.
Egy téren álltunk, a végállomáson, a villamos lassan elindult, síneken felvisongó kanyarulatával kihúzta hátunk
mögül sápadt fényeit, el kellett volna indulnunk a Festungsgraben felé, ahol a színház ünnepélyesen megvilágított,
szigorúan zárt, klasszicista épülete áll a csenevész házak között; azon kevés épületek egyike, amelyeket a háború
szeszélye sértetlenül meghagyott, bár a régi, kedves gesztenyeligetet elpusztította.
Mások is arra mentek, fényesre suvickolt fekete férficipők, meg egy magas aranysarokba minduntalan
beleakadó, olcsó estélyiruha aszfalton csapkodó szegélye, mi azonban még egy ideig ott maradtunk, mintha arra
várakoznánk, takarodjanak el innét, s néhány pillanatra mi birtokolhassuk ezt a sötét teret.
Ez az érzés, hogy most egyedül kell lennünk, érezhetően közös maradt.
Az is furcsa, folytattam, miután mégis elindultunk a sötét utcán a színház épülete felé, hogy mindig elvétette,
a régi nevén említette, Berlini térnek mondta a Marx teret; ekkor és akkor legyél a Berlini téren, de amint
kimondta, már helyesbítette is magát, a Marx téren az óra alatt, és ez csak azért jutott eszembe, magyaráztam,
mert akkor, azon a vasárnapon nem tudtak ugyan dűlőre jutni egymással, órákon át értelmetlenül ordítoztak, s
egészen addig, míg az a selyemruhás fiatal nő az apja határozott tiltása ellenére meg nem szólalt, mintha maguk
se tudnák eldönteni, miként vélekedjenek a javaslatáról, mert egyrészt frakciózási szándékkal vádolták,
szektássággal, volt aki összeesküvést kiáltozott, közönséges provokátornak nevezték, kérték, árulná el, ki a
megbízója, úgymond becsületesen tudatták vele, hogy haladéktalanul föl fogják jelenteni, másrészről maguk is úgy
vélekedtek, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, az ávéhá végleg a sarokba szorult, a rendőrség mindig is
megbízhatatlannak mutatkozott, a honvédség tisztikara szemmel is látható ütemben züllik szét az állandó
politizálástól, valamit kéne tenni, a börtönökből lassanként a közönséges bűnözőket is kiengedik, amíg nem késő,
ha tegnap mindenki mindenkinek az ellensége volt, akkor ma mindenki mindenkivel fraternizál, a legmegbízhatóbb
kommunistákat pellengérre állítják, bűnbakot keresnek és meg is találják, az intézkedések hatástalanok maradnak,
mert vagy nem hajtják végre őket, vagy el se jutnak a rendeltetési helyükre, mindenki csak a múltban turkál, a
zavarosban halászik, még a spanyol ügyek is terítékre kerülnek, a sajtó felháborító, az egész apparátus teli
kerékkötőkkel, helyezkedőkkel, a legszemetebb bértollnokok követelik a sajtószabadságot, senki nem dolgozik,
a közigazgatás gyakorlatilag összeroppant, suttyomban mindenki személyi ügyekkel foglalkozik és természetesen
kétfelé dolgozik, ha ehhez még hozzászámítjuk az ellenség aknamunkáját; egy szó, mint száz, az ország
kormányozhatatlanná válik, de éppen ezért minden erőteljes lépés provokációnak bizonyul, az egységet mégse
volna szabad tán újabb áldatlan frakciózásokkal megbontani, ki beszélhet itt egységről, ha ők maguk se tudnak
egységes álláspontra jutni, a különböző államhatalmi szerveket meggondolatlanság lenne egymásnak uszítani, nem
a széthúzást, hanem a bizalmat kell erősíteni, a propagandán múlik, minden radikális intézkedés olaj a tűzre,
inkább a sajtót kéne megtisztítani, aki ilyen javaslatokkal áll elő, az óhatatlanul az ellenség malmára hajtja a vizet,
szél ellen nem lehet pisálni, ha ég a ház, akkor nem olajjal kell oltani, apám viszont mindeközben mozdulatlanul
és szótlanul ült a helyén, most azonban nem távolról nézte őket, nem az arcok között nézett el, hanem valami olyan
halványan élvezetteli és igen barátságos mosolygással járatta a szemét a beszélők arcán, mint aki végre elérte
célját és hazaérkezett, ami egy idő múltán még jobban megbonyolította a helyzetet, mivel éppen azokban, akik
nem voltak se vele, se javaslatával ellenségesek, fölmerülhetett a kérdés, vajon valóban nem provokátor-e,
nyugodtan ül, mert ezzel a hülye pisztolyozással kiugratta a nyulat a bokorból, míg mások, a legharsányabban
vádaskodók, azt kérdezhették magukban, miként maradhat ilyen mozdíthatatlan és sérthetetlen, vajon nincsen-e
valamilyen megbízója, és talán épp a legmagasabb körökben, mit tudhat, miközben ők megfontolatlanul kiteszik
legféltettebben őrizett kártyáikat?
És ő csak akkor szólalt meg újra, halkan, mikor a hevesen kiáltozó társaságon végleg erőt vett a gyanakvás
ernyedtsége, csökkent a hangerő, valamelyest csillapodtak, bizonytalanodtak az indulatos gesztusok; nem, ő nem
azért kérette őket ide, mondta mértéktartó és mértékadó hangon, hogy javaslatának szükségességéről vagy
szükségtelenségéről vitázzanak, hanem azért, hogy a megvalósítás módozatairól beszéljenek.
Kijelentésének esztelenül erőszakos arcátlansága, mely ugyanakkor eloszlatott mindenféle gyanút, hiszen
csak az tud ilyen esztelenül erőszakos lenni, aki a saját meggyőződése szerint beszél, ismét csöndet teremtett.
Kizárólag ideológiai és politikai fogalmakkal gondolkodtak, lefoglalta őket a saját következetesnek
nevezhető álláspontjuk keresgélése és a taktika, s így nem vették észre, hogy nem azért némította el a
gyanakvásukat, mintha az érvek rengetegében bátran előrecsapva, érvelésének huszáros vágásával meggyőzte
volna őket, hanem azért, mert maga az érvelés módja tébolyult, egy tébolyult vágtatott az élre.
Még mondott volna valamit, mikor karját tiltón és kérlelőn a levegőbe lökve, hirtelen megszólalt mellettem
az a fiatal nő, reszkettek finom ujjai a levegőben, már megbocsássanak, mondta, és meglepett, milyen mély, rekedt
és öblösen átható hang jön ki ebből a törékeny, indulattól reszkető testből, neki ugyanis ezt a vitát hallgatva olyan
benyomása támadt, akárha nem is egy idegen országból, hanem egyenesen egy idegen bolygóról tévedt volna ide,
őszintén szólva nem tudja, nem is érdekli, hogy az igen tisztelt társaság tagjai hol élnek, de úgy véli, abban az
országban, ahol ő él, pillanatnyilag sokkal kézenfekvőbb és hasznosabb megoldásnak tetszene a demokratikus,
szabad, titkos választási rend helyreállítása, mint holmi valóban provokatív fegyveres testület felállítása, és arról
se feledkezzenek meg, hogy nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik.
Amíg fölindulásától reszketve beszélt, az apja ismét csak leállította széke egykedvű hintáztatását, két talpával
feszítette ki magát, se hátra, se előre, és oly részvétlen helyesléssel bámult maga elé, annyi szomorúsággal, mint
aki pontosan tudja, hol következik a mondat végi pont.
Hallatlan, ez egyszerűen hallatlan, mintha olyan hallatlan illetlenség történt volna, amire nem lehet és nem
szabad válaszolni, amit nem szabad se látni, se hallani, nem kell tudomásul venni, ami túl van minden
megvitathatón, gyorsan tárgyra kéne térni fölötte, csakhogy hiányzott a megfelelő mozdulat; mindenki meredten
ült.
Az apja jó hangosan visszakoppintotta székét a padlóra, s ez nemcsak tudatos mozdulat volt, hanem
határozott, válasznak szánt hang, akárha azt mondaná vele, na,
ebből így elég! majd nyugodtan
és méltóságteljesen fölemelkedett, és ez lehetett a kínos helyzet megoldásához vezető jeladás, mert amikor az
apámhoz lépett, és a kezét kifejezetten gyöngéd és csillapító mozdulattal a karjára helyezve, nem túl hangosan és
nem túl halkan beszélni kezdett, mindenki értse, aki hallani akarja, miszerint az ötletet ő igen figyelemreméltónak
találja, mindenképpen méltónak arra, hogy egy későbbi időpontban, így vagy úgy, talán egy még szélesebb
vitakörben avagy ellenkezőleg, egy még szűkebb körű társaságban visszatérjenek rá, ám éppen mert annyi
megszívlelendő érv és ellenérv hangzott el, a maga részéről, az adott pillanatban és az adott körülmények között,
elsietettnek, sőt, lehetetlennek gondol bármiféle véleményalkotást, akkor már mindenki beszélt, akaratlanul is ezt
a mérlegelő, késleltető, kivárásra hagyatkozó tónust véve át, nem túl halkan és nem túl hangosan, mintha mi sem
történt volna, gyorsan valami másról is, vagy amennyiben ugyanerről a témáról, akkor immár más hangfekvésben,
minden izgalomtól mentesen.
Mások is fölálltak, köhécseltek, szedelőzködni kezdtek, cigarettára gyújtottak, kimentek a teraszra, az imént
elhangzottakra utalva titkos kis pillantásokat váltottak egymással, nevetgéltek; pontosan úgy, ahogyan egy
különböző véleményű emberekből összeverődött társaságban vagy valami nem túl érdekfeszítő fogadáson beszélni
és viselkedni illik.
S minden bizonnyal úgy tűnik, mondtam menet közben Melchiornak, mintha összefüggéstelenül beszélnék,
ám éppen onnét tudom, hogy ez a vasárnapi vita mégse fulladt teljes kudarcba, sőt, ennek a fiatal nőnek a szavai
valamiként még segíthettek is abban, hogy időközben tisztázzák magukban a saját álláspontjukat, mivel néhány
nap múltán az apámmal megbeszéltük, hogy a Marx téren fogom várni, cipőt, vagy nem tudom mit, valamit venni
akartunk, másfél órát vártam rá hiába, de amikor éjjel végül is hazaérkezett, s a ruháiból, a hajából dőlt a
dohányfüst, akkor gondterhelt és mégis bizakodó hangon közölte, egy igen fontos, sorsdöntőnek bizonyuló
megbeszélésre kellett mennie, ahonnan természetesen nem tudott elszabadulni, elnézésemet kéri, és ebből a
szokatlanul beszédes udvariasságból értettem meg, ha győzni nem tudott is, mégis haladékot kaptunk a tébolyára,
mert legalább nem kellett egy újabb vereséget elszenvednie.
Úgy hallgattam el, mint aki még szeretne valamit mondani, és fogalmam sem volt, mit akarhatok még
mondani, és azt sem tudtam, miként keveredtem ide, ebben a hirtelen hamisnak, távolinak és idegennek tetsző
történetben, egyenletesen koppantak a lépteink a járdán, nem szólt, nem tudhatta, mit akarhattam volna mondani,
nem kérdezett, nem is néztünk egymásra, és nekem nagyon jólesett, hogy nem kell többé beszélnem.
S aztán e közös ütemtől fölszaggatott csöndben, ami mégse csend volt, hanem inkább a megfelelő szavak
hiánya, olyan érzésem támadt, mintha mindaz, amit eddig elmondtam, csupa hiábavaló beszéd lenne, szó hátán
szó, az üres szavak áthatolhatatlan és fölösleges halmaza, csupa idegen, a nyelvem alá se hajló szó, és fölösleges
beszélni, ha egyszer nincsen szó, még a saját nyelvemen sincsen szó, amely valahová elvezethetne ebben a
történetben, mert nem vezet és nem vezethet sehová, semmire, nincsen történet, ha az emlékezés görcsös
kényszere minduntalan jelentéktelen vagy jelentéktelennek gondolt részleteknél időz; abban a pillanatban például
ott kóvályogtam ezen a régi Marx téren, amint várom az apámat, jöjjön, nem jön, és nem tudtam elszakadni
onnan, dehát miért is beszéljek néki erről?
Csak valamit lehet elmondani, s én egyszerre mindent, az egészet szerettem volna elmondani, a testébe tenni,
átadni, átokádni belé nagy szerelmemben, de hát hol kezdődik és hol végződik ama áhított egész? miként
lehetséges egy egész, a testemtől megfosztott, nyelvemen is alig forduló idegen szavakban?
Ez idáig is azért hallgattam minderről, azért nem beszéltem minderről soha, senkinek, hogy ne válhasson
kalandos elbeszéléssé, ne legyen mese abból, ami nem mese, ne szelídíthessem fabulává szavakkal; elevenen
kellett inkább eltemetni az emlékezet kriptájában, és egyedül ott van jó és háborítatlan helye.
Mintha halottakat gyaláztam volna meg ezen a sötét utcán.
És nem a hallgatás-e a teljesebb egész?
Mentünk egymás mellett, váll mellett a váll, fej mellett a fej, s nagy háborgásomban nem vettem észre, hogy
azért lett ilyen nehéz, mert eddig tulajdonképpen nem hozzá, hanem a szeméhez beszéltem, és a szeme hiányzik.
Ugyanakkor azt is éreztem ebben a lélektelenül üres koppanásban, hogy minden egyes összeszokott
lépésünk, amely a színházhoz közelebb kerít, határt szab ennek az elbeszélési kényszernek, tehát semmi baj,
amúgy is vége, befejezetlenül marad, s ez így van rendjén, bemegyünk oda, adnak nekünk valami előadást, ami
pedig még hátra lenne belőle, azt majd szépen visszanyelem, és a beszéd szégyene is így marad befejezetlenül.
A reflektorok lencséi körül felpárázó fény vastag nyalábjai kiszakították az épületet az őszi estéből, úgy állt
ott előttünk a hidegen kápráztató fényben, mint valami ügyetlen papirosdoboz, s amikor beléptünk ebbe a csupasz
fénybe, ahol az emberek kissé elvakultan siettek magukhoz venni a feledést és feloldást kínáló esti étket, mégis
akartam volna mondani neki valamit, valamit, ami érdekes, valamit, ami tréfás, akármit, ami lezárhatja ezt a
félresikeredett utat.
Tudod, mondtam, és nem gondolkodtam sokat, hiszen még mindig ott kóvályogtam, bolyongtam azon a régi
téren; ez a Marx tér, amit az apám véletlen elszólással mindig Berlini térnek mondott, más szempontból is
emlékezetes maradt, mert amint vártam ott rá, meséltem mindenképpen könnyednek szánt hangon, az Ilkovitsból,
s rögtön magyaráztam is, hogy ez akkoriban egy városszerte hírhedt kocsma volt, kitántorgott egy félrészeg
társaság, nők, férfiak vegyest, s egy eléggé élemedett kurvának megakadt rajtam a szeme, odatámolygott, azt
hittem, valamit kérdezni akar, s ezért igen készségesen fordultam felé, de belémkarolt, beleharapott a fülembe,
és azt lihegte, menjek vele, szívesen leszop, ingyen, s biztosan nagyon édes kis faszom van.
Amiben nem is tévedett, tettem hozzá nevetve, hogy még tréfásabb legyen.
Ő megállt, felém fordult, s nemhogy el nem mosolyodott, hanem a legmozdulatlanabb simaságával nézett
vissza rám az arca.
Zavaromban tovább meséltem, hogy ő csak egy részeg kurva, hát nem egy úrinő, mondta, de ne féljek,
mindenkinél jobban tudja, mit szeretnek az ilyen kicsi, édes fiatalurak.
Arcának részvétlenségével jelezte rosszallását, majd lassan megfogta mindkét karom, a könyökömnél, és
amint az arcomhoz közeledett az arca, egy kicsi mosoly mégis megjelent, de nem a szája körül, hanem a
szemében, ez viszont nem az én kitérőt kínáló élcemnek, hanem annak az elhatározott szándékának szólt, hogy
most itt, a fényárban úszó tér kellős közepén, a színház bejárata felé siető emberek szeme láttára, igencsak
érzelmesen szájon fog csókolni.
Ez a meleg és puha csók több más csókocskát fialt, jutott az orromra, önkéntelenül lehunyt szemem héjára,
a homlokomra, a nyakamba, szájának gyors, villanásszerű csúszásaival és csapásaival, mintha valamit letapintana;
nem hiszem, hogy bárki észrevehette volna, vagy ha észrevette, akkor különösebb jelentőséget tulajdoníthatott
volna neki, pedig nyugodtan állíthatom, nagy pillanatot szalasztottak el az emberek, aztán lehanyatlott egymást
inkább óvón taszító, mint kapcsolódó karunk, és néztünk.
Visszakaptam az egyetlen szemet.
Ekkor azonban mégis fölnevetett, illetve puha szája mögül elővillantak erős, vad, fehér fogai, intett a bejárat
felé, és azt mondta, végül is nem kötelező bemennünk.
Nem, egyáltalán nem kötelező.
Az előadást nélkülünk is meg tudják tartani.
Meg tudják tartani.
Csakhogy ez a szem, abban a pillanatban, az előadásra áramló emberek között állva, már egészen mást
jelentett.
Hát ennyi, mondtam.
Rejtélyesen, szépen, nyugodtan mosolygott vissza rám, és én akkor nem értettem ugyan ezt a mosolyt, mert
nem a szokásos, az állandó, a letörölhetetlen, a gyűlölt és a szeretett mosolya volt; ám engedelmeskednem kellett
a mosolyának, alávetett voltam, ő viszont, kapcsolatunk történetében tán először, ártatlanul birtokolt.
Valami olyasmi kerülhetett a személyiségemből a birtokába, utált vagy imádott, egyre megy, amire eddig nem
is számított, vagy valami olyasmi, amire eddig nem lelt magyarázatot.
Az volt az érzésem, hogy talán mégis inkább szavakkal kéne eltakarnom előle az arcomat.
Nem mozdult el a helyéről, s ettől olyanok lettünk, mintha veszekednénk.
Hibátlanul szabott sötét öltönyében, nyitott ballonkabátjának szárnyait összekulcsolt kezével csapva hátra,
felsőtestét kissé megdöntve, ott állt előttem ebben a bántóan erős fényben, és mintha valamiben nagyon erősen
kételkednie kéne, résnyire szűkítette, csaknem eltüntette a szemét.
Most többen megnéztek minket, de mindenki tévedett.
Menjünk haza, mondtam.
Kicsit megrándította a vállát, elindult volna, ettől azonban én nem tudtam elmozdulni onnan.
Mindezt biztosan csak azért meséltem el, szólaltam meg alávetettségem érzésének bizonytalanságával, hogy
értse, mért nem tudtam hazamenni abból a tömegből, nem olyan érdekes, de most már biztosan érti.
És nem akartam tovább beszélni.
Érti, hogyne értené, válaszolta türelmetlenül, ám egyáltalán nem biztos benne, hogy azt érti, amit én szeretnék
megértetni vele.
Egyszerű lett volna valamit mondani, bármit, ami megtörheti ezt a fájó hallgatást, fájt, mert mégis beszélni
szerettem volna és nem tudtam beszélni, holott egyáltalán nem volt szándékomban visszavenni tőle, amit a
személyességemből megkapott és oly mohó türelmetlenséggel birtokolt, ami persze arra is figyelmeztetett, hogy
akármit azért nem mondhatok; de nem is azért nem tudtam beszélni, mintha valami rettenetesen nagy és súlyos
igazságot kellett volna kimondanom, ellenkezőleg, a legegyszerűbb történések megfogalmazásától tartott vissza
egy eddig teljesen ismeretlen fajú szemérem, a test legbensőbb, mezítelenségénél is veszélyesebb szemérme
akasztotta el bennem ezt a kényszeres beszélhetnéket, hiszen bármi, amit a személyes élményeimről ennyi magam
mögött tudott év távlatából visszatekintve elmondhattam volna, mindenképpen esetlegesnek, butának, kisszerűnek,
nevetségesnek és idétlennek tetszhetett azon eseményekhez képest, amelyeket a tragédia nagyszerűségével
ruházott föl a néma történelmi emlékezet.
Semmiképpen nem éreztem volna jogosnak a végeredmény felől nézve visszanyomulni, de legalább ennyire
lehetetlennek tűnt a lábamnak csapkolódó rajztáblámról, a futás közben örökösen kicsúszkoráló fejesvonalzómról
és tömött iskolatáskámról beszélni.
Az én személyes forradalmamhoz mindenesetre hozzátartoztak ezek az ostoba tárgyak, mivel a súlyukkal
és az ügyetlenségükkel arra kényszerítettek, hogy tisztázzak magamban egy kérdést, egy kérdést, amely bizonyos
hétköznapi felületességgel szemlélve megint csak súlytalan és jelentéktelen, hiszen az események alakulásának
szempontjából fölöttébb érdektelen volt és érdektelen is maradt, hogy egyetlen egy szál szőke gimnazistának
sikerül-e kitornásznia magát ebből a félmilliós tömegből, avagy ottmarad; durván szólva azonban mégis azt
jelentette bennem ez a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e, illetve szükségesnek érzem-e az apagyilkosságot, ami
ugyanakkor kérdésnek nemhogy nem volt kisszerű, hanem egyenesen valami olyan, aminek annak a keddi napnak
az estéjén, így vagy úgy, mindenkiben föl kellett merülnie.
Helyesebben, ha ilyen durván és túlfogalmazottan merült volna föl bárkiben, akkor bizonyára nem lehettünk
volna ott, nem mehettünk volna együtt ebben a testmeleg érzésben elmerülten az ismeretlen erőtől megszabott
irányba, akkor bizonyára elrémülten tagadva meg az összefűző erőt, mindenki hanyatthomlok menekült volna
vissza a maga ápolt, nyomorúságos vagy pompás odújába, akkor nem tömeg lett volna, hanem feldühödött horda,
fejetlenül szétspriccelő sokadalom, értelmetlen haragjában pusztító csőcselék, mivelhogy az ember, nem sokban
különbözőn a vadon élő állatoktól, végső soron és alapvetően mindig békére vágyik, napmelegre, puha fészekbe,
nyugalomra, csendes szaporulatra, s csak akkor válik harciassá, ha párját, fészkének nyugalmát, táplálékát vagy
szaporulatát nem sikerül megóvnia, megszereznie, biztonságban tudnia, és az első gondolata még akkor sem a
gyilok!
Így volt abban az órában is, a langymeleg esti levegőben ez a harciasság csupán abban nyilvánult meg, hogy
mentünk, ilyen sokan mentünk, ami persze valami vagy valakik ellen irányult, de még nem tisztázódott egészen
pontosan, hogy mi ez vagy személy szerint kik lehetnek azok, mindenki gondolhatta, cipelhette, vihette a magáét,
s a maga nyűgösnek érzett tárgyaival mindenki úgy hozhatta magával a saját személyes kérdéseit, hogy nem kellett
még határozott formában válaszolnia, avagy ha mégis döntött volna már, nem tudhatta egészen pontosan,
döntéséről miként vélekednek majd a többiek, ezért szavalt, ezért kiáltozott, vagy ezért hallgatott.
Nem hiszem, hogy lehetett volna valami, aminek ne lett volna jelentősége, hiszen minden kiáltás, jelmondat
és verssor, de még a hallgatás is! a személyes érzelmeim, az érintkezési pontjaim, a hasonlóságom és a lehetséges
azonosságom tömeges próbája és tömeges keresése lett.
A tárgy, legyen az fejesvonalzó, vers vagy országzászló, felületet ad a gondolkodásnak, ezen a felületen
gondolunk olyasmiket, amiknek egyébként nem lenne szavuk, s ilyen értelemben nem más a tárgy, mint a beszélni
nem tudó állati ösztönök és a formátlanul sötét személyes érzelmek megfogható jele, megformálódásuk helyszíne,
terepe, tán csak ürügy, és nem maga az ügy.
Nem bírtam tovább ezt a fényt.
Ha beszélhettem volna, ha nem is neki, ha legalább magamnak beszélni tudtam volna erről, akkor el kellett
volna mondanom, hogy amint egymás testén kipréselődtünk a Marx térnek ebből az emberi dugójából, és futva
fölzárkóztunk az előttünk haladókhoz, akkor visszafordíthatatlanná változott, vagy legalábbis bennem
visszafordíthatatlanná, egyszerűen elfelejtettem, hogy az imént haza akartam volna menni, s erről ez a kövekből
házakká, házakból utcákká, utcákból meghatározott irányokká és megszabott lehetőségekké határolt város
gondoskodott.
Ettől kezdve minden a természet törvényszerűségei szerint működött; a talajból fölbuggyanó forrás erecskébe
csordul, patakba testesedik, folyóba ömlik, s a folyó a tenger terébe tart, ilyen költői és ilyen egyszerű! a zajos
és vidáman fortyogó mellékutcákból kilökődő emberi testek a nagyobb tömeg vonzásának engedelmeskedve
benyomódtak a körúton haladó testek közé, Verocska pedig egy minden valószínűség szerint „Akik még nem
tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép” fölkiáltással véget vethetett rögtönzött szereplésének, mert
a teret elrekesztő eleven dugót kiszakítva, a futásban feldobogó lábak zajával zúdultak és torlódtak a hátunkra
az emberek, és ez a löket is abba az egyetlen irányba hatott, előre, a Margit híd felé, ami persze még mindig nem
jelentette azt, hogy a különböző hőfokú személyes szándékok egymáson csiholódó, dörzsölődő, szikrát vető és
megfelelő gyúanyag híján minduntalan kilobbanó erői végleges egyezménnyé tüzesíthették volna egymást, és mégis
bekövetkezett a változás, ezt mindenkinek éreznie kellett, mert megszűnt a kiáltozás, nem volt többé nevetés,
szavalat, szónoklat, zászlólengetés, mintha ebbe a közös és egyetlen lehetséges irányba tömörödve mindenki a
legkisebb közös nevezőbe, saját lépteinek a zajába húzódott volna vissza.
A lépteknek ez a tömegessége, tömöttsége, a Szent István körút egész mély árkát visszhangosan kitöltő,
egyenletesen hullámzó ritmusa azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne visszavegye, hanem kifejezetten
fokozza a közösség érzetét, amit még az is erősített, hogy a kitárt emeleti ablakokból fürtökben lógtak ki az
emberek, integettek, velünk voltak és mégis külön, míg mi együtt voltunk idelenn és mégis velük, és mindettől az
önnön súlyát és erejét érzékelő, minden lépésétől egyre nehézkesebbé lassúdó komolyság vette át a vezető
szólamot.
A Szent István körút széles árka a Pannónia utca, a mai Rajk Lászó utca torkolatától lassan emelkedni kezd,
hogy aztán a Pozsonyi útnál enyhe ívben hajolhasson rá a Margit hídra, ez az emelkedő, ez a finom ív és ráhajlás
békés napokban nem nagyon észlelhető, s ha azon az estén nem mentem volna ebben a tömegben, akkor
bizonyára én magam sem tulajdonítok különös fontosságot neki; az ember csupán használja a városát, anélkül,
hogy tudatában lenne az utcák és terek tulajdonságainak.
A hídfőnél ugyanis két különböző irányból áramló és két teljesen különböző kedélyű folyam találkozott ezen
a hajlaton, ami azonnal magyarázatot adott arra, miért lassúdtak le a mi lépteink, miért kellett a mi menetünknek
ilyen tömörré, komollyá és szótlanná változnia, mi fölfelé mentünk, velünk szemben azonban lefelé jöttek a hídról,
s a lejtő hajlatára lépő tömeg nem csak helyzeti energiájánál fogva volt erősebb, hanem szervezettebb, vidámabb
is, egyetértőbb, fiatalabb és energikusabb, mintha ők már valami egységükből és erejükből fakadó győzelmet
tudhattak volna a hátuk mögött, egymásba karolva, énekelve, a lépésük ütemére költött rigmusokat kiáltva jöttek,
s anélkül, hogy a karokkal összefont, a híd teljes szélességét kitöltő sorok fölbomlottak volna, nagy íveket
kanyarítva ki maguknak a hídfő előtti útkereszteződés teréből, soronként fordultak át a Balassi Bálint utcára, sorra
sor; a mi tömött, de rendezetlenebb, fölfelé törekvő, de sokkal inkább egyéni indulatokból és személyes
szándékokból összepréselődő tömegünknek pedig e végtelen legyező szárnyaiként szétnyíló sorok közé kellett
beékelődnie, zűrzavaros hullámokban belökődnie, a folyamatos nyílás és záródás között adódó sugaras résekbe
rendetlenül szétbomolva becsapódnia, berohannia; beözönleni.
Vannak órák, amikor az ember a testvériség érzetétől elfelejti saját testiségének összes nyűgét és szükségeit,
nem fáradt, nem valakit szeret, nem éhes, nem fázik, nem szomjas, nincs melege, és nem kell vizelnie; ez volt az
óra.
Rohantunk, s miközben Szentes tudni vélte, hogy ezek egyetemisták, a Bem térről jönnek, ránk zárult a sor,
befogadott, s bár megbontottuk a rendjüket és egységüket, derűjükből és öntudatukból viszont valami átáramlott
belénk, ugyanakkor mindenki hangosan beszélni kezdett, mert a különböző irányokból érkező és különböző
kedélyüket hevesen elvegyítő emberek azonnal kicserélték tapasztalataikat, mindenki fennhangon, idegennel
ismerősként, hallva és túlkiáltva; megtudtuk, ott ki szónokolt, miként vélekedik, mit követelt, közöltük, hogy
tankot látunk katonákkal, munkások jönnek a Váci útról, a hadsereg is velünk, s ettől a heves elvegyüléstől, a
híreknek e gyors cseréjétől nemcsak fölborzolódott, de újabb derűs megerősítésre is talált magában a valamelyest
fellazult menet.
Így mentünk az Országház felé.
Szentes pedig, mintha föltételezné, hogy az ekként összezúduló eseményekről más véleménnyel vagyok, és
mégse óhajtaná másoknak kiszolgáltatni esetleges különállásom tényét, egészen közel hajolt hozzám, a Stark se
hallja, közös izgalmunkban valahogyan belehajoltunk egymás arcába, most már én is világosan láthatom, mondta,
a saját szememmel láthatom, hogy ennek a rendszernek vége.
Hogyne látnám, látom, válaszoltam, és elrántottam a fejem, csak azt nem tudom, hogy mi lesz ebből az
egészből.
Az Országház sötét kupolája, a csúcsán világító testesen vörös csillaggal, amit alig néhány hónapja tettek
föl oda, utunk tengelyébe került.
Bizonyára mulatságosan hatottam a rajztáblámmal, a tömött iskolatáskámmal, az este kivételes eseményeit
sajátos családi tapasztalataimmal összhangba hozó, felelősségteljesen komoly ábrázatommal, mert e jövőre
vonatkozó kétely olyannyira meglepte őt, hogy nevetnie kellett; ám ugyanabban a pillanatban, amikor eldönthettem
volna, valójában miért nevet, valaki hátulról átnyalábolt, és egy tenyér erősen, puhán és melegen lefogta a szemem.
Már megint mondja a tanulságokat, már megint mondja a tanulságokat, kiáltozta Kálmán, ugrándozott, a
kaszáló karjával csapdosott örömében, és zavartan állt a három gimnazista a péktanoncok között; de nem
állhattunk, menni kellett.
A rajztáblát egyébként a téren, a Kossuth-szobor talapzatánál veszítettem el, Kálmán fölmászott, én
utánamásztam, látni akartuk az egész teret betöltő embertömeget, amint eget reszkettető ordítással követeli, hogy
oltsák el a csillagot, oltsák el a csillagot, és akkor, mint egy szemhunyás, minden lámpa kialszik a téren, csak a
csillag világít a kupola csúcsán, az elégedetlenség robaja feldübörög, füttykoncertbe robban, fújolásba, majd
hirtelen csend lesz, és ebben a csendben az emberek a fejük fölé emelt újságokból gyújtanak fáklyát, és mintha
viharzó, csapongó, megkavarodó szél fújna át egy végtelen mezőn, az egész teret fényárba borító tűz föllobogott,
áthullámzott, laposan ellobogott, elparázslott, kihunyt a fejek fölött a hatalmas téren, és újra gyúlt, újra terjedt,
foltosan fölvillogott, szétterült, fehéren kavargott át a tűzvész, megint sárgás hullámokat csapott, és vöröslőn
pislákolva hullott a lábak közé; az iskolatáskám pedig néhány óra múlva a Puskin utca és a Bródy Sándor utca
kereszteződésében, az üres aszfalton maradt, ott, ahol Kálmán futás közben még beleharapva szilvalekváros
kenyerébe, elvágódott egy tetőről lezúduló sorozat elől, és én azt hittem, ilyen ügyes, azt hittem, csak lekváros
lett az arca.
Ha később, mikor a búcsúzkodó Hédi kérdőn és könyörgőn azt várta, tőlem, a szemtanútól várta, hogy
bizonyossággá tegyem benne az elhihetetlent, és ha egyáltalán beszélni tudtam volna ilyesmiről, vagy ha ő maga
is nem lett volna tisztában azzal, hogy minden beszéd eleve elvétett és túlzó, akkor erről a meleg, erős, puha
tenyérről kellett volna inkább beszélni, egy barát tenyeréről, és nem arról a végül is üres tényről, hogy meghalt és
vége volt és meghalt és becipeltük a szemközti kapu alá, aztán meg be egy lakásba, bár kár is volt már cipelni,
menet közben meghalt, vagy még ott, helyben meghalt, de mi úgy tettünk azzal az ismeretlen férfival, mintha ettől
az értelmetlen cipeléstől élhetne még egy kicsit, vagy életre lehetne kelteni, az egész teste teli volt lukakkal, mert
az embernek valamit csinálnia kell ezzel, és miközben vittük a halott testét, csurgott, csepegett utánunk a vére, meg
rá a kezünkre, amitől csúszott, mert a vére tovább élt nála, nem volt, meghalt, nyitva volt a szeme, a szája is nyitva
volt a szétroncsolt, vértől lekváros arcában, meghalt, s ezzel nekem nem volt más dolgom, mint hogy még azon
az éjszakán értesítsem az édesanyját a János-kórházban, és néhány nap után, két hónappal az öngyilkossága előtt,
ujjaim között a Hamar János világos, nyári vászonöltönyével, gyilkosnak nevezzem a titokban hazatérő apámat,
és ezt el is végeztem rendesen.
Nem a barátom haláláról és nem a halálokról, nem a temetésekről, a gyertyáktól lobogó temetőkről és ennek
az egész ősznek és télnek a gyertyáiról, hanem a testének erről az utolsó érintéséről, arról, hogy engem fogott meg
utoljára, meg azt a rohadt szilvalekváros kenyerét fogta, amit egy asszonytól kapott, egy asszonytól, aki a Puskin
utca sarkán egy nyitott földszinti ablakban kenyeret szelt és egy nagy köcsögből kenyeret lekvározott
mindenkinek, erről, meg a tenyerének erről az összetéveszthetetlen érzetéről és szagáról kellett volna beszélnem,
az izmoknak, a bőrnek, az arányoknak és a hőmérsékletnek arról a kivételességéről, amiről valakit fölismerünk,
a puha és meleg sötétről, amint hirtelen minden történelmi eseményt elfeledtet és az idegenből egyetlen puha
mozdulatával visszavezet az ismerősbe, egy olyan érintésektől, szagoktól és érzelmektől teli ismerősségbe, amiben
aztán fölismerhetem az egyetlen kezét.
S hogy valamit végre érthessen belőlem, abban a pillanatban talán történetemnek a legeslegutolsó, rövid,
boldog kis szünetéről kellett volna beszélnem Melchiornak is, arról a végleg szememre záródó sötétről kellett
volna beszélnem ezen a hidegen kivilágított berlini téren a színház épülete előtt, amiben még fölismerem, hogy
hiszen ez Kálmán keze! vagy a Krisztián, nem, a Kálmán, Kálmán! a gyermeki örömnek erről az utolsó kis
töredékéről kellett volna beszélnem, s mivel nincsen szabad kezem, egyikben a rajztábla, másikban a táska, ezeket
ugye később fogom elveszíteni, ujjongásomban a fejemet kell kitépnem a kezéből, mert ez olyan váratlan és
hihetetlen, hogy ő itt van, mint mikor valaki szénaboglyában gombostűt keres és megleli.
Melchior némán nézte a hallgatásomat, ezen is volt mit néznie.
És azon a decemberi délutánon sem én, hanem Hédi mozdult meg először, lehajtotta a fejét.
Ezt a közös tagadást, ezt a közös nemet sem akarta többé, kért, kísérjem ki.
A kapuban se néztünk egymásra, én elnéztem a sötétedő utcán, ő kotorászott a zsebében.
Azt hittem, kezet akar nyújtani, ami furcsa lett volna, de egy kicsi, barna szőrmemackót húzott elő a
zsebéből, egy elég kopottat, ismertem, ez volt a közös kabalájuk, nyomogatta, mondta, ezt mégis adjam át a
Livinek.
És amikor átvettem, és a keze véletlenül az ujjamhoz ért, olyan érzésem támadt, mintha mindazt, ami belőle
itt marad, kettőnkre akarná bízni.
Elment, én visszamentem a házba.
Nagyanyám éppen jött ki, bizonyára Klára nagynéném vigasznak szánt fecsegése elől menekült volna
hozzám; én voltam az egyetlen, akihez még szólni tudott.
Kérdezte, ki volt az.
Mondtam, Hédi.
Az a szőke kis zsidólány, kérdezte.
Talpig feketében, mozdulatlanul, kifejezéstelen tekintettel állt előttem a homályos előszobában, a csukott
fehér ajtó előtt.
Kérdezte, meghalt-e valakije.
Elmennek, mondtam.
Kérdezte, hová.
Mondtam, nem tudom.
Megvártam, míg elmegy a konyha felé, hagytam, hadd tegyen úgy, mintha valami dolga lenne ott, aztán
bementem a nagyapám szobájába.
Egy hónapja már, hogy senki nem lépett be ebbe a szobába, száraz lett nélküle, mert semmi nem mozdult
a poron.
Betettem magam mögött az ajtót, és csak álltam, aztán letettem azt a kis szőrmemackót az asztalára, ahol
mindenféle könyvek, írószerszámok, utolsó napjának izgatott jelei, jegyzetek hevertek.
November harmadikán kezdett dolgozni egy választási reform tervezetén, amit november huszonkettedikéig
nem sikerült befejeznie.
Eszembe jutott a meséje a három tejbe pottyant békáról, én nem fulladhatok meg egy ilyen rettenetesen
ragacsos valamiben, mondja az optimista, és miközben beszél, összeragad a szája és elmerül, ha már az optimista
is megfulladt, miért éppen én ne fulladnék meg, mondja erre a pesszimista, és ő is alámerül, de a harmadik, a
realista béka, csak azt teszi, amit egy béka egyáltalán tehet, tapossa maga alatt a tejet, mígnem észreveszi, valami
kemény akad a talpa alá, sűrű, valami keménykék, el tudja lökni magát, nem tudja ugyan, hogy vajat köpült,
hiszen egy béka honnan tudhatná, ám ki tud a dézsából ugrani.
Mégis vissza kellett vennem az asztaláról ezt a szőrmemackót, éreztem, ez súlyos tévedés lenne.
Líviáról tudtam, hogy üvegcsiszolónak tanult, és egyszer, talán két év múlva, mentem a Práter utcában,
benéztem egy ferdén kitámasztott alagsori ablakon, nők ültek odalenn, a szélsebesen forgó, sikoltozó
köszörűtárcsáik mögött, és ott ült, mellén szépen, hanyagul szétgombolt fehér köpenyben, ügyesen forgatott egy
talpas poharat a tárcsán, terhes volt.
És ugyanazon a nyáron levelet kaptam Hamar Jánostól is, kedves levél volt, Montevideóban adta postára,
azt írta, ha bármikor, bármiben szükségem lenne rá, szóljak, írjak, de ennél még többet mondana, nagyon szívesen
vendégül látna, vendégül, akár végleg is, diplomataként szolgál, nyugalmas, kellemes életet él, még körülbelül két
évig marad, és igazán szívesen tenne egy nagyobb utazást velem, azonnal válaszoljak, mert ő is teljesen egyedül
maradt, és már nem is akar senkit; ez a levél azonban nagyon későn érkezett.
Mégis azt hittem, most majd ilyen óvatosan, lassan és halkan mindenki visszatér az élők közül, de aztán nem
találkoztam többé senkivel.
Amikor a kis szőrmemackó évek múltán véletlenül újra a kezembe került, néztem, fájt, kidobtam.
Amelyben Theának elmeséli Melchior vallomását
Esti vagy éjszakai sétáinkon, bármelyik szokásos járatunkon indultunk is el, egymáshoz igazodó lépteink zaja
idegenül erőszakos ütemként verődött vissza a néptelen utcák sötétjéből, és nem lehetett olyan elmélyült a
beszélgetés vagy a hallgatás, hogy ettől a talpunk ritmusára ismétlődő zajtól egyetlen pillanatra is elszabadulhattunk
volna.
Mintha a város házai, ezek a szemnek nem sok enyhet kínáló háborús homlokzatok minden egyes békés
léptünket szigorúan számon tartanák, de csupán azt adnák vissza belőle, ami bennünk is ridegen tárgyias,
lélektelen; s ha odafönn, az ötödik emelet lakásdobozában, a tető alatt, inkább csapongó fecsegés folyt, akkor
idelenn, ahol át kellett hidalni, ki kellett tölteni a környezet minden kedélyt nélkülöző ridegsége és az érzelmeink
bensőségessége között tátongó űrt, a beszélgetések egy olyan mélység felé törekvő, felelősségteljes hangsúlyt
kaptak, amit egyébként hűvös őszinteségnek szoktak mondani.
Odafönn szinte soha, idelenn azonban igen gyakran beszélgettünk Theáról.
És érzelmi bűnözésem titkos szándékától vezetve én úgy kormányoztam ezeket a beszélgetéseket, hogy soha
ne nekem kelljen kimondanom először a nevét, mindig igen óvatosan közelítettem meg, amúgy körülhajóztam a
témát, s aztán mikor már elhangzott a név, róla beszélt, és a saját maga számára is meglepő képzettársításoktól
elrémülve elakadt, vagy a saját maga számára is túl hevesnek ítélt kijelentésektől visszarettent, alattomosan számító
kérdéseimmel, közbevetéseimmel és futó megjegyzéseimmel inkább csak segítettem abban, hogy mégis ezen a
múltja homályába tekeredő nyomon maradjunk, azon a ködös vidéken haladjunk tovább, melytől különben
olyannyi ügyességgel, elméleti találékonysággal, a lelki csonkolás veszélyeitől se riadva meg, igyekezett elszigetelni
magát.
Délutáni vagy alkonyati sétáinkon viszont éppen az ellentétes taktikát kellett választanom, mert ha e nyitott,
sík, széljárta, városkörnyéki vidékeken jártunk Theával, egy nagyobbacska tó, egy messziségbe futó csatorna
partján üldögéltünk és gondtalan szemekkel követtük a víz felületének játékát, avagy egyszerűen csak bambán
belebámultunk a térbe, akkor a környezet tágassága eleve biztosította a hangsúlyok szabad bensőségességét, az
érzéki és érzelmi elkülönülést, és ugyanazon erők egymásrautaltságát, mert hát a természet ugye nem díszlet, a
valószínűtlenség érzetével küszködő tekintetnek még túlontúl valóságos is, s ezért eleve kizárja azokat a kis emberi
színjátékokat, amelyek kizárólag a város díszletei között lehetségesek; őt pedig kitérítve, eltérítve azzal a rejtett
szándékkal, hogy eleven feszültségben tartsam Melchior iránti érzelmeit, minduntalan meg kellett akadályoznom
abban, hogy úgynevezetten őszinte legyen, tehát hogy róla beszéljen.
Ezt így elég szép, arányos megoldásnak találtam ahhoz, hogy elérjem titkos célomat.
De még ha nem beszéltünk is róla, akkor is róla beszéltünk, s ilyeténképpen azt a fojtott izgalmat éreztem,
amit a tettére készülő bűnöző érezhet, mikor abban a meggyőződésben fülel, leselkedik, kereng a tetthelyen, hogy
nem is kell őneki semmit tennie, nem a természet szép rendjébe kell beavatkoznia, ő csupán fölfedezte a helyzet
működési elvét, a zsákmányt majd maga a helyzet fogja a kezére játszani; és valóban nem tettem mást, mint hogy
állandóan és következetesen tápláltam bennük e néma és egyezményesen elfogadott célzatosságot.
Azt a csaknem hiábavalónak tűnő reményt csepegtettem csöppenként belé, hogy Melchior minden ellenkező
látszat ellenére sem elérhetetlen, Melchiorban viszont azokat a gátakat feszegettem igen finom eszközökkel,
amelyekkel olyan hézagtalanul elzárta magát természetes, olykor igen erősen és erőszakosan mozgásba lendülő
érzéki lehetőségei elől; és furcsa, de nem érthetetlen módon, Thea mindeközben azért nem volt igazán féltékeny
rám, mert az ő szemében, sőt, mondhatni egész érzéki rendszerében én voltam, csak én lehettem ennek a
halovány, de számára más szempontokból feladhatatlan reménynek az állandó testi bizonyossága, míg Melchiort
szinte szellemileg kábította el az a lehetőség, hogy általam valamit megismerhet, amit eladdig nem volt módjában
ismernie, másrészről tudta, hogy addig nem lehetek egészen az övé, amíg ezt a valamit ő is nem birtokolja.
A szerelmesek egymás testét hordják magukon, s magukon hordják, kisugározzák a világba közös
testiségüket, közösségük azonban semmiképpen nem azonos a két test matematikai összegével, hanem több lesz
belőle, illetve más lesz belőle, alig meghatározható valami, ami minőség is, mennyiség is, hiszen a két test végül
is csak összevonódik, de nem összevonható; másfelől ez az állandó, mennyiségi többletként, minőségi
különbségként jelentkező egymáson levés nem határozható meg mondjuk a két különböző test egymáson
elkeveredett illatával sem, a közös illat inkább csak a legfeltűnőbb vagy legkülsődlegesebb megnyilvánulása a két
különálló test minden életmegnyilvánulásra kiterjedő közösségének, igaz, beleivódik a ruháikba, a hajukba, a
bőrükbe, s így aki a szerelmesekkel érintkezik, óhatatlanul ennek az új fizikai minőségnek a burkába lép be, ám
ha orra megfelelőképpen érzékeny és elfogulatlan, akkor nem csupán egyszerre két személy bűvkörébe, mondjuk
egyszerűbben, hatása alá került, nemcsak a szerelmükből kapott valamennyit, hanem e burokban az sem lehetetlen
többé, hogy szaglásától vezérelve észrevegye azokat a mozdulatokban, arckifejezésekben, hangsúlyokban
bekövetkezett igen lényegesnek tetsző átvételeket és áttételeket, arányeltolódásokat és irányváltoztatásokat, ami
a szerelmesek lelki egyesülésének testi következménye és sajátja.
Azt a helyet, amelyet első közösen eltöltött esténken, az Operaház díszpáholyában nem sikerült elfoglalnom
kettőjük között, megszereztem később, csak egy egészen kicsit kellett beengednem Theát ebbe a burokba, s attól
kezdve a testem közvetítésével közlekedhettek egymással, hiszen ezekre a délutáni sétáinkra én anélkül, hogy
erről tudomást vettem volna, magammal vittem Melchiort, s ha Thea vett belőlem, és vennie kellett, ha saját
érzelmeinek felszínén akart maradni, akkor belőle is vett, és ugyanígy fordítva, ha Thea valamit adott magából
nekem, akkor akár az így keletkező hiányt, akár az így keletkező többletet Melchiornak is meg kellett éreznie;
meg is érezte, kutyaként szaglászott körül, játékkal és élcelődéssel alig megszelídíthető féltékenységi jeleneteket
csapott, azonnal vissza kellett állítanunk a megbillent egyensúlyt és az eredeti arányt kettőnk között, amikor
ezekről a sétákról visszatértem hozzá, ami megint csak azt jelentette, hogy hozzá kellett érnünk Theához.
Nem tudtam pontosan, mi történt ott közöttük, erre vonatkozó kérdéseimre később mindketten olyan kitérő
válaszokat adtak, amiből csupán azt tudtam megállapítani, hogy valami olyan, ami mindkettőjük számára
egyformán szégyenteljes vagy vereségszerű, ám arra gondoltam, hogy nincsen olyan visszavonulás, ami ne egy
visszanyomulás előjátéka lenne, s így, amennyiben a kettőjük között zajló cserebomlás beteljesülését segíteni
óhajtanám, és nem csak segíteni akartam, hanem kifejezetten úgy éreztem, ez lenne az egyetlen olyan lehetőség
mindkettőnk számára, amely tisztességes feltételeket biztosíthatna az életben maradáshoz, akkor magát a helyzetet
kell nagyon pontosan megértenem.
Bizonyára megmagyarázhatatlan, de tisztességes visszavonulásom szándékára mégse tudok más
magyarázatot adni, mint hogy olyan mértékben vesztem el ebben a kapcsolatban, olyan mértékben éltem át azt
a kéjes félelmet és észvesztő gyönyört, miszerint én, egy ember és ugyanazon ember, egy ember, egy valaki, aki
csupán egyetlen egy megoszthatatlan érzelmi és érzéki háztartással rendelkezik, és most mégsem a tőle
különbözővel, hanem a véle azonossal érintkezik, s amennyiben ez így van, ha lehet így, ha ez minden tiltás ellenére
meg van engedve nekünk, akkor kell hogy legyen értelme, kell! és olyan mértéktelen szellemi izgalommal éltem
át a szerelem oszthatatlanságának eszméjét, mintha a világképlet felállításán fáradoznék vagy mintha valami nagyon
mély titokba láthatnék bele, mert ha így van, akkor én valóban én vagyok, gondoltam diadalmasan, egy ember
vagyok, s van bennem egy tovább már nem osztható egész, a nemem pedig csupán egyik tulajdonsága lenne
ennek az egésznek? vagy ez az egész, tekintet nélkül a nememre, csak a szerelemben tudhatná megnyilvánítani
magát egészként? és az lenne a szerelmi érzés végső értelme, hogy oszthatatlan egészként kapcsolódjék egy másik
oszthatatlan egészhez? az énem szerint kapcsolódjak, akkor is, ha a nemem szerint valót, vagy akkor is, ha a
nemem szerint nem valót választanám? ám hiába vezettek szépen a kérdéseim, ha ugyanakkor olyan mértéktelenül
éltem át azt a fájdalmat is, hogy hiába választom az énem szerint valót, ha ő egyszer nem én, hanem más, tehát
nemem szerint azonos ugyan, de mégsem én, és így az azonossággal való közvetlen érintkezés öröme, boldogsága
és bosszúja olyan erővel ütődött rá arra a fájdalmas tapasztalatra, hogy még az önmagammal azonosban sem
tudom magamévá tenni egy másik ember másságát, és ez a keserű élmény aztán olyan mértéktelenül felfokozta
az egész életem, a múltam, minden törekvésem tökéletes hiábavalóságának és reménytelenségének érzetét, hogy
inkább az egyensúlyra, mint az ellentmondások kiélezésére törekvő alkatom parancsának engedelmeskedve
jobbnak láttam, ha azonnal, nem késlekedve, elmenekülök, haza, s ebben az esetben a haza valami régit, untat,
megszokottat, biztonságosat jelentett, csupa olyasmit, amit a haza csak idegenben tud jelenteni.
Haza akartam menni, ő tudta ezt, én nem indokoltam, nem magyaráztam, ő nem kérdezett, fájdalmának
mértéktelen fölényével elengedett, de mintegy elutazásomat megelőzve ő is vissza akart volna térni az alig
elhagyotthoz, a saját reménytelenségéhez, el akart innen szökni; én vissza a biztonságos hazába, ő vágyai
bizonytalan idegenébe el, ez azonban megint csak olyan volt, mintha a párhuzamos, tehát egymástól valójában
elszakadni nem tudó helyzetváltoztatással egymáson akarnánk megtorolni a saját személyes történetünket,
valamiként csöndesen egymásra kenni azt a tekintélyes mennyiségű történelmi szennyet, ami kettőnkben
találkozott, csakhogy ezt nem lehetett már játéknak, amolyan szerelmi civódásnak tekinteni, innen nem lehetett
úgy elmenni, hogy az ne jelentett volna közvetlen életveszélyt, börtönt, s azokban az években az eseteknek csak
nagyon kis százalékában véletlen sikert; erről se beszéltünk, Melchior rejtélyeskedett, feszült volt, ingerült,
valószínűleg valamilyen jelre, híradásra, értesítésre várt odaátról, és bizonyos körülményekből arra
következtettem, hogy ráadásul ez az önmagát kommunistának valló francia barát szervezi a szökését.
Úgy gondolkodtam hát, hogy amennyiben a kettőjük vonzalmában, de főleg Thea olykor nagyon finomnak
bizonyuló erőszakosságában bízva, segíteni óhajtanám ezt a lehetségesként elképzelt cserebomlást, amely aztán
képes lenne elfeledtetni vele esztelen és rám nézve mindenképpen kellemetlen, mert morálisan nem vállalható
szökési szándékát, akkor elvileg olyan semlegesnek kéne maradnom, miként egy katalizátornak, mely belelóg
ugyan a kémiai folyamatba, ám nem rendelkezve szabad vegyértékkel, nem válhat részévé a kialakuló új
vegyületnek, leválhat.
Talán mondanom se kell, hogy elképzelésem később közönséges érzelmi erőszaktevésnek bizonyult, és ilyen
értelemben érzelmi bűnözésnek, mivel azonban a dolog nem látszott lehetetlennek, hiszen lehetségességének
körvonalait már az első találkozásunk alkalmával kirajzoltuk magunknak, ügyeskedésem óráiban azzal
csillapítottam a szükségszerűen jelentkező bűntudatot, hogy végül is nem én akarom, ők akarják, én csak segítek
nekik, és majd az esetleges siker igazolhatja, hogy jót akartam; amivel mintha azt mondanám, hogy nemcsak
tisztességes akarok lenni, hanem még győzni is.
Persze nem lehettem biztos a sikerben, s ezért sokszor, árulkodóan sokszor kellett elővennem ezt az első
találkozást, szemügyre venni minden kicsi rezdülését, részletét, s minél többször pergettem végig a
gondolkodásnak ugyanazon a célzatos pályáján, annál inkább olybá vált, mintha akkor, a színpad rideg, távoli
dobozában, a zenekari árokból kiömlő muzsikától vezetett énekesek testében egy nagyon is közeli hasonlat
formájában állt volna elő az a vad érzelmi zűrzavar, amely a maga módján bennünket is hatalmába kerített a páholy
ülésein.
Mert anélkül, hogy akkor bármiféle határozott gondolat megfogalmazódhatott volna bennem, a vállammal
érzékelt, a szememmel látott és a fülemmel hallott események így megkettőződve, egymás arányos hasonlatává
válva oly erős hatást gyakoroltak rám, ami hasonlatos volt valamiféle érzelmi földinduláshoz, és ennek emléke elől
még akkor sem lehetett volna később kitérni, ha nem lett volna valami célom vele; ma azt mondanám, hogy
harmincéves életem érzelmeinek tömörre taposott földje mozdult meg alattam, az ösztönök magmája lökődött meg
alattam, az ismeret, a tudás, az önvédő moralitás köveiből összerótt, s igen biztosnak hitt épületek repedtek meg
ebben a szívrepesztő nyitányban, elcsúsztak a helyükről a mindenhatónak vélt tapasztalat utcái, és annak
bizonyságaként, hogy az érzelem is lehet matéria, úgy kezdett csorogni belőlem a meghökkentő, egymással
ellentétes, ismerős ismeretlenségből felkavarodó érzelmek kínjában a veríték, mintha fát kéne vágnom, holott
moccanatlanul ültem, s miként az lenni szokott, úgy tettem, mintha csak a zene ragadna el ennyire, ami viszont nem
csökkentette, hanem mint minden nyilvánvaló hazugság, még lucskosabbá izzasztotta önfegyelemhez és
önkorlátozáshoz szoktatott testemet.
Úgy tűnik, mintha harminc éve alatt az ember bizonyos álságos biztonságra lelne, s akkor ez az önmagától
eltelt biztonság repedt volna szét, ám az összeomlás előtti pillanatban még minden építményem őrizte eredeti
formáját, bár nem a megszokott helyén, semmi nem maradt az eredeti helyén, s ezért a formák, mintha csupán
önnön ürességüket szimbolizálnák, de sejtelmük se lenne azon tektonikus erőkről, amelyeknek kiszolgáltatottjai;
minden érzésem és gondolatfoszlányom egyszerre volt egy régi határok közé szorított érzés és unott utakon
kóválygó gondolatfoszlány megrepedt formája, és ugyane formák üres szimbóluma, és ebben a földindulásban
mintha mégis abban a kegyelemben részesülnék a pusztulás, a teljes összeomlás pillanata előtt, hogy még lássam,
egyetlen villanás idejére rálátásom legyen az élet vagy az életem legalapvetőbb törvényeire.
Nem, nem veszítettem el a józan eszem, se akkor, se most, mikor egy hasonlatfüzér segítségével igyekszem
megközelíteni akkori érzésemet, mert közben persze nagyon is jól érzékeltem, hogy ami itt nekem valódi
börtönöm, érzékeim és eszméim börtöne, az a balomon ülő franciának csirizszagú dekoráció; hiszen tényleg mi
más történt, mint hogy a bájos Marcellinát, ott lenn, a színpad börtönében, szerelmével üldözi a durva Jaquino,
ő azonban nem kér a nyers férfivágyból, hanem inkább a gyöngéd fiúnak mutatkozó Fideliót szeretné, aki álruhába
öltözötten, pincebörtönében sínylődő, ártatlanul fogva tartott szerelmesének, Florestannak a kiszabadításán
fáradozik, s e politikai szempontból is nemes cél érdekében gondolkodás nélkül, bár némi szánakozó
szomorúsággal vállalja Marcellina érzéki megtévesztését, a legocsmányabb vagy épp a legmulatságosabb csalást,
amit ember ember ellen elkövethet: fiúnak mutatni magát, holott leány, aminek persze végső soron semmi más
tanulsága nincsen, csak az, hogy a cél szentesíti az eszközt, mindenki úgyis mindig egy másikat szeret vagy
szeretne, ám valamiként mindenkinek el kell érnie a saját szerelmét, s így szükségképpen fölfüggesztjük a morális
meggondolásokat; miközben a vállam nem tudott és nem is akart elszakadni e jobbomon ülő férfi vállának
érzékelésétől, akinek bennem való illetéktelen jelenléte legalább annyira meglepett, megalázott, elriasztott és
megrémisztett, miként váratlan elfordulása, ami viszont sértette hiúságomat, s hiába tudtam, hogy elfordulása
csupán időleges, átlátszó szerelmi műfogás, s ez esetben éppen oly ocsmány módon eszközként használja Theát,
miként a színpadon a fiúnak öltözött Fidelio a bájos Marcellina nem is egészen patyolattiszta érzelmeit, hisz annak
meg csak észre kéne vennie, hogy nem fiú van a ruhában! ő viszont mivel mással, épp e kétneműség segítségével
aknázza ki, fordítja a maga céljaira a minden kétességében is valódit; Thea valódi érzelmeit, hogy a bennem
támasztott hiánnyal vagy hiánytól még erősebben érezzem bennem való jelenlétének lehetőségeit, de ezt
természetesen csak úgy teheti meg, ha valóságosan is elfordul tőlem, ha valóságos vagy lehetőségként szunnyadó
érzelmeivel fordul Thea felé, éppen azzal, amit tőlem vont meg, és éppen úgy, mint a színpadon, ahol Fideliónak
valódi férfivá és tökéletes börtönőrré kell válnia ahhoz, hogy Marcellinát lépre csalva kiszabadíthassa igazi
szerelmesét.
Éreztem hát, hogy Melchior valami olyasmit, tán önmaga számára is rejtettet, netán meglepőt mutat meg
Theának önmagából, amit igazán érez, s mivel éreztem érzékeinek dúltságát, kisfiús kiszolgáltatottságát, valójában
nem éreztem mást, mint amit Theának is éreznie kellett, sőt, mindazzal, amit az ember egy ilyen kényes helyzetben
tehet, lélegzetekkel, rezzenésekkel, szemvillanásokkal, sóhajokkal azonnal viszonzott, következésképpen
pontosan éreztem, hogy kettőjük között valami a legteljesebb viszonosság alapján működik.
Többszörösen megtekert féltékenységemben őt nem akartam, tőle féltem, illetéktelennek találtam magamban,
illetve nem csak őt akartam, hanem egyidejűleg éreztem azt is, amint az oszthatatlan emberi kívánság az ő testét
érintve mégis Thea felé hajlít; mindezt fogalmazhatnám úgy is, hogy abban a mértékben engedhettem Melchior
közeledésének, amilyen mértékben ezáltal Theához közeledhettem.
Valami ilyesmi történt e két felvonásnyi időre kinyújtott csalásban, Thea minél közelebb került Melchiorhoz,
én annál közelebb kerültem Theához, holott egyre határozottabb formában érzékeltem testi jelenlétét a saját
testemben, például minduntalan úgy éreztem, hogy a térdére kéne tennem a kezem, ami annál is inkább meglepett,
mivel úgy tudtam magamról, hogy felnőtt életem egyetlen pillanatában se jutott még eszembe eddig, hogy úgy
tehetném egy férfi térdére a kezem, hogy az ne barátságot jelentsen, hanem a másik térdét, s a kezem mégis ezt
az alig féken tartható késztetést érezte, ami ráadásul nem csak szerelmi késztetésnek tetszett, egyetlen érintésnek
mindkét irányba, szerelmi műfogásnak, amivel egyrészt viszonozhatnám előlegként adományozott mozdulatát,
másrészt, s abban a pillanatban ez látszott fontosabbnak, elvonhatnám Theától, visszaszerezhetném Theát.
Ha én, akkor, ott, egyáltalán gondoltam volna valamire, akkor a kamaszkoromra kellett volna gondolnom,
és persze nagyon sok mindenre gondoltam, csak éppen erre nem; vagy ha nem is a saját kamaszkoromra, akkor
úgy általában mindama tapasztalatra, amit a kamaszkorukban halmoznak föl az emberek, és átlendülve az érés
iszonyú idején, a kiküzdött, mi több, a kínokból kicsikart élvezetek hatására gyorsan elfelejtenek.
Arra kellett volna gondolnom, hogy serdülésünk iszonyú szükségében csak úgy tudunk kimenekülni érzéki
késztetéseink, érzéki próbálkozásaink és érzéki tájékozatlanságunk bénító, a robbanás határáig bénított
tehetetlenségéből, ha a szerelmi manipulációknak azokat a közösségileg előkészített, beszabályozott, erkölcsi
határok közé vont formáit választjuk magunknak, amelyek nem esnek ugyan teljesen egybe személyes érzéki
igényeinkkel, mint határokkal rendelkező formák, eleve korlátozzák különben is elviselhetetlennek,
szabálytalannak, fölöslegesnek, nyűgösnek, mert a közösség erkölcsi ítélete szempontjából kifogásolhatónak
tetsző személyes szabadságunkat, ám e korlátozáson belül egy olyan optimálisnak tetsző területre és szerelmi
eljárásmódra találunk, ahol a nemi szerepjáték ésszerű egyezményeit betartva mégis meg tudjuk nyilvánítani
magunkat egy másik, az önkorlátozás hasonló gondjaival küszködő emberi lényben; akivel az érzéki igények
személyes teljességének elvesztéséért, az élhető érzéki élet majdhogynem személytelen, majdhogynem fizikai
intenzitását adjuk egymásnak cserébe; és még ez a váratlanul, szinte a fizikai beteljesülés pillanatát követőn elénk
táruló űr, a személytelenségnek ez a szörnyű üressége vagy szakadéka sem áthidalhatatlan, hiszen még a
legszemélytelenebb fizikai érintkezésből is valami nagyon személyes, szerves foganhat, egy gyermek, akinél
személyesebb, teljesebb, szervesebb és tökéletesebb nem létezhet; nekünk, mondjuk ilyenkor, kettőnkből,
kiszolgáltatottan, hasonlítón és különbözőn, minden eddigi, szervesülni nem tudó kín kárpótlásaként, tiszta,
önmagában működő gondnak, bánatnak, örömnek, féltésnek, ami mind, mind megfogható, nem üres szorongás
már, hanem értelem.
Miként a fulladással küszködő hajótörött, kinek a lába szilárd pontokat keres egy lehetetlen mélység fölött,
s a kezével szükségből kapaszkodik az első, a legelső szilárdnak bizonyuló tárgyba, bármibe, bárkibe,
szalmaszálba, s ha e tárgy valóban fönntartja az érzékek feneketlenül háborgó vizén, akkor gondolkodás nélkül
magáévá is teszi, kapaszkodik belé, úszik vele, és egy idő eltelte után, hiszen nincsen mása! csak ez? igen, csak
ez, mondja tárgya kíméletlenül, hiszen nincsen mása! és a létfenntartás kíméletlen ösztönéhez mindig szabályosan
társuló mitikus képzetek formájában már egyenesen hiszi, hogy az esetlegesen hozzásodródott tárgy valóban az
övé, tárgya választotta őt, ő választotta tárgyát, mire pedig a hullámok ritmikus ismétlésekben megnyilvánuló ereje
kicsapja az érett felnőttkor száraz parti fövenyére, hűségével és hálájával immár kultikusan is belérögzült a szent
esetlegesbe, de esetlegesnek nevezhető-e az, ami a pusztulástól menekítette meg?
Érzelmeim megrendülő talaján, szorgos szerelmi manipulációban eltöltött tíz évem minden biztosnak képzelt
építménye összeomlani látszott; olybá tűnt, mintha eladdig minden egyes szerelmemben csupán a puszta
életbenmaradás vágyának és kényszerének engedtem volna, kényszeresen és kielégíthetetlenül ismételgettem a
testemből kétségtelenül előhívható fizikai élveket, tán egy olyan valódi mozdulat helyett, ami talán már nem is
mozdulat lenne; az értelmét nem tudtam megragadni, és ezért valamit minduntalan meg kellett ragadnom a
kezemmel, lebegtem vele ezen a nagy vizen, de a lábam alól egyszer kicsúszott talajt soha többé nem lelhettem
fel, ezért nem tudtam hát soha, semmiféle élvezettel megvigasztalni magam, ezért az örökös keresés, hajszolódás,
hasonlóképpen hajszolódó emberi testeken! és közel sem az rendített meg ennyire, hogy én e mellettem ülő férfi
testén át kívánom Theát, ő Theában nyilvánítja meg vonzalmát irántam, illetve Theában végül is visszahajlok hozzá,
s így mindketten körötte keringünk, leválaszthatatlanul, annak rendje és módja szerint egy páros kapcsolatot
akarunk létrehozni, de akár így, akár úgy, hárman vagyunk, s ha már hárman, akkor négyen, öten, nem, ez a
bonyodalom legfeljebb úgy lepett meg, mint valami olyan ismerősnek tűnő kép, ami már csaknem emlékké
válhatna, aminek azonban nem találjuk a pontos helyét és idejét magunkban; hanem mintha e bonyodalom mögött
hirtelen csupaszon láttam volna meg a testemben fészkelő elemi kívánság érzéki testét, s ahelyett, hogy rendesen
figyeltem volna a színpadon zajló normális eseményeket, persze erre figyeltem! kicsi volt, kékes hártya fedte,
nedvezett és pulzált, önmagában volt, tőlük és még tőlem is függetlenül, mintha a csupasz életerő testi otthonát,
testi formáját látnám, mely minden újkori hiedelem ellenére nem nőnemű és nem hímnemű, nincsen neme, mert
csak arra van, hogy szabadon közlekedhessünk általa egymás között.
Azon az estén valamit visszakaptam abból a régi, elveszettnek hitt szabadságból, a szív szabadságából, az
érzékelés szabadságából; és nem minden keserűség nélkül mondom ma, hogy hiába kaptam vissza, hiába volt
minden érzékeny észrevétel vagy megfigyelés, ha éppen a saját találó érzékelésem felfogásában és megítélésében
bizonyultam korom készségesen ostoba gyermekének; volt egy elég találónak tűnő sejtelmem a dolgok állásáról,
de erről az elég haloványnak és főleg megfoghatatlannak bizonyuló sejtésről azt hittem, hogy ez egy fölismerés,
és fölismerésnek nevezett sejtésemet azonnal alkalmazni akartam, érzelmi eszközömmel szellemi pozíciót
teremteni, sőt, gyakorlati eredményt rögtön, sikert, befolyásolni, kormányozni, ellenőrizni, irányítani, úgy, mintha
valami szerelmi misztérium főhivatalnokaként ügyködnék a rendelkezésemre bocsátott adatokkal, szorgos szerelmi
manipulációban eltöltött tíz évem összes beidegződése ütött vissza így: csak és kizárólag a megfoghatóban és
megfoghatásban bízni, eltekinteni mindattól, ami közvetlenül nem tárgyiasítható, tehát fizikailag nem élvezhető, az
ésszerűség elvének nevében kirekeszteni a valóság fogalomköréből mindazt, ami az ésszel nem fölfogható
valóságosságok közé tartozik, s így távolítani el önmagamtól azt a kizárólag érzékileg fölfoghatót, érzékekben
működőt, ami a személyes valóságom, avagy fordítva, a személyes valóságosság érzékelésének érdekében magát
a személytelen valóságot megtagadni, szó mi szó, ilyen szellemi körülmények között a bűntudatom és a
valószínűtlenségem érzete hiába jelezte hasonló buzgalommal végzetes tévedésemet, nem hittem neki.
És mindezt csupán azért gondoltam szükségesnek elmondani, hogy mielőtt még felvenném elbeszélésem
elejtett fonalát, és visszatérnék délutáni sétánkhoz, mintegy alkalmam legyen megrajzolni azt a szellemi közeget
is, amelyben két olyan ember mozog, akik elérendő céljuk érdekében eszközként igyekeznek fölhasználni a
másikat, miközben sétájuk persze mégis összefűzi őket, képletesen szólva: ugyanazon a mások által kitaposott
ösvényen haladnak.
Mert hiába e végső soron tisztességesnek tekinthető szándék, hiába a semlegesség ábrándjának hajszolása,
ha folyamatosan, vagy inkább tán a fokozatok éles lépcsőin, egymás élő érzelmi anyagába zöttyenünk le, amit
aztán semmiféleképpen nem lehet elválasztani a test élő anyagától; hiába szorítkoztunk kizárólag áttételesen érthető
és értendő szavakra, sehol egy érintés, legfeljebb hallgatás! ha ezeknek a szavaknak ugyanakkor kialakult a
közvetlen, csupán kettőnkre vonatkozó értelme, a szavak is ugyanoda vezettek, s a szavak értelme éppen azt
szorította ki belőlünk, amit célként, tisztességes és egyáltalán nem lehetetlen szándékként el akartunk volna érni.
Körülbelül így volt ez akkor, körülbelül ilyen szellemi feltételek között mozogtunk ebben a természeti térben,
mikor is sima lépteivel ment előttem a keményre taposott ösvényen a távoli erdő felé, s én olyan meglepetten és
elégedetten morzsolgattam magamban halk és keserű, rövid és lényegre tapintó vallomását, mintha valójában nem
is az lett volna a célja vele, hogy a kettőnk között túlságosan meghitté és mindkettőnk számára megoldhatatlanul
veszélyessé váló pillanatban emlékeztessen kapcsolatunk célunk szerint szükséges arányaira, s ezáltal valamelyest
eltaszítson magától, hanem mintha éppen közelebb akart volna vonni magához, bevonni életének legmélyebb,
legtitkosabb körébe.
Alig tudtam fékezni magam, szerettem volna minden bonyodalmat félrelökve utánanyúlni, a hálától és a
viszonzás szándékától elgyöngülve magamhoz vonni finom, vékony, törékenynek látott tagjait, hiszen a felém való
hajlását éreztem meg távolodó testében; annak ellenére, hogy az előző pillanatban szó szerint azt mondta, hogy
az egész életét egy nagy hülyeségnek tartja, de bármit csinál is ebben a hülyeségben, van két ember az életében,
a barátnője és a férje, akikhez mindig visszatérhet, ami viszont ezen a közössé alakuló nyelvünkön azt jelentette,
bármit csinálhatunk! ne féljek tőle, ő biztonságban tudja magát, sőt, el is hagyhatná őket, és még ezzel se tenne
be minden ajtót maga mögött.
Úgynevezetten őszinte, életünk leglényegesebbnek vélt érzelmi csomópontjait érintő vallomásainknak van
azonban egy olyan sajátosságuk, hogy egyben árulások.
Ha például valaki arról beszél, miért nem szereti hazáját, akkor vallomásával óhatatlanul szeretetét és
tettvágyát írja körül, míg a haza szeretetéről vagy a hazához való hűségről szóló legkomolyabb és
legszenvedélyesebb vallomás is inkább arról árulkodik, mennyi utálatot, mennyi bajt, fájdalmat, gondot,
mélységesen mély kétséget és bénító tehetetlenséget okoz a haza, s a megbénult tettvágynak kénytelen-kelletlen
a szavak rajongó bizonykodásába kell visszahúzódnia.
Tartózkodó, tömör, és mégis kiforduló, mert kifordított, bizonykodásra szoruló, tehát kimondhatóvá váló
szavaiból éreztem meg, hogy nem tévedtem, Kühnertnének nincsen igaza, Thea az utóbbi hetekben tényleg
megváltozott, egy határon áll, s mintha vallomása csupán azért hangozhatna el, mert a kötés, amely életét
kormányzó bizonyosság volt, immár terhes és tűrhetetlen, ezt viszont azért közli velem, hogy taszítsam át ezen a
határon, elveszíthesse, ami még köti, és amit el akar veszíteni.
Nem volt szabad a legkézenfekvőbb eszközzel, a saját kezemmel, netán a saját testemmel megtaszítani, ez
sok lett volna és illetéktelen.
Mint ahogyan azon az emlékezetes vasárnapi délutánon Melchior állati sírásából is megéreztem, hogy
vigaszként a puszta test immár kevés: testem jövőjét kéri, valami olyasmit, ami fölött csak akkor rendelkezhetnék,
ha némán és minden megfontolás nélkül adnám, de én, talán gyávaságból, nem rendelkeztem így és nem adtam.
S mivel éreztem, hogy a testem egyrészt kevés, másrészt illetéktelen, de az ugyanebből a testből nyerhető
legmélyebb, no és legsötétebb érzéki tudásra hagyatkozva legalább ilyen erősen éreztem kettőjük testének
egymásra vonatkozó és az én testemben csupán közvetítődő lehetőségeit: szolgálni akartam őket.
Egy távoli cél elérésének érdekében a kettőjük közötti közvetítés semleges eszközeként ajánlottam föl
magam, amit ők önzésük szabályai szerint el is fogadtak, használtak, csakhogy nem vettük elég komolyan
számításba, hogy nincsen olyan morális érdek, vagy nem létezhet olyan szerelmes alázat, ami semlegesítheti egy
emberi test nemét, s így csupán az önuralmamra hagyatkozhatom, ami viszont egy tettének végrehajtására készülő
bűnöző kéjesen háborgó izgalmának feszültségét hívja elő belőlem, következésképpen a tett vágyát immár nem
a szeretet, hanem a szeretett lény testemből való kigyilkolásának késztetése kormányozza.
S akkor megint csak nem én megyek itt, hanem két idegen láb viszi e szolgai szándék üres formáját az
ösvényen, ez lesz belőle a pillanat öröme nélkül, ólmos súllyá változik, amit a távoli, életmentőnek vagy
tisztességmentőnek képzelt jövő érdekében cipelni kell.
A tűlevelek sötétlő zöldje bolyhosan, egyetlen, végeérhetetlen tömb tarajosodó hullámaként ingott és ringott
a sudáran és vörösen magasló törzsek fölött.
És az ösvény az erdőbe érve elveszett a száraz tűlevelek puha szőnyegén; már csaknem teljesen sötét volt
odabenn.
Thea tán megérezte, hogy most nem szívesen mennék be oda, mert az első fák alatt megállt, és anélkül, hogy
kezét kihúzta volna piros kabátjának mély zsebéből, mint aki egyetlen pillantással fölméri a megtett utat, hátát egy
törzsnek támasztva visszafordult, aztán lassan csúsztatva le a törzsön a hátát, guggolásba kucorodott, de nem ült
le.
Nem néztünk egyásra.
Ő kinézett a hatalmas, űzött, tépett, torlódó és bomló felhőktől sötétülő és világosuló ég alatt békésen
alkonyodó táj lágy hullámaira, én benéztem az erdő hűvös, fanyar, rothadó illatoktól telt tompa homályába: a
vöröslő törzsek csarnokában a ferdén bezuhanó, illékony fények átszakították és minduntalan megmozdították
a homályt.
Egy idő után kotorászni kezdett a zsebében, előhúzott egy hosszú cigarettát, gyufát, és elég sokáig
küszködve a széllel, rágyújtott.
Közben azt mondta, most olyasmit csinál, amit itt egyáltalán nem szabad.
Igen, mondtam komolykodva, én is elég gyakran szeretnék valami ilyesmit csinálni.
Hunyorogva nézett föl rám, mintha laposan célzó szellemeskedésem mélyebb értelmét keresné, de nem
néztem vissza rá, álltam a fák között minden támaszték nélkül.
Olyan pofát vágok, mondta hangosabban, mintha állandóan valami büdöset szagolnék, aztán halkabban,
óvatoskodón kérdezte, netán megbántott-e valamivel.
Elnéztem a válla felett, valamennyire azért láttam az arcát, amint gúnyosan és kihívón megbillenti; s mi lenne,
gondoltam magam is mulatva az ötleten, ha én most ezt a puha, piros gombolyagot szépen fölborítanám és
alaposan beletaposnám a földbe itt a fák alatt: az állkapcsom, a fogam érezte, amint a lábam tapos.
Az erőszak érzése undort váltott ki, és a várakozás csöndjében elképzeltem, amint a gyilkosság után
visszatérek a Steffelbauer utcai lakásba, vackaimat a bőröndbe hányom, repülőre szállok, s odaföntről még látom
ezt a parányira zsugorodott helyet, a kabát árulkodó pirosát a fák lombjának zöld szőnyege alatt.
Egy nő, aki a saját öregedésének idétlen kínjával küszködik, gondoltam, de miért olyan fontos nekik a
fiatalságuk? hiszen indulatom és undorom nem az öregedésének szólt, hanem éppen ellenkezőleg, annak a sajátos
vonzalomnak, amit a formák pusztulása iránt éreztem, mert szépnek láttam arcának pusztulástól fölfeslő vonásait,
és szépnek láttam a pusztulás elleni küzdelmét, amelyben ilyen szemérmetlenül kiszolgáltatja nekem magát, s így
többet ad, mintha fiatal lenne és sima.
Tulajdonképpen sajnálja, hogy nem szerelmes belém, mondta.
Dehogynem szerelmes, gondoltam volna mondani.
Elképzelte például, folytatta némi szünet után, mert izgatott gondolataimtól megrebbenő tekintetemet
félreértve szárnyakat kapott, vagy még nem csillapult az imént felszökkent hamis és áruló őszinteség láza, szóval
elképzelte, milyen lehetek pucéron.
Az arcomból és a kezemből, abból, ami látható, arra tippel, hogy egy kicsit kövérkés és puha vagyok,
mondta, s ha nem fogok vigyázni magamra, akkor nemsokára olyan undorító leszek, mint Langerhans.
Minden olyan behízelgő rajtam, olyan túlontúl készséges, olyan humánus, rendes, olyan visszahúzódó,
öntelten figyelmes, mintha nem lennének izmaim, csont is kevés, csupa esztétikus, sima, szőrtelen felület illene
hozzám, mondta, és tán az lenne a leghelyesebb, ha egyáltalán nem lenne semmilyen szagom.
Közelebb léptem, leguggoltam elé; akkor talán azt is elmondhatná, kértem, és kivettem a kezéből a
cigarettát, hogy mindezt milyen helyzetben képzelte el, nagyon kíváncsi lennék.
Szemével követte a cigaretta útját, mintha egy kicsit féltené, hogy túl sok füstöt kiszívok belőle, de sikamlós
élvezetet okozna, hogy a cigaretta közvetítésével ajka mégis az ajkamhoz ér, gyorsan visszavette, s bár mindketten
ügyeltünk, kezünk mégis összeért, és az ujjak érintkezésével úgy cseréltük ki igyekvő tartózkodásunkat, akárha
egy minden pillanatban bekövetkezhető katasztrófától kéne tartanunk.
Igen, mondta mély és rekedt hangon, a látszat néha csal, lehet, mondta, hogy mégis csupa csontra száradt
bőr, amilyen kegyetlen vagyok valójában.
Miért nem válaszol, kérdeztem.
Nem akarna megbántani mondta, mielőtt ismét megszívta volna a cigarettáját.
Nem tud megbántani.
Csupa ellentmondás az élet, persze, mondta, mert ha beszélek, akkor mégis inkább olyan vagyok, mintha
tésztába nyúlna, bár az se rossz.
Ne áltassuk egymást, nem engem képzelt el magának, mondtam, én inkább olyan vagyok neki, mint valami
szükséges kiegészítés, kiegészítő tréning, nehogy berozsdásodjanak a csontjai.
Szemtelenül belenevetett az arcomba, s a két arc között, amint egymással szemben guggoltunk, alig volt két
arasznyi távolság; hátát ellökte a fa törzsétől, guggoltában kicsit himbálni kezdte magát, arca ettől még közelebb
lendült, visszalendült, a távolsággal játszott.
Hogy nem, nem, tévedek, mondta, és nyújtotta a cigarettát, engem is elképzelt magának.
Is, mondtam.
Ilyen telhetetlen, mondta.
A leplezetlenség, a legdurvább nyíltság, a tartózkodás hiánya, a mezítelenségnek átadható meztelenség
örömében lubickoltunk; ráncai szépen lesimultak szeme környékéről, és mégis volt az egészben valami nagyon
kényelmetlen, mintha a legolcsóbb és legfelületesebb tulajdonságainkat cserélnénk ki egymás között ilyen
leplezetlenül.
És még azt is elképzelte, mondta, vagy legalábbis megpróbálta elképzelni, hogy mi a fenét csinálhatunk mi
egymással.
Derű ragyogott az arcon.
A kettőnk között közlekedő cigarettából addigra egyetlen szívásnyi maradt, óvatosan visszaadtam, és oly
óvatosan vette át, szívta meg, mintha ennek az utolsó szippantásnak az idejében, még mielőtt a körmére égne,
mindennek el kéne dőlnie; a szippantásba az egész arca beléhunyorgott, és ebben a hunyorgásban tüntette el a
szégyenét.
S amit mi egymással csinálunk, miért nem vele történik meg, gondoltam énemnek ezzel a rosszabbik felével,
kajánul.
A kérdés azonban úgy merült föl bennem, mint egy lehetséges válasz arra a távolibb és tágasabb kérdésre,
hogy vajon miért tekinti az ember a közvetlen testi érintkezést, az egymás testében való fizikai kielégülést
teljesebbnek és végletesebbnek mindenféle szellemi kielégülésnél, miért tekinti az emberi érintkezés egyetlen és
végső bizonyítékának, s még távolabb, szinte a gondolkodás peremén, még az a kérdés is fölsejlett, hogy vajon
a háború nem ugyanilyen egyszerre szükséges és hamis kielégülés-e a népcsoportok érintkezésében; hiszen az
ember tudva tudja, hogy a közvetlen testi érintkezés, az egymás testében való kiegészülés kielégülése az esetek
többségében nem más, mint a biológiai adottságokkal való manipuláció, s inkább a szellemi beteljesíthetetlenség
gyors, mindig kicsikarható, hamis fizikai vigasza, mint igazi beteljesülés.
Elvileg nincsen semmi kifogása ellene, mondta, és nem dőlt vissza többé a fa törzséhez.
Arcán elhalványult a derű fénye, ujjával elgondolkodón és gondosan túrta le az égő csikket a földbe, le a
tűlevelek vastag, száraz rétege alá.
Hacsak annyi nem, folytatta lélegzetnyi szünet után, amennyit minden nőnek éreznie kell, ha elvesznek tőle
valamit, aminek elvileg rá kellene vonatkoznia, de éppen mert rá kellene vonatkoznia, önkéntelenül, szinte
ösztönösen helyesli is a dolgot.
Furcsa módon egyáltalán nem féltékeny ránk, talán akkor, ott, az első pillanatban, mikor megértette, hogy
miről van szó, még féltékeny volt, vagy inkább készületlenül érte, és megfordult-e már a fejemben, hogy valójában
ő hozott össze minket?
De amikor másnap már együtt jelentünk meg nála, és látta, milyen erőfeszítésünkbe kerül visszanyelni
magunkba, ami közben történt, és annyira kedvesen komolykodók voltunk ettől az erőfeszítéstől, akkor már nem
volt féltékeny, inkább örült, vagy nem, örömnek azért nem mondaná.
És megfigyeltem-e, kérdezte, hogy a nők jóval nagyobb megértést tanúsítanak a férfiak buziskodása iránt,
mint maguk a férfiak.
Jó, hát ez szörnyű, ez természetellenes, ez undorító, de mégis az anyja vagyok.
Elhallgatott, nem nézett rám, tapogatta, nyomkodta, elsimítgatta a földet, és elgondolkodón, messzire tűnten
figyelte saját ujjának tűzrendészeti tevékenykedését.
Éreztem, még mondani fogja, nehezére esik kimondani, de ki fogja mondani, s talán azért nem akartam
semmiképpen közbeszólni, mert most kettőnkről volt szó.
Csakhogy ő, ebben a számára nagyon szerencsétlen esetben, bármiként kötekedik, vagy kínoz, vagy csúnya
és ízléstelen dolgokat mond, tulajdonképpen hálás nekem, mert valamitől a puszta létemmel visszatartom,
valamitől, ami talán tényleg tragikus lehetne vagy nevetséges.
Ismét elhallgatott, még mindig nem tudta kimondani.
Aztán rám nézett.
Egy öreg nő vagyok, mondta.
A kijelentés, a pillantás, hangjának kissé megrezzenő lebegése olyannyira nélkülözött mindenféle, s
egyébiránt természetesnek tartható öntetszelgést és önsajnálatot, oly nyíltan és tisztán, saját kiszolgáltatottságán
is erőt véve nézett a szemembe gyönyörű barna szemével, hogy arcának fizikai képe egyidejűleg kioltotta a
mondat értelmét.
Attól a belső erőtől, amelyet a kimondásra összpontosított, s amit szinte átlökött a szemembe, nem volt
többé se nő, se öreg, se szép, se semmilyen, hanem egyetlen emberi lény, aki az önmeghatározás heroikus kínjával
küszködik a végtelen lehetőségeitől mégiscsak lenyűgöző világegyetemben, és ez lett a szép.
Bizonyos, hogy erre egy szobában nem lett volna képes, ott vigasztalanul nyúlós lelkizés vagy szeretkezés
lett volna belőle, négy fal között bizonyára inkább komikusnak találtam volna kijelentését, túl igaznak vagy túl
hamisnak, egyre megy, s ennek megfelelően tiltakoztam vagy éppen csípősen humorizáltam volna, itt azonban az
értelmet hordozó hangokat nem verhette vissza semmi; elhagyta száját, kicsit az arcomnak ütközött, valamennyit
átvettem magamba, a fölösleges pedig szépen széttűnt, elveszett a tájban, vagy megtalálta végleges helyét.
És abban a pillanatban éreztem meg, hogy szépségének forrása mindig is a nyers kín, egy olyan emberrel
találkoztam, aki a szenvedést nem akarja kiküszöbölni magából és nem is akar visszaélni vele, hanem a
szenvedésre való képességet őrzi magában, nekem őrzi, s talán ezt a tulajdonságát helyeslem ezzel a vonzalommal
magamban; nem részvétet akar kelteni, s ezért is tiltakozik oly hangosan a beleélős meg az átélős játékmodor
ellen, nem kell eltakarnia, hiszen belőlem fordítja ki, amit magából megmutat, és amit én eltakartam magamban.
A saját, a hasonló, ám az önsajnálat és az öncsalás kegyes felhőitől minduntalan eltakart kínomat adom a
kínjáért cserébe.
Nem az évei száma szerint öreg, tette hozzá azonnal, mintha az önsajnálattal való sajnáltatás minden látszatát
össze akarná törni bennem is, önmagában is, szavakkal is, nem, az évei számától még bőven tarthatná magát
fiatalnak, hanem a lelke, nem, ez is hülyeség, nincsen neki lelke, nem tudja mi, valami egyszerre benne és vele.
Olyan furcsa, hogy az utóbbi időben, mikor ilyen szerelemtől fortyogó nőket, vámpokat, meg mindenféle
csábos nőstényeket kellene játszania, és ezt soha nem csinálta rosszul, mondta, mikor vadidegen férfiak karjába
omlik és mindenféle szájakat kell csókolnia, megfigyelte, hogy valójában már nincsen is jelen, és olyan, mintha
valaki helyette játszana szerelmet.
Benne a szerelem vagy a kívánság, és ha ostobaságot találna mondani, bocsássak meg neki, most már olyan
lett, mintha nem egy másik, élő és eleven emberre vonatkozna, hanem mindenkire, bután hangzik, de bárkire,
mindenre, mindarra, ami emberileg nem elérhető, és valójában nem is akarja elérni, ettől az érzéstől azonban
nagyon siralmassá vált önmagának.
Ha nem akarná mégis elérni, akkor nem tudna játszani, mondtam halkan, mivel azonban játszani akar,
gondolom, mégis el kell érnie, amit nem akar.
Pillája tétován megrebbent, megjegyzésemet nem értette vagy nem akarta érteni, elsiklott felette.
Hazudna, mondta, ha azt állítaná, hogy életének ez lenne az első kudarca, nem, közel sem, mondta, ő soha
nem volt elég szép vagy elég behízelgő ahhoz, hogy ne folytonosan a kudarc állapotában éljen, hozzászokott.
Nem, erről mégse beszél, mondta hirtelen félbeszakítva önmagát, nevetségesnek és ízetlennek érezné, hogy
éppen velem beszéljen erről, de akkor meg kivel?
Se kérdéssel, se biztatással, se amolyan érzékeny baráti vigasztalással nem akartam volna megakasztani,
bármily idegenből jövő szó visszalökhette volna; tudtam, beszélni fog, de akkor is értettem volna, ha ettől kezdve
egyetlen szót se szól.
Hangjának arcomba verődő illatos páráiból éreztem, hogy nem nekem mondja, hanem a testem felületén
beszél, s e közvetítődés által válik benne a legtisztább önmegszólítássá a beszéd.
Fel kellett állnia, de úgy állt föl, mintha testét egyetlen haragvó gondolat töltené ki, s ettől nem tudná
kiegyenesíteni a térdét, roggyant legyen, csúnya.
Állkapcsán megfeszült a bőr.
Nem, mondta, ez sem igaz.
Mondta, szinte kettéharapva a szót és azt is, amit a szóval elhallgatott.
S ez tán nekem fájt jobban, hiszen ő mégiscsak kimondta.
De őt nem érdekli semmiféle igazság és senkinek az igazsága.
Néha sikerül úgy csinálnia, mintha nem lenne megaláztatás.
Miután megismerkedtek, volt egy idő, amikor úgy érezte, mindent föl tudna rúgni érte; most már szerencsére
józanabb lett.
Arnót is meg tudná gyilkolni miatta, mert széthorkolja az éjszakákat.
És bevallja, éjszakánként ő szokott telefonálni.
Azért találta ki magának ezt a hülye öregséget, mert a teste már szabályosan belerothadt ebbe a hónapok
óta tartó megaláztatásba, az agya pedig, hiába fogadkozik, hogy kimászik belőle, nem tud másra gondolni, és
olyan lett, mint egy agyalágyult bakfis, aki állandóan csak azzal foglalkozik, hogy mennyire csúnya.
Ettől a hülyeségtől, amit állandóan és értelmetlenül éreznie kell, semmi nincs, miközben látnia kell a
boldogságtól kitelt pofánkat.
S akkor szerettem volna mondani neki, hogy a boldogság igaz, de ennél a boldogságnál, ami nekünk van,
még nem éreztem kitartóbb szenvedést; csakhogy ebből semmit nem lehetett kimondani.
Nem féltékeny rám, mondta, hogy nem féltékeny-e? talán inkább undort érez a féltékenység helyett, valami
olyasmit, amit a férfiak a budik falára szoktak fölfirkálni, hogy minden rohadt buzit ki kell herélni, mondta
halkabban és békítőn nevetve; persze tudja, ezt nem lehet összekeverni, hanem éppen, mert valami furcsa, elnéző
helyeslést is érez a kapcsolatunk iránt, hiszen hiába minden ocsmányság és káromkodás, nem tud úgy féltékeny
lenni rám, mintha egy másik nő lennék, egy kicsit olyan neki, mintha őt helyettesíteném, ami viszont megalázó, mert
nem akar közénk férkőzni és mégis mindig telefonálnia kell, nem tehet róla.
Most, hogy elmondta, talán nem fog többé telefonálni.
És ha ebben az örökös háborgásban marad még némi józan esze, akkor úgy érzi, azért választotta ki
magának ezt a lehetetlenséget, mert nem is akarja igazán, és valami olyasmit kell akarnia, ami nem történhetik meg,
ezt azonban nem érti, ilyesmi nem történhet meg vele, ehhez a tökéletes lehetetlenséghez már tényleg elég koros.
Most már semmit nem akar.
Meghalni se akar.
Mitől van az, hogy az élete véletlenül szétborult, és ő semmit nem talál, illetve mindent, amit még talál, az
semmi.
Miközben beszél, érzi, hogy ez is semmi, neki minden szó semmi, mert érzi, hogy az embert csak valami
megszokás kényszeríti arra, hogy ezeket a semmiket állandóan kimondja.
És most már abba fogja hagyni, menjünk.
Álljak föl.
Nem beszélt hangosan, és még azt se lehetett volna mondani, hogy szenvedélyes hangon vagy a visszafogott
feszültségtől izgatottan beszélt volna, s mégis, ajka fölül letörölt valami számomra láthatatlan izzadságcseppeket.
És ebben a mozdulatban tényleg volt valami koros, vagy legalábbis valami olyasmi, amit fiatalabb emberek
soha nem mernének megtenni, mert nem találják elég esztétikusnak.
Fölálltam, arcunk ismét közel került, elmosolyodott.
Szabadtéri előadáson még úgysem láttam őt, mondta, és félrebiccentette a fejét.
A kilépésnek, az eltávolításnak ez az újabb ügyetlen kis kísérlete engem is kijózanított, talán éppen azzal,
hogy ügyetlen volt és elfogódott, mintha beleharapna magába, holott fájna, de hogy ne kelljen egy még erősebb
fájdalmat hallatnia; újra éreztem a levegő hűvösét, a fenyők fanyar őszi illatát, a sík vidék tágasságában önmagunk
nagyra fúvódott testének szép parányiságát.
S azt az egyre türelmetlenebbé váló késztetést éreztem, hogy jobb lenne minél előbb visszavonulni innen,
visszatérni a kocsijához, bezárkózni belé, mintha a zártság biztonságosabb lenne; ugyanakkor a szavaknak és a
mozdulatoknak ebből a távolságából kíméletlenül érzékeltette velem, milyen veszélyes területre merészkedem,
ha azt a látszatot keltem magammal, mintha visszatartanám, holott a puszta jelenlétemmel is lököm valami felé,
következésképpen az érzékeimen átfutó iménti kép, meggyilkolásának lehetősége, egyáltalán nem olyan ártatlan
játéka képzeletemnek, mint amilyennek felfogom: a tudatosan visszafogott szerelmi ingerületből szükségképpen
képződik gyilkos indulat, s ha egyszer célt is érnék, ha sikerülne összevezetni őket, ezzel az indulattal akkor se
tudnék mit kezdeni, legfeljebb magamat gyilkolhatnám meg vele.
Vagy tán éppen fordítva van, gondoltam okot és okozatot hanyag vállrándítással megcserélő gondolkodással,
és azért akarom őket összevezetni, azért szeretnék kimenekülni közülük, azért törekszem egy nő felé, és végül
is teljesen mindegy, hogy milyen nő, csak nő legyen, azért érzem elégtelennek, kevésnek vagy túl soknak egy férfi
testét, hogy meggyilkolhassam magamban azt a szerelmet, amit Melchior iránt érzek és azért nem tudok
állandósítani, mert lelkem legmélyén attól a büntetéstől félek, amit mások nagy nemi bizonytalanságukban a budik
falára firkálnak figyelmeztetésnek.
De nem lehetett elfutni, kimenekülni, még volt a száján valami, amit, egy önmagával és velem teremtett
távolságból fordulva át a rideg számításokkal teli gyakorlat kicsinyes világába, csak e nyers, csábos és
körültekintő bevezetés után merészelt kimondani.
Vártam rá, és a szememen láthatta, hogy ez a várakozás mennyire kifáraszt, nyert ügye van hát, bármit
kérdezhet, mondhat, csupán addig volt kiszolgáltatott, amíg beszélt, amit azonban elmondott, attól én lettem
kettőnk közül a kiszolgáltatottabb.
Ez a kölcsönös kiszolgáltatottság kezdett működni közöttünk: a tudatosan ellenőrzött vágyból támadó indulat,
maga a kiszolgáltatottság és ama titkos szándék, hogy azon az emberen keresztül érjem őt el, akit szeret, a
tehetetlenség és a nevetségesség a sírás szélére sodort, vagy inkább bekönnyesedett a szemem a tehetetlen
erőfeszítéstől, és ő kihasználva ezt az előnyt, kedvesen, izgalmától tartózkodón simította meg az arcomat, akárha
szándékosan hitetné el magával, hogy a története érzékenyített el ennyire, és nem látná, nem akarná látni, hogy
ebben legalább olyan nagy szerepe van a tehetetlenségre kárhoztatott vágy izgalmának; arcom bőrén mégis
megreszketett az ujja, éreztem és érezte, és ezzel a kölcsönös érzéssel már át is léptünk az imént még rettegett
katasztrófa idejébe, ami újabb rettenetet, helyesebben elrettenést jelentett.
Mert aztán legalább ilyen józanul, fölényébe kapaszkodva fogta meg a karom.
Ha a szerelmi erkölcs nem lenne erősebb a szerelmi vágynál, nem hagytam volna e mozdulatra időt, a száján
viszonoztam volna ujjainak reszketését, s ha így történhetett volna, akkor bizonyára nemhogy nem utasította volna
el, hanem a saját kiszolgáltatottságát oltotta volna belém a szájával, de mert nem így történt mégse, ajka is
belereszketett a hiányba, a hiány szégyenébe.
Megint vissza kellett hát fordulnunk, s talán éppen azért, mert a szerelmi erkölcs nem tűrheti, hogy a szerelmi
vágyban bármilyen halovány kis idegen elem maradjon, mindennek csak és kizárólag a másikra kell vonatkoznia,
s csak ezen keresztül vonatkozhat valami harmadikra; visszatérésünktől viszont megint csak eszköz lettem, olyan
mértékben tartott fogva, amilyen mértékben a harmadik személy elérésének célja megkívánta, s ezért egy igencsak
sötét területre tévedve, és onnan visszafordíthatatlanul, nekem is ragaszkodnom kellett ahhoz a célomhoz, hogy
a másikon keresztül érjem őt el.
Azt dadogtam, hogy ezek szerint engem nem szeret; amit az ő nyelvén egy másik, köznapibb, az érzelmet
kevésbé közvetlenül meghatározó szóval is ki lehet fejezni, mintha magyarul azt mondanám, engem ezek szerint
nem kedvel eléggé.
De hiszen szeret.
Az utolsó szótag a nyakamon hangzott el, a bőrömre fújva, egy kinyíló és azonnal visszazáródó csókban.
Ettől persze minden eddigi érzés megszűnt.
A mégis összefonódó és az egymástól tovább sűrűsödő érzetek részleteitől eltelten, a másik test
újdonságának érzetétől kicsit elveszetten tartottuk egymást a karjainkban, amit az emberi agy, éppen az
összefüggések megbontásának veszélyétől tartózkodva, már nem képes vagy nem hajlandó elemezni, elemeiben
megnevezni; s mégis úgy lett, mintha két kabát ölelkezne, kicsit színpadias, kicsit rideg, tehát még mindig nem
oldódott meg, aminek oldódnia kellett volna, mert bármilyen szorosan öleljék is egymást, sőt, minél szorosabban!
a testekben nincsen annyi egymásra vonatkozó szenvedély, vagy a szenvedélyben, lám, nincsen annyi egymásra
vonatkozó részlet, miként azt egymástól remélték volna, akárha semmi nem lenne képes eltüntetni, elmosni,
semlegesíteni bennük a kabátok tolakodó érzetét.
Ilyen vagy hasonló esetekben a szerelmi tapasztalat természetesen igen gyorsan a segítségünkre siethet, a
nyakába lehelt, óvatos, lassú, kicsi csókokkal ki lehetne éppen nyitni a nyakamon szemérmesen visszazáródó
ajkát; három, netán négy kicsi csók elég lenne ahhoz, hogy ajka kinyíljon, testét ugyanakkor el kéne távolítanom,
lazítani a közelségen, s akkor ő is úgy csókolna a nyakamba, hogy a nyakakba fúló ajkak kölcsönös
csókocskáiból föltámadhasson a közelség kívánása, és ezt a kívánságot aztán az ajkak közelségével lehessen csak
kielégíteni, és így tovább, egészen addig, míg el nem érnénk a nincsen oly közel, ami elég közel lehetne állapotába.
Alig valami, hogy megtaláljuk testünk archaikus biológiai szenvedélyének kényszerét, és még csalás,
hamisság, holmi tolakvón önös kéjvágy sem kellene hozzá, semmi, ami közönséges lehetne, hiszen igazán szeretjük
egymást, a kabáttal és a kabát ellenére, a sutaságtól és a sutaságban is, csakhogy akkor a szerelem érzésének
morálját sértenénk meg vele, mégis.
Kicsit ágaskodnia kellett, ami különösen kedvessé tette, ajka egy pillanatig még a nyakamon pihent, arra
várt, vajon megteszem-e, amit a tapasztalat diktálna, s az én szájam az ő nyakán várakozott egy olyan
kölcsönösség lehetőségére, amelyből eltűnhetett volna a harmadik személy; a testemen pedig éreztem közben a
szél gyöngéd lökéseit.
Mégsem akarhatta, hogy a szám bármilyen tapasztalt moccanásra ragadtassa magát, ő engedett előbb
Melchior tolakvásának, s ez így volt természetes, hiszen ő állt távolabb tőle, és egy úgynevezett félrelépést mindig
csak az engedhet meg magának, aki birtokon belül van; kissé eltolt magától, de nem bontakoztunk ki az ölelésből,
egész arcával nézett bele az arcomba, olyan közelről, ami a gyújtótávolság biztonságát kereső szemnek már fáj
egy kicsit, bár az agyba vezetett tompa fájdalom is jó, mert ilyenkor az idegen arc sajátként rajzolódhatik át a saját
arcba, a tekintet erőtlen bizonytalanságába szívódik be a határozatlanul közeli látvány.
Őt még soha nem csapták be az érzékei, mondta elrekedt, feldúlt hangon, nyálának füstösen is édes női
illatával lepve meg női illatoktól elszokott orromat; s ez egyszerre vonatkozott ránk, és arra is, aki közénk állt.
De az illat vonzása nem lehetett olyan erős, hogy ugyanakkor ne érezzek egy szörnyű taszítást, el ettől a
hangtól, arctól! mert nem egyszerűen szétdúlt volt, mint én, nem az én dúltságomra válaszolt a dúltságával, hanem
mániákus és rögeszmés, és nem először jutott eszembe, hogy bolond.
Minden, amit mondott, csinált, minden erő, kívánság és kíváncsiság egyetlen kicsi fölsértett, fájdalmas és
fájdalmára enyhet kereső pontocskából eredt, s oda csapódott vissza minden, ami erőként, kíváncsiságként és
kívánságként beléhatolt a külvilágból; ha valamilyen csoda folytán megszabadíthattam volna magunkat minden
ruhától, és a testem minden porcikájával kegyelemért könyörögve a testéhez, csókolva, készségessé simítva,
belemerülhettem volna szemérmének síkossá tett ajkai közé, akkor se lett volna elérhető.
Olyannak láttam abban a pillanatban, mint akiben csupán a készségességre van hajlam, de a kölcsönösségre
nincs.
Tulajdonképpen nevetséges volt egy ilyen helyzetben látni ezt, mégis megijedtem tőle, megrémültem, hogy
őrült, és akkor bizonyára én is őrült vagyok.
És legjobb meggyőződésem ellenére is a féltékenységétől háborgó Kühnertnének kellett igazat adnom
magamban; úgy látszik, tényleg minden embert és minden érzést eszközként használ, mivel azonban abban a
pillanatban én magam voltam az eszköz, keze érzékeny súlyának, bőrének nyakából föláramló, s az imént még
az ajkammal érzett ízének és illatának a szó szoros értelmében kiszolgáltatott, ezt inkább tragikusnak éreztem, mint
mulatságosnak.
Hogyan jutottam én ide?
Akit ő kiválasztott magának, súgta a számba rekedten, az őt választotta ki, mindenben tévedhet, hülye,
ronda, öreg lehet.
Nem, nem, háborodott vagy őrült, gondoltam, mert ez a gondolat némi védelmet jelentett.
Lehet ocsmány, ostoba, de ebben soha nem téved! és meg kell mondanom neki, mondta bele a számba,
amitől csak egy nagyon durva mozdulattal tudtam volna megszabadítani magam; mert néha úgy érzi, először érzi
úgy, mintha önmagát csapná be, meg kell mondanom neki, hogy Melchior egyáltalán szeretett-e már nőt.
Csak a téboly késztethet valakit arra, hogy ilyen mértéktelen testi és lelki energiával közeledjen egy ilyen
lapos kérdéshez.
Óvatosan toltam el magamtól, de a mozdulatban mégsem lehetett annyi kímélet, hogy ne kíméletlen legyen:
ettől a kíméletlenségtől azonban nem állt szándékomban megkímélni.
Karunk tehetetlenül lehullt, a test visszabillent önnön súlyába, és olyan csupaszon nézett vissza rám az arca,
s bizonyára én is olyan csupaszon néztem vissza rá, mintha nem is a felhámot látnánk egymáson, hanem a húst,
a csontot, az áramló vért, az osztódó sejteket, mindazt, aminek az emberi testben önös értelme, önös értéke van,
nem a másikra vonatkozik; és azt kellett volna mondanom, vége, hagyjuk abba, lehetetlen játékot játszottunk, ő
velem, én vele, és ketten egy harmadik rovására, bár úgy tettünk, mintha érte játszanánk.
Ki akartam mondani, és mégse mondtam ki.
Sőt, úgy tetszett, a mozdulat kíméletlensége csak arra jó, hogy leplezzem vele ama számító, távolabbra látó
kíméletet, amivel aztán az önmaga határain belül megoldhatatlan pillanatot tovább lökhetem a következő
pillanatba; késleltetek, elodázok, s így még mindig adok neki valami halvány reményt.
Reménytelensége nekem fájt jobban, hiszen ő a kimondás által ismét megszabadulhatott a reménytelenség
nyomásától, s az arcán azonnal meg is jelent a csupaszság helyén a kicsikart kielégültség halvány öröme, majdhogy
szemtelenül bánatos mosoly, ami nem csupán a feltett kérdésre, hanem arra a még szemtelenebb kérdésre is
visszautalt, hogy vajon mit csinálhatunk mi egymással, ami olyannyira különböznék a szerelmi manipulációnak attól
a formájától, amit ő csinálna vele vagy velem, avagy teljesen azonos lenne? én viszont ettől a nagyon is
közönséges, földönjáró kérdéstől még erősebben éreztem azt a reménytelenséget, amiből Melchiort ki akartam
volna váltani.
Tévedtem, gondoltam majdnem hangosan, az ember akár így, akár úgy, csak a másik nemén keresztül
akarhatja a másikat, és ezért el sem éri, mert a másik ugyanakkor nem csak a neme szerint való, vagy talán nem
is akarja a másikat? tévedtem, vagy őrült vagyok.
Hiszen minden további nélkül elmondhattam volna neki, válaszolhattam volna a kérdésekre, azokkal az
egyszerű szavakkal, amelyeket kívánt, ám akkor olyan szavakkal kellett volna illetnem ezt az énem szerint való
kapcsolatot, mely mind, mind csak a nemem szerint való lett volna, tehát csalás, hazugság, öncsalás és árulás.
Menjünk, mondtam hangosan.
Mondta, még korán van, ő még sétálni akar.
Semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy tévedtem, ez végül is ilyen egyszerű, biztosan neki van igaza,
a testével érzi a dolgok egyszerűségét, amit ezek szerint én nem érzek; ha levest akar főzni, akkor vesz zöldséget,
húst, fűszert, kell hozzá víz, fazék, tüzet gyújt alá, igen, ez biztosan ilyen egyszerű mindenki másnak, és akkor
tévedtem, vagy őrült vagyok.
Mivel azonban ebből semmi nem lett kimondható, szó nélkül fordultam meg, és indultam volna visszafelé.
Mint mikor valaki ébred, és nem tudja, hol van, indultam volna, de nem volt ösvény a lábam alá, hiszen én
egy eszmém vagy téveszmém végére értem; s mintha fogalmam se lenne róla, mi ez, miért, hogyan kerültünk mi
ide, ki ez a nő, illetve nem ott lennék, ahová kerültünk, mert a tér közben megváltozott, elfordította magát, egy
ismeretlen világ ismeretlen pontján találom magam, helyesebben nem találom magam, nincs, nem vagyok, s ezek
szerint mégse ébredtem volna föl, hanem a valószínűtlenség érzetének egy még mélyebb rétegébe zuhantam le.
A színét vesztett sík vidék áthatolhatatlan, lágy szürkeséget párázott fel magából, s csupán az égre
föltorlódott felhők szélein tükröződött még valami az alkonyat szeles vöröséből, idelenn nem volt többé se hajlat,
se él, se határ, elmúlt hát az idő, melynek végtelenbe részleteződő tartalma volt bennem, de formátlanul, és
ugyanilyen formátlanságot látott a szemem.
Káoszba másztam, nem előre, nem hátra, és főként nem ösvényen, hiszen az ösvény is csak egy fogalom,
amit azért találtunk ki magunknak, hogy segédletével próbáljuk meg eloldani magunkat a magunk nyűgös
anyagától; és akkor jó, így jó, ösvény sincsen, csak idegen lábak által előtaposott talaj, pára sincsen, víz van,
halmazállapot van, mindenütt és mindenen és mindenben mozdíthatatlan anyag van.
Talán a felhő vizének szélén a vörös fény színe, ha nem lenne az is por, homok, füst, a föld lepedéke; vagy
talán maga a fény, amit tisztán soha nem láthatok?
Hallgattam, mert nem volt táj, csak anyag volt, az anyagnak súlya volt, ordítani szerettem volna, hogy akkor
megfosztottak a szépségtől, nincsen szépség, forma sincs, mert ez megint egy fogalom, amivel a formátlanságból,
a saját formátlanságomból igyekeztem kiszakítani magam, de hát olyan nevetséges volt minden logikai erőlködés,
hiszen ha van formátlan anyag, ha legalább a súlyát érzem, ha legalább a káoszát érzem, akkor meg ki foszthatott
volna meg bármitől?
Mikor kinyitotta nekem a kocsija ajtaját, és beültem mellé, láttam az arcán, hogy lecsillapodott, benne
minden elcsendesült, és e csönd mögül nagyon óvatosan figyel rám, most csak és kizárólag rám figyel, kicsit úgy,
mintha nagybeteggel vagy elmeháborodottal közlekedne; s még mielőtt elkezdett volna bajmolódni az indítással,
úgy nézett rám, mintha értene is valamit mindabból, ami itt kettőnk között végbement.
Kérdezte, hová.
Máskor se szokta megkérdezni, mondtam; kérdeztem, most miért kérdezi.
Kiengedte a kéziféket, és hagyta, guruljunk le az emelkedőről.
Jó, mondta, akkor hazavisz.
Nem, mondtam, Melchiorhoz megyek.
A motor köhögve, minduntalan nagyokat rándítva az egész zörgő masinérián, beindult, visszakanyarodtunk
az országútra, és a reflektor fénye kihasított magának a szürkületből egy darab utat, amit a kerekek folyamatosan
begyűrtek maguk alá.
A jövőt szépen begyűrjük magunk alá, és hátul kibocsájtjuk magunk alól a múltat, ezt nevezzük haladásnak,
holott a fölosztás önkényes, az időben ismétlődő elemek folytonosságát csupán egy fogalommal tudjuk
megakasztani, ezt nevezzük sebességnek, ennyi a történelem, semmi több, ennyi a történetem, tévedtem, és
tévedéseimet folyamatosan ismételgetem.
És mégis, csendességével, tartózkodóvá vált nyugalmával és figyelmével most ő ad nekem valami halvány
kis reményt; ezt is éreztem.
Később megkérdeztem, tudja-e, hogy Melchior hegedűsnek készült.
Igen, válaszolta, tudja, de ne beszéljünk többé róla.
Akkor miről beszéljünk, kérdeztem.
Mondta, semmiről.
És tudja-e, kérdeztem, hogy miért hagyta abba.
Nem, ezt nem tudja, de most nem is kívánná tudni.
Képzeljen el magának egy tizenhét éves fiút, mondtam, s az a körülmény, hogy az igen silány minőségű
kétütemű motor mechanikus zaja fölé kellett emelnem a hangomat, tehát meglehetősen hangosan, csaknem üvöltve
kellett beszélnem valami olyasmiről, aminek csak a lélek érintetlen csöndjében lehetett érvényessége, segítette ezt
az újabb mutatványt; úgy éreztem, most még egyszer megkísérlem, de valójában ez lesz az utolsó nekifutás, és
a hang megemelésének kényszerével ugyanakkor bosszút álltam, akárha azt mondanám, tessék, nesze, most
hallhatod! ami viszont segített megérinteni és meggyalázni a tilost, segített legyűrni árulásom szégyenét.
Képzeljen el magának egy tizenhét éves fiút, akit egy csinos, régimódi, a háborúban éppen csak
szétbombázott kisvárosban csodagyerekként rajonganak körül, ordítottam ezen a furcsa hangon a motor zajában,
és kérdeztem, járt-e már ott, mert hirtelen nagyon lényegesnek tűnt, hogy ismerje azokat a házakat, az utcát, a
levegőt, a szekrény tetején illatozó téli almákat, a téglavár bokrokkal benőtt egykori vizesárkát és a mennyezeten
a foltot, az ágy fölött.
S amint ez eszembe jutott, éreztem, már az első hangom is éppen olyan elhibázott, mint az összes eddigi,
hiszen a történet anyaga nélkül maga a történet sem elmondható.
Nem, sajnos még nem járt ott, de szeretné, ha valami egészen másról beszélnénk, vagy inkább hallgassak.
Azt az estét is el kellett volna mesélnem neki, a foszlékonyan ragacsos esti párát a szellőtlen levegőben, amint
kilépünk a Wörther téri ház kapuján, és állunk, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy merre indulunk, mindig
pillanatnyi érzelmi igényeinknek és távlati terveinknek megfelelően kellett kiválasztanunk az esti sétára alkalmas
útvonalat.
Egy olyan állapotot el tud-e képzelni, ordítottam, amikor egy kamaszfiú még nem tud különbséget tenni a
test szépsége és a képességek ereje között?
Fejét magasra vetve egyensúlyozta szörnyű szemüvegét az orrán, kelletlenül hallgatott, úgy tett, mintha
kizárólag az útra figyelne, és hiába beszélnék, a hangom nem jelentene többet, mint a motor püffögése és
duruzsolása.
S azon az estén, helyesebben azon az éjszakán, amikor Melchior elmesélte ezt a történetet, bizonyára valami
tágasabbat vagy terjedelmesebbet kívántunk, mert a rövidebb úton indultunk el, de végül is a hosszabbik járatra
kanyarodva értünk ki a Weissenseehez, azaz a Fehér-tóhoz.
A söröző teraszán szétszedtük az egymásra borított vasszékeket, elhagyottan csikorogtak a sötétben,
indultunk volna tovább, s csak annyi időre helyezkedtünk itt kényelembe, míg elszívhatunk egy cigarettát: hideg
volt.
Éjfél körül járhatott, a tavon néha megszólalt egy rekedt vadkacsa, különben minden néma és sötét és
mozdulatlan.
A kishúgomról meséltem, a haláláról, arról az intézetről, ahová még az apám vitte el, és ahol aztán csak
egyetlenegyszer jártam, mert soha többé nem volt merszem visszamenni, arról az egyetlenegy látogatásomról
meséltem, mikor is régi játékaink szabályai szerint beállt a két térdem közé, s ez jelentette azt, hogy szorítsam.
Én szorítottam, és ő megállás nélkül, másfél órán át kitartóan nevetgélt, semmi mást nem csinált, nevetgélt,
ami az ő nyelvén azt jelentette, hogy valamiként elfogadhatóvá akarja tenni magát, azt mondta vele, hogy ő ilyen
vidám, és ha innen elviszem, akkor ezt az állandó vidámságát adja majd nekem cserébe, bár az is meglehet,
meséltem, hogy a saját részvétlenségem fájdalma beszélt bennem így helyette.
Könyökét az asztal lapjára támasztotta, tenyerébe döntötte a fejét, így nézett le rám, én ugyanis előzőleg két
széket húztam magam alá, és a fejemet az ölébe helyezve nyúltam el.
Aztán két év múlva, meséltem, persze soha többé nem tudtam visszamenni, találtam egy papírfecnit az
asztalomon: kishúgod meghalt, temetése ekkor meg akkor.
Ide nem hatolt el fény, egymás arcát csak akkor láthattuk, mikor a cigaretta fölparázslott.
Mindvégig figyelmesen, bár nem kis idegenkedéssel hallgatott.
Melchior mindattól idegenkedett, ami a múltamra vonatkozott, ha a múltamról beszéltem, akkor minden
udvarias vagy udvariaskodó érdeklődése ellenére úgy feszültek meg az izmai, mintha nem engedhetné meg
magának, hogy még a múltam is beléhatoljon, a jelen, a pillanat, a jelenlétem bőven elegendő lenne.
Mondhatnám azt is, hogy az érett, jelenében energikusan tevékenykedő ember tartózkodásával nézett le rám,
kissé megütközve, némi elnézéssel gyengéim iránt, hiszen szeret, ám egyáltalán nem helyeselve, hogy én a
múltamnak olyan részleteivel bíbelődöm, amivel normális, felnőtt, múltjukat egyszer s mindenkorra maguk mögött
tudó férfiaknak nem illik foglalkozniuk.
Ugyanakkor egy ezzel homlokegyenest ellenkező folyamat is lezajlott benne, míg hallgatott, hiszen
minduntalan kijavította hibás mondataimat, erre maga se figyelt, beidegződéssé vált kettőnk között, mondataimat
tehát mintegy ő építette föl magának, ő teljesítette ki nekem, beleépítette saját anyanyelvének rendszerető
otthonába, én viszont csupán ezeken az általa óhatatlanul elsajátított mondatokon tornázhattam magam tovább
a nyelvi törmelékben, az ő mondataival beszéltem el, amit mondani akartam, és magam sem vettem észre, hogy
egy-egy közössé váló mondatunk elébb kétszer, háromszor is elhangzik, helyet és értéket cserél, míg végre
értelmes céljához érhet.
Mintha a saját múltam történetével kellett volna kicsalnom a múltja történetét.
Akkor nem gondoltam rá, ma gondolom, hogy ezekre az esti, éjszakai sétákra valójában nem a mozgás
puszta kényszere vagy kelleme miatt volt szükségünk, hanem azért, hogy úgy teremthessünk kapcsolatot ezzel a
mindkettőnknek más okokból, de egyként kedélytelennek és idegennek érzett világgal, hogy közben ugyanannak
a világnak ne kelljen a kapcsolatunkról tudomást szereznie.
És azt is szerettem, ahogyan cigarettázott.
Volt abban valami ünnepi, ahogyan hosszú ujjaival kipöccintett, majd kihúzott egy cigarettát a csomagból,
s aztán a rágyújtásnak és minden egyes szívásnak külön hangsúlyt adott, hosszan, élvetegen, mélyen szívta le,
tartotta, lassan, ajkával bodrozva fújta ki a füstöt, élvezte a füst látványát, olykor a nyelvével is utánanyúlt,
óvatosan beledugta az ujját, két szívás között pedig úgy tartotta a kezében, akárha azt mondaná: íme itt a
cigaretta, mindenki láthatja, abban a kivételes kegyben részesültünk, hogy ilyen békésen és szépen
cigarettázgatunk! ami azt jelenti, hogy a cigarettázás nem egy közönséges cigaretta közönséges elszívása, hanem
a cigarettázás maga.
Nem az élveket önmaga elől is elzárni igyekvő fukarság, és nem is az élveket hörbölő sóvárság igyekvése
volt ez, hanem minden valószínűség szerint egy olyan puritán, fogalmait gondosan mérlegelő, céljait és eszközeit
gyanakvón válogató neveltetésből származó késztetés, mely soha, egyetlen pillanatra sem engedheti, hogy az
események egyszerűen megtörténjenek, hanem részese akar lenni, sőt, tudatában akar lenni a történéseknek, s
így ad hangsúlyt minden pillanatában a létezésének, mintegy a saját létének jelenén és jelentésén is fölülemelkedik
a fogalmaival, fogalommal csípi fülön a létet.
Ha Theával voltam, akkor bármi megtörténhetett, ami másfelől azt jelentette, hogy nem történt meg semmi,
holott megtörtént; míg ha Melchiorral voltam, akkor olyan érzésem támadt, hogy bármi történik is, az nem
történhetik másként, minden történés rendjén való, viszont mintha eleve el lenne döntve, mi történhetik.
És nem tudom, mi volt a mondat, vagy mi lehetett az a kis fordulat a történetemben, ami megragadta, de
figyelmes tartózkodástól feszült, idegenkedő teste úgy moccant meg, mintha kényelmetlennek találná ölében a
fejem, semmi nem változott, nem lazult el, nem ért hozzám a kezével, nem engedett érettségének öntudatos
nyugalmából, csak éppen a tartózkodás nyugalma mögött valami nagyon hevesen és nyugtalanítón hatott.
Végül is, amit a saját életünkről egymásnak elbeszélhetünk, az egyáltalán nem olyan különös, hogy a másik
ember életében ne lenne számos hasonló, s a hallgatás csöndjében éppoly kivételesnek tetsző eset; azért
mesélünk, mert biztosan tudjuk, hogy a másikban is ott szunnyad ez a mese.
És bármilyen érett, jelenében kiegyensúlyozott is legyen valaki, bármily erősen és vízhatlanul szigetelje el
magát a saját múltjától, az ilyen különösként előadott történetecskék hallatán nem állhat ellen, feltámadnak és
azonnal beszélni óhajtanak a saját, a hasonló eseményei, olyaténképpen, mintha egy nagyon is gyermekes
gesztussal így kiáltana: ilyen nekem is van! s a fölismert azonosság örömében ilyenkor akad két beszélgető ember
között a szó a szóba.
Másfelől, ha kissé nagyobb távolságból szemléljük e saját történéseinkben alámerülő meséket, ha úgy
szemléljük, mint egy lelki karbantartáshoz elengedhetetlenül szükséges műveletet, akkor azt is elmondhatjuk róla,
hogy a kölcsönösségben, de magában az elmondásban is, tapasztalataink súlyát és érvényét mérjük le, a
kölcsönösen és közösen megmért tapasztalatban mutatkozó azonosság viszont már egyenesen valami
szabályszerűséget, netán törvényt láttat, s így a mesélés, történéseink elbeszélése és kicserélése, de minden
másféle fabulázás, a pletyka, a nyilvánosságra hozott bűnügyi hír, az anekdotázó italozás, a szomszédasszonyok
lefetyelése se más, mint az emberi viselkedés etikai szabályozásának leghétköznapibb módszere;
különbözőségemet kell ahhoz elmondanom, hogy érezhessem azonosságomat, és fordítva, a hasonlóságban és
azonosságban kell megtalálnom azokat a különbségeket, amelyek mindenkitől elválasztanak.
Volt egy lány, mondta hát azzal a szóba szót akasztó hangsúllyal, amelyben a közbeszólás udvariatlanságát
a témához való kapcsolódás készsége ellensúlyozza; bizonyára emlékszem a házra, mutatta, hol lakott a
hegedűtanárja, na, éppen a szemközti házban lakott ez a lány, és már nem emlékszik, miként kezdődött a dolog,
de arra lett figyelmes, hogy a lány pontosan tudja, mikor érkezik ő az órára, mert amint megérkezett, a lány is
nyomban megjelent a lakásuk ablakában, és amíg az óra tartott, el se mozdult onnan.
Nézett, egészen furcsa pózban állt, vagyis neki furcsának tetszett, két kifordított tenyerével támaszkodott
rá az ablak keretére, az ölével is nekifeszült, fölhúzta a vállait, és nagyon lágyan hintáztatta magát, ő pedig mindig
úgy igyekezett elhelyezkedni a szobában, hogy a tanárja ne vehesse észre a játékukat.
Éreztem, testében iszonyú súly fordul, s mikor kisvártatva megszívta a cigarettáját, a hosszan felparázsló
fényben, öntudatos tartózkodása helyén, láttam az arcán azt a felelőtlenül könnyed ellágyulást, amivel az
emlékeinek átadja magát.
S miközben beszélt, idegenül ható versei is eszembe jutottak, nem mintha a verseiben nem rendelkezett volna
e merész föllendülés és lágy alámerülés készségével, hanem éppen megriadva a lendület erejétől, szemléletének
élességétől, egy olyan elvont fogalmakkal terhelt nyelvi rétegbe lökte át magát, ahol a maga közvetlen, tárgyias
formájában se a múltja, se jelene nem szólalhatott meg többé, és a fogalmi gondolkodás súlyától vagy akár
magaslati levegőjétől minden sajátos, egyszeri, nyers érzéki tapasztalatra valló nyelvi elem elfulladt.
Nagyon szép lány volt, mondta visszalendülve az elakadásból, legalábbis akkor szépnek látta, azóta elhízott
és két rettenetes gyereket szült, de körülbelül olyan magas volt, mint ő, ami lánynak elég magas, később
közelebbről is látta, ilyen halványszőke pihékből simult hátra a homlokából a haja, majdnem a feje búbján farokba
kötve, és ha nagy néha eszébe jut, akkor mindig ezek a halvány pihék, nagyon erős és határozott homloka volt,
Marionnak hívták.
Cigarettája végére ért, megemelte a fejem, hogy a talpával taposhassa el a földre hajított csikket, de úgy
emelte, mintha idegen és fölöttébb zavaró tárgy lenne; fel kellett ülnöm.
Ne haragudjak, mondta, közbevágott, ő tulajdonképpen nem is akart többet mondani, hideg van, menjünk,
mondjam tovább, teljesen lényegtelen dolog, nem is tudja, miért jutott eszébe, szóra sem érdemes.
Míg hazaértünk, egyetlen szó se hangzott el többé, hallgattuk lépteink idegen zaját.
Odafönn a lakásban, úgy, ahogyan magunk mögött hagytuk, égtek a villanyok.
Későre járt, és mindketten úgy tettünk, mintha köznapi mozdulatok segítségével be lehetne fejezni ezt a
semmibe futó napot.
A hálószobában vetkőzött le, közben leszedtem az asztalról a vacsora maradékait, és mikor vittem ki a
konyhába, már meztelenül állt a falikút előtt, mosta a fogát.
Teste színtelenül sápadtnak tetszett a sárga lámpafényben, ágyéka mint valami különös bodor, lapockája
erősen kiállt, a medence éles csontvonalától kerítve horpadt le a hasa, hosszú combja a kelleténél vékonyabb,
illetve vékonyabb annál, hogy valamiféle eszményi szépészet szabályai szerint teste egészével arányos lehessen,
esett és esendő volt az én felöltözöttségem mellett, de legalább ilyen esettnek és esendőnek éreztem volna akkor
is, ha rajtam se lett volna ruha, mert olyan messzire távolodva állt ott most a testével, mintha önmagában se lenne
jelen, és az emberi esettség és esendőség testvéri érzetének semleges távlatából láthatnék egy testet, amelynek
különben a bolondja vagyok.
Az ablak szokás szerint nyitva állt, az éjszakában szabálytalanul egymásba torlódó tűzfalak és háztetők közül
kivilágló lépcsőházakból bárki beláthatott ide, ez azonban soha nem zavarta.
Szájából a fogkefét kivonva pillantott hátra, és fogkrémtől habzó szájjal mondta, a díványon fog ágyazni
magának.
Később mégsem tudtam elviselni ezt a magyarázat nélküli hallgatást a hálószoba süket csöndjében,
forgolódtam, nem tudtam elaludni, átmentem hozzá, gondoltam, ha alszik, befekszem mellé.
Kérdeztem a sötétben, alszik-e.
Nem alszik.
Az összevont függönyökön nem hatolhatott be fény.
A sötétnek nem volt se hívása, se elutasítása; kitapogattam a dívány peremét, leültem, nem moccant.
Mintha nem is lélegezne.
Kezemmel néztem meg a testét; karját kényelmesen összekulcsolva a mellén, hanyatt feküdt.
Erre a kulcsra helyeztem rá a kezem, nem többet, a kezem súlyát.
Talán tényleg igazam van, mondta a sötétben.
Hangja telt volt, mély, nagyon nyugodt, a bőre, a karja viszont távoli, magának való anyag, a hangjával kellett
áthajolnia teste idegen anyagán, hogy elérjen.
Nem mertem szólni, a kezemet se mozdítottam.
Igen, mondta, talán tényleg igazam van.
Nem értettem, illetve nem mertem érteni, s éppen csak a hallhatóság pereméig tolva magam elé a hangokat,
kérdeztem, miben lenne igazam.
Akkor hirtelen megmozdult, karját kihúzta a kezem alól, fölült, és fölkattintotta a lámpa kapcsolóját.
Selyemsapkával ernyőzött falikar világított le a feje fölül, a díványt mély színek szabálytalan mintáiból szőtt
selymes szmirna keretezte.
Hátát e szőnyegnek vetette, a takaró az öléig csúszott, karját ismét összefonta a mellén, s állát lefeszítve
nézett rám, mintha alulról nézne fölfelé, holott szembenézett.
A fény bensőséges köre átvilágította, fehérre szőkítette vad hajának csigáit, árnyékokat nyújtott az arcára,
és az árnyékok továbbsodródtak erős mellizmain, foltokat képeztek a karján, a fehér ágyhuzaton.
Szép volt, nem szebb, mint egy rejtélyes okból félmeztelenre vetkeztetett, komolyságában inkább önmagára
meredő mint a világra kipillantó fiatal férfiról készült kép.
Egy kép, amelyen minden a végsőkig kiegyensúlyozott: a fényekre szép árnyékok felelnek, a szőke haj
csigáira a mell fekete szőrzete, a világos bőrre a sötét háttér, a háttér tüzes színeire a szem csupasz fehérje, a kék
hideg, a váll gyöngéden ereszkedő vonalára az összekulcsolódó karok izmainak kemény vízszintese, szépség, amit
be lehet fogadni, anélkül, hogy meg lehetne érinteni.
Úgy néztünk egymásra, ahogyan betegére tekint a tapasztalt orvos, mélyen, nyugodtan, a lehetséges tünetek
lehetséges jelentkezési formáit vizsgálgatva a másik arcán, keresve e tünetek lehetséges összefüggéseit, ám
semmiféle érzelmet nem árulva el, sőt, minden érzelem ellenére sem érezve a saját érzelmeket.
Éreztem, egymásban való vándorlásunknak nagyon mély és nagyon sötét pontjára érünk; hetek óta
keringtem életének legkényesebb tájai körül, célhoz értem, kihívtam, és a legjobb meggyőződése ellenére fogadta
el a kihívásomat, de ezen a homályos tájon aztán olyan energiával vetette meg a lábát, mintha szörnyű bosszúra
készülődne ellenem, s ezért nem is zavart, hogy takaratlanul ülök a dívány szélén, akárha meztelen testem ügyetlen
helyzete, kiszolgáltatottságom védelmet jelenthetne egy lehetséges bosszú ellen.
Ez a tanár, mondta néhány pillanatnyi csend után, és a hangja az imént még nékem szóló meleg mélységéből
kiemelkedett, olyan száraz lett, hűvös, olyan tárgyszerű, mintha nem önmagáról szándékozna beszélni, az arcán
pedig nyoma sem maradt annak a lágy alámerülésnek, amivel alig egy órával előbb elkezdte, nem magának
beszélt, nem nekem, hanem a kép beszélt, valaki, aki képes rá, hogy úgy kezelje önmagát, mint a tudós a
spirituszban örök álomba altatott rovart, mikor is gombostűre tűzve behelyezi kiterjedt gyűjteményének
fejlődéstörténeti és alaktani szempontok szerint meghatározott helyére, s a műveletben a tűnek nagyobb
jelentősége van, mint a rovarnak vagy a rovar rendszertani helyének.
Első hegedűs volt a színház zenekarában, pontosan úgy, mint az igazi, a francia apja, akiről akkor még nem
tudott, és művésznek középszerű, pedagógusnak csapnivaló, de a helyi körülmények között mégis a legkiválóbb,
a derék és igen előkelő Gudrun néni után, aki előzőleg tanította, valóságos felüdülés, mintha kinyitották volna
előtte az áhított kaput, és most egy zenei aggszűz odújából átléphetne a művészet felszentelt csarnokába, igen
kulturált ember volt, művelt, tájékozott, könnyed, külföldeket járt, majdhogynem egy világfi, úszott és teniszezett,
kitűnő kapcsolatokkal, s értett hozzá, hogy ezeket a kapcsolatokat a tolakvás leghalványabb jele nélkül ápolja,
mintha ő tenne szívességet, agglegény, de a szó klasszikus értelmében mégis nagy házat vitt, mindenki, aki a
városban valamicskét is számított vagy éppen vendégföllépésre érkezett, kellemes kötelességnek érezte
megfordulni nála, valamiként mindenki kötelezőnek tartotta, hogy önzetlen jóságában és szenvedésektől hitelesített
szellemességében megfürödjék, mert ő mindenekfölött jó volt, körülbelül úgy, mintha e fuvolázó békekorban
harmadik Richárd mondjuk nem azt határozta volna el, hogy gonosz lesz, hanem ellenkezőleg, azt határozta el,
hogy hihetetlenül, végtelenül jó lesz, hiszen teljesen mindegy, jóság és gonoszság egyre megy, ő jóságával is édes
dallamot tud kifújni a szörnyű indulóból.
És mindezt nem utólagos kommentárnak szánja, úgy igyekszik mondani, ahogyan akkor érezte.
Akkoriban látta először ezt a darabot, biztosan elég gyenge előadás volt, számára azonban olyan, mint egy
idomtalanul hatalmas, félelemkeltő mese a gonoszságról, ugyanis Richárdnak óriási, hegyes púpot, illetve púpokat
raktak a hátára, mintha két, különböző nagyságú hegycsúcsot hordana a kabátja alatt, és nem sántikált, hanem
a csípőjéből kifordítva dobta, lökte a lábát, miközben minden egyes lépésnél fölvinnyogott a fájdalomtól, úgy
vinnyogott, mint egy kutya, ami persze enyhén túlzó rendezői ötlet, hiszen a fájdalomtól nem föltétlenül a
gonoszsághoz vezet az út, mindenesetre hatásos, és neki a tanárjáról mindig ez a színész jutott az eszébe, mintha
a szeme káprázna, hiszen nagyon is szép, nagyon is vonzó embernek látta, igaz, öregembernek, körülbelül
negyvenöt éves lehetett akkor, vékony, középmagas, jó szagok jöttek belőle, sötét bőre volt, ragyogó fekete
szeme, de művésziesen hosszúra növesztett, sörényszerű, gondosan hátrafésült haja csaknem teljesen ősz, olyan
ősz, amilyennek egy gyerek szemében az öregembernek lennie illik.
Ha elméleti fejtegetései közben tűzbe jött, akkor a feje tetején szétnyílt és belehullott az arcába a haja, amit
artisztikus kézmozdulatokkal igazgatott hátra, mert nem tudott azért annyira tűzbe jönni, hogy ugyanakkor ne
akarta volna azt a látszatot kelteni, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, és miért is ne lett volna rendben
minden, ezek a néha többórás elméleti fejtegetések megkapóak voltak, messzilátók, szenvedélyesek, egy
analitikus agy kritikus termékei, ami mindig magával ragadó és ösztönző, ha azonban a gyakorlatokra került a sor,
ha valamit, amit tudott, át kellett volna adnia, egyszerűen megmutatni, hogy ez így van jól vagy így van rosszul,
akkor a jóságos okosság mögött megjelent a félreérthetetlen irigység, valami indokolhatatlan, állati önzés, a
birtoklás görcse, de még ennél is több, mert gúny, káröröm, fösvény vigyor, mintha ő valami olyan életkincsnek
lenne a birtokában, ami lényegét tekintve nem megközelíthető, és nem adta, élvezte, kéjelgett a hiábavaló kín
látványától, sőt, magatartására magyarázatot keresve egyenesen azt állította, hogy technika pedig nincsen! neki
sincs! senkinek nincs! illetve, akinek van, az nem művész, hanem technikus, ne is ügyeskedjék hát, mert
mindenkinek magának kell magamagától elsajátítania a legsajátabb technikáját, ami az önelsajátítás küzdelme
folytán már nem is puszta technika, hanem az anyagtól elsajátított és az anyagba visszasugárzott létérzet, a lényeg,
a leglényeg, a puszta önfenntartási ösztön.
Az anyaggal folytatott küzdelemben ugyanis a művész olyan titkos rétegeket érint meg önmagában, amiről
előzőleg ő maga sem tudhatott, ez szégyenteljes, legszívesebben elrejtené a kíváncsi tekintetek elől, de
amennyiben a művészet nem beavatási szertartás e legperzselőbb titokba, akkor fabatkát sem ér, gyakran
ordítozott magából kikelve, hogy ők itt a művészet előszobájában toporognak, s mintha ezzel azt mondaná, hogy
valahová be kéne lépniük.
Nem állítja, hogy szerette, mégis vonzódott hozzá, ám minden vonzalmával együtt gyanakvó maradt, és
ugyanakkor heves szemrehányásokat tett magának a gyanakvása miatt, de mégis, látta, mintha valami olyasmit
látna és tudna róla, amit senki nem lát, látná, hogy ez az ember a velejéig romlott és hazug, hitetlen és végtelenül
megkeseredett, ám úgy érezte, mintha mégis valami jót akarna neki, és ezt a jót nemhogy nem merte elutasítani,
hanem ellenkezőleg, minden igyekezetével azon volt, hogy felérjen hozzá, érdemessé tegye magát erre a jóra,
miközben a füle folytonosan hallotta, mennyire hamis, amit a művészet csarnokáról meg előszobájáról papol, már
csak azért is hamis, mert hiszen neki sem sikerült soha sehová belépnie, vágyakozik, ebben a nevetséges
vágyakozásban viszont volt annyi intő keserűség és emberi hitel, a reménytelenség és a szomorúság hitele, hogy
mégse tűnjék tökéletes badarságnak, amit beszél, habár azt is érezte, hogy itt maga a vágy nem a zenére mint
tárgyra vonatkozik, még csak nem is a karrierjére, erről már rég lemondott, nem tudta mire vonatkozik, talán arra,
hogy egyszerre legyen mágikus, mély, ördögi, fölkavaró, de ugyanakkor bölcs, jóságos, rendes és megértő, és
ennek a vágynak, ennek a kínos és szánalomra méltó küzdelemnek lett ő a tárgya.
Minden óra után olyan megverten inalt el a házból, hogy abban a négy évben, amíg nála tanult, képletesen
szólva, valóban beléköltözött a művészet fúriája, belefogyatkozott, hálni járt belé a lélek, ami annál is kevésbé
tűnhetett föl bárkinek, mert hiszen azokban az években mindenki éhezett, törődött és elgyötört volt.
Alázatos lett, konok, rögeszmésen dolgozott, és elég sok mindenre rá is jött magától, amiért természetesen
megint csak a tanárjának volt hálás, minden jót tőle eredeztetett, ahogyan mondani szokás, szépen fejlődött hát
művészileg, a tanárja ezt hol takarékosan, hol kitörő érzelmi rohamokkal honorálta, és ezektől az érzelmi
ömlenyektől ő jobban félt, mint a megsemmisítő kritikától, nagy ritkán föllépéseket engedélyezett neki, vagy
kifejezetten ő szorgalmazta, ő szervezte, hírességeknek vezette elő, amolyan kis házi estélyeken játszatta
válogatott társaság előtt, és mindig kirobbanó volt a siker, érezte, szeretik, nyelik, ölelték és tapogatták, és
mindenféle könnyek csillogtak a szemekben, pedig a háborút követő évtizedekben az emberek elég nehezen
szánták rá magukat egy sírásra.
De a tanárja már ezekben a pillanatokban, ennek a testi forróságnak a kellős közepén, már a helyszínen
jelezte, jó, rendben van, ezt most gyorsan eltesszük és elfelejtjük, nem merülünk el, nem elégülünk ki benne,
amikor pedig kettesben maradtak, olyan ridegen analizálta szét a produkciót, hogy neki minden alkalommal be
kellett látnia, igen, ez nem megy, nem tudja, mit kéne elérnie, de ő még mindig nem érte el, a tanárjának majdnem
mindig, majdnem mindenben igaza van, és ő csak azért olyan gyanakvó és hálátlan iránta, azért nem tudhatja
érdemessé tenni magát e végtelen jóságra, mert tök tehetségtelen.
Ha ezzel az érzéssel magára maradt, akkor a reszkető szorongás valóságos rohamait élte át, napokig
kucorgott valami sarokban, iskolába se ment, azt számítgatta magában, hogy egy szép napon tökéletes
tehetségtelensége ki fog derülni, hiszen nem rejtegethető tovább, érzi, és ezt mindenkinek látnia kell rajta, és akkor
majd a tanár is kíméletlenül kirúgja.
Néha azon kapta magát, hogy reménykedve várja ezt a napot, de akkor az édesanyjának okozott volna
halálos csalódást.
Talán azért nem semmisült meg teljesen, talán azért reménykedett még, hogy a tanárja mégis téved, mert az
ember végül is nem csak szellemileg, de fizikailag sem képes a teljes önmegsemmisítésre, még akkor sem képes,
ha már lenyelte a ciánt, mert akkor is csak a cián semmisíti meg vagy a kötél vagy a víz vagy a golyó, jaj, mennyire
szeretett volna a folyóba ugrani, mennyire vágyott a folyóba szakadt híd pillére körüli vízre! de hát a fizikai
önmegsemmisítés se más, mint egy hétköznapi elhatározás, olyan eszközt kell hozzá választani, ami helyettem teszi
meg, a szellemi öntiprás viszont mindig hagy magának egy kiskaput, kívül kék az ég, az élet folytatható, és a
folytathatóság maga a remény.
És a cián azért jutott eszébe, mert néhány év múlva, mikor ő már egyetemre járt, ez a szegény ember szerzett
magának egy akkora adagot, ami egy lónak is elegendő lett volna, nyár volt, a színházban szünet, esténként nem
keresték, jó meleg nyár, úgyhogy a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy valami iszonyú, nyúlós bűz ömlik
ki a lakásából.
Egyszóval, ilyen körülmények között vette észre azt a lányt a szemközti ház ablakában, s éppen egy
sorsdöntőnek ígérkező zenei versenyre készülődtek, tavasz volt, a tanárja lakásában is nyitva álltak az ablakok,
nagy volt a tét, mert az első három helyezett felvételi vizsga nélkül kerülhetett be a zeneakadémiára, és a tanárja
úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a mezőny fölöttébb erős lesz, kollégákról és igen képességesnek mutatkozó
tanítványaikról beszélt, de hát a tehetséges embert, mondta, az különbözteti meg a tehetségtelentől, hogy a
vetélytársak egyenesen inspirálják, s mivel igen kemény vetélytársakra fog találni, kedvezőek az esélyei.
Ő úgy helyezte el a kottaállványt az ablak előtt, hogy minden véletlenszerűnek tetsző felpillantásnál láthassa.
A tanárja a szoba mélyén ült egy nagy fotelban, és ebből a homályból szólt ki néha hozzá.
És az volt a legérdekesebb, hogy a feszültség őt egyáltalán nem akadályozta a munkájában, kétségtelenül
újabb megterhelést jelentett, de ez a furcsa érzés, hogy a két, egymástól független, sőt, egymással ellentétes, netán
ellenséges ember tekintetének határán, egy árulás és egy titok között billeg a hegedűjével, és a titok édes volt, az
árulás sötét, olyan mértékben fokozta a koncentrációt, amit soha annak előtte nem érzett.
Nem a lánynak produkálta magát, nem önmagának és nem a tanárnak, hanem egyszerre volt mindhármon
belül és az egészen kívül, szóval játszott.
Ha esett az eső, vagy hűvös volt, és be kellett csukni az ablakot, akkor a lány esztelen játékot talált ki,
széttárt karokkal lógatta ki magát az ablakon, és félő volt, hogy tényleg kizuhan, vagy éppen ő is becsukta az
ablakot, durcáskodott, és az orrát, a száját, a nyelvét és fogát rápréselte az üvegre, szándékosan rondára torzította
magát, majompofákat vágott, bohóckodott, utánozta őt, amint a hegedűjével cincog, párafoltokat lehelt az üvegre
és betűket írt bele, egészen addig, míg ki nem jött, hogy szereti, szamárfület csinált, tépte a blúzát a mellén, hogy
amennyiben nem hallhatja ezt az édes muzsikát, akkor megtébolyul, nyelvet öltögetett és kis csókocskákat fújt
ki a tenyeréből, ha viszont az iskola folyosóján véletlenül összeakadtak, mindketten úgy tettek, mintha az egész
nem is lenne érvényes vagy igaz.
Tanárja kellemes önelégültséggel fogadta ezt a rohamszerű minőségi változást, nem dicsérte, de szerelmesen
sugárzott a szoba homályából, és dühös, lelkes, fölindult közbekiáltásokkal irányította, vezette a játékát, számára
pedig elemi örömöt okozott, hogy négy év annyi hiábavaló kínja után mégis sikerült ezt a bölcsnek és
mindentudónak mutatkozó embert átvágnia.
Legalább két hétig játszották, mire végül is észrevette, és a maga kegyetlen modorában úgy tett, mintha
semmit nem venne észre, ravaszkodott, hagyta, terebélyesedjen a történetük, s aztán a megfelelő pillanatban
lecsaphasson, és úgy kenhesse szét őket, mint a taknyot; ő észlelte ezt a kíméletlen várakozást, észlelte, hogy a
katasztrófának be kell következnie, ám másfelől ott volt a lány, aki semmit nem gyaníthatott a rájuk leselkedő
veszélyekről, idétlenkedett, hintáztatta magát, néznie, olykor még nevetnie is kellett, holott résen volt, védekezett,
de bosszantani is akarta a tanárt, amivel bizonyára még jobban csábította, ma már tudja.
Közben hosszú, színesen előadott és jóságtól csöpögő, izgalmas példákkal és érdekfeszítő ellenpéldákkal
fűszerezett tanmeséket kellett végighallgatnia az aszkétikus életvezetésről, az esztétika lelki hajtómotorjáról, a
hedonista meghibásodásról, az emberi lélek fékjeiről, tengelyéről és dugattyúiról, valamint azokról a gazdaságosan
és ésszerűen működtethető biztosító szelepekről, melyeken át a feszítő gőzt, a fölösleget olykor tanácsos
kipuffogtatni a hajtóműből, megannyi képlet, utalás, arabeszk, csupa ornamentika, mikor azonban világossá lett,
hogy minden példálózás hatástalan, kottapultjával szépen be kellett vándorolnia a szoba belsejébe, és az ablaknál
foglalt helyet a tanár.
Itt a történetnek majdhogynem vége lehetett volna, mert ő nem ellenkezett, sőt, a lelke mélyén forrón
helyeselte, értette, illetve érteni vélte a tanárját, az esendő emberi tulajdonságoknak ezt az igen egyszerű fizikai
megrendszabályozását a lehető legtermészetesebb eljárásnak vélte, megoldásnak, a hülyeségig ártatlan volt, egy
oligofrén, egy idióta nem tud olyan ártatlan lenni, mint amilyen ő volt, neki akkoriban nem csak arról nem volt
semmi fogalma, miként születik egy gyerek, hanem arról se, mi a különbség egy lány és egy fiú között,
helyesebben mindaz, ami lekötötte, olyannyira más dimenzióban mozgott, hogy még az sem hatolhatott el hozzá,
amit ténylegesen tudott.
Csakhogy a lány nem hagyta magát, lenn várta őt a kapuban, és attól kezdve vége volt a bohóckodásnak
meg a majomkodásnak, iszonyú küzdelem kezdődött hármójuk között, olyan küzdelem, amiben ő csupán az
érzékeivel, nem is az érzékeivel, az állati ösztöneivel vehetett részt, s ezért nem is sejthette, hogy ez egy küzdelem,
és valójában az életért küzd.
Arról se lehetett sejtelme, hogy ez az ember micsoda kínokat áll ki, milyen iszonyú küzdelmet folytat
önmagával, holott tudta, hiszen zsarolta.
Tudta, hiszen többször fültanúja volt mindenféle bizonytalan és szégyenkező suttogásnak, miszerint a tanárja
egy koncentrációs táborból tért volna vissza, talán Sachsenhausenból, erre már nem emlékszik, hiszen még azt
is tudta, hogy ott nem sárga és nem piros, hanem rózsaszínű háromszöget viselt volna, következésképpen
homokosnak kellett lennie, ám szokás szerint volt egy másik történet is, s ezek szerint nyíltan hangoztatott liberális
eszméi miatt sütötték volna rá ezt a bélyeget, tehát olyan gyilkos rágalom, ami miatt később valaki börtönben
bűnhődött volna, aminek megint csak ellentmondani látszott egy olyan állítás, miszerint nagyon is hangos tagja lett
volna a náci pártnak, és tevékeny szerepet vállalt a német zene zsidótlanításában, de akár így volt, akár nem,
számára ezek üres szavak maradtak, megragadtak ugyan az agyában, mégsem álltak kapcsolatban semmivel,
legfeljebb azt a következtetést vonta le belőlük, hogy lám, a felnőtteknek nem volt elég a háború, még most is
marakodnak, vagy azt a következtetést, hogy egy művészt mindig is valamiféle sajátos fertőző betegség
hordozójának tekint a környezete, amivel azonban értelmes embernek nem illik foglalkoznia.
Ezt az anyjának kellett volna tudnia.
Halkan és folyamatosan beszélt hajnalig, s ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor az elbeszélés
egyenletesen hűvös árama fönnakadt egy megemészthetetlen érzelem gátján.
Mellkasa megemelkedett, tekintete anélkül, hogy elveszítette volna a tekintetemet, visszacsúszott önmagába
és azt mondta vele, nem, ezt már nem engedi ki, nem engedheti.
Szeme bekönnyesedett, hangja elcsuklott, mintha sírásba vagy hangos vádaskodásba csuklana át.
De csuklásába belenevetve azt kiáltotta, hogy ezt sem kell komolyan vennem, semmit!
Majd halkabban, csaknem visszatalált az eredeti hangvétel hűvöséhez, megjegyezte, hogy minden kurvának
és minden buzeránsnak van anyja, és van lélekig ható históriája.
Mondta, mindez merő érzelmesség.
És néhány nap múltán, miközben a sötét országúton robogtunk a város felé, ezt a történetet meséltem tovább
Theának.
Igaz, bizonyos elengedhetetlennek mutatkozó átalakításokat hajtottam végre a történeten, a csodagyerek
lélektani helyzetéről szóló szavakat amolyan bevezetőnek szántam, a történet foglalatának, és olyan
elszemélytelenített hangon beszéltem, mintha egy mindkettőnk számára ismeretlen személyről értekeznék.
A személytelen történészi hangtól és a rendszerető elrendezés historiográfiai gesztusától viszont azonnal
megjelent a történetben az elvonatkoztatásnak azon eleme, mely lehetővé teszi, hogy a személyes oksági
összefüggések szálait belefűzzük abba a tágasabbnak és általánosabbnak tekintett kronológiába, amelyet
megmásíthatatlansága és személytelensége folytán hol történelmi folyamatnak, hol a sors kényszerének, avagy
egyenesen isteni determinációnak szoktunk mondani; s immár ragaszkodva e személytelenné és
megmásíthatatlanná tett idő szempontjához, ami valójában nem az intellektus, hanem inkább az érzelmek
tevékenykedése volt, hiszen ezzel a világnézeti eltávolítással igyekeztem elrejteni Melchior elárulásának vagy
kiárusításának egyszerű szégyenét, és úgy meséltem, mintha a folyamatos ismétlődésekben önmagát kioltó és
önmagát újra megszülő történelem önmagában lényegtelen epizódját mondanám.
Akárha madártávlatból látnék egy várost, látnék benne egy szép fiatal asszonyt, látnék egy hegedűt, látnám
azokat a réseket és űröket, melyeket a történelem vág és szakít magának, s amelyeket ugyanannak a
történelemnek a saját anyagából kell majd betömnie és kifoltoznia, látnék egy csinos kis színházat, a színházban
látnék egy zenekari árkot, az árokban a zenekar zenészeit, de ugyanakkor egy távoli lövészárkot is valahol
Sztálingrád alatt, és az egyik árokban látnám az első hegedűs megüresedett helyét, a másik árokban látnám a
rongyokba bugyolált katonát, közvetlenül a fagyhalál előtt.
És a részvétlen történelem madártávlatából így alátekintve, teljesen érdektelen fejleménynek tekinteném,
hogy néhány zenész eltűnt a helyéről, mások pedig a családi ágyból, kit lágerbe vittek, kit katonának,
érdektelennek, hiszen a sorsnak, történelemnek, gondviselésnek erre nézvést egyetlen gyors parancsa van, űr nem
maradhat, a zenekari árokban muzsikálni, a lövészárokban lőni, más árkokban temetni kell, valakinek be kell hát
ülnie az első hegedűs helyére, hely üresen nem maradhat, ugyanazt kell húznia, és ugyanazt a fecskefarkú
történelmi álruhát kell viselnie, lássék változtathatatlannak a változó, legyen elhanyagolható, szóra sem
érdemesíthető körülmény, hogy most a szomszédos táborból átvezényelt francia hadifoglyok ülnek az eltűntek
helyén, és a feltartóztathatatlan folyamatosság biztosításának jutalmaként őreik ne csak úgy véletlenül kísérjék ki
őket az Aranykürthöz címzett vendégfogadóba, sors, gondviselés, történelem ezt se valamiféle kegyes, emberi
meggondolásból tegye, hanem azért, hogy az első hegedűs, ki rövid órácskára eltűnik a sztálingrádi havas
sztyeppén agonizáló fogadós emeleti lakásában, hihesse, kedvéért kihagy a történelem lélegzete.
Holott történelemnek, sorsnak, isteni elrendelésnek nincsen kihagyása, azt az űrt tölti be, amit a fogadós
hagyott hátra a családi ágyban, s ilyen értelemben érdektelen körülmény az is, hogy itt egy szép fiatal nő és egy
szép fiatal férfi valami olyasmit érez, mit teljes joggal halálos szerelemnek neveznek, inkább meghalnak, mintsem
egymás nélkül éljenek, hangoztatják, hiszen éppen azért nevezik meg ilyen végletes szavakkal az érzésüket, mert
a sors szándékát nevezik meg vele.
És így az is teljesen érdektelen kérdés, hogy vajon az iddogáló kísérő őrök e megengedhetetlennek tudott
kihágást észreveszik-e vagy sem, a történelem számára nem olyan bonyolult feladat néhány buta fegyverest
átmenetileg elbódítani, megvesztegetni avagy netán jobb belátásra bírni őket egy szerelmi lobbanás szép
látványával, ha mikor majd a szörnyű tettre végül is kijózanító fényt derít, velük veresse agyon a fajgyalázó
franciát, amitől ugyan a történelmileg szükséges zenekarban ismét támad egy helynyi hiány, ám betöltéséről majd
később gondoskodik, mikor valakit visszatérít, akit előzőleg fajtalankodás miatt távolított el.
Nem hinném tehát, mondtam Theának, hogy az anya vaksága egy ilyen magasabb szempontból
nehezményezhető lehetne, hiszen amit a férjével elveszíteni látszott, azt még szebben és teljesebben megkapja
szerelmesétől, s amit szerelmesével elveszíteni látszott, az Istennek hála, méhének üregében pótolja önmagát, s
amit így kapott, azt egy szép napon vissza kell adnia.
Úgy gondolja, mondta Thea csendesen, ha nem ilyen körülményesen káromolnám az Istent, akkor is értené.
És továbbra is úgy tett, mintha mellékesen figyelne rám.
Még azon a napon, mikor a tanárja elparancsolta őt az ablaktól, folytatta Melchior a történetet, a lány ott
várt rá a kapu előtt, egy ideig nézték egymást, aztán ő nem tudott mit csinálni, mert egyrészt örült, hogy akkor
mégiscsak átverték a tanárt, másrészt rettenetesen szégyellte magát a lány előtt, nem tudja miért, talán a rövid
nadrágja miatt, nem tudott mit mondani, elindult a hegedűjével, a lány azonban utána kiáltott, hogy hülye, és akkor
ő visszafordult.
Megint ott álltak, és akkor a lány azt mondta, menjen el hozzájuk, mert szeretné, ha egyszer csak neki
játszana.
Ez végtelen butaságra vallott, ezeket a dolgokat nem lehet ilyen csúnyán összekeverni, és ő is csak annyit
mondott, hogy hülye.
Mire a lány megvonta a vállát, azt mondta, jó, mindegy, megcsókolhatja itt is.
És attól kezdve mindennap várta, pedig mindennap újra elhatározták, hogy többé nem várja, ő ugyanis a
tanárjától kölcsönzött érvekkel és hangsúlyokkal magyarázta, hogy ez most egy sorsdöntő dolog az életében, és
most ezt nem lehet.
Illetve nem, pontosan fordítva volt.
Emlékszik, azon a legelső napon, mikor az izgalomtól már nem tudtak mit kezdeni egymással, s hogy ez ne
lássék, inkább beszélgettek, a várárokban álltak, a szemétben, bokrok meg mindenféle törmelékhalmok között,
iszonyú büdös volt, és éppen a lány magyarázta, hogy ő annyira szerelmes, akár az élete végéig is várni tudná, és
ez a verseny most mindennél fontosabb, szakítsanak, ő várni fog, és ezt mindketten rettenetesen szépnek érezték,
mégis mindennap megvárta.
És még valamit el kell most árulnia.
Pillanatnyilag nem is tudja, miként lehetne erről értelmesen beszélni.
Moccanatlanul ültünk, de pillantása mégis olyan vakon csúszott és futott előre bennem, én pedig úgy
hátráltam, úgy bukdácsoltam, önkéntelen pillogásaimmal úgy léptem félre és ugrottam el a szavai elől, mintha
mindketten nagyon is hevesen, ám bekötött szemmel kergetőznénk egy megfoghatatlan tárgy körül, mely mindig
az érintés pillanatában rántja ki magát.
Szemérmünk teherbírásáról volt szó, s mivel a lelki szeméremnek a testi szeméremnél jóval rigorózusabbak
a törvényei, világos, a test végül is bomlékony anyag, ha viszont nem anyagként kezdi föltárni önmagát, akkor
hirtelen ijesztően végtelennek mutatkozik végessége, páni félelemmel menekültem hát e beláthatatlan elől, nem
akartam látni, amit én kényszerítettem ki.
Szavai változatlanul határozottak maradtak, megannyi taszítás, lökés, csak éppen nem kerekedett belőlük
értelmes mondat többé, megannyi erős, befejezetlen utalás, kijelentés, fölkiáltás, és ugyanannak a visszavonása,
kérdés, kétely, amit csak én érthettem, már amennyire az ember egy másik ember fojtott energiáitól szemérmesen
megrebbenő szófoszlányait egyáltalán képes megérteni.
A rendszertelenségben is egymásra utaló szavak, az elfojtások, elnyelések és elharapások arra a kapcsolatra
irányultak, ami ezt a csaknem teljesen betemetett és látszólag véletlenszerűen előbukkanó élményt egy másik,
gondosan megnevezetlenül hagyott élményéhez kötötte, mármint Theával való megismerkedésének élményéhez,
akinek a nevét abban a pillanatban ki se mondhatta, hiszen a két élmény között valóságosan ott tátongott tíz
évének szakadéka.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy két változatban ismerhettem megismerkedésük eseményeit.
Mondta, hogy ez soha többé.
Mondta, hogy még velem se.
Mondta, hogy az összehasonlításoknak persze semmi értelmük sincs.
És mégis, mondta.
Illetve vele, s itt a szemérmes elhallgatás Theára vonatkozott, csakhogy éppen ebből származott ez a
szerencsétlen kalamajka.
Mert se ízléstelen, se nevetséges nem akart volna lenni, holott nem lehetett volna más.
És nem akarta megbántani, persze ezzel bántotta meg.
Mert úgy látszik, ezt ő már nem érezheti többé.
Körülbelül egy hétig is eltartott ez az állapot, mondta elgondolkodón, s láttam az arcán, hogy ez a kijelentés
tulajdonképpen egyszerre két időre vonatkozik, a tíz év előttire éppen úgy, mint a hónapokkal ezelőttire,
helyesebben e hónapokkal ezelőttitől izzott át a tíz év előtti.
Érzelmi ismétlődések híján nincsen emlék, avagy fordítva, minden pillanatnyi élmény egyben utalás egy
korábbi élményre, és ennyi az emlékezés.
Szépen összecsúsztak az arcán és megállapodtak egymáson, hevítették egymást, amitől én olyan
megkönnyebbülést és megelégedettséget éreztem, mintha végre-valahára kezünkbe kaparinthattuk volna vakon
keresett elbeszélésünk tárgyát.
Ezt a szemérmes kitérőt természetesen nem említettem a kocsiban Theának.
De még a végét el akarja mondani, mert a tanárja egyszer olyan komorsággal leplezett, de mindenre elszánt
arckifejezéssel nyitott ajtót neki, hogy azonnal érezte, itt a vég, amire mindig is számított.
Mutatta, tegye le a hegedűjét, erre többé nem lesz szükségük, és egy másik szobába vezette.
Leült, őt hagyta állni.
Kérdezte, mivel tölti az estéit.
Ő megmakacsolta magát, nem válaszolt, s akkor a tanárja szépen fölsorolta a hét minden napját, és percnyi
pontossággal, hogy a hét napjain ő mikor ért haza.
A lányt egyetlen szóval vagy célzással sem említette, hétfő, mondta, kilenc óra negyvenkét perc, kedd, tíz
óra huszonnyolc, valahogy így, és így tovább, lassan, semmi többet.
Ő egy szőnyeg kellős közepén állt a rövid nadrágjában, és ott a szőnyeg kellős közepén elájult.
Abba a hirtelen felötlő gondolatba ájult bele, hogy ezek szerint ez a tekintélyes, szörnyű, imádott, öreg, szép,
őszhajú, szerencsétlen ember őt, a gyereket, a tehetségtelent, a senkit, a hét minden áldott napján osonva,
lábujjhegyen, árnyként követte, és mindent, de mindent, mindent láthatott.
Valószínűleg inkább szédülés volt, vagy ha ájulás, akkor csak néhány másodpercig tarthatott.
Arra tért magához, hogy nagyon közelről érzi a tanárja ismerős szagát, fölötte térdelt és felejthetetlen maradt
az arc: egy pók, mikor a régen áhított zöld légy végre a hálójába esett.
Csókolta, ölelte, annyira felindult volt a félelemtől, majdhogynem sírt, suttogott, könyörögve kérlelte, bízzék
benne, mert ha nem bízik, akkor ő el fog pusztulni, ő egy halott ember, őt megölték, s e felindult suttogások
közepette hangzott el az a mondat is, miszerint senki élő nem tudhatja, hogy ki a valóságos apja, és tekintse őt
apának, bízzon benne, mintha az apja lenne.
Ő tiltakozott, sírt, reszketett, és amikor valamennyire lecsillapult egy sarokban, és a tanárja már ki merte
engedni az utcára, és meglátta a lányt a kapu előtt várakozni, szó nélkül elrohant.
Az anyja azon az estén szerencsére nagyon későn jött haza.
Addig valamennyire összeszedte magát, és arra kérte, hogy azonnal költözzenek el innen, bárhová, és
keressenek egy másik tanárt, bárkit, mert ez egy rossz tanár; nem mondott mást, semmi másra nem is gondolt,
csak arra gondolt, hogy ez egy nagyon rossz ember, ezt viszont nem merte kimondani, tehát azt ismételgette az
anyja minden kérdésére, hogy rossz tanár, mintha nem az életéről, hanem a művészetéről lenne szó.
És az anyja gyanútlansága olyan volt, mint egy kegyelemdöfés, a legvégsőbb bizonyíték arra nézvést, hogy
senki semmiben nem segíthet, hogy az anyja sem segíthet, és hogy akkor mindent, ami az életére vonatkozik,
titokban kell tartani.
Hagyta megnyugtatni magát, betakarni, elaltatni, hagyta, hogy minden balsejtelme ellenére hassanak rá azok
az elemi mozdulatok, melyeket ilyen esetben egy értetlen anya tehet a szeretetével.
És ennyi jelentéktelen részlet elbeszélése után már sejthetem, mi következik.
A lány olykor megjelent az ablakban, óvatosan, félénken, mert meg akarta mutatni, mindent ért és vár, ez
a várakozás azonban olyan fájdalmat okozott, hogy minden igyekezetével azon volt, elfelejteni.
A verseny előtti nap délutánján együtt utaztak el a tanárjával Drezdába, s hogy éjszaka a szállodai szoba
dupla ágyában mi történt, nem fogja elmondani; erről csak annyit, hogy ő se addig, se azóta nem látott embert,
akinek ilyen küzdelmet kellett folytatnia önmagával, és hát pontosan akkor fogyott ki belőle az utolsó cseppnyi
erő, amikor elfogyott.
Nem is szálloda, hanem békés, régi panzió volt, valahol kívül a városon, hűvös, mély völgykatlanban állt,
komor tornyocskákkal, rácsos erkélyekkel, mint egy elfeledett, kedves bagolyvár.
A pályaudvarról villamossal utaztak ki oda, óriási, hűs szoba, minden fehérre festve, fehér porcelán lavór,
ovális tükör, a fehér márványon fehér porcelán kancsóban állt a víz, az ágyterítő is fehér, fehér függönyök, s az
ablak előtt sűrű lombok neszeztek egész éjszaka.
Kényszeredetten beszélt, mintha minden szóval abba akarná hagyni, de nem tudhatná visszavezetni a
hallgatásba, mert minden utolsónak remélt szó után még mindig lenne egy utolsó.
Kérdezte, adnék-e cigarettát.
Miközben kerestem és megtaláltam, majd a hamutartót is az ölébe készítettem, s hogy valami támasztékot
találjak a hátamnak, testem zavaró mezítelenségének leplet, meleget elgémberedett tagjaimnak, hátamat a falnak
vetve most a dívány végében foglaltam helyet, takarójának szélével letakartam magam, combja alá csúsztattam
fagyossá hűlt talpamat, ő pedig ezen a kényszertől hajtott és kényszertől akadozó hangon beszélte tovább.
Most már biztosan értem, miért kérdezte meg az anyjától, hogy ki volt az apja; a tanárjának ez a furcsa
mondata nagyon alattomosan megragadt a fejében.
És az is furcsa, mondta egy újabb szippantásnyi szünet után, hogy mikor már egyetemre járt, három év telt
el közben, és szünidőre érkezett haza, mintha még mindig nem értene semmit, ugyanazzal a gyilkos gyanútlansággal
mesélte el, miként gyilkolta meg magát az egykori tanárja, úgy mesélte, mintha egy teljesen lényegtelen eseményről
számolna be.
Nem válaszolt, hanem könnyed hangon megjegyezte, hogy néhány nap múlva vendégük érkezik, az egyik
évfolyamtársa lesz ez a vendég, s hogy semmi félreértés ne essék közöttük, jól tagolva ejtette ki a nevét, Mario,
nehogy Marionnak lehessen hallani.
Akkor az anyja, mintha végre megértené, ez is a mosogatónál történt, megállt a kezében az edény.
Nem baj kisfiam, mondta, legalább megmaradtál nekem.
Később megismételte, nekem.
Egyre hosszabbak lettek a szünetek, de nem tudta abbahagyni.
Az ember valami furcsa öncsalással úgy érzi, neki történnek a világ eseményei, minden, mondta, az is, ami
a másik emberben történik, neki, nekem, az enyém.
Talán azért kell így lennie, mondta, mert minden élőlény az anyja tejes mellét kapja először a szájába, az apja
véreres faszát is ezért akarja a szájába venni, mindent, ami él, mindent, ami a szájába ömölhet, az egyik édes, a
másik sós, mindent, ami az életét biztosítja, mindent, ami az élet előfeltétele vagy feltétele, neki, elsajátítani, nekem.
Nagyon jól értettem, miért nem tudja abbahagyni; minél megbocsátóbbnak és megértőbbnek mutatkozott
az anyja és a tanárja iránt, annál határozottabban rajzolódott ki ama rejtett és elrejtendő szándéka, hogy
élményeinek erkölcsi terhét részben a történelemre, tehát valamire, ami megfoghatatlan, részben e túlságosan is
megfogható két személyre hárítsa át, mivel azonban éppen az erkölcsi igényessége nem engedte meg, hogy ezt
a két személyt egyszerűen és közönségesen gyűlölje, az egyiket föloldotta a halála, a másik az anyja volt,
öngyűlöletre viszont nem volt hajlama, nem maradt volna más választása, mint hogy mégis a történelem
áldozatának fogja föl magát.
Ha azonban az áldozat beszélni kezd, akkor abban mindig van valami érzelmes, a vádaskodástól majdhogy
humorisztikus elem, hiszen beszél, miközben tudjuk, hogy a történelem valódi áldozatai hallgatnak.
Ezért kell a hely szellemét gyűlölnie, megértettem, ezért kellett minden kockázatot vállalva elmennie innen,
megtagadni és megszakítani minden élő kapcsolatot a saját történetével, avagy akár belehalni az újrakezdés
ábrándjába, hagyni, hogy a határon lelőjék, mint egy kutyát.
A városba érve egyikünk sem szólt többé, mindketten visszahúzódtunk saját csöndünkbe, volt két
összefüggő csönd, külön, egymás mellett.
Én enyhe izgalmat éreztem a gyomrom és a beleim tájékán, akárha lelkiismeretem ott munkálkodna most,
s azon fáradoztam, hogy ezeket a kordulásokat, mordulásokat, szelelési késztetéseket sikerüljön csillapítanom,
ami annál is nehezebbnek tetszett, mivel ő rejtélyesen és kiszámíthatatlanul zárt és megközelíthetetlen maradt, nem
tudtam hát megállapítani, miként hatott rá a válaszom.
Különös megjegyzése, miszerint akkor is értené, ha nem ilyen körülményesen káromolnám az Istent,
magyarán, akkor is értené a történetet, sőt, akkor jobban értené, ha mindenféle erkölcsi ítéletet mellőzve
mesélném, bántó maradt.
De végül is elég egyszerű módon vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy Melchior története, helyesebben
semmiféle történet nem származtatható le ilyen egyenes ágon se a történelemből, se a biológiából, a történetek
erkölcsi terhe nem hárítható át senkire és semmire, mindez korlátoltság, a gondolkodás zárlata, hanem minden
történetben az oszthatatlan egész mindenre kiterjedő, minden részletet átható hatalmát kéne inkább elfogadnom,
ami közel sem könnyű feladat, ha az ember egyszer részletekben és részletekről gondolkodik, és ráadásul nem
hívőn.
Rá kellett pillantanom, mintha annak az embernek a testi mivoltát nézném meg magamnak, akitől ilyen
kérdéseket kaptam.
Mintha gyomrom hangos kordulásait se hallaná, tekintetem se érintené.
Figyelmeztetése azért is furcsán hatott rám, mert se előtte, se utána, se fohász, se káromlás formájában, soha
nem vette szájára ezt a nevet.
Hallgató arcvonásait láthattam részvétlennek és közönyösnek, de résztvevőnek és a történettől a
legmélyebben érintettnek is.
És minél közelebb kerültünk közben a Wörther térhez, annál lehetetlenebb lett az érzés, hogy ennek a
napnak vége van, most valami más következik, beláthatatlanul más, és holnapig, ami még végtelenül messzi volt,
el kell válnunk.
Nem volt ismeretlen érzés, hiszen ha jelen voltam közöttük, akkor jelen voltam, s minél jobban sikerült jelen
lennem ezen a köztes helyen, annál inkább a szájuk íze és a követelő igényeik szerint voltam jelen, amit aztán akár
itt, akár ott, fájdalmas volt elveszíteni.
Ha ilyenkor például kiszálltam Thea kocsijából, fölmentem az ötödik emeletre, és Melchior a várakozástól
kissé ingerlékennyé válva ajtót nyitott, mit nyitott, tárta! akkor nem csak fegyelmezett, majdhogynem személytelen
mosolya tűnt idegennek, hanem minden, a szépsége, a szaga, a bőre, a borostái, a mosolyából kipillantó hűvösen
kék szeme, szégyelltem magamnak bevallani, de személyének neme is, holott nem a személye.
Akárha mindig csak ahhoz lehetne igazán közöm, amit éppen elhagyok, és azért kéne elhagynom, hogy
közöm lehessen hozzá, talán innen származik minden tévedésem, gondoltam, és ugyanakkor ez mégse nevezhető
tévedésnek, hiszen nem én, hanem az élményeim gondolkodnak így helyettem, a saját történetem gondolkodik
helyettem, élek, és állandóan búcsúzkodom az életemtől, mert minden élményem végén ott áll egy halál, amiből
az következik, hogy a búcsú fontosabbá vált, mint maga az élet.
Valami ilyesmiről gondolkodtam, amikor megálltunk a ház előtt; Thea fölvetett fejjel, valamiként fölülről
nézett le rám, szemüvegét levette és elmosolyodott.
Gyorsan kinyíló, messzire tekintő mosoly volt, mely ezidáig is ott szunnyadhatott mozgékony arcának
izmaiban, csak éppen nem adta, akárha kíméletből vagy számításból fogta volna vissza, ne zavarjon vele, olyan
zavartalan egészként fogadhassa be a történetet, amilyenné hajlítom.
S mintha saját nációm rejtélyét kéne magamban megérintenem, azt kérdeztem még magamban, vajon nem
azért távolodik-e minden pillanatban ilyen messzire legsajátabb életemtől, és hiába a mások igényeihez való
alkalmazkodásom kifinomult készsége! mert minden emlékem végén ott áll ez a halál, s akkor tán mégse a sors
isteni egysége, hanem mégis a legprimitívebb történelmi tapasztalat?
Puhán a térdemre tette a kezét, ujjai közrefogták a térdkalácsot, de nem szorította; néztem a szemét a
sötétben.
Talán nem a térdemet fogta, hanem a mozdulattal kettőnk testét, kettőnk csöndjét fogta össze, és láttam a
szemén, valamit mondani akar, helyesebben azért nem tudja mondani, mert pontosan azt érzi, amit értenie kell.
És túlzás lenne hangosan kijelenteni, bizonyos dolgokat még ilyen rejtett formában sem szabad kimondani,
az életet kéne hagyni, és mégis, ha a kocsiban nem lett volna sötét, ha nem csak az utcai lámpák lomboktól
megtört fényei hatoltak volna be, foltok, ha tisztán láthattuk volna egymás arcát, s mindez nem maradt volna a
sejtelem és az érzet határán, hanem szóvá alakul, akkor bizonyára minden másként történt volna hármunk között.
Később mégis beszélni kezdett, de akkor már túl voltunk ezen a tömött pillanaton.
Igen, mondta, mindenkinek van egy ilyen vagy olyan élettörténete, s megfigyeltem-e, hogy minden
élettörténet szomorú! vajon miért? de mégis úgy tetszik neki, mondta, mintha én a saját élettörténetemet meséltem
volna el, holott arról majdnem semmit nem tud, vagy inkább tán a saját sértettségemet.
Kérdeztem, a sértettségemet, mert maga a szó lepett meg.
Ő azonban be se várta a hangomat, arcán kis nevetésbe pukkant a mosoly, és ebből a pukkanásból lökött
ki egy kérdést, kérdezte, tudom-e, hogy ő zsidó.
Aztán igazán, hangosan nevetni kezdett, valószínűleg attól a meglepett és értetlen elképedéstől, ami az
arcomra íródhatott.
Jó, kiáltotta nevetve, most menjek, megszorította a térdemet, és vissza is vonta a kezét, ezt majd elmeséli
máskor.
Mondtam, nem értem.
Nem baj, gondolkodjak, úgyis annyira okos fiú vagyok, és különben se kell mindig mindent érteni, elég ha
érzem.
De mit tudhatok érezni ezen?
Érezzem.
Mondtam, ezt nem fogja ilyen könnyedén megúszni, ez egy disznóság.
Hogy nem-e, kiáltotta nevetve, és a testemen átdőlve kinyitotta, kilökte kocsija ajtaját; szálljak ki.
De ha egyszer nem értem, mit beszél?
Egyáltalán nem érdekelte többé, mit mondok vagy mit kérdezek, mit értek, mit nem értek, kezével a
vállamnak és a mellemnek feszült, ki akart gyömöszölni, lökni a kocsijából, én pedig némi tétovázás után ragadtam
meg a csuklóját, tétováztam, mert olyan érzésem támadt, mintha azért nem volna szabad erőszakkal válaszolnom
az erőszakra, mivel ő zsidó, most mondta, hogy zsidó, ez viszont éppen arra késztetett, hogy enyhén megcsavarva
lerántsam magamról a kezét, miközben mindketten a saját idétlenségünkön nevettünk, mindketten gátat akartunk
vetni ennek az élvezetnek.
Ne, ne, kiáltotta tompa, enyhén fájdalmassá játszott hangon, ami egyszerre volt az érett asszony elomló
védekezése és az egykori kislány megindítóan idétlen nyűgösködése, engedjem el, engedjem el, elég volt.
Ugyanakkor mégse volt tán elég, mert a fejével a mellembe akart volna öklelni, tehát folytatta, mire én még
erősebben megcsavartam a kezét, felszisszent, feje egy pillanatig a mellemen maradt, és elég jó, mondhatni békés
helye volt ott, mintha régtől keresett helyét találná meg, s a két test feszítő találkozása azt jelentené, bizony én
vagyok a szélesen és erősen boltozott férfi, ő pedig a gyönge nő, még nem adja, taszít, de azért majd megadja
magát.
Nem engedem, mondtam ki hangosan ezt a mindenképpen hízelgő, mert az általánosan elfogadott nemi
szerepjátéknak teljességgel megfelelő érzést, s olyan mohó örömmel adtam hangot ennek az együgyű érzésemnek,
mintha közölném, a kínálkozó lehetőséget semmiképpen nem óhajtom elszalasztani.
Amit talán nem kellett volna, mert sértetten rándította ki a fejét, akaratlanul fölverte vele az államat, s a
koccanás egy kicsit mindkettőnknek fájt.
Sértett tiltakozása azt jelentette, hogy mégsem hajlandó elismerni ezt az elég nyilvánvaló különbséget kettőnk
között, vagy legalábbis nem kíván élni vele, még akkor sem, ha az így okozott fájdalom letagadhatatlanul közös.
Kérdeztem, mi ez.
Mi lenne, mondta szemtelenül, semmi.
Ám közben olyan gyöngéden és kérlelőn nézett a szemembe, oly közelről, olyan kislányosan ravaszkodó
kacér alázattal húzódott vissza a gyönge nő szerepébe, olyan mesterien és szakszerűen világította át, s ez a
nevetségessé tétel, az önmagunk önkéntelenül vállalt helyzetének a nevetségessé tétele olyannyira a szájam íze
szerint való volt, hogy lassan, késleltetve, mégis engednem kellett a szorításból, bár a kezét nem engedtem el.
Mit akart ezzel mondani, kérdeztem, és a saját hangomból hallottam ki, hogy milyen kelletlenül térek vissza
az ígéretteljesen néma érintések közül a hamisan hangos szavak közé.
Tulajdonképpen azért beszéltem, hogy az értelem ne engedje útjára a begyakorolt érzékeket, vagy kövesse
legalább, értse, hogy az érzékek végül is mit akarnak vagy miért, ne az értelem ellenére vagy az értelem helyett
akarjanak, s ha van, ha tényleg lehetséges, akkor ne pótlék, másféle indulatok levezetése vagy közönséges
szerelmi gimnasztika legyen; és valami hasonlót érezhetett ő is.
Mindaz, ami eddig történt kettőnk között, amolyan baráti évődésnek számíthatott, bár nem lehetett tudni,
hol van a határ a baráti dulakodás és a szerelmi érintkezés élvezete között, az értelem valamiként ezt a határt
vigyázta volna, még ha a helyzet, éppen a mozdulatok és lehetőségek játékának élvezete miatt, olyan
visszafordíthatatlannak tetszett is, mintha magunk mögött tudnánk már ezeket a bizonytalan határokat, avagy
egyszerűen nem lehetne tudni, hol vagyunk.
Majd elmondja máskor, mondta igen szárazon, most engedjem.
Nem, addig nem engedem, mondtam, míg ezt meg nem magyarázza, nem szeretem az ilyen ostobaságokat.
Csakhogy azért se segíthette már az érzékeket az értelem, mert a szavak is ezt a véglegeset akarhatták
eldönteni: fogalmunk se volt már, hogy miről beszélünk, ami megint csak a szerelmi civódás félreérthetetlen sajátja.
Dühösen és türelmetlenül rándította félre a fejét, talán abban a reményben, hogy a helyzetváltoztatás
megváltoztatja a helyzetet.
Engedjem már, mondta, majdhogynem gyűlölködő indulattal, Arnónak fogalma sincsen róla, hogy ő hol van,
várja, már megbüdösödött a várakozástól, nagyon későre jár.
Ettől a hirtelen félrerándítástól fény esett az arcára, egy utcai lámpa éles fénye, és talán ez a fény győzött le.
Elég mulatságos, mondtam nevetve, hogy Arno éppen most jut az eszébe.
Mert az utcai lámpa éles fényében, és ezt nem tudom másként kifejezni, megjelent az arcán az a másik.
Mintha az arca erre a pillanatra hasonlítana Arno hosszú, száraz, bánatos arcára, ám nem egy idegen arc ült
ki az arcára, hanem inkább egy érzés vagy egy érzés árnyéka, valami alig meghatározható annak az idegen férfinak
a bánatából, akihez érzései szerint tartozott, s akit a megnevezéssel bizonyára nem szándéktalanul vont kettőnk
közé, tehát nem egyszerűen az öreg férj, akire akkor is gondolni kell, amikor éppen megcsalja, és akivel
egyébiránt úgy bánt, mintha az apja lenne vagy a fia, nem, hanem egy ember bánata, amihez azért kell hűségesnek
maradnia, hogy az egész közös életüket megalapozó és átfogó bánathoz maradhasson hűséges, ezért mondta volna
ezt a zsidót? ahhoz a bánathoz, ami ezek szerint nem csak azé az idegen férfié, hanem az övé? van valami
közöttük, ami tényleg nem elszakítható? az lenne közös, hogy ő zsidó és Arno német?
Le kellett volna gyűrnöm, le kellett volna törölnöm, vagy legalábbis időlegesen el kellett volna űznöm az
arcáról ezt az eddig ismeretlen, még soha se látott bánatot, csakhogy Arno bánatával nem tudhattam mit kezdeni,
ez egy olyan férfi bánata volt, akit nem éreztem közel magamhoz, nem érhettem hozzá, nem tehettem úgy, mintha
nem látnám, mennyire közös és nem lehet elválasztani, s így lett a győzelme vagy a győzelmük.
Most ugyan még kevésbé tudtam, hol vagyok vagy hol lehetnék ebben az egész komolykodó helyzetben,
de az utcai lámpák rideg fényétől előbukó, és összes lehetséges arcai vagy álarcai mögül csupaszon kiverődő
bánat számomra mégis olyan lett, mint egy villanásszerű kisülés, a legellentétesebb erők találkozása.
Jó, mondtam, el fogom engedni, de előbb megcsókolom.
Mintha a kimondástól eleve lehetetlenné válna, s akkor olybá vehetnénk, mintha megtörtént volna.
És akkor abban a híres egészben az is benne foglaltatik, ami a szó köznapi értelmében nem történik meg,
és mégis valóság.
Olyan meglepetten és lassan fordította vissza az arcát, mintha ennek az idegennek a nevében is csodálkozna;
ketten csodálkoztak rám.
Arcáról a visszafordulásban eltűnt a fény, de most már tudtam, az idegen arc nem hagyja el, s a félig elnyílt
száj mégis azt mondta, vagy inkább azt nyögte ki az arc mögül, hogy most nem.
Elengedtem, és valamennyi idő eltelt.
Ez a közös bánatukból kihallatszó nyögés természetesen nem azt jelentette, amit jelentett, hanem le kellett
fordítani, a mi közös nyelvünkön ugyanis az ellenkezőjét jelentette, azt, hogy benne is hasonló, s ha most nem,
mert nem, akkor majd igen.
Ha azt jelentette volna, hogy a következő héten vagy a következő napon, akkor ez természetesen azt
jelentette volna, hogy most ugyan nem, de máskor sem, de nem ezt jelentette.
Mindkettőnk arca ingázni kezdett az igen és a nem, a most, a következő pillanat és a bármikor között.
Mintha óvatlan mondatommal mégis fölébresztettem volna mindkettőnk száját, amit most nézni kellett.
Ingáztak az arc vonásai, elengedték és feszítették, a bőr belereszketett, és a következő pillanat el is érkezett,
anélkül, hogy most vagy bármikor lett volna belőle, maradt a bizonytalan majd, és mégis az eldöntött igen vibrált
a szájon, amiről nem lehetett tudni, mikor.
Ez viszont fájni kezdett, mert ha még most sem, akkor az igen mégis azt jelentette, hogy nem.
Mindkettőnk arcán ingázott a bizonytalan tagadásnak megfelelő tétova fájdalom és a bizonytalan igenlésnek
megfelelő tétova öröm, mondhatnám, önérzetesen tétovázott az arc az önfeladás és az önvédelem között, ám
éppen mert tétován ingáztak, s mikor az egyikben átsuhant a fájdalom, a másik örömbe tűnt, amikor pedig
eluralkodott az öröm, a másikon megjelent a fájdalom, ezért aztán a várva-várt, a sorsdöntőnek ígérkező
pillanatban még mindig nem lehetett az igentől elválasztani a nemet.
S hogy ne kelljen várnom a következő pillanatra, e közös időt kettéhasítva moccantam meg, ami ugyan
semmi mással nem volt indokolható, csupán azzal az egyszerű ténnyel, hogy fájt, az egyik irány zárva, a kocsi
ajtaja viszont nyitva volt a hátam mögött, és a fájdalom nem érhetve le az örömbe, törekedett a bármi áron való
megkönnyebülés felé.
Ám az inga járásának fizikai törvénye szerint ő éppen akkor nyílt volna ki, mikor én emígy bezáródtam volna,
s örömét már ő sem engedhette visszafordulni a fájdalomba, mivel neki most éppen igenje lett volna, s így a
bármikort kellett moccanásomat viszonozva mosttá csinálnia a kezével.
Az állkapocs, mely másodlagos beidegződése folytán józan és éber életünkben zárva tartja a szájat, a
felsőfogsort az alsóra borítja, a felsőajkat az alsóra fekteti, e pillanatba érve már ellazul, mintegy visszatér a
beidegződöttség előtti ősállapotba, kilazítja azt a józan és éber önfegyelmet, mely az alvás óráitól eltekintve
állandó izomfeszültségben tartja az arc egészét, s e feszültség módja és mértéke szerint karaktert kölcsönöz az
arcnak, amitől aztán odabenn, az alsó fogsor felső pereméről ívbe ágaskodó nyelv is bizonytalanul lebegő
helyzetbe kerül, a nyelv ívelő hegyén és a fogak gátján fölgyűlt nyál pedig a szétnyílástól visszaömlik a szájüreg
aljába.
A fej kissé félrebiccen, ha az egyik balra, akkor a másik mindenképpen jobbra, ha ugyanis két emberi száj
találkozni akar, ki kell kerülniük az arc domborzatából előtüremlő orrok ütközését.
Ha pedig a szem bemérte már e távolságot, a domborzat adottságaiból kiszámította e szükséges hajlás
szögét, és a közeledés állandóan gyorsuló sebességéből a találkozás pillanatának ideje is kimérhető, akkor a
szemhéj lágyan és lassún a szemgolyóra ereszkedik, a látás ilyen közelről lehetetlenné és szükségtelenné válik,
amiből természetesen nem vonható le olyan következtetés, miszerint minden, ami lehetetlen, az egyben
szükségtelen is lenne, de a szemrés nem záródik be egészen, laza kis nyílást hagy magának, éppen annyit, hogy
a hosszú felső pillák ne ereszkedjenek le a rövid alsó pillák szálai közé, s ezáltal a szem, mintha a szájjal hozná
tökéletesen szimmetrikus helyzetbe magát: józan állapot és mégse egészen éber, amennyit fölad a józanság
feszültségéből, annyit veszít éberségéből, ha itt kinyílik, ám nem egészen, ott lezáródik, de nem egészen.
Ha a csókról, két száj találkozásáról, ama pillanatról, melyben a közvetlen érzékszervi érzékelés hirtelen
átfordul a közvetlen testi érzékelésbe, valami közelebbit óhajtanánk mondani, akkor tán be kéne lépni az elnyílt
és egymást megérintő ajakpárosok függőlegesen barázdált felhámja mögé.
Amennyiben sebészi kés igénybevétele nélkül egyáltalán lehetséges lenne ilyesmi, akkor viszont maga a szervi
működés összefüggésrendszere kényszerítene egy olyan lehetetlen választásra, hogy vajon a szájzug felé lágy
hullámokban aláereszkedő izmok útját kövessük-e, avagy az idegek, netán az erek hálós pályáit; az első esetben
az ajkak és pofa egymásba kapaszkodó nyálmirigyeinek koszorúján kéne áthatolnunk és a kötőszöveten keresztül
nagyon gyorsan elérnénk a nyálkahártyát, míg a második esetben mintha egy fa hajszálakká elágazó gyökérzetén
át szívódnánk föl a törzsbe, s onnan az idegkorona központjába, a harmadik esetben pedig attól függően, hogy
a kék avagy a vörös erek turistaösvényén indultunk-e el, pitvarba, kamrába érnénk.
Ám szerencsére csak a mesében kell három út közül az egyedül üdvözítőt választani, mert amennyiben nem
üdvözülni akarunk, hanem egyszerű és minden bizonnyal elég felszínes kíváncsiságunknak engedünk, akkor a
negyedik lehetőséget választva, az egymással még éppen csak érintkező ajkak barázdái között szépen
becsusszanhatunk a száj üregébe, ami nem lesz könnyű csusszanás, a felület ebben a pillanatban csaknem teljesen
száraz, a nyálmirigyek bőségesen termelik ugyan a nyálat, de a bizonytalanul lebegő nyelv nem nedvesít,
következésképpen minél hosszabra nyúlt az érintkezés előtti elnyílt idő, annál szárazabbak az ajkak, néha
egyenesen olyanok, mint aszályos esztendőben a kicserepesedő föld, holott az alsó fogsor belső hajlatában, a
nyelv alatt, egészen tekintélyes tavacska gyűlt már a nyálból.
Ha az alsó fogsor sziklás gerincén haladva megkerüljük e kis tavat, és a tövinél kapaszkodva föl, hosszanti
vágatában igyekszünk a bizonytalanul lebegő nyelv csúszós hátára mászni, hogy onnan tekintsünk vissza a megtett
útra, akkor egészen kivételes látvány tárul elénk.
A vállalkozás persze nem veszélytelen, ha nem vetjük meg magunkat jól az ízlelőgumókon, akkor könnyedén
lecsusszanhatunk a garatba, mégis megéri, végül is védett barlangban vagyunk, fölöttünk a szépen ívelő szájpadlás
boltozódik, előttünk pedig a legszabályosabb tompaszögű háromszög formáját képezi a szájbarlang nyílása, s ha
nem éppen e lenyűgöző látványt jöttünk volna megtekinteni, meglepettségünkben szinte felkiálthatnánk, a száj
nyílásának anatómiai képe innen tekintve ugyanis pontosan olyan, amilyennek Isten szemét szokás ábrázolni.
S amikor e nyíláson kitekintve hirtelen minden elsötétedik, mert barlangunk nyílására a szívás és a behatolás
ellentétes késztetéseitől hajtva, és nem is egészen szimmetrikusan, hanem valamelyest félrecsúszva, egy másik
háromszög tapad, megtörténik hát a csók, akkor egyenesen olyan érzésünk támad, mintha az egymásba forduló
szájbarlangok sötétjében Isten egyik szeme Isten másik szemébe tekintene.
Felfedezésünk örömét még ebben az izgatott pillanatban is szívesen megzavarjuk a kétely kínjával, kérdezve
önmagunktól, hogy két ember ajakpárosának érintkezése, a csók, valóban olyan kiemelt és kivételes jelentőségű
találkozás lenne-e, melyben Isten egyetlen szeme Isten másik egyetlen szemébe néz?
A kétely kínjában mindig ismereteket és tapasztalatokat bányászunk elő, cáfoljanak vagy igazoljanak, a
cáfolathoz vagy igazoláshoz azonban el kell kalandoznunk a testben, már amúgy is benne vagyunk! és szemügyre
kell vennünk azokat a szerveket, amelyek az ember szerelmi életében így vagy úgy szerepet játszanak.
Ha pedig ezeket a szerveket és összes tulajdonságukat szorgosan szemügyre vettük, akkor ahhoz a furcsa,
és egyeseket bizonyára megbotránkoztató felismeréshez jutunk, hogy a szerelmi kéj, mely a fajfenntartási ösztön
működésének előfeltétele és alapfeltétele, minden egyedből, nőből és férfiból, és minden egyed minden egyes
szerelmi szervéből sajátkezűleg is előhívható, sőt, sajátkezűleg a kielégülés csúcspontjára vezethető, anélkül, hogy
a művelethez egy másik egyedre lenne szükség.
Az önmagunkba való bezártságnak és az önmagunkban való kiteljesíthetőségnek ezt az érzetét, mikor is az
ember egy másik emberrel való testi érintkezés elképzelésének képeit segítségül hívja és önnön magányos testére
helyezi a kezét, a saját tapasztalatából mindenki jól ismerheti.
Gyöngéd idegzetű, gátlásos vagy szemérmes egyedeknek nem is kell azonnal és közvetlenül a nemi
szervekhez nyúlniok, elegendő, ha tenyerük bőre valahol a combok, a has vagy a medence tájékán, amúgy
véletlenül megérinti a bőrt, s így mintegy a saját test és a saját bőr között jön létre a kéjes izgalomhoz szükséges
kölcsönösség; nők esetében számításba jöhet a mellek környéke, netán a bimbó vagy sötét holdudvara, és ezt
követőn, esetleg ezzel párhuzamosan, a vénuszdombra gyakorolt simogató nyomás, ami aztán minden
akaratlagosság nélkül is ritmusossá válik, növeli a vérnyomást, szaporítja a lélegzetek számát, s ez megfelel annak
az óvatosan gyöngéd tapintgatásnak, amit a férfiak a combjuk tövénél kezdenek, majd a herékre, a makk
csúcsára visznek át, nők esetében érinthető a csikló parányi teste, anélkül, hogy az ujjak a csikló túlontúl érzékeny
és olykor kifejezetten fájdalmat okozó fejét érintenék, míg a férfiak ugyanígy, de némiképpen nyersebb
mozdulattal ragadhatják ujjaik közé hímtagjuk barlangos testét, hogy a húzásokkal a makkot hol szabaddá tegyék,
hol az előbőrrel visszafedjék, s a makk koronáján áthúzott izgalom nyithassa meg azokat a kicsi szelepeket,
melyeken át az artériás vér az üres barlangokba ömölhet, feszíthet.
S éppen, mert személyre szóló működésről van szó, a személyes igények személyes kielégítéséről, a
működés formái és módszerei is igen változatosak.
A testi élvezet előhívásának és kielégítésének módszertani változatossága azonban soha nem feledtetheti
velünk, hogy szigorúan testtani szempontból nézve mindig és minden egyes egyedben ugyanazon folyamat zajlik
le, legfeljebb mélysége, erőssége, hatásossága és nem utolsósorban az eredménye különböző, mivel a folyamat
minden egyes egyedben és minden egyes esetben olyan zárt, testi törvényszerűségek által előre meghatározott
egységet képez, ami még azzal sem látszik kapcsolatban lenni, hogy különböző neműek vagy azonos neműek
között zajlik-e, avagy valamilyen mesterséges behatás, fantáziálás, netán fantáziálással összekötött önkielégítés
következménye.
Másfelől viszont bármilyen zárt egységet képezzenek is az élvezet előhívására, tartósítására és kielégítésére
vonatkozó testtani törvényszerűségek, ha még legzártabb megnyilvánulási formáikban, az önkielégítésben vagy
az akaratlan kielégülésben is megjelennek azok a hatáselemek, amelyek ezt a csaknem tökéletesen zártnak látszó
és fiziológiai szempontból mindenképpen tökéletesen zárt rendszert megbontják.
Mintha a kör ívét a természet mégsem engedé visszazáródni önmagába: az önkielégítés esetén működni kezd
a képzelet, az akaratlan kielégülés esetén az álom működik, s képzelete, álma az egyedet és a zárt folyamatot
mindig egy másik egyedhez vagy legalábbis egy másik egyed feltételezéséhez köti.
Ez a legtöbb és egyben a legkevesebb, ami az egyén kötöttségeiről elmondható.
Ám elmondható, hogy az emberben működik egy ösztön, mely egyszerre és egy időben és minden egyes
egyedben a zártság és az önmagára utaltság, és ugyanakkor a nyitottság és a más egyedekre való ráutaltság
érzetét képezi; a zártság akadályozza a kapcsolódást, amit a nyitottság segít, mivel a két érzet egymástól nem
elválasztható feszültségben működik az ösztön egészében.
Ha két emberi egyed egyesíti azokat a szerveit, amelyek zártságukban is működőképesek, ám
mindenképpen egy másik egyedre vonatkozók, ha tehát két emberi egyed nem önmagában, nem a képzeletére
vagy önkéntelen álmára hagyatkozva, hanem egy másik egyed lehetséges nyitottságában akarja föloldani vagy
megszüntetni önnön zártságát, akkor a két egyed két egymással azonos elemből, nyitottságból és zártságból álló
feszültségének önmagában zárt egysége találkozik.
A feszültség ebben az esetben saját nyitottságával alkalmazkodik a másik zártságának ahhoz a
tulajdonságához, hogy e zártság a másikban is nyitott.
És két önmagában zárt egység belső feszültségének találkozásából egy olyan egyediségüket meghaladó
közös nyitottság keletkezik, amely egyidejűleg kettőjük egybezártságának közösségét jelenti, közössé
zártságukban kiléphetnek hát egyediségük zártságából, és fordítva, egyediségük nyitottsága bezáródik a közösség
egymásra nyitott zártságába.
Ha így lenne, akkor ez egyben azt is jelenthetné, hogy két test találkozása jóval többet jelent, mint maga a
két test, hiszen úgy vannak egymásban jelen, hogy önmaguknál jóval többet jelentenek.
Mindannyian a saját testünk és mások testének szolgái vagyunk, és nem sokkal, csupán annyival jelentünk
többet önmagunknál, amennyivel a szabadság többet jelent a szolgaságnál, és a szolgák közössége kevesebbet
a szabadok közösen vállalt szolgaságánál.
S hogy ez mennyire így van, azt semmi nem bizonyíthatja jobban, mint maga a csók.
A száj ugyanis éppen olyan szervi kis kapuja, egyetemesre nyíló biztosítéka a testnek, mint amilyen szellemi
kis kapuja és egyetemeshez kapcsolódó biztosítéka a képzelet.
A test zárt rendszerén belül a száj működésképtelen, önmagában semleges szerelmi szerv, ugyanis nincsenek
önmagára vonatkoztatható tulajdonságai, kivételes érzékenységét, ingerlékenységét és az összes többi,
önmagában is ingerlékeny szerelmi szervvel való igen szoros, bensőséges idegrendszeri viszonyát csak akkor
árulhatja el, saját szervi képességeit csupán akkor kapcsolhatja az ösztönműködés folyamatának egészébe, ha
közvetlenül kapcsolódhat egy másik egyed testéhez, következésképpen elmondhatjuk róla, hogy az egyetlen olyan
szerelmi életben használatos szerv, mely a zárt rendszeren belül eleve nyitott, testtani szempontból is nyitott,
egyetemesen nyitott, mivel eleve adottan szunnyad benne a másokra való nyitottsága, s ilyen értelemben szervi
párja a képzeletnek.
A száj olyan testi szerv, mely egy hiányzó tulajdonsága által különbözik a fajfenntartási ösztön gyakorlásához
szükséges összes többi szerelmi szervtől, a képzelet viszont olyan szellemi tulajdonsága a testnek, mely biztosítja
a szerelmi szervek működőképességét a másik egyed hiányának esetére is.
A száj e hiányzó és megkülönböztető tulajdonsága folytán olyannyira különbözik az összes többi szerelmi
szervtől, hogy bizonyos vonatkozásban nem is sorolható e szervek közé, már csak azért sem, mert két egyed
közösülésének se nem feltétele, se nem előfeltétele a szájuk kapcsolódása, s mint ilyen, egyszerűen kizárható a
kapcsolódás zárt folyamatából, ám mégse nevezhető a véletlen művének, hogy midőn két emberi egyed,
képzeletével a másik testének nyitottságát feltételezve, kölcsönös készséget mutat önnön testének zárt rendszerét
a másik testének zárt rendszerével egyesíteni, e készség és kívánság legfőbb bizonyítékaként általában azokat a
szerveiket egyesítik először, melyek a kapcsolódáshoz nem eleve szükségesek ugyan, de eleve nyitottak: a
szájukat.
Mindezt természetesen, és igen nagy szerencsémre, nem akkor gondoltam, mikor karjait nyakamba fűzve
megakadályozott abban, hogy kiszálljak a kocsijából, hanem most gondolom, a papíron gondolom, ami tárgyát
és eszközét tekintve különben is elég sajátos elfajulása a gondolkodásnak, de akkor nem is gondolhattam semmi
ilyesmire, hiszen harmincéves kora körül már nem is kell az embernek mindent átgondolnia ahhoz, hogy
megközelítő pontossággal tisztában legyen szerveinek működési elvével, tapasztalatból tudhatja, hogy a
berendezés működési elvei majdhogynem azonosak cselekedeteinek rugóival, viszont túl van azon is, hogy vakon
és ellenőrizetlenül cselekedjék, még akkor is túl van ezen, ha tudatát adott esetben készségesen az ösztöneire
bízza, a tapasztalataira hivatkozik hát, összefüggések és összehasonlítások között evickél az emlékezetében, ami
megint csak gondolkodás, tehát azt se állíthatom, hogy egyáltalán nem gondolkodtam volna.
Az ösztönös elengedettség és a tudatos ellenőrizettség határán billegve mindenesetre eldöntöttem, hogy ez
kell nekem.
Illetve inkább annak a súlynak engedtem, annak a különös elsúlyosodásnak, ami ilyenkor az ember fejét a
homlokánál fogva vonja és a tarkójánál fogva taszítja a másik ember feje felé, akárha önkéntesen engedné el
látásának, lélegzetének és az ésszerű mérlegelés képességének minden köznapi támasztékát és kapaszkodóját,
valamibe bele akarna hullani, átadni magát, rábízni magát, s főleg nem kérdeni, hogy miért, holott az esetek
többségében ez lenne a legjogosabb kérdés.
Ott van előtte egy félig elnyílt száj, ami a test kérdése, és a saját szája is nyitott, ott fogja megkapni a másik
test válaszát, és amikor a két száj aztán találkozik, a saját száj pedig mintegy a másik szájon talál rá önnön
válaszként is értékelhető lélegzetére és elveszített látására, a másik szájból vesz lélegzetet, szinte e lélegzetből látja
a másik test felé forduló lehetőségeit, a test belső tája tárul elé, s ezt adja ő is, egy üreget, egy űrt, amit ki lehet
és ki kell tölteni, és ettől megszűnik a hullás érzete, mert az ajak ama nyitott űr peremén fönnakadva élő, elevenen
szagos, síkos, meleg, éles, rideg, puha és ízes anyagot tapint, egyszerre nagyon sokfélét és egyszerre nagyon
sokféleképpen, ami viszont tevékenykedésre beállított gondolkodásunk számára sem kevés.
És e tevékenységre törve oly szárazon és vadul, hevesen és mohón közeledtünk egymás szája felé, mintha
e töredéknyi időben akarnánk legyőzni és megkerülni mindama hamisan elvesztegetett időt, amit a hátunk megett
kellett tudnunk az egymás nélkül eltöltött idő hiányaként, a kölcsönös vonzalom és a kölcsönös idegenkedés
bizonytalankodó kerülőútjait és váratlan megtorpanásait kellett sietősen legyőzni, és megakadályozni az elválást,
ugyanakkor, mintha minden eddigi kitérő éppen e száraz, sietős hevességtől nyerne utólagos értelmet, mintha csak
azért kellett volna folyamatosan kitérnünk egymás elől, hogy most magunk mögött tudva minden kötelező
hamisságot és hamiskodást, a hevesség valódi hevesség lehessen, és a szárazság az egymásért való kiszáradás,
egy sivatag, ahol csak a másik szája adhat italt, mikor pedig az ajak végre érzi az ajkat, a találkozás újabb
fordulatot vegyen, a gyöngédségét, a ráérős puhaságét, érezhető legyen a szárazság kínjának minden kicsi
repedése, eloldhassa az érzés feszültségét a fölfedetés örömében, s ebben az örömben ömölhessen át egymásba
a vágyakozás nyála.
A nyelv lökte át, egymás szájából ittuk ki az ajkunknak szükséges nedvet.
Amit a kezek és a karok önkéntelen mozdulata kísért, szorítás és átnyalábolás.
Ő a tarkómat tartotta két tenyerével, mintha fejem egészét szájába fordítaná, lenyelne, pedig mennyit
gúnyolódott! én a nyitott kabát alá bújtatva karjaimat, öleltem magamhoz, s ez a mozdulat még az akaratlan
gondolkodás ravaszkodása volt; a kezek tartásával, a szorítás és a fogás erejében mutatkozó görcsösséggel, ezzel
a túlzással vagy akaratlagossággal akárha meg akartuk volna kerülni testünk zártságának kellemetlen tapasztalatát,
s amint az lenni szokott, a megkerülésre fordított erő érzékeltette velünk, mi az, amit meg kéne kerülni.
Ugyanakkor a száj ezt a lehatároló, a testet önmagába visszavető kellemetlen érzést nem hogy nem
kerülgette, az egymásért való kiszáradásának mértéke magasabb is volt annál, hogysem mást érezhetett volna
szomjúsága egymásban való csillapításának vágyánál, nem volt hát mit megkerülnie, epekedésével és a nyitott
egymásba fordulással, várakozása fájdalmas nyálával, mely a rátalálás örömében azonnal elkeveredett és immár
akadálytalanul fordította, csúsztatta egymáson és egymásba a két felületet, amivel az egymásban való kielégülés
lehetőségének érzetét is előlegezte, a beteljesülésnek arra a lehetséges csúcspontjára utalt, s így került meg kezet,
szorítást, fogást, tartást! amely felé minden feszültségeitől megrázott test törekszik.
Egy pillanattöredékre a két nyelv hegye is egymásba kapaszkodott, s e meredtség örömön túli
komolyságának előlege meleg hullámként ömlött a testbe, a hőhullám pusztította ki az önös szándékok testi
akaratosságát, a hőnek az a kettős képessége, hogy ellazítsa az izmokat és a bőr felülete alatt megtelítse a
véredényeket, amitől aztán mindketten borzongva és elerőtlenedve léptük át a felületek külső burkának határát.
A csók által nyitott belső tájékon minden élesen látható, és mégis minden állandó változékonyságban lebeg,
semmi nem hasonlatos ahhoz a külső tájhoz, amit a szem megszokott.
Űrérzés, melyben az ember persze önkéntelenül meghatározza a saját helyét, és e saját helyhez viszonyítva
van benne lenn és van benne fenn, a háttér és az előtér is megkülönböztethető, a háttér általában sötét vagy
legalábbis szürkén dereng, és nincsenek benne megfogható tereptárgyak, nincsenek álomból vagy ébrenlétből
ismerős alakzatok, hanem inkább idomszerű foltok, fények, fényvillanások és kihunyások, amelyek az űrérzésből
következőn térben foglalnak ugyan helyet, mégis inkább laposak, mint testesek, és valamiként élesen,
geometrikusan válnak el, simulnak bele a lágy létérzet talán végtelen hátterébe.
Akárha minden érzet egy mértani alakzatnak felelne meg, s ezeknek az alakzatoknak és formaváltozásoknak
az érzetéből, helyesebben az érzetbe is visszafordítható képi nyelvéből ismerném föl a másik ember sajátos
érzetrendszerét, tulajdonságait, érzéki képességeit és igényeit, mert ezen a belső tájékon az énnek és az őnek
egymásba tűnik át a határa, ám az érzés mégis mindig olyan marad, mintha az űr lenne ő, s én mindig csak egyetlen
folt, idom, fény ebben az őben.
Ő a tér, én pedig e térnek csillapíthatatlanul, de nem türelmetlenül mozgó alakzata, alakzataimmal teréhez
alkalmazkodom.
Én a tér, ő pedig e térnek csillapíthatatlanul, ám nem türelmetlenül mozgó alakzata, alakzataival teremhez
alkalmazkodik.
Ígérete, ígéretem.
És ezt az egymás testének adott ígéretet néhány nap múltán, elég meggondolatlanul ugyan, de beváltottuk.
Nem és nem, s harmadszorra is nemet kellett volna mondanom, ha valaki ama pillanatban az antik bölcselő
nevezetes szavaival szólva, tovahömpölygő folyamnak nevezve az életet, az állítja, hogy semmi nem ismétlődhetik,
mindig más a víz, ugyanazon folyóba kétszer nem merítheted kezed, ami volt, már el is futott, s minden régi
nyomában itt az új, mely ugyanakkor rögvest régi lesz és ismét csak új.
Ha így lenne, ha tisztán érezhetnénk az újnak e feltartóztathatatlan áramát, ha nem vetülne mindég a régi
árnyéka rá, akkor örökös csodákban telne az életünk, nappal és éjszaka, születés és halál között minden pillanat
oly velőtrázó csoda lenne, hogy nem is tudhatnánk elválasztani az örömöt a fájdalomtól, hideget a melegtől,
édestől se a keserűt, nem lehetne választóvonal, nem lehetne határ érzelmeink szélsőségei között, mert nem lenne
között, s így a pillanatra se lenne szavunk, nem lenne nappalunk, éjszakánk, nem sírva, jajveszékelve jönnénk
anyánk méhének meleg vizéből e száraz és hideg világra, és úgy omlanánk szét a halálban, miként fagytól, esőtől,
nap hevétől szétrágott kövek, mert nem lenne pusztulás se, és nem lenne rettegés, mint ahogyan nyelv se lenne:
szóval megnevezni csak ismétlődő jelenségeket lehet, ismétlődések hiányában úgynevezetten értelmes beszéd se
lenne hát, csupán a tiszta állandóság változékonyságától a rajongásban múlhatatlan öröm isteni öröksége.
S még ha így van is, hisz gyermekként mindenki kísértést érzett egy alkonyati szobában szaván fogni az időt,
és végre megérteni, valójában mikor lesz a nappalból éjszaka, megfogni és megragadni a láthatatlan és
követhetetlen elsötétülésben a szavak egyszerűnek tűnő értelmét, és még ha így lenne, így lehetne is, ha valóban
nem lenne határ vagy választóvonal nappal és éjszaka között, egy idő után, igen, egy idő után, az isteni
változékonyság állandóságának kőkemény faláról lecsúszva és puhább emberi fogalmakhoz menekülve vissza,
mégis azt kell mondani, ez már az éjszaka, holott nem tudom megmondani, mikor lett sötét, különbséget lát a
szem, holott nem látta a határ vonalát, s tán nincsen is ilyen, de éjszaka, hiszen sötét van, éjszaka, mert nem
nappal, éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, s ama megnyugtató, bárha keserű tapasztalattal aludni bele, hogy
lesz világos is.
Én az állandó és az örök bennünk élő isteni öröksége ellenére is úgy érzem, hogy éppen fordítva van, emberi
érzékeink és ebből következőn az érzelmeink túlságosan durvák ahhoz, hogy minden újban ne éreznénk a hasonló
régit, hogy a jelenben ne a jövőt sejtenénk, s ezért minden testre korlátozott történésben ne sejdítenénk a testnek
egy régebbi történetét.
Ilyenkor nem isteni módon ugyan, de szintúgy megáll a idő, mintha a láb egyáltalán nem abba a tovatűnő
folyamba lépne, hanem valami szörnyű dágványban tapos, süllyed és tapos, fönn akar maradni az ismétlődések
halálosan unalmas felszínén, ami végül is az élet egyetlen elfogadható bizonyítékának tűnik, mígnem a szó szoros
értelmében önnön halála alá nem tapossa önmagát e küzdelemben.
Távol álljon tőlem minden igyekvő bölcselet és bölcselkedés, mindezt csak azért említem, hogy legalább
hozzávetőleges pontossággal írhassam körül az önmagát fegyelmezni alig tudó fölindulásnak azon érzetét, amiben
egyszerre érezve teljesen újnak és fojtogatón untnak a fölöttébb kínos helyzetet, akkor találtam magam, mikor
is heiligendammi tartózkodásom második hónapjának végén, szobám kecses, fehér íróasztalánál állva, ó, igen, nem
tévedés, ültem és álltam már így reggeli köntösömben, mosdatlanul és borotválatlanul, a végzet szörnyű ítéletére
várva! most viszont egy tiszti rangban lévő rendőrkopó nedvesen kíváncsi és hűvösen ellenőrző tekintetétől
kényszerítve olvasni kezdtem jegyesem levelét, s még ha a helyzet nem lett volna is oly emlékeztetőn más, ha nem
is ez a felszólító és bűnben jártas tekintet kísér, már önmaga a megszólítás is elkábított, helyesebben még
mélyebbre kábított ebben az éber ájulatban.
Édesem, drágám, egyetlenem, írta jegyesem, amit és ahogyan különben soha, s e szokatlan megszólítás tüzes
pofonjaitól félrerándult és iszonyú emlékeitől megszédülő fejemnek éppen csak annyi önuralma maradt, hogy ne
merevedjék meg egészen, de azért tartsa magát a nyakon, mikor pedig sorain végigcsúsztattam a szemem, a
köntös alatt az egész testemet forró veríték lepte el, a levelet reszkető kézzel csúsztattam vissza a borítékba, s mint
aki megkapaszkodik, meg kell kapaszkodnia, megragadtam a karosszék karcsú támláját, holott menekülni
akartam.
Menekülni, ki innen, el innen életem zűrzavarából! – ami már a különös látogató jelenléte miatt se lett volna
lehetséges, nem beszélve arról, hogy az ember soha nem tudhatja kielégíteni a menekülés állati ösztönét, mivel
lelkének chaosából nincsen hová menekülnie.
A tekintélyes hatósági személy ugyanis azért állt ott a terasz ajtajában, és szemérmetlen óhajának, miszerint
a frissen érkezett levelet előtte kell felbontanom, azért engedtem túlontúl készségesen, mert ugyanannak a napnak
a reggelén a Hans Baader nevű szobainas borotvakésének egyetlen vágásával megölte azt a fiatal svéd urat, kit
érkezésem másnapjának délelőttjén oly hihetetlen körülmények között, szinte Stollberg gróf halálának pillanatában
volt szerencsém megismerhetni a közös asztalnál, ő tehát átvágott torokkal, vérébe fagyva feküdt a szomszédos
lakosztály padlóján kiterítve, a Bad Doberanból a helyszínre kocsizó rendőrségi tisztviselők pedig, miután a
szenespince egyik sötét zugolyából előhalászták a saját tettétől szemmel láthatóan megzavarodott és
megsemmisülten kiáltozó gyilkost, alig fél óra leforgása alatt fényt derítettek arra a gyöngéd kapcsolatra is, mely
Gyllenborgot és engem Stollberg kisasszonyhoz, no és mindkettőnket magához a szobainashoz fűzött;
előzékenységemmel és némi leereszkedő fölénytől se mentes úri szolgálatkészségemmel az volt hát a célom, hogy
eltereljek magamról minden olyan alaposnak mutatkozó gyanút, mely szerint e gyilkosságba torkolló sötét
történethez bármilyen közöm lehetne.
Áldottam a sorsot és hajlíthatatlanságomat, hogy azokon a lenyűgöző szépségű fotográfiákon, melyeket
szegény Gyllenborg a hiányos öltözetű grófkisasszonyról és a teljesen meztelen szobainasról készített, s amelyek
talán épp e pillanatokban kerültek a holmijai között turkáló hatósági személyek birtokába, nem szerepeltem, holott
szerencsétlen sorsú ifjú barátom mindig hevesen, olykor egyenesen könnyezve ostromolt, mondván, egy
hármasságra lenne szüksége, a szobainas bárdolatlanul erős teste mellé az én gótikusan boltozott
törékenységemre, ahogyan mondotta volt, hogy „az egészségesnek e két szélső pólusa foghassa közre azt, ami
oly szépségesen beteg.”
Az óvatoskodó hivatalnoki udvariaskodásba burkolt és körmönfont jogászi kerülőkkel megnyilvánított
gyanúsítást, miszerint a szobainashoz és Stollberg kisasszonyhoz a megengedettnél intimebb viszony fűzött volna,
következésképpen a gyilkosság indokairól valamit tudnom illene, így természetesen a leghatározottabb formában
visszautasíthattam, nem maradt bűnjel, sőt, mintha tragikus ismeretségünk két hónapjában már eleve e lehetséges
lelepleztetéstől tartanék, én mindig a teraszon közelítettem meg Gyllenborg műteremmé átalakított lakosztályát,
úgy, mint húsz évvel előbb az apám, mikor is az éjszaka titkos örömeit hajszolva Wohlgast kisasszonyt kereste
föl, következésképpen szemtanúja se lehetett délutáni avagy éjjeli látogatásaimnak; én magam nem
körülményeskedtem és nem óvatoskodtam hát, hanem egyszerű és nevetséges rágalomnak, közönséges
agyrémnek minősítettem e föltételezést, és könnyednek szánt vállrándítás kíséretében biztosítottam a felügyelőt,
hogy arról sincsen tudomásom, miszerint a meggyilkolt Gyllenborg urat bármiféle hasonló, bensőségesnek
nevezhető viszony fűzte volna a nevezett személyekhez.
Igaz, tettem hozzá, nem voltam vele oly szoros baráti viszonyban, hogy ilyesmi egyáltalán a tudomásomra
juthatott volna, de igen jó ízlésű embernek ismertem, olyan kiváló neveltetésű személynek, kinek szemében, lettek
légyen bármilyenek a vonzalmai, eleve lehetetlennek tűnhetett volna, hogy egy szolgával ilyen erkölcsileg is kétes
viszonyba keveredjék; a jóhiszeműt, a hülyeségig ártatlant játszottam a felügyelőnek, ki akartam csusszanni a
szörnyű kelepcéből, hiszen tekintettel arra, hogy a szobainas még nem volt nagykorú, nem csak a fajtalankodásért,
hanem a kiskorúak megrontásáért járó büntetést is el kellett hárítanom, s hogy némi lélektani nyomatékot adjak
naivságról árulkodó kijelentéseimnek, egy újabb vállrándítás kíséretében, bizalmasra halkított hangon kérdeztem
meg tőle, volt-e szerencséje láthatni már Stollberg kisasszony kezét kesztyű nélkül?
A felügyelő szeme moccanatlanul és rendíthetetlenül meredt rám, a legkülönösebb szempár, mit valaha is
látnom adatott, világos és átlátható, rideg és csaknem színtelen, valamilyen furcsa átmenet a fátyolosan kék és a
ködösen szürke között, ám a két meglehetősen nagy szemgolyó, bizonyosan valamely gyengeség vagy kóros
bántalom következtében, állandóan a könnyek sűrű és bőséges burkában úszott, amitől olybá tűnt, akárha minden
célzatosságát álcázó kérdése és minden ártatlanságban tetszelgő válaszom mélységesen mély szomorúsággal
töltené el, minden fájna, fájna a bűn, fájna a hazugság és fájna a bujkáló igazság is néki, miközben arcának egésze,
s maga a golyó, teljesen részvétlen és személytelenül rideg maradt.
Ekkor is csupán a szemével intett, nem érti célzásomat, de igen hálás lenne, ha bővebben kifejteném, mire
gondolok a kisasszonnyal kapcsolatban.
Természetszerűleg azzal számoltam, hogy a kisasszony engem nem árul el, hallgatni fog, tán tagadni, habár
őt elárulták Gyllenborg hátramaradt képei.
A szótlan felszólítás engem is szótlanságra késztetett, és a saját kezemen mutattam a felügyelőnek, miként
vannak összenőve Stollberg kisasszony kezének ujjai, ezért kell örökösen kesztyűt viselnie, mondtam, mint egy
pata.
A felügyelő, ki nagy testű, joviális, nyugalmat és határozott szakmai méltóságot parancsoló férfiú volt, s
különös hivatásában a küllemének bizonyára jó hasznát vehette, összefűzött karokkal állt előttem a terasz
ajtajában, állva beszélgettünk, ami azt jelentette, hogy ez még nem kihallgatás, ámde nem is felelőtlen csevely;
most elmosolyodott, s az állandó könnyezés kifejezetten fájdalmassá tette mosolyát, majd könnyedén, érvelésemet
mintegy visszalökve megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint bizonyos lelkileg gyönge emberekre a test különböző
idomtalanságai és torzulásai nemhogy taszító, hanem egyenesen vonzó hatással vannak.
Éreztem, amint elönt a pír, s láttam könnyben felcsillámló szemén, hogy arcom színének áruló változása nem
kerülheti el figyelmét, ám a felindulás, melyet belőlem akaratlanul kiváltott, visszahatott reá is, mivel pillanatnyi
lelepleztetésem fölött érzett elégedettsége miatt a könny oly súlyossá gyűlt szemében, hogy amennyiben egy
általános nyugalmához képest heves mozdulattal nem rántja elő zsebkendőjét slamposan bő nadrágja zsebéből,
bizonyára kicsordult volna párnásan vöröslő arcára.
Ezek szerint én is e lelkileg gyönge emberek közé tartozom, gondoltam akaratlanul, mert emlékezetem
hirtelen visszaidézte a pillanatot, mikor a kisasszony a vasúti kupé kemény kattanásoktól tagolt csöndjében, a
mennyezeti lámpa lágyan löttyenő fénye alatt, lassan és kíméletlenül húzva le kesztyűjét, s mindvégig mélyen a
szemembe tekintve, leleplezte előttem kezének titkát.
Dermedten, elfulladt lélegzettel bámultam rá az állati látványra, mert mindkét kezén, teljesen arányosan
alkotta ilyenné a természet! csupán négy ujja volt, ám olyaténképpen, hogy a középső ujja és a gyűrűsujja mind
a két kezén egyetlen hatalmas, lapos és különösen halvány körömben végződve összeforrt, és azt kell mondanom,
hogy e sajátos torzulás nemhogy nem lepett meg, igazat kellett adnom a felügyelőnek! nemhogy nem undorított,
hanem inkább vonzó, bár kegyetlen magyarázatát adta annak a törékenyen és sérthetőn érzékeny szépségnek,
amit közös utazásunkon már órák óta, titkon és megbabonázottan figyeltem, lestem, s nem tudtam megfejteni.
Mintha azt mondaná el vele, hogy testünk minden adottságát, képességét, tulajdonságát, fogyatékosságait
és minden szenvedélyét arcunk vonásaiba írva hordozzuk, a szemérem nem másra hivatott hát, mint jótékony
fátyolt bocsátani a nyilvánvalóra, hiszen oly tökéletes és telten arányos volt ez arc, minden vonalra, hajlatra és
bájos ívre egy tökéletesen arányos ív, hajlat és bájos vonal felelt, és mégis, még mielőtt láthattam volna e szörnyű
kezet, úgy éreztem, mintha önnön bizonytalanságának meredélye fölött reszketne mindeme tökély, minden
pillanatban készen arra, hogy szétbomoljon vagy egyenesen eltorzuljon a vonások rendje, hihetetlen, de mintha
egy természeti törvényt láttam volna megtestesülni magam előtt, mintha a szépség csak a torzon át tudna fölnőni
önmagához, a tökéletes csupán a tökéletlen elfajulása lenne, s ezért minden szépség a torzulásokkal és az
elfajulásokkal játszana bújócskát, oly telt, élvetegen húsos és mégis a gyöngéd lágyság áramaitól átfuttatott volt
az ajka, mintha valaminő rettenetes erőszakot vagy fájdalmat kéne vele megfékeznie, szeme pedig oly kerekre
nyitott, átható tekintetű és mégis kellemetlenül büszkélkedő, akárha minden pillantásával kihívná és ugyanakkor
ki akarná kerülni a megsemmisülést; a megsemmisülés félelmét és a megsemmisítés késztetését vettem észre az
arcán, a szépségbe öltözött téboly izgatott, s így maga a mozdulat, a mozdulat lassúsága és kíméletlen méltósága,
amivel végül is nem csak a kezének, hanem egész testének vágyaktól nyűgözött és vágyaktól rettegő titkát leplezte
le előttem, engem is a legszélsőségesebb és legmeggondolatlanabb mozdulatra késztetett, megragadtam e különös
kezet, és e minden joggal taszítónak nevezhető látványban találva rá vonzalmaim gyökerére, megcsókoltam.
Ő nem csak tűrte alázatos csókomat, hanem ama rövid pillanatra teljesen átengedte csókomnak kezét, ezt
jól éreztem, hogy aztán lassan, élvezve ajkam forró érintését, húzni kezdje, bár azt is éreztem, hogy nem elvonni
akarja tőlem, hanem valami mást, valami kegyetlenebbet, valami végletesebbet akar, nagy ügyetlenségünkben
kesztyűje is lesodródott az öléből, s akkor összenőtt, szörnyű, patányi ujját úgy lökte be az ajkaim közé,
miközben teljesen némák maradtunk, némák, mint a tolvajok, hiszen az anyja a vasúti kocsi rázkódásaitól
zötykölődve, nem is egészen hunyt szemekkel ott szundított az oldalán, és laposan széles körmének élével oly
szándékoltan sértette föl az ajkamat, a nyelvemet, hogy ezzel alázatomat a megaláztatásomba fordíthassa át.
Felejthetetlen volt az a mosoly, s éppen ezt a mosolyt rögzítette később Gyllenborg egy legalább ily
feledhetetlen fotográfián.
A kép egész terét valójában nem a két bensőségesen ismerős test, hanem egy súlyosan aláomló ismeretlen
drapéria uralta, melynek ráncolódásai a kép felső sarkaiból átlósan összetartva közelítettek az optikai középpont
felé, ott pedig maga alá rejtve valami ülésre alkalmatos műtermi hasábot vagy magasabb zsámolyt, könnyedén
megcsavarodott a drapéria, s ráncaival e csavarodásból kibontakozva, ugyanúgy, átlósan tartva a kép két alsó
sarka felé, hagyta el szép vonalaival a teret, miáltal azonnal az volt az ember benyomása, hogy itt nem egy képpel
van dolga, hanem egy lehetségesen teljes kép esetlegesen kiszakított részletével, s így a drapéria pompázatos
háttere előtt elhelyezkedő modellek szintén az esetlegesség pózába keveredtek: a szobainas vad haját
babérkoszorú ékítette, széttárt combokkal, merevre feszített mellizmokkal ült a kép középpontjában, két lapátnyi,
göbös kezét a térdére fektette, de nem szembe nézett, miként a teste, hanem valamiként a drapéria ráncainak
vonalát követve hangsúlyosan kinézett a képből, Stollberg kisasszony feje fölött nézett ki, aki fél térdre ereszkedve
úgy helyezkedett el előtte, hogy szép, meztelen nyakán meghajtott fejével mintegy eltakarta a szobainas ágyékát,
ugyanakkor ama kegyes kegyetlenség élvetegségével mosolygó arcát a két hatalmasan szétvetett comb és a
maguk alá hajló erős lábszárak vonták természetes keretbe.
És ezzel még semmit nem mondhattam el a képről, mely szinte magától értetődő módon sokkal inkább
alkotójáról, mint a modellként felhasznált személyekről beszélt, Gyllenborg ugyanis, valamilyen mélyen bölcs antik
esztétika parancsának engedelmeskedve, csupán a férfi testét csupaszította le, ügyelve azért, hogy az ágyék
takarásba kerüljön, a nő testét viszont, egyik keblét szabadon hagyva ugyan, egy vállán átvetett s klasszikus
szépséggel ráncolódó lepellel fedte be, csakhogy e testet borító lepelt előzőleg vízbe vagy olajba márthatták, mert
nedvesen és fényesen tapadt rá, s így hangsúlyosabban, majdhogynem undort keltő szemérmetlenséggel rajzolta
ki, amit szemérmesen elfedett.
Undorító, nevetségesen mesterkélt, ijesztően kimódolt, szépelgőn ízléstelen lehetett volna a kép, csaknem
elrémítésre szánt szemléltető ábrája egy olyan görcsösségtől befulladt ábrándos művészi fáradozásnak, mely
végsőkig kiegyensúlyozott arányokra törekedve éppen azokat a tökéletlennek, hibásnak, szégyellni valónak
gondolt emberi adottságokat igyekszik eltüntetni a látványból, melyek mindenféle vagy bármiféle emberi
tökéletességnek elidegeníthetetlenül természetes részei, csakhogy a kisasszony ezen a képen, s legyen a kép
alkotójának dicséretére mondva, egészséges ujjait a tenyerébe hajtva be, szörnyű, megduplázott pataszerű ujját
emelte maga elé, ama torzat, a rettenetes rendellenest emelte a szeme elé, s akárha feje nem is érzékelné a
szobainas széttárt ölének meleg közelségét, egek, milyen illatos melegséget tudott árasztani nyitott öle! hanem csak
ezt az iszonytató formában végződő tagot fogadta volna be kegyetlen mosolyával, igen, a kegyetlen mosolyával!
amitől aztán a kép minden szépelgő arányosságokból és alattomosan érzékies összefüggésekből kimesterkedett
részlete sátáni paródiává vált, de közel sem e két személyt kacagta ki ördögi gúnnyal, hanem a kulcslukon
leskelődőt, engem, téged, bárkit, aki a képet nézte, vagy akár azt a személyt, aki a képet csinálta! itt ugyanis arról
volt szó, hogy valaki készségesen elfogadhatja torzulásait a mosolyával, a mosolyával kell elfogadnia a tények
tárgyszerű kegyetlenségeit, s ennyi az ártatlanság, minden más csak díszlet, ciráda, ornamentika, korízlés, stílus
és irály, ettől az elfajulásnak ajándékozott mosolytól ördögi paródiának tűnt a babérkoszorú a szobainas fején,
parodisztikusan hatott a feszült közöny, amivel kinézett a drapéria ostoba ráncai közül, parodisztikusan hatott ama
nyers érzékiség, mely minden szándékolt közöny, félrenézés és elkerülhetetlen magukra utaltság ellenére mégis
összefűzte őket, s végső soron illúziótlanul szánalmas lett testük durván föltálalt szépsége is.
Pirulásom jó hosszan kitarthatott volna, ha a felügyelőben nincsen annyi ravasz kímélet vagy szakmai
számítás, hogy meglehetősen sokáig törölgesse a szemét; óvatos kis mozdulatokkal tette, kisujjának hegyére fogva
zsebkendőjének vásznát, finomkodott, tudva, hogy az állandó könnyezés sárgás váladékot hagy maga után a
szemzugokban, körülményeskedő finomkodása azonban nem volt más, mint tettetés, akárha szánt szándékkal nem
óhajtaná kiaknázni a zavaromból adódó helyzeti előnyt, sőt, azt kívánná, hogy megnyugodjak, mintha azt
mondaná, csak semmi sietség, mindenre van még elegendő időnk, ha nem most, akkor hát máskor, ha nem
máskor, akkor most fogom elmondani, amit el kell mondanom, neki teljesen mindegy, s ilyen értelemben kíméletét
tán inkább kíméletlen idegborzolásnak szánta.
Egyáltalán nem hatástalanul, hiszen abban a pillanatban, azon határtalannak érzett örömtől, hogy felindulásom
látható jeleit mégis sikerült elfojtanom, mintha kifordulnék önmagamból, s minden helyzetem uralásához szükséges
tájékozódási pontot elveszítenék, pontosan arra a határra kerültem, ahová el akart juttatni; legyen, gondoltam
hirtelen magamban, mindent elmondok neki, már csak azért is, hogy túl legyünk mindenen.
Hiszen olyan egyszerűnek tűnt mindent elmondani, ez a minden valójában nem volt semmi, négy ember
szerelmi játékaiból az egyik ki akarta szabadítani magát, a másik viszont zsarolni kezdte ezen egyiket azokkal a
gyalázatos képekkel, melyeket kettőjükről készített, s ha megtalálhattam volna e semmi elbeszéléséhez szükséges
első egyszerű szót, ha kikerekíthettem volna az első mindent jelentő mondatot, akkor miért ne mondhattam volna
el?
Szerencsémre kopogtattak az ajtón, halkan, de valójában nem a három halk koppintástól rezzentem össze,
hanem attól, hogy a kopogtatás kijózanított.
A kijózanodás azonban a belső erőket úgy összerándította, valami kiterjedni és kiszólni kívánt és ugyanakkor
visszazúdult önmagába, s e váltólázként egymásnak feleselő indulatokba úgy belesápadtam és beleszédültem, hogy
miközben a saját tehetetlenségem ködfüggönyén át láttam a szállodás kövéren igyekvő, a gyilkossági eset miatt
most különösen alázatos alakját közeledni felénk, a felügyelő már gyorsan meg is akarta ragadni a karom, le akart
volna ültetni, amit végsőkig feszítve erőimet, elhárítottam, és ugyanazon mozdulat befejezéseként vettem el a felém
nyújtott tálcáról a levelet, mert azonnal láttam, kitől érkezett.
Szomorú emberi roncs lehettem, minden mozdulatommal azt akartam elhitetni, hogy ura vagyok a
mozdulataimnak, holott ebben a helyzetben és ebben a szobában semmi nem lehetett olyan meglepő már, hogy
a viselkedésnek e görcsös igyekezetét igazolja.
Furcsa módon nem a helyzet, hanem inkább a részletek képesztettek el, az éles árnyék, amit a felügyelő
árnyéka vetett rám, mintha fontosabb lenne az elhangzó és az elhallgatott szavaknál, vagy hogy mily közelről és
milyen erősen, nyugalmasan hallom a tenger hangját, bár csukva vannak az ablakok, s az ablakon bezúduló
hidegen télies fény mint szemléli lelkem őrült kapkodását.
Nem értettem például, habár persze pontosan tudtam, mi történt, nem értettem, miért a szállodás hozta be
postámat, és miért nem a szobainas, igen, az inas, Hans, akit az imént éppen én tagadtam ki nyilvánosan a
szívemből, nem, még mélyebbről, az érzékeimből, és nem értettem, hol van ő, ha ez egyszer ennyire fáj nekem;
az árulás fájt.
És azt sem értettem, hogy miért mondja nekem az idegen ember, aki ismét összefűzi mellén a karjait, hogy
olvassam el a levelet, miért úgy mondja, mintha lenne még valaki rajtunk kívül a szobában, akinek egy levelet el
kellene olvasnia, nem értettem, miért ő mondja ki helyettem az én szándékomat, mert annyira fájt a saját készséges
gyávaságom, amivel udvarias kérésnek álcázott parancsának engedelmeskedem, hogy fájdalmamban olyan
érzésem támadt, mintha egy idegen lenne ilyen gyáva helyettem, egy idegen, aki én vagyok.
Még most, amikor hosszú évek távlatából visszahajolva e sorokat írom, még most sem értem pontosan, mi
történt akkor ott velem, a veszély nagysága önmagában nem magyarázza, helyesebben tán értem, de mélységesen
szégyellem az összeomlásnak, az őrületnek, a pojácáskodásnak, az árulásnak és a gyáva meghunyászkodásnak
azt a jelenetsorát, amiben menedéket kerestem, olyan ez a szégyen, mint egy megakadt vérrög az erekben, se föl,
se le, szégyenemet semmiféle alapos indok vagy terjedelmes magyarázat gyógyszere nem lenne képes föloldani,
fájdalmas rög, erkölcsi hullásom bizonyítéka maradt.
Rövid levélke volt, egyetlen hullámzó boldogságban fogant félívnyi lapocska, édesem, drágám, egyetlenem,
hangzott a megszólítás, melyen pillantásom azonnal fönnakadt, kétszer, háromszor, még egyszer nekifutottam,
fogja fel a szem, amit fölfogott, mert ezzel a megszólítással hirtelen egy kísértet szólt ki a levélből, annak az
asszonynak a kísértete, kit mellékesen említettem már ennek az emlékezésnek régebbi lapjain, ő, aki kísértetként
is elevenebben élt bennem, mint bárki élő, de akiről nem szabad beszélnem, mert nem tudok beszélni, s az ő képe,
helyesebben nem is a képe, hanem a szaga, szájának, ölének, hónaljának a szaga áradt rám a megszólításból, egy
illat, melyet ha futok se érhettem volna el, ő írt volt így nekem, engem csak ő szeretett, ő becézett így, habár tudva
tudtam, hogy Helene levelét olvasom.
A másodpercnek ebben a töredékében, a szétfoszlott illat utáni vágyban születhetett meg bennem az
elhatározás, hogy mégis meg kell szöknöm Helene elől.
Elfeledni kívánt és megtagadott életem tíz hosszú éve nézett vissza rám ebből a szép megszólításból, Helene
hiába orozta el, nem lehetett az övé, nem ajándékozhattam neki, s már csak azért sem véletlenül juthatott eszembe
most e sajátos összefüggés, mert hiszen tudomásom volt róla, hogy az anarchisták titkos társaságaiban eltöltött
tíz hosszú évemről a rendőrség igen alapos és igen megbízható adatok birtokában van, ha tehát most nem
rendelkezem egy állat ügyességével, akkor ez a tíz év is vissza fog hullani a fejemre, s minden fájdalmas, felforgató,
gyilkos tapasztalata elől hiába reméltem Helene karjaiba menekíteni magam.
A halál szólt ki, az önmagát megsokszorozó és egyetlen, a minden sarokból és szegletből leselkedő, az oly
forrón áhított és olyannyira rettegett halál, annak az egyetlen szagos asszonynak a halála, immár nyilvánosan is
megtagadott barátom véres teteméből, de minden gyilkosság és minden halál, az anyám felfoghatatlanul fájdalmas
elenyészése az apám oldalán, apám dicstelen halála Görlitz és Lebau között a hetes őrháznál az átrobogó vonat
kereke alatt és a kislány megcsonkított teteme, akit megerőszakolt, ama ocsmány lúgostömlő halála, melyen
átszivárog és átfolyik verejték, pisa, szar, nyál és takony, a testé, holott Helene soraiból éppen egy nagyszerűnek
képzelhető élet lehetősége hullámzott felém boldogan: „azon gyönyörű délelőtt óta, melyet búcsúnak szántunk,
nehéz, de beteljesült búcsú volt, magzatot hordok a szívem alatt”, írta, s hogy esküvőnk időpontját előbbre
hozandó, azonnal siessek hozzá haza, haladéktalanul, kérik a szülők is, és ennek utána már csak a megbizonyosító
kézjegy következett, keresztnevének egyetlen betűje.
Ha a sors így szceníroz, ha e levelet egy gyilkosság körülményeit kutató rendőrkopó nedves tekintetétől
kísérve kell olvasnom, akkor minden, de minden csak látszat és hazugság, gondolta szétrepedt énem egyik fele,
míg a másik persze nem tudta megtagadni önmagától, hogy az élet folytathatóságának boldogságába ne ájuljon
bele, sőt, minél inkább érezte, hogy ez is látszat, csalás, a rózsaszín remény újabb hazug menedéke, annál
képtelenebb ujjongásokra ragadtatta magát.
Azt akarta, hogy fia szülessék ennek az ocsmány folyású testnek, mely a boldogítón rettegett halálban végre
szabadulni remélt.
Micsoda fertelmes démonok bújnak elő a gondolkodásból.
Hangosan, harsányan nevetni kezdtem, meg kellett kapaszkodnom a karosszék támlájában, úgy nevettem,
nehogy előrebukjak.
Nem tudom, mikor is bújtattam vissza a levélkét, de reszkető kezem tehetetlen ténykedését még ma is látni
vélem magam előtt.
Előbb volt e reszkető küzdelem a kéz, a kuvert és a levélpapír között, sőt, kis győzelmem után meg kellett
még kapaszkodnom a szék támlájában, nehogy kimenekülhessek innét, s tán a fegyelmezhetetlen reszketésből
robbant a röhej.
Tébolyodottan röhögtem, mondanám, ha nem éppen arról árulkodott volna a hangom, hogy a röhejjel
akarom megtébolyítani magam.
Attól kezdve azonban ő vezetett, a hang démona.
Közel egy évtized múltán, Jakob Johann von Uexküll báró hatalmas művében bukkantam rá a megvilágosító
és szívemnek kedves megállapításra, miszerint, „ha fut a kutya, akkor az állat mozgatja a lábait, ha viszont a
tengeri sün ered futásnak, akkor a lábak mozgatják az állatot.”
E finom különbségtétel segített megérteni, hogy az alacsonyan fejlett állat minden erkölcsi tartalmat nélkülöző
menekülési ösztöne jelent meg a röhejemben, nem én menekítettem a röhögésembe magam, hanem a röhögésem
menekített engem válságos helyzetemből.
Kirobbanása még leleplező volt, halálos kétségbeesettségemet árulta el, de már a következő pillanatban mily
érzékenyen bicsaklott, hogy irányt, pályát és főként jelentést módosítva úgy tegyen, mintha ez nem is röhej, hanem
önnön örömébe harapó kacaj, majd már nem is kacaj, hanem az eget ostromló ujjongás idétlensége lenne, igaz,
nem tiszta, hiszen a helyzettől, mely olyannyira nem illik hozzá, kissé megzavart, s furcsa módon minden kicsiny
részletét, hajlításait és torzulásait úgy fogta föl a fülem, mintha a felügyelő fülével hallanám, s aztán már e
boldogságba átcsúsztatott, tisztára mosdatott életöröm nevetett tovább velem, egészen addig, míg az önmaga fölött
érzett meghatódottságtól be nem könnyesedett a szemem, amitől viszont akadozni kezdett, bugyborékolt, segített
elhatalmasítani rajtam a meghatottság érzetét, míglen ismét ura nem lettem magamnak, s dadogva ugyan, de
szavakra találtam.
„Megbocsásson”, dadogtam szememet törölve, s démonom, ki még mindig vezette, hatalmában tartotta, nem
engedte el hangomat, immár azt a fényűzést is engedélyezte magának nagy önteltségében, hogy úgynevezetten
őszintévé tegyen, mintha ezzel egyben azt állítaná, hogy hazugság, csalás és árulás nagyon szépen átcsúszhatik az
igazba, a valódiba, szégyenre semmi ok! hívebb így, mint minden, ami ártatlanul egyszerűnek és szeplőtelenül
tisztának hirdeti magát, a világ jelenségeinek erkölcsi értéke között különben sincsen szigorúan vehető határvonal,
fölösleges hát a finnyáskodás, holmi lelkiismereti görcs, csak rajta, előre, gyerünk! mert mintha jegyesem kezemre
játszott kényes levelében talált volna diadalmasnak és végsőnek tetsző érvet arra nézvést, hogy a személyemet
érintő alapos gyanút semmissé tegye: „bocsásson meg, tudom, a nevetés most igazán nem helyénvaló, igazán
szégyellem magam, s ha azt mondom, hogy nevetésemért a felelősséget mégis elhárítom és áthárítom, hiszen
felszólítása nélkül természetesen eszem ágában se lett volna megismerhetni kényes tartalmát egy idegen előtt,
akkor valójában attól a halottól kérek bocsánatot, aki még itt fekszik a szomszédos szobában”, mondottam
démonom elkomolyodó, csaknem rideggé és tárgyszerűvé váló hangján és mégis egy világfi könnyedségének
álcájában lebegve, „ám Önt”, folytattam, „éppoly kevéssé óhajtanám megbántani, mint ahogyan a halottat se
akartam, tehát afelől is biztosíthatom, hogy levelem a legszigorúbban magánjellegű, s hogy eloszlassak bármiféle
olyan feltételezést, miszerint kapcsolatban állhatna a mai szomorú esettel, szemérmemet félretéve még azt is
elmondhatom, a fenébe is! mi tarthatna vissza ettől? hisz egy fölöttébb boldogító közleményről van szó, olyasmiről,
amit tulajdonképpen minden meggondolás nélkül, szívrepesve, bárkivel megoszthatok”.
Levegőt vettem, és még arra is pontosan emlékszem, hogy lehajtottam a fejem, a hang pedig végleg
elkomorodott bennem, valamiként kellemetlenné vált, vagy szemérmessé tán, mikor kimondtam.
Oly sokáig maradt néma, hogy kisvártatva ismét föl kellett emelnem a fejem.
És mintha egy fényes, gömbölyű szappanbuborék szivárványozó hártyája pukkant volna szét a levegőben.
A megtévesztő könnycsepp burkából csillogott rám a szeme, s míg hosszan egymás szemébe néztünk, mégis
az volt a benyomásom, hogy az első olyan pillanat ez, mikor arca megrendültséget vagy tán megütközést mutat.
„Ellenkezőleg”, válaszolta igen halkan, és kéjes elégtétellel követtem gutaütésre hajlamos arcának
elsötétülését, holott nyilvánvalónak tetszett, hogy ő nem a szégyenébe, hanem a dühébe pirul bele, „ellenkezőleg”,
ismételte a szót majdhogy negédesen, „bocsánatát nekem kell kérnem, már csak azért is, mert figyelmeztetése
teljesen helyénvaló, tolakvó kívánságommal e pillanatban valóban átléptem lehetőségeim megengedett határán,
s amennyiben ismételten hangsúlyozom, mert ennek hangsúlyozására az Ön mindenképpen feszült, bár nagyon
is érthető bizalmatlansága kényszerít, hogy szó sincs itten semmiféle feltételezésről vagy gyanúsításról, nyilvánvaló,
a tettes a kezünkben van, amivel persze az ügy még közel sem lezárt, akkor nem csak azért kérek bocsánatot,
mert ilyen látszat keletkezhetett, hanem egyenesen arra kérem, hogy tolakvásomat tekintse az ilyen vagy hasonló
esetekben óhatatlanul szükséges elővigyázatosság túlzó jelének vagy akár a bárdolatlan emberi kíváncsiság
kellemetlen szakmai elfajulásának, bárminek, csak zokon ne vegye! ha pedig már így kellett lennie, akkor végül
is engedje meg nekem, hogy elsőként fejezhessem ki legmelegebb szerencsekívánataimat, és ne feledje, egy olyan
ember teszi ezt szívből, aki állandóan az élet szomorú oldalával foglalatoskodik, egy olyan ember, akinek igazán
ritkán adatik meg az élet szép, és főként természetes fordulatairól hallani.”
Arcán eloszlott a pír, nyájasan, kissé fájdalmasan mosolygott, s a meghajlást helyettesítve kölcsönösen
meghajtottuk a fejünket, csakhogy se közben, se ennek utána nem moccant el a helyéről, hanem úgy maradt
összefűzött karokkal a terasz ajtaján bevetülő ferde fényben, árnyékot vetve rám.
„Kérhetném még valamire?”, kérdezte némi tétova szünet után.
„Parancsoljon velem.”
„Ugyanis szenvedélyes dohányos vagyok, és legnagyobb szerencsétlenségemre a kocsiban felejtettem a
szivarjaimat. Ha tehát megkínálhatnám magam.”
Ez a furcsa jellemvonás, elnézést kérni egy nem helyénvaló, illetéktelen, jogtalan vagy túlságosan tolakvó
gesztusért, és ugyanakkor szándékosan elkövetni egy ugyanilyent, a helyzet megfeszített húrjain mintegy
szükségtelenül pengetni ki a másik fölötti hatalom hangjait, engem valakire vagy valamire emlékeztetett, amit abban
a pillanatban nem tudtam ugyan megragadni, ám ismerős, szinte testi undorom eldöntette velem, hogy ez az ember
nagyon alacsony sorból származik.
„Hogyne, természetesen”, válaszoltam készségesen, s most én magam sem mozdultam el a helyemről,
amiként az illő lett volna, nem kívántam a saját kezemmel felütni neki a szivaros doboz tetejét, és hellyel sem
kínáltam.
Valakinek épp ilyen kiszolgáltatott voltam, és valakit éppen így utáltam.
Ő azonban nem hagyta zavartatni magát, kényelmesen sétált el a hátam mögé, hogy kivegyen egy szivart
abból a dobozból, amit néhány nappal előbb Gyllenborg ajándékozott nekem; s e tény olyan élesen hasított belém,
hogy immár megfordulni sem volt erőm, pontosan tudtam, mit akar vele: a halott szobájában egy ugyanilyen
lakkdoboz hevert az asztalon, s akkor mégis megvolt a jel.
Olyan csönd lett közöttünk, hogy hallani lehetett, amint lepattintja a szivar papírgyűrűjét, majd ugyanolyan
kényelmesen sétált vissza elém.
„Lenne egy kése is?”, kérdezte barátságosan mosolyogva, s én csak az íróasztalomra böktem.
Körülményesen gyújtott rá, azt volt a benyomásom, hogy még soha nem szívott szivart, aromáját dicsérve
cuppantott, majd némán fújta ki a füstöt, és én némán kényszerültem visszanézni rá.
De éreztem, bármiként igyekszem is, nem fogom kibírni, míg a végére ér.
„Szolgálatára lehetek még valamiben?”
„Ó, nem”, válaszolta nyájasan megbillentve a fejét, „igazán elég sok idejét elraboltam, s holnap minden
bizonnyal még amúgy is lesz szerencsénk.”
„Amennyiben föltétlenül szükségesnek látna egy ilyen találkozást, készséggel hátrahagyom a névjegyem”,
mondtam, „gondolom, holnap estére én már Berlinben leszek.”
Kivette szájából a szivart, elégedetten biccentett, és a szavakkal fújta ki a füstöt.
„Lekötelezne vele.”
Átnyújtott névjegyemet gondosan elhelyezte a levéltárcájában, s ennek utána már nem volt más hátra, mint
hogy meghajoljunk; égő szivarjával némán sétált ki a szobámból.
Halálos kimerültségbe hullva maradtam ott, s miként egy zajló folyam sötét vizén sodródó szétrepedt
jégtábla, két világos folt az éjben, énem egyik fele egyre messzibbre távolodott a másikától, míg az egyik fösvény
kis győzelmi indulót zúgott magának, a másik a véres vereség gyászdalát zümmögte maga elé, míg az egyik
emlékei között matatva azon morfondírozott, vajon honnan oly ismerős, kire emlékeztet ez a taszító alak, s
bosszankodott, hogy a rejtvény megfejtését hiába keresi az emlékek honában, nem találja, addig a másik már a
menekülés esélyeit latolgatva, a legpontosabban elképzelte magának, amint a fővárosba érkezve, az Anhalter
pályaudvar élénk zűrzavarában találva menedékre, még abban az esetben is, ha követnék, haladéktalanul átszáll
az Itáliába induló vonatra, ám azt kell mondanom, hogy mindeközben volt még egy harmadik énem is, ki e
távolodó kettőt elég sajátos módon összefogta, s e harmadik szeme egy olyan képet láttatott, mely persze szintúgy
önkéntelenül megnyílt emlékeim tárházából származott, de látszólag nem volt semmihez semmi köze, képet a
gyermekkori kertből, egy forró, nyár végi délutánról, mikor is a fák között bolyongva észrevettem, hogy a kicsiny
szökőkút vízzel telt kőkelyhében egy zöld gyík fuldokol, épp csak a feje csücskét, tátogó szája végét tudta
kiemelni, üreges füle és nyitott szeme a víz szintje alá merült, se előre, se hátra, se föl, se le, holott szétterpesztett
lábacskáival taposott maga alá, ez a kép volt az első, talán legrégibb emlékem a világról, egy száraz nyár, tudtam,
inni mászhatott be oda, becsúszhatott, a döbbenettől mozdulatlanná merevedve néztem, néztem, nem szemtanú,
hanem maga az Isten vagyok, mert belátásom szerint rendelkezhetem élete vagy halála felől, és ennek a döntésnek
a puszta lehetősége olyan borzadállyal töltött el, hogy az volt az érzésem, inkább fulladni hagyom, aztán két
tenyeremet mégis a teste alá merítve kiemeltem, és az érintés vagy tán a befejezetté váló tény undorától
összeborzadva csaptam ki a fűre, ahol mozdulatlan maradt, lélegzett, egész gyönyörű testén átvert a szíve, és ez
a kép, a füvek permettől gyöngyös, haragos smaragdja, a moccanatlan gyík, nem eszembe jutott, hanem olyan
élesen, minden fényével, színével és hajlatával olyannyira ott volt előttem, akárha most látnám; ebben a régi
kertben álltam és nem a szobában.
Ez a zöld gyík voltam én, ki ajándékba kapott életét, a haladékot, a halált, szívének ütéseit és a levegőt
éppen úgy nem érti, helyesebben még jobban és még mélyebben nem érti, miként előbb a fulladást.
És azt sem vettem észre, hogy valamennyi idő óta fejemet e képbe alámerítve ülök, valahol ülök, tehát nem
állok már, s arcomra szorított ujjaimon a könnyem átcsorog.
Olyannak hallottam a saját zokogásomat, mintha a régi kisfiú sírna ki belőle, ő nézné riadtan, könnytelen
szemekkel mindazt, ami később történt vele, s egyetlen ostobán ismétlődő kérdése lenne: miért, miért, ki akarta,
ki tette ilyenné, miért.
Mintha akkor is ezt az örökösen ostoba kérdést ismételgette volna magában, és ennél többre ma sem tellene.
Nem a szeretett barátot, nem Gyllenborgot sirattam el, nem azt a szép, fiatal, vidám férfit, kit halálában is
irigyen csodáltam, hiszen ő, bármiként végződött is az élete, egyetlen gyalázatosan gyönyörű fotográfiával többet
mondott el nekünk, mint amennyire én minden küszködésemmel, vívódásommal és tipródásommal egyáltalán
képes lehettem volna az ügyetlenül egymás mellé rótt szavakkal, irigyeltem! mert persze mondanom sem kell tán,
hogy ama két, érzéki anarchiában eltelt hónapban, egyetlen véglegesnek tekinthető mondatot sem sikerült leírnom
tervezett elbeszélésemből, miközben ő rejtélyes eredetű kiütéseitől mindig elkínzottan és beteg tüdejétől mindig
lázasan, az amúgy is halálra szánt ember derűs könnyedségével, valami hallatlanul egyszerű, a halál közvetlen
közelségétől származó eleganciával játszadozott el azon súlyos kérdésekkel, melyekről én a műkedvelő
mesterségesen fölcsiholt lázában csupán tépelődni tudtam, csodáltam és irigyeltem! mivel ő halálos
következetességgel kiteljesítette és befejezte azt, ami a testében készülődött, érdeklődésének és vonzalmainak
tárgyát nem tévesztette össze az eszméivel, hanem éppen ellenkezőleg, összecsúsztatta őket, s csupán annyi volt
az eszme, amennyi tárgyából akaratlanul kibújt, én viszont csak képzelegtem és gondolkodtam, mert a szavaimból
erőszakosan kicsiholt eszméimmel akartam megmenekíteni magam, s tán itt húzódik az értelmes határ művészet
és műkedvelés között, a szemlélet tárgya nem tévesztendő össze a tárgy megmunkálásának eszközeivel! ő nem
tévesztett, s így benne és általa valami elvégeztetett, őt nem kellett hát sajnálnom; és nem is Hansot sirattam el,
nem az ártatlan s immár sorsának teljesen kiszolgáltatott ifjúi erőt, holott milyen mennyei élvezet gyöngeségem
gyöngédségével szeretni égővörös haját, tejfehér bőrének lágy simaságát, a szeplőket, melyek olyik helyen
anyajegybe domborodtak, s megakadt rajtuk az ujj, szőrének selymes tenyészetét, meleg ágyékának forrón
kilövellő tejét! nem az elárult, az elveszített élveket, nem a minden pórusának mélyéig megértett és bensőségessé
tett testi formát sirattam el, ó, nem puszta forma az, mi egy hideg börtön rideg falai között fog elsenyvedni lassan!
és nem a saját iszonyú árulásomat, nem az anyámat, kit e pillanatokban annyira nélkülöztem, hogy nem is
merészeltem gondolataimmal illetni őt, anyámban nem Helene-t, akit most aztán megfontoltan elhagyok, és
születendő gyermekemben, akit soha nem fogok láthatni, nem önmagam, önmagamban nem a végül is minden
esetben vétlen apát, és nem az apámat, nem is a kislányt, kit oly rettenetes módon megölt, s akinek tetemét egy
hasonlón szörnyű napfényes délelőttön a körülményesen kíméletlen azonosítási eljárás keretében kellett Hilde nevű
cselédünkkel megtekintenem, Hildével, aki néhány hónapra rá, hogy sorsán valamiként elégtételt vegyen, életem
első asszonyává tette magát, s aki azóta maga is halott volt, nem, nem őket sirattam el, és nem magam.
Miközben a megmenekített gyíkot láttatta a szemem, az agyam úgy dolgozott, miként egy értelmetlenül
feltüzesített motor, mely az indulat gőzeitől hajtva, fogaskerekeivel, szíjas áttételeivel, dugattyúival és emeltyűivel
a lélek legmélyéről hordja elő mindazt, ami hasonlatos, s ami ennyire, ilyen gyermekesen fájt; nem a kimerültség
ríkatott meg és nem a veszély, hanem a tehetetlenség, amit ennyi emberi szenny láttán érezni kell.
S abban a pillanatban már azt is tudni véltem, ki tért vissza a felügyelő személyében oly emlékeztetőn, és azt
is tudtam, hogy zokogásom hangos, rázkódtató hullámaival egyedül és kizárólag egyetlen halottamat, egyetlen
szerelmemet, kihez semmi e szennyből nem tapadt, őt! az asszonyt siratom el, böfögöm föl magamból, akiről nem
beszélhetek.
Forró lettem és könnyes, borzongtam saját testem nyomorú hidegében, s mintha tagjaim szétcsurogtak volna,
mikor magam sem tudhattam miért, föl kellett pillantanom.
Ki rendelkezhet olyan isteni képességekkel, hogy különbséget tehessen egyetlen másodperc egymástól elváló
időiben, habár hajszállá vékonyodó isteni különbségei kiben másban, ha nem bennünk húzzák és szövik
pókhálónyi fonaljukat?
Őt, igen, őt, az egyetlen arcot láttam ott az ajtóban állani, némán és szemrehányón, feketében és lefátyolozva,
egyik keze még a kilincsen, hogy az ajtó nyitott tábláját csendesen behúzza maga után, még csodálkoztam is, mért
van talpig feketében, hiszen halott, nem gyászolhatja önmagát! holott a másodperc következő töredéknyi idejében
már tudtam, hogy nem ő, hanem Stollberg kisasszony állt a helyén.
Milyen furcsa volt az is, ahogyan e temérdek időben a heves fájdalom átadta helyét egy még hevesebben
fájó lökésnek, az örökös és végleges hiányból támadó fájdalomnak, s a kisasszony csak azt a nyers rándulást
láthatta az arcomon, mely nem néki szólt.
Föllibbentette fátyolát, kesztyűs kezét muffjába visszadugta, még tétovázott, igazán nem tudhatta, mit illik
egy ilyen helyzetben tennie, arca halovány volt, mint a márvány, sima és érinthetetlen, valamely tőlem teljesen
idegen, csaknem undorító megrendültség tette ilyenné, s mégis látnom kellett arcán a saját fájdalmamat, nem
tudom, talán abban a félénk, kivételesen törékeny mosolyban, mely mégis a szája körül reszketett, és amit én is
éreztem a szájamon.
Abban a tumultuózus jelenetben láttam őt utoljára, mikor is néhány órával előbb egy szobalány észvesztő
sikoltozására riadva mindannyian kitódultunk a folyosóra, és ő a többiekkel együtt Gyllenborg barátunk
lakosztályának sarkig tárt ajtaja felé futott, ám akkor nem tudhatva, nem érthetve még, mi történt, kifejezetten
élvezni látszott e zajos fölfordulást.
Most kis mosolya arra szolgált, hogy fájdalma ne fájjon annyira, ne legyen annyira megalázó, láttam az arcán,
hogy egyszer s mindenkorra vége van kegyetlen kis játékainak, és most valami nagyobb kegyetlenség következik,
e következőt ellensúlyozta a kis mosoly, amitől még jobban fájt, a szégyentől fájt még jobban, attól, amitől nekem,
hogy még mosolyogni is kell vagy lehet, vagy mosolyogni is tudok, s a mosoly tán végtelenebb mint maga a halál,
mely persze még mindig nem az én halálom.
Mosolyában cipelve sértett, büszke, alázatos, szép kegyetlenségének árnyékait, felém sietett, és én
ugyanolyan mosollyal vártam rá, de bennem olyan lett e mosoly súlya, hogy nem tudhattam vele fölállni, ő pedig
hirtelen kirántva mindkét kezét a muffjából, s hagyva a drága szőrmét a földre hullani, két kesztyűs kezével túrt
az arcomba, a hajamba.
„Drága barátom!”
Mint az elfullasztott sírás, tört ki torkán a suttogó kiáltás, s bármily szégyenteljes legyen bevallani, kezének
érintése fájdalmas élvezet.
Nyilallás, mely örömre talál a fájdalomban, s talán ettől ugrottam föl a helyemről, a szégyen rémült örömétől,
arcom végigcsúszott csipkés ruháján, föl, majd arc az archoz ért, hűvös ajkának kemény érintése könnyektől
fölázott bőrömön, valamit keresett vele, tétován, de csillapíthatatlanul, gyorsan rá kellett lelnie, és én is kerestem
valamit arcának érinthetetlen simaságán, ügyetlenül, mohón, s abban a pillanatban, mikor ajka rátalált az ajkamra,
a pillanatnak abban a töredéknyi idejében, mikor ajkának hűvös formáját, e gyöngéd türemlést, e bűvös ívelést
megéreztem az ajkamon, és ő is valami hasonlót, mert nem nyílhatott el az ajka! feje a vállamra hanyatlott a
kényszerű visszavonástól, ugyanakkor karjával erőszakosan átkarolt, hogy ne érezzük, holott mindketten őt
éreztük meg magunkban, a halott szájának íze ült ki ajkunk peremére, és nélküle immár nem is tudhattuk egymást
megérinteni.
Sokáig álltunk így, szorító karjainkkal préselve magunkat egymás mellére, ölére, combja közé, vagy
legalábbis úgy tűnt, mintha ez meglehetősen sokáig tartana; s ha az előbbi érintésekben és csókocskákban a
felszikrázó és azonnal elhamvadó érzéki energiákban akart levezetésre találni a fájdalom, akkor most e heves és
minden tekintetben érzéketlen préselődés a gyászban és bűnben utat találó fájdalom közössége volt, közösség,
mely a kölcsönös kíméleten hajózva nem tudta és nem is akarta kipréselni a két test közül a halottat, engedtük,
ő is szoruljon belénk.
Annyi idő kellett tán, ameddig könnyektől belázasodott testemen fölmelegítette hideg testét, mert akkor
valami egészen másféle, cinkos, ravaszkodó, titkos, és némiképpen illetlen suttogással megszólalt a vállamon.
„Nagyon jó kislány voltam”, mondta csaknem fölnevetve. „Hazudtam.”
Jól tudtam miről beszél, pontosan arról beszélt, amiről tudni szerettem volna, e megnevezetlenül is fontos
tények tudása jelentette az időt, az egérutat, amiről azonban nem kérdezhettem anélkül, hogy el ne áruljam magam.
De hiszen ő is szökésben volt, s ha elárult volna engem, akkor azzal elárulta volna önmagát, és mégis azt
szerette volna, hogy hálás legyek neki.
Én viszont úgy akartam eltűnni ebből az életemből, hogy semmiféle nyom ne maradjon, még egy árulkodó,
lihegő, kíváncsi kérdés se, melyből a hátramaradottak utólag következtethettek volna szándékaimra, azt akartam,
hogy ne maradjon más, csak a nyomtalanság nyoma.
Mindezt jól értette, bár nem tudhatta, mit ért, s a hálát nem állt szándékomban megtagadni tőle, mégis el
kellett egy kicsit távolítanom magamtól, lássam az arcán.
És minden így is volt az arcán, csupán abban tévedtem, hogy nevetne, hiszen sírt.
Nyelvemmel ittam föl kövéren alágördülő könnycseppjeit, örültem, hálám ilyen egyszerű formában
nyilváníthatja meg magát, s mikor ismét magamhoz vontam, mindkettőnk testében megadón olvadt el az imént még
idegen, furcsa érzet, hogy nem egyedül vagyunk.
Ettől az érzéstől viszont hirtelen meghallottam, milyen halálos csönd van a szobámban, milyen halálos, néma
csönd a házban, s milyen végtelen csöndből hullik be a néma fény az ablakon.
Eszembe jutott, hogy a szobainast már elvitték.
Később valami olyasmit suttogott, hogy tulajdonképpen csak búcsúzni jött, elutaznak.
Én is hazautazom, hazudtam, de talán nem lenne kedvező, ha velük tartanék.
Nem kell félnem ettől, mondta oly forrón lélegezve a nyakamba, mintha csak szerelmes szavakat cserélnénk,
ők Kühlungsbornba kocsiznak át, s néhány napot valószínűleg ott töltenek, mielőtt visszatérnének szászországi
birtokukra.
De még ennyi év után is, mikor egy megváltoztatott, minden szenvedélytől és kicsapongástól mentes,
tiszteletre méltónak tartott életet tudhatok magam mögött, mi az a szégyen, mi visszatart, hogy elmeséljem ezt a
búcsúzást?
Olyan volt, akárha nem is egymástól, hiszen mi inkább menekülni akartunk egymástól, minél gyorsabban,
minél távolabbra, el! hanem tőle kéne kíméletesen elbúcsúznunk, tőle, aki itt marad.
Nem árult el, hazudott értem, amit én egyáltalán nem biztos, hogy megtettem volna az ő helyében, s ezért
még ebben a helyzetben, ebben a lehetetlen búcsúban is neki kellett az erősebbnek lennie.
Eltaszított magától, néhány lépést hátrált is, s ha azt mondom, hogy néztük egymást, akkor inkább azt állítom,
hogy őt néztük egymáson.
Másfelől e távolodással túl nagy teret hagytunk neki magunk között, és ettől megkövéredett.
Én zavartan, dadogva, nem értve, miként tudhatnánk közösen kitérni, kitérni valaki elől, aki egyre
kövérebben itt volt közöttünk, nem beszélve teteméről, mely a fal túlsó oldalán hevert, annyit mondtam, akkor
talán illene elbúcsúznom az édesanyjától is, ugyanis egyszerűen arra számítottam, ha közösen elhagyjuk a szobát,
akkor ezáltal valahogy mégis le tudjuk rázni magunkról halott barátunk érzetét, erre azonban valami olyan élesen
fájdalmas villant föl a szemében, amit tán joggal gyűlöletnek lehetne nevezni, szemrehányás és gyűlölet,
szemrehányás arra nézvést, hogy ilyen közönséges ürügyet keresve igyekszem eloldani magam tőle, a halottól,
de gyűlölet, mert ugyanakkor ezzel őt, az élőt is eltaszítanám; maradni kellett hát.
Ebben a maradásban azonban végzetesen összekeveredett élő és halott.
És akkor úgy mosolyodott el, ahogyan egy érett asszonynak kell egy gyermek ügyetlenségei láttán
mosolyognia.
Majd kisvártatva levette kalapját, mindkét kezéről lassan lehúzta a kesztyűjét; kesztyűit, kalapját az asztalra
hajította, közelebb lépett hozzám, és azokkal az ujjaival érintette meg az arcomat.
„Buta, jaj de buta!”
Én nem szóltam többé.
„Ez így természetes”, mondta, miközben én önkéntelenül is viszonozva kezének mozdulatát, megéreztem a
kezemen, hogy nem annak az asszonynak az arcához érek, akit szerettem és akit most szeretni fogok, hanem
annak az asszonynak az arcát fogom lassan a tenyerembe, akit ő szeretett, a halott, helyesebben még mindig, még
most is, az én kezembe, az én testembe belenyúlva fogja szeretni, mint ahogyan a kisasszony sem közvetlenül
engem fogott.
Több szó nem hangzott el közöttünk, sőt, mozdulatunk sem maradt, mely rajtunk keresztül ne reá
vonatkozott volna.
Méltósággal teli lassúsággal töltöttük be egymásban az ő idejét, s e hosszú, világos, minden pillanatában józan
órára a gyilkos Hans is eltűnt.
Mintha valami belső rengést követne, tágult és szűkült a szembogár, a halált néztük egymás szemének kéjes
fátyolán át.
Amikor felöltözött, fölhúzta kesztyűjét, a tükör előtt elrendezte a haját és a fejére illesztette a kalapját, még
egyszer visszanézett rám, mintha azt mondaná a szemével, ha éppen akarom, most elbúcsúzhatok az anyjától is.
Nem volt értelme többé semmiféle illedelmes búcsúnak, annak utána, amit ebben a hosszú órában mi tettünk
vele, mindent úgy kellett hagyni, ahogy volt.
Talán nemet intettem, talán megérezte, és maga is így akarta.
Arca elé engedte fátyolát és kiment.
Másnap éjszaka a robogó vonat ablakából láttam, mert mégis látni akartam, amint örökre elhagyom azt a
földrajzi teret, melyet mások, nálamnál szerencsésebbek vagy szerencsétlenebbek, hazának neveznek.
Sötét volt, ködös téli éj, s persze nem láthattam semmit.
Józan, talán túlontúl józan ember vagyok. Nem hajlok semmiféle alázatra. Mégis a saját betűimmel szeretném
lemásolni barátom utolsó mondatát erre az üres papírra. Segítsen elvégezni azt a munkát, amelyre senki nem adott
megbízást, s így életem legsajátabb elvégzendőjének kéne lennie.
Sötét volt, ködös téli éj, s persze nem láthattam semmit.
Nem hiszem, hogy utolsó mondatának szánta. Minden jel arra utal, hogy másnap rendesen, egy előre nem
látható és hátramaradt jegyzeteiből nem kikövetkeztethető mondatban folytatta volna az életét. Mert egy
megkezdett életregény mindig azt mondja: tévedjetek el bennem, nyugodtan, talán majd ki tudlak vezetni
benneteket rengetegemből.
Tisztem nem több, mint a tudósítóé.
Elcsukló hangon mondom, hogy délután három óra körül járhatott. Ilyen idő tájt volt szokásában abbahagyni
mindennapi munkáját. Verőfényes, felhőtlen, nyáriasan meleg, szeptember végi kora délután. Fölállt íróasztala
mellől. Odakint békésen álmodozott az augusztusi kánikulában kiritkult, régi kert. A fák és bokrok laza
bozótjának légjárta résein olykor fölcsillanhatott a szeme előtt a sötét víz. A lőrésszerűen szűk, magasan
kiboltozott ablakokat a ház falára fölkapaszkodó, ilyenkor már vöröslő és sárguló, fekete bogyóit érlelő vadszőlő
keretezi. Indái között gyíkok meg mindenféle bogarak tanyáznak, sütkéreznek a repedt vakolaton, hűsölnek az
árnyas levelek alatt. Valami ilyesmiről ír emlékezésének első fejezetében, s valami ilyesmit láthatott, valami ilyesmit
érezhetett akkor is maga körül. Később néhány falatot evett, néhány jelentéktelen szót válthatott nénéimmel a
konyhában, majd aznapi újságját és frissen érkezett leveleit a hóna alá gyűrve, egy vastag törülközőt vetve a
vállára, levonult a Duna partjára.
Két szétroncsolt lábszár, beszakadt mellkas, felnyílt koponyatető. Ennyit hoztak belőle vissza.
S így, anélkül, hogy bármiféle jelképes jelentést tulajdonítanánk neki, ezzel a mondattal zárul, idáig tart ez
a közel nyolcszáz oldalas kézirat. Rám maradt, bár jog szerinti örököse nem vagyok.
Most pedig a leghatározottabban szeretném kijelenteni, hogy semmiképpen nem a magam személyét óhajtom
előtérbe tolni, ha elöljáróban, mielőtt belefognék a szerencsétlen sorsú barátom haláláról szóló beszámolómba,
néhány szót ejtek magamról és a körülményeimről.
Azért is teszem, mert ha közvetlen formában róla beszélnék, akkor túlságosan gyakran elakadna a szavam,
köhögés fojtogatna.
Somi Tót Krisztiánnak hívnak; s ha a családi nevem nem is, de a keresztnevem mindenképpen ismerőssé
tehet azok szemében, akik e minden terjedelmessége ellenére csonkán maradt életregény tanulmányozásában
eljutottak eddig az utolsó mondatig. Hiszen szegény barátom, hol a szerelmi eszményítés, hol a szerelmi
gyűlölködés torzításán keresztül, mégiscsak megörökítette azt a Krisztián nevű fiút, aki voltam, s akit ma mégis
oly kevéssé érzek a magaménak.
Majdhogynem azt mondanám, helyettem tette. És erre egy kicsit büszke vagyok. Vagy talán nem is büszke.
Inkább olyan gyerekesen és idétlenül meglepett, mint amikor valakinek váratlanul az orra alá nyomnak egy
titokban készített, s ezáltal a leleplezésig hiteles fotográfiát. Másfelől pirulok belé.
Kéziratának ismeretében úgy gondolom, hogy minél görcsösebb az élni akarás, annál nagyobbakat kénytelen
ugrani az emlékezet. Minél inkább a puszta, eszközeit nem válogató akarat irányítja a megmaradásra irányuló
cselekvéseket, annál mélyebb szégyenre kényszerítene később az emlékezés. Az ember nem szívesen pironkodik,
s ezért aztán inkább nem emlékezik erkölcsileg ínséges időkre. S így pontosan annyit nyer, mint amennyit veszít.
Ilyen értelemben pedig lehetségesnek tartom, hogy halott barátomnak van igaza: én is hasadt lelkű ember lettem;
ám ha az vagyok, akkor másoktól nem sokban különbözöm.
Hogy világossá váljék, mire gondolok, megvallom, hogy például annak a fagyos márciusi napnak az
eseményeit, mely az ő sorsának alakulásában olyan végzetesen jelentős szereppel bír, az én emlékezetem
egyszerűen és közönségesen kivetette magából. Velem is megtörtént, és semmi kétség, tényleg úgy történt meg,
ahogyan leírja. A zsarnok halála által kiváltott elemi örömöm és páni félelmem, az egymás iránt régtől érzett elemi
vonzalom belső egyenetlensége kettőnk között, az árulástól és az elárultatástól való gyermeki rettegés bennem
is hasonló arányokban keveredett el és nyílt szét a csodálkozástól a szájamon. De nekem soha többé nem jutott
az eszembe. Valamit elintézettnek vélhettem azzal a csókkal.
Vizelés közben tényleg azt a kijelentést tettem, hogy most végre megdöglött ez a postarabló. Vagy valami
hasonló ostobaságot. Olyan elemi kéjt okozott egy ilyen mondatot hangosan kimondani, amilyen a testi öröm.
Aztán rettegni kezdtem, hogy följelenthet. Azokban az években állandóan a kitelepítés veszélye fenyegetett
bennünket. Ennek a környéknek a házaiban, a zárt terület tőszomszédságában, mi maradtunk utolsónak a régiek
közül. Anyám minden hivatalos levélborítéktól a reszketésig fölindult. Talán túl kicsi, talán túl ócska volt a házunk,
ma sem tudom minek köszönni a különös kegyelmet.
Anyámat azzal a gyöngéden uralkodó és minden kicsi kedélyhullámzásának alávetett, elnéző és ellenőriző
szeretettel szerettem, ahogyan egy félárva fiú egy magányossággal és súlyos megélhetési gondokkal küszködő,
a halálig gyászoló özvegyet szerethet. Érette bármilyen engedményre, bármilyen szégyenteljes megalázkodásra
késznek éreztem magam. Ezért szerettem volna, ha elkerüljük ezt a följelentést. Vagy ha már megtörtént, legalább
tudni, mire számíthatok. Alázatra tényleg nem hajlok, de megalkuvásaimban azóta is a lehetőségek legszélső
határáig elmegyek.
Mindez értelemszerűen azt jelenti, hogy életemnek a későbbiekben sem volt olyan eseménye, amely eszembe
juttathatta volna, hogy az a csók nem csupán egy egzisztenciális gondom megoldása, hanem csók volt. Nekem
nem volt szabad belső veszélyhelyzetekbe hozni magam, hiszen éppen elég külső veszélyt kellett elhárítanom. S
így, tán megszokva ennek a lelki rejtőzködésre irányuló eljárásmódnak az előnyeit, a későbbiekben is kitértem
minden olyan helyzet vagy helyzetértékelés elől, mely kétértelműségével nem felelt meg pontosan az érdekeimnek
és az akaratomnak.
Most, mikor tudatában vagyok annak, hogy miként látott ő engem, s milyen maradandó, bár számomra
érzékelhetetlen hatással voltam rá, nem kis szomorúságot érzek. Mintha valami olyasmit szalasztottam volna el,
amit egyébként semmiképpen nem kívánhattam volna. Ami persze hízelgő. Míg ő megengedhette magának a lelki
túlérzékenységnek ezt a fényűzését. Ami viszont irigylésre méltó. Szomorúságom ugyanakkor mentes mindenféle
szemrehányástól, önvádtól, vádaskodástól vagy holmi valódi lelkiismeretfurdalástól. Biztosan úgy van, hogy
érdekesebb, vonzóbb, mi több, sikamlósabb, sötétebb, alattomosabb és nyersebb gyerek lehettem, mint amilyen
felnőtt vált belőlem. Másként nem alakulhatott. Az élethez szükséges legalapvetőbb tárgyi feltételeket kellett
kiügyeskednem, kiverekednem, kikönyökölnöm, s ez az öntudatlan, tárgyias szemléletmódra szoktató hidegháború
minden bizonnyal találékonyabbá, sokszínűbbé, képlékenyebbé tett, mint amilyenné akkor váltam, amikor az
alapszükségletekért folytatott küzdelem színjátékába belefáradva, végre sikerült megszerezni biztonságosnak látszó
helyem.
Harmincéves korára ő veszélyesen kinyílt, én veszélyesen bezáródtam, de mindketten védtelenné váltunk.
Ő olyan szerelemre talált, amelyben egy régen kínzó hiányt remélt betölteni, s a remény arra kényszerítette, hogy
ismeretlen területre lépjen. Én viszont kába fáradtságomból felocsúdva azon kaptam magam, hogy
reménytelenségemben a legközönségesebb módon és a legmesszibbre menekültem a gyötrelmeim elől, és immár
alig valami választ el attól, hogy alkoholistává legyek. Később azt mondta egyszer, hogy a nemi szerepükbe rögzült
férfiak hajlamosak a testi és lelki elbüdösödésre.
Ha életpályám ívét áttekintem, nem érzem magam egyedül e honban. Ha barátom a kivétel, akkor én vagyok
az átlag, s csak ketten együtt tesszük a szabályt. S nem azért folyamodom ehhez a különbségtevéshez, mintha
átlagosságommal, az alkalmazkodás állandó kényszere által behatárolt figyelmemmel, renyhén működő
emlékezetemmel hivalkodni szeretnék, s ezáltal valamiként mégis fölébe kerekedni annak, akit kivételesnek
neveztem, nem, a jelzőt ezennel nem szánom se egyikünk, se másikunk megbélyegzésének, sőt, e
különbségtevéssel nem óhajtom a vakság és süketség felelősségét sem elhárítani magamtól, hanem a magam
módján megpróbálom szemügyre venni a közös élettényeket.
Közgazdász vagyok, s néhány éve, tudományos munkatársként, elméleti közgazdaságtannal foglalkozom.
Munkám lényegében abból áll, hogy összegyűjtöm és elemzem a népgazdaság egyetlen, adott jelenségkörén belül
az ismétlődő vagy éppen kivételesnek mutatkozó eseményeket. Igyekszem kijelölni egy meghatározott
jelenségcsoport sajátosságait. Most is ezt szeretném tenni. A szépírás különben sem kenyerem. Verseket soha
nem írtam. Rúgtam a labdát, eveztem, súlyt emeltem. Amióta esténként nem iszom, reggelente elég nagy távokat
futok. Legfeljebb szaktanulmányok megírására vállalkozom. Azt azonban sejtem, hogy származásomból és
neveltetésemből következőn már legkisebb gyerekkorom óta éppen a sajátosságok legóvatosabb és
legrészvétlenebb szemügyre vételének igénye irányította az életem. Hiszen már kicsi kölyökként ügyelnem kellett
arra, hogy miként szükséges gondolni valamit, illetve legalább ennyire vigyázni arra, hogy amit hangosan
kimondok, azt ne gondoljam is. Ezt a szellemileg fölfokozott irányítottságot vagy irányítást azért nem illetem mégse
semmiféle szenvedélyre utaló jelzővel, mert tudatában vagyok annak, hogy ilyeténképpen kialakult regisztrálói és
lejegyzői képességem mélyén milyen sok lemondás, kényszer és szükségből vállalt önfegyelem rejtezik.
Minden fiatal élőlény eleve szenvedélyes, és a világ birtokbavételének szenvedélyes reménye teszi széppé.
E szenvedélyes reményének kielégítési módja, mértéke és működési elve szerint különbözteti meg a szépet a
csúnyától, s nevezi szépnek a jót, rossznak a csúnyát. Mára azonban már nincsen bennem semmi, ami a
szemléletemet esztétikussá tehetné. Amit látok vagy átélek, legyen az akár a legbensőségesebb élmény, nem ítélem
se szépnek, se csúnyának, mert nem látom annak. Legfeljebb valami melegségre emlékeztető csendes hála ébred
bennem a számomra kedvező dolgok iránt, ez viszont nagyon gyorsan kihűl.
Lehet, hogy volt bennem szenvedély, lehet, hogy elmúlt. Lehet, hogy valami már végérvényesen hiányzik
belőlem. Még az is meglehet, hogy e hiányzó vagy éppen fölöslegben lévő tulajdonságom miatt látszottam már
gyerekként is hidegnek. Nem állíthatom, hogy sokan szeretnének, de tárgyilagos embernek szoktak tartani. Habár
barátom megejtő elemzésének ismeretében épp a tárgyilagosság igénye kényszerít megkérdenem, vajon nem azért
látszom-e annak, mert mindig ügyesen sikerül olyan távolságra távolítanom munkám tárgyait és az engem
mégiscsak szerető személyeket, hogy ne azonosulhassak velük, de valamiként mégis az ellenőrzésem alatt
maradjanak.
Nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy bármiféle életelvet eszményi módon megtestesíthessek.
A legelvetemültebb cinikus válhatott volna belőlem, s csak azért nem lettem az, mert az érzéseknek ez az
állandóan újratermelődő hiánya vagy fölöslege a legközönségesebb módon meggyötör.
Érettségi vizsgám előtt néhány nappal félig lebontottam a szobámban a cserépkályhát. Kora reggel,
majdhogynem hajnalban, egy leányismerősömtől tértem haza. Mindig úgy kellett kiszöknöm tőlük, hogy gyanútlan
szülei ne vehessék észre éjszakai jelenlétemet. Azon a reggelen egyedül voltam a házunkban. Anyám debreceni
rokonainkat ment meglátogatni. Ez a cserépkályha pedig régóta zavart. Úgy tetszett nekem, hogy rossz helyen
van, és egyáltalán nincsen szükségem rá. Éjszakánként egyenesen a fejemre sugározta melegét, s szobám ajtaját
se lehetett tőle rendesen kitárni. Vettem egy nagy kalapácsot, vésőt nem találtam, viszont a kezembe akadt egy
jókora ácskapocs, s ez is megfelelt a célnak. Bontani kezdtem. A kibontott csempéket kidobtam az ablakon a
kertbe. De a kályha belső járatainak a kibontása bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint ahogyan azt előre
gondoltam. És a szobám, ahol semmiféle előkészületet nem tettem ehhez a munkához, lassan teli lett porral,
törmelékkel és korommal. A szőnyegek, a könyvek, a székek kárpitja, a füzeteim meg a kidolgozott érettségi
tételeim az íróasztal lapján. Amit körültekintve, fölocsúdva tevékeny kábulatomból, nem a munkafolyamat
természetes velejárójának, hanem iszonytató, elviselhetetlen mocsoknak éreztem. A végtelen sivárság unalmas
mocskának. Ez az érzés éppoly hirtelen tört rám, mint a bontás ötlete. Egy teljesen értelmetlenné vált, sötét öblű,
kormosan bűzlő emberi építmény megcsonkult testébe meredtem. Körülbelül a felénél tarthattam, amikor
abbahagytam. Azt hittem, hogy álmos vagy fáradt vagyok. Becsuktam az ablakot, lehánytam magamról a
ruháimat, és bebújtam az ágyamba. Mégsem tudtam elaludni. Egy ideig forgolódtam, igyekeztem minél kisebbre
összekucorodni, csakhogy nem tudtam, nem tudhattam úgy összehajtani, oly kicsivé tenni magam, mint ahogyan
szerettem volna. És nem emlékszem, hogy gondoltam volna-e bármi mást. És azt sem tudom, hogy ezt a förtelmes
vágyamat nevezhetem-e gondolatnak. Föl kellett kelnem belőle, mert nem lehetett ezzel a hiánnyal fekve maradni
ébren. S anélkül, hogy bármi mérlegelésére időt engedhettem volna magamnak, szinte válogatás nélkül nyelni
kezdtem az anyám gyógyszeresdobozában található pirulákat. Elég sok nyugtatóra és altatóra volt szükségem.
Víz nélkül, egy idő után, nem tudtam már nyelni.
Ma olyannak tetszik ez, mintha én emlékeznék, de nem velem történt volna meg. Mert először egy vázából
ittam rá vizet, aztán a szobanövények kis tálkáiból. Nem értem, miért nem mentem ki a konyhába. És még így is
szörnyű émelygés fogott el. Száraz öklendezés. Mintha a számban egyáltalán nem lenne már nyál. Féltem volna
anyám bútorait lehányni. Térdre roskadtam, és a karommal átkulcsolva, a dívány szélére fektettem a fejem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem gyomrom görcsös háborgását. Másra nem emlékszem. Ha
anyám valami furcsa balsejtelemtől vezérelve a tervezettnél nem egy nappal korábban tért volna haza, akkor most
minderről nem beszélhetnék. Kimosták a gyomromat. A kályhát helyreállították.
Soha többé semmiféle esztelenséget nem követtem el, és nincsen is szándékomban semmi ilyesmit elkövetni.
De az érzelmeknek ez a sajátos csoportja, amit gyötrődésnek szoktak nevezni, minden örömöt vagy bánatot
okozó, megoldást vagy megoldhatatlanságot eredményező cselekedetemtől függetlenül, állandósult bennem. Holott
annak előtte még csak hasonló érzéseim se voltak. Ezeket az érzéseimet nem csak azért nem kívánnám tovább
részletezni, mert úgy élek együtt velük, hogy eredetükről nincsen tiszta képem, hanem azért sem, mert különben
kiegyensúlyozott, derűs kedélyű embernek látszom, s nekem ez a valódi látszat fontosabb.
Amikor valaki a származását kénytelen meghatározni, válogatni kezd az ősei között. Ha tőlem kérdik, akkor
azt szoktam magamról mondani, hogy katonacsaládból származom. Mintha azt állítanám vele, hogy minden ősöm,
lett légyen tábornok vagy baka, hivatásos harcos lett volna. Ami mutatós elképzelésnek tetszik, de sajnos nem
fedi a valót. Egy kicsit olyan ez, mint mikor azt mondjuk erről vagy arról a családról, hogy régi család. Holott
minden család egyformán régi. Igaz, a különböző nemzetek fiai és leányai különböző időkben másztak le a fáról.
Mondjuk az inkák és a zsidók jóval előbb, mint a németek, a magyarok viszont bizonyára valamivel később, mint
az angolok és a franciák. Ám ebből még nem következik, hogy az azonos nemzethez tartozó jobbágy családja
ne lenne éppen olyan régi, mint az ugyanezen nemzethez tartozó hercegé. S miként egy nemzet a szociális
értékviszonyai szerint tesz különbséget a fajta szempontjából teljesen egyenrangú családok között, akként jár el
az egyén is, mikor érdeklődéseinek, vágyainak, törekvéseinek és érdekeinek személyes értékviszonyai szerint
kezd válogatni őseinek igencsak elegyes panoptikumában. A személyre szabott válogatásnak ezt a sajátos
módszerét barátom kéziratában is megfigyeltem.
Végletes ellentétektől szétszabdalt személyiségét csak úgy tudja egyensúlyba hozni, ha megfigyeli önmagát,
ha igyekszik szemügyre venni a benne dúló öntudatlan erők eredetét és okát. Ehhez az életfontosságú
lélekelemzéshez azonban olyan kiegyensúlyozott szemléletre lenne szüksége, amivel éppen kiegyensúlyozatlansága
folytán nem rendelkezik. Ördögi körbe kerül. S csak úgy tud belőle kitörni, ha ennek az önvizsgálatnak az idejére
ahhoz az emberhez vagy embercsoporthoz köti magát, attól az embertől kölcsönzi szemléletét, aki a
környezetében még leginkább rendelkezik e számára szükséges kiegyensúlyozottsággal. Ezért uralkodik el benne
anyai nagyapja, e veszélyes élethelyzetekben is önfegyelmet sugárzó, önmérsékletről tanúskodó liberális polgár.
És ugyanezért látja oly kegyetlen iróniával és mégis elérzékenykedve a kitartást, az illemet, a fogcsikorgató
erkölcsöket parancsoló polgárnőt, a nagyanyját. Valami olyasmivel szeretne azonosulni általuk, amiről reális
élethelyzete miatt lecsúszott. És mégis így választja ki magának a származását. Így indul el egyetlen nyomon a
múltba, bár elvileg számos más nyomon is elindulhatna. Olvasás közben föltűnt nekem, hogy talán nem
szándéktalanul feledkezik meg a másik nagyszülői párról. Föltételezem, hogy nem azért, mintha szégyellné őket.
S nem is azért, mintha életének egésze szempontjából ne lettek volna hasonló módon fontosak.
Hétvégeken, vagy egy-egy nyári reggelen gyakran kivillamosoztunk hozzájuk Káposztásmegyerre.
Egyetemi tanulmányaim befejeztével külkereskedő lettem. Tíz éven át nagyon sokfelé utaztam a világban.
Ha utazásra gondolok, akkor mégis ez a kényelmesen döcögő villamos jut először az eszembe. A nyitott peron.
Olykor még hosszú repülőutakon, valamilyen szakmai olvasmányomba merülve is elém villant ez a régi kép.
Mintha nem repülnék, hanem valójában azon a sárga villamoson utaznék át a világon. A végeérhetetlen döcögés,
végig a régi Váci úton.
Az öreg, aki az első világháború hadirokkantja volt, egy izmos robosztusságát korlátozott mozgásképessége
ellenére is megőrző, a megfontoltan kitartó italozástól lángolón ragyás orrú, még közel a hetvenhez is alig őszülő,
nagyhangú ember, a vízművek éjszakai portásaként az egyik üzemi épület alagsorában lakott zsírosan gömbölyű
párjával. Ennek a nagymamának az volt a szokása, hogy táviratokat küldözgetett az unokájának. Ma palacsintát
sütök. Holnap mákosrétes lesz. És ha azt állítom, hogy barátságunk legellenállóbb biztosítékává éppen ez a
környezet vált, akkor meggyőződésem szerint egyáltalán nem túlzok. Ha nagyon sokáig nem történt már semmi,
akkor megkérdeztem tőle, hogy lesz-e lekváros derelye. Mire ő azt válaszolta, hogy almáspite. Vagy éppen ő
fordult hozzám, s annyit mondott, hogy barackos gombóc, és nekem csak azt kellett kérdenem, mikor. Kialakult
közöttünk egy nyelv, melyet rajtunk kívül senki nem értett. De nemcsak e különösen ízletes ételek miatt.
Engem halálosan izgatott mindenféle gép, működés és szerkezet, a csinálás és a mozgás, aminek nem lehetett
tisztább és átláthatóbb jelképe annál, mint amit ott találtam. Őt viszont kizárólag az én csillapíthatatlan
érdeklődésem lelkesítette. Ugyanakkor tudhatta, hogy látogatásaink puszta reményével érzelmileg teljesen a
kezében tart, vagy akár megzsarolhat. Annyit mondott, hogy diós metélt, s én minden más irányú vonzalmamat
és elfoglaltságomat feledve, loholtam vele. A komolyan öltözött, nyakkendős gépmesterek és az atlétatrikós
segédek türelme ugyanis legalább olyan kimeríthetetlennek bizonyult, mint amilyen végtelennek az én
kíváncsiságom. Mindent megmutogattak és elmagyaráztak nekünk. Bizonyára nem kis elégtétellel töltötte őket
el, hogy a kérdések többségére végül is válaszolni lehet. A nagyjavítások ideje volt a legizgalmasabb. Ilyenkor
a peremközségekből összetoborzott, felgyűrt szoknyájú, gumicsizmás lányok és asszonyok sikálták, mosták,
vakarták a kiürített medencék csempés falát, s orruk hegyéig olajos férfiak, pattanásoktól éktelen tanoncfiúk
szerelték, pucolták a szétszedett gépeket. Röhögtek, csipkelődtek, malackodtak, fogdosódtak, visongtak. Mintha
valami nagyon ősi szertartás résztvevőivé váltak volna. Úgy hergelték önmagukat és egymást, férfi a férfit, nő a
nőt, és a nő a férfit, férfi a nőt, mintha ez a hergelődés egyszerre vonatkozna az elvégzendő munkára, és arra az
egészen másra, amibe mi, a két kisfiú, még nem voltunk beavatva. Mint valami különös munkadal. Ahhoz, hogy
tisztességesen elvégezhessék nappali feladatukat, ki kellett dalolniok magukból éjszakáik strófáit. De minden
felügyelet nélkül, kettesben is elkalandozhattunk a századfordulón épített csodálatos gépházakban, a kutak köré
telepített érintetlen parkban vagy a tárolók visszhangos csarnokaiban, ahol oly hidegen kristályos volt a dolgok
tisztasága, hogy semmi máshoz nem volt bátorságunk soha, csak állni és némán bámulni az emelkedő vagy
süllyedő víz mégis rezzenetlen felszínét.
Barátságunknak ezzel a nagyon korai, szinte idillikusnak nevezhető korszakával nem foglalkozik a
kéziratában. Bevallom, hogy nem is enyhe sértettségemben többször is belepirultam ebbe a számomra föltűnő
hiányba. Mert nemegyszer maradtunk ott éjszakára, s ilyenkor a hagymaszagú konyhában együtt aludtunk egy
meglehetősen szűk dikón. Valamilyen etnográfiai tanulmányban azt olvastam, hogy nagy téli hidegben, amikor a
kicsi cigánygyerekek egymásba gömbölyödnek a földre terített szalmán, a szülők nagyon ügyelnek arra, hogy fiú
a fiúhoz, lány a lányhoz bújjon. A magától értetődő testvériességnek azt a gyermeki melegségét, amit aztán egész
életében oly kétségbeesetten hajszolt, nem hiszem, hogy szánt szándékkal felejtette volna el.
Meg emlékszem, hogy nyáron nagy volt a meleg, a nagyapja mindig lecsatolta a falábát, és combjának a
klottgatyából kimeredő iszonyú csonkját csapkodva a műláb előnyeit ecsetelte nekünk. Egy, hogy nem büdös.
Nem is nől rajta bütyök. Ha nyikorog, hát megolajozza. Amit a valódival nem tehet. Kettő, hogy ez a lába csúzos
nem lesz, az biztos. Legfeljebb szuvas. Egyetlen egyet sajnál. A piától úgy elzsibbad mindene. A valagában még
a luk is. Csak ez a lába nem tart vele.
Ami engem illet, én vidéki iparosokból, saját kis földjüket túró alföldi parasztokból, nyakas, protestáns
néptanítókból, palóc napszámosokból, meggazdagodott malmosokból és fűrészesekből ipari vállalkozóvá vált
felmenőim népes gyülekezetéből két halott katonát választottam magamnak. Apámat és anyai nagyapámat. Így
lettünk mi katonacsalád. Ők voltak ugyanis a különbözők. Több hivatásos katona nem volt a családunkban. És
ráadásul egyikükről sem lehettek emlékeim.
Apámról igen kevés, nagyapámról nagyon sok fénykép maradt ránk. Legkedvesebb gyerekkori
foglalatosságaim közé tartozott ezeket a fényképeket nézegetni.
A nagyapám alakja köré fonódó családi történetekben ma már igazán nehéz lenne szétválasztani a túlzásokat
és a túlzásokra indokot szolgáltató valót. Ám úgy gondolom, hogy az alakjából kisugárzó és ezerszeresen
visszasugárzott fényt nemcsak kiváló képességeinek, félbetört, tehát mindenképpen sokat ígérő pályafutásának,
hanem bizonyára vonzó küllemének is köszönhette. Ha idősebb rokonaim megpaskolták a combomat vagy csókot
cuppantottak az arcomra, akkor élvezetteli hunyorgások kíséretében azt volt szokásuk mondani, hogy olyan
jóképű azért biztosan nem leszek, mint amilyen a nagyapám volt. Anyám viszont éppen ellenkezőleg, játékosan
kötekedő és büszkeséggel nem kevésbé eltelt hangon mindig arra célozgatott, hogy legalábbis küllememben a
nagyapámra ütök, bár sajnálja, amiért nem vagyok annyira eszes. De mindkét megállapítás eléggé elfogultan kacér
volt ahhoz, hogy elültesse bennem a hasonlítás fontosságának tudatát, azt az érzetet, hogy valakinek a nyomába
léptem, és azt a furcsa vágyat, hogy valakit utol kell érnem. Valakit, aki bizonyos értelemben én magam vagyok,
holott semmilyen tekintetben nem tudom megítélni, hogy ez kedvező vagy kedvezőtlen-e nekem.
Volt egy térképészeti munkához használatos nagyítónk. Nagyapám hagyatékából került hozzánk. Ezzel a
nagyítóval vizsgálgattam ezeket a különböző időkből származó arcmásokat. Lehetséges, hogy eleve nincsen
bennem fogékonyság a szépészet iránt, ám annyi szent, hogy még szinte soha nem sikeredett szépnek látnom, amit
mások annak mondanak. S így az sem csoda, hogy ellentétben halott barátom egész szemléletmódjával, engem
a szépnek mondott táj, tárgy vagy személy gondolkodásra késztet, de semmilyen tekintetben nem hoz izgalomba.
Nagyapám arcképeivel is azért foglalkoztam olyan sokat, mert amit mások mutatósnak tartottak, az bennem igen
kellemetlen gondolatokat ébresztett. Ha két vonal párhuzamos, akkor a végtelenben kell találkozniok. Ha két
vonal nem párhuzamos, akkor itt az orrom előtt. Akihez a leginkább hasonlítok, azzal csupán egy elvileg
érzékelhető ponton találkozhatom, míg akitől különbözöm, azzal elvileg bárhol és bármikor. Mintha arcának
szemlélete arra kényszerített volna, hogy két, egymást kiegészítő elv helyett egy harmadik elv érvényességét
keressem. Majdhogynem taszítónak láttam arcát és alkatát, bár érzelemeim azt súgták, hogy nagyon közel
vagyunk. És főleg a szemét. A tekintetét borzongatónak.
Legalább huszonöt éve nem voltak a kezemben a nagyapámról készült fotográfiák.
Ilyen elemi félelmet, borzongást és undort váltott volna ki belőlem mindenféle önszemlélet, mely az embert
szükségszerűen olyan belső veszélyhelyzetbe sodorja, amelyben aztán az akaratával nem képes többé uralkodni
az érdekei szerint? Vagy valójában ennyire hasonlítanék rá, s éppen e hasonlóság következtében éreztem volna
ilyen taszítónak? Az élőt és a holtat elválasztó távolságról és elvileg lehetséges találkozásukról gondolkodtam
volna? S így éppen az önszemlélet bátortalansága lenne az, ami egyrészt meggyötör, másrészt megkadályozza,
hogy a szépre fogékony legyek? Ezekre a kérdésekre válaszolni nem érzem illetékesnek magam. Helyesebben,
életemnek olyan részleteiről kéne gondolkodnom és beszélnem, ami viszont nem lenne ízlésem szerint való.
Mert közel negyven év tapasztalata mondatja velem, hogy a lelki rejtőzködésnek megvannak a maga
egzisztenciális előnyei. Ugyanakkor barátom halála óta elég erősen működni kezdett bennem a kíváncsiság, hogy
hozzá hasonlóan illetékességet nyerjek önmagam fölött, de ebbe a törekvésembe ne kelljen belepusztulnom, mint
neki, és még hamis se legyek.
Az elvontság küszöbére érkeztem, és szemérmem teherbíróképességét is teljességgel igénybe veszem, ha
e kérdéskör élesebb megvilágítása érdekében mégis elmondom, hogy például azok a lányok, akik egyébként
hajlamosak engem a szó minden értelmében jó szeretőnek tartani, ölelkezéseink közben olykor az őrjöngésig
csigázott vággyal igyekeznek erőszakot tenni a szájukkal a szájamon. S mivel én ezt szótlanul, de megtagadom
tőlük, igen gyakran és sürgetőn megkérdezik, hogy miért nem engedem. Mért nem engeded. Mert nem akarom.
Ezt szoktam válaszolni. Ha egyáltalán válaszolok szavakkal. Elismerem, hogy magatartásom igen önkényesnek
tetszhet, de számomra ez a néma tagadás legalább olyan mélyen ösztönös, mint másnak az, ha szavak helyett
némán csókolni akar. Nem érzem szükségét annak, hogy a bennem működő önfenntartási és fajfenntartási ösztön
önző nyerseségét a személyiségem önállóságának rovására ellágyítsam. A csókkal elveszíteném az ellenőrzésemet
önmagam és a másik ember fölött. Egy olyan nem tudatos erő kezdene irányítani, melyre nem szívesen bíznám
rá magam.
S ha e sajátosnak nevezhető tulajdonságomra adott női reakciókat megkísérelném rendszerezni, ha azt
kérdeném, miként válaszolnak teljesen különbözőnek látszó emberek egy olyan alapvető lelki szükségletük
kielégítésének hiányára, ami nekem ugyanakkor fölösleges, akkor tapasztalataim szerint háromféle magatartástípus
lenne elkülöníthető.
Az első az ideges, a törékeny, az ingerlékeny, a bánatosan érzelmes, a sértődékeny, a mindig halálosan
szerelmes kamaszlány típusa, aki azonnal s fölháborodottan megvonja tőlem magát, sírni kezd, öklével üt, azt
kiabálja, tudta, tudta, hogy csak ezt akartam tőle, hazugnak nevez, azzal fenyeget, hogy most, azonnal kiugrik az
ablakon. Szeressem. Úgy azonban senki sem tudhat senkit szeretni, hogy közben erőszakot kelljen tennie
önmagán. Lecsillapításuk, illetve viharos kielégítésük mégsem okoz különösebb gondot. Ha őrjöngésük
csúcspontján sikerül megerőszakolnom őket, ha tehát jól választom meg akcióim pillanatát, akkor megint minden
a lehető legnagyobb rendben van közöttünk. Olyan mazochisták ők, akik eddig is egy olyan szadista állatra
vártak, amilyen én persze nem vagyok. Élvezetük íve rövid, nagyon élesnek és szaggatottnak érzik, de mintha
mégsem azon a csúcson érné őket, ahová törekedtek, hanem egy annál jóval alacsonyabban fekvő, göröngyös
lapályon. Őket szeretem a legkevésbé. A második típus inkább csöndes alázatra hajlik. Ha testi önkényemre
bízzák magukat, akkor elhúzódásra hajlamos élvezetük íve lassú, fokozatos emelkedéseken keresztül több, egész
lényüket megrázkódtató csúcsponthoz ér, melyek hatása csaknem a következő csúcspontig kitart. Olyan ez,
mintha minden áthágott gátlásuk áttaszítaná őket az örömbe, s mivel az öröm kitartó, a gátlás azonban visszahúz,
végül is nem csak az öröm az uralkodó. Inkább olyan, mintha az öröm görcsös gátfutása lenne. Visszahúzódó,
szerény, minden föltűnést óvatosan kikerülő, előnytelen küllemük miatt kínlódó lányok ők, kiket a nők között dúló
bájosan kíméletlen ármánykodás némiképpen alattomossá alakított. És ha mégsem bíznak önkényemben, akkor
úgy tesznek, mintha nem érzékelnének semmiféle hiányt. Ilyenkor a lehetőségek legszélső határáig fokozzák
odaadásukat, s amikor világossá válik, hogy ez sem segíthet, mert ellentétben velük, az odaadás engem semmiféle
hálára nem késztet, legfeljebb figyelmemet élesíti és pontosságomat fokozza, akkor tüntetni kezdenek gyöngéd
alázatukkal. Amiben az a hátsó szándék rejtezik, hogy szájuk gyakorlatias készségével győzzék le odaadásom
hiányát, s valami ilyesmire ébresszenek vágyat bennem is. Mintegy testem legalázatosabb rabszolgájává teszik a
szájukat. És ennek megfelelően ott végződik igénytelen történetünk. Irántuk érzem a legtöbb részvétet, de
gyakorlatilag velük vagyok a legrészvétlenebb. A harmadik típust érzem a legközelebb magamhoz. Ők általában
testesebbek, valamiként tömöttek. Ők a nagyok, a vidámak, a büszkék, az indulatosak, az önfejűek, a
csapodárok. Előkészületeink lomhák. Súlyos vadállatok kerülgetik így egymást. Találkozásunkban nincsen semmi
érzelmi körülményeskedés. Élvezetünk harsányan emelkedő ívét viszont gyakran megakasztja erőszakosságunk
frontális ütközése. Ilyenkor átmenetileg minden harci zaj fenyegetőn elcsitul. Az időnek ezek a beláthatatlanul
tágas, éles fényektől átvilágított fennsíkjai nagyon kedvesek nekem. Szeszélyesen, előre nem kiszámíthatón
követik egymást, s minden ösztönösséget ellenőrző józan számításomat próbára téve azt a képzetet keltik, akárha
nem egyetlen, belátható csúcs, hanem végtelennek tetsző hegyláncok megmászására törekednénk innen. Valóban
úgy tűnik, mintha egy olyan fennsíkra kerültem volna, ahol igen ritkás a növényzet. Ez itt nem csak pihenő,
közbülső állomás, ahol eszik, iszik, erőt gyűjt az ember. Ezekre a fennsíkokra följutva szokta őket megrohanni
a hiány érzete. Vagy a szomjúság, melyet nekem nem áll módomban csillapítani. És úgy igyekeznek úrrá lenni a
villámcsapásszerűen átlátott helyzeten, hogy amit iszonyú indulatukban, önmagukon is erőt véve, elvonnak tőlem,
azt a szájamra adják. Ugyanis eszük ágában sincsen holmi sajátos tulajdonságaim miatt a rövidebbet húzni. Mintha
önkényembe ütközve azt kiáltanák, nem? akkor nesze! A magukét akarják, s én igazat adok nekik. Ebben az új
helyzetben pedig nemcsak azért hajlok valamelyes alázatra, mert a játék nekem is örömöt okoz, s nem csupán
azért, mivel így mégse az ajkukat kell érintenem, hanem azért is, mert előre tudom, hogy bosszúszomjas játékuk
élvezetében néhány perc múlva úgyis elveszítik minden önuralmukat, és akkor már e közössé csigázott élvezettel
térhetek meg a helyemre. Így hozzuk létre az összefüggést a hiányzó és a fölösleges között. Ők hozzám hasonló
módon realisták. Tudják, hogy az élethez kívánatos egyensúlyt nem az eszményi, hanem mindig az éppen kezünkre
eső adottságokból kell megteremteni. Találékonyságunkban cinkosok és bajtársak vagyunk. Közösen fütyülünk
a világ összes eszményére, s egy kicsit mindenkit sajnálunk, aki ilyesmivel fárasztja magát. Hálát érzek irántuk.
S ők is hálásak nekem, amiért nyers önzésüket nem kell rejtegetniök előttem. Nélkülük is életben maradnék, mert
tapasztalatom szerint a világon nincsen helyettesíthetetlen hiány, mégis azt mondom, ők tartanak életben.
Ilyesmiről, s ennél tán még kényesebb részletekről kéne önmagammal beszélnem. De sajnos az ember nem
úgy van megalkotva, hogy képes legyen önmagával beszélni. Ilyen vagy ehhez hasonló törekvései csupán szellemi
gyermekkorára jellemző, együgyű kísérletek.
Halott barátom anyai nagyapját persze én is jobban szerettem, mint a másikat. Illetve nem szeretet volt ez,
hanem egy öntudatomnak hízelgő érzés. Úgy közlekedett, úgy beszélgetett velem, mintha nem is egy tagjaimban
és gondolataimban egyként idétlen kamasz lettem volna. Ezekre a beszélgetésekre az szolgáltatta az alkalmakat,
hogy délutánonként szokása volt hosszabb sétákra indulni a környéken. Csontfogantyús pálcáját meggondoltan
maga elé bökve járt, s ha véletlenül találkoztunk, akkor a botjára támaszkodva, a figyelemtől és a minden
embertársának kijáró részvétteli elnézéstől félrebillent ősz fejével hallgatott. Közbevetett megjegyzéseivel, helyeslő
bólintásaival, mérlegelő hümmögésével, ingerülten figyelmeztető tagadószóival egy olyan ösvényre térített, amelyre
csupán a legbensőbb szándékaim szerint volt kedvem rálépni. Részvétele néha annyira megzavart, hogy más
alkalmakkal inkább kikerültem, vagy udvariasan sietős köszöntést rebegve elhúztam mellette.
Kamaszkorában az ember a szellemi késztetéseivel legalább olyan szégyenlősen önfejű viszonyban áll, mint
az erotikus késztetéseivel. Nem erőltette. Valóban nem volt benne semmi követelődzés vagy csábítás. De éppen
a teljes önkéntesség lehetősége vont vissza hozzá minduntalan.
Közvetlen vagy áttételes formában politikai kérdésekről beszélgettünk, s azt mondta egyszer, hogy egy
nagyon tiszta agyú természetfilozófus szerint, akit nincsen módomban olvashatni, mert angolul írta műveit, az
emberi társadalmakban nem az a fontos, hogy a többségnek éppen annyi joga van, mint az uralkodó
kisebbségnek. Ez így van, ez kétségbevonhatatlan. De ha ez a szociális elv lenne az egyetlen, mely a társadalmak
mozgását szabályozza, akkor csak harc létezhetne a világon. Se az egyének, se a társadalmak között nem lenne
soha semmiféle lehetőség a megegyezésre. Tudjuk, hogy ez nem így van. És azért nem így van, mert létezik a
világban egy olyan végtelen jóság is, melyből kivétel nélkül mindenki, uralkodó és alattvaló, egyenlő arányban
részesülni akar. Létezik, mondta, hiszen a kiegyenlítődésre, a szimmetriára, a megegyezésre legalább olyan erős
a vágy bennünk, mint a harc árán megszerezhető hatalomra, a totális győzelemre az ellenfél fölött. És meg kell
érteni, hogy ami akár e kiegyenlítődés vagy szimmetria hiányaként van jelen bennünk, az is ennek a jóságnak a
létezése.
Ezt a bonyolult gondolatot semmiképpen nem jegyezhettem volna meg, nem is érthettem akkor, de később,
amikor rábukkantam ennek a nagyon jelentős embernek a könyvére, a meglepettségtől elakadt lélegzettel ismét
fölfedeztem magamnak az ismerőst.
És ha most, mikor ennyi év után ismét előveszem és kiterítem magam elé ezeket a régi fényképeket, immár
éppen e bonyolultnak tetsző gondolattal kapcsolatban azt is sejteni vélem, hogy miért idegenkedtem attól a
szimmetriától, amit a nagyapám arcán mások vonzónak találtak.
Nagyapám csaknem a merevségig egyenes tartását, az első kellemetlen benyomást, nem kell sajátosságnak
tekintenem. Ez legalább annyira a kordivatból következik, miként a hivatásából, mely e tartást egyenesen
kötelezővé tette, meg tán abból is, hogy a hosszú expozíciós idők mindenféle láthatatlan támasztékokat és teljes
mozdulatlanságot követeltek. Van azonban két pillanatfelvétel a képek között. Az egyik az olasz fronton készült,
valamilyen hevenyészett lövészárokban. Egy természetes vízmosást használhattak ki erre a célra, mert az árok alját
és két függőleges oldalát hatalmas, laposan egymásra rétegződő, fehér mészkőtömbök alkotják. Ezekre a kövekre
halmozták föl a lazán megtömött homokzsákokat. Kevés lehetett a homok. Nagyapám a kép előterében ül két
tiszttársának a társaságában. Hosszú, még csizmásan is előkelő lábait könnyedén átveti egymáson, s törzsét
mélyen előrehajtva, könyökével a térdére támaszkodva, félig elnyílt szájjal és tágra nyílt szemekkel néz bele a
lencsébe. Társainak, kik nála alacsonyabb rangúak, elnyűtt és elkínzott az arca, öltözékük elhanyagolt, tekintetük
ugyanakkor mesterkélten és harsányan elszánt. Nagyapám úgy hat ebben a környezetben, mint egy élveteg zsúrfiú,
aki azért érzi még itt is olyan fölényesen jól magát, mert semmihez és senkihez semmi köze. A másik kép a
legszebb fölvételek közé tartozik, amelyeket valaha láttam. Minden bizonnyal naplementekor készült egy
dombtetőn, ahol egyetlen véznácska fa áll. A ritkás levelek között egyenesen a szemünkbe, az egykori alkalmi
fényképész lencséjébe tűz a fény. Nagyapám két hosszú ruhás, szalmakalapos kislánnyal, nénéimmel kergetődzik
a fa körül. Az egyik kislány, Ilma néném, egérutat nyerve, kezében lengetve szalagos kalapját, kirohan a képből.
Az ő megdicsőült vigyora így csak elmosódottan látható. A másik kislányt, Ella nénémet viszont, valamilyen
nagyon furcsa pózban, kihajolva a fa vékonyka törzse mögül, éppen akkor kapja el a nagyapám, amikor a
fényképész exponál. Könnyű, világos színű nyári öltönyt visel, zakóját kigombolta vagy kigombolódott. Úgy
tekeredik elő a fácska törzsére simulva, miként egy jólfésültségében megzilálódott szatír. A szája ezen a képen
is félig elnyitott, tekintete tág, ám nemcsak semminemű élvezet vagy öröm nem látszik a szemén, hanem egyenesen
olyannak tűnik, akárha kínos kötelességét teljesítené, miközben hosszú karjának és zsákmányát megkaparintó
kezének mozdulatában mindenképpen egy ragadozó hajlékony mohósága érezhető. A többi képen merev tartása
mögé rejtett, szemből fényképezett, harmonikusan mozdulatlan arcát láthatom.
Régi regényekben tojásdadnak szokták az ilyen arcokat mondani. Arányosan és telten hosszúkás arc tehát,
mely erősen és simán kiboltozott, majdhogynem fékezhetetlen hajhullámoktól keretezett homlokba hajlik.
Érzékenyen finom cimpájú orra enyhén ívelt, szemöldöke dús, pillái hosszúak, írisze az arc egészének sötét
tónusához képest meglepően világos, szinte kivilágít. Ajka csaknem durván vastag, s erőszakos állán ugyanaz a
nehezen kiborotválható, puha hasíték, mint az én államon.
Az arcnak éppen úgy, miként az agynak és a test egészének is, két féltekéje van. E két féltekének az a közös
sajátossága, hogy csupán hozzávetőlegesen szimmetrikusak egymással. Az emberi test, az emberi arc látványában
megnyilvánuló egyenlőtlenség abból származik, hogy a semlegesnek tekinthető emberi receptorok által fölfogott
benyomások egészét az agy két, különbözőképpen kifejlett féltekében különíti el egymástól, és éppen attól
függően válik hangsúlyosabbá a test egyik vagy másik fele, hogy az adott egyedben az agynak melyik féltekéje
fejlettebb a másiknál. Az agy a jobboldali féltekében dolgozza föl a benyomások érzelmi vonatkozásait, baloldali
féltekéjében pedig ugyanannak a benyomásnak az értelmét, s csak utólagosan, mintegy második lépésként teremt
kapcsolatot egyetlen benyomás értelmi és érzelmi vonatkozása között. Az ember a szemével, a fülével, az orrával
és a tapintásával fölfogja egy jelenség értelmezetlen egészét, ezt részleteire bontja, s a részletek között teremtett
összefüggések által újrateremti önmagának a szenzoriálisan már fölfogott egészet. Ami az agy két féltekéjének
különböző fejlettségi szintje miatt azt jelenti, hogy a fölfogott egész soha nem lehet azonos az elsajátított egésszel,
s így sem tökéletesen harmonikus érzelem, sem tökéletesen harmonikus gondolkodás nem létezhetik.
Ezt a jelenséget mindenki megfigyelheti önmagán, ha valakivel beszélget. Az egymással beszélgető emberek
ugyanis nem egymás szemébe néznek, ezt csak az őrültek teszik, hanem tekintetükkel egyenletesen köröző
mozgást végeznek az arc két féltekéje között. Értelem és érzelem között ingázik a tekintet, s ha valahol rögzül a
pillantás, akkor az mindenképpen az arc bal oldali, érzelmeket kifejező féltekéje lesz. A semleges, a benyomás
egészét fölfogó tekintet ugyanis ezen a bal oldali, érzelmeket kifejező arcmezőn ellenőrzi, hogy azok a szavak,
amelyeket az értelmével fölfogott, vajon azonosak-e azokkal az érzelmekkel, amelyeket a beszélgető társ szavai
kiváltanak.
Az emberi testnek ezt a működésbeli sajátosságát, bizonyos állandó szókapcsolataiban, a nyelv is követi.
Ha például egy jelenséggel kapcsolatban azt a kijelentést teszem, hogy nem hittem a szememnek, akkor ezáltal
bevallom, hogy az engem ért benyomás egészét sem érzelmileg, sem értelmileg nem tudtam földolgozni,
helyesebben olyan erősen billentem el az értelmi vagy az érzelmi értékelés felé, hogy nem vagyok képes többé
kapcsolatot teremteni a két pólus között. Láttam valamit, ám ennek a valaminek nem találom a bennem érvényes
belső összefüggéseit, s így nem érezhetem egésznek, holott egésznek láttam, következésképpen nem tudom
elsajátítani. És ennek a jelenségnek a fordítottja zajlik le bennünk, ha azt mondjuk, farkasszemet néztünk valakivel.
Ilyenkor a beszélgetők egyenletesen köröző tekintete holtpontra ér. Két okból. Vagy harmóniát, tökéletes
megfelelést érez az érzelmi és az értelmi pólusok között, a harmónia pedig mindig készületlenül ér, hiszen olyan
elvileg létező egész, amelynek elvileg nincsenek részletei. Vagy éppen arra törekszik, hogy az eleve lehetetlen
harmóniának erre a pontjára kerüljön, mert végletes az ellentmondás a jelenség értelmi és érzelmi vonatkozásai
között. Ilyenkor a pillantást az eleve semleges fölfogás szervének látványán, a szemen rögzíti, a rögzítéssel
igyekszik megfosztani magát a további benyomásoktól, s az így előálló részvétlenség látszatával kényszeríti a
másikat, hogy döntse el, milyen irányban mozdul el a mérlege.
A nem hittem a szememnek állapota természetesen éppen úgy csak pillanatokig tarthat, miként farkasszemet
nézni is csupán nagyon rövid ideig lehet. A harmónia létrejöttének vagy teljes hiányának a látszata ugyanis azért
nem tartható fönn hosszabb ideig, mert nem csak az értelem és az érzelem áll eleve, fiziológialag is diszharmonikus
viszonyban egymással, hanem az elsajátított vagy elsajátításra váró belső kép sem azonos azzal a képpel, amelyet
az érzékszervek a végleges rögzítés minden reménye nélkül, földolgozatlan, tehát semleges formában fölfognak.
Az arc egésze ugyanakkor ezt a hármas kölcsönösségi viszonyt is a legvégletesebben tükrözi. Erről szintén
mindenki meggyőződhetik, ha kis kézitükrének segítségével megszemléli mindkét profilját, s csak ennek utána,
mintegy ezekkel összevetve néz szemközt a tükörrel.
Az arc két profilja teljesen különbözőnek mutatkozik. Az egyik profil az egyedre jellemző érzelmi, a másik
profil az egyedre jellemző értelmi karaktert fejezi ki, s minél nagyobb közöttük a különbség, annál kisebb a
lehetősége annak, hogy harmonikusan rajzolódjanak össze a szembe képben. De össze kell rajzolódniuk, és ez
a természeti kényszer persze eleve azt is kizárja, hogy egyetlen arc részletei tökéletesen különbözők legyenek,
éppen úgy, mint ahogyan tökéletesen azonosak sem lehetnek.
A logika szabályai szerint mindebből az következnék, hogy azokat az arcokat, amelyeken az értelem és az
érzelem a legvégletesebb egyensúlytalanságban rajzolódik össze, legalább olyan szépnek tartsuk, mint azokat az
arcokat, amelyeken az értelem és az érzelem aránya a lehető legkiegyensúlyozottabb rajzolatot adja. És mégsem
így van. Amennyiben e két csaknem tökéletes között kell választanunk, akkor mégsem a csaknem tökéletes
aránytalanságot, hanem a csaknem tökéletes arányosságot választjuk.
Ha nagyapám szemből fényképezett arcképeinek bármelyikét, az állgödör függőlegesét, majd az orr
gerincének vonalát követve, kettévágnám egy ollóval, s az így nyert két arcmezőt egymásra borítva
összepasszintanám, akkor arcának egyik fele, miként egy mértani szerkezet, csaknem tökéletesen fedné a másikat.
Ennek a kivételes adottságnak az lehet az oka, hogy az ilyen egyedek agyának mindkét féltekéje viszonylag
arányosan kifejlett. Küllemükből visszakövetkeztetve úgy tűnik, mintha sem az értelmüknek, sem az érzelmeiknek
nem lenne sem az egyik, sem a másik oldalra elhúzó dominanciája, s ezért aki rájuk néz, óhatatlanul a tökéletes
arányosság lehetőségének bűvkörébe kerül.
Mert ha az agyvelő két féltekéje valóban az értelem és az érzelem tökéletes arányosságával lenne képes
elsajátítani azt, amit az érzékszervek az egész semleges benyomásaként már fölfogtak, ha tehát nem lenne
különbség rész és egész között, ha nem az egyed mindenképpen részrehajló agyfiziológiai adottságainak
megfelelően alakulna ki egy új, csupán az egyedre jellemző kép, hanem minden egyes egyed tökéletesen
reprodukálhatná a mindenki számára adott való egészét, akkor föl se merülhetne bennünk annak lehetősége, hogy
különbséget tegyünk a szép és a csúnya, a jó és a rossz között, mert akkor a dolgoknak tulajdonítható értelem
és a dolgok iránti érzelem között sem lenne semmi különbség. Ez lenne az a végleges szimmetria, amire
mindannyian törekszünk, s amit az etikus ember végtelen jóságnak, az esztéta pedig végtelen szépségnek nevez.
Mindezt azért éreztem szükségesnek elmondani, hogy érzékeltessem, milyen áthidalhatatlan távolság választja
el a végleges szimmetria hiányában is bizonyosságra lelő etikai, és a végleges szimmetria hiányába belepusztuló
esztétikai gondolkodást attól a fajta gondolkodástól, amit én is a magaménak tudok. Ifjabb koromban, vonzónak
tartott küllemem miatt, a kivételes emberek közé soroltak, s ennek megfelelően bántak velem. A csodálat és a
rajongás előnyei kiegészítették bennem a származásomból adódó szociális hátrányokat. Gondolkodásomban
azonban, tán éppen ezért, a lehető legátlagosabb vagyok. Nem lettem hívő, mint az etikusok, és nem lettem
kételkedő, mint az esztéták, mert nem az eleve lehetetlen lehetőségére vágyakoztam, hanem megtanultam bánni
az adottságaimmal. Saját titkos kínjaim persze képessé tesznek arra, hogy átéljem az etikus emberek hívő
biztonságát vagy az esztéták hitetlen bizonytalanságát, boldogságukat és tragédiájukat, de gondolkodásom nem
törekszik se a rejtett lehetőségek kibontakoztatására, se a lehetetlenségük által lehetségessé váló metafizikus
érzetek megragadására, hanem adottságokkal foglalkozik, csupa olyasmivel, ami két valóságos kezemmel
elérhető.
Tevékenységem nem érinti az élet szisztémáját. Az a meggyőződés vezet, hogy ami a könyvvitel egyik
oldalán hiányként, az a másik oldalon fölöslegként jelentkezik. Minden jól fejlett elméleti hajlamom ellenére,
csupán az élet ésszerű megszervezésével foglalkozom. Elvonom a fölösleget, pótolom a hiányt. S eközben soha
nem felejtem el, hogy az ilyeténképpen létrehozott szimmetriák mindig csak létrejöttük pillanatában érvényesek.
S ha az imént azt a kijelentést tettem, hogy e végleges szimmetriára utaló, és bennem nem kevés ellenérzést
kiváltó fényképeknek a tanulmányozása legkedvesebb gyerekkori foglalatosságaim közé tartozott, akkor
kijelentésemet föltétlenül ki kell egészítenem.
Miként az barátom vallomásaiból is nyilvánvaló, egyáltalán nem voltam csöndes visszahúzódásra hajlamos
gyerek. Felnőttként is a tevékeny emberek közé tartozom. Bár ezt az olykor lázassá fokozódó tevékenykedési
késztetést hajlamos vagyok jellemem árnyas oldalai közé sorolni. Még akkor is, ha kimeríthetetlennek tűnő
energiáimat mások általában irigylésre méltónak tartják. Engem ugyanis nem holmi győzelmi vágy vagy a siker
puszta lehetősége késztet a tevékenykedésre, hanem sokkal inkább az a korlátoltság, amivel közvetlen és
tágasabb környezetem az állandósított kudarcok állapotába belefeledkezik. S mivel egy emberi életben sokkal
több a vereség, mint a győzelem, nem sok lehetőségem kínálkozik a szemlélődés csöndes állapotába
visszavonulni. Nem óhajtanék nagy szavakat használni, de mégis azt kell mondanom, hogy kudarcot kudarcra,
vereséget vereségre halmozó történelmünknek bizonyára nem kis része van abban, hogy egy erőinket meghaladó
feladat vagy lehetetlennek látszó helyzet elé állítva nem azt mérlegeljük, hogy az adott erők átcsoportosítására
milyen lehetőségeink vannak, hanem az ostobák védekező óvatosságával kitérünk, elodázunk, úgy teszünk, mintha
a probléma egyáltalán nem létezne, vagy éppen kéjes izgalommal felsoroljuk azokat az okokat, amelyek a helyzet
ésszerű megoldását eleve lehetetlenné teszik. Engem ez a ravaszkodón ostoba és élvetegen okoskodó magatartás
egyként fölingerel. Az időhúzás, a lapítás, a kivárás taktikáját ugyanis csak egy olyan helyzetben érezném
indokoltnak, amely különböző megoldási lehetőségeket kínáló távlatokkal rendelkezik, azt pedig, hogy ilyen
távlatok hiányában mit miért nem lehet és mit miért nem szabad csinálni, én is legalább olyan jól tudom, mint
összes honfitársaim. Míg az előbbi esetben fölöslegesnek vélem az időhúzást, az utóbbiban fölöslegesnek a
fecsegésre szánt időt. Ingerültségem és bosszúságom viszont igen ritkán bizonyul jó tanácsadónak. Lázas
tevékenykedésemben jómagam is hibát hibára halmozok, vereségről vereségre bukdácsolok. És mindeközben
nem kis önteltséggel mégis azt mondogatom magamnak, hogy a vak tyúk is csak akkor talál szemet, ha legalább
a csőrével kopogtat.
Ha két tévesnek bizonyuló döntés, ha két vereség résében mégis kikerekedik valamilyen áttörés, akkor ez
a meglepő érzés visszavonulásra késztet. Ilyenkor kell eldöntenem, hogy sikerem mennyiben egy helyes döntés,
vagy mennyiben a véletlenek szerencsés összejátszásának a műve. Szemlélődöm, mérlegelek, elterelem mások
és a magam figyelmét, csaknem szomorúvá és tehetetlenné válok, magányra vágyom, olvasnivalókat keresek
magamnak, és hirtelen fontossá lesznek a puha fényekkel megvilágított, otthonosan békés szobasarkok.
Gyerekként ennek a szabadságharcnak vagy hidegháborúnak a szüneteiben katonai térképeket
tanulmányoztam, fényképeket nézegettem, szótárakat böngésztem, ifjúként ilyen sikerektől félénk állapotaimban
éreztem azt, hogy laza kalandjaim váratlanul szerelemmé feszülnek, s a leglehetetlenebb lányokkal hetekre
bevettem magam egy-egy lakás meleg zugolyába, később pedig, már házas férfiként, ezek az úgynevezetten
sikeres állapotaim kapattak rá a csöndes és választékos, ám annál kitartóbb italozásra.
A lapítástól és az okoskodástól való irtózásomban, az alapos meggondolásokat nélkülöző cselekvésekre
való készségemben, és ugyanakkor a sikerrel való bánni nem tudásomban bizonyára jelentős szerepe van értelmet
és érzelmet szinte a semlegességig egyensúlyozó alkatomnak, de éppen azért, mert sokat utaztam a világban, és
hosszabb ideig éltem idegen környezetben, tehát pontosan érzékelhettem, hogy másutt valószínűleg másféle ember
lehettem volna, igen kockázatosnak érzek minden olyan törekvést, mely nem az egyén egyedi vonásaiban óhajtja
fölismerni a nemzet karakterét. Változatok vagyunk. Alkatunk, nemünk, származásunk, vallásunk és neveltetésünk
szerinti változatok. S ha valaki gyerekként meg akarja határozni helyét ebben a közösségben, akkor a
leghatározottabbnak tűnő karaktereket igyekszik kiválasztani ugyan, de nincsen olyan kivételes karakter, mely
ne a nemzeti karakter változata lenne, s ezért valójában változatokat választ magának.
Én egyszerre választottam ugyanannak a cselekvésre beállított karakternek a hedonista és karrierista
változatát a nagyapámban, és aszkétikus, heroikus változatát az apámban. Látszólag ég és föld választotta el őket.
Sorsuknak az volt az egyetlen közös vonása, hogy mindketten egy nemzetük szempontjából vesztes és
katasztrofális háborúban lelték halálukat. Nagyapám harminchét, apám harmincnégy évesen. Korai pusztulásuk
fűzte őket össze, mert ez az egyetlen összefüggés ültette el bennem annak az életelvnek a tudatát, hogy a halál a
legtermészetesebb módon mindenek fölött való, ám ez még nem jelenti az élet pusztulását. Anyám félárvaként
nevelkedett, s özvegyként nevelt. A győzelem bizonyára jó dolog, de a veszteség kínjával is élni lehet. Ennek a
hagyománynak megfelelően alakult ki az én változatom. S ennek a változatnak megfelelően fogja az én lányom
és fiam is kiválasztani a magáét.
Harminchét éves vagyok. Pontosan annyi idős, mint amennyi a nagyapám volt, amikor az első világháború
egyik legvéresebb csatájában életét vesztette. Életet veszteni úgy, hogy az élet ne vesszen el. Ennek a
feladványnak a trükkjén gondolkodom. Barátom több mint három éve halott. Éjszaka van. Méricskélem az időket.
Kinn csöndesen permetez a tavaszi eső. A hatalmas ablaktáblák síkján fönnragadt permetgyöngyöket az
íróasztalomon világító lámpa barátságos fénye fölragyogtatja, míg saját súlyuktól alá nem hullanak. Mintha azt
számítgatnám magamban, hogy mikor kell a gyerekeimet végleg magukra hagynom. Mintha azon csodálkoznék,
hogy egyáltalán ennyi időt kaptam. Itt ülök ebben a könyvekkel bélelt, s kedvem szerint kissé rendetlen, csöndes
éjszakai szobában. Feleségemet az imént valami rossz érzés vagy kellemetlen álom fölriaszthatta, mert fölkelt,
kijött, illetve inkább kitámolygott a hálószobánkból. A fülemmel követtem, amint a fénytelen összekötő folyosó
falát tapogatva a konyhába megy, iszik, koccan a pohár, majd miután egy hosszú pillanatra benézett a gyerekek
szobájába, immár biztonságosabb és halkabb léptekkel visszatér az ágyunkhoz. Amikor azt az ajtót kinyitotta,
már nem fülemmel, hanem az orrommal követtem. Szinte érezni véltem a szoba édes gyerekillatát. Vagy nem is
az orrom érzi, hanem a húsom és a csontom. És ezzel az érzéssel ő bizonyára még nálamnál is hatalmasabban így
van. Hozzám nem néz be. Holott amióta éjszakánként ezzel a kézirattal foglalkozom, anélkül, hogy egyetlen szót
váltanánk erről, ismét ugyanolyan nyugtalan, mint amikor ugyanitt egyedül ittam. A gyerekeinket félti miattam.
Talán tízévesek lehettünk, amikor Prém nevű osztálytársammal elhatároztuk, hogy katonák leszünk. Halott
barátom őt legalább olyan elfogultan ábrázolja, mint engem, és kapcsolatunkat valamiféle erotikus rejtélynek
tekinti. Igaz, őt nem a vonzalom, hanem az ingerült idegenkedés elfogultságával szemléli. A lélekelemzésben nem
vagyok hozzá hasonló módon járatos, s így nincsen módomban megítélni, hogy megállapításai milyen mértékben
helytállóak. Ám semmiképpen nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha magam is elfogult lennék, s eleve
tiltakoznék kapcsolatunk ilyen értelmű meghatározása ellen. Ha két emberi lény azonos nemű, akkor
kapcsolatukat az fogja meghatározni, hogy nemük azonos. S ha különbözők, akkor az, hogy a nemük különböző.
Így gondolkodom, s meglehet, hogy ebben a kérdésben is érzéketlenül.
Prémmel a mai napig kiváló viszonyban vagyok. Nem lett katona, hanem autószerelő. Megállapodott
családapa, mint én. Legfeljebb az adóbevallásai nem egészen feddhetetlenek. Néhány éve, pontosan akkor,
amikor barátom visszatért Heiligendammból, én pedig lemondtam jövedelmezőbb külkereskedői pályámról, önálló
műhelyt nyitott. Miközben mi szellemileg tönkrementünk, ő megszedte magát. Ha kocsimnak valami baja van,
akkor vasárnap délutánonként együtt javítjuk. A hibák réme Prém. És abban, ahogyan együtt gubbasztunk a
mocskos szerelőaknában, vagy egymáshoz lökődve fekszünk, és egy élettelen szerkezet alkatrészeinek
közvetítésével teremtünk kapcsolatot egymással, abban, ahogyan káromkodunk, veszekszünk, gyűlölködünk,
vagy éppen a legnagyobb egyetértésben, pontosnak és helyénvalónak érezzük a másik mozdulatát, tehát így vagy
úgy, de élvezzük egymás jelenlétét, kétségtelenül van valami olyan rituális vonás, ami a gyerekkori kölcsönösségre
és ennek a kölcsönösségnek az elemi igényére utal.
Vérszerződést kötöttünk, és nem emlékszem, mi adhatta erre az ösztönzést. Apám tőrével megsértettük az
ujjunk hegyét, a vérünket összemaszatoltuk egymás tenyerén, és kölcsönösen lenyaltuk. Nem volt ebben semmi
ünnepélyes. Talán a vér nem patakzott elég bő sugárban. Ügyetlenkedésünket szégyelltük egymás előtt. Közös
törekvésünk vérrel való megpecsételése mégis a legmélyebb kötésnek bizonyult. Amit mások szavakkal intéztek
el egymás között, mi a testünk nyelvére bíztuk. És a testnek, az én meggyőződésem szerint, léteznek olyan szavai,
melyeknek semmi közük nincsen semmiféle erotikához. Mi egy elérendő cél érdekében fizikai eszközzé tettük a
testünket. De a két test nem egymásra, hanem az elérendő célra vonatkozott. Ezt a meggyőződésemet erősíti az
a tény is, hogy eszünkbe sem jutott barátunknak tekinteni a másikat. A mai napig azt mondjuk egymásnak, hogy
haver, ami az én számon értelmiségi fertőzöttségem miatt kissé ironikusan hangzik, az ő szempontjából azonban,
éppen a származási és szociális különbségek következtében, a legkomolyabb különbségtevés. Mások a barátai.
Kicsinyes, de nem kevés hasznot hajtó pénzügyi eltévelyedéseinek lebonyolításában viszont mindig bizton
számíthat szakmai irányításomra.
Ahhoz, hogy katonák lehessünk, egy adott társadalmi állapot eszén kellett túljárnunk. Ennél lehetetlenebb
pályaválasztást egyikünk se képzelhetett volna el magának. Én egy vezérkari százados fia voltam, az ő apja pedig
egy vérgőzös kisnyilas. Az én apám az orosz fronton esett el. Az ő apja elhurcolt zsidók vagyonára tette a kezét,
letöltötte ötéves börtönbüntetését, majd alig fél évvel a szabadulása után, családja legnagyobb
megkönnyebbülésére, ismét internálták. A kor hivatalosan uralkodó és hézagtalanul eszesnek bizonyuló szelleme
ezt a két, teljesen különböző indíttatású és teljesen különböző morális értékű életsorsot nagyvonalúan összemosta.
Mindkettőnket háborús bűnösök leszármazottjának tekintett. Ha nem akartunk ostobának vagy
elmeháborodottnak látszani, akkor elhatározásunkat titokban kellett tartanunk. És mi magunk sem beszéltünk
ilyesmiről, hiszen nem a néphadsereg katonái akartunk volna lenni, hanem csak úgy általában, katonák.
Mindez némi magyarázatra szorul.
Az ötvenes évek közepéig még mindig hangot kapott közvetlen környezetemben az a pragmatikusnak tűnő
érvekkel alátámasztott számítás, hogy az angolok és az amerikaiak hamarosan föl fogják menteni hazánkat a
szovjet haderő jelenléte alól. Az a körülmény pedig, hogy a szovjet csapatok ezerkilencszázötvenötben valóban
kivonultak Ausztriából, ezt az elképzelést egészen ezerkilencszázötvenhat november negyedikéig eleven életben
tartotta. Én igazságtalannak és vérlázítónak éreztem családunk helyzetét, de talán egy gyerek elfogulatlan
realizmusával azt is észrevettem, hogy a környezetemben élő emberek maguk se hisznek abban, amit fennhangon
egymásnak mondanak. Ha nénikéim és bácsikáim ilyesmiről diskuráltak, akkor a félelemtől elhalkult és az
öncsalástól idegesen elvékonyodott a hangjuk. Ettől a hisztérikus hangvételtől mindig idegenkedtem. Azt kell
mondanom tehát, hogy a választás lehetőségének hiányában mégiscsak a néphadsereg katonája akartam volna
lenni. Törekvésemet úgy kellett megoldanom, hogy közben ne áruljam el a családomat. És ebben a morális
szempontból kétes törekvésemben sietett a segítségemre nagyapám életsorsának példája.
Neki, a nagylóci tanító ötödik gyermekének, akit még további három követett a sorban, a katonai vagy a
papi pályán kívül semmiféle lehetősége nem lehetett arra, hogy már igen kicsi korában föltűnően fejlett szellemi
képességeit kibontakoztathassa. Fékezhetetlenül vad gyerek volt, akivel kapcsolatban a papi pálya lehetősége
föl sem merülhetett. Katonai pályaválasztását viszont a dédapám megrögzött és tántoríthatatlan negyvennyolcas
eszméi akadályozták. Ellenkezésében odáig ment, hogy még ahhoz sem akart hozzájárulni, hogy a nagyapám
honvéd legyen. Holott a királyi honvédség vezényleti nyelve magyar volt, s a hatvanhetes törvények szerint az
országgyűlés hozzájárulása nélkül a honvédség nem léphette át a magyar határt. Akkor is közös hadsereg, s az
ő fia ne közösködjék a labanccal. Aztán egy vita hevében a nagyapám azt találta mondani, ha édesapám nem
enged, akkor megszökök, és úgyis táncosnak állok. Két jókora pofont kapott, de másnap megkapta az atyai
hozzájárulást. Kitüntetéssel végezte el a soproni honvéd főreáliskolát.
Mi arra készültünk, hogy bármilyen magyar hadseregben jó katonák legyünk. Ennek érdekében a lehető
legnagyobb megpróbáltatásoknak tettük ki magunkat. Kövekkel terhelt hátizsákokkal hosszú menetgyakorlatokat
tartottunk kánikulában. Jeges vízzel telt árokban hasaltunk. Minden fára föl kellett tudni mászni, s a lehető
legmagasabbról leugrani. Csupaszon hatoltunk át a tüskés bozóton, s akkor se mentünk haza ruhát váltani, ha
átnedvesedett vagy zörgőssé fagyott rajtunk. Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nem fázom, soha nincsen
melegem, nem félek, fáradtságot, undort, fájdalmat nem érzek. Ezek voltak az alapelveink. Gyakorta elszöktünk
otthonról éjjelente, s anélkül, hogy előre megbeszéltük volna a találkozás helyét, meg kellett találni a másikat.
Ebben a tekintetben valóban elképesztő volt az ösztönműködésünk. Szénakazalban aludtunk, vagy éberen
töltöttük el az éjszakát. Különösen akkor, ha nagy volt a hó, mert ilyenkor azzal kísérleteztünk, miként lehet
elkerülni az alattomos fagyhalált. Másnap pedig, mintha mi sem történt volna, mentünk az iskolába.
Versenyeztünk, hogy melyikünk tudja tovább visszatartani a lélegzetét. Ugyanezt a kísérletet megismételtük a víz
alatt. Nagyon vigyáztunk egymásra, de nem a szerelmes ember meleg figyelmével, hanem a kölcsönös érdektől
vezérelve. Megtanultunk nesztelenül kúszni száraz avarban. Madárhangon szólni. Hóbunkert építettünk, olyan
keményre, hogy tüzet lehetett benne gyújtani. Súlyokat emelgettünk, sziklára másztunk, nehéz terepen futottunk,
lövészárkot ástunk. Éhezési és szomjassági napokat tartottunk, vagy a legképtelenebb dolgokat ettük és ittuk.
Pocsolyából hörpölni vizet, füvet, fészekből kihalászott nyers madártojást enni, ez nem tartozott a kivételes
feladatok közé. Egyszer megetettem vele egy élő meztelencsigát, ő pedig nyárson pirított földigilisztát nekem, és
ez is próba volt, nem kegyetlenkedés. Testünk természetesen állandóan teli volt sebekkel és zúzódásokkal,
ruháink szinte lefoszlottak rólunk, Prémet sokszor megverték otthon miatta. Én körmönfont hazugságokra
kényszerültem, hogy megvigasztalhassam aggódó anyámat.
Egyetlen esetre emlékszem, amikor nem sikerült semmiféle kibúvót találnom. Ez az élményem, bármily
megrázkódtatónak bizonyult, nem tört meg. A helyzet leleplezett, de mégse akartam elárulni magam. Azóta is
gyakorló hazudozó vagyok. Mellébeszélő és elhallgató, kicsi és nagy dolgokban egyaránt. Nem tehetek róla, de
nem kis elnézéssel figyelem egyértelmű igazságokra törekvő embertársaim átlátszó hamisságait. De most inkább
az élményt szeretném elmesélni.
Hadászattal foglalkozó olvasmányaimból tudtam, hogy a szállítást és az utánpótlást biztosító
hadseregtörzsnek legalább olyan fontos szerepe van egy sikeres hadművelet lebonyolításában, mint az első
vonalban harcoló csapatok fegyverzetének, hangulatának vagy harcászati fölkészültségének. Fontos, hogy minden
katonának korszerű fegyvere legyen, és ugyanilyen fontos, hogy minden egyes katona a saját belső
meggyőződéseként élje át a harc szükségességét, ám legalább ilyen fontos, hogy az utánpótlást biztosító
szállítmányok a lélegzetvétel pontosságával kövessék a hadművelet várható és bekövetkező eseményeit. Ezen a
téren is tapasztalatokat kellett szereznünk.
Felejthetetlen nyári napokat töltöttünk el a Ferencvárosi pályaudvaron és a Rákos-rendezőn. A vasutasok
olykor a legdurvább formában megkergettek, de ilyenkor mi másutt visszaszöktünk. A különböző rendeltetésű
és irányú vágányok, a váltók, a mozdonyforgatók és jelzőberendezések eleven és pontosan átlátható rendszerként
élnek a fejemben. Ismereteimet nem kis részben annak köszönhetem, hogy a pályamunkások és a vasutasok
között elég nagy volt a szociális feszültség. Ha ugyanis sikerült egy pályafenntartó brigád közelébe kerülnünk,
akkor egész napra nyert ügyünk volt. Ittuk vízzel fölhigított borukat, ettük kenyerüket, szalonnájukat, és élveztük
azt a tartózkodó szeretettől áthatott atyai pártfogást, amivel ezek az általában középkorú, családjuktól távol élő,
majdhogynem süketnémának tetsző férfiak körülvettek bennünket. Ha munkafelügyelők jöttek, vagy valamilyen
mérnökcsoport, akkor legföljebb morogtak, hogy gyerekeket tán mégse kéne emberek a munkahelyre hozni.
Rajtunk kívül talán csak a hivatásos bűnözők tudják, hogy milyen egyszerű egy teherpályaudvaron szabadon
mozogni. Az irányítók szorgos, célszerűen haladó hangyákat látnak a toronyból. Se a hangyák számát, se a
hangyák színét vagy méretét nem ellenőrzik. És nyugodtan ki lehet válni a bolyból. El kell kerülni a váltóőrök
bódéinak közelségét, a lődörgésre utaló elengedett mozgásokat és a pályafelügyelőkkel való véletlenszerű
találkozást.
Utazgattunk is. A lehetséges vállalkozások közül az volt a legvonzóbb és a legkockázatosabb, ha sikerült
bemásznunk valamelyik összeállításra váró szerelvény egyik vagonjába. Ebben az esetben föltétlenül figyelembe
kellett vennünk a zászlóikkal jelzéseket adó összeállítók és az irányítótorony helyzetét. A vagont csak az ellentétes
oldalról lehet föltűnésmentesen megközelíteni. Ha pedig már benn van az ember, akkor a toronyból elhangzó
parancsok tájékoztatják, hogy mi fog történni vele. Mikor elhangzik a vagon számából és irányszámából álló
utasítás, hosszas, káromkodásokkal fűszerezett szöszmötölés következik az ütközők és a csatlakozó kábelek
körül. Majd néma csönd. Jól meg lehet kapaszkodni valamiben. Nem tudni mikor, de a lökés bekövetkezik. Nem
nagy lökés. Az igazán mély élvezet mindig várat magára.
Két kemény test egymáson való koccanása, amely éppen valamennyi kezdősebességet ad a szabad pályán
szabaddá tett vagonnak. Nehézkes döccintéssel indul, csöndesen futni kezd, amit néha csaknem teljesen
megakaszt egy utolsó pillanatban átállított váltó dühítő akadálya. Ha tényleg megakasztja, akkor tényleg nagy baj
van. Az irányítótoronyból elégedetlenkedő ordítás, odalenn szitkozódás, mert az egész visszamaradt szerelvény
elmozdításával kell kitaszítani. Ami nyűglődés, csatazaj, rángás. Ám ha tényleg megindul a pályán, akkor
élvezetében alig képes fölfogni az ember, hogy mi történik vele. A tehetetlen test súlyából és irányából létrejövő,
a felület ellenállástól valamelyest mégis fékezett egyenletes gyorsulás feltartóztathatatlanul és iszonyatos
sebességgel repít a következő pillanat felé.
A botrányosan hatalmas, észtvesztő ütközést szerettük, amelyet a tehetetlen testek kisebb, csillapuló
koccanásai követtek. S ha biztonsági okokból nem hagyhattuk el a már összeállított szerelvényt, akkor utaztunk.
Általában csak kitolatják, de megtörténik, hogy azonnal megszabott útjára indul. Azon a délelőttön, elég nagy
sebességgel, Cegléd felé indult el velünk a szerelvény. A kiszállásra semmiféle alkalom nem kínálkozott. Olykor
lassított, de nem állt meg a nyílt pályán. Nem voltunk idegesek, hiszen nem először kerültünk hasonló helyzetbe,
de aznap valahogy türelmetlenebbek a kelleténél. Prém egy lassításkor légiriadót rendelt el. Ugrottam, ő ugrott
utánam. Az egyik lábam azonnal térdig merült egy kupacnyi bazaltban, miközben ő szépen lebucskázott a töltés
oldalán. A testemet viszont tovább lökte volna a lendület. A mai napig őrzöm ennek a különös pillanatnak az
emlékét. A fényes napsütést, szabadon hengeredő testének látványát és fogoly lábamban a reccsenést. Aminek
a hangját nem lehet az elhúzó szerelvény zajától hallani, és mégis hallom. A közeledő kövek látványát. Arccal
egyenesen beléjük csapódom. Le voltunk leplezve. Minden titkunk csupaszon meredt az emberekre. Fájdalmam
szörnyű szürke függönyén is áttört a gondolat, hogy ügyetlenségem megbocsáthatatlan. Prém kiásott, a hátán akart
volna elcipelni. Vinnyogva kértem, ne érjen hozzám sehol. Mint később kiderült, a bal karom és két baloldali
bordám csupán elrepedt, de ezen az oldalamon még nagyobbnak éreztem a fájdalmat, mint a jobb lábamban a
nyílt törést. A fejemből, az arcomból ömlött a vér. Ráadásul sehol semmi. Se egy ember, se egy jármű, se ház.
Üres, kiégett legelő. Felhőtlen ég. Segítséget kellett hoznia. Egyetlen vigaszomra az szolgált, hogy nem veszítette
el a fejét.
Amint gurítottak a műtő felé, már tucatnyi fehér alak loholt velünk. Ott volt tőle búcsúzásom. Hallottam, azt
mondja neki valamelyik mentős, te pedig kisfiam, most itt a rendőrségre vársz.
Amikor aztán magamhoz tértem, csak az egyik szememmel láttam ki az egész fejemet borító kötés alól. Be
voltam gipszelve, pólyálva. És egy ápolónő ült az ágyam szélén. Olyan volt az arca, mint egy óriási, dobogó, fehér
szív. Hümmögött és dödögött, mintha énekelne, itatott, simítgatott, vizes ruhával törölgetett. Dolgozott, dohogott,
lüktetett rajtam. Biztosan vigaszra szorultam, mert azt énekelgette, hogy semmi baj, minden a lehető legnagyobb
rendben van, most majd minden hegedni, forrni, varasodni fog. Csak mozognom nem szabad nagyon. Szóljak
szépen, ha hányingerem lenne, ha pisilnem kéne, s ő egészen addig, míg az édesanyám meg nem érkezik,
mellettem marad, legyek egészen nyugodt.
Az anyám eladdig nem jutott az eszembe. Ám ettől az egyetlen szótól, éppen úgy, mint mikor a műtőben az
arcomra borították az éteres maszkot, minden távolodni kezdett, könnyű lett. Elsúlyosodtam és elsötétedett.
És mintha valami kétségbeejtő álom felszínére kéne rúgnom magam, arra riadtam, hogy a testem lehűl, és
akkor tényleg meghalok. Egy vizes lepedőbe tekerve feküdtem. Hallottam a nő puhán dobbanó hangját. Semmi
baj, semmi, semmi baj. Hogy hirtelen fölszökött a lázam, és ő majd szépen lenyomja. De úgy tűnt, hiába cserélgeti
meztelen tagjaimon a vizes ruhát, ha egyszer a kötések és gipszek alól bújik belé a láz. Egy idő után mégis
csillapult, s még arra is emlékszem, hogy amikor elégedetten letakart egy száraz lepedővel, sajnáltam, hogy nem
adhatom neki többé a csupaszságomat.
A fényekből, a kórterem zajaiból ítélve délutánra járhatott. Az anyám szerencsére még nem jött. Később
ismét elkapott egy lázroham, s mire lecsillapítottuk, este lett. Az ápolónő mondta, hogy neki most menni kell, lejárt
a szolgálata, valaki másnak átad. Nem tudom, mi hatotta meg, mert sokat nem láthatott az arcomból. Lehet, hogy
valamiféle mozdulatot tettem. Vagy átérzett a pólyákon, hogy így még soha nem szolgáltattam ki magam senkinek.
Mert alig telt el valamennyi idő, s ő jött vissza. Amint megjelent az ajtóban, azt találtam mondani, hogy ezt
helyesen tette. Kérdezte, valami baj van-e. Nem, semmi, mondtam. És tényleg úgy éreztem, mint aki erőre kap,
végre tisztán lát ezzel az egyetlen szemével. Akkor miért, kérdezte. Mert szükségem van rá, mondtam. Egyszerre
nyúltunk egymás keze után, s ő elpirult. Tizenkét éves voltam, ő tíz évvel lehetett idősebb.
A hozzánk közel álló emberek viselkedését nem kell elképzelnünk magunknak. Bizonyos helyzetekhez
mindig megfelelő viselkedésformák tartoznak. Életünk fogytáig azonos mozdulatokat ismételgetünk, és a
környezetünknek ez igen nagy biztonságot jelent. Ennek a tapasztalatnak megfelelően készítettem föl magam az
anyám fogadására.
Hozzám hasonló, ágyukhoz rögzített, fehér múmiák feküdtek a kórteremben. Valamiként el akartam
különíteni magam tőlük. Az ajtó fölött kék fényű éjjeli lámpa világított. Szuszogtak, nyögtek, hortyogtak, hörögtek
és büdösek voltak. Nagy párnákkal fölpolcoltattam a hátamat. Arra kértem az ápolónőt, hogy kapcsolja fel a
fejem fölött az olvasólámpát, vigye ki az ágytálat alólam, és hozzon egy újságot. Néha bejött, néha kiment.
Fájdalmaim miatt mégsem tudtam annyi ideig olvasni az egyetlen szememmel, hogy közben megérkezzék a
bizonytalanságból közeledő anyám. Elbóbiskoltam. Amikor kinyitottam a szemem, legnagyobb meglepetésemre
nem az anyám alakját pillantottam meg a nyíló ajtóban, hanem egy anyám ruháiba és alakjába költözött fúriát.
Amint beront és egyenesen nekem ront. Erre nem számítottam. Kinyújtott kézzel viharzott felém, kézitáskája az
arcomba csapódott, megragadta a vállamat, s ha az ápolónő nem veti rá magát, akkor tekintet nélkül az
állapotomra, eltángált és megtépett volna. Holott soha még csak egy pofont se adott. Szabályosan dulakodtak
rajtam. Miközben a fúria mélyen elrekedt hangon azt ordította, hogy mit tettél, mit csináltál már megint, mit tettél,
az őrangyal magasra csúszott fejhangon azt sikítozta, hogy mit csinál, hozzá ne érjen, őrült, segítség. Vakítóan
világos lett a kórteremben, egy szempillantásnyi idő alatt mindenki föltámadt, kiabálni kezdett, de már vége is volt.
A fúria eltűnt, felszívódott, az anyám pedig fölzokogott az ágyamon. Az ápolónő ekkor elengedte. Megtapogatta
gipszemet, megtapogatta ép és bepólyázott tagjaimat, aztán sorban mindenkit visszafektetett az ágyába, furcsán
nevetgélt, mindenkit megnyugtatott, a villanyt eloltotta, és az ajtóból még visszavigyorogva rám, távozott.
Ilyen helyzetben egy gyerek számára az mutatkozik a legkézenfekvőbb megoldásnak, ha igyekvőn dadogva
megérteti szülőivel, hogy mit miért csinált. Meg kell vallania összes eddigi bűneit, ki kell szolgáltatnia titkainak
legalábbis harmadát, s alávetettségével nyeri el a bűnbocsánatot. Nekem mégsem jutott eszembe, hogy eláruljam
magunkat. Biztos voltam benne, hogy a rendőrségen Prém is csak a legszükségesebbre szorítkozik. Talán azért
nem jutott eszembe ilyesmi, mert életemben először két nő közé kerültem. Ez a viharos jelenet értette meg velem,
hogy az anya nem csak az anyám, hanem egy nő. Azelőtt ez soha meg se fordult a fejemben. Az egyik nő zokogott
az ágyamra omolva, a másik nő az ágyamat kerülgetve nevetgélt. Mintha kárörvendőn élvezné, hogy egy ilyen vad
nő kezében vagyok.
Anyám zokogva ismételgette kérdéseit, s így életem legkényesebb pontja körül keringett. Függetlenségem
felől kellett döntenem. Az ép kezemmel és begipszelt karommal fordítottam síró arcát magam felé. Dühöt éreztem
iránta, el akartam erről a kényes területről távolítani, de úgy, hogy azért ne nagyon fájjon neki.
Mondtam, jöhetett volna előbb.
De hiszen most ért haza. Ott várta egy rendőr. Egy rendőr.
Egész nap itt fekszem, és még nem is ettem.
Rám emelte könnyes tekintetét.
Mondtam, meggykompótot akarok enni.
Meggykompótot, kérdezte elképedve, honnan szerezzek én neked meggykompótot.
Csakhogy eközben könnyes szeme visszakapta ismerősen készséges, kissé ijedt, özvegyi fényét. Azt
kényszerítettem ki belőle, ami nekem járt. Visszaváltoztattam anyámmá.
Ma már tudom, hogy a nőt én öltem meg benne.
Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy ez az élet, a mi életünk, minden ízében különbözött barátom
életétől. Bár volt egy rövid, egész beállítottságomat meghatározó időszak ebben a történetben, mikor is hozzá és
barátnőjéhez, Majához hasonlóan, bennünket is elkapott a kémelhárítási láz. Felderítési munkának neveztük.
Ellenséges területre kellett behatolni, és észrevétlenül távozni onnan. Mindig olyan házakat, olyan lakásokat
választottunk ki, melynek lakóit nem ismertük. Így éreztük becsületesebbnek, hiszen ismerőseinknek másként nem
lehetett volna később a szemébe nézni. Becserkésztük az idegen kertet, kiválasztottuk az elhagyott szobát,
felderítettük a véletlenül nyitva felejtett ablakot, kifeszíthető zsalut, benyomható ajtót, meghatároztuk a tárgyat,
amelyet ki kellett hozni. Egyikünk fedezett, másikunk dolgozott.
Soha nem tulajdonítottunk el semmit. A bizonyítékként kihozott tárgyakat visszaloptuk. Legrosszabb esetben
visszahajítottuk, a küszöbre vagy az ablak párkányára helyeztük. Iratok, órák, levélnehezékek, tollak, gyógyszeres
fiolák, pecsétnyomók, cigarettatárcák és a legmulatságosabb nippek fordultak meg a kezünkben. Jól emlékszem
egy zenélő kínai lakkdobozra, meg egy fölöttébb pornográf, minden ízében mozgatható szobrocskára. Szerelmi
életemnek nincsen olyan féltve őrizett titka, mely ennél élesebb lehetne. Idegenek védtelen életén tettünk
erőszakot. Gyanútlanul néma, mezítelen lakásokon. Kettőnk közössége ezen a ponton lépte át a megengedhetőség
határát. Gyomrunk szája már a puszta elhatározástól ingerült görcsbe rándult, tekintetünk elködösült, kezünk,
lábunk fékezhetetlenül reszketett, beleink szégyentelenül háborogtak, s izgalmunkban nem egyszer s nem kétszer,
egymás szeme láttára kényszerültünk üríteni.
Úgy gondolom, hogy egy cselekedet erkölcsi értéke fizikailag megmérhető az emberi testben. E méréseket
mindenki és minden pillanatban elvégzi önmagán. A mértékegység pedig nem más, mint a késztetések és tiltások
sajátos aránya. A cselekedet ugyanis nemcsak az ösztönöknek tulajdonított késztetésekből, hanem a
neveltetésnek tulajdonítható tiltásoknak e késztetésekhez való viszonyából származik. Alkat és szociális
beállítottság, öröklött adottság és származás keresi egy cselekedetben a maga lehetséges arányait. A test
félelemmel, izzadással, szorongással, súlyosabb esetekben ájulással, hányással vagy hasmenéssel, s a legsúlyosabb
esetekben szervi meghibásodással jelzi a tartós aránytalanságokat.
A társadalomnak tehát elvileg azt az embert kéne a legideálisabbnak tartania, aki csupán arra érez késztetést,
ami nincsen tiltva. És azt az embert a legveszélyesebbnek, aki kizárólag olyasmire érez késztetést, ami tiltva van.
Ez a logikusnak látszó alapelv azonban, a csúnyaság és a szépség aszimmetrikus elvéhez hasonlón, egyáltalán nem
a logika szabályai szerint működik. Mert nincsen az anyatermészetben olyan ember, kinek cselekedeteiben ne
támadna feszültség a késztetések és a tiltások között, mint ahogyan olyan ember se létezik, aki kizárólag tiltott
dolgokat cselekedne. A társadalmi béke és kiegyensúlyozottság eszméje kétségtelenül azon embertömegeken
alapszik, akik ezt a feszültséget a lehető legkisebbre szorították magukban, ám mégsem jut senkinek az eszébe
bölcsnek, jónak, tökéletesnek tekinteni őket. Nem ők a szerzetesek, nem ők az apácák, nem ők a forradalmárok,
a feltalálók, nem ők az elmebetegek, a próféták, és nem ők a bűnözők. Ők legfeljebb a társadalmi béke
szempontjából hasznosak. De a lehető legnagyobb hasznosság csupán a lehető legnagyobb haszontalanságban
képes megmérni önmagát.
S ha az imént a szépségről és csúnyaságról gondolkozva azt állítottam, hogy két csaknem tökéletes közül
választva soha nem a csaknem tökéletes aránytalanságot, hanem a csaknem tökéletes arányt választjuk, akkor
most a jóról és a rosszról gondolkodva azt kell mondanom, hogy cselekedeteink erkölcsi mértékegységeként soha
nem az élethez szükséges jót, a békésen és unalmasan átlagost, hanem mindig a békétlenül és feszülten kivételest,
az élethez szükséges rosszat választjuk. Ami másfelől azt jelenti, hogy az érzékek számára mindig a lehető
legtökéletesebb, a tudat számára viszont a lehető legtökéletlenebb az irányadó.
Halott barátom azt állítja rólam kéziratának háromszázhetvenhetedik oldalán, hogy én néha felszólítottam
volna Prémet, meztelenítse le magát. Erre nem emlékszem. De nem kívánom kétségbe vonni állítását. Lehet, hogy
így volt, ám ha így történt, akkor valószínűleg más okból, mint ahogyan ő föltételezi.
Kétségtelen, hogy a fiúkat élénken foglalkoztatja a maguk és a mások nemi szervének nagysága. Kedves
játékaink közé tartozik a szóbeli vagy tettleges összehasonlítgatás. Ennek a játéknak a hatásától a férfiak többsége
felnőttkorában sem tud megszabadulni. Megváltoztathatatlan fizikai adottságai minduntalan emlékeztetik a
gyerekkorban elszenvedett lelki sérülésre. Abból következőn, hogy az összehasonlítás játékában kicsinynek avagy
nagynak bizonyult-e nemi szervük, a sérülésnek is két formája van. Ha nagynak, akkor kivételezettnek kell
érezniük magukat, habár e kivételezettség a későbbiekben semmiféle igazolható szerelmi előnyt nem látszik
biztosítani. Ha kicsinynek, akkor a kisebbségi érzésből származó lelki torzulást kell elszenvedniök, még akkor is,
ha később semmiféle szerelmi hátrányuk nem származik ebből. Ebben a kérdésben a köznapi vagy a tudományos
tapasztalat élesen ellentmond a kulturális hagyománynak. Nem tudom, hogy más kultúrák miként dolgozzák föl
az érzelmi és értelmi tapasztalás egyenlőtlenségeit, de a mi teremtéstiszteletre beállított barbár civilizációnk
egyáltalán nem tiszteli a teremtést. Ebben biztos vagyok. A lelki torzulássá terebélyesedő sérülés sem a fiziológiai
adottságból, hanem abból az ellentmondásból származik, hogy az önteremtésre beállított ember egyedül lehetséges
tulajdonságaként érzékeli adottságait, de teremtéssel szemben tiszteletlen kultúrája nem a természet szabta és
természet adta határokat tekinti mérvadónak, tehát nem ugyanazzal a mércével értékeli az adottságait, mint amivel
érzékeli. Még többet akarna kicsikarni a többől, vagy attól szenved, hogy miért nem lehet több, ami nem kevés.
Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szerelmi élet értékét a boldogság törékeny érzése biztosítja. A
szerelmi boldogságot nem lehet ugyan elválasztani a szerelmi szervektől, ám ugyanilyen ostobaság lenne
kapcsolatba hozni e szervek méretével. Már csak azért is, mert a női hüvely természeti adottságai közé tartozik,
hogy mindig éppen akkorára táguljon, amekkorára az adott hímvessző megkívánja. Tágulása kizárólag érzelmileg
kormányozott, éppen úgy, miként a hímvessző merevedése. A teljesítmény mértékére, a felhalmozott, birtokolni
és használni kívánt anyagi javak bőségére és e javak elosztásának igazságosságára irányuló kulturális hagyomány
mégis fittyet hány mindeme köznapi, tudományos mérésekkel igazolható érzéki tapasztalatnak. Nőnek, férfinak
azt sugallja, hogy minden csak akkor jó, ha még több, ha még nagyobb. Ha neked kevesebb van, mint neki,
akkor valami baj van veled. Baj van veled akkor is, ha a többől nem tudsz még több élvezetet kicsiholni. Ha
valami baj van veled, akkor ebbe vagy beletörődsz, vagy meg kell változtatnod az egész életed. Irigységet vetsz,
sajnálatot aratsz. Az önteremtésre irányuló kultúra így kényszerül elismerni a teremtés szabta korlátokat. Az élet
megváltoztatására törekvő összes forradalmár a gyakorlatban éppoly ostobának bizonyul, mint amilyen eszesnek
az élet elfogadására törekvő ostoba hívő. E kényes, mindannyiunk napi életét érintő kérdésben pontosan úgy
járunk el, ahogyan azok a ma is élő primitív népek, akik a nemi szervek működése, a szerelmi élvezet és a
fogamzás között nem teremtenek kapcsolatot. A mi igencsak fejlettnek tekintett civilizációnk olyan közvetlen
kapcsolatot feltételez a nemi szervek és a szerelmi boldogság között, amit a természet nem tud igazolni. Mert a
nemzésnek feltétele a nemi szerv szabályos működése, és következménye lehet a fogamzás, de a szerelmi
boldogságnak csupán a képessége adottság. Ezért törékeny érzés.
Persze ezeknek a gondolatoknak a kifejtése után kockázatos lenne azt állítanom, hogy e tekintetben sem
sérült, sem torzult nem vagyok. Legkisebb gyerekkorom óta arra kényszerítettek a körülményeim, hogy ne a
kulturális vágyaimat, hanem a természetes adottságaimat használjam. S ezért annyi bizonyos, hogy engem a
beletörődés mazochizmusának és a változtatás szadizmusának kulturális sugallata egyként elborzaszt. Ellentétben
szegény barátommal, aki az emberi vágyak birodalmában kalandozott, és érzelmi kísérleteinek tárgyává változtatta
át a testét, én eszközzé alakítottam át a testemet, s ezért a vágyaim csupán az adottságaim szigorú ellenőrjei. Mert
a származásom miatt elég nagy volt a baj, mindenkit gyűlöletesnek tartottam, aki el akarta hitetni velem, hogy baj
van, vagy akár fizikai adottságaim miatt kivételesnek tekintett. Nem fogadhattam el az ítéletet. Nem akartam
beletörődni, és nem akartam megváltoztatni, hanem az egyetlen lehetséges életemben megtalálni a saját
adottságaimnak megfelelő lehetőségeket. Ebben a tekintetben, ha nem is szenvedélyes, de mindenképpen
rögeszmés vagyok.
Szemlélődésre és vallomásokra alkalmatlan alkatomból kicsikarom ezeket a magányos éjszakai órákat. A
vágy mégis alkalmasságot jelent, s az alkalmasságom cselekvésre kényszerít egy olyan területen, ahol valójában
alkalmatlannak kellene bizonyulnom. De két egymást kiegészítő elv szükségszerűen működtetni kezd egy harmadik
elvet.
Nem vágyakozom, s ez gondolkodásra és emlékezésre kényszerít. Azt kérem magamtól, hogy semmi ne
legyen, ami elfogulttá vagy elfogódottá tehetne. Igaz, emlékezetem elfogultan törölte a barátom által rögzített
képet. De nincsen okom panaszra, mert igen formásan megőrzött egy másikat.
Ártatlan képnek tetszik. Nem tudom, eladdig milyen gyakran jutott az eszembe. Olykor. Annyi, mint egy tű
szúrása. Süt a nap. Zöld a fű. Prém őrjöngő fényben guggol. Két összezárt combja közül kicsüng a fasza. A
seggéből ennél sokkal vastagabb, hosszabb és keményebb hurkában jön ki a szar. Több hasonló képem van, de
mind homályosabb.
Felderítési akcióink közepette lepett meg minket szükségünk kényszere. Nem szégyelltük egymás előtt.
Engem, őt, vagy egyszerre mindkettőnket. A leglehetetlenebb helyzetekben. Tisztálkodni se volt időnk, hiszen akár
volt okunk a tettenéréstől való félelemre, akár nem, mindig egy sokkal jelentékenyebb szégyen elől kellett
elmenekülnünk. Úgy gondolom, hogy ez a súlyos sérülés óvott meg ama sokkal enyhébb sérüléstől.
Kényszerű szégyentelenségünk sajátos fontossági sorrendet teremtett. Ami másoknak ingerlő, érzékiségükbe
hatoló, égető kíváncsiságot csillapító látványt nyújtott, az nekünk olyan mellékes körülménynek számított, ami
mégis a szégyentelenül vállalt szégyenre emlékeztetett. Amennyiben tehát felszólítottam volna Prémet, hogy
meztelenítse le és mutogassa meg magát, akkor ezt nem azért tettem, mintha leküzdhetetlen vonzalom ébredt volna
bennem emblématikus jelentőségű nemi szerve iránt, hanem éppen ellenkezőleg, tudtam, hogy a többi fiúban él
egy olyan elháríthatatlan vonzalom, amit belőlem a szégyenünk már kiölt. Ettől az érzéstől akartam megszabadulni,
vagy visszakapni a többiekkel való közösségem érzését. Más kérdés, hogy ez nem sikerülhetett. Talán ezért nem
tudom jó szívvel elviselni, hogy megcsókoljanak.
Szörnyű tiltásokkal szobatisztaságra neveltek. Megtanultam, hogy az egyik legalapvetőbb életfunkciómat,
a szükségemet, titokban, magányosan, és ne mások társaságában végezzem el. Olyan végzetesen komoly tiltás
ez, amit senki ember gyermeke nem tudhat büntetlenül megsérteni. A nemiségre vonatkozó rendszabályok ehhez
képest merő gyöngédségnek tetszenek. Milyen mélynek és elháríthatatlannak kellett lennie a késztetésnek, ami
miatt mégis megsértettem ezt a tilalmat. Megsértettük. Hadiállapotnak, háborúnak kellett lennie, amelyben szintén
megsértik. Nem érezhettünk hát lelkiismeretfurdalást, hiszen nem a szobatisztaságra vonatkozó kulturális
rendszabályokat akartuk mi áthágni, mint ahogyan a nemzetek sem azért viselnek egymás ellen háborút, hogy
elherdálják erkölcsi templomjaik kincseit. A béke látszatában éltünk, és egészen egyszerűen arra akartuk
fölkészíteni magunkat, hogy egy szép napon megfelelő mennyiségű tapasztalatunk és megfelelő minőségű
elszántságunk legyen a legnagyobb földerítési feladat elvégzésére. Fölkészültségünk legvégletesebb bizonyítéka
maga a tett lehetett volna. Ha a vérebekkel, sorompókkal, drótakadályokkal és fegyveresekkel őriztetett zárt
területre behatolunk. Észrevétlenül, sértetlenül, könnyedén, ahogyan a mesterkémek teszik. Mi nem kémekre
vadásztunk, mint barátom tette Prihoda Majával, hanem kémmé akartuk képezni magunkat. Behatolni arra a
legellenségesebb területre, melynek puszta léte és kiismerhetetlen természete a létünk értékét tette kétségessé.
De ehhez a hidegháborús hadművelethez természetesen nem volt, nem lehetett elegendő bátorságunk. Miként ők
is visszarettentek attól, hogy följelentsék gyanús szülőiket. A titok hét pecsétjét kellett volna feltörnünk. Valami
olyasmit tenni, amire egy egész békébe ájult ország se lehetett képes. És ez volt a legnagyobb közös szégyenünk.
Nem tudtam föladni.
Ősz volt, amikor ezt a mondatot leírtam. Bizonyos mondatokat le kell írnom ahhoz, hogy aztán kihúzhassam
őket. Mert tulajdonképpen nem kedvem szerint való mondat. Mégsem tudom kihúzni magamból. Most tavasz
van. Hónapok telnek. Semmi mással nem foglalkozom. Azon gondolkodom, miért nem tudtam föladni. Ha
tudnám, akkor nem kéne leírnom, vagy kihúzhatnám. Valójában azon gondolkodom, miért nem tudom föladni.
Miért hajlok a legszégyenteljesebb megalkuvásokra, csakhogy ne kelljen föladnom. Nem méltóságteljesebb-e
készségesen fejet hajtani a minden pillanatban befejezett tények előtt, mint szégyentelenül alámerülni az
akaratosság piszkába. Miért félek ennyire a saját piszkomtól, ha egyszer ez a piszok nem csak az enyém, s
ugyanakkor miért iszonyodom egy olyan tükörbe nézni, amely mégis csak engem mutat.
Ahogy visszaszámolok, tíz-tizenkét lakásba hatoltunk be illetéktelenül. Ez elég sok. Körülbelül két szarással
kevesebbet lehet számítani. Ez is elég, hogy élménye rögződjék az emberben. De mondanom sem kell, hogy hiába
eszeltük ki a legképtelenebb feladatokat, hiába halmoztuk a legoktalanabb bűnöket, ha egyszer mindketten tudtuk,
hogy valami másra törekszünk. Erről sem kellett szavakkal beszélni. Tehetetlenül és leverten kódorogtunk a zárt
terület körül. Barátkoztunk az őrökkel. Kis szívességeket tettünk nekik, amit ők üres töltényhüvelyekkel
viszonoztak. Latolgattuk, miként lehetne ártalmatlanná tenni a kutyákat. Ezt meg is kérdeztük tőlük. Azt mondták,
sehogy. De semmiféle ügyeskedéssel nem tudhattuk fölnöveszteni magunkat a feladathoz, hiszen azt kívántuk
magunktól, hogy bátorságunk és erőnk, találékonyságunk és elszántságunk fölérjen ahhoz az erőszakhoz, amit
ez a terület az érintetlenségével és az érinthetetlenségével jelképezett.
Jól emlékszem utolsó vállalkozásunkra. Éppen kifelé igyekeztem egy meglehetősen szűk kamraablakon,
amikor a súlyom alatt bereccsent a befőttesüvegekkel terhelt stelázsi. Ez egy magas téglafallal körülkerített villában
történt a Diana úton. Találékonyságomból annyira telt, hogy ne zuhanjak a szörnyű csörömpöléssel alázúduló
befőttesüvegek közé. Megkapaszkodtam az ablak párkányában, s egy pillantást vetettem magam alá. A
leírhatatlanul lehetetlen látvány azóta is kísért. A lekvárokba keveredő, kompótokon toccsanó zöld uborkák, és
a kockás kövön széthengeredő sárga ecetespaprikák. S hogy e puha alomra zuhanó üvegek már csak egymáson
törnek el.
Életem nem bővelkedik fordulatokban. Ezt a régi pillanatot mégis annak illő neveznem. Úgy kellett más
minőségű módszereket keresni, hogy közben mégse térítsem el útjáról semmiféle vágyamat. Soha többé.
Mindig kitűnő tanuló voltam. Ráadásul a stréberek szorgalmával és kitartásával megáldva. Hajlékonyságom
és arányos küllemem óvott meg attól, hogy teljesen ellenszenves legyek. Azon kevesek közé tartozom, akik az
iskolában tanultak meg oroszul. Anyámmal sorba látogattuk apám hadifogságból visszatérő tiszttársait és katonáit.
Beszámolóikat hallgatva született meg bennem az elhatározás, hogy az orosz nyelvet nem csak ímmel-ámmal,
hanem tisztességesen el kell sajátítanom. Ebben a vonatkozásban anyám özvegyi rögeszméjét követtem. Ha
ismerhetné apám pusztulásának történetét, akkor visszakapná. Valami ilyesmit érezhetett, s érzése bennem
eresztett gyökeret. Arra készültem, hogy ha majd magam is katona leszek, akkor a helyszínen tisztázzam apám
halálának körülményeit. Németül kétszer kellett megtanulnom. Először ugyanis egy olyan nyelvet sajátítottam el,
amelyen ma már senki nem beszél. A nagyapám hagyatékából hozzánk került könyvek között volt egy kétkötetes,
bőrbe kötött mű, amely gerincére nyomott arany betűkkel rejtélyesen egyszerű címet viselt. A háborúról. Az
oldalak szélén nagyapám magyar nyelvű jegyzetei, parányi, szálkás, jól olvasható betűkkel, de magát a könyvet
gót betűkkel nyomtatták. Ezt a munkát meg kellett ismernem, mert azzal kecsegtetett, hogy én is mindent
megtudhatok a háborúról.
Ezerkilencszázötvennégy decemberében, úgy emlékszem vissza, hogy a téli szünet előtti utolsó tanítási napon,
egy komor férfiakból álló népes bizottság szállt ki az iskolánkba. Súlyos, fekete gépkocsikon érkeztek. Mindegyik
sötét kalapot viselt. Láttuk az ablakból, amint a kalapok eltűnnek a kapu alatt. A tanítás leállt. Némán kellett ülni.
A folyosón olykor léptek kopogtak, soha nem magányosan, majd megint a csönd. Valakiket valahová kísértek.
Az órák összefolytak, mert nem volt csöngetés. Pisszenést se akarok hallani, szuszogta leggyűlöltebb nevelőnk,
Klement, ha mégis valamilyen könnyebbséget kereső mocorgás hallatszott a padokban. Az ajtó kinyílt. A pedellus
valakit kiszólított a folyosóra, de csak suttogta a nevét. Léptek. Aztán a várakozás, hogy visszatér-e. Kisvártatva
még sápadtabban, tekintetünktől kísérve oldalazott a helyére az illető, s az ajtó megint ránk csukódott. Egy
reszkető ajak, vörössé dörzsölgetett fül jelezte, hogy valaminek mégiscsak történnie kellett. Valami történik. De
a leglehetetlenebb embereket vitték ki, s így semmire nem tudtam következtetni.
Egy idő után mégis olyan érzésem támadt, hogy bekerítenek.
Klementnek óriási kopasz feje volt, vizenyősen kék, parányi szemekkel. Hordónyi nagy pocakja. Tiszta súlya
legalább százötven kiló. Kicsi papírkofferral járt. Cukorkát szopogatott, cuppogott, csettegett a nyelvével a
csöndben. Mély nyögéseket, sípoló szusszantásokat hallatva, állandóan tevékenykedett önmagán. Felhúzta puffadt
lábára lecsúszott zokniját. Kinyitotta a kopott kofferkét, megnézte a kulcscsomóját, visszazárta, s látszott az arcán,
hogy még utánagondol. Vakargatta az orra tövét. Valamit a körme alá csippentett onnan, majd hosszan szemlélte,
mi az. A nadrágjába törölte. Tördelte az ujjait, húzogatta rajtuk a zsírba párnásodott gyűrűket. Vagy a hasán
összekulcsolva malmozott velük, de mindig úgy, hogy egymás körül forgó hüvelykjei picit érintkezzenek. Olyan
volt, mint egy életgyár. Később megemelte az ülepét, kiügyeskedte zsebkendőjét a zsebéből, széthajtogatta,
harákolt, és egy jó vastagot köpött belé. Mint aki vigyáz az így nyert ritka kincsre, gondosan visszahajtogatta.
Belőle a megfontolt kegyetlenkedés nem izgalmat, hanem a legélvezkedőbb önelégültséget váltotta ki, s így
viselkedéséből csupán arra lehetett következtetni, hogy helyzetünk vészterhesebb, mint bármikor.
Úgy forgatott az agyam, miként malom a szemet. Minden kérdésemre, amit ők tehettek volna fel, határozott
nemmel válaszoltam. Mindenemet bátran, a szemük közé nézve megtagadtam. Megtagadtam, amit az ő
szempontjaik szerint kellett magamnak bevallanom. Prémet is megtagadtam. A kutyák megmérgezését is
megtagadtam, holott nem mérgeztük meg a kutyákat. Még nem hívták, és engem se hívtak. Ilyen hosszú ideig ilyen
halálos csöndet csak azért lehetett fönntartani, mert nem ez volt az első eset. Senki nem merészelt kikéredzkedni.
Körülbelül két évvel előbb találtak egy klasszikusainkon iskolázott versikét a második emeleti fiúvécé falán. „Ne
kérdjed, ki mondta. Lenin vagy Sztálin egyremegy. Ha nyakig merültél itt a szarba, akkor kapaszkodj az
életszínvonalba. Mondhatta volna Rákosi. Vezérlő csillagod ő legyen.” Azért nem verslábakba szedve citálom,
mert természetesen ők sem verstani szempontból elemezték. És valamit mindig találhattak. Hogyan is
kívánkozhatott volna bárki is a szükségét elvégezni. Ezt a két évvel ezelőtti két napot, amíg nyomoztak,
kihallgattak, sorakoztattak, írásmintát vettek, fényképeztek, és táskákat, zsebeket, tolltartókat kutattak, nem
lehetett elfelejteni.
Nem tudtam úrrá lenni a szorongásomon. Néha óvatosan súroltuk egymás tekintetét, de Prémnek se volt
vigyorogni valója. Hiába tagadtam körömszakadtáig. Úgy éreztem magam, mintha tökéletesen áttetsző lennék.
Mintha minden gondolatom bárki prédája lehetne. Mintha nem lehetnék képes elfedni önmagamat, önmagammal
se. Senkit nem akarok untatni ennek az állapotnak a beható elemzésével, ám annyit elmondanék, hogy milyen
hasznosítható tapasztalatokra tettem szert ebben az állapotomban.
Ha valakinek a saját gondolataitól kell félnie, mert félnie kell mások gondolataitól, akkor azon igyekszik,
hogy veszélyesnek ítélt gondolatait mások gondolataival helyettesítse. Csakhogy senki nem képes mások agyával
gondolkodni, hiszen az így keletkező gondolat sem más, mint saját agyának arra vonatkozó föltételezése, hogy
miként gondolkodnak ugyanazon dologról mások. S így aztán nemcsak azt az árulkodó nyomot kell eltüntetnie
gondolkodásából, hogy ő valójában nem csak gondolkodik, hanem föltételezi, hogy ugyanerről mint
gondolkodnak mások, és az így kapott eredményeket behelyettesíti, de azt a bizonytalanságot is el kell távolítania
gondolkodásából, hogy az egész behelyettesítési művelet tulajdonképpen egy föltételezésen alapszik. Ha pedig
lágy agyvelejében valaki huzamosabb ideig ezt a partit kényszerül játszani, akkor alaposan megismeri ugyan a
gondolkodás mechanikáját, de fennáll az alapos veszély, hogy nem tud többé különbséget tenni a megállapításai
és föltételezései között.
Legalább másfél óra telt el. Amikor elhangzott a nevem, teljesen készületlennek éreztem magam. Mégis
örültem, hogy felpattanok, és végre elindulhatok valahová. Klement éppen bedobott a szájába egy újabb
cukorkát. A pedellus a nyitott ajtóban állt. Ám ekkor Klement nyelvével fordítva a szopnivalón, nagy
csemcsegések között azt találta mondani, hogy „te aztán Somi Tót, egyáltalán nem jöhetsz számításba”.
Megjegyzése megsemmisített. Olyasmire utalt, hogy a szörnyű bűnnek, amiről természetesen neki is tudomása van,
nem lehetek a részese. A mondat szánakozó tónusa miatt ez mégse jelenthette a fölmentésemet. Annak ellenére
se, hogy volt benne valami az eminensnek kijáró, biztató és cinkos jóindulatból is. Másfél óra alatt kiépített
feltételezési rendszeremet zúzta porrá. Hasonlóan éreztem magam, mint mikor a kórházban az ápolónő csurom
kedvességből az anyámat említette. Feltételezéseim és védekezési rendszerem romjai alatt nem kapaszkodhattam
egy újabb föltételezésbe. Idő se volt ennek a bizonytalan adatnak a birtokában megismételni a számításokat.
Ehhez képest elég biztosan vittek a lábaim. Mint egy menekülő állatot, az egyetlen lehetséges résen át, egyenesen
bele a csapdába.
Átmentünk az üres tanárin, s mikor a hivatalsegéd kitárta előttem a tágas igazgatói iroda ajtaját,
megsemmisült elképedésemet nem lehetett tovább fokozni. A pengeélesre köszörült nyaktiló nehéz vasa lenyeste
a fejem. Meghaltam. De a szemem fönnakadt, s kipillantva a fűrészporos kosárból, láttam, hogy ami a túloldalon
következik, mégsem szörnyű, nem, hanem derűs, békés, ünnepi, kedélyes. Reggeli a szabadban. Piknik a
domboldalon. Havannafüstös kanmuri.
Abban a pillanatban, amint beléptem, oroszul szóltak hozzám.
A tanári ajtaja bezáródott mögöttem, de az irodából nyíló igazgatói lakás minden ajtaja tárva. A hatalmas,
barna, mívesen megmunkált ajtók sarkig tárt szárnyain át be lehetett látni az egész gazdagon, súlyos bútorokkal
és vastag szőnyegekkel berendezett lakás egymásból nyíló négy szobájába. Jóval később ismerkedtem meg a
bécsi udvari festő, Hans Makart képeivel, de az ő drapériákkal, szobrokkal, növényekkel túlzsúfolt, és bordókkal,
barnákkal túlfűtött szobabelsői mindig erre a valószínűtlen pillanatra emlékeztettek. A pedellus lányától, Líviától
tudtuk, hogy az előző igazgatónak, amikor kitették az állásából és kitelepítették, mindent így kellett hagynia. A
legtávolabbi szobában az igazgató két kicsi lánya játszadozott valamivel a szőnyegen. A helyiségeket élesen
kivilágította a délelőtti napsütés hóban fürdő fénye, s az igazgató feleségének kecses alakját láttam e fényen
átsuhanni. Valahol be volt kapcsolva a rádió, finom zene szólt, nagyon halkan.
A derűs tekintetű fiatal férfi, aki tekintélyes méretű filodendronok és szobapálmák legyezős leveleinek
árnyékában, a faragott íróasztal mögött ült, azt kérdezte tőlem, hogy vagyok. Külleméből, hangsúlyából ítélve
biztos voltam benne, hogy az anyanyelvén kérdez. A többi urak a legnagyobb összevisszaságban, lábukat
elnyújtva, kitárva, a lehető legkényelmesebben terpeszkedtek az ismerős helyükről elrúgott fotelokban és
székeken. Maga az igazgató, mint aki nem tartozik egészen a társasághoz, a meleg cserépkályhához támaszkodva
állt, és kényszeredetten mosolygott. A lágy hullámokban himbálódzó füstbe alámerült férfiak borospoharakat
tartottak a kezükben, szendvicseket majszoltak, kávéjukat kavargatták, cigarettáztak. Mindennek nem lett volna
semmiféle hivatalos jellege, ha az asztalon, a polcokon vagy a székek lábánál nem hevert volna néhány veszélyesen
idegennek tűnő papír.
Válaszként egyetlen orosz szó csúszott a számra. Azt is tudom, hogy ezzel a kifejezéssel Tolsztoj egyik
meséjében találkoztam először. Nem azt mondtam, hogy jól vagyok, hanem azt mondtam, köszönöm, pompásan.
Mire néhányan fölnevettek.
Igazán talpraesett fiú vagy, mondta most, aki kérdezett. Kerülj hát beljebb, és beszélgessünk kicsit.
Az íróasztal előtt merev támlájú, kárpitozott szék várt rám. Le kellett ülnöm rá, így azonban a többiek a
hátam mögé kerültek.
Nem tudtam, mi történhetik. Nem tudhattam, miféle vizsga ez. De miközben kérdezett, és én teljes
öntudatlanságomban lebegve, akadálytalanul válaszolgattam, éreztem, nyomon vagyok. Jó a nyom, bár nem
tudom, hová vezet. Csönd lett, feszült csend. Az elégedettségük feszítette ilyenné.
Amikor már ültem, a derűs tekintetű orosz azt kérdezte, hogy ma esik-e a hó.
Mondtam, hogy a hó nem esik ma, hanem süt a nap, de tegnap valóban sok hó esett.
Aztán azt kérdezte, milyen tanuló vagyok, s válaszomat elégedett bólintással nyugtázva, kérdezte, mi akarok
lenni.
Katona, mondtam, gondolkodás nélkül.
Pompás, kiáltotta erre az orosz, kirúgta maga alól a székét, kijött az íróasztal mögül, és megállt előttem. Ez
a mi emberünk, szólt a többieknek, majd két tenyere közé fogta az arcomat, és azt mondta, hogy nevessek. Látni
akarja, tudok-e nevetni.
Igyekeztem. De valószínűleg nem nagyon sikerülhetett, mert elengedett, és azt kérdezte, beszél-e valaki
oroszul a családomban, akitől ilyen jól megtanultam.
Azt válaszoltam, hogy az apám megtanult, de azonnal elakadtam, mert ezt se kellett volna mondanom.
Az apám, nézett le kérdőn rám.
Igen, mondtam, de őt nem ismerem. Én könyvből tanultam.
Azt hitte, rosszul ért; hogy nem ismerem-e, kérdezte csodálkozva.
Minden elszántságom, alakoskodásom és reményem megakadt a torkomon. Még mindig igyekeztem, hogy
legalább mosolyogni tudjak. Meghalt, mondtam, és annyi sikerült, hogy mégse sírjam el magam.
Ekkor a hátam megetti csöndben mocorgás támadt, egy füzet vagy egy könyv lapjait forgatták, léptek
közeledtek, de nem mertem hátranézni, pedig az orosz is erre figyelt.
Az igazgató a nyitott osztálynaplóval megállt mellettünk, s az ujjával mutatta, amit bizonyára a többieknek
is megmutatott már. Kicsi fekete kockában, piros betűkkel jelezték a nevek előtt a származásunkat.
Az orosz futó pillantást vetett a rubrikára, visszatért az íróasztal mögé, leült, s a csalódott szerelmes
kétségbeesettségével temette két kezébe arcát. Kérdezte, most mit csináljon velem.
Nem válaszoltam.
Emelt hangon, csaknem durván, magyarul ismételte meg kérdését.
Nem tudom, mondtam halkan.
Úgy gondolod, méltó lehetsz arra, hogy oroszul beszélj, kérdezte ismét az anyanyelvén.
Ettől úgy éreztem, hogy nem vagyok egészen elveszve, s vissza akartam nyerni jóindulatát.
Oroszul nyögtem, hogy igen.
Elmehetek, mondta.
Távozásuk után fél óra se kellett, s elterjedt a hír, hogy azokat, akik megfeleltek a vizsgán, Szocsiba viszik
téli üdülésre. Soha nem kezdtem szünidőt ilyen nyomott hangulatban. Én csak kinyögtem magamból azt az igent,
és mégis úgy emlékeztem a saját hangomra, mintha fölöttébb határozottan és katonásan hangzott volna. A fülükkel
szerettem volna hallani magam, mert ha biztos lehettem volna a sikeremben, akkor elfelejthettem volna az
árulásomat. Semmiféle téli üdülésre nem akartam volna menni, s ahogy teltek a napok, ennek különben is egyre
kisebb lett a valószínűsége. De Prémet elkerültem. Vele nem akartam többé semmit játszani.
Szilveszter délelőttjén hívattak be az iskolába. Lívia apját küldték ki értünk. Hatan várakoztunk a tanári előtt,
három halottsápadt lány és három igyekvő fiú. Egyetlen szót se mertünk szólni egymáshoz. Az igazgató ismét egy
idegen férfi társaságában fogadott bennünket, és kis beszédet intézett hozzánk. Igyekezett, hogy a hangja az
alkalomhoz illőn elfogódott és kellő mértékben ünnepélyes legyen. Hallatlanul nagy megtiszteltetés érte az
iskolánkat. A beköszöntő újév alkalmából, az úttörők és az egész magyar tanulóifjúság nevében, mi köszönthetjük
otthonában népünk vezérét és bölcs tanítóját, Rákosi Mátyás elvtársat. Az idegen a részletekről beszélt. Pontosan
elmondta, mi fog történni velünk. Fölkészített, hogyan kell viselkednünk, s az esetleges kérdésekre miként kell
válaszolnunk. Az legyen az alapszabály, figyelmeztetett az idegen, hogy egyetlen szóval sem szabad szomorúságot
okoznunk. Biztosan jól ismerjük Kodály Zoltán tanítását. Éneklés közben mosolyogni kell. Ez legyen a következő
alapszabály. A köszöntők elhangzása után kakaót fogunk kapni tejszínhabbal és kaláccsal. Ha pedig Rákosi
elvtárs felesége kedvesen megkérdené, hogy kérünk-e még, akkor azt kell válaszolni, hogy köszönjük, nem
kérünk, mert a látogatásnak nem szabad húsz percnél tovább tartania. Prihoda Majának magyarul, nekem oroszul
kell a köszöntőt elmondanom. Átadta a szöveget, amit másnap reggelig szó szerint és teljesen hibátlanul meg kell
tanulnunk. Megbízatásunkról a feladat elvégeztéig senkinek nem szabad tudnia, a köszöntők szövegét senkinek
nem tanácsos megmutatnunk. A virágcsokrokat és a további utasításokat a sorompónál fogjuk megkapni a Lóránt
utcában.
Amikor elváltam a többiektől, ennek az utolsó mondatnak a halk, minden dörej nélküli villanása vitt el
Prémhez. Mert akkor mégis felemelkedik előttem a sorompó. A konyhájukban kártyázott a bátyjával. Alig néhány
lépésnyire távolodtunk el a házuktól. Azonnal elmondtam, hogy akkor mégis bejutunk oda. Úgy fogalmaztam,
mintha ezáltal mindketten bejutnánk. Fázósan váltogatta a lábát. Talpa alatt csikorgott a hó. Bizonytalanul
hunyorgott, akárha rossz tréfámnak tartaná. Már húztam elő zsebemből a cédulát. Bizonyítékként akartam
megmutatni a köszöntő szövegét. De közbevágott, hogy jó lapja van, különben pedig kinyalhatom a seggét.
Nem bántott meg. A helyében én se mondtam volna mást. Prém nagyon rossz tanuló volt, osztályról osztályra
bukdácsolt. Mi sem voltunk gazdagok, mi is babot, sárgaborsót, büdös krumplit ettünk, de anyám mégis
eladhatott néha egy szőnyeget, régi ékszert, valami ezüstöt. Áthidalhatatlan különbözőségünket igen pontosan
beszámítva voltunk barátok. Hadijátékainkban én voltam a tiszt, ő a baka. Az altiszti szerepet se fogadhatta el,
mert ez a köztesség sértette volna az önérzetét. A kis közjáték tehát nem akadályozott meg minket abban, hogy
néhány nap múlva visszaállítsuk a rendet. És még a kíváncsisága miatt se kellett szégyenkeznie. Naponta többször
elmeséltette velem a látogatást. Már az első alkalommal is meglehetősen regényesen adtam elő. És az idő
múlásával egyre több részletmegfigyelésemről tudtam beszámolni neki. Egyszerűen képtelenségnek tetszett
bevallani, hogy mindaz, amit eladdig mélységesen mély, földerítésre érdemes titokként kezeltünk, valójában
végtelenül unalmas, részletekben szegényes, sivár és köznapi. A kezemben tartottam a titkot, de nem hittem a
szememnek. Nem tudhattam, hogy az önkényuralom titkánál nincsen e földön sivárabb titok.
Tényleg minden úgy zajlott le, ahogyan az idegen férfi előre elmondta nekünk. Ebben a titokban az
esetlegességeknek nincsen helye. Reggel kilenc órakor, sapka, sál és kabát nélkül, úttörő ruhában kellett
megjelennünk a Lóránt utcai sorompónál. Két csokor szekfűt nyomtak a kezünkbe. Az egyiket Maja kapta, a
másikat jómagam. Ragyogó, havas reggel, legalább mínusz tíz fokos hideg. Siralmasan nézhettünk ki, mivel a
joggal aggódó szülők természetesen senkit nem engedtek el otthonról egy szál fehér úttörő ingben, ahogy az
előírás szólt. Mindannyiunkat jól aláöltöztettek. Ki voltunk tömve, s a mozgástól persze mindenféle kilógott az
ünnepélyes öltözék alól. Erről nem beszéltem, hanem kitaláltam, hogy a sorompó túloldalán van egy kiválóan
álcázott készültségi épület, ahol megmotoztak bennünket, s hogy még izgalmasabb legyen, azt tódítottam, hogy
anyaszült meztelenre vetkőztették volna a lányokat. Úgy meséltem, hogy ott kaptuk meg a csokrokat, nehogy
valamilyen mérget vagy robbanóanyagot rejthessünk belé. Az egyik őr a bódéjából hozta elő ezeket a csokrokat.
Na, gyerekek, kik fogják akkor a köszöntőt mondani, kérdezte. Az előkészületek alapos iszonyatát nem
tudhattam összeegyeztetni magamban a megvalósulás slampos felületességével, s így megfigyeléseimet óhatatlanul
az átélt iszonyat kívánalmai szerint színeztem. A kis csapat végigtrappolt a zárt területet keresztülszelő úton,
ahonnan éppen úgy nem takarították el a havat, miként a többi utcáról sem. A szemem minden szándékom
ellenére azt a fölfoghatatlan megfigyelést tette, hogy nincsen semmiféle számottevő különbség. Beszámolóm szerint
azonban az úttestet itt egy rejtett berendezés fűtötte volna alulról, s így nem csak nem volt havas, hanem mindig
száraz maradt. Balkéz felől, egymástól távol, két kopott villa állt a fák között. Jobb kéz felől semmi. Havas erdő.
Aztán az erdőben egy csúnya ház. Elbeszélésemben fekete gépkocsikon érkeztünk volna a fehér palotához. Két
fegyveres állt a kapu két oldalán. Vörös márványcsarnokba vezettek volna be.
Ezerkilencszázötvenhat októberének utolsó napjaiban nemzetőrök távolították el a sorompókat. A lapok
másnap hírt adtak a zárt terület felszámolásáról. Prém mégsem tett nekem semmiféle szemrehányást. Hazudtam,
de a tényekkel ő se tudott volna mit kezdeni. Azt mondtam, amit hallani akart. Vagy azt mondtam, amit a
képzeletünknek kellett látnia ahhoz, hogy megértsük ezeket a felfoghatatlan tényeket.
Ha tehát a továbbiakban néhány ponton kíméletesen kiegészítem vagy óvatosan helyesbítem halott barátom
némely állítását, akkor egyáltalán nem az igazság kimondásának olthatatlan vágya hajt. Közös élettényeinket
szeretném a saját érdekemben, a saját szempontjaim szerint szemügyre venni. A közösség pedig nem csak az
azonosságok, hanem a különbözőségek felől is megközelíthető. Tulajdonképpen a legvégletesebb erkölcsi
relativizmus álláspontjára helyezkedem. Nem teszek minőségi különbséget hazugság és igazság között. Azt állítom,
hogy a hazugságaink legalább olyan kifejező erővel bírnak, mint az igazságaink. Ha viszont elismerem annak
jogosságát, hogy kizárólag úgy beszélhetett az életéről, ahogyan beszélt, akkor ezzel annak elismerését kérem
cserébe, hogy nekem is jogom legyen a magam módján hazudni, képzelegni, torzítani és elhallgatni, vagy akár
igazat mondani.
Kéziratának hatszáznegyvennegyedik oldalán azt olvasom, hogy hosszas harcok után kerültem volna katonai
középiskolába, és éppen Kalocsán voltunk őszi hadgyakorlaton, mikor is a fölkelés kitörésének hírére szélnek
eresztettek bennünket. Miután pedig elmeséltem neki hazatérésem kalandos történetét, búcsút vettem, eltűntem
a szürkületben, és soha többé nem láttuk volna egymást.
Bizonyára kegyeletesebbnek mutatkoznék, ha érintetlenül hagynám állításait. Nem tehetem. Históriáját nem
ismerhetem el kizárólagos, egyedül érvényes históriának, hiszen mellette itt van az én históriám. Történetünknek
azonos volt a matériája, de teljesen ellentétes irányokban mozogtunk ebben a matériában. S így a magam
históriájának szempontjai szerint három ártatlan állítása közül az elsőt túlságosan felületesnek, a másodikat
tökéletesen tévesnek, a harmadikat viszont olyan érzelmi torzításnak kell ítélnem, amely egyáltalán nem felel meg
a valóságnak.
Barátom édesapjával, föltéve, hogy egyáltalán az apja volt, nagyon ritkán találkoztam. Általában nem vett
rólam tudomást. Éppen csak viszonozta a köszönésemet. Erre emlékszem. Az arcára vagy az alakjára alig. Féltem
tőle. Nem tudnám megmondani, miért. Félelmem nem volt alaptalan, hiszen a korszak legkíméletlenebb férfiúi közé
tartozott, ám erről csupán később, az öngyilkossága után szereztem tárgyszerű tudomást. És azon az október végi
délutánon kétségtelenül eltűntem a szürkületben, mert mikor észrevettem, hogy ez a tekintélyes és rettegett férfiú
a kerítésen mászik át, úgy éreztem, nem szabad tanúja lennem különös hazatérésének. Barátomat se szerettem
volna jelenlétemmel megalázni. Búcsút vettem, de pontosan tizenegy év múlva ismét találkoztunk.
Tizenegy év múlva, ezerkilencszázhatvanhét októberének utolsó napjaiban Moszkvába kellett utaznom. Nem
először jártam ott. Az előző évben kétszer, abban az évben háromszor kísértem el közvetlen főnökömet.
Minden alkalommal a kazanyi pályaudvar tőszomszédságában, a Leningrád szálló fejedelmien tágas
lakosztályaiban kaptunk szállást. Előszoba, fogadóterem és baldachinos selyemággyal fölszerelt háló. Olyan
méretek, amelyeket egyetlen földi halandó sem képes önmagával kitölteni. Főnököm elég gyengén beszélt oroszul,
én viszont lubickoltam tudásomban. Minden alkalmat megragadtam, hogy cseveghessek, gyarapodjak. Szabad
időmben mászkáltam, metróztam, ismeretségeket kötöttem, sőt, udvaroltam. Már nem volt újdonság számomra
a város mindent átlengő, édeskésen fojtó benzinszaga, mely felpárázik a szálló tizenharmadik emeletéig, átfújja
a parkokat, lehúzódik a metró alagútjaiba, beveszi magát bőrbe, hajba, ruhákba, és nyomban moszkvaszagúvá
teszi a látogatókat. Találtam egy nagyszájú, szőke lányt, akihez harmadszor visszatérni nem kevés örömöt jelentett.
Az anyjával, a nővérével és vidékről felköltözött unokahúgával a Pervomájszkáján lakott. A négy megtermett nő
erős hangjától és gáttalannak tűnő érzelmességétől csaknem szétesett a kicsi panellakás. Ez lett titkos otthonom.
Félénken bevallom, hogy se addig, se azóta nem láttam ilyen gusztusosan és feszesen hatalmas női combokat.
Nyaranta dácsát béreltek valahol Tula környékén, s úgy terveztük, hogy a következő nyáron velük megyek.
Gombászunk, úszunk, és mocsári áfonyát szedünk, hogy legyen télre a teába. Akkor még elég frissen élt bennem
az elhatározás, hogy el kell jutnom egyszer Urivba, Alekszejevkába. Ezt is részletesen megbeszéltük. Nem lett
belőle semmi.
A tárgyalássorozatnak, amelyen részt vettem, az volt a célja, hogy kidolgozzuk egy hosszútávú
együttműködési szerződés vegyipari termékekre vonatkozó feltételeit. Az előkészített szerződést, melynek
részletein mi, a különböző kereskedelmi vállalatok megbízottjai dolgoztunk, még decemberben alá kellett írniok
az illetékes minisztereknek. Az utolsó forduló következett. Sok időnk nem maradt. Mindenki ideges volt, az árak
lötyögtek. Amiben végül is nem volt semmi kivételes. Az árak tulajdonképpen rögzítésük után is lötyögnek.
A szocialista relációban végrehajtott ügyletekben az árképzés elég sajátos módon működik. Mindenképpen
eltér attól, amit a hagyományos üzleti életben árképzésnek neveznek. Mintha valaki egeret akarna fogni, de a
macskáját ejtené csapdába. A kettős csapda elveként szoktuk emlegetni. Bonyolultabb esetekben nem lehet
eldönteni, hogy ki kinek a csapdájába esett. A dolog azzal kezdődik, hogy az adott szocialista kereskedelmi
vállalat nem egy másik szocialista kereskedelmi vállalattól, hanem valamelyik kapitalista partnerétől kér árajánlatot
egy olyan termékre, amit esze ágában sincsen megvenni, hanem ellenkezőleg, ő akarja eladni. A kapitalista vállalat
pontosan ítél a körülményekből, s tudva, hogy szocialista partnerének nincsenek valóságos vásárlási szándékai,
nem az illető árucikk reális árát adja meg, hanem egy olyan célzatosan irreális árat, mely becslése szerint nem
veszélyezteti a saját valóságos ügyfeleit. A szocialista kereskedelmi vállalat ezt az árat reális, világpiaci árnak
tekinti, s ezzel tesz ajánlatot szocialista partnerének. Szocialista partnere azonban nagyon jól tudja, hogy a
reálisnak nevezett ár tulajdonképpen irreális, s ezért épp ilyen önkényesen, ennek az árnak csupán a harmadát
ajánlja. Tárgyalásaikon két irreális árral kezdenek operálni, ami ezáltal a kettőjük viszonylatában mégis reális
lehetőséggé változik. Ha két ember nem hisz a kísértetekben, de egy sötét szobában ülve kísértetekről kezd
beszélni, akkor a kísértet valóságosan megjelent, bár megfogni nem lehet.
A dolog úgy folytatódik, hogy az eladó megkísérli a két irreális ár között támadt rést alkuval szűkíteni, hiszen
a tetemes különbözetet csak állami támogatással lehetne pótolni. Ám a vevő is tudja, hogy amennyiben az ügylet
kereskedelmi vagy iparpolitikai szempontból fontos az eladónak, akkor számíthat erre az állami ártámogatásra,
tehát igyekszik megakadályozni a szűkítést, ami az alku nyelvére lefordítva tágítást jelent. Ha rosszul ítél, s az
eladónak nincsenek kikerülhetetlen politikai szempontjai, akkor vagy nem jön létre az üzlet, vagy a másik fél,
hasonló politikai szempontoktól vezérelve, beletörődik valamilyen kompromisszumos árba. Ám akár létrejön az
üzlet, akár nem, egyik fél sem tudhatja pontosan, hogy az így kialakított árak milyen viszonyban vannak a
nemzetközi piac reális értékviszonyaival.
Főnököm, aki a peripatetikus görög bölcselők oktatási módszerét kiválóan elegyítette a francia királyok
szokásaival, és reggeli tisztálkodása közben vezetett be ezeknek a tárgyalásoknak a rejtelmeibe, úgy vélekedett,
hogy az oroszok a legkiszámíthatatlanabb partnerek. Éppoly váratlanul engedékenyek, mint amilyen
csökönyösnek és mozdíthatatlannak bizonyulnak más esetekben. Tárgyalhatsz svéddel, olasszal, tárgyalhatsz
amerikai örménnyel vagy kínaival, de minden esetben az érdekmegvalósítás tiszta logikája működik. A
különbségek a helyzetértékelés különbségeiből adódnak. Ha azonban orosszal tárgyalsz, akkor a logikádat
nyugodtan a szögre akaszthatod.
Később, amikor magam is szert tettem bizonyos tapasztalatra, kellemes legendának tekintettem
megállapításait. Messzire vezetne, ha kifejteném az általános hiedelemtől eltérő véleményemet, de a kérdést
igencsak leegyszerűsítve úgy gondolom, hogy az oroszok egyszerűen másként vélekednek az irrealitás és a realitás
viszonyáról. Ami a mi szempontjaink szerint irreális jelenség, mert megsértve a reális értékviszonyokat, belső
rendszerünket teszi működésképtelenné, az ő szempontjaik szerint esetleges és elhanyagolható jelenség, hiszen
belső rendszerük a külvilágtól függetlenül is működőképes marad.
Főnököm az első tárgyalási napon rosszul lett az ebédnél. Annak érdekében, hogy ne vehesse észre tiltott
éjszakai távolléteimet, és reggel hatkor, miként megkívánta, én ébreszthessem, majd miközben a fürdőkád
langyosodó vizében locsog, végighallgathassam mindig tanulságos ökonómiai eszmefuttatásait, hajnalban kellett
kelnem a város szívétől messzire eső Pervomájszkáján. Így aztán azon a reggelen is túlságosan álmos voltam
ahhoz, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsak testi gyöngeségére vonatkozó panaszainak. Nagy, erős ember
volt.
Délelőttünk nem bizonyult könnyűnek. Nehéz volt megtalálni a tárgyaláshoz szükséges hangot. Ha föladom
humorérzékemet, ha elfogadom, amit ők reálisnak tartanak, akkor irreálissá válok, ha viszont nem fogadom el,
hanem mondjuk humorizálok, akkor kettőnk viszonylatában leszek irreális. Ilyenkor érzi az ember, hogy mennyi
hajlékonyságot, beleélőképességet és milyen hallatlanul nagy türelmet igényel egy kis nemzet fiaként élni.
Tanulóidőmben gyakran éreztem, hogy jó lenne mielőbb túlesni a szokásos asztalcsapdosáson; elégedetlen voltam,
mert négyéves hadifogságának tapasztalataival rendelkező főnököm ilyenkor inkább kivárt, halasztott, kitért, habár
így se jutottunk előbbre.
A kereskedelmi kirendeltség két vezető munkatársának társaságában ebédeltünk a szálloda oszlopcsarnokra
emlékeztető éttermében a tárgyalás után. Főnököm lassan, elgondolkodón engedte le tányérjára a villáját, kését,
és azt mondta, hogy talán jó lenne kinyitni az ablakot. A megjegyzés, tekintettel az étterem méretére, teljesen
ésszerűtlennek tetszett, s ezért nem vettünk róla tudomást. Nincsen levegő. Soha nem láttam ilyen
mozdulatlanságban ülni élő embert. Néhány pillanat múlva ismét kiszólt magából. Mondta, vegyük elő zsebéből
gyógyszerét. Ugyanakkor kinyitotta száját, nyelvét kicsit kilógatta. Arcának hamuszürke bőrére kicsapódtak
verejtékének csöppjei. Nem szólt többé, nem is moccant, szeme elmeredt, de kilógatott nyelve teljesen
egyértelművé tette, hogy a gyógyszert a nyelve alá kéri. Amint föloldódott a parányi tabletta, rögtön jobban lett,
elengedte kését, villáját, letörölte arcát, s valamennyire visszatért a színe. De megint panaszkodott, hogy nincsen
levegő, s mint aki levegőt keres a levegőben, nyugtalanul fölállt, elindult a levegő után. Támogattuk. Olyan
erőteljes léptekkel haladt, hogy erre nem is volt már szüksége. Elengedtük hát. A szálloda halljába érve csuklott
össze. Kórházba kellett szállítani. Még két napig élt eszméletlenül.
A tárgyalások megszakadtak. Telefonon tudattam a történteket a vezérigazgatónkkal. Felépülésre nincsen
sok remény, a beteg nem szállítható. Kértem, értesítsék erről a családját. A főnökömmel folytatott beszélgetéseink
kizárólag szakmai kérdések körül forogtak, mégis olyannak képzeltem családjának ismeretlen tagjait, mint amilyen
ő volt. Erősnek, mozgékonynak, kicsit megviseltnek, de életvidámnak. A vezérigazgató arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a tárgyalásokat haladéktalanul folytatni kell. Már eddig is formálisnak, mi több, teljesen
fölöslegesnek tartotta a huzakodást. Az oroszok ajánlatait el kell fogadnunk. Főnökömnek a leghatározottabb
formában erre adott utasítást. Ő is mindig éppen akkor vacakol, amikor nem kell. Megbíz a tárgyalások
vezetésével, s ebben az értelemben járjak el. Döntéséről telexen értesíti a kereskedelmi kirendeltség vezetőjét,
ki hivatalosan közölni fogja az oroszokkal a küldöttségben beállt változást. Ha nem lenne ennyire formális az
egész, akkor valakit küldene. Ezt jól jegyezzem meg. Mégsem egészen így történt. A tárgyalás vezetését a
kirendeltség egyik magasabb rangú munkatársára bízták, aki viszont hézagos ismereteire hivatkozva rám hárította
a további tárgyalások gyakorlati lebonyolítását.
Az elkövetkező két napban rengeteg felelősségteljes elintéznivalóm akadt. A lázas tevékenykedés mindig
újabb tevékenykedésre ösztökél, s tán ezért nem tudtam tétlen várakozásra ítélve a szálloda baldachinos ágyában
megmaradni. Holott tudtam, hogy egy telefonhívásra várok. Nem kis lelkiismeretfurdalások közepette aludtam
el a Pervomájszkáján. Egy erős és nyugodt női test ölelésében heverve, egyszer s mindenkorra elveszített apám
haldoklását éltem át.
Nehezen zuhantam álomba. Nem tudtam kiszeretkezni magamból a halált. Álom és ébrenlét között lebegve,
egy behavazott országúton suhantam. Sokszor elképzelt, számtalanszor visszajátszott jelenet volt ez bennem.
Több mint két héttel az urivi hídfőállás áttörése után, ezerkilencszáznegyvenhárom január huszonhetedikén,
apám jelentéstételre indult egy gépkocsin. Aznap kezdődött meg a visszavonulásuk. Még nem voltak teljesen
bekerítve, de át voltak karolva. Volt bennem egy pontja ennek a suhanásnak, mikor is vagy elaludtam, vagy újra
kellett kezdenem. Ugyanis annyi volt tudható, hogy a visszavonuló zászlóalj húsz óra harminc perckor orosz
csapatokkal találkozott, s fél óra leforgása alatt ötvenszázalékos veszteséget szenvedett. De sikerült áttörniük. És
a csata színhelyétől mintegy hatszáz méterre megtalálták a délelőtti órákban útjára indult gépkocsit. Szét volt lőve.
Minden ajtaja tárva. Üres.
Apámat évekig visszavártuk, hiszen a kocsi üres volt.
Van egy frontról hazaküldött képem róla. A tökéletesen üres ég alatt végtelen napraforgótábla. Ennek a
közepén kicsi emberalak, derékig virágban.
A második nap reggelén, mikor visszataxiztam a szállodába, már a folyosóról hallani lehetett a telefon kitartó
csöngetését. Ezek a csöngetések összetéveszthetetlenek. Tulajdonképpen föl se kellett volna emelnem a kagylót.
Az ember ostoba. Azért emeli föl a kagylót, hogy megtudhassa, mikor történt, ami történt. Másfél óra múlva
folytattuk a félbeszakadt tárgyalást. Furcsa hangulat uralkodott. Az oroszok megindultan kifejezték részvétüket,
s mégis valamennyien úgy igyekeztünk az asztalhoz ülni, mintha nem történt volna semmi. Az ügyrend körüli
tétovázás, az akták körülményeskedő tologatása, kicserélése és lapozgatása mindenképpen segítette fönntartani
ezt a látszatot. Mikor sorra kerültem, mégse tudtam megállni, hogy nem mondjak egy kis gyászbeszédet. A nálam
jóval idősebb, többnyire hadat viselt férfiak döbbent csöndjében beszéltem el reggeli szertartásainkat.
Bennünk, magyarokban, a halál rettenetet vált ki. Bennük olyan, mint nyelvükben a lágyító jel. Önmagában
nem hangzik, nem kimondható, de meglágyítja azt a hangzót, amely előtte áll. Az utóbbi két éjszakán fogták föl
ösztöneim ezt a különbséget a Pervomájszkáján. Az első, s még hosszú ideig az utolsó nő volt, akinek az ajkán
föltámadt a szám. Amikor befejeztem a néhány emlékező mondatot, szinte lélegzetet se véve tértem a tárgyra.
Nem akarom mentegetni magam, de tényleg nem volt bennem semmilyen alattomos szándék. Mégse követtem
vezérigazgatóm utasítását. Semmi más nem volt bennem, mint rettenet, s ez tett csökönyössé. Az oroszok tíz perc
leforgása alatt minden javaslatomat elfogadták. A nap hátralévő részét, ebédszünetet se tartva, a részletek
kidolgozásával töltöttük. A kereskedelmi kirendeltség munkatársa nem merészelt szemrehányást tenni, de
fortyogott. Mindkét fél minél előbb túl akarta tenni magát az egészen. Már csak azért is, mert mindez az oroszok
legnagyobb nemzeti ünnepének az előestéjén, november hatodikán történt, s ilyenkor már senki nem dolgozik.
Késő délután értem vissza a szállodába. Feszült voltam, a kialvatlanságtól túlcsigázott, s ilyen állapotban az
ember nagyon tetterősnek érzi magát. Meg akartam szabadulni nyakkendőmtől, lehetetlen sötét öltönyömtől, aztán
menni a Pervomájszkájára. Sikerként is elkönyvelhető kis áttörésemnek nem tudtam örülni. Túl nagy volt az ára.
Nem az én sikerem volt, hanem a halotté, nem az én áttörésem, hanem a halálé. Sejtettem, hogy vezérigazgatóm
se fog szemrehányást tenni, vagy ha igen, akkor a kereskedelmi kirendeltség kénytelen lesz megvédeni, de
eljárásommal mindenképpen a lehető legnagyobb ellenszenvet fogom belőle kiváltani. Hosszú időre
megbízhatatlanná válok, s karriert így aztán nem csinálok. Mielőtt a liftbe beléptem volna, körülbelül ilyen
hangulatban voltam.
Már teli volt emberekkel, a liftes asszony csak arra várt, hogy belépjek. Még tétováztam is. Utolsó előtti
léptem lassúbbra billent. Nem volt kedvem ennyi ember közé beállni. Azt is azonnal fölfogta a szemem, hogy
magyarok. Ami inkább taszítónak tetszett, mint vonzónak. De állt közöttük egy csigásan göndör hajú barna lány,
prémgalléros, hosszú kabátban, aki megragadta a figyelmemet. A rosszkedvű liftesasszony valamilyen kérdésükre
éppen azt felelte, hogy nem, nem lehet, mert ott bankett van. Erre, mintha a legképtelenebb tréfát hallanák,
ujjongva fölnevettek. Bankett, bankett, ordítozták. Ebbe az infantilis hangzavarba léptem bele, és nem
mondhatnám, hogy jólesett. Amilyen elveszettnek érzik magukat külföldön tartózkodó honfitársaim, ha egyedül
vannak, olyan idétlenül és elengedetten képesek viselkedni csoportban. Úgy sejtem, ők is azonnal megállapították
nemzeti hovatartozásomat. És ők is ugyanúgy reagáltak, kedvük alábbhagyott. Úgy helyezkedtem el, hogy
közvetlenül közelről és szemből láthassam a lányt. A derékban szűk, kicsit régimódi fekete kabát nyúlánk alakot
rajzolt, a felcsapott, ezüstszürke szőrmegallér lazán keretezte a hidegtől kicsípett arcot. Haján, szemöldökén és
még a szempilláján is a félig elolvadt hópelyhek csillámai. Aznap esett először a hó. Reggel óta esett.
A magam érzéketlen egyszerűségében azt gondoltam, hogy ez kell nekem. És láttam pillantásán, hogy nem
csak fölfogja a pillantásomat, hanem az értelmét is pontosan veszi. Nem tart tolakodónak, de nem viszonozza.
Nem érez hasonlót, de nem utasítja el. Fogja, fogva tartja, amit adok, de minden kívánság nélkül. Csaknem
részvétlenül, ám nem kevés kíváncsisággal. Még valami fölényes szemtelenkedés is bujkált benne, akárha azt
kérdezné, na fiacskám, mit tudsz még hamarjában nyújtani. Vagy háromemeletnyit utaztunk egymás szemében.
Teljesen lekötöttük egymást, de azért egy kicsit a többieknek játszott, hogy ne vegyék észre, mennyire le
van kötve. Én viszont úgy éreztem, mintha valaki oldalról, kitartóan és rezzenetlenül belebámulna az arcomba,
tehát pontosan látszana, hogy mivel foglalkozom. A végére kellett járnom. Bár tétováztam, mert egy elfordulás
olyannak tetszhetett, mintha nem állnám a lány pillantását, pedig ezt a másik tekintetet nem tudtam kiállni.
Annak a pillanatnak az érzetéről, mikor is oldalt fordítva a fejem, egészen közelről belenéztem ennek a
tolakvó idegennek az arcába, nagyon nehéz lenne számot adnom. Felnőtt emberként mindig határozott és általunk
meghatározott távolságra vagyunk egy másik felnőtt ember arcától, s a közeledés vagy távolodás mértékét és
minőségét érdekeink és céljaink szerint szabályozzuk. A gyerekkor távolából felbukkanó arc azonban,
bármennyire megváltozott volna is, ellenőrizhetetlen közelségbe került. Féktelenül gyöngéd érzés mozdult meg
bennem. Mintha nem valakit látnék magam előtt, hanem a saját életidőm múlását. Minden megváltozott, és mit
se változott. A mulandót magamban, és egy arc vonásaiban a maradandót. Ugyanakkor annyira meglepett, hogy
egy teljesen idegen felnőtt arcán egy túlontúl közelről ismerős gyerek ábrázatát látom, hogy a legridegebb
elutasítás érzésének is meg kellett bennem mozdulnia. Nem akartam ezt. Pillantásunkkal végigvonultunk egymás
arcvonásain. Még ő se döntött. S ezzel aztán végképp lelepleztük magunkat egymás előtt. Már nem lehetett
kitérni. Holott valójában mindketten legalább annyira szerettük volna elkerülni, mint amennyire szerettük volna
létrehozni ezt a találkozást. A véletlennél nincsen megalázóbb. De még megalázóbb, ha nem engedünk neki.
Ebből a véletlenből nem származhatott semmiféle előnyöm. Sőt. Csupa hátrány. Minél előbb be akartam
kerülni a szobámba. Minél előbb kinyitni a hűtőszekrényt, jó nagyot húzni a bejegesített vodkásüvegből, aztán
minél előbb továbbállni innét. Aki alkoholban keres menekvést, tudja, hogy a hiány pillanatai mit jelentenek.
Valami olyasmire emlékeztetett, amivel egyáltalán nem akartam foglalkozni. Olyan állapotban voltam, hogy a
szervezetem nem tűrt semmiféle késleltetést. Mégse tudtam megakadályozni a véletlen bekövetkezését. Azt
hiszem, egyszerre mozdult meg a kezünk, s a mozdulatban két teljesen különböző gyengeség találkozott. Nem
szabályos kézfogásra, ehhez túl közel is álltunk egymáshoz, hanem majdhogynem durva fogásra. Két kéz
hevességétől tétován ragadott meg, s azonnal elengedett, szinte eltaszított két kezet. Az ujjak érintkezése kevés
volt, a több sok lett volna. És közben az ügyetlenül dadogó, arra vonatkozó kérdések, hogy a másik miként kerül
ide. Éppen ide. Mintha az ittnek kivételes jelentősége lenne. Én makogtam a magamét, és elpirultam, ami igen
ritkán esik meg velem. Ő valami művészdelegációt hebegett, és cinikusan idétlen vigyorral mutatott a többiekre.
Mi vagyunk a szokásos évi kipipálható, mondta. Ismeretlen és idegen volt a hangvétele. Ám mindez csupán a
pillanat felületén. Hangvétel és pirulás nem volt más, mint a szükséges védelmet biztosító látszat. Mert a pillanat
valójában arról szólt, hogy milyen különböző pályákat futottunk be azóta, de se ő, se én, se addig, se azóta, nem
szeretett még így embert. Akkor, igen. Így szólt a vallomás. Még most, mikor még mindig ugyanolyan különbözők
vagyunk, bár máshogyan. És azóta is. Kitartó létezésünk eleven darabja ez. Nem tehetünk róla. Ennek nincsen
se célja, se értelme, se eszköze, se indoka. Nem lehet vele semmit kezdeni. Én elpirultam, mert el akartam
felejteni, és el is felejtettem. Ő idétlenkedett, mert nem felejtett, és valószínűleg nem is tudott felejteni.
Arcán olyan bizonytalanok és elmosódottak voltak a vonások, akárha egyetlen vonal, hajlat vagy él
egyszerre három dolgot is jelentene. És félő, hogy nem törődve a vadidegen emberek tekintetével, a
legérzelmesebben omlik át elhagyott időnkbe. Ám végül is elszánt túlfegyelmezettsége akadályozta meg a bennem
készenlétben lévő, s valójában semmire nem kötelező baráti átnyalábolást. Omlatag ridegséget láttam az arcán
és nyers rettenetet a szemében, de cinikus hangokat adott. Mégse én, hanem ő maradt kívül a helyzeten. Mert
ha nem a józan akarat irányít, ha nem érzem egy mozdulat értelmét, irányát, célját, indokát és értékét, akkor
megbénulok. Se helyzetnek, se embernek nem tudom odaadni magam. Ő viszont saját magából gazdálkodott.
Elnevette magát, legszívesebben lehunytam volna a szemem. Éppen rám vártak, mondta olyan hangon, mintha
tegnap váltunk volna el, most jönnek a díszünnepségről, és rögtön indulnak a Bolsojba, a díszelőadásra. Biztosan
elképesztő felhajtás lesz. Ez olyan, mintha lekváros derelyét ajánlana, mert Galina Visnyevszkaja énekel. Van egy
fölösleges jegyük. Nekem tartogatták. Egy egész páholyt kaptak. Menjek velük.
Hangvételének arcpirító mesterkéltsége segített abban, hogy én is kitérjek. Akkor már a tizenharmadik
emeleti folyosón álltunk a gyezsurnaja kulcsokkal megrakott asztala előtt. A többiek némán elhúztak szobáik felé.
Mondtam, hogy sajnos nincsen időm. És a vállam fölött átpillantva, önkéntelenül is elkísértem a szememmel azt
a barna lányt. Mondtam, estére már elígérkeztem. A lány kényelmesen kinyitotta szobája ajtaját, s anélkül, hogy
visszanézett volna, eltűnt. Közben még azon is nevettünk, hogy ezek szerint a tizenharmadik emelet mindig a
magyaroknak van kiutalva. Másnap a reggelinél találkozunk. De legkésőbb nyolckor legyek ott. Nekik a
dísszemlére kell menniök. Pezsgőt fogunk bontani.
Azt kell mondanom, hogy amint becsuktam magam mögött fejedelmi lakosztályom ajtaját, mint valami futó
kellemetlenséget, azonnal elfelejtettem ezt a véletlen találkozást. Nem kívántam a pezsgős reggelit. Nem
gyújtottam villanyt. A hó visszfényétől lágyan derengtek az idegen szobák, s odakinn puhán morgott alattam a
város. Hiszen a megelőző napok eseményeihez képest mit is jelenthetett ez a néhány röpke pillanat. Semmit.
Legfeljebb zavart és bosszúságot. Miközben én értelmetlenül erőlködöm, ők felelőtlenül szórakoznak. Kabátostul
belezuhantam egy fotelba. Soha nem éreztem még ilyen belső fáradtságot. Nem a csontjaim, nem az izmaim. A
szívem csuklott össze. Az erek nem vitték a véremet. Minden üres volt. Vodka se kellett már. Illetve kellett volna,
de nem éreztem magamban erőt fölállni. Még így is pontatlanul fogalmazok, mert inkább úgy éreztem, hogy erőt
kéne gyűjtenem, ám az erőt is csak erővel gyűjthetem, s ehhez nem lenne erőm.
Nem, ezt nem, ezt nem csinálom tovább. Ezt mondogattam magamban. Nem tudtam, mire vonatkozik a
tagadás, s azt se tudtam, mit nem csinálok tovább. Mondogattam. És hagytam, lógjon a fejem, lógjon a karom.
Szétvetett, kinyújtott lábakkal. Mégse tudtam tökéletesen átadni magam az állapotomnak. Egy ridegen figyelő
tekintet szenvelgésnek ítélte. Mintha elengedett tagjaimmal egy semmitmondó színjátékba lógnék bele. Szerepemet
nem egészen jól játszanám. Szerettem volna kimoccanni belőle. Akárha láz készülődne, melegem borzongott a
hatalmas szoba hűvösében. Nagyon mélyen elaludtam.
Az a gondolat riasztott, hogy itt hagytak. Mintha azt ordították volna belém: tűz van. Vagy nem is gondolat
volt, nem kiáltás, hanem élesen és pontosan visszatért a kép, amint az ismeretlen lány kényelmesen kinyitja
szobájának ajtaját, és nem az történik, amire számítottam, mert nem néz vissza rám. Nem tudtam, hol vagyok.
Miközben fölpattantam a fotelból, gyors számításokat végeztem magamban. Olyan sok idő nem telhetett el. Ezt
a nőt nem kerülhetem ki. Ha kell, akkor utánuk megyek. Vagy leülök a szobája elé, és addig várom, míg vissza
nem érkezik. Barátom arcán viszontlátott gyerekkorom nem jutott ugyan eszembe, mégis gyerekkori érzés volt.
Mint mikor a többiek játszani mennek, csak éppen nekem nem szóltak, mert ki akarnak hagyni belőle. Ha az én
szobám száma ennyi, s az ő szobája felé növekednek a számok, akkor szobájának száma ennyi meg ennyi. A
meglelt vagy inkább megsejtett szám tárcsázása közben pillantottam az órámra. Fél hét volt. Ezek szerint húsz
percet aludtam.
Tessék.
Volt ebben a megszólalásban valami egészen enyhe bizonytalanság is. Mint aki nem tudja, milyen nyelven
kell megszólalnia. Ettől az egyetlen szótól heves rémülettel dobbant meg a szívem. Működni kezdett. Tiszta öröm
volt, ismeretlen félelem árnyékolta. Először hallottam a hangját. Attól kezdve, hogy a liftbe beszálltam, egyetlen
szót se szólt többé a többiekhez. Nem tudhattam, milyen a hangja. Azon női hangok közé tartozott, melyek
különösen erős hatással vannak rám. Mintha a test mélyén heverne, erős, tömör, határozott magja lenne, s ennek
a tömör magnak a felülelte mégis puhán sima. Nem gyöngéd hang, ahhoz túlontúl öntudatos. Ha erre gondolok,
akkor sötét golyó jelenik meg a szemem előtt. Egy golyó belesimulhat a tenyeredbe, föl lehet emelni. Szinte
lehetetlen beléhatolni. Ha beléhatolsz, akkor már nem golyó.
Bemutatkoztam, udvariaskodtam, elnézést kértem. Körülményesen magyarázkodtam, mondtam, hogy
meggondoltam magam, s mégis velük mennék. Igyekeztem jó sokat beszélni. Türelmesen végighallgatott. Néma
sziget maradt, szavaimmal körülnyaldosom. Mondtam, nem tudom, hogy a barátom melyik szobában lakik, ezért
hívom őt. De nem csak ezért. Ha lenne olyan kedves és megmondaná a számot. Annyit válaszolt, hogy akkor
siessek. Akkor siessen. Én tegeztem, ő magázott. Megint letegeztem, ismét úgy tett, mintha nem hallaná. Pontosan
olyan tartózkodón bánt a csöndjeivel, miként a liftben a tekintetével. Hagyta, de lepattintott magáról.
E rövid beszélgetésnek nem tulajdonítanék ilyen jelentőséget, ha csupán mérsékelten kellemes kalandjaim
egyike követte volna. De négyéves kemény küzdelem. Nevezhetném küszködésnek, marakodásnak, életünk
mélypontjának, eladdig legsötétebb időmnek. Ha nem lett volna teli a meglelt boldogság reményével. Az öröm,
amit egymásban találtunk, mégis mindig váratlanul, kiszámíthatatlanul, olykor hetekre, máskor csak napokra, netán
órákra, rövid percekre ért el bennünket. Törekedtünk rá, s nem tudtuk elérni. Maradt a kín. A hiány kínja, vagy
éppen a kín öröme.
Holott semmi más vágyunk nem volt, mint az egymásra találás tekintélyes mélységű érzését egy egész életre
tartósítani. A hiány kínjától vezetve, feltételeket szabtunk egymásnak, és nem vettük észre, miként törjük meg,
miként zúzzuk szét egymást e feltételekkel. Ő kizárólagosságot követelt tőlem, én pedig szerettem volna elérni,
hogy hűtlenkedéseimet a hűségem bizonyítékaként fogadja el. Hiába magyaráztam el neki, hogy én még soha
senkit nem szerettem így, és ismeretlen minőségű érzéseim kiegyensúlyozásához legalább a szabadságom
látszatának megőrzésére lenne szükségem. Nem tudtam többé nélküle élni, de olyanná váltam mellette, mint valami
rossz közlekedőedény. Ha a legnagyobb belső erőfeszítéseket téve lemondtam a szabadságomról, s teljesítve
feltételét, más asszonyokra még csak pillantást se vetettem, akkor ezzel egyenes arányban növekedett az
alkoholfogyasztási igényem. Ha viszont ostoba kalandokba bonyolódva csökkentettem az alkoholszintet, akkor
elviselhetetlenné növekedett a feszültség kettőnk között. Akkor váltunk a legmegalázottabbakká, ha elvileg
tökéletes biztonságban tudhatta magát, mert ilyenkor igen alattomos módszerekkel nyomozott, kutatott, szaglászott
utánam, ami miatt kétszer megvertem, és igen nagy önuralmamba került, hogy ezt ne tegyem többször.
Gyanakvása persze még ilyenkor sem volt alaptalan. Hiszen igazán féltékennyé nem a félrelépéseim tették, hanem
a kényszerű hűségem. Mint ahogyan én sem azért ütöttem, mert a barátnőit szervezte be spiclinek, hanem azért,
mert nem értettem, hogy miért nem ért. Mindent megérzett. Nem lehetett olyan mozdulatom, melynek ne érezte
volna legmélyebb értelmét. S érezte, hogy az általa kikényszerített hűség milyen végletesen feszült helyzetbe hoz,
mennyire hamis leszek tőle, mennyire igyekvőn hamis, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bármiről is
lemondjak. Ha viszont féltékenységével már eléggé megkínzott mindkettőnket, és nem tehettem mást, mint hogy
mégis valamilyen ostoba kitérőben keressek megkönnyebbülést, valami egyszerű kalandban, amelyben nincsenek
semmiféle feltételek, akkor minden kapcsolatot meg akart szakítani velem. Képes volt rá, hogy a reggeli
köszönéseken kívül hétszámra egyetlen szót se szóljon hozzám. Egyetlen kérdésemre, kérésemre, fenyegetésemre,
könyörgésemre, felszólításomra, bizonykodásomra, esküvésemre se válaszoljon. Mintha azért büntetne, mert
egyáltalán élek. Mintha azért játszana erre a diadalmas veszteségre, hogy nekem győzelemre kelljen játszanom,
ám győzni azért nem engedne. Mintha igazi győzelme csak az lehetne, ha véglegesen el tudna veszíteni, bár tudná,
hogy én nem tudom elveszíteni.
Ifjúkorom hibásan fölállított értékrendszere a legkegyetlenebb módon bosszulta meg magát. Mivel nem
esztétikai és nem etikai elvek, hanem a puszta szükség szabta meg cselekedeteim értékét és értelmét, bennem a
szabadosság és a szabadság határai is összemosódtak. Aztán négy év után, egyik fegyverszünetünk csöndjében,
gyorsan összeházasodtunk. Azóta ismét eltelt hat reménytelenül súlyos év.
Annyit tudok, hogy azon a novemberi estén igen furcsa módon léptem át felnőttkorom sötét idejébe. Olyan
igyekvő és tétova kamasszá változtatott, amilyen valójában soha nem voltam. S hogy nem voltam, az bizonyára
nemcsak az alkatomnak, az adottságaimnak, hanem egy véletlennek is köszönhető. A teljességhez az elveszített
vagy hiányzó életidők is szükségesek lennének, de amit nem élt át az ember, az utólag nem megélhető, s ezért se
magának, se másnak nem tehet senki szemrehányást.
Engem tizenhat éves koromig nem nagyon érdekeltek a lányok. Rajongásukat éppolyan magától értetődőnek
találtam, mint amilyen természetesnek az anyámból áradó esztelen imádatot. Ha valamilyen oknál fogva
elveszítettem valakinek a rajongását, akkor jött helyette másik. És ezzel párhuzamosan lehetőségként mindig
rendelkezésemre állt a harmadik vagy negyedik. Biológiai érettségem erőszakoskodó jeleit is azzal a tudattal
fogadtam, hogy se ellenállni nem fogok, se körülményeskedni vele. Mindenesetre ma is furcsának tetszik, hogy
nem annyira az álmaimban vagy a lányokhoz fűződő viszonyaimban adott önmagáról híreket, hanem akkor, ha
kanyarokban megránduló, zötykölődő járműveken, villamoson vagy autóbuszon utaztam. Nem szégyenkeztem
miatta, nem igyekeztem megfékezni, legfeljebb a táskámmal eltakartam magam, de az ingerület néha olyan
féktelennek ígérkezett, hogy egy kellemetlen kis baleset megelőzésének érdekében menekülésszerűen kellett
leszállnom. S ennyi elég volt, mert a fizikai feszültség, a testi izgalom nem valakire vonatkozott, hanem mintha még
tőlem is függetlenítette volna magát, csupán a zötykölődéssel állt kapcsolatban.
Ezerkilencszázötvenhétben hirtelen tört ránk a nyár. A városban még sok ház romokban hevert. Olyan volt
ez a tavaszból előtörő nyár, mintha forró robbanásával segítené a szétdúlt életet új erőkhöz. Mikor a tanítás ismét
megindult, anyámmal óriási, hisztérikus jeleneteket rendeztünk, de ő győzött, nem engedett vissza a katonai
középiskolába, hanem átíratott egy zuglói gimnáziumba. Egyik délután hazakísértem egy újdonsült barátomat a
Gyertyán utcába, majd villamosra szálltam. Május vége felé járhatott. Ha erre a délutánra gondolok, akkor
hatalmas, fehér virággyertyáikat magasba nyújtó gesztenyék jelennek meg a szemem előtt.
Szokás szerint a villamos nyitott peronján utaztam. A húzós ajtók nyitva voltak, vadul és akadálytalanul
vágott át a forró levegő a csaknem üres kocsin. A peron másik szegletében egy fiatal férfi utazott. Két ökölbe
szorított kezét hanyagul a zsebébe mélyesztette, szétvetett lábakkal támasztotta ki magát. A nyitott ajtó mögött
egy fiatal, szőke nő, csaknem áttetszően könnyű nyári ruhában. Erősen formázott, meztelen lábán fehér szandál.
Mindkét kezével kapaszkodott, és semmi más nem volt nála, mint a villamosjegye. Ettől, vagy valami mástól,
olybá tűnt, mintha nem lenne rajta ruha, vagy a ruha nem sokat jelentene. Előbb a nőt figyeltem, miként figyeli a
férfit, de amint észrevette kíváncsi figyelmemet, s rám emelte vidám, szemtelenkedő, kék szemét, ránéztem a
férfira, helyesebben a férfi felé tértem ki a nő pillantásának csupaszsága elől, ő pedig a nő pillantásán követte ezt
a közöttünk kibontakozó fejleményt. Egy normális fiatal férfi volt, középmagas, vékony. Ha valami, akkor arcának
és bőrének sötét simasága volt a legfeltűnőbb. Fényesen sima homlok, s tompábban sima a könyékig felhajtott
fehér ing és a zsebbe dugott ököl között a karja. Olyan jellegű simaság, ami azt hiszem, nemcsak a küllemét
jellemezte. Amikor viszont, követve a nő pillantását, végül is rám kellett néznie, valamilyen elmondhatatlanul mély
szemérem parancsára elvontam tőle a tekintetem; visszatértem a nőhöz, mert látni akartam, hogy mit szól a szeme
mindehhez.
Súlyos, puha, fehérbőrű nő volt. A kövérség határán, ám abban a pillanatban, mikor jóltápláltsága még
pontos egyensúlyban áll az életenergiával; amit az élvezet vágyától hajtva magába töm és magába önt, nem több,
mint amennyit más irányú elfoglaltságaiban a szervezete szépen eléget. Arányosan duzzadó tagjai nem egyszerűen
kitöltik, hanem repeszteni látszanak a ruhát. Haját borzassá fújta, szoknyáját fölkapkodta a meleg huzat. Láthattuk
térdének erős, föltűnően fehér belső hajlatát. Néha megingott, rugódzott pillantásunk élvezetétől. Nem lehetett
több húszévesnél, ám olyan érett, tömör, örökre való, mint egy súlyos szoborba mintázott modell. Amivel csupán
azt óhajtanám állítani, hogy egyszerre megvásárolható és ugyanakkor kőkeményen elérhetetlen.
És amikor már vagy harmadszorra forgott át egymásba a tekintetünk, kissé hibás állású fogaival
belevigyorodott a képembe, én pedig önkéntelenül véve át e vigyort, továbbadtam a férfinak. De azonnal
rájöttem, hogy ezt egy sokkal simább és tartózkodóbb vigyor formájában előzőleg tőle kaptam. A férfi elvette
az enyémet, s a nőre csúsztatta vissza. Majd mindhárman egyszerre fordultunk ki egymás vigyorából.
Odakinn rohant utánunk a széles út, fák és homlokzatok. Egyszerre fordultunk vissza is. Csaknem lehetetlen
lenne elmondani, hogy hová néztünk. Kölcsönösen súroltuk a félrenézéssel nem letörölhető és a visszanézéstől
megerősödött vigyort, de mintha lenne hármunk között, lenn, a villamos olajos padlóján valami igen fontos
keresnivalónk, mégse egymásra, hanem hármunk térbeli helyzetének geometriai metszőpontjára meredtünk a
vigyorral, s onnan, alulról, a kirobbanó nevetéstől is egyszerre kellett fölcsapni a fejünket. A nevetés nem volt ilyen
arányos. A nő inkább heherészett és vihorászott, kis pukkanásokat és sikkantásokat hallatott, elengedte és
visszavonta. A férfi csaknem néma maradt, göcögött, akárha szavakat akarna formázni, meg dödögött nekünk,
s ettől a csaknem szavakat találó nevetésétől vettem észre a sima arcon azt az egyetlen, de mélységesen keserű
vonást a szája körül, amely nem engedte kijönni egészen a nevetését, holott őt valószínűleg erősebben rázta, mint
a nőt vagy engem; mert mindeközben hallottam a saját elszabadult nyerítésemet: az ártatlanságomat tártam így ki,
de ezt nem szégyelltem. Döcögött velünk a villamos. Úgy éreztem, mintha vágtázna, rohanna. Talán csak akkor
érzi szabadnak magát az ember, ha nem a következményekkel számol, hanem kizárólag helyzetének adottságaira
bízza magát; s tegyen az én, amit akar.
Leállíthatatlan volt a nevetés, elrémisztette önmagát, elcsuklott önnön bátorságától, s nemcsak egymástól
kaptunk hozzá újabb, fölszabadító lökéseket, hanem mintha mindhárman olyan tartalékokkal rendelkeznénk
belőle, amit éppen az arányos különbözőségekből származó kölcsönösség miatt nem lenne többé értelme
visszafojtani önmagunkba; jöjjön, hagyjam, senkinek nincsen semmi szégyenkeznivalója, fokozódott, fájt,
belesírtunk. Ez annál is jobban esett, mert mindeközben félénkségem is reszkettetett: éreztem a karom és a lábam
látható reszketését. A villamos közeledett a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződéséhez, lassított. A fiatal
férfi ellökte magát mellőlem, ám valójában a nevetéséből taszította ki önmagát. Öklét kirántotta a zsebéből, s
figyelmeztetően fölemelte az ujját. Egyetlen ujját, jóval a feje fölé. Néztük az egyetlen ujját a levegőben, amitől
egyik pillanatról a másikra tényleg vége szakadt a nevetésnek. A nő elengedte a kapaszkodót. Ott állt a
villamosjegyével; kék szeméből kiolvadt a szemtelenség. Aztán lomhán kilépett a peronra. Teljesen átlátható,
teljesen világos volt, hogy mi történik, s reszketésem túl erős volt ahhoz, hogy a történő akadálya legyen. A férfi
rugalmasan lelépett a lassuló villamosról a járdaszigetre, s nem a butácskán utána huppanó nőre nézett vissza,
hanem rám, és pillantásának egyetlen gyors suhintásával az iskolatáskámra, amelyet állapotom leplezése céljából
éppen az ölem elé emeltem. Még vissza lehetett volna lépni a helyzetből. Olajosan barna, hatalmas szempár a sima
arcban. Nem maradt semmi gondolkodnivaló.
Bizonyára szükség volt erre a parányi késlekedésre. A rohanásunk lett tőle robbanékonyabb. A száj csupán
arra kellett, hogy szedje a lélegzetet, de nevethetett, csattoghatott az aszfalton a talpunk. Át az úttesteken,
járókelők között, anélkül, hogy beléjük ütődnél, miközben a lábad, karod, szemed mégis csupa számítás; föl s
alá a járdaszegélyeken. A férfi sima testcselekkel vágtázott elől, és minden mozdulatában volt egy hangsúly, ami
nekünk szólt. Amit a nevetésével nem tudott kiszakítani magából, kiszaladt a futástól. Vállának furakvásaival,
hátrafeszített nyakával, egyenes hátával nemcsak szabályozta, hanem mintegy eljátszotta nekünk a helyzetet.
Olyannak tetszett, mintha bármelyik pillanatban átszakíthatná előttünk a célszalagot; mint aki leszakítva magáról
vetélytársait, már a célegyenesben vágtázik. Így játszott velünk. Mert villámgyorsan változtatott irányt, bevágódott
egy mellékutcába, majd amikor kissé megzavarodva követtük, anélkül, hogy előzőleg fékezte volna szökelléseit,
eltűnt egy nyitott kapu mögött. A nő pedig kifejezetten mulatságosan futott, nem ügyetlenül és mégis súlyosan,
csaknem lomhán ömlött bele a férfi által kiszakított nyomba. Másnap néztem meg az utca nevét.
Hűvös volt. Sötét és macskaszag. Nekizuhantunk a málló vakolatnak. Néztük egymás testét és szemét. Még
mindig visszakozni lehetett volna, ám a reszketésemet időközben kifutottam a tagjaimból, és egy halk, de annál
józanabb számítás azt suttogta bennem, hogy ne tegyem. Ha nem most és így, akkor máskor és másként kell
átesnem rajta, legyen hát bárhogy és minél előbb. Lihegtünk. Nem úgy néztünk egymásra, mintha történetünk
elején, hanem úgy, mintha történetünk legvégén tartanánk. Minden nyugodt volt. Nem kellett semmilyen veszélytől
tartanunk. A nő beletrüsszentett ebbe a csöndes lihegésbe. S ezen megint nevetni kellett volna. Ám a férfi
figyelmeztetőn vonta az ujját a szája elé, s mintha ezt a figyelmeztető mozdulatot folytatná, elindult fölfelé a
lépcsőn.
Leengedett redőnyök résein tűzött be a forró délutáni fény a tökéletesen üres lakásba. A nyitott ajtókon és
ablakokon át kicsi szellő járt. Úgy képzeljük el, hogy a hosszú előszobában és a három egymásból nyíló szobában
valóban nem volt egyetlen bútordarab sem. Csak a legnagyobbik szoba kellős közepén néhány matrac a földre
dobva, s azon valami nem egészen tiszta, rózsaszín ágynemű; félrehajtott takaró, gyűrött lepedő, úgy, ahogyan
kikelt belőle. Ezen kívül néhány falban felejtett képszögön lógott itt egy ing, ott egy nadrág, és a sarokban egy
halom cipő. Tudtam, hogy túl vagyunk minden szabályon. Nem ismertem a rítus egyetlen mozdulatát se. Mégis
én tettem meg az első lépést. Hanyatt vetettem magam a matracon, és lehunytam a szemem. Ezzel nyilvánvalóvá
tettem amúgy sem kétséges járatlanságomat: ők voltak a rítusban jártasak. Amíg a lakásban voltam, nem hangzott
el egyetlen szó sem. Mégse szorult semmi magyarázatra. Tudtam, hogy azon lakások egyikében vagyok, ahonnan
a lakók december végén vagy legkésőbb január elején egyszer s mindenkorra eltávoztak. A férfi pedig önkényes
lakásfoglaló. Nem lehetett ismerős, nem lehetett rokon, mert akkor szekrényt, ágyat, széket hagytak volna neki.
Fel kellett törnie az üres lakást. Ha lefizette volna a házmestert, ha tőle kapta volna meg a kulcsot, akkor
nyugodtan nevethettünk volna hangosan a kapualjban.
Semmilyen számítás szerint nem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltöttem el ebben az üres lakásban.
Talán egy órát, talán kettőt. Hárman háromfelé hevertünk a matracon; mi ketten hanyatt, a nő a hasán, amikor
megéreztem, hogy fölöslegessé válok, s hosszú idő után ez volt az első görcsös érzés. Holott egyikük se moccant.
Talán más minőségű nyugalom áradt belőlük, s ettől az erő, mely eladdig arányosan közlekedett hármunk között,
most valamiként más irányba állt át. Akárha különös nyugalmukkal leválasztanának magukról. Ezt mindketten
akarnák, s így a magam még mindig nyugtalan nyugalmával nem tudhatnék többé közéjük férni. Az ujjamat
egészen lágyan csúsztatva beleakasztottam a nő felhúzott térdének hajlatába. Abban reménykedtem, hogy alszik.
Ha nem alszik, akkor bezárja. Moccant. Előbb a fejét fordította át a férfi felé, aztán úgy húzta még magasabbra
a térdét, hogy megszabadulhasson az ujjamtól. A férfi lassan kinyitotta a szemét, és a tekintetével azt mondta el,
amit a nő mondott neki. Nem volt félreérthető. Más ellenpróbákkal nem lett volna értelme kísérleteznem. Alig
elviselhető fájdalomnak kellett volna éreznem, ha a férfi tekintetében nem bujkál valami határozottan atyainak
tetsző biztatás. Bármilyen kiszolgáltatottan hevertem ott, szeméremtestem állandósult merevedése nem sérthette
a szemérmet, hiszen eddigi közösségünkre vonatkozott; felállni vele mégis elég kockázatosnak tetszett. Vártam
egy kicsit, lehunytam a szemem. Így azonban még érezhetőbbé vált, amit az imént a tudomásomra hoztak: ketten
akarnak maradni. S amíg aztán összeszedtem szétszórt ruháimat, fölvettem az ingemet, felhúztam a gatyámat és
a nadrágomat, bekapcsoltam a szandálomat, nem éreztem semmi tettetést abban, hogy mindketten elszenderedtek.
Semmi, egyetlen mozdulat sem történt ellenemre. Az elkövetkező két napban mégis úgy éreztem magam,
mint akit halálos vétke miatt űztek ki a paradicsomból. Nem a kiűzetést volt nehéz elviselni. A saját jószántamból
és jól felfogott érdekemtől vezérelve mentem ki belőle. Hanem a meglelt örömhöz ragaszkodtam volna. Másnap
délben visszamentem a Szinva utcai ház elé. A második emeleti lakás ablakain ugyanúgy álltak a redőny rései.
Kétségtelenül abban reménykedtem, hogy a nő fog ajtót nyitni, azt képzeltem el, hogy egyedül találom. A
kukucskáló mögött elmozdult a fényes rézrozetta, s a férfi láthatta az arcomat. Majd lassan, igen kíméletesen,
visszaengedte a szeme elé.
Úgy támolyogtam le, hogy lépésem se halljék. Nem értettem, minek szólt akkor a biztatás. Két napig
becsapottan kóvályogtam a környéken, várakoztam, tántorogtam a ház körül. Ha fájdalmamnak teljesen átadtam
volna magam, akkor valószínűleg sok minden másként alakul az életemben. A fájdalom alkalmat szolgáltatott
volna arra, hogy alaposan végiggondoljam a történteket. Ha végiggondolom, akkor egy idő után minden bizonnyal
ahhoz az ijesztő felismeréshez jutok, hogy egy férfi testétől tanultam a testem szerelmét, egy férfi testétől is, annak
ellenére egy férfi testétől is, hogy sem akkor, sem máskor, soha nem érintettem meg egy másik férfi testét. És a
szemérmes kíváncsiságon kívül nincsen is ilyen vágyam. A nő testén keresztül mégis közlekedtünk egymással. A
női testre vonatkozó másik férfitest önkéntelenül keresett magának közös medert a testek közös ritmusában. Ezt
az élményt tiltották el tőlem, egymástól és maguktól. Megesett, de amit belőlem kivettek, azt csupán egymás
között tudhatták hasznosítani. Mint ahogyan később én is másokban hasznosítottam, amit tőlük tanultam. A férfi
tekintetében e későbbi időkre vonatkozott az atyai biztatás, és nem arra, hogy visszatérhetek.
Persze nem gondoltam semmit végig, nem is gondolhattam. Eltérítettem magam, kitértem a fájdalmam elől,
hagyományosabb vágányokra tereltem a visszatérés sürgető igényét. Kialakítottam magamban egy viselkedési
szabályt. Soha többé nem érintgettem, nem fogdostam, nem csókoltam a lányokat, nem udvaroltam, nem
kerülgettem őket, nem epekedtem, nem írtam szerelmes leveleket. Légy okos, mondtam azzal a biztatóan atyai
tekintettel, amit az ismeretlen férfitól sajátítottam el. Nem tudatosult bennem e fölényesen életismerő pillantás
származási helye, de használtam. Valamiként használom a mai napig. És a lányok, vagy legalábbis azok a lányok,
akikkel kapcsolatot kerestem, mindig okosnak bizonyultak.
Olyan nyitott világba kerültem, melyben a kizárólagosság és a kisajátítás törvényei nem működnek, amelyben
nem valakivel, nem egyetlen kiválasztott lénnyel állok kölcsönösségi viszonyban, hanem mindenkivel. Illetve
senkivel. Ugyanakkor anyám, amióta az eszemet tudom, valósággal megtiltotta nekem érzelmeinek viszonzását;
ami nagyon is értelmes, ösztönösen elővigyázatos lépés volt a részéről. Bennem szerette azt a férfit, akit elveszített,
s akinek a hiánya az én érzelmeimmel csak egy tragikus hamisság árán lett volna pótolható. Elspórolta előlem a
szeretet kínját, s ezért nagyon sokára értettem meg, hogy a kín éppen úgy része a kölcsönösségnek, mint az öröm.
Foggal és körömmel tiltakoztam minden kín ellen. És azért se gondolhattam, hogy bárki hasonló hőfokú érzelmek
viszonzását kívánhatná tőlem, mert kivételezett helyzetemet megnyerő küllemem biztosította. Ami persze
semmiképpen nem kárpótolhatott azokért a sérelmekért, amelyeket a származásom miatt kellett elszenvednem.
Ám a helyzetem és küllemem között keletkező feszültség kellő mennyiségű ösztönzést adott ahhoz, hogy minden
áron gyökeret igyekezzek ereszteni egy olyan világban, amely akár rajongott értem, akár elutasított, minden jel
szerint nem tartott igényt az életem egészére.
Az imádat és a rajongás puszta fizikai létemnek szólt, az elutasítás a szociális helyzetemnek. Ellentétben
barátommal, kinek minden becsvágya arra irányulhatott, hogy megismerjen, meghódítson, érzékeljen, magához
kössön és kisajátítson egy másik emberi lényt, az én megismerési és birtoklási igényemet nem egy másik emberi
teljesség elérése és a véle való esztelen, akár önpusztító azonosulás szenvedélye ösztönözte, hanem a saját
helyzetem rendezésére irányuló törekvéseim korlátozták. Mindkettőnknek hiányzott az egyik fele. Nekem volt
otthonom, de nem volt hazám. Neki volt hazája, de nem volt otthona.
A célra irányított önkorlátozásban nem lehettem nála kevésbé esztelen. Ez lett az én szabadságom. Amilyen
mértékben eszközként használtam mások természetes vonzalmait, olyan mértékben korlátoztam azokat a
vonzalmaimat, melyek nem voltak a szükséges képbe illők, mert akadályoztak volna céljaim elérésében. Ennyi
az erkölcsi mentségem. Soha nem kívántam többet egy másik embertől, mint amennyit magamból adni tudtam.
Inkább kevesebbet. Olyan kérlelhetetlen józanságra szoktattam magam, ami a szerelem lehetőségét eleve kizárja.
A testi gyönyörben tett első kalandom biztosan meghatározta a későbbieket, de csak egy folyamat része volt. Ha
valaki eszközként kényszerül használni önmagát, akkor egy másik ember viszonylatában is eszköz marad. Első
kalandom minőségét azonosnak tekintem törekvéseim minőségével. De sem elég buta, sem elég érzéketlen nem
vagyok ahhoz, hogy kipusztulhatott volna belőlem a szerelem érzésének igénye. Csakhogy semmiféle gyakorlatom
nem lehetett a szerelemben, készületlenül ért, mert a viszonyokban és a viszonylatokban szereztem gyakorlatot.
Így áll az egyenlegem.
Valójában a Rákosinál tett látogatástól kaptam az első ösztönzést ahhoz, hogy jelentkezzek a II. Rákóczi
Ferenc Katonai Középiskolába. Nem érthettem, s tulajdonképpen azóta sem sikerült megértenem, hogy miként
szemelhettek ki a szerepre, de kiszemeltek, és a tény azt jelentette, hogy bekövetkezik a lehetetlen. Nem értettem,
hiszen még mielőtt behívattak az igazgatói irodába, tisztázniuk kellett származásomat. Vagy ha ezt valamilyen oknál
fogva elmulasztották, akkor nem értem, miért nem tulajdonítottak jelentőséget igazgatóm erre vonatkozó
figyelmeztetésének. Ujjának szemrehányó mozdulata, amint az osztálynaplóban arra a kicsi, fekete kockára bök
és körbemutogatja, nem felejthető. A szarvasmarha bőrébe nem meggyőződésből, hanem a megkülönböztetés
puszta szükségéből égetik a bélyeget.
Korlátozott gyermeki felfogóképességemmel arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszer, amelyben
élek, nem képes olyan szigorúan közönyös szabályok szerint működtetni az életet, mint amilyen szigorú, az emberi
megaláztatásokkal szemben közönyösnek mutatkozó szabályokat fölállított. Megsejtettem, hogy csak e
fölfoghatatlan és teljességgel képtelen szigor szükségszerű csúszásaiban és természetes réseiben tudom
kibontakoztatni a saját képességeimet. Nem tudtam ugyan eldönteni, hogy ők estek-e az én csapdámba, vagy
én csúsztam-e az általuk fölállított csapdába, ezt azonban nem is akartam eldönteni. Be akartam jutni a zárt
területre. És azok kényszerültek bejuttatni oda, akik lezárták. Bejutásom feltétele orosz nyelvtudásom volt, de
eszem ágába se jutott volna oroszt tanulni, ha az apám nem valamelyik hadifogolytáborban vagy nem abban a
szitává lőtt gépkocsiban pusztult volna el. Az általuk kínált parányi résbe persze csak úgy tudhattam beférkőzni,
ha alattomos módon elárultam valamennyit valóságos szándékaimból. Ha elég szavahihetőnek mutatkoztam ahhoz,
hogy végeredményben lehessek őszintétlen. Orosz tudásom és csinos arcom volt a belépőm, de arra a
kicsinységre kértek, hogy tegyek hitet. És miért ne éreztem volna méltónak magam arra, hogy bármilyen idegen
nyelven beszéljek. Igaz, ezáltal egy kicsit megtagadtam az apámat, és elárultam a barátomat. A szisztéma viszont
készségesen megfizette hittételem és szolgálatom csereértékét. Leggyengébb pontján árulta el nekem magát.
Miszerint a legjobb meggyőződése ellenére is csak olyan zöldségből tud levest főzni, amilyen a kertjében terem.
Ha mindez egyetlen évvel előbb történt volna, vagy ha a zárt terület lényegesen elütött volna az akkori
környezet egészétől, ha valóban egy márványcsarnokba vezettek volna be és nem egy szolid ízléssel berendezett
polgári szalonba, ha a kakaó nem lett volna langyos, és nem úszkáltak volna éppen olyan undorító bőrök a
felszínén, mint a napköziben a tejen, ha rendesen fölverték volna a habot és nem lett volna savanykásan löttyedt,
vagy ha nem támadt volna olyan benyomásom, hogy a rettegve tisztelt házaspár nem csupán kialvatlansága miatt
fogad bennünket nyomott hangulatban, hanem minden valószínűség szerint egy közönséges veszekedésüket
függesztették fel az érkezésünk miatt, akkor meg se fordulhatott volna a fejemben az a gondolat, hogy ebbe a
természetes résbe az egész testem beleférhet. A szisztéma szigora azt jelentette, hogy nem tűri és nem ismeri az
emberi élet esetlegességeit. S így nem csoda, hogy a köznapi esetlegességeknek e tekintélyes halmazától
vérszemet kaptam. A kínálkozó lehetőség csereértékeként azonnal föladtam azt a gyermeki elképzelésemet, hogy
egyszer, valamikor, valamilyen hadsereg tisztje legyek. Benn voltam a résben, éreztem arányait, s a rés szabályai
szerint kellett döntenem. Mégis hamisnak tetszett minden számításom. Azonnal az orromra koppintottak.
Ugyanazon a napon, amikor az anyámból kikényszerített aláírással benyújtottam a jelentkezési lapot, hívattak
az igazgatóhoz. Nyitva voltak az ablakok, de fűtöttek még. Az igazgató a langyos cserépkályhán lapogatta a hátát,
s amikor beléptem, sokáig nem szólt, hanem rosszallását jelezve ingatta a fejét.
Aztán ellökte magát a kályhától, átsétált a szobán, az íróasztalához ment. Valamilyen gerincsérülése vagy
gerincbaja lehetett, mert furcsán, féloldalasan meghajtva tartotta magát, mintha állandóan oldalazna, s csak a
kályha melegére tapadva tudta kiegyenesíteni a hátát. Miközben egy nagy papírhalomból kiemelte a jelentkezési
lapom, s nyújtotta felém, mondta, hogy biztosan ismerem a szólásmondást, miszerint Budán csak egyszer volt
kutyavásár.
Készségesen átvettem a lapot. Nagyon elégedett volt magával. Intett, hogy mehetek. Megmakacsoltam
magam, ami felingerelte.
Kívánsz még valamit, kérdezte.
Dadogtam, hogy nem értem.
Csalódna bennem, mondta, mert iskolájának nemcsak legjobb tanulója vagyok, hanem legalább olyan okos,
mint amilyen ravasz. Ne akarjak hát túljárni az eszén. Ha továbbítaná, neki származna kellemetlensége belőle.
Jelentkezzek olyan iskolába, ahol a továbbtanulásomat a származási kategóriám lehetővé teszi. Nem mondaná,
hogy ilyen tanulmányi átlaggal menjek ipari tanulónak, de a technikum kizárt. Azt se mondaná, hogy jelentkezzek
egyházi középiskolába; tehát nem marad más hátra, mint hogy egy általános gimnázium reáltagozatán segítsenek
nekem helyet keríteni. Menjek szépen haza. Elenged a tanításról. Töltsek ki egy másik lapot.
Szememet elfutotta a könny. Láttam, hogy látja. Tudtam, hogy ezzel nem fogom meghatni, s mégsem
hatástalan. Éreztem, hogy félreérti, szomorúságnak és kétségbeesettségnek véli, pedig dühömben sírtam volna.
Egy hosszú asztal volt közöttünk. Erre az asztalra szépen leengedtem a jelentkezési lapot. Ha nem pimasz, hát
szemtelen voltam. Mintha azt mondtam volna, törölje ki a seggét vele. Mert nem tudtam volna kivinni innen.
Köszönést rebegve hátráltam az ajtó felé. Ezt a köszönést különben sem lehetett rendesen kimondani. Szabály
szerint azt kellett volna mondanom, hogy „előre, igazgató pajtás”. Pajtásnak szólítani egy felnőtt férfit, aki beletipor
a jövőmbe. Azt mondani, hogy előre, amikor ki kell hátrálnom egy szobából. Az asztalon heverő lapra mutatott,
mondta vigyem. Úgy mentem ki, minta ezt már nem is hallanám nagy zavaromban.
Kora délelőtt, táska nélkül kijönni egy iskolából, ez önmagában is a félájult állapotok közé tartozik. Szabad
vagy. A pad fiókjába idegesen begyömöszölt iskolatáska mégis visszaköt az örökös rabság színhelyére. A sors
különös szeszélye játszik veled. Úgy tűnik, mintha ez a normális ütemben lüktető délelőtti élet éppen úgy a tiéd
lehetne, mint bárkié. A szabadság érzete mégis rövid pórázon fuldokol. Kába voltam hát, és fortyogtam dühömtől.
Aztán a fogaskerekű Városkúti úti megállójában, miközben szemezgettem a zsebemből a pénzemet, rájöttem,
hogy tulajdonképpen hová is készülök. Semmi értelme nem lett volna hazamenni. Anyámat, aki idegennyelvű
gépíróként egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, nem jutott volna eszembe ezzel az újabb fordulattal
felidegesíteni. S mire a saját ötletem tudatosulásától az inamba szállhatott volna a bátorságom, már utaztam.
Apám egykori bajtársához és jóbarátjához, Jámbor Elemér ezredeshez mentem. Egyenesen a Honvédelmi
Minisztériumba. Villamosra már nem maradt pénzem. Jegy nélkül utaztam tovább. Egyetlenegyszer jártunk a
lakásán, s ő soha nem látogatott el hozzánk. Anyám azonban biztos volt benne, hogy a havonta rendszeresen
érkező pénzküldeményeknek csak ő lehet a föladója. Karácsonykor, húsvétkor és a születésnapomon pár soros
levél kíséretében ajándékokat kaptam tőle, amit egy hasonlón rövid levélkében mindig tisztességesen meg kellett
köszönnöm. Az a sötétkék, aranygombos matrózkabát, amelyet barátom olyan szépen leír, szintén tőle származott.
Anyám azt sem tartotta teljességgel kizártnak, hogy csöndes közbenjárásának köszönhetőn úsztuk meg a
kitelepítést. Az események iszonyú fordulatának jóvoltából később viszonozhattuk családjának az ő figyelmes
gondoskodását. Ezerkilencszázötvenhat novemberének végén letartóztatták, és a következő év tavaszán
kivégezték. Özvegye elveszítette állását, és két, hozzám hasonló korú leánygyereket kellett nevelnie.
A kapuszolgálatos altiszt annyit mondott, hogy az ezredes elvtárs jelen pillanatban nem elérhető. Körülbelül
másfél órát mászkáltam a környéken. A Falk Miksa utcában volt egy kis madárkereskedés; kirakatában kalitkák
és akváriumok. A halakat bámultam, amint minduntalan visszatérnek az üveghez. Kitátják szájukat, és valami
láthatatlant lecsippentenek. Ugyanebben az utcában, valamivel odább, az egyik kapualjból sírva kirohant egy rövid
hajú lány. Úgy loholt, mintha üldöznék, majd hirtelen megtorpant, visszaperdült. Pillantása fönnakadt a
kíváncsiságomon, s ennyi részvét is elég volt, hogy fölzokogjon. Mintha a karomba akarna omlani, de futott vissza,
és eltűnt a kapu alatt. Egy ideig még vártam, hátha kijön. Később kimentem a Parlament elé. A tér üres volt.
Tisztes távolból figyeltem a jobb oldali oldalkapu életét. Olykor fölgördült elé egy-egy fekete bárka, ugyanakkor
föltárult a kapu, valaki beszállt. A krómos csillogás méltóságteljesen tűnt el a déli fényben. Senki nem jött,
mindenki ment. Aztán úgy éreztem, hogy elegendő idő telt el. A kapuszolgálatos bosszankodott, de mégis
föltelefonált. A kagylót és a száját eltakarva most nem csak a nevemet mondta, hanem rövid nevetés kíséretében
azt is, hogy ez egy erőszakos gyerek. Nővel beszélt, ezt éreztem a hangján. És be is engedtek az előcsarnokba,
leülhettem egy fotelba. Miközben várakoztam, egyetlen kellemetlen gondolat foglalkoztatott, nem tudtam, mi lesz
a táskámmal, ha a tanítás végére nem sikerülne visszaérnem.
Délután négy óra körül járhatott az idő, mikor végre sikerült apám barátja elé kerülnöm. Az altiszt vezetett
föl a negyedik emeletre, s a tükrösen fénylő folyosón jött az ezredes. A vállamra tette súlyos kezét, figyelmesen
megnézett, mintha megállapítaná, hogy nem tragédia, és bevezetett egy terembe, ahol előzőleg valamilyen
hadműveleti megbeszélés folyhatott. Erre utaltak az összehengerített térképek. Súlyos füst ült a levegőben; üres
kávéscsészék, vizespoharak és csikkel teli hamutartók az üveggel borított hosszú asztalon. Leültetett, megkerülte
az asztalt, és a másik oldalon ő is kényelembe helyezte magát. Rágyújtott. Addig egy szót se szólt, én se
magyarázkodtam. Kopasz volt, testes, erős kezén szőke szőrök. Láttam, hogy nemcsak cigarettájának füstje
készteti mosolygós hunyorgásra, hanem a küllemem keltette kedvező benyomást is méricskéli a szemével. És ő
is azon a kedvesen élcelődő hangon szólt hozzám, ahogy a felnőttek közül annyian. Kérdezte, mi rosszban
sántikálok.
Miután elmeséltem, az üvegre koppintotta fekete köves pecsétgyűrűjét. Mondta, hogy az iskola továbbítani
fogja felvételi kérelmemet. Ezt megígérheti. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy föltétlenül föl is vesznek. Mert
tiszteletben tartja elhatározásomat, de a továbbiakkal kapcsolatban a maga részéről nem tud egyetlen biztató szót
se mondani. Ám akár fölvennének, akár nem, úgy gondolja, hogy ezentúl magamon kell segítenem.
Elnyomta cigarettáját, fölállt. Megkerülte az asztalt, s miközben én is fölálltam, ismét a vállamra helyezte a
kezét, amiben ezennel tényleg nem volt semmi biztató. Nemcsak azért kéne ehhez tartanom magam, mert az ő
lehetőségei igen korlátozottak, hanem azért, mert aki nem tanul meg gazdálkodni a saját lehetőségeivel, az nem
képes többé megérteni a saját helyzetét. És erről az édesapám se vélekedne másként. Csöndesen beszélt.
Vállamon nyugvó kezével kormányozott a kijárat felé.
Felvételi kérelmemet egy hónap múltán minden indoklás nélkül elutasították.
Barátom csökönyös kérdéseire minden bizonnyal csökönyösen szűkszavú válaszokat adtam. Valószínűleg
ebből következtetett arra, hogy valamiféle harc folyik. Tudom, attól félt, hogy elveszít. Abban reménykedett, hogy
nem teljesülnek a reményeim, és akkor mégis ugyanabba a gimnáziumba kerülhetünk. Engem ez legalább annyira
nem érdekelt, mint ahogyan őt sem érdekelték az én vágyaim. Nem folyt semmiféle harc. Anyám határozottan
örült. Prém fejet hajtott, autószerelőnek jelentkezett. Egyedül maradtam az őrületemmel. Csillapíthatatlan haragot
éreztem apám barátja iránt. Nem értettem, miért nem segít. Miként az örökösen csokoládéra ácsingózó kisgyerek
se érti, hogy mért nem esznek a felnőttek csokoládét napestig, ha egyszer a zsebükben van rá a pénz. Az
ellenkezőjét tettem annak, amit atyailag tanácsolt. Illetve, haragomban azt tettem, amitől eltanácsolt.
Írtam, helyesebben lepötyögtem az írógépen egy levelet Dobi István államelnöknek. Másolatát akkor
semmisítettem meg, amikor észrevettem, hogy a feleségem turkál a papírjaim között. A szégyen akadályoz abban,
hogy e méltóságát veszített gyerek szavait szó szerint visszaidézzem. Arról írtam, milyen alapvető fordulatot
jelentett életemben az a megtiszteltetés, mikor is személyesen megismerhettem Rákosi pajtást, és felesége
személyében a szovjet embert. Azzal folytattam, hogy a mi családunkban a szovjet ember szeretetének
hagyománya van, hiszen én magam is apám nyomdokába lépve tanultam meg az orosz nyelvet. Így evickéltem
kényesebb vizekre. Elismertem, apám arra kényszerült, hogy részt vegyen a szovjet emberek elleni igazságtalan
háborúban, de kértem, vegyék figyelembe következetesen németellenes magatartását. Végezetül ígéretet tettem,
miszerint egész életemmel azon leszek, hogy kijavíthassam az általa elkövetett hibát. Szavaimnak
dokumentumokkal akartam hitelt szerezni. És eddigi életemnek nincsen is ennél mélyebb szégyene. Négy pepita
füzetét, frontnaplóját mellékeltem a levélhez.
Az operairodalmat nem ismerem, a baletthez pedig egyáltalán nem értek. Ha éneklő és táncoló embereket
látok egy színpadon, akkor egyszerre érzek ámulatot és idegenkedést. Folyamatosan olyasmit mutogatnak, amit
felnőtt, egészséges emberek józanon soha nem csinálnának a nyilvánosság előtt. És gyerekes ámulatba ejt, hogy
mégis képesek erre a szemérmetlenségre. A hangok, a testek, a díszletek és az egész operaépítészet túlérett
pompája olyan mértékben taszít, hogy számomra mindig a legnagyobb megpróbáltatást jelenti, ha át kell lépnem
egy ilyen ház küszöbét. Mintha púderosdobozban ülnék, és selyemcukorkákat tömködnének a számba. Mihelyst
fölemelkedik a függöny, megfájdul a gyomrom, vagy le kell hunynom a szemem, s ilyenkor anélkül, hogy
észrevenném, minduntalan beleszundítok a nagy zenélésbe. Azon a novemberi estén ráadásul nem is akárhol,
hanem közvetlenül az óriási cári páholy mellett kaptunk helyet.
Nem tudom, hogy ezt az operát miként szokás játszani, de a nyitány első hangjára fölemelkedő függöny
mögött egy másik függöny vált láthatóvá ezen az előadáson. Ezüstös selymekből, aranyfüstnyi muszlinokból,
grafitszürke tüllökből és nyers zsákvászondarabokból, nagy fekete öltésekkel összerótt mocskos rongyokból,
puhán egymásra rétegezve. S miközben a zenészek igen szorgalmasan zenéltek, ezeket a rétegeket a muzsikától
független, lassú ütemben lebegtették, húzták és vonták egymáson a szemünk előtt. Egészen addig, míg láthatóvá
lett mögötte a Vörös tér díszlete. Ahol is füstölgő fáklyákkal, lobogó gyertyákkal és ingófényű lámpásokkal táncolt
a tömeg; és az ember megértette végre, hogy ez a függöny valamilyen lassan fölszakadozó, hajnali köd akart volna
lenni.
A szállodából két hatalmas, fekete kocsin szállítottak el minket, s bár sikerült azonos kocsiba kerülnöm a
lánnyal, már ezen a rövid úton megbántam, hogy eljöttem velük. A viszontlátás titkos, s alig elárult örömén kívül
nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani a barátommal. Fáradt voltam, s figyelmetlen a lány miatt. És az is
elválasztott tőlük, hogy valamennyien némi előzőleg elfogyasztott ital nyomása alatt hangoskodtak, én viszont
vágyakoztam az italra. Az erőfeszítés, amivel eltitkoltuk egymás elől a viszontlátás örömét, mindkettőnkben
kellemetlen feszességet eredményezett. A lányt pedig legfeljebb figyelhettem, szemmel tarthattam, de nem
közeledhettem határozottan felé. Éreztette, hogy kizárólag visszautasító lehet, s ha egyetlen óvatlan mozdulatot
tennék, akkor olyan látványos visszautasításra kényszerülne, ami miatt végleg le kéne róla mondanom. Tehát ő
sem szeretne rólam lemondani. Még nem tudja. Kerültük egymás tekintetét, ám ezáltal nem kerülhettük el a
tekintetváltás vágyát. Mindvégig érezhető feszültségben tartottuk egymást. Annyit engedtem meg magamnak, hogy
amikor levette prémgalléros kabátját, udvariasan elvegyem tőle. Ugyanilyen semmire nem kötelező udvariassággal
köszönte meg. A feszültség kölcsönössége abból állt, hogy mindketten palástolni igyekeztünk az egymásra
vonatkozó érdeklődést a többiek előtt. Ami tökéletesen azért sem sikerülhetett, mivel a négy embert és a
kíséretükben lévő tolmácsnőt nemcsak egy alapos és vidám délutáni italozás, hanem a csoportban utazók
sajátosan bensőséges kapcsolata is összefűzte, amire vigyáztak. Idegen elem maradtam közöttük.
A társaság egyik tagja, egy szakállas, küllemében mindenképpen föltűnésre törekvő fiatalember, különösen
ugrásra késznek mutatkozott velem szemben. Azt se tarthattam kizártnak, hogy a lány azért beszélt olyan
tartózkodón a telefonba, mert nem volt egyedül a szobában. A szakállas fiatalember engem figyelt, én őket
figyeltem. Később kiderült, hogy gyanúm nem volt alaptalan. Barátom s a harmadik férfi azt figyelte, hogy mi lesz
ebből. A tolmácsnő pedig kedvesen meleg, anyás, s bármily gondoskodásra kész figyelemmel szemmel tartotta
az egész társaságot. Aztán vendég voltomra hivatkozva udvariasan engedtem őket előre. Meghúzódtam a páholy
jótékony homályában, a tolmácsnő mellett. A lány a páholy mellvédjére dőlve ült előttem. Olykor meztelen
nyakára kellett pillantanom. Rakoncátlan haját most kontyba fésülve viselte. És mindig megérezte, félrerezzent,
ha tarkóján időztem a tekintetemmel. Vagy ő éreztette velem, mikor nézzem a színpadot, s mikor a csupasz
nyakát.
Mikor szétszakadoztak a hajnali köd utolsó selymei, rongyai, nyilvánvalóvá vált a ködként tovatűnt függöny
ideológiai szándéka is. A színpadon ugyanis megismétlődött a rongy és a selyem; egymásba bolydulva és mégis
jól elkülöníthető csoportokban táncolt gazdag és szegény. Aranyba bábozódott hercegkisasszonyok, prémekbe
burkolt részeg bojárok, selymekre vetkőztetett kurtizánokkal pajzánkodó kupecek és buja pópák, rongyaikba
rohadt rokkantak és átvérzett pólyákban vonagló sebesültek, félmeztelen koldusok, tekergő mutatványosok,
nyomorult portékájukat kínáló árusok, és mindenféle lebzselő, bámész népség között a népi viseletben tündöklő
vidékiek, a szűzies leányzók, s a hozzájuk illő deli legények. Engem ettől a bőségtől azonnal elfogott a szokásos
émelygés. Mehetnékem támadt. Mehetnékem a Pervomájszkájára. Ahol vártak, ahol nem éreztem volna ilyen
illetéktelennek magam. Ahol reggelente a három nő nagy rózsaszínű szatén melltartókban és még nagyobb
rózsaszín bugyogókban mászkált körülöttem, én meg álmosan vakaróztam. Az észrevétlen távozás belső indokát
keresgélve még az is megfordult a fejemben, hogy mestere halálának másnapján színházban ülni igazán ízetlen
dolog a tanítványtól.
Javában folyt a tánc a színpadon, mikor a szakállas a lány mellvéden nyugvó kezére tette a mancsát. Közel
hajolt hozzá, valamit súgott a fülébe. Pusmogni kezdtek. Láthattam, hogy igen összeszokottak a pusmogásban.
Ami kíváncsivá tette másik két társukat. A nyakukat nyújtogatták, ők is hallani akarták. A szakállas erre, anélkül,
hogy elengedte volna a lány kezét, magyarázatba kezdett. Barátom pedig éppen csak fölkapta első két szavát,
s azonnal áthajolt a szakállas háta mögött a lányhoz. Valamit susorgott. Mindketten fölnevettek. Ám a lány úgy
billentette hátra a fejét, hogy nekem is adjon nevetésének látványából, és ugyanakkor kihúzta kezét a szakállas
keze alól. Ami szintúgy nekem szólt. A kezembe adta a folytatást, nem mehettem el. De a mozgolódástól,
nevetgéléstől, hangoskodástól, amit mindeközben csaptak, ritkán éreztem kellemetlenebb helyzetben magam.
Hozzájuk tartoztam, és mégse volt hozzájuk semmi közöm. Értettem a játékukat, de nem kívántam részt venni
a játékukban. Mert ettől kezdve semmi olyasmi nem történhetett a színpadon, ami ne ingerelte volna őket
nevetésre. Nem tudtam eltekinteni a színházat átlengő ünnepi áhítattól, és attól kezdve mégis az ő szemükkel
kényszerültem látni a színpadot.
Kétségtelen, hogy nem túl szerencsés művészi ötlet a társadalmi osztályok ellentétére és kibékíthetetlen
harcára alapozni egy balettbetét koreográfiáját. S azt is el kell ismerni, hogy az opera nyitánya se bizonyult
alkalmasnak a táncra. Értékítéletük mégis ellenkezést váltott ki belőlem. Persze féltem is, hogy a botrány nem lesz
elkerülhető. És nem is volt elkerülhető. Egy idő után a nemzeti áhítatába alámerült tolmácsnő is fölneszelt, s ujjának
ijedt, óvatos érintéseivel igyekezett őket jobb belátásra bírni. Ami olaj volt a tűzre. Mint a jóságosan figyelmező
tanító néni, aki maga is retteg, hogy az igazgató bácsi nehogy észre találja venni a rendetlenkedést. Nem néztek
egymásra, gondolom, a színpadra is csak lopva néztek. A tolmácsnő semmit nem értett, lágy akcentusával
szólongatta őket. Rázkódott a hátuk, rázkódott a válluk a visszafojtott röhögéstől. Néha röviden pukkant,
robbant, elfojtották; ami siettette és erősítette a következő pukkanásokat.
Nem tudom, hány táncos táncolhatott a színpadon. Nagyon sok táncos. Ilyen sok táncost ritkán láthatni
együtt. Mikor azonban a nyitány végeztével a diadalmasan színre törekvő szólisták mögött, harci jelvényeket és
templomi zászlókat cipelve, benyomult egy újabb tömeg, az ujjongva éneklő kórus, s valóságos tömegnyomor
keletkezett a színpadon, és ráadásul nagy harangbongások közepette, vöröslőn fölkelt a nap a Kreml csipkés falai
mögül egy dróton, a páholyban végleg elszabadult a pokol. Ütni kezdék egymást, hörögtek, böfögtek. A
tolmácsnő a csillapítás szándékával, ijedten ütötte őket. A szomszédos páholyokban is erőre kapott az ellenkező
népmozgalom. Értetlenséget kifejező indulatszavakból, fölháborodott pisszegésből és figyelemre intő, fojtott
indulatú kiáltásokból állt. Elveszítettem a fejem. Fölugrottam és menekülésszerűen elhagytam a nézőteret.
A páholyok nem közvetlenül a folyosóra, hanem egy vörös selyemmel tapétázott, fényesen kivilágított
szalonra nyíltak. Felindult voltam, fölháborodott, de valamelyest megkönnyebült attól, hogy bármi történjék velük,
megúsztam. Vettem a kabátomat. Csakhogy, amint belebújtam, kicsapódott a páholy selyemtapétás ajtaja, s egy
föhangosodó basszusária kíséretében szabályosan kiesett rajta a felszabaduló röhögéstől egymásba kapaszkodó
négy magyar. Egy pillanatra láthatóvá lett a páholy homályában kétségbeesetten ágáló tolmácsnő. Valamelyikük
rácsapta az ajtót. Egymást tapogatva, fogdozva, lökve, ordítva és üvöltve röhögtek. Gurgulázva, vinnyogva,
könnyesen röhögtek, és most ki voltak küldve az osztályból. A magam részéről mielőbb véget akartam vetni a
jelenetnek. A lány és a szakállas egymásba fogódzva esett neki a tapétás falnak. A szakállas lecsúszott. S el is
menekítettem volna magam, ha barátom, szánt szándékkal vagy szándéktalanul, nem úgy engedte volna el a társát,
hogy ő maga nekem essen. Felfogtam az esését. Egymás szemébe meredtünk. Nem tudtam gátat vetni annak a
megvetésnek és gyűlöletnek, amely éppen úgy érintette a gyermekkor homályát, miként egy órával előbb a
viszontlátás öröme is ugyanebből a homályból fakadt. És megéreztem a saját kezem, illetve megéreztem, hogy a
vállát markolom. Megráztam. Bohócok, pojácák vagytok, érted? nyomorult pojácák! Mondtam, vagy inkább
kiáltottam neki. Azonnal lesimult az arca, és ugyanolyan tántoríthatatlan gyűlölettel nézett vissza rám. Te pedig egy
gyomorbeteg karrierista vagy, mondta. Egy szaros Julien Sorel voltál, és az is maradtál. Te szemét zsúrfiú. És még
valamit mondott akkor. Pillantásából nem tűnt el a gyűlölet, ám a hangjába visszatért az a mesterkéltnek tetsző
cinikus íz, amit nem ismertem. Kisistergett belőle. A hirtelen támadt csöndben a többiek is jól hallhatták. A
legkedvezőbb pillanat kijelenteni, sisteregte ezen a furcsa hangon, halálosan szerelmes voltam beléd, te gyáva szar.
A lány elnéző megvetéssel bámulta a csupaszságomat. Nocsak, mondta, s indulva a kijárat felé, szánakozva
megérintette a karom. Kegyelemdöfésnek szánta. Csücsörített hozzá. Kiszűrődött a zene. Négyen négyfelé álltunk
a szalonban. És akkor kihúzott két hajtűt a hajából, és a haja lebomlott. Megrázta a fejét, kilépett az ajtón.
Ami ezután következett, inkább mesés jelenésnek tetszik. Lépegetett lefelé a puha vörös szőnyegen. Mentek
lefelé a gyönyörű harisnyás lábai a lépcsőn. Némán, kissé összeroskadva követtük. Magunk mögött hagytuk a
zene utolsó foszlányait. Az első emeleten nyitva állt az egykori cári fogadóterem üveges ajtaja. És a szikrázó
kristálycsillárok fényében elképzelhetetlen gazdagsággal terített asztalok várták a díszelőadás vendégeit. Az asztal
U alakban követte a terem alaprajzát. Rajtunk kívül sehol senki. Ő pedig a zavarodottság vagy a meglepettség
leghalványabb jelét sem adva, besétált ide. A többiek tartózkodón követték. Körüljárta a hidegtálakkal,
gyümölcstartókkal, italokkal és édességekkel dúsan megrakott, növényfolyamokkal és virágkosarakkal díszített,
ezüstöktől, kristályoktól és porcelánoktól ragyogó asztalt. Aztán fölemelt egy tányért, szalvétát és villát vett hozzá,
tálalt magának. A többiek élvezettel fölnevettek, és zavartan követték példáját. Pillanatokon belül ugyanott
folytatták, ahol az imént a páholyban abbahagyták. Most azonban némán. Ittak és zabáltak. Találtam egy üveg
vodkát, töltöttem belőle és kiittam. Majd odaléptem hozzá, és kérdeztem, nem jönne-e velem. Tulajdonképpen
ő viselkedett a leggonoszabbul. Mert ő nem zabált, hanem módszeresen, tálról tálra haladva mindenbe belecsípett,
mindenbe belekóstolt és beletúrt, mindent tönkretett. Az arca tökéletesen rezzenéstelen maradt. Miközben szóltam
hozzá, fölnézett rám. Nem, mondta rezzenéstelenül nézve a szemembe. Nagyon jól érzi itt magát.
Kitartóan hullott a hó. Az utcák jókedvű, élénk zajokkal teli, a vastag hótól mégis puhán letompított
forgalmából érezni lehetett, hogy elkezdődött az ünnepük. Részegek is tántorogtak. Visszasétáltam a szállodába.
Kivettem a hűtőszekrényből a vodkámat, letettem a telefonkészülék mellé. Ittam, és vártam rá. Később egyre
sűrűsödő időközökben, kitartóan hívtam a számát. Valamivel éjfél után jelentkezett, s akkor már egyedül volt.
Körülbelül ennyit tudtam, ennyit tartottam szükségesnek magamról elmondani.
Barátomat e véletlen moszkvai találkozás után sokáig nem láttam viszont. Olykor föltűnt a neve. Helyüket
kereső és helyüket nem lelő, könnyelműen tépődő fiatalemberekről szóló tárcáit úgy olvastam, mintha korpát
őrölnék a számban. Öt évnél valamivel több telt el, mikor néhány nappal karácsony előtt Zürichbe kellett utaznom.
A Ferihegyi repülőtér parkolójában hagytam a kocsim; mindössze két napra mentem. S amikor visszatérve
kiléptem az utascsarnokból, szokás szerint nem találtam a kulcsomat. Se a kabátomban, se a nadrágom zsebében.
Tapogattam. Ezek szerint a táskámban kell lennie. Vagy elveszítettem, ami nem először történt volna. Tárgyaim
se ragaszkodók. Csupán egy kézitáska volt nálam, ingekkel, iratokkal, meg egy nagy áruházi tasak, mindenféle
ajándékokkal telitömve. Csomagjaimat letettem hát egy poggyászkocsi platójára. Kutatni kezdtem a kulcsom után.
Miközben turkáltam, észleltem ugyan, hogy alig karnyújtásnyira tőlem valaki a lépcsők betonmellvédjén
üldögél, de csak akkor néztem meg magamnak, amikor megtaláltam a kulcsot egy zokniban. Olyan közel ült, hogy
még a hangomat sem volt szükséges megemelnem.
Érkeztél, vagy indulsz, kérdeztem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne; bár láttam, hogy valami
baj van. Se az évszak, se a hely, se az óra nem volt alkalmas arra, hogy valaki itt üldögéljen. Alkonyodott,
finoman permetezett a köd, már égtek a villanyok, kellemetlen, csúszós hideg volt. Rám emelte a tekintetét, és
nem voltam benne biztos, hogy fölismer. Sőt, míg tagadólag ingatni nem kezdte a fejét, olyan benyomásom támadt,
mintha én tévesztettem volna össze valakivel.
Valakire vársz, kérdeztem.
Mondta, hogy nem, senkire nem vár.
Akkor mit csinálsz itt, kérdeztem kissé ingerülten.
Ismét némán ingatta a fejét.
Az eltelt öt év alatt biztosan nem változott meg jobban, mint amennyire én is megváltoztam; szárazzá
vékonyodott arca, kikopaszodott homloka, őszülő haja mégis meglepett. Olyan volt, mint akiből az utolsó csepp
nedvességet is kifacsarták. Száraz és gyűrött.
Közelebb léptem hozzá, mutattam a kulcsomat, mondtam, hogy szívesen beviszem a városba.
Ingatta a fejét, hogy nem.
Kérdeztem, akkor mi a francot akar itt csinálni.
Semmit, mondta.
Két jókora s alaposan megtömött bőrönd között ült. Mindkettőnek a fülén ott fityegett az Interflug berlini
járatának kártyája. Ami egyértelművé tette, hogy nem indul, hanem hazaérkezett. Kezébe nyomtam a
kézitáskámat, megragadtam a bőröndjeit, és szó nélkül elindultam velük a parkoló felé. Nem követtek léptek.
Mire megtaláltam a kocsim és elhelyeztem a csomagtartóban a bőröndjeit, ott állt a kézitáskámmal. Nyújtotta,
s közben az arca ugyanolyan ijesztően közömbös maradt.
Holott sokkal határozottabb volt az arca, mint bármikor. Minden lágysága ellenére, csaknem erőteljes. Eltűnt
róla az a furcsa kétértelműség is, amivel előző találkozásunkkor meglepett. Árnyéktalanul tiszta arc. S mintha ő
maga mégse tartózkodna a saját arcában. Akárha szabadságolta volna magát saját magából. Száraz. Ennél jobb
szót mégse sikerült találnom.
A kocsimban is elég nagy rendetlenség uralkodik. Helyet kellett csinálnom hát, mindenféle tárgyakat
hátrahajítani. Igyekeztem gyorsan és határozottan cselekedni, mert az volt a benyomásom, hogy a bőröndjeit
hátrahagyva bármelyik pillanatban eltűnik. Illetve, azért támadt ilyen érzésem, mert teljesen közömbös maradt.
Ott állt, de nem volt.
Már a gyorsforgalmi úton jártunk, mikor cigarettával kínáltam; elutasította, rágyújtottam.
Mondtam, hazaviszem.
Nem, oda nem.
Kérdeztem, hová vigyem.
Nem válaszolt.
Magam sem tudnám megmondani, hogy miért, de rá kellett pillantanom. Nem a válaszára vártam. Tudtam,
nem tudhat válaszolni, mert nincsen mit válaszolnia. Nincsen helye. S ha valakinek nincsen helye, akkor arról nem
lehet beszélni. Egyenletes időközökben suhantunk át az ívlámpák fénye alatt, s ezért valamivel később ismét vissza
kellett fordulnom, megbizonyosodni, hogy jól láttam-e. Sírt. Ilyennek nem láttam még síró embert. Száraz és
közömbös maradt az arca. Épp olyan, mint az imént. Mégis vízcseppek jöttek a szeméből, s lefolytak az orra
mentén.
Mondtam, hogy akkor jöjjön hozzánk. Holnap úgyis karácsony. Legyen velünk.
Nem, azt nem.
Valami egyszerűt és vigasztalót akartam volna még mondani. Mondtam, biztosan esni fog a hó is. Ami elég
ostobán hatott, s így elég sokáig nem volt mit mondanom.
A gyermekeim kivételével, senkivel kapcsolatban nem merült fel bennem ilyen határozottan az érzés, hogy
rám van utalva. Ha vízből kellett volna kimentenem, ha egy kötélről kellett volna levágnom, akkor biztosan nem
éreztem volna ilyesmit. De semmilyen látható jelét nem adta annak, hogy meg kívánna válni az életétől. Testének
üres hüvelye még élt. Nem volt szükség semmiféle hősiesen határozott gesztusra. Nem tudhattam, mi történt vele,
s nem is voltam kíváncsi rá. Nem kellett megmentenem. Az ember különben is pontosan érzi, mikor tehet föl
kérdéseket, s mikor nem. Csupán a gondoskodásomra volt bízva, és ez egyáltalán nem volt kellemetlen érzés.
Mindenféle szenvedély kihunyt benne, a hiány pedig lehetővé tette, hogy működni kezdjenek az én egyszerű és
igen gyakorlatias képességeim.
Beértünk a városba. A Ludovika hatalmas épületére, apám életének színhelyére mindig legalább egyetlen
pillantást kell vetnem, ha elhaladok előtte. Azután az Üllői úti Sebészeti Klinika következik, ahol egy második
emeleti kórteremben két évvel előbb meghalt az anyám. És éppen itt, e két épület között éreztem sürgető
szükségét annak, hogy eldöntsük a haladás irányát. Nem néztem rá.
Mondtam, akkor megint van egy ötletem. De tudnom kéne, ragaszkodik-e ahhoz, hogy a városban
maradjon.
Nem, egyáltalán nem ragaszkodik semmihez. Viszont komolyan kér, ne csináljak semmiféle gondot
magamnak. Tegyem ki valahol. Bárhol. Tegyem ki a körútnál. Ott majd villamosra száll.
Mondtam, hogy erről ne is beszéljünk. Mert ez a villamos elég hamisan csengett. Ha azonban nincsen
ellenére, hogy velem legyen, akkor inkább utazni fogunk egy kicsit.
Nem válaszolhatott.
Később mégis úgy éreztem, akárha visszaköltözne testének üres hüvelyébe valami, ami ismét emlékeztet egy
halovány érzésre. A kocsi alaposan fölmelegedett. Meglehet, hogy ez a fizikailag előállított hő tévesztett meg;
mégis attól éreztem nagyszerűnek a helyzetünket, hogy ennél nem lehetett volna egyszerűbb.
Apai nagyapám igen gazdag ember volt; malmos, gabonakereskedő, sőt telekspekulációval is foglalkozott.
Ma már szinte elképzelhetetlen a magyar történelemnek e rövid, vállalkozó kedvtől lüktető korszaka, mikor is
csaknem az egyik napról a másikra tetemes vagyonokra lehetett szert tenni. Érthetetlen, hiszen a magyar
gazdaságtörténet a középkor végnapjaitól kezdődően inkább a különböző eredetű pangások és hosszantartó
szükségállapotok története. S hogy mégis létezik ilyen korszak, azt abból tudjuk, hogy jobbára azokban az
iskolákban tanulunk, azokban a közintézményekben intézkednek felőlünk, azokban a kórházakban
gyógykezeltetjük magunkat, és azokban a csatornákban folyatjuk a szennyvizet, amelyek akkor épültek. Lehet,
hogy kevesen szívelik ezeknek az épületeknek a pöffeszkedő stílusát, de mindenki élvezi tartósságuk előnyeit.
Ebben a korszakban, valamivel a századforduló után, két házat épített magának a nagyapám. Egy télen is lakható
nyaralót a Svábhegyen, amelyben anyám haláláig laktunk, valamint egy tekintélyes és romantikus küllemű,
emeletes vadászházat. Apróvadra szeretett vadászni, és nem messzire a fővárostól, szenvedélyének megfelelő
helyet választott a házának. Sík vidéken, közvetlenül a Duna partján, ahol vadkacsát és szárcsát lőhetett az
árterület füzeseiben, és fácánt, nyulat a lágy homokvonulatokkal tagolt határban.
A község nevét nem árulhatom el. A későbbiekben ki fog derülni, miért nem tehetem. Tulajdonképpen úgy
kéne eljárnom, ahogyan a klasszikus orosz regények elmés szerzői tették, mikor is csillaggal jelöltek egy-egy
helységnevet. Olyan emberi települések nevét jelölték ki így, amelyeknek határozott és más településekkel nem
összetéveszthető arcuk van, következésképpen pontos helyük a térképen, mégis lehetnének bárhol a széles
hazában. Nekem a ráismerés kínos következményeinek elkerülése végett kell eltekintenem a hely közelebbi
megnevezésétől. Azt azonban alattomos módon elárulhatom, hogy ha valaki a nulla kilométerkőtől indul és jó
tempóban halad, akkor mintegy hatvan perc alatt érheti el a községet, ahová azon a délutánon tartottunk.
És még azt is el kell mesélnem, hogy anyám nővéreit, Ella és Ilma nénémet, ezerkilencszáznegyvenöt
januárjában kibombázták Damjanich utcai lakásukból. Még az ötvenes években is láttam az épület eltakarítatlan
romjait. Közvetlenül az ostrom után költöztek ki ide. Az utolsó pillanatban tették. A házat feltörve találták, de
furcsa módon alig néhány tárgy hiányzott. Hiányoztak a kerti szerszámok a fészerből. És két hatalmas, torontáli
faliszőnyeg hiányzott a földszinti vadászteremből, amelynek darabjait évekkel később különböző kutyaólak
béléseként látták viszont. Ebbe a faluba se a németek, se az oroszok nem kvártélyozták be magukat. Átvonultak.
Helybéliek lehettek a fosztogatók, ám alaposabb munkára tán azért se jutott idejük, mert nénikéim érkezésekor
szörnyű napokat élt át a falu.
Néhány nappal előbb három, seregtestéről leszakadt orosz katona evezett át a jeges folyón. Bort, pálinkát,
csirkét és kacsát rekviráltak. Mígnem fölfedeztek egy házat, ahol három eladósorban lévő lány lakott az özvegy
édesanyával. Se a lányoknak, se az anyának nem volt ellenére az eltulajdonított jószágból csapott mulatság.
Sütöttek, főztek, ettek, ittak, táncoltak és lövöldöztek jókedvükben. A ház a község szélén, egy vizenyős
mélyedésben, a temetődomb alatt állt. Az elbeszélők a mai napig a legnagyobb elővigyázatossággal szólnak az
eseményekről. Úgy mesélik, hogy két álló nap és éjszaka folyt a mulatság, és még az ablakokat se függönyözték
volna el. A falu tetszhalottnak mutatta magát. E két nap alatt állítólag senki nem tette ki a portájáról a lábát. A
második estén valakik mégis belőttek az ablakon. A temetődombról lőttek pisztollyal és vadászpuskával. Az első
lövések megsebesítették az egyik lányt, és hasba találták az egyik oroszt, aki azonnal elvérzett. A másik kettő
visszalőtt. Lövéseiknek ott a nyoma néhány régi sírkövön. A tűzharc mégis egyenlőtlennek bizonyult, mivel
megelőző lövöldözéseik miatt géppisztolyuknak csaknem teljesen üres volt már a tára. Annyi muníciójuk maradt,
hogy egymást biztosítva visszavonuljanak a partra. Az anya azon nyomban fölakasztotta magát a padláson. Értette,
amit az értésére adtak. Másnap pedig nagy készültséggel érkezett meg az orosz katonai rendőrség. A sebesült
lányt elszállították. Délután gyalogoltak be a faluba a nénikéim. A kihallgatások, a falhoz állítások, a házkutatások
és az elhurcolások nem vezettek semmiféle eredményre. Nyom alig maradt, fegyvert nem találtak. Egy ilyen kicsi
faluban valamiként mindenki rokona mindenkinek. Az özvegy földbe tételére az oroszoknak kellett kihajtaniok
néhány férfit. A falu a mai napig nem óhajtja tudni, hogy ki lőtt. Amennyiben azonban a ház üres maradt volna,
biztosan semmi nem menti meg a teljes pusztulástól. Nem beszélve arról, hogy kizárólag nénikéim előrelátásának
és ravaszságának köszönhetően maradt a mai napig a családunk tulajdonában.
Két kiérdemesült csataló; családom élesebb nyelvű tagjai így emlegetik nénikéimet. Ami persze nem
túlságosan hízelgő. De tényleg kivételes lények. Ha nemzethalálról szóló, fájdalmas eszmefuttatásokat olvasok,
akkor elsőként ők jutnak az eszembe. Velük kapcsolatban ugyanis nehéz lenne eldönteni, hogy simulékonyságban
járatos energikusságuk vagy az élet folyamatos fönntartásában járatos hajlékonyságuk erősebb-e. Keveset
esznek, sokat beszélnek, állandóan jár a kezük és a lábuk. Az utóbbi években, láthatóan öregedve, azt
hangoztatják, hogy a szüntelen tevékenykedéstől kopik a szervezet, s ha a szervezet kopott, akkor könnyebb a
halál. Másfél évnyi korkülönségük nem látszik. Olyannyira hasonlítanak egymásra, mintha ikrek lennének.
Magasok, nagycsontúak. Egészen rövidre nyírják egymás haját. Fiatalságukban annyira lehettek szemrevalók,
amennyire egy igásló is tetszetős jószág. Lábuk legalább negyvenes, minden csattog és puffan körülöttük, döngő
léptekkel járnak. Ha nem könnyeznének oly könnyen a részvéttől, vagy nem lenne bennük szinte túladagolt
megértési készség a világ legkülönbözőbb s akár legkülönösebb jelenségei iránt, akkor azt mondhatnók, hogy
nincsen bennük semmi nőies. De gyöngédségük olyan finom, tartózkodó és gondoskodásra kész, amivel a
leghagyományosabb nőeszmény összes lelki követelményét kielégítik.
Ilma néném, tizennnyolc éves korában, házasságon kívül teherbe esett. Ami a család számára nem volt
kisebb képtelenség, mint mikor a nagyapám bejelentette, táncosnak áll, ha nem engedik katonának. Ella a
leghatározottabb formában elejét vette a kirobbanni kész családi fölháborodásnak, és elköltöztette otthonról a
húgát. A csecsemő néhány napos korában meghalt. Azóta élnek kettesben. Valamit elintézhettek egymás között.
Férfiember nem lépett többé az életükbe. Legalábbis minden jel erre utal. És valamiként ekkor állhatott meg
számukra az idő. Újságot nem járatnak, rádiót nem hallgatnak, televíziót alig néhány hete vásároltak először
maguknak. Hívők, de nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget se a templomjárásnak, se az imának. Istenről
olyan hangfekvésben beszélnek, miként gazdag konyhakertjük várható hozamáról. És a gonosznak se jár több
indulat, mint a levéltetűnek vagy a krumplibogárnak. Az előbbire fahamut szórnak, az utóbbit a térdükön
csúszkálva keresik a virágzó krumplibokrokon, és az ujjukkal nyomkodják szét.
Kerti munkával kezdik a napot. Május végétől egészen szeptember közepéig minden nap úsznak egyet a
Dunában. Eshet, fújhat, áradhat, nem számít. Felöltik fölöttébb mulatságos, mellben szűk, fenékben kitágult,
gumírozott, kisvirágos kartonból készült és immár teljesen színehagyott fürdőruhájukat, fehér gumisapkát húznak
a fejükre és fehér gumicipőt a lábukra. Így menetelnek az iszapban cuppogva, a kavicson csikorogva, fölfelé a
parton. Ella elöl, Ilma utána. Ezután kislányos közjáték következik. Derékig gázolnak a vízbe, ijedősen és
élvezettel szoktatják a bőrüket, sikongva fröcskölik egymást. Hirtelen elfekszenek, a sodrásra bízzák a testüket.
A fenekükön, mint valami úszógumi, nagyra fúvódik a fürdőruha.
A két és fél holdas parkot, amelyben minden egykor elültetett nemes növény és minden burján úgy növekszik
és pusztul el, ahogyan a kedve tartja, magas téglakerítés választja el a falutól, s több mint háromméteres, vörös
terméskőből épített fal védi a parton az áradástól. Idáig úsznak le a sodorral, föltrappolnak a meredek, szűk,
bemohosodott kőlépcsőkön, fürdőköpenyt öltenek; így térnek vissza a házba. Ezen a partszakaszon, a kőfal alatt
ölték meg a barátomat. Száraz nyár volt, s őszre a legmélyebb medrébe húzódott vissza, mélybarnára sötétedett
a folyó.
Esténként, miközben egyikük varr, stoppol, pulóvert köt nekem, vagy végeérhetetlen csipkéi egyikét
horgolja, másikuk fölolvas. Barátjuktól, Fitos Vince református lelkésztől kapnak kegyes könyveket olvasásra.
Mindketten komoly és elmélyült ábrázatot öltenek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a nagyobb
ostobaságokon ne vihogjanak.
Nem tudom, milyen jelekből ítélnek, de helyzetfelismerési képességük olyan tökéletesen működik, mintha
a legnagyobb tájékozottsággal rendelkeznének. Engem rendszeresen kifaggatnak a valutapiac árfolyamainak
állásáról, a falubeli suhancoktól pedig megtudják a labdarúgó mérkőzések eredményeit. Személyes igényeik
csekélyek. Ha valamilyen ajándékot viszek, akkor ijedten néznek körül, hová tegyék, hiszen szükségük nincsen
rá. Ha tehát valamit akarnak vagy nem akarnak, akkor cselekvésüket nem a mohó személyes érdek, hanem a
családi érdek vagy valamilyen erkölcsi megfontolás vezérli. Így történt ez akkor is, mikor halottá nyilvánították
az apámat. Mindannyian visszavártuk, ám ragaszkodtak hozzá, hogy anyám vegye komolyan ezt a papírt, és írassa
az ő nevükre a házat. Ne legyen két házunk. Más családokban egy ilyen kétértelmű ajánlat, régi sebeket is
felszakítva, ellenségeskedéseket és háborúságokat szíthatott volna. Anyám ugyanabból a fából volt faragva, mint
a nővérei. Örömmel fogadta az ajánlatot. Ekkor névleges bérbe adták a tulajdonukban lévő házat a községi
tanácsnak. Ella képzett óvónő, Ilma tanítónő. A falunak pedig se megfelelő épülete, se megfelelő szakképzettségű
személyzete nem volt arra, hogy óvodát nyisson, de égetővé vált az igény. Így nyitották meg otthonukban a
gyermekkertészetet. A nemes fával burkolt, nagyúri vadászteremmel egyetemben elveszítették az összes földszinti
helyiséget, ám állandó jövedelemhez jutottak, néhány forintnyi bérhez, megmaradt a négy emeleti szoba, és az
esedékes felújítási munkákat is mindig a község végezte el. A hatvanas évek elején, mikor már nem fenyegetett
az államosítás veszélye, csöndes aknamunkába kezdtek. Látszólag maguk alatt vágták a fát. Az egészségügyi
hatóságok végül is alkalmatlannak nyilvánították a régi házat az óvoda üzemeltetésére, s mikor néhány év múltán
elkészült az új épület, a nyugdíjaztatásukat kérték. Az ellenség feltétel nélkül adta meg magát, és a győzelem
kellemes tudatával hagyta el a csatateret.
Ezek után tán mondanom sem kell, hogy életrevaló nénikéim milyen érzelmekkel viseltetnek irántam. A
tökéletesség megtestesülését látják bennem. Mindig részletesen beszámoltattak tanulmányaimról, munkám és
pályám alakulásáról, s elragadtatottságukban mindig vakon bíznak annak helyességében, amit teszek. Nem
helyeselnek hangosan és nem kritizálnak, hanem úgy követnek az ábrázatukkal, mintha azt mondanák, igen, ebben
a helyzetben ők se cselekednének másként. Persze jobbára ínyükre való meséket adok elő. Amióta az anyám
meghalt, kényeztetésem csaknem terhes méreteket öltött. Látogatásaimat azért sem kell előre bejelentenem, mert
szeles ifjúságomban, mikor soha nem tudhattam előre, hol fogok aludni, s ezért egy fogkefével a zsebemben jártam
a világot, hozzászoktak ahhoz, hogy nem egyedül és teljesen kiszámíthatatlan időpontokban érkezem. Később
még azt is lenyelték, hogy nem föltétlenül a feleségemmel és a gyerekekkel jövök. Felhőtlen kapcsolatunknak e
kényes pontján mindössze annyi nehézséget támasztanak, amennyivel jelezhetik, hogy szerelmi életemtől
kénytelenek elhatárolni magukat erkölcsileg. A régi lányokat például mindig elragadóbbnak találják, mint az éppen
újat. Vagy lajstromba veszik a futó látogatók küllemét és belső tulajdonságait, és leltáruk lesújtó eredményét
ártatlan ábrázatot öltve dörgölik az orrom alá. Amivel annyit mondanak, hogy némiképpen büszkék rám e sok
miatt, mégse jól van így, mert a sok nem föltétlenül több.
Változatlanul az emeleti szobákban laknak. A földszint üres, télen fűtetlen, csupán a konyhát használják.
Szinte észrevétlenül megérkezhetek ide, nem kell őket fölzavarnom. Ha úgy kívánom, észre sem veszik, hogy itt
vagyok. A konyhából nyíló tornácon, az eresz alatti gerendán tartunk egy kulcsot. És van a földszinten egy szoba,
ahol egyetlen gyufaszál lobbanására van szükség, s a cserépkályhában kedvesen pattogni kezd a tűz.
Három évet élt ebben a házban velük. Ebben a szobában. S hogy saját emlékeimet írva, mindvégig a
barátomnak bátorkodtam nevezni őt, az nem a közös gyerekkornak, hanem annak köszönhető, hogy e három
év alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Habár inkább utalásokban beszéltünk. Mindketten óvatosan kerültük
a teljes nyíltságot, akár a múltunkról, akár a jelenünkről volt is szó. Nem tudtam meg többet az életéről, mint
amennnyit amúgy is tudtam, vagy látni kényszerültem. És többet vagy mást én se mutattam magamból. De húsz
esztendő múltán mégis visszatértünk ahhoz a különbözőségünket meghaladó vonzalomhoz, amivel gyerekként nem
tudtunk mit kezdeni. Ennek a visszanyomulásnak talán az lehetett az oka, hogy szépen, sorban kudarcot vallottam
a sikereimmel, és ő sem törekedett többé soha, senkivel semmiféle azonosulásra. Velem se. Figyelt, érzékeny
maradt, mégis bezáródott. Kihűlt. Ha nem ismertem volna e hidegség fájdalmas visszáját, akkor azt kéne
mondanom, hogy olyan lett, mint egy pontosan érző és pontosan gondolkodó, nagy fordulatszámra átállított gép.
Viszonyokban és viszonylatokban szerzett jártasságomból következik, hogy mindent mulandónak és
átmenetinek lássak a világban. Ma szerelemnek és barátságnak gondoljak egy érzést, amelyről holnapra kiderül,
hogy a fizikai feszültség kielégítésének puszta igénye vagy a körülmények megoldásához szükséges cinkosság
érdeke vezérelte. Ezt a lehető legnagyobb lelki nyugalommal teszem, ugyanakkor soha nem hazudtam magamnak,
mert jól ismerem a célra irányított cselekvés szükségszerű hullámmozgásait. A megelőző oldalakon fölállítottam
már számlámat. Se szerelmem, se barátom. Rosszabb óráimban mégis úgy érzem, mintha egy halom hasított
csalódás lenne a világ. Ha magamban, valakiben vagy valakikben csalódtam volna, akkor biztosan át tudnám adni
magam a csalódottság érzésének. Csakhogy bennem ezeknek az érzéseknek a hiánya olyan eleven maradt, mintha
magát a hiányzó érzést érezhetném. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy nem tompultam el teljesen. S biztosan ezért
vált azokban az években alapvető létszükségletemmé egy olyan emberi lény figyelme és érzékenysége, akit nem
kell, sőt, nem szabad megérintenem, s ilyesmire immár benne sincsen igény; mégis közelebb van, mintha bárki
testét venném a birtokomba.
Szemük egyetlen villanásával sem jelezték a nénikéim a meglepettségüket. Talán tartásuk merevségéből
éreztem, hogy nem értik. A szokásosnál is többet beszéltek. Hosszú pillanatokig úgy forgolódtak körülöttünk,
mintha a barátom nem is állna ott. A bőröndjeit pedig egyáltalán nem méltatták figyelemre. Felindultak voltak.
Egyszerre beszéltek. Nem egymás szavába vágva, hanem mindketten más-más szavakkal, de ugyanannak a
történetnek a részleteit ontották rám. Miszerint az előző napon két falubéli fiú fölakasztotta magát. Ismerem őket.
Emlékezetemet segítve körülményes személyleírásba kezdtek. Szerencsére fölfedezték és levágták őket a kötélről.
Mindkettő életben maradt, kórházban vannak. Egyetlen kötéllel csinálták. Mindkét végére csúszóhurkot kötöttek,
és a pajtában átdobták egy gerendán. Almásládákat állítottak alá, s egyszerre rúgták ki maguk alól. Állítólag
ugyanabba a lányba voltak szerelmesek. Ha a szomszédasszonynak nem tojnának mindig félre a tyúkjai. Ha nem
ment volna éppen akkor a tojásokat keresni. A lány mindkettőjüknek azt mondta volna, hogy a másikba
szerelmes. Ha nem taszította volna vissza a lábuk alá a ládát. Nehezen sikerült őket leállítanom. Minden átmenet
nélkül mondtam, hogy éhesek vagyunk. Vacsorát rögtönöztek.
Elláé a hatalom, Ilma az érzelmesebb. Ilmát követtem hát, amikor eltűnt a kamrában, hogy savanyúságot
hozzon. Miközben egy ötliteres uborkásüvegben kotorászott, néhány szóval, suttogva, vázoltam a helyzetet.
Valamennyi időre, nem tudom mennyi időre, itt kell tartaniok. Ez puha, mondta fennszóval, és visszadobott egy
uborkát. Ápolják úgy, mintha én lennék beteg. Ijedten bólintott. Nem tudja, mitől ilyen puhák idén az uborkák,
mondta ismét hangosan. És van valamilyen titkos közlési rendszerük. Mert ezután egyetlen másodpercre sem
maradtak egyedül, nem tudhattak szót váltani egymással, mégis Ella ment ki, hogy begyújtson a cserépkályhába.
Mire az asztalhoz ültünk, mindkettőjükből kioldódott a felindultság, és elfogódottságuk merevsége is. Kedvesek
lettek, készségesek. Igyekeztek a barátomat is belevonni a beszélgetésünkbe, és nem tértek vissza az öngyilkos
fiúk témájához. Végül is láthatták, amit látniok kellett. Habár barátom kitartóan mosolygott. Az evés, a
beszélgetés, a mosolygás olyan erőfeszítésébe került, hogy a vacsora végeztével a szó szoros értelmében be kellett
tennem az ágyba. Lehúzkodni a ruháit, felráncigálni a pizsamáját. Tiltakozó szavakat préselt ki magából. Nem
maradhat itt. Szégyenletes, tudja. Idegen embereknek nem akar a nyakán. Vigyem vissza. Jól betakartam, mert
a szoba még jéghideg volt. Mondtam, még visszajövök, bezárom a kályhát, ha leégett a tűz.
Fölépülésének részleteiről a nénikéimtől tudok. A szobában van egy dívány; a lőrésszerűen szűk, magasan
kiboltozott ablakok előtt egy márványosan simára koptatott diófa asztal áll, régi karosszékkel. Szemközt a
bejárattal nagy komód. Fölötte egyszerű tükör. A falak fehérek és üresek. A mennyezet gerendái súlyosan
sötétek. Két napig aludt. Aztán fölkelt, felöltözött, de a következő napokban is csak az étkezések idejére hagyta
el a szobát. Karácsony második napján és valamivel újév után kiszaladtam hozzá. Mindkét alkalommal úgy tettem,
mintha a nénéimet látogatnám. Mindössze néhány szót váltottunk. A díványon hevert. Az üres asztalnál ült.
Kibámult az ablakon. Ennyi volt a napi programja. Csönd volt. Ültem az ágyon, kibámult az ablakon. Olyan
sokáig hallgatott, annyira elkalandozott a figyelmem, hogy meglepett, amikor mégis megszólalt. A tükröt
legszívesebben letakarná. Mondtam, nincsen halott a háznál. Úgy látszott, nem tudunk megegyezni. Az asztalon
van egy sárgaréz gyertyatartó. A legelmélyültebb figyelemmel tologatta. Ha sok tárgy van egy térben, akkor a
tárgyak egymáshoz való viszonya köti le a figyelmünket. Ettől nem vesszük észre magát a teret. Ha kevés tárgy
van a térben, akkor figyelmünk a tér és a tárgyak között keres viszonyt. Így azonban nagyon nehéz kijelölni
egyetlen tárgy végleges helyét. Tehetem ide, tehetem oda. A tér egészéhez képest minden lehetséges hely
esetlegesnek tűnik. Valami ilyesmit mondott el magáról. Mintha gondolkodó gép beszélne belőle. A helyzetéről
beszélt így. Amitől nevethetnékem támadt, és nevettem is. Nem voltam éppen kíméletes ezzel a nevetéssel,
kinevettem, de ő is az elvonatkoztatás hazugságába burkolta ezt a vallomást. Aztán egymáson néztük, mi történik
ezzel a kölcsönös ellenkezéssel. Mindkettőnk szeme mosolygott tőle. Nekem a saját nevethetnékemen kellett
mosolyognom, neki a saját szemérmes elvonatkoztatásain.
Délelőttönként az asztalnál ült. Délutánonként az ágyon hevert. Alkonyatkor ismét az asztalnál ülve bámult
ki az ablakon. Ebből a kényszeresen ismétlődő mozgásból alakult ki elkövetkező három évének létritmusa.
Lábadozása tulajdonképpen nagyon rövid ideig tartott. A második hét végén éjszakánként már kimerészkedett
a vadászterembe, ahová a nénikéim visszatelepítették a nagyapám szinte érintetlenül maradt, mintegy ezer kötetre
rúgó könyvtárát. Talán túlzás is könyvtárnak nevezni. A századvég és a századelő tévedhetetlen ízléssel
kiválogatott szemétjét találta itt. Dolgozni kezdett. Az asztal üres lapjára papírok kerültek, ami meghatározta a
gyertyatartó helyét.
Néhány hét múltán világossá vált számomra, hogy ötletem nem volt rossz. Olyannyira jónak bizonyult, hogy
nénéim az események irányítását is kivették a kezemből. Ella már a következő látogatásomkor félrevont, s azt
mondta, biztosan nem lenne ellenemre, ha barátom hosszabb ideig náluk maradna. Olyan nyugalmas itt neki. És
ez nekik is jó. Mert bevallja, hogy vannak napok, amikor félnek. Nem tudná megmagyarázni, hogy miért, de
ezeken a napokon nemcsak éjszaka félnek, hanem félnek nappal is. Eddig erről soha nem beszéltek, mert senkit
nem akartak terhelni vele. Igazán ismernek minden zajt és zörejt. Ellenőrzik az ajtókat, megnézik, hogy rendesen
elzárták-e a gázt. Mintha valamilyen veszély fenyegetné őket, tűz, vagy valaki leselkedne rájuk, ólálkodna a ház
körül, és nem állat lenne. Nevetett. Mert a barátom persze nem olyan erős legény, hogy meg tudná őket védeni,
nagyon is gyöngécske, amióta itt van, mégis megszűntek a félelmeik. És ha föltétlenül szükségem lenne a
szórakozásra vagy bármikor pihenni óhajtanék a családdal, akkor ugye, akár az emeleten, akár a földszinten, ott
vannak a többi szobák. Hiszen tudhatom, itt minden az enyém. Ezért is kérnék a hozzájárulásomat.
Bizonyos anyagi előnyöket említett. Ami mulatságosnak tűnt. Tisztában voltam barátom ziláltnak se
nevezhető anyagi helyzetével. A szobáért fizetendő összeget inkább képletesnek kellett tekinteni. Az ellátásáról
nem beszéltek. Különben is azt ették, ami megtermett. Attól kezdve legfeljebb valamivel kevesebbet juttattak
nekünk a fölöslegből. Egyszóval, megszerették, és tárgyi keretet, anyagi biztosítékokat találtak ehhez a
szeretethez. Az irántam érzett, föltétel nélküli imádatukat testálták át reá. És életeszményeiknek sokkal jobban
megfelelt, mint ahogyan én bármikor is megfelelhettem volna. A három év alatt összesen ha öt ártatlan látogatója
akadt. Miközben a ház körül vagy a konyhakertben dolgoztak, ő teljes némaságban dolgozott a szobájában.
Reggel nyolctól délután háromig nem jött ki onnan egyetlen pisszenés se. Keveset evett, korán lefeküdt. Ám
legyen az egy új íz, téli naplemente, vagy egy késlekedő növény, melynek csírája mégis kidugta fejét a földből,
minden kicsinységnek örülni tudott. A nehezebb munkákban segédkezett. Fát vágott, trágyát hordott, fűrészelt,
tönkrement tárgyakat javítgatott. S ami talán a leglényegesebb, nem türelemmel, hanem valódi érdeklődéssel
hallgatta meg őket.
Átmenetinek mondott letelepedése persze idegenkedéssel vegyes figyelmet keltett a községben. Nagynénéim
elbeszélése szerint többen engedélyt kértek arra, hogy amikor távol van, benézhessenek a szobája ablakán.
Valójában azt kívánhatták látni, mit csinálhat valaki egyedül a négy fal között. Erről nem tudott, mégis érzékelte
kétes helyzetét. Attól tart, mondta egyszer, hogy nénikéim belepillantanak kéziratába, és akkor bizony el fogja
veszíteni a bizalmukat. Attól tart, mondta más alkalommal, hogy amikor délután háromkor föláll az asztaltól,
mindenki látja, mit művelt ő, mert mindig úgy érzi, mintha csupaszon menne az emberek közé. Attól tart, mondta
nevetve, hogy egyszer agyonverik, mint a veszett kutyát. És hosszú, magányos sétáit tényleg nem tudták mire vélni.
A mezőőr távolról többször követte, amit természetesen észrevett. A lelkész volt az első ember a faluban, akivel
bensőséges kapcsolatba került. Az öregasszonyok mosolygós embernek nevezték.
A rendőrségi nyomozás megállapította, hogy három motorosról van szó. Az eset véletlenszerűségének
lehetőségét, tekintettel a látási viszonyokra és az egyértelműnek bizonyuló nyomokra, igen csekélynek
minősítették. Valamivel közelebb a vízhez, mint a kőfalhoz, egy test feküdt a fövenyen. Ha ennyire visszahúzódik
a víz, akkor láthatóvá lesznek a meder talajviszonyai. A vízhez legközelebb széles fövenycsík húzódik, fölötte
keskenyebb iszapsáv következik, nagyobb kövekkel teliszórva, majd a partszegélyen egyre finomodó kavics.
Hanyatt feküdt, a törülközőn. Feje az iszapsávba került. Valószínűleg aludt. Előzőleg föltehetően úszott, vagy
legalábbis megmártózott a vízben. A fürdőnadrágját nedvesnek találták. A három motoros, egymással
párhuzamosan, körülbelül negyven kilométeres sebességgel közelgett az enyhén lejtős, köves, a szárazságtól
kicserepesedett parton. Ilyen talajon elvileg nem lehet nagyobb sebességgel menni. A folyással ellentétes irányból
jöttek. Ugyanakkor a sodrással azonos irányból egy uszályait vontató hajó közeledett. E pillanatban még nem
érhette el a hajóállomást. Különben teljesen üres lehetett a part. Nyaralók ilyenkor már nincsenek. A falubeliek
legfeljebb a libáik után vagy a lovaikat csutakolni jönnek le a vízhez. A hajóállomáson senki nem tartózkodott.
Mintegy hatvanméternyire a testtől, két motoros fölgyorsított. A szakértők nem tudtak megegyezni a gyorsulás
mértékében. A harmadik csak negyven méteren belül követte példájukat; talán tétovázott, vagy egyedül ő vette
később észre a testet. Mindenesetre áthaladt a lábszárakon. A középső a mellkason haladt át, majd a túlsó
oldalon eldőlt. Hosszan csúszott a motorjával fölfelé, belecsúszott a fölkeményedett iszapsávba. A harmadik egy
közelben heverő lapos kőről ugratott a fejre. Az eldőlt motoros, miután föltápászkodott, nagy hurkot írt az áldozat
köré, megnézhette, s csak ennek utána követhette társait. A halál mintegy tíz perc múltán végezte be művüket.
Míg az egyik késlekedett, a másik kettő bizonyára többször visszapillantott; a két keréknyom egy közel harminc
méteres szakaszon, hol egymás felé hajolva, hol egymástól elhajolva, ívesen csalinkázott. Mígnem egyenessé váló,
ismét párhuzamosan futó nyomaik fölvezettek a hajóállomáshoz. Itt libasorba rendeződve hajtottak rá az
aszfaltozott útra. Az uszály ekkor érte el a hajóállomást. A három motorost egy hajógépész látta a fedélzetről.
Hozzávetőleges személyleírást se tudott adni, de úgy vélte, hogy fiatalemberek voltak, talán fiatalkorúak. Később
azt is látta, hogy a parton hever egy test. Nem gondolt semmire.
Mire nénéim telefonjától riasztva kiértem, a rendőrség már végzett a fényképezéssel és a nyomok
fölmérésével. Esteledett. Tetemét rögtönzött hordágyon hozták föl a partról. Jöttem vele, kísértem őket.
Egyetlenegyszer, egyetlen pillantást vetettem arra, ami megmaradt. Lecsüngött, dobálódott a kéz. A szétnyílt ujjak
néha érintették a földet. Szerettem volna fölfogni, megfogni, a helyére tenni. Nem volt ehhez se merszem.
Ha alacsony a vízállás, a falubeli suhancok gyakran rendeznek versenynek is beillő terepmotorozásokat a
parton. Tüzetesen megvizsgálták a környék valamennyi motorkerékpárját. Semmiféle alapos gyanúnak tápot adó
nyomot nem találtak. A község motorkerékpárral rendelkező vagy motorozni tudó férfilakossága a kérdéses
időpontban még különben sem tért haza a munkahelyéről. Egyetlen férfi akadt, egy idősebb pék, aki két órával
a gyilkosság után indult a munkahelyére, őt viszont, más körülmények miatt, minden gyanú fölött állónak kellett
tekinteni. A község határában lévő kempingtábor ilyenkor már nem üzemel, de mindig akad néhány vadevezős,
aki itt üti föl a sátrát. Közülük se látott senki motoros fiatalembereket azokban a napokban. Hivatalosan nem
zárhatták le a nyomozást, de három év múltán már semmiféle eredményre nem lehet számítani. A vizsgálattal
megbízott rendőrtisztnek az első pillanattól kezdve az volt a benyomása, hogy részegeket, részegeskedő ifjakat
kell keresnie. És nem hiszem, hogy lenne nála alaposabb ismerője a környék kocsmáinak. Három fiatal férfit
keres, akik részegen távoztak volna azon a napon a környék valamelyik kocsmájából. A kocsma elé leállított
három motort keresi. A temetés napjáig magam is hajlottam erre a gondolatra.
Fitos Vince református lelkész temette el a barátomat a helyi temetőben. Miközben beszélt, csöndesen
peregtek a tiszta levegőben a száraz levelek a fákról. Kellemesen meleg, szellős, füstszagú őszi nap volt, és
föltűnően sokan jöttek el. Az öregasszonyok zsoltárokat énekeltek a nyitott sírnál. Néztem az arcokat. Néztem
a porig sújtott, könnyeivel küszködő papot. Néztem a hírhedt házat a temetődomb alatt, ahol tekintettel a
föllendülő idegenforgalom igényeire, kocsmát nyitottak. Egykori lakóinak emléke örökre fönnmarad, mivel a
találékony népnyelv hárompicsa csárdának nevezte el. Fölhallatszott onnan az edények csörömpölése, és zsíros
ételszagot sodort felénk a szellő.
És akkor eszembe jutott, vagy inkább fölsejlett bennem valami. Mohón kaptam utána. Ha részegek tették
volna, akkor a véletlen megalázó műve lenne. S akkor nem lehetne magyarázatot találni.
Gyanúnak nem nevezhető. Még ahhoz is túl vékonyka gondolat, hogy nyomra vezető szálacskát lehessen
sodorni belőle. Különben sem kívánnék a mesterdetektív szerepében tetszelegni. A halált látó ember magyarázatot
keres.
A sír szemközti oldalán, sötét, és valamelyest már kinőtt öltönyében, egy halottsápadt fiatalember állt. Jól
ismerem, hiszen a nénikéim szinte évtizedek óta tőlük hordják a tejet. Néha megrázkódott, mintha beleborzongana
a zokogás ellen folytatott fizikai küzdelembe. Ilyenkor önkéntelenül is hangosabban énekelt. Ő volt az egyik
öngyilkos fiú. A másik öngyilkos fiú, aki nem jelent meg a temetésen, a gégemetszéstől örökre néma maradt. Ez
utóbbit inkább csak látásból, amolyan helyi hírességként ismertem. Házasságon kívül született, s az anyja egy alig
százötven centis törpe asszony. Nem tudhatni, ki az apja. A törpe nő mindig is a régi kocsmában dolgozott.
Konyhaszéken állva mosogat a söntéspultnál. Az elbeszélések szerint egykoron addig kísérletezett részeg
férfiakkal a kocsma mögötti színben, míg teherbe nem esett. Minden ellene szólt, állapotát és szülését mégse
kísérte a falu fölháborodása. A mai napig jókedvű, bizonyos borsos tréfákkal fűszerezett elégtétellel emlegetik
ügyeskedését. Egészséges fiúgyermeket hozott a világra, s attól kezdve kifogástalan anyaként viselkedett. A fiú
pedig oly nagyra, erősre és mutatósra nőtt, ami miatt fogantatásának körülményeitől is eltekintve, a természetben
rejlő kiszámíthatatlan erők eleven csodájaként tisztelik. Így abban sem találtak semmi kivetnivalót, hogy a község
egyik jómódú gazdájának fiával barátkozott. Elválaszthatatlan barátok voltak. Vezérek és hangadók a falubeli
suhancok között. Később az sem vert éket közéjük, hogy a törpe nő fia hentesnek tanult, a másik fiú gimnáziumba
járt. Akárha közös öngyilkosságukra is azért határozták volna el magukat, hogy ne kelljen megmérkőzniök
egymással közös szerelmükért. Ami tanulságnak se kevés. Két hímnemű vadállat, akikben a természetadta
szerelem érzete gyöngébbnek bizonyul, mint az embertárstól kapható barátság igénye.
Azokban az években a nagynénéim megváltozott magatartásán kísérhettem nyomon a községben
bekövetkező társadalmi változásokat. Ha addig minden törekvésük arra irányult, hogy mentsék a menthetőt, s
inkább nélkülöztek volna, mintsem eladjanak valamit a család tulajdonában lévő javakból, most szinte kislányos
könnyedséggel adták át magukat egy feltartóztathatatlan ökonómiai mozgás áramának. Talán kifáradtak. Talán
féltek az öregségtől, lépést akartak tartani.
A környezettől elszigetelt község lélekszáma ugrásszerűen fogyatkozni kezdett. És ennek arányában
növekedett a parlagon hagyott földterület a község körül. A munkaképes lakosság egyik része elköltözött, másik
része erre az ugrásra készülődve ingázott a falu és a város között. A zártkertnek számító szőlőket,
gyümölcsösöket és szántókat eladták az üdülőtelket kereső városiaknak. A városban viszont ezek a vásárlások
jelentették az egyetlen lehetőséget arra, hogy a lopásból, csalásból, netán örökségből származó kicsi tőkéket ki
lehessen vonni az alacsony kamatot adó állami használatból és tartós értéket jelentő befektetéssé alakítani.
Parlagon heverő pénzecskéjükből a városiak megvásárolták a vidékiek parlagon heverő földjeit. Erre nénikéim
is eladtak. Holott igyekeztem meggyőzni őket, hogy amikor az elaprózott magántőke fölöslegben van, és
befektetési lehetőséget kizárólag ingatlanban talál, akkor nem eladni, hanem vásárolni kell. Először egy szőlőn
adtak túl potom áron, majd amikor már a barátom is náluk lakott, minden tiltakozásom ellenére eladtak egy jókora
darabot a parkból. A pénzt nekem adták, hogy vehessek belőle egy új kocsit. Így próbáltak magyarázatot adni
ésszerűtlen magatartásukra, de mintha valójában azt mondták volna vele, vesszen, ami még egyáltalán elveszíthető.
És az új tulajdonosok is ezt tették. Kíméletlenül kiirtottak mindent. Nemes bokrokat, rózsalugast, gyümölcsfát,
évszázados hársat, gesztenyét. Tiszta lapot akartak. A sajátjukat akarták; minden ésszerűséggel ellenkező módon
élvezték, hogy ennyi év után mindenki azt csinálja a sajátjában, amit akar. A magántulajdon sokéves hiánya
nemcsak az állami tulajdonon állt bosszút, hanem a frissen visszaszerzett magántulajdonban is. Vigasztalan küllemű
hétvégi házak épültek, igen rossz minőségű anyagokból és nagyon rossz minőségű munkával. Megnyílt a
kempingtábor. A helybélieket az átmeneti föllendülés arra ösztönözte, hogy ők is egyszerre háromfelé
dolgozzanak, végleg szakítsanak hát a tevékenység minden hagyományos formájával. A középkorú férfilakosság
körében ugrásszerűen növekedett az infarktusok száma. A lelkész pedig azon vette észre magát, hogy ünnepeken
is üres a temploma.
A közös öngyilkosságból halálos ellenségként épült föl a két jóbarát. A sötétruhás fiatalember, aki a sírnál
zsoltárt énekelve küzdött a zokogása ellen, a lelkészhez kezdett járogatni. Előbb csak négyszemközti
beszélgetésekre, aztán bibliaórákra, ahol a barátommal is találkozott, végül minden vasárnap délelőtt a templomba
is eljárt. A falu fiataljainak egy része követte. Kialakult egy kicsi kör, mely konokul és ellenségesen állt szemben
azzal a másik csoporttal, melynek a némává lett barát lett a vezére. Ez a másik csoport motorosokból állt,
kizárólag fiúkból. Nem voltak éppen szelídnek nevezhetők. Ittak, verekedtek, a kempingező lányokat
hajkurászták, bömböltették a rádióikat, nyaralókkal erőszakoskodtak, feltört hétvégi házakban mulatoztak.
Barátom, életében először, úrvacsorát vett a lelkész kezéből.
Megtérésének körülményeiről keveset tudok. Ám ezzel egyidőben került bensőségesebb kapcsolatba az
öngyilkos fiatalemberrel, aki az érettségi vizsga után műszerésznek tanult. Délutánonként várta, s a fiatalember
elkísérte sétáira. Ha magányos sétái érthetetlenek voltak a falu lakóinak szemében, akkor ezek a páros séták
hóban vagy esőben egyenesen megmagyarázhatatlanok. A fiatalember a következő évben teológiára jelentkezett.
A temetés után közel két hétig maradtam a faluban. Nagynénéim kértek meg erre. Nem nyomoztam, de
számos emberrel beszélgettem. Nem volt nehéz, hiszen gyerekkoromtól fogva ismernek. Legbensőbb titkaikat
persze még így se érinthettem. Gyanúm mégsem lehet teljesen alaptalan. Erre abból következtetek, hogy ez az
igen tartózkodó, szerény és megfontoltan fogalmazó fiatalember is úgy nyilatkozott, miszerint vele kapcsolatban
soha, semmit nem tett a barátom, ami miatt Isten előtt ne érezhetné tisztának magát. De megtudtam azt, amit a
fiatalember nem mesélt el. Egyik téli sétájukon a hátuk mögül törtek rájuk a motorosok a parton. Kikerülték őket,
ám a néma barát a barátom oldala mellett elrobogva megragadta, majd ugyanolyan hirtelen elengedte a karján
a kabátot. Amitől a barátom elvágódott és fölsértette a köveken az arcát. Amiként visszaemlékszem, ezt követően
mondhatta, hogy egyszer agyon fogják verni, mint a veszett kutyát.
Halála után másfél évig gyűjtöttem magamban az erőt, míg végül is leültem asztalához. Életregényének
fejezeteit egymástól elkülönítve, külön irattartókban találtam. A legnagyobb munkát jegyzeteinek tanulmányozására
fordítottam. A kézirat egészére vonatkozó tervezetekből teljesen egyértelműen megállapíthattam a fejezetek
sorrendjét, de a jegyzetek legalaposabb vizsgálata után se tudhattam eldönteni, milyen irányba kormányozta volna
a cselekményt. Találtam viszont egy töredékesen fogalmazott vagy vázlatban maradt fejezetet, amelyet sehová
nem sikerült beillesztenem, és a többszörösen átjavított tartalomjegyzékek egyikében sem szerepelt. Mégis olyan,
mintha a történés zárókövének szánta volna.
Munkámat elvégeztem. Nem maradt más dolgom, ezt az utolsó töredéket még idefűzöm.
Majd elérkezik a bemutató napja is.
Délután hullani kezd a hó, lágyan, sűrűn, lassún, a széltől olykor meglökődve és megkavarodva, lazán vizes,
nagy pelyhekben esik.
Megült a tetőkön, a parkok füvén, leterítette már a járdákat és az úttesteket.
A sietős lábak, a surranó kerekek azonnal latyakos, fekete csíkokat, nyomokat, ösvényeket és járatokat
piszkítanak belé.
Nagyon korán jött ez a fehér hó, igaz, jegenyénk már elveszítette utolsó száraz leveleit csipkés csúcsáról,
de még mindig zöldek maradtak a Wörther tér platánjainak egymásba hajló lombkoronái.
Miközben odakinn ilyen szépen ömlik a korai hó, a hallban hever a díványon, a másik pedig gazdag
lemezgyűjteményét tizedeli; mindvégig guggol, minden lemezt kihúz a tasakjából, s nem tudni, milyen szempontok
szerint, minden nem tetsző lemezt szétroppant a térdén.
Egyetlen kérdésemre sem válaszolt, és egyetlen kérdésére sem válaszoltam.
Később se volt kiáltozás, szitok, sírás, amiből rohamszerű, könnyesen gyöngéd összefonódásban lehetett
volna kibújni, hanem inkább amolyan hirtelen felmordulásokkal tarkított, kelletlen és ingerlékeny zsörtölődés,
folyamatos méltatlankodás, megannyi óvatosan vigyázott lehetőség a vértelen horzsolódásra, mintha az egymásnak
okozott alattomosan kicsi fájdalommal kerülnék el a nagyobbat.
Megannyi kifogás, ürügy, ám egyetlen szó se arról, ami mindkettőnket ingerel, izgat, ami sok, ami elég, ami
ne tovább.
Néhány óra múltán, mikor végül is elindultak a színházba, mégis a hó győzött, fehér lett a város, leült a
csupasz ágakra, lassan belepte és betapasztotta a nyomokat, az ösvényeket, olvadékonyan fehér sapkát vont a
lámpafénytől átvilágított zöld platánkupolákra, puhaságában eltompultak a zajok.
A dobhártyán csöndesen zajongó vér mondja így a jót.
Azt hittem, én hazudok neki, hiszen akkor nem tudhattam még, hogy ő is hazudik nekem.
Helyesebben nem volt ez szándékos hazugság se, legfeljebb bizonyos dolgok módszeres és kölcsönös
elhallgatása, ami aztán észrevétlenül terebélyesedik, és az értelmünket fojtja meg.
Dolga van, mondta, telefont vár, majd utánam jön, megnézi máskor, menjek, mondta, egyedül akar lenni
végre.
A telefon igaz volt, valamire tényleg várt, de nem tudtam megállapítani, mire vár, amit el kell titkolnia.
Mindenki ismeri azokat a különös kibéküléseket, melyek valójában a békétlenséget tartósítják; később így
mennek egymás mellett a hóesésben, felcsapott gallérú, meleg kabátokban, zsebükbe mélyesztett kezekkel, nem
is nézve egymásra, némán, látszólag kényelmesen, puhán lépdelve a talpuk alatt összeloccsanó hóban.
Önbecsülésük parancsolja a mosolygós nyugalom látszatát, valójában azonban az önféltéstől és az
önfegyelemtől feszülten, s a feszültség az egyetlen közös, ez a feszültség maga a kapocs, amit éppen azért, mert
egyikük sem nevezi néven békétlensége okát, nem lehet megbontani.
A Senefelder téri állomáson várnak a földalattira, s ott valami nagyon furcsa történik.
Másfél hetünk maradt a hazautazásomig, és soha többé nem emlegettük a visszatérési szándékomat.
Üres volt az állomás, s tudni kell, hogy ezek a csupasz és visszhangos, dísztelenül kopár és huzatos, valamivel
a századforduló után épített, s így a képzelt történetben is szerepet játszó földalatti állomások igen takarékosan
vannak kivilágítva, csaknem teljesen sötétek.
Tőlük távol, az ellenkező oldalon, egyetlen vékonyan didergő figura várakozott.
Önmagába merült koszos suhanc, akit csupán azért néz meg, mert árnyékszerűségében is élesen kirajzolódó
testének tartásából látszik, mennyire fázik; vállait fölhúzta, behúzta nyakát, törzséhez szorította karjait, combján
melengette a tenyerét, ugyanakkor mintha lábujjhegyen ágaskodna el a hideg talaj érintésétől, és égő cigaretta
lógott ki a szájából, mely néha mégiscsak megnyugtatón fölparázslott.
Sokáig üres és néma maradt a földalatti messziségbe búvó fénytelen csöve, nem jött, még csak nem is
hallatszott közeledésének moraja, pedig minden perc számított, mert ha le akartam írni ennek az előadásnak a
hiteles, az előkészület minden részletére kiterjedő történetét, akkor nem mulaszthattam el éppen azokat a
perceket, amelyek a több hónapos munkát a beteljesedéshez vezették.
És akkor ez a suhanc, a szájából kilógó cigarettával, elindult felénk.
Illetve, kifejezetten felé indult el.
Azt hittem, valahonnan ismerhetik egymást, ami tekintettel a küllemére, elég valószínűtlennek tetszett.
Rossz, bizonytalan érzés volt.
Nem koppantak a lépései, puhán himbázott, föl és le, minden léptével valamiként föllökte vékony testét a
levegőbe, akárha előrehaladása közben még fölfelé is haladnia kéne, és tán azzal keltett kellemetlen benyomást,
hogy testének súlyát nem engedte egészen vissza a sarkára; papucsra emlékeztető, varrásainál szétfeslett bolgár
bocskor volt a lábán, zokni nélkül, s ezért minden ágaskodó léptétől elővillant a meztelen bokája.
A szociális eredetű részvét érzésének mindig jó meleg kabátja van.
Szűk és meglehetősen rövid, nyűtt és a térdein kiszakadozott nadrágot viselt, s éppen csak derékig érő, piros
műanyagból készült kabátkája minden mozdulatától fagyottan zörgött, surrogott.
Eladdig háttal állt neki, s erre a fagyott, a visszhangos térben fölerősődő dörzsölődésre figyel föl.
Egyetlen elegánsan közömbös vállmozdulattal fordul felé, ám amint fordul, a fiú megáll, és indokolatlanul
erőszakos, ugrásra kész tébolyodottsággal nézi.
Itt kéne szólni a lombok árnyékába merült éjszakai parkokról, ahol van feketébb a feketénél; a cigaretták
fölparázsló vörösével jeleznek a buja érintésre váró ismeretlenek.
Állattá válásodban nem tudhatsz mélyebbre visszamenni magadba.
Tulajdonképpen nem lehetett eldönteni, hogy mit néz, mintha a nyakát nézte volna.
Nem volt részeg.
Mintha az állán kicsi kecskeszakáll feketéllene, de alaposabban szemügyre véve látszott, hogy ez a feketeség
nem szőrzet, hanem maga a hegyes áll, az egész állára kiterjedő, iszonyú bőrbetegség vagy bőrhiba, netán
kékesfekete véraláfutás, egy jólirányzott ökölcsapás, esés vagy zuhanás nyoma.
Melchior nem sápad el.
A külvilág iránt teljességgel közömbös vonásai olyan módon rezzennek át egy egészen másfajta
lelkiállapotba, amit én mégis sápadásnak látok.
És ebben az átrezzenésben látszott az arcán, hogy nem ismeri a suhancot, és mégis valami nagyon fontosat
ismer föl benne, valami olyan fontosat, ami elrémiszti váratlanságával és régtől várt örömével, mintha egy megváltó
ötlet lenne, kikerülhetetlen késztetés, ezt viszont nem óhajtaná elárulni nekem magáról, tehát fegyelmezett.
Miként juthat valaki úgy az emlékei mélyére, hogy ne kelljen többé emlékeznie.
Mégis elárulta, mert gyorsan, elutasítón, erőszakosan és végtelen ridegséggel villant át rajtam a tekintete,
illetéktelen vagyok, mondta a tekintet, s akárha súlyos bűnt követtem volna el, ellene követtem el bűnt, halk,
elmélyült hangon, a száját is alig moccantva, mintegy szájával rejtve szavainak értelmét a fiú rámeredő tekintete
elől, azt mondta, lépjek le.
Ami az ő nyelvén még durvább.
Azt hittem, így áll bosszút.
Micsoda, kérdeztem erőtlenül.
Lépj le, lépj le, lökte összeszorított fogai mögül, torokról, belevörösödve, majd gyorsan kihúz egy cigarettát
a zsebéből, a szájába löki, elindul a fiú felé.
A fiú moccanatlanul, öklelésre készen, lábujjhegyen előremeredve várja.
Semmit nem értettem az egészből, maga a fordulat túl volt azon, hogy meglepjen, de meg voltam győződve
róla, hogy verekedés kerekedik; senki nem jött, az üres állomáson átcsapott a pinceszagú szél.
Egészen közel került hozzá, majdhogynem az égőn előremeredő cigarettáig hajolt fölé, mondott valamit, mire
a suhanc nemcsak visszahuppantotta magát a sarkára, hanem néhány lépésnyit ügyetlenül hátrált is előle.
Ő meg azonnal lép utána, szinte rámászik, s most az volt az érzésem, hogy nem őt, hanem a suhancot kéne
megvédenem; a hátával eltakarta.
Mint mikor egy tébolyult egy még tébolyodottabbal találkozik, mert amikor sürgetőn megint mond valamit,
a suhanc bizonytalanul félrehajlik, sietősen és megadón kapja ki szájából a cigarettáját, és reszkető kézzel ad
tüzet.
A parázs a reszketeg összeérintésektől kilazulhatott; kihullott, le a kőre.
Ám közben a fiú ezzel mit sem törődve, hadarva, kapkodón beszélni kezd, elég hosszan beszél, félhangosan
beszél, amiből csupán azt sikerül megértenem, hogy a hidegre vonatkozik, hideg, hideg, ez többször elhangzott
a visszhangos sötétben.
A közeledő szerelvény fölmorajlott az alagútban.
S ha eddig Melchiorban volt valami ellenőrizetlenül és elszabadultan mániákus, akkor mindez most hirtelen
kifulladt, összetöppedt.
Vége volt, vége van.
Kotorászni kezd a zsebében, néhány pénzérmét csorgat a fiú kinyitott tenyerébe, majd csalódottan fordul
sarkon, és fáradtan indul vissza felém.
Miközben jön, elhajítja a cigarettát, és a következő lépéssel dühödten eltaposta.
A váratlan fordulatoknak e néhány másodpercébe tényleg belesápadt, felindult, megszégyenült és
kétségbeesett lett, így tért vissza hozzám.
Én a fiút bámultam, úgy bámultam, mintha puszta látványától kaphatnék magyarázatot, ő viszont az egyik
markában az imént kikoldult pénzeket szorongatva, a másik kezével a kihunyt cigarettáját roppantva szét, ismét
lábujjhegyre ágaskodva, oly követelőn, sírósan és szemrehányón nézett rám, akárha én lennék ennek az egésznek
az oka, én vagyok az oka, akit a következő pillanatban lerohan és leterít és megöl.
A másodperc következő töredékében kis híján megtörtént.
Csak nézzél, csak nézzél belém a szemeddel, üvöltötte nekem torka szakadtából az állomásra bezúduló
szerelvény zaját is túlkiabálva.
Azt hiszed, ordította, azt hiszitek, ki lehet fizetni.
Nyilvánosan, ordította, nyilvánosan kifizetni.
És miként egy vágtába hajló rövidtávfutó, egész vékony testét beledöntve, rohanni kezdett.
Semmiféle meggondolásra nem marad idő.
Ordításának villanásnyi szünetében Melchior föltépte a hozzánk legközelebb álló kocsi ajtaját, belökött,
utánam ugrott, megbabonázottan bámultuk az ordítót, hátráltunk előle.
Azt hiszitek, van megbocsátás.
Befelé hátráltunk, s a téboly pengeéles hangja bevágott a kocsi ülésein csöndesen gubbasztó emberek közé.
A megbocsátást nem lehet fillérekkel megváltani.
Óriási, vörösen gennyedő pattanásoktól éktelenített arc, nedvesen tapadó, pihésen szőke gyerekhaj, és a
saját iszonyú indulatától is érintetlen értelmű kék szemek.
Egy idegen isten ordított ki belőle, akit mindenhová magával kell cipelnie.
Miközben védelmet keresve hátráltunk a fejüket fölcsapó utasok közé, egy másik kocsiból slamposan előjött
a kalauznő, kezét a nyakában függő táskáján nyugtatva, kényelmesen elsétált a kocsik előtt, az arca pedig
tökéletesen nyugodt maradt, érzéketlen erre a szörnyű kiáltozásra, beszállni, dalolta apatikus hangon, holott senki
nem állt az ordító suhancon kívül az állomáson, beszállni, s hogy honnan a dolgoknak e végtelen józansága és
szégyenteljes rendje?
Félrelökte útjából az üvöltözőt.
Ettől hátratántorodott a fiú, s hogy egy egészen kicsinyke győzelme, nem tudom mi, egy egészen kicsinyke
elégtétele mégis legyen, valami, amivel ennyi megaláztatása közepette legalább a következő pillanatig vigaszra lel,
mielőtt az ajtó még bezárulhatott volna, az arcunkba hajította a szétroppantott, parázsa vesztett cigarettáját, nem,
nem a pénzt, de ez sem talált, s most itt feküdt a jelenet szemetje a lábunk előtt.
Mikor a vágtázó kocsiban mindenki lecsillapult annyira, hogy ne bennünket nézzenek kíváncsian, a botrányra
mohón, szemrehányón, s ne a mi arcunkon figyeljék már, hogy mit tettünk ezzel a szerencsétlen gyerekkel,
megkérdeztem, mi volt ez.
Nem válaszolt.
Mozdulatlanul, feldúltan, sápadtan állt, kapaszkodó kezével eltakarta előlem a tekintetét, rám se nézett.
Annyira senki nem normális, hogy egy tébolyult szavai ne érintenék.
Ahogy kapaszkodtam ott mellette, mintha magam is a tébolyom határán rázkódnék ebben az értelmetlen ipari
csattogásban.
Kerekek, sínek.
Hogy a következő állomáson szó nélkül kiszállok, és mindent, de mindent magam mögött hagyok egy sínen.
Aztán meg a gyógyszereket sem volt merszem lenyelni.
Mert nem a téboly, és még csak nem is a téboly határa.
Belőlem azokban az években hiányzott mindennemű messziség; minden szavam, mozdulatom, titkos óhajom,
célom, törekvésem és szándékom kizárólag emberi személyek testében és testének felületén igyekezett
kielégülésre, beteljesedésre, mi több, megváltásra találni.
Éppen a mindennemű messziség hiányzott, akár a téboly idegen istenségének nagyszerű messzisége, mert
amit őrületként vagy bűnként érzékeltem magamban, az nem a természet káoszáról, hanem csupán a neveltetésem
nevetséges gubancairól, fiatalságom érzéki zűrzavaráról beszélt.
Avagy ellenkezőleg, a kegyes, a büntető, az egyetlen, a megváltó istenség messzisége hiányzott, hiszen amit
kegyelemként könyveltem el magamban, az nem a nagyszerű isteni rend, hanem a saját kisszerű ügyeskedésem,
ravaszkodásom és acsarkodásom műve.
Azt hittem, hogy az életemből kiküszöbölhető a valószínűtlenség érzete; gyáva voltam, korom balekja voltam,
a saját életem karrieristája voltam, azt hittem, hogy a szorongás, a félelem, a kivetettség érzete legalább
csillapítható, vagy a test bizonyos képességei által megkerülhető.
És hogyan lehetne valaki az ember közeli dolgában járatos az istenek messzi dolga nélkül?
A szar nem ér az égig, csak gyűlik és töpped.
Egészen a füléhez hajolva ismételgettem a kérdést, hogy mi volt ez, erre várt, kérdeztem, mi volt ez,
makacskodtam a kérdéseimmel, válaszoljon, bár inkább hallgatnom kellett volna, várni türelemmel.
Megelégelve a suttogást, elég hangosan azt válaszolta, láthattam, tüzet kért, egyszerűen tüzet, ilyen egyszerű,
tüzet, s nem vette észre, hogy éppen egy idiótától.
Megéreztem magamban a soha többé nem látott kishúgom; súlyos testét a testemben.
Olyan ház vagyok, ahol minden ajtó és ablak sarkig tárva áll, bárki benézhet, beléphet; bárki, bárhonnan,
bárhová átmehet.
Nem bírom tovább a hazugságaidat.
Nem válaszolt.
Ha nem válaszol, mondtam, akkor a következő állomáson kiszállok, és most látott utoljára.
Erre meglendítette kapaszkodó karját, és könyökével csapott az arcomba.
Ki lehetett látni egy tavaszi délutánra a nyitott ablakon.
Aztán elérkezett a bemutató napja, mikor is délután hullani kezdett a hó, s lágyan, sűrűn, lassún, a széltől
olykor meglökődve és megkavarodva, lazán vizes, nagy pelyhekben esett.
Megült a tetőkön, a parkok füvén, leterítette a járdákat és az úttesteket, ám a sietős lábak, a surranó
kerekek azonnal latyakos, fekete csíkokat, nyomokat, ösvényeket és járatokat piszkítottak belé.
Mentünk a bemutatóra.
Nagyon korán jött ez a fehér hó, igaz, jegenyénk immár elveszítette utolsó száraz leveleit csipkés csúcsáról,
de még mindig zöldek voltak a Wörther tér platánjainak egymásba hajló lombkupolái; néhány óra múltán győzött
a hó, fehér lett a város, leült a csupasz ágakra, belepte és betapasztotta a nyomokat, ösvényeket; fehér sapkát
vont a lámpafénytől átvilágított zöld kupolákra.
Ő volt az egyetlen élő, mentem Stein Máriához, tudni akartam, hogy a két férfi közül melyikre kell majd úgy
emlékeznem, mintha az apám lenne, bár mindegy lett volna, melyik.
Derékig ért a tavalyi burján, és a rakpart lépcsőin ülve derékig vetkőzött emberek szellőzködtek a forró
délutáni napon.
Álmosan folyt, tölcséresen kavargott a víz a lábuk alatt, s a hajógyári sziget füzein sárgásan bomlott a lomb
a tükörben sodródó ágakon.
Vasárnap nem lehetett, hiszen odaát minden csattogott, döngött, fújtatott, csikorgott, lomhán fordult a daruk
nyaka.
Előbb egy keményre taposott ösvényen, a pályatest mellett haladva, a Filatori-gáti állomáshoz mentem;
tudtam, hogy ide cipelték be az apám tetemét, itt terítették ki a váróterem padjára, míg jött érte a hullaszállító.
Üres volt a váróterem, hűvös, padlóját olajos fűrészporral tisztíthatták, macska surrant ki lábamnál az ajtón,
ott állt a falnál a hosszú pad.
A pénztár vaskeretes ablaka mögött meglibbent a függöny, és kinézett egy nő.
Köszönöm, mondtam, nem váltok jegyet.
Akkor mit keresek itt.
Biztos voltam benne, hogy ő is látta a halottat; ha nem látta volna, akkor is tudhatott róla.
Ez nem kaszinó, hanem utasok számára fönntartott váróterem, s ha nincsen szándékomban utazni, akkor
takarodjak innen.
Végül is nem volt merszem megkérdezni Stein Máriától, hogy a két férfi közül melyiket kell apámnak
tekintenem, később pedig hiába ellenőriztem az arcomat, próbálgattam a testemet a tükör előtt.
Heiligendammban, a szállodai szoba tükrében is testi származásom és szellemi azonosságom
meghatározásával kísérleteztem, mezítelenségem olyan volt, mint egy nem rám illő ruha, de nem azért dörömböltek
a rendőrök az ajtón, mintha Melchior szökésének körülményeire lettek volna kíváncsiak, hanem a szokatlan
órában kaput nyitó szállodai portás szemében váltam gyanússá köveken összetört ábrázatommal, s egyszerűen
följelentett.
Hajnalra elült a szél.
Kizárólag arra gondolhattam, hogy Melchiort kell megtagadnom.
Igazoltattak, követeltem, árulják el jövetelük okát, fölszólítottak, hogy csomagoljam össze a holmijaimat,
átvittek a Bad Doberan-i rendőrőrsre.
Hallottam a tenger tombolását, holott odakinn már szellő se rebbent.
A fogda hideg cellájában kuporogva határoztam el magam arra, hogy minden következményt vállalok, és
a szobainassal fogom megöletni a barátomat.
S amikor elnézést kértek, visszaadták az útlevelemet, ám fölszólítottak, hogy a legrövidebb időn belül
hagyjam el az országukat, nem kis kajánsággal játszottam a gondolattal, hogy búcsúzóul elmesélem nekik Melchior
szökésének körülményeit, majd örömüket tetézve elmondom, hogy a szobainast ártatlanul végezték ki, mert a
gyilkos én vagyok.
Addigra megbékül, lágyan csapkodja a partot a tenger, és várok a vonatomra.
Különben sem lett volna sok néznivalóm azon az árva padon, kimentem a hűvös váróteremből a forró tavaszi
napra.
Tudtam, hogy Stein Mária nem meri elhagyni a lakását, a szomszédok hoznak neki ennivalót, s ezért biztos
voltam benne, hogy otthon fogom találni.
Térdén, könyökén kinyúlt, sötétkék tréningruhában nyitott ajtót, cigarettát tartott a kezében.
Nem ismert meg.
Utoljára az anyám temetésén látott.
Én öt év múltán, az anyám temetésén láttam viszont, mert ő korábban szabadult ugyan, de nem jött el
hozzánk.
Vagy azért nem ismert föl, hogy ne kelljen velem beszélnie.
Bevezetett a szobába, ahol hajnalig gyötörték egymást, ott volt a vetetlen ágy, és a nyitott ablakból látni
lehetett az állomást.
A férfi, akinek mindenesetre viselem a nevét, azt mondta neki, hogy jó, rendben van, mindent értek és
elfogadok, Mária, csak arra kérlek, nézz ki ezen az ablakon.
Nem magam miatt kérem, hanem miattad kérem, szeretném, ha megbizonyosodnál róla, hogy tényleg
elmegyek.
Kérdezte a férfi, megteszed-e.
A nő bólintott, bár nem egészen értette.
A férfi felöltözött, a nő a fürdőszobában fölvette a pongyoláját, a férfi szó nélkül kiment a lakásból, a nő az
ablakhoz sétált.
De előbb még végigpillantott magán a tükörben, ujjával a hajához és az arcához ért, a haja ősz volt és
idegen, arcán azonban feszesnek látta a bőrt, s ebből jött rá, hogy meg kell keresnie a szemüvegét.
Az ágy alatt talált rá, jól láthatta a férfit.
Mintha a derékig érő, feketére korhadt városi gyomok között egy üres kabát haladt volna a keményre
fagyott ösvényen, valaki elment ott a lámpafényes, hideg hajnalon.
Abban az évben januárban esett le az első hó.
A nő hálás volt ezért a látványért, hiszen egész éjjel azt ismételgette a földúlt ágyon, hogy hiába, minden
hiába, minden sikolyával, sóhajával, lélegzetének minden kicsi elfulladásával azt az iszonyú belső tiltakozást
hallgattatta el, hogy nem, nem lehet egy gyilkos felesége, nem lehet, nem akarja.
A szeretőd maradok, ahogyan voltam, ezt nem tudom magamtól megtagadni, de semmi több.
Két gyereket kell fölnevelnem és őrült vagyok, mondta a férfi.
Semmi több, semmi több, úgy fogjuk élvezni egymást, mint az állatok.
Erre nincsen szüksége, mondta a férfi abban a pillanatban, amikor beléhatolt; és azon az éjszakán nem
először.
A nőnek egész éjszaka a száján volt a szó, mégse mondta ki, hanem azt mondta helyette, a gyerekeid aztán
egyáltalán nem érdekelnek.
Csak neked mondhatom el kisfiam, neki nem mondtam, nem lehettem egy gyilkos felesége.
És úgy fordította az ölét, a férfi ne tehessen mást, még mélyebbre hatoljon belé.
Nem beléd, különben se, nem beléd, hanem mindig is belé, nem beléd, belé voltam szerelmes, szerelmes
vagyok belé, senki másba.
Hamar János, akibe Stein Mária ilyen mérhetetlenül szerelmes, néhány hónap múlva elutazott;
Montevideóban lett ügyvivő, és a nyári vászonöltönye nálunk maradt.
Szerelmes, szerelmes, nyögte a nő a férfi minden mozdulatát szóval kísérve, egész életemben semmi, semmi
más nem voltam, szerelmes vagyok, a börtönben is, azért vészeltem át, szerelmes maradtam, de belé, eszembe
se jutottál, belé, téged csak használtalak.
Használj.
Használtalak.
Lehetséges, hogy mindez nem egészen így történt.
De biztos, hogy ezerkilencszázötvenhat karácsonyán, a szentestéről virradó hajnalon a férfi azon a ponton
érte el a sötét ösvényen a kivilágított pályatestet, ahol a helyiérdekű vasút éles kanyarral befordul a Filatori-gáti
állomás felé.
Az ablakban várakozó nő éppen el akarta volna fordítani a tekintetét, nem volt már mit néznie, amikor látta,
hogy a férfi visszafordul, valamit előhúz a zsebéből, pillantásával valószínűleg kikeresi a világos ablakot.
Ez lett az utolsó kívánsága, lássa a nő.
A szájába lőtt.
Kisfiamnak szólított, de úgy beszélt velem, mintha nem gyerek lennék, s mintha nem bármelyik férfi fia.
Elejtett szavaiból következtettem arra, hogy mi történhetett közöttük, bár szavainak jelentését csak jóval
később fejtettem meg, de tekintettel gyermekkori élményeimre, már akkor is volt némi elképzelésem a
reménytelen szerelemről.
Csak neked mondhatom el kisfiam, neki nem mondtam, nem lehettem egy gyilkos felesége.
Nem lehettem a mostohátok.
Ha mégis lenne valamilyen isten, akkor meg fogja nekem bocsátani, mert a becsület neki is fontos.
Két nappal előbb tudta, bőven lett volna ideje arra, hogy figyelmeztessen.
Nem szöktem volna el, ha kérnek rá, akkor biztosan a saját jószántamból is átadtam volna nekik magam,
hiszen mindent megcsináltam, de így nem. Ilyen áron nem.
Az anyám a testével kereste meg a kenyerét kisfiam, szép volt, kurva volt, egy szerencsétlen, tüdőbeteg
proletárkurva; ha kellett, akkor lukas fillérekért adta el magát, mégis megtanított arra kisfiam, hogy becsületnek
lennie kell.
És ha téged erre nem tanítottak, akkor én most megtanítlak.
Rám törték az ajtót, kirángattak az ágyból, késekkel hasították szét a székek kárpitjait, pedig ők tudhatták
a legjobban, hogy nálam aztán semmit nem fognak találni, legfeljebb olyasmit találhattak, ami rájuk nézve lehet
terhelő, mert az egész nyomorult életemet adtam nekik.
Semmit nem adtam nekik, ők csak akkor vannak, ha mégis van valamilyen isten, de nincs.
Magamnak adtam, amit megkaptam.
Megbilincseltek, szándékosan fölverték az egész házat a zajukkal, mindenki lássa, hogy még az ávósnőnek
is van mitől félnie, bekötötték a szemem, és úgy rugdaltak le a negyedik emeletről, hogy minden lépcsőfordulóban
a falnak zuhanjak.
Húsvét reggelén vitték el, ezerkilencszáznegyvenkilencben.
Anyád az előző napon újságolta nekem, hogy kinyílott a kertetekben az aranyeső, és ettől rettenetesen
vidámak lettünk, itt a tavasz, csicseregtünk egymásnak a telefonban, pedig ő is tudta.
Tudta, hogy az elkövetkező három napon mi vár rám, és én is tudtam, mi vár rám, mégse tudtam elképzelni.
Szépen, sorban el fogom neked mondani kisfiam.
Még soha nem mondtam, nem is mondhatom el, mert a markukban vagyok, de neked most elmondom,
történjen bármi.
Nem voltam én nagy hal.
Az elhárítási osztály konspiratív házainak technikai ellátása tartozott hozzá, a fűtésről, a takarításról, a
bútorzatról, a felszerelési tárgyakról és a személyzet étkeztetéséről kellett gondoskodnia.
A rangom jóval magasabb volt, mint a beosztásom, s csak azért kellettem nekik, hogy teljes legyen a kép,
legyen valaki a lebonyolítás legbelső köréből a vádlottak között.
Azóta se sajnál mást, vérfürdőt kellett volna rendeznie, lelövöldözni ezeket a kutyákat.
Még arra is lett volna időm, hogy a pisztolyomhoz kapjak, de azt hittem, valami tévedés, amit könnyedén
tisztázhatunk.
Most már nem tudnak megtéveszteni.
Minden lépésemet szigorúan ellenőrzik, rajta vagyok az összes listáikon.
Nem engednek be, de nem is mehetek ki.
Hová mehetnék.
Itt a házban csak azt tudják, hogy ültem.
De bármikor elterjeszthetik rólam, hogy bizalmi vagyok.
A szája elé emelte az ujját, fölállt, intett, hogy kövessem.
A mocskos fürdőszobába mentünk, ahol lehúzta a vécét és megengedte a csapokat, minden sarok teli volt
szennyes ruhákkal.
A fülembe nevetve azt suttogta, hogy nem vásárol mérget tőlük.
Ajka csiklandozta a fülem, szemüvegének hidege a halántékomhoz ért.
A szomszédnője szerencsére érti a dolgokat, minden nap más boltba megy, soha nem ugyanonnan hozza
a tejet.
Tejjel a legkönnyebb csinálni.
Amikor kiszabadult, ezt a lakást is azért utalták ki, mert be vannak építve a lehallgatók.
Elzárta a csapokat, és visszamentünk a szobába.
Hát hallgassátok, hogy mit tettetek.
Ennek a gyereknek el fogom mesélni.
Olyan voltam, mint a légy, amikor elkapja egy hatalamas, meleg tenyér.
Most az egyszer meg fogjátok hallani, hogy mit tettetek velem.
Attól kezdve nem nekem beszélt, s ezért én is úgy éreztem, mintha nem csak ketten lennénk a szobájában.
Autóval vitték sokáig.
A hangokból ítélve, mintha egy kanális rácsát vagy egy bordás vasajtót emelnének, és egy függőleges
vaslépcsőn vitték le valami ciszternába.
Ilyesmi nem volt egyik házban se, különleges bánásmódban részesítették, tudhassa, hol van.
Térdig gázoltak a vízben, aztán néhány lépcsőn mentek fölfelé, és rácsuktak egy vasajtót.
Nem volt semmi hang, letépte a szeméről a kötést a megbilincselt kezével, azt hitte, hogy majd hozzászokik
a szeme a sötéthez.
Itt néhány óra telhetett el, mindenütt nedves betont tapintott a kezével és kiismerhetetlenül hatalmas volt a
tér, minden moccanás visszhangot vert.
Kiáltozott, így próbálta megállapítani, milyen magason lehet a mennyezet a feje fölött.
Később nyílt a vasajtó, bejöttek, de ugyanolyan sötét maradt, ő hátrált, igyekezett kitérni, követték, ketten
voltak, igyekeztek bekeríteni, gumibot suhogott a kezükben, de elég sokáig sikerült elkerülnie az ütéseket.
Selyemmel bevont kereveten tért magához.
Az volt az érzése, hogy egy barokk kastélyba álmodja magát, vagy nem is tudja, hol van.
Az ösztönei azt diktálták, tegyen úgy, mintha még aludna, és lassan eszébe jutott, mi történt vele.
De nem látott a kezén bilincset, ez megtévesztette és felült.
Valószínűleg figyelték valahonnan, mert abban a pillanatban kinyílt a terem ajtaja, és egy csészével a kezében
jött felé egy nő.
Úgy látta, délután van.
Langyos volt a tea.
Hálás volt ennek a nőnek, hogy teát hozott, de amint itta, furcsának találta a nő tekintetét és a tea ízét.
A nő mosolygott, és mégis teljesen hűvös maradt a pillantása, illetve, mintha valamit nagyon izgatottan
figyelne az arcán.
Hiszen tudta, hogy mindenféle szereket kipróbálnak, ez még eszébe jutott, a nyelvével igyekezett kiérezni
az idegen ízt a langyos teából, másra nem emlékszik.
Az első érzés, amire megint vissza tud emlékezni, hogy nagyon beteg; minden olyan hatalmas volt, szétúszott,
semmire nem tudott úgy ránézni, hogy ne kezdjen el növekedni, s ebből arra a következtetésre jutott, hogy magas
láza van.
És mindenféle hangos mondatok kiáltoztak a fejében.
Úgy hallotta, mintha kiáltozva beszélne, és minden szó annyira fájt, hogy mégis ki kellett nyitnia a szemét.
Három férfit látott.
Az egyiknek fényképezőgép volt a kezében, s amint moccant feléjük, a férfi fényképezett, s attól kezdve nem
is hagyta abba a fényképezést.
Ordított, követelte, mondják meg, kik ők, mit akarnak tőle, és hol van, és miért beteg, követelte, hozzanak
orvost, föl akart ugrani az ágyról, valamilyen dívány volt egy napfényes, tükrös terem falánál, de a három férfi egy
szót se szólt, kitértek előle, és ez a fényképező az egész dühkitörését fényképezte.
Előbb nem érezte a lábát, összecsuklott, megkapaszkodott egy székben, ki akarta verni a fényképezőgépet
a fényképező férfi kezéből, de ezt is fényképezte.
Erre a másik kettő nekiesett, ütötték és rúgták, és ezt is fényképezte a harmadik.
Ez történt a második napon.
A harmadik napon egy kötélen húzták föl a ciszternából, a szeme megint be volt kötve valamivel, minduntalan
nekiütődött a vaslépcsőknek, s örült, hogy legalább tudja, hol van, és biztosan tudta, mert hallotta a vasajtó
csapódását.
Hosszú utazás következett, se inni, se enni nem adtak neki, vizelni nem engedték, olyan gyönge volt, hogy
maga alá csinált.
Előbb kavicsos út csikorgott az autó kereke alatt, aztán megálltak, halk döndüléssel kinyílt előttük egy
vasajtó, behajtottak valami zárt térbe, feltehetően egy garázsba, ahol a kocsi azonnal megtelt a benzin és kipufogó
gáz szagával, majd nagy csattanással bezárták az ajtót.
Ujjongott.
Mert ha most leviszik egy szűk csigalépcsőn, ha végigviszik egy hosszú folyosón, ahol a kövezetet linóleum
borítja, amit azért tettek oda, hogy ne kopogjanak a lépések, és belökik egy fáskamrára emlékeztető rekeszbe,
akkor végre tudja, hol van.
Akkor visszahozták.
Akkor az Eötvös utcai házban van, a házra ő talált rá, ő vezette az átépítést, s akkor semmi nincsen veszve,
hiszen rögtön ismerős arcok veszik körül.
Volt csigalépcső, de nem volt linóleum, volt fáskamra, érezte a közelben fölhalmozott tüzelőanyagok szagát,
a frissen hasított fa és a kénesen bűzlő koksz szagát, de összekötözött kezével nyirkos téglafalakat tapintott.
Valami puhán hevert, hol elaludt, hol fölébredt.
Olyan dagadt lett a szája a szomjúságtól, hogy nem tudta többé becsukni, nem volt nyála több, a nyelv vastag
és fájó sebekre ragadt.
A harmatozón nedves téglákra tapasztva csillapította a lázasan forró lüktetés fájdalmát, de a száraz nyelvnek
ennyi nedvesség nem volt elég.
Valamennyi idő után sikerült letornásznia a szeméről a kötést.
Biztosan nem volt ott, és akkor mégsincs remény.
Nagyon magasan látott egy ablakformájú nyílást, melyet egyszerű papundeklivel rekesztettek el, de fodros
szélein bejött némi fény és némi levegő, tehát nem lehetett rajta üveg.
A falban rátalált egy elrozsdásodott csőbilincs éles vasára, s addig reszelte, húzkodta a kezén a köteléket,
míg sikerült kioldoznia.
Volt hát egy darab kötele, de nem volt ez elég hosszú ahhoz, hogy hurkot is csináljon, meg bogot, és
különben sem talált semmit, ahová fölerősíthette volna.
Lágy zenét hallott álmában, és olyan szépen elmosódó volt a zene, sajnálta, hogy fölébred, a zene azonban
folytatódott, igaz, nem volt annyira szép, mint az imént, hanem valami normális tánczene.
Arra gondolt, hogy ez valamilyen hallucináció, tudta, hogy a szomjúságba bele lehet őrülni, megőrült, ám
annyira még nem őrült meg, hogy ezt ne kéne tudomásul vennie.
Jó, akkor megőrült, csak azt nem lehetett eldönteni, hogy mikor őrült meg.
És még azt is tudta, hogy most ismét el fogja ragadni az a dühroham, amit már érzett, józanon érezte, amint
őrülten csapkodja magát a falhoz, holott semmi erőt nem érzett magában, mégis csapkodta magát.
A zene kívülről jött, hűvösebb is lett a pincében, s a réseken most szinte semmi fény nem hatolt le.
Estének kell lennie.
De nem tudta többé megállapítani, mikor álmodik vagy mikor lát olyan képeket, amik vannak vagy
nincsenek, mert a zenétől valami finom kis csermely nyílt a falon, folydogálni kezdett, ömlött, csőrepedés,
gondolta, szakadó, bugyborékoló, dübörgő vízesés lett belőle, és majdnem belefulladt.
A következő pillanatban vagy félóra múlva vagy két nap múlva, nem tudta többé, mégis arra a józan tudatra
ébredt, hogy minden rendben van, hiszen a téglák közötti résekből igyekezett kivájni az ujjával a nedvességtől
kilágyult habarcsot.
Sőt, sikerült fölkapaszkodnia az ablakig, és abban a pillanatban ismét megszólalt a zene, amitől
visszahanyatlott.
Újra nekiveselkedett, s az ujja hegyével, szinte csak a körmével, elérte a papundekli rojtos szélét.
Szabályosan lógott a falon, addig feszegette, míg kimozdult és azon nyomban kihullott a helyéről.
Színes lampionokkal kivilágított teraszra látott, ahol estélyre öltözött emberek táncoltak erre a zenére, és a
sötét parkba vezető lépcsőkön két férfi valamilyen idegen nyelven beszélgetett egy szép fiatal nővel.
A nőnek színes virágos muszlinruhája volt, komoly arca.
Ha kisvártatva nem jöttek volna érte, ha nem éppen azon a lépcsőn vezették volna föl, ha a két férfi és a
fiatal nő nem a lehető legnormálisabb módon engedtek volna nekik utat, ha nem mentek volna át vele a táncolók
között a teraszon, hogy bevigyék a házba, akkor a mai napig azt hinné, hogy a lampionos kerti ünnepély a
látomásai közé tartozott.
A szagokból, a nyelv idegen foszlányaiból, a tárgyak minőségéből és formáiból arra következtetett, hogy
átlépték vele a határt, s valahol Pozsony környékén lehetnek.
Előbb az apád aláírását mutatták meg nekem, el kellett olvasnom a tanúvallomását, aztán azt a
jegyzőkönyvet, amelyben Hamar János hitelesnek és igaznak nyilvánítja a tanúvallomást.
Két öblös fotelban két férfi ült.
Mondtam, hogy ez nem igaz.
Csodálkoztak, miért ne lenne igaz, és egymás szavába vágva, nevetve, a legközönségesebb kifejezésekkel
illették a hozzájuk fűződő kapcsolatomat.
Vagy hazudnak, vagy őket is megkínozták, mint engem, vagy megtébolyodtak, más lehetőség nincs, ennyit
tudok erről mondani.
Előttük az asztalon volt egy pohár víz.
Az egyik azt mondta, hogy előkészítették a kihallgatási jegyzőkönyvet, ha aláírod, megihatod.
Mondtam, nem volt semmiféle kihallgatás, hogy írhatnék alá bármit.
Erre a másik intett és kicipeltek egy oldalajtón.
Amint becsukódott az ajtó, ütni kezdtek, belöktek egy fürdőkádba, forró vizet eresztettek rám, a zuhanyozó
rózsájával ütötték a fejem, közben ordítoztak, kém vagyok, áruló vagyok, most aztán ihatsz, te ribanc.
A pincében tértem magamhoz, és megint fölcipeltek.
Sok idő nem telhetett el, mert csurom vizes volt a ruhám, és még mindig hallatszott a zene.
Most viszont nem a teraszon vitték át, hanem föl a csigalépcsőn, be a garázsba, kimentünk a kertbe, és
valószínűleg a főbejáraton.
Egy egészen kicsi szobába vitték, nem volt benne más, mint egy nagy íróasztal és egy szék.
Barátságos lámpafényben egy fiatal, szőke férfi ült az asztal mögött, és itt is hallani lehetett a zenét.
Amikor beléptem, fölpattant, és a körülményekhez képest a lehető legnagyobb örömöt mutatta, mintha ki
tudja, mióta várna rám, de franciául üdvözölt, franciául kínált hellyel, és franciául méltatlankodott, hogy a
leghatározottabb utasítása ellenére miként bántak eddig velem.
Ígérheti, hogy ettől a pillanattól kezdve minden másként lesz.
Kérdeztem, miért kell franciául beszélnünk.
Az volt a furcsa benne, hogy egyáltalán nem tűnt őszintétlennek, s ezért föltámadt bennem valami halvány
kis remény, hogy akkor mégis jó kezekbe kerültem.
Bocsánatkérőn tárta szét a karját, mondta, ez az egyetlen nyelv, amelyen meg tudjuk érteni egymást, s most
igen nagy szükség lenne az egyetértésünkre.
Makacskodtam, honnan tudhatja, hogy beszélek franciául.
Ugyan, Stein elvtársnő, hiszen mindent tudunk magáról.
Amikor harmincöt májusában kiszabadult ugye a barátja, és bevallotta magának is, hogy beszervezték a
titkosrendőrségbe, akkor ugye, maga is elfelejtette jelenteni ezt az igen lényeges változást, Párizsba utaztak, és
csak a német megszállás után, hamis útlevéllel, pártutasításra tértek vissza a hazájukba, ha nem tévedek.
Majdnem így történt, mondtam, csakhogy a barátomat nem szervezték be semmiféle titkosrendőrségbe, ezt
nem vallotta be nekem, következésképpen nem volt mit jelentenem, és Párizsba azért utaztunk, mert nem volt
munkánk, és nem volt mit ennünk.
Ne húzzák ilyen értelmetlen vitákkal az időt, szeretne azonnal a tárgyra térni.
Megtisztelő kötelességének tesz eleget, ha tolmácsolja azt a kérést, hangsúlyozza, kérést, amelyet Sztálin
elvtárs egyenesen Stein elvtársnőhöz intéz.
A kérés mindössze öt szóból áll.
Kérem, ne makacskodjék Stein Mária.
Sokáig kellett gondolkodnia, hiszen ezen a harmadik napon már semmi nem történhetett, amit
valószínűtlennek tarthatott volna, s ahogy nézte a szőke fiatalember ábrázatát, úgy tűnt neki, mintha egész életében
erre a kérésre várt volna.
Ha valóban így lenne, mondta, akkor Stein Mária üzeni Sztálin elvtársnak, hogy kérése az adott körülmények
között nem teljesíthető.
És a szőke fiatalembert egyáltalán nem lepte meg a válasza.
Az asztalra dőlt, szinte áthajolt, bólogatott és hosszan nézte, majd nagyon halk és nagyon fenyegető hangon
azt kérdezte, vajon el tudja-e képzelni Stein Mária, hogy akad bolond, aki egy ilyen pimasz üzenetet közvetít.
A tavaszi égen csillagok ragyogtak, hűvös lett.
Valamikor föl kellett állnom, fölállt ő is, beszélt tovább, később átmentem a szobáján és ő jött utánam és
beszélt.
Kimentem az előszobába és mondta, kinyitottam az ajtót, visszanéztem rá és beszélt és nem halkította le a
hangját.
Amikor rácsuktam az ajtót, és rohanni kezdtem a hosszú körfolyosón, még mindig hallani véltem, le a
lépcsőkön, ki a kapun, az ösvényen rohantam a pályatest felé, ahol sikítva vette a kanyart egy kivilágított, üres
szerelvény.
Későre járt.
A sárgás városi lámpafények ünnepélyesen és puhán világoltak ezen a sok fehéren.
A hó visszfényétől kivilágosodott, kisárgult és kitágult az ég, puhaságában eltompultak a zajok, és odafönn,
a súlyosan és sötéten vonuló hófellegek elvékonyult szélei mögül olykor előbukkant a hold hideg ábrázata.
Valamivel éjfél után érhettem vissza a Wörther téri lakásba.
A visszhangos kapualjban letrappoltam a cipőmre tapadt havat, nem gyújtottam föl a villanyt a lépcsőházban.
Mintha bárki, bármikor, még egy ilyen kései órában is megkérdezhetné, mit keresek itt.
Szárnyasan tagolt nyelvecskéjét az ujjammal tapintva ki, óvatosan dugtam be a zárba a kulcsomat.
Ne ébresszem föl, ha már aludna.
A sötétben éppen csak visszakattant az ajtó, ennyi volt a zaj.
Vigyáztam a padló reccsenéseire, s majdhogynem nesztelenül sikerült elérnem a fogast, mikor kiszólt a
hálószobából, hogy nem alszik.
Éreztem, nem azért nem csukta be a hálószoba ajtaját, mintha várt volna.
Ha viszont így alakul, akkor nem akar alvást színlelni, mert a színleléssel önmagát is megsértené.
Felakasztottam a kabátomat és bementem.
Kellemes érzés volt, hogy beviszem magammal a hó hűvösét, a tél szagát.
Moccanása alatt kellemetlenül felreccsent az ágy, nem láttam semmit a sötétben, de tudtam, hogy nekem
csinál helyet.
Az ágy szélére ültem le.
Hallgattunk, azzal a rosszabbik fajta hallgatással, mikor is inkább beszélni kéne, bármiről, bármit.
Ebben a csöndben, igen rekedt hangon, azt mondta, hogy a legkomolyabban bocsánatot kér, amiért
megütött, nagyon szégyelli magát, de el fogja magyarázni.
Nem akartam a magyarázatot, illetve nem éreztem magam elég érettnek rá, s ezért inkább azt kérdeztem
tőle, hogy tetszett-e az előadás.
Nem mondhatná, hogy tetszett, azt se állíthatná, hogy nem tetszett, olyan semmilyen volt, válaszolta.
És Thea?
Nem volt rossz, biztosan ő volt még a legjobb, mondta kelletlenül, de nem tudta se szánni, se utálni, se
csodálni, semmit.
Kérdeztem, miért menekült el.
Nem menekült el, hanem haza akart jönni.
De miért hagyott ott, miért nem várt meg, kérdeztem.
Látta, hogy szükségünk van egymásra, nem akart volna megzavarni minket a jelenlétével.
Nem hagyhattam ott, mondtam, ugyanis Arno végleg elköltözött tőle, magyaráztam, ma reggel költözött el,
és egy árva ceruzát, egy zsebkendőt se hagyott nála, de nem miattam történt.
Némán feküdt, némán ültem az ágy szélén a sötétben.
S akkor, mintha nem is hallott volna semmit, vagy ez a kevéske valami nem szolgálna már semmi
újdonsággal, idegen élet, amihez nincsen köze, ott folytatta, ahol az imént megakasztottam, valamit szeretne
elmondani, egyszerű dolog és mégis nehéz, itt nem tudná elmondani, és ezért arra kér, menjünk el sétálni.
Kérdeztem, most, sétálni, mert szerettem volna elodázni, ebben a hidegben, kérdeztem.
Mondta, most.
Egyáltalán nem volt hideg az éjszaka.
Lassú, ráérős, nyugodt léptekkel haladtunk, elmentünk a Senefelder térig, átkeltünk a néma Schönhauser
fasoron, s ahol a Fehrbelliner utca érinti a Zionskirche teret, mi is elfordultunk, majd az Anklammer utcán folytatva
a sétát, bekanyarodtunk az Acker utcába, ahol aztán az útnak vége van.
Éjszakai sétáinkon soha nem választottuk ezt az útvonalat, mert a falba ütközik.
Miközben mentünk, szinte üzleti szempontból vizsgálgattam az utcákat, a tereket, a házakat, úgy néztem,
mintha mindez csupán kitalált történetem helyszíne lenne, és nem történne az életem.
Kizsebeltem a saját időm, és az elképzelt múlt rablott kincseivel nem voltam elégedetlen, hiszen nem engedte,
hogy túlságosan közelről érezzem a jelent.
A fal, az utcának ezen a szakaszán, azonos egy régi temető téglafalával, és túl a falon, az aláaknázott és
reflektorokkal kivilágított senkiföldjén, egy háborúban kiégett templom csontváza áll; ez a Versöhnungskirche,
azaz a megbékülés temploma.
Szép volt, ahogyan a hold átvilágított tornyának csupasz bordáin, behatolt az odvas hajóba, és a rózsaablak
vázán néhány üvegcserép bágyadtan fölcsillámlott.
Szép, igen, szép volt.
Egymás mellett állt a két barát, nézték, és nézték a holdat.
Tőlük valamivel távolabb, puhán toccsantak egy őr léptei a nedves havon.
Látták az őrt, négy lépést tett a bódéja előtt, majd vissza ugyanennyit, és az őr látta őket.
Olyan különös volt az egész, tulajdonképpen el is felejtettem, hogy Melchior valamilyen baljósat akarna
mondani.
Finoman a vállamra engedte a karját, s az arcát egyszerre három fény, a hold, a sárga utcai lámpák és a
reflektorok világították, de mindez nem adott árnyékokat, mert ugyanakkor mindhárom fényforrás fénye
visszaverődött a hóról is, mégse volt világos, inkább a sötét sokszínű derengése.
Egyszóval, elmegyek, mondta halkan, meg van szervezve, a kétharmada, tizenkétezer márka, ki van fizetve;
másfél hete vár a megerősítő üzenetre.
Egy telefonra vár, és akkor el kell mennie sétálni, követni fogják, egy cigarettázó férfival kell találkoznia, aki
majd elindul felé, tüzet kell kérnie tőle, mire a férfinak azt kell válaszolnia, hogy sajnos otthon felejtette az
öngyújtóját, de szívesen segít.
Szerencse, hogy faképnél hagyott minket, mert mire a színházból hazarohant, telefonáltak és megtörtént.
Ezért kért tüzet attól a bolond fiútól is, úgy érezte, hogy valamit elrontott, hiszen nem volt semmiféle telefon,
csak a feszültsége működött, és bizonyára megértem, nagyon nehéz fegyelmeznie magát ebben a várakozásban,
így történt, ne haragudjak, ezért ütött.
Nem tudom, mikor vette el a vállamról a karját.
De miért éppen itt kell, suttogtam, menjünk innen, miért éppen itt.
Az őr nem jött közelebb, ám minden negyedik lépése után megállt és megnézett minket.
Még otthon vagyok, mondta a régi hangján.
Otthon, ismételtem a szót.
És ezt minden félelem nélkül mondja el nekem, de mégse akarta volna úgy, ahogyan eredetileg tervezte.
Nem szeretne szó nélkül elmenni.
Rajtam kívül senkitől nem búcsúzik el, semmit nem mozdít el a lakásában, a végrendeletét megírta, de hiszen
úgyis mindent elkoboznak, vigyék, tehát inkább amolyan eszmei végrendelkezés, és arra kér, hogy csak az
elutazása után vegyem magamhoz.
Talán elmegy még az édesanyjához, de neki se mondja el, jó lenne, ha vele tudnék menni, ha nem túl nagy
megpróbáltatás, mert akkor könnyebben hallgatna minderről.
Három nap múlva fogják értesíteni a közelebbi részletekről, s akkor már semmire nem lesz idő.
Ezért mondja most.
Azt sem tudom, mikor fordultunk el egymástól, néztük a holdat, mondtam, semmilyen szempontból ne tartson
tőlem.
Az elkövetkező három napon mindent úgy teszek, ahogyan kívánja, ahogyan jó.
Ezt kár volt mondanom, mert úgy hangzik, mintha valamilyen csöndes szemrehányás lenne.
Hallgattunk.
Mondtam, az idézet persze nem pontos, de Tacitus szerint a germánoknak van egy olyan hiedelmük,
miszerint sorsdöntő vállalkozásaikra igen kedvező teliholdnál felkészülniök.
A barbárjai, mondta, és mindketten hangosan felnevettünk.
És akkor egy kölcsönösen félbemaradt mozdulatunkból megértettem, hogy miért éppen itt, miért a falnál,
miért a fényben, miért az őr szeme láttára és hallótávolságon belül kellett mindezt elmondani; többé nem érhettünk
egymáshoz.
Mondtam, akkor én most inkább kimegyek Schöneweidére.
Igen, ő is így gondolná jobbnak, majd telefonál.
Másnapra eltűnt a hó, derűs, kissé szeles, száraz napok következtek, éjszaka fagypont alá szállt a hőmérő
higanyszála.
A Steffelbauer utcai ház első emeletén, Kühnerték lakásában ültem, minden ajtót nyitva hagytam, és képtelen
terveket forgattam a fejemben.
A harmadik nap éjszakájának utolsó óráit együtt töltöttük, úgy ültünk a szobájában, mint valami
váróteremben.
Se gyertyát, se villanyt nem gyújtottunk, néha ő szólt ki az egyik fotelból, néha én a másikból.
Hajnali fél négykor háromszor csöngetett a telefon, s a negyedik csöngetés előtt föl kellett vennie, nem volt
szabad beleszólnia, s a megállapodáshoz híven, a másik oldalon tették le először.
Pontosan öt perc múltán egyetlen egyszer csöndült a telefon, s ez azt jelentette, hogy minden rendben van.
Felálltunk, fölvettük a kabátunkat, becsukta a lakást.
A kapualjban két ujjával csippentette fel a szemetesedény tetejét, hanyag mozdulattal ejtette bele a kulcsait.
Játszott a közös félelemmel.
Az Alexander téri pályaudvar üvegcsarnokában szálltunk föl a Königswusterhausenba tartó városi vonatra.
Amikor Schöneweidére értünk, megérintettem a könyökét, kiszálltam, nem néztem vissza az elhúzó
szerelvény kocsijára.
Eichenwaldéig kellett utaznia.
A Liebermann utcai temetőben vártak rá, az E 8-as tranzit úton vitték, és a Helmstedt-Marienborni átkelőn
egy leforrasztott koporsóban, exhumált hullára kiállított papírokkal zsilipelték át a határon.
Esett az eső.
Esténként színházba mentem, a platánok lehullott leveleinek tocsogós szőnyegén enyhén átnedvesedett a
lakkcipőm talpa.
Az elhagyott lakásban halkan zümmögött az üres hűtőszekrény, s ha kinyitottam, mintha mi sem történt volna,
készségesen világított.
A táviratban mindössze három szó állt, ami az én nyelvemen egyetlen szó.
Megérkeztem.
Másnap elutaztam Heiligendammba.
A rendőrségi felszólítást nem vettem komolyan, megvártam, míg lejár a tartózkodási engedélyem, vártam
az utolsó napig.
És két év múltán egy kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlapon tudatta, hogy megnősült, a nagyszülei sajnos
már nem élnek, kislányuk másfél hónapos.
A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a
felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel.
Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik, bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem
mosolyog olyan sokat.
És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.
Hogy akkor ilyen egyszerű.
Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.
Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.
|