Találkozás

MÁRIA

Csak jöjjön. »c« Habár abban reménykedtem, hogy mégse jön.

MÁRIA

De akkor mégis éppen jókor készítettem be a kávét. Már kifolyt.

MÁRIA

Hát akkor, itt van.

Hát akkor, igen. Itt a fiú.

»c« Megérkezett.

Félek, fázni fog.

MÁRIA

Én leszoktam róla, hogy egyek. A kávé a mindenem. Nem gyújtottam be, mert azt akartam, olyannak érezze a szobámat, amilyen. Csukja be az ajtót, legyen szíves. Szándékosan nem gyújtottam be, olyan hideg legyen, amilyen lenni szokott. Csukva szoktam tartani, mert itt mindenki leselkedik.

MÁRIA

Ha akarja, leveheti a bundáját. Úgy mégis kényelmesebb.

Bizonyára csodálkozik rajta, hogy ilyen szegényesen lakom, ám én teljesen elégedett vagyok.

Kíváncsivá tett, szeretném tudni, hogyan akadt a nyomomra. Majd elmeséli, jó?

MÁRIA

Ha csak az utcán találkozunk, akkor is megismertem volna, s akkor még furcsább lett volna ez a találkozás, mert ha az utcán találkozunk, akkor a nyomába eredtem volna, és nem is tudott volna megszabadulni tőlem, töprenghetett volna, hogy mit akarhat ez a vén kurva itt velem, de én csak követtem volna, várva, mikor pillant hátra, hogy láthassam a szemét, mert engem az illem egyáltalán nem érdekel, és talán attól sem tudtam volna magam visszatartani, hogy a homlokára tegyem a kezem. »c«

MÁRIA

A fogast az ajtón találja.

MÁRIA

Nem tud megszabadulni tőlem.  »c«  Ha jövetelének okára gondolok, akkor más nem juthat eszembe.

MÁRIA

Mit akar?

MÁRIA

Hiszen a vendégem. Rendelkezzék az időmmel.

MÁRIA

»c«  Mit akar velem?

MÁRIA

Tulajdonképpen tegeznem kéne, de nem teszem. Ha nem hasonlítana ennyire őreá, akkor tegezném. »c Az orra, a szeme, a homloka, és sajnos a szája is.« Húsz éve nem csókolták a számat. A vállamat sem. El tudja képzelni ezt? Annyira hasonlít, hogy azt hiszem, jobb lett volna, ha nem találkozunk. Nem, egyáltalán nem félek. Mert a dolognak így is megvan a maga furcsasága. Mindenre kész vagyok. Az ajtót becsukta, én kértem, s most már benne vagyunk abban a közös időben, amiről előre egyikünk se tud. Kiszolgáltatottnak érzem magam, s maga is éppen ilyen kiszolgáltatottnak érezheti magát. Mert csak az történik velünk, ami megtörténhetik. Semmi más. »c« Ez talán a csukott ajtók rejtélye. Mintha valaminek most történnie illene. Amíg az ajtó nyitva volt, remélhettük, hogy nem történik semmi sem. Vagy ha az utcán találkoztunk volna, mondjuk véletlenül, akkor talán nem is szegődtem volna a nyomába, hanem hagytam volna, hogy menjen el. Menjen. Miként egy idegen. »c Mintha nekem erről a szájról nem is jutna eszembe semmi.« Megtehettem volna, hiszen nem ismer, és én sem ismerem, s ha az arca ismerős is, azt el tudtam volna felejteni, hogy őreá emlékeztetett. Az ember szeretné megkímélni magát a saját kínjaitól. Mindent el tudnék felejteni. S ha most mégis itt van, ha mégsem sikerült elkerülnünk, akkor azt kell mondanom, hogy az ember nem szívesen keveredik a kínjaival tegező viszonyba. Mert nincsen felejtés. S így legalább egy kis távolságot szeretne fönntartani. Amit úgysem lehet. Hát ezért. Ugye, nem haragszik? Ugye, jobban szerette volna, ha úgy fogadom, mintha egy kicsit az anyja lennék? Hogy van a kedves édesanyja? Könnyen idetalált?

FIATALEMBER

Igen. »c«

MÁRIA

Így viszont úgy tűnhet, mint valami szándékos kacérkodás. Az édesapját sem tegeztem. »c Ha ölelt, akkor nem beszéltem, nem sikítottam, nem becéztem. És most igazán nevetséges lenne azt a látszatot kelteni, mintha összetéveszteném magát vele.« Pedig igazán összetéveszthetők. Csakhogy azért nem, mégsem, mert az édesapját olyan fiatalon nem ismertem, mint amilyen most maga. Ezért maga, most, csupán egy furcsa érzékcsalódás nekem. »c Érti?« Mintha kissé összekeverték volna bennem az időket. Bizonyára ilyen volt egészen fiatalon, s ha akkor találkozunk, de hiszen akkor nem találkozhattunk, talán az övé leszek, biztosan, s úgy valóban maga lenne a fiam, hiszen lehetne éppen, de akkor meg nem lenne ilyen, hanem egészen másmilyen, és akkor semmiképpen nem találkozhatnánk így, mert egy kicsit rám hasonlítana. Ebbe viszont jobb bele se gondolni. Szörnyű, még gondolatnak is. »c Mert akkor mi lett volna addig magával?« Gondolt már arra, s ezt csak azért kérdezem, mert ha már itt van, akkor szeretném megismerni a gondolatait, gondolt már arra, »c hogy mennyi minden nem történik meg velünk? Szerintem sokkal kevesebb dolog történik meg velünk, mint amennyi nem.« Most például eljött ide, s ahogy mondja, egészen könnyen idetalált, én beszélek magának, mert ki vagyok éhezve arra, hogy beszéljek valakinek, és tulajdonképpen bárkinek, akár önmagamnak is, maga pedig türelmesen hallgat engem, s ezzel nagyon is szimpatikussá teszi magát, de nem gondol arra, hogy ezáltal mennyi mindenről lemond? Hogy helyette mennyi minden mást tehetne? Hogy valamit tehetne a semmi helyett?  »c«

FIATALEMBER

Nem, erre egyáltalán nem gondolok. »c«

MÁRIA

És mivel érdemeltem ki ezt a lemondást?  »c«  Nem éhes?

FIATALEMBER

Nem, egyáltalán nem vagyok éhes. »c«

MÁRIA

Kávét iszik?

FIATALEMBER

Szívesen.

MÁRIA

»c Nem tudjuk, hogy mennyi időt kell együtt töltenünk,« de abban az esetben, ha mégis megéhezne, nem kell szégyenkeznie, meg tudom kínálni. Kekszet ugyanis tartok itthon. A vendéget azért kínáljuk, tanította megboldogult édesanyám, hogy valamivel kárpótolhassuk az időért, amiről értünk lemond. Megfigyelte? Ez ősidők óta így szokás. Én évek óta senkit nem kínáltam. Senki nem adta egyetlen percét se nekem. Egyedül vagyok, de emiatt semmi fájdalmat nem érzek. Cukorral issza?

FIATALEMBER

Nem, köszönöm, cukor nélkül iszom.

MÁRIA

Én cukorral iszom. Sok cukorral. Foglaljon végre helyet. A cukor a mindenem.

MÁRIA

Arra a kérdésre nem kell válaszolnia, hogy mi szél hozta erre. Egyetlen kérdésemre se válaszoljon.

FIATALEMBER

»c« Én nem beszélek.

MÁRIA

Amúgy sem tudná elkülöníteni, amit valóban mondanék, attól, amit csupán gondolni látszok, de mégis kimondok.

FIATALEMBER

»c Nem tudom kimondani.«

FIATALEMBER

»c« Nem tudom, mit gondolok.

FIATALEMBER

»c Most sem ezt akartam mondani.«

FIATALEMBER

Nem sikerül.

MÁRIA

Megkérhetném, hogy vegye le a szemüvegét egy pillanatra?

FIATALEMBER

Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani. Most például ezt gondoltam, és sikerült kimondanom. De ez egy hülyeség.

MÁRIA

Megkérhetném, hogy mondja meg, »c miért jött ide?«

FIATALEMBER

Sikerült kimondanom, hogy amit mondok és gondolok, az hülyeség. Hülyeség. Ezért nem beszélek.

MÁRIA

»c Megkérhetném?«

FIATALEMBER

De ezt sem tudtam helyesen kimondani.

MÁRIA

»c Ha valakit csókol, akkor leveszi,« nemde?

MÁRIA

Megmondaná nekem? »c«

MÁRIA

Szemüveg nélkül kifejezetten csinos fiú. »c Ha bátrabban akarnám kifejezni magam, akkor szépnek mondanám.« Gondoltam magára, sokszor is.

FIATALEMBER

Honnan tudhatta, hogy jönni fogok?

MÁRIA

»c Gondoltam magára, sokszor is,« mert tudtam, hogy él, és kikövetkeztettem az életét, habár igazán nem sejthettem előre, hogy találkozunk. »c Az anyajegy kifejezetten csókolnivaló a nyakán.« Engem úgy neveltek, hogy a vendéghez illő számú kérdést kell intézni ahhoz, hogy fontosnak érezhesse magát, ám kerülendő a tolakodás. »c Ha viszont anyajegy van a nyakán, akkor lennie kell a mellén és a hasán is. Eltaláltam?«

MÁRIA

A neveltetés, legyen az bármilyen, s az enyém igazán nem volt egy utolsó, semmiképpen nem múlik el nyomtalanul. Csupán fölöslegessé válik, mint annyi minden. Most magának huszonöt évesnek kell lennie, »c és a testének minden valószínűség szerint gyönyörű formái vannak.« Ne törődjön velem. Én csak nézem magát, de mintha itt se lennék. »c A válla széles és gömbölyű, karja erős, mellizmai teltek, lábszára izmos, bokája mégis finom, szinte törékeny, mint a csuklója is.« Mutassa a kezét.

MÁRIA

Sejtettem, hogy szép keze van, az édesapjának is nagyon szép volt a keze. »c A combja csaknem hatalmas, s csupán a medencéje szélesebb annál, hogy teljességgel arányosnak lehessen mondani, ami által aztán a hasa is hangsúlyosabbá válik, és az ágyéka kisfiús bájjal kicsinek mutatja magát.«

MÁRIA

Erről meséljek?

Ez már a történethez tartozik.

Vagy nem akarja, hogy meséljek erről?

MÁRIA

»c Akkor minek jött ide,« minek?

Valahogy el kell kezdenem.

MÁRIA

Egy szép, kerek történetben reménykedik, ugye?

FIATALEMBER

»c A szemüvegem csak akkor veszem le, ha alszom.«

MÁRIA

Abban reménykedik, ugye, hogy mindent szépen elmesélek?

FIATALEMBER

Én teljesen egyedül vagyok. »c«

MÁRIA

Mesélni fogok. »c«

FIATALEMBER

Senkit nem csókolhatok. »c«

MÁRIA

Addig mesélek, míg le nem kerekítjük ezt a történetet.

FIATALEMBER

Kérdezte. »c« Az anyám már nem él.

MÁRIA

És a végén meg fogom ölni magam.

FIATALEMBER

Én sem élek.

MÁRIA

Most egyszerre milyen jól beszél.

MÁRIA

Hol kezdjük el?

MÁRIA

Segítsen.

MÁRIA

Legalább segítsen!

MÁRIA

»c Segíteni. Tudja, mit jelent ez? Segíteni, segítség. Segít, segítsen. Tudja, mit jelent? Természetesen tudom, erre is hiába várok. Csakhogy olyan furcsán érzem magam, zavarban vagyok, és bocsásson meg nekem, de nem tudom, hogy mit tehetnék. Nekem kell segítenem, tudom. Megint nekem. Ennyi az elégtételem. Semmi több.« Csakhogy egyetlen mozdulatot sem érzek a kezemben. És nem tudom, hogy merre menjek. Valahol el kéne kezdenem, de nem tudom, hol vagyok és miért és maga hogyan került ide, és miért is kérdez. Bocsásson meg, de milyen jogon kérdez? »c« Ez az én életem.

FIATALEMBER

Talán letehetné a csészéket.

FIATALEMBER

És talán menjen vissza a székhez.

FIATALEMBER

Most pedig megigazíthatná talán a széket. Én elrontottam az előbb.

MÁRIA

Most talán lehunyhatnám a szemem.

FIATALEMBER

Nem!

Előbb talán le kell ülnie.

FIATALEMBER

Előbb le kell ülnie. Csak aztán hunyhatja le a szemét.

MÁRIA

Igen. Ez így szokás. »c Ha az ember emlékezik.«

FIATALEMBER

Segítettem.

MÁRIA

»c Segítsen még.«

FIATALEMBER

Segítem.

MÁRIA

Talán fogja meg a szék támláját is. »c Hiszen magának emlékezem.«

FIATALEMBER

Lát valamit?

MÁRIA

Semmit.

FIATALEMBER

Sötétet kell látnia.

MÁRIA

De a sötétben nincsen semmi más. Csak sötét.

FIATALEMBER

Akkor talán cseréljünk helyet. »c« Én leülök, maga mögém áll.

MÁRIA

Így jobb nekem.

FIATALEMBER

Valamit érez?

MÁRIA

Hogyne! Két napja fáj egy kicsit a fogam.

MÁRIA

A fenekemet meg nyomja a szék.

Ezt is érzem.

Semmi mást.

MÁRIA

Az ember állandóan érzi a testét.

FIATALEMBER

Akkor inkább kezdjük elölről.

MÁRIA

»c Inkább tegye a homlokomra a kezét.«

MÁRIA

Jó. »c« Most nagyon jó lett nekem.

MÁRIA

»c Így se jó.«

MÁRIA

Nem, »c nem emlékszem semmire.«

FIATALEMBER

Ne gondolja, hogy bármit is számon akarnék kérni.

MÁRIA

Csak a keze volt kellemes. »c«

FIATALEMBER

Nevetséges lenne számon kérni bármit is.

MÁRIA

»c Elmondhatnám éppen a leánykorom.«

FIATALEMBER

Csak annyi szemrehányást tehetnék, amennyit magamnak.

MÁRIA

Tudta, hogy én férjes asszony voltam, és a férjem egyszerűen lelépett?

FIATALEMBER

Én csak tudni szeretném. »c«

MÁRIA

Vagy elmondhatnám az első letartóztatásomat. Nagyon érdekes.

FIATALEMBER

Én csak tudni szeretném, »c mi volt.« Tudni.

MÁRIA

Ennek azonban semmi értelme sem lenne.

FIATALEMBER

»c« Mellébeszél.

MÁRIA

Hogyan?

FIATALEMBER

»c Az apámról akarok hallani.«

MÁRIA

Ó, a kedves édesapja, pesze. Egészen el is feledtem a kedves édesapát.

MÁRIA

De bocsásson meg nekem, tulajdonképpen ki a maga kedves édesapja? Ki küldte magát ide? Mert ha ismertem volna netán, akkor magától értetődő módon készséggel nyújtanék bármily felvilágosítást. Mert mintha elfelejtett volna bemutatkozni, kedvesem. Ez nem illik. »c« Szabad talán a nevét?

FIATALEMBER

Elég!

MÁRIA

»c Vagy ki akarna fosztani?« Tessék. Amit itt talál, vigye.

FIATALEMBER

Hamis.

MÁRIA

Meg kíván ölni? »c« Tessék. Legalább nem kell nekem.

FIATALEMBER

Ne tegye nevetségessé magát.

MÁRIA

A maga kedves édesapja, kedvesem, »c egy tróger volt. Egy briganti, egy közönséges pribék.« És műveletlen. Egy közönséges kis pribék. És most halott. Egy paraszt. Ha jól számolom, már rendesen elrohadt a helyén. »c Egy nagyfaszú angyal volt a maga kedves édesapja.«

MÁRIA

Elragadtattam magam, ahogy mondani szokás.

MÁRIA

Pedig azt hittem, megbocsátottam neki.

MÁRIA

Ám maga nagyon ügyes fiú, ezt elismerem. »c« Hogy belevont! Pedig nem is akartam.

MÁRIA

Nézzen körül. »c« Ez lett velem.

MÁRIA

»c Ez lett belőlem.« Megnézheti.

MÁRIA

Na, figyeljen ide. Egyáltalán nem akarom, hogy bárki sajnáljon. Öreg vagyok, szegény, kész. És magával különösen nem akarom sajnáltatni magam. Figyeljen ide, mesélni fogok.

MÁRIA

Kicsit izgatott lettem. Nézze el nekem. Mert felmerült egy kép, így szokták mondani, hogy felmerült, pedig milyen hülyeség, hiszen a kép nem is kép, és nem merül se föl, se le. Összevissza fogok beszélni. Hirtelen, ez a kép mindig hirtelen van. Egyszer csak bennem van ez a tér, de nem csak a tér, hanem érzem is, amint a téren átmegyek. Megyek át a téren. Ilyen a kép. Érzem, ahogy akkor átmegyek. Késő ősz, tudom pontosan az órát és a napot, de ez most nem érdekes, szóval november huszadikán, amikor minden szürke és vizes, és ez a tér olyan erősen jön mindig belém, az érzés, ahogy ott átmegyek, hogy rosszul leszek tőle. Reggel volt, a tér üres. Nem tudok szabadulni tőle. Ismeri az ilyen rosszulléteket? Szédülök. Ha meg akarnám értetni magam, akkor nem csak ezt a fényt, igen, a fényt kéne pontosan elmondanom, de hogyan mondhatnám el a fényt? nem csak a házakat, a szobrot a téren, a túloldalon a templomot, hanem mindent, »c de mindent!« Nem tudom elmondani. Már nem is tudom, hogy miért akartam volna elmondani. Hogyan lehet valamit elmondani? Semmit nem lehet elmondani.

És a fák. El is feledkeztem a fákról. Azért lesz fontos ez a tér, azért akarom elmondani, mert majd itt találkozom először az édesapjával is. Érti már? »c Magának ismernie kell ezt a teret, hiszen ott volt gyerek.« És ezen a téren, most képzelje el magának úgy, ahogyan én mesélem, minden reggel átment egy férfi, akit az édesapjának nevez. És az is fontos benne, azért említettem a fákat is, mert nekem mindig átlósan kellett átmenni a téren. Nem tudom, miért. Még most is úgy érzem, hogy csak így, átlósan. Másként nem lehet. Talán mert így került be jobban az ember a fák közé. Nem tudom. De nem is érdekes. Platánok, »c ha emlékezik. Rettenetesen nagy platánok,« s a platánok lombja alatt olyan fujtós a levegő, vagy milyen. Vagy a szag. Fujtós szaga van, pedig amúgy könnyen mozduló levél. Hosszú kocsányon széles tányérja és nem sűrű lomb. Ezt is el kellett mondanom. És a reggeli fényt, ahogyan átsüt e könnyen mozduló levelek között. »c« Ha el lehetne mondani.

És egy idő után megfigyeltem, hogy ez a férfi is mindig ugyanúgy megy át. Onnan jön, és én innen megyek. Neki is úgy kellett átmennie. De ez sokkal később volt. Minden összekavarodik.

»c Most már nem megyek át.«

Volt rajtam egy almazöld selyemruha, gyíkbőr szandál, olyan nagyon magas sarkú, összesen néhány vékonyka pántból áll, a harisnyám időközben elveszett vagy nem tudom, szóval mezítláb és odabenn adtak egy ilyen férfi viharkabátot, csuklyásat, volt a hátán egy nagy piros pecsét, na és a gyíkbőr retikülöm, az megvolt. Így mentem át a téren. Amikor mondták, hogy szabadulok, ismerősnek tűnt ez az almazöld, az almazöldet mindig szerettem, de nem ismertem meg a szandálomat. Nem tudtam venni harisnyát, mert összesen húsz forintom maradt. A vonat negyvenhét forintba került, és vettem tejet is. De valahogy nem fázott a lábam. Azért jöttem ide, mert az unokafivérem akkor még itt lakott, de az ajtót a társbérlő nyitotta ki, mert közben felosztották a lakást.

»c De ezek csak szavak.«

Mondjon valamit. »c«

Szó, szó, szó. »c«

Olyan rettenetes csend lett.

MÁRIA

Semmit nem tud mondani?

MÁRIA

Inkább hagyjuk abba. »c« Menjen el.

Én azt is tudtam, »c tudtam előre,« hogy ezt nem tarthatom örökké magamban. Egyszer eljön valaki, és el kell mondanom és akkor meghalhatok. Hogy őszinte legyek, nem sejtettem, hogy éppen maga. Minden mozdulattal közelebb vagyok. De azért vártam. »c Elképzeltem az életét.« Csakhogy nem akarok meghalni még. Miközben meséltem, megéreztem ezt, és meggondoltam magam.

MÁRIA

»c Sajnál?«

MÁRIA

A kép eltűnt.

MÁRIA

Besötétedett.

MÁRIA

Hallja ezt a hangot?

FIATALEMBER

Milyen hangot?

MÁRIA

Mintha valaki az ajtón motozna.

FIATALEMBER

A szél se fúj.

MÁRIA

Valaki mindig az ajtóm körül ólálkodik. Az ablakon benéznek. Egy percig sem érezhetem egyedül magam. Nincs egy pillanat nyugalmam. Nem akarná megnézni, áll-e valaki az ajtó előtt? »c« Hallgatóznak.

FIATALEMBER

Nem.

MÁRIA

Csak a hangját akartam hallani.

FIATALEMBER

Fél. »c«

MÁRIA

Igazán ócska trükk, mégis bejött.

FIATALEMBER

Fél. »c«

FIATALEMBER

»c Nem kell szégyellnie.«

FIATALEMBER

Nem hiszem, hogy bárki is állna az ajtó mögött. »c Itt vagyok.« Már nincsen kire várnia.

FIATALEMBER

Semmi más nem történhetik.

FIATALEMBER

Nyugodtan nézzen hátra, látni fog.

FIATALEMBER

Vagy hunyja le a szemét.

FIATALEMBER

El akarom mesélni, volt egyszer egy lány, akit szerettem.

Miért mesélném?

Mikor az előbb azt mondta, hogy menjek el! »c« Megint nem tudom kimondani. »c Nem sikerül, amit gondolok.«

»c Nem éreztem.«

Elképzeltem. »c Inkább elképzeltem.« Így mondják, elképzeltem. Hogy az ember elképzeli. Azt, ami lehetne. Ő látja, de a másik nem láthatja ezt. És érzi is, pedig nem történik semmi, tehát a másiknak nincsen is mit látnia.

Elképzelés, »c vagy hogy mondjam.« Vagy érzés.

Nem tudnék elmenni.

»c Az elképzelés érzése,« vagy hogy mondjam.

FIATALEMBER

Örülök, hogy itt vagyok. »c« Nem. Ez megint nem jó. Boldog vagyok. Így nem helyes. Csak itt vagyok. Semmi mást nem mondhatok, csak azt, hogy itt vagyok. Itt vagyok. Így viszont nem elég pontos. Mondjuk, azt mondhatnám, hogy nagyon itt vagyok. Itt vagyok. Így talán mégis jobban esne mondani. Itt vagyok.

Erről a lányról akartam mesélni, »c akit szerettem.«

Elképzeltem vagy éreztem, hogy ha odamennék az ajtóhoz és felvenném a kabátom és kinyitnám az ajtót, akkor nem tudnék elmenni. Nem tudnék mit mondani. Fájna. »c« Mit mondanék? Hogy csókolom, majd jövök? Annyira fájna, de ezt el sem tudtam képzelni, nem tudtam érezni, mennyire. Ezért mondom, hogy itt vagyok. Végül is nem azt mondanám, hogy nagyon itt vagyok, csak azt, hogy itt vagyok. »c Itt vagyok.«

És azt is bevallhatom, hogy nem ilyennek képzeltem el. Szőkének, nagyon magasnak, és valahogyan úgy képzeltem, ez olyan gyerekes dolog, hogy a haját mindig fújja a szél. Fiatalnak. Pedig tudtam, hogy azóta már nagyon sok idő eltelt. Nem nagyon sok, de sok. De azért tűnik nagyon soknak, mert hallgattunk róla. Nem beszéltünk. »c Mintha nem is történt volna meg.« Mégis úgy képzeltem el, hogy a haját fújja a szél, hosszú, szőke haját, habár ez nagyon is gyerekes elképzelés, és nagyon fiatal. Nem nagyon fiatal, de mégis fiatal maradt.

Halni készül. »c«

Ez az utolsó perc. »c«

Mindenki meghalt.

Azér’ a csend. »c«

Ez a lány, olyan semmilyennek látszik.

FIATALEMBER

»c Ha azt gondoltam, csúnya, és ránéztem, akkor hirtelen szép volt. És néha mégis hiába éreztem szépnek, ha láttam, csúnya.« Mindig úgy szerettem volna nézni, mintha nem én nézném, hanem valaki más. Én ezt az egészet nem akartam. Azt hiszem, »c hogy görbe a lába, vagy valahogyan csámpás. És a csípője is túl széles.« Így szerettem volna nézni, mintha egy idegen nézné, és ezeket a hibákat megállapítaná. Hogy milyen egy semmilyen nő ez.

Nem történik semmi.

Érzi?

Maga ott ül.

Én itt állok.

Nem történik semmi.

Beszélek. »c«

Mégsem olyan, mint mikor bejöttem. »c Érzi?«

Most hallgattam egy kicsit.

És ha ránéztem, akkor láttam, »c hogy nagy melle van,« nagy. »c És ennek megörül az ember, mert mégis szerettem volna, ha tetszik, és ez tetszett nekem, és ha később ránéztem, akkor hirtelen kis melle volt és megtetszett, de akkor később megint ránéztem és éreztem és újra úgy tűnt, mintha nagy melle lenne,« és ezért úgy éreztem, hogy nem őt utálom így, hanem magam. Hogy valamit, ezt a valamit, amit nem tudtam eldönteni, el tudjam dönteni. Állandóan néztem. És fölösleges ilyen nagy ügyet csinálni belőle. »c Tudtam, fölösleges,« úgyis mindenkivel lefekszik. Azt is gondoltam róla, hogy buta. Nem úgy volt okos, hogy okos lett volna, de például tudta magáról, hogy mindenkivel le akar feküdni, állandóan, ezt nem titkolta el. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy miért, »c de tudta.«

Így volt okos. »c« De ha egyedül maradtam, akkor mégis azt kellett gondolnom, hogy buta. Állandóan gondolkodtam. Ha sikerült végre nem gondolni rá, akkor megijedtem, hogy mégsem fontos nekem. Mintha valaki, aki nem is egészen én vagyok, azt akarta volna, hogy fontos legyen. Például a haja gyorsan bezsírosodott, de arról senki nem tehet, ha gyorsan zsírosodik a haja. Ha gyakran mossák a hajat, »c akkor még gyorsabban zsírosodik.«

Biztosan nem az a fontos, amit mesélek.

Csak beszéljek.

Pedig azt hittem, nem tudok.

Hogy nem tudom kifejezni magam.

Ezt ki tudtam fejezni, de nem tudom, miért kell kifejeznem.

Csak hallani akarja a hangomat.

Ugye, csak hallani akarja a hangomat?

Válaszoljon!

Ugye, csak a hangomat akarja hallani?

FIATALEMBER

»c Teljesen fölöslegesen kényszeríti ki belőlem.«

Hallani akarja még?

Abbahagyjam?

Miért nem tud válaszolni?

FIATALEMBER

Tessék. »c Ezt mind magának adtam.«

Magának teljesen mindegy.

Ez mind legyen a magáé.

»c Magának én csak egy hülye vagyok.«

MÁRIA

Nagyon kedves lenne, ha elmesélné, de rajtam ilyen könnyen már nem segíthet.

FIATALEMBER

Hát nem érti? »c Most én mesélek. Nem kell félnie. Én mesélem, az én mesémet.« Nem kell félnie.

MÁRIA

Hiába, ha egyszer rám keríti a sort.

FIATALEMBER

»c És úgy láttam, képzelje el, úgy láttam, hogy ízléstelenül öltözik. Ízléstelenül öltözik. Túl hangosan beszél. Csakhogy akkor felvett magára valami szépet, és nagyon finoman tudott hallgatni is.«

Figyelni.

»c Először nem is ízlett a szája. Úgy láttam, hogy túl vékony szája van. Úgy láttam, hogy nem tetszik a szája.«

Ezzel a túl vékony szájával pedig olyan szemérmetlenül csókolt, mintha nagyon, mintha egészen oda akarná adni magát, annyira, hogy érezni már nem is engedte magát, és ettől úgy éreztem, mintha nem lenne kíváncsi rám, annyira feszült, annyira kemény maradt. »c Ezt nem engedtem.« Mintha csak arra kellenék neki, »c hogy basszam meg, hogy basszam meg.« Baszónak. És ez az egész száj dolog csak egy értelmetlen szokás lenne, vagy mi. Gyűlöltem. Undorodtam érte. Kapott két jó nagy pofont. »c A baszás helyett.« A kurva. »c A kurva anyáddal fogsz te szórakozni! Az basszon meg tégedet!« És akkor a szája valahogyan megváltozott, vastag lett. Már nem volt olyan vékony, olyan semmilyen. Érti? Egyáltalán nem, hanem kifejezetten vastag. És ez is az ő szája volt. Szép. »c Hát ezt mesélem.« Valamit kitöröltem belőle, ami talán nem is hozzá tartozott. És érezte már a szám, hogy a szája érzi a számat.

FIATALEMBER

Szép.

FIATALEMBER

Elfáradtam.

MÁRIA

»c Én szőke voltam.«

FIATALEMBER

Azt sem tudtam eldönteni, hogy szőke vagy vörös.

MÁRIA

»c Nem tévedett.«

FIATALEMBER

Mikor nem volt már rajtunk ruha, akkor éreztem, hogy minden jó. Akkor éreztem, hogy semmit nem kell eldöntenem.

MÁRIA

»c Még mindig nem éhezett meg?«

FIATALEMBER

Csak néha szőkének láttam a haját, máskor vörösnek.

MÁRIA

Ha megszomjazna, ne igyon a borból, megmérgeztem.

FIATALEMBER

Nem volt olyan rész a testén, ami ne lett volna jó.

MÁRIA

Fel kéne állnom. »c«

FIATALEMBER

Valami így is maradt benne, amit nem lehetett megérinteni, de ez jó volt, mert kerestem.

MÁRIA

Valami másról meséljen. »c«

FIATALEMBER

Mégis elmentem.

MÁRIA

»c Bizonyára tudja, hogy az édesapját én hagytam el.«

FIATALEMBER

Nem tudom, miért, de ilyennek képzeltem magát is.

MÁRIA

Mikor másodjára szabadultam, és megint mentem át a téren a platánok alatt, akkor nem jött. »c Ettől a rohadt tértől, amíg élek, nem szabadulhatok.«

FIATALEMBER

Ahogy a feje a puha párnába mélyed alattam, félrehajtva. És szőke a homályban, nem vörös. Csak akkor vörös, ha napfény éri a haját.

MÁRIA

Bizonyára tudja azt is, hogy a legnemesebb nevek egyikét viselném, ha megboldogult férjem nem lett volna történetesen zsidó. »c Házasságunk az évszázad botránya volt.«

FIATALEMBER

Testem a testén, mellem a mellén, annyira, hogy a mellét ilyenkor sajnos nem érezhetem, és mégis érzem. Leheletem a nyakába fúl, forrósága saját arcomba verődik vissza, de nem láthatni arcán ölünk egyetlen mozdulatát sem. Pedig látni szeretném, figyelem. Hallani. Térdével a csípőmet szereti szorítani.

MÁRIA

Később azt olvastam, hogy a finánctőkével vagy micsodával lépett frigyre bennünk a született arisztokrácia, és ezen mulatni kellett, mert egyszerűen meghódított.

FIATALEMBER

Szeretném hallani a hangját, hogy sikítson, ordítson, lihegjen, de lélegzetvételének csak finom sustorgását hallhatom, a fogakon szűrődik át ilyen sustorgással a levegő, nem nyitja ki a szemét, és a szája is csaknem teljesen csukva van.

MÁRIA

Maga már nem tudhatja, hogy milyen egy klasszikus értelemben vett, patinás hódítás.

FIATALEMBER

Mért vigyáz így magára?

MÁRIA

Jaj, mondhatom, nagyon kellemes.

FIATALEMBER

Csak szemhéja reszketésén, pillái vergődésén láthatni, hogy jó neki és jó nekem. Lassabban, legyünk lassúak. Lassabban.

MÁRIA

Talán később, a maga kedves édesapjával kapcsolatban is azért veszítettem el a fejem, mert ez a drágám már amúgy is alaposan összezsidózott.

FIATALEMBER

Nincsen olyan mélység, ami elég mély lehetne. Jaj, mélyebbre. Nincsen olyan lassúság, ami elég lassú lehetne. Lassabban, kérte.

MÁRIA

Kíméljen, kérem.

FIATALEMBER

Mintha azt akarnánk örökre megakasztani, ami mindenképpen beteljesülni törekszik. Nem szólt, de kérte.

MÁRIA

Nem érti, hogy abbahagyni?!

FIATALEMBER

Így akarta. A késleltetés is élvezet.

MÁRIA

Fel kéne állnom.

FIATALEMBER

A kín is élvezet.

MÁRIA

Segítsen.

FIATALEMBER

Az élvezetnek nincsenek határai.

MÁRIA

Nem bírok tovább így ülve maradni.

FIATALEMBER

Nem sikított, nem ordított, s ebben több bölcsesség volt, mint amennyit én egyáltalán elképzelhetek magamnak, mert így még jobban élvezett a kíntól.

MÁRIA

Nem bírom.

FIATALEMBER

És akkor napokig, hetekig. Fel sem keltek az ágyból. Emlékszik? Ez az egyetlen, amire még emlékezni érdemes.

MÁRIA

Nem. Nem így volt.

FIATALEMBER

Nem akarták, hogy bekövetkezzék, ami bekövetkezett.

MÁRIA

Nem. Egészen másmilyen volt.

FIATALEMBER

Annyira élveztek, hogy nem akarták már a jót.

MÁRIA

Nem. Nem ilyen volt.

FIATALEMBER

Aztán csak egyetlen rándulás.

MÁRIA

Nem, nem!

MÁRIA

Nem. Nem így volt.

FIATALEMBER

Így volt.

MÁRIA

Nem, nem így volt.

FIATALEMBER

Így volt, emlékezem.

MÁRIA

Nem, nem, nem. Nem így volt.

MÁRIA

Egyáltalán nem így volt. Nem, nem.

MÁRIA

Nem, nem. Mária tenyerében az üvegcserepekkel felegyenesedik, s a fiatalember felé fordulva a jobb oldali falnál marad.

MÁRIA

Az ereimet mégis felvághatnám. »c«

FIATALEMBER

Megmenteném.

MÁRIA

»c Tudja, hogyan kell ereket felvágni üveggel?«

MÁRIA

Vagy egyszerűen csak összezárhatnám az öklömet, így, összeszorítanám, »c és dőlne a vér.«

FIATALEMBER

Szépen bekötözném a kezét.

MÁRIA

Semmim nem maradt.

»c Ostoba történet.«

Ami végeredményben nem nagy baj. »c«

Nem lenne vele boldogabb. »c«

Úgy kezdődött, hogy el akartam menni.

A férjem akkor már nem élt, »c szegény.«

De előbb még elhagyott.

Valami táncosba, »c fiúba szeretett bele.«

Kilencvenhat kiló volt.

Igaz, semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Imádott zabálni. Ezt meg kellett neki bocsátani. A nagyapja még ilyen tollas zsidó volt. Járta az országot. »c Tollat veszek!«

Szereztem neki hamis papírt. »c«

De ennek a történethez nincsen köze.

Felrobbant egy aknán. Apró darabokra ment szét a teste. A koporsóba nem volt mit berakni.

»c Szóval nem élt.«

»c Itt kezdeném.«

MÁRIA

Egy idő után én is rájöttem, hogy zabálni jó. Nem így neveltek. Annyit zabáltunk, hogy nem tudtunk az asztaltól fölállni.

MÁRIA

Desszert után kért még egy darabka kolbászt. Vagy kocsonyahúst, megpaprikázva. Ne maradjon édes a szája.

MÁRIA

Csupa olyasmi jut eszembe, ami nem a történethez tartozik. Persze minden a történethez tartozik. »c Én vagyok a történet.«

Úgy érzem, mintha be lennénk zárva ide. »c«

Most meg a kocsonyahús jár állandóan a fejemben. Zavar, hogy be vagyunk zárva. »c« Milyen bolondul fejezi ki az ember magát. »c Képzeljen el egy darab kocsonyahúst, amint a fejemben jár.« Jön-megy, fel s alá.

»c« Az ajtó mögött valaki hallgatózik.

Azért nem tudom rendesen mesélni, mert úgy érzem, mintha mi ketten be lennénk zárva ide. Mintha valaki összezárt volna minket. Mintha rajtunk kívül nem élne már senki sem. És hiába tudom, hogy mi jutottunk idáig el.

Még van időnk. »c« Mennyi időnk lehet még?

Unatkozom. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy unatkozom.

Kérem, nyissa ki az ajtót.

Én is kinyithatnám, de nem merem. Tudom, hogy valaki áll az ajtó mögött. Nem merem. »c Az előbb úgy tettem, mintha csak tréfálkoznék ezzel a dologgal, de komoly. Lehet, hogy senki nem áll ott, de én így érzem, és ezért nem merem. Mintha valaki állandóan figyelne.« Mintha be lennénk zárva ide.

Nyissa ki! Nagyon szépen kérem, nyissa ki!

MÁRIA

»c Csak egyetlen pillanatra!« Hogy láthassuk, ki áll mögötte!

Vagy a senkit.

Így is jó.

Én is gondoltam rá, hogy az is én vagyok.

De így nem bírom tovább.

»c Akkor nagyon gyorsan fogom mesélni.«

Nagyon ügyesen mindent rám csúsztatott át. Hogy mégis én beszéljek. De hiszen ezt tudtam előre. Csak azt hittem, ügyesebb vagyok. Tudja, hogy rettenetesen kegyetlen magától, hogy mégis itt maradt?

»c De akkor legalább szeretném, ha végre vége lenne.«

Elfoglalta az ágyamat.

MÁRIA

Érdekes, ez a kocsonyahús közben ki is ment a fejemből. Ott hagytam el, hogy el akartam menni. De azért mindig újra eszembe jut, mintha csak azért jutna eszembe, hogy megakasszon.

»c Érdekes.«

Itt a téren láttam az édesapját először.

»c Igaz, utoljára is.«

Mégse mondhatom, hogy utoljára, »c mert mindig eszembe jut, felmerül,« ahogy mondani szokás, »c olyan élesen, nem, nem élesen, hanem mintha én is mennék vagy állnék abban a régi képben és nem itt, illetve nem is a képben, hanem a téren, a téren, a fák között, és attól a szagtól, a platánok fujtós szagától, vagy mitől, megszédülök, s nem tudom eldönteni, hogy ettől a szédülettől látom-e azokat a képeket vagy tán fordítva, talán azért szédülök meg, mert úgy érzem, mintha nem is itt lennék, hanem ott, az emlékeimtől,« ahogy mondani szokás.

Csak akkor lesz igazán utoljára, ha már meghalok.

Hiába, én ilyen érzelmes vagyok.

De nem ezt akartam mesélni. »c Hanem hogy három és fél évet kaptam először.« Ebből hármat leültem, s azt már elmeséltem az előbb, »c ahogyan mentem át a téren az almazöld selyemruhámban, és hogy nem ismertem föl a saját szandálomat három év után,« és akkor jött szemben az édesapja. Így látott először. És nem tudom, miért, de nekem olyan volt, mintha az első embert látnám három év után. Férfit. Ennek is jelentősége volt.

Férfi.

Nagyon jó kis társaság verődött össze odabenn, és valahogy még azt is megszokta az ember, hogy mindig csak nők között legyen.

És ahogy így elmegyünk egymás mellett és elhagyjuk egymást és megyünk és megyünk, fájni kezdett a hátam és hirtelen látni akartam hátulról is, de megfordult ő is, és egy pillanatra megálltunk, »c aztán így mentünk tovább.«

De tulajdonképpen úgy akartam kezdeni, hogy el akartam menni innen.

Egy kis szobám maradt, egy ilyen hátsó szoba, oda zsúfoltam össze mindent, amit szabad volt megtartanom, de igazán nem ezért, mert ez valahogy nem érdekelt. Mintha nem is lenne semmihez közöm. Mondták, elveszik ezt is, azt is, hát vegyétek. Valahogyan nem érdekelt.

»c Nem féltem akkor.«

Mindig hozták a papírt, írjam alá, hogy elveszik. Inkább csodálkoztam, hogy még ez is volt nekem. És ők mennyire örülnek neki, és inkább mulattam, hogy mennyire bosszúsak, hogy ez is az enyém volt. »c«

Hát az enyém.

»c Ezek olyan gyerekes dolgok.«

Csakhogy jött akkor egy levél, miszerint szeptember másodikán lesz a döblingi bíróságon a tárgyalás, s ha nem tudnék megjelenni, akkor a pert elveszíthetem, írta az ügyvédem, mert a rokonság azzal, hogy már én sem élek, meg akarja szerezni a fürdőt, ami az én örökségemhez tartozik. Mármint a férjem rokonságáról lenne szó.

Egy fürdőt. »c«

Mesélte ő nekem, »c hogy ebben a fürdőben szeretett először fiút.«

Azért mondtam az imént, hogy minden a történethez tartozik.

S azért ez valahogyan érdekelt.

»c« Semmi más.

Ezt a hülye fürdőt akartam. Semmi mást, de ezt a hülye fürdőt, igen. Azt is elmesélte, hogy sárga kerámiából van építve. Sárga kerámia. Valahogyan előttem volt az egész. Vagy bennem. Az apja építtette. »c Ez a sárga kerámia.«

Ez hozzám tartozott, mert ő már nem élt. »c«

Na, most milyen bírósághoz forduljon az ember, ha itten nincs már semmilyen rendes nekszusa?

Persze, tudtam, ki keveri ott a dolgot.

Ilyen ostobaság! Azt kelljen bizonygatnom, hogy élek, ha élek! »c« Hogyan lehet ezt bebizonyítani?

Záza. Megint a Záza.

Megint sok mindent kéne tudnia.

Ugyanis a Záza keze volt benne a dologban.

Nem tudom, hogy ezt is el kell-e mondanom.

Kitérő. Ez egy kitérő lenne.

Még el sem kezdtem, de nem lehet a végére érni.

Így nem lehet a végére érni.

MÁRIA

Jaj, a Záza teljesen bolond volt. Úgy is mondtuk, Zuzi. Már ő sem él. Nem igazából bolond, de még az is lehet, hogy igen. Annyira csúnya volt. Állítólag soha nem volt senkije, de én ezt azért nem hiszem. És az volt a mániája, hogy ő tartja össze a családot. A férjemnek volt a nővére ő. Egyszer dühében azt mondja nekem; beszél franciául?

Ezt most én kérdezem.

Mert kizárólag franciául beszélt. Valami svájci intézetben nevelték. Hogy felejtse el azokat a tollakat. De mintha a konyhalány tanította volna meg. Szóval dühében azt mondja nekem: mikor én már egy kultúrnép voltam, maga még majom volt a fán, szívem.

Így, hogy szívem.

»c« Mi állandóan nevettünk. Tíz évig nevettünk. Azt hiszem.

Rettenetesen sokat nevettünk. Állandóan nevettünk. Folytak a nevetéstől a könnyeink.

Meg azt is mondta volna ez a bolond Záza a hátam mögött, hogy micsoda illetlen dolog! grófnőt egy rendes zsidó családba! egy magyart.

Mennyit nevettünk. Nem tudom, hogy min nevettünk annyit. Minden ostobaságon nevettünk.

Aztán azt mondja nekem az ember a rendőrségen, hogy ide figyeljen, tisztelt asszonyom, ne zaklasson minket ilyen hülyeségekkel, hanem ha van még egy jó kényelmes fotelja, akkor üljön bele szépen és várja ki a végét. De hát minek a végét, jóember? Hát éppen ez az! a saját végét, asszonyom.

Na, akkor nyaljátok ki a seggemet. Nincsen időm itt veletek diskurálni. Mentem a rakpartra.

Meg a bosszúvágy is hajtott a Záza ellen.

»c Ilyen gyerekes dolgok.«

Akkor még az újpesti rakparton volt a teherhajók kikötője. Szögesdróttal kerítették újólag el, és fegyveresek is álltak a kapukban. Na, én ott egy padra szépen leültem. Azt hittem, nagyon ravasz vagyok. Mintha csak napoznék. Közben meg válogattam. Mikor egy idősebb matróz kijött, intettem neki. Fehér haja volt, kék szeme, eléggé hajlott a háta. »c Valamiben szolgálatára lehetek, asszonyom?« Ilyen udvariasan beszélt. Halkan. Kérdem, hová tart, mert szeretnék bizalmasan szót váltani. Mondja, csak a kocsmába, ide, mert egy sört inna. Megengedi, hogy elkísérjem? »c Éppen fordítva, nagyon megtisztelne vele.« Kurvának nem nézhetett. Nagyon szép ember volt. Talán tiszt, azért ilyen finom. Miközben arra vártam, hogy mit válaszol, mert sokáig hallgatott, még arra is gondoltam, hogy az sem lenne olyan nagy baj, ha inkább kurvának tartana. De mégis szégyelltem magam, mert én addig soha nem voltam ledér. Csakhogy ez olyan ledér dolog volt, ilyesmit kérni, mikor be sincs mutatva nekem. Teljesen ostoba voltam én. És ráadásul azt hittem magamról, hogy okos. Szóval, azt mondja, bocsássak meg neki, ő megérti, és mélyen átérzi helyzetem, de ők a Fekete-tengerre tartanak, s úgy hiszi, az nekem semmiképpen nem lenne kedvező irány. »c« Ezen jót nevettünk. De jöjjek vissza holnap, s bár nem ígérhet semmit, igyekezni fog.

Az ékszereim megmaradtak.

Egy hétig abba a kocsmába jártam.

»c Kézről kézre.« Mindenki suttogva beszélt. Nagyon udvariasan, mert azt hitték, ehhez a Ferihez tartozom. Ehhez az idősebb matrózhoz. Ez meg közben elhajózott. »c«

És amikor kérem a szokásos söröm, int a csapos a raktár felé, hogy menjek be oda. Benn majdnem teljesen sötét, és egy ávós. Na, gondolom nyugodtan, »c akkor vége.« De nem. »c Mert azt suttogja, szívesen segít.«

Pokolian meleg volt a nyár. Az aszfalt megolvadt.

Egy kisebb kofferba pakoltam.

Az utcán rosszul lettek az emberek.

Fölvettem az almazöld selyemruhám, a gyíkbőr szandálomat, és augusztus huszonharmadikán reggel nyolckor így ültem fel a vonatra.

Olyan üres volt, hogy azt hittem, ez valami tévedés.

Kucsera Lajosnak hívták az illetőt.

De indult, nyolc óra húszkor, menetrend szerint.

A retikülben a lehető legfinomabb útlevél, a képem is benne van.

Na, akkor ágyő. »c Nyaljátok ki a seggemet.« Megyünk.

Éppen kezdek nyugodtan nézelődni, ahogy elindult a vonat, elhagytuk a pályaudvart, képzelheti, de még javában kattogunk, mikor feltépik a kupém ajtaját, hogy ez az! három személy beront, ne mozdulj! így, hogy ne mozdulj!

Jó mesélni. »c«

Hát nem is mozdulok.

»c Tulajdonképpen még soha nem meséltem el.«

Hát aztán ezért mentem át a téren abban az almazöld selyemruhában.

»c Valamit mindig el kellett benne torzítanom.«

És most, hogy így mesélem, egészen mulatságosnak tűnik. »c«

Mert még arra is emlékszem, hogy hogy éppen arra gondolok, az ozsonnámat majd Demelnél költöm el, és akkor szakították fel az ajtót nekem.

Ismeri a Demelt?

A legkitűnőbb salátákat eheti nála az ember. A leghíresebb. »c És micsoda pástétomok. Mondjuk legalább olyan híres, mint a Sacher.«

MÁRIA

Legalább annyi időt hagyhattak volna, »c hogy végiggondoljak egy-két salátát meg pástétomot.«

Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy rögtön verni kezdtek.

Erről nem szívesen beszél az ember.

Az egyik a függönyt húzta be, a másik a tenyerét a számra szorította. A harmadik ütött.

Erről odabenn sem szívesen beszéltünk. Egymás között sem.

»c Mint a mesében,« a legkisebbik ütött.

Inkább csak a módszerekről informáltuk egymást. Csak szárazon, némi humorral, a módszereket mondta el az ember.

De akkor még nem is tudtam, mi ez. »c«

MÁRIA

Így beszéltünk róla. De nem szívesen.

Nem a szégyen miatt nem lehet róla, nem. Valamennyire a szégyenhez is hozzá tudja magát szoktatni az ember. De mintha ennek nem lenne pontos sorrendje. Azért nehéz elmesélni. Nincsen sorrendje. Pedig van sorrendje, de azt valami miatt rettenetesen nehéznek tűnik elmesélni.

»c« Akkor talán mégis a szégyen.

MÁRIA

»c Valahogyan a földre kerültem, és akkor az egyik ütött, ennek pisztoly volt a kezében, a másik rúgott, taposta az arcomat,« a harmadik csak állt. De például, hogyan kerültem a földre? »c A pisztoly agyával ütötte a fejem.« Ha a fejemhez kaptam, rúgták a hasam.

Egyszerre mindent nem lehet eltakarni.

Lefoghattak volna éppen. De hagyták, vergődjek. Így volt jó nekik. »c Ez például a módszerhez tartozik.«

MÁRIA

És semmi hang, képzelje el, hogy semmi hang. »c«

A retikülömből a földre szóródott a sok vacak, és ahogyan vergődtem, tapostak rajtam, minden recsegett, csikorgott, tört a talpuk alatt.

Semmi más. »c« Csak ez.

És ez olyan volt, mintha nem is a pudrié lenne, a rúzs, a tükör, »c hanem a fejem.«

De a második volt a szörnyűbb. Amikor először csinálják, akkor az ember még nem érti. Nem tudom, hány napig tartott az első, ezt nem tudom, talán három napig, éppen azért nem tudom, mert először még nem tudja az ember, hogy mi ez, de amikor már másodszor történik meg, akkor hirtelen világos lesz az is, hogy mi történt először. Másodszorra tavasszal vittek el, és akkor arra gondoltam, hogy nem, ezt másodszorra, ezt még egyszer nem lehet.

»c Van valami másik időszámítás.«

Záza küldött csomagot nekem. Igen finom holmikat. »c Tőle volt az a tavaszi kabátom.« Ilyen homokszínű, börberi kabát, raglán szabású, a legdivatosabb. Hát amikor magamhoz tértem, és volt már valami erőm, és úgy éreztem, ezt már nem bírom, ennek a kabátnak az ujjait a nyakamon megcsomóztam, és húztam a két ujját, húztam. Hogy meghaljak végre. Meg akartam fojtani magam. Persze nem volt erőm. Valami pincébe dobtak. Nem tudom, hol. És nevetséges, mert így nem is lehet. Nem volt semmi fény. Fölakasztani nem tudtam magam.

»c A másodikban már az első is benne van.«

Először még nem tudja az ember.

Csak él. Még mindig életbe’ van.

A másodikban már az édesapja is benne volt.

Talán ezért akartam megölni magam. Miatta is, vagy helyette.

»c Nem.«

Eszembe sem jutott.

És mégis.

MÁRIA

De ott hagytuk el, a vonaton. Még a földön feküdtem.

MÁRIA

Kicsit tán összekeverem az időket, de jó mesélni. A másodikból értheti meg az elsőt. Először én sem értettem, mi történik velem.

MÁRIA

»c Nem unja?«

Kicsit összekeverednek ezek az idők.

Jó mesélni.

Köszönöm magának, hogy elmesélhetem.

Nekem megkönnyebbülés.

Nagyon jó mesélni.

Most már nem fogom tudni abbahagyni. És utána rettenesen nehéz lesz. De most jó.

Rettenetesen jó mesélni.

El sem tudja képzelni, milyen jó mesélni.

Egyszerűen jó mesélni.

Megszabadulok.

Jó, jó, »c egyszerűen rettenetesen jó.«

MÁRIA

Megmutassam, hogyan próbáltam megfojtani magam?

Aztán majd mesélem tovább.

Így. Húztam. Annak a kabátnak az ujjait.

Én bolond. Nevetni kell. Azt hittem, bármit elkerülhetek.

De ott hagytuk el, »c még a vonatban vagyunk.«

De lehet, hogy ez nem is érdekes.

MÁRIA

Beszéljen.

Figyelmetlen vagyok.

Beszéljen.

És azzal a lánnyal mi lett?

MÁRIA

Most mit akar?

MÁRIA

Értem.

Ne jöjjön közelebb.

Maradjon ott.

Most nem bírnám elviselni az érzelmeit. »c Maradjon ott.«

Vagy üljön a székre.

Most meg mi van? »c« Mi történt? »c« Nem történt semmi. »c« Kicsit hosszabban beszéltem, és megfeledkeztem magáról. »c Most majd megpróbálom elképzelni, mi lett a lánnyal.«

Sírt.

»c« Aztán, mondjuk, megvigasztalódott.

Most nekem egyáltalán nincsen szükségem arra, hogy szeressem.

»c Valaki jól megvigasztalta.«

És megint nem történt magával semmi.

Mintha nem történt volna semmi.

Semmi.

MÁRIA

Hallgat?

MÁRIA

»c Hát akkor hallgasson.«

FIATALEMBER

Engedje meg, hogy kinyissam az ajtót.

MÁRIA

Inkább üljön le a székre.

FIATALEMBER

Szeretnék kimenni egy kicsit.

MÁRIA

Vagy lefektetem. »c Ha akarja, megmosdatom, lefektetem, betakarom, elaltatom,« de mesélem tovább.

FIATALEMBER

Itt sem tudok megmaradni.

MÁRIA

»c Most már nem tudom abbahagyni.«

FIATALEMBER

Soha, sehol nem tudtam megmaradni.

MÁRIA

Ezt a lányt, szerintem, csak kitalálta. »c Nekem találta ki, hogy beszéljek.«

FIATALEMBER

Soha, senkit nem tudtam szeretni.

MÁRIA

Én tiltakoztam, húztam az időt. »c Ezt ne felejtse el.«

FIATALEMBER

Viselem az apám testét. Ez megtévesztette magát.

MÁRIA

Én is akartam, persze.

FIATALEMBER

Az ember csak a szülei testét viseli. Nincsen más neki. Így aztán mégis van. Úgy látszik, mintha lenne.

MÁRIA

Menjen, ha akar. »c«

FIATALEMBER

Szégyellem magam, hogy ez a test nem én vagyok. Ez csak egy test. Nem én vagyok. Gyenge vagyok. Sajnálom és sajnáltatom magam, és közben szégyellem ezt. Nem bírom itt sem. »c«

MÁRIA

Menjen hát.

FIATALEMBER

Mindig csak akkor érzem jól magam, ha elmegyek. Mikor éppen nincs. Akkor jó. Ha elmehetek, akkor jó. Akkor jó, ha éppen megyek el és nincsen. A következő pillanat már rossz, akkor viszont sajnálhatom magam és ez jó, de ezt meg szégyellem. »c Akkor volt jó, amikor elhagytam ezt a lányt.« Nem hazudtam. »c Éppen akkor, mikor elmegyek.«

MÁRIA

Menjen.

FIATALEMBER

Azt hitte, ott maradok, de felhúztam a nadrágomat és mentem.

MÁRIA

Menjen.

FIATALEMBER

Még mondjon valamit.

FIATALEMBER

Hogy lássa, mennyire undorító vagyok, még arra is megkérném, hogy segítsen.

FIATALEMBER

Segítsen. »c Magának most már teljesen mindegy, úgyis elmegyek.« Segíthet is.

FIATALEMBER

Most már mást nem tehet. »c Csak segíthet nekem.« Nem szégyellem magam, kérek.

FIATALEMBER

»c Segítsen.«

FIATALEMBER

Köszönöm. Annyira szégyentelenné tett, hogy megköszönöm, és még ezt is ki tudom mondani. Hogy szégyentelenné tett. »c Köszönöm.«

FIATALEMBER

»c Nem mentem el.«

FIATALEMBER

»c Letérdeljek? Még hálásabb legyek? Vagy mire gondol? Most mit tegyek?«

MÁRIA

Csukja be az ajtót.

MÁRIA

És minden reggel ez a találkozás a téren. »c Képzelje el.« Én megyek, mindig átlósan mentem át, és ő jött szemben velem. Közben elolvadt a hó, tavasz lett.

A világ legszebb szerelmes történetét mesélem.

Szép, meleg tavasz.

Nincs mitől félnie, régen volt, egyszer volt, hol nem volt, még soha nem mondtam el, de ahogyan mondom, »c mese lesz ez is.«

MÁRIA

Soha többé nem fordultam utána. Lehet, hogy ő sem. Ezt nem tudom.

Illetve egyszer, még utoljára. De az más volt. Akkor kérte, és éreztem, hogy valami történni fog. De az más volt.

Úgy egyébként soha többé nem fordultam utána. Csak fájt a hátam. Amint távolodtunk, mindig rettenetesen fájt a hátam, mintha a hátam tudná, hogy megint egy egész napnak kell eltelnie, míg ismét láthatom. De amikor jött, megint jött, másnap újra jött szemben velem, s gyakran gondoltam, milyen szerencse, hogy Isten nem csupán egy napot teremtett, hanem a napokat, így, egymás után, úgy néztük egymást, hogy egész napra elég legyen. Kialvatlanul jött, és a másik napon derűs volt, ha sütött a nap, kezében hozta kalapját, és szépen borzolta a szellő a haját, ezt különösen szerettem, ezt a szellőt, a haját, a szellő a hajához ért, de akármilyen volt is, ez nekem egyáltalában nem volt lényeges, mert egy idő után tudtam, és nem tudom, mennyi idő után, hogy lehet bármilyen, bármilyen, ha kiszúrnák a szemét! ha arcát vitriollal öntenék le, ha egy szép napon hiányozna a feje, igen, a feje! az sem érdekes, csak jöjjön! jöjjön minden napon, minden reggel jöjjön így át a téren, átlósan, ahogyan nekem kell, ahogyan én is, a platánok alatt.

A platánfa nagyon későn bontja ki a leveleit. Már zöldek a többi fák, a platán még csupasz.

Egy idő után, nem tudom, mennyi idő után, de ez talán nem is lényeges, tudtam már, hogy ki ő, és ő is tudta, ki vagyok én, tudtam, hogy tudja. De már előbb köszönni kezdett. Finoman. Csak úgy. Ha a fején volt kalap, kicsit megemelte, csak kicsit, ha pedig a kezében hozta, akkor szinte észrevétlenül meghajolt, nem bicentett, ó nem! meghajolt! Finoman, szinte észrevétlenül.

Én persze nem viszonoztam ezt.

Egy idő után abbahagyta.

Akkor már szépen öltözködtem is. »c Amit a Záza küldött.«

Már ezt meséltem. Akkor kaptam ezt a tavaszi kabátot, a homokszínűt.

Így volt a jó, hogy a testemen kívül semmi ne maradjon.

»c Ágyra jártam.«

Ez az unokafivérem szerzett egy jó kis állást, természetesen nem az én nevemre, hanem az ágyadónőm lett rá bejelentve, s így megkaphattam tőle a fizetésem felét, mert a másik fele az ágyra járt.

De csak este nyolctól reggel nyolcig lehetett az ágyra járni.

Nyitottam, csuktam az ajtókat, sikáltam a kádakat, a fürdőben voltam felügyelő.

»c A fürdőben,« igen.

»c Az ágy alatt tarthattam a ruháimat.«

Látja, éppen a fürdő.

»c Délután a cukrászdában üldögéltem,« s egyszer ő is bejött. »c«

Ilyen nagy családi ágyban aludtunk, vizes volt a fal, minden büdös, s a másik asszony, aki a másik ágyban aludt, álmában megfogta a kezem. »c« Keresett egy kezet.

De miért éppen a fürdő? »c Miért a fürdő?«

Mert az ágyadónő egy idő után azt akarta, hogy többet adjak. Ne csak a felét. »c Na, adtam a csomagokból is neked.« De az sem volt elég.

Ha kisütött a nap, nem volt kedvem cukrászdába menni. S amint sétálok a parkban, süttetem magam és igazán nagyon boldog vagyok, egyszer, egy ilyen délutánon megint jött, megéreztem, hogy ő, fájni kezdett a hátam, rögtön fájni kezdett, mert most nem szemből jött, mint reggelente, hanem a hátam mögül. Először nem is mentem gyorsabban. Mintha csak úgy sétálnék tovább. Nézelődnék. De éreztem, hogy ő. Nem fordultam volna hátra, de tudtam, ő, mert ennél jobban én még senkinek nem ismertem a lépéseit. Jött utánam. Aztán gondoltam, bemegyek abba az utcába ott, akkor majd elmarad. Mert nem akartam volna beszélni vele. Jött utánam. Nem tudom, miért, de beszélni azt nem. Csak nézni. Gondoltam, akkor továbbmegyek, majd elmarad, mert itt nagy volt a forgalom, de olyan helyen, ahol nincsenek sokan, biztosan nem merészel mutatkozni velem. Jött utánam. »c Akkor az sem zavarja, hogy pestises vagyok.« Mentünk egy utcán, sütött a nap, én elöl, ő utánam, senki nem járt az utcán, csak az ereszek csepegtek csendesen, s én félni kezdtem, nem tudom, miért. De éreztem, hogy fél. Csakhogy nem tudtam megfordulni, hogy valamit mondanék neki, rettenetesen fájt, hogy jön utánam, és ez a félelem is fájt, és éreztem, hogy szólni ő sem tud, nem tud mást, csak jönni utánam. Így mentünk. Mindig bekanyarodtam, mindegy volt, hová, csak reméltem, hogy akkor majd elmarad, de jött utánam. Meg azt csináltam, mintha valahová sietnék, de akkor ő is meggyorsította a lépteit, s ezzel leleplezett. »c« Aztán futni kezdtem. Akkor már sötétedett. Nem futott, de jött utánam, s egy idő után már nem futhattam tovább és akkor beért. Közben este lett.

És reggel ugyanúgy mentünk át a fák alatt. Mikor találkoztunk, ő megállt. Én mentem tovább. »c« Még csupaszok voltak a fák.

Néha elmaradt délután. És már reggel sem állt meg, mintha valamit mondani szeretne, mert ez kialakult közöttünk. Kialakultak a szabályok.

Például volt, mikor egyszerre léptünk. Bal-jobb, bal-jobb, mennek a majmok. És tudtam, hogy ő is erre gondol, és ilyenkor nagyon vidámak voltunk, nevettünk. Nem nevettünk, csak egyszerre léptünk, s ez azt jelentette, hogy nagyon vidámak vagyunk. Mintha nevetnénk.

»c« Máskor meg szörnyű volt. Még véletlenül sem léptünk ütemre, olyan nagy volt a szomorúság. Mintha soha nem akarna vége lenni. Csak ezek a szörnyű utcák. Az estét vártuk, hogy vége legyen, de egyre hosszabbak lettek az esték, és már nem mehettem nyolcra haza.

»c Haza.«

Nem tudtuk abbahagyni.

Az a másik asszony fogta a kezem, és én is úgy tettem, mintha aludnék. Ez volt akkor a hazám. Ez a kéz.

És akkor meggyorsította a lépéseit. Nem értettem. »c Ezt nem értettem.« És elém került. Nem fordult szembe velem, ment előttem. Elém került. »c Ezt nem értettem,« de nem tudtam megállni én sem, s ahogy mentem utána, sütött a nap, megértettem, hogy nem bírja tovább. »c« Azt akartuk, vége legyen. Megsértette a szabályokat. »c Akkor legyen vége.« Mentünk. Én megálltam. »c Ha vége lett volna, már azt sem lehetett volna kibírni.« Én megálltam, és aztán elindultam visszafelé. Legyen vége. Futni kezdett, és megint elém került. Nem értettem. De most nem fordulhattam vissza újra, annyira nem akarhattam, hogy vége legyen, mentem utána, és ebből megértettem, hogy ezek most új szabályok, »c és ezeket is be kell tartani.«

Attól kezdve ő ment elöl.

Az ágyadónő meg azzal érvelt, hogy én borravalókat is kapok, és az állás amúgy is az ő nevén van. Fizettem.

Mindig sütött a nap.

Mentem utána.

Sütött a nap.

Most így lett este, »c ő ment elöl.«

Délben ittam egy liter tejet és két kiflit ettem. »c Szép voltam.« Szőke, sápadt és sovány.

Mint a lány, akit kitalált nekem.

»c Ha ismerősökkel találkozott, és illett beszélgetnie, akkor elé kerültem,« vártam rá.

FIATALEMBER

Nem hazudtam.

MÁRIA

»c De néha azt játszottam, hogy eltűnök.«

FIATALEMBER

Nem hazudtam.

MÁRIA

»c Csak ritkán,« mert láttam, amikor előléptem egy kapu vagy egy hirdetőoszlop mögül, láttam, ez fáj neki.

Aztán egy kapu előtt megállt. Szembefordult velem. Ezt nem értettem. »c Akkor megint megváltoztatta a szabályokat.« De olyan gyorsan csinálta, nem volt időm megállni, barna kapu, régi barna kapu, nem értettem, de talán nem is akartam megállni és mentem is volna tovább, ha nagyon halkan, egészen halkan nem szólt volna hozzám: »c miért nem szól hozzám, Mária?« Nem értettem. És akkor megálltam mégis. Azt hittem, csak egy pillanatra, mert akartam menni, tovább, de láttam, hogy a csengőn van a keze és csöngetett, engem nézett és én néztem őt, s ezért aztán nem is mozdulhattam onnan, de már nyitotta is valaki a kaput, s ő intett udvariasan, menjek, olyan udvariasan és finoman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, a kapu mögött egy asszony állt és nem nézett az arcunkba és nem köszönt, valahogy maga elé nézett, mintha nem akarná nézéssel erőltetni a szemét, így vezetett át minket az udvaron, az udvaron túl már a mezők, egy ajtó előtt megállt, kinyitotta nekem, nekem nyitotta ki, ezt éreztem, »c és én beléptem.« Ő becsukta az ajtót, és ráfordította kétszer a kulcsot. Fehérre meszelt falak között voltunk, szép, tiszta szobában. Besütött a nap. Egy feszületre sütött, a fehér vaságy fölött. Vaskályha. Fehér szék. Fehér zománckanna és lavór. Törülköző. »c« Semmi más.

Ő az ajtónál maradt, én fogtam a széket.

Csend volt.

Mint most. »c«

Addig simogatott, mert nem ölelt, illetve ölelt, »c hisz bennem volt, mert jobban nem lehetett bennem, de nem úgy ölelt, hanem simogatott, mintha én lennék benne, addig simogatott, mindenütt simogatott, simogatott kívül és belül, illetve nem volt ilyen, csak simogatott, a szájamat simogatta és mintha a méhemet simogatta volna, megállás nélkül simogatott, és tudtam, azért is simogat így, hogy beszéljek,« hogy adjak ki valamilyen hangot magamból, csak simogatott, »c nem volt más, mint egyetlen finom simogatás, a teste, a súlyos teste, a teste alatt a fulladás is simogatás, s addig simogatott, nagyon sokáig,« jaj, rettenetesen sokáig, »c míg el nem öntött minket a fájdalom,« valami fájdalom egy szép, ködös mezőn, itt ért a fájdalom, hogy akkor ennek is vége van, de én mégsem beszéltem. »c« Mintha elájultunk volna vagy aludtunk. De mégis hallani lehetett, ahogyan néha léptek koppantak az ablak előtt. Egymás karjában aludtunk. »c De mintha mégis láttam volna ezt a szörnyű szobát.« Éjszaka volt.

Éjszaka.

Így történt.

Délután vittek el a fürdőből. Másodszor a fürdőből vittek el. Éppen kiléptem abban a tavaszi kabátban a hátsó bejáraton, ahol a személyzet közlekedik. Hátulról puhán belém karoltak, s a fülembe súgták, hogy egy szót se!

»c Mért szóltam volna?« Kinek?

A szememet bekötötték. Mégis éreztem, elvisznek innen. Országúton rohant az autó.

Összesen kétszer voltunk ebben a szobában.

»c Kétszer.«

Egy szót se szóltak. »c Hová lesz a sétakocsikázás, ha szabad érdeklődnöm az uraktól?« Ugyanis tudtam, mi következik. De nem válaszoltak. Azt hittem, tudom, mi következik. Aztán bekanyarodtunk, a kerekek alatt kavics csikorgott. Valami kert lehetett, talán már este volt, hűvös. Egy lépcsőn fölvezettek, és kinyitottak egy ajtót előttem. Belöktek. Nem jöttek be velem, az ajtót becsukták. Itt is csend volt. Én álltam. És furcsa szag. De éreztem, valakik vannak itt.

FIATALEMBER

Elég.

MÁRIA

Valaki lépett, felém. Leoldozta a szememről a kötést. A másik ütni kezdett.

FIATALEMBER

Elég.

MÁRIA

»c Ezek ketten ütöttek.« A harmadik nézte egy fotelból.

FIATALEMBER

»c Elég! «

MÁRIA

Ez például a módszerhez tartozott.

FIATALEMBER

»c Ne! «

MÁRIA

Szőnyegbe csavartak. Gumibottal ütötték a talpamat. A harmadik halkan kérdezett a fotelból. »c Sót tömtek a számba.«

FIATALEMBER

»c Elég! «

MÁRIA

Egy pincében magamhoz tértem. »c Milyen érdekes, még mindig élek.«

FIATALEMBER

»c Ne!«

MÁRIA

Újra vittek. »c Most megint autóval utaztunk, és nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Valami széles kőlépcsőn mentünk fölfelé, és olyan rettenetesen békés volt, mert jöttek és mentek mások is a lépcsőn, és ezek ketten köszöntek, hogy jó napot, ügyész elvtárs,« meg ilyet.

FIATALEMBER

Elég!

MÁRIA

Csókolom, Margitka. »c Erre a Margitkára pontosan emlékszem.«

FIATALEMBER

»c Elég!«

MÁRIA

Kopogtak egy ajtón, amikor megálltunk. Valaki kiszólt belülről, hogy lehet, »c de nekem ez olyan volt, mintha az ő hangja lenne, és akkor megőrültem.«

FIATALEMBER

Ne!

MÁRIA

»c Biztosan megőrültem és akkor azt is csak képzelem, hogy leveszik a szememről a kötést, és az ajtót kinyitják.« Az íróasztalnál ült, és egy nővel beszélt, és a nő az íróasztalnak támaszkodva állt, csak úgy nekitámaszkodva az íróasztalnak, könnyedén.

FIATALEMBER

»c Ne! «

MÁRIA

Először ránk se nézett, a nővel beszélt, de ezek átadtak neki egy dossziét, és kimentek, és egy másik ajtón a nő is kiment, de még visszaintett, hogy majd folytatják. Ő nem ismert föl engem, én viszont nézhettem őt.

FIATALEMBER

Nem!

MÁRIA

»c És végre láttam.«

FIATALEMBER

»c Nem! «

MÁRIA

Felugrott, »c de akkor már hiába.« Akkor már láttam. Végre láttam. »c Hogy kerül ide?« Ezt a hülyeséget kérdezte tőlem. Fogta a kezében a dossziét, amit odaadtak neki.

FIATALEMBER

»c Elég! «

MÁRIA

Soha, egyetlen szót sem mondtam neki. Soha, egyetlen szót. »c Az ügyet természetesen nem vállalom. Ezt a hülyeséget mondta nekem. De én szerencsére soha egyetlen szót nem mondtam neki.« Soha, egyetlen szót se.

FIATALEMBER

»c Elég! «

MÁRIA

És kirohant a szobából.

FIATALEMBER

Ne!

MÁRIA

»c Aztán megint a pince,« levittek. És sokáig nem történt semmi. Nem tudom, milyen sokáig, de sokáig. Aztán megint verni kezdtek.

FIATALEMBER

Elég!

MÁRIA

De éreztem, hogy ott van fölöttem. Nem gondoltam rá, mégis éreztem.

FIATALEMBER

Elég!

MÁRIA

Semmi mást nem éreztem, nem az ütéseket, csak azt éreztem, hogy ugyanabban a házban vagyunk. »c Fájt a ház.«

FIATALEMBER

»c Elég!«

MÁRIA

»c Ugyanabban a házban vagyunk. Fáj a ház.«

MÁRIA

»c Ugyanabban a házban.«

MÁRIA

Ugyanabban a házban voltunk.

MÁRIA

Jó hideg víz.

MÁRIA

Nyár lett, és megint mehettem át a téren. Ilyenkor legszebbek ezek a platánok, fátyolosra szűrik a fényt, és erről a fényről még nem is tudtam beszélni, nem is lehet, de hiába csináltam úgy, hogy reggel, megint reggel menjek át először, nem volt sehol. És délután se.

Annyira nem, hogy már el sem tudtam menni onnan.

Azt hittem, soha többé.

És mégis jött, ugyanúgy, mint régen, szemben velem, át a téren, ő jött, én mentem, de nem gondoltam, valahogy nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz, de hát közben eltelt egy év.

Nyár volt, meleg.

Megállt, és én is megálltam. Így álltunk abban a fényben. Egy normális délelőtt, jöttek-mentek az emberek. Talán ő indult először, ezt ma már nem tudom, képtelen vagyok visszaemlékezni rá, talán nem is akarom, talán túl fontos lenne, de én mentem tovább.

Ez bosszú volt. És ott voltam másnap reggel is. És utána is. Mintha szerettem volna elfelejteni, pedig tudtam, hogy nem szeretném elfelejteni, csak bosszút akarok állni. Elvégre jogom van itt menni át, ehhez jogom van. De ez nem tartott soká. Megállt. Sovány lett, nem volt sápadt, hanem egy idegen arcon sárga bőr. Látszott, hogy ez bőr egy idegen arcon. Azt mondta, most az egyszer nézzen hátra, Mária, szeretnék magától elbúcsúzni, elmegyek. Nem értettem. És ment tovább. Nem volt nála semmi táska. Nem értettem. Ment tovább. Akkor sem szóltam. Soha. De hátra kellett néznem. Akkor igen. Ő ment egyenesen, át, nem nézett vissza, ő nem, csak láttam, valamit előhúz. A zsebéből húzta elő.

Ez volt a búcsúzás.

Állítólag ez a legbiztonságosabb, a szájába lőtt.

Hát befejezte az életem.

MÁRIA

Elfogyott.

MÁRIA

Én azt hittem, nem igaz.

FIATALEMBER

Úgy, ahogy elmeséltem.