Ünnepi színjátékok

Ezen az estén a lehető legközönségesebb színházban vagyunk. S ha ezt kívánom, akkor bárkinek bármilyen élménye vagy elképzelése legyen a színházról, viszonylag hasonló dologra gondol, mert olyan felcicomázott és ünnepélyesen kivilágított kalapdoboz jelenik meg a lelki szemei előtt, ahová esténként igen sok, egymástól különböző ember megy be a saját jószántából.

Úgymond szórakozni, netán okulni mennek be oda, ami azt jelenti, hogy a külvilágtól teljesen elszigetelt, sötét és levegőtlen térben meglehetősen hosszú ideig szorosan egymás mellett kell ülniök, és kizárólag azt tehetik, amit mindenki más tesz. Ez a követelmény a lehető legfegyelmezettebb viselkedésmódot kívánja, hiszen sem egymással nem szórakozhatnak, sem önmagukkal. Nem szabad például beszélgetniök vagy pusmogniok, nem mocoroghatnak sokat, nem hozhatnak magukkal kártyát, csupán lopva pillanthatnak egymásra, titkon érhetnek egymáshoz, és nem mehetnek ki. Ebből a szempontból valamennyiüknek egymás felügyelőivé kell válniok, s ettől lesznek egymás felügyeltjei. Ha pedig valaki mégis akadna, aki nem viseli kellő méltósággal a közös mártíriumot, akkor valaki mindig akad, aki rendreutasítja az ilyen embert.

A székek úgy vannak elhelyezve, hogy mindenki ugyanabba az irányba nézzen, s miközben egy tőlük elválasztott, mesterségesen kivilágított térben történőket kell figyelnie, kényelmesen ellenőrizhesse az előtte ülők viselkedését. E világossága miatt is szembeötlő térben aztán néhány ember mindvégig úgy viselkedik, mintha bármit megtehetne, holott kizárólag olyan szórakoztató vagy okulásra szolgáló dolgokat tehet, amelyek ugyanezen szabályok alapján elő vannak írva; míg azoknak, akik ugyanezen előírások szerint semmit nem csinálhatnak, valóban így is kell tenniök. Olyannyira, hogy még a saját belső szerveik fegyelmezetlen eseményeit is csak lopva fegyelmezhetik. Bármennyire unatkoznának, elaludniok nem szabad. És még akkor is úgy kell tenniök, mintha mindent értenének, ha semmit nem értenek. Akinek meg finghatnékja támad, annak minden erejével azon kell lennie, hogy a feltűnő erőfeszítés látható jelei nélkül gyötörje végbelének záróizmait, vagy oly kíméletesen lassú, takarékos ütemben eressze ki magából, hogy azt senki ne hallja, és a bűzétől se kelljen senkinek elbódulnia.

Mindeközben elvileg mindenki arra gondolhat, amire éppen akar, ha azonban valaki valóban végiggondolja, hogy mi történik, akkor semmiképpen nem tud arra gondolni, ami valójában történik.

Ezen az estén egyébként egy igen egyszerű és olyan közönséges díszlet látható ebben a mesterséges fényben, mely senkit nem ösztönözhet sem álmodozásra, sem képzelődésre, és emlékezőtehetségét épp oly kevéssé mozdítja meg, miként a gondolkodását. Középületek kietlen folyosóin érzi így magát az ember. Ahol a lépés kellemetlenül kopog, és valahonnan úgy kell valahová elérnie, hogy semmiféle örömre ne szolgáltasson okot a lépdelés. A folyosókból más folyosók nyílnak, ezekhez megint más folyosók csatlakoznak, s azt az őrjítő látszatot, hogy e mások között nincsen különbség, a különbségek alapján ítélő elme eleve óhatatlanul úgy fogja föl, mint az önmaga képességeiről alkotott végítéletet. Mielőtt még bemehetne oda, ahová be kéne mennie, mielőtt megtalálná, nem tudja elképzelni sem, miként fog kikerülni innen.

Most egy ilyen folyosót látunk hihetetlen méretűre nagyítva, ami azt jelenti, hogy csak egy nagyon kicsi részlete fér be annak, aminek a nagyságára utal. A falnak és a mennyezetnek vannak ugyan szemünkbe ötlő pórusai, de ezeken kívül semmit nem láthatunk. Ennek kell elárulnia, hogy hol vagyunk, arra ellenben semmi nem utal, hogy honnan jövünk, és merre tartunk.

A folyosó tengelyében van egy hihetetlenül nagyra méretezett csapóajtó. E hihetetlent értsük úgy, hogy az ember azt érzi hihetőnek, ami a saját szükségleteinek léptéke szerint való. Ez ennél jóval nagyobb. Az ajtó egyik szárnya ki van akasztva, másik szárnya mozgatható.

Szereplőinket nevezhetjük iksznek és ipszilonnak, ám személyük vagy személyiségük körülhatárolása így is bizonyos nehézségekbe ütközik. Még akkor sem járnánk el helyesen, ha azt mondanánk, hogy iksz egyenlő ipszilonnal, mert ha tényleg nem lenne közöttük említésre méltó különbség, akkor inkább azt kéne mondanunk, hogy kétszer iksz vagy kétszer ipszilon, akkor viszont a nevük által sem lenne semmi értelme különbséget tennünk közöttük. Ők ellenben tényleg ketten vannak, s éppen abban hasonlók, amiben különböznek egymástól. Egymás arcának a maszkját viselik az arcukon, csakhogy ezeket a maszkokat soha nem veszik le, következésképpen rajtunk kívül senki nem tudhatja, hogy egymás arcának álcájával fedték el a sajátjukat. Erre az egymásba való átváltozásukra legfeljebb abból következtetünk, hogy a férfi maszkjának szájáról női hang érkezik, de a férfi ruháit hordja, míg a nő maszkja alól férfi hangját lehet hallani, holott a nő ruháit öltötte magára. Ezek egyébként közönséges utcai ruhák. A hely szellemének megfelelően a legunalmasabb szabású szürke öltöny az egyik, s ugyanilyen unalmasan szabott citromsárga kiskosztüm a másik. Mindketten tekintélyes méretű iratcsomót hoznak a kezükben.

Az ünnepélyes kivilágítás nem alszik ki azok feje fölött, akik ilyen sokan eljöttek ezen az estén, hanem amikor iksz megjelenik a bal oldalon, majd kisvártatva ipszilon is megjelenik a jobb oldalon, legfeljebb elhalványodik. Mindenkinek lehetőséget kell adnunk arra, hogy egyenlő esélyek mellett figyelhesse a másikat. Ők pedig mindketten a csapóajtó felé tartanak, mivel haladásuknak ezen kívül nem is lehet más értelmes iránya. Mozgásuk öntudatos, nem sietnek, tudják, hová tartanak: a másikhoz képest mindketten az ellentétes irányba. És ebben az igencsak kényes helyzetben mindketten fölöttébb eszes lényeknek bizonyulnak azonnal; pillantásukkal fölmérik a másikat, és ennek következtében nem fognak egymásnak ütközni. Ez úgy történik, hogy iksz ér előbb a csapóajtóhoz, annak mozgatható szárnyát kilöki maga előtt, ipszilon pedig valamivel később akadálytalanul áthalad a csapóajtó kiakasztott és még élénken lengő szárnya közt. Iksz ezek után eltűnik a jobb oldalon, s néhány pillantásnyival később ipszilon is eltűnik a bal oldalon.

Ugyanannyi idő telik el, mint amennyi az előbb már eltelt. Ekkor iksz, miként az várható, megjelenik a bal oldalon, és ennek utána ipszilon is megjelenik a jobb oldalon. Mindketten a csapóajtó felé tartanak, amelyet iksz természetesen valamennyivel előbb fog elérni, s csak valamennyivel később ipszilon. Iksz azonban a csapóajtó lengő szárnya előtt valósággal tétovázik, olyannyira, hogy csaknem meg is torpan, de aztán mégis kilöki a csapóajtó lengő szárnyát, áthalad. Iksz idővesztesége miatt ugyanekkor halad át a csapóajtó kiakasztott szárnyán ipszilon. Ennek következtében pedig ugyanakkor tűnik el iksz a jobb oldalon, amikor ipszilon eltűnik a bal oldalon.

Most sem telik el több idő, mint amennyi az imént telt el, vagy annak előtte eltelt, mikor is ugyanabban a pillanatban jelenik meg iksz a szokásos bal oldalon, amikor ipszilon is megjelenik a szokásos jobb oldalon. Mindketten a csapóajtó felé tartanak, egyikük sem szándékozik a másik miatt megváltoztatni a maga haladási irányát, de amilyen mértékben tétovázik az egyik a saját helyzetének szembeötlő egyenlőtlensége miatt, ugyanúgy tétovázik a másik a saját helyzetének egyenlőtlensége miatt. Nem tovább, kiáltja ekkor iksz, ami arra vonatkozik, hogy soha többé nem kívánja kilökni maga előtt a csapóajtó lengő szárnyát, és ipszilon sem halad át a maga oldalán, mert ő meg azt kiáltja, senkit nincsen szándékában megalázni, ami viszont arra vonatkozik, hogy nem volt és nem is lesz ilyen szándéka. És megállnak valamelyest tétován.

Kölcsönösen biztosítják egymást saját jóindulatukról. Udvariasan és körülményesen beszélnek, amivel alkalmat adnak maguknak, hogy igen bizalmatlanul szemügyre vegyék egymást. Ipszilon kötelességének érzi, s ennek hangot ad, hogy önmérsékletet és nagyvonalúságot tanúsítson, amennyiben megoldásként azt ajánlja, hogy a következő fordulóban lassítani fogja a lépteit, és így aztán majd mindketten, minden nehézség nélkül áthaladhatnak a csapóajtó kiakasztott szárnyán. Ehhez csupán abban kell megegyezniök, hogy a haladásuk irányán valamennyit mindketten módosítanak.

Iksz előbb elhárítja ipszilonnak ezt a kétségtelenül ésszerűnek ígérkező ajánlatát, mondván, ha egy ilyen nagyvonalú ajánlatot elfogadna, akkor a jövőben éppen ő sértené meg az emberi egyenlőség mindenkire egyaránt érvényes szabályát, holott az imént éppen azért érezte szükségét a tiltakozásnak, hogy legalább a jövőben ne fordulhasson ilyesmi elő. Ipszilon ellenben arra hivatkozik, hogy amennyiben egy kölcsönös megegyezés alapján mégis úgy cselekednének, amiként ő javasolja, akkor a jövőben csupán viszonozná azt az önmérsékletet és nagyvonalúságot, amit a múltban iksz tanúsított iránta, s így a viszonosság alapján utólag tennének eleget az emberi egyenlőség azon mindenkire egyaránt érvényes szabályának, amit előzőleg megsértettek.

Iksz az érvelést teljességgel meggyőzőnek találja, ám szükségesnek érzi megjegyezni, miszerint ő nem sértett volna meg senkit és semmit, sem embert, sem szabályt, hanem éppen ellenkezőleg, a mindenkire egyaránt érvényes emberiesség szabályának engedelmeskedve igyekezett elkerülni az összeütközést. Amivel nem óhajtaná azt állítani, hogy ipszilon szándékosan tette volna, amit ő nem tett meg. Ő ugyanis, amikor megpillantotta ipszilont, akkor fölmérte a helyzetet, s a kellemetlen összeütközés elkerülésének érdekében, minden különösebb megfontolás nélkül döntött úgy, hogy a csapóajtó lengő szárnyán fog áthaladni, miközben ipszilon abban a helyzetben marad majd, hogy akadálytalanul haladhat. Másfelől nyilvánvaló, hogy a többletként jelentkező erőfeszítés lemondás volt az akadálytalan haladásról. És egy összeütközés elkerülésének érdekében az ilyesmit szívesen megteszi az ember egyszer, megteszi kétszer, de már abba lelkiismereti okokból sem mehet bele, hogy az önként vállalt lemondásából úzust csináljon.

Ipszilon teljességgel meggyőzőnek találja iksz érvelését. Amennyire önmagát ismeri, azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy iksz helyében ő is ugyanúgy cselekedett volna. Hiszen éppen azért kiáltotta az imént, hogy senkit nem áll szándékában megalázni, mert maga is hajlik arra a véleményre, hogy elfogadhatom egyszer, elfogadhatom kétszer valakinek a nagyvonalú önmérsékletét, de nincsen olyan kínos helyzet, mely indokolhatná, hogy az ilyesmiből úzust csináljak. Arról azonban nem tehet, s ezt iksznek kell elképzelnie, hogy valamennyivel később került abba a helyzetbe, hogy az összeütközés elkerülésének érdekében valamit tennie lehessen, s ezért aztán csakis iksz tehette meg, amit minden valószínűség szerint ő is megtett volna. Amivel persze nem akarja azt állítani, hogy iksz önkényesen ragadta volna magához a cselekvés jogát.

Ipszilon érvelését iksz teljességgel meggyőzőnek találja, de szükségesnek érzi megjegyezni, hogy nagyon is elképzelte magának ipszilon helyzetét. Mivel azonban sem ipszilon helyzetét, sem a magáét nem ő rendezte el ebben a helyzetben, azt is csak utólag láthatta át, hogy amennyiben a saját praktikus hátrányának helyzetét elfogadja, akkor olyan erkölcsi előnyt szerez magának, amit ipszilon nem tud kiegyenlíteni a praktikus előnnyel, s ezáltal olyan hátrányos helyzetbe kerül erkölcsileg, amit önmagának semmiféle előny érdekében nem kívánhat.

Ipszilon most nem találja teljességgel meggyőzőnek iksz érvelését, de szükségét érzi sietve megjegyezni, hogy iksz érvelési módszerének szembeszökő hibáit nem tartja sürgetőnek megbeszélni.

Ipszilonnak ezt a kijelentését iksz nemcsak méltatlannak, de egyenesen felháborítónak találja, és követeli ipszilontól, hogy tételesen sorolná fel érvelési módszerének szembeszökő hibáit.

Ipszilon ellenben sokkal fontosabbnak találná, ha abban a kérdésben juthatnának közös nevezőre, hogy miként oldják meg a kialakult helyzetet. Ipszilon ugyanis nagyon szívesen venné, ha egy ilyen kölcsönös megegyezés alapján iksz akadálytalanul haladhatna tovább a maga útján, s a maga útján neki magának sem kéne egy olyan erkölcsileg hátrányos helyzetben látnia önmagát, amilyenben iksz találta látni őt. A helyzet megoldásának érdekében pedig azt ajánlaná, hogy amennyiben iksz nem tudja elfogadni az ő helyzetmegoldásra vonatkozó iménti javaslatát, akkor tegyen más javaslatot a helyzet megoldására.

De miként gondolja, milyen kölcsönösen elfogadható javaslatot tehetne ő a helyzet megoldására, kiáltja ekkor iksz, ha egyszer érvelésének módszerét ilyen szembeszökően hibásnak találja ipszilon, és ugyanakkor nem érzi sürgető szükségét annak, hogy ezekről a vélhető hibákról beszéljenek?

Hogy iksz talán zsarolni kívánja őt?

Ipszilon pedig tán azzal kívánja őt sarokba szorítani, hogy zsarolásnak titulálja a kölcsönös megegyezéshez elengedhetetlenül szükséges kérdezést?

Hogy iksz nem érti-e, kérdéseiket nem azzal kapcsolatban kell föltenniük, hogy miért álltak meg, hanem azzal kapcsolatban, hogy miként haladjanak?

Ipszilon pedig miért nem érti, hogy amennyiben valamilyen oknál fogva nem kellett volna leállniok, akkor nem is kéne semmiféle kérdést föltenniök a haladásukat illetően?

Ha azonban váltig arról beszélnek, hogy miért kellett leállniuk, akkor hogyan beszélhetnének arról, hogy miként kéne továbbhaladniok?

De ha egyszer se arról nem beszélnek, hogy miért kellett leállniok, kiáltja iksz, se arról, hogy miként kell továbbhaladniok, akkor nem arról beszélnek-e, hogy miként kell erről beszélniök?

Most erről beszélnek, válaszolja készségesen ipszilon.

Iksz a legudvariasabb formában arra kéri ipszilont, hogy ennek az elismerését tekintsék a beszélgetésüket illető megegyezésnek.

Ipszilon a javaslatot készségesen elfogadja, hiszen ő kérte ikszet, hogy tegyen javaslatot. Ám szükségesnek érzi megjegyezni, hogy iksz javaslata nem a haladásra, még csak nem is a beszélgetésükre, hanem az arról való beszédre vonatkozik, hogy miként beszéljenek. Ezt pedig az elegendőnél kevesebbnek érzi. Így még távolabb kerültek attól, hogy haladjanak, mint amikor megálltak, holott már akkor sem haladtak. Ebből következőn el nem tudja képzelni, hogy iksznek mi a célja ezzel a megjegyzéssel, ha egyszer nem a haladás, hanem a beszélgetésről való beszélgetés lett a célja.

Ennyi neki több, mint elegendő, válaszolja nyersen iksz. Ha ugyanis kölcsönösen elismerik, miszerint arról beszélnek, hogy miként beszéljenek, akkor tán abban is egyezségre sikerül jutniok, hogy miként beszéljenek ahhoz, hogy haladjanak. Ha ellenben tudná, hogy mit tud kezdeni egy ilyen vagy másmilyen megegyezéssel, akkor annak sem érezte volna szükségét, hogy beszéljenek, mert akkor azt is tudnia kéne, hogy miként haladjanak. Ő viszont váltig abban reménykedik, hogy ezt egymástól fogják megtudni, ám úgy kell megtudniok, hogy se ipszilon ne tőle tudja meg, se ő ipszilontól, mert akkor a tudásuk nem lenne kölcsönös, s ezért a haladásuk is csak olyan egyenlőtlenségen alapulna, ami miatt meg kéne állniok.

Miközben ezek ketten arra vannak kényszerítve, hogy a haladásról beszélgetve álljanak, sokan vannak, akik arra vannak kényszerítve, hogy ne beszéljenek, hanem hallgassanak, és föl se álljanak, hanem üljenek, de ne aludjanak. Ezek között meg vannak olyanok, akik arra vannak kényszerítve, hogy iksz érveit alaposabbnak találják, mások ellenben ipszilon érveit. Így aztán vannak, akik azt kívánnák, hogy ipszilon győzné meg ikszet, vagy iksz győzné meg ipszilont, mert ha az egyik meggyőzhetné a másikat, akkor vége lenne annak a kényszernek, hogy itt kell ülniök, ami viszont egyenlő lehetne az okulásukra szolgáló véggel. Vannak olyanok, akik a színházi előadás végét kívánnák, de vannak olyanok is, akik ennek érdekében olyannyira kívánnák kettőjük végét, hogy azt sem tartanák lehetetlennek, ha ipszilon megölné ikszet, vagy iksz ölné meg ipszilont. Holott semmi nem utal arra, hogy akár egyiküknél, akár másikuknál lenne eszköz, amivel ezt megtehetnék, hacsak nem a puszta kezükkel. Mint ahogyan minden érvre van egy másik érv, de egyiküknek sincsen olyan érve, amivel a másik érvét magukévá tehetnék. Másfelől látható, hogy iksz szeret beszélni, s ha megölné ipszilont, elveszítené a hallgatóját, ipszilon viszont haladni szeret, s ha ikszet megölné, akkor a haladását nem lenne többé mihez mérnie. Amiként a maszkjukat és a ruháikat, egymásban viselik a másságukat.

A hidegen borzongató halálfélelem lesz úrrá azokon, akik az előírások szerinti hallgatásba burkolódzva azokat figyelik, akik ugyanezen előírások szerint a haladásukról beszélnek. Ezek ugyanis ettől kezdve már nemcsak nem haladnak, de nem is beszélnek. Arcukon viselt maszkjukon se indulat, se érzelem, ami teljességgel megfelel a helyzetüknek, hiszen a helyzetük megoldásán kell gondolkodniok. Gondolkodásuk első eredménye a hallgatásuk. Vannak, akik finom mosolyt látnak a maszkjukon, s vannak, akik ugyanezen maszkokat sírni látják.

Azok látják ilyennek vagy olyannak a maszkokat, akik hallgattak, mert a történőket végiggondolniok nem volt lehetőségük a sok szóbeszéd miatt. Ezek most sem beszélhetnek, egyrészt az előírások miatt, másrészt a helyzetük miatt sem, hiszen nem várhatnak másra, mint annak a végére, amiben vannak, ha ellenben tudják, hogy az előírások szerint ennek mindenképpen vége lesz, akkor nincsen is miről gondolkodniok.

Másságukat éppen úgy nem oszthatják meg iksszel vagy ipszilonnal, ahogyan iksz és ipszilon sem teheti magáévá a másikét. Ezek a haladásnak, azok a végnek adták a bizalmukat, amikor ide beléptek. Vannak olyanok, akik ilyenkor minden előírás ellenére felugranak a helyükről, rikácsolnak, visszakövetelik a pénzüket, kirohannak vagy eszméletüket veszítve összecsuklanak a székükön. Ezek csak azt teszik, amit iksz és ipszilon az előírások szerint nem tehet. Az előbbiek olyan hatást keltenek, mintha beszélnének és haladnának, az utóbbiak olyan hatást keltenek, mintha végük lenne. Iksz és ipszilon ugyanezen előírások szerint egy olyan végről gondolkodik, mely lehetetlenné tenné az erről való beszédet, ami viszont lehetővé tenné a haladásukat.

A földkerekség megannyi színháza között egy nincsen, mely alkalmas lenne erre az előadásra. Legfőképpen azért nem alkalmasak, mert ezek a színházak nem szépek. Az ilyen vagy olyan színházakat leginkább alacsony származású nénikénk jóízlése szerint építették, ő pedig azért világéletében szebbnek gondolta önmagát, mint amilyennek mások látták.

Ennél csúnyább azért nincs, mondja az ember. És mégis van csúnyább. A szépségnek ellenben valami olyasminek kell lennie, ami nem rontható és nem javítható. Ha szépség láttán nem tudunk ugyan semmiféle hibát fölfedezni, mégis eszünkbe ötlik, hogy valamivel tán lehetne szebb, akkor ez a dolog nem szép, hanem emlékeztet ugyanezen dolog szépségére.

Ilyen színház a porosz királyok udvari színháza a Sansouci parkban. Szép, szép, mondja az ember, nincsen is semmi hibája, de talán lehetne szebb. Nézelődik, álmélkodik az ilyen ember, és nem talál kivetni valót. Mintha lezárt kagylóhéjak gyöngyfényű bensejében kocsonyás test lélegzene csöndesen, és soha többé nem állna szándékában fölnyitni önmagát bármire; semmire. Így érez, aki ebben a színházban megáll az üres nézőtér és az üres színtér határvonalán. Olykor rendeznek ebben a színházban szóra sem érdemesíthető előadásokat, de jobbára múzeumi tárgyként mutogatják, s ilyenkor inkább az érzésünket emlékeztetik egy sosemvolt előadásra. De hogyan lehetne szép, ami nem volt? És mi másnak reméljük a bizalmunkkal megajándékozott eljövendőt, ha nem szépnek? Nincsen itt senkinek szusszantása, sóhaja, szava, mely ne hangoznék messzire, holott minden közel van. Akárha kisebb lenne a zárt tér, mint ahová a hang elhatol; a héj el nem nyeli, vissza nem veti. Bíbor, fehér és arany.

Ezt a színházat az ifjabb Johann Christian Hoppenhaupt tervei alapján, az új palota déli szárnyának bensejében kezdték el építeni az ezerhétszázhatvanhatos esztendőben, és két év múltán elkészültek a szükséges munkálatokkal. Kivételes légkörét tán annak köszönheti a színház, hogy az építész valami nagyobbnak a bensejébe rejtett valami olyasmit, aminek szintén van benseje. E héjba rejtett héjak külső héja éggel boltozott héjra emlékezik. Semmi kétség, az ifjabb Hoppenhaupt az istenek kebelére helyezett delphoi aréna nagyságáról álmodott. A legtágasabb héjnak amaz ismerős vonaláról álmodott, melyben a mélység tengere összeér a magasság tengerével. De éberen nem felejtette el a saját testében héjba zárt szívét.

Annak, ami szép, nem lehet köze álomhoz, emlékezéshez, józan számításhoz; az álomképek csakúgy szertefoszlanak, miként az emlékezés képei, józan számításaitól pedig jobbára lerészegedik az elme. Mindezzel azt óhajtom mondani, hogy a porosz királyok udvari színháza emlékeztet ugyan a szépre, mi ellenben csak úgy építhetjük föl a színházunknak megfelelő előadást, ha az építést tesszük első felvonássá, ha a második felvonás azon nézők összegyülekezése lesz, akik saját kezükkel építették előadásuk helyszínét, s így a harmadik felvonás, mely közvetlenül megelőzi a színház enyészetét, nem lehet majd más, mint utolsó ünnepi találkozásuk előadása. Kevesebbet nem kívánhatok.

Egy ilyen előadás, a helyi körülményektől függően, természetesen évekig eltart, s miután a függöny legördült, maga a színház sem használható többé semmire. Azoknak, akik értelmükkel nem követnek, ajánlhatom, hogy az előadás helyszínéül válasszák a porosz királyok udvari színházát. Türelmük hiánya persze nem helyettesíthető, nem pótolható semmivel, s így aztán nem a szépségből részesednek, hanem egy olyan csúfságból, mely emlékeztető. Ez viszont még mindig jobb, mint ha olyan csúfságot választanának, mely valamivel szebbnek képzeli magát. Az előadás se lesz más, mint emlékeztető egy olyan előadásra, ami egyszer a közeli vagy messzi jövőben még tán előadásra kerül, holott sem a közeli, sem a távoli múltban nem jött létre még, tehát emlékezni sem tudunk ilyesmire, mégis emlékeztetünk. Tisztában vagyok vele, hogy többet sem kívánhatok.

És legyen akár előadás, akár emlékeztető előadás, mindkét esetben ugyanannyi szereplőre van szükségünk, amennyi nézőre. Telt házzal számolunk, s ezért a szereplő személyek számát a nézőtéri ülőhelyek számának alapján határozzuk meg. A telt ház azonban nem feltétele az előadásnak. Amennyivel kevesebb lesz a néző, ugyanannyival kevesebb szereplőnek kell a színpadra lépnie. Előre senki nem tudhatja megmondani. Azoknak a szereplőknek, akik a nékik megfelelő nézők hiánya miatt nem léphetnek a színpadra, az lesz a dolguk, hogy átéljék az utolsó találkozás hiányát, ami nem kevésbé fontos a találkozásnál. Végül nem mehetünk el szó nélkül amellett, ha valaki hiányzik, holott szóba csak azzal elegyedhetünk, aki jelen van. Ostoba lelkészek ostorozzák azon híveiket, akik eljöttek az istentiszteletre, azon hívek miatt, akik nem jöttek el. Annak viszont semmi akadálya, hogy a színtéren is hiányozzék, ami a nézőtéren sincs jelen. Arról meg nem mi tartozunk számadással, hogy személy szerint ki hiányzik; látjuk és hiányzik, hiszen olyan személy sincsen, aki a hiány érzését ne üdvözölné ismerőseként. Ezeknek az ismeretlen személyeknek a hiánya így válik látvánnyá mindazon személyek szemében, akik meghatározott személyek hiányát érzik, ha ellenben egy érzés ilyen általánosan és ennyire megfelel a látványnak, akkor a látványban jelentkező hiánynak az érzés teltsége által meg kell szűnnie. Színházban vagyunk, sokan vagyunk, mindenki láthatja, hogy valaki mindenkinek hiányzik.

A porosz királyok udvari színháza az új palota első emeletén már csak azért is megfelel egy emlékeztető előadás céljának, mivel nézőterének alapterülete azonos színterének alapterületével, s így annak sincsen különösebb építészeti akadálya, hogy a színtéren fölépítsük a nézőtér hasonmásának díszletét. Hasonmásról beszélek, hangsúlyozom. Két, léptékében azonos nézőtérnek kell egymással szembenéznie. Olyan színteret kapunk, akárha tükröt tartottunk volna a nézőtér elé, de nem fordítva. Most jobb híján a nézőteret vesszük mintaként, a színtér pedig ennek lesz a mintázata. Mert ha nem lennénk ennyire türelmetlenek, ha nem a készbe fészkelnénk bele, miként a kakukk, hanem színházat építenénk, akkor mindenekelőtt azt kéne kérdeni, hogy ennek mi legyen a mintája, és a mintát nem magából a dologból kéne képeznünk. De hagyjuk ezt.

Ha a porosz királyok udvari színházában a nézőtéri ülőhelyek száma százhetvenegy, és ennyi, megszámoltam, akkor a színtéren sem lehet se kevesebb, se több. Ha a nézőtér fehér, bíbor és arany, akkor a színtér is ilyen. Egyetlen szóban sűríthető a kívánalom: megszólalásig. Később persze tapasztalni fogjuk, hogy eddig, megszólalásig, és nem tovább. Ennek megfelelően az emlékeztető előadásnak százhetvenegy szereplője van, ám ha tízzel kevesebb foglalja el nézőtéri ülőhelyét, akkor a színtéren az ennek megfelelő tíz ülőhely természetesen üresen marad.

Az ívekben egymás mögé rendezett, emelkedő és rövidülő zsöllyesorok arénához teszik hasonlatossá a nézőteret. Az első sor székei azonban különböznek a többitől. A rivalda tengelyében áll a király kárpitozott karosszéke, s ennek mindkét oldalán két ehhez hasonló, az egyik a királynő, a másik az udvari miniszter helye; persze függetlenül attól, hogy eljönnek-e az előadásra. A királyi hercegek vagy azok az előkelőségek, akiket a király erre méltónak talál, az oldalukon foglalnak helyet, három-három kárpitozott támlásszéken. Az ezt követő második sor ívében tizenhat, a harmadik sor ívében huszonhat ülést találnak a nézőtérre érkező nézők, és ugyanígy a színtérre érkező szereplők. A negyedik és az ötödik sorban egyként tizennyolc az ülések száma. A következő két sor mindegyikében tizenhat, a nyolcadik sorban már csupán tizennégy, míg végül a kilencedik sorban mindössze nyolc.

A legnagyobb és a legmagasabban fekvő ív, mely mintegy magába öleli az egész nézőteret, a féloszlopokkal és boltívekkel tagolt, aranyozott szobrokkal díszített erkélysor. Az erkélysor ívét követő pamlagokon harminc néző foglalhat helyet, és ugyanennyi szereplő a színpadi erkélysoron. S ha a színpad valóban hasonmása mindannak, amit a nézőtéren láthatunk, akkor immár annak sincsen akadálya, hogy a színtérre a nézők nyerjenek bebocsáttatást, és a mintául szolgáló nézőtérre kerüljenek a hivatásos színészek. Így aztán a színtér tengelyében álló kárpitozott karosszékben foglal majd helyet az ország vagy birodalom koronás királya, míg a nézőtér tengelyében álló kárpitozott karosszék eredetijében az álkirály. Diktatúrákban ezt a helyet természetesen a diktátor foglalja el, a köztársaságokban pedig üresen marad, és a nézőtéren is az éppen esedékes államformának megfelelően alakul a színészek helyzete.

De birodalmak, királyságok, diktatúrák omlanak, ha a színész azt mondja, elég, és nem foglalja el a helyét ezen a nézőtéri helyen, mert akkor nincsen koronás fő vagy rettegett önkényuralkodó, akinek megengedhetnénk, hogy a színtéren a színre lépjen. Meg minek is nézné személyének hűlt helyét? És ugyanígy meglehet, hogy kipróbált köztársaságok dőlnek össze, ha egy ösztöneitől vezettetett színész mégis beléül, hiszen akkor ugyanez a személy a színtérről sem hiányozhatik. A mintának mindig van mintázata, az árnyék ellenben soha nem vet árnyékot.

Most a színészekről kell néhány szót ejtenem. Nézői szerepükre való kiválogatásukat hosszadalmas, alapos, ne ijedjünk meg, de olykor több évtizedes, és legfőképpen titkos munkának kell megelőznie. Ha finnyás válogatást említek, akkor nem mondok sokat, de már ebből is megállapítható, mennyivel helyesebben tennénk, ha nem a gombhoz keresnénk a kabátot. Mert ha mégis így teszünk, akkor a magunk kényes szempontjai szerint egyáltalán nem biztos, hogy találunk is százhetvenegyet. Mennyivel előnyösebb, ha annyi színészre tervezünk egy színházat, amennyit a földkerekség városainak megannyi színházában föllelünk! Olyan ember, aki bármiként figyel, nem lát többet, mint amennyi a színtéren látható, bármennyit találunk. Olyan embert azonban, akinek minden pillanata és minden mozdulata és minden szava ugyanezen pillanatnak és ugyanezen mozdulatnak és ugyanezen szónak az előadása, és ezért semmi mást nem tapasztal, mint amit előad, bizony alig találunk.

A hivatásos színész anélkül, hogy ismerne minket, vagy tudomása lehetne arról, hogy szerződtetésének szándékával ültünk be ezer más néző közé, azonnal kiválaszt ezer más néző közül. Ő választ, nem mi választjuk őt. Sorsunkba lép, mert nem más a sorsa. Ha tízezer ember bámulja őt, akkor tízezer öntudatlan sorsot tud a sorsa, ez meg annyi, mint tízezer titok tudása. Arra van szerződtetve, hogy érte jöjjünk, ha meg érte jöttünk, akkor szerződni akar. Aki ezer vagy tízezer ember közül nem tudja kiválasztani a szerződést ajánlót, az nem színész, legfeljebb ez a foglalkozása, következésképpen nincsen is értelme a szerződtetésének.

Annak érdekében, hogy az érthető még ennél is érthetőbb legyen, elmesélném egyik szerződtetésünk történetét. Színésznő mesélte nekem elhalt szerelmeséről, ki foglalkozása szerint volt színész, miszerint e szerencsétlen ember egész életében nem vette észre, hogy nem belé szerelmes, hanem neki adja elő a nem őt illető szerelmét. Mert ha észrevette volna, akkor azon nyomban belé lett volna szerelmes, és a színésznőnek nem kellett volna valami olyasmit előadnia, amit nem érez iránta. Ha pedig mindig is tudatában lett volna annak, amit a színésznő mindig is tudott, akkor nem kellett volna öntudatlanul oda jutnia, hogy akkor és úgy tegye érezhetővé, amit érez, ahogy és amikor már nem érezheti. Nem repített volna golyót a fejébe az én szerelmesem! Hiszen ettől is csak olyan lett a tudása, mint amilyen a pezsgőmben a buborék! Így kiáltozott történetének végeztével ez a színésznő, és mindketten addig nevettünk szavai hallatán, míg szemünkben könny nem csillogott. Nem a szerencsétlen színész ostobaságán, nem halálának történetén nevettünk, még csak nem is azért nevettünk, mintha olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak találtuk volna a színésznő élettörténetét, hanem azért nevettünk boldogan, bugyborékolva, gyöngyözőn, mert ez sem volt más, mint egy sikeres előadása a sok közül. Még alig lett vége az előbbi előadásnak, még alig cserélte át a pompás királynői palástját gyászát hirdető jelmezére, alig zöttyentünk még le a színházi kantin kopott pamlagára, még száraz volt a torka a kiköpdösött idegen szavaktól, amikor gyöngyöző pezsgővel telt poharát a magasba emelve előadta az öngyilkos férfi gyilkos asszonyát; aminek láttán valamennyien kötelezőnek éreztük a legmélyebb részvétet iránta.

Miközben a szerződtetett színészek elfoglalják helyüket a nézőtéren, a szereplők a színtérre áramlanak. Mindez nem vesz igénybe hét percnél hosszabb időt. A szereplők jobbára ismerni vélik a színészeket, míg a színészek számára minden színre lépő szereplő azonnal ismerős. A szereplők minden áron arra várnak, hogy megkezdődjék az előadás, amire a színészeknek nem kell várniok. Szereplők, nézők jól láthatják, bár másként látják, amit a szemük látásra kiválaszt, mert ugyanazon kristálycsillár ontja a fényét a nézőtér fölött, amelynek a hasonmása a színtér felett világít.

Amiként a földkerekség városainak megannyi színházában minden este, magányosan, párosan és csoportosan érkeznek a szereplők, és ugyanígy a nézők. Mindeközben értelmes, jelentéssel teli szavakkal szólnak egymáshoz. A nézőknek, akik most színészek, százhetvenegy előre elkészített mondatot adunk előadásra, míg a szereplőket azon mondataik előadására bízzuk, amelyeket különben is mondanának. Ezeknek a mondatoknak persze sem a számát, sem az értelmét nem tudjuk előre. Nem valószínű, hogy ezen mondatok közül bármelyik önálló jelentőségre tenne szert, ám ha valamilyen előre nem látható okból kifolyólag mégis így történnék, az sem lesz baj. A százhetvenegy előre elkészített mondatnak éppen úgy nem egymás után, hanem az érkezés sorrendjében és ritmusában kell elhangoznia e hét perc alatt, miként azok a mondatok sem előre megszabott ritmusban vagy sorrendben hangoznak el, amelyeket a szereplők mondanak. Másfelől számolnunk kell azzal, hogy egy magányos szereplő soha nem beszél, s így a néki megfelelő színész mondata is feleslegessé válik. Meg újabb mondatok esnek ki azáltal, hogy nem tudhatjuk, ki jön el, s ki nem.

A nézőként szereplő színészek ajkára adandó százhetvenegy előre elkészített mondat egyetlen elmében fogant, az enyémben, de százhetvenegy szerződtetett személy elmeműködése szolgált hozzá mintaként. Azok a mondatok ellenben, amelyek ugyanennyi személy szájáról előre meghatározatlanul fognak elhangozni, azt az egyetlen elmét fogják tekintetbe venni, akihez ezzel a mondattal éppen szólnak. Így találkozik egyetlen elme mindenkinek szóló szüleménye százhetvenegy arányos részre osztva, ugyanennyi személy arányosan szétosztott és egyetlen személynek szóló mondatával.

És nem kevesebb a látnivaló sem.

Mikor előre elkészített mondataik végére értek, a színészek nem szólnak többé. A szereplők a maguk módján még beszélnek, s ettől válnak látványossággá a színészek szemében. A beszéd a hallgatáson, a hallgatás pedig a beszéden törik meg, ha egyetlen térben szembe vannak fordítva egymással. A színészek, miként mondottuk, nem várnak előadásra, s nem is kell várniok, hiszen a szereplők a színtéren önmaguk által meghatározott, s igen meggyőző mozdulatok kíséretében, beszélgetőtársaikra szabott mondatokat adnak elő. Ezekkel a mondatokkal az egymásnak beszélő szereplők elérik százhetvenegy nézőjük együttes hallgatását. Százhetvenegy irányban mozgó figyelmük lassanként megoszlik majd a beszélgetőtársuk és az elnémult nézőtér között, míg százhetvenegy hallgatásra a maguk hallgatásával nem válaszolnak.

Nem előbb és nem később, hanem mikor a hallgatásra immár hallgatás válaszol, lassan, szépen, fokozatosan hunynak ki a kristálycsillár fényei a színtér és a nézőtér fölött. E pillanatban senki nem láthat és hallhat mást, mint amit hall és lát, mert nem több és nem kevesebb ez, mint amit látóként és hallgatóként arányosan előad másoknak és önmagának. A következő pillanatban, mikor is a nézőtér mennyezetéről egyetlen erős fénysugár hullik a színtér előterére, és a színtér mennyezetéről egyetlen erős fénysugár hullik a nézőtér előterére, ebben az érzésben kell mindenkit megerősítenünk. Ezeknek a rivalda felezővonalánál egymást keresztező fénypászmáknak a fénye éppen abban az ütemben izzik föl, ahogyan a kristálycsillárok fénye elhalványodik. A két hidegen izzó fényt pedig a lehulló függöny bíbora fogja elválasztani. Persze ugyanazt, ugyanattól válaszja el. Ugyanarról, aminek az egyik felét látom a magam oldaláról, tudhatom, hogy ugyanaz a másik feléről látható oldaláról: hallható hallgatásom is megfelel egy ugyanolyan hallgató hallgatásnak, ami most nem hallható. Egyik a másikába nem látszik és nem hallik át. Nem lehet álom, emlékezés se lehet ilyen, nem lehet képzelet.

Elhagyjuk a színház épületét. És a várost is elhagyjuk. Olyan térséget választunk, ahol emberi építmények, de még a fák vagy a domborzat gyűrődései sem vethetnek reánk árnyékot; mezőt vagy fennsíkot kell választanunk. Ahol föld van, ég van és levegő van.

Az előadás díszleteként azoknak a barokk kertépítőknek a műveit vesszük mintaként, akik élő, bár kíméletlenül megnyesett sövényből neveltek labirintust a tájba; amihez persze antik útvesztők szolgáltak mintaként. Olyan mintára van szükségünk, melynek van mintája. És óva intek mindenkit bármilyen mesterséges módon előállított anyag felhasználásától. Ezen anyagok bármelyike visszavezetne minket az érzéketlenség rezervátumába, a városba, a színházba. Aki csirizzel ragaszt horizontot: orrát beszéli le arról, hogy szagoljon, és nem kell sok időnek eltelnie, valóban nyomot fog veszíteni. Az ilyen ember bármit behelyettesíthetőnek vél valami mással. Aki meg úgy gondolkodik, hogy bármi helyett, ami nincs, vehetek valami mást, ami van, az össze is cseréli a dolgokat, s még észre sem veszi, hogy mit csinált.

Az én emberem antik és barokk mintákat tudva maga mögött, ám a saját képzeletének szabályait követve, könnyed vonalvezetéssel rója labirintusának alaprajzát a puha földre. Ez a föld nem csak úgy néz ki, mintha föld lenne, hanem földje a földnek. Táplálékát adja és sírja lesz. Aztán ennek az alapvetésnek a nyomvonalát pontosan követve, mintegy negyven centi mélységben ároklabirintust ás. A kiásott földnek csaknem a kétharmadát lazán visszaszórja az árokba, és ebbe a porhanyóba plántálja azokat a növénycsemetéket, melyek az előadás díszletévé fognak növekedni. Aki így tesz, megizzad, megszomjazik és megéhezik sokszor. Az első évben ki kell cserélnie az elhalt csemetéket, a kisarjadókat pedig addig kell visszanyesnie, míg a gyökérzetük meg nem erősödik.

Azokat sem szeretném megfosztani ettől az előadástól, akik a díszletültetést túlságosan hosszadalmasnak találnák. Ezek az emberek azt mondják, hogy a mi kivételes korunkban egy perc két percre hasad, s ezért a nap huszonnégy órájának tizenkét óra a valóságos tartama. Azt mondják továbbá, hogy a sebesség és a tartam fordított arányban áll, s ezért a jövőben oly gyors lesz az idő, hogy egyetlen perce nem marad. Nékik azt ajánlanám, vessenek vályogot, aztán a vályogtéglákból építsék föl a labirintus alaprajzának megfelelő falat. Sározzák simára, majd amikor kiszáradt, meszeljék le ragyogón fehérre. Ennyi időt még enged a gyorsulásuk. Igaz, a vályogvetés mesterségét ma már igen kevesen művelik.

A két lehetséges díszlet természetesen minden ízében különbözik. Ez nem baj, hiszen abban meg hasonlítanak, hogy mindkettő a földből vétetett, és azzá is válik. De mindenképpen arra kérem az előadás díszletének tervezőjét, hogy a labirintust szabja a tájék arányaihoz. Ha a mezőt vagy a fennsíkot hegyek ölelik körül, akkor valamivel kisebbnek kell lennie, míg ha sivatagban dolgozik, ahol a látóhatáron csupán levegő látható, akkor valamivel nagyobbnak.

Alkonyatkor kezdődik az előadás. Ami ne jelentse, hogy bárki ne jöhetne előbb vagy később. Aki jön, jön, ő dolga, miként, mikor. Ám a labirintusba csak akkor nyerhet bebocsáttatást, ha lebukott a nap, és a látóhatár mögül sugároz. És sem csoportosan, sem párosan nem lehet bemenni. Itt nincsen szerelem: se barátság, se horda, se haza. Az előadás és az élet között mindössze ennyi a különbség. A különbség számtartója a király, ki a labirintus bejáratánál áll. Akár viselheti is hatalmának a jelvényeit, ez nem oszt, nem szoroz. Semmit nem kell csinálnia. A semmit most értsük úgy, hogy tudatában van annak, amit tud, ez pedig nem más, mint az élet és az előadás közötti különbség állandó tudása. Állandó, tehát nem fér közébe más. Tudása kölcsönzi méltóságát. Efelől azonban nem ő rendelkezik, amit szintén tud. Aki tudja, mire mintázott a tudása, azt is tudja, miben különbözik a minta és a mintázata.

Szól, ha megszólítják, s ha nem szólítják meg, nem szól. A király szava aztán nem lágy és nem rideg. Mikor a tudatlanok amolyan jegyszedőnek vagy színésznek nézve őt, megkérdik, be lehet-e menni, annyit válaszol, be. Vagy annyit, nem. Ha párosan vagy miként a csürhe állatok, csoportosan akarnak bemenni, annyit mond, egyszerre egy. Ha megkérdik, ha protestálnak, hogy miért, tudása szerint válaszol: nem tudom. Aki meg afelől tudakozódnék, vajon mit kell tennie, ha már bement, hasonlóképpen egyértelmű választ kap: te tudd. Mert ha tudja, minek kérdezi, ha meg nem tudja, akkor miben segíthetné a nem tudás tudása.

A király tudásának méltóságát az adja, hogy tudja, mit nem tud, és ezért számára az is tudható, hogy mit nem szabad csinálni. Mivel pedig tudatát kitölti mindez, nem lehet benne érdeklődés azon dolgok és cselekvések iránt, amiket szabad. Ha valaki se szó, se beszéd, egyedül megy be, akkor ezt nem veszi észre. Nem úgy csinál, mintha nem venné észre, hanem nem veszi észre. A királyi méltóságot így aztán senki és semmi meg nem sértheti. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha tudásának méltóságát sértené meg valaki vagy valami. De bármi történjék a mintázattal, attól a minta még nem változik meg, hanem ugyanolyan marad; legföljebb nem erre, hanem valami másra vetül. Ha én meghalok, akkor meghaltam. Ha ellenben meghal a király, akkor lesz ugyan más király, ám a tudása ettől mit sem változik. Ennek értelmében a király külleméről fölösleges bármit mondanunk. A labirintus bejáratához helyezhetnénk akár egy üres edényt, kígyót vagy oroszlánt, feltéve, hogy rendelkeznek e tudással.

Az útvesztő bejáratától nem messzire, tehát valamivel távolabb a királytól, fegyveres harcosok csoportja tevékenykedik. Őket illetően sem érdemes azzal foglalkoznunk, hogy milyen a fegyverzetük vagy a ruhájuk. Olyan emberek, akik nem ismerik egymást, mégis ugyanazt teszik. Rohamra indulnak, menetelnek, fedezékbe vonulnak, robbantanak, lőnek, hortyogva hevernek a tűz körül. Az már fontos, hogy minduntalan változzék a testhelyzetük, de az egyiké nem kevésbé, mint a másiké. Ha ebben nincsen különbség közöttük, akkor nem állhat szándékukban, hogy megismerjék a másikat, s ha nem ismerik egymást, akkor sem a másikkal, sem önmagukkal nincsen mit törődniük. És ilyen értelemben nem különböznek az előadásra érkezőktől. Míg amazokat azzal tudnánk jellemezni, hogy csak férfiak, emezeket azzal, hogy csak nők és férfiak. Ennek azonban most vége lesz.

Ha valaki azon lenne, hogy megsértse a szabályokat, akkor a harcosok nem tétováznak. A bejárat körül megcsonkított, szétszabdalt, lekaszabolt testek, leszakított végtagok és legurult fejek hevernek szerteszét. Nem a király méltósága szorul védelemre. A tetemek eltakarításával senki ne foglalkozzék, bizton bízhatjuk a rablómadarakra. Bármilyen tárgy árnyékot fog vetni, ha az ég és a föld közé kerül. Élő és holt tetem árnyéka miben különböző? A király sem halhatatlan, de hiába él, nem halandó. Mert a tudása akkor sem vet árnyat, ha él, akkor sem, mikor halott. Minden szabálynak ez a forrása. A harcosok pedig nem a szabályt és a számtartóját védik, hanem arra vonatkozó félelmedet ölik meg, hogy meghalsz.

Te, aki belépsz, és senki más. Ha nem a harcosok, akkor magadnak kéne elvégezned ezt a gyilkolást. Fölötted az estéli ég, mely nem észlelhető lassúsággal sötétedik el, és leltárodba adja csillagjait.

Vannak, akik néhány lépést tesznek, és máris kimenekülnek innen. Ezek mehetnek békével, ahová akarnak, nem fog más történni velük, mint ami történni fog. Mások, a műveltebbek, kérnek a királytól egy nyomjelző fonált, és a király ad. Néhány tétova lépés után futásnak erednek a vakmerők: előre, bele, ne kérdezd, hová. Mások megfontoltan haladnak, ezeknek egyik léptük a másiktól alig különbözik. Megint mások alig indultak neki, máris töprengőn, fülelve állnak.

Pedig aki elszánta magát és nekivágott, ha megáll, akkor is megy. Nem tud úgy megállni, hogy ne a menésének értelméről gondolkodnék. Aki útvesztőbe lép, mégsem teheti meg, hogy ne menjen, ki akar belőle kerülni, más célja nem lehet. És aki e pillanatban meggondolja, hogy sem gyorsan, sem lassan nem mehet értelmesen, ha egyszer nem láthatja előre az útját, s ugyanígy értelmetlen megállnia, megfordulhat még, innen még látja a bejáratot, kimenekülhet, ekkor viszont épp annak a célnak fordít hátat, amivel szembefordult, s így ez esetben sem cselekszik értelmesen.

Mert bele kell kerülnie ahhoz, hogy kikerüljön belőle, még ha vesztője lesz is az útnak, mi útjaként kerestetik. De minek menjen be, ha egyszer ki akar kerülni? Olyan célt kiszabni értelmes-e, mely ellentmond a célnak? Aki emígy gondolkodik, és már benne is van, nem láthatja célját abban, hogy kikerüljön, hanem abban kell a célját látnia, amit a király válaszol a cselekvés módjára kíváncsiaknak: te tudd. Ez egy felszólítás. És lehetsz te férfi, nő, fiatal, öreg, nem tudásod szólít föl annak tudására, amit nem tudsz; a nem tudásnak kell az első tudásnak lennie. Ennek viszont nem a tudás a mintája. Ha meg így van, akkor nem tudsz nem úgy kikerülni belőle, hogy el ne érd, nővé kell lenned, hogy férfi légy, öreggé kell lenned, hogy fiatal legyél, halálodat kell kívánnod az újjászületéshez.

Az útvesztő a csillagokra néz. Nekik megmutatja, amit én még nem tudok. Ha földi útja elveszejti, akkor eléri az úttalan utat az ember, és azon nem lehet tévelyegni.

Az elmésebbje rögtön csillagot választ magának. Addig se veszítsen utat, míg megtalálja az úttalant. S aki úgy halad, mintha egyik csillagról a másikra lépne, miközben mindig marad vezércsillaga, az útvesztőben megtett utat írja vissza a csillagokra.

Mások észre sem veszik, milyen úton járnak fölöttük a csillagok. Nekik arra szolgál az ég, hogy annál azért ne legyen sötétebb, mint amilyen sötét. Látnak az orrukig, a fülükkel hallanak, szagolnak. Akár vályog, akár sövény, a pusztaságon vagy a fennsíkon él annyi szélfuvallat, hogy megütközzék az útvesztő legkülsőbb falán: föllebeg. Ám alább nyomják ezt a fölsőbb légrétegek, meghajlik, mert szellő, fuvallat nem törik; sodródik inkább, lökődik az éleken és széleken, fölfütyülnek örvényei, pendül és jajdul, akárha üvegorgonán játaszana. Aki nem veszítette el a hallását, ahhoz e szavakkal szól az útvesztő; elfütyörészi, hol s miként állnak a nyitott falak. Jótét ráadásként még emberi zenét is hall a belsőbb járatokból, vagy valami olyasmit, ami erre emlékezteti. Mikor külsőbb járatokba ér, odakinnről hallja a fegyverek zaját, az előadásra érkezők csevegésének foszlányait, dögkeselyűk vijjogását, sakált, kérdést: van-e büfé? – s a király tompa válaszát: a lélek szomja elpárolog, éhét a tűz égeti ki.

Célját illetően ekkor már nincsen visszalépés, helyesebben akkor lesz visszaútja, ha megtalálja. Így kell úttá válnia a visszaútnak, hacsak nem olyan út lesz, mely úttalan. Lépése mindössze surranást kelt a tompa földön, többet vél a talpa adni, mint amennyit visszakap. És akkor még nem is beszéltünk arról a lehetőségről, hogy sem így, sem úgy nem találja, se ezt, se azt; ha összeroppan, és sem az éhe, sem a szomja nem veszi el az életét. Az egyik, a másik s így tovább. S hogy melyik az egyik, melyik a másik a két láb közül, azt nehéz lenne elmondani. Másodpercének mindenesetre ez a mutatója, és időmérték a tudása: volt visszaút, s nincs, ami volt, de van a lépés, és lépésről lépésre út lesz a visszaút, ha nem lesz úttalan. Ez esetben a lépés a mindenható, és a láb a szolgálója. Olykor más lépteket vél a saját lépteiből kihallani. Olykor halovány fényeket vagy sötétebb sötétek mozdulását a sötétben.

Kísérők járnak körötte, léptébe mélyesztik lépésüket, vagy éppen kiemelik belőle. Mikor káprázatra gyanakszik, akkor is ezeknek a szemgolyója forog bele az övébe, és fölcsillan a szemgolyóban forduló szemgolyó. Aki meg nem hisz a szemének, mert józan ésszel nem hihet szikrát láthatni ott, ahol szikrája sincs semminek, kísérőjének szemét dörzsöli ki a szeméből. Nem állítható, hogy rosszul teszi, aki így tesz. Ám teljes bizonyossággal az sem állítható, hogy csalás lenne az érzékcsalódás. Csalódásom arra vonatkozik, hogy az érzékeimet valami eléri, amit a kezemmel nem tudok megragadni, se az eszemmel fölérni. Ebből azonban nem következik, hogy csaló lenne, aki kiváltja, avagy az lenne csaló, amivel fölfogom. A hamis pénz a valóditól nem a formájában vagy a veretében különbözik; a gyakorlott pénzváltónak is érzékeny mérlegére kell helyeznie.

Ezek a kísérők másként fekete bársonyharisnyában és fekete bársonypapucsban járnak, fekete bársonyöltönyt viselnek, és az arcukon fekete bársonymaszkot hordanak. A kísérők suttognak is a hangomon. Mintha azt mondanám, erre menj, arra menj. Holott ki szólt, ha én nem? És miként döntsem el? Úgy-e, ahogyan ők akarnák, avagy akként, ahogyan én szeretném? De ki vagyok nélkülük? Vannak-e nélkülem? És hallhatnám-e a saját hangomat, ha nem ők szólnának vele hozzám? Az értelem káprázata legalább olyan ijesztő, miként a pillantás káprázása. És még kidörzsölni sem lehet ököllel. Nem tátottam el a számat, mégis járatom, és olyasmit hallok ki a fülemmel, amiről tudom, hogy nem lehet hallani. Az értelem száját nem lehet betömni, fülét is képtelenség lenne elrekeszteni, hiszen ugyanazon értelem tudatja, hogy nem szól, nem hall, mely fölfogja önnön beszédhangját. És mi mást választhatna, aki idáig ért, ha nem értelmének kápráztató útmutatásait? Ha nem erre, akkor bizonyosan arra kell fordulnia, ha nem azt, akkor ezt az utat kell választania. Holott nem értelem ellen való-e holmi képtelen káprázat ijesztő tanácsát követni?

Azon tévelygőknek, akik idáig eljutottak, s ha eljutottak, akkor semmi kétség, alaposan benne kell járniuk az útvesztőben, kellékekkel segíthetünk. Mert az se biztos, hogy távoli fényeket látva csupán a szemük káprázott bele a sötétbe. A káprázók a valóságosnál is valóságosabb fényt keresnek, s aztán hisznek a fülüknek, ha látták a szemükkel. Ezek értelmük útmutatásában bízva az ijesztőbbnél is ijesztőbb utat választanák, mindig az ellenkezőjét, ezt az utat, és nem a másikat. Nehogy a kísérők tanácsát követve ijesztő káprázatokba tévedjenek, éppen azt választanák, amit nem választanának. Mikor is a másikon pillantják meg a barátságosan parázsló tüzet. A tűz fölött lebegő üstben bugyborékolva és gőzölögve forrong a víz.

Másként lenne, ha nem így lenne. A forrongó víznek nincsen tükre, gőzben tűnik el az arca annak, aki fölé hajol. Emez első üstöt úgy kell színültig töltenünk, hogy forrásában valósággal kibugyborékoljon, s fölnyíló buborékjai vessék szét a lobogó víz permetét. Nem lesz olyan földönfutó, aki ennek közelében otthon ne érezné magát. Azért, hogy a tűzről bizonyságot szerezzen, senkinek nem kell tűzbe tennie a kezét. Az igazságról tesz bizonyságot, aki a kezét a tűzbe teszi. És minél hatalmasabb volt a káprázatoktól való ijedelmem, annál erőteljesebb lesz érzésem káprázata. A tűz lángolását, a víz lobogását figyelni még az oktalan állat is közel settenkedik. Ember pedig különösen kedveli a gőz tünékeny álmát. Lesznek, akik ezek láttán szívesen lemondanának a távoli csillagokról, és lesznek olyanok, akik itt fognak lemondani arról, hogy nyomjelző fonalukkal bajmolódjanak. Kézzel kovácsolt, szépen megmunkált, roppant rézüst legyen ez, mely díszes kígyófejet formázó pikkelyes lábakon emeli magát a tűz fölé. Vizet pedig a lehető legtisztább hegyi forrásból vegyünk, olyan víz legyen, melynek gazdag teste van a sóitól.

Aki eddig is közönséges érzékeit követte, itt fog először megpihenni. Aki a csillagokra írta föl az útját, számított, itt fog közönséges érzékeire rátalálni. Aki a nyomjelző fonalának ajánlotta föl bizalmát, a királynak, csalódottságában itt ébred először önmagára. Elgémberedett tagjait melengeti mindahány. Alaposan benne járunk az éjszakában. És igen kevesen hevernek el ezek közül, hiszen ki tudhatná, hogy mennyi járatra jár az éjszakája, s mit hozhat egy virradat. Gondolataikkal ennek utána már nem is hagyjuk magukra őket; a pihenőt galádság lenne megzavarni, az érzékelőt megtéveszteni, s annak is bűn lenne nem többet adni, akinek nincsen mása, csupán önmaga.

Ezért aztán összesen hét üstöt kell elhelyeznünk e belső járatokban. Az elsőt közvetlenül kövesse a második, de hosszú út vezessen a harmadikhoz. Ennek egy kettős kereszteződésben kell állnia. És akkor megint ne legyen semmi más, hanem amolyan emlékeztetőként minden előbbire, a szokásos csönd csak, üres, setét. Míg a következő háromnak, egymástól tízlépésnyinél nem távolabb, egyetlen nyílegyenesen futó járat kellős közepén kell állnia. Végül az utolsó legyen mindezektől a legtávolabb, ám ne olyan távol, hogy ne lehessen rátalálni. S ha az elsőt színültig töltöttük meg a legfinomabb vízzel, az utolsóban egy cseppp ne legyen belőle, hanem ennek az üstnek a kényes falát oly erővel izzítsa át a tűz, amiként tudja. Aki hét üst mellett elhaladt, aki látta a vizet gőzzé foszlani, vágyának és várakozásának adta át magát.

Vak a vágy, és süket a várakozás. A léleknek ezek a részei nem tudnak elválni egymástól, nem tudnak egymással elvegyülni, és nem tudnak egymással összefonódni. Ketten kétfelé húzzák az élő testét. A várakozás arra kér haladékot, amit siettet a vágy. Ettől kezdve sokan fognak elhullani. A vágyakozás megállít, a vágy elragad. A majd hiába lesi a most szavát, a most nem láthatja a majd tekintetét. Aki nem viseli egymásban való megpróbáltatásukat, mintha egyszerre futna, állna. Botorkál, kúszik és kapar kínjában; földet, saját szarját zabálja. Persze a kísérőknek sem kisebb a megpróbáltatásuk. Nem kínálhatnak mást, mint az ilyenkor szokásos kegyelmi kellékeket. Szomjan halok, kiáltja az ember, mert a vágyának ez az első és ez az utolsó mondata. Elébb azt hiszi, kizárólag egy pohár kristálylón tiszta víz oltaná a szomját, utóbb poshadt pocsolyát szürcsölne szívesen. Mert van a víz szomjúhozása, s ez mikor vizet kap, akkor van a szomjúság szomjúsága. Ezeknek aztán nyújthat a kísérő pohárt, serleget, zivatart, felleget.

Többen eszüket vesztik, s ettől valóban elpárolog a szomjúságuk.

De a várakozás sem rózsásabb ennél. Miként a vágy, ez is tárgyat keres magának. S ahogyan a vágynak a szomjúság, a várakozásnak a remény lesz az első és az utolsó szava. Megvárom, míg vége lesz, ez az egyetlen reményem, így beszél magához az ember. Ha azonban vége, akkor ezzel együtt a reménye is eltűnik. Ha pedig eltűnik, akkor a várakozásnak végtelenné és reménytelenné kell változnia ettől a tudástól. A végre, így szól az ember önmagához, csak akkor lenne értelme várakoznom, ha nem a végtelent szakítaná meg. Hiszen a végtelent csak akkor szakíthatná meg holmi vég, ha nem lenne végtelen, akkor viszont vég sem volna, és ilyesmire várakozni nem is lehetne reményem. Ettől nem válik értelmesebbé a végtelen, főként egy olyan végtelen, amely a végre való várakozást sem ismerheti.

A tudás éhségét az értelem tüze hamvasztja el. Beteljesedik a királyok jóslata. Akiben a szomjúság az erősebb, tajtékozni fog, sikít és rikácsol, habzik a szája, míg az esze után elveszíti az eszméletét. Akiben az éhség az erősebb, annak kötegekben feszülnek pattanásig az izmai, szeme kifordul, nyelve lóg, mellére csordul a nyála, lélegző és dobbanó masinává változik. Ezen szerencsétlenek mellett a kísérők is szívet tépőn ordítoznak: „kivezetlek, kivezetlek”. De csak akkor mehetne az ember valamire ezzel, ha várakozása nem épp a reményre lenne földsüket. Mert akkor valamire kéne várnia, s ha éppen arra várna, mi végét veti, akkor nem kéne semmire várnia.

A kísérők nyújtanak továbbá ropogósra pirított jércecombot, bőven nedvedző narancsot, ám ezeknek csupán illatát érzik a vakságukban éhezők. Éhségét az tudja ilyesmivel csillapítani, akinek nem vette eszét a szomjúsága. Ha lenne színház az előadáshoz, akkor az eddig történtekre függönyt bocsátana a rendező. Ha lenne az előadásnak első, második és harmadik felvonása, akkor ez lenne a második. Az éhesek görcsös tekergéssel nyomatják ki a maradék bélsarat, a szomjúhozók veséje minden nedvet kiválaszt az utolsó csöppig. És jöhetne a harmadik felvonás.

Vakság és süketség, éhség és szomjúság, feszültség és lanyhulás, téboly és ájulat azokon nem vehet erőt, akik tévelygésük terének bensejéből emberi zenét vélnek kihallani. Mert amiként az sem biztos, hogy távoli fényeket látva csupán a szemük káprázott bele a sötétbe, abban sem lehetnek biztosak, hogy nem valóságos hangokat hallanak-e a csöndből kiáramlani. Így dobbanna, ha lenne szíve a földnek. Szél szólaltat meg így üres sípokat. Akárha ezeregy ember gyülekezne, elhalna, felelrősödne örökös mormogásuk kórusa. Pedig csönd van, és csend ennek a csöndnek a mélye. Idegszál pengve pattan, a kísérők kemény körmük élével pendítik, és gondosan húzzák meg rajta hajuk szálából feszített vonóikat. Mert biztosan a csend mélye fölött lüktet, és nem tud áthatolni azon a csöndön, mely buraként borul fölé. Csendből jő, és a csöndről visszasugárzik, amivé válik, abból származik.

Mintha olyasmi szólalna meg bennem, ami nem én vagyok. Mintha a feltámadó és az elhaló szenvedés hangszere lennék, e mormogó kórus kísérete. Enyém, mi a másoké, s mindez mégsem a mindené. Ha valakiről beszélünk, akkor ezt úgy szoktuk egyszerűbben kifejezni, hogy nincsen magánál. Ami más szóval azt jelentené, hogy másnál van. Mert aki készséges hangszere a szenvedésnek, másokét követi, de maga megy vele. A csöndnek nincsen hangszere, mivel nincsen benne másik. A szenvedés másokban keresi azt a helyet, amiben van. Másokban kíséri önmagát. Valaminek a kellős közepén kell lennie, a csend mélysége fölött valamennyivel, és valamennyivel a csönd burája alatt; így mondaná, ha mondaná. Aki pedig sem fölfelé nem tud menni, sem lefelé nem tud menni, ám idáig elért az útvesztőben, nem fogja azt kérdeni, hogy eléri-e, hiszen elérte, dolga sem lesz vele, hiszen rajta szólal meg, ami benne van, s benne szólal meg, ami kívül van rajta.

Most elmondom, hogyan jártam én, amikor idáig értem, s fogytán éreztem magamban az erőmet. Azok közé tartozom, akik vakmerőség híján nem rohannak, még csak nem is sietnek. Azok közé tartozom, akik nyomjelző fonált nem gombolyítanak. De a csillagok szépségét csodálni fölnéznek az égre. És nem tudok nem menni a lábamon, holott gyakran megállok. Járásom nyomát sem kívánnám hátrahagyni, mert a magam útjával nem szeretnék megtéveszteni másokat. Ítéletem lenne ítéleted, mintha lennék. Holott mintázat vagyok. Ilyen egyszerű az elképzelésem önmagamról. Sem a mintát, sem a fényt nem én adom. Ha voltam, kaptam. Mindazonáltal minden tagom érezteti, miként lesz egyre bőségesebb a voltam.

Arra vigyázni kellett, ingereim ne tegyenek e bőség érdekében erőfeszítéseket, mert a feszítés több erőt vett volna el, mint amennyi van. Olyan lassan mentem, hogy ez már határos legyen az ellenkezőjével, mégse lehessen belőle megállás. Ha nem így tettem volna, akkor ennek előadásától megfosztottam volna magam. A bőségnek jobban a birtokába juthatok, mégis ugyanazt kapom. Tenyeremet enyhén kifordítva vontam magammal a díszletfalon. Amíg a falon érezhettem ravasz szándékomat és fogyatkozó erőmet, függetlenül attól, hogy kölcsönösen éreztük-e egymást, vagy csak én az ént a máson, elmémnek nem volt mit tennie. Mikor ellenben űrbe ért, s ez annak a hiányát adta vissza, amit a tenyerem adott, akkor el kellett döntenem, hogy merre fordulok. Túl voltam már az őrjöngésen és a tébolyon. Annak az érzésemnek az őrültjévé váltam, hogy tébolyodott nem vagyok. Hallottam én is azokat a hangokat, amelyek minden valószínűség szerint nem voltak valóságosan hallhatók, s ezt minden bizonnyal józan bizonyítéknak használhattam volna arra, miszerint valósággal megtébolyodtam; meg a hangok nyomán láttam olyan képeket, amelyeket valójában nem láthattam volna, mindezek azonban abban segítettek, hogy ne legyek a kézzelfoghatók tébolyodottja.

Láttam olyat, amit nem láttam, nem is álmodtam soha. Kívülről láttam például egy romos templomot. Helyesebben egy olyan romjába dőlt templom hajójában álltam, melyet nem láthattam volna attól a sötéttől, amiben mentem a kifordított tenyerem nyomán. Lábam sem érezte, hogy törmelékben megbotolna. Magas tornya dőlt a hajóra, átszakította a tető bordázatát, s ezért nem volt csodálatos, hogy látom az ég megannyi csillagát. De nem néztem a csillagokra, mert a pillámat más okból kellett hunyva tartanom. Szívem nézett ki csupasz bordáim kasából. Szél játszott az orgona sípjain. S így a zene is csupán emlékeztetett az emberi zenére. Belefújt a szél a sípba, s minden fordítva történt, az elmozdított levegőtömeg visszanyomódott a síp garatján. És amint visszanyomódtak a sípjain a hangok, felnyüszítettek és felnyikordultak a hangok pedáljai.

Nem volt bennem fölös víz, salak. Kikönnyeztem, kivizeltem, nem volt mit ürítenem. Beleim lappadtan összetapadtak, testem alulsó nyílása mégis cuppogva tátogott még. Pillámat azért kellett hunytan tartanom, mert nedvességek híján kattogott volna üregében a szemgolyó. Mégis úgy éreztem, mintha olyan edény lennék, mely ürességét szeretné valamiként átüríteni. Túl voltam az utolsó üstön, újabbat nem találtam, hanem ennek a látványnak az ingerülte elkísért. Olyan tüzet kellett volna találnom, mely folyóssá teszi a rezet, hevétől szétcsuroghatok, s amikor a tüzem kihuny, a föld formátlan felületén lassan megdermedek. Fölszökött lázamban égtem, ez remény volt, s elmém e reménnyel telten miként mondhatta volna, hogy nem gondolkodik józanul.

Mindarról, ami ennek utána történt, másnak nem beszélhetek. Nincsenek kevesen, akik visszatérnek, és nincsen, aki megszegte volna szavát. Nem mintha bárkinek bármilyen fogadalmat kéne tenni, hogy tartani fogja a száját. Nekik úgy mondhatom, akárha magamnak mondanám, azoknak pedig, akik nem mentek be, és így vissza sem térhettek, hiába is mondanám, s így velük kapcsolatban nem lehetek szószegő, hiszen ők nem tudják; amit meg nem tudnak, nem is érthetik. Ezért nincsen teteje annak, hogy bárki fogadalmat tegyen a hallgatásra. Fogadalmat tenni olyan titkok őrzésére kell, amiket mindenki tud. Mint mikor a színházban színházat játszanak.

Valami megjelenik előtte, amit eddig is tudott, de eddig nem jelent meg, s ezért a tudása nem válhatott érthetővé. Látni akarta, és most láthatja. Érteni akarta, és majdhogynem megértené, amikor ebben a dologban megjelenik egy megszólalásig hasonló másik dolog, amiről nem tudott, és nem is érti. Ha pedig így vannak egymásba rejtve dolgok, akkor maguk a dolgok őrzik a legbensőbb titkukat.

Aki az útvesztő legközepébe ér, akárha kikerült volna belőle. Szemének golyója megcsikordul üregében, pilláját meg kell emelnie. Mert a szemhéján átsugározó fényből érzékeli, hogy immár nem azon a helyen van, ahol volt, nem oda ért, ahonnan elindult. S amikor erről megbizonyosodhatni, felcsapja tisztánlátásának bőrfedőjét, arról bizonyosodik meg, amit már különben is tudott: nem hazudik a képzelet, nem, csak éppen nem tud nem nagyot mondani. A képzelet vakító világosságra számít, ám a tapasztalat inkább olyan homályt mond, amiről nem lehet eldönteni, hogy az alkonyaté-e vagy a hajnalé. Illetve ahány szemhunyás, annyi változás, ezt mondja a tapasztalat, hol alkonyati szürke, némi langymelegben elkevert vörössel, hol hajnali szürke, némi dércsípte kékkel elkeverve. Ami nemcsak önmagához képest változás, hanem változást jelent ahhoz az éjszakához mérve is, amiben addig járt, nem beszélve azokról az emlékeiben élő nappalokról, melyeket az útvesztő bejáratánál elhagyott. Kihunynak vagy éppen fölpislákolnak a csillagok. Mintha ebben az új időszámításban hajnallá zsugorodott volna a nappala, és alkonyattá az éjszakája. Mintha mindannak csak előlegét kapná, ami lehetne, ez pedig mindannak a ráadása lenne, ami már nincs.

És ugyanazon a fennsíkon vagy pusztaságban áll, ahonnan elindult, most ellenben nem a hegyek keretezik a körkerek látóhatárt, vagy nem a sivatagi homok redőzött tengere hajlik az ég alá, hanem az elhagyott falak. Messzi vannak. Vályog vagy sövény, most igazán egyre megy, olyan messzire alig láthatni. Szabadnak mondhatná magát, megszabadultnak, ha nem lenne ebbe a mégis látható messziségbe bezárva. Maradt még egyetlen sóhajnyi óhaja, ami nem változott át valami mássá, valami olyasmivé, ami nem hasonló és nem különböző, amit poggyászként cipelt magával. Meg kéne találni a kijáratot, ki akar kerülni. De milyen kikerülés lenne az, ha ennyi tapasztalattal oda térne vissza, ahonnan elindult? S nem ott van-e? Másfelől miként szelje át e roppant pusztaságot? S amennyiben mégis elhatározná magát ilyesmire, milyen irányba induljon el a kellős közepéről? Lehetséges-e irányt választani egy olyan helyen, ahol se éjfél, se dél, hanem ha egyik pillantása kiválasztja a hunyori Hajnalcsillagot, akkor a másik pillantásával a pisla Alkonycsillagot látja.

Hiába megyek, ugyanott vagyok, illetve másutt vagyok, ám ugyanaz lesz a más, és akkor mégse hiába. És nem ezeregy ember gyülekszik a mormogás kórusát dalolni, hanem ezeregy vagy mégennyi számolatlan lélek leng a térben. Kizárólag azt tudom, amit nem tudok. Az érzékek valamennyi tévedése megannyi bizonyossággá változott. Megmakacsolhatom magam, ragaszkodhatom a tudáshoz, akár a mindent tudáshoz, ám ez éppen annyit tesz, mintha rögeszmésen hirdetném a tudatlanságomat; hiszen mi másból származhatna a tudásom, ha nem ebből, amíg amabból kizárólag a tudatlanságom származhatik. Elhamvadó tüzek füstfoszlányai.

Alkonyi párák inognak a meleg homályban, és hajnali ködöket lendít a hűvös szellő. Az egyik szemhunyásba belefér a nappalod, a másik szemhunyásba az éjszakád. Ők azok, akik elmennek, és ők azok, akik visszatérnek. Ezekről a nappalokról és ezekről az éjszakákról nincsenek emlékeik.

Szapora lábfej kecses sietése a föld fölött, kifordított, üres tenyér a sors bevájt nyomvonalával, büszkén hajló orr, lebomló, súlyos hajfonat, nyitott seb a mellkason, tétova mosoly az ajak puha párosába zárva, borzongó bőrszelet gyöngéd pihékkel, ágyékhoz hajló dombvonal; az nem ehhez tartozik, és ez nem tartozhatik ahhoz. Barázdált homlok, annyi mindent látok, fölsorolni nem tudom, égbe nyújtóztatott karocska, lélegzetnyi párafolt, jeges szem tekintete, előrelendülő kebel, soványan púpos lapocka, fodros forradás, hónalj katlanának hűlt izzadságban összetapadt hínárjai; egyikhez nyúlnál, és a másikat sem tudnád megérinteni. Egymásba érnek, egyetlenből oszlik szét valamennyi, akárkivé mégsem egyesül. Úgy hallható, akárha valamennyi valamit állandóan mondana, hol halkan, hol hangosan, beszéd mégsem lesz belőle, dal sem; az egymástól különbözők lüktetésének kórusa.

Mindenki azok valamijét látja itt, akiket egészükben soha nem láthatott. Ez a lélek óhajának utolsó erőfeszítése: magához ragadni és elrendezni elhagyott vonzalmainak tárgyait. Vonzalmaira emlékezik, de nem érez vonzalmat irántuk. Emlékezéssel vesz elégtételt azon emlékein, melyekhez immár nem fűzik érzései. Látását összekapcsolta az önérzékeléssel, így emlékezett. Így azonban se a másikat nem tehette önmagává, se másikká nem lehetett önmaga. Hol a szájába vette, meg nem ehette, hol a kezébe, legalább megfojtani, hol a gondolatába, de egyszerre valamennyibe épp úgy nem tudta bevenni, mint ahogyan egészben másnak átadni sem. Hol a kezét kínálta, hol a száját, hol a gondolatát, de nem a gondolkodását, amit nem lehet szétosztani. Hol az érzéseit hibáztatta, hol a látását, hol mások érzéseit, és mások helyett talált egy másikat, mégis másik maradt vele szemben.

A kísérők nem voltak és nem lesznek emberek. Most szürke bársonyharisnya van a lábukon, szürke bársonypapucs, szürke bársonytrikót viselnek hajlékony alakjukon, szürke bársonyból készült maszk fedi el az arcukat. Erre azért van szükség, hogy ne láthassa senki önmagát se ebben a hajnali vagy alkonyati szürkeségben, mint ahogyan az éjszakában sem tudta a látásra bízni önmagát. Ha nem látja, vonzalmat sem érezhet iránta. A hóna alá nyúlnak és viszik. Lebeg a szürke föld fölött a szürkén lengő lelkek tengerében. A láthatókból nem összerakható, ami látható volt. Az érezhető emlékek híján érezhető. Más a volt, és más a van.

Nem lesz más. Mert a kísérők ekkor egy szót se szólnak, amivel megtörnék a csöndet, és a csendből visszahullhatna szavuk, hanem magasba emelnek, és minden ruhádtól megfosztanak. A csupasz test önmagának a jelvénye, és nem másnak. A ruha a csupaszság jelvénye volt, és kinek lenne kedve mocskos és bűzös kacatjait még hordani? Azoknak a nőknek a viselkedése helyeselhető, akik férfiruhában járnak, és azoknak a férfiaknak a vilsekedése, akik női ruhát hordanak. Nem azok rejtik el a csupaszságukat, akik jelvényként hordozzák egymás előtt a másságukat. Ezeket a szerencsétlen jelvényhordozókat még az álmuk sem védi meg attól, hogy össze ne cseréljék a mintát és a mintázatot. Tenyerükön hordozzák a csupasz testet a kísérők, valósággal röptetik. Bőrén selymek horzsolódnak, hol alkonyati, hol hajnali levegő hűvöse, rőtje, kékje. Miért kívánna földet érni talpa? Az egyikből a másikba ér, röptének van még iránya, holott már nem halad. Látásának sincsen többé se kérdése, se állítása, a szürke legfeljebb fehéret vagy feketét kívánna, valamivel többet a szürkénél, vagy ennél valamivel kevesebbet. Érzésére azonban érzés válaszol. Most ettől fogják megfosztani.

Süllyed a homályban, vagy a homály süllyed. De nincsen világosabb és nincsen sötétebb homály. Földet nem érve süllyed és csak süllyed, ám nem tehetetlen tárgyként zuhan. Ennek a vonzásnak a kísérők csak akkor adják vissza, mikor elérik vele a víz színét. Mintha a vízszint feszes hártyája megtartaná, de kirántják alóla tenyerüket a kísérők. A hártya pattanva átszakad, ordítás hagyja el az ajkát. Az ordításhoz pontosan annyi erő kell, amennyi van, és nem árad ki több levegő vele, mint amennyi a tüdőben megmaradt. Az édes víz rögvest átveszi, előbb behatol a pihék és a szőrök erdejébe, elönti a zsíros pórusok kráterjeit, átömlik a fogak kerítésén, földönti a nyelvet, lezúdul a nyelőcsövön, a garat reteszét visszatolja, feltölt és kitölt minden nyílást, rést, hólyagot, rálép minden feltalálható buborékra, ezeket a levegőket fölküldi a levegőnek, s amikor elvégezte ezt a dolgát, kedvtelve szemügyre veszi, hogy mit kapott. A víznek számlálhatatlan nyelve van, s ezért nincsen olyanja, ami ne lenne nyaldosás. Nézésével is nyaldos, és gondolkodni sem tud másként, minden gondolata nyaldosás, gondolkodása is nyaldosás. A hosszú hajak minden szálán végigvezeti a tekintetét és a gondolkodását, a belenyalással és a körülnyalással a tövükig meglebegteti ezeket, majd ravaszul egybesodorja, nyelvére vonja, s ennél fogva vonja magával, miközben egyetlen nyalással szétlebegteti a karokat és a kéz ujjait, a lábszárakat és a lábak ujját, nyelvét becsapja a mellek közé, végignyal a domború hason, és alányal a gerinc csigolyáinak, lenyalja a szőrzetet, besiklik a hasíték hínárosába, selymes lebenyeket lenget, vagy benyalja a fütyköt, nyelve élével pöccinti föl a heréket, kicsit meg is csavarja, alányal, elválasztja a fenék dombjait. Zubog, örvénylik, bugyborékol, ennyire örül a merülő testnek, és nem kell sok alányalás se, átfordítja, hogy szétlebegő karokkal hasmánt merüljön, nyíljanak el a nyílásai. Legyen bármily mély, a víz alatt vízfenék van, a vízfenék alatt föld van, tűz van a föld alatt. A víznek annyit kell megtennie a merülés ellenében, hogy övé maradjon, amit megkapott, s amit megtehet, megteszi. Addig fogja forgatni, simítani, csiszolni, nyalni, míg fölpuhítja és lehántja a hámréteget, szétfoszlatja és lesikálja a csontokról az izomrostokat, az inakat szétzilálja, szétúsztatja az ereket, a beleket és az idegszálakat; húzza és vonja, míg ízesülésük elszakad. A velőt kioldja, ezeket kicsi csöppekben küldi föl, a csontok üregeit tisztára öblíti, és addig mossa, lötyböli, míg víznyelve az átlukadt csontfalon víznyelvbe csap. A tűz hamuvá éget. A föld elkever. Vízzé old a víz, s mikor víz leszel, akkor nyaldosás. A földben megmaradsz. A tüzet legfeljebb táplálhatod, vagy helyszíne lehetsz égésének. A levegő nem fogad be, abból, aminek teste van, aláhull, és levegővé soha nem lesz.

Alábuknak a kísérők, maguk is megízlelik a vizet, de ki tudná megmondani, hogy kinek engedik meg és kinek nem engedik meg a vízzé való átváltozást? Vannak, akiket kiemelnek a vízből, s nem állítanék ilyesmit, ha velem is meg nem tették volna. Ezeket aztán lihegve vonszolják a partra, hogy elvégezzék vele sietős dolgukat. Két lábánál fogva emelik föl, rázzák, paskolják, lengetik, míg ki nem okádja magából, ami beléfolyt, majd ziháló ajkukat tapasztják a szájára, lélegeztetik és csókolják, tagjait forróra dörzsölik, egyikük tenyerének élével sújt a mellkasára. Mikor lélegzik, szíve földobog, kiterítik, mint a halottat, holott él. Most nincsen vele dolguk; leráncigálják magukról lucskossá lett bársonyruháikat, arcukról maszkjukat, lábukról bársonyharisnyáikat, szárítkoznak a hűvös hajnalon. A vér pedig útjára indul, levegővel telítődnek a tüdő hólyagjai, beszív, kifúj, kidobban és visszatér.

Előbb vagy utóbb megmoccannak a pillák, s mint aki mély álomból riad, megrezzennek a végtagok. Aki ilyenkor föltekint, önmagát látja meg egyben vagy másban, vagy sokakban, de nem tudhatja, hogy önmagában. Nem tudja, hogy sokan vannak, mert ha az egyik a másiktól nem különbözik, akkor nem lehet egyetlenegy se. És nem tudja, hogy ezek a sokak azonosak lennének önnön magával, hiszen nem látja egyetlen önmagát. Ha nő, akkor nők, s férfi, ha férfiak. Akkor tudhatná, ha nem így lenne, akkor azonban rögtön mást kéne tudnia. Mert a látható csak akkor lenne észlelhető, ha valami másban válna láthatóvá, ami benne van. Karjainál és lábainál fogva elég kíméletlenül megragadják, visszavonszolják a vízhez, felhajítják, és a víz föltött többször megpörög. Hol eget, hol vizet lát. Úgy fogják föl, hogy a víz színén láthassa önmagát.

De ez nem önmaga, hanem tükörképe annak az önmagának, amit tükörkép nélkül másokban lát. Tükröződés nélkül nem adatik meg látnia. Ennyit viszont elegendő látnia a tudáshoz. Meglendítik, tükörképétől durván elszakítják, és kihajítják a puha partra. Összecsuklik, ám nem hullhat vissza öntudatlan önmagába, mint a zsák. Megállnak fölötte tükörképének lábai, lenyúlnak érte karjai, fölsegítik önmagát, hogy úgy álljon biztosan a talpán e tudással, ahogyan önnön talpán állnak a lábaik. Ábrázatukon se lát mást, mint amit a tükörképén láthatott, és egyetlen porcikájában sem különböző, csak a tükörképétől. Amiben olyan önmagát őrzi, ami mása, de nem önmaga. Az a kar sem különbözik a karjától, amelyik magához rántja, és az a kar sem, amelyik eltaszítja önmagától. Gyámoltalanul tántorog a taszítások és a rántások között, minden ábrázatából visszanéz az eszmélete, mely megszólalásig hasonlít önmagára. És e kedves játékukat addig űzik, amíg el nem veszíti gyönge eszméletét.

A kísérőknek nincsen, mint ahogyan a minta sem változhatik. Az eszmélet annyi, mint a tükörkép. Aki meg nincsen eszméletén, annak nincsen tükörképe önmagáról, mégsem lehetne azt mondani, hogy ne lenne önmaga. Ezek a kísérők. S ha már összecsuklott, és kellőképpen elveszítette az eszméletét, a kísérők is elérték a céljukat. Önmagukat emelhetik föl benne, amit egyébként először és utoljára tesznek meg ebben az előadásban. Aztán meglengetik az ilyen szerencsétlent egyszer, kétszer, harmadszorra is, és amikor a legnagyobb a lendület, egyszerűen elengedik. Repül, zuhan, és annak az útvesztőnek a legközelebb eső járatában ér földet, azon a helyen, amelyet el sem hagyott. Máskülönben ez a hely elég messzi van.

Kivel mi történik, embere válogatja. Nagyot nyekken, az biztos, vagy döndül, mint a homokzsák. Van, aki nem áll a talpára többé. A királyé a nappal és az alkonyat, amivel mintha azt mondanánk, az egyik a ragyogó páncélzata, a másik a vére. Az éjszaka és a hajnal a királynőhöz tartozik. Amikor egyikük eltűnik, megjelenik a másikuk, egymást soha nem láthatják, hiszen összetartozók. Mint ahogy az útvesztő bejárata annak bejárat, aki bemegy rajta, de annak, aki kifelé megy, kijárat. A királynő külleméről vagy ruházatáról sem lenne érdemes semmi határozottat mondani. Éjszaka különben sem látható, s akire felvirrad e hajnal, azon kívül, hogy nem tudja elválasztani a láthatót az érezhetőtől, semmi bizonyosat nem tud mondani se róla, se önmagáról. Amivel mintha azt mondanánk, hogy a királynő a meleg és puha sötétség hűvös eszmélete. Ez pedig vagy jelent valamit, vagy nem. Ő gyűjti össze az elhullottak tetemét, eltemeti őket, vagy máglyát rak belőlük, és elégeti. A szomjúságuktól tébolyodottakat saját keblének sűrű tejével itatja. Kíméletesen kivezeti azokat, akik a talpukra álltak, mégsem találják meg a kijáratot. A véneknek a hóna alá nyúl, az ifjaknak átkarolja vállát. Van, akit a szépségével kísér el.