Nagyon nagy, levegős, régimódi színpad legyen, a lehető legteljesebben üres, egészen a színpadfenékig kibontva, törten fehér falakkal; a falakat úgy kell elkészíttetnünk, hogy illesztései ne látszódjanak.
A színpadfenékhez közel, a jobb oldalon és a bal oldalon egy-egy nem látható járás.
A padló borítása halványszürke, mindenképpen puha, mondjuk szivaccsal alábélelt műanyag. A színpad síkja egészen enyhén emelkedik, s hogy a tekintet ne vesszen el e világos sivatagban, valamivel a rivalda vonala előtt egy nem túlságosan magas lépcsőben megtörik, és ugyanolyan szürke, lehetőleg kissé lejtős síkban fedi le a zenekari árkot. Ezen a lépcső alatti téren, a jobb oldalon és a bal oldalon, a színpadnyílás falához lökve, két nagyon egyszerű módon ácsolt fehér fakoporsó hever, de a fehér festék mindenképpen matt legyen, ne csillogjon.
A világítás egyenletes, fehér, bántóan erős, mondhatnám kápráztató, de csak a lépcső fölötti színpadsík van bevilágítva így. A lépcső alatti tér csupán annyi fényt kap, amennyit kap.
A világítás állandó, nem változik.
A két színész teljesen egyforma ruhát visel. Nagyon bő és egyenes szárú fehér gatyát, amely a deréknál egy madzaggal összehúzható és megköthető, valamint egy szintén egyenes szabású, bebújós, gallértalan, meglehetősen hosszú fehér inget valamilyen durvább szövésű anyagból, s ugyanezen anyagból készült négyszögletes vászonsipkát.
Mezítlábasok.
A darab tulajdonképpen bármilyen életkorú színészekkel játszható, ám arra ügyeljünk, hogy a színész semmiképp ne legyen idősebb a színésznőnél – vagy ne hasson idősebbnek! –, mert ez kedvezőtlen módon változtatná meg a játék belső arányait. A legideálisabb az lenne, ha ikertestvérek lehetnének, s körülbelül harmincévesek.
A játék leginkább egy balettra emlékeztet.
Mindössze négy kellékre lesz szükségünk; egy vörös muszlinsálra, melyet a színésznő nadrágjának korcában kell elrejtenünk, és egy rugós késre, melyet a színész nadrágjának korcában kell elrejtenünk, valamint két életnagyságú bábura, melyeket a színésznő és a színész mására mintáztunk, öltöztettünk, s a lezárt fedél alatt a koporsóban fekszenek.
Semmiféle kísérőzene, hangkulissza vagy külső zörej nem alkalmazható.
Függöny nincs.
Nagyon sokáig tökéletes csend és mozdulatlanság uralkodik a színpadon; ennek a csendnek az időtartamát természetesen a közönség tűrőképességéhez kell igazítanunk, de úgy, hogy az a tűrési határon mindenképpen jóval túl legyen.
Akkor pedig egyszerre megjelenik a színész és a színésznő, a színész a bal oldali takarásból, a színésznő a jobb oldali takarásból lép elő; mindketten lazák, finomak, kedvesek, nyugodtak, magabiztosak, csendesek.
Megállnak, egymásra néznek, mintegy észreveszik és tetőtől talpig megnézik egymást, majd mintha mindketten arra várnának, hogy a másik kezdeményezzen valamit, akármit, egyetlen kicsi mozdulatot.
De egyik sem mozdul.
Nagyon hosszú csend.
Mindketten, egyszerre, halkan fölnevetnek.
Majd egyszerre indulnak el, hogy körbejárják, szemrevételezzék a színpadot.
Mindezt nagyon lassan, elmélyülten, figyelmesen, és főleg egymástól teljesen függetlenül teszik; s bár mozgásukban, mozdulataikban nagyon sok azonosság is van, mégis, mintha mindkettő a maga külön játékterével ismerkedne most.
Valami olyasmit néznek, ami az unalomig ismerős, tehát nincsen bennük semmi komolykodás, és mégis nagyon fontos nekik, hogy minden jó legyen, minden pontosan a helyén legyen.
Megnézik a levegőt, a fényeket, megérintik a falat, belenéznek a sötétbe, megtapintják a padlót, egyszóval birtokba veszik a teret.
Figyelem! a közönséget még véletlenül sem nézik, a színpad közepén keresztezik egymást, előre jönnek.
A színész lehajol, megtapintja a lépcső élét, a színésznő többször föl-le lép, kipróbálja a lépcsőt.
Aztán a lépcső alatti teret is bejárják, de mintha nem vennének tudomást a koporsókról.
Kijönnek egészen a rivalda széléig, a színésznő, mint egy kötéltáncos, végiglépked kitárt karokkal a rivalda peremén, a színész egy ideig figyeli, majd a bal oldali koporsóhoz megy, megérinti, megtapogatja, a koporsó fejénél bizonytalanul megáll.
A színésznő felpillant, bizonytalanul leengedi a kezét, lassan ő is a jobb oldali koporsóhoz megy, körbejárja, megérinti, megtapogatja.
Csaknem egyszerre megemelik a koporsó fedelét.
Figyelem! a közönség nem láthatja, hogy mi van a koporsókban.
Csend.
Egymásra néznek, a koporsóba néznek.
SZÍNÉSZNŐ
Te is benne vagy?
Csend.
SZÍNÉSZ
Benne vagy te is?
Csend.
Lassan visszaengedik a koporsók fedelét, nézik egymást, nem mozdulnak.
Csend.
Nézik egymást, nem mozdulnak.
SZÍNÉSZNŐ
Majd úgy csinálunk, mintha nem láttunk volna semmit.
SZÍNÉSZ
Jól becsapjuk magunkat.
Hosszú csend.
Nézik egymást, nem mozdulnak.
SZÍNÉSZNŐ
Menjünk el innen.
Csend.
Nagyon hosszú csend.
Mindketten megérintik a koporsót.
SZÍNÉSZNŐ
A lépcsőről nem szabad majd lelépni. Legyen ez a legelső szabály.
Csend.
Mindketten hátrálni kezdenek, hátrálva lépnek föl a lépcsőn, egészen a színpad közepéig hátrálnak, s hol egymást nézik, hol a koporsót.
Nagyon hosszú csend.
Megállnak.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Menjünk innen el.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
El fogom felejteni.
Nagyon hosszú csend.
Egymástól meglehetősen távol, ügyetlenül állnak, s jobb híján megint egymást nézik, hogy ne kelljen a koporsóra nézniük.
Nagyon hosszú csend.
Egymást nézik, kimerítően, kissé görcsösen, de ugyanakkor tárgyilagosan figyelve, ki végül is játékuk tárgya lesz.
SZÍNÉSZNŐ
Mit fogunk ma játszani?
Csend.
SZÍNÉSZ
Mit fogunk ma játszani?
Hosszú csend.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Tudod, milyen szokás az utánozás.
SZÍNÉSZ
Éppen erről gondolkodom.
SZÍNÉSZNŐ
A kérdésre mégsem válaszoltál.
SZÍNÉSZ
Miért tőlem kérdezed?
SZÍNÉSZNŐ
Gondoltam, tudod.
SZÍNÉSZ
Gondoltam, tudod.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ez is egy kérdés.
SZÍNÉSZ
Kínodban kérdezel.
SZÍNÉSZ
De miért nekem kéne tudnom, ha nem tudom.
Hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Mert nem tudom. Egyszerű.
SZÍNÉSZ
De tudod, hogy én sem tudom.
SZÍNÉSZ
Hát ezt nem akarom.
Csend.
SZÍNÉSZ
Csak akkor olyan, mintha most én győztem volna valamiben.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem akarnék semmiféle hatalmaskodást sem.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor hallgassunk.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem akarom, hogy úgy csináljunk, mintha.
Mintha lenne mintha.
SZÍNÉSZNŐ
Nézzük egymást. Ez szép és egyszerű.
SZÍNÉSZ
Semmiféle alakoskodást.
SZÍNÉSZNŐ
Legfeljebb semmit nem fogunk játszani, csak ezt.
SZÍNÉSZNŐ
Olyan nagy baj nem lehet.
SZÍNÉSZ
Hát éppen ez! Hogy semmi baj nem lehet.
Nagyon hosszú csend.
Nézik egymást, de valahogy mégis figyelmetlenül, hiszen minden eldöntetlen és bizonytalan, s ezért aztán lassan nem is tudnak mit kezdeni a kezükkel, a lábukkal és végül a tekintetükkel se.
Anélkül, hogy a helyükről elmozdulnának, bizonyos helyzetváltoztatásokkal kísérleteznek, de látván a másik ügyetlen, suta mozdulatait, érezni kezdik saját ügyetlenségüket és idétlenségüket is, s így egyre elégedetlenebbek.
SZÍNÉSZ
Csakhogy akkor mit csináljunk a kezünkkel?
SZÍNÉSZNŐ
Én főleg a lábamat érzem olyan fölöslegesnek.
Csend.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ilyenkor úgy megnyúlik az ember keze, és valamit csinálni kellene vele. És mintha a feje sem lenne egészen a helyén.
SZÍNÉSZNŐ
Ha tudnánk, hogy mit kell játszani, akkor minden meg lenne oldva.
SZÍNÉSZ
Vagy legalább egy zseb lenne ezen, ahová bedughatná az ember.
SZÍNÉSZNŐ
Csak állunk itt hülyén.
SZÍNÉSZ
Akkor talán ezt kell eljátszanunk.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudom, miért bosszantanak a kérdéseim?
SZÍNÉSZ
Emlékeztetlek, hogy ezt eljátszottuk már az előbb.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor most próbáljunk azokkal a koporsókkal valamit kezdeni. Mondjuk, idehozzuk és ráülünk, és egészen lazán csevegni kezdünk valamiről. Akkor legalább a kezünk meg a lábunk ki lenne segítve egy kicsit.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ha beszél az ember, akkor magától jön a mozdulat.
SZÍNÉSZ
Szerintem annak valami más célja van.
SZÍNÉSZNŐ
Mondjuk, a tegnapi darabból maradt itt véletlenül.
SZÍNÉSZNŐ
Mi is volt színen?
Hosszú csend.
Mozdulatlanul, s egyre görcsösebben állnak ugyanazon a helyen.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy talán az a baj, hogy állandóan beszélünk.
SZÍNÉSZ
Most én sem ismerem ki magam.
SZÍNÉSZNŐ
Rászoktunk, hogy állandóan beszélni kell, hogy valami legyen.
SZÍNÉSZ
Akkor hallgass egy kicsit.
Nagyon hosszú csend.
Mindketten saját csendjükbe meredve figyelnek.
SZÍNÉSZNŐ
Én most már úgy érzem, hogy soha többé nem fogok tudni elmozdulni innen.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Egy ilyen nagy térben ez nagyon kellemetlen. Ha legalább lennének benne valami nagy oszlopok.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Ha legalább valamilyen szabályok lennének, és pontosan be kéne tartanunk.
SZÍNÉSZNŐ
Sokszor álmodtam is már ilyesmit, de azt hittem, velem ez nem fordulhat elő.
SZÍNÉSZ
De úgy látszik, szabályok nincsenek.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy állok a színpadon, igaz, ruha sincsen rajtam, teljesen meztelenül, és elfelejtettem, hogy mit kell mondanom, és a deszkába belenőtt a lábam. Teljesen csupasz deszka volt.
SZÍNÉSZ
Így viszont teljesen szabadok vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Mint az iskolában, mikor az ember nem tud felelni.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ez csak egy szó. Semmit nem jelent.
SZÍNÉSZ
Igen. Csak egy szó.
SZÍNÉSZNŐ
Azért van ez a ruhánk. És ez mégis megfoghatóbb.
SZÍNÉSZ
Bármit megtehetünk.
SZÍNÉSZNŐ
És a testünk is itt van a ruha alatt. Van szemünk, húsunk, szánk, hasunk, karjaink, lábunk. Van hajunk.
SZÍNÉSZ
És akkor talán ez az egyetlen alapszabály.
SZÍNÉSZNŐ
A testünk él, minden működik benne rendesen, ezt nem szabad elfelejteni azért. És nekem van még egy vörös sálam is, muszlin, és neked egy rugós bicskád, amit ugyan el kellett rejtenünk egymás elől.
SZÍNÉSZ
Hogy itt kell lennünk.
SZÍNÉSZNŐ
Ezek a meglepetések. És még beszélni is tudunk.
SZÍNÉSZ
Mert végül is ennek elégnek kéne lennie egy előadáshoz.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ennyi minden még sok is.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Most azért már bemerevedtem így.
SZÍNÉSZ
És csak azért mondtam, hogy szabadok vagyunk. Ez végül is elég.
SZÍNÉSZNŐ
Ha nincsen miért elmozdulni innen, akkor hiába beszélünk bármiről.
SZÍNÉSZ
Semmink nincsen, de ezzel bármit csinálhatunk.
SZÍNÉSZNŐ
Jó lenne, ha tudnál valamit csinálni velem.
SZÍNÉSZ
Az embernek mindig jól végig kell gondolnia a helyzetét.
SZÍNÉSZNŐ
Kérlek, hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Én is bemerevedtem.
SZÍNÉSZNŐ
Természetessé kéne tenni, hogy itt vagyunk.
Csend.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben, nem történik semmi.
Aztán a színész nagyon lassan beszívja a levegőt.
A színésznő is nagyon lassan beszívja a levegőt.
Lélegzet-visszafojtva állnak.
A színész lassan kiengedi a levegőt.
A színésznő is kiengedi lassan a levegőt.
A színész lótuszülésbe a földre ül, nagyon lassan beszívja a levegőt.
A színésznő is ugyanúgy a földre ül, nagyon lassan beszívja a levegőt.
Csend.
Mindketten lélegzet-visszafojtva ülnek.
A színész nagyon lassan kiengedi a levegőt.
A színésznő is nagyon lassan kiengedi a levegőt.
A színész hanyatt fekszik, nagyon lassan beszívja a levegőt.
A színésznő is hanyatt fekszik, nagyon lassan beszívja a levegőt.
Csend.
Mindketten lélegzet-visszafojtva fekszenek.
A színésznő nagyon lassan kiengedi a levegőt.
A színész nagyon lassan kiengedi a levegőt.
Így maradnak.
Csend.
A színész nagyon lassan felül, aztán nagyon lassan feláll.
A színésznő ugyanígy, felül, feláll.
A színész lassan, a lehető legnagyobb körben futni kezd.
A színésznő is futni kezd, de éppen ellentétes irányban.
Futnak.
Futásuk fokozatosan gyorsuló, aztán néha fölugranak, megperdülnek, megváltoztatják az irányt, de mindig ellentétes irányban maradnak, megérintik egymás kezét, test testet súrol, futnak, összekoccannak, futnak, s mikor futásuk gyorsabb már nem lehet, fokozatosan lassul az ütem.
Egyenletesen, lassú ütemben futnak, mintha ennek soha nem lenne vége, aztán egészen lassúvá, szinte álomszerűvé válik a futás, míg az eredeti helyzetbe kerülve, szinte észrevétlenül le nem állnak; egymástól távol.
Lihegnek.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Jól kifújjuk magunkat.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Az a baj, hogy az ember önmagában semmit sem ér.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ez csak bemelegítő volt.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen egymáshoz sok közünk.
SZÍNÉSZNŐ
Semmi nem változott.
SZÍNÉSZ
Nem lenne jó elsietni.
SZÍNÉSZ
Semmi nem történt még.
SZÍNÉSZ
Éppen csak látlak.
SZÍNÉSZ
Nem érted, hogy semmit nem érzek?
SZÍNÉSZNŐ
Akkor hívj magadhoz.
A színésznő elindul a színész felé, de néhány érzelmesen bizonytalan lépés után megtorpan.
Nézik egymást.
A színésznő törzsével hirtelen elfordul a színésztől, karjaival gyorsan eltakarja az arcát, mintha ütnék.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Miért nem válaszolsz?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Mondtam, hogy gyere.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Fokozatosan fogjuk csinálni.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Én teszek egy lépést feléd, te teszel egy lépést felém.
Csend; a színésznő nem mozdul.
A színész megteszi a lépést.
SZÍNÉSZ
Én kinyújtom feléd a kezem, te kinyújtod felém a kezed.
Csend; a színész nyújtja a kezét, a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Segítjük egymást.
Csend; a színésznő nem mozdul.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
De előbb vedd le a kezed.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon jól tudod, miért.
Csend; a színésznő nem mozdul, a színész néhány bizonytalan lépést tesz felé, majd éppoly bizonytalanul megáll.
SZÍNÉSZ
Máshogy nem tudhattalak hívni.
SZÍNÉSZ
Mindig csak azt szeretném mondani, amit érzek, csak azt. Azt viszont pontosan.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon pontosan érzed.
SZÍNÉSZ
Akkor vedd le a kezed.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Ez pedig nagyon rossz játék lesz így.
SZÍNÉSZNŐ
Annál jobb, minél unalmasabb.
Nagyon hosszú csend.
Csend; a színésznő nem mozdul.
A színész határozottan elindul felé, aztán sarkon fordul, és hátramegy a színpadfenékig; a közönségnek háttal megáll a falnál.
SZÍNÉSZ
Majd szólj, ha már lehet.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Addig nem fordulok meg.
Csend; a színésznő nem mozdul.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Nem szégyelled magad?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Nem hiszem, hogy ilyen komolyan megbántottalak volna.
Csend; a színésznő nem mozdul.
Csend; a színésznő nem mozdul.
Nagyon hosszú csend.
Aztán a színész megfordul, visszamegy, a színésznőhöz lép, és két kézzel lerántja a karjait; nem túl durván, de elég határozottan; a színésznő hagyja; így maradnak, nézik egymást, a színész fogja a színésznő csuklóját, s most először, mintha valóban látnák is egymást.
SZÍNÉSZNŐ
Valami mégiscsak történt.
Csend.
SZÍNÉSZ
A hangod. Kényszeredett. Az enyém is. Mintha bemagolt szöveget mondanánk.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Egészen jól csináltuk.
Csend.
SZÍNÉSZ
Tulajdonképpen én is elégedett vagyok.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Engedd el a kezem.
Csend.
SZÍNÉSZ
De a hangunk színe mégis elárul. Nem te vagy, nem én vagyok.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Mondom, engedd el a kezem.
SZÍNÉSZ
Mondom, nem engedem.
SZÍNÉSZNŐ
Pedig el fogod engedni.
SZÍNÉSZ
Ha már fogom, nem fogom.
SZÍNÉSZNŐ
Közönséges vagy.
SZÍNÉSZNŐ
Túl gyors nekem.
SZÍNÉSZ
Később lassítunk.
SZÍNÉSZ
Nem vagyok hülye.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor én lehunyom a szemem.
SZÍNÉSZ
Inkább igazítsd magadhoz a hangodat.
SZÍNÉSZ
És lélegezz mélyeket.
Csend.
SZÍNÉSZ
Mélyebbeket, hosszan.
Csend.
SZÍNÉSZ
Most fogunk lassítani.
SZÍNÉSZ
Gondolkoznom kell.
SZÍNÉSZNŐ
Csak segíteni akartam.
SZÍNÉSZNŐ
Mit nem lehet? Mindent lehet.
A színész lassan elengedi a színésznő kezét, nézi, ahogy az hunyt szemmel, meredten áll, majd néhány lépésnyit eltávolodik tőle.
Látványként figyeli, tárgyilagosan.
Törökülésbe ül.
Hosszú csend.
A színésznő az előbbi pózban marad.
SZÍNÉSZ
Csak azzal vigasztalhatom magam, vagy téged, vagy azzal vigasztalhatom magunkat, hogy nem is olyan rossz, egészen jól csináltuk. Ezzel vigasztalom magam. Egészen jól csináltuk.
SZÍNÉSZNŐ
Még fokozhattuk volna egy kicsit.
SZÍNÉSZNŐ
Ahogy gondolod.
SZÍNÉSZ
Mégis szomorú lettem. Nem tudom, miért. Nagyon szomorú, ha szabad ezt mondanom, fáradt.
SZÍNÉSZNŐ
Olyan lehetek, mint egy paródia. Egy torzkép. Pedig nem is voltam teljesen hamis. Talán csak a hangom. A hangom tényleg. De a te hangod is. Beszélhetek?
SZÍNÉSZNŐ
Volt egy pillanat, amikor valamit tényleg éreztem. Nem sokat, igaz, és nagyon nehéz szétválasztani, mert a hamis is igaz, de volt egy ilyen pillanat, egy töredék. Irántad.
Csend.
A színésznő még mindig hunyt szemmel, mozdulatlanul áll az iménti pózban.
SZÍNÉSZNŐ
Szívesen válaszolok.
SZÍNÉSZNŐ
Amikor tudtam, mondtam, hogy el fogod engedni a kezem, és ugyanakkor mintha felcsillant volna az is, hogy ne! és igaz lett volna ez is.
SZÍNÉSZ
Egyszóval felcsillant. Fölcsillant. Sajátos.
SZÍNÉSZNŐ
Most már abbahagyom.
A színésznő kinyitja a szemét, teste ellazul, és tesz is néhány tornagyakorlatra emlékeztető mozdulatot.
SZÍNÉSZNŐ
A hangom hamis, belátom. Bármennyire is igyekszem, nem jön természetesebben. De a tiéd is.
SZÍNÉSZNŐ
Beszéljünk egyszerűbben.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Leülhetek melléd?
Csend.
A színésznő lassan odamegy a színészhez, letérdel elé, és megcsókolja a homlokát.
SZÍNÉSZNŐ
Hiába hülyéskedsz.
SZÍNÉSZNŐ
Csak ennyit akartam. Éppen ezt.
SZÍNÉSZ
Akkor megvan ez is.
A színésznő leül a színész mellé, válluk csaknem összeér.
Nagyon hosszú csend.
Aztán a színész halkan sziszegni kezd, a színésznő sziszegéssel válaszol, s ettől kezdve a lehető legváltozatosabb hangokat adják ki magukból anélkül, hogy elmozdulnának helyükről, s oly módon, hogy a különböző hangok egymásra felelnek, egyre erősebbek lesznek, s egyre barátságtalanabbak, egészen az artikulátlan ordításig felívelve, majd lassan visszaereszkedve onnan, egymáshoz és egymásba simulva, egyre halkabban és bensőségesebben, egészen a csendig, melyet csak fokozatosan, késleltetve, kitérőkkel érnek el.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Elégedett vagy?
SZÍNÉSZ
Mindenesetre jobb, mintha szöveget mondanánk.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Valamiért fontos lett nekem, hogy elégedett legyél velem. Helyesebben fontos volt. Fontos.
SZÍNÉSZ
Én nem kértem ezt tőled.
SZÍNÉSZ
De azért nem akarom visszautasítani. Ha így van, legyen így.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nézzünk a sötétbe.
SZÍNÉSZ
Mást úgysem csinálhatunk.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy képzeljük el, milyen szép csillagos ez az éjszaka.
SZÍNÉSZ
Kár, hogy ilyen rondán esik az eső.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
És hogy fúj a szél is. Fázom.
SZÍNÉSZ
Ilyen napsütésben?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Hull a hó. Minden fehér. Puhán beterített mindent a hó. Fehér. Nem látod? Fehér.
SZÍNÉSZ
Van, amikor minden szépen összejön.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Miért nem akarod, hogy valamit kitaláljak?
SZÍNÉSZ
Aztán megint nincsen semmi.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Neked nem jó, hogy itt ülünk egymás mellett?
SZÍNÉSZ
De jó. Nem érzed?
SZÍNÉSZNŐ
Akkor miért nem engeded, hogy valamit kitaláljak?
SZÍNÉSZ
Bármit kitalálhatsz.
SZÍNÉSZNŐ
Szeretnék mégis egy szép történetet.
SZÍNÉSZ
Nem jó neked, hogy egymás mellett itt ülünk?
SZÍNÉSZ
Nekem ennyi elég.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De akkor hogyan fogunk fölállni innen?
SZÍNÉSZNŐ
Ha mindig elrontod a hangulatot, akkor nem fogunk tudni fölállni innen.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem én rontottam el.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem szeretném, ha egymásra tolnánk.
Csend.
SZÍNÉSZ
Persze lehet, hogy ezt se lehet.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Mást se csinálok, állandóan figyellek.
SZÍNÉSZNŐ
Kicsit unom ezt a körülményeskedést.
SZÍNÉSZ
Pedig már tudom, mivel rontottuk el. Nem érted?
SZÍNÉSZNŐ
És egyre jobban félek. Ezt is érzem. Lassan mást se érzek, csak ezt.
SZÍNÉSZ
Én is ezen gondolkodom.
SZÍNÉSZNŐ
És közben mégis úgy csinálsz, mintha nem vennél tudomást semmiről. Semmit nem akarok rád tolni, de mégis úgy csinálsz. Mintha nem érdekelne, hogy figyelnek. Érted? Figyelnek. Figyelnek. Te meg úgy csinálsz, mintha nem is azért lennénk itt, hogy figyeljenek. Úgy csinálsz, mintha bármit megtehetnél. Mintha szabadok lennénk. Pedig éppen ezt akartad elkerülni. És mégis úgy csinálsz, mintha lenne mintha. A hülye szabadságod!
SZÍNÉSZ
Hiszen éppen ezen gondolkodom. Ezt szeretném valahogy kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
De ki látja, hogy min gondolkozol, ha úgy csinálsz, mintha ebben a nagy üres csendben, vagy miben, mi ez? ebben az egészben, ebben az egész szarban, ahol nincsen semmi, mintha olyan nyugodtan és pompásan éreznéd magad. Mintha ez lenne neked a legtermészetesebb. Mintha annál már nem is lenne természetesebb, hogy semmit nem csinálhatunk. Hogy semmit nem tudunk csinálni. Hogy megmozdulni sem tudok.
SZÍNÉSZ
És a te félelmedet vajon ki látja?
SZÍNÉSZNŐ
Majd megmutatom.
SZÍNÉSZ
Nagyon kíváncsi vagyok.
A színésznő felugrik, a melléhez kap, mintha magát a félelmet óhajtaná a melléből kitépni, a száját ordításra tátja, mintha ki akarná ordítani, de nem ad ki hangot magából, némán üvölt, közben a mellét döngeti, az inget cibálja, aztán hirtelen abbahagyja.
Halkan, mélyről indítva sikítani kezd, s fokozatosan emeli, erősíti a hangot, ám mielőtt a csúcspontra érhetne, hirtelen ezt is abbahagyja.
Csend.
SZÍNÉSZ
Pedig egészen pompásan indult.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon okos vagy, nagyon.
SZÍNÉSZ
És miért kéne valamit csinálnunk ahhoz, hogy figyelhessenek.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon okos vagy.
SZÍNÉSZ
Azt is figyelhetik, hogy semmit nem csináltunk. Nem?
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon, nagyon okos vagy.
SZÍNÉSZ
Ez szerintem legalább annyira érdekes.
SZÍNÉSZNŐ
Mert így elpusztulok. Érted? Nem bírom. Azért.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő az előbbi pózban marad, a színész lassan föláll.
SZÍNÉSZ
Elrontottuk. Ennyi az egész.
Csend.
A színész elindul a bal oldali takarás felé, ahol először megjelent.
SZÍNÉSZNŐ
Én legalább megpróbáltam.
A színész félúton megáll, visszafordul.
SZÍNÉSZ
Miért ne lehetne elismerni ezt?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Semmit nem lehet újra kezdeni.
SZÍNÉSZ
Akkor csináljunk úgy, mintha újra kezdenénk.
Nagyon hosszú csend.
Lassan a színésznő is elindul a jobb oldali takarás felé, oda, ahol először megjelent, de mielőtt elérné, megtorpan.
Mindketten, egyszerre, halkan fölnevetnek.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De akkor cseréljünk helyet.
Helyet cserélnek; a színész a jobb oldali takarásba, a színésznő a bal oldali takarásba áll.
SZÍNÉSZNŐ
Ne legyen egészen az.
Mindketten egy lépést hátrálnak, a színpad üres lesz.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZNŐ
Ne haragudj, félek. Nagyon félek.
SZÍNÉSZ
Vigyázz! Egyszerre kell kilépnünk.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZ
Lélegezz jó mélyeket.
SZÍNÉSZNŐ
Te megőrültél. Ez a mániád.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZ
Mondhatnám, reszketek.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor lélegezz jó mélyeket.
Nagyon hosszú csend.
Aztán egyszerre kilépnek a takarásból, megállnak, nézik egymást, majd ismét elindulnak.
Elmennek egymás mellett, a színésznő most a jobb oldali takarás felé, a színész a bal oldali takarás felé halad, s mielőtt eltűnnének, óvatosan visszanéznek.
Csend.
Ismét megjelennek, megállnak.
Nézik egymást, elindulnak egymás felé, a színpad közepén bizonytalanul megállnak egymás előtt.
Tétováznak, egyik sem meri elkezdeni, majd mindketten mennek tovább, de nem tűnnek el a takarásban, hanem visszanéznek egymásra, aztán a fal mentén előrejönnnek, egészen a lépcsőig, majd szembefordulnak egymással, megállnak.
Tétováznak.
Hirtelen mindketten elindulnak egymás felé.
A színpad közepén találkoznak, megállnak, most valamivel hosszabb ideig tétováznak, mint az imént, de egymást keresztezve mégis mennek tovább, a fal mellett oldalazva, elég gyorsan, s eltűnnek a takarásban.
Hosszú csend.
Ismét megjelennek, megállnak, nézik egymást, elindulnak egymás felé, a színpad közepén bizonytalanul megállnak egymás előtt.
SZÍNÉSZNŐ
Miért kéne haragudnom?
SZÍNÉSZNŐ
Magam is megálltam.
SZÍNÉSZ
Hogy megszólítom.
SZÍNÉSZNŐ
Mi mást tehetne?
SZÍNÉSZ
Ilyen biztos magában?
SZÍNÉSZNŐ
Igen. Teljesen biztos vagyok.
SZÍNÉSZ
Maga is erre megy?
SZÍNÉSZNŐ
Csodálkozni fog, de éppen erre.
SZÍNÉSZ
Hiszen az ellenkező irányba indult.
SZÍNÉSZNŐ
Kicsit szeszélyes vagyok.
SZÍNÉSZ
Akkor elkísérhetem?
SZÍNÉSZNŐ
Igazán örülnék.
A színpad felezővonalán indulnak el, előre, egymás mellett.
SZÍNÉSZ
Ne haragudjon, hogy akadékoskodom, de akkor mégis kijelenthetjük, hogy miattam változtatja meg az irányt.
SZÍNÉSZ
Elkönyvelhetem ezt valamiféle sikerként?
SZÍNÉSZNŐ
Vallomásra vár?
A lépcsőnél megállnak egymás mellett; kíváncsian nézik egymást, s az elkövetkezőkben teljesen mozdulatlanok.
SZÍNÉSZ
Nem körülményeskedik.
SZÍNÉSZNŐ
Ez pedig megijeszti magát.
SZÍNÉSZ
Valamelyest, igen.
SZÍNÉSZ
Még csak most rajtolunk.
SZÍNÉSZNŐ
Tudni akarom, mi a cél?
SZÍNÉSZ
Erre, tudja, van egy szép kifejezés. Le akarom venni a lábáról.
SZÍNÉSZ
Elárulhatná, mivel?
SZÍNÉSZNŐ
Semmivel. Azzal, hogy megjelent.
SZÍNÉSZ
Ugyanígy megjelenhetett volna bárki más.
SZÍNÉSZ
Hogy sikerem élvezetesebb legyen.
SZÍNÉSZNŐ
Nem értem, miféle sikerről beszél.
SZÍNÉSZ
Sajnálom, ha nem érzi.
SZÍNÉSZ
Én annyira érzem, hogy majd szétpukkadok. Ezt érzi az ember a mellében, a hasában, a combjában. Mindenütt.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy úgy. Igazán érdekes.
SZÍNÉSZ
És kacérkodik. Milyen szépen.
SZÍNÉSZNŐ
Várjon, hadd kutassak még az érzéseim között. Igen, mindenfélét érzek. Ez igaz.
SZÍNÉSZ
Nem, semmi. Csak úgy éreztem, kinevet ezért.
SZÍNÉSZNŐ
Inkább kíváncsivá tett, mi az, amit én nem érezhetek.
SZÍNÉSZ
Akkor mégis vallomásra vár.
SZÍNÉSZNŐ
Lehet, magam sem tudom.
SZÍNÉSZ
Miért lett ilyen szomorú hirtelen?
SZÍNÉSZNŐ
Nem ülünk le ide?
Egymáshoz nem túl közel leülnek a lépcsőre.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Milyen nagy csend van itt.
SZÍNÉSZ
Néha köhögéseket hallani.
SZÍNÉSZ
Elég, ha a saját szavaiddal foglakozol.
SZÍNÉSZ
Talán nem hallani?
SZÍNÉSZNŐ
Nem vagyok süket.
Csend.
SZÍNÉSZ
Miért nem válaszol?
SZÍNÉSZNŐ
Mire kéne válaszolnom?
SZÍNÉSZ
Hogy miért lett olyan szomorú hirtelen?
SZÍNÉSZNŐ
Mert tudom, hogy hiába örültünk.
SZÍNÉSZ
Még ne rontsa el.
SZÍNÉSZNŐ
Olyan értelmetlen az egész. Rossz. Üres.
SZÍNÉSZ
Ha ezt érzi, annak is valami értelme van.
SZÍNÉSZNŐ
Ez is üres. Kong. Minden üres. Nem tudok erről beszélni.
Csend.
SZÍNÉSZ
Akkor biztosan van valakije.
SZÍNÉSZ
Ez valami reményt hagy.
SZÍNÉSZ
Akkor most harcolnom kéne ellene.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tud. Nem harcolhat ellenem.
SZÍNÉSZ
Milyen ostoba voltam.
SZÍNÉSZNŐ
Csak szeretett volna lenni.
SZÍNÉSZ
Azt hittem, nincsen senkije.
SZÍNÉSZNŐ
Nem hiszem, hogy maga egyedül lenne.
SZÍNÉSZ
Pedig egyedül vagyok.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor lépj végre elő.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Miért hazudsz? Miért hazudsz állandóan magadnak és nekem?
SZÍNÉSZNŐ
Azt hiszem, hogy most már teljesen természetes lehetne.
SZÍNÉSZNŐ
Nevetségessé teszed magad. No és engem.
SZÍNÉSZ
Nem akarlak megsérteni.
SZÍNÉSZNŐ
Jó, hagyjuk akkor abba.
SZÍNÉSZ
Én is azt hiszem.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolod, hogy elrontottam?
SZÍNÉSZ
Most semmit nem gondolok.
SZÍNÉSZNŐ
Megbántottalak.
SZÍNÉSZ
Nem tudsz megbántani.
SZÍNÉSZNŐ
Ilyen közömbös lettem neked?
SZÍNÉSZ
Egyáltalán nem vagy közömbös.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolod, hogy magunkat nem volna szabad belekeverni?
SZÍNÉSZ
Miért tőlem kérdezed?
SZÍNÉSZNŐ
Mert ellenállsz.
SZÍNÉSZ
Alattomosan csinálod, s ez bizonyos fokig sérti az úgynevezett erkölcsi érzékenységemet, de ha nem rólam lenne szó, akkor azt mondanám, hogy nem volt érdektelen.
SZÍNÉSZNŐ
A saját testünket hoztuk ide.
SZÍNÉSZNŐ
Mégis magunkról beszélünk, bármit teszünk is ellene.
SZÍNÉSZ
Ennek is megvannak a maga határai.
SZÍNÉSZNŐ
Most nincsen szöveg. És nincsenek díszletek. Csak ez a rabruha.
SZÍNÉSZ
Ezt kell eljátszani.
SZÍNÉSZNŐ
Én nem érzem a szabályokat.
SZÍNÉSZ
Nekünk kell megteremteni.
SZÍNÉSZNŐ
Most is csak magunkról beszélünk, te védekezel, én támadok.
SZÍNÉSZ
És erről ennyi elég is.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Pedig úgy lenne szép, ha nem magunkat kéne visszafogni.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Még ha nem is lennének egymás iránt különösebb érzelmeink.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De ha egyszer vannak.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Én például most már teljesen üres vagyok. Laza, könnyed, fölszívódott minden félelem, te félsz még?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Azt is mondhatnám, hogy magam számára is fölösleges. Érdektelen. Talán túl sok volt a kudarc, de úgy látszik, ennek is vannak előnyei. Minden mozdulat egy kudarc, minden hang. Most csak itt ülök és érzem, hogy te egyre feszültebb leszel, és ami kiköltözik belőlem, átköltözik beléd, és olyan vagyok, mint valami nagy, üres, rozsdás edény, félredobva. Ez is kudarc, de legalább van erőm bevallani. Egy hordó. Nem érdekel. Bármit beletölthetsz, kifolyik úgyis, vagy üresen hagyhatod, hiszen üres, egyre megy. Egyszerűen nem érdekel. Semmi nem érdekel. És ha már ide jutottunk, ha a sors kifürkészhetetlen kegye által ilyen üresnek és fölöslegesnek érezhetem magam, akkor mi akadályozhat meg abban, hogy bármit megtegyek? És hiába keresel szabályokat, a szabály én vagyok és te magad, az én testem és a te tested, a te ruhád, ahogyan elfedi a testedet, és az én ruhám, ahogyan az én testemet fedi, és a hangom, ahogyan így mégis teljesen tisztán és fedetlenül kijön, jól beskáláztuk már! és a hallgatás, amivel te válaszolni próbálsz, hogy jelezd félelmedet, legalább azt! És erről is miért ne lehetne beszélni? Miért éppen arról kéne hallgatnom, ami nekem a leglényegesebb? Igen, ne félj, valami visszavonhatatlan fog történni most, hiába félsz, mert miért ne csinálhatnék én most egy olyan szabályt, hogy
beszélhessek arról, mennyire szeretlek, és te miért ne fogadhatnád el ezt a szabályt?
Csend.
A következőkben a színésznő nagyon lassan a színész felé fordul, nagyon lassan fölhúzza maga alá a lábait, és miközben megállíthatatlanul beszél, szinte észrevétlenül térdelő helyzetbe kerül, majd valami kíméletlenül céltudatos lassúsággal térden csúszva közelíti meg a színészt, aki mindvégig mozdulatlanul bámul maga elé.
SZÍNÉSZNŐ
Most már kimondtam.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Kell még valamit mondanom?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De miért olyan nehéz újra kimondani, ha újra ki akarom mondani? Nagyon sokszor ki akarom mondani. Mert most már úgy érzem, hogy mégis félek. Nem tudom, kitől félek, nem tőled félek, vagy mitől félhetnék? vagy mi is ez a félelem, mert végeredményben mi történhet? legfeljebb te nem szeretsz, ezt tudom, majd megmondod szépen, hogy nem szeretlek, nagyon sajnálom, nem szeretlek, (Ordít.) érted? nem szeretlek! (Ismét halkan.) és akkor egyedül maradok vele, (Ordít.) szeretlek! érted? (Ismét halkan.) de hiszen eddig is egyedül voltam, és ez se számított. És mégis reszketek tőle, és örülök, hogy azért nem nagyon látszik, hogy reszketek, de mégis reszket mindenem, mert ki akarom mondani, hogy nem, nem értettél félre, jól hallottad, s azt akarom, hogy halljad, azért akarom megismételni még, hogy hallhasd, állandóan halljad, míg teljesen belesüketülsz, hogy nagyon szeretlek. Egy hülye szó. Így teljesen hülye, hogy szeretlek. De én úgy mondom, hogy szeretlek. Mindent szeretek rajtad, és mindent szeretek benned. Rettenetesen szeretlek, őrülten, borzalmasan, reménytelenül, fájdalmasan szeretlek, titkosan szeretlek. És ne akard megérteni. És ne is tiltakozz, mert én sem értem, és nem is kell semmit mondanod. Jó a hallgatásod is. Nem tudok mit csinálni vele. Nem tehetsz róla. Nem tudom kihányni. Ha nem lennél, nem lenne. A bőrömet, a
húsomat, a szívemet, a körmeimet kéne kihánynom. Komolyan elképzeltem, hogy kijövök a szájamon. De talán még ez sem lenne elég. De szeretem a szenvedést is, pedig nem tudhattam elképzelni, hogy egyetlen emberben egyszerre ennyi szenvedés van, mert hát ez az egyetlen, amit tőled teljesen megkaphatok. Ezek is csak szavak. Elmeséljem neked, hogyan szenvedek? Téged minden érdekelni szokott. Minden pillanatban várlak. Hogy hirtelen megjelensz. Hogy nekem legyél. Mert minden pillanatomban benne vagy. És ezért akkor is várlak, ha megérkezel. Most is várlak, és ha elmész, hogy visszajöjj. És ha így ülsz, hogy tegyél egy mozdulatot, egyetlenegy, egészen kicsi mozdulatot. Ami jó. De ha semmit nem teszel, jó az is. Mert akkor legalább tudom, hogy nem tudod elrontani. De ha elrontod, az is csak jó lehet, mert akkor még jobban szenvedek. Néha már azt hiszem, jobban nem lehet, de lehet. Nem tudom így elmesélni. Várlak. Minden jó. Ilyen egyszerű dolog a szenvedésem. Minden nagyon jó. Nagyon, nagyon jó. Megtanultam imádkozni. Jó. Ez is jó. A gonoszságodat, az ostobaságodat, a csúfságodat is szeretem, megtanultam ezt is, ez is jó, mert ettől még jobban érezhetem és láthatom, hogy mennyire szép vagy, nem vagy szép, és én szebbet mégse láttam, mennyire okos, mennyire jó, nekem kedves és drága. Szeretlek. Érted ezt? Nem értheted, hiszen rólad beszélek. Büdös volt a szád. Amikor azt mondtad, lélegezzek mélyeket. Mélyebben már nem tudhattam magamba szívni. Én
állandóan rólad beszélek. És van olyan, amitől nem tud nem undorodni az ember, még akkor is, ha így szeret, ahogyan én szeretlek, de én ezt is szeretem, ettől az undortól most még jobban megszerettelek, mert érezhettem a gyomrodat, a gyomrodat éreztem, amiből kijött. Az undoromtól kerültem beléd. A gyomrodba, ahol valami étel rosszul emésztődik el. Mit ettél? Most már ott is benne vagyok. Néha arra gondolok, hogy én szültelek. Ha láthatnám, hogy szarsz, azt is szeretném. Szeretném, ha Isten kicserélne minket. Mert semmi nem elég ahhoz, hogy megtanuljalak.
A színész nagyon lassan feláll, és nagyon lassan hátrálni kezd a színpad mélye felé.
A színésznő térden csúszva követi; de vigyázzunk! ebben nincsen semmi megalázkodás! éppen ellenkezőleg, ettől válik egyenessé, magassá, büszkévé.
SZÍNÉSZNŐ
Szeretném, ha a testem, ez a sok szükséges hús, csont, szőr és bőr, minden, ami vagyok, egy egészen kicsi ideig a te szagod lehetne. A gyomrod szaga, a szád szaga, a hónaljad szaga, az ágyékod szaga, a lábszagod. Így szeretlek. Szeretném, ha csak egy egészen kicsit, nem sokáig, csak nagyon kicsit, a mozdulatod lehetnék, nem kívánok sokat, ha csak annyid lehetnék, ahogyan most a kezed a homlokodhoz kapod.
A színész valóban a homlokához kapja a kezét, majd arcát eltakarja a tenyerével, összegörbed, és így hátrál tovább.
SZÍNÉSZNŐ
Csak ennyi, és semmi más. Így szeretlek. Vagy szeretnék az ágyékod lenni, amint az ujjaim között fölmered lassan és belém hatol, hogy egy pillanatra, egyetlen pillanatra ne én legyek, ki érzi ezt, mert ez oly kevés. Ha én lennék te is. Így szeretlek.
A színész a színpadfenék bal oldali sarka felé hátrál, a színésznő a térdén csúszva követi.
SZÍNÉSZNŐ
Őt szeretem, igen. Gyengéden, forrón, kíváncsian szeretem őt, és mulatni is szeretek rajta, mikor mintha békát tartana a gyanútlan tenyér, aztán mégis nagyon büszke ló lesz belőle hirtelen, és én is szeretnék egyszer benned nyargalászni. Nem sokáig, csak míg átérnék rajtad egy nagy mező túlsó oldalára. És nagy víz lenne ott. És csendesen elúsznánk a nagy vízen. Így szeretlek. Vagy ha csak egy egészen kicsi emléked lehetnék, amint váratlanul eszedbe jutok, az anyád melle lehetnék, egyszer láttad, véletlenül, aztán már el is tűnhetnék nyomtalanul. Visszasüllyednék veled abba a sötétbe, ahol már semmit nem szabad megérinteni. Ha lehetne ezt, szeretnélek így szeretni, s hiába is nem lehet, így szeretlek.
SZÍNÉSZ
Ízelítőnek talán elég.
SZÍNÉSZNŐ
Ó, még el sem kezdtem. Még semmit nem mondhattam el. Még nem mondhattam el, mennyire szeretlek. Most szavakat fogok keresni rá. És a leglehetetlenebb szavakat fogom megtalálni. Szeretlek. Mert szeretem a hajad, szeretem a meztelen válladat, szeretem a karod szorításában az erőt, szeretem a bőröd színét, és akkor még mindig semmit sem mondtam, mert szeretem a hasad, a combodat, a lábad legkisebb ujján a körmöt is, a nyomot, amit vizes talpad a kövön hagy, és az ujjlenyomatot, amivel számon tartanak, szeretem a szíved dobogását, a szuszogásodat, a nedves ágyat, amiben a szemed forog, és minden kicsi részedet föl fogom sorolni, hogy tudjad, halljad, lássad, érezzed, miként veszem minduntalan sorra őket, ha arra gondolok, és mindig erre gondolok, hogy mennyire szeretlek, és tudni szeretném, miért választottak ki rá, hogy ennyire szeresselek? és ki ez? és miért büntetés ez? és mi volt a vétkem? és hűvösen, szigorúan, mint valami ellenőr, azt próbálom megállapítani, hogy vajon melyik az a részed, amelyik ennyire megbolondított, mert közben persze tudom, bolond vagyok, őrült, és az egész csak játék, ez is fölösleges, és el fog múlni egyszer, csakhogy nem múlik el, és így kutatok, turkálok benned, leltározlak, szétszedem és összerakom, miközben érzem, azt érzem, hogy talán nem is szeretlek, ha erre így képes vagyok, földarabollak, de hiszen ez csak a kétségbeesett
küzdelem bennem, mert mit érdekel, hogy milyen vagy, mit érdekel, hogy miként csámpázod ki a cipőidet, ha egyszer olyannak szeretlek, amilyen vagy, pontosan olyannak, és semmi más nem érdekel. Így szeretlek. Tisztán látlak. Ember olyan tisztán még nem látott embert, ahogyan te előttem állsz. S ha csak egy pillanatra megláthadnád e képet, akkor belehalnál a fájdalomba, amit a látás és az érzés gyönyöre okoz. És nincsen semmi másom. Meg foglak ölni. Addig foglak mesélni, míg elpusztítalak.
A színész a színpadfenék bal oldali sarkába szorulva, kényszerű módon megáll; a színésznő közvetlenül előtte térdel.
SZÍNÉSZNŐ
Mégis a csípőmre tetted a kezed, ezt ne felejtsd el. Hogy mennyire szeretlek, ezt érzed, mégis érzed, bármennyire szeretnéd is elfelejteni, s ezt nem tudhattad tőlem megtagadni. A tenyered a csípőmre, mégis. De aztán mégsem akartál, emlékezz erre. Mintha már sok lenne neked, hogy most igazán akarsz. Ne felejtsd el. Mintha le akarnád győzni az igazi kívánságodat. Elfelejteni. És elfordultál, átfordultál a másik oldaladra, mint aki aludni szeretne már. Emlékezz erre. Csak emlékezz erre is. Elhelyezkedtél az ölemben, a karjaimban, emlékezz erre. Én mindenre emlékezem. Nincsen, nem lehet semmi, amire ennyire emlékezhetem. Még érzi a csípőm a tenyered melegét, a súlyt. Érzi a bőr, a csont. Nem tudom, mi érzi, de minden érzi. Mintha majdnem ott lenne még a tenyér. Ez nem lehet emlék, ha itt vagy. Te nem emlékszel erre? Emlékezz, kérlek. Ha ezt a pillanatot, mikor végre igazán akartál és megtagadtad tőlem magad és így is enyém lettél, enyém, enyém! enyém! ha ezt az egyetlen pillanatot, mikor tenyered a csípőmre simul, éppen, mikor rásimul, ha megértenéd, ha elfogadnád, ha éreznéd, mit érzek akkor, ha magad helyett én lehetnék erre az egyetlen elmúlt mozdulatra, úgy, ahogyan testem melegében tested melegére én emlékezem, akkor nem tudhatnál többé nem szeretni, mert tudnád, hogy mennyire szeretlek, s ezt nem lehetne többé elfelejteni. Így
szeretlek.
A színész hirtelen a fal felé fordul, s feje fölé kulcsolt karokkal szorítja arcát a falra.
SZÍNÉSZNŐ
Nem más a szerelem, emlékezés.
SZÍNÉSZ
Nem emlékszem. Nincsen mire. Hiába próbálkozol.
SZÍNÉSZNŐ
Hiszen hogyan is emlékezhetnél bármire, ha egyszer aludtál. Persze, hiszen aludtál.
SZÍNÉSZNŐ
Tartottalak a karomban, mellemen a hátadat, s valamiért, nem tudom miért, kicsit szégyelltem, hogy a hátad ilyen közvetlenül, ilyen durván, ilyen leplezetlenül érezheti a mellemet.
SZÍNÉSZNŐ
És úgy összefonódott a lábunk, nem tudtam többé, melyik a tiéd és melyik az enyém, s én mindig fölriadtam arra, hogy elalszom, de nem akartam aludni, mert akkor már nem éreztem volna, csak önmagam, ahogy önmagamban összekeveredtünk, csak ezt éreztem volna, én pedig téged, csak téged, egyedül téged szerettelek volna érezni, ahogyan megtagadva magadat tőlem, mégis a karomban tartalak, a nyakadon a számat, nem akartam elaludni, éberen akartam tartani a nyakadon a számat. Így szeretlek.
SZÍNÉSZ
Nem éreztem semmit.
SZÍNÉSZ
Vannak dolgok, amikkel nem lehet játszani.
SZÍNÉSZ
Akkor mit akarsz még?
SZÍNÉSZNŐ
El akarom mondani, mennyire szeretlek.
SZÍNÉSZ
Ha nem viszonzom, egy idő után úgyis lehetetlen leszel.
A színésznő hirtelen átkulcsolja a színész lábait.
SZÍNÉSZ
Nevetségessé tettelek.
SZÍNÉSZ
Engedd el a lábamat.
SZÍNÉSZ
Szeretnék elmozdulni innen.
SZÍNÉSZ
Csak azért hallgattam mostanáig, hogy egyre nevetségesebb legyél.
SZÍNÉSZ
Hogy magad is belásd, ilyen történet nincs, és nem is létezett.
SZÍNÉSZ
Jó sokat járattad a szádat, de egyetlen szavad sem mondott rólam semmit.
SZÍNÉSZ
Mintha egy kiló marhahúsról beszéltél volna.
SZÍNÉSZ
Most már igazán elárulhatod, kibe vagy ilyen szerelmes.
SZÍNÉSZ
Szeretném, ha elengednél.
SZÍNÉSZ
Kötöd magad, pedig el kéne ismerned, nem sikerült.
SZÍNÉSZ
Nem sikerül ez sem.
SZÍNÉSZ
De ez aztán sikerül.
SZÍNÉSZ
Kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni, ha nem engedsz.
SZÍNÉSZ
Ezt akarod hát kikényszeríteni.
SZÍNÉSZNŐ
Gyereket szeretnék szülni tőled. Felnevelnélek a hasamban. A vérünk is egyetlen körben áramolna. Táplálnálak a húsomból. Nem lenne sejtem, mely nem lenne tiéd. Kihoználak erre a világra. Tejet adnék neked. A gyereked lehetnék. Ha tíz percet adnál az éjszakádból. Még egyszer.
SZÍNÉSZ
Nincsen gyerek, nincsen tej. Itt vagyunk.
SZÍNÉSZ
Nem tudsz történetet csinálni belőle.
SZÍNÉSZ
Akkor engedd el a lábamat.
SZÍNÉSZ
Engedd el a lábamat.
Dulakodni kezdenek.
A színésznő lerántja a lábáról a színészt, ütik, tépik egymást a földön, de ez egy kicsit olyan is, mintha szeretkeznének.
SZÍNÉSZNŐ
Tudtam. Sikít. Tudom, tudom. Ordít. Tudtam.
A színész fölpattan, kezében nyitott kés, a színésznő a földön hever.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ölj meg inkább.
SZÍNÉSZNŐ
Imádkozni fogok.
A színész nagy ívben elhajítja a kést, s annak úgy kell a színpadon végigszánkáznia, hogy a lépcsőről lecsúszva, valahol a jobb oldali koporsó előtt állapodjék meg.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő lassan fölül, nézi a kést.
A színész mozdulatlanul úgy marad, ahogy a kést eldobta.
SZÍNÉSZ
Valami nem jó. Nem tudom, mi, valami nem jó. Nem jó.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon megütöttelek?
SZÍNÉSZ
Nem tudom, mi, de valami nem jó.
SZÍNÉSZNŐ
Igazán nem akartam, de elég nehéz volt elválasztani. Egy pillanatra tényleg gyűlöltelek.
Nevetnek.
SZÍNÉSZ
Ez a kés se volt jó. Amikor eldobtam, az talán jó volt. Nem kellett volna kés.
SZÍNÉSZNŐ
Tényleg szerettelek volna megölni, elég furcsa érzés. Ezért sikerült olyan nagyra. Éreztél már ilyet? Én még soha.
SZÍNÉSZ
Kerestem a pillanatot, kerestem, melyik lehet a megfelelő, amikor elő kell rántani, de talán rosszul ítéltem. Nem volt egészen jó. Talán elsiettem.
SZÍNÉSZNŐ
Jól behúztam neked, mi?
SZÍNÉSZ
Nem tudtad egészen felpörgetni te sem.
SZÍNÉSZNŐ
Bele a pofádba.
SZÍNÉSZ
Talán nem is volt benne több.
SZÍNÉSZ
Hallgass. Ezt most nem jó hallani.
SZÍNÉSZNŐ
Gyűlöllek. Olyan jó. Gyűlöllek. Ne haragudj, de valahogy le kell vezetnem. Bele a pofádba. Zurr.
SZÍNÉSZ
Én viszont ettől, bocsánat, szeretni kezdtelek.
SZÍNÉSZNŐ
Fú, de jó volt. Zurr bele. A végén még belém zúgsz.
SZÍNÉSZ
Nem, csak megszerettelek. Szépen csináltad.
SZÍNÉSZNŐ
Gyűlölni jobb, mint szeretni. Az ember mindent tönkre tudna tenni maga körül.
SZÍNÉSZ
Kicsit irigyeltelek is.
SZÍNÉSZNŐ
Fölgyújtani. Kitépni, letörni, elrontani. Széttiporni. Igazán verekedhetnénk még egy kicsit. Húzz be egyet. Hogy kinyúljak.
SZÍNÉSZ
Gyűlölj még, és akkor neked megyek.
SZÍNÉSZNŐ
Az a baj, hogy most már nem tudlak. Most már múlik. Ez már csak olyan levezetés. Múlóban van szegény. Most már csak emlékezem, hogy milyen jó volt.
SZÍNÉSZNŐ
Én is sajnálom.
SZÍNÉSZ
Kit szeretsz így?
SZÍNÉSZNŐ
Pedig ez az egyetlen, ami folytatható.
SZÍNÉSZ
Most nekem kéne jönnöm.
SZÍNÉSZ
De bennem semmi nincs, amit így meg tudnék mozdítani.
SZÍNÉSZNŐ
Gyere, segíts föl.
SZÍNÉSZ
Nem tudok elmozdulni innen. Megint ugyanott vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Csak néhány lépés az egész.
SZÍNÉSZ
Ha lenne egy harmadik, akire mondjuk féltékeny lehetnék. Egy sötét érzés.
SZÍNÉSZ
De én csak azt tudom elképzelni, amit látok. Azt meg nem kell elképzelni, hiszen itt van. És itt sajnos nincsen semmi. Csak te vagy. Ha mondjuk szeretnél. Ha bármi igaz lenne abból, amit elmeséltél.
SZÍNÉSZNŐ
Igaz. Semmi más nem lehet igazabb.
SZÍNÉSZ
Vagy ha egyedül lehetnék. Vágyakoznék. Mondjuk ez is egy használható érzés lehetne.
SZÍNÉSZNŐ
Hunyd be a szemed.
SZÍNÉSZ
Bármikor kinyithatom.
SZÍNÉSZNŐ
Ne gondolj rá. Semmire ne gondolj.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen mit újra kezdeni.
SZÍNÉSZ
Érzem, erősebb vagy, mert te mégis mindig folytatni tudod. Ezért szerettelek.
SZÍNÉSZNŐ
Egyszerű. Nem gondolok semmire.
SZÍNÉSZ
De most már múlik. Érzem, hogy múlik, s félek, ha elmúlik, akkor megint semmi nem marad.
Csend.
SZÍNÉSZ
Talán az a baj, hogy látok. Állandóan látom, hogy vagyunk.
Csend.
SZÍNÉSZ
És nincsen semmi más.
Csend.
SZÍNÉSZ
Kösd be a szemem.
Csend.
A színésznő lassan föláll, nadrágjának korcából előhúzza a vörös muszlinsálat, meglobogtatja, kétszer körbeszalad vele a színpadon, zászlóként lebegteti, aztán megáll vele a színész háta mögött, és beköti vele a szemét.
Így maradnak.
Hosszú csend.
Csend.
Csend.
Csend.
Csend.
SZÍNÉSZ
Semmire nem gondolok.
Csend.
Csend.
SZÍNÉSZ
Igaz, ez is egy gondolat.
Csend.
SZÍNÉSZ
De az előbb mégis volt egy pillanat, mikor nem gondoltam semmire.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ez is egy gondolat, de ezt is el fogom veszíteni.
Csend.
Csend.
SZÍNÉSZ
Szeretném, ha valahogyan segítenél.
Csend.
A színésznő lábujjhegyen körbejárja a színpadot, helyet keres magának, majd a színpad közepén, szembefordulva a közönséggel, leül a lépcsőre, és fáradtan az ölébe engedi, karjával átkulcsolja a fejét.
Csend.
SZÍNÉSZ
Érzem, hogy itt vagy, de most azt játszod, hogy nem vagy itt.
Csend.
SZÍNÉSZ
Azért játszod ezt, hogy keresselek. Arra gondolsz, hogy megkeresselek. Megtaláljalak. Biztosan igazad van, ez lenne az egyetlen megoldás.
Csend.
SZÍNÉSZ
De ez is egy gondolat. Azt gondolom, hogy most ezt gondolod. És lehet, hogy semmit sem gondolsz.
Csend.
Csend.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ha kinyitom a kendő alatt a szemem, nem tudom egészen, akkor is csak piros. Vér.
Csend.
SZÍNÉSZ
Szép lett volna, ha megöltelek volna. Akkor most vége lenne már.
Csend.
SZÍNÉSZ
Vagy az is megoldás lehetne, ha egyszer minden gondolatomat kiliheghetném magamból. Nekem sem fontosak. És végre nem kéne beszélni arról, ami fontos.
Csend.
SZÍNÉSZ
Miért nem válaszolsz semmire?
Csend.
SZÍNÉSZ
Kívánod, hogy szeresselek?
Csend.
SZÍNÉSZ
Erre se válaszol.
Csend.
A színész kinyújtja a kezét, elindul, majd bizonytalanul megáll.
SZÍNÉSZ
De ez is csak egy gondolat, játék.
Ismét elindul, finoman tapogat a levegőben, s mintha megtalálná az irányt, megy a színésznő felé.
SZÍNÉSZ
Végül is színészek vagyunk, most ezt kell játszanunk.
Tapogat a levegőben, megy, megáll.
SZÍNÉSZ
Legalább egy szót.
Elindul, s mikor már csaknem elérné a színésznőt, az kitér előle.
SZÍNÉSZ
Érezlek, ha nem szólsz is.
A színésznő hátrál, a színész vakon követi.
SZÍNÉSZ
Pontosan érzem, merre vagy.
A színésznőnek egyre gyorsabban kell hátrálnia, a színész egyre hevesebben követi, de amikor elérné, a színésznő bekuporodik a jobb oldali koporsó mögé.
A színész eléri a falat a színésznő feje fölött, majd tovább tapogat a falon, s most már mániákusan tapogat a színpadfenék felé.
SZÍNÉSZ
Semmi mást nem érzek jobban, mint egy testet.
Megáll, elbizonytalanodik.
SZÍNÉSZ
Milyen nesztelenek a lépteid.
Csend.
SZÍNÉSZ
És talán ezért is lett belőlem színész. Végül is színész vagyok.
Ismét elindul, tapogat.
SZÍNÉSZ
Megírt szöveget mondok, előírt mozdulatokat teszek. Azt játszom el, hogy nem létezem, miközben vagyok.
Megáll, tapogat, érzi, hogy elvétette az irányt.
SZÍNÉSZ
Azt játszom el, hogy ezt a mozdulatot én teszem, ebben a pillanatban. Azt játszom el, hogy ezt a mondatot én mondom, ebben a pillanatban. És nem én vagyok-e, ha kimondom, ha megteszem, amit mások képzeltek rólam el? Ezt a hamisságot játszom. És ez is egy gondolat.
Elindul, majd hirtelen visszafordul és megáll.
SZÍNÉSZ
Mély, nagyon mély gondolat.
Csend; nevet.
SZÍNÉSZ
Olyan mély, hogy hiába gondolok bele.
Csend.
SZÍNÉSZ
És ezt senki más nem engedheti meg magának. Este hét és tíz között. Csak én.
Csend.
Csend.
Csend.
SZÍNÉSZ
Most szeretném, ha nem kéne megtennem egyetlen előírt, begyakorolt, kipróbált mozdulatot sem. Szavakat sem. Ha lenne időnk kitérni. Valami eszembe jutott. Amit szeretnék rögtön elmesélni. Tulajdonképpen csak egy szó jutott eszembe. Semmi más. Egyetlen szó. Ezt szeretném kimondani. És aztán azt is érzem, hogy meg foglak találni. Ha ezt kimondanám.
A színésznő lábujjhegyen átsuhan a színpadon, és bebújik a bal oldali koporsó mögé.
SZÍNÉSZ
Mintha az ujjamon érezném a hajad. És erről eszembe jutott a szó. Vagy a szótól, mert eszembe jutott, érzem újra az ujjamon a hajad. Most eltévedtem, de ez semmit nem jelent, mert fel fogok lázadni, s egyszerűen arról fogok mesélni, ami eszembe jutott. Az a szó. És a szótól eszembe jutott valami más. A hajad, a fejed, mintha a tenyeremben érezném. Talán nem akarom elengedni azt, amit az előbb éreztem irántad. De azt a szót tulajdonképpen ki kéne ordítani. Semmi mást nem kéne tenni, csak ezt az egyetlen szót kiordítani. Már nem érzem. Mintha csak akkor érezném a hajad, ha magam is elhiszem, hogy ki merem mondani. S így tényleg belekeveredik a játékba valami, ami én vagyok. Én. Az én emlékeimből való. Mint az a szó is. De egyszerűen nem merem. Beszéljünk másról. Azt mondod, a szerelem emlékezés. Emlékezés, meglehet. Hát akkor emlékezzünk. Képzelj el minket tizenhét évesen. Ezt a történetet mondom a szó helyett. Hogy ne kelljen kimondani. Hogy megmaradjon. Minden ugyanaz, minden ugyanilyen, és mégis minden egészen másmilyen, mert nincsenek rólad emlékeim. Csak az a szó. A hajad íze.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkozol. Fölöslegesen gondolkozol.
SZÍNÉSZ
Még akkor nincsen egyetlen begyakorolt mozdulatom, még nem találtam el akkor a saját hangom színét sem, hamis, a kelleténél egy kicsit hangosabb. De türelem.
SZÍNÉSZ
Képzelj el egy üres lakást. Inkább mondom a mesét. A konyhátok asztalán a reggeli maradékait. Hogy ne kelljen a szót. A poros ablakon betűző szép októberi napfényt. Nem merem. Szerda van. Nem merem. A táskánkat, amint az előszobában a kezünkből kiejtjük. Nem merem kiordítani. Reggel van. Tíz perccel nyolc után. Vagy kimondani. A lábunk alatt felgyűrődő szőnyeget. Ha bennem marad, úgy sem jó. Egy lejárt tánclemezt, a lemezjátszó duruzsoló némaságát, a vetetlen ágyat. De nem volna szabad elrontani. Az ágy idegen szagát. Az üresen maradt lakás idegen homályát.
A színész ismét elindul a színésznő felé.
SZÍNÉSZ
Kinn a fényben a lövéseket. Ha kimondanám, ez a szó se maradna meg. A lemez lejárt, ezért tettük föl, hogy ne halljuk, de most újra hallani. Hol közelebbről, hol távolabbról. Ha nem mondhatom ki, akkor a tüdőmben rohad el. És a saját lélegzetvételünket.
SZÍNÉSZNŐ
Figyelmeztetni szeretnélek, hogy gondolkodol.
A színésznő feláll, lábujjhegyen a színész háta mögé suhan: a színész az elhangzott hang irányában tapogat tovább.
SZÍNÉSZ
Ne figyelmeztess semmire. Inkább képzeld el te is a lövéseket a szép őszi fényben. És a szót.
SZÍNÉSZNŐ
Figyelmeztetni szeretnélek, hogy ezek nem a te emlékeid.
A színész a hang irányába fordul, elindul, de a színésznő ismét a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Mondom, a mi emlékeink.
SZÍNÉSZNŐ
Egyetlen szó sem a tiéd, minden mozdulatot betanultál. Hogyan lehetnének neked emlékeid?
A színész a hang irányába csap, elindul, de a színésznő ismét a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Mondom, a mi emlékeinket mondom.
SZÍNÉSZNŐ
Nem sikerült a híres lázadás! A szó is benned maradt. Az is csak egy szó. Semmit nem jelent.
A színésznő nevet, a színész a hang irányába fordul, elindul, de a színésznő a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Mondom, képzeld el a lakás szellőzetlen szagát. Ordít. A mi emlékeinket mondom, az üres utcákat. Azt a csendet az egész város fölött. Ismét halkan.
A mi emlékeinket, (Ordít.) azt a csendet, ahogyan jött ki a házakból, minden házból, minden fából és minden bokorból jött a csend, és jött ki a temetőkből és a hidakból, még a lámpaoszlopok is rettenetes csendet ontottak magukból, és ez a töméntelen, ez a mérhetetlen mennyiségű csend megült az ágakon, az égen, de még mindig jött, jött ki a sötét kapualjakból, a csatornák nyílásából, és siessünk megjegyezni, hogy ez volt a büdös csend, a nagy büdös csend, minden csend ki akart jönni, és csendtől lett olyan tiszta az a szerdai ég, s majdnem szétrobbant már a sok csendtől, ami még mindig ki akart jönni, (Ismét halkan.) de benn maradt. És ebben a csendben lehetett hallani a lövéseket. S úgy álltunk ott abban a csöndben, mintha nekünk kéne róla dönteni, valamit dönteni, ami a legtermészetesebb lehetne. A legtermészetesebbet választani. Szeretni. A legtermészetesebb szót. A legtermészetesebb mozdulatot. Valamit, amit már régóta akartunk, s itt volt most a csendben, mintha elérhető lenne, csak ki kéne érte nyújtani a kezünk. Képzeld el azt is, hogy soha nem mertelek megszólítani. Néztél, és én néztelek.
A színész a levegőt tapogatja, mintha minden lépés után végre elérni remélné a színésznőt.
SZÍNÉSZ
Most már le akarom venni ezt a kendőt. Látni szeretnék.
A színész ismét megfordul, s a színésznő ismét a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Az első kép, amit érdemes volt megőriznem a világról. Te vagy. Mintha attól születtem volna meg, hogy hívtál, s én mentem, s ott álltunk az előszobában a saját döntésünkre bízva, s megfoghattalak. Most a szó segít. Segít elmesélni. Érzem a kezemben a fejed, az ujjamon a hajad. Az utcán lőttek, a csendtől kék volt az ég, és soha többé nem éreztünk mindent annyira, mint akkor.
A színész villámgyorsan megfordul, utánakap, de a színésznő ismét kitér, és a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Volt a hajad, a szemed, a homlokod, az orrod, és volt a szád. Volt a szád. Mikor becsukódott mögöttünk az ajtó, mintha egy kicsit kicsuktuk volna a lövéseket. De lőttek. Volt a vállad, a melled. Az öled, a lábad. Ott álltál nekem, kopott piros cipő volt a lábadon. És lőttek. Éppen egymásba lőttek két hosszú, nagyon hosszú sorozatot, nem akart vége szakadni. Aztán megint a csend, hirtelen. És egy magányos lövés. Ha akkor összeszorítottam volna a tenyerem, kemény csend maradt volna benne. Minden abból a csendből volt akkor.
A színész villámgyorsan megfordul, utánakap, de a színésznő ismét kitér, és megint neszetelenül a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
És akkor ott megfogtam, a két tenyerembe fogtam a fejed. Nem akartam. Csak így lett. Talán a fejed fogta magához a tenyeremet. Ott volt a helye. Mindennek volt helye. Gondolkodni nem kellett semmiről. És többet nem tudok erről mondani. A többi a száj dolga volt, a mirigyek dolga talán, a sejtek dolga volt, az ágy dolga, a szagoké, a lövések dolga, a lélegzetünk dolga, s a lejárt lemez. Akkor minden együtt volt ahhoz, hogy legyünk.
SZÍNÉSZ
Elájultam akkor, olyan sok volt ez nekem.
A színész lassan megfordul, de a színésznő most nem mozdul el a helyéről; a színész két tenyerébe fogja a színésznő fejét.
SZÍNÉSZ
Azóta nem tértem magamhoz.
SZÍNÉSZNŐ
Érezheted. Kezedben a fejem.
SZÍNÉSZ
Erről szól a történetem.
Nagyon hosszú csend.
Mozdulatlanul állnak.
Aztán a színésznő a színész mellére, a színész a színésznő vállára hajtja a fejét.
Egyre szorosabban ölelik egymást, majd mozdulatlanná merevednek.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen semmi más.
SZÍNÉSZ
Semmi más. Nincsen semmi más.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Tényleg volt ilyen szerelmed?
SZÍNÉSZNŐ
Nem ismertelek.
SZÍNÉSZ
Egy kitalált történet mögött vagyok.
SZÍNÉSZNŐ
Majd bebújok oda, ha megengeded.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Azt hiszem, már benn vagyok.
SZÍNÉSZ
Még, még beljebb!
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Már benn vagyok.
SZÍNÉSZ
Még, még beljebb!
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Már benn vagyok.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Most végre jó, jó.
SZÍNÉSZNŐ
Most végre jó, jó, jó, jó.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZ
Most már bevallhatom, hogy ebben a kitalált történetben is én vagyok. Az ember kitalál egy történetet, hogy valamit ne kelljen kimondani, és mégis benne van.
SZÍNÉSZNŐ
Én is bevallhatom. Az ember elmondja, mit érez, s úgy tűnik, mintha kitalálta volna. Pedig minden igaz.
Nagyon hosszú csend.
A színész finoman lesodorja a színésznő fejéről a sipkát, ujjait a lehulló hajba túrja, a sipka a földre esik.
A színésznő egyetlen mozdulattal lesodorja a színész szeméről a kötést és a sipkát, ujjait a színész hajába túrja, sipka és kendő a földre esik.
Két kézzel tartják egymás fejét.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Így hát ketten vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Látom a szemedben a szemem.
SZÍNÉSZNŐ
Az egyetlen pillanat.
SZÍNÉSZ
És nincsen semmi más.
A színésznő nagyon lassan lecsúsztatja bal kezét a színész vállára, jobb kezével pedig megfogja a színész kezét.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor talán mégis el tudjuk kezdeni az előadást.
SZÍNÉSZ
Lassan szünetet is kéne tartanunk.
SZÍNÉSZNŐ
És milyen előadást képzelsz a szünet után?
SZÍNÉSZNŐ
Gondoltam, tudod.
SZÍNÉSZ
Gondoltam, tudod.
Csend.
Csend.
A színész nagyon lassan a színésznő derekára csúsztatja jobb kezét.
SZÍNÉSZ
Gyönyörű előadást képzelek.
SZÍNÉSZNŐ
Két szerető szív lenne benne.
Keringő-állásba kerültek, s nagyon lassan táncolni is kezdenek.
Zene természetesen nincs, de a betanítást föltétlenül zenével végezzük el, hiszen a táncnak nagyon pontosnak kell lennie, s el kéne kerülni, hogy a mozgást a dialógus ritmizálja.
A betanításhoz javasolható zene: Carl Maria von Weber „Aufforderung zum Tanz” című keringője.
SZÍNÉSZ
Sok-sok fölösleges mozdulat.
SZÍNÉSZNŐ
Némi humor. Nem sok.
SZÍNÉSZ
Politikai pikantéria.
SZÍNÉSZNŐ
Álmok. Föltétlenül.
SZÍNÉSZ
Filozófia. A mélyebbnél is mélyebb értelem. Komolyság.
SZÍNÉSZNŐ
És sok gonoszság. Mocsok, gyalázat, gyilok.
SZÍNÉSZ
Intrika, árulás, finom diplomácia.
SZÍNÉSZNŐ
Ágyúk, kardok, tőrök, méregpohár.
SZÍNÉSZNŐ
És tisztaság is.
SZÍNÉSZ
Erkölcsi tartás. Etika és morálprédikációk, bőségesen.
SZÍNÉSZ
Nagy eszmék, örök hitek. Barátság.
SZÍNÉSZNŐ
És szerelem, szerelem. Szerelem harmadszorra is.
SZÍNÉSZ
Rengeteg mondanivaló.
SZÍNÉSZ
Jól kifőzött rizsa.
SZÍNÉSZNŐ
Ládalekvárral megízesítve.
SZÍNÉSZ
Szöveg hátán szöveg.
SZÍNÉSZ
Jól elmúlatni vele az időt.
SZÍNÉSZNŐ
Csak csendet ne!
SZÍNÉSZ
Nehogy eszébe jusson valakinek.
SZÍNÉSZNŐ
A csend. Vagy a szó.
SZÍNÉSZ
Nehogy valaki emlékezni tudjon.
SZÍNÉSZNŐ
Minden szó rögvest kövessen egy másikat.
SZÍNÉSZ
Vagy minden emlék.
SZÍNÉSZNŐ
Takarjon szót a szó.
SZÍNÉSZ
Épp, ahogyan most csináljuk.
SZÍNÉSZNŐ
Ez legyen a bemutató.
SZÍNÉSZ
Emléket fedjen emlék.
SZÍNÉSZNŐ
Csak az a szó ne legyen hallható!
SZÍNÉSZ
Ne tudja senki, hogy azt a szót szeretnénk kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
És emlék se maradjon a sok emlékezéstől.
SZÍNÉSZ
Szeretném kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
Mozdulatot pedig takarjon mozdulat.
SZÍNÉSZ
Azt az egyetlen szót kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
Harsogja túl a tánc, zene, kábulat, gyönyör.
SZÍNÉSZNŐ
Gazdagság legyen, selymek, ezüstök, tükrök, bársonyok, divat.
SZÍNÉSZ
Vagy elhallgatni. Ha nem lehet.
SZÍNÉSZNŐ
És csillárok ontsák a fényt, fekete ruhás ősz urak jöjjenek a vörös szőnyegen.
SZÍNÉSZ
És a némaságba jól beburkolom. Csendbe göngyölöm.
SZÍNÉSZNŐ
Fátylak, függönyök, festett városok, gyilkos küzdelem, izgalom, félelem, malackodás, kitüntetés takarja el.
SZÍNÉSZNŐ
Sípok és dobok.
Egyenletesen és pontosan táncolják körbe a színpadot; nem gyorsítanak és nem lassítanak, újra és újra ugyanazt a kört írja le a tánc.
SZÍNÉSZ
És akkor már ki is lehet mondani.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Ha már fölösleges.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Hiszen amit akarunk, azt csinálhatunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Kimondhatnánk, ha akarnánk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Csakhogy nem akarjuk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Semmit nem akarunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen semmink.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Elherdáltuk azt is, amink volt.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
És ezért még bánatosak sem vagyunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Vidámak sem, ezt sem lehetne mondani, igaz.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Mindenesetre vagyunk.
Csend; egyeneletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Habár némi ügyességgel meg lehetett volna még őrizni azt a tőrt. Hogy a biztonság kedvéért legyen.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Vagy a vörös kendőt. Jobb időkre.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy a sipkákat.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Az embernek mindig jól végig kell gondolnia a helyzetét. És akkor semmi baj nem lehet.
SZÍNÉSZNŐ
És amennyit vesztettünk, annyit nyertünk is.
SZÍNÉSZ
Végül is valamit ki kellett játszanunk.
SZÍNÉSZNŐ
Legalább játszottunk kicsit.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Végül is színészek vagyunk, mit tehetnénk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Igaz, így egy kicsit magunk is megkeveredtünk.
SZÍNÉSZNŐ
Összezavarodtunk.
SZÍNÉSZ
Magunk se nagyon tudjuk.
SZÍNÉSZ
És főleg mit nem érzünk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Így persze már senki nem hihet nekünk.
SZÍNÉSZNŐ
Minek is higgyen.
SZÍNÉSZNŐ
Ne törődj velük.
SZÍNÉSZ
Magunkkal törődhetünk.
SZÍNÉSZNŐ
Mi legalább ketten vagyunk.
SZÍNÉSZ
Ez legalább biztos.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Most ezt táncoljuk el.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy ne maradjon semmi.
SZÍNÉSZ
Semmi a semmit ne fedje.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy hallani lehessen.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy a csendben kimondhassam végre.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Mindent kimondhatok.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Mindent kimondhatsz.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Bármit megtehetünk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Bármit megtehetsz.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Jól összeszoktunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Semmihez képest valami.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Hogy érezni lehessen.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy nem tudjuk tovább rejtegetni.
SZÍNÉSZ
Kibújik a fáradtságunk alól.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Elakad a lélegzetünk.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudjuk abbahagyni.
SZÍNÉSZ
Most lehetne elkezdeni.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hát akkor kezdjük el.
Hirtelen, lendületet és lépést megszakítva leállnak, kezüket sután leengedik, nézik egymást.
Nagyon hosszú csend.
Elfordulnak egymástól, mindketten lehajtják a fejüket.
Hangosan lihegnek.
A színész lassan elindul a színpadfenék felé.
Nagyon hosszú csend.
Hangosan lihegnek, lélegeznek.
Mikor lélegzetük valamennyire rendeződött, a színésznő körülnéz, lassan elindul a bal oldali koporsó felé.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen mit elkezdeni.
Nagyon hosszú csend.
A színész a színpadfenék lábához támaszkodik, majd lassan visszafordul, s a földre csúszik.
Némán ül.
A színésznő a bal oldali koporsóra ül.
Mindketten némán bámulnak maguk elé.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő hirtelen föláll, elindul, nagyon lassan összeszedi a tárgyakat, a kést, a kendőt, a két sipkát, és a színpad közepén kis halomba rakja őket, majd lassan ő is leül a földre.
SZÍNÉSZNŐ
Meggyújthatnánk, ha lenne gyufánk.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Jelzőtűz lehetne.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon hosszú csend.
A színész hirtelen fölugrik, előrejön, a színésznő fölött megáll.
A színésznő bizonytalanul föláll, ugyanúgy állnak egymással szemben, mint az imént.
Gyorsan, kicsit hisztérikusan, kicsit érzelmesen átölelik egymást.
Csend.
A színész eltolja magától a színésznőt, s a fejével int, hogy az hagyja el a színpadot.
A színésznő hátrálni kezd, de néhány lépés után megáll.
A színész a kezével int.
A színésznő hátrál, ám néhány lépés után megáll.
A színésznő ismét hátrál néhány lépésnyit, megint megáll.
A színésznő ismét hátrál néhány lépésnyit, majd ugyanannyit visszajön, megáll .
A színész lehajtja a fejét.
A színésznő hátrál, megáll.
A színész mozdulatlanul vár.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő felemeli a kezét, aztán lassan leengedi, és nagyon gyorsan kihátrál a színpadról; a jobb oldali takarásban tűnik el.
Nagyon hosszú csend.
A színész nem mozdul.
A színésznő ismét megjelenik a jobb oldali takarásban, megáll.
A színész mozdulatlanul vár.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő ismét eltűnik.
Nagyon hosszú csend.
A színész nem mozdul.
Ennek a csendnek az időtartamát éppen úgy, miként az indításnál, a közönség tűrőképességéhez kell igazítanunk, de úgy, hogy a tűrési határon mindenképpen jóval túl legyünk, mondjuk, a botrány határán.
Aztán a színész lehajol, egyenként fölemeli a tárgyakat, körülnéz, a tárgyakat a bal oldali koporsóhoz viszi, megint körülnéz, majd gyorsan megemeli a koporsó fedelét, s a tárgyakat egyetlen mozdulattal belöki a koporsóba.
A koporsó fedelét visszaengedi, körülnéz.
Nagyon hosszú csend.
Hangosan fölnevet.
Ismét fölemeli a koporsó fedelét, belenéz, majd belenyúl és lassan, ügyetlenül, miközben másik kezével a fedelet tartja, fokozatosan kihúzza a koporsóból a színésznőt ábrázoló bábut.
A bábuba akadva kiszóródnak a tárgyak is.
A bábut elengedi, a tárgyakat visszadobálja a koporsóba, leengedi a koporsó fedelét.
A bábut hosszú hajánál fogva fölemeli, a színpad közepére húzza, lefekteti, fejét a lépcsőre emeli, a végtagokat szépen, gondosan elrendezi.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Ismét körülnéz, vár, mintha arra várna, hogy a jobb oldali takarásban megjelenhet a színésznő, majd a jobb oldali koporsóhoz megy, fölemeli a fedelét, belenyúl, és már gyakorlottan, a hajánál fogva húzza ki a saját bábját.
A koporsó fedelét visszaengedi, fölegyenesedik, a bábut a hajánál fogva a levegőbe emeli, visszaengedi, megint a levegőbe emeli.
Hangosan, durván fölnevet.
Megrázza a bábut, hangosan nevet, majd hirtelen elengedi és belerúg.
A bábu összecsuklik.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Visszamegy a bal oldali koporsóhoz, s miközben felemeli a fedelét és kiszedi belőle a tárgyakat, a kést, a kendőt, a két sipkát, egy sárközi dalt énekel; lásd: Magyar Népzene I. 1/b 7 Qualiton.
A kést, a kendőt, a sipkákat saját bábujához viszi, az egyik sipkát a báb fejére húzza, a kendővel beköti a báb szemét, a bábot rendesen a hátára fekteti, elrendezi végtagjait, majd késsel a kezében a báb feje mögé kerül és leguggol.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Aztán fölemeli a kést, és kétszer egymás után, nagyon gyorsan a báb mellébe szúr.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
A kést leteszi, a bábot fölemeli, a színésznőt ábrázoló báb mellé húzza, s ugyanúgy elrendezi.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Majd miközben a másik sipkát a színésznőt ábrázoló bábu fejére húzza, leoldozza a kendőt saját bábuja szeméről, s a színésznőt ábrázoló bábu szemét köti be vele, ismét, most hangosabban énekel.
Felemeli a kést a földről, leguggol a színésznőt ábrázoló báb feje mögé.
Nézi.
Aztán fölemeli a kést, és kétszer egymás után, nagyon gyorsan a bábu mellébe szúr.
Mintha elégedetlen lenne az eredménnyel, harmadszor is beleszúr.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Miközben leveszi a színésznőt ábrázoló bábu fejéről a kendőt, ismét, most egyre halkabban énekel.
Kezében a késsel és a kendővel, feláll.
Nagyon hosszú csend.
Szorosan becsavarja a kendőbe a kést, s egészen a színpad széléig előrejön.
A kendőbe csavart kést leteszi a földre.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Aztán gyorsan megfordul, visszamegy, s most mindkét bábut egyszerre emelve föl, megpróbálja őket egymáshoz támasztva megállítani.
A bábuk egy pillanatra megállnak.
Aztán egymásba rogynak.
Ismét megkísérli őket egymáshoz támasztva fölállítani, de a bábuk némi ingadozás után megint csak összecsuklanak.
Leül melléjük a földre, fejét lehajtja, térdét a melléig húzza, átkulcsolja, így ringatja magát egy kicsit.
Aztán lassan megmerevedik.
Nagyon hosszú csend.
Föláll.
Megragadja a két bábut, és a jobb oldali koporsóhoz húzza őket, leemeli a koporsó fedelét, s a két bábut gyorsan a koporsóba gyömöszöli, visszateszi a koporsó fedelét.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Körülnéz.
Többször körüljárja, bejárja a színpadot, mindent megnéz, megérint, megtapint, ám ez már nem ismerkedés, hanem búcsú.
Előrejön a bal oldali koporsóhoz, felemeli a fedelét, belemászik, lefekszik, s a koporsó fedelét magára engedi.
Nagyon hosszú csend.
A koporsó fedele megemelkedik, a színész kinéz, mintha valamit várna még, egészen kihajol a koporsóból.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon lassan visszahúzza a fejét, s ismét magára engedi a koporsó fedelét.
A színpad üres, a fények változatlanok.
Természetesen nem jönnek ki meghajolni .