Drámák
Protokoll
|
| Szívom a szívom a port, |
| nyelem a nyelem a könnyt, |
| az urak, az urak porát, |
| a fájdalom ledönt! |
PROTOKOLLFŐNÖK
Ürítsük poharainkat a két város testvérbarátságára!
POLGÁRMESTER
Igyunk!
Megragadják a korsókat, egyetlen hajtásra kiisszák, undorodva összerázkódnak.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Kitűnő bor ez, testvér!
POLGÁRMESTER
Legjobb pincék legjobb borát töltöttem nektek!
MÁSIK POLGÁRMESTER
Micsoda zamat! a szaga… a színe…
Ismét isznak és összerázkódnak, majd a két Polgármester összeölelkezik, lapogatják egymás hátát.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Kitűnő bor.
POLGÁRMESTER
Kitűnő bor!
PROTOKOLLFŐNÖK
Kitűnő bor.
TAKARÍTÓNŐ
Énekel.
| Szívom a szívom a port, |
| nyelem a nyelem a könnyt, |
| az urak, az urak porát, |
| a fájdalom ledönt! |
POLGÁRMESTER
Igyunk! A két város jövőjére. Barátságunkra.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Felemel egy korsót. A szép nőkre! Duzzadt keblükre, meleg ölükre! A Takarítónő felé emeli a korsót. Igyunk a szépasszonyra!
TAKARÍTÓNŐ
Sikítva énekel.
| Szívom a szívom a port |
| nyelem a nyelem a könnyt, |
| az urak, az urak porát, |
| a fájdalom ledönt! |
POLGÁRMESTER
Érzelemtől elfulladó hangon. Mindenre igyunk, ami szép az életben! A napfényre, a lágy kenyérre, szeretőinkre, és igyunk és igyunk a borra!
PROTOKOLLFŐNÖK
Igyunk!
Isznak, az undortól összerázkódnak.
TOLMÁCS
Feleszmél, fordít. Igyunk!
TAKARÍTÓNŐ
Halkan, apatikusan énekel.
| Szívom a szívom a port |
| nyelem a nyelem a könyt, |
| az urak, az urak porát, |
| a fájdalom ledönt! |
MÁSIK POLGÁRMESTER
Lírai hangon. Polgármester úr! ahogy az Önök városának, a városuk egyszerű népének szomorú dalait hallgatom, összeszorul a szívem. Mit a szívem? Egész lényemet átlengi a szomorúság… Mit a lényem? A bensőmet… Ej, nincsen szebb az egyszerű nép egyszerű dalainál…
PROTOKOLLFŐNÖK
Ordít. Zene!
A zenekar, figyelem! nem gépzene, zenekar! harsogva játszani kezdi a dallamot, az urak összefogódzva énekelnek.
POLGÁRMESTER
Énekeld, szépasszony, velünk a dalt!
A takarítónő is énekel, de hangja élesen kiválik, szinte felemelkedik a többi hang fölé.
MIND
| Szívom a szívom a port, |
| nyelem a nyelem a könyt, |
| az urak, az urak porát, |
| a fájdalom ledönt! |
A Takarítónő felemeli a porszívó rúdját, és elindul Méla Polgármestere felé, hirtelen csend lesz. Nagyon halkan, visszafogott hangon beszél. Közben jól hallatszik a lélekharang.
TAKARÍTÓNŐ
Polgármester úr… Éjszaka szellem jár a városban. A szél hátán lovagol be a kéményekbe, kopog a kályhák ajtaján, s kilép a szobákba. Polgármester úr! Tartóztassa le az éjszakákat! Polgármester úr… Mire megvirrad, halottak a gyerekeink… Polgármester úr, ha sötétség borul a városra, nem hallja a kürtőkben sikoltozó gyermekeinket?
Nagyon hosszú csend.
Sikít. Polgármester úr, meg-hal-nak a gye-re-kek!
POLGÁRMESTER
Micsoda?
PROTOKOLLFŐNÖK
A gyerekek élnek.
POLGÁRMESTER
Miért?
MÁSIK POLGÁRMESTER
Miről van szó?
TOLMÁCS
A gyerekek élnek.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Miért?
TAKARÍTÓNŐ
Közelebb lép, folytatja, a jelenet ismét drámai. Amikor felkel a nap, megszólalnak a lélekharangok. Szólnak a lélekharangok, és dübörög a föld a kis fehér koporsókon. A göröngyös vörös föld nyeli el gyermekeink testét… Az a föld, amely olyan jó bort terem… Nem hallja a lélekharang szavát, Polgármester úr?
A lélekharang hirtelen elnémul.
POLGÁRMESTER
Nem hallom.
A lélekharang ismét megszólal.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Miről van szó?
TOLMÁCS
Nem hallom.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Miről van szó?
TOLMÁCS
Hagosabban. Nem hallom.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Ordít. Miről van szó?
TOLMÁCS
Ordít. Nem hallom.
POLGÁRMESTER
Ordít a Takarítónőhöz. Hogy kerül maga ide?
TAKARÍTÓNŐ
Reggel a fiamat temettem.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Ordít. Miről van szó?
TOLMÁCS
Ordít. Reggel temettem a fiamat!
TAKARÍTÓNŐ
Ordít. Polgármester úr! Nézzen ki az ablakon. Egész nap, reggeltől estig, napfelkeltétől napnyugtáig viszik át a téren a könnyű, fehér koporsókat.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Őszinte megdöbbenéssel. Oh, oh! Megfogja a Takarítónő vállait. Bár számos probléma és nehézség adódik városainkban…
MÁSIK PROTOKOLLFŐNÖK
Üvöltve, majd hirtelen lehalkítva hangját vág közbe. Engedje meg…
A Másik Polgármester nem érti, tétován körülnéz, keze még mindig a Takarítónő vállain nyugszik.
MÁSIK PROTOKOLLFŐNÖK
Engedje meg…
MÁSIK POLGÁRMESTER
Kezét leveszi a Takarítónő válláról. Engedje meg…
MÁSIK PROTOKOLLFŐNÖK
…hogy magam és városom nevében…
MÁSIK POLGÁRMESTER
…hogy magam és városom nevében…
TOLMÁCS
Engedje meg, hogy magam és városom nevében…
PROTOKOLLFŐNÖK
Engedje meg…
POLGÁRMESTER
Engedje meg…
PROTOKOLLFŐNÖK
…hogy magam és városom nevében…
POLGÁRMESTER
…hogy magam és városom nevében…
MÁSIK POLGÁRMESTER
Mit mond?
TOLMÁCS
Halk, színtelen hangon fordít. Engedje meg, hogy magam és városom nevében…
MÁSIK PROTOKOLLFŐNÖK
…kifejezzem legőszintébb részvétemet és együttérzésemet…
MÁSIK POLGÁRMESTER
…kifejezzem legőszintébb részvétemet és együttérzésemet…
TOLMÁCS
…kifejezzem legőszintébb részvétemet és együttérzésemet…
PROTOKOLLFŐNÖK
Váratlanul felordít. …kifejezzem legőszintébb részvétemet és együttérzésemet…
POLGÁRMESTER
Ugyanolyan hangsúllyal. …kifejezzem legőszintébb együttérzésemet és részvétemet…
MÁSIK POLGÁRMESTER
Ordít. Mit mond?
TOLMÁCS
…kifejezzem legőszintébb részvétemet és együttérzésemet…
Ezt már maguk sem hiszik el.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Ordít. Mit mond?
TOLMÁCS
Halk, színtelen hangon fordít. …kifejezzem legőszintébb részvétemet és együttérzésemet…
POLGÁRMESTER
Ordít. Ki mondta ezt?
TOLMÁCS
Ordít. Ki mondta ezt?
MÁSIK PROTOKOLLFŐNÖK
Váratlanul túlharsogja az egészet. …fia elhunyta alkalmából…
MÁSIK POLGÁRMESTER
Mit mond?
TOLMÁCS
…fia elhunyta alkalmából…
PROTOKOLLFŐNÖK
Ordít. …fia elhunyta alkalmából…
TOLMÁCS
…fia elhunyta alkalmából…
POLGÁRMESTER
Ordít. …fia elhunyta alkalmából…
TOLMÁCS
…fia elhunyta alkalmából…
Mint lemezen a megakadt tű, apatikusan.
MÁSIK POLGÁRMESTER
Ordít. …fia elhunyta alkalmából…
TOLMÁCS
Készségesen, halk, színtelen hangon fordít. …fia elhunyta alkalmából…
PROTOKOLLFŐNÖK
Ordít. Ezt én mondtam… Fia… elhunyta alkalmából…
POLGÁRMESTER
Ordít. Ezt én mondtam! Fia… elhunyta alkalmából…
TOLMÁCS
Halk, színtelen hangon fordít. Ezt én mondtam. Fia elhunyta alkalmából…
MÁSIK PROTOKOLLFŐNÖK
Micsoda? Fia elhunyta alkalmából?
MÁSIK POLGÁRMESTER
Micsoda? Fia elhunyta alkalmából?
TOLMÁCS
Fia elhunyta alkalmából…
Lassan elsötétedik a színpad, és a sötétből még egyre hallatszik.
POLGÁRMESTER
…a fia elhunyta alkalmából…
TOLMÁCS
…a fia elhunyta alkalmából…
MÁSIK POLGÁRMESTER
…fia elhunyta alkalmából…
A szín teljesen sötét, csend van. Olyan sokáig kell csendnek lennie, hogy a nézőtéren egy pisszenés se hallatszódjék. Akkor fel lehet gyújtani a nézőtéri világítást, és mindenki mondhatja, amit akar…
Comedia perpetua – a műfaji megjelölésnek ez a formája talán hangsúlyosabban utalhat egy lehetséges előadás stílusára.
Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy a játék folyamatos ideje nem szakítható meg szünettel, hanem arról is, hogy ebben a komédiában a szöveg kifejezetten zenei szervezettségű.
A mondatoknak önálló ritmusuk van, s ezáltal olyan alapegységet képviselnek, mint a zenében a hangok és a hangsorok. Ezt a ritmust nemcsak a mondat prózai tartalma, az értelme befolyásolja, hanem az is, hogy a mondat, illetve a mondatok sora milyen nagyobb egységben foglal helyet. A darab bizonyos szempontból az operát tekinti mintájának, áriákból, duettekből és tercettekből építkezik. Ezeknek a nagyobb egységeknek az egymásrahatása adja a darab szerkezetét.
És végső soron a szereplők hangszínét is meg lehetne adni. Klára mezzoszopránban, Zsuzsa altban, Jóska tenorban beszél. Az egyetlen valóban prózai mondat Andrásé.
Az előadás módja szintén zenei műszóval jelölhető: con amore játszandó, tehát a szeretetteljes bensőségességnek azon a szintjén, ami megengedi, hogy a kimondott szóról ne lehessen egyértelműen eldönteni, hogy vajon nem elhallgatott gondolat-e.
A nyitott színpadon teljesen üres szoba. Mély, magas, tág tér. Minden valódi. Az is, ami egyelőre nem látható. Most, tekintettel a nagytakarításra, a falakon nem maradt más, csupán a képszögek, valamint a bútorok, a szőnyegek, a képek és a képecskék és a nagy falitükör helye; de a szögek valódiak, valódiak a koszolódások is, azok a valódi tárgyak hagytak itt nyomot, melyek a játék végén majd ismét valódi helyükre kerülnek.
A fal színe eredetileg fehér volt. Aranyozott csillár lóg a mennyezetről.
A rivaldával párhuzamosan, valamivel a színpadnyílás vízszintes felezővonala fölött, egy karnisrúd fut át a jobb oldali és a bal oldali takarás között. Rézből van, de eloxidálódott. A játék utolsó pillanatában ide kerül fel az a hatalmas, habos muszlinfüggöny, amit majd el is húznak, hogy mögötte bontakozhassék ki teljes pompájában a szemérmes végzet, s a játéknak vége legyen.
A rivaldával párhuzamos falon félig nyitott, szárnyas ajtó, olyan üveges ajtó, amely minden rendes polgári drámában játszik. Mögötte hall; a hallban zsúfolták össze a szoba teljes berendezését, oly módon, hogy az egymásra halmozott bútorok és tárgyak között csupán egyetlen járásnyi hely maradjon.
Csak biedermeier bútorok használhatók; a könyvszekrény, a komód, a kanapé, a fotel, az asztalka és a tükör kizárólag biedermeier lehet, s csupán a mérhetetlenül sok tárgyacska származhat másféle korszakokból, mondjuk, az empire-tól a szecesszióig, de ennél újabb tárgy nem kerülhet a szobába – azon a pontosan életnagyságúra nagyított és barnított amatőr felvételen kívül, mely egy szép fiatal férfit ábrázol fürdődresszben, amint valami folyóból kijön.
Ezt a rámára kasírozott képet még nem távolították el, a nézőtérrel szemben, a hall ajtaja mellett függ a falon, de ha majd leakasztják és kiviszik, akkor bántóan fehér foltnak kell a helyén maradnia.
A járás végén, a hall mélyén még egy ajtó nyílik, az is nyitva van: az előszobára látni, onnan közelíthető meg a konyha és a fürdőszoba, s onnan fognak minden, takarításhoz szükséges holmit behordani.
A szoba lágyan világított, mondhatnánk, dereng, a hallban félhomály van, de az előszobába, hogy a lakás perspektívái tökéletesek lehessenek, keményebb fény is betűzhet. A fények mennyisége és minősége a játék ideje alatt nem változik, hiszen valójában nem megy az idő, még ha minden valóságos is; vagy éppen, mert minden valóságosnak tűnik, ezért nem megy az idő.
A szoba bal oldali falán még egy ajtó, ez kisebb, de ez is nyitva van.
KLÁRA
A bal oldali ajtón bejön. Hol van, Zsuzsika? Hová tűnt? A hallon át kimegy.
Szünet .
ZSUZSA
Gyorsan bejön a bal oldali ajtón, kezében hosszú nyelű partvis, találomra pókhálózni kezdi az egyik falat.
JÓSKA
A hallon át bejön, kezében vízzel teli vödör. Nincsen itt? Zsuzsika! Hagyd már a fenébe azt a falat. Figyelj rám, Zsuzsika! Én nem hazudok.
ZSUZSA
Ne tegezz.
JÓSKA
Tegeztem? Higgye el, hogy ez bolond. Éjszaka kilesheti. Ha süt a hold, akkor kimegy a kertbe, de nem ám az ajtón, hanem az ablakon, és táncol. Ma éppen holdtölte van. Még a kutyák is vonyítanak neki. Nézi a holdat és táncol. És kopasz. Az csak paróka a fején, ha éjjel leveszi a parókáját, akkor teljesen kopasz. Foga sincs már, csak műfogsora. Hálóingben táncol. Képzelje el.
ZSUZSA
Mennyi a telek?
JÓSKA
Nyolcszázhatvan négyszögöl.
ZSUZSA
Tulajdon vagy bérlemény?
JÓSKA
Nem tudom.
ZSUZSA
Mosd az ajtót.
JÓSKA
Szerelmes belém. Leteszi a vödröt. Tőle kaptam ezt a nadrágot is. Úgy tesz, mintha még mindig gyerek lennék, mintha megengedhetné magának. Megsimogatja az arcomat. Kérdezi, kell-e pénz. Kérdezi, hogy fürödtem-e, mert túl erős a szagom. A lány hátára tapad, finoman megérinti a melleit.
Dulakodnak, a vödör fölborul, a víz kiömlik.
ZSUZSA
Kurvának nézel te engem?
Pofon üti a fiút.
JÓSKA
Miért, nem az?
Szünet.
KLÁRA
A bal oldali ajtón bejön. Zsuzsikám, kedves, a sikáláshoz föl kéne tenni melegedni a vizet a nagyfazékban. De én ezt nem bírom mind észben tartani. Inkább elmegyek valahová. Jóska majd lesz olyan kedves és fölteszi. Nem tudom, hová. Átmegyek Romsauerékhoz. Vagy valahová. Itt csak láb alatt vagyok. Kimerültem. Csináljanak, amit akarnak. Jóska mindenben segít. Elfáradtam. Rettenetesen fáradt vagyok.
ZSUZSA
A partvissal pókhálózza a falat. Tessék menni nyugodtan. Csak azt szeretném kérni, hogy mégse tessék engem így szólítani. Inkább Zsuzsának. Nem szeretem, ha becéznek.
KLÁRA
Most minek zavarja meg azokat a szegény pókokat? Tudja, milyen érdekes állat a pók?
ZSUZSA
Minden pókot meg fogok ölni.
KLÁRA
Ha a díványon heverek, órákig el tudom nézni, ahogy lesben ülnek a sarokban. A szemem még nagyon jól működik. Mindent látok, pontosan. Minek hagytam, hogy erőszakoskodjon velem? Engem a piszok már egyáltalán nem zavar. Mire való itt ez a felfordulás? A piszok is szép. Az is szép, ami csúnya. Majd ha öreg lesz, akkor meg fogja érteni, hogy minden jó, ami van. Mi történt azzal a vízzel? Csak az a rossz, ami nincs. Az csúnya. Az nagyon csúnya.
ZSUZSA
Kiömlött.
JÓSKA
Felrúgtam a vödröt.
ZSUZSA
Véletlenül felrúgta a vödröt.
JÓSKA
Amikor a nyakába akartam harapni.
ZSUZSA
Legalább fölázik a mocsok, könnyebb lesz sikálni. De nekem ne tessék ilyesmiket mondani. Ha azt tetszik mondani, hogy a piszok szép, akkor az életemnek semmi értelme sincs. Gyűlölöm.
KLÁRA
Csak arra kérném, ne tetszikezzen. Ez olyan cselédes.
ZSUZSA
Minden kicsi mocskot külön gyűlölni tudok. A hajszálakat a díványpárnán. A beszáradt fogpasztát a fogkefe tövében. A port. Gyűlölöm. Legszívesebben hosszú körmöket növesztenék. Csak azért tetszik azt mondani, hogy szép, mert nem tetszik ismerni a mocskokat. A konyhák sarkában, a mosogatók alatt. Ott olyan, mint a békanyál, nyúlós és hideg. A lábasok füle mögött megkövesedik. Késsel kell vakarni. A fürdőkádban szőrös retek. Az ajtókon zsíros kéznyomok. A pehelypaplanok bűzlenek. A napra kell kitenni. A padló hézagjaiban porgumók. Aki nem nézi, nem látja. Mindenkinek másféle van, a magáéhoz mindenki hozzászokik, de minden másféle mocsok is ugyanolyan. Nekem azért volt olyan sok helyem, mert mindig elölről akarom kezdeni. Meg kell jól figyelnem. Ki kell tanulnom.
JÓSKA
Nem kéne levenni András bácsi képét?
ZSUZSA
Azt tetszik hinni, hogy amikor én ide beléptem, és mosolyogtam, és úgy csináltam, mint aki zavarban van, nem láttam rögtön, hogy a Klára néninek milyen mocska van? Mindig így csinálom. Ez a trükköm. Engem nem lehet megtéveszteni. Forgatom a fejem, mintha zavarban lennék, felkeltem azt a szükséges bizalmat, aztán figyelhetem, hogy milyen hely lesz ez nekem. Ez ki volt?
Leemelik a képet a falról.
JÓSKA
Klára néni férje.
KLÁRA
Nem volt a férjem.
JÓSKA
Édesanyámnak így mesélte.
KLÁRA
Néha én is hazudhatok.
Szünet, a hall felé viszik a képet.
ZSUZSA
Azt tetszik látni, hogy szemérmesen félrehajlok, pedig a szekrény lábát nézem, az sok mindent elárul. Ha van rajta egy vízszintes csík, akkor utoljára úgy súroltak itt, hogy a helyén maradt, mert ezek maguk sem tudják, hogy mit akarnak, nekik minden csak egy szokás. Szerényen lesütöm a szemem, és közben figyelem a szőnyeg rojtjait. Ha kifésülik, akkor az óvatosságra int. Vagy elmélázok hirtelen, és felmérem, hogy mennyire zsírosak a kárpitok, mert ha nagyon zsírosak, akkor sok vendégségre számíthatunk.
KLÁRA
Ez az egyetlen, amit féltek maguktól. Csak ez a kép maradt. Azon a délutánon készült, amikor megismerkedtünk Gödön.
ZSUZSA
Nem gondolkodom, nem ítélek. Még bele kell néznem egy fiókba, meg kell szagolnom az úr törülközőjét, végig kell simítanom a partvis nyelét.
KLÁRA
Ne oda vigyék, Zsuzsa.
Visszafordulnak, elindulnak a bal oldali ajtó felé.
ZSUZSA
Gyanútlanok. Körbevezetnek, mutogatnak. Hogy ez lenne, meg az lenne, hogy így lenne jó, úgy lenne jó. Még itt is van, ugye, egy ilyen kis benyíló, és ott szoktuk lógatni a kolbászokat. Én meg, ha valami gyanúsat észlelek, akkor csak azt suttogom, hogy jaj, de érdekes, még egyáltalán nem láttam ilyen vécédeszkát sehol, és fölemelem. És kész. Már láttam is. Már tudom. Ők meg röhögnek, hogy majd jól elbánunk vele. Bolondok.
KLÁRA
Elmegyek. Szeretem hallgatni, ahogyan beszél, s ha itt maradnék, akkor én is beszélni kezdenék.
Egyedül marad a szobában.
Ezt nem akarom. Mégis szeretnék itt maradni. Csak az a baj, Zsuzsa, hogy ha elmennék, és teázgatnék Romsaueréknál a verandán, és ezt mégis szeretném, mert egy hatalmas tulipánfa borul a verandájuk fölé, akkor itt kellene hagynom a cselédemet. Nem szeretem a cselédeket. Nálunk sok cseléd volt. Loptak. Szerettem hallgatni őket, ahogyan meséltek. Így, ahogyan mesél. Ilyen uraknak való, hamis hangon. Ez megalázó. De én is voltam cseléd. Hallani akartam, hogyan beszélek magukkal. El sem képzelheti, milyen botrány lett belőle. Mert az a kép nem akkor készült, nem azon a délutánon, amikor megismerkedtünk Gödön, hanem hozzájuk álltam be cselédnek. Mit csinálnak, Zsuzsa?
Hosszú szünet.
Beszélek. Pedig nem volna szabad beszélnem. Harminc éve hallgatok, hogy a halálomig kitartson az a tíz év, amikor éltem. És nem is hagyhatom magára ezzel a fiúval, Zsuzsa, mert ő most olyan, mint amilyen ő volt akkor, amikor a vízből kijött. Erre vártam. Ilyenkor olyanok a fiúk, mint az őzsuták. Pelyhesek és törékenyek. Kérem, ne engedjen benyúlni a szoknyája alá.
ZSUZSA
Egyedül visszajön. Itt semminek nincsen szaga. A konyhaszekrény felső polcán néhány tealevél. Száraz törülköző. A szemetesvödör alján egy szelet szalámi héja. A fűszerespolcon tíz deka megpudvásodott pirospaprika. Ha nem délelőtt érkeztem volna, akkor bizonyára hagyom magam megtéveszteni. Nem tetszett itt félni, így? De mindig délelőtt érkezem. A délelőtti fény, ha nem is süt a nap, minden kicsi részletet jól kihoz.
KLÁRA
Az éjjeliszekrény fiókjában van a pisztoly. Úgy maradt az is, csőre töltve. Nem túlságosan ijesztő jószág, én loptam neki az anyjától, egészen kicsi, és lehet, hogy már nem is működik. Lehet, hogy már akkor sem működött, mert ő sem tudta vele megvédeni magát. Bár azt mondják, egy lövést leadott vele, elvétette, a tükörbe lőtt, s abban a pillanatban lőtték szíven. Képzelje el, milyen szép halál, abban a pillanatban hunyhatta le a szemét, amikor a tükörképe csörömpölve összetört. Visszaszereztem a múzeumból. Annyi időm talán mindig marad, hogy odakaphatok. De senki nem jön.
ZSUZSA
A por megőrzi az óvatlan mozdulatok nyomát.
KLÁRA
Reggel fölkeltem a díványról, és főztem egy teát.
ZSUZSA
Az ágynemű érintetlen maradt, mert tartogatni tetszett.
KLÁRA
Délben fölkeltem a díványról, és ettem egy szelet téliszalámit.
ZSUZSA
Nézni tetszett a pókokat, és a rádió skáláján lekoptak a betűk a csavargatástól.
KLÁRA
Éjjel fölkeltem, és kimentem a kertbe.
ZSUZSA
Napjában háromszor tetszett megkerülni az asztalt, s ilyenkor az asztal széléről mindig lesodródott egy kevéske por.
KLÁRA
Érzed te is, milyen jó, hogy nézzük egymás szemét, és beszélgetünk?
ZSUZSA
Mert egyedül maradtunk.
KLÁRA
Hol marad ilyen soká?
Szünet.
ZSUZSA
Nem vettem sok vimet, mert rögtön láttam, hogy itt nincsenek ujjlenyomatok. Semmit nem fogtál meg soha.
KLÁRA
Vastag, meleg, nagy szemű pulóvereket kötöttem neki, ahogyan nőtt, egyre nagyobbakat.
ZSUZSA
Vettem bútorpasztát, biopont, extratomit, szidolt és nagyon sok ultrát. A porhoz ultra kell. Mindent fölírtam a füzetbe, mert vettem füzetet is, kettő ötvenért, kockásat. A visszajáró pénz a konyhaasztalon van.
KLÁRA
Nem fogom eltenni a pénzeket, mindent nyitva hagyok.
ZSUZSA
Lopni fogok.
KLÁRA
Kilenckor keltek, elkészítettem a fürdővizet, fél tízkor ültek asztalhoz. Nyáron, ha szép idő volt, a teraszon kellett terítenem. Fehér batisztblúzt viseltem, kicsit magasított sarkú cipőt, és ilyenkor az volt az első dolgom, hogy a csíkos napernyőt egy kurblival a terasz fölé tekerjem.
ZSUZSA
Nem hiszem, hogy igaz lenne.
KLÁRA
Álltam a fényben, semmi nem volt az enyém, a vas nyekergett, s ahogy lassan a terasz fölé csúszott az árnyék, jó volt érezni a mellemet. De néha azt mondták, hogy a kertben akarnak reggelizni. Egy bokor árnyékában terítettem a fűre, még harmatos volt, ilyenkor mindent összetörtek, a fehér abroszon szétkenődött a méz, a vaj, a marmelád, vizesek lettek és sárosak. A kegyelmes asszony a csipkeruhákat szerette, kövérek voltak és fehérek, néha kilestem őket az emeletről. Aztán délelőtt magamra maradtam. A tanácsos úrnak heresérve volt. Először egy pudriét loptam el. Nem vette észre. Aztán elloptam egy lila selyemcipőt.
ZSUZSA
Csak azt fogom ellopni, amit szeretsz.
KLÁRA
Loptam kötvényt és gyűrűt is.
ZSUZSA
Szeretném, ha gyűlölnél.
KLÁRA
Nem tudok senkit szeretni.
A fiú a hallon át visszajön.
ZSUZSA
Hol a víz?
JÓSKA
Hugyozni voltam.
KLÁRA
Feltetted a vizet?
JÓSKA
Szartam is.
ZSUZSA
Így nem lehet takarítani.
JÓSKA
Éhes vagyok.
ZSUZSA
Elég volt. Felemeli a vödröt, a fiú kezébe akarja adni. Gyerünk.
Dulakodnak.
KLÁRA
Hagyja csak, ne erőszakoskodjék, Zsuzsa. Dolgozni fog.
JÓSKA
Ordít. Mindent széttörök. A vödröt a hallba hajítja. Felgyújtom a házát.
KLÁRA
Ne zavartassa magát, Zsuzsa. Én tanítottam, hogy érzéseit hagyja egyszerű szavakba sűrűsödni, aztán minden gondolatát mondja ki nekem, hangosan. Most már rajta vagyunk. Nem tehet róla. Csak velem tud beszélni önmagával. A szülei nagyon primitív emberek, ő viszont okos. Államférfi vagy filozófus lesz belőle. Mutassuk meg Zsuzsának.
ZSUZSA
Nem érdekel.
A hallon át kimegy, kiviszi a vödröt is.
JÓSKA
Előtte nem csinálom.
KLÁRA
Hallatlanul hamisan viselkedsz, kisfiam. Próbáld egy kicsit lazábban. Nem azt kell kimondanod, amit gondolni szeretnél. Lazíts. Hanem azt, ami valóban megfordul a fejedben. Óvatosabban figyelj rá, ne ilyen görcsösen. Ha ilyen hazudós leszel, akkor csak egyre rosszabb. Kezdjük. Mit szeretnél?
JÓSKA
Ronda vagy, öreg vagy. Nincs hajad, nincs fogad. Utállak.
KLÁRA
Nem erre gondolsz.
JÓSKA
Nem arra gondolok.
KLÁRA
Nyugodtan kimondhatod.
JÓSKA
Nem fogom kimondani.
KLÁRA
Túlságosan érzelmes lettél.
JÓSKA
Nem fogok mindent összerondítani.
KLÁRA
Így nem sokra viszed.
JÓSKA
Nem akarom vinni semmire.
KLÁRA
Nagyon jól tudom, hogy mit szeretnél. Nem kell elsietned.
JÓSKA
Miért?
KLÁRA
Gyere. Lazítsuk magunkat tovább.
Hanyatt fekszenek a víztócsába, lábtól fejig, egymáshoz egészen közel; szünet.
KLÁRA
Segítsek?
Zsuzsa a bal oldali ajtón bejön, egyenként a földre dob három súrolókefét, majd a hallon át kimegy; szünet.
JÓSKA
Ne zavarj.
Nagyon hosszú csend.
KLÁRA
Ettől a nőtől túlságosan begörcsösödtek az izmaink.
JÓSKA
Nem vagyok itt. Egyáltalán nem itt vagyok. Megszűntem. Eltűntem. Fekszem a tenger színén. Mintha én lennék a víz.
KLÁRA
Előrelátóbb lehettem volna, nem kellett volna hagynom, hogy elkezdje.
JÓSKA
Sima vagyok. Mégis ringat egy kicsit. Jó lenne, ha valaki megfogná a csuklómon az ütőeret.
KLÁRA
Még kitérhetsz az útjából.
JÓSKA
Szürke a tenger és szürke az ég. Szeretném, ha valaki végignyalná a bőrömet.
KLÁRA
Akár úgy is, hogy mindent megteszel, amit akarsz.
JÓSKA
A pénzem elfogyott. Esik az eső. Éjjel átmásztam egy kerítésen, hogy befeküdhessek egy strandkosárba. A kosár tetejére terítettem a pulóveremet, hogy ne csurogjon a nyakamba a víz. Csak reggel aludtam el.
KLÁRA
Ezt még nem mesélted.
JÓSKA
Mire kinyitottam a szemem, sütött a nap. Sima volt a tenger, és láttam, hogy egy öbölben vagyok. Az öböl túlsó csúcsain fehér sziklák nyúltak a kék tenger fölé, hatalmasak. Két napja semmit nem ettem, mégis ott akartam maradni. Elmentem, hogy keressek egy vízcsapot.
KLÁRA
Szegény drágám, nem adtam elég pénzt veled.
JÓSKA
A fehér szálloda erkélyein emberek mozogtak a piros csíkos napernyők alatt. A teraszon csörömpöltek a reggeli edényei. A vízcsap mellett, a földön, találtam egy zacskóban egy megbarnult banánt. Megettem, és vízzel ittam teli a gyomromat. Mire visszatértem a partra, ott feküdt a napon egy fiú. Hosszú volt, a bőre barna és szőrtelen. Úszónadrágja sárga. Sima hasa egyenletesen süllyedt és emelkedett. Amikor fölébredtem, velem szemben ült és figyelt. Zöld volt a szeme. Nem tudtam, hol vagyok. A forró szellő pálmákat zizegtetett. Felállt, lement a vízhez, belegázolt és visszanézett, aztán úszni kezdett a sziklák felé. Amikor én is kimásztam a vízből, már fönn ült a forró, fehér kövön. A látóhatáron hajók vonultak, az öböl partján a testek felcsillanó pontjai a színes fürdőkosarak között a fényben. Lihegtem. Megfogta a kezem, s az ujjával kitapintotta a csuklómon az ütőeret.
KLÁRA
Csodálatosan álmodsz.
JÓSKA
Mintha én lennék a fejem fölött a szürkeség. A tócsában fekszem a szobában. És én lennék alattam a szürke víz. Ringatom magam a tengeren. Fölrúgtam egy vödör langyos vizet.
KLÁRA
Szeretlek.
JÓSKA
Itt semminek nem szabad elmozdulnia.
KLÁRA
Jaj, nagyon kívánom a tested.
JÓSKA
A mozdulatlan a tökéletes.
KLÁRA
Csak az tökéletes, aki halott.
JÓSKA
Róla ne beszéljünk.
KLÁRA
Szemüveggel olvasott.
JÓSKA
Ezt már ismerem.
KLÁRA
Nem bírta magán a ruhákat. Nevettem rajta: egy vak forradalmár.
Zsuzsa a hallon át bejön két vödör vízzel, az egyik vödröt leteszi a hall ajtaja elé, a másik vödröt a bal oldali ajtóhoz viszi, mosni kezdi az ajtót.
KLÁRA
Két év eltelt, míg rájöttem, hogy nem lát az utca túlsó oldalára. Nem volt hanyag, csak nem szerette a ruhákat. Vacak, drótkeretes szemüveget használt az olvasáshoz, s mindig lecsúszott egy kicsit az orrán. Meztelenül szeretett üldögélni az ágyamon. Azt mondta, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Az előszobában kilépett a cipőjéből, letépte a nyakkendőjét, a szobájában levette a nadrágját. Azt mondta, bőven elegendő, ha a dolgok körvonalait érzékeljük pontosan. Ha egyszerre túl sok részletet érzékelünk, akkor az megakadályozza, hogy bármit is tegyünk. Ha pedig semmit nem teszünk, akkor lehetetlenné válik, hogy a dolgokat olyan véglegesre, befejezettre és tökéletesre formázzuk át, amit már látni is érdemes. A konyhában hagyta az ingét; a zokniját a cselédszobában húzta le. Olyan világos volt a szeme, mint neked, néha zöld, néha kék, az árnyékot szerette, a napon hunyorgott.
JÓSKA
Nem akarom megérteni.
Felül.
KLÁRA
Rajtam sem volt ruha. Letette a könyvet, és kinyújtotta a kezét. Az alsónadrágjába akasztottam az ujjamat.
JÓSKA
Vén szivacs.
KLÁRA
Kérem, legalább a kezed.
A fiú feláll, nyújtja a kezét az öregasszonynak, felhúzza a földről, így maradnak.
JÓSKA
Ne akarj vele összetéveszteni.
KLÁRA
Ilyenkor már ne beszéljünk. Találj ki valamit, ami jó lehetne.
Zsuzsa átviszi a vödröt a hall ajtajához, mosni kezdi.
JÓSKA
Mondd tovább.
KLÁRA
Nincs tovább.
JÓSKA
Mondd utánam: ha nem szereztem volna pisztolyt, akkor nem tudta volna megölni magát.
KLÁRA
Egyetlen szót sem akarok többé hallani.
JÓSKA
Ha elbújtattam volna, akkor még mindig élne.
KLÁRA
Csak te vagy nekem. Érezni szeretném, hogy élek. Találj ki valamit, de ne szó legyen. Csinálj valamit velem, hogy érezzelek.
JÓSKA
Mondd utánam: ha nemcsak magamat szerettem volna, ha nem lettem volna gyáva szeretni, akkor most nem kéne játszanom, akkor most láthatnám a szemét. Akkor nem kéne velem játszanod.
KLÁRA
Nem bírom tovább! Ez már nem játék. Ölelj meg!
JÓSKA
Ébredj!
KLÁRA
Megfulladok.
A fiú pofon vágja az öregasszonyt.
KLÁRA
Jó volt neked?
JÓSKA
Érezheted.
Szünet, nézik egymást.
KLÁRA
Miért játszod ezt velem? Tönkreteszlek.
JÓSKA
Örökölni akarok.
KLÁRA
Nincsen semmim.
JÓSKA
Ami van, az nekem éppen elég.
KLÁRA
Most is neked adhatom. Mindent elvihetsz. Nekem már semmit nem jelent.
JÓSKA
Szeretném a nagy kagylót, a komódot, a szőnyegeket, a családi albumot. Szeretném tudni, hogy amit elmeséltél, az mind az enyém lett.
KLÁRA
Vagy én is elmehetek. Valahová. Minden a tiéd, itt maradhatsz.
JÓSKA
Amíg élsz, semmit nem tudok kezdeni vele.
KLÁRA
Akkor mindent eladnék, a pénzen azt vehetsz, amit akarsz.
JÓSKA
Ha meghalnál, akkor mindent így hagynék. Csak a képet vinném föl a padlásra, s akkor teljesen olyan lenne, mintha nem történt volna semmi. A házat becsuknám.
ZSUZSA
Mosd az ajtót!
JÓSKA
Gyászolnék. Úgy gondolnék rád, mint az apámra. Te voltál az anyám.
ZSUZSA
Most aztán már elég a pofázásból.
JÓSKA
A kerítésbe áramot vezetnék.
ZSUZSA
Mosd az ajtót, mert este lesz.
JÓSKA
Nézném, ahogy lassan az egész szétrohad.
A fiú a másik vödörhöz megy, mosni kezdi az ajtót, némán dolgoznak; hosszú szünet.
KLÁRA
Ugye, mondtam, hogy dolgozni fog.
A lány énekelni kezd; pentaton dallam, amit a színésznőnek kell improvizálnia; a fiú lemossa az üveget, a lány újságpapírral pucolja utána; mozdulataik összerendeződnek; a fiú füttyögéssel kíséri a dallamot, a kíséretet a színésznek kell improvizálnia.
KLÁRA
Kislány koromban taníttattak zongorázni, ez hozzátartozott az úri neveltetéshez. Tudok angolul, franciául és németül. De botfülem van. A kiejtésem is csapnivaló.
A lány énekel, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Amíg élek, minden az enyém.
A lány énekel, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Ne száraz papírral csinálja, Zsuzsa.
A lány énekel, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Kifejezetten kellemes hangja van. Talán inkább énekesnőnek kellett volna mennie.
A lány énekel, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Még nem tudom, hogyan rendelkezem.
A lány dalol, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Ne dobja el minduntalan az átnedvesedett papírt. A száraz papír karcokat és csíkokat csinál. Az átnedvesedett papírt mindig hozzáfogjuk a száraz papírhoz. Ezt igazán megtanulhatta volna már valakitől.
A lány énekel, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Végül is nem mentem el. Beszélek. De nagyon hálás lennék, ha csend lenne végre.
A lány hirtelen abbahagyja az éneklést, a fiú fütyül, dolgoznak.
KLÁRA
Csend van. Így dolgozni is jobban lehet.
A fiú fütyül, dolgoznak.
ZSUZSA
Három gyökérkefét vettem.
KLÁRA
Az ember annyit ér, amennyit a mozdulataival képes elérni. Ha pontosan pucolnak, ha nem csak a pénzemért, akkor tökéletesedik a lelkük is. Én az önmegtartóztatásban igyekszem tökéletesíteni magam.
ZSUZSA
Nem kell félnie, én mindenkit kivakarok a mocskából, rendesen.
KLÁRA
Ha meghalok, az mindenképpen nyomot hagy.
ZSUZSA
Minden nyomot el lehet takarítani.
KLÁRA
Helyesebb lenne, ha maga is befogná a száját, mint ez a csíra.
A fiú hirtelen abbahagyja a fütyülést, dolgoznak.
KLÁRA
Mindenki a magáét. Semmire nem vagyok kíváncsi, amit mondanak. Élni fogunk. Az úr figyel, a cseléd dolgozik. Ne szóljunk egymáshoz.
Némán dolgoznak.
JÓSKA
Mátyás király Gömörbe, beleszart a gödörbe. Aki előbb megszólal, az eszi meg a vödör szart.
Hosszú szünet.
KLÁRA
Jó lenne, ha az ütemet egy kicsit gyorsítanánk. Amíg beszéltünk, az a látszat keletkezhetett, hogy egyenlőek vagyunk.
JÓSKA
Egy vödör szar.
KLÁRA
Ne lazsáljanak. Minden mozdulatukból szemtelenül kispórolják a lelküket. A mozgás tökélye a mozdulatlanságéval nem összecserélhető. És főleg alaposabban. Nem gondolja, Jóska, hogy az ajtókeret fölső peremén is végig kéne mennie?
ZSUZSA
Két vödör szar.
KLÁRA
Gyöngyöt vetettünk a disznók elé.
JÓSKA
Három vödör szart eszik.
Klára elindul a fiú felé.
ZSUZSA
Az öreg Romsauer beszélt ennyit a végbeléről. De hogy egy ilyen szép, erős fiú?! Sváb volt. Te sváb vagy?
KLÁRA
Hiába ingerkedik, Zsuzsa. Ellenőrzöm, amit csinálnak.
ZSUZSA
Nagyon szerettem.
KLÁRA
Nyúljon csak föl oda, fiam. Nem sváb ez, csupán úgy neveltem, hogy anális szinten maradjon. Látja, milyen poros maradt?
ZSUZSA
Szerelmes voltam belé. Mindig kell ugyan egy kis hely, ahol por marad. Kilencvenhét éves volt, de reménykedtünk, hogy a százat megéri.
KLÁRA
Majd én megmutatom. Adja a rongyot.
ZSUZSA
Úgy éltünk abban a kis lakásban, mint a galambok. „Ha a százat megérem, akkor feleségül veszlek, fiam.”
KLÁRA
Vimet adjon.
ZSUZSA
Olyan volt a teste, mint egy pihe. Délután, ha a fotelban ült, az ölébe vont. Én tettem a kádba, fürösztöttem. Ő volt az én kisfiam, én voltam az ő kisfia. Azzal ne tessék csinálni, Klára néni.
KLÁRA
Látja, felpiszkálta bennem az életkedvet. Én mindenre kapható vagyok. S ha már dolgozni kell, akkor nem ismerek nagyobb kéjt, mint ha valaminek nekieshetek. És befejezhetem.
ZSUZSA
Ha tökéletes tisztaságot tudnánk teremteni, akkor nem lehetne mindig újrakezdeni.
KLÁRA
Ez nekem egyáltalán nem szokatlan. Reggeltől késő estig vakartam, mostam, pucoltam. Megelégeltem, hogy örökké úrnő legyek. Életem legboldogabb tíz éve volt. Minden pillanat reményt adott, hogy befejezhető. A véremben van, hogy tökéletes cseléd lehessek.
ZSUZSA
Könyörgöm, ne tessék vimmel csinálni.
KLÁRA
Néha az úr is meglátogatott éjjel a szobámban. Erről ő persze nem tudott. A tisztaság kurvája voltam.
ZSUZSA
Úrnő tetszett maradni. A vim leveszi a fényt is. Mindent el tetszik rontani.
KLÁRA
Egy rendes cseléd mindent tönkretesz. Dolgozz, és mesélj.
ZSUZSA
Kifésültem a korpát a hajából, vágtam a körmeit. A rendes cseléd óv a pusztulástól. Jaj, fiam, ha egyszer még úgy adná az Isten, hogy az enyém lehetnél. Ezt szokta volt mondani. Délután mindig az ölébe ültem. Sóhajtozott. Jaj, fiam, szokta volt mondani, nekem már csak szarni jó. A felesége ruháit hagyta rám, ahogyan szokás.
KLÁRA
Te pedig ne állj itt tétlenül, hozd a forró vizet, rögtön sikálni kezdünk.
JÓSKA
Nem hagyom egyedül vele.
KLÁRA
Majd megkérjük, beszéljen hangosan.
ZSUZSA
Örököltem már ruhákat, hamis gyöngyöket, egy egész pipatóriumot, Prudhon műveit bőrkötésben, fazekat a hozzá való födővel, türkizköves fülbevalót, kulcskarikát, kaptam irrigátort, kapcsos imakönyvet, rongyszőnyeget, bordó ágytakarót, tökgyalut, egy egész háztartást berendezhetnék vele.
KLÁRA
Vagy menj szépen haza, kisfiam. Többé nem szeretnélek hiába fizetni.
JÓSKA
Ingyen is maradnék.
ZSUZSA
Csak egy kis ház kéne még.
KLÁRA
Vele jobban megleszek.
ZSUZSA
A kertet is szeretném.
JÓSKA
Elkésett velem.
Klára felemeli Jóska vödrét, a rivaldáig megy vele, a vizet nagy ívben a padlóra önti, térde alá szakszerűen rongyot hajtogat, sikálni kezd.
ZSUZSA
Ha Klára néni meghal, s minden az enyém lehet, akkor idehozom a kisfiam.
KLÁRA
Nem is mesélte, hogy van fia.
Zsuzsa is felemeli a vödrét, a színpad ellenkező oldalán a rivaldáig megy vele, a víz felét nagy ívben a padlóra önti, térde alá rongyot hajtogat, sikálni kezd.
ZSUZSA
Rögtön kivágnánk a fenyőket, a hársakat, a vadgesztenyét, kiirtanánk a bokrokat. Már nagy fiú. Szép és erős.
KLÁRA
Egyszer hozza el nekem.
ZSUZSA
Sehol nem maradna árnyék.
Jóska kimegy a hallba, kotorászik a felhalmozott bútorok és tárgyak között, ki akar húzni egy fiókot, a bútorhalom zörögve, csörömpölve ledől; magához veszi, a zsebébe csúsztatja a pisztolyt, kimegy.
KLÁRA
A diófákat mégis meg kéne hagynia, legyen dió a karácsonyi bejglibe.
ZSUZSA
Tavasszal ültetnék borsót, babot. A virágágyásban lenne rózsa és liliom.
KLÁRA
Melltartó van rajtad?
ZSUZSA
Sikálás közben jobban érezni a mellet, mint bármikor.
KLÁRA
Kellemesen csúszkál a bimbón a blúz. Én se vettem.
ZSUZSA
Jó az ütem.
KLÁRA
Szép a melled.
ZSUZSA
Megkeménykedik.
KLÁRA
Az enyém is.
ZSUZSA
És ahogy kedvesen hátramereszted a farod.
KLÁRA
A combunkat pedig jól összeszorítjuk.
ZSUZSA
Dörzsölődik.
KLÁRA
Elvagyunk.
Jóska visszajön egy vödör forró vízzel, a színpad közepén nagy ívben a padlóra önti a felét, rongyot terít a térde alá, sikálni kezd.
ZSUZSA
Este kilestelek a fürdőszobában.
KLÁRA
Ha tudtam volna, nem hagyom úgy el magam.
ZSUZSA
Szültél gyereket? Sima a hasad.
Szünet, mindhárman egyenletesen sikálnak.
ZSUZSA
Miért nem válaszolsz?
JÓSKA
Előttem nem tud hazudni.
Szünet, mindhárman egyenletesen sikálnak.
ZSUZSA
Baromfiudvart kerítenék a kertből, tartanék tyúkot, libát és kacsát. Kukoricát ültetnék, és vennék két választási malacot. Ha elég hideg lenne, akkor ölnénk karácsony előtt.
JÓSKA
A friss vér nagyon finom, hagymás zsíron pirítva. Engem apám megtanított ölni, mi minden évben ölünk. Van hurkatöltőnk és perzselőnk.
ZSUZSA
Akkor azt nem is kéne venni.
JÓSKA
Úgy használhatnád, mint a sajátodat.
ZSUZSA
És egész évre lenne zsír.
JÓSKA
A szalonnát én hasítanám, úgy szeretem, ha vastagon húsos.
ZSUZSA
Szeretőt tartanék.
JÓSKA
A dunyhákat reggelente a napra tennéd.
ZSUZSA
Férjhez is mehetnék.
JÓSKA
Ezt a sok vackot mind kidobnánk.
ZSUZSA
Nem kéne semmi porfogó.
JÓSKA
Dolgozni járnék, naplemente után a veteményest locsolnám.
ZSUZSA
Vennék részletre egy szekrényfalat.
JÓSKA
Televíziót.
ZSUZSA
Nyulat tenyésztenénk.
JÓSKA
Vennénk egy kocsit.
ZSUZSA
Estére behűteném a sört neked.
JÓSKA
A fiadat jobban szeretném, mint a sajátomat.
ZSUZSA
Egész nap várnék reád, de egy kicsit kéretném magam.
KLÁRA
Fulladok.
JÓSKA
A konyhában rontanék neked.
ZSUZSA
Nem tudnál kielégíteni.
KLÁRA
Nem érzem fáradtnak magam, nem is szédülök, csak fulladok.
JÓSKA
Inni kezdenék.
KLÁRA
Ne törődjetek velem.
ZSUZSA
A pénzt nem adnád rendesen haza.
KLÁRA
Múló rosszullét lehet.
JÓSKA
Kék foltokat vernék a szemed alá.
KLÁRA
Még nem akarom abbahagyni.
ZSUZSA
Nem adnék neked tízórait.
KLÁRA
Nem tudtam még föladni minden reményemet.
JÓSKA
Félrekúrnék.
ZSUZSA
Megérezném a szádon az intim-spray szagát.
JÓSKA
Rajtakapnál, amint megcicerészném a szép, erős fiad.
KLÁRA
Nem tudom, mennyi idő telt el.
ZSUZSA
Akkor a böllérkést szúrnám beléd.
Szünet; mindhárman egyenletesen, nyugodtan sikáltak eddig is, s az elkövetkezőkben is ugyanilyen egyenletesen és nyugodtan fognak mindhárman sikálni: mindebben nincsen semmi szimbolikus, tárgyilagos műveletnek kell lennie; súrolnak, a felsúrolt területet feltörlik, a rongyot kicsavarják, kiöblítik, és újra elölről.
KLÁRA
Mintha meghaltam volna már. Azt hiszem, búcsúznom illene. Valami történt velem, ami nagyon hosszú időbe telik. Most végre meghalok talán. Mozgott a kezem, most is mozog a kezem, hallom a hangokat, hallottam a hangotokat. Lassan besötétedik. Nem hirtelen lett sötét, mint mikor a villanyt eloltják. A fényt vonták vissza tőlem. Nem volt fenyegető, inkább puha, egyre puhább és egyre mélyebb, s hiába éreztem a térdem alatt a földet, mintha mindez nem is lenne itt és nem is az enyém, hanem mindenütt a végtelenben a meleg sötét, és a sötétben egy még sötétebb henger forogna, s hiába éreztem a kezem, hallottam a hangokat, ez a henger lassan, jaj, nagyon lassan föltekert. Lassú, nagyon lassú, alig mozog, mégis visz valahová, ez a lassúság a legfontosabb, erre vágytam annyira, hogy semmiféle vágyamat nem tudhatta más kielégíteni, soha. Mintha kétféle sötétség lettem volna mindig is, és most összetekeredtünk. Nem emlékszem, mit illik ilyenkor tenni. Kislány korunkban az örömöt a combunk közül piszkáljuk ki az ujjainkkal. De ilyesmi még nem fordult velem elő. Nem sokat lehet, csupán annyit, amennyi elhiteti velünk, hogy vagyunk. De hiába kábít el az ájulat, ha az mindig kinn marad, ami benn lehetne. Most bennem vagyok. Jaj, nagyon jó. Lehet, hogy nagyon rövid idő volt, ami nekem nagyon hosszúnak tűnhetett, emlékszem, mit mondtatok, és megint látom a padló csíkjait, mert amikor éppen annyi letelt, jaj, nagyon jó volt, akkor a henger visszafelé kezdett forogni, és letekert. Most rossz nekem. Csak a fulladás volt kellemetlen. De az sem elviselhetetlenül.
JÓSKA
Hozzak új vizet?
ZSUZSA
Már elég koszos.
Jóska két vödörrel kimegy a bal oldali ajtón; a két nő sikál.
KLÁRA
Mindent el fogok gyorsan mondani.
ZSUZSA
Bizonyára alacsony a vérnyomása.
KLÁRA
A padláson elrejtettem egy ládikót, teli van arannyal.
ZSUZSA
Ha nem jut elég vér az agyba, akkor persze minden kifehéredik.
KLÁRA
A padlás porában fogtok dobogni, szétbontjátok a kéményeket, mindent föltúrtok, mindent összehánytok, de semmit nem fogtok találni.
ZSUZSA
Vagy éppen magas a vérnyomása.
KLÁRA
A pénzem egy bécsi bankba tettem, de a számla száma titkos.
ZSUZSA
Ha túlzottan sok vér tódul az agyba, akkor minden elsötétedik.
Lassan, térden csúszva, sikálva közelítenek egymáshoz; szembe kerülnek, sikálnak.
KLÁRA
Újságpapírba csavarjátok a testemet, és a pincében fogtok elásni. De csak egyetlen óvatlan mozdulat, amint a földbe nyomjátok az ásót, a ház a levegőbe repül. Alá van aknázva.
ZSUZSA
Tessék megnyugodni, múló rosszullét, semmi több.
KLÁRA
Az ezüstöket zálogba adtam, és elégettem a zálogcédulát.
ZSUZSA
Értelmetlenül fárasztja magát a Klárika néni. Még bőven van idő.
KLÁRA
A bútorokban szerencsére rágnak a szuvak, a szőnyegeket eszi a moly.
ZSUZSA
Ismerem ám a füveket is, anyám javasasszony volt, az apám táltos ember.
KLÁRA
Minden elpusztul. Semmi nem marad.
ZSUZSA
Esténként főzök egy illatos gyógyteát.
KLÁRA
Késsel csináljátok inkább. Ez a végrendeletem. A véremmel még szeretnék összefröcskölni minden kárpitot.
ZSUZSA
Szeretném megcsókolni a kezed.
KLÁRA
Semmi nem tud visszatartani.
A sikálást abbahagyják, hosszan egymásra néznek, Zsuzsa finoman megérinti az ajkával Klárát.
KLÁRA
Nem csókolták harminc éve már.
Zsuzsa az ölébe vonja Klára fejét.
ZSUZSA
Én majd életet ölök beléd, ne félj.
KLÁRA
Boldog vagyok.
Jóska a hallon át két vödör vízzel visszajön, leteszi melléjük, majd a harmadik vödörrel kimegy a bal oldali ajtón.
ZSUZSA
Mesélj.
KLÁRA
Csak hazudni tudok.
ZSUZSA
Mesélj.
KLÁRA
Nincsen aranyam, a házat nem tudom felrobbantani, nincs számlaszámom, az ezüstök árát régen föléltem. Amikor megszülettem, és a bába a lucskot lemosta rólam, az mondta édesanyámnak, ennek a kislánynak nagy sorsa lesz, nézze meg: menstruál. Kisasszonnyá pucoltak, rózsaszín tüllruhában ültem, kapcsos szarvasbőr cipőmet a nevelőnő fűzte be. Szűz voltam, első áldozásra mentünk, soha nem gondoltam komolyan, hogy lenne Isten, kurva lettem. Bálozni Badenba jártunk, orosz cigarettákat szívtam, polgári kanca voltam, Sforza gróf az ájulatba táncoltatott, ittam lúgkövet, de csak annyit, hogy megmentsenek. Cselédnek mentem, gyónni jártam, pedig csak csendes feleség szerettem volna lenni és puha anya, az uborkásüvegek falát szerettem volna csillag alakúra vágott sárgarépákkal feldíszíteni.
Jóska a hallon át bejön a vödörrel, letérdel, folytatja a sikálást, füttyöget.
KLÁRA
Röplapokat hordtam a harisnyakötőmben, terrorista lettem, gyilkos, az lett a sorsom, hogy bármit csináltam, sehogy sem szerettem élni, s ezért bosszút akartam állni másokon, felrobbantottam egy vonatot, igyekeztem minden elvtársamnak a nyakába fűzni a combomat, soha nem hunytam be a szemem, látni akartam, amint állati arccal üvöltenek attól, ami én vagyok. Csak őt szerettem. Anya lettem. Éppen harminc éve szültem egy torzszülöttet.
Zsuzsa gyengéden eltolja magától Klárát; Jóska bántóan fütyül.
ZSUZSA
Dolgozzunk tovább.
Ott folytatják a sikálást, ahol abbahagyták; Jóska fütyül.
KLÁRA
Amikor átmászott egy kőfalon, elvesztette a szemüvegét.
ZSUZSA
Vigyázok rád, életben kell tartsalak.
KLÁRA
Most még egérutat nyert, mondta, de a nyomában vannak, az ügy elveszett. A kegyelmes asszony kisápadt, de vörös maradt a nyaka. Az ötlet, ha az ő fejükkel gondolkodunk, olyan hajmeresztően szemtelen, mondta, hogy más nem is marad hátra, ezt kell csinálni, itt kell a pincében elbújnia. A játéknak vége, mondta a kegyelmes asszony. Minden halálraítéltnek lehet egy utolsó kívánsága, anyám, mondta ő. Mit parancsolsz? – kérdezte a kegyelmes asszony. Kilépett a cipőjéből, a zakóját hagyta a földre hullani, a nyakkendőjét letépte, kézen fogott, bevezetett a cselédszobába. Október huszadika volt. Akkor fogant meg a fiam. A kegyelmes asszony a konyhában várt. Nem tartott tovább, mint máskor, de rövidebb se volt. Nem tudtam belőle egyetlen pillanatot sem megtartani. Olyan volt, mint egy bűnöző. Nyugodt, figyelmes, talán túlzottan pedáns. Amíg zuhanyozott és friss fehérneműt vett magára, felszaladtam a hálószobába, ellopni a kegyelmes asszony pisztolyát. Csőre volt töltve. A kegyelmes asszony az ablakból nézte, hogy valóban elmegy-e. Csukja be, Klára, kulcsra a kaput, szólt utánam. Tudtam, hogy vége, a kaput mégis becsuktam. A fia bennem maradt.
JÓSKA
Azt mondd meg, hogy sok hazugságod közül mi igaz.
KLÁRA
Tisztes matróna lettem. A fogaimat szépen, sorban, mind kihúzták. A hajam kihullott.
JÓSKA
Semmi más nem érdekel, csak az, hogy a sok hazugságod közül mi igaz. Lehet, hogy ez is csak egy szörnyű mese.
KLÁRA
Andrásnak hívják, mint az apját. Arca fekete, mint a farkasé, hatalmas, mint egy vadállat, semmit nem ért, nem beszél, okád, aki ránéz, pedig igazán ártatlan jószág szegény.
JÓSKA
Téged tényleg meg kéne ölni.
KLÁRA
A diliházban tartjuk, külön szobában. A neve biztosíték, amíg él, még ha én előbb meg is halok, addig hiába minden fáradozás, ő az egyetlen örökösöm.
Hosszú szünet; sikálnak.
JÓSKA
Akkor feleségül veszem Zsuzsát.
KLÁRA
Gratulálok.
JÓSKA
Itt fogunk lakni.
KLÁRA
Majd kiegyezünk.
JÓSKA
Te leszel a cselédünk.
KLÁRA
Úgy teszek, mintha az anyátok lennék.
JÓSKA
Kínozni fogunk.
KLÁRA
A szenvedés szoktat a halálhoz.
JÓSKA
Minél jobban engedsz, annál többet követelünk.
KLÁRA
Nálam nem találtok engedékenyebbet.
JÓSKA
Egyszer elfogy a türelmed.
KLÁRA
Attól semmi nem változik meg.
ZSUZSA
Csakhogy idehozom a kisfiam.
KLÁRA
Szeretni fogom.
JÓSKA
Nem engedem megrontani.
ZSUZSA
Tizenöt éves, szőke, kék szemű. A bőre fehér, a hangja mély.
KLÁRA
Ha elégedetlen, akkor leteheti a kefét, és elmehet, fiam, a napját természetesen kifizetem.
ZSUZSA
Félre tetszett érteni. Én sajnálom a Klárika nénit, és azon vagyok, hogy mindenben segítsem. A kisfiamról is csak azért kezdtem el mesélni, hogy meg tessék érteni a szomorúságomat, és ez felvidítsa. De ha a munkám vagy a magatartásom ellen lenne kifogás, akkor készséggel elmegyek.
Hosszú szünet; némán sikálnak.
JÓSKA
Hallgatni fogok.
Hosszú szünet; némán sikálnak.
KLÁRA
Hol hagyta el, Zsuzsa?
Hosszú szünet; némán sikálnak.
JÓSKA
Ne válaszolj neki.
ZSUZSA
A kisfiamról kezdtem mesélni.
KLÁRA
Biztosan nagyon hiányzik.
JÓSKA
Szórakoztatod.
ZSUZSA
Mindig magam mellett érzem, megetetem, mosdatom, ha sír, megvigasztalom.
JÓSKA
Velem is úgy kezdte, hogy kérdezett.
ZSUZSA
Sokat sír, pedig már nagyfiú.
JÓSKA
Minden mondatod veszélyes, felhasználja ellened.
ZSUZSA
Nem hiányozhatok neki, mert nálunk a családban mindenki olyan, hogy bármilyen messzi is legyen, látja és hallja a másikat.
KLÁRA
Most mi van a kezében?
JÓSKA
Mintha valami bűnt követtél vona el, beléd túr.
ZSUZSA
A bögrét a szájához emeli, iszik.
JÓSKA
Nyomoz.
ZSUZSA
Az udvarról jött, kint ült az eperfa alatt, a padon.
KLÁRA
Meleg van.
ZSUZSA
Meztelen.
JÓSKA
Csak azért kéne beszélnem, hogy ne beszélhess. Figyelj csak. Telibeszélem a levegőt, és akkor nem jut hely neked.
ZSUZSA
Anyám meg fölemeli a padról a vödröt, egymásra néznek, és érzik, hogy nézem őket.
KLÁRA
Mosdani fog?
ZSUZSA
A moslékhoz kell a víz. A kútra megy.
JÓSKA
Ordítani fogok, hogy ne hallhassa a hangodat.
ZSUZSA
Apám a lovakat járatja az udvaron.
JÓSKA
Valamit meg kéne őriznünk, ami nem lehet az övé. Nagyon gyorsan fogok beszélni, minden levegőt elveszek. Ugyanakkor semmit nem fogok mondani, amit ne tudhatna már. Mégis tegyünk úgy, mintha nem lenne itt. Ez legalább bosszantaná. Mesélek neked. Rettenetesen banális, ha egy férfi az életéről mesél egy nőnek. Tudjuk, mit akar vele. Persze nem tudok mesélni sem, még szerencse, mert csak gondolatok jutnak az eszembe. Megakadályozta, hogy bármi is történjék velem. A mese panasszal is helyettesíthető. Nézz rám. Nem tudhatod, milyen szagod van. Most udvarolok. Meg kéne emésztenem a szagod. Szeretném érezni a bőrödet. Egyre hevesebb leszek, látod. A szagod olyan átható, hogy érzem, amint magaddal viszed, de mégis mindenütt otthagyod. Ő is érzi, de róla most ne beszéljünk. Nincsen itt. Meghalt, megöltük, elkapartuk már, elrohadt. Ez az egyetlen mese, amit mesélhetek. De ha nézném a szemed, akkor nem lehetnél az övé. A testünkhöz semmi köze nem lehetne abban a pillanatban, amikor a nyelved megérintené a fogam, és a tenyeremmel gyengéden szétnyitnám a combodat. Ebben még reménykedem. Csakhogy én beléd nem menekülhetek, mert övé az ellenkezésem is. Ha ő nem hiteti el velem, hogy van bennem valami nyers erő, ami naggyá tehet, akkor rendőr lettem volna, mint az apám, vagy bádogos. Bádogos szeretnék lenni. De így csak filozófus lehetnék, gyilkos vagy szépségkirály. Én még nem éltem. Gondolkodom a kéjről, de az undor mindentől eltaszít. Tőled is. Én csak önmagammal tudnám kielégíteni önmagam. Pedig szeretném, ha az életem még megtörténne velem. Ezért is kellettem magam. Szeretném, ha megszabadítanál önamagamtól, de mivel tudom, hogy önmagamból csak általad menekülhetek, ez is reménytelen, érzem. Nem vagy olyan fontos nekem.
ZSUZSA
Az ólban dübögnek a disznók, az utcán hazafelé tart a csorda. Még mindig a konyhában áll.
JÓSKA
Mindent tudok, és ez túl kevés. Azt is tudom, hogy valami olyasmit kéne éreznem, amiről semmit nem tudhatok. De ezt is tudom, s ezért bármi ismeretlenről úgy érezném, hogy már ismerős. Isten vagyok, de nem a világ istene, hanem az övé. Szög vagyok, ami nem tud kibújni a zsákból. Öleb.
KLÁRA
Bravó.
ZSUZSA
Anyám leteszi a vödröt, kinyitja a nagykaput, hogy bejöhessen a két tehén.
JÓSKA
Úgy mesélik, hogy amikor anyámnak megjöttek az első fájásai, éjszaka volt, nem találtak senkit, őt hívták segíteni.
KLÁRA
Én vágtam el a köldökzsinórt.
JÓSKA
Rögtön a karjára vett.
KLÁRA
Rettenetesen csúnya voltál.
ZSUZSA
Anyám becsukja a nagykaput, a két tehén kényelmesen bandukol az istálló felé, idegesen hőkölnek a lovak apám kezén. Még mindig a konyhában áll a kisfiam.
JÓSKA
Ne térj ki előlem, rólam beszélj.
ZSUZSA
Az istállóban szültem, a tehenek között. Tél volt.
JÓSKA
Mindig a tükör elé állított, nézzem magam, s minden alkalommal észrevett rajtam valami kijavítható hibát.
KLÁRA
Szép lettél.
JÓSKA
Reggelenként elmondtam neki minden álmomat. Súlyzóztam, hogy tömörek legyenek az izmaim. De azért biztosan maradt bennem valami természetes. Ezt csak te érezheted.
ZSUZSA
Megszólal a harang. Erre várt. Nagyon szereti ezt az órát. A por lassan elül, sötétedik.
JÓSKA
Még soha nem voltam szerelmes. Nem tudhattam, hogy lehetséges valami olyan, amit az ember nem érthet: mi az, amiért szerethetik? Olyannak képzelem a szerelmedet, hogy felfedezed bennem azt, amit én sem ismerek, valami fontosat, s ez számomra olyan meglepetés és megrázkódtatás, hogy megadom magam, kezes leszek és szelíd, s azt adom magamból neked, ami csak a tiéd, mert nélküled nem is létezett. Így képzelem. Szeretsz? Mért kínozol? Mért nem válaszolsz?
KLÁRA
Ne áltasd magad.
ZSUZSA
Aztán kilép a konyhából, végigmegy az udvaron, köré gyűlnek a tyúkok, azt hiszik, hogy enni ad nekik, kinyitja a hátsó kiskaput, beteszi maga után, és elindul a kukoricásban. A levelek éle zörög a testén, lába alatt megcsörrennek hüvelyükben a babok.
KLÁRA
Meztelen. Még mindig meztelen?
ZSUZSA
Van rajta egy kicsi nadrág.
KLÁRA
Tarthatnánk egy kis pihenőt.
JÓSKA
Fejezzük be előbb.
ZSUZSA
Hűvösödik. Túl a kukoricáson van egy nagy mező. A patak partján gyerekek játszanak.
KLÁRA
Észre sem vetted, s milyen fontos lett ez a súrolás.
ZSUZSA
Friss víz kéne már. Hozzon vizet, Klárika kedves.
Szünet; egyenletesen súrolnak.
JÓSKA
Ha maradsz, akkor megakadályozhatod, azt hiszed?
KLÁRA
Megengedtem. Én biztattalak. De látni akarom.
ZSUZSA
Átmegy a pallón a patak fölött.
JÓSKA
Mit tehetnék, hogy elengedj?
KLÁRA
Elengedtelek.
JÓSKA
Szerelmes vagyok beléd.
KLÁRA
Látod, milyen érdekes: én semmit nem érzek.
ZSUZSA
A gyerekek utánaerednek. Nem mennek hozzá egészen közel, s ő nem tesz úgy, mintha észrevenné. Felkapaszkodnak a dombtetőre. Ezen a dombtetőn egyetlen fa áll. Egy öreg vadkörtefa. Leülnek, hallgatnak, lélegeznek, míg egészen besötétedik. Ilyen az én fiam. Az apja nem tudom ki volt, de valahogy nem is érdekel. Nem voltam kurva, csak szerettem, ha a nyomomba szegődnek, mint a kutyák, s ha a lábam elfáradt, jó volt elheverni egy bokor alatt.
JÓSKA
Nagyon kívánlak. Te vagy az egyetlen, akit szeretnék.
KLÁRA
Jaj, az nagyon nevetséges lenne, kisfiam, nekem már teljesen hidegek a combjaim.
ZSUZSA
Nem fogom tudni folytatni tovább. Érzem. Ezt a szobát még befejezem, aztán elég. Az izmaim kemények, fáradtságot nem ismerek, de hiába nyomom a súrolókefét, s hiába látom, amint a gyökér a koszt szépen felvakarja, a bőrömet mintha mégsem érné a víz, pedig látom, hogy lilán felpuhul, foszlik a körmök körül, de arra már csak emlékezni tudok, hogy milyen rettenetesen szaggatott a térdem, mert ma már a térdemben sincsenek fájdalmaim, már nagyon régóta egyáltalán nem vagyok ott, ahol vagyok, olyan lettem, mint egy tehetetlenül nagy súrolókefe egy még hatalmasabb tenyérben, s azzal vigasztalódom, hogy lassan majd elkopok, kidobnak, vesznek helyettem másikat, vége lesz végre, és ez így természetes. Minden hónapban ötszáz forintot küldök haza. De hiába mennék haza: nem ismerne meg. Az anyád vagyok, mondanám. Mi dolgom veled, kérdezné szelíden a szeme. A tehén is akkor ellett, azon az éjszakán. A tehenek tekintetében foszlik ilyen közömbössé az élet. Ha sokáig nézed, megértheted. Az istálló nyitott ajtajában csillagos volt az ég, világított a hó, a tehén szoptatta a borját, én szoptattam a kisfiam. A borjút a mészáros vette meg, lakodalmi hús lett belőle, én pedig, ahogyan nálunk szokás, a hajnali vonattal jöttem el, hogy fel ne zavarjam álmából a falut. Anyám kötözte batyuba a holmimat, és nem éreztem úgy, hogy bármitől is búcsúznom illene. Magára hagytam. Azóta mégis csak rá gondolok. Nem is tudom, hogy él-e még. A kéj, amiben fogant, nem tarthatott egy percnél tovább, és mégis megajándékozott azzal a reménnyel, hogy született valaki helyettem, aki szép és meztelen, aki úgy él nélkülem, hogy mindenkinek oda tudja adni a testét anélkül, hogy bárkinek a fingszagú ágyába be kéne feküdnie. Ilyen az én kisfiam. Én így képzelem. Tíz öreget temettem el, a halálba gondoztam őket, s most már tudom, hogy addig élek, amíg valakit életben tudok tartani. Tízszer pusztultam el, de addig még mindig vagyok, amíg akad valaki, aki élni akar. Ötszáz forintért minden hónapban eladom magam. Nem vagyok válogatós. A szívem helyén szivacs van, az ereimben mosogatólé folyik, de amikor a pénzt a markomba nyomják, még érzem, hogy létezem. A mocsok illata ködösítette el az agyad. Légy szerelmes belém! Legyél az utolsó! És ne haragudj rám, hogy te leszel az egyetlen, akinek nem fogom odaadni a testemet. Most már ezt is tudhatod.
Szünet, lassan végeznek a súrolással; Zsuzsa a bal oldali ajtó, Klára és Jóska a hall ajtajának közelébe ér; egyenletesen, szenvtelenül dolgoznak, mintha nem is érzékelnék, hogy egyszer vége lesz.
KLÁRA
Magunkra maradtunk.
Szünet.
ZSUZSA
A kisfiam velem van.
KLÁRA
Amit elképzelsz magadnak.
ZSUZSA
Az enyém, amit elképzelek.
KLÁRA
Még ha nem is létezik.
ZSUZSA
Ez az egyetlen, amit megőrizhetünk.
Szünet.
JÓSKA
Hétpróbás gazember lett a kisfiadból.
KLÁRA
Fekete és szőrős a háta.
JÓSKA
Egy ragyás rabló lett belőle. Gyilkos.
KLÁRA
Börtönben ül. Bűzlik a rettegéstől.
JÓSKA
Buzi. A farkát veri.
KLÁRA
Hajnalban felkötik.
Zsuzsa feláll, kiöblíti és kicsavarja a rongyot, felemeli a vödröt.
ZSUZSA
Készen vagyunk.
Felemeli a súrolókefét, és kimegy a bal oldali ajtón; Klára és Jóska is fölállnak, kiöblítik, kicsavarják a rongyot, felemelik a vödröt és a súrolókefét, Jóska a hallon át kimegy; Klára egy pillanatra egyedül marad, körülnéz, majd ő is el.
A színpad üres.
Nagyon hosszú szünet.
Később a hallon át bejön Zsuzsa, karján egy halom újságpapírt hoz, lassan körülnéz, lerúgja a cipőjét, és a talpával megérinti a padlót.
ZSUZSA
Száraz.
A konyha felől, egy váratlanul bekapcsolt táskarádióból, amerikai diszkózene hallatszik, majd Klára jelenik meg a bal oldali ajtóban, kezében egy üveg vörösbor és három pohár; Zsuzsa oldalanként teríti fel az újságpapírt, és papírról papírra lépve egyre beljebb jön a szobába.
KLÁRA
Hoztam egy kis piát.
ZSUZSA
Finom lett a szag.
KLÁRA
A hézagok ilyenkor még nem egészen szárazak.
ZSUZSA
Érzik, hogy minden jó poros volt, de azért már tisza is.
Zsuzsa a szoba közepére ér, megfordul, az újságpapír lapjaival utat csinál a bal oldali ajtó irányában Klárának is; Jóska a hallon át jön, kezében spárgaszatyor, benne zsíros csomag és a táskarádió; a rádió bömböl, ő pedig egy csirkecombot rág.
JÓSKA
A muter küldött maguknak egy sült csirkét.
KLÁRA
Úgy szeretem a padlót, ha olyan, mint egy söröskocsma asztala.
JÓSKA
Van vizes uborka is.
KLÁRA
A sülthöz éppen illik a vörösbor.
ZSUZSA
Veszed le a cipődet, te disznó! Ha összetapicskolod nekem, akkor megöllek.
Jóska lerúgja a cipőjét, de nem jön beljebb.
KLÁRA
Minden milyen üres lett.
ZSUZSA
Imádom az üres szobákat.
Zsuzsa Klára elé ér, Klára is lerúgja a cipőjét.
KLÁRA
Könnyűnek érzem magam. Mint aki megszabadult.
Zsuzsa utat csinál az újságpapírból a rivalda felé; Klára a színpad közepére megy, leteszi az üveget és a poharakat, a padlóra ül, tölt.
JÓSKA
Most már csak festeni kéne.
ZSUZSA
Hülye.
KLÁRA
Gyertek már, bolondok.
JÓSKA
A falak mocskosak.
ZSUZSA
Majd éppen takarítás után.
KLÁRA
Inni akarok.
Jóska a színpad közepére megy, letelepszik; Klára kipakol a szatyorból; Zsuzsa teregeti az újságpapírt, feléjük tart, papírról papírra lép.
JÓSKA
Megehetik az egészet.
KLÁRA
Tulajdonképpen nem is kéne ide semmi bútor.
JÓSKA
Én már telezabáltam magam.
KLÁRA
Ez lenne a táncterem.
Zsuzsa a padlóra teszi az újságcsomag maradékát, s ráül, mint egy sámlira.
ZSUZSA
Nekem meg olyan, mintha egy nagy erdőben lennék. Megfürödtünk a patakban, és most a tisztás közepén szárítkozunk. Kék az ég.
KLÁRA
Kés kellene.
JÓSKA
A pisztoly itt van a zsebemben.
ZSUZSA
Ha jól megsütötték, akkor lehet azt tépni is.
KLÁRA
Még táncolni is tudnék.
Zsuzsa tépi a csirkét.
JÓSKA
Hát akkor isten, isten.
ZSUZSA
Ha lenne, aki táncolni hívná, mi?
Isznak, esznek.
KLÁRA
Mondhatom, jól élünk.
JÓSKA
Az a fontos, hogy minden meglegyen. Most a sör valahogy jobban esne.
ZSUZSA
Mint az urak. Megvan mindenünk.
JÓSKA
Baromi jó vizes uborkát tud csinálni a muter, mi?
KLÁRA
Azt meghiszem.
ZSUZSA
Csak úgy herseg az ember foga alatt.
KLÁRA
Szeretek harapni.
JÓSKA
Az is meglátszik, ha egy csirkét nem tápon neveltek. A húsának íze van.
KLÁRA
Azért egy kicsit mindent összezavartunk. Még szédülök.
ZSUZSA
Az vele jár.
JÓSKA
Aki dolgozik, az vitatkozik.
ZSUZSA
Most legalább tisztaság lett.
JÓSKA
Így van.
KLÁRA
Meg tudja az ember, mi az ábra.
JÓSKA
Megnyugodtunk.
ZSUZSA
Nem izgalmas.
KLÁRA
Egy idő után belefárad az ember a saját lelkébe is.
ZSUZSA
Alkalmazkodni kell.
JÓSKA
Ha nem megy, hát nem megy.
ZSUZSA
Majdnem úgy érzem, mintha szeretnélek benneteket.
KLÁRA
Ami megtörtént, megtörtént. Nem kell piszkálni folyton.
JÓSKA
Az a fő, hogy vagyunk. A fater is így szokta mondani.
ZSUZSA
Semmi nem olyan fontos.
KLÁRA
Azért be kell vallanom, hogy én mégis elérzékenyedtem. Szeretjük egymást.
ZSUZSA
Az embernek vannak érzelmei.
JÓSKA
Csak vigyázzon, abban se túrjon le mélyre.
KLÁRA
Mindjárt így kellett volna kezdenünk.
JÓSKA
Ahhoz is idő kell, míg a megfelelő hangot megtaláljuk.
ZSUZSA
Ki kell ismerni a másik szokásait.
KLÁRA
Éppen attól érzem olyan tisztának és könnyűnek magam, mert nincsenek titkaink. Mindent tudunk.
ZSUZSA
Mindent azért nem tudunk.
KLÁRA
Mi is csak emberek vagyunk.
ZSUZSA
Amit meg nem tudunk, azzal úgysem érdemes törődni.
KLÁRA
Most már én is így gondolom.
JÓSKA
Talán el sem hiszik, én például meg akartam hágni őt, magát pedig azzal a pisztollyal akartam lelőni, amit maga lopott, hogy a férje megölje magát, most meg én loptam el, és talán meg fogom ölni vele magam. Na és akkor mi van? Nem történt semmi sem. Egyszerűen élvezem a társaságukat.
ZSUZSA
A legfontosabb a kiegyezés.
KLÁRA
Ha nagyon tiltakoztunk volna, akkor megteszi.
JÓSKA
Akkor meg úgy lett volna jó.
ZSUZSA
Most meg, hogy így lett, így a jó.
JÓSKA
Ha megcsinálom, úgy lesz a jó.
ZSUZSA
Minden úgy jó, ahogy jó. Az életben ezt meg kell tanulni.
KLÁRA
Az a tanulság, hogy semmit nem kell nagyon mellre szívni.
ZSUZSA
Én mindenütt jól tudom érezni magam.
JÓSKA
Élvezni kell az életet.
Zsuzsa kinyújtózik a padlón, karját széttárja.
ZSUZSA
Most például azt képzelem, hogy vízcseppek görögnek a bőrömön. A térdem belső hajlatán elindult egy hangya fölfelé. És képzeljétek el, érzem is. És margaréták nyílnak.
JÓSKA
Az ember csak úgy van, de azt képzelheti, amit akar.
Klára embrionális helyzetbe kuporodik.
ZSUZSA
Egy nagy mezőn vagyok. De most látom, hogy ezek nem is margaréták, hiszen ősz van, és a margaréták már elrohadtak.
KLÁRA
Én meg elképzeltem, amint lassan mindent elfelejtek.
Jóska felerősíti a rádiót, felugrik.
ZSUZSA
Kikericsek. Őszi kikericsektől lila a rét, s a szemem annyira nyitva, hogy a kék is az enyém.
KLÁRA
Csöndesebben, kérlek.
ZSUZSA
Minden az enyém.
JÓSKA
Én pedig azt képzelem, hogy magamban táncolok.
ZSUZSA
És a szemem annyira nyitva van, hogy lassan belém folyik az erdő zümmögése, és a szívemben egy darázs köröz, és a húsom a föld és a leheletem a füvek szaga, jaj, nagyon jó a füveken feküdnöm.
Jóska a zene ritmusára mozogni kezd, de mozgása késleltetett, csak minden második ütemet mozogja le, s ezáltal olyan hatást kelt, mintha akarata ellenére adná át magát a zenének.
KLÁRA
Akkor elengedhetem? Nem kell többé megkapaszkodnom semmiben? Csönd lett. Jaj, olyan csönd lett, hogy már nincs is benne semmi sem.
ZSUZSA
Jaj, gyertek velem a rétre játszani. Feküdjetek ti is a füvekre. Jaj, nagyon jó a füveken feküdnöm, jaj, teljesen meztelenül vagyok, jaj, jön a hangya fölfelé, tojást cipel a hangya fölfelé, tojást cipel a hangya fölfelé.
KLÁRA
Még egy kicsit emlékszem arra, hogy itt voltatok, de a csöndben lassan ez is eltűnik. Fehér a csönd. Elengedem a kezét. Az arcára már nem emlékszem pontosan, teste volt, de nincs, de a tenyeremben még érzem az elengedett kezét.
ZSUZSA
Azt is elképzelhetem, hogy minden én vagyok, és miért ne képzeljem, hogy én vagyok a kiszáradt fatörzs, és én vagyok a szakadék, a csalán, a csiga, mért ne képzeljem, ha ilyen jó lehet?
KLÁRA
Még egy kicsit engedjék nekem, hogy kislány legyek.
ZSUZSA
Mindent a hasamba fogadtam.
KLÁRA
Már megyek, nem sokáig, csak egészen kicsit, csak annyit, hogy ezt is elfelejtsem. Kislány akarok lenni.
ZSUZSA
Ordít. Segítsetek!
KLÁRA
Ordít. Kislány akarok lenni! Kislány. Játsszunk fogót! Kislány akarok lenni! Kislány, kislány. Kislány és kisfiú. Kislány akarok lenni, kisfiú. Kisfiú, mért nem lehetek kislány, kisfiú? Kisfiú!
ZSUZSA
Ordít. Rögtön mindent megszülök.
KLÁRA
Ordít. Elmúlt ez is.
Hosszú szünet; Jóska táncol, Klára és Zsuzsa mozdulatlanok; aztán Zsuzsa hirtelen fölül.
ZSUZSA
Már nem mozog.
JÓSKA
Lélegzik még?
ZSUZSA
Egy tükröt kéne a szája elé tartani.
Jóska táncol; Zsuzsa föláll, megkerüli Klára testét, összeszedi a poharakat, a csirke maradékát, felemeli az üveget.
ZSUZSA
Besötétítek.
Zsuzsa a hallon át kimegy; Jóska táncol; rövid szünet után Zsuzsa a bal oldali ajtón visszajön.
ZSUZSA
Mindent így hagyunk, hadd aludjon.
JÓSKA
Előbb visszarendezhetnénk a szobát.
Zsuzsa elzárja a rádiót, Jóska leáll.
ZSUZSA
Legyünk csendesek.
Jóska a bal oldali ajtón, Zsuzsa a hallon át kimegy; egészen rövid ideig üres a színpad, majd ugyanott, ahol kimentek, visszajönnek; Zsuzsa két színes porrongyot hoz, Jóska különböző nagyságú képeket; Jóska a képeket leteszi Klára mellé, átvesz egy rongyot Zsuzsától, törölgetni kezdenek, majd megkeresik a kép helyét, s minden képet a helyére akasztanak; vigyázni kell, hogy a jelenet tárgyilagos maradjon, s ne akarjon többet jelenteni, mint amennyit jelent, ám valamilyen formában mégis hajoljon el az egymást keresztező mozgások esztétikuma; amikor végeznek, mindketten kimennek a bal oldali ajtón; most hosszabb ideig üres a színpad; András életnagyságúra nagyított képével térnek vissza, azt is a helyére akasztják.
JÓSKA
Most talán a szőnyeget.
Zsuzsa körbeindul a színpadon, hogy összeszedje a szétteregetett újságpapírt, Jóska a hallon át kimegy; Zsuzsa rövid ideig egyedül marad Klára testével, némán dolgozik, a papírokat rendesen halomba gyűjti, majd vállán egy hatalmas, hurkába tekert perzsaszőnyeget cipelve Jóska is visszatér a bal oldali ajtón; a hurkát a rivaldával párhuzamosan a padlóra helyezi, leguggol, megvárja, míg Zsuzsa a szőnyeg másik oldalára kerül, együtt kezdik a szőnyeget lehengeríteni; mielőtt a hurka Klára testén fennakadna, mindketten felállnak, a színpad közepére mennek, megfogják Klára testét és a szőnyegre helyezik.
ZSUZSA
Még szerencse, hogy ki lett porolva.
Továbbhengerítik a szőnyeget, míg az teljes hosszában ki nem terül, s el nem éri a hall ajtaját; felegyenesednek, kimennek a hallba, s kezdik behordani a bútorokat: a komódot, a nagy fotelt, a smizettet, a székeket, a díványt; mindent körülményes pontossággal a helyére tesznek; amikor a dívány is a helyén van, ismét megfogják Klárát és fölteszik rá; Klára ugyanabban a helyzetben marad, összegömbölyödve, mint egy embrió; aztán visszamennek a hallba, hogy behozzák az asztalt, a lámpákat, a fotelokat, a kis komódot, a zsámolyt és az asztalkát; amikor Klára, anélkül, hogy moccanna, vagy a szemét kinyitná, beszélni kezd, dolgoznak tovább.
KLÁRA
Valami rettenetesen szépet álmodtam. Játszottunk.
ZSUZSA
A játéknak vége.
KLÁRA
Nagy mező volt, azt hiszem, tavasz, margaréták nyíltak.
JÓSKA
Ha akarod, tovább játszhatunk.
KLÁRA
Biztosan tudom, hogy tavasz volt, még nem kaszálták le a füvet, pedig ezen a mezőn nyár elején mindig lekaszálják a füvet, s ahogy ott feküdtem, látom, hogy jössz felém, egy fűszál volt a szádban, és forgattad a fogaddal, de olyan lassan jöttél, olyan messziről, mintha csak álmomban lenne, s nem is a mezőn, mintha csak föl kéne ébrednem hozzá, hogy megbizonyosodjam, mindez csak álmomban van, de akkor arra gondoltam hirtelen, hogy fölösleges lenne megzavarni magam, hiszen jó így is, nem kell még jobban lerontani, s hogy mégis érezzek valami bizonyosat, azt kértem tőled, csak nem tudom, miért, teljesen elfúlt a lélegzetem, hogy simítsd meg a bőrömet, s akkor te a füvet a szádból kivetted, s végighúztad a testemen. Ettől meg nevetnem kellett. Csakhogy hiába nevettem, mert ahogy nevettem, láttam, hogy nem is én fekszem ott, hanem ő fekszik ott. Mégis nevettem.
Zsuzsa elhelyezi az asztalkát.
ZSUZSA
Ez így volt?
Klára felül a díványon.
JÓSKA
Nem. Inkább úgy, odább.
KLÁRA
Nevetnem kellett, mert a fűnek éle volt, s hiába feküdt ott, ha én éreztem helyette, amit neki kellett volna éreznie, csiklandozott a fű, de azt hiszem, hogy nem is annyira a csiklandozástól nevettem, hanem azért, mert jó volt nevetni.
ZSUZSA
Csak nevesss, drága, úgy nevethetsz, ahogyan akarsz. Mi dolgozunk.
KLÁRA
Játsszatok velem. Szeretnék nevetni.
ZSUZSA
Hozd a létrát, feltesszük a függönyt, mára már elég.
Jóska kimegy a hallba a létráért, Zsuzsa a bal oldali ajtón távozik; Klára rövid időre egyedül marad.
KLÁRA
Ez csak álmomban volt.
Jóska hozza a létrát, a rivaldáig megy vele, Zsuzsa a hatalmas, fehér muszlinfüggönyt húzza maga után, s míg a rivaldáig ér, beteríti vele szinte az egész színpadot.
JÓSKA
Meséld az álmot. Szeretném tudni, hogy mit kell játszanom.
ZSUZSA
Senki nem kíváncsi, drága, az álmaidra. Csak meséld.
KLÁRA
És akkor felálltam, és látom, hogy olyan nagy ez a mező, mintha sehol nem lenne vége, mégis úgy éreztem, hogy egy sötét, régi templomban vagyok, elindultam, s jött mellettem ő, mert ez volt az esküvőm.
JÓSKA
Akkor játsszunk talán esküvőt.
Klára feláll, elindul feléjük a fehér függönyön.
ZSUZSA
Talán nem is lenne rossz.
Mintha bekerítenék, körbejárják Klárát.
JÓSKA
Csakhogy én kéretni fogom ám magam.
ZSUZSA
Drága szűz.
KLÁRA
És zúgott az orgona.
JÓSKA
Kényszerítve leszek.
ZSUZSA
Te leszel a szemérmes ara.
JÓSKA
Az utolsó leheletemig védeni fogom az ártatlanságomat.
ZSUZSA
Ő meg a kopasz vőlegény.
JÓSKA
Én csak az erőszaknak engedek.
Zsuzsa lekapja Klára fejéről a parókát, s Jóskának dobja; míg labdáznak a parókával, Klára kopaszon, mozdulatlanul áll, mint egy bábu; sír.
ZSUZSA
Majd csattogtatja a műfogsorát.
JÓSKA
És akkor eljátsszuk még a nászéjszakát is.
ZSUZSA
Végre mulatni fogunk. Nevethetünk mi is.
JÓSKA
Minden vendégnek megmutatom a lepedőn a vért.
ZSUZSA
Én húzom a talpalávalót.
JÓSKA
Amíg szusz van bennünk, táncolunk.
Jóska elkapja a parókát, Klára fejére húzza, s mintha csárdást készülne táncolni, derékon kapja Klárát; Zsuzsa üvöltve énekelni kezd.
ZSUZSA
Hatvanhat, szád a seggemre pattanhat.
JÓSKA
Üvölt. Annak a fele harminchárom.
ZSUZSA
Nyald a seggem télen-nyáron.
Klára bábuként hagyja magát rángatni.
JÓSKA
Most aztán nevethetünk.
ZSUZSA
Hatvanhat.
JÓSKA
Szád a seggemre pattanhat.
Klára is belejön a táncba, egyik kezüket felemelve forognak, dobbantanak; Klára nevet.
ZSUZSA
Annak a fele a harminchárom.
JÓSKA
Nyald a seggem télen-nyáron.
Zsuzsa megragadja a függöny egyik szélét, és felszalad vele a létrán; húzza függönyt alóluk.
ZSUZSA
Hatvanhat.
JÓSKA
Szád a seggemre pattanhat.
ZSUZSA
Annak a fele harminchárom.
Klára és Jóska a függönybe, aztán egymás lábába botlanak, elesnek; Jóska zsebéből kicsúszik a pisztoly; Zsuzsa a magasból rájuk dobja a függönyt, a függöny lassan rájuk terül; Zsuzsa lejön a létráról; csend van; Jóska kimászik a függöny alól, Klára mozdulatlanul ott marad.
Zsuzsa és Jóska egymással szemben állnak Klára teste fölött.
ZSUZSA
Aztán vetkőzni kezdünk.
Jóska mozdulatlan; Zsuzsa kigombolja a blúzát, leveti, a padlóra ejti.
ZSUZSA
Aztán vetkőzni kezdesz te is.
Jóska nem mozdul, Zsuzsa közelebb lép hozzá, gombolni kezdi az ingét.
ZSUZSA
Aztán levetkőztetlek téged is.
Zsuzsa lehúzza Jóskáról az inget; Jóska mozdulatlan; Zsuzsa elbizonytalanodik; szünet; nézik egymást.
ZSUZSA
Amíg végzünk, odább kéne rakni.
Felemelik Klára testét, és betolják a dívány alá.
JÓSKA
Kezdj törölgetni, én a függönyt majd felteszem.
ZSUZSA
Ügyes voltál.
JÓSKA
Végezd a dolgod.
Jóska megfogja a fehér muszlinfüggöny szélét, elindul vele a létrán fölfelé, de a függönyön ott hever a pisztoly; visszalép, körülnéz; Zsuzsa gondosan törölgeti a bútorokat; Jóska gyorsan a zsebébe csúsztatja a pisztolyt, és felmegy a létrán; a függönyt a karnison csúszó karikákra erősíti; amikor végzett, lemászik a létráról, ismét körülnéz, és gyorsan elhúzza a függönyt, amely most eltakarja, de ugyanakkor sejteni is engedi a színpadot; aztán felemeli a létrát, és a hallon át kimegy vele; Zsuzsa végez a törölgetéssel, és beül a nézőtérnek hátat fordító nagy fotelba, szemben András életnagyságú képével; csak a keze látszik, s a kezében a rongy, ahogy lecsüng a fotel oldalán; úgy ül, mintha televíziót nézne; a nézőtéren lassan kigyulladnak a fények; András kilép a képből, testéről víz csorog; Jóska visszajön, pisztolyt ránt, lövés dördül, aztán egy ideig csend van; András és Jóska nézik a fotelt, a kéz görcsösen megszorítja a rongyot, és lejjebb ereszkedik.
András közelebb megy, megnézi Zsuzsát.
ANDRÁS
Adj egy tiszta törülközőt.
Jóska elteszi a pisztolyt, a komódhoz megy, kivesz a fiókból egy törölközőt, átadja, majd lefekszik a díványra; András körülményes alapossággal megtörülközik, aztán a fiúhoz lép, megáll fölötte, benéz a dívány alá, ahonnan kilóg Klára keze, és a hallon át kimegy; a színpad lassan elsötétedik .
A zenekari árok ezúttal nyitva van. Derengő mélyében a zenészek még nem foglalták el helyüket. Három kottapult kis fénye világít.
A zenekari árokban dobogó vagy valamiféle magasítás biztosítja, hogy amikor a zenészek helyet foglalnak majd hangszerük mellett, fejük a rivalda vonala fölé emelkedjék, s így a játék ideje alatt látványként is állandóan jelen legyenek.
A három hangszer, a csembaló, a cselló és a lant együttese, éppen úgy, miként a korai barokk operában, a mondatok elején, tartalmilag fontos szövegrészek indításánál avagy valamilyen kiemelt jelentőségű szónál, felkiáltásnál vagy különös hangsúlynál egy akkordot fog megütni, és ezt a hármashangzatot bizonyos esetekben egészen a következő jelzésig, a következő váltásig tartja,* continuót játszik tehát.
Ám hangsúlyozottan fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a continuo akkordjait nem kísérőzeneként, illetve nem zenei aláfestésként kívánom alkalmazni. Úgy képzelem, hogy a continuo akkordjai helyi értékük szerint kiegészíthetik, fokozhatják, cáfolhatják, folytathatják, megsemmisíthetik, ellenpontozhatják vagy elmélyíthetik az adott szövegrészben megnyilvánuló érzelmi tartalmakat, de ugyanakkor a szövegtől független önállósággal is rendelkezniük kell, nagyobb léptékű, egésszé alakuló, tehát egyenrangú zenei szerkezetet kell teremteniük, s így ennek a szerkezetnek mintegy drámai módon szembe is kell fordulnia a szövegből épülő szerkezettel.
Nagyon lassan, méltóságteljesen megy föl a függöny.
A színpadon egészen kicsi szoba.
A szoba bal oldali falánál fehér vaságy. A simára és élesre rendezett ágynemű hófehér pikétakaróval van letakarva. Az ágy fölött egyszerű feszület. Az ágy mellett, a nézőtérrel szemközti falnál fehérre festett vas éjjeliszekrény, egy ajtaja, egy fiókja van. Az éjjeliszekrényen csiszolt pohár, a pohárban vörös bor.
Fehérre meszelt, üres falak.
Közvetlenül az éjjeliszekrény mellett pirosra mázolt ajtó, amely nyitva áll; mintha behavazott tájra vagy magára a fehér semmire nyílna: bizonytalanul végtelen, fehér tér látható, helyesebben érezhető mögötte. Az ajtó másik oldalán kályhaezüsttel bekent vaskályha, a vaskályhán elektromos kávéfőző. A kályhacső és a fal között kifeszített dróton nagy, puha, fehér törölköző.
A mennyezetről egyetlen szál zsinóron villanykörte lóg, ragacsos légyfogó van mellé akasztva. A villany nem ég. A színpadon bántóan erős, fehér fény, ami a játék ideje alatt nem változik.
Ami még fontos: a zenészek fekete estélyi ruhát, illetve frakkot viselnek, Mária is fekete estélyi ruhában van; csupán a szemüveges fiatalember jelenik meg egyszerű utcai öltözékben: farmernadrág, kockás flanelling, rövid irhabunda.
A színpad közepén, pontosan a zenészek feje fölött, egyszerű fehér szék. A széknek szinte a zenekari árok peremén kell állnia, árnyékban, mintegy a színpadi fények és a zenekari árok fényei között.
A széktől jobbra, valamivel hátrébb, fehér zománclavór, benne fehér zománckanna, vízzel.
Mária mozdulatlanul ül a széken, szemben a nézőtérrel.
Nagyon hosszú csend.
Amikor a csembalista megjelenik a zenekari árokban, és elfoglalja helyét a hangszernél, Mária feláll, az éjjeliszekrényhez megy, kihúzza a fiókot, s egy szelencéből fehér port szór a vörös borba.
Megjelenik a csellista és a lantos, ők is elfoglalják a helyüket.
Mária egy kanállal elkeveri a port a borban.
A zenészek hangolnak.
Mária visszamegy a székhez, ismét ugyanúgy leül.
A zenészek hirtelen abbahagyják a hangolást.
Nagyon hosszú csend.
Mária feláll, elindul a piros ajtó felé, aztán mintha valami hangot hallana kívülről, megtorpan, fülel, majd a kályhához megy, és a kávéfőző zsinórját bedugja a konnektorba.
Visszaül a helyére, vár, nem mozdul.
Nagyon hosszú csend.
A zenészek ismét hangolnak, legalább két vagy három percig, majd váratlanul abbahagyják, a lantos és a csellista helyet cserél, kicserélik kottaállványukat is, lehetőleg ügyetlenül.
Nagyon hosszú csend.
A kávéfőzőből lassan csurogni kezd a kávé, sziszegve, gőzölögve, annak rendje és módja szerint kifolyik.
Mária nem mozdul.
Nagyon hosszú csend.
Mária feláll, a kályhához megy, kihúzza a kávéfőző zsinórját a konnektorból, s mintha valami hangot hallana kívülről, fülel, majd visszamegy a székhez, és ugyanúgy leül.
Nagyon hosszú csend.
A nyitott ajtó mögött érzékelhető fehér térben, hátul, lenn, a tér mélyén, feltűnik a szemüveges fiatalember feje, lassan emelkedik, már látszik a válla is, s ahogy emelkedik, úgy közeledik, már látszik a törzse, közeledik, emelkedik, nagyon lassan, végül az egész test látható már, de még mindig jön, jön; az ajtóban megáll.
MÁRIA
Csak jöjjön. »c« Habár abban reménykedtem, hogy mégse jön.
A fiatalember nem mozdul.
MÁRIA
De akkor mégis éppen jókor készítettem be a kávét. Már kifolyt.
A fiatalember nem mozdul; Mária lassan feláll, megfordul.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Hát akkor, itt van.
Szünet.
Hát akkor, igen. Itt a fiú.
Szünet.
»c« Megérkezett.
Szünet.
Félek, fázni fog.
Nem mozdulnak, nézik egymást.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Én leszoktam róla, hogy egyek. A kávé a mindenem. Nem gyújtottam be, mert azt akartam, olyannak érezze a szobámat, amilyen. Csukja be az ajtót, legyen szíves. Szándékosan nem gyújtottam be, olyan hideg legyen, amilyen lenni szokott. Csukva szoktam tartani, mert itt mindenki leselkedik.
A fiatalember belép a szobába, az ajtót becsukja, körülnéz.
Mária nyújtja a kezét, kezet fognak, de Mária nem engedi rögtön el, másik kezét is a fiatalember kezére kulcsolja.
Hosszú csend.
MÁRIA
Ha akarja, leveheti a bundáját. Úgy mégis kényelmesebb.
Szünet.
Bizonyára csodálkozik rajta, hogy ilyen szegényesen lakom, ám én teljesen elégedett vagyok.
Szünet.
Kíváncsivá tett, szeretném tudni, hogyan akadt a nyomomra. Majd elmeséli, jó?
Hosszú csend.
Mária elengedi a fiatalember kezét.
MÁRIA
Ha csak az utcán találkozunk, akkor is megismertem volna, s akkor még furcsább lett volna ez a találkozás, mert ha az utcán találkozunk, akkor a nyomába eredtem volna, és nem is tudott volna megszabadulni tőlem, töprenghetett volna, hogy mit akarhat ez a vén kurva itt velem, de én csak követtem volna, várva, mikor pillant hátra, hogy láthassam a szemét, mert engem az illem egyáltalán nem érdekel, és talán attól sem tudtam volna magam visszatartani, hogy a homlokára tegyem a kezem. »c«
A fiatalember gyorsan leveszi a bundáját, mintha ezzel a mozdulattal akarná megakadályozni, hogy Mária valóban a homlokához érjen.
MÁRIA
A fogast az ajtón találja.
A fiatalember az ajtóhoz lép, a bundát a fogasra akasztja; az ajtónál marad.
MÁRIA
Nem tud megszabadulni tőlem. »c« Ha jövetelének okára gondolok, akkor más nem juthat eszembe.
Hosszú csend.
MÁRIA
Mit akar?
Hosszú csend.
MÁRIA
Hiszen a vendégem. Rendelkezzék az időmmel.
Hosszú csend.
MÁRIA
»c« Mit akar velem?
Hosszú csend.
MÁRIA
Tulajdonképpen tegeznem kéne, de nem teszem. Ha nem hasonlítana ennyire őreá, akkor tegezném. »c Az orra, a szeme, a homloka, és sajnos a szája is.« Húsz éve nem csókolták a számat. A vállamat sem. El tudja képzelni ezt? Annyira hasonlít, hogy azt hiszem, jobb lett volna, ha nem találkozunk. Nem, egyáltalán nem félek. Mert a dolognak így is megvan a maga furcsasága. Mindenre kész vagyok. Az ajtót becsukta, én kértem, s most már benne vagyunk abban a közös időben, amiről előre egyikünk se tud. Kiszolgáltatottnak érzem magam, s maga is éppen ilyen kiszolgáltatottnak érezheti magát. Mert csak az történik velünk, ami megtörténhetik. Semmi más. »c« Ez talán a csukott ajtók rejtélye. Mintha valaminek most történnie illene. Amíg az ajtó nyitva volt, remélhettük, hogy nem történik semmi sem. Vagy ha az utcán találkoztunk volna, mondjuk véletlenül, akkor talán nem is szegődtem volna a nyomába, hanem hagytam volna, hogy menjen el. Menjen. Miként egy idegen. »c Mintha nekem erről a szájról nem is jutna eszembe semmi.« Megtehettem volna, hiszen nem ismer, és én sem ismerem, s ha az arca ismerős is, azt el tudtam volna felejteni, hogy őreá emlékeztetett. Az ember szeretné megkímélni magát a saját kínjaitól. Mindent el tudnék felejteni. S ha most mégis itt van, ha mégsem sikerült elkerülnünk, akkor azt kell mondanom, hogy az ember nem szívesen keveredik a kínjaival tegező viszonyba. Mert nincsen felejtés. S így legalább egy kis távolságot szeretne fönntartani. Amit úgysem lehet. Hát ezért. Ugye, nem haragszik? Ugye, jobban szerette volna, ha úgy fogadom, mintha egy kicsit az anyja lennék? Hogy van a kedves édesanyja? Könnyen idetalált?
FIATALEMBER
Igen. »c«
MÁRIA
Így viszont úgy tűnhet, mint valami szándékos kacérkodás. Az édesapját sem tegeztem. »c Ha ölelt, akkor nem beszéltem, nem sikítottam, nem becéztem. És most igazán nevetséges lenne azt a látszatot kelteni, mintha összetéveszteném magát vele.« Pedig igazán összetéveszthetők. Csakhogy azért nem, mégsem, mert az édesapját olyan fiatalon nem ismertem, mint amilyen most maga. Ezért maga, most, csupán egy furcsa érzékcsalódás nekem. »c Érti?« Mintha kissé összekeverték volna bennem az időket. Bizonyára ilyen volt egészen fiatalon, s ha akkor találkozunk, de hiszen akkor nem találkozhattunk, talán az övé leszek, biztosan, s úgy valóban maga lenne a fiam, hiszen lehetne éppen, de akkor meg nem lenne ilyen, hanem egészen másmilyen, és akkor semmiképpen nem találkozhatnánk így, mert egy kicsit rám hasonlítana. Ebbe viszont jobb bele se gondolni. Szörnyű, még gondolatnak is. »c Mert akkor mi lett volna addig magával?« Gondolt már arra, s ezt csak azért kérdezem, mert ha már itt van, akkor szeretném megismerni a gondolatait, gondolt már arra, »c hogy mennyi minden nem történik meg velünk? Szerintem sokkal kevesebb dolog történik meg velünk, mint amennyi nem.« Most például eljött ide, s ahogy mondja, egészen könnyen idetalált, én beszélek magának, mert ki vagyok éhezve arra, hogy beszéljek valakinek, és tulajdonképpen bárkinek, akár önmagamnak is, maga pedig türelmesen hallgat engem, s ezzel nagyon is szimpatikussá teszi magát, de nem gondol arra, hogy ezáltal mennyi mindenről lemond? Hogy helyette mennyi minden mást tehetne? Hogy valamit tehetne a semmi helyett? »c«
FIATALEMBER
Nem, erre egyáltalán nem gondolok. »c«
MÁRIA
És mivel érdemeltem ki ezt a lemondást? »c« Nem éhes?
FIATALEMBER
Nem, egyáltalán nem vagyok éhes. »c«
MÁRIA
Kávét iszik?
FIATALEMBER
Szívesen.
Mária az éjjeliszekrényhez megy, felemeli a kanalat, amivel az imént a fehér port keverte el a vörösborban, s mintha megint valami hangot hallana kívülről, figyel, aztán gyorsan lenyalja a kanalat, és bedobja az éjjeliszekrény mögé.
Egymásra néznek.
Szünet.
Mária gyorsan kinyitja az éjjeliszekrény ajtaját, két fehér porcelán csészét, két csészealjat, két ezüstkanalat és egy fehér porcelán cukortartót vesz elő, mindezt az éjjeliszekrény lapjára teszi, az éjjeliszekrény ajtaját becsukja.
MÁRIA
»c Nem tudjuk, hogy mennyi időt kell együtt töltenünk,« de abban az esetben, ha mégis megéhezne, nem kell szégyenkeznie, meg tudom kínálni. Kekszet ugyanis tartok itthon. A vendéget azért kínáljuk, tanította megboldogult édesanyám, hogy valamivel kárpótolhassuk az időért, amiről értünk lemond. Megfigyelte? Ez ősidők óta így szokás. Én évek óta senkit nem kínáltam. Senki nem adta egyetlen percét se nekem. Egyedül vagyok, de emiatt semmi fájdalmat nem érzek. Cukorral issza?
Mária a vaskályhához megy, a kávét az éjjeliszekrényhez viszi, a csészékbe tölti.
FIATALEMBER
Nem, köszönöm, cukor nélkül iszom.
MÁRIA
Én cukorral iszom. Sok cukorral. Foglaljon végre helyet. A cukor a mindenem.
Szünet.
A fiatalember ismét körülnéz, tenyerét óvatosan végighúzza a fehér takaróval fedett ágyneműn, majd bizonytalanul a székhez lép, kicsit elfordítja a széket, és állva marad.
Mária átnyújtja a csészét, felemeli a saját csészéjét is, egymással szemben állnak, nézik egymást.
MÁRIA
Arra a kérdésre nem kell válaszolnia, hogy mi szél hozta erre. Egyetlen kérdésemre se válaszoljon.
Mária finom szórakozottsággal kavarja a kávét, nézik egymást.
FIATALEMBER
»c« Én nem beszélek.
MÁRIA
Amúgy sem tudná elkülöníteni, amit valóban mondanék, attól, amit csupán gondolni látszok, de mégis kimondok.
A fiatalember, mintha a székre akarná tenni a csészéjét; reszket a keze, küszködik.
FIATALEMBER
»c Nem tudom kimondani.«
Szünet; küszködik.
FIATALEMBER
»c« Nem tudom, mit gondolok.
Szünet; küszködik.
FIATALEMBER
»c Most sem ezt akartam mondani.«
A székre helyezi a csészét, a kávé kilöttyen, a tenyerével letörli, ismét felemeli a csészét.
FIATALEMBER
Nem sikerül.
MÁRIA
Megkérhetném, hogy vegye le a szemüvegét egy pillanatra?
FIATALEMBER
Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani. Most például ezt gondoltam, és sikerült kimondanom. De ez egy hülyeség.
Szünet; a fiatalember küszködik.
MÁRIA
Megkérhetném, hogy mondja meg, »c miért jött ide?«
FIATALEMBER
Sikerült kimondanom, hogy amit mondok és gondolok, az hülyeség. Hülyeség. Ezért nem beszélek.
MÁRIA
»c Megkérhetném?«
FIATALEMBER
De ezt sem tudtam helyesen kimondani.
Hosszan nézik egymást; a fiatalember a jobb kezéből átteszi a csészét a bal kezébe, leveszi a szemüvegét.
MÁRIA
»c Ha valakit csókol, akkor leveszi,« nemde?
A fiatalember visszateszi a szemüvegét, és a kávéscsészét ismét átteszi a jobb kezébe.
MÁRIA
Megmondaná nekem? »c«
Hosszú csend.
MÁRIA
Szemüveg nélkül kifejezetten csinos fiú. »c Ha bátrabban akarnám kifejezni magam, akkor szépnek mondanám.« Gondoltam magára, sokszor is.
FIATALEMBER
Honnan tudhatta, hogy jönni fogok?
MÁRIA
»c Gondoltam magára, sokszor is,« mert tudtam, hogy él, és kikövetkeztettem az életét, habár igazán nem sejthettem előre, hogy találkozunk. »c Az anyajegy kifejezetten csókolnivaló a nyakán.« Engem úgy neveltek, hogy a vendéghez illő számú kérdést kell intézni ahhoz, hogy fontosnak érezhesse magát, ám kerülendő a tolakodás. »c Ha viszont anyajegy van a nyakán, akkor lennie kell a mellén és a hasán is. Eltaláltam?«
A fiatalember figyelmesen hörpint a kávéból.
MÁRIA
A neveltetés, legyen az bármilyen, s az enyém igazán nem volt egy utolsó, semmiképpen nem múlik el nyomtalanul. Csupán fölöslegessé válik, mint annyi minden. Most magának huszonöt évesnek kell lennie, »c és a testének minden valószínűség szerint gyönyörű formái vannak.« Ne törődjön velem. Én csak nézem magát, de mintha itt se lennék. »c A válla széles és gömbölyű, karja erős, mellizmai teltek, lábszára izmos, bokája mégis finom, szinte törékeny, mint a csuklója is.« Mutassa a kezét.
A fiatalember kiissza a kávé maradékát.
MÁRIA
Sejtettem, hogy szép keze van, az édesapjának is nagyon szép volt a keze. »c A combja csaknem hatalmas, s csupán a medencéje szélesebb annál, hogy teljességgel arányosnak lehessen mondani, ami által aztán a hasa is hangsúlyosabbá válik, és az ágyéka kisfiús bájjal kicsinek mutatja magát.«
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Erről meséljek?
Szünet.
Ez már a történethez tartozik.
Szünet.
Vagy nem akarja, hogy meséljek erről?
A fiatalember küszködik, nem tud válaszolni.
MÁRIA
»c Akkor minek jött ide,« minek?
Szünet.
Valahogy el kell kezdenem.
Hosszú csend.
Mária a fiatalemberhez lép, kiveszi a kezéből a csészét, a csészéket az éjjeliszekrényhez viszi.
MÁRIA
Egy szép, kerek történetben reménykedik, ugye?
FIATALEMBER
»c A szemüvegem csak akkor veszem le, ha alszom.«
MÁRIA
Abban reménykedik, ugye, hogy mindent szépen elmesélek?
FIATALEMBER
Én teljesen egyedül vagyok. »c«
MÁRIA
Mesélni fogok. »c«
FIATALEMBER
Senkit nem csókolhatok. »c«
MÁRIA
Addig mesélek, míg le nem kerekítjük ezt a történetet.
FIATALEMBER
Kérdezte. »c« Az anyám már nem él.
MÁRIA
És a végén meg fogom ölni magam.
FIATALEMBER
Én sem élek.
MÁRIA
Most egyszerre milyen jól beszél.
Szünet; nézik egymást.
MÁRIA
Hol kezdjük el?
Szünet; nézik egymást.
MÁRIA
Segítsen.
Szünet; nézik egymást.
MÁRIA
Legalább segítsen!
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
»c Segíteni. Tudja, mit jelent ez? Segíteni, segítség. Segít, segítsen. Tudja, mit jelent? Természetesen tudom, erre is hiába várok. Csakhogy olyan furcsán érzem magam, zavarban vagyok, és bocsásson meg nekem, de nem tudom, hogy mit tehetnék. Nekem kell segítenem, tudom. Megint nekem. Ennyi az elégtételem. Semmi több.« Csakhogy egyetlen mozdulatot sem érzek a kezemben. És nem tudom, hogy merre menjek. Valahol el kéne kezdenem, de nem tudom, hol vagyok és miért és maga hogyan került ide, és miért is kérdez. Bocsásson meg, de milyen jogon kérdez? »c« Ez az én életem.
FIATALEMBER
Talán letehetné a csészéket.
Hosszú csend.
Mária tétován az éjjeliszekrényre teszi a csészéket.
A fiatalember küszködik.
FIATALEMBER
És talán menjen vissza a székhez.
Mária lassan visszamegy a székhez, a fiatalember óvatosan átengedi a helyét a támla mögött: mindketten úgy, mintha borotvaélen kéne lépkedniük.
FIATALEMBER
Most pedig megigazíthatná talán a széket. Én elrontottam az előbb.
Hosszú csend.
MÁRIA
Most talán lehunyhatnám a szemem.
FIATALEMBER
Nem!
Szünet.
Előbb talán le kell ülnie.
Mária megigazítja a széket, keze a szék támláján marad.
Mozdulatlanul állnak egymás mellett.
FIATALEMBER
Előbb le kell ülnie. Csak aztán hunyhatja le a szemét.
Mária leül.
MÁRIA
Igen. Ez így szokás. »c Ha az ember emlékezik.«
FIATALEMBER
Segítettem.
Mária lehunyja a szemét.
Nagyon hosszú csönd.
MÁRIA
»c Segítsen még.«
FIATALEMBER
Segítem.
MÁRIA
Talán fogja meg a szék támláját is. »c Hiszen magának emlékezem.«
A fiatalember megfogja a szék támláját.
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
Lát valamit?
MÁRIA
Semmit.
FIATALEMBER
Sötétet kell látnia.
MÁRIA
De a sötétben nincsen semmi más. Csak sötét.
FIATALEMBER
Akkor talán cseréljünk helyet. »c« Én leülök, maga mögém áll.
MÁRIA
Így jobb nekem.
FIATALEMBER
Valamit érez?
MÁRIA
Hogyne! Két napja fáj egy kicsit a fogam.
Mindketten felnevetnek.
Mária kinyitja a szemét.
MÁRIA
A fenekemet meg nyomja a szék.
Szünet.
Ezt is érzem.
Még hangosabban nevetnek.
Semmi mást.
Hosszú csend.
MÁRIA
Az ember állandóan érzi a testét.
FIATALEMBER
Akkor inkább kezdjük elölről.
MÁRIA
»c Inkább tegye a homlokomra a kezét.«
A fiatalember átöleli az asszony fejét, tenyerével eltakarva homlokát és szemét.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Jó. »c« Most nagyon jó lett nekem.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
»c Így se jó.«
A fiatalember elveszi a kezét, elbizonytalanodva áll a szék mögött, majd kicsit balra hátrálni kezd, míg a vaságy támlájába nem ütközik.
MÁRIA
Nem, »c nem emlékszem semmire.«
FIATALEMBER
Ne gondolja, hogy bármit is számon akarnék kérni.
MÁRIA
Csak a keze volt kellemes. »c«
FIATALEMBER
Nevetséges lenne számon kérni bármit is.
MÁRIA
»c Elmondhatnám éppen a leánykorom.«
FIATALEMBER
Csak annyi szemrehányást tehetnék, amennyit magamnak.
MÁRIA
Tudta, hogy én férjes asszony voltam, és a férjem egyszerűen lelépett?
FIATALEMBER
Én csak tudni szeretném. »c«
MÁRIA
Vagy elmondhatnám az első letartóztatásomat. Nagyon érdekes.
FIATALEMBER
Én csak tudni szeretném, »c mi volt.« Tudni.
MÁRIA
Ennek azonban semmi értelme sem lenne.
FIATALEMBER
»c« Mellébeszél.
MÁRIA
Hogyan?
FIATALEMBER
»c Az apámról akarok hallani.«
Hosszú csend.
MÁRIA
Ó, a kedves édesapja, pesze. Egészen el is feledtem a kedves édesapát.
Hosszú csend.
MÁRIA
De bocsásson meg nekem, tulajdonképpen ki a maga kedves édesapja? Ki küldte magát ide? Mert ha ismertem volna netán, akkor magától értetődő módon készséggel nyújtanék bármily felvilágosítást. Mert mintha elfelejtett volna bemutatkozni, kedvesem. Ez nem illik. »c« Szabad talán a nevét?
FIATALEMBER
Elég!
MÁRIA
»c Vagy ki akarna fosztani?« Tessék. Amit itt talál, vigye.
FIATALEMBER
Hamis.
MÁRIA
Meg kíván ölni? »c« Tessék. Legalább nem kell nekem.
FIATALEMBER
Ne tegye nevetségessé magát.
MÁRIA
A maga kedves édesapja, kedvesem, »c egy tróger volt. Egy briganti, egy közönséges pribék.« És műveletlen. Egy közönséges kis pribék. És most halott. Egy paraszt. Ha jól számolom, már rendesen elrohadt a helyén. »c Egy nagyfaszú angyal volt a maga kedves édesapja.«
Hosszú csend.
MÁRIA
Elragadtattam magam, ahogy mondani szokás.
Hosszú csend.
MÁRIA
Pedig azt hittem, megbocsátottam neki.
Hosszú csend.
MÁRIA
Ám maga nagyon ügyes fiú, ezt elismerem. »c« Hogy belevont! Pedig nem is akartam.
Hosszú csend.
MÁRIA
Nézzen körül. »c« Ez lett velem.
Hosszú csend.
MÁRIA
»c Ez lett belőlem.« Megnézheti.
Hosszú csend.
MÁRIA
Na, figyeljen ide. Egyáltalán nem akarom, hogy bárki sajnáljon. Öreg vagyok, szegény, kész. És magával különösen nem akarom sajnáltatni magam. Figyeljen ide, mesélni fogok.
Hosszú csend.
MÁRIA
Kicsit izgatott lettem. Nézze el nekem. Mert felmerült egy kép, így szokták mondani, hogy felmerült, pedig milyen hülyeség, hiszen a kép nem is kép, és nem merül se föl, se le. Összevissza fogok beszélni. Hirtelen, ez a kép mindig hirtelen van. Egyszer csak bennem van ez a tér, de nem csak a tér, hanem érzem is, amint a téren átmegyek. Megyek át a téren. Ilyen a kép. Érzem, ahogy akkor átmegyek. Késő ősz, tudom pontosan az órát és a napot, de ez most nem érdekes, szóval november huszadikán, amikor minden szürke és vizes, és ez a tér olyan erősen jön mindig belém, az érzés, ahogy ott átmegyek, hogy rosszul leszek tőle. Reggel volt, a tér üres. Nem tudok szabadulni tőle. Ismeri az ilyen rosszulléteket? Szédülök. Ha meg akarnám értetni magam, akkor nem csak ezt a fényt, igen, a fényt kéne pontosan elmondanom, de hogyan mondhatnám el a fényt? nem csak a házakat, a szobrot a téren, a túloldalon a templomot, hanem mindent, »c de mindent!« Nem tudom elmondani. Már nem is tudom, hogy miért akartam volna elmondani. Hogyan lehet valamit elmondani? Semmit nem lehet elmondani.
Szünet.
És a fák. El is feledkeztem a fákról. Azért lesz fontos ez a tér, azért akarom elmondani, mert majd itt találkozom először az édesapjával is. Érti már? »c Magának ismernie kell ezt a teret, hiszen ott volt gyerek.« És ezen a téren, most képzelje el magának úgy, ahogyan én mesélem, minden reggel átment egy férfi, akit az édesapjának nevez. És az is fontos benne, azért említettem a fákat is, mert nekem mindig átlósan kellett átmenni a téren. Nem tudom, miért. Még most is úgy érzem, hogy csak így, átlósan. Másként nem lehet. Talán mert így került be jobban az ember a fák közé. Nem tudom. De nem is érdekes. Platánok, »c ha emlékezik. Rettenetesen nagy platánok,« s a platánok lombja alatt olyan fujtós a levegő, vagy milyen. Vagy a szag. Fujtós szaga van, pedig amúgy könnyen mozduló levél. Hosszú kocsányon széles tányérja és nem sűrű lomb. Ezt is el kellett mondanom. És a reggeli fényt, ahogyan átsüt e könnyen mozduló levelek között. »c« Ha el lehetne mondani.
Szünet.
És egy idő után megfigyeltem, hogy ez a férfi is mindig ugyanúgy megy át. Onnan jön, és én innen megyek. Neki is úgy kellett átmennie. De ez sokkal később volt. Minden összekavarodik.
Szünet.
»c Most már nem megyek át.«
Szünet.
Volt rajtam egy almazöld selyemruha, gyíkbőr szandál, olyan nagyon magas sarkú, összesen néhány vékonyka pántból áll, a harisnyám időközben elveszett vagy nem tudom, szóval mezítláb és odabenn adtak egy ilyen férfi viharkabátot, csuklyásat, volt a hátán egy nagy piros pecsét, na és a gyíkbőr retikülöm, az megvolt. Így mentem át a téren. Amikor mondták, hogy szabadulok, ismerősnek tűnt ez az almazöld, az almazöldet mindig szerettem, de nem ismertem meg a szandálomat. Nem tudtam venni harisnyát, mert összesen húsz forintom maradt. A vonat negyvenhét forintba került, és vettem tejet is. De valahogy nem fázott a lábam. Azért jöttem ide, mert az unokafivérem akkor még itt lakott, de az ajtót a társbérlő nyitotta ki, mert közben felosztották a lakást.
Szünet.
»c De ezek csak szavak.«
Szünet.
Mondjon valamit. »c«
Szünet.
Szó, szó, szó. »c«
Szünet.
Olyan rettenetes csend lett.
A fiatalember egy kicsit előbbre jön, szinte ugrik, s ebben van valami állati; valamit mondani akar, küszködik.
MÁRIA
Semmit nem tud mondani?
A fiatalember küszködik, majd indulatosan feladja, visszahátrál az ágyig, belekapaszkodik a rácsba.
MÁRIA
Inkább hagyjuk abba. »c« Menjen el.
Nagyon hosszú csend.
Én azt is tudtam, »c tudtam előre,« hogy ezt nem tarthatom örökké magamban. Egyszer eljön valaki, és el kell mondanom és akkor meghalhatok. Hogy őszinte legyek, nem sejtettem, hogy éppen maga. Minden mozdulattal közelebb vagyok. De azért vártam. »c Elképzeltem az életét.« Csakhogy nem akarok meghalni még. Miközben meséltem, megéreztem ezt, és meggondoltam magam.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
»c Sajnál?«
Nagyon hosszú csend.
Mária lehunyja a szemét.
MÁRIA
A kép eltűnt.
Hosszú csend.
MÁRIA
Besötétedett.
Nagyon hosszú csend, mindketten teljesen mozdulatlanok.
Mária váratlanul felnyitja a szemét.
MÁRIA
Hallja ezt a hangot?
FIATALEMBER
Milyen hangot?
MÁRIA
Mintha valaki az ajtón motozna.
FIATALEMBER
A szél se fúj.
MÁRIA
Valaki mindig az ajtóm körül ólálkodik. Az ablakon benéznek. Egy percig sem érezhetem egyedül magam. Nincs egy pillanat nyugalmam. Nem akarná megnézni, áll-e valaki az ajtó előtt? »c« Hallgatóznak.
FIATALEMBER
Nem.
Mária felnevet.
MÁRIA
Csak a hangját akartam hallani.
FIATALEMBER
Fél. »c«
MÁRIA
Igazán ócska trükk, mégis bejött.
FIATALEMBER
Fél. »c«
Hosszú csend.
FIATALEMBER
»c Nem kell szégyellnie.«
Hosszú csend.
FIATALEMBER
Nem hiszem, hogy bárki is állna az ajtó mögött. »c Itt vagyok.« Már nincsen kire várnia.
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
Semmi más nem történhetik.
Hosszú csend.
FIATALEMBER
Nyugodtan nézzen hátra, látni fog.
Hosszú csend, Mária mozdulatlan.
FIATALEMBER
Vagy hunyja le a szemét.
Nagyon hosszú csend, Mária nem hunyja le a szemét.
FIATALEMBER
El akarom mesélni, volt egyszer egy lány, akit szerettem.
Szünet.
Miért mesélném?
Szünet.
Mikor az előbb azt mondta, hogy menjek el! »c« Megint nem tudom kimondani. »c Nem sikerül, amit gondolok.«
Szünet, küszködik.
»c Nem éreztem.«
Szünet, küszködik.
Elképzeltem. »c Inkább elképzeltem.« Így mondják, elképzeltem. Hogy az ember elképzeli. Azt, ami lehetne. Ő látja, de a másik nem láthatja ezt. És érzi is, pedig nem történik semmi, tehát a másiknak nincsen is mit látnia.
Szünet, küszködik.
Elképzelés, »c vagy hogy mondjam.« Vagy érzés.
Szünet, küszködik.
Nem tudnék elmenni.
Szünet, küszködik.
»c Az elképzelés érzése,« vagy hogy mondjam.
Hosszú csend.
FIATALEMBER
Örülök, hogy itt vagyok. »c« Nem. Ez megint nem jó. Boldog vagyok. Így nem helyes. Csak itt vagyok. Semmi mást nem mondhatok, csak azt, hogy itt vagyok. Itt vagyok. Így viszont nem elég pontos. Mondjuk, azt mondhatnám, hogy nagyon itt vagyok. Itt vagyok. Így talán mégis jobban esne mondani. Itt vagyok.
Szünet.
Erről a lányról akartam mesélni, »c akit szerettem.«
Szünet.
Elképzeltem vagy éreztem, hogy ha odamennék az ajtóhoz és felvenném a kabátom és kinyitnám az ajtót, akkor nem tudnék elmenni. Nem tudnék mit mondani. Fájna. »c« Mit mondanék? Hogy csókolom, majd jövök? Annyira fájna, de ezt el sem tudtam képzelni, nem tudtam érezni, mennyire. Ezért mondom, hogy itt vagyok. Végül is nem azt mondanám, hogy nagyon itt vagyok, csak azt, hogy itt vagyok. »c Itt vagyok.«
Szünet.
És azt is bevallhatom, hogy nem ilyennek képzeltem el. Szőkének, nagyon magasnak, és valahogyan úgy képzeltem, ez olyan gyerekes dolog, hogy a haját mindig fújja a szél. Fiatalnak. Pedig tudtam, hogy azóta már nagyon sok idő eltelt. Nem nagyon sok, de sok. De azért tűnik nagyon soknak, mert hallgattunk róla. Nem beszéltünk. »c Mintha nem is történt volna meg.« Mégis úgy képzeltem el, hogy a haját fújja a szél, hosszú, szőke haját, habár ez nagyon is gyerekes elképzelés, és nagyon fiatal. Nem nagyon fiatal, de mégis fiatal maradt.
Szünet.
Halni készül. »c«
Szünet.
Ez az utolsó perc. »c«
Szünet.
Mindenki meghalt.
Szünet.
Azér’ a csend. »c«
Szünet.
Ez a lány, olyan semmilyennek látszik.
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
»c Ha azt gondoltam, csúnya, és ránéztem, akkor hirtelen szép volt. És néha mégis hiába éreztem szépnek, ha láttam, csúnya.« Mindig úgy szerettem volna nézni, mintha nem én nézném, hanem valaki más. Én ezt az egészet nem akartam. Azt hiszem, »c hogy görbe a lába, vagy valahogyan csámpás. És a csípője is túl széles.« Így szerettem volna nézni, mintha egy idegen nézné, és ezeket a hibákat megállapítaná. Hogy milyen egy semmilyen nő ez.
Szünet.
Nem történik semmi.
Szünet.
Érzi?
Szünet.
Maga ott ül.
Szünet.
Én itt állok.
Szünet.
Nem történik semmi.
Szünet.
Beszélek. »c«
Szünet.
Mégsem olyan, mint mikor bejöttem. »c Érzi?«
Szünet.
Most hallgattam egy kicsit.
Szünet.
És ha ránéztem, akkor láttam, »c hogy nagy melle van,« nagy. »c És ennek megörül az ember, mert mégis szerettem volna, ha tetszik, és ez tetszett nekem, és ha később ránéztem, akkor hirtelen kis melle volt és megtetszett, de akkor később megint ránéztem és éreztem és újra úgy tűnt, mintha nagy melle lenne,« és ezért úgy éreztem, hogy nem őt utálom így, hanem magam. Hogy valamit, ezt a valamit, amit nem tudtam eldönteni, el tudjam dönteni. Állandóan néztem. És fölösleges ilyen nagy ügyet csinálni belőle. »c Tudtam, fölösleges,« úgyis mindenkivel lefekszik. Azt is gondoltam róla, hogy buta. Nem úgy volt okos, hogy okos lett volna, de például tudta magáról, hogy mindenkivel le akar feküdni, állandóan, ezt nem titkolta el. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy miért, »c de tudta.«
Szünet.
Így volt okos. »c« De ha egyedül maradtam, akkor mégis azt kellett gondolnom, hogy buta. Állandóan gondolkodtam. Ha sikerült végre nem gondolni rá, akkor megijedtem, hogy mégsem fontos nekem. Mintha valaki, aki nem is egészen én vagyok, azt akarta volna, hogy fontos legyen. Például a haja gyorsan bezsírosodott, de arról senki nem tehet, ha gyorsan zsírosodik a haja. Ha gyakran mossák a hajat, »c akkor még gyorsabban zsírosodik.«
Szünet.
Biztosan nem az a fontos, amit mesélek.
Szünet.
Csak beszéljek.
Szünet.
Pedig azt hittem, nem tudok.
Szünet.
Hogy nem tudom kifejezni magam.
Szünet.
Ezt ki tudtam fejezni, de nem tudom, miért kell kifejeznem.
Szünet.
Csak hallani akarja a hangomat.
Szünet.
Ugye, csak hallani akarja a hangomat?
Szünet.
Válaszoljon!
Szünet.
Ugye, csak a hangomat akarja hallani?
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
»c Teljesen fölöslegesen kényszeríti ki belőlem.«
Szünet.
Hallani akarja még?
Szünet.
Abbahagyjam?
Szünet.
Miért nem tud válaszolni?
Nagyon hosszú csend.
Aztán a fiatalember hirtelen ellöki magát az ágytól, az asszonyhoz ugrik, egészen közel hajol hozzá, és artikulátlan hangon, hosszan beleordít az arcába.
Mária mozdulatlan, szeme se rebben.
A fiatalember körbevágtázza a színpadot, trillázik, tapsol, ordít, dallamos halandzsanyelven beszél, dobol, ugat, fütyül, vonyít, énekel, egyre vadabbul, körbe-karikába, majd cikázva, végül üvöltve megáll az éjjeliszekrénynél, liheg.
Mária teljesen mozdulatlan.
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
Tessék. »c Ezt mind magának adtam.«
Szünet, liheg.
Magának teljesen mindegy.
Szünet, liheg.
Ez mind legyen a magáé.
Szünet, liheg.
»c Magának én csak egy hülye vagyok.«
Hosszú csend.
MÁRIA
Nagyon kedves lenne, ha elmesélné, de rajtam ilyen könnyen már nem segíthet.
FIATALEMBER
Hát nem érti? »c Most én mesélek. Nem kell félnie. Én mesélem, az én mesémet.« Nem kell félnie.
MÁRIA
Hiába, ha egyszer rám keríti a sort.
FIATALEMBER
»c És úgy láttam, képzelje el, úgy láttam, hogy ízléstelenül öltözik. Ízléstelenül öltözik. Túl hangosan beszél. Csakhogy akkor felvett magára valami szépet, és nagyon finoman tudott hallgatni is.«
Szünet.
Figyelni.
Szünet.
»c Először nem is ízlett a szája. Úgy láttam, hogy túl vékony szája van. Úgy láttam, hogy nem tetszik a szája.«
Szünet.
Ezzel a túl vékony szájával pedig olyan szemérmetlenül csókolt, mintha nagyon, mintha egészen oda akarná adni magát, annyira, hogy érezni már nem is engedte magát, és ettől úgy éreztem, mintha nem lenne kíváncsi rám, annyira feszült, annyira kemény maradt. »c Ezt nem engedtem.« Mintha csak arra kellenék neki, »c hogy basszam meg, hogy basszam meg.« Baszónak. És ez az egész száj dolog csak egy értelmetlen szokás lenne, vagy mi. Gyűlöltem. Undorodtam érte. Kapott két jó nagy pofont. »c A baszás helyett.« A kurva. »c A kurva anyáddal fogsz te szórakozni! Az basszon meg tégedet!« És akkor a szája valahogyan megváltozott, vastag lett. Már nem volt olyan vékony, olyan semmilyen. Érti? Egyáltalán nem, hanem kifejezetten vastag. És ez is az ő szája volt. Szép. »c Hát ezt mesélem.« Valamit kitöröltem belőle, ami talán nem is hozzá tartozott. És érezte már a szám, hogy a szája érzi a számat.
Nagyon hosszú csend.
Aztán a fiatalember szórakozottan a kezébe veszi a borospoharat, felemeli, a fény felé tartja, átnéz rajta.
Mária mozdulatlan.
FIATALEMBER
Szép.
Nagyon hosszú csend.
És az elkövetkező dialógus alatt a fiatalember nagyon lassan, szinte észrevétlenül, kezében a borospohárral, összekuporodik a falnál.
FIATALEMBER
Elfáradtam.
MÁRIA
»c Én szőke voltam.«
FIATALEMBER
Azt sem tudtam eldönteni, hogy szőke vagy vörös.
MÁRIA
»c Nem tévedett.«
FIATALEMBER
Mikor nem volt már rajtunk ruha, akkor éreztem, hogy minden jó. Akkor éreztem, hogy semmit nem kell eldöntenem.
MÁRIA
»c Még mindig nem éhezett meg?«
FIATALEMBER
Csak néha szőkének láttam a haját, máskor vörösnek.
MÁRIA
Ha megszomjazna, ne igyon a borból, megmérgeztem.
FIATALEMBER
Nem volt olyan rész a testén, ami ne lett volna jó.
MÁRIA
Fel kéne állnom. »c«
FIATALEMBER
Valami így is maradt benne, amit nem lehetett megérinteni, de ez jó volt, mert kerestem.
MÁRIA
Valami másról meséljen. »c«
FIATALEMBER
Mégis elmentem.
MÁRIA
»c Bizonyára tudja, hogy az édesapját én hagytam el.«
FIATALEMBER
Nem tudom, miért, de ilyennek képzeltem magát is.
MÁRIA
Mikor másodjára szabadultam, és megint mentem át a téren a platánok alatt, akkor nem jött. »c Ettől a rohadt tértől, amíg élek, nem szabadulhatok.«
FIATALEMBER
Ahogy a feje a puha párnába mélyed alattam, félrehajtva. És szőke a homályban, nem vörös. Csak akkor vörös, ha napfény éri a haját.
MÁRIA
Bizonyára tudja azt is, hogy a legnemesebb nevek egyikét viselném, ha megboldogult férjem nem lett volna történetesen zsidó. »c Házasságunk az évszázad botránya volt.«
FIATALEMBER
Testem a testén, mellem a mellén, annyira, hogy a mellét ilyenkor sajnos nem érezhetem, és mégis érzem. Leheletem a nyakába fúl, forrósága saját arcomba verődik vissza, de nem láthatni arcán ölünk egyetlen mozdulatát sem. Pedig látni szeretném, figyelem. Hallani. Térdével a csípőmet szereti szorítani.
MÁRIA
Később azt olvastam, hogy a finánctőkével vagy micsodával lépett frigyre bennünk a született arisztokrácia, és ezen mulatni kellett, mert egyszerűen meghódított.
FIATALEMBER
Szeretném hallani a hangját, hogy sikítson, ordítson, lihegjen, de lélegzetvételének csak finom sustorgását hallhatom, a fogakon szűrődik át ilyen sustorgással a levegő, nem nyitja ki a szemét, és a szája is csaknem teljesen csukva van.
MÁRIA
Maga már nem tudhatja, hogy milyen egy klasszikus értelemben vett, patinás hódítás.
FIATALEMBER
Mért vigyáz így magára?
MÁRIA
Jaj, mondhatom, nagyon kellemes.
FIATALEMBER
Csak szemhéja reszketésén, pillái vergődésén láthatni, hogy jó neki és jó nekem. Lassabban, legyünk lassúak. Lassabban.
MÁRIA
Talán később, a maga kedves édesapjával kapcsolatban is azért veszítettem el a fejem, mert ez a drágám már amúgy is alaposan összezsidózott.
FIATALEMBER
Nincsen olyan mélység, ami elég mély lehetne. Jaj, mélyebbre. Nincsen olyan lassúság, ami elég lassú lehetne. Lassabban, kérte.
MÁRIA
Kíméljen, kérem.
FIATALEMBER
Mintha azt akarnánk örökre megakasztani, ami mindenképpen beteljesülni törekszik. Nem szólt, de kérte.
MÁRIA
Nem érti, hogy abbahagyni?!
FIATALEMBER
Így akarta. A késleltetés is élvezet.
MÁRIA
Fel kéne állnom.
FIATALEMBER
A kín is élvezet.
MÁRIA
Segítsen.
FIATALEMBER
Az élvezetnek nincsenek határai.
MÁRIA
Nem bírok tovább így ülve maradni.
FIATALEMBER
Nem sikított, nem ordított, s ebben több bölcsesség volt, mint amennyit én egyáltalán elképzelhetek magamnak, mert így még jobban élvezett a kíntól.
MÁRIA
Nem bírom.
FIATALEMBER
És akkor napokig, hetekig. Fel sem keltek az ágyból. Emlékszik? Ez az egyetlen, amire még emlékezni érdemes.
MÁRIA
Nem. Nem így volt.
FIATALEMBER
Nem akarták, hogy bekövetkezzék, ami bekövetkezett.
MÁRIA
Nem. Egészen másmilyen volt.
FIATALEMBER
Annyira élveztek, hogy nem akarták már a jót.
MÁRIA
Nem. Nem ilyen volt.
FIATALEMBER
Aztán csak egyetlen rándulás.
Mária állati hangon felüvölt.
MÁRIA
Nem, nem!
Hosszú csend.
Mindketten mozdulatlanul, magukba görbedve ülnek helyükön.
Aztán lassan felemelkednek: Mária feláll a székről, a fiatalember hátát a falon csúsztatva fölegyenesedik.
Rövid szünet.
Majd a fiatalember egyetlen gyors mozdulattal a padlóra loccsantja a bort, a poharat pedig a jobb oldali falhoz csapja.
Mária elindul a fiatalember felé, a fiatalember az ágy felé indul el, a színpad közepén találkoznak, mindketten megállnak.
Óvatosan, szépen, kissé ügyetlenül megérintik egymás arcát, és egy pillanatig így maradnak.
Egymást keresztezve egyszerre lépnek tovább, Mária a színpad jobb oldali falához megy, a fiatalember az ágyhoz.
A fiatalember lerúgja a cipőjét, és az ágyra veti magát; hason fekszik.
Mária leguggol, és elkezdi összeszedni az üvegcserepeket; közben halkan nyögdécsel, mintha sírna vagy énekelne.
MÁRIA
Nem. Nem így volt.
Rövid szünet.
FIATALEMBER
Így volt.
Rövid szünet.
MÁRIA
Nem, nem így volt.
Rövid szünet.
FIATALEMBER
Így volt, emlékezem.
Rövid szünet.
MÁRIA
Nem, nem, nem. Nem így volt.
Rövid szünet.
MÁRIA
Egyáltalán nem így volt. Nem, nem.
Rövid szünet.
MÁRIA
Nem, nem. Mária tenyerében az üvegcserepekkel felegyenesedik, s a fiatalember felé fordulva a jobb oldali falnál marad.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Az ereimet mégis felvághatnám. »c«
A fiatalember villámgyorsan megfordul az ágyon.
FIATALEMBER
Megmenteném.
Most hanyatt fekszik, majd szétvetett lábait kényelmesen és otthonosan az ágy támlájára helyezi.
MÁRIA
»c Tudja, hogyan kell ereket felvágni üveggel?«
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Vagy egyszerűen csak összezárhatnám az öklömet, így, összeszorítanám, »c és dőlne a vér.«
FIATALEMBER
Szépen bekötözném a kezét.
Nagyon hosszú csend.
Mária mozdulatlanul áll, tenyerében az üvegcserepek.
MÁRIA
Semmim nem maradt.
Szünet.
»c Ostoba történet.«
Szünet.
Ami végeredményben nem nagy baj. »c«
Szünet.
Nem lenne vele boldogabb. »c«
Szünet.
Úgy kezdődött, hogy el akartam menni.
Szünet.
A férjem akkor már nem élt, »c szegény.«
Szünet.
De előbb még elhagyott.
Szünet.
Valami táncosba, »c fiúba szeretett bele.«
Szünet.
Kilencvenhat kiló volt.
Szünet.
Igaz, semmiben nem szenvedtünk hiányt.
Szünet.
Imádott zabálni. Ezt meg kellett neki bocsátani. A nagyapja még ilyen tollas zsidó volt. Járta az országot. »c Tollat veszek!«
Szünet.
Szereztem neki hamis papírt. »c«
Szünet.
De ennek a történethez nincsen köze.
Szünet.
Felrobbant egy aknán. Apró darabokra ment szét a teste. A koporsóba nem volt mit berakni.
Szünet.
»c Szóval nem élt.«
Szünet.
»c Itt kezdeném.«
Nagyon hosszú csend.
Most már a fiatalember sem mozdul.
MÁRIA
Egy idő után én is rájöttem, hogy zabálni jó. Nem így neveltek. Annyit zabáltunk, hogy nem tudtunk az asztaltól fölállni.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Desszert után kért még egy darabka kolbászt. Vagy kocsonyahúst, megpaprikázva. Ne maradjon édes a szája.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Csupa olyasmi jut eszembe, ami nem a történethez tartozik. Persze minden a történethez tartozik. »c Én vagyok a történet.«
Szünet.
Úgy érzem, mintha be lennénk zárva ide. »c«
Szünet.
Most meg a kocsonyahús jár állandóan a fejemben. Zavar, hogy be vagyunk zárva. »c« Milyen bolondul fejezi ki az ember magát. »c Képzeljen el egy darab kocsonyahúst, amint a fejemben jár.« Jön-megy, fel s alá.
Szünet.
»c« Az ajtó mögött valaki hallgatózik.
Szünet.
Azért nem tudom rendesen mesélni, mert úgy érzem, mintha mi ketten be lennénk zárva ide. Mintha valaki összezárt volna minket. Mintha rajtunk kívül nem élne már senki sem. És hiába tudom, hogy mi jutottunk idáig el.
Szünet.
Még van időnk. »c« Mennyi időnk lehet még?
Szünet.
Unatkozom. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy unatkozom.
Szünet.
Kérem, nyissa ki az ajtót.
Szünet.
Én is kinyithatnám, de nem merem. Tudom, hogy valaki áll az ajtó mögött. Nem merem. »c Az előbb úgy tettem, mintha csak tréfálkoznék ezzel a dologgal, de komoly. Lehet, hogy senki nem áll ott, de én így érzem, és ezért nem merem. Mintha valaki állandóan figyelne.« Mintha be lennénk zárva ide.
Szünet.
Nyissa ki! Nagyon szépen kérem, nyissa ki!
A fiatalember nem mozdul.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
»c Csak egyetlen pillanatra!« Hogy láthassuk, ki áll mögötte!
Szünet.
Vagy a senkit.
Szünet.
Így is jó.
Szünet.
Én is gondoltam rá, hogy az is én vagyok.
Szünet.
De így nem bírom tovább.
Szünet.
»c Akkor nagyon gyorsan fogom mesélni.«
Szünet.
Nagyon ügyesen mindent rám csúsztatott át. Hogy mégis én beszéljek. De hiszen ezt tudtam előre. Csak azt hittem, ügyesebb vagyok. Tudja, hogy rettenetesen kegyetlen magától, hogy mégis itt maradt?
Szünet.
»c De akkor legalább szeretném, ha végre vége lenne.«
Szünet.
Elfoglalta az ágyamat.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Érdekes, ez a kocsonyahús közben ki is ment a fejemből. Ott hagytam el, hogy el akartam menni. De azért mindig újra eszembe jut, mintha csak azért jutna eszembe, hogy megakasszon.
Szünet.
»c Érdekes.«
Szünet.
Itt a téren láttam az édesapját először.
Szünet.
»c Igaz, utoljára is.«
Szünet.
Mégse mondhatom, hogy utoljára, »c mert mindig eszembe jut, felmerül,« ahogy mondani szokás, »c olyan élesen, nem, nem élesen, hanem mintha én is mennék vagy állnék abban a régi képben és nem itt, illetve nem is a képben, hanem a téren, a téren, a fák között, és attól a szagtól, a platánok fujtós szagától, vagy mitől, megszédülök, s nem tudom eldönteni, hogy ettől a szédülettől látom-e azokat a képeket vagy tán fordítva, talán azért szédülök meg, mert úgy érzem, mintha nem is itt lennék, hanem ott, az emlékeimtől,« ahogy mondani szokás.
Szünet.
Csak akkor lesz igazán utoljára, ha már meghalok.
Szünet.
Hiába, én ilyen érzelmes vagyok.
Szünet.
De nem ezt akartam mesélni. »c Hanem hogy három és fél évet kaptam először.« Ebből hármat leültem, s azt már elmeséltem az előbb, »c ahogyan mentem át a téren az almazöld selyemruhámban, és hogy nem ismertem föl a saját szandálomat három év után,« és akkor jött szemben az édesapja. Így látott először. És nem tudom, miért, de nekem olyan volt, mintha az első embert látnám három év után. Férfit. Ennek is jelentősége volt.
Szünet.
Férfi.
Szünet.
Nagyon jó kis társaság verődött össze odabenn, és valahogy még azt is megszokta az ember, hogy mindig csak nők között legyen.
Szünet.
És ahogy így elmegyünk egymás mellett és elhagyjuk egymást és megyünk és megyünk, fájni kezdett a hátam és hirtelen látni akartam hátulról is, de megfordult ő is, és egy pillanatra megálltunk, »c aztán így mentünk tovább.«
Szünet.
De tulajdonképpen úgy akartam kezdeni, hogy el akartam menni innen.
Szünet.
Egy kis szobám maradt, egy ilyen hátsó szoba, oda zsúfoltam össze mindent, amit szabad volt megtartanom, de igazán nem ezért, mert ez valahogy nem érdekelt. Mintha nem is lenne semmihez közöm. Mondták, elveszik ezt is, azt is, hát vegyétek. Valahogyan nem érdekelt.
Szünet.
»c Nem féltem akkor.«
Szünet.
Mindig hozták a papírt, írjam alá, hogy elveszik. Inkább csodálkoztam, hogy még ez is volt nekem. És ők mennyire örülnek neki, és inkább mulattam, hogy mennyire bosszúsak, hogy ez is az enyém volt. »c«
Szünet.
Hát az enyém.
Szünet.
»c Ezek olyan gyerekes dolgok.«
Szünet.
Csakhogy jött akkor egy levél, miszerint szeptember másodikán lesz a döblingi bíróságon a tárgyalás, s ha nem tudnék megjelenni, akkor a pert elveszíthetem, írta az ügyvédem, mert a rokonság azzal, hogy már én sem élek, meg akarja szerezni a fürdőt, ami az én örökségemhez tartozik. Mármint a férjem rokonságáról lenne szó.
Szünet.
Egy fürdőt. »c«
Szünet.
Mesélte ő nekem, »c hogy ebben a fürdőben szeretett először fiút.«
Szünet.
Azért mondtam az imént, hogy minden a történethez tartozik.
Szünet.
S azért ez valahogyan érdekelt.
Szünet.
»c« Semmi más.
Szünet.
Ezt a hülye fürdőt akartam. Semmi mást, de ezt a hülye fürdőt, igen. Azt is elmesélte, hogy sárga kerámiából van építve. Sárga kerámia. Valahogyan előttem volt az egész. Vagy bennem. Az apja építtette. »c Ez a sárga kerámia.«
Szünet.
Ez hozzám tartozott, mert ő már nem élt. »c«
Szünet.
Na, most milyen bírósághoz forduljon az ember, ha itten nincs már semmilyen rendes nekszusa?
Szünet.
Persze, tudtam, ki keveri ott a dolgot.
Szünet.
Ilyen ostobaság! Azt kelljen bizonygatnom, hogy élek, ha élek! »c« Hogyan lehet ezt bebizonyítani?
Szünet.
Záza. Megint a Záza.
Szünet.
Megint sok mindent kéne tudnia.
Szünet.
Ugyanis a Záza keze volt benne a dologban.
Szünet.
Nem tudom, hogy ezt is el kell-e mondanom.
Szünet.
Kitérő. Ez egy kitérő lenne.
Szünet.
Még el sem kezdtem, de nem lehet a végére érni.
Szünet.
Így nem lehet a végére érni.
Hosszú csend.
Mária bizonytalan mozdulatot tesz, mintha el akarna indulni a szék felé, majd mintha tenyeréből ki akarná szórni az üvegcserepeket, de aztán úgy marad, bámulja nyitott tenyerét, és lassan, ügyetlenül a falnak támaszkodik.
MÁRIA
Jaj, a Záza teljesen bolond volt. Úgy is mondtuk, Zuzi. Már ő sem él. Nem igazából bolond, de még az is lehet, hogy igen. Annyira csúnya volt. Állítólag soha nem volt senkije, de én ezt azért nem hiszem. És az volt a mániája, hogy ő tartja össze a családot. A férjemnek volt a nővére ő. Egyszer dühében azt mondja nekem; beszél franciául?
Szünet.
Ezt most én kérdezem.
Szünet.
Mert kizárólag franciául beszélt. Valami svájci intézetben nevelték. Hogy felejtse el azokat a tollakat. De mintha a konyhalány tanította volna meg. Szóval dühében azt mondja nekem: mikor én már egy kultúrnép voltam, maga még majom volt a fán, szívem.
Szünet.
Így, hogy szívem.
Szünet.
»c« Mi állandóan nevettünk. Tíz évig nevettünk. Azt hiszem.
Szünet.
Rettenetesen sokat nevettünk. Állandóan nevettünk. Folytak a nevetéstől a könnyeink.
Szünet.
Meg azt is mondta volna ez a bolond Záza a hátam mögött, hogy micsoda illetlen dolog! grófnőt egy rendes zsidó családba! egy magyart.
Szünet.
Mennyit nevettünk. Nem tudom, hogy min nevettünk annyit. Minden ostobaságon nevettünk.
Szünet.
Aztán azt mondja nekem az ember a rendőrségen, hogy ide figyeljen, tisztelt asszonyom, ne zaklasson minket ilyen hülyeségekkel, hanem ha van még egy jó kényelmes fotelja, akkor üljön bele szépen és várja ki a végét. De hát minek a végét, jóember? Hát éppen ez az! a saját végét, asszonyom.
Szünet.
Na, akkor nyaljátok ki a seggemet. Nincsen időm itt veletek diskurálni. Mentem a rakpartra.
Szünet.
Meg a bosszúvágy is hajtott a Záza ellen.
Szünet.
»c Ilyen gyerekes dolgok.«
Szünet.
Akkor még az újpesti rakparton volt a teherhajók kikötője. Szögesdróttal kerítették újólag el, és fegyveresek is álltak a kapukban. Na, én ott egy padra szépen leültem. Azt hittem, nagyon ravasz vagyok. Mintha csak napoznék. Közben meg válogattam. Mikor egy idősebb matróz kijött, intettem neki. Fehér haja volt, kék szeme, eléggé hajlott a háta. »c Valamiben szolgálatára lehetek, asszonyom?« Ilyen udvariasan beszélt. Halkan. Kérdem, hová tart, mert szeretnék bizalmasan szót váltani. Mondja, csak a kocsmába, ide, mert egy sört inna. Megengedi, hogy elkísérjem? »c Éppen fordítva, nagyon megtisztelne vele.« Kurvának nem nézhetett. Nagyon szép ember volt. Talán tiszt, azért ilyen finom. Miközben arra vártam, hogy mit válaszol, mert sokáig hallgatott, még arra is gondoltam, hogy az sem lenne olyan nagy baj, ha inkább kurvának tartana. De mégis szégyelltem magam, mert én addig soha nem voltam ledér. Csakhogy ez olyan ledér dolog volt, ilyesmit kérni, mikor be sincs mutatva nekem. Teljesen ostoba voltam én. És ráadásul azt hittem magamról, hogy okos. Szóval, azt mondja, bocsássak meg neki, ő megérti, és mélyen átérzi helyzetem, de ők a Fekete-tengerre tartanak, s úgy hiszi, az nekem semmiképpen nem lenne kedvező irány. »c« Ezen jót nevettünk. De jöjjek vissza holnap, s bár nem ígérhet semmit, igyekezni fog.
Szünet.
Az ékszereim megmaradtak.
Szünet.
Egy hétig abba a kocsmába jártam.
Szünet.
»c Kézről kézre.« Mindenki suttogva beszélt. Nagyon udvariasan, mert azt hitték, ehhez a Ferihez tartozom. Ehhez az idősebb matrózhoz. Ez meg közben elhajózott. »c«
Szünet.
És amikor kérem a szokásos söröm, int a csapos a raktár felé, hogy menjek be oda. Benn majdnem teljesen sötét, és egy ávós. Na, gondolom nyugodtan, »c akkor vége.« De nem. »c Mert azt suttogja, szívesen segít.«
Szünet.
Pokolian meleg volt a nyár. Az aszfalt megolvadt.
Szünet.
Egy kisebb kofferba pakoltam.
Szünet.
Az utcán rosszul lettek az emberek.
Szünet.
Fölvettem az almazöld selyemruhám, a gyíkbőr szandálomat, és augusztus huszonharmadikán reggel nyolckor így ültem fel a vonatra.
Szünet.
Olyan üres volt, hogy azt hittem, ez valami tévedés.
Szünet.
Kucsera Lajosnak hívták az illetőt.
Szünet.
De indult, nyolc óra húszkor, menetrend szerint.
Szünet.
A retikülben a lehető legfinomabb útlevél, a képem is benne van.
Szünet.
Na, akkor ágyő. »c Nyaljátok ki a seggemet.« Megyünk.
Szünet.
Éppen kezdek nyugodtan nézelődni, ahogy elindult a vonat, elhagytuk a pályaudvart, képzelheti, de még javában kattogunk, mikor feltépik a kupém ajtaját, hogy ez az! három személy beront, ne mozdulj! így, hogy ne mozdulj!
Szünet.
Jó mesélni. »c«
Szünet.
Hát nem is mozdulok.
Szünet.
»c Tulajdonképpen még soha nem meséltem el.«
Szünet.
Hát aztán ezért mentem át a téren abban az almazöld selyemruhában.
Szünet.
»c Valamit mindig el kellett benne torzítanom.«
Szünet.
És most, hogy így mesélem, egészen mulatságosnak tűnik. »c«
Szünet.
Mert még arra is emlékszem, hogy hogy éppen arra gondolok, az ozsonnámat majd Demelnél költöm el, és akkor szakították fel az ajtót nekem.
Szünet.
Ismeri a Demelt?
Szünet.
A legkitűnőbb salátákat eheti nála az ember. A leghíresebb. »c És micsoda pástétomok. Mondjuk legalább olyan híres, mint a Sacher.«
Hosszú csend.
A fiatalember hirtelen leveszi a lábát az ágy támlájáról, majd lassan felül.
MÁRIA
Legalább annyi időt hagyhattak volna, »c hogy végiggondoljak egy-két salátát meg pástétomot.«
Szünet.
Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy rögtön verni kezdtek.
Szünet.
Erről nem szívesen beszél az ember.
Szünet.
Az egyik a függönyt húzta be, a másik a tenyerét a számra szorította. A harmadik ütött.
Szünet.
Erről odabenn sem szívesen beszéltünk. Egymás között sem.
Szünet.
»c Mint a mesében,« a legkisebbik ütött.
Szünet.
Inkább csak a módszerekről informáltuk egymást. Csak szárazon, némi humorral, a módszereket mondta el az ember.
Szünet.
De akkor még nem is tudtam, mi ez. »c«
A fiatalember, mintha valamit mondani akarna, gyorsan feláll, küszködik; aztán ugyanolyan gyorsan visszaül; Mária ezt nem látszik észrevenni.
MÁRIA
Így beszéltünk róla. De nem szívesen.
Szünet.
Nem a szégyen miatt nem lehet róla, nem. Valamennyire a szégyenhez is hozzá tudja magát szoktatni az ember. De mintha ennek nem lenne pontos sorrendje. Azért nehéz elmesélni. Nincsen sorrendje. Pedig van sorrendje, de azt valami miatt rettenetesen nehéznek tűnik elmesélni.
Szünet.
»c« Akkor talán mégis a szégyen.
A fiatalember nem tud tovább uralkodni motorikus nyugtalanságán: lefekszik, felugrik, visszaül, csapkod a kezével, saját testrészeit nyomkodja, fogdozza, mintha fájna, tenyerébe temeti arcát, felnéz, kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit vagy kiáltani, aztán mégsem mond semmit; a monológ elkövetkező részét tehát egyre hevesebb és ellentétességében egyre fékezhetetlenebb mozdulatokkal követi.
MÁRIA
»c Valahogyan a földre kerültem, és akkor az egyik ütött, ennek pisztoly volt a kezében, a másik rúgott, taposta az arcomat,« a harmadik csak állt. De például, hogyan kerültem a földre? »c A pisztoly agyával ütötte a fejem.« Ha a fejemhez kaptam, rúgták a hasam.
Szünet.
Egyszerre mindent nem lehet eltakarni.
Szünet.
Lefoghattak volna éppen. De hagyták, vergődjek. Így volt jó nekik. »c Ez például a módszerhez tartozik.«
A fiatalember ismét felugrik, elindul, kezét nyújtja Mária felé, mintha kérne is, tiltakozna is, aztán hirtelen megáll.
Mária ezt nem látszik észrevenni.
A fiatalember bizonytalanul visszahátrál, majd visszazökken az ágyra, s a most következő monológ alatt mozdulatlan marad.
MÁRIA
És semmi hang, képzelje el, hogy semmi hang. »c«
Szünet.
A retikülömből a földre szóródott a sok vacak, és ahogyan vergődtem, tapostak rajtam, minden recsegett, csikorgott, tört a talpuk alatt.
Szünet.
Semmi más. »c« Csak ez.
Szünet.
És ez olyan volt, mintha nem is a pudrié lenne, a rúzs, a tükör, »c hanem a fejem.«
Szünet.
De a második volt a szörnyűbb. Amikor először csinálják, akkor az ember még nem érti. Nem tudom, hány napig tartott az első, ezt nem tudom, talán három napig, éppen azért nem tudom, mert először még nem tudja az ember, hogy mi ez, de amikor már másodszor történik meg, akkor hirtelen világos lesz az is, hogy mi történt először. Másodszorra tavasszal vittek el, és akkor arra gondoltam, hogy nem, ezt másodszorra, ezt még egyszer nem lehet.
Szünet.
»c Van valami másik időszámítás.«
Szünet.
Záza küldött csomagot nekem. Igen finom holmikat. »c Tőle volt az a tavaszi kabátom.« Ilyen homokszínű, börberi kabát, raglán szabású, a legdivatosabb. Hát amikor magamhoz tértem, és volt már valami erőm, és úgy éreztem, ezt már nem bírom, ennek a kabátnak az ujjait a nyakamon megcsomóztam, és húztam a két ujját, húztam. Hogy meghaljak végre. Meg akartam fojtani magam. Persze nem volt erőm. Valami pincébe dobtak. Nem tudom, hol. És nevetséges, mert így nem is lehet. Nem volt semmi fény. Fölakasztani nem tudtam magam.
Szünet.
»c A másodikban már az első is benne van.«
Szünet.
Először még nem tudja az ember.
Szünet.
Csak él. Még mindig életbe’ van.
Szünet.
A másodikban már az édesapja is benne volt.
Szünet.
Talán ezért akartam megölni magam. Miatta is, vagy helyette.
Szünet.
»c Nem.«
Szünet.
Eszembe sem jutott.
Szünet.
És mégis.
Nagyon hosszú csend.
A fiatalember váratlanul megmozdul, felugrik, visszaül, majd lábával ingerülten keresni kezdi a cipőjét az ágy alatt, megtalálja, lábát belepréseli, s ettől mintha megnyugodna, lassan feláll.
MÁRIA
De ott hagytuk el, a vonaton. Még a földön feküdtem.
Hosszú csend.
A fiatalember küszködik, valamit mondani szeretne, Mária felé lép, s erre szinte önkéntelenül Mária is ellép a faltól.
MÁRIA
Kicsit tán összekeverem az időket, de jó mesélni. A másodikból értheti meg az elsőt. Először én sem értettem, mi történik velem.
Hosszú csend.
Ismét tesznek egy bizonytalan lépést egymás felé.
MÁRIA
»c Nem unja?«
Szünet.
Kicsit összekeverednek ezek az idők.
Szünet.
Jó mesélni.
Szünet.
Köszönöm magának, hogy elmesélhetem.
Szünet.
Nekem megkönnyebbülés.
Szünet.
Nagyon jó mesélni.
Szünet.
Most már nem fogom tudni abbahagyni. És utána rettenesen nehéz lesz. De most jó.
Szünet.
Rettenetesen jó mesélni.
Szünet.
El sem tudja képzelni, milyen jó mesélni.
Szünet.
Egyszerűen jó mesélni.
Szünet.
Megszabadulok.
Szünet.
Jó, jó, »c egyszerűen rettenetesen jó.«
A zene, mintha váratlanul függetlenedne az egésztől, folytatódik, s ügyetlen kis dalammal kezdi alakítani magát.
Közben a fiatalember még egy lépést tesz felé, Mária pedig ezzel egy időben, nagy ívben a földre szórja kezéből az üvegcserepeket, a fiatalember megtorpan.
A zene váratlanul megszakad.
MÁRIA
Megmutassam, hogyan próbáltam megfojtani magam?
Szünet.
Aztán majd mesélem tovább.
Szünet.
Így. Húztam. Annak a kabátnak az ujjait.
Szünet.
Én bolond. Nevetni kell. Azt hittem, bármit elkerülhetek.
Szünet.
De ott hagytuk el, »c még a vonatban vagyunk.«
Szünet.
De lehet, hogy ez nem is érdekes.
Nagyon hosszú csend.
Nézik egymást.
A fiatalember mondani akar valamit, küszködik.
MÁRIA
Beszéljen.
Szünet.
Figyelmetlen vagyok.
Szünet.
Beszéljen.
Szünet.
És azzal a lánnyal mi lett?
Nagyon hosszú csend.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben.
MÁRIA
Most mit akar?
Nagyon hosszú csend.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben, mindketten ugrásra készen.
MÁRIA
Értem.
Szünet.
Ne jöjjön közelebb.
Szünet.
Maradjon ott.
Szünet.
Most nem bírnám elviselni az érzelmeit. »c Maradjon ott.«
Szünet.
Vagy üljön a székre.
Szünet.
Most meg mi van? »c« Mi történt? »c« Nem történt semmi. »c« Kicsit hosszabban beszéltem, és megfeledkeztem magáról. »c Most majd megpróbálom elképzelni, mi lett a lánnyal.«
Szünet.
Sírt.
Szünet.
»c« Aztán, mondjuk, megvigasztalódott.
Szünet.
Most nekem egyáltalán nincsen szükségem arra, hogy szeressem.
Szünet.
»c Valaki jól megvigasztalta.«
Szünet.
És megint nem történt magával semmi.
Szünet.
Mintha nem történt volna semmi.
Szünet.
Semmi.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Hallgat?
Az üvegcserepeken taposva egészen közel kerülnek egymáshoz.
Szünet.
Finoman megérintik egymás arcát, így maradnak.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
»c Hát akkor hallgasson.«
FIATALEMBER
Engedje meg, hogy kinyissam az ajtót.
MÁRIA
Inkább üljön le a székre.
FIATALEMBER
Szeretnék kimenni egy kicsit.
MÁRIA
Vagy lefektetem. »c Ha akarja, megmosdatom, lefektetem, betakarom, elaltatom,« de mesélem tovább.
FIATALEMBER
Itt sem tudok megmaradni.
MÁRIA
»c Most már nem tudom abbahagyni.«
FIATALEMBER
Soha, sehol nem tudtam megmaradni.
Elengedik egymást.
MÁRIA
Ezt a lányt, szerintem, csak kitalálta. »c Nekem találta ki, hogy beszéljek.«
FIATALEMBER
Soha, senkit nem tudtam szeretni.
MÁRIA
Én tiltakoztam, húztam az időt. »c Ezt ne felejtse el.«
FIATALEMBER
Viselem az apám testét. Ez megtévesztette magát.
MÁRIA
Én is akartam, persze.
FIATALEMBER
Az ember csak a szülei testét viseli. Nincsen más neki. Így aztán mégis van. Úgy látszik, mintha lenne.
MÁRIA
Menjen, ha akar. »c«
FIATALEMBER
Szégyellem magam, hogy ez a test nem én vagyok. Ez csak egy test. Nem én vagyok. Gyenge vagyok. Sajnálom és sajnáltatom magam, és közben szégyellem ezt. Nem bírom itt sem. »c«
MÁRIA
Menjen hát.
FIATALEMBER
Mindig csak akkor érzem jól magam, ha elmegyek. Mikor éppen nincs. Akkor jó. Ha elmehetek, akkor jó. Akkor jó, ha éppen megyek el és nincsen. A következő pillanat már rossz, akkor viszont sajnálhatom magam és ez jó, de ezt meg szégyellem. »c Akkor volt jó, amikor elhagytam ezt a lányt.« Nem hazudtam. »c Éppen akkor, mikor elmegyek.«
MÁRIA
Menjen.
FIATALEMBER
Azt hitte, ott maradok, de felhúztam a nadrágomat és mentem.
MÁRIA
Menjen.
A fiatalember bizonytalanul elindul az ajtó felé, megáll, aztán gyorsan az ajtóhoz lép, bundáját leemeli a fogasról, hirtelen visszanéz;.
Mária mozdulatlan.
FIATALEMBER
Még mondjon valamit.
Nagyon hosszú csend.
A fiatalember gyorsan kitárja az ajtót; ugyanaz a fehér üresség.
Nagyon hosszú csend.
Kilép, majd mozdulatlalnul úgy marad a kinn és a benn között.
FIATALEMBER
Hogy lássa, mennyire undorító vagyok, még arra is megkérném, hogy segítsen.
Nagyon hosszú csend.
Mária lassan a székhez megy, leül.
FIATALEMBER
Segítsen. »c Magának most már teljesen mindegy, úgyis elmegyek.« Segíthet is.
Nagyon hosszú csend.
A fiatalember lassan visszalép; az ajtó nyitva marad.
FIATALEMBER
Most már mást nem tehet. »c Csak segíthet nekem.« Nem szégyellem magam, kérek.
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
»c Segítsen.«
Nagyon hosszú csend.
A fiatalember elindul a szék felé, s közben kiejti kezéből a bundáját; Mária mögött megáll.
FIATALEMBER
Köszönöm. Annyira szégyentelenné tett, hogy megköszönöm, és még ezt is ki tudom mondani. Hogy szégyentelenné tett. »c Köszönöm.«
Nagyon hosszú csend.
FIATALEMBER
»c Nem mentem el.«
Nagyon hosszú csend.
A fiatalember hisztérikusan ordít.
FIATALEMBER
»c Letérdeljek? Még hálásabb legyek? Vagy mire gondol? Most mit tegyek?«
MÁRIA
Csukja be az ajtót.
A fiatalember visszamegy az ajtóhoz, becsukja;.
Ott marad.
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
És minden reggel ez a találkozás a téren. »c Képzelje el.« Én megyek, mindig átlósan mentem át, és ő jött szemben velem. Közben elolvadt a hó, tavasz lett.
Szünet.
A világ legszebb szerelmes történetét mesélem.
Szünet.
Szép, meleg tavasz.
Szünet.
Nincs mitől félnie, régen volt, egyszer volt, hol nem volt, még soha nem mondtam el, de ahogyan mondom, »c mese lesz ez is.«
Szünet.
A következő monológ alatt a fiatalember csillapíthatatlan nyugtalansággal többször körbejárja a szobát, helyet keres magának; kipróbálja a sarkokat, bemászik az ágy alá, a kályha mögé, kipróbálja ülve, guggolva, állva, fekve, mindent megfog, megszagol, megérint, benéz az éjjeliszekrénybe, a kályhába, ám néhány pillanatnál tovább sehol és sehogyan nem marad meg; csupán az ágyra nem fekszik le és nem ül le most, ezt hangsúlyosan el kell kerülnie! Egyébként helykeresése nyugodtan lehet komikus, nevetséges, morbid, csak azt tartsuk szem előtt, hogy a színpadon egyetlen pont ne maradjon, melyet, mint lehetséges tartózkodási helyet, ki ne próbált volna.
MÁRIA
Soha többé nem fordultam utána. Lehet, hogy ő sem. Ezt nem tudom.
Szünet.
Illetve egyszer, még utoljára. De az más volt. Akkor kérte, és éreztem, hogy valami történni fog. De az más volt.
Szünet.
Úgy egyébként soha többé nem fordultam utána. Csak fájt a hátam. Amint távolodtunk, mindig rettenetesen fájt a hátam, mintha a hátam tudná, hogy megint egy egész napnak kell eltelnie, míg ismét láthatom. De amikor jött, megint jött, másnap újra jött szemben velem, s gyakran gondoltam, milyen szerencse, hogy Isten nem csupán egy napot teremtett, hanem a napokat, így, egymás után, úgy néztük egymást, hogy egész napra elég legyen. Kialvatlanul jött, és a másik napon derűs volt, ha sütött a nap, kezében hozta kalapját, és szépen borzolta a szellő a haját, ezt különösen szerettem, ezt a szellőt, a haját, a szellő a hajához ért, de akármilyen volt is, ez nekem egyáltalában nem volt lényeges, mert egy idő után tudtam, és nem tudom, mennyi idő után, hogy lehet bármilyen, bármilyen, ha kiszúrnák a szemét! ha arcát vitriollal öntenék le, ha egy szép napon hiányozna a feje, igen, a feje! az sem érdekes, csak jöjjön! jöjjön minden napon, minden reggel jöjjön így át a téren, átlósan, ahogyan nekem kell, ahogyan én is, a platánok alatt.
Szünet.
A platánfa nagyon későn bontja ki a leveleit. Már zöldek a többi fák, a platán még csupasz.
Szünet.
Egy idő után, nem tudom, mennyi idő után, de ez talán nem is lényeges, tudtam már, hogy ki ő, és ő is tudta, ki vagyok én, tudtam, hogy tudja. De már előbb köszönni kezdett. Finoman. Csak úgy. Ha a fején volt kalap, kicsit megemelte, csak kicsit, ha pedig a kezében hozta, akkor szinte észrevétlenül meghajolt, nem bicentett, ó nem! meghajolt! Finoman, szinte észrevétlenül.
Szünet.
Én persze nem viszonoztam ezt.
Szünet.
Egy idő után abbahagyta.
Szünet.
Akkor már szépen öltözködtem is. »c Amit a Záza küldött.«
Szünet.
Már ezt meséltem. Akkor kaptam ezt a tavaszi kabátot, a homokszínűt.
Szünet.
Így volt a jó, hogy a testemen kívül semmi ne maradjon.
Szünet.
»c Ágyra jártam.«
Szünet.
Ez az unokafivérem szerzett egy jó kis állást, természetesen nem az én nevemre, hanem az ágyadónőm lett rá bejelentve, s így megkaphattam tőle a fizetésem felét, mert a másik fele az ágyra járt.
Szünet.
De csak este nyolctól reggel nyolcig lehetett az ágyra járni.
Szünet.
Nyitottam, csuktam az ajtókat, sikáltam a kádakat, a fürdőben voltam felügyelő.
Szünet.
»c A fürdőben,« igen.
Szünet.
»c Az ágy alatt tarthattam a ruháimat.«
Szünet.
Látja, éppen a fürdő.
Szünet.
»c Délután a cukrászdában üldögéltem,« s egyszer ő is bejött. »c«
Szünet.
Ilyen nagy családi ágyban aludtunk, vizes volt a fal, minden büdös, s a másik asszony, aki a másik ágyban aludt, álmában megfogta a kezem. »c« Keresett egy kezet.
Szünet.
De miért éppen a fürdő? »c Miért a fürdő?«
Szünet.
Mert az ágyadónő egy idő után azt akarta, hogy többet adjak. Ne csak a felét. »c Na, adtam a csomagokból is neked.« De az sem volt elég.
Szünet.
Ha kisütött a nap, nem volt kedvem cukrászdába menni. S amint sétálok a parkban, süttetem magam és igazán nagyon boldog vagyok, egyszer, egy ilyen délutánon megint jött, megéreztem, hogy ő, fájni kezdett a hátam, rögtön fájni kezdett, mert most nem szemből jött, mint reggelente, hanem a hátam mögül. Először nem is mentem gyorsabban. Mintha csak úgy sétálnék tovább. Nézelődnék. De éreztem, hogy ő. Nem fordultam volna hátra, de tudtam, ő, mert ennél jobban én még senkinek nem ismertem a lépéseit. Jött utánam. Aztán gondoltam, bemegyek abba az utcába ott, akkor majd elmarad. Mert nem akartam volna beszélni vele. Jött utánam. Nem tudom, miért, de beszélni azt nem. Csak nézni. Gondoltam, akkor továbbmegyek, majd elmarad, mert itt nagy volt a forgalom, de olyan helyen, ahol nincsenek sokan, biztosan nem merészel mutatkozni velem. Jött utánam. »c Akkor az sem zavarja, hogy pestises vagyok.« Mentünk egy utcán, sütött a nap, én elöl, ő utánam, senki nem járt az utcán, csak az ereszek csepegtek csendesen, s én félni kezdtem, nem tudom, miért. De éreztem, hogy fél. Csakhogy nem tudtam megfordulni, hogy valamit mondanék neki, rettenetesen fájt, hogy jön utánam, és ez a félelem is fájt, és éreztem, hogy szólni ő sem tud, nem tud mást, csak jönni utánam. Így mentünk. Mindig bekanyarodtam, mindegy volt, hová, csak reméltem, hogy akkor majd elmarad, de jött utánam. Meg azt csináltam, mintha valahová sietnék, de akkor ő is meggyorsította a lépteit, s ezzel leleplezett. »c« Aztán futni kezdtem. Akkor már sötétedett. Nem futott, de jött utánam, s egy idő után már nem futhattam tovább és akkor beért. Közben este lett.
Szünet.
És reggel ugyanúgy mentünk át a fák alatt. Mikor találkoztunk, ő megállt. Én mentem tovább. »c« Még csupaszok voltak a fák.
Szünet.
Néha elmaradt délután. És már reggel sem állt meg, mintha valamit mondani szeretne, mert ez kialakult közöttünk. Kialakultak a szabályok.
Szünet.
Például volt, mikor egyszerre léptünk. Bal-jobb, bal-jobb, mennek a majmok. És tudtam, hogy ő is erre gondol, és ilyenkor nagyon vidámak voltunk, nevettünk. Nem nevettünk, csak egyszerre léptünk, s ez azt jelentette, hogy nagyon vidámak vagyunk. Mintha nevetnénk.
Szünet.
»c« Máskor meg szörnyű volt. Még véletlenül sem léptünk ütemre, olyan nagy volt a szomorúság. Mintha soha nem akarna vége lenni. Csak ezek a szörnyű utcák. Az estét vártuk, hogy vége legyen, de egyre hosszabbak lettek az esték, és már nem mehettem nyolcra haza.
Szünet.
»c Haza.«
Szünet.
Nem tudtuk abbahagyni.
Szünet.
Az a másik asszony fogta a kezem, és én is úgy tettem, mintha aludnék. Ez volt akkor a hazám. Ez a kéz.
Szünet.
És akkor meggyorsította a lépéseit. Nem értettem. »c Ezt nem értettem.« És elém került. Nem fordult szembe velem, ment előttem. Elém került. »c Ezt nem értettem,« de nem tudtam megállni én sem, s ahogy mentem utána, sütött a nap, megértettem, hogy nem bírja tovább. »c« Azt akartuk, vége legyen. Megsértette a szabályokat. »c Akkor legyen vége.« Mentünk. Én megálltam. »c Ha vége lett volna, már azt sem lehetett volna kibírni.« Én megálltam, és aztán elindultam visszafelé. Legyen vége. Futni kezdett, és megint elém került. Nem értettem. De most nem fordulhattam vissza újra, annyira nem akarhattam, hogy vége legyen, mentem utána, és ebből megértettem, hogy ezek most új szabályok, »c és ezeket is be kell tartani.«
Szünet.
Attól kezdve ő ment elöl.
Szünet.
Az ágyadónő meg azzal érvelt, hogy én borravalókat is kapok, és az állás amúgy is az ő nevén van. Fizettem.
Szünet.
Mindig sütött a nap.
Szünet.
Mentem utána.
Szünet.
Sütött a nap.
Szünet.
Most így lett este, »c ő ment elöl.«
Szünet.
Délben ittam egy liter tejet és két kiflit ettem. »c Szép voltam.« Szőke, sápadt és sovány.
Szünet.
Mint a lány, akit kitalált nekem.
Szünet.
»c Ha ismerősökkel találkozott, és illett beszélgetnie, akkor elé kerültem,« vártam rá.
FIATALEMBER
Nem hazudtam.
MÁRIA
»c De néha azt játszottam, hogy eltűnök.«
FIATALEMBER
Nem hazudtam.
MÁRIA
»c Csak ritkán,« mert láttam, amikor előléptem egy kapu vagy egy hirdetőoszlop mögül, láttam, ez fáj neki.
Szünet.
Aztán egy kapu előtt megállt. Szembefordult velem. Ezt nem értettem. »c Akkor megint megváltoztatta a szabályokat.« De olyan gyorsan csinálta, nem volt időm megállni, barna kapu, régi barna kapu, nem értettem, de talán nem is akartam megállni és mentem is volna tovább, ha nagyon halkan, egészen halkan nem szólt volna hozzám: »c miért nem szól hozzám, Mária?« Nem értettem. És akkor megálltam mégis. Azt hittem, csak egy pillanatra, mert akartam menni, tovább, de láttam, hogy a csengőn van a keze és csöngetett, engem nézett és én néztem őt, s ezért aztán nem is mozdulhattam onnan, de már nyitotta is valaki a kaput, s ő intett udvariasan, menjek, olyan udvariasan és finoman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, a kapu mögött egy asszony állt és nem nézett az arcunkba és nem köszönt, valahogy maga elé nézett, mintha nem akarná nézéssel erőltetni a szemét, így vezetett át minket az udvaron, az udvaron túl már a mezők, egy ajtó előtt megállt, kinyitotta nekem, nekem nyitotta ki, ezt éreztem, »c és én beléptem.« Ő becsukta az ajtót, és ráfordította kétszer a kulcsot. Fehérre meszelt falak között voltunk, szép, tiszta szobában. Besütött a nap. Egy feszületre sütött, a fehér vaságy fölött. Vaskályha. Fehér szék. Fehér zománckanna és lavór. Törülköző. »c« Semmi más.
Szünet.
Ő az ajtónál maradt, én fogtam a széket.
Szünet.
Csend volt.
Szünet.
Mint most. »c«
Szünet.
Addig simogatott, mert nem ölelt, illetve ölelt, »c hisz bennem volt, mert jobban nem lehetett bennem, de nem úgy ölelt, hanem simogatott, mintha én lennék benne, addig simogatott, mindenütt simogatott, simogatott kívül és belül, illetve nem volt ilyen, csak simogatott, a szájamat simogatta és mintha a méhemet simogatta volna, megállás nélkül simogatott, és tudtam, azért is simogat így, hogy beszéljek,« hogy adjak ki valamilyen hangot magamból, csak simogatott, »c nem volt más, mint egyetlen finom simogatás, a teste, a súlyos teste, a teste alatt a fulladás is simogatás, s addig simogatott, nagyon sokáig,« jaj, rettenetesen sokáig, »c míg el nem öntött minket a fájdalom,« valami fájdalom egy szép, ködös mezőn, itt ért a fájdalom, hogy akkor ennek is vége van, de én mégsem beszéltem. »c« Mintha elájultunk volna vagy aludtunk. De mégis hallani lehetett, ahogyan néha léptek koppantak az ablak előtt. Egymás karjában aludtunk. »c De mintha mégis láttam volna ezt a szörnyű szobát.« Éjszaka volt.
Szünet.
Éjszaka.
Szünet.
Így történt.
Szünet.
Délután vittek el a fürdőből. Másodszor a fürdőből vittek el. Éppen kiléptem abban a tavaszi kabátban a hátsó bejáraton, ahol a személyzet közlekedik. Hátulról puhán belém karoltak, s a fülembe súgták, hogy egy szót se!
Szünet.
»c Mért szóltam volna?« Kinek?
Szünet.
A szememet bekötötték. Mégis éreztem, elvisznek innen. Országúton rohant az autó.
Szünet.
Összesen kétszer voltunk ebben a szobában.
Szünet.
»c Kétszer.«
Szünet.
Egy szót se szóltak. »c Hová lesz a sétakocsikázás, ha szabad érdeklődnöm az uraktól?« Ugyanis tudtam, mi következik. De nem válaszoltak. Azt hittem, tudom, mi következik. Aztán bekanyarodtunk, a kerekek alatt kavics csikorgott. Valami kert lehetett, talán már este volt, hűvös. Egy lépcsőn fölvezettek, és kinyitottak egy ajtót előttem. Belöktek. Nem jöttek be velem, az ajtót becsukták. Itt is csend volt. Én álltam. És furcsa szag. De éreztem, valakik vannak itt.
Szünet.
Ettől kezdve a fiatalember fokozatosan emeli a hangját; suttogva kezdi, de a legutolsó szót már torka szakadtából üvöltenie kell; ennek megfelelően Mária is mindig egy fokozattal nagyobb hangerővel beszél, míg végül, függetlenül a mondatok értelmétől, ő is ordít, üvölt.
FIATALEMBER
Elég.
MÁRIA
Valaki lépett, felém. Leoldozta a szememről a kötést. A másik ütni kezdett.
FIATALEMBER
Elég.
MÁRIA
»c Ezek ketten ütöttek.« A harmadik nézte egy fotelból.
FIATALEMBER
»c Elég! «
MÁRIA
Ez például a módszerhez tartozott.
FIATALEMBER
»c Ne! «
MÁRIA
Szőnyegbe csavartak. Gumibottal ütötték a talpamat. A harmadik halkan kérdezett a fotelból. »c Sót tömtek a számba.«
FIATALEMBER
»c Elég! «
MÁRIA
Egy pincében magamhoz tértem. »c Milyen érdekes, még mindig élek.«
FIATALEMBER
»c Ne!«
MÁRIA
Újra vittek. »c Most megint autóval utaztunk, és nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Valami széles kőlépcsőn mentünk fölfelé, és olyan rettenetesen békés volt, mert jöttek és mentek mások is a lépcsőn, és ezek ketten köszöntek, hogy jó napot, ügyész elvtárs,« meg ilyet.
FIATALEMBER
Elég!
MÁRIA
Csókolom, Margitka. »c Erre a Margitkára pontosan emlékszem.«
FIATALEMBER
»c Elég!«
MÁRIA
Kopogtak egy ajtón, amikor megálltunk. Valaki kiszólt belülről, hogy lehet, »c de nekem ez olyan volt, mintha az ő hangja lenne, és akkor megőrültem.«
FIATALEMBER
Ne!
MÁRIA
»c Biztosan megőrültem és akkor azt is csak képzelem, hogy leveszik a szememről a kötést, és az ajtót kinyitják.« Az íróasztalnál ült, és egy nővel beszélt, és a nő az íróasztalnak támaszkodva állt, csak úgy nekitámaszkodva az íróasztalnak, könnyedén.
FIATALEMBER
»c Ne! «
MÁRIA
Először ránk se nézett, a nővel beszélt, de ezek átadtak neki egy dossziét, és kimentek, és egy másik ajtón a nő is kiment, de még visszaintett, hogy majd folytatják. Ő nem ismert föl engem, én viszont nézhettem őt.
FIATALEMBER
Nem!
MÁRIA
»c És végre láttam.«
FIATALEMBER
»c Nem! «
MÁRIA
Felugrott, »c de akkor már hiába.« Akkor már láttam. Végre láttam. »c Hogy kerül ide?« Ezt a hülyeséget kérdezte tőlem. Fogta a kezében a dossziét, amit odaadtak neki.
FIATALEMBER
»c Elég! «
MÁRIA
Soha, egyetlen szót sem mondtam neki. Soha, egyetlen szót. »c Az ügyet természetesen nem vállalom. Ezt a hülyeséget mondta nekem. De én szerencsére soha egyetlen szót nem mondtam neki.« Soha, egyetlen szót se.
FIATALEMBER
»c Elég! «
MÁRIA
És kirohant a szobából.
FIATALEMBER
Ne!
MÁRIA
»c Aztán megint a pince,« levittek. És sokáig nem történt semmi. Nem tudom, milyen sokáig, de sokáig. Aztán megint verni kezdtek.
FIATALEMBER
Elég!
MÁRIA
De éreztem, hogy ott van fölöttem. Nem gondoltam rá, mégis éreztem.
FIATALEMBER
Elég!
MÁRIA
Semmi mást nem éreztem, nem az ütéseket, csak azt éreztem, hogy ugyanabban a házban vagyunk. »c Fájt a ház.«
FIATALEMBER
»c Elég!«
MÁRIA
»c Ugyanabban a házban vagyunk. Fáj a ház.«
A fiatalember feltépi az ajtót, kirohan, azonnal eltűnik.
MÁRIA
»c Ugyanabban a házban.«
Nagyon hosszú csend.
MÁRIA
Ugyanabban a házban voltunk.
Mária teljesen mozdulatlanul ül a széken, és ezen kívül nem történik semmi.
Legalább két percnek kell eltelnie, s ha Mária mozdulatlansága nem lenne végletesen feszült várakozás, egyre feszültebb, végül már olyan feszült, hogy csaknem fel kell ugrania a székről, akkor azt hihetnénk, hogy szünet következik, vagy tán vége van.
De ez a stilizáltan magányos és kiszolgáltatott feszültség maga a szünet; emlékeztető a színházi szünetre.
S mikor e szünet túl van már a fokozhatatlanságon, a fiatalember ismét megjelenik az ajtóban, takarásból lép elő, tehát váratlanul kerül az ajtó nyílásába, majd nagyon lassan bejön.
Az ágyhoz vánszorog, lezöttyen.
Mária feszültsége fokozatosan ellazul.
Most ismét olyan hosszú szünet, mint az imént.
Kimerülten ülnek.
Amikor a szünet ismét túljutott a fokozhatatlanságon, Mária nagyon lassan feláll, nagyon lassan megfordul, s fejét nagyon lassan és éppen csak mozdítva, szemügyre veszi a szobát.
Az ajtó nyitva van.
A fiatalember a kimerültségtől lazán, de mozdulatlanul ül az ágy szélén.
Mária nagyon lassan tesz néhány lépést, majd nagyon lassan lehajol, és nagyon lassan szedegetni kezdi a földről az üvegcserepeket.
Amikor összeszedte, anélkül, hogy az ütem fölgyorsulna, a székhez viszi, és tenyeréből a székre szórja, rendesen, kis kupacba.
Aztán nagyon lassan a zománclavórhoz megy, kiemeli a kannát belőle, a kannát félreteszi, a lavórt az ágyhoz viszi, és leteszi a fiatalember lába elé.
Szünet.
Letérdel, térden egy kicsit közelebb csúszik, s kezébe veszi a fiatalember egyik lábát, most először néz rá, fel az arcába.
A fiatalember apatikusan maga elé bámul.
Mária lehúzza a fiatalember lábáról az egyik cipőt, aztán a másikat; a cipőket rendesen párba állítja, majd lehúzza a zoknikat is, beteszi a cipőbe.
Szünet.
A két meztelen talp alá tolja a lavórt, feláll.
Megfogja a fiatalember kezét, s kigombolja az ing mandzsettájának gombját; s ugyanígy a másikat: előbb a kéz, aztán a gomb.
Ujjával végigsimít a fiatalember nyakán, lassan.
Kigombolja az ingmell gombjait.
Szünet.
Kigombolja a nadrág övrészének gombját is.
Lehúzza az inget a fiatalemberről, s az inget az ágy támlájára helyezi.
Megnyitja a nadrág villámzárját a sliccen, majd a fiatalember fölé hajol, egyik karjával átfogja a meztelen vállat, a hónalj alá nyúl, hogy megemelhesse kicsit, a másik kezével a nadrágot húzza.
Ez nehezen megy, küszködik, de a fiatalember nem segít.
Szünet.
Mikor a nadrágot már kiszabadította a fenék alól, ismét letérdel, s megfogja a nadrág szárait, lehúzza.
Feláll, a nadrágot az ing mellé helyezi az ágy támlájára.
Ismét a fiatalember fölé hajol, megint megemeli egy kicsit a testet, miként az imént, majd elé guggol, és lehúzza az alsónadrágot is.
Feláll, az alsónadrágot is rendesen az ágy támlájára helyezi.
Átöleli a fiatalembert és fölállítja.
A fiatalember meztelenül áll a lavórban.
Visszamegy a zománckannához, a kannát is a lavórhoz viszi.
Szünet.
A vizet a lavórba önti a kannából.
Letérdel, a lavórból kiemel egy mosdókesztyűt, ezt többször belenyomkodja a vízbe, míg teljesen át nem nedvesedik, majd kicsavarja, a kezére húzza, és megint felnéz a fiatalember arcába.
MÁRIA
Jó hideg víz.
Szünet.
A fiatalember mozdulatlan.
Mária felegyenesedik, s a mosdókesztyűvel mosni kezdi a fiatalember nyakát, vállát, mellét, lábát.
Közben többször kiöblíti, kicsavarja a mosdókesztyűt, leguggol, felegyenesedik.
Amikor derékig lemosdatta, halkan beszélni kezd, csaknem színtelen és monoton hangon, mintha altatót mondana, de közben ugyanolyan ütemben folytatja a mosdatást, lemossa a fiatalember ágyékát, fenekét, s a mosdókesztyűvel behatol a combok közé, a combokat is lemossa, s lassan leguggolva, majd térdre ereszkedve a lábszárakat, végül a lábakat.
MÁRIA
Nyár lett, és megint mehettem át a téren. Ilyenkor legszebbek ezek a platánok, fátyolosra szűrik a fényt, és erről a fényről még nem is tudtam beszélni, nem is lehet, de hiába csináltam úgy, hogy reggel, megint reggel menjek át először, nem volt sehol. És délután se.
Szünet.
Annyira nem, hogy már el sem tudtam menni onnan.
Szünet.
Azt hittem, soha többé.
Szünet.
És mégis jött, ugyanúgy, mint régen, szemben velem, át a téren, ő jött, én mentem, de nem gondoltam, valahogy nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz, de hát közben eltelt egy év.
Szünet.
Nyár volt, meleg.
Szünet.
Megállt, és én is megálltam. Így álltunk abban a fényben. Egy normális délelőtt, jöttek-mentek az emberek. Talán ő indult először, ezt ma már nem tudom, képtelen vagyok visszaemlékezni rá, talán nem is akarom, talán túl fontos lenne, de én mentem tovább.
Szünet.
Ez bosszú volt. És ott voltam másnap reggel is. És utána is. Mintha szerettem volna elfelejteni, pedig tudtam, hogy nem szeretném elfelejteni, csak bosszút akarok állni. Elvégre jogom van itt menni át, ehhez jogom van. De ez nem tartott soká. Megállt. Sovány lett, nem volt sápadt, hanem egy idegen arcon sárga bőr. Látszott, hogy ez bőr egy idegen arcon. Azt mondta, most az egyszer nézzen hátra, Mária, szeretnék magától elbúcsúzni, elmegyek. Nem értettem. És ment tovább. Nem volt nála semmi táska. Nem értettem. Ment tovább. Akkor sem szóltam. Soha. De hátra kellett néznem. Akkor igen. Ő ment egyenesen, át, nem nézett vissza, ő nem, csak láttam, valamit előhúz. A zsebéből húzta elő.
Szünet.
Ez volt a búcsúzás.
Szünet.
Állítólag ez a legbiztonságosabb, a szájába lőtt.
Szünet.
Hát befejezte az életem.
Mária felegyenesedik, lassan a kályhához megy, s a kályhacső és a fal közé feszített drótról leveszi a törülközőt, visszamegy vele; a fiatalember mozdulatlanul áll.
Mária gondosan végigtörli a testet a combokig, majd visszaülteti a fiatalembert az ágyra, félretolja a lavórt, és ismét térdre ereszkedve, gondosan megtörli a lábszárakat, a lábfejet.
Feláll, a törülközőt visszaakasztja a drótra.
Visszamegy az ágyhoz, felhajtja a takarót, a fiatalembert lefekteti, betakarja, a párnákat elrendezi a feje alatt.
Szünet.
Egy pillanatig így marad, nézik egymást.
Aztán az ágy támlájáról leveszi a ruhákat, a székhez viszi, mindent gondosan összehajtogat, és a szék támlájára helyezi.
Visszamegy az ágyhoz, a lavórból visszaönti a vizet a kannába, a kannát és a lavórt visszaviszi eredeti helyére, és ugyanúgy elrendezi; a kanna visszakerül a lavórba.
Felemeli a földről a bundát, az ajtóhoz viszi, felakasztja a fogasra.
Az ajtó nyitva van.
Az éjjeliszekrényhez megy, háttal áll, tehát inkább csak sejtjük, hogy mit csinál: kinyitja az éjjeliszekrény ajtaját, kivesz egy csiszolt poharat, egy üveg vörösbort, bort önt a pohárba, az üveget visszateszi, becsukja az éjjeliszekrény ajtaját, kihúzza a fiókot, egy szelencéből fehér port szór a borba, elkeveri a kanállal, a szelencét visszateszi a fiókba, a fiókot visszatolja, a bort megissza.
Szünet.
A fiatalember néz.
MÁRIA
Elfogyott.
Megfordul, a székhez megy, a székről a tenyerébe söpri az üvegcserepeket, s a másik kezével a szék támlájáról az ülőkére helyezi a ruhákat.
Visszamegy az ágyhoz, megfogja a fiatalember kezét, s az üvegcserepeket a saját tenyeréből áttölti a fiatalember tenyerébe.
MÁRIA
Én azt hittem, nem igaz.
FIATALEMBER
Úgy, ahogy elmeséltem.
Szünet.
Egy pillanatig nézik egymást, aztán Mária a nyitott ajtón át kimegy.
Lassan távolodik a fehér térben, alakja lassan tűnik el, távolodik és süllyed, előbb csupán a lába tűnik el, aztán csak a törzse látszik, távolodik, süllyed, végül már csak a feje látható.
Ekkor a zenekari árokban feláll a csembalista, és kimegy.
A fej is eltűnik a távolban, elsüllyed.
A lantos idétlenül, értelmetlenül pengetni kezdi a hangszerét.
A csellista is feláll a hangszere mellől, eloltja a kottapulton a lámpácskát, majd kimegy ő is.
A lantos pengetni kezdi hangszerét.
A függöny nagyon lassan, méltóságteljesen leereszkedik.
Bár a darab szövegéből ez közvetlen formában nem érzékelhető, elképzeléseimre erősen hatott a budapesti Új Zenei Stúdió munkája, és különösen Vidovszky László zeneszerzői tevékenysége. A darab szövegén dolgozva abban reménykedtem hát, hogy Vidovszky Lászlónak nem lesz idegen a zenei anyag megalkotása. A szöveg elkészülte után, legnagyobb örömömre, valóban nem találta idegennek a feladatot, s a zenét elkészítette, bemutatta nekem. Eredeti elképzelésem – mint azt a bevezető szerzői utasításban is említettem – az volt, hogy a darabnak én csak az egyik felét írom meg, s a másik felét a zeneszerzőnek kell önállóan megalkotnia. S mivel Vidovszky számára ez a gondolat sem volt idegen, a zenei szerkezetre vonatkozó elképzelésemet úgy valósította meg, hogy vagy egyáltalán nem vette figyelembe, vagy számos pontos önálló módon elért tőle. Többek között megváltoztatta az általam elképzelt instrumentáriumot, nem mutatott érdeklődést az általam javasolt zenei stílus iránt, s bizonyos mértékben módosította az általam javasolt zenei megszólalások számát és helyét is.
Az itt közreadott szöveg tehát csak az én eredeti elképzelésemet tükrözi: ez a darab egyik fele. A Találkozás című tragédia teljes és végleges formája az a szövegből és zenéből kialakított partitúra, melyet Vidovszky László készített el.
N. P.
Nagyon nagy, levegős, régimódi színpad legyen, a lehető legteljesebben üres, egészen a színpadfenékig kibontva, törten fehér falakkal; a falakat úgy kell elkészíttetnünk, hogy illesztései ne látszódjanak.
A színpadfenékhez közel, a jobb oldalon és a bal oldalon egy-egy nem látható járás.
A padló borítása halványszürke, mindenképpen puha, mondjuk szivaccsal alábélelt műanyag. A színpad síkja egészen enyhén emelkedik, s hogy a tekintet ne vesszen el e világos sivatagban, valamivel a rivalda vonala előtt egy nem túlságosan magas lépcsőben megtörik, és ugyanolyan szürke, lehetőleg kissé lejtős síkban fedi le a zenekari árkot. Ezen a lépcső alatti téren, a jobb oldalon és a bal oldalon, a színpadnyílás falához lökve, két nagyon egyszerű módon ácsolt fehér fakoporsó hever, de a fehér festék mindenképpen matt legyen, ne csillogjon.
A világítás egyenletes, fehér, bántóan erős, mondhatnám kápráztató, de csak a lépcső fölötti színpadsík van bevilágítva így. A lépcső alatti tér csupán annyi fényt kap, amennyit kap.
A világítás állandó, nem változik.
A két színész teljesen egyforma ruhát visel. Nagyon bő és egyenes szárú fehér gatyát, amely a deréknál egy madzaggal összehúzható és megköthető, valamint egy szintén egyenes szabású, bebújós, gallértalan, meglehetősen hosszú fehér inget valamilyen durvább szövésű anyagból, s ugyanezen anyagból készült négyszögletes vászonsipkát.
Mezítlábasok.
A darab tulajdonképpen bármilyen életkorú színészekkel játszható, ám arra ügyeljünk, hogy a színész semmiképp ne legyen idősebb a színésznőnél – vagy ne hasson idősebbnek! –, mert ez kedvezőtlen módon változtatná meg a játék belső arányait. A legideálisabb az lenne, ha ikertestvérek lehetnének, s körülbelül harmincévesek.
A játék leginkább egy balettra emlékeztet.
Mindössze négy kellékre lesz szükségünk; egy vörös muszlinsálra, melyet a színésznő nadrágjának korcában kell elrejtenünk, és egy rugós késre, melyet a színész nadrágjának korcában kell elrejtenünk, valamint két életnagyságú bábura, melyeket a színésznő és a színész mására mintáztunk, öltöztettünk, s a lezárt fedél alatt a koporsóban fekszenek.
Semmiféle kísérőzene, hangkulissza vagy külső zörej nem alkalmazható.
Függöny nincs.
Nagyon sokáig tökéletes csend és mozdulatlanság uralkodik a színpadon; ennek a csendnek az időtartamát természetesen a közönség tűrőképességéhez kell igazítanunk, de úgy, hogy az a tűrési határon mindenképpen jóval túl legyen.
Akkor pedig egyszerre megjelenik a színész és a színésznő, a színész a bal oldali takarásból, a színésznő a jobb oldali takarásból lép elő; mindketten lazák, finomak, kedvesek, nyugodtak, magabiztosak, csendesek.
Megállnak, egymásra néznek, mintegy észreveszik és tetőtől talpig megnézik egymást, majd mintha mindketten arra várnának, hogy a másik kezdeményezzen valamit, akármit, egyetlen kicsi mozdulatot.
De egyik sem mozdul.
Nagyon hosszú csend.
Mindketten, egyszerre, halkan fölnevetnek.
Majd egyszerre indulnak el, hogy körbejárják, szemrevételezzék a színpadot.
Mindezt nagyon lassan, elmélyülten, figyelmesen, és főleg egymástól teljesen függetlenül teszik; s bár mozgásukban, mozdulataikban nagyon sok azonosság is van, mégis, mintha mindkettő a maga külön játékterével ismerkedne most.
Valami olyasmit néznek, ami az unalomig ismerős, tehát nincsen bennük semmi komolykodás, és mégis nagyon fontos nekik, hogy minden jó legyen, minden pontosan a helyén legyen.
Megnézik a levegőt, a fényeket, megérintik a falat, belenéznek a sötétbe, megtapintják a padlót, egyszóval birtokba veszik a teret.
Figyelem! a közönséget még véletlenül sem nézik, a színpad közepén keresztezik egymást, előre jönnek.
A színész lehajol, megtapintja a lépcső élét, a színésznő többször föl-le lép, kipróbálja a lépcsőt.
Aztán a lépcső alatti teret is bejárják, de mintha nem vennének tudomást a koporsókról.
Kijönnek egészen a rivalda széléig, a színésznő, mint egy kötéltáncos, végiglépked kitárt karokkal a rivalda peremén, a színész egy ideig figyeli, majd a bal oldali koporsóhoz megy, megérinti, megtapogatja, a koporsó fejénél bizonytalanul megáll.
A színésznő felpillant, bizonytalanul leengedi a kezét, lassan ő is a jobb oldali koporsóhoz megy, körbejárja, megérinti, megtapogatja.
Csaknem egyszerre megemelik a koporsó fedelét.
Figyelem! a közönség nem láthatja, hogy mi van a koporsókban.
Csend.
Egymásra néznek, a koporsóba néznek.
SZÍNÉSZNŐ
Te is benne vagy?
Csend.
SZÍNÉSZ
Benne vagy te is?
Csend.
Lassan visszaengedik a koporsók fedelét, nézik egymást, nem mozdulnak.
SZÍNÉSZNŐ
Meglepetés.
SZÍNÉSZ
Csapda.
Csend.
Nézik egymást, nem mozdulnak.
SZÍNÉSZNŐ
Majd úgy csinálunk, mintha nem láttunk volna semmit.
SZÍNÉSZ
Jól becsapjuk magunkat.
Hosszú csend.
Nézik egymást, nem mozdulnak.
SZÍNÉSZNŐ
Menjünk el innen.
Csend.
SZÍNÉSZ
Vissza.
Nagyon hosszú csend.
Mindketten megérintik a koporsót.
SZÍNÉSZNŐ
A lépcsőről nem szabad majd lelépni. Legyen ez a legelső szabály.
SZÍNÉSZ
Legyen.
Csend.
Mindketten hátrálni kezdenek, hátrálva lépnek föl a lépcsőn, egészen a színpad közepéig hátrálnak, s hol egymást nézik, hol a koporsót.
Nagyon hosszú csend.
Megállnak.
SZÍNÉSZNŐ
Itt maradt.
SZÍNÉSZ
Ott.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Menjünk innen el.
SZÍNÉSZ
Hová?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
El fogom felejteni.
SZÍNÉSZ
Nem tudod.
Nagyon hosszú csend.
Egymástól meglehetősen távol, ügyetlenül állnak, s jobb híján megint egymást nézik, hogy ne kelljen a koporsóra nézniük.
SZÍNÉSZNŐ
Nem nagy ügy.
SZÍNÉSZ
Nem nagy ügy.
Nagyon hosszú csend.
Egymást nézik, kimerítően, kissé görcsösen, de ugyanakkor tárgyilagosan figyelve, ki végül is játékuk tárgya lesz.
SZÍNÉSZNŐ
Mit fogunk ma játszani?
Csend.
SZÍNÉSZ
Mit fogunk ma játszani?
Hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Miért utánzol?
SZÍNÉSZ
Miért utánzol?
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Tudod, milyen szokás az utánozás.
SZÍNÉSZ
Éppen erről gondolkodom.
SZÍNÉSZNŐ
A kérdésre mégsem válaszoltál.
SZÍNÉSZ
Szándékosan.
SZÍNÉSZNŐ
Nem értem.
SZÍNÉSZ
Miért tőlem kérdezed?
SZÍNÉSZNŐ
Gondoltam, tudod.
SZÍNÉSZ
Gondoltam, tudod.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudom.
SZÍNÉSZ
Én sem tudom.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor mi lesz?
SZÍNÉSZ
Mikor?
SZÍNÉSZNŐ
Ez is egy kérdés.
SZÍNÉSZ
Kínodban kérdezel.
SZÍNÉSZNŐ
Félek.
SZÍNÉSZ
De miért nekem kéne tudnom, ha nem tudom.
SZÍNÉSZNŐ
Én sem tudom.
Hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZ
Miért kérdezel?
SZÍNÉSZNŐ
Mert nem tudom. Egyszerű.
SZÍNÉSZ
De tudod, hogy én sem tudom.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Hát ezt nem akarom.
SZÍNÉSZNŐ
Bocsánat.
Csend.
SZÍNÉSZ
Csak akkor olyan, mintha most én győztem volna valamiben.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem akarnék semmiféle hatalmaskodást sem.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor hallgassunk.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem akarom, hogy úgy csináljunk, mintha.
Mintha lenne mintha.
SZÍNÉSZNŐ
Nézzük egymást. Ez szép és egyszerű.
SZÍNÉSZ
Semmiféle alakoskodást.
SZÍNÉSZNŐ
Legfeljebb semmit nem fogunk játszani, csak ezt.
SZÍNÉSZ
Jó.
SZÍNÉSZNŐ
Olyan nagy baj nem lehet.
SZÍNÉSZ
Hát éppen ez! Hogy semmi baj nem lehet.
Nagyon hosszú csend.
Nézik egymást, de valahogy mégis figyelmetlenül, hiszen minden eldöntetlen és bizonytalan, s ezért aztán lassan nem is tudnak mit kezdeni a kezükkel, a lábukkal és végül a tekintetükkel se.
Anélkül, hogy a helyükről elmozdulnának, bizonyos helyzetváltoztatásokkal kísérleteznek, de látván a másik ügyetlen, suta mozdulatait, érezni kezdik saját ügyetlenségüket és idétlenségüket is, s így egyre elégedetlenebbek.
SZÍNÉSZ
Csakhogy akkor mit csináljunk a kezünkkel?
SZÍNÉSZNŐ
Én főleg a lábamat érzem olyan fölöslegesnek.
Csend.
SZÍNÉSZ
Bajban vagy, mi?
SZÍNÉSZNŐ
Te is.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ilyenkor úgy megnyúlik az ember keze, és valamit csinálni kellene vele. És mintha a feje sem lenne egészen a helyén.
SZÍNÉSZNŐ
Ha tudnánk, hogy mit kell játszani, akkor minden meg lenne oldva.
SZÍNÉSZ
Vagy legalább egy zseb lenne ezen, ahová bedughatná az ember.
SZÍNÉSZNŐ
Az sincs.
SZÍNÉSZ
Semmi.
SZÍNÉSZNŐ
Csak állunk itt hülyén.
SZÍNÉSZ
Akkor talán ezt kell eljátszanunk.
SZÍNÉSZNŐ
Mit?
SZÍNÉSZ
Megint a kérdés.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudom, miért bosszantanak a kérdéseim?
SZÍNÉSZ
Emlékeztetlek, hogy ezt eljátszottuk már az előbb.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor most próbáljunk azokkal a koporsókkal valamit kezdeni. Mondjuk, idehozzuk és ráülünk, és egészen lazán csevegni kezdünk valamiről. Akkor legalább a kezünk meg a lábunk ki lenne segítve egy kicsit.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ha beszél az ember, akkor magától jön a mozdulat.
SZÍNÉSZ
Szerintem annak valami más célja van.
SZÍNÉSZNŐ
Mondjuk, a tegnapi darabból maradt itt véletlenül.
SZÍNÉSZ
Ne áltasd magad.
SZÍNÉSZNŐ
Mi is volt színen?
SZÍNÉSZ
Ügyetlen.
Hosszú csend.
Mozdulatlanul, s egyre görcsösebben állnak ugyanazon a helyen.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy talán az a baj, hogy állandóan beszélünk.
SZÍNÉSZ
Most én sem ismerem ki magam.
SZÍNÉSZNŐ
Rászoktunk, hogy állandóan beszélni kell, hogy valami legyen.
SZÍNÉSZ
Akkor hallgass egy kicsit.
Nagyon hosszú csend.
Mindketten saját csendjükbe meredve figyelnek.
SZÍNÉSZNŐ
Én most már úgy érzem, hogy soha többé nem fogok tudni elmozdulni innen.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Egy ilyen nagy térben ez nagyon kellemetlen. Ha legalább lennének benne valami nagy oszlopok.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Ha legalább valamilyen szabályok lennének, és pontosan be kéne tartanunk.
SZÍNÉSZNŐ
Sokszor álmodtam is már ilyesmit, de azt hittem, velem ez nem fordulhat elő.
SZÍNÉSZ
De úgy látszik, szabályok nincsenek.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy állok a színpadon, igaz, ruha sincsen rajtam, teljesen meztelenül, és elfelejtettem, hogy mit kell mondanom, és a deszkába belenőtt a lábam. Teljesen csupasz deszka volt.
SZÍNÉSZ
Így viszont teljesen szabadok vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Mint az iskolában, mikor az ember nem tud felelni.
SZÍNÉSZ
Nincsen semmink.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Szabadok?
SZÍNÉSZ
Igen.
SZÍNÉSZNŐ
Ez csak egy szó. Semmit nem jelent.
SZÍNÉSZ
Igen. Csak egy szó.
SZÍNÉSZNŐ
Azért van ez a ruhánk. És ez mégis megfoghatóbb.
SZÍNÉSZ
Bármit megtehetünk.
SZÍNÉSZNŐ
És a testünk is itt van a ruha alatt. Van szemünk, húsunk, szánk, hasunk, karjaink, lábunk. Van hajunk.
SZÍNÉSZ
És akkor talán ez az egyetlen alapszabály.
SZÍNÉSZNŐ
A testünk él, minden működik benne rendesen, ezt nem szabad elfelejteni azért. És nekem van még egy vörös sálam is, muszlin, és neked egy rugós bicskád, amit ugyan el kellett rejtenünk egymás elől.
SZÍNÉSZ
Hogy itt kell lennünk.
SZÍNÉSZNŐ
Ezek a meglepetések. És még beszélni is tudunk.
SZÍNÉSZ
Mert végül is ennek elégnek kéne lennie egy előadáshoz.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Ennyi minden még sok is.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Most azért már bemerevedtem így.
SZÍNÉSZ
És csak azért mondtam, hogy szabadok vagyunk. Ez végül is elég.
SZÍNÉSZNŐ
Ha nincsen miért elmozdulni innen, akkor hiába beszélünk bármiről.
SZÍNÉSZ
Semmink nincsen, de ezzel bármit csinálhatunk.
SZÍNÉSZNŐ
Jó lenne, ha tudnál valamit csinálni velem.
SZÍNÉSZ
Az embernek mindig jól végig kell gondolnia a helyzetét.
SZÍNÉSZNŐ
Kérlek, hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Én is bemerevedtem.
SZÍNÉSZNŐ
Természetessé kéne tenni, hogy itt vagyunk.
SZÍNÉSZ
Lazítsunk.
SZÍNÉSZNŐ
Hogyan?
SZÍNÉSZ
Lélegezzünk.
Csend.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben, nem történik semmi.
Aztán a színész nagyon lassan beszívja a levegőt.
A színésznő is nagyon lassan beszívja a levegőt.
Lélegzet-visszafojtva állnak.
A színész lassan kiengedi a levegőt.
A színésznő is kiengedi lassan a levegőt.
A színész lótuszülésbe a földre ül, nagyon lassan beszívja a levegőt.
A színésznő is ugyanúgy a földre ül, nagyon lassan beszívja a levegőt.
Csend.
Mindketten lélegzet-visszafojtva ülnek.
A színész nagyon lassan kiengedi a levegőt.
A színésznő is nagyon lassan kiengedi a levegőt.
A színész hanyatt fekszik, nagyon lassan beszívja a levegőt.
A színésznő is hanyatt fekszik, nagyon lassan beszívja a levegőt.
Csend.
Mindketten lélegzet-visszafojtva fekszenek.
A színésznő nagyon lassan kiengedi a levegőt.
A színész nagyon lassan kiengedi a levegőt.
Így maradnak.
Csend.
A színész nagyon lassan felül, aztán nagyon lassan feláll.
A színésznő ugyanígy, felül, feláll.
A színész lassan, a lehető legnagyobb körben futni kezd.
A színésznő is futni kezd, de éppen ellentétes irányban.
Futnak.
Futásuk fokozatosan gyorsuló, aztán néha fölugranak, megperdülnek, megváltoztatják az irányt, de mindig ellentétes irányban maradnak, megérintik egymás kezét, test testet súrol, futnak, összekoccannak, futnak, s mikor futásuk gyorsabb már nem lehet, fokozatosan lassul az ütem.
Egyenletesen, lassú ütemben futnak, mintha ennek soha nem lenne vége, aztán egészen lassúvá, szinte álomszerűvé válik a futás, míg az eredeti helyzetbe kerülve, szinte észrevétlenül le nem állnak; egymástól távol.
Lihegnek.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Megérkeztünk.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Élünk.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Jól kifújjuk magunkat.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Az a baj, hogy az ember önmagában semmit sem ér.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ez csak bemelegítő volt.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen egymáshoz sok közünk.
SZÍNÉSZ
Itt vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Semmi nem változott.
SZÍNÉSZ
Ez nem kevés.
SZÍNÉSZNŐ
Távol vagy.
SZÍNÉSZ
Nem lenne jó elsietni.
SZÍNÉSZNŐ
Hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Még nem érzem.
SZÍNÉSZNŐ
Hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Semmi nem történt még.
SZÍNÉSZNŐ
Hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Éppen csak látlak.
SZÍNÉSZNŐ
Hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Kifújom magam.
SZÍNÉSZNŐ
Hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Nem érted, hogy semmit nem érzek?
SZÍNÉSZNŐ
Akkor hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Nem akarom.
SZÍNÉSZNŐ
Hívj magadhoz.
SZÍNÉSZ
Gyere.
A színésznő elindul a színész felé, de néhány érzelmesen bizonytalan lépés után megtorpan.
Nézik egymást.
A színésznő törzsével hirtelen elfordul a színésztől, karjaival gyorsan eltakarja az arcát, mintha ütnék.
SZÍNÉSZ
Mi történt?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Miért nem válaszolsz?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Mondtam, hogy gyere.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Fokozatosan fogjuk csinálni.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Én teszek egy lépést feléd, te teszel egy lépést felém.
Csend; a színésznő nem mozdul.
A színész megteszi a lépést.
SZÍNÉSZ
Én kinyújtom feléd a kezem, te kinyújtod felém a kezed.
Csend; a színész nyújtja a kezét, a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Segítjük egymást.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Jöhetsz. Gyere!
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
De előbb vedd le a kezed.
SZÍNÉSZNŐ
Nem veszem.
SZÍNÉSZ
Zavar.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudom.
SZÍNÉSZ
Mit nem tudsz?
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon jól tudod, miért.
SZÍNÉSZ
Nem tudom.
SZÍNÉSZNŐ
De tudod.
Csend; a színésznő nem mozdul, a színész néhány bizonytalan lépést tesz felé, majd éppoly bizonytalanul megáll.
SZÍNÉSZ
Máshogy nem tudhattalak hívni.
SZÍNÉSZNŐ
Lám, tudod.
SZÍNÉSZ
Mindig csak azt szeretném mondani, amit érzek, csak azt. Azt viszont pontosan.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon pontosan érzed.
SZÍNÉSZ
Többet ne várj.
SZÍNÉSZNŐ
Ennyi elég.
SZÍNÉSZ
Akkor vedd le a kezed.
SZÍNÉSZNŐ
Még nem tudom.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Ez pedig nagyon rossz játék lesz így.
SZÍNÉSZNŐ
Én élvezem.
SZÍNÉSZ
Elég unalmas.
SZÍNÉSZNŐ
Annál jobb, minél unalmasabb.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Utoljára kérlek.
Csend; a színésznő nem mozdul.
A színész határozottan elindul felé, aztán sarkon fordul, és hátramegy a színpadfenékig; a közönségnek háttal megáll a falnál.
SZÍNÉSZ
Majd szólj, ha már lehet.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Addig nem fordulok meg.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Lehet?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Nem szégyelled magad?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Nem hiszem, hogy ilyen komolyan megbántottalak volna.
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Megfordulhatok?
Csend; a színésznő nem mozdul.
SZÍNÉSZ
Válaszolhatnál.
Nagyon hosszú csend.
Aztán a színész megfordul, visszamegy, a színésznőhöz lép, és két kézzel lerántja a karjait; nem túl durván, de elég határozottan; a színésznő hagyja; így maradnak, nézik egymást, a színész fogja a színésznő csuklóját, s most először, mintha valóban látnák is egymást.
SZÍNÉSZNŐ
Valami mégiscsak történt.
Csend.
SZÍNÉSZ
A hangod. Kényszeredett. Az enyém is. Mintha bemagolt szöveget mondanánk.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Egészen jól csináltuk.
Csend.
SZÍNÉSZ
Tulajdonképpen én is elégedett vagyok.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Engedd el a kezem.
Csend.
SZÍNÉSZ
De a hangunk színe mégis elárul. Nem te vagy, nem én vagyok.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Mondom, engedd el a kezem.
SZÍNÉSZ
Mondom, nem engedem.
SZÍNÉSZNŐ
Pedig el fogod engedni.
SZÍNÉSZ
Ha már fogom, nem fogom.
SZÍNÉSZNŐ
Közönséges vagy.
SZÍNÉSZ
Még nem eléggé.
SZÍNÉSZNŐ
Túl gyors nekem.
SZÍNÉSZ
Később lassítunk.
SZÍNÉSZNŐ
Engedd.
SZÍNÉSZ
Nem engedem.
SZÍNÉSZNŐ
Engedd.
SZÍNÉSZ
Nem engedem.
SZÍNÉSZNŐ
Mit akarsz?
SZÍNÉSZ
Semmit.
SZÍNÉSZNŐ
Látlak.
SZÍNÉSZ
Nem vagyok hülye.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor én lehunyom a szemem.
SZÍNÉSZ
Inkább igazítsd magadhoz a hangodat.
SZÍNÉSZ
Húzz magadhoz.
SZÍNÉSZ
És lélegezz mélyeket.
SZÍNÉSZNŐ
Csókolj.
Csend.
SZÍNÉSZ
Mélyebbeket, hosszan.
Csend.
SZÍNÉSZ
Most fogunk lassítani.
SZÍNÉSZNŐ
Miért?
SZÍNÉSZ
Gondolkoznom kell.
SZÍNÉSZNŐ
Most? Miért?
SZÍNÉSZ
Elsiettem.
SZÍNÉSZNŐ
Levetkőzzek?
SZÍNÉSZ
Várj vele.
SZÍNÉSZNŐ
Csak segíteni akartam.
SZÍNÉSZ
Nem lehet.
SZÍNÉSZNŐ
Mit nem lehet? Mindent lehet.
A színész lassan elengedi a színésznő kezét, nézi, ahogy az hunyt szemmel, meredten áll, majd néhány lépésnyit eltávolodik tőle.
Látványként figyeli, tárgyilagosan.
Törökülésbe ül.
Hosszú csend.
A színésznő az előbbi pózban marad.
SZÍNÉSZ
Csak azzal vigasztalhatom magam, vagy téged, vagy azzal vigasztalhatom magunkat, hogy nem is olyan rossz, egészen jól csináltuk. Ezzel vigasztalom magam. Egészen jól csináltuk.
SZÍNÉSZNŐ
Még fokozhattuk volna egy kicsit.
SZÍNÉSZ
Maradj.
SZÍNÉSZNŐ
Jól mutat?
SZÍNÉSZ
Beszélhetek?
SZÍNÉSZNŐ
Ahogy gondolod.
SZÍNÉSZ
Mégis szomorú lettem. Nem tudom, miért. Nagyon szomorú, ha szabad ezt mondanom, fáradt.
SZÍNÉSZNŐ
Még maradjak?
SZÍNÉSZ
Ahogy gondolod.
SZÍNÉSZNŐ
Olyan lehetek, mint egy paródia. Egy torzkép. Pedig nem is voltam teljesen hamis. Talán csak a hangom. A hangom tényleg. De a te hangod is. Beszélhetek?
SZÍNÉSZ
Kérlek.
SZÍNÉSZNŐ
Volt egy pillanat, amikor valamit tényleg éreztem. Nem sokat, igaz, és nagyon nehéz szétválasztani, mert a hamis is igaz, de volt egy ilyen pillanat, egy töredék. Irántad.
Csend.
A színésznő még mindig hunyt szemmel, mozdulatlanul áll az iménti pózban.
SZÍNÉSZNŐ
Nem kérdezel?
SZÍNÉSZ
Melyik?
SZÍNÉSZNŐ
Szívesen válaszolok.
SZÍNÉSZ
Csak ne félj.
SZÍNÉSZNŐ
Amikor tudtam, mondtam, hogy el fogod engedni a kezem, és ugyanakkor mintha felcsillant volna az is, hogy ne! és igaz lett volna ez is.
SZÍNÉSZ
Egyszóval felcsillant. Fölcsillant. Sajátos.
SZÍNÉSZNŐ
Most már abbahagyom.
SZÍNÉSZ
Jó.
A színésznő kinyitja a szemét, teste ellazul, és tesz is néhány tornagyakorlatra emlékeztető mozdulatot.
SZÍNÉSZNŐ
A hangom hamis, belátom. Bármennyire is igyekszem, nem jön természetesebben. De a tiéd is.
SZÍNÉSZ
Tudom.
SZÍNÉSZNŐ
Beszéljünk egyszerűbben.
SZÍNÉSZ
Jó.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Leülhetek melléd?
SZÍNÉSZ
Gyere.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Köszönöm.
A színésznő lassan odamegy a színészhez, letérdel elé, és megcsókolja a homlokát.
SZÍNÉSZ
Szívesen.
SZÍNÉSZNŐ
Hiába hülyéskedsz.
SZÍNÉSZ
Nem hülyéskedem.
SZÍNÉSZNŐ
Csak ennyit akartam. Éppen ezt.
SZÍNÉSZ
Akkor megvan ez is.
A színésznő leül a színész mellé, válluk csaknem összeér.
Nagyon hosszú csend.
Aztán a színész halkan sziszegni kezd, a színésznő sziszegéssel válaszol, s ettől kezdve a lehető legváltozatosabb hangokat adják ki magukból anélkül, hogy elmozdulnának helyükről, s oly módon, hogy a különböző hangok egymásra felelnek, egyre erősebbek lesznek, s egyre barátságtalanabbak, egészen az artikulátlan ordításig felívelve, majd lassan visszaereszkedve onnan, egymáshoz és egymásba simulva, egyre halkabban és bensőségesebben, egészen a csendig, melyet csak fokozatosan, késleltetve, kitérőkkel érnek el.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Elégedett vagy?
SZÍNÉSZ
Mindenesetre jobb, mintha szöveget mondanánk.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Valamiért fontos lett nekem, hogy elégedett legyél velem. Helyesebben fontos volt. Fontos.
SZÍNÉSZ
Én nem kértem ezt tőled.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
De azért nem akarom visszautasítani. Ha így van, legyen így.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nézzünk a sötétbe.
SZÍNÉSZ
Mást úgysem csinálhatunk.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy képzeljük el, milyen szép csillagos ez az éjszaka.
SZÍNÉSZ
Kár, hogy ilyen rondán esik az eső.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
És hogy fúj a szél is. Fázom.
SZÍNÉSZ
Ilyen napsütésben?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Hull a hó. Minden fehér. Puhán beterített mindent a hó. Fehér. Nem látod? Fehér.
SZÍNÉSZ
Van, amikor minden szépen összejön.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Miért nem akarod, hogy valamit kitaláljak?
SZÍNÉSZ
Aztán megint nincsen semmi.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Neked nem jó, hogy itt ülünk egymás mellett?
SZÍNÉSZ
De jó. Nem érzed?
SZÍNÉSZNŐ
Akkor miért nem engeded, hogy valamit kitaláljak?
SZÍNÉSZ
Bármit kitalálhatsz.
SZÍNÉSZNŐ
Szeretnék mégis egy szép történetet.
SZÍNÉSZ
Miről?
SZÍNÉSZNŐ
Rólad. Rólunk.
SZÍNÉSZ
Nem jó neked, hogy egymás mellett itt ülünk?
SZÍNÉSZNŐ
Nem érzed?
SZÍNÉSZ
Nekem ennyi elég.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De akkor hogyan fogunk fölállni innen?
SZÍNÉSZ
Rejtély.
SZÍNÉSZNŐ
Ha mindig elrontod a hangulatot, akkor nem fogunk tudni fölállni innen.
SZÍNÉSZ
Lehet.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem én rontottam el.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nem szeretném, ha egymásra tolnánk.
Csend.
SZÍNÉSZ
Persze lehet, hogy ezt se lehet.
Csend.
SZÍNÉSZ
Figyelsz?
SZÍNÉSZNŐ
Mást se csinálok, állandóan figyellek.
SZÍNÉSZ
Nem érzed?
SZÍNÉSZNŐ
Kicsit unom ezt a körülményeskedést.
SZÍNÉSZ
Pedig már tudom, mivel rontottuk el. Nem érted?
SZÍNÉSZNŐ
És egyre jobban félek. Ezt is érzem. Lassan mást se érzek, csak ezt.
SZÍNÉSZ
Én is ezen gondolkodom.
SZÍNÉSZNŐ
És közben mégis úgy csinálsz, mintha nem vennél tudomást semmiről. Semmit nem akarok rád tolni, de mégis úgy csinálsz. Mintha nem érdekelne, hogy figyelnek. Érted? Figyelnek. Figyelnek. Te meg úgy csinálsz, mintha nem is azért lennénk itt, hogy figyeljenek. Úgy csinálsz, mintha bármit megtehetnél. Mintha szabadok lennénk. Pedig éppen ezt akartad elkerülni. És mégis úgy csinálsz, mintha lenne mintha. A hülye szabadságod!
SZÍNÉSZ
Hiszen éppen ezen gondolkodom. Ezt szeretném valahogy kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
De ki látja, hogy min gondolkozol, ha úgy csinálsz, mintha ebben a nagy üres csendben, vagy miben, mi ez? ebben az egészben, ebben az egész szarban, ahol nincsen semmi, mintha olyan nyugodtan és pompásan éreznéd magad. Mintha ez lenne neked a legtermészetesebb. Mintha annál már nem is lenne természetesebb, hogy semmit nem csinálhatunk. Hogy semmit nem tudunk csinálni. Hogy megmozdulni sem tudok.
SZÍNÉSZ
És a te félelmedet vajon ki látja?
SZÍNÉSZNŐ
Majd megmutatom.
SZÍNÉSZ
Nagyon kíváncsi vagyok.
A színésznő felugrik, a melléhez kap, mintha magát a félelmet óhajtaná a melléből kitépni, a száját ordításra tátja, mintha ki akarná ordítani, de nem ad ki hangot magából, némán üvölt, közben a mellét döngeti, az inget cibálja, aztán hirtelen abbahagyja.
Halkan, mélyről indítva sikítani kezd, s fokozatosan emeli, erősíti a hangot, ám mielőtt a csúcspontra érhetne, hirtelen ezt is abbahagyja.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudom.
SZÍNÉSZ
Pedig egészen pompásan indult.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon okos vagy, nagyon.
SZÍNÉSZ
És miért kéne valamit csinálnunk ahhoz, hogy figyelhessenek.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon okos vagy.
SZÍNÉSZ
Azt is figyelhetik, hogy semmit nem csináltunk. Nem?
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon, nagyon okos vagy.
SZÍNÉSZ
Ez szerintem legalább annyira érdekes.
SZÍNÉSZNŐ
Mert így elpusztulok. Érted? Nem bírom. Azért.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő az előbbi pózban marad, a színész lassan föláll.
SZÍNÉSZ
Elrontottuk. Ennyi az egész.
Csend.
A színész elindul a bal oldali takarás felé, ahol először megjelent.
SZÍNÉSZNŐ
Én legalább megpróbáltam.
A színész félúton megáll, visszafordul.
SZÍNÉSZ
Miért ne lehetne elismerni ezt?
Csend.
SZÍNÉSZ
Kezdjük újra el.
SZÍNÉSZNŐ
Semmit nem lehet újra kezdeni.
SZÍNÉSZ
Akkor csináljunk úgy, mintha újra kezdenénk.
Nagyon hosszú csend.
Lassan a színésznő is elindul a jobb oldali takarás felé, oda, ahol először megjelent, de mielőtt elérné, megtorpan.
Mindketten, egyszerre, halkan fölnevetnek.
SZÍNÉSZNŐ
Mintha.
SZÍNÉSZ
Mintha.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De akkor cseréljünk helyet.
Helyet cserélnek; a színész a jobb oldali takarásba, a színésznő a bal oldali takarásba áll.
SZÍNÉSZNŐ
Ne legyen egészen az.
Mindketten egy lépést hátrálnak, a színpad üres lesz.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Lehet?
SZÍNÉSZNŐ
Mehet.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZNŐ
Ne haragudj, félek. Nagyon félek.
SZÍNÉSZ
Vigyázz! Egyszerre kell kilépnünk.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZ
Lélegezz jó mélyeket.
SZÍNÉSZNŐ
Te megőrültél. Ez a mániád.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZNŐ
Te nem félsz?
SZÍNÉSZ
Mondhatnám, reszketek.
Nagyon hosszú csend.
A színpad változatlanul üres.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor lélegezz jó mélyeket.
SZÍNÉSZ
Hülye.
Nagyon hosszú csend.
Aztán egyszerre kilépnek a takarásból, megállnak, nézik egymást, majd ismét elindulnak.
Elmennek egymás mellett, a színésznő most a jobb oldali takarás felé, a színész a bal oldali takarás felé halad, s mielőtt eltűnnének, óvatosan visszanéznek.
Csend.
Ismét megjelennek, megállnak.
Nézik egymást, elindulnak egymás felé, a színpad közepén bizonytalanul megállnak egymás előtt.
Tétováznak, egyik sem meri elkezdeni, majd mindketten mennek tovább, de nem tűnnek el a takarásban, hanem visszanéznek egymásra, aztán a fal mentén előrejönnnek, egészen a lépcsőig, majd szembefordulnak egymással, megállnak.
Tétováznak.
Hirtelen mindketten elindulnak egymás felé.
A színpad közepén találkoznak, megállnak, most valamivel hosszabb ideig tétováznak, mint az imént, de egymást keresztezve mégis mennek tovább, a fal mellett oldalazva, elég gyorsan, s eltűnnek a takarásban.
Hosszú csend.
Ismét megjelennek, megállnak, nézik egymást, elindulnak egymás felé, a színpad közepén bizonytalanul megállnak egymás előtt.
SZÍNÉSZ
Ne haragudjon.
SZÍNÉSZNŐ
Miért kéne haragudnom?
SZÍNÉSZ
Hogy megállítom.
SZÍNÉSZNŐ
Magam is megálltam.
SZÍNÉSZ
Hogy megszólítom.
SZÍNÉSZNŐ
Mi mást tehetne?
SZÍNÉSZ
Ilyen biztos magában?
SZÍNÉSZNŐ
Igen. Teljesen biztos vagyok.
SZÍNÉSZ
Maga is erre megy?
SZÍNÉSZNŐ
Csodálkozni fog, de éppen erre.
SZÍNÉSZ
Hiszen az ellenkező irányba indult.
SZÍNÉSZNŐ
Kicsit szeszélyes vagyok.
SZÍNÉSZ
Akkor elkísérhetem?
SZÍNÉSZNŐ
Igazán örülnék.
A színpad felezővonalán indulnak el, előre, egymás mellett.
SZÍNÉSZ
Jó ez nekünk?
SZÍNÉSZNŐ
Remélem.
SZÍNÉSZ
Ne haragudjon, hogy akadékoskodom, de akkor mégis kijelenthetjük, hogy miattam változtatja meg az irányt.
SZÍNÉSZNŐ
Igen.
SZÍNÉSZ
Elkönyvelhetem ezt valamiféle sikerként?
SZÍNÉSZNŐ
Vallomásra vár?
A lépcsőnél megállnak egymás mellett; kíváncsian nézik egymást, s az elkövetkezőkben teljesen mozdulatlanok.
SZÍNÉSZ
Nem körülményeskedik.
SZÍNÉSZNŐ
Ez pedig megijeszti magát.
SZÍNÉSZ
Valamelyest, igen.
SZÍNÉSZNŐ
Vajon miért?
SZÍNÉSZ
Még csak most rajtolunk.
SZÍNÉSZNŐ
Tudni akarom, mi a cél?
SZÍNÉSZ
Erre, tudja, van egy szép kifejezés. Le akarom venni a lábáról.
SZÍNÉSZNŐ
Már levett.
SZÍNÉSZ
Elárulhatná, mivel?
SZÍNÉSZNŐ
Semmivel. Azzal, hogy megjelent.
SZÍNÉSZ
Ugyanígy megjelenhetett volna bárki más.
SZÍNÉSZNŐ
Gyanakszik.
SZÍNÉSZ
Hogy sikerem élvezetesebb legyen.
SZÍNÉSZNŐ
Nem értem, miféle sikerről beszél.
SZÍNÉSZ
Sajnálom, ha nem érzi.
SZÍNÉSZNŐ
De mit?
SZÍNÉSZ
Én annyira érzem, hogy majd szétpukkadok. Ezt érzi az ember a mellében, a hasában, a combjában. Mindenütt.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy úgy. Igazán érdekes.
SZÍNÉSZ
És kacérkodik. Milyen szépen.
SZÍNÉSZNŐ
Várjon, hadd kutassak még az érzéseim között. Igen, mindenfélét érzek. Ez igaz.
SZÍNÉSZ
És kinevet.
SZÍNÉSZNŐ
Ha akarja.
SZÍNÉSZ
Nem, semmi. Csak úgy éreztem, kinevet ezért.
SZÍNÉSZNŐ
Inkább kíváncsivá tett, mi az, amit én nem érezhetek.
SZÍNÉSZ
Akkor mégis vallomásra vár.
SZÍNÉSZNŐ
Lehet, magam sem tudom.
SZÍNÉSZ
Miért lett ilyen szomorú hirtelen?
SZÍNÉSZNŐ
Nem ülünk le ide?
SZÍNÉSZ
Leülhetünk.
Egymáshoz nem túl közel leülnek a lépcsőre.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Milyen nagy csend van itt.
SZÍNÉSZ
Néha köhögéseket hallani.
SZÍNÉSZNŐ
Ne állj le.
SZÍNÉSZ
Elég, ha a saját szavaiddal foglakozol.
SZÍNÉSZNŐ
Válogatom.
SZÍNÉSZ
Talán nem hallani?
SZÍNÉSZNŐ
Nem vagyok süket.
Csend.
SZÍNÉSZ
Miért nem válaszol?
SZÍNÉSZNŐ
Mire kéne válaszolnom?
SZÍNÉSZ
Hogy miért lett olyan szomorú hirtelen?
SZÍNÉSZNŐ
Mert tudom, hogy hiába örültünk.
SZÍNÉSZ
Még ne rontsa el.
SZÍNÉSZNŐ
Olyan értelmetlen az egész. Rossz. Üres.
SZÍNÉSZ
Ha ezt érzi, annak is valami értelme van.
SZÍNÉSZNŐ
Ez is üres. Kong. Minden üres. Nem tudok erről beszélni.
Csend.
SZÍNÉSZ
Akkor biztosan van valakije.
SZÍNÉSZNŐ
Igen.
SZÍNÉSZ
Szereti is?
SZÍNÉSZNŐ
Azt hiszem.
SZÍNÉSZ
Ez valami reményt hagy.
SZÍNÉSZNŐ
Reménytelen.
SZÍNÉSZ
Akkor most harcolnom kéne ellene.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tud. Nem harcolhat ellenem.
SZÍNÉSZ
Milyen ostoba voltam.
SZÍNÉSZNŐ
Csak szeretett volna lenni.
SZÍNÉSZ
Azt hittem, nincsen senkije.
SZÍNÉSZNŐ
Nem hiszem, hogy maga egyedül lenne.
SZÍNÉSZ
Pedig egyedül vagyok.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor lépj végre elő.
Csend.
SZÍNÉSZ
Mit beszélsz?
SZÍNÉSZNŐ
Miért hazudsz? Miért hazudsz állandóan magadnak és nekem?
SZÍNÉSZ
Miről beszélsz?
SZÍNÉSZNŐ
Azt hiszem, hogy most már teljesen természetes lehetne.
SZÍNÉSZ
Elkerülhető.
SZÍNÉSZNŐ
Nevetségessé teszed magad. No és engem.
SZÍNÉSZ
Nem akarlak megsérteni.
SZÍNÉSZNŐ
Jó, hagyjuk akkor abba.
SZÍNÉSZ
Én is azt hiszem.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolod, hogy elrontottam?
SZÍNÉSZ
Most semmit nem gondolok.
SZÍNÉSZNŐ
Megbántottalak.
SZÍNÉSZ
Nem tudsz megbántani.
SZÍNÉSZNŐ
Ilyen közömbös lettem neked?
SZÍNÉSZ
Egyáltalán nem vagy közömbös.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolod, hogy magunkat nem volna szabad belekeverni?
SZÍNÉSZ
Miért tőlem kérdezed?
SZÍNÉSZNŐ
Mert ellenállsz.
SZÍNÉSZ
Alattomosan csinálod, s ez bizonyos fokig sérti az úgynevezett erkölcsi érzékenységemet, de ha nem rólam lenne szó, akkor azt mondanám, hogy nem volt érdektelen.
SZÍNÉSZNŐ
A saját testünket hoztuk ide.
SZÍNÉSZ
Idomítva van.
SZÍNÉSZNŐ
Mégis magunkról beszélünk, bármit teszünk is ellene.
SZÍNÉSZ
Ennek is megvannak a maga határai.
SZÍNÉSZNŐ
Most nincsen szöveg. És nincsenek díszletek. Csak ez a rabruha.
SZÍNÉSZ
Ezt kell eljátszani.
SZÍNÉSZNŐ
Én nem érzem a szabályokat.
SZÍNÉSZ
Nekünk kell megteremteni.
SZÍNÉSZNŐ
Most is csak magunkról beszélünk, te védekezel, én támadok.
SZÍNÉSZ
És erről ennyi elég is.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Mondod te.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Pedig úgy lenne szép, ha nem magunkat kéne visszafogni.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Még ha nem is lennének egymás iránt különösebb érzelmeink.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De ha egyszer vannak.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Én például most már teljesen üres vagyok. Laza, könnyed, fölszívódott minden félelem, te félsz még?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Azt is mondhatnám, hogy magam számára is fölösleges. Érdektelen. Talán túl sok volt a kudarc, de úgy látszik, ennek is vannak előnyei. Minden mozdulat egy kudarc, minden hang. Most csak itt ülök és érzem, hogy te egyre feszültebb leszel, és ami kiköltözik belőlem, átköltözik beléd, és olyan vagyok, mint valami nagy, üres, rozsdás edény, félredobva. Ez is kudarc, de legalább van erőm bevallani. Egy hordó. Nem érdekel. Bármit beletölthetsz, kifolyik úgyis, vagy üresen hagyhatod, hiszen üres, egyre megy. Egyszerűen nem érdekel. Semmi nem érdekel. És ha már ide jutottunk, ha a sors kifürkészhetetlen kegye által ilyen üresnek és fölöslegesnek érezhetem magam, akkor mi akadályozhat meg abban, hogy bármit megtegyek? És hiába keresel szabályokat, a szabály én vagyok és te magad, az én testem és a te tested, a te ruhád, ahogyan elfedi a testedet, és az én ruhám, ahogyan az én testemet fedi, és a hangom, ahogyan így mégis teljesen tisztán és fedetlenül kijön, jól beskáláztuk már! és a hallgatás, amivel te válaszolni próbálsz, hogy jelezd félelmedet, legalább azt! És erről is miért ne lehetne beszélni? Miért éppen arról kéne hallgatnom, ami nekem a leglényegesebb? Igen, ne félj, valami visszavonhatatlan fog történni most, hiába félsz, mert miért ne csinálhatnék én most egy olyan szabályt, hogy beszélhessek arról, mennyire szeretlek, és te miért ne fogadhatnád el ezt a szabályt?
Csend.
A következőkben a színésznő nagyon lassan a színész felé fordul, nagyon lassan fölhúzza maga alá a lábait, és miközben megállíthatatlanul beszél, szinte észrevétlenül térdelő helyzetbe kerül, majd valami kíméletlenül céltudatos lassúsággal térden csúszva közelíti meg a színészt, aki mindvégig mozdulatlanul bámul maga elé.
SZÍNÉSZNŐ
Most már kimondtam.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Kell még valamit mondanom?
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
De miért olyan nehéz újra kimondani, ha újra ki akarom mondani? Nagyon sokszor ki akarom mondani. Mert most már úgy érzem, hogy mégis félek. Nem tudom, kitől félek, nem tőled félek, vagy mitől félhetnék? vagy mi is ez a félelem, mert végeredményben mi történhet? legfeljebb te nem szeretsz, ezt tudom, majd megmondod szépen, hogy nem szeretlek, nagyon sajnálom, nem szeretlek, (Ordít.) érted? nem szeretlek! (Ismét halkan.) és akkor egyedül maradok vele, (Ordít.) szeretlek! érted? (Ismét halkan.) de hiszen eddig is egyedül voltam, és ez se számított. És mégis reszketek tőle, és örülök, hogy azért nem nagyon látszik, hogy reszketek, de mégis reszket mindenem, mert ki akarom mondani, hogy nem, nem értettél félre, jól hallottad, s azt akarom, hogy halljad, azért akarom megismételni még, hogy hallhasd, állandóan halljad, míg teljesen belesüketülsz, hogy nagyon szeretlek. Egy hülye szó. Így teljesen hülye, hogy szeretlek. De én úgy mondom, hogy szeretlek. Mindent szeretek rajtad, és mindent szeretek benned. Rettenetesen szeretlek, őrülten, borzalmasan, reménytelenül, fájdalmasan szeretlek, titkosan szeretlek. És ne akard megérteni. És ne is tiltakozz, mert én sem értem, és nem is kell semmit mondanod. Jó a hallgatásod is. Nem tudok mit csinálni vele. Nem tehetsz róla. Nem tudom kihányni. Ha nem lennél, nem lenne. A bőrömet, a húsomat, a szívemet, a körmeimet kéne kihánynom. Komolyan elképzeltem, hogy kijövök a szájamon. De talán még ez sem lenne elég. De szeretem a szenvedést is, pedig nem tudhattam elképzelni, hogy egyetlen emberben egyszerre ennyi szenvedés van, mert hát ez az egyetlen, amit tőled teljesen megkaphatok. Ezek is csak szavak. Elmeséljem neked, hogyan szenvedek? Téged minden érdekelni szokott. Minden pillanatban várlak. Hogy hirtelen megjelensz. Hogy nekem legyél. Mert minden pillanatomban benne vagy. És ezért akkor is várlak, ha megérkezel. Most is várlak, és ha elmész, hogy visszajöjj. És ha így ülsz, hogy tegyél egy mozdulatot, egyetlenegy, egészen kicsi mozdulatot. Ami jó. De ha semmit nem teszel, jó az is. Mert akkor legalább tudom, hogy nem tudod elrontani. De ha elrontod, az is csak jó lehet, mert akkor még jobban szenvedek. Néha már azt hiszem, jobban nem lehet, de lehet. Nem tudom így elmesélni. Várlak. Minden jó. Ilyen egyszerű dolog a szenvedésem. Minden nagyon jó. Nagyon, nagyon jó. Megtanultam imádkozni. Jó. Ez is jó. A gonoszságodat, az ostobaságodat, a csúfságodat is szeretem, megtanultam ezt is, ez is jó, mert ettől még jobban érezhetem és láthatom, hogy mennyire szép vagy, nem vagy szép, és én szebbet mégse láttam, mennyire okos, mennyire jó, nekem kedves és drága. Szeretlek. Érted ezt? Nem értheted, hiszen rólad beszélek. Büdös volt a szád. Amikor azt mondtad, lélegezzek mélyeket. Mélyebben már nem tudhattam magamba szívni. Én állandóan rólad beszélek. És van olyan, amitől nem tud nem undorodni az ember, még akkor is, ha így szeret, ahogyan én szeretlek, de én ezt is szeretem, ettől az undortól most még jobban megszerettelek, mert érezhettem a gyomrodat, a gyomrodat éreztem, amiből kijött. Az undoromtól kerültem beléd. A gyomrodba, ahol valami étel rosszul emésztődik el. Mit ettél? Most már ott is benne vagyok. Néha arra gondolok, hogy én szültelek. Ha láthatnám, hogy szarsz, azt is szeretném. Szeretném, ha Isten kicserélne minket. Mert semmi nem elég ahhoz, hogy megtanuljalak.
A színész nagyon lassan feláll, és nagyon lassan hátrálni kezd a színpad mélye felé.
A színésznő térden csúszva követi; de vigyázzunk! ebben nincsen semmi megalázkodás! éppen ellenkezőleg, ettől válik egyenessé, magassá, büszkévé.
SZÍNÉSZNŐ
Szeretném, ha a testem, ez a sok szükséges hús, csont, szőr és bőr, minden, ami vagyok, egy egészen kicsi ideig a te szagod lehetne. A gyomrod szaga, a szád szaga, a hónaljad szaga, az ágyékod szaga, a lábszagod. Így szeretlek. Szeretném, ha csak egy egészen kicsit, nem sokáig, csak nagyon kicsit, a mozdulatod lehetnék, nem kívánok sokat, ha csak annyid lehetnék, ahogyan most a kezed a homlokodhoz kapod.
A színész valóban a homlokához kapja a kezét, majd arcát eltakarja a tenyerével, összegörbed, és így hátrál tovább.
SZÍNÉSZNŐ
Csak ennyi, és semmi más. Így szeretlek. Vagy szeretnék az ágyékod lenni, amint az ujjaim között fölmered lassan és belém hatol, hogy egy pillanatra, egyetlen pillanatra ne én legyek, ki érzi ezt, mert ez oly kevés. Ha én lennék te is. Így szeretlek.
A színész a színpadfenék bal oldali sarka felé hátrál, a színésznő a térdén csúszva követi.
SZÍNÉSZNŐ
Őt szeretem, igen. Gyengéden, forrón, kíváncsian szeretem őt, és mulatni is szeretek rajta, mikor mintha békát tartana a gyanútlan tenyér, aztán mégis nagyon büszke ló lesz belőle hirtelen, és én is szeretnék egyszer benned nyargalászni. Nem sokáig, csak míg átérnék rajtad egy nagy mező túlsó oldalára. És nagy víz lenne ott. És csendesen elúsznánk a nagy vízen. Így szeretlek. Vagy ha csak egy egészen kicsi emléked lehetnék, amint váratlanul eszedbe jutok, az anyád melle lehetnék, egyszer láttad, véletlenül, aztán már el is tűnhetnék nyomtalanul. Visszasüllyednék veled abba a sötétbe, ahol már semmit nem szabad megérinteni. Ha lehetne ezt, szeretnélek így szeretni, s hiába is nem lehet, így szeretlek.
SZÍNÉSZ
Ízelítőnek talán elég.
SZÍNÉSZNŐ
Ó, még el sem kezdtem. Még semmit nem mondhattam el. Még nem mondhattam el, mennyire szeretlek. Most szavakat fogok keresni rá. És a leglehetetlenebb szavakat fogom megtalálni. Szeretlek. Mert szeretem a hajad, szeretem a meztelen válladat, szeretem a karod szorításában az erőt, szeretem a bőröd színét, és akkor még mindig semmit sem mondtam, mert szeretem a hasad, a combodat, a lábad legkisebb ujján a körmöt is, a nyomot, amit vizes talpad a kövön hagy, és az ujjlenyomatot, amivel számon tartanak, szeretem a szíved dobogását, a szuszogásodat, a nedves ágyat, amiben a szemed forog, és minden kicsi részedet föl fogom sorolni, hogy tudjad, halljad, lássad, érezzed, miként veszem minduntalan sorra őket, ha arra gondolok, és mindig erre gondolok, hogy mennyire szeretlek, és tudni szeretném, miért választottak ki rá, hogy ennyire szeresselek? és ki ez? és miért büntetés ez? és mi volt a vétkem? és hűvösen, szigorúan, mint valami ellenőr, azt próbálom megállapítani, hogy vajon melyik az a részed, amelyik ennyire megbolondított, mert közben persze tudom, bolond vagyok, őrült, és az egész csak játék, ez is fölösleges, és el fog múlni egyszer, csakhogy nem múlik el, és így kutatok, turkálok benned, leltározlak, szétszedem és összerakom, miközben érzem, azt érzem, hogy talán nem is szeretlek, ha erre így képes vagyok, földarabollak, de hiszen ez csak a kétségbeesett küzdelem bennem, mert mit érdekel, hogy milyen vagy, mit érdekel, hogy miként csámpázod ki a cipőidet, ha egyszer olyannak szeretlek, amilyen vagy, pontosan olyannak, és semmi más nem érdekel. Így szeretlek. Tisztán látlak. Ember olyan tisztán még nem látott embert, ahogyan te előttem állsz. S ha csak egy pillanatra megláthadnád e képet, akkor belehalnál a fájdalomba, amit a látás és az érzés gyönyöre okoz. És nincsen semmi másom. Meg foglak ölni. Addig foglak mesélni, míg elpusztítalak.
A színész a színpadfenék bal oldali sarkába szorulva, kényszerű módon megáll; a színésznő közvetlenül előtte térdel.
SZÍNÉSZNŐ
Mégis a csípőmre tetted a kezed, ezt ne felejtsd el. Hogy mennyire szeretlek, ezt érzed, mégis érzed, bármennyire szeretnéd is elfelejteni, s ezt nem tudhattad tőlem megtagadni. A tenyered a csípőmre, mégis. De aztán mégsem akartál, emlékezz erre. Mintha már sok lenne neked, hogy most igazán akarsz. Ne felejtsd el. Mintha le akarnád győzni az igazi kívánságodat. Elfelejteni. És elfordultál, átfordultál a másik oldaladra, mint aki aludni szeretne már. Emlékezz erre. Csak emlékezz erre is. Elhelyezkedtél az ölemben, a karjaimban, emlékezz erre. Én mindenre emlékezem. Nincsen, nem lehet semmi, amire ennyire emlékezhetem. Még érzi a csípőm a tenyered melegét, a súlyt. Érzi a bőr, a csont. Nem tudom, mi érzi, de minden érzi. Mintha majdnem ott lenne még a tenyér. Ez nem lehet emlék, ha itt vagy. Te nem emlékszel erre? Emlékezz, kérlek. Ha ezt a pillanatot, mikor végre igazán akartál és megtagadtad tőlem magad és így is enyém lettél, enyém, enyém! enyém! ha ezt az egyetlen pillanatot, mikor tenyered a csípőmre simul, éppen, mikor rásimul, ha megértenéd, ha elfogadnád, ha éreznéd, mit érzek akkor, ha magad helyett én lehetnék erre az egyetlen elmúlt mozdulatra, úgy, ahogyan testem melegében tested melegére én emlékezem, akkor nem tudhatnál többé nem szeretni, mert tudnád, hogy mennyire szeretlek, s ezt nem lehetne többé elfelejteni. Így szeretlek.
A színész hirtelen a fal felé fordul, s feje fölé kulcsolt karokkal szorítja arcát a falra.
SZÍNÉSZNŐ
Nem más a szerelem, emlékezés.
SZÍNÉSZ
Nem emlékszem. Nincsen mire. Hiába próbálkozol.
SZÍNÉSZNŐ
Hiszen hogyan is emlékezhetnél bármire, ha egyszer aludtál. Persze, hiszen aludtál.
SZÍNÉSZ
Most már elég.
SZÍNÉSZNŐ
Tartottalak a karomban, mellemen a hátadat, s valamiért, nem tudom miért, kicsit szégyelltem, hogy a hátad ilyen közvetlenül, ilyen durván, ilyen leplezetlenül érezheti a mellemet.
SZÍNÉSZ
Mondom.
SZÍNÉSZNŐ
És úgy összefonódott a lábunk, nem tudtam többé, melyik a tiéd és melyik az enyém, s én mindig fölriadtam arra, hogy elalszom, de nem akartam aludni, mert akkor már nem éreztem volna, csak önmagam, ahogy önmagamban összekeveredtünk, csak ezt éreztem volna, én pedig téged, csak téged, egyedül téged szerettelek volna érezni, ahogyan megtagadva magadat tőlem, mégis a karomban tartalak, a nyakadon a számat, nem akartam elaludni, éberen akartam tartani a nyakadon a számat. Így szeretlek.
SZÍNÉSZ
Én aludtam.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Nem éreztem semmit.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
És nem is fogok.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Vannak dolgok, amikkel nem lehet játszani.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Akkor mit akarsz még?
SZÍNÉSZNŐ
El akarom mondani, mennyire szeretlek.
SZÍNÉSZ
Ha nem viszonzom, egy idő után úgyis lehetetlen leszel.
A színésznő hirtelen átkulcsolja a színész lábait.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Nevetségessé tettelek.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Engedd el a lábamat.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom, tudom.
SZÍNÉSZ
Szeretnék elmozdulni innen.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Csak azért hallgattam mostanáig, hogy egyre nevetségesebb legyél.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Hogy magad is belásd, ilyen történet nincs, és nem is létezett.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
És semmi remény.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Jó sokat járattad a szádat, de egyetlen szavad sem mondott rólam semmit.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Mintha egy kiló marhahúsról beszéltél volna.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Most már igazán elárulhatod, kibe vagy ilyen szerelmes.
SZÍNÉSZNŐ
Beléd.
SZÍNÉSZ
Szeretném, ha elengednél.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Kötöd magad, pedig el kéne ismerned, nem sikerült.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Nem sikerül ez sem.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
De ez aztán sikerül.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni, ha nem engedsz.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Ezt akarod hát kikényszeríteni.
SZÍNÉSZNŐ
Gyereket szeretnék szülni tőled. Felnevelnélek a hasamban. A vérünk is egyetlen körben áramolna. Táplálnálak a húsomból. Nem lenne sejtem, mely nem lenne tiéd. Kihoználak erre a világra. Tejet adnék neked. A gyereked lehetnék. Ha tíz percet adnál az éjszakádból. Még egyszer.
SZÍNÉSZ
Nincsen éjszaka.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Nincsen gyerek, nincsen tej. Itt vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Nem tudsz történetet csinálni belőle.
SZÍNÉSZNŐ
Tudom.
SZÍNÉSZ
Akkor engedd el a lábamat.
SZÍNÉSZNŐ
Nem engedem.
SZÍNÉSZ
Engedd el a lábamat.
SZÍNÉSZNŐ
Nem engedem.
Dulakodni kezdenek.
A színésznő lerántja a lábáról a színészt, ütik, tépik egymást a földön, de ez egy kicsit olyan is, mintha szeretkeznének.
SZÍNÉSZNŐ
Tudtam. Sikít. Tudom, tudom. Ordít. Tudtam.
A színész fölpattan, kezében nyitott kés, a színésznő a földön hever.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Megütöttél.
SZÍNÉSZNŐ
Ölj meg inkább.
SZÍNÉSZ
Megütöttél.
SZÍNÉSZNŐ
Imádkozni fogok.
A színész nagy ívben elhajítja a kést, s annak úgy kell a színpadon végigszánkáznia, hogy a lépcsőről lecsúszva, valahol a jobb oldali koporsó előtt állapodjék meg.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő lassan fölül, nézi a kést.
A színész mozdulatlanul úgy marad, ahogy a kést eldobta.
SZÍNÉSZ
Valami nem jó. Nem tudom, mi, valami nem jó. Nem jó.
SZÍNÉSZNŐ
Nagyon megütöttelek?
SZÍNÉSZ
Nem tudom, mi, de valami nem jó.
SZÍNÉSZNŐ
Igazán nem akartam, de elég nehéz volt elválasztani. Egy pillanatra tényleg gyűlöltelek.
SZÍNÉSZ
Fölcsillant.
Nevetnek.
SZÍNÉSZ
Ez a kés se volt jó. Amikor eldobtam, az talán jó volt. Nem kellett volna kés.
SZÍNÉSZNŐ
Tényleg szerettelek volna megölni, elég furcsa érzés. Ezért sikerült olyan nagyra. Éreztél már ilyet? Én még soha.
SZÍNÉSZ
Kerestem a pillanatot, kerestem, melyik lehet a megfelelő, amikor elő kell rántani, de talán rosszul ítéltem. Nem volt egészen jó. Talán elsiettem.
SZÍNÉSZNŐ
Jól behúztam neked, mi?
SZÍNÉSZ
Nem tudtad egészen felpörgetni te sem.
SZÍNÉSZNŐ
Bele a pofádba.
SZÍNÉSZ
Talán nem is volt benne több.
SZÍNÉSZNŐ
Te szemét.
SZÍNÉSZ
Hallgass. Ezt most nem jó hallani.
SZÍNÉSZNŐ
Gyűlöllek. Olyan jó. Gyűlöllek. Ne haragudj, de valahogy le kell vezetnem. Bele a pofádba. Zurr.
SZÍNÉSZ
Én viszont ettől, bocsánat, szeretni kezdtelek.
SZÍNÉSZNŐ
Fú, de jó volt. Zurr bele. A végén még belém zúgsz.
SZÍNÉSZ
Nem, csak megszerettelek. Szépen csináltad.
SZÍNÉSZNŐ
Gyűlölni jobb, mint szeretni. Az ember mindent tönkre tudna tenni maga körül.
SZÍNÉSZ
Kicsit irigyeltelek is.
SZÍNÉSZNŐ
Fölgyújtani. Kitépni, letörni, elrontani. Széttiporni. Igazán verekedhetnénk még egy kicsit. Húzz be egyet. Hogy kinyúljak.
SZÍNÉSZ
Gyűlölj még, és akkor neked megyek.
SZÍNÉSZNŐ
Az a baj, hogy most már nem tudlak. Most már múlik. Ez már csak olyan levezetés. Múlóban van szegény. Most már csak emlékezem, hogy milyen jó volt.
SZÍNÉSZ
Kár érte.
SZÍNÉSZNŐ
Én is sajnálom.
SZÍNÉSZ
Kit szeretsz így?
SZÍNÉSZNŐ
Téged.
SZÍNÉSZ
Ezt ne folytasd.
SZÍNÉSZNŐ
Pedig ez az egyetlen, ami folytatható.
SZÍNÉSZ
Most nekem kéne jönnöm.
SZÍNÉSZNŐ
Gyere.
SZÍNÉSZ
De bennem semmi nincs, amit így meg tudnék mozdítani.
SZÍNÉSZNŐ
Gyere, segíts föl.
SZÍNÉSZ
Nem tudok elmozdulni innen. Megint ugyanott vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Csak néhány lépés az egész.
SZÍNÉSZ
Ha lenne egy harmadik, akire mondjuk féltékeny lehetnék. Egy sötét érzés.
SZÍNÉSZNŐ
Képzeljük el.
SZÍNÉSZ
De én csak azt tudom elképzelni, amit látok. Azt meg nem kell elképzelni, hiszen itt van. És itt sajnos nincsen semmi. Csak te vagy. Ha mondjuk szeretnél. Ha bármi igaz lenne abból, amit elmeséltél.
SZÍNÉSZNŐ
Igaz. Semmi más nem lehet igazabb.
SZÍNÉSZ
Vagy ha egyedül lehetnék. Vágyakoznék. Mondjuk ez is egy használható érzés lehetne.
SZÍNÉSZNŐ
Képzeljük el.
SZÍNÉSZ
Látlak.
SZÍNÉSZNŐ
Hunyd be a szemed.
SZÍNÉSZ
Bármikor kinyithatom.
SZÍNÉSZNŐ
Ne gondolj rá. Semmire ne gondolj.
SZÍNÉSZ
Kezdjük újra.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen mit újra kezdeni.
SZÍNÉSZ
Érzem, erősebb vagy, mert te mégis mindig folytatni tudod. Ezért szerettelek.
SZÍNÉSZNŐ
Egyszerű. Nem gondolok semmire.
SZÍNÉSZ
De most már múlik. Érzem, hogy múlik, s félek, ha elmúlik, akkor megint semmi nem marad.
Csend.
SZÍNÉSZ
Talán az a baj, hogy látok. Állandóan látom, hogy vagyunk.
Csend.
SZÍNÉSZ
És nincsen semmi más.
Csend.
SZÍNÉSZ
Kösd be a szemem.
Csend.
A színésznő lassan föláll, nadrágjának korcából előhúzza a vörös muszlinsálat, meglobogtatja, kétszer körbeszalad vele a színpadon, zászlóként lebegteti, aztán megáll vele a színész háta mögött, és beköti vele a szemét.
Így maradnak.
Hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Most így jó?
Csend.
SZÍNÉSZ
Jó.
Csend.
SZÍNÉSZ
Nagyon jó.
Csend.
SZÍNÉSZ
Jaj, nagyon jó.
Csend.
SZÍNÉSZ
Semmire nem gondolok.
Csend.
SZÍNÉSZ
Végre.
Csend.
SZÍNÉSZ
Igaz, ez is egy gondolat.
Csend.
SZÍNÉSZ
De az előbb mégis volt egy pillanat, mikor nem gondoltam semmire.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ez is egy gondolat, de ezt is el fogom veszíteni.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ne menj el.
Csend.
SZÍNÉSZ
Szeretném, ha valahogyan segítenél.
Csend.
A színésznő lábujjhegyen körbejárja a színpadot, helyet keres magának, majd a színpad közepén, szembefordulva a közönséggel, leül a lépcsőre, és fáradtan az ölébe engedi, karjával átkulcsolja a fejét.
SZÍNÉSZ
Hol vagy?
Csend.
SZÍNÉSZ
Érzem, hogy itt vagy, de most azt játszod, hogy nem vagy itt.
Csend.
SZÍNÉSZ
Azért játszod ezt, hogy keresselek. Arra gondolsz, hogy megkeresselek. Megtaláljalak. Biztosan igazad van, ez lenne az egyetlen megoldás.
Csend.
SZÍNÉSZ
De ez is egy gondolat. Azt gondolom, hogy most ezt gondolod. És lehet, hogy semmit sem gondolsz.
Csend.
SZÍNÉSZ
Mit gondolsz?
Csend.
SZÍNÉSZ
Jó sötét van.
Csend.
SZÍNÉSZ
Ha kinyitom a kendő alatt a szemem, nem tudom egészen, akkor is csak piros. Vér.
Csend.
SZÍNÉSZ
Szép lett volna, ha megöltelek volna. Akkor most vége lenne már.
Csend.
SZÍNÉSZ
Vagy az is megoldás lehetne, ha egyszer minden gondolatomat kiliheghetném magamból. Nekem sem fontosak. És végre nem kéne beszélni arról, ami fontos.
Csend.
SZÍNÉSZ
Miért nem válaszolsz semmire?
Csend.
SZÍNÉSZ
Kívánod, hogy szeresselek?
Csend.
SZÍNÉSZ
Erre se válaszol.
Csend.
A színész kinyújtja a kezét, elindul, majd bizonytalanul megáll.
SZÍNÉSZ
De ez is csak egy gondolat, játék.
Ismét elindul, finoman tapogat a levegőben, s mintha megtalálná az irányt, megy a színésznő felé.
SZÍNÉSZ
Végül is színészek vagyunk, most ezt kell játszanunk.
Tapogat a levegőben, megy, megáll.
SZÍNÉSZ
Legalább egy szót.
Elindul, s mikor már csaknem elérné a színésznőt, az kitér előle.
SZÍNÉSZ
Érezlek, ha nem szólsz is.
A színésznő hátrál, a színész vakon követi.
SZÍNÉSZ
Pontosan érzem, merre vagy.
A színésznőnek egyre gyorsabban kell hátrálnia, a színész egyre hevesebben követi, de amikor elérné, a színésznő bekuporodik a jobb oldali koporsó mögé.
SZÍNÉSZ
Pontosan érzem.
A színész eléri a falat a színésznő feje fölött, majd tovább tapogat a falon, s most már mániákusan tapogat a színpadfenék felé.
SZÍNÉSZ
Semmi mást nem érzek jobban, mint egy testet.
Megáll, elbizonytalanodik.
SZÍNÉSZ
Milyen nesztelenek a lépteid.
Csend.
SZÍNÉSZ
És talán ezért is lett belőlem színész. Végül is színész vagyok.
Ismét elindul, tapogat.
SZÍNÉSZ
Megírt szöveget mondok, előírt mozdulatokat teszek. Azt játszom el, hogy nem létezem, miközben vagyok.
Megáll, tapogat, érzi, hogy elvétette az irányt.
SZÍNÉSZ
Azt játszom el, hogy ezt a mozdulatot én teszem, ebben a pillanatban. Azt játszom el, hogy ezt a mondatot én mondom, ebben a pillanatban. És nem én vagyok-e, ha kimondom, ha megteszem, amit mások képzeltek rólam el? Ezt a hamisságot játszom. És ez is egy gondolat.
Elindul, majd hirtelen visszafordul és megáll.
SZÍNÉSZ
Mély, nagyon mély gondolat.
Csend; nevet.
SZÍNÉSZ
Olyan mély, hogy hiába gondolok bele.
Csend.
SZÍNÉSZ
És ezt senki más nem engedheti meg magának. Este hét és tíz között. Csak én.
Csend.
SZÍNÉSZ
Hány óra van?
Csend.
SZÍNÉSZ
Van még időnk?
Csend.
SZÍNÉSZ
Most szeretném, ha nem kéne megtennem egyetlen előírt, begyakorolt, kipróbált mozdulatot sem. Szavakat sem. Ha lenne időnk kitérni. Valami eszembe jutott. Amit szeretnék rögtön elmesélni. Tulajdonképpen csak egy szó jutott eszembe. Semmi más. Egyetlen szó. Ezt szeretném kimondani. És aztán azt is érzem, hogy meg foglak találni. Ha ezt kimondanám.
A színésznő lábujjhegyen átsuhan a színpadon, és bebújik a bal oldali koporsó mögé.
SZÍNÉSZ
Mintha az ujjamon érezném a hajad. És erről eszembe jutott a szó. Vagy a szótól, mert eszembe jutott, érzem újra az ujjamon a hajad. Most eltévedtem, de ez semmit nem jelent, mert fel fogok lázadni, s egyszerűen arról fogok mesélni, ami eszembe jutott. Az a szó. És a szótól eszembe jutott valami más. A hajad, a fejed, mintha a tenyeremben érezném. Talán nem akarom elengedni azt, amit az előbb éreztem irántad. De azt a szót tulajdonképpen ki kéne ordítani. Semmi mást nem kéne tenni, csak ezt az egyetlen szót kiordítani. Már nem érzem. Mintha csak akkor érezném a hajad, ha magam is elhiszem, hogy ki merem mondani. S így tényleg belekeveredik a játékba valami, ami én vagyok. Én. Az én emlékeimből való. Mint az a szó is. De egyszerűen nem merem. Beszéljünk másról. Azt mondod, a szerelem emlékezés. Emlékezés, meglehet. Hát akkor emlékezzünk. Képzelj el minket tizenhét évesen. Ezt a történetet mondom a szó helyett. Hogy ne kelljen kimondani. Hogy megmaradjon. Minden ugyanaz, minden ugyanilyen, és mégis minden egészen másmilyen, mert nincsenek rólad emlékeim. Csak az a szó. A hajad íze.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkozol. Fölöslegesen gondolkozol.
SZÍNÉSZ
Még akkor nincsen egyetlen begyakorolt mozdulatom, még nem találtam el akkor a saját hangom színét sem, hamis, a kelleténél egy kicsit hangosabb. De türelem.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodol.
SZÍNÉSZ
Képzelj el egy üres lakást. Inkább mondom a mesét. A konyhátok asztalán a reggeli maradékait. Hogy ne kelljen a szót. A poros ablakon betűző szép októberi napfényt. Nem merem. Szerda van. Nem merem. A táskánkat, amint az előszobában a kezünkből kiejtjük. Nem merem kiordítani. Reggel van. Tíz perccel nyolc után. Vagy kimondani. A lábunk alatt felgyűrődő szőnyeget. Ha bennem marad, úgy sem jó. Egy lejárt tánclemezt, a lemezjátszó duruzsoló némaságát, a vetetlen ágyat. De nem volna szabad elrontani. Az ágy idegen szagát. Az üresen maradt lakás idegen homályát.
A színész ismét elindul a színésznő felé.
SZÍNÉSZ
Kinn a fényben a lövéseket. Ha kimondanám, ez a szó se maradna meg. A lemez lejárt, ezért tettük föl, hogy ne halljuk, de most újra hallani. Hol közelebbről, hol távolabbról. Ha nem mondhatom ki, akkor a tüdőmben rohad el. És a saját lélegzetvételünket.
SZÍNÉSZNŐ
Figyelmeztetni szeretnélek, hogy gondolkodol.
A színésznő feláll, lábujjhegyen a színész háta mögé suhan: a színész az elhangzott hang irányában tapogat tovább.
SZÍNÉSZ
Ne figyelmeztess semmire. Inkább képzeld el te is a lövéseket a szép őszi fényben. És a szót.
SZÍNÉSZNŐ
Figyelmeztetni szeretnélek, hogy ezek nem a te emlékeid.
A színész a hang irányába fordul, elindul, de a színésznő ismét a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Mondom, a mi emlékeink.
SZÍNÉSZNŐ
Egyetlen szó sem a tiéd, minden mozdulatot betanultál. Hogyan lehetnének neked emlékeid?
A színész a hang irányába csap, elindul, de a színésznő ismét a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Mondom, a mi emlékeinket mondom.
SZÍNÉSZNŐ
Nem sikerült a híres lázadás! A szó is benned maradt. Az is csak egy szó. Semmit nem jelent.
A színésznő nevet, a színész a hang irányába fordul, elindul, de a színésznő a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Mondom, képzeld el a lakás szellőzetlen szagát. Ordít. A mi emlékeinket mondom, az üres utcákat. Azt a csendet az egész város fölött. Ismét halkan. A mi emlékeinket, (Ordít.) azt a csendet, ahogyan jött ki a házakból, minden házból, minden fából és minden bokorból jött a csend, és jött ki a temetőkből és a hidakból, még a lámpaoszlopok is rettenetes csendet ontottak magukból, és ez a töméntelen, ez a mérhetetlen mennyiségű csend megült az ágakon, az égen, de még mindig jött, jött ki a sötét kapualjakból, a csatornák nyílásából, és siessünk megjegyezni, hogy ez volt a büdös csend, a nagy büdös csend, minden csend ki akart jönni, és csendtől lett olyan tiszta az a szerdai ég, s majdnem szétrobbant már a sok csendtől, ami még mindig ki akart jönni, (Ismét halkan.) de benn maradt. És ebben a csendben lehetett hallani a lövéseket. S úgy álltunk ott abban a csöndben, mintha nekünk kéne róla dönteni, valamit dönteni, ami a legtermészetesebb lehetne. A legtermészetesebbet választani. Szeretni. A legtermészetesebb szót. A legtermészetesebb mozdulatot. Valamit, amit már régóta akartunk, s itt volt most a csendben, mintha elérhető lenne, csak ki kéne érte nyújtani a kezünk. Képzeld el azt is, hogy soha nem mertelek megszólítani. Néztél, és én néztelek.
A színész a levegőt tapogatja, mintha minden lépés után végre elérni remélné a színésznőt.
SZÍNÉSZ
Most már le akarom venni ezt a kendőt. Látni szeretnék.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodol.
A színész ismét megfordul, s a színésznő ismét a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Az első kép, amit érdemes volt megőriznem a világról. Te vagy. Mintha attól születtem volna meg, hogy hívtál, s én mentem, s ott álltunk az előszobában a saját döntésünkre bízva, s megfoghattalak. Most a szó segít. Segít elmesélni. Érzem a kezemben a fejed, az ujjamon a hajad. Az utcán lőttek, a csendtől kék volt az ég, és soha többé nem éreztünk mindent annyira, mint akkor.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodol.
A színész villámgyorsan megfordul, utánakap, de a színésznő ismét kitér, és a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
Volt a hajad, a szemed, a homlokod, az orrod, és volt a szád. Volt a szád. Mikor becsukódott mögöttünk az ajtó, mintha egy kicsit kicsuktuk volna a lövéseket. De lőttek. Volt a vállad, a melled. Az öled, a lábad. Ott álltál nekem, kopott piros cipő volt a lábadon. És lőttek. Éppen egymásba lőttek két hosszú, nagyon hosszú sorozatot, nem akart vége szakadni. Aztán megint a csend, hirtelen. És egy magányos lövés. Ha akkor összeszorítottam volna a tenyerem, kemény csend maradt volna benne. Minden abból a csendből volt akkor.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodol.
A színész villámgyorsan megfordul, utánakap, de a színésznő ismét kitér, és megint neszetelenül a háta mögé kerül.
SZÍNÉSZ
És akkor ott megfogtam, a két tenyerembe fogtam a fejed. Nem akartam. Csak így lett. Talán a fejed fogta magához a tenyeremet. Ott volt a helye. Mindennek volt helye. Gondolkodni nem kellett semmiről. És többet nem tudok erről mondani. A többi a száj dolga volt, a mirigyek dolga talán, a sejtek dolga volt, az ágy dolga, a szagoké, a lövések dolga, a lélegzetünk dolga, s a lejárt lemez. Akkor minden együtt volt ahhoz, hogy legyünk.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodol.
SZÍNÉSZ
Elájultam akkor, olyan sok volt ez nekem.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodol.
A színész lassan megfordul, de a színésznő most nem mozdul el a helyéről; a színész két tenyerébe fogja a színésznő fejét.
SZÍNÉSZ
Azóta nem tértem magamhoz.
SZÍNÉSZNŐ
Itt vagyok.
SZÍNÉSZ
Nem sikerült.
SZÍNÉSZNŐ
Érezheted. Kezedben a fejem.
SZÍNÉSZ
Azóta keresem.
SZÍNÉSZNŐ
Én vagyok.
SZÍNÉSZ
Ez nem te vagy.
SZÍNÉSZNŐ
Én vagyok.
SZÍNÉSZ
Erről szól a történetem.
Nagyon hosszú csend.
Mozdulatlanul állnak.
Aztán a színésznő a színész mellére, a színész a színésznő vállára hajtja a fejét.
Egyre szorosabban ölelik egymást, majd mozdulatlanná merevednek.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen semmi más.
SZÍNÉSZ
Semmi más. Nincsen semmi más.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Tényleg volt ilyen szerelmed?
SZÍNÉSZ
Te lettél.
SZÍNÉSZNŐ
Nem ismertelek.
SZÍNÉSZ
És most?
SZÍNÉSZNŐ
Miért?
SZÍNÉSZ
Egy kitalált történet mögött vagyok.
SZÍNÉSZNŐ
Majd bebújok oda, ha megengeded.
SZÍNÉSZ
Szoríts.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Azt hiszem, már benn vagyok.
SZÍNÉSZ
Még, még beljebb!
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Már benn vagyok.
SZÍNÉSZ
Még, még beljebb!
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Már benn vagyok.
SZÍNÉSZ
Most végre jó.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Jó.
SZÍNÉSZ
Jó, jó.
SZÍNÉSZNŐ
Jó. Végre jó.
SZÍNÉSZ
Jó, jó, jó.
SZÍNÉSZNŐ
Most végre jó, jó.
SZÍNÉSZ
Jó, jó, jó, jó.
SZÍNÉSZNŐ
Most végre jó, jó, jó, jó.
SZÍNÉSZ
Jó.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Végre.
SZÍNÉSZ
Most.
SZÍNÉSZNŐ
Jó.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZ
Jó?
SZÍNÉSZNŐ
Szeretlek.
SZÍNÉSZ
Szeretsz.
SZÍNÉSZNŐ
Igen.
SZÍNÉSZ
Jó.
Nagyon hosszú csend; mozdulatlanok.
SZÍNÉSZNŐ
Szeretlek.
SZÍNÉSZ
Most már bevallhatom, hogy ebben a kitalált történetben is én vagyok. Az ember kitalál egy történetet, hogy valamit ne kelljen kimondani, és mégis benne van.
SZÍNÉSZNŐ
Én is bevallhatom. Az ember elmondja, mit érez, s úgy tűnik, mintha kitalálta volna. Pedig minden igaz.
Nagyon hosszú csend.
A színész finoman lesodorja a színésznő fejéről a sipkát, ujjait a lehulló hajba túrja, a sipka a földre esik.
A színésznő egyetlen mozdulattal lesodorja a színész szeméről a kötést és a sipkát, ujjait a színész hajába túrja, sipka és kendő a földre esik.
Két kézzel tartják egymás fejét.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZ
Így hát ketten vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Látom a szemedben a szemem.
SZÍNÉSZ
És én is így.
SZÍNÉSZNŐ
Az egyetlen pillanat.
SZÍNÉSZ
Hogy vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Valódi.
SZÍNÉSZ
Még érzed?
SZÍNÉSZNŐ
Még kitart.
SZÍNÉSZ
És nincsen semmi más.
A színésznő nagyon lassan lecsúsztatja bal kezét a színész vállára, jobb kezével pedig megfogja a színész kezét.
SZÍNÉSZNŐ
Akkor talán mégis el tudjuk kezdeni az előadást.
SZÍNÉSZ
Lassan szünetet is kéne tartanunk.
SZÍNÉSZNŐ
És milyen előadást képzelsz a szünet után?
SZÍNÉSZ
Milyet?
SZÍNÉSZNŐ
Gondoltam, tudod.
SZÍNÉSZ
Gondoltam, tudod.
Csend.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudom.
Csend.
A színész nagyon lassan a színésznő derekára csúsztatja jobb kezét.
SZÍNÉSZ
Gyönyörű előadást képzelek.
SZÍNÉSZNŐ
Két szerető szív lenne benne.
SZÍNÉSZ
És sok érzelem.
Keringő-állásba kerültek, s nagyon lassan táncolni is kezdenek.
Zene természetesen nincs, de a betanítást föltétlenül zenével végezzük el, hiszen a táncnak nagyon pontosnak kell lennie, s el kéne kerülni, hogy a mozgást a dialógus ritmizálja.
A betanításhoz javasolható zene: Carl Maria von Weber „Aufforderung zum Tanz” című keringője.
SZÍNÉSZNŐ
Képzeljük el.
SZÍNÉSZ
Azt csináljuk.
SZÍNÉSZNŐ
Vad érzékiség.
SZÍNÉSZ
Sok-sok fölösleges mozdulat.
SZÍNÉSZNŐ
Némi humor. Nem sok.
SZÍNÉSZ
Politikai pikantéria.
SZÍNÉSZNŐ
Álmok. Föltétlenül.
SZÍNÉSZ
Filozófia. A mélyebbnél is mélyebb értelem. Komolyság.
SZÍNÉSZNŐ
És sok gonoszság. Mocsok, gyalázat, gyilok.
SZÍNÉSZ
Intrika, árulás, finom diplomácia.
SZÍNÉSZNŐ
Ágyúk, kardok, tőrök, méregpohár.
SZÍNÉSZ
Pezsgő.
SZÍNÉSZNŐ
Konyak.
SZÍNÉSZ
Akasztás.
SZÍNÉSZNŐ
Tarkón lövés.
SZÍNÉSZ
Ártatlanság.
SZÍNÉSZNŐ
És tisztaság is.
SZÍNÉSZ
Erkölcsi tartás. Etika és morálprédikációk, bőségesen.
SZÍNÉSZNŐ
Szájbarágás.
SZÍNÉSZ
Nagy eszmék, örök hitek. Barátság.
SZÍNÉSZNŐ
És szerelem, szerelem. Szerelem harmadszorra is.
SZÍNÉSZ
Rengeteg mondanivaló.
SZÍNÉSZNŐ
Szó, szó, szó.
SZÍNÉSZ
Jól kifőzött rizsa.
SZÍNÉSZNŐ
Sóder.
SZÍNÉSZ
Nyomnivaló.
SZÍNÉSZNŐ
Ládalekvárral megízesítve.
SZÍNÉSZ
Szöveg hátán szöveg.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy csússzon.
SZÍNÉSZ
Jól elmúlatni vele az időt.
SZÍNÉSZNŐ
Csak csendet ne!
SZÍNÉSZ
Nehogy eszébe jusson valakinek.
SZÍNÉSZNŐ
A csend. Vagy a szó.
SZÍNÉSZ
Nehogy valaki emlékezni tudjon.
SZÍNÉSZNŐ
Minden szó rögvest kövessen egy másikat.
SZÍNÉSZ
Vagy minden emlék.
SZÍNÉSZNŐ
Takarjon szót a szó.
SZÍNÉSZ
Épp, ahogyan most csináljuk.
SZÍNÉSZNŐ
Ez legyen a bemutató.
SZÍNÉSZ
Emléket fedjen emlék.
SZÍNÉSZNŐ
Csak az a szó ne legyen hallható!
SZÍNÉSZ
Ne tudja senki, hogy azt a szót szeretnénk kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
És emlék se maradjon a sok emlékezéstől.
SZÍNÉSZ
Szeretném kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
Mozdulatot pedig takarjon mozdulat.
SZÍNÉSZ
Azt az egyetlen szót kimondani.
SZÍNÉSZNŐ
Harsogja túl a tánc, zene, kábulat, gyönyör.
SZÍNÉSZ
Kiordítani.
SZÍNÉSZNŐ
Gazdagság legyen, selymek, ezüstök, tükrök, bársonyok, divat.
SZÍNÉSZ
Vagy elhallgatni. Ha nem lehet.
SZÍNÉSZNŐ
És csillárok ontsák a fényt, fekete ruhás ősz urak jöjjenek a vörös szőnyegen.
SZÍNÉSZ
És a némaságba jól beburkolom. Csendbe göngyölöm.
SZÍNÉSZNŐ
Fátylak, függönyök, festett városok, gyilkos küzdelem, izgalom, félelem, malackodás, kitüntetés takarja el.
SZÍNÉSZ
Takarja el.
SZÍNÉSZNŐ
Sípok és dobok.
SZÍNÉSZ
Nádi hegedű.
SZÍNÉSZNŐ
Nyomja el.
Egyenletesen és pontosan táncolják körbe a színpadot; nem gyorsítanak és nem lassítanak, újra és újra ugyanazt a kört írja le a tánc.
SZÍNÉSZ
És akkor már ki is lehet mondani.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Ha már fölösleges.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Hiszen amit akarunk, azt csinálhatunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Kimondhatnánk, ha akarnánk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Azt a szót.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Csakhogy nem akarjuk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Semmit nem akarunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen semmink.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Elherdáltuk azt is, amink volt.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
És ezért még bánatosak sem vagyunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Vidámak sem, ezt sem lehetne mondani, igaz.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Mindenesetre vagyunk.
Csend; egyeneletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Egyszerűen.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Habár némi ügyességgel meg lehetett volna még őrizni azt a tőrt. Hogy a biztonság kedvéért legyen.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Vagy a vörös kendőt. Jobb időkre.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Vagy a sipkákat.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Eső úgyse esik.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Még szerencse.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Az embernek mindig jól végig kell gondolnia a helyzetét. És akkor semmi baj nem lehet.
SZÍNÉSZNŐ
És amennyit vesztettünk, annyit nyertünk is.
SZÍNÉSZ
Végül is valamit ki kellett játszanunk.
SZÍNÉSZNŐ
Legalább játszottunk kicsit.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Még szerencse.
SZÍNÉSZNŐ
Végül is színészek vagyunk, mit tehetnénk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Igaz, így egy kicsit magunk is megkeveredtünk.
SZÍNÉSZNŐ
Összezavarodtunk.
SZÍNÉSZ
Megkergültünk.
SZÍNÉSZNŐ
Bepörögtünk.
SZÍNÉSZ
Magunk se nagyon tudjuk.
SZÍNÉSZNŐ
Mit érzünk.
SZÍNÉSZ
És főleg mit nem érzünk.
SZÍNÉSZNŐ
Egymás iránt.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Így persze már senki nem hihet nekünk.
SZÍNÉSZNŐ
Minek is higgyen.
SZÍNÉSZ
Csak úgy mondom.
SZÍNÉSZNŐ
Ne törődj velük.
SZÍNÉSZ
Magunkkal törődhetünk.
SZÍNÉSZNŐ
Mi legalább ketten vagyunk.
SZÍNÉSZ
Ez legalább biztos.
SZÍNÉSZNŐ
Táncolunk.
SZÍNÉSZ
Végre.
SZÍNÉSZNŐ
Nekem jó.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Táncolunk.
SZÍNÉSZNŐ
Vagyunk.
SZÍNÉSZ
Érzünk.
SZÍNÉSZNŐ
Gondolkodunk.
SZÍNÉSZ
Most ezt táncoljuk el.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy ne maradjon semmi.
SZÍNÉSZ
Semmi a semmit ne fedje.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy hallani lehessen.
SZÍNÉSZ
A csendet végre.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy a csendben kimondhassam végre.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Ne mondd ki.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Mindent kimondhatok.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Mindent kimondhatsz.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Bármit megtehetünk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Bármit megtehetsz.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Nem merem.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Kimondani.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Jól összeszoktunk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Ennyit tehetünk.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Mást semmit.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Semmi mást.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Semmihez képest valami.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Sok is.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Föladni.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Hogy érezni lehessen.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
A hiányát.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hogy nem tudjuk tovább rejtegetni.
SZÍNÉSZ
Kibújik a fáradtságunk alól.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Pedig jó.
SZÍNÉSZNŐ
Egészen jó.
SZÍNÉSZ
Majdnem remek.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Táncolunk.
SZÍNÉSZ
Összeszoktunk.
SZÍNÉSZNŐ
Fölhevültünk.
SZÍNÉSZ
Együtt vagyunk.
SZÍNÉSZNŐ
Szép.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZ
Elakad a lélegzetünk.
SZÍNÉSZNŐ
Nem tudjuk abbahagyni.
SZÍNÉSZ
Most lehetne elkezdeni.
Csend; egyenletesen táncolnak.
SZÍNÉSZNŐ
Hát akkor kezdjük el.
Hirtelen, lendületet és lépést megszakítva leállnak, kezüket sután leengedik, nézik egymást.
Nagyon hosszú csend.
Elfordulnak egymástól, mindketten lehajtják a fejüket.
Hangosan lihegnek.
A színész lassan elindul a színpadfenék felé.
SZÍNÉSZ
Kifújom magam.
Nagyon hosszú csend.
Hangosan lihegnek, lélegeznek.
Mikor lélegzetük valamennyire rendeződött, a színésznő körülnéz, lassan elindul a bal oldali koporsó felé.
SZÍNÉSZNŐ
Nincsen mit elkezdeni.
Nagyon hosszú csend.
A színész a színpadfenék lábához támaszkodik, majd lassan visszafordul, s a földre csúszik.
Némán ül.
A színésznő a bal oldali koporsóra ül.
Mindketten némán bámulnak maguk elé.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő hirtelen föláll, elindul, nagyon lassan összeszedi a tárgyakat, a kést, a kendőt, a két sipkát, és a színpad közepén kis halomba rakja őket, majd lassan ő is leül a földre.
SZÍNÉSZNŐ
Meggyújthatnánk, ha lenne gyufánk.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Jelzőtűz lehetne.
Nagyon hosszú csend.
SZÍNÉSZNŐ
Tűz.
Nagyon hosszú csend.
A színész hirtelen fölugrik, előrejön, a színésznő fölött megáll.
SZÍNÉSZ
Búcsú.
A színésznő bizonytalanul föláll, ugyanúgy állnak egymással szemben, mint az imént.
Gyorsan, kicsit hisztérikusan, kicsit érzelmesen átölelik egymást.
Csend.
A színész eltolja magától a színésznőt, s a fejével int, hogy az hagyja el a színpadot.
A színésznő hátrálni kezd, de néhány lépés után megáll.
A színész a kezével int.
A színésznő hátrál, ám néhány lépés után megáll.
SZÍNÉSZ
Menj.
A színésznő ismét hátrál néhány lépésnyit, megint megáll.
SZÍNÉSZ
Menj.
A színésznő ismét hátrál néhány lépésnyit, majd ugyanannyit visszajön, megáll .
SZÍNÉSZ
Menj, menj.
A színész lehajtja a fejét.
A színésznő hátrál, megáll.
A színész mozdulatlanul vár.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő felemeli a kezét, aztán lassan leengedi, és nagyon gyorsan kihátrál a színpadról; a jobb oldali takarásban tűnik el.
Nagyon hosszú csend.
A színész nem mozdul.
A színésznő ismét megjelenik a jobb oldali takarásban, megáll.
A színész mozdulatlanul vár.
Nagyon hosszú csend.
A színésznő ismét eltűnik.
Nagyon hosszú csend.
A színész nem mozdul.
Ennek a csendnek az időtartamát éppen úgy, miként az indításnál, a közönség tűrőképességéhez kell igazítanunk, de úgy, hogy a tűrési határon mindenképpen jóval túl legyünk, mondjuk, a botrány határán.
Aztán a színész lehajol, egyenként fölemeli a tárgyakat, körülnéz, a tárgyakat a bal oldali koporsóhoz viszi, megint körülnéz, majd gyorsan megemeli a koporsó fedelét, s a tárgyakat egyetlen mozdulattal belöki a koporsóba.
A koporsó fedelét visszaengedi, körülnéz.
Nagyon hosszú csend.
Hangosan fölnevet.
Ismét fölemeli a koporsó fedelét, belenéz, majd belenyúl és lassan, ügyetlenül, miközben másik kezével a fedelet tartja, fokozatosan kihúzza a koporsóból a színésznőt ábrázoló bábut.
A bábuba akadva kiszóródnak a tárgyak is.
A bábut elengedi, a tárgyakat visszadobálja a koporsóba, leengedi a koporsó fedelét.
A bábut hosszú hajánál fogva fölemeli, a színpad közepére húzza, lefekteti, fejét a lépcsőre emeli, a végtagokat szépen, gondosan elrendezi.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Ismét körülnéz, vár, mintha arra várna, hogy a jobb oldali takarásban megjelenhet a színésznő, majd a jobb oldali koporsóhoz megy, fölemeli a fedelét, belenyúl, és már gyakorlottan, a hajánál fogva húzza ki a saját bábját.
A koporsó fedelét visszaengedi, fölegyenesedik, a bábut a hajánál fogva a levegőbe emeli, visszaengedi, megint a levegőbe emeli.
Hangosan, durván fölnevet.
Megrázza a bábut, hangosan nevet, majd hirtelen elengedi és belerúg.
A bábu összecsuklik.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Visszamegy a bal oldali koporsóhoz, s miközben felemeli a fedelét és kiszedi belőle a tárgyakat, a kést, a kendőt, a két sipkát, egy sárközi dalt énekel; lásd: Magyar Népzene I. 1/b 7 Qualiton.
SZÍNÉSZ
| Uccudárom, madárom |
| Kapuba vár a párom, |
| Kettő vagy három. |
| Uccudárom madárom! |
| Kettő vagy három. |
| Uccudárom madárom! |
A kést, a kendőt, a sipkákat saját bábujához viszi, az egyik sipkát a báb fejére húzza, a kendővel beköti a báb szemét, a bábot rendesen a hátára fekteti, elrendezi végtagjait, majd késsel a kezében a báb feje mögé kerül és leguggol.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Aztán fölemeli a kést, és kétszer egymás után, nagyon gyorsan a báb mellébe szúr.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
A kést leteszi, a bábot fölemeli, a színésznőt ábrázoló báb mellé húzza, s ugyanúgy elrendezi.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Majd miközben a másik sipkát a színésznőt ábrázoló bábu fejére húzza, leoldozza a kendőt saját bábuja szeméről, s a színésznőt ábrázoló bábu szemét köti be vele, ismét, most hangosabban énekel.
SZÍNÉSZ
| Heje cucám, a lelki! |
| Málélisztes a seggi. |
| Hej, dudájj, ma dudájj, |
| Hónap mindég aludjál! |
| Hej, dudájj, ma dudájj, |
| Hónap mindég aludjál! |
Felemeli a kést a földről, leguggol a színésznőt ábrázoló báb feje mögé.
Nézi.
Aztán fölemeli a kést, és kétszer egymás után, nagyon gyorsan a bábu mellébe szúr.
Mintha elégedetlen lenne az eredménnyel, harmadszor is beleszúr.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Miközben leveszi a színésznőt ábrázoló bábu fejéről a kendőt, ismét, most egyre halkabban énekel.
SZÍNÉSZ
| Hej, dudájj, ma dudájj, |
| Hónap mindég aludjál! |
| Hej, dudájj, ma dudájj, |
| Hónap mindég aludjál! |
Kezében a késsel és a kendővel, feláll.
Nagyon hosszú csend.
Szorosan becsavarja a kendőbe a kést, s egészen a színpad széléig előrejön.
A kendőbe csavart kést leteszi a földre.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Aztán gyorsan megfordul, visszamegy, s most mindkét bábut egyszerre emelve föl, megpróbálja őket egymáshoz támasztva megállítani.
A bábuk egy pillanatra megállnak.
Aztán egymásba rogynak.
Ismét megkísérli őket egymáshoz támasztva fölállítani, de a bábuk némi ingadozás után megint csak összecsuklanak.
Leül melléjük a földre, fejét lehajtja, térdét a melléig húzza, átkulcsolja, így ringatja magát egy kicsit.
Aztán lassan megmerevedik.
Nagyon hosszú csend.
Föláll.
Megragadja a két bábut, és a jobb oldali koporsóhoz húzza őket, leemeli a koporsó fedelét, s a két bábut gyorsan a koporsóba gyömöszöli, visszateszi a koporsó fedelét.
Nézi.
Nagyon hosszú csend.
Körülnéz.
Többször körüljárja, bejárja a színpadot, mindent megnéz, megérint, megtapint, ám ez már nem ismerkedés, hanem búcsú.
Előrejön a bal oldali koporsóhoz, felemeli a fedelét, belemászik, lefekszik, s a koporsó fedelét magára engedi.
Nagyon hosszú csend.
A koporsó fedele megemelkedik, a színész kinéz, mintha valamit várna még, egészen kihajol a koporsóból.
Nagyon hosszú csend.
Nagyon lassan visszahúzza a fejét, s ismét magára engedi a koporsó fedelét.
A színpad üres, a fények változatlanok.
Természetesen nem jönnek ki meghajolni .
1980. október 29-én éjjel
Majd ha meghalok. Akkor lehet majd mondani, hogy valami lezárult.
És valóban forgattam a fejemben. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, helyesebben nem is gondolat volt ez, hanem inkább egy kép: három ember, egy fiú, egy fiatal nő és egy öregasszony, nagytakarítás után, mielőtt felteszik a nagy csipkefüggönyt. A csipkefüggönnyel esküvősdit kezdenek játszani. Mint a gyerekek. A helyzet, melyben gonosz gyerekké válnak. És az öregasszony belehal ebbe a játékba.
A csipkefüggöny feltétele. A menyasszonytánc. Az esküvősdi. A haláltánc. A darabot ebből a képből írtam.
Engem a színházban nem a történet érdekel. És az úgynevezett gondolatok sem érdekelnek. Irodalom, filozófia dolga. Engem a színházban az élő testek között kialakuló viszonyrendszer érdekel. A kép. A kép, de a szónak egyáltalán nem a képzőművészeti értelmében. Az élő test mozgóképe érdekel. Ami a filmhez sem hasonlítható, mert nem sokszorosítható. Az élő emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet érdekel. Ami persze valamiféle történetet is kirajzol, s a történetből gondolat is préselődhet. Olyan szövegvázat igyekeztem létrehozni tehát, amely megengedi, hogy a színész teste legyen domináns a színpadon és ne a szöveg, ne a történet, ne a gondolat, ne a filozófia. Tulajdonképpen nagyon primitív dolog. Ha két ember beszélget, akkor gesztusaik, szemük fénye, testük hőmérséklete és szaga sokkal fontosabb, mint amit szavakkal egymásnak mondanak. Erről könnyen megbizonyosodhatunk, ha mondjuk egy nagyon tartalmasnak érzett eszmecserét magnóra veszünk. A szöveg, önmagában, tartalmatlannak tűnik. Amióta azt a típusú színházat, amelyben veretes irodalmi szövegeket és magvas filozófiákat deklamálnak, avagy tanmeséket rágnak a szánkba, elviselhetetlennek érezzük, a drámai nyelv a köznyelv felé fordult, de érzésem szerint a színpadi beszédnek ez a megújított formája is üres mímelésre, technikázásra szorítja a színészeket – élet akar lenni, holott nem az! – mert itt is csak jobbára a szájukra, a hangképző szerveikre és az agyukra van szükségük, testük egésze azonban mozdulatlan marad.
Mozdulatlan, még ha rengeteget mozognak is. Én a nyelv zeneiségére próbáltam hagyatkozni. Olyan szubtilis nyelvi közeget teremteni, amelyben a színész arra kényszerül, hogy egész testével, testének belső összefüggéseivel beszéljen. Azt mondja el a test nyelvén, amit én a szöveg zenei formációival jeleztem. Abból indultam ki tehát, s ez megint csak nagyon primitív dolog, hogy a színház nem irodalom, de nem is élet. A színház az bizony nagyon teátrális! Hát akkor legyen teátrális! És miért ne lenne drámai az opera? Ha az! Az egyetlen színpadi forma, mely megőrizte egészséges teátralitásunkat.
S a takarítás miért ne lenne összeegyeztethető az operai stilizációval? A súrolás nagyon érdekes hangot ad. És a vödörnek is van hangja. A vödör fülének különösen. A rongynak szintén, amikor kicsavarják. És hangot ad a víz a padlón, víz a vízen, ezek a hangok pedig értelmes viszonyba kerülnek a meztelen talpak hangjával, a lélegzetvételek hangjával és a szavakkal is.
Kovács Mária, Bajcsay Mária és Bán János egy adott térben súrol. Angster Lászlónak is adott, térbeli helye van. Ő a falban áll, és az utolsó pillanatra vár, hogy kiléphessen onnan; megelevenedhessen, ami eddig csupán halott képként volt jelen. A próbák harmadik napjától kezdve, két egész hónapja ezzel a térrel van viszonyban a testük. Test, egy meghatározott térben – ennél mélyebb realitást nem lehet elképzelni. S ha ezt a színházi teret, én, aki a próbákat nézem, valóban szobának érzem, holott nem az – akkor ez kétségtelenül stilizációnak is nevezhető. A kérdés számunkra nem az, hogy ez stilizáció-e. A színházban csak stilizáció lehetséges. A kérdést a stilizáció mértéke vagy aránya és a színészi jelenlét intenzitása fogja eldönteni.
Egyszerűen olyan szöveget szerettem volna írni, melyben elmosódik a határ a kinn és a benn között. Mint ahogyan nincsen is ilyen határ. Kifordítani azt, ami mindig bennünk marad. Hiszen úgyis mindenki mindent tud. És ettől félni sem kellene, mert a hallgatásnak és az elhallgatásnak még így is végtelen a tere.
Mindig csak utólag tudhatjuk, amit játéknak szántunk, tulajdonképpen komoly, s fordítva, amit komolyan akartunk, csak játéknak tekinthető. A bizonytalanság a legszebb és legnagyszerűbb emberi sajátosságok közé tartozik. A bizonytalanság számomra kiindulópont. Semmit nem tudok. Ha viszont ezt képes vagyok felismerni, akkor felismerésem képessé tehet cselekvéseim értelmének és értékének felmérésére is.
november 1.
Majdnem lehetetlen összefogni a hetet.
Próba nem volt.
A János és Mária között kirobbant vitát sem tudtam leírni. Nyilvánvaló: nem tudhatnak többé együtt dolgozni.
Teljesen romos és kilátástalan állapotban vagyok.
Minden olyan irányba megy, ami az ösztöneimmel ellenkezik.
Minden nagyon evilági, s nélkülözi azt az emberi melegséget és merészséget, amit én az ilyenfajta tevékenységtől, hogy ne mondjam, művészettől kívánnék.
Mindent értek és mindenkit érteni vélek – ez pedig túl sok.
Kevés az őrület.
A számítás és a realitásérzék diktál, s ezért az őrület hisztériába, alkoholba és ügyeskedésbe fúl.
Ugyanakkor, valamiféle becsület vagy becsületérzés miatt, benne kellene maradnom.
Holott szeretnék kilépni belőle.
Még az sem érdekel, hogy az állásom ideköt. Szarok az állásomra. Boldoggá tenne, ha minden további nélkül fölbonthatnám a szerződésemet.
Ugyanakkor valamiért, hogy még bonyolultabb legyen a dolog, szeretném még ennek a most következő fázisnak is átadni magam; kipróbálni, miként viselkedik egy olyan helyzetben, mely nem a testére és nem az ösztöneire szabott.
Szépen, elegánsan vonni vissza magam. Szinte észrevétlenül. Finoman.
Ha kilépnék belőle, akkor az épp oly hisztérikusan evilági lenne, mint amibe belefulladtunk.
Most azonban jegyezzük le szépen a történteket.
Ott hagytam el, éppen egy héttel ezelőtt, hogy Mária ül egy széken, Bajcsay átfogja a vállát, Mária sír, én leguggolok elé, odalép János is. Bajcsay poharat nyújt, ő iszik. János olyan feszült, mintha nem is test lenne, hanem tárgy. „Én ezt előre megmondtam nektek” – mondja csendesen Mária. „Mit?” – kérdezem én, s megfogom a kezét.
Nem állítom, hogy a dialógust, amit ezek után folytatunk pontosan vissza tudom idézni. Inkább csak kísérlet a visszajátszásra, mert irányaiban oly bonyolult és vad, hogy ha leírom, még csak az irányokat sem tudom hitelesen jelezni.
„Hogy ez így nem fog menni!” – mondja, s úgy mondja ezt halkan, mint akinek iszonyatosan nagy erőfeszítésébe kerül megformázni a szavakat.
És ez a gesztus tulajdonképpen nem más, mint utalás egy korábbi figyelmeztetésre, miszerint ő többször került már olyan állapotba, hogy „akkor egyszerűen elkezdek össze-vissza beszélni, összeakad a nyelvem és a szám, és nem jön ki értelmes szó belőlem, és akkor jön a kórház, az idegosztály”.
Mindkettőnk keze izzad.
Csak ez a pillanat van, amiből ki kell segítenem. A testemmel, azzal, hogy a kezem realitásával vissza akarom téríteni a realitásba.
Miközben azt is tudom, hogy egyáltalán nem véletlen, hanem gyönyörűen szimbolikus, hogy éppen halálmonológjának végén, az utolsó segélykiáltásnak szánt mondatnál – „Játsszatok velem!” kezdett el valóban sírni.
Amikor sírni kezdett, Gézával elismerően és boldogan egymásra néztünk, mert azt hittük, hogy ez is a játékhoz tartozik, kitalálta ezt a sírást; s mint minden spontán játéka, ez is ilyen tökéletesre és gyönyörűre sikeredett. Csakhogy ez már nem játék volt.
Nyilvánvaló, hogy pontosan érzékelte elszigetelődésének nyomását, s valóban azt akarja, hogy játsszanak vele.
De nem játékkal akarja a játékot.
Most is térdelek előtte.
„De hiszen mindent megtettünk, Mária, hogy úgy dolgozhass, ahogy akarsz” – mondom halkan.
Nézzük egymás szemét.
János moccanatlan.
A díszletezők bejönnek, és bontani kezdik a díszletet; ezt látom a szemem sarkából, mégis ki vagyok vágva a kép egészéből, s csak mi vagyunk itt, négyen, és főleg az ő arca, teste, szeme.
november 2.
Csak másnap tudom folytani, mert az írással, a megfogalmazással sem vagyok menthető: ha mentség és megmenekülés van egyáltalán, akkor nem egészen az agyban.
Nem tudom, hol.
Illetve tudom, de ezt nem akarom és nem is tudatosíthatom, mert akkor megszűnik.
És milyen furcsa!
Haragné a Tovsztogonovék vendégjátéka előtt megkérdezi, hogy szoktam-e imádkozni, ha valami bajom van.
„Mit csinálni?” – kérdezi Harag, aki valamiért, talán az előadás miatt, avagy a másik nagy bölény jelenléte miatt, nagyon izgatott.
„Mondom, hogy szoktam néha imádkozni, bár nem vagyok igazán vallásos” – mondja Haragné.
Harag már el is tűnt.
Szívesen beszélnék erről, de amiről beszélnék, arról most, itt, ebben az előadás előtti nyüzsgésben, nem lenne helyénvaló.
A Csendes Don van műsoron.
A felindulás, az indulatokra való koncentráció, a magam helyének keresése eme indulatok között elmossa és visszaidézhetetlenné teszi azokat a mondatokat.
Most cigarettára gyújtok, azzal a piros öngyújtóval, amit Máriától kaptam ajándékba.
Napok óta gondolkodom azon, hogy nem kéne-e félretennem ezt az öngyújtót, de aztán mégis mindig úgy döntök, hogy használnom kell. Annak ellenére, hogy nem szeretem az öngyújtókat, és a piros öngyújtót különösen nem szeretem. Ha viszont félretenném, az valamit jelentene. Így, hogy nem teszem félre, az a számomra életfontosságú folyamatosságát jelenti.
november 3.
Reggelre leesett a hó.
Éjjel háromkor dühromra ébredtem. És hiába gondolkodtam, mit tehetnék. De nemcsak ő, hanem mindenki más. Mindazok, akik adósként mennek tönkre a vidéki színházak büféiben – anélkül, hogy tehetségük akár egyetlen pillanatra is maradandóan felragyoghatott volna. Még előtte meghalnak. Helyette. Közben.
Kovács Máriát csodálom. Aki harmincöt évig kibírta egyáltalán, két lábon állva.
Csak ordítottam a párnába fúrva a fejem, és az Istent hívtam.
Mintha hallgatásában úgy rendezné a világot, ahogyan van. Mintha hallgatása nem engedné, hogy bárhogyan is közbelépjünk. Csak szeretet van benne, és semmi szeretet nincsen benne, csupán a hiánya. Ez a hiány beszél, de szólni vele nem lehet.
Száraz színész, mert a színész olyan erős, hogy könnyeket se tud küldeni.
Nem tudom, hogyan s mikor alszom el újra.
Hogyan van, hogy mégis vannak olyanok, akik ezt az egészet kibírják, józanul?
Szörnyetegek. Nem emberek. Vagy korlátoltak, vakok, buták.
De még mindig vissza az egyre távolodó hét történetéhez.
Az ordítozás után lemegyünk a rendezői szobába.
Érzem, hogy megnyugodtam. Valami összeomlott, mégis jól érzem magam. Szikora a bennem is tomboló gyűlöletet ordította ki magából.
Hozzák a hírt, Mária rosszul lett, sír az öltözőjében.
János intézkedik. Összeállítja a próbák jegyzékét Istvánnal. Rendkívüli igazgatóságit akar összehívni, gondolkodik, ki jöhetne számításba Mária helyett; vissza akarja venni tőle a szerepet.
Amikor Gézával nem működünk közre elég lelkesen ebben, velünk is ordítani kezd.
Visszaordítok.
Lecsendesedik, nevet.
És azután következik az a hét, amiről még beszámolni sem tudok.
A vasárnap délutáni vonattal visszautazom Budapestre.
Hétfőn délelőtt János és Géza feljönnek, hogy megbeszéljük a helyzetet.
János, aki soha nem iszik semmit, váratlanul inni akar. Magda konyakot hoz, kicsit beiszunk.
Az igazgatót nem tudjuk elérni telefonon.
Megpróbálom felhívni Kovács Máriát, de nem veszi fel. Valószínűleg orvoshoz ment.
Mikor végre sikerül elérni az igazgatót, kiderül, hogy békítési akcióba kezdett. Mária kedden hajlandó próbálni.
Kedden mindenki visszautazik. Györffy Miklós és Bajcsay visznek le kocsival.
Szép, vidám, napfényes utunk van.
Amikor leérünk, kiderül, hogy nincsen próba, mert Mária kapott egy gyógyszert, amivel három napig feküdnie kell.
Pénteken van próba.
Az esti vonattal visszautazom.
Csütörtökön délután csöngetnek, távirat, hogy a pénteki próba elmarad, de ugyanakkor csöng a telefon is, Bajcsay, érdeklődik, hogy mi történt.
Mindketten dühöngünk.
Magda azt mondja, ne dühöngjek, hanem hívjam fel Máriát.
Mondom, hogy nem hívom.
Akkor ő felhívja.
Mondom, jó.
De mégis kiveszem a kezéből a telefont.
Megbeszéljük, hogy másnap délelőtt felmegyek Máriához.
Tizenegyre megyek, fél háromig beszélgetünk.
Hazamegyek, János jön. Közben ő felkérte Olsavszky Évát.
Kérését, hogy én vigyem el Olsavszkynak a darabot, megtagadom.
De a színházi kocsival visszamegyek Győrbe.
Közben beadjuk a darabot Olsavszkyékhoz. Ő nincsen otthon, Kaposváron játszik.
Két nap magány.
november 4.
Délután felhívjuk Olsavszkyt. A szerepet vállalja. Holnap jön. Bemutató november 22-én.
János visszamegy Budapestre, én maradok, hogy kiköltözzek a lakásból, mert Olsavszkynak máshol nem tudnak lakást biztosítani.
Vissza kell költöznöm a színházba.
Este Angsterral és Istvánnal megnézzük a Kabaré című filmet.
Ma reggel még mindig esik a hó.
november 5.
Délelőtt átköltözöm a Bartók Béla útról a színházba. Szokásom szerint berendezkedem. Halálom előtt még ízlésesen el fogom rendezni magam körül a tárgyakat, kimosom a mosdót, kis képecskéket helyezek a falra, hogy a környezetemet valamiként személyessé tegyem, eloltom még a villanyt, főleg, ha nem nekem kell fizetni a számlát! s majd csak azután.
És ma reggelre már úgy érzem, mintha rutinom se lenne, túl vagyok azon is, hogy erőim utolsó maradékát fogyasszam.
Nincs rajtam több felület, mely új hatásokat lenne képes befogadni.
Helyesebben csupa csupasz, lágy rész, amit védeni kell, nehogy csontig, velőig hatoljon – bármire fogékony vagyok.
Páncél.
Haza kéne menni.
Délután lassan összeverődünk. Fél hatra megérkezett Olsavszky, Szikora, Bajcsay és Bán is.
Bajcsay ragyog. Fülében fülbevaló, három türkiz pontocska, haját megint levágta kicsit, most már egészen fiúsan rövid, szeme kifestve.
Bán nyomott, apatikus, kialvatlan.
Szikora látszólag nagyon mozgékony, de valójában félárbocon.
Olsavszy szép, izgatott, elfogódott. Van benne valami kislányos, jótanulós.
A büfében kávézunk, aztán fölmegyünk a próbaterembe.
Még mindenféle beállítások, műszaki ügyek zajlanak, nem lehet azonnal nekiesni a dolognak. János arra kér, meséljem el Évának a darabhoz kapcsolódó történeteimet.
Lemegyünk a szobámba.
Mesélek.
De nem nagyon tudunk egymásra figyelni.
Helyesebben éppen egymásra figyelünk, nem arra, amit a másik mond, hanem arra, hogy milyen a másik.
Amit mondok, az őt most nem érdekli, s ez nagyon is érthető.
Engem sem érdekel, minden, amit mondok, üres szövegelés marad, mert azt ismétlem el, amit két hónappal ezelőtt, az első olvasópróbán mondtam; csakhogy akkor az első találkozás feszültsége hitelesítette. Most kong. Akkor Mária ellenállását kellett legyőznöm, megkerülnöm. Évában nincsen ellenállás.
Aztán visszahívnak a próbaterembe.
János végigveszi az egész darabot, hogy Évának áttekintése legyen. Éva fantasztikusan erős koncentrációval, pontosan fogja a helyzeteket, a teljes odaadás és az óvatos visszafogottság határán mozgatja magát, látszik, nagyon tud dolgozni.
És a két hónap alatt kidolgozott szituációk elég plasztikusnak mutatkoznak ahhoz, hogy ne legyen szükség sok magyarázatra.
Természetesen már most látható, hogy számára ezek a szituációk vázlatok lesznek, hiszen át fogja formázni őket.
Valamivel alacsonyabb Bajcsaynál.
Érezhető, hogy szeretni tudja majd Bánt, amitől Bán érezhetően épp oly elfogódott, mint amilyen elfogódott Mária érinthetetlenségétől volt.
János pedig elemében van. Gyors, pontos, szuggesztív, s látszik, hogy Olsavszkyval az első pillanattól kezdve erős kapcsolata van – Máriával nem volt, vagy csak mesterségesen.
Tordai Hajnal a hátam mögött ül. Néha Éva lehetséges ruháiról váltunk néhány szót.
Nadrágban? Pongyolában?
Ő az, aki mindenben szép és elegáns.
Hajnal vázlatokat készít.
Csak most tűnik fel, hogy Bán milyen sokat gesztikulál a kezével; mintha a kezével magyarázná, értelmezné a szöveget; mintha azt mondaná el így, amit a testével még nem tud elmondani.
Pontosan tízkor van vége a próbának.
Az első áttekintésnek.
Ha nem lett volna előtte annyi közös kín, bizonyára nem lenne ennyire sima.
Ha lesz egyáltalán előadás, akkor annak Kovács Mária is közreműködője lesz, hiába tűnt el a színlapról a neve.
Most érezni először igazán, hogy valami, ami a magyar színházban egyáltalán nem természetes, természetessé vált, s ennek a természetességnek a szuggesztiója már Olsavszkyt is gördülékenyebben viheti egy lehetséges megoldás felé.
Még önkéntelenül és igazságtalanul összehasonlítok.
Olsavszky perfektnek tűnik. Kovács Mária soha nem volt perfekt, mert mindig maradt benne valami a nagy művész formátlanságából, valami mindig kibontatlanul maradt. Mindent magából és magával akart megoldani, s képtelen volt egész súlyával ráhagyatkozni a helyzetre. Tökéletesen érzékelte magát, és ettől nem érzékelte a helyzetet. Ez adta eredetiségét.
A szívem még ennél a formátlan őserőnél maradt.
Az önmagától szenvedő erőnél.
Olsavszky viszont rögtön kinyílik, de nem magánemberként, hanem szakemberként, ami azonban egyáltalán nem személytelen; ő tehát ismerni látszik a távolságtartás művészetét.
Ennyit mára.
november 9.
Tíz után hív János, hogy Olsavszky ma délelőtt összeomlott, sírt, mert ha tudta volna, hogy ez ilyen nehéz, akkor nem vállalta volna el, és felbontja a szerződését, nem csinálja. De végül a premier elhalasztásában állapodtak meg.
Új időpont: november 27.
János azt akarja, hogy menjek le. Mondom, hogy többen leteremtettek, hogy lenn vagyok. Hogy a szerző inkább üljön a fenekén, és írja rossz darabjait, de ne lábatlankodjék a próbákon. És magam is úgy érzem, hogy az én jelenlétem rontott el mindent.
Hogy ki mondta ezt?
Például Elek Judit.
Jó, akkor holnap este felhív.
Leteszem a telefont.
És elhatározom, hogy reggel megyek.
november 10.
Reggel érkezem. Angster az állomáson, ő is Budapestről jön.
És most már naplót írni sem tudok a régi módon.
Ami történik, egyrészt fogva tart, másrészt nem érdekel.
Csak a feszültség maradt.
Nem is annyira a dolog, hiszen annak sorsa körülbelül belátható, hanem a folyamat sorsa.
Ezt pedig elég szkeptikusan szemlélem.
Szeretnék mielőbb túl lenni rajta, kilépni belőle.
Ugyanakkor állandóan és egyre mélyebben benne vagyok.
És érdeklődésem intenzitása elcsúszott a magánélet felé.
De ott is ugyanaz a reménytelenség.
Ez viszont szimptomatikusnak tekinthető. Játék helyett élet. Színház helyett menház. Munka helyett pszichológia. Lélek helyett alkohol. Őrület helyett hisztéria.
Sarokba szorítva nincsen szabadság.
Olsavszky halálosan fáradt, szorong.
Altatóval alszik, s reggelenként bizonyára nehezen ébred.
Szemét csak nagyon spórolósan emeli az emberre. Nem nagyon beszél, a kérdésekre tétován, takarékosan válaszol. Mintha nem akarná az idejét emberi viszonyokra pocsékolni.
De tulajdonképpen jól dolgoznak.
Munka közben fellazul.
Olsavszky hasán jól látszik a lélegzés.
Bán-Bajcsay furcsa módon egymásra vonatkozó arcot-testet kapott az idők folyamán, hajha! ez a három hónap!
Táncnál: Marinak a szöveget talán később kéne kezdeni, mert a szöveg kifullad az ismétléstől.
Bajcsay új ruhában – zárt hátrész, apró mintás fekete flokon, és úgy jó, ha a felső két gomb nincs begombolva.
„Mindent azért nem tudunk” – Bajcsay felemeli az ujját, mint Bán. Ezt azért ne tegye.
„amit maga lopott, hogy a férje megölje magát” – Éva mutatja, hogy én. „Igen” – mondja Bán – ez sok, megtöri.
„Mindent így hagyunk.”
„Lélegzik még?”
„Egy tükröt kéne a szája elé.”
„Visszarendezhetnénk a szobát.”
Olsavszky beállítása nem jó, nem elég finom a piknikjelenetben – ő azt figyeli állandóan, hogy mire hogyan reagálnak.
Mielőtt papírral letakarják, Jani még egy körülrohangálást csinálhatna: így túl direkt.
Mari nem húzza vissza Éva fejére a parókát?
Évát az oldalára kell a végén fektetni.
„Talán vegyük elő a pisztolyt.”
Bánnak dührohama van, amikor János azt kéri, hogy Klára szeme láttára, András képe alatt szeretkezzenek, úgy, mint a kutyák. Bánnak Bajcsay hátára kéne másznia.
János is dühbe gurul; dühének monológja azonban szépen célra irányzott.
Bajcsay beteg. „Azt hittem, hogy megverem Szikorát” – mondja a próba után Bán. S neki van igaza, hiszen, ha ott szeretkeznének a falnál, „mint a kutyák”, akkor miért kéne a végén lelőnie? Bajcsay csúnyán köhög. A futások, rohangálások után nem kap levegőt.
Együtt ebédelünk.
november 12.
Előre érzem a bejegyzés fáradtságát.
Mindenki halálosan fáradt.
Ennek ellenére délelőtt is, délután is jó a próba. Amióta Olsavszky itt van, teljessé vált a maximalista résztvevők névsora. De félő, hogy ideje nem lesz. A szöveggel bajlódik, amitől Bán és Bajcsay, akik már unják a szöveget, játszani szeretnének a szöveg munkája nélkül, halálosan idegesek, és gyönyörűen fegyelmezik magukat, de mégis mindig kirobban valahol.
Ettől viszont Olsavszkynak van lelkiismeret-furdalása.
Kölcsönösen vigasztalják egymást.
„Elmegyek” – ha az első monológot nem Zsuzsának mondja, akkor a „kilenckor keltek” monológ kezdete érthetetlen.
Nem jó, amikor Éva negrót dug Bán szájába.
„Egészen kicsi” – mármint a pisztoly, és közben nagy stukkerunk van.
Ezt a fekvésdolgot talán meg kéne szüntetni.
Szikora energiája fogytán.
Bajcsaynak valószínűleg mellhártyagyulladása van.
Bán viszont, bármilyen lesz is, saját igényeihez látszik felnőni. Halálosan kínlódik – „Te nem tudod, hogy nekem ez a darab mibe kerül!” – mondja este a büfében. Küszködik, dolgozik, a hangja, a szeme, az arca még soha ilyen részlettel teli, feltöltődött és érzékeny nem volt. A teste még ellenáll. Inkább akrobatikus, mint hajlékony.
Még nem áll az épület, de már romos. Túl nagyok a csúszások.
november 13.
János folytatja az előző nap megkezdett gyakorlatsorozatot
Saját rögtönzött szavaikkal kísérve el kell játszaniuk Klára és Jóska egy délutánját. János behúzza a csipkefüggönyöket. A jelenet függönyök mögött zajlik. Bán finom, oldott, kicsit kakaskodóan nyegle, Olsavszky érzékeny, gyengéd, enyhén és kitartottan sértett, erotikus, pompás váltásokkal és csúsztatásokkal. Az egész jelenet majdnem az elviselhetetlenségig fülledt és szemérmetlen.
Bajcsay a hátam mögött ülve nézi a dolgot, félhangosan dühöng, morog, csikorog, mint egy vadállat. Hogy ez egy hülyeség, hogy erre most egyáltalán nincsen idő. Csillapítására néha hátrafordulok, figyelmeztetem, de nem tud vagy nem is akar uralkodni magán. Félhangosan mondja a magáét, hogy aztán a Szikora mennyire csodálkozni fog, ha az Éva nem bírja ezt.
Amikor János őt szólítja, mintha vágóhídra menne.
Most azt kell játszaniuk, hogy Zsuzsa, akit Jóska szerzett Klárának bizonyos „Löfferné” útján, megérkezik.
Bajcsay minden belső tiltakozása ellenére pompás, de a saját maguk által felépített jelenetet nem tudják pontosan az eddig beállított kezdéshez vezetni. Sokkal reálisabbra, életszerűbbre, és valljuk be, szebbre és érzékenyebbre sikerül, mint az eddigi kezdési kísérletek. Belefutnak a darabba, de bizonyos replikákat ösztönösen el kell hagyniuk (a szöveg emelkedettebb szintje ellenük dolgozna) és a durvább gesztusok is finomabbakká alakulnak. A feszültség, amit ez az önfeltárás és odaadás okoz, egyre nő a teremben.
Érezni, hogy minél tökéletesebben improvizálnak – tehát minél többet kénytelenek adni magukból –, annál jobban gyűlölik Szikorát, aki ezt kikényszeríti belőlük, ettől a gyűlölettől azonban egyre jobbak, és ezt egyre jobban élvezik.
János pedig valószínűleg megérzi, hogy az improvizáció a magán-élet-gyűlölet területére csúszik lassan át, s ezért újra kezdeti velük a szoba kipakolásával.
Ami ebben a feszültségben olyan kegyetlen, hogy én sem bírom tovább nézni.
Egyszerűen ki kell jönnöm a teremből.
Amiért külön utálom magam, hogy én megtehetem.
Nem tudok hová menni.
Egy ideig kódorgok az épületben, bemegyek Harag próbájára, de ők éppen szünetelnek; aztán fölmegyek a szobámba, bambán ülök az asztalomnál.
És mintha a hívón engem hívnának.
A szobámban nem működik a hívó, a folyosóról hallom a hívó hangját, de nem megyek, mert nem vagyok biztos benne, hogy nekem szól, s ha nekem szólt, akkor sem megyek.
Arra gondolok, hogy azonnal haza kéne utaznom.
És akkor újra megszólal a folyosón a hívó, most már világosan hallom a nevem.
Felmegyek a próbaterembe.
Olsavszky sír.
Bajcsay éppen most fejezte be a sírást, és még kiáltozik, hogy erre nincs idő. Kollegialitása elképesztő, mert teljesen világos, hogy tulajdonképpen azt ordítozza ki, amit Olsavszky ordítana, ha egyáltalán tudna ordítani. S azzal, hogy a másik ember feszültségét mintegy átvezeti magán, levezeti a saját feszültségét is.
Szikora viszont fegyelmezett hangon kiabál, hogy ki kell próbálni bizonyos dolgokat, mert különben nincs mire építkezni, meg kell teremteni azokat az alaphelyzeteket, amikkel aztán dolgozni lehet.
Olsavszky erőtlen, rázkódik a válla, Szikora simogatja, hangsúlyozza, hogy nincsen ok pánikra, bízzanak benne annyira, hogy el tudja dönteni, mikor mit kell csinálni. Hiszen nem hülyéskedésről van szó, hanem arról, hogy miként kezdjük el a darabot, mert az eddigi kezdés rossz volt.
„Jó. Akkor dolgozzunk” – mondja Olsavszky erőtlenül.
Néma csend.
És János egyetlen fikarcnyit sem engedve, elkezdeti velük újra a kipakolási jelenetet.
Most erőtlen ugyan, de így is szép.
János menet közben, hangosan közli, hogy ezzel a jelenettel fogjuk kezdeni a darabot.
A kipakolás tíz-tizenegy percig tart. István stopperrel méri az időt, ez körülbelül elég is arra, hogy a közönség elfoglalja a helyét.
Géza hátrafordul, s amit nem szokott, menet közben hangosan megkérdezi Jánostól: „De így nem fogjuk ellőni a függönyt?”
Talán nem rossz, hogy hangosan beszélünk, mert ez a látszólagos fegyelmezetlenség, amit a színészek különben teljes joggal utálnak, most mintegy kívülről vezeti el a feszültséget.
Géza érzékei, legalábbis a színházat érintő kérdésekben, tévedhetetlenül működnek.
Úgy érzem, mondom én is hangosan, hogy nem. Eddig a függöny poén volt. Most játszik.
És elképesztően szép, amikor a kirakodás után széthúzzák.
És a próba végén Olsavszky mégis szó nélkül kirohan a teremből.
Az összeomlás hangulata tökéletes.
Mintha nem is történt volna semmi lényeges, mintha senki nem érezné, hogy valami nagyon fontos történt, megvan a nyitókép.
Én is kirohanok a teremből.
Kérdezem Gézát, hogy nem kellene-e Olsavszky után menni.
„De, biztosan. Én nem tudok” – mondja ő.
„Én sem” – mondom én.
És várok, hátha mégis utánamegy. De nem mozdul.
Most nem csak az ő passzivitását és gyávaságát gyűlölöm, hanem gyűlölöm a saját tehetetlenségemet is. De nem tudok Éva után menni. Nem tudnék magyarázatot adni János kegyetlenségére, mert mélyen értem, tudom, hogy valójában csak úgy lehet vagy úgy lehetne dolgozni, ha átlépnénk, ha átlépjük az elviselhetőség határait, ha képesek vagyunk szabadon a fantáziánkra hagyatkozni. Arra az egyedül lehetséges szabadságra, ami ebben a sarokban mégis adva van.
Gézát a fenébe hagyom, visszamegyek a terembe.
Mondom Jánosnak, hogy vajon nem kéne-e neki Olsavszky után mennie.
Mondja, hogy nem megy. Őt ez nem érdekli.
Ettől aztán úgy felbőszülök, hogy megint ki kell rohannom a teremből.
Lerohanok a szobámba.
Természetesen ott sem tudok megmaradni.
János jön szembe a folyosón. Kérdezi, nem megyünk-e ebédelni.
Nincs sok kedvem hozzá, de rá akarom venni, hogy menjen el Olsavszkyhoz.
Már sötétedik, amikor kijövünk az étteremből. Súlyos felhők, nyirkos, vigasztalan szürkeség.
Együtt megyünk el a Bartók Béla úti színészházba, ő bemegy a lakásukba, én bekopogok Olsavszky Évához.
Semmi válasz, csend.
Ismét kopogtatok, halkan, de kellemetlenül visszhangzik az üres folyosón.
Semmi.
Talán alszik, nyugtatom magam, és bemegyek Jánosékhoz.
De tíz percnél tovább nem bírom a várakozást, megint visszatérek Olsavszky ajtajához.
A kopogtatásra hosszas motoszkálás, aztán kinyitja az ajtót, szó nélkül beenged, és visszahátrál előlem a szobába.
A szoba üres, halványan világít benne a lámpa.
Ő áll a szoba közepén, nem engem néz, hanem a falat, s ettől olyan érzésem támad, mintha órák óta így állna már.
Semmire nem válaszol, mozdulatlan marad.
Szeretném megérinteni, valahogy felébreszteni ebből az éber álomból, de érzem, hogy nem szabad hozzáérnem.
Végtelenül törékeny és zárt.
És akkor teljesen váratlanul azt mondja, hogy napok óta, minden éjjel bejön valaki a szobájába, a falból jön, egyszer csak itt van. Egy halott. De nem halott, hanem él. És ez nem képzelődés, mert itt van vele. És ő ezt nem bírja tovább, és tudja, hogy ez a darab miatt van, és abba kell hagynia.
És akkor legnagyobb meglepetésemre nem azt mondom, hogy ne hagyja abba, hanem azt mondom, hogy hagyja abba; hiszen értem.
Körülbelül fél órát beszélgetünk így, mozdulatlanul, az üres szoba közepén, amikor halkan kopogtatnak.
János jön be, mosolyogva, kissé zavartan, de mosolya és zavara mögül kitekintve, felméri a helyzetet.
Mondja, hogy nemsokára hat óra van már, indulni kéne a próbára.
Olsavszky most először ad valami külvilágnak szóló reakciót, elmosolyodik; fáradtan, beletörődőn, szkeptikusan, bölcsen.
Aztán együtt megyünk a sötét utcán a színházba.
Nagy szemekben, sűrűn zuhog a havas eső.
Ők egymásba karolnak, beszélgetnek, nevetgélnek.
Én kicsit távolabb megyek tőlük, mert nem akarom, hogy lássák, hallják, ahogyan bőgök.
És bármilyen fájdalmas sírni, mégis jó érzés, hogy eltitkolom, és az arcom lucskos az esőtől.
Kipakolást úgy kéne, mintha levették volna a hangot.
„Amikor cseléd voltam, loptam én is. Elmeséljem?” „Kilenckor keltek” – lírában indítani, mert így a szöveg indítása kifejezetten nosztalgikus.
„Álltam a fényben” – rossz a hangsúly.
„Ez az egyetlen, amit féltek maguktól” – nem tudni, hogy mit félt tőlük.
„Azon a délutánon készült, amikor megismerkedtünk Gödön” – mármint a kép.
A csókolózásnak nincs fejlődése.
Éva egy ütemmel később kell megfogja Jani ütőerét.
A nagy háromszögjelenettől kezdve Éva túl rutinos, eltűnt belőle minden emberi intimitás – itt már karikatúra, túl hangos.
november 16.
Délután érkezem.
A Keletiben az öcsémmel találkozom, véletlenül. Ő Dunakilitibe megy. Együtt utazunk.
Géza elfelejtette leadni a szobám kulcsát, tehát rögtön a büfébe kell mennem, bele a mélyvízbe.
Bajcsay összeszedte magát, de ettől valahogyan merev lett.
Olsavszky parókája állítólag undorító és gyönyörű.
Gézával a szobámban: távlatokról, leállt utakról.
Tandori verse jut eszembe: „Ezeknek a dolgoknak már vége.”
A próba jó.
Olsavszky fantasztikus, ugrásszerű szövegtudásra tett szert.
Az eleje is alakul.
Bajcsay–Bán „Szeretőt tartanék” kezdetű duettjét János megpróbálja örömre állítani.
Mindketten érzik, de nem megy.
„Ezt nem fogom tudni megcsinálni. Ebből nem tudok többet csinálni!” – mondja Bajcsay.
Aztán csere: Bán–Bajcsay kimennek.
Olsavszky „Fulladok” kezdetű áriáját próbálják.
A tenger legyen iszonyatos, olyan, hogy beleborzongjak.
Fogalmazza a szöveget.
Visszajönnek Mariék.
Most hármasban.
„Semmi nem tud visszatartani” – ez nem kérdőmondat Olsavszkynál!
Szünet után sikálás vízzel, hármasban:
Jóska–Zsuzsa duett visszaesett, nem megy.
Zsuzsa–Klára duett szép, a csóknak misztikus hatása van.
„Az ügy elveszett.”
„A kaput mégis becsuktam” – ezt nem álsírással, hanem emlékezőn – keményen!
Az utolsó menetben, a dulakodási jelenetben a partvis rossz helyre esik, ez mindig problémát okoz, mert ha arra a rohadt partvisra hengerednek, akkor mindig összetörik magukat, vagy nem tudják fölborítani a vödröt.
Bán dühödten odébb taszítja hát a partvist, amitől Bajcsay megsértődik, s mindketten tajtékzanak.
A jelenet is erről szól.
„Kurvának nézel te engem?”
„Miért, nem az?”
Ez a replika ilyen jó még soha nem volt, és csak attól ilyen jó, hogy most gyűlölik egymást.
Később a „Felgyújtom a házát!” szövegnél Bán viszont úgy rúg bele a vödörbe, hogy az Mari lábának csapódik, a víz lefröcsköli.
Ettől aztán sírni kezd.
Fél tizenegyig tart a próba, ami újabb feszítés, de senkit nem zavar, mert jól megy.
Bán és Bajcsay kibékülnek a büfében. De azért nem annyira, hogy Bánnal menjen haza.
Megkér, hogy én kísérjem el.
Esik az eső.
november 17.
A múlt heti utazás Jánossal. Az üres vonat. Este.
Néha úgy érzi, abba kell hagynia ezt. Az egészet.
Géza, aki tegnap azt mondja: „remélem, minél előbb ki tudok szállni az egészből” – s nem lehet tudni, mire vonatkozik ez: arra-e, hogy a színházat, vagy arra-e, hogy az életet akarja-e végleg maga mögött hagyni?
Bajcsay, aki éjjel elolvasta a Temetést, s azt mondja, hogy nem tudja, jó-e vagy milyen, de abban biztos, hogy nem tudná eljátszani.
A délutáni próba elmaradt, mert Olsavszkynak Szombathelyen volt előadása (Szentivánéji álom) s este megnéztük a Nebántsvirágot. Nem először jut eszembe a szokott gondolat, hogy ilyesmiket kéne inkább írnom, játszani.
Miért ne tudná eljátszani?
Mert aki ezt a temetést eljátssza, az többé nem tudhat színpadra lépni.
Én éppen abban reménykedtem, mondom neki, hogy ennek a darabnak az eljátszása után kezdődhet az a színház, amire vágyom, s amit érdemes lenne csinálni.
Néz.
Hallgat.
„Csakhogy én harmincöt éves vagyok. Még van öt évem.”
„Na, és?”
„Ilyen színházat aztán már nem lehet csinálni.”
„Miért ne lehetne?”
„Mert nem lehet.”
Most én hallgatok.
És lassan, kattogva, igazat ad az agyam neki.
Mert megszerettem.
Hideg és forró, ravasz, okos és buta, olyan, mint egy nemes vadállat, nyers, de jó, finoman emberi, sérthető, sérthetetlen, kemény, gonosz, bosszúálló, szép. Egyszerre van benne valami paraszti és polgári, mindkettő a szó legnemesebb értelmében.
Harag azt mondja nekünk délben, amikor belépünk az étterembe: „Jé! itt a Molnár Ferenc a Darvas Lilivel!”
Csak majdnem igaz, de Harag, mint mindent, a pompásan működő érzékeivel érzi bennünk „a találkozást”.
Amit mi mindketten a legteljesebb józansággal fogadtunk.
Egy pillanatra el tudok érzékenyedni civilben is a száján, a szemén, a járásán. Mint ahogyan ő is el tud érzékenyedni egy-egy pillanatra, nem tudom, mimen.
De aztán így marad, anélkül, hogy visszavonnánk.
Irányított marad.
„Te, ezután, ha akarsz, akkor már nem írsz darabot, hanem regényt fogsz írni, vagy bármit. De ha én ezt eljátszanám, akkor mit csinálhatnék utána?”
És Harag ugyanerről néhány nappal előbb:
„Nálad mindig a határhelyzetek átlépéséről van szó. Engem viszont mindig csak izgatnak a határhelyzetek. Én a határhelyzetek átlépéséhez túl konzervatív vagyok. Én például az Éjjeli menedékhelyben a Báró hóna alá tettem egy nagy családi albumot, amit mindig véd, amire vigyáz, mert az jelenti neki a múltat, de aztán elveszik tőle az albumot, és kiderül, hogy nincsen benne egyetlen kép sem. Téged ez már nem érdekel. Neked már nincsenek ilyen tárgyaid, ami jelentene valamit, mert csak az emberen belül van minden. Én ezt értem, elfogadom, de nekem fontosak ezek a tárgyak.”
Neki van igaza.
Minden bizonnyal én tévedtem.
Átléptem egy határhelyzetet.
S még ha teljes egészében oda is adnám magam, akkor sem lennék elég.
Ezt is Harag mondta, amikor az első összeomlás után bevitt az igazgatói irodába, este:
„Nem, a körülmények nem alkalmasak. A magyar színház hatvan évvel van elmaradva a saját idejétől. És félek, hogy nincsen idő.”
Talán ezt érzem, s ezért nem tudom, és nem is akarom odaadni magam.
Pedig igazán alkalmas vagyok, és le is nyelne.
november 18.
Hosszú sikálás után lenne szabad csak mondani: „Akkor feleségül veszem Zsuzsát!”
Nem jó, hogy Bán úgy engedi vissza a vödör fülét, hogy ne halljuk! és az sem jó, hogy azonnal leül.
Ahhoz képest, hogy Olsavszky egészen jól sikál – nincsen semmi értelme az ajtómosási jelenetnek.
Mi lenne, ha Bán nem a székre ülne Klára monológja alatt, hanem a sarokba, az ajtóba; becsukja, de odaül, hogy hallja.
Még jobban lassítani a feltörlést!
„Mégis becsuktam a kaput!” – ezt Éva nagyon színészkedve mondja.
november 20.
Hétfőn, a délutáni vonattal hazamentem, szerdán, a déli vonattal visszajöttem.
Jövök át a színház előtti téren, Jocó jön Gézával.
„Tudod, hogy miért szeretjük az Oleg Kosevojt?” – kérdezi Jocó.
„Nem tudom.”
„Mert minden reggel engedelmesen kimossa az anyja száját.”
Röhögnek.
Ez a fülledt idétlenség olyan, mintha egy éjjeliedény tartalmával loccsantanának pofán.
„Csak azért mondom, hogy ha a Totyi mondaná neked, akkor tudd, hogy miről van szó” – mondja Jocó.
„Jól van” – mondom, és mennek tovább.
„Én pedig mondok neked valamit, de ha tudsz, jól kapaszkodj! – mondja Géza vigyorogva. – Mármint, hogy Bán Janinak tegnap kiugrott valami a derekában, péntekig mozdulatlanul kell feküdnie. A próbák elmaradnak.”
„Igen? – mondom, és önkéntelenül hátranézek a téren. – Akkor mit csináljak? Talán menjek haza? – kérdezem inkább magamtól. – És a többiek?”
Süt a nap, erősen fúj a szél.
„Bajcsay és az Éva hazamentek.”
„János?”
„Ő délután bejön.”
„Jó.”
És megyek tovább.
A furcsa az, hogy a vonaton hirtelen eszembe jutott Bán, s arra kellett gondolnom, helyesebben nem gondolat volt ez, hanem kép, a teljes fejetlenség képe, hogy valami nagyon tragikus történt vele, és ő teljesen összeroppant, és nem tud próbálni, és legalább egy hétbe fog telni, mire ismét munkaképes lesz.
Nem a közlés jelent hát meglepetést, hanem inkább a közlés módja.
Igaz, ez sem olyan mély meglepetés már. Ahol a kultúra ilyen romos állapotban van, ott az érzelmek kultúrája sem lehet jobb.
Később Géza, aki maga is érzi a kis jelenet lehetetlenségét, bekopog a szobámba, hogy helyreüsse a dolgot; azért jött vissza, hogy helyreüsse, de nekem nincsen kedvem nagyvonalúvá tornázni magam, ő pedig, önmagától, nem képes erre, pedig ezt akarja.
Bán a haláltáncban, amikor lefektetik Évát a földre, nem tudott többé kiegyenesedni.
Délelőtt egy akupunktúrás orvoshoz vitték, aki megszurkálta, és péntekig mozdulatlan fekvést rendelt. Pénteken majd újra megnézi. És aztán eldől.
Ebédelni megyek a Rábapartiba.
Vörös naplemente van.
Aztán alszom fél órát.
János kopogtat. Kicsit sápadt, de a legfelhőtlenebb angyalarc.
Nem tudja, miért, de ő most nyugodt.
Harag-próbára megyünk.
A próba után megnézzük a bécsi televízión a Vámpírok bálja című Polanski-filmet.
Ez jó.
november 21.
Az életkorom utolért, s talán megpróbálom utolérni az életkoromat. A kihulló hajat. A tönkrement fogakat. A test, amely még fiatalnak gondolja magát, s aztán hirtelen tükörbe néz, és elrémül saját szétfoszlásának léptékétől.
Délelőtt olvasok.
Délben Haragékkal ebédelünk.
Szikora a büfében ül, kávézik. Derűs és nyugodt.
Bánhoz megyünk beteglátogatóba. De előbb Bergmann úrhoz, a cukrászhoz, hogy vigyünk neki süteményt.
Beszélgetés Bergmann úrral, aki ránk néz, és inkább kijelentésként, mint kérdésként mondja: „a színháztól vannak?”
Bán már fenn van, járni tud, forgatja a fejét, amit tegnap még nem tudott.
Kabátot akar venni, elmegyünk kabátot venni. A kabát kicsi neki, nagyobb szám nincs, de szeretné megvenni, próbáljuk lebeszélni. Nem veszi meg, de emiatt aztán marad benne valami szemrehányás ellenünk, mert lebeszéltük.
János nem akar bejönni a színházba, aztán mégis bejön.
Átmegyünk a zsinórpadláson a világosítókhoz, onnan nézzük az előadást. Az első résznek frenetikus hatása van. Minden részletpoén ül, bejön. A második részt fáradtabban veszik.
Előadás után Angsterral beszélgetünk. Éjfél felé Baranyai is odaül.
„Mondd, Laci, mit tesz az ember, ha egyedül van? Ezt neked tudnod kell!”
Átölelik egymást, nem túl nagy meggyőződéssel, de mégis.
november 22.
A magányosságnak ennyi formájával és különös módjával egyszerre, egy helyütt még nem nagyon találkoztam.
Minden más művészet, még a színfalak mögött is, jobban rejti kínjait.
Talán ezért lenne ez ilyen vonzó, amilyen? Vagy ezért ennyire taszító, s ezért kelti fel az emberben a menekülés ösztönét?
A nyíltsága miatt?
Már hetek óta azzal vigasztalom magam, hogy vége lesz, s el fogok innen menni.
Valamilyen módon el is felejtem.
Ugyanakkor izgat, miként törhetné át a tehetséget a zsenialitástól elválasztó vékony hártyát a szenvedés. Mi a különbség e kettő között? Hol vannak a határok? Miért rab az ember a képességei miatt, s miként lehet szabad, egy kicsit szabad a zsenialitás által? Hol osztják a zsenialitást? Eleve megszabott mértékek-e ezek? Mintha néha, csupán bizonyos csavarokat kéne elfordítani?
„HEITERKEIT INS LEIDEN” – egyik délelőtt kitettem ezt a három Hölderlintől való szót a szobám falára, hogy ne fájjon annyira.
„DERŰT A SZENVEDÉSBE”
november 23.
„Hogy tetszett a fal kidőlése?”
„Nem tetszik. Akkor volt szép, amikor az egész fal egyszerre szétesett.”
„Pedig ez volt az utolsó ötletem” – mondja János, és megrándul a szája, amiből azonnal érzem, hogy elege van a megjegyzéseimből.
„De ez legyen a legnagyobb baj – folytatom. – Ami ma történt, azt katasztrofálisnak érzem. Szinte semmi nem maradt abból, amit akartunk.”
„Most már ne csinálj pánikot.”
„Nem, egyáltalán nem csinálok pánikot. Csak egyszerűen megállapítom, hogy ez így katasztrofálisan néz ki.”
„Én nem így gondolom. Inkább euforikusnak éreztem. Öröm volt benne, hogy megint együtt vagyunk és dolgozhatunk. De nem lesz semmi baj, érzem.”
„Úgy gondolod, hogy ez még négy nap alatt visszatornázható?”
„Igen. Itt most fényképezés volt, csattogtatták a gépeiket, Olsi pedig a szövegre koncentrált.”
„Jó. Az okait körülbelül én is sejtem.”
A beszélgetés próba végén zajlik közöttünk.
A próba ötre van kiírva.
Háromnegyed ötkor futnak be Bajcsay kocsiján, együtt jöttek. Mindhárman vidámak, frissek, feldobottak. Olsavszky arca megváltozott, kikerekedett, kisimult. Bajcsay a durvábbik formájában van. Ilyenkor kicsit nyersebb, érzéketlenebb a kelleténél. Bán változatlanul azon a ponton látszik lenni, ahová a próbafolyamat alatt föltornászta magát. Érdekes különbség közöttük: Bajcsay az első pillanatban mindent tudni látszik, rögtön megtalálja, aztán már nem nagyon változik, s ha változik, akkor mindig rossz irányban. Bán viszont lassan és biztonságosan mélyül, gazdagodik, fokról fokra, nagyon lassan, de mindig új dolgok várhatók tőle.
Ami pedig Olsavszkyt illeti, s ezt már az összpróba alatt gondolom: a rendelkező próbákon mély és őszinte, nyers és igaz kötődési pontokat keres és talál magában, hogy aztán, amikor az anyag megkötött már benne, ezt – az eredetet! – gyorsan és gondosan elfedje, s az eltávolításban őrizze meg magát. Nagyon jó nézni, ahogyan dolgozik.
A próba első felében lejárják az egész darabot, összemondják a szöveget. Olsavszky megtanulta a szöveget – hibái is rögzültek.
Aztán húsz perc szünet után, összpróba.
S ami egy lelketlen szövegösszemondó próba után várható is, olyan az egész, mint egy harmadosztályú színház. Nézhetetlen. Nem lehet tudni, miről szól. Mintha nem is ebben a térben lennének, ordítoznak. Nem tudom, ki kezdi, lehet, hogy Olsavszky, lehet, hogy Bajcsay, de ahogy mennek előre, egyre jobban rögzül ez a hang. Az is lehet, hogy már a bevezető kergetődzés is túl durva volt.
Bán viszont jó, gazdag, szép. Csaknem befolyásolhatatlanul. Keményen marad annál, amit fölépített. Hiába nyugtatom magam most azzal, hogy János most kifejezetten azt kérte, hogy ne menjenek nagyon bele, hiába tudom, hogy a fényképészek mennyit fékeznek, mennyit ront a teljes fényre felhozott, szokatlanul erős világítás, hiába érzem, hogy Olsavszky most azért felejtett el mindent, mert a megtanult szövegnek örül – egyszerűen nem bírom tovább nézni, mert az irányok rosszak. Az irány: vissza a deklamálós színházhoz, amelyből minden intimitás hiányzik, mert mindenki egyedül van, magának, magában – nincsenek kontaktusok, tehát az egész építmény összedől.
És a piknikjelenet előtt, mint aki menekül, kimegyek.
Ez a jelenet különben is a legmegoldatlanabb, s amikor közeleg, már rettegek.
Visszakanyarodunk, vissza a legrosszabb színházba, abba, amit Grotowski prostituált-színháznak nevez.
Kinn, miközben cigarettázom, arra gondolok, hogy talán jobb lenne bemennem a Szép Heléna előadására.
Aztán, amikor hallom bentről Olsavszky sikoltását: „Elmúlt ez is!” – mégis visszamegyek.
A többi már kibírható, mert csak jelzésként fut. János kíméli Bán derekát, nem kell visszahordaniuk a bútorokat.
Olsavszky dupla parókája rettenetes és gyönyörű. Gyönyörű munka.
Az egyetlen megnyugató mozzanat, amikor hallom, hogy Olsavszky azt mondja Jánosnak: „Ez most szükségszerű volt, hogy rossz legyen.”
Az önellenőrzés megvesztegethetetlensége és tévedhetetlensége tiszteletet parancsol
Ami meg el van rontva, az nem itt és nem általuk. Ezt is tudni kell.
A dolog már sokkal előbb tört ketté.
És úgy az enyém, ahogyan van.
november 24.
„Mosd az ajtót!” Mari! Magasról indítod!
„Legalább felázik a mocsok” – intimebben, melegebben, nem ilyen kekken.
Álltam a fényben.
Mari: „Szeretném, ha gyűlölnél!” – ez nem ilyen jó tréfa.
Éva: „Ölelj meg!”-nél széttárja a karját, ez rossz, inkább egészen le kéne merevednie.
Jani: „Hoppá! Egy vödör szar” – ez a hoppá mondjuk nem kéne.
Rosszullét vége nem éles, hanem tompa, lengő ordítás.
A rosszullét után nem lehet ugyanolyan hangon szólni, és ugyanolyan mozdulatokat tenni.
„Miért kínzol?” – KÍNOZOL
PARÓKA
„Találj ki valamit, ami jó lehetne” – ez könyörgés!
RONGYOT ELŐRE BEVIZEZNI MERT különben nem lesz vizes.
Mari: KISFIAM – monológ nagyon halk.
A SZÜNET VÉGÉN tapogatózva nézzék egymást.
Mari: úgy csinálsz, mintha tele lenne a szád, pedig tele van.
KISLÁNY AKAROK LENNI – suttogva, összekuporodik.
Mari a második sikoly volt jobb – ez rá van téve!
Ez viszonylag jó próba volt.
De csak tizenegyig, mert Olsavszkynak kocsiba kell ülnie, s viszik Kaposvárra, ahol este előadása van.
Mindhárman visszavettek a tegnapi harsogásból, János nagyon lényeges pontokon azon intimebb hang felé irányítja Olsavszkyt, melyet én is kívánnék.
Megnyugszom, és szeretem, hogy mégis meghallgatott.
Délután világítási próba.
Délben együtt ebédelünk Marival, Jánossal, Gézával, később jönnek Haragék is Pályival.
Olyan vidám, nyugodt, olyan békebeli az egész.
Délután átmegyek Gézához, de zárva az ajtaja. Alszik, vagy nem nyitja ki.
Később kiderül, hogy nem nyitotta ki.
Harag modorosnak érzi a Temetés-t. Azt mondja, hogy túl ügyes, nem vérre megy.
A büfében beszélgetünk a darabról.
„És még ha játszani is kéne! Ezt nem tudom biztosan megmondani, mert én itt idegennek érzem magam! de akkor sem úgy, hogy egyik nap a Nebántsvirág-ot, a másik nap meg ezt, hanem ehhez kéne, hogy legyen két ember, négy ember! mindegy! de egy olyan színház, ahol két ember van és eljátsszák a Takarítás-t meg ezt, meg más ilyen dolgokat” – mondja.
Géza közben megitat velem két fél vodkát, amitől rögtön elázok.
Az ember pőresége.
Hogy mintha bőrétől megfosztva érezné a másikat.
Hajnalban felriadok.
Nem tudok elaludni újra.
És nem akarom, amit akarok.
november 25.
Délelőtt próba, négyig.
Nyolckor nyilvános főpróba, amelyre legalább százhúszan préselődnek be a lelátókra.
A kergetőzésnél Bajcsay valamivel elvágja az ujját, dől belőle a vér, s a pofonnál Bán arca csupa vér lesz.
Fönn állok a lépcsőn, kicsit a függönyök mögé bújva.
Nem tudom nézni, hogy véres, bemegyek a függöny mögé, hallgatom, néha felegyenesedem, hogy lássam, miként reagál a közönség.
Tulajdonképpen mozdulatlanul, megzavartan, röhögcsélve, megszeppenten nézik végig.
Egy idősebb nő az elejétől a végéig kommentálja a dolgot. Izgul, dühöng. A színháziak arcán döbbent rosszallás.
Az előadás színvonala katasztrofális.
A végén, amikor lejönnek a színpadról, eléjük megyek, hogy velük legyek, s ahogy kiszaladnak, a gumiszőnyegre kiömlő vízen Bajcsay elcsúszik, elvágódik, rettenetesen megüti magát.
A csőd, a bukás, a teljes katasztrófa hangulata ül ránk.
Megbeszélés a klubban. János nem akar sokat beszélni, aztán sokat beszél.
Olsavszky összetört, Bán bizalmatlan és aktív. Bajcsay dühöng, Angster megsemmisült.
Lehetetlenül szétoszlunk. Nem szeretjük egymást. Senki senkit nem szeret. Tán az egész zűrzavaros történetben először van ez így.
Géza és János valamiért, talán a kabátjaikért, fölmennek a szobájukba, én is megyek a szobámba, aztán együtt maradunk. Az iroda rideg neonfényében. Ők kabátban ülnek.
Lassan kezdünk beszélni. János finoman, de félreérthetetlenül arra az álláspontra helyezkedik, hogy a darab nem működőképes. Erről kezdünk beszélni. Tárgyilagosan, elemezve, de egyikünk sem enged, ő a darabban, én az eredeti szándékoktól való kényszerű eltérésben látom a bukás okát.
november 29.
Az utolsó három napon már nem tudtam írni semmit. A csődről való beszélgetés, s hogy e csődöt mindenki reálisan érezte, jót tett.
25-én, kedden, nullponton indultak a próbák. János átállított néhány jelenetet.
26-án, szerdán, megváltoztatta a végét.
A szerda esti főpróba, ahová színháziak is bejöttek, szépen sikerült.
Ezen a két napon nem volt megállás, a délutáni két, két és fél órás szünetektől eltekintve reggeltől éjjelig próbáltunk.
Három fizikai roncs dolgozott.
„Fel kell gyújtanom őket!” – mondta, morogta János magának
Csütörtökön este, a bemutatón ment a legjobban.
Az előadás után a rendezői szobába mentünk, és pezsgőt bontottunk.
Senki nem beszélt.
Olsavszky még fönn a teremben sírni kezdett egy kicsit, Bajcsay lenn. Én is sírni kezdtem, János is.
Bajcsay egy tortát hozott Bergmann úrtól, a tortán egy arany súrolókefe, aranysöprű, porrongy és lapát marcipánból.
Amikor fölemelte a tortatartó tetejét, üvöltve fölnevettünk.
Aztán ahogy ott álltunk a szoba közepén, Éva és Mari egymást átölelve, sírva, mi pedig némán, sírva és sírással küszködve, bejött az öltöztetőnőjük, a Rózsika, és gyengéden megérintette Éva karját: „Elnézést, művésznő, hogy zavarom – suttogta. – A vendégei üzenik, hogy várják magát. De csak mulassanak jól tovább!” – és ezzel csendesen kiment.
Ezen pedig nevetni kellett.
Ezen az estén a lehető legközönségesebb színházban vagyunk. S ha ezt kívánom, akkor bárkinek bármilyen élménye vagy elképzelése legyen a színházról, viszonylag hasonló dologra gondol, mert olyan felcicomázott és ünnepélyesen kivilágított kalapdoboz jelenik meg a lelki szemei előtt, ahová esténként igen sok, egymástól különböző ember megy be a saját jószántából.
Úgymond szórakozni, netán okulni mennek be oda, ami azt jelenti, hogy a külvilágtól teljesen elszigetelt, sötét és levegőtlen térben meglehetősen hosszú ideig szorosan egymás mellett kell ülniök, és kizárólag azt tehetik, amit mindenki más tesz. Ez a követelmény a lehető legfegyelmezettebb viselkedésmódot kívánja, hiszen sem egymással nem szórakozhatnak, sem önmagukkal. Nem szabad például beszélgetniök vagy pusmogniok, nem mocoroghatnak sokat, nem hozhatnak magukkal kártyát, csupán lopva pillanthatnak egymásra, titkon érhetnek egymáshoz, és nem mehetnek ki. Ebből a szempontból valamennyiüknek egymás felügyelőivé kell válniok, s ettől lesznek egymás felügyeltjei. Ha pedig valaki mégis akadna, aki nem viseli kellő méltósággal a közös mártíriumot, akkor valaki mindig akad, aki rendreutasítja az ilyen embert.
A székek úgy vannak elhelyezve, hogy mindenki ugyanabba az irányba nézzen, s miközben egy tőlük elválasztott, mesterségesen kivilágított térben történőket kell figyelnie, kényelmesen ellenőrizhesse az előtte ülők viselkedését. E világossága miatt is szembeötlő térben aztán néhány ember mindvégig úgy viselkedik, mintha bármit megtehetne, holott kizárólag olyan szórakoztató vagy okulásra szolgáló dolgokat tehet, amelyek ugyanezen szabályok alapján elő vannak írva; míg azoknak, akik ugyanezen előírások szerint semmit nem csinálhatnak, valóban így is kell tenniök. Olyannyira, hogy még a saját belső szerveik fegyelmezetlen eseményeit is csak lopva fegyelmezhetik. Bármennyire unatkoznának, elaludniok nem szabad. És még akkor is úgy kell tenniök, mintha mindent értenének, ha semmit nem értenek. Akinek meg finghatnékja támad, annak minden erejével azon kell lennie, hogy a feltűnő erőfeszítés látható jelei nélkül gyötörje végbelének záróizmait, vagy oly kíméletesen lassú, takarékos ütemben eressze ki magából, hogy azt senki ne hallja, és a bűzétől se kelljen senkinek elbódulnia.
Mindeközben elvileg mindenki arra gondolhat, amire éppen akar, ha azonban valaki valóban végiggondolja, hogy mi történik, akkor semmiképpen nem tud arra gondolni, ami valójában történik.
Ezen az estén egyébként egy igen egyszerű és olyan közönséges díszlet látható ebben a mesterséges fényben, mely senkit nem ösztönözhet sem álmodozásra, sem képzelődésre, és emlékezőtehetségét épp oly kevéssé mozdítja meg, miként a gondolkodását. Középületek kietlen folyosóin érzi így magát az ember. Ahol a lépés kellemetlenül kopog, és valahonnan úgy kell valahová elérnie, hogy semmiféle örömre ne szolgáltasson okot a lépdelés. A folyosókból más folyosók nyílnak, ezekhez megint más folyosók csatlakoznak, s azt az őrjítő látszatot, hogy e mások között nincsen különbség, a különbségek alapján ítélő elme eleve óhatatlanul úgy fogja föl, mint az önmaga képességeiről alkotott végítéletet. Mielőtt még bemehetne oda, ahová be kéne mennie, mielőtt megtalálná, nem tudja elképzelni sem, miként fog kikerülni innen.
Most egy ilyen folyosót látunk hihetetlen méretűre nagyítva, ami azt jelenti, hogy csak egy nagyon kicsi részlete fér be annak, aminek a nagyságára utal. A falnak és a mennyezetnek vannak ugyan szemünkbe ötlő pórusai, de ezeken kívül semmit nem láthatunk. Ennek kell elárulnia, hogy hol vagyunk, arra ellenben semmi nem utal, hogy honnan jövünk, és merre tartunk.
A folyosó tengelyében van egy hihetetlenül nagyra méretezett csapóajtó. E hihetetlent értsük úgy, hogy az ember azt érzi hihetőnek, ami a saját szükségleteinek léptéke szerint való. Ez ennél jóval nagyobb. Az ajtó egyik szárnya ki van akasztva, másik szárnya mozgatható.
Szereplőinket nevezhetjük iksznek és ipszilonnak, ám személyük vagy személyiségük körülhatárolása így is bizonyos nehézségekbe ütközik. Még akkor sem járnánk el helyesen, ha azt mondanánk, hogy iksz egyenlő ipszilonnal, mert ha tényleg nem lenne közöttük említésre méltó különbség, akkor inkább azt kéne mondanunk, hogy kétszer iksz vagy kétszer ipszilon, akkor viszont a nevük által sem lenne semmi értelme különbséget tennünk közöttük. Ők ellenben tényleg ketten vannak, s éppen abban hasonlók, amiben különböznek egymástól. Egymás arcának a maszkját viselik az arcukon, csakhogy ezeket a maszkokat soha nem veszik le, következésképpen rajtunk kívül senki nem tudhatja, hogy egymás arcának álcájával fedték el a sajátjukat. Erre az egymásba való átváltozásukra legfeljebb abból következtetünk, hogy a férfi maszkjának szájáról női hang érkezik, de a férfi ruháit hordja, míg a nő maszkja alól férfi hangját lehet hallani, holott a nő ruháit öltötte magára. Ezek egyébként közönséges utcai ruhák. A hely szellemének megfelelően a legunalmasabb szabású szürke öltöny az egyik, s ugyanilyen unalmasan szabott citromsárga kiskosztüm a másik. Mindketten tekintélyes méretű iratcsomót hoznak a kezükben.
Az ünnepélyes kivilágítás nem alszik ki azok feje fölött, akik ilyen sokan eljöttek ezen az estén, hanem amikor iksz megjelenik a bal oldalon, majd kisvártatva ipszilon is megjelenik a jobb oldalon, legfeljebb elhalványodik. Mindenkinek lehetőséget kell adnunk arra, hogy egyenlő esélyek mellett figyelhesse a másikat. Ők pedig mindketten a csapóajtó felé tartanak, mivel haladásuknak ezen kívül nem is lehet más értelmes iránya. Mozgásuk öntudatos, nem sietnek, tudják, hová tartanak: a másikhoz képest mindketten az ellentétes irányba. És ebben az igencsak kényes helyzetben mindketten fölöttébb eszes lényeknek bizonyulnak azonnal; pillantásukkal fölmérik a másikat, és ennek következtében nem fognak egymásnak ütközni. Ez úgy történik, hogy iksz ér előbb a csapóajtóhoz, annak mozgatható szárnyát kilöki maga előtt, ipszilon pedig valamivel később akadálytalanul áthalad a csapóajtó kiakasztott és még élénken lengő szárnya közt. Iksz ezek után eltűnik a jobb oldalon, s néhány pillantásnyival később ipszilon is eltűnik a bal oldalon.
Ugyanannyi idő telik el, mint amennyi az előbb már eltelt. Ekkor iksz, miként az várható, megjelenik a bal oldalon, és ennek utána ipszilon is megjelenik a jobb oldalon. Mindketten a csapóajtó felé tartanak, amelyet iksz természetesen valamennyivel előbb fog elérni, s csak valamennyivel később ipszilon. Iksz azonban a csapóajtó lengő szárnya előtt valósággal tétovázik, olyannyira, hogy csaknem meg is torpan, de aztán mégis kilöki a csapóajtó lengő szárnyát, áthalad. Iksz idővesztesége miatt ugyanekkor halad át a csapóajtó kiakasztott szárnyán ipszilon. Ennek következtében pedig ugyanakkor tűnik el iksz a jobb oldalon, amikor ipszilon eltűnik a bal oldalon.
Most sem telik el több idő, mint amennyi az imént telt el, vagy annak előtte eltelt, mikor is ugyanabban a pillanatban jelenik meg iksz a szokásos bal oldalon, amikor ipszilon is megjelenik a szokásos jobb oldalon. Mindketten a csapóajtó felé tartanak, egyikük sem szándékozik a másik miatt megváltoztatni a maga haladási irányát, de amilyen mértékben tétovázik az egyik a saját helyzetének szembeötlő egyenlőtlensége miatt, ugyanúgy tétovázik a másik a saját helyzetének egyenlőtlensége miatt. Nem tovább, kiáltja ekkor iksz, ami arra vonatkozik, hogy soha többé nem kívánja kilökni maga előtt a csapóajtó lengő szárnyát, és ipszilon sem halad át a maga oldalán, mert ő meg azt kiáltja, senkit nincsen szándékában megalázni, ami viszont arra vonatkozik, hogy nem volt és nem is lesz ilyen szándéka. És megállnak valamelyest tétován.
Kölcsönösen biztosítják egymást saját jóindulatukról. Udvariasan és körülményesen beszélnek, amivel alkalmat adnak maguknak, hogy igen bizalmatlanul szemügyre vegyék egymást. Ipszilon kötelességének érzi, s ennek hangot ad, hogy önmérsékletet és nagyvonalúságot tanúsítson, amennyiben megoldásként azt ajánlja, hogy a következő fordulóban lassítani fogja a lépteit, és így aztán majd mindketten, minden nehézség nélkül áthaladhatnak a csapóajtó kiakasztott szárnyán. Ehhez csupán abban kell megegyezniök, hogy a haladásuk irányán valamennyit mindketten módosítanak.
Iksz előbb elhárítja ipszilonnak ezt a kétségtelenül ésszerűnek ígérkező ajánlatát, mondván, ha egy ilyen nagyvonalú ajánlatot elfogadna, akkor a jövőben éppen ő sértené meg az emberi egyenlőség mindenkire egyaránt érvényes szabályát, holott az imént éppen azért érezte szükségét a tiltakozásnak, hogy legalább a jövőben ne fordulhasson ilyesmi elő. Ipszilon ellenben arra hivatkozik, hogy amennyiben egy kölcsönös megegyezés alapján mégis úgy cselekednének, amiként ő javasolja, akkor a jövőben csupán viszonozná azt az önmérsékletet és nagyvonalúságot, amit a múltban iksz tanúsított iránta, s így a viszonosság alapján utólag tennének eleget az emberi egyenlőség azon mindenkire egyaránt érvényes szabályának, amit előzőleg megsértettek.
Iksz az érvelést teljességgel meggyőzőnek találja, ám szükségesnek érzi megjegyezni, miszerint ő nem sértett volna meg senkit és semmit, sem embert, sem szabályt, hanem éppen ellenkezőleg, a mindenkire egyaránt érvényes emberiesség szabályának engedelmeskedve igyekezett elkerülni az összeütközést. Amivel nem óhajtaná azt állítani, hogy ipszilon szándékosan tette volna, amit ő nem tett meg. Ő ugyanis, amikor megpillantotta ipszilont, akkor fölmérte a helyzetet, s a kellemetlen összeütközés elkerülésének érdekében, minden különösebb megfontolás nélkül döntött úgy, hogy a csapóajtó lengő szárnyán fog áthaladni, miközben ipszilon abban a helyzetben marad majd, hogy akadálytalanul haladhat. Másfelől nyilvánvaló, hogy a többletként jelentkező erőfeszítés lemondás volt az akadálytalan haladásról. És egy összeütközés elkerülésének érdekében az ilyesmit szívesen megteszi az ember egyszer, megteszi kétszer, de már abba lelkiismereti okokból sem mehet bele, hogy az önként vállalt lemondásából úzust csináljon.
Ipszilon teljességgel meggyőzőnek találja iksz érvelését. Amennyire önmagát ismeri, azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy iksz helyében ő is ugyanúgy cselekedett volna. Hiszen éppen azért kiáltotta az imént, hogy senkit nem áll szándékában megalázni, mert maga is hajlik arra a véleményre, hogy elfogadhatom egyszer, elfogadhatom kétszer valakinek a nagyvonalú önmérsékletét, de nincsen olyan kínos helyzet, mely indokolhatná, hogy az ilyesmiből úzust csináljak. Arról azonban nem tehet, s ezt iksznek kell elképzelnie, hogy valamennyivel később került abba a helyzetbe, hogy az összeütközés elkerülésének érdekében valamit tennie lehessen, s ezért aztán csakis iksz tehette meg, amit minden valószínűség szerint ő is megtett volna. Amivel persze nem akarja azt állítani, hogy iksz önkényesen ragadta volna magához a cselekvés jogát.
Ipszilon érvelését iksz teljességgel meggyőzőnek találja, de szükségesnek érzi megjegyezni, hogy nagyon is elképzelte magának ipszilon helyzetét. Mivel azonban sem ipszilon helyzetét, sem a magáét nem ő rendezte el ebben a helyzetben, azt is csak utólag láthatta át, hogy amennyiben a saját praktikus hátrányának helyzetét elfogadja, akkor olyan erkölcsi előnyt szerez magának, amit ipszilon nem tud kiegyenlíteni a praktikus előnnyel, s ezáltal olyan hátrányos helyzetbe kerül erkölcsileg, amit önmagának semmiféle előny érdekében nem kívánhat.
Ipszilon most nem találja teljességgel meggyőzőnek iksz érvelését, de szükségét érzi sietve megjegyezni, hogy iksz érvelési módszerének szembeszökő hibáit nem tartja sürgetőnek megbeszélni.
Ipszilonnak ezt a kijelentését iksz nemcsak méltatlannak, de egyenesen felháborítónak találja, és követeli ipszilontól, hogy tételesen sorolná fel érvelési módszerének szembeszökő hibáit.
Ipszilon ellenben sokkal fontosabbnak találná, ha abban a kérdésben juthatnának közös nevezőre, hogy miként oldják meg a kialakult helyzetet. Ipszilon ugyanis nagyon szívesen venné, ha egy ilyen kölcsönös megegyezés alapján iksz akadálytalanul haladhatna tovább a maga útján, s a maga útján neki magának sem kéne egy olyan erkölcsileg hátrányos helyzetben látnia önmagát, amilyenben iksz találta látni őt. A helyzet megoldásának érdekében pedig azt ajánlaná, hogy amennyiben iksz nem tudja elfogadni az ő helyzetmegoldásra vonatkozó iménti javaslatát, akkor tegyen más javaslatot a helyzet megoldására.
De miként gondolja, milyen kölcsönösen elfogadható javaslatot tehetne ő a helyzet megoldására, kiáltja ekkor iksz, ha egyszer érvelésének módszerét ilyen szembeszökően hibásnak találja ipszilon, és ugyanakkor nem érzi sürgető szükségét annak, hogy ezekről a vélhető hibákról beszéljenek?
Hogy iksz talán zsarolni kívánja őt?
Ipszilon pedig tán azzal kívánja őt sarokba szorítani, hogy zsarolásnak titulálja a kölcsönös megegyezéshez elengedhetetlenül szükséges kérdezést?
Hogy iksz nem érti-e, kérdéseiket nem azzal kapcsolatban kell föltenniük, hogy miért álltak meg, hanem azzal kapcsolatban, hogy miként haladjanak?
Ipszilon pedig miért nem érti, hogy amennyiben valamilyen oknál fogva nem kellett volna leállniok, akkor nem is kéne semmiféle kérdést föltenniök a haladásukat illetően?
Ha azonban váltig arról beszélnek, hogy miért kellett leállniuk, akkor hogyan beszélhetnének arról, hogy miként kéne továbbhaladniok?
De ha egyszer se arról nem beszélnek, hogy miért kellett leállniok, kiáltja iksz, se arról, hogy miként kell továbbhaladniok, akkor nem arról beszélnek-e, hogy miként kell erről beszélniök?
Most erről beszélnek, válaszolja készségesen ipszilon.
Iksz a legudvariasabb formában arra kéri ipszilont, hogy ennek az elismerését tekintsék a beszélgetésüket illető megegyezésnek.
Ipszilon a javaslatot készségesen elfogadja, hiszen ő kérte ikszet, hogy tegyen javaslatot. Ám szükségesnek érzi megjegyezni, hogy iksz javaslata nem a haladásra, még csak nem is a beszélgetésükre, hanem az arról való beszédre vonatkozik, hogy miként beszéljenek. Ezt pedig az elegendőnél kevesebbnek érzi. Így még távolabb kerültek attól, hogy haladjanak, mint amikor megálltak, holott már akkor sem haladtak. Ebből következőn el nem tudja képzelni, hogy iksznek mi a célja ezzel a megjegyzéssel, ha egyszer nem a haladás, hanem a beszélgetésről való beszélgetés lett a célja.
Ennyi neki több, mint elegendő, válaszolja nyersen iksz. Ha ugyanis kölcsönösen elismerik, miszerint arról beszélnek, hogy miként beszéljenek, akkor tán abban is egyezségre sikerül jutniok, hogy miként beszéljenek ahhoz, hogy haladjanak. Ha ellenben tudná, hogy mit tud kezdeni egy ilyen vagy másmilyen megegyezéssel, akkor annak sem érezte volna szükségét, hogy beszéljenek, mert akkor azt is tudnia kéne, hogy miként haladjanak. Ő viszont váltig abban reménykedik, hogy ezt egymástól fogják megtudni, ám úgy kell megtudniok, hogy se ipszilon ne tőle tudja meg, se ő ipszilontól, mert akkor a tudásuk nem lenne kölcsönös, s ezért a haladásuk is csak olyan egyenlőtlenségen alapulna, ami miatt meg kéne állniok.
Miközben ezek ketten arra vannak kényszerítve, hogy a haladásról beszélgetve álljanak, sokan vannak, akik arra vannak kényszerítve, hogy ne beszéljenek, hanem hallgassanak, és föl se álljanak, hanem üljenek, de ne aludjanak. Ezek között meg vannak olyanok, akik arra vannak kényszerítve, hogy iksz érveit alaposabbnak találják, mások ellenben ipszilon érveit. Így aztán vannak, akik azt kívánnák, hogy ipszilon győzné meg ikszet, vagy iksz győzné meg ipszilont, mert ha az egyik meggyőzhetné a másikat, akkor vége lenne annak a kényszernek, hogy itt kell ülniök, ami viszont egyenlő lehetne az okulásukra szolgáló véggel. Vannak olyanok, akik a színházi előadás végét kívánnák, de vannak olyanok is, akik ennek érdekében olyannyira kívánnák kettőjük végét, hogy azt sem tartanák lehetetlennek, ha ipszilon megölné ikszet, vagy iksz ölné meg ipszilont. Holott semmi nem utal arra, hogy akár egyiküknél, akár másikuknál lenne eszköz, amivel ezt megtehetnék, hacsak nem a puszta kezükkel. Mint ahogyan minden érvre van egy másik érv, de egyiküknek sincsen olyan érve, amivel a másik érvét magukévá tehetnék. Másfelől látható, hogy iksz szeret beszélni, s ha megölné ipszilont, elveszítené a hallgatóját, ipszilon viszont haladni szeret, s ha ikszet megölné, akkor a haladását nem lenne többé mihez mérnie. Amiként a maszkjukat és a ruháikat, egymásban viselik a másságukat.
A hidegen borzongató halálfélelem lesz úrrá azokon, akik az előírások szerinti hallgatásba burkolódzva azokat figyelik, akik ugyanezen előírások szerint a haladásukról beszélnek. Ezek ugyanis ettől kezdve már nemcsak nem haladnak, de nem is beszélnek. Arcukon viselt maszkjukon se indulat, se érzelem, ami teljességgel megfelel a helyzetüknek, hiszen a helyzetük megoldásán kell gondolkodniok. Gondolkodásuk első eredménye a hallgatásuk. Vannak, akik finom mosolyt látnak a maszkjukon, s vannak, akik ugyanezen maszkokat sírni látják.
Azok látják ilyennek vagy olyannak a maszkokat, akik hallgattak, mert a történőket végiggondolniok nem volt lehetőségük a sok szóbeszéd miatt. Ezek most sem beszélhetnek, egyrészt az előírások miatt, másrészt a helyzetük miatt sem, hiszen nem várhatnak másra, mint annak a végére, amiben vannak, ha ellenben tudják, hogy az előírások szerint ennek mindenképpen vége lesz, akkor nincsen is miről gondolkodniok.
Másságukat éppen úgy nem oszthatják meg iksszel vagy ipszilonnal, ahogyan iksz és ipszilon sem teheti magáévá a másikét. Ezek a haladásnak, azok a végnek adták a bizalmukat, amikor ide beléptek. Vannak olyanok, akik ilyenkor minden előírás ellenére felugranak a helyükről, rikácsolnak, visszakövetelik a pénzüket, kirohannak vagy eszméletüket veszítve összecsuklanak a székükön. Ezek csak azt teszik, amit iksz és ipszilon az előírások szerint nem tehet. Az előbbiek olyan hatást keltenek, mintha beszélnének és haladnának, az utóbbiak olyan hatást keltenek, mintha végük lenne. Iksz és ipszilon ugyanezen előírások szerint egy olyan végről gondolkodik, mely lehetetlenné tenné az erről való beszédet, ami viszont lehetővé tenné a haladásukat.
A földkerekség megannyi színháza között egy nincsen, mely alkalmas lenne erre az előadásra. Legfőképpen azért nem alkalmasak, mert ezek a színházak nem szépek. Az ilyen vagy olyan színházakat leginkább alacsony származású nénikénk jóízlése szerint építették, ő pedig azért világéletében szebbnek gondolta önmagát, mint amilyennek mások látták.
Ennél csúnyább azért nincs, mondja az ember. És mégis van csúnyább. A szépségnek ellenben valami olyasminek kell lennie, ami nem rontható és nem javítható. Ha szépség láttán nem tudunk ugyan semmiféle hibát fölfedezni, mégis eszünkbe ötlik, hogy valamivel tán lehetne szebb, akkor ez a dolog nem szép, hanem emlékeztet ugyanezen dolog szépségére.
Ilyen színház a porosz királyok udvari színháza a Sansouci parkban. Szép, szép, mondja az ember, nincsen is semmi hibája, de talán lehetne szebb. Nézelődik, álmélkodik az ilyen ember, és nem talál kivetni valót. Mintha lezárt kagylóhéjak gyöngyfényű bensejében kocsonyás test lélegzene csöndesen, és soha többé nem állna szándékában fölnyitni önmagát bármire; semmire. Így érez, aki ebben a színházban megáll az üres nézőtér és az üres színtér határvonalán. Olykor rendeznek ebben a színházban szóra sem érdemesíthető előadásokat, de jobbára múzeumi tárgyként mutogatják, s ilyenkor inkább az érzésünket emlékeztetik egy sosemvolt előadásra. De hogyan lehetne szép, ami nem volt? És mi másnak reméljük a bizalmunkkal megajándékozott eljövendőt, ha nem szépnek? Nincsen itt senkinek szusszantása, sóhaja, szava, mely ne hangoznék messzire, holott minden közel van. Akárha kisebb lenne a zárt tér, mint ahová a hang elhatol; a héj el nem nyeli, vissza nem veti. Bíbor, fehér és arany.
Ezt a színházat az ifjabb Johann Christian Hoppenhaupt tervei alapján, az új palota déli szárnyának bensejében kezdték el építeni az ezerhétszázhatvanhatos esztendőben, és két év múltán elkészültek a szükséges munkálatokkal. Kivételes légkörét tán annak köszönheti a színház, hogy az építész valami nagyobbnak a bensejébe rejtett valami olyasmit, aminek szintén van benseje. E héjba rejtett héjak külső héja éggel boltozott héjra emlékezik. Semmi kétség, az ifjabb Hoppenhaupt az istenek kebelére helyezett delphoi aréna nagyságáról álmodott. A legtágasabb héjnak amaz ismerős vonaláról álmodott, melyben a mélység tengere összeér a magasság tengerével. De éberen nem felejtette el a saját testében héjba zárt szívét.
Annak, ami szép, nem lehet köze álomhoz, emlékezéshez, józan számításhoz; az álomképek csakúgy szertefoszlanak, miként az emlékezés képei, józan számításaitól pedig jobbára lerészegedik az elme. Mindezzel azt óhajtom mondani, hogy a porosz királyok udvari színháza emlékeztet ugyan a szépre, mi ellenben csak úgy építhetjük föl a színházunknak megfelelő előadást, ha az építést tesszük első felvonássá, ha a második felvonás azon nézők összegyülekezése lesz, akik saját kezükkel építették előadásuk helyszínét, s így a harmadik felvonás, mely közvetlenül megelőzi a színház enyészetét, nem lehet majd más, mint utolsó ünnepi találkozásuk előadása. Kevesebbet nem kívánhatok.
Egy ilyen előadás, a helyi körülményektől függően, természetesen évekig eltart, s miután a függöny legördült, maga a színház sem használható többé semmire. Azoknak, akik értelmükkel nem követnek, ajánlhatom, hogy az előadás helyszínéül válasszák a porosz királyok udvari színházát. Türelmük hiánya persze nem helyettesíthető, nem pótolható semmivel, s így aztán nem a szépségből részesednek, hanem egy olyan csúfságból, mely emlékeztető. Ez viszont még mindig jobb, mint ha olyan csúfságot választanának, mely valamivel szebbnek képzeli magát. Az előadás se lesz más, mint emlékeztető egy olyan előadásra, ami egyszer a közeli vagy messzi jövőben még tán előadásra kerül, holott sem a közeli, sem a távoli múltban nem jött létre még, tehát emlékezni sem tudunk ilyesmire, mégis emlékeztetünk. Tisztában vagyok vele, hogy többet sem kívánhatok.
És legyen akár előadás, akár emlékeztető előadás, mindkét esetben ugyanannyi szereplőre van szükségünk, amennyi nézőre. Telt házzal számolunk, s ezért a szereplő személyek számát a nézőtéri ülőhelyek számának alapján határozzuk meg. A telt ház azonban nem feltétele az előadásnak. Amennyivel kevesebb lesz a néző, ugyanannyival kevesebb szereplőnek kell a színpadra lépnie. Előre senki nem tudhatja megmondani. Azoknak a szereplőknek, akik a nékik megfelelő nézők hiánya miatt nem léphetnek a színpadra, az lesz a dolguk, hogy átéljék az utolsó találkozás hiányát, ami nem kevésbé fontos a találkozásnál. Végül nem mehetünk el szó nélkül amellett, ha valaki hiányzik, holott szóba csak azzal elegyedhetünk, aki jelen van. Ostoba lelkészek ostorozzák azon híveiket, akik eljöttek az istentiszteletre, azon hívek miatt, akik nem jöttek el. Annak viszont semmi akadálya, hogy a színtéren is hiányozzék, ami a nézőtéren sincs jelen. Arról meg nem mi tartozunk számadással, hogy személy szerint ki hiányzik; látjuk és hiányzik, hiszen olyan személy sincsen, aki a hiány érzését ne üdvözölné ismerőseként. Ezeknek az ismeretlen személyeknek a hiánya így válik látvánnyá mindazon személyek szemében, akik meghatározott személyek hiányát érzik, ha ellenben egy érzés ilyen általánosan és ennyire megfelel a látványnak, akkor a látványban jelentkező hiánynak az érzés teltsége által meg kell szűnnie. Színházban vagyunk, sokan vagyunk, mindenki láthatja, hogy valaki mindenkinek hiányzik.
A porosz királyok udvari színháza az új palota első emeletén már csak azért is megfelel egy emlékeztető előadás céljának, mivel nézőterének alapterülete azonos színterének alapterületével, s így annak sincsen különösebb építészeti akadálya, hogy a színtéren fölépítsük a nézőtér hasonmásának díszletét. Hasonmásról beszélek, hangsúlyozom. Két, léptékében azonos nézőtérnek kell egymással szembenéznie. Olyan színteret kapunk, akárha tükröt tartottunk volna a nézőtér elé, de nem fordítva. Most jobb híján a nézőteret vesszük mintaként, a színtér pedig ennek lesz a mintázata. Mert ha nem lennénk ennyire türelmetlenek, ha nem a készbe fészkelnénk bele, miként a kakukk, hanem színházat építenénk, akkor mindenekelőtt azt kéne kérdeni, hogy ennek mi legyen a mintája, és a mintát nem magából a dologból kéne képeznünk. De hagyjuk ezt.
Ha a porosz királyok udvari színházában a nézőtéri ülőhelyek száma százhetvenegy, és ennyi, megszámoltam, akkor a színtéren sem lehet se kevesebb, se több. Ha a nézőtér fehér, bíbor és arany, akkor a színtér is ilyen. Egyetlen szóban sűríthető a kívánalom: megszólalásig. Később persze tapasztalni fogjuk, hogy eddig, megszólalásig, és nem tovább. Ennek megfelelően az emlékeztető előadásnak százhetvenegy szereplője van, ám ha tízzel kevesebb foglalja el nézőtéri ülőhelyét, akkor a színtéren az ennek megfelelő tíz ülőhely természetesen üresen marad.
Az ívekben egymás mögé rendezett, emelkedő és rövidülő zsöllyesorok arénához teszik hasonlatossá a nézőteret. Az első sor székei azonban különböznek a többitől. A rivalda tengelyében áll a király kárpitozott karosszéke, s ennek mindkét oldalán két ehhez hasonló, az egyik a királynő, a másik az udvari miniszter helye; persze függetlenül attól, hogy eljönnek-e az előadásra. A királyi hercegek vagy azok az előkelőségek, akiket a király erre méltónak talál, az oldalukon foglalnak helyet, három-három kárpitozott támlásszéken. Az ezt követő második sor ívében tizenhat, a harmadik sor ívében huszonhat ülést találnak a nézőtérre érkező nézők, és ugyanígy a színtérre érkező szereplők. A negyedik és az ötödik sorban egyként tizennyolc az ülések száma. A következő két sor mindegyikében tizenhat, a nyolcadik sorban már csupán tizennégy, míg végül a kilencedik sorban mindössze nyolc.
A legnagyobb és a legmagasabban fekvő ív, mely mintegy magába öleli az egész nézőteret, a féloszlopokkal és boltívekkel tagolt, aranyozott szobrokkal díszített erkélysor. Az erkélysor ívét követő pamlagokon harminc néző foglalhat helyet, és ugyanennyi szereplő a színpadi erkélysoron. S ha a színpad valóban hasonmása mindannak, amit a nézőtéren láthatunk, akkor immár annak sincsen akadálya, hogy a színtérre a nézők nyerjenek bebocsáttatást, és a mintául szolgáló nézőtérre kerüljenek a hivatásos színészek. Így aztán a színtér tengelyében álló kárpitozott karosszékben foglal majd helyet az ország vagy birodalom koronás királya, míg a nézőtér tengelyében álló kárpitozott karosszék eredetijében az álkirály. Diktatúrákban ezt a helyet természetesen a diktátor foglalja el, a köztársaságokban pedig üresen marad, és a nézőtéren is az éppen esedékes államformának megfelelően alakul a színészek helyzete.
De birodalmak, királyságok, diktatúrák omlanak, ha a színész azt mondja, elég, és nem foglalja el a helyét ezen a nézőtéri helyen, mert akkor nincsen koronás fő vagy rettegett önkényuralkodó, akinek megengedhetnénk, hogy a színtéren a színre lépjen. Meg minek is nézné személyének hűlt helyét? És ugyanígy meglehet, hogy kipróbált köztársaságok dőlnek össze, ha egy ösztöneitől vezettetett színész mégis beléül, hiszen akkor ugyanez a személy a színtérről sem hiányozhatik. A mintának mindig van mintázata, az árnyék ellenben soha nem vet árnyékot.
Most a színészekről kell néhány szót ejtenem. Nézői szerepükre való kiválogatásukat hosszadalmas, alapos, ne ijedjünk meg, de olykor több évtizedes, és legfőképpen titkos munkának kell megelőznie. Ha finnyás válogatást említek, akkor nem mondok sokat, de már ebből is megállapítható, mennyivel helyesebben tennénk, ha nem a gombhoz keresnénk a kabátot. Mert ha mégis így teszünk, akkor a magunk kényes szempontjai szerint egyáltalán nem biztos, hogy találunk is százhetvenegyet. Mennyivel előnyösebb, ha annyi színészre tervezünk egy színházat, amennyit a földkerekség városainak megannyi színházában föllelünk! Olyan ember, aki bármiként figyel, nem lát többet, mint amennyi a színtéren látható, bármennyit találunk. Olyan embert azonban, akinek minden pillanata és minden mozdulata és minden szava ugyanezen pillanatnak és ugyanezen mozdulatnak és ugyanezen szónak az előadása, és ezért semmi mást nem tapasztal, mint amit előad, bizony alig találunk.
A hivatásos színész anélkül, hogy ismerne minket, vagy tudomása lehetne arról, hogy szerződtetésének szándékával ültünk be ezer más néző közé, azonnal kiválaszt ezer más néző közül. Ő választ, nem mi választjuk őt. Sorsunkba lép, mert nem más a sorsa. Ha tízezer ember bámulja őt, akkor tízezer öntudatlan sorsot tud a sorsa, ez meg annyi, mint tízezer titok tudása. Arra van szerződtetve, hogy érte jöjjünk, ha meg érte jöttünk, akkor szerződni akar. Aki ezer vagy tízezer ember közül nem tudja kiválasztani a szerződést ajánlót, az nem színész, legfeljebb ez a foglalkozása, következésképpen nincsen is értelme a szerződtetésének.
Annak érdekében, hogy az érthető még ennél is érthetőbb legyen, elmesélném egyik szerződtetésünk történetét. Színésznő mesélte nekem elhalt szerelmeséről, ki foglalkozása szerint volt színész, miszerint e szerencsétlen ember egész életében nem vette észre, hogy nem belé szerelmes, hanem neki adja elő a nem őt illető szerelmét. Mert ha észrevette volna, akkor azon nyomban belé lett volna szerelmes, és a színésznőnek nem kellett volna valami olyasmit előadnia, amit nem érez iránta. Ha pedig mindig is tudatában lett volna annak, amit a színésznő mindig is tudott, akkor nem kellett volna öntudatlanul oda jutnia, hogy akkor és úgy tegye érezhetővé, amit érez, ahogy és amikor már nem érezheti. Nem repített volna golyót a fejébe az én szerelmesem! Hiszen ettől is csak olyan lett a tudása, mint amilyen a pezsgőmben a buborék! Így kiáltozott történetének végeztével ez a színésznő, és mindketten addig nevettünk szavai hallatán, míg szemünkben könny nem csillogott. Nem a szerencsétlen színész ostobaságán, nem halálának történetén nevettünk, még csak nem is azért nevettünk, mintha olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak találtuk volna a színésznő élettörténetét, hanem azért nevettünk boldogan, bugyborékolva, gyöngyözőn, mert ez sem volt más, mint egy sikeres előadása a sok közül. Még alig lett vége az előbbi előadásnak, még alig cserélte át a pompás királynői palástját gyászát hirdető jelmezére, alig zöttyentünk még le a színházi kantin kopott pamlagára, még száraz volt a torka a kiköpdösött idegen szavaktól, amikor gyöngyöző pezsgővel telt poharát a magasba emelve előadta az öngyilkos férfi gyilkos asszonyát; aminek láttán valamennyien kötelezőnek éreztük a legmélyebb részvétet iránta.
Miközben a szerződtetett színészek elfoglalják helyüket a nézőtéren, a szereplők a színtérre áramlanak. Mindez nem vesz igénybe hét percnél hosszabb időt. A szereplők jobbára ismerni vélik a színészeket, míg a színészek számára minden színre lépő szereplő azonnal ismerős. A szereplők minden áron arra várnak, hogy megkezdődjék az előadás, amire a színészeknek nem kell várniok. Szereplők, nézők jól láthatják, bár másként látják, amit a szemük látásra kiválaszt, mert ugyanazon kristálycsillár ontja a fényét a nézőtér fölött, amelynek a hasonmása a színtér felett világít.
Amiként a földkerekség városainak megannyi színházában minden este, magányosan, párosan és csoportosan érkeznek a szereplők, és ugyanígy a nézők. Mindeközben értelmes, jelentéssel teli szavakkal szólnak egymáshoz. A nézőknek, akik most színészek, százhetvenegy előre elkészített mondatot adunk előadásra, míg a szereplőket azon mondataik előadására bízzuk, amelyeket különben is mondanának. Ezeknek a mondatoknak persze sem a számát, sem az értelmét nem tudjuk előre. Nem valószínű, hogy ezen mondatok közül bármelyik önálló jelentőségre tenne szert, ám ha valamilyen előre nem látható okból kifolyólag mégis így történnék, az sem lesz baj. A százhetvenegy előre elkészített mondatnak éppen úgy nem egymás után, hanem az érkezés sorrendjében és ritmusában kell elhangoznia e hét perc alatt, miként azok a mondatok sem előre megszabott ritmusban vagy sorrendben hangoznak el, amelyeket a szereplők mondanak. Másfelől számolnunk kell azzal, hogy egy magányos szereplő soha nem beszél, s így a néki megfelelő színész mondata is feleslegessé válik. Meg újabb mondatok esnek ki azáltal, hogy nem tudhatjuk, ki jön el, s ki nem.
A nézőként szereplő színészek ajkára adandó százhetvenegy előre elkészített mondat egyetlen elmében fogant, az enyémben, de százhetvenegy szerződtetett személy elmeműködése szolgált hozzá mintaként. Azok a mondatok ellenben, amelyek ugyanennyi személy szájáról előre meghatározatlanul fognak elhangozni, azt az egyetlen elmét fogják tekintetbe venni, akihez ezzel a mondattal éppen szólnak. Így találkozik egyetlen elme mindenkinek szóló szüleménye százhetvenegy arányos részre osztva, ugyanennyi személy arányosan szétosztott és egyetlen személynek szóló mondatával.
És nem kevesebb a látnivaló sem.
Mikor előre elkészített mondataik végére értek, a színészek nem szólnak többé. A szereplők a maguk módján még beszélnek, s ettől válnak látványossággá a színészek szemében. A beszéd a hallgatáson, a hallgatás pedig a beszéden törik meg, ha egyetlen térben szembe vannak fordítva egymással. A színészek, miként mondottuk, nem várnak előadásra, s nem is kell várniok, hiszen a szereplők a színtéren önmaguk által meghatározott, s igen meggyőző mozdulatok kíséretében, beszélgetőtársaikra szabott mondatokat adnak elő. Ezekkel a mondatokkal az egymásnak beszélő szereplők elérik százhetvenegy nézőjük együttes hallgatását. Százhetvenegy irányban mozgó figyelmük lassanként megoszlik majd a beszélgetőtársuk és az elnémult nézőtér között, míg százhetvenegy hallgatásra a maguk hallgatásával nem válaszolnak.
Nem előbb és nem később, hanem mikor a hallgatásra immár hallgatás válaszol, lassan, szépen, fokozatosan hunynak ki a kristálycsillár fényei a színtér és a nézőtér fölött. E pillanatban senki nem láthat és hallhat mást, mint amit hall és lát, mert nem több és nem kevesebb ez, mint amit látóként és hallgatóként arányosan előad másoknak és önmagának. A következő pillanatban, mikor is a nézőtér mennyezetéről egyetlen erős fénysugár hullik a színtér előterére, és a színtér mennyezetéről egyetlen erős fénysugár hullik a nézőtér előterére, ebben az érzésben kell mindenkit megerősítenünk. Ezeknek a rivalda felezővonalánál egymást keresztező fénypászmáknak a fénye éppen abban az ütemben izzik föl, ahogyan a kristálycsillárok fénye elhalványodik. A két hidegen izzó fényt pedig a lehulló függöny bíbora fogja elválasztani. Persze ugyanazt, ugyanattól válaszja el. Ugyanarról, aminek az egyik felét látom a magam oldaláról, tudhatom, hogy ugyanaz a másik feléről látható oldaláról: hallható hallgatásom is megfelel egy ugyanolyan hallgató hallgatásnak, ami most nem hallható. Egyik a másikába nem látszik és nem hallik át. Nem lehet álom, emlékezés se lehet ilyen, nem lehet képzelet.
Elhagyjuk a színház épületét. És a várost is elhagyjuk. Olyan térséget választunk, ahol emberi építmények, de még a fák vagy a domborzat gyűrődései sem vethetnek reánk árnyékot; mezőt vagy fennsíkot kell választanunk. Ahol föld van, ég van és levegő van.
Az előadás díszleteként azoknak a barokk kertépítőknek a műveit vesszük mintaként, akik élő, bár kíméletlenül megnyesett sövényből neveltek labirintust a tájba; amihez persze antik útvesztők szolgáltak mintaként. Olyan mintára van szükségünk, melynek van mintája. És óva intek mindenkit bármilyen mesterséges módon előállított anyag felhasználásától. Ezen anyagok bármelyike visszavezetne minket az érzéketlenség rezervátumába, a városba, a színházba. Aki csirizzel ragaszt horizontot: orrát beszéli le arról, hogy szagoljon, és nem kell sok időnek eltelnie, valóban nyomot fog veszíteni. Az ilyen ember bármit behelyettesíthetőnek vél valami mással. Aki meg úgy gondolkodik, hogy bármi helyett, ami nincs, vehetek valami mást, ami van, az össze is cseréli a dolgokat, s még észre sem veszi, hogy mit csinált.
Az én emberem antik és barokk mintákat tudva maga mögött, ám a saját képzeletének szabályait követve, könnyed vonalvezetéssel rója labirintusának alaprajzát a puha földre. Ez a föld nem csak úgy néz ki, mintha föld lenne, hanem földje a földnek. Táplálékát adja és sírja lesz. Aztán ennek az alapvetésnek a nyomvonalát pontosan követve, mintegy negyven centi mélységben ároklabirintust ás. A kiásott földnek csaknem a kétharmadát lazán visszaszórja az árokba, és ebbe a porhanyóba plántálja azokat a növénycsemetéket, melyek az előadás díszletévé fognak növekedni. Aki így tesz, megizzad, megszomjazik és megéhezik sokszor. Az első évben ki kell cserélnie az elhalt csemetéket, a kisarjadókat pedig addig kell visszanyesnie, míg a gyökérzetük meg nem erősödik.
Azokat sem szeretném megfosztani ettől az előadástól, akik a díszletültetést túlságosan hosszadalmasnak találnák. Ezek az emberek azt mondják, hogy a mi kivételes korunkban egy perc két percre hasad, s ezért a nap huszonnégy órájának tizenkét óra a valóságos tartama. Azt mondják továbbá, hogy a sebesség és a tartam fordított arányban áll, s ezért a jövőben oly gyors lesz az idő, hogy egyetlen perce nem marad. Nékik azt ajánlanám, vessenek vályogot, aztán a vályogtéglákból építsék föl a labirintus alaprajzának megfelelő falat. Sározzák simára, majd amikor kiszáradt, meszeljék le ragyogón fehérre. Ennyi időt még enged a gyorsulásuk. Igaz, a vályogvetés mesterségét ma már igen kevesen művelik.
A két lehetséges díszlet természetesen minden ízében különbözik. Ez nem baj, hiszen abban meg hasonlítanak, hogy mindkettő a földből vétetett, és azzá is válik. De mindenképpen arra kérem az előadás díszletének tervezőjét, hogy a labirintust szabja a tájék arányaihoz. Ha a mezőt vagy a fennsíkot hegyek ölelik körül, akkor valamivel kisebbnek kell lennie, míg ha sivatagban dolgozik, ahol a látóhatáron csupán levegő látható, akkor valamivel nagyobbnak.
Alkonyatkor kezdődik az előadás. Ami ne jelentse, hogy bárki ne jöhetne előbb vagy később. Aki jön, jön, ő dolga, miként, mikor. Ám a labirintusba csak akkor nyerhet bebocsáttatást, ha lebukott a nap, és a látóhatár mögül sugároz. És sem csoportosan, sem párosan nem lehet bemenni. Itt nincsen szerelem: se barátság, se horda, se haza. Az előadás és az élet között mindössze ennyi a különbség. A különbség számtartója a király, ki a labirintus bejáratánál áll. Akár viselheti is hatalmának a jelvényeit, ez nem oszt, nem szoroz. Semmit nem kell csinálnia. A semmit most értsük úgy, hogy tudatában van annak, amit tud, ez pedig nem más, mint az élet és az előadás közötti különbség állandó tudása. Állandó, tehát nem fér közébe más. Tudása kölcsönzi méltóságát. Efelől azonban nem ő rendelkezik, amit szintén tud. Aki tudja, mire mintázott a tudása, azt is tudja, miben különbözik a minta és a mintázata.
Szól, ha megszólítják, s ha nem szólítják meg, nem szól. A király szava aztán nem lágy és nem rideg. Mikor a tudatlanok amolyan jegyszedőnek vagy színésznek nézve őt, megkérdik, be lehet-e menni, annyit válaszol, be. Vagy annyit, nem. Ha párosan vagy miként a csürhe állatok, csoportosan akarnak bemenni, annyit mond, egyszerre egy. Ha megkérdik, ha protestálnak, hogy miért, tudása szerint válaszol: nem tudom. Aki meg afelől tudakozódnék, vajon mit kell tennie, ha már bement, hasonlóképpen egyértelmű választ kap: te tudd. Mert ha tudja, minek kérdezi, ha meg nem tudja, akkor miben segíthetné a nem tudás tudása.
A király tudásának méltóságát az adja, hogy tudja, mit nem tud, és ezért számára az is tudható, hogy mit nem szabad csinálni. Mivel pedig tudatát kitölti mindez, nem lehet benne érdeklődés azon dolgok és cselekvések iránt, amiket szabad. Ha valaki se szó, se beszéd, egyedül megy be, akkor ezt nem veszi észre. Nem úgy csinál, mintha nem venné észre, hanem nem veszi észre. A királyi méltóságot így aztán senki és semmi meg nem sértheti. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha tudásának méltóságát sértené meg valaki vagy valami. De bármi történjék a mintázattal, attól a minta még nem változik meg, hanem ugyanolyan marad; legföljebb nem erre, hanem valami másra vetül. Ha én meghalok, akkor meghaltam. Ha ellenben meghal a király, akkor lesz ugyan más király, ám a tudása ettől mit sem változik. Ennek értelmében a király külleméről fölösleges bármit mondanunk. A labirintus bejáratához helyezhetnénk akár egy üres edényt, kígyót vagy oroszlánt, feltéve, hogy rendelkeznek e tudással.
Az útvesztő bejáratától nem messzire, tehát valamivel távolabb a királytól, fegyveres harcosok csoportja tevékenykedik. Őket illetően sem érdemes azzal foglalkoznunk, hogy milyen a fegyverzetük vagy a ruhájuk. Olyan emberek, akik nem ismerik egymást, mégis ugyanazt teszik. Rohamra indulnak, menetelnek, fedezékbe vonulnak, robbantanak, lőnek, hortyogva hevernek a tűz körül. Az már fontos, hogy minduntalan változzék a testhelyzetük, de az egyiké nem kevésbé, mint a másiké. Ha ebben nincsen különbség közöttük, akkor nem állhat szándékukban, hogy megismerjék a másikat, s ha nem ismerik egymást, akkor sem a másikkal, sem önmagukkal nincsen mit törődniük. És ilyen értelemben nem különböznek az előadásra érkezőktől. Míg amazokat azzal tudnánk jellemezni, hogy csak férfiak, emezeket azzal, hogy csak nők és férfiak. Ennek azonban most vége lesz.
Ha valaki azon lenne, hogy megsértse a szabályokat, akkor a harcosok nem tétováznak. A bejárat körül megcsonkított, szétszabdalt, lekaszabolt testek, leszakított végtagok és legurult fejek hevernek szerteszét. Nem a király méltósága szorul védelemre. A tetemek eltakarításával senki ne foglalkozzék, bizton bízhatjuk a rablómadarakra. Bármilyen tárgy árnyékot fog vetni, ha az ég és a föld közé kerül. Élő és holt tetem árnyéka miben különböző? A király sem halhatatlan, de hiába él, nem halandó. Mert a tudása akkor sem vet árnyat, ha él, akkor sem, mikor halott. Minden szabálynak ez a forrása. A harcosok pedig nem a szabályt és a számtartóját védik, hanem arra vonatkozó félelmedet ölik meg, hogy meghalsz.
Te, aki belépsz, és senki más. Ha nem a harcosok, akkor magadnak kéne elvégezned ezt a gyilkolást. Fölötted az estéli ég, mely nem észlelhető lassúsággal sötétedik el, és leltárodba adja csillagjait.
Vannak, akik néhány lépést tesznek, és máris kimenekülnek innen. Ezek mehetnek békével, ahová akarnak, nem fog más történni velük, mint ami történni fog. Mások, a műveltebbek, kérnek a királytól egy nyomjelző fonált, és a király ad. Néhány tétova lépés után futásnak erednek a vakmerők: előre, bele, ne kérdezd, hová. Mások megfontoltan haladnak, ezeknek egyik léptük a másiktól alig különbözik. Megint mások alig indultak neki, máris töprengőn, fülelve állnak.
Pedig aki elszánta magát és nekivágott, ha megáll, akkor is megy. Nem tud úgy megállni, hogy ne a menésének értelméről gondolkodnék. Aki útvesztőbe lép, mégsem teheti meg, hogy ne menjen, ki akar belőle kerülni, más célja nem lehet. És aki e pillanatban meggondolja, hogy sem gyorsan, sem lassan nem mehet értelmesen, ha egyszer nem láthatja előre az útját, s ugyanígy értelmetlen megállnia, megfordulhat még, innen még látja a bejáratot, kimenekülhet, ekkor viszont épp annak a célnak fordít hátat, amivel szembefordult, s így ez esetben sem cselekszik értelmesen.
Mert bele kell kerülnie ahhoz, hogy kikerüljön belőle, még ha vesztője lesz is az útnak, mi útjaként kerestetik. De minek menjen be, ha egyszer ki akar kerülni? Olyan célt kiszabni értelmes-e, mely ellentmond a célnak? Aki emígy gondolkodik, és már benne is van, nem láthatja célját abban, hogy kikerüljön, hanem abban kell a célját látnia, amit a király válaszol a cselekvés módjára kíváncsiaknak: te tudd. Ez egy felszólítás. És lehetsz te férfi, nő, fiatal, öreg, nem tudásod szólít föl annak tudására, amit nem tudsz; a nem tudásnak kell az első tudásnak lennie. Ennek viszont nem a tudás a mintája. Ha meg így van, akkor nem tudsz nem úgy kikerülni belőle, hogy el ne érd, nővé kell lenned, hogy férfi légy, öreggé kell lenned, hogy fiatal legyél, halálodat kell kívánnod az újjászületéshez.
Az útvesztő a csillagokra néz. Nekik megmutatja, amit én még nem tudok. Ha földi útja elveszejti, akkor eléri az úttalan utat az ember, és azon nem lehet tévelyegni.
Az elmésebbje rögtön csillagot választ magának. Addig se veszítsen utat, míg megtalálja az úttalant. S aki úgy halad, mintha egyik csillagról a másikra lépne, miközben mindig marad vezércsillaga, az útvesztőben megtett utat írja vissza a csillagokra.
Mások észre sem veszik, milyen úton járnak fölöttük a csillagok. Nekik arra szolgál az ég, hogy annál azért ne legyen sötétebb, mint amilyen sötét. Látnak az orrukig, a fülükkel hallanak, szagolnak. Akár vályog, akár sövény, a pusztaságon vagy a fennsíkon él annyi szélfuvallat, hogy megütközzék az útvesztő legkülsőbb falán: föllebeg. Ám alább nyomják ezt a fölsőbb légrétegek, meghajlik, mert szellő, fuvallat nem törik; sodródik inkább, lökődik az éleken és széleken, fölfütyülnek örvényei, pendül és jajdul, akárha üvegorgonán játaszana. Aki nem veszítette el a hallását, ahhoz e szavakkal szól az útvesztő; elfütyörészi, hol s miként állnak a nyitott falak. Jótét ráadásként még emberi zenét is hall a belsőbb járatokból, vagy valami olyasmit, ami erre emlékezteti. Mikor külsőbb járatokba ér, odakinnről hallja a fegyverek zaját, az előadásra érkezők csevegésének foszlányait, dögkeselyűk vijjogását, sakált, kérdést: van-e büfé? – s a király tompa válaszát: a lélek szomja elpárolog, éhét a tűz égeti ki.
Célját illetően ekkor már nincsen visszalépés, helyesebben akkor lesz visszaútja, ha megtalálja. Így kell úttá válnia a visszaútnak, hacsak nem olyan út lesz, mely úttalan. Lépése mindössze surranást kelt a tompa földön, többet vél a talpa adni, mint amennyit visszakap. És akkor még nem is beszéltünk arról a lehetőségről, hogy sem így, sem úgy nem találja, se ezt, se azt; ha összeroppan, és sem az éhe, sem a szomja nem veszi el az életét. Az egyik, a másik s így tovább. S hogy melyik az egyik, melyik a másik a két láb közül, azt nehéz lenne elmondani. Másodpercének mindenesetre ez a mutatója, és időmérték a tudása: volt visszaút, s nincs, ami volt, de van a lépés, és lépésről lépésre út lesz a visszaút, ha nem lesz úttalan. Ez esetben a lépés a mindenható, és a láb a szolgálója. Olykor más lépteket vél a saját lépteiből kihallani. Olykor halovány fényeket vagy sötétebb sötétek mozdulását a sötétben.
Kísérők járnak körötte, léptébe mélyesztik lépésüket, vagy éppen kiemelik belőle. Mikor káprázatra gyanakszik, akkor is ezeknek a szemgolyója forog bele az övébe, és fölcsillan a szemgolyóban forduló szemgolyó. Aki meg nem hisz a szemének, mert józan ésszel nem hihet szikrát láthatni ott, ahol szikrája sincs semminek, kísérőjének szemét dörzsöli ki a szeméből. Nem állítható, hogy rosszul teszi, aki így tesz. Ám teljes bizonyossággal az sem állítható, hogy csalás lenne az érzékcsalódás. Csalódásom arra vonatkozik, hogy az érzékeimet valami eléri, amit a kezemmel nem tudok megragadni, se az eszemmel fölérni. Ebből azonban nem következik, hogy csaló lenne, aki kiváltja, avagy az lenne csaló, amivel fölfogom. A hamis pénz a valóditól nem a formájában vagy a veretében különbözik; a gyakorlott pénzváltónak is érzékeny mérlegére kell helyeznie.
Ezek a kísérők másként fekete bársonyharisnyában és fekete bársonypapucsban járnak, fekete bársonyöltönyt viselnek, és az arcukon fekete bársonymaszkot hordanak. A kísérők suttognak is a hangomon. Mintha azt mondanám, erre menj, arra menj. Holott ki szólt, ha én nem? És miként döntsem el? Úgy-e, ahogyan ők akarnák, avagy akként, ahogyan én szeretném? De ki vagyok nélkülük? Vannak-e nélkülem? És hallhatnám-e a saját hangomat, ha nem ők szólnának vele hozzám? Az értelem káprázata legalább olyan ijesztő, miként a pillantás káprázása. És még kidörzsölni sem lehet ököllel. Nem tátottam el a számat, mégis járatom, és olyasmit hallok ki a fülemmel, amiről tudom, hogy nem lehet hallani. Az értelem száját nem lehet betömni, fülét is képtelenség lenne elrekeszteni, hiszen ugyanazon értelem tudatja, hogy nem szól, nem hall, mely fölfogja önnön beszédhangját. És mi mást választhatna, aki idáig ért, ha nem értelmének kápráztató útmutatásait? Ha nem erre, akkor bizonyosan arra kell fordulnia, ha nem azt, akkor ezt az utat kell választania. Holott nem értelem ellen való-e holmi képtelen káprázat ijesztő tanácsát követni?
Azon tévelygőknek, akik idáig eljutottak, s ha eljutottak, akkor semmi kétség, alaposan benne kell járniuk az útvesztőben, kellékekkel segíthetünk. Mert az se biztos, hogy távoli fényeket látva csupán a szemük káprázott bele a sötétbe. A káprázók a valóságosnál is valóságosabb fényt keresnek, s aztán hisznek a fülüknek, ha látták a szemükkel. Ezek értelmük útmutatásában bízva az ijesztőbbnél is ijesztőbb utat választanák, mindig az ellenkezőjét, ezt az utat, és nem a másikat. Nehogy a kísérők tanácsát követve ijesztő káprázatokba tévedjenek, éppen azt választanák, amit nem választanának. Mikor is a másikon pillantják meg a barátságosan parázsló tüzet. A tűz fölött lebegő üstben bugyborékolva és gőzölögve forrong a víz.
Másként lenne, ha nem így lenne. A forrongó víznek nincsen tükre, gőzben tűnik el az arca annak, aki fölé hajol. Emez első üstöt úgy kell színültig töltenünk, hogy forrásában valósággal kibugyborékoljon, s fölnyíló buborékjai vessék szét a lobogó víz permetét. Nem lesz olyan földönfutó, aki ennek közelében otthon ne érezné magát. Azért, hogy a tűzről bizonyságot szerezzen, senkinek nem kell tűzbe tennie a kezét. Az igazságról tesz bizonyságot, aki a kezét a tűzbe teszi. És minél hatalmasabb volt a káprázatoktól való ijedelmem, annál erőteljesebb lesz érzésem káprázata. A tűz lángolását, a víz lobogását figyelni még az oktalan állat is közel settenkedik. Ember pedig különösen kedveli a gőz tünékeny álmát. Lesznek, akik ezek láttán szívesen lemondanának a távoli csillagokról, és lesznek olyanok, akik itt fognak lemondani arról, hogy nyomjelző fonalukkal bajmolódjanak. Kézzel kovácsolt, szépen megmunkált, roppant rézüst legyen ez, mely díszes kígyófejet formázó pikkelyes lábakon emeli magát a tűz fölé. Vizet pedig a lehető legtisztább hegyi forrásból vegyünk, olyan víz legyen, melynek gazdag teste van a sóitól.
Aki eddig is közönséges érzékeit követte, itt fog először megpihenni. Aki a csillagokra írta föl az útját, számított, itt fog közönséges érzékeire rátalálni. Aki a nyomjelző fonalának ajánlotta föl bizalmát, a királynak, csalódottságában itt ébred először önmagára. Elgémberedett tagjait melengeti mindahány. Alaposan benne járunk az éjszakában. És igen kevesen hevernek el ezek közül, hiszen ki tudhatná, hogy mennyi járatra jár az éjszakája, s mit hozhat egy virradat. Gondolataikkal ennek utána már nem is hagyjuk magukra őket; a pihenőt galádság lenne megzavarni, az érzékelőt megtéveszteni, s annak is bűn lenne nem többet adni, akinek nincsen mása, csupán önmaga.
Ezért aztán összesen hét üstöt kell elhelyeznünk e belső járatokban. Az elsőt közvetlenül kövesse a második, de hosszú út vezessen a harmadikhoz. Ennek egy kettős kereszteződésben kell állnia. És akkor megint ne legyen semmi más, hanem amolyan emlékeztetőként minden előbbire, a szokásos csönd csak, üres, setét. Míg a következő háromnak, egymástól tízlépésnyinél nem távolabb, egyetlen nyílegyenesen futó járat kellős közepén kell állnia. Végül az utolsó legyen mindezektől a legtávolabb, ám ne olyan távol, hogy ne lehessen rátalálni. S ha az elsőt színültig töltöttük meg a legfinomabb vízzel, az utolsóban egy cseppp ne legyen belőle, hanem ennek az üstnek a kényes falát oly erővel izzítsa át a tűz, amiként tudja. Aki hét üst mellett elhaladt, aki látta a vizet gőzzé foszlani, vágyának és várakozásának adta át magát.
Vak a vágy, és süket a várakozás. A léleknek ezek a részei nem tudnak elválni egymástól, nem tudnak egymással elvegyülni, és nem tudnak egymással összefonódni. Ketten kétfelé húzzák az élő testét. A várakozás arra kér haladékot, amit siettet a vágy. Ettől kezdve sokan fognak elhullani. A vágyakozás megállít, a vágy elragad. A majd hiába lesi a most szavát, a most nem láthatja a majd tekintetét. Aki nem viseli egymásban való megpróbáltatásukat, mintha egyszerre futna, állna. Botorkál, kúszik és kapar kínjában; földet, saját szarját zabálja. Persze a kísérőknek sem kisebb a megpróbáltatásuk. Nem kínálhatnak mást, mint az ilyenkor szokásos kegyelmi kellékeket. Szomjan halok, kiáltja az ember, mert a vágyának ez az első és ez az utolsó mondata. Elébb azt hiszi, kizárólag egy pohár kristálylón tiszta víz oltaná a szomját, utóbb poshadt pocsolyát szürcsölne szívesen. Mert van a víz szomjúhozása, s ez mikor vizet kap, akkor van a szomjúság szomjúsága. Ezeknek aztán nyújthat a kísérő pohárt, serleget, zivatart, felleget.
Többen eszüket vesztik, s ettől valóban elpárolog a szomjúságuk.
De a várakozás sem rózsásabb ennél. Miként a vágy, ez is tárgyat keres magának. S ahogyan a vágynak a szomjúság, a várakozásnak a remény lesz az első és az utolsó szava. Megvárom, míg vége lesz, ez az egyetlen reményem, így beszél magához az ember. Ha azonban vége, akkor ezzel együtt a reménye is eltűnik. Ha pedig eltűnik, akkor a várakozásnak végtelenné és reménytelenné kell változnia ettől a tudástól. A végre, így szól az ember önmagához, csak akkor lenne értelme várakoznom, ha nem a végtelent szakítaná meg. Hiszen a végtelent csak akkor szakíthatná meg holmi vég, ha nem lenne végtelen, akkor viszont vég sem volna, és ilyesmire várakozni nem is lehetne reményem. Ettől nem válik értelmesebbé a végtelen, főként egy olyan végtelen, amely a végre való várakozást sem ismerheti.
A tudás éhségét az értelem tüze hamvasztja el. Beteljesedik a királyok jóslata. Akiben a szomjúság az erősebb, tajtékozni fog, sikít és rikácsol, habzik a szája, míg az esze után elveszíti az eszméletét. Akiben az éhség az erősebb, annak kötegekben feszülnek pattanásig az izmai, szeme kifordul, nyelve lóg, mellére csordul a nyála, lélegző és dobbanó masinává változik. Ezen szerencsétlenek mellett a kísérők is szívet tépőn ordítoznak: „kivezetlek, kivezetlek”. De csak akkor mehetne az ember valamire ezzel, ha várakozása nem épp a reményre lenne földsüket. Mert akkor valamire kéne várnia, s ha éppen arra várna, mi végét veti, akkor nem kéne semmire várnia.
A kísérők nyújtanak továbbá ropogósra pirított jércecombot, bőven nedvedző narancsot, ám ezeknek csupán illatát érzik a vakságukban éhezők. Éhségét az tudja ilyesmivel csillapítani, akinek nem vette eszét a szomjúsága. Ha lenne színház az előadáshoz, akkor az eddig történtekre függönyt bocsátana a rendező. Ha lenne az előadásnak első, második és harmadik felvonása, akkor ez lenne a második. Az éhesek görcsös tekergéssel nyomatják ki a maradék bélsarat, a szomjúhozók veséje minden nedvet kiválaszt az utolsó csöppig. És jöhetne a harmadik felvonás.
Vakság és süketség, éhség és szomjúság, feszültség és lanyhulás, téboly és ájulat azokon nem vehet erőt, akik tévelygésük terének bensejéből emberi zenét vélnek kihallani. Mert amiként az sem biztos, hogy távoli fényeket látva csupán a szemük káprázott bele a sötétbe, abban sem lehetnek biztosak, hogy nem valóságos hangokat hallanak-e a csöndből kiáramlani. Így dobbanna, ha lenne szíve a földnek. Szél szólaltat meg így üres sípokat. Akárha ezeregy ember gyülekezne, elhalna, felelrősödne örökös mormogásuk kórusa. Pedig csönd van, és csend ennek a csöndnek a mélye. Idegszál pengve pattan, a kísérők kemény körmük élével pendítik, és gondosan húzzák meg rajta hajuk szálából feszített vonóikat. Mert biztosan a csend mélye fölött lüktet, és nem tud áthatolni azon a csöndön, mely buraként borul fölé. Csendből jő, és a csöndről visszasugárzik, amivé válik, abból származik.
Mintha olyasmi szólalna meg bennem, ami nem én vagyok. Mintha a feltámadó és az elhaló szenvedés hangszere lennék, e mormogó kórus kísérete. Enyém, mi a másoké, s mindez mégsem a mindené. Ha valakiről beszélünk, akkor ezt úgy szoktuk egyszerűbben kifejezni, hogy nincsen magánál. Ami más szóval azt jelentené, hogy másnál van. Mert aki készséges hangszere a szenvedésnek, másokét követi, de maga megy vele. A csöndnek nincsen hangszere, mivel nincsen benne másik. A szenvedés másokban keresi azt a helyet, amiben van. Másokban kíséri önmagát. Valaminek a kellős közepén kell lennie, a csend mélysége fölött valamennyivel, és valamennyivel a csönd burája alatt; így mondaná, ha mondaná. Aki pedig sem fölfelé nem tud menni, sem lefelé nem tud menni, ám idáig elért az útvesztőben, nem fogja azt kérdeni, hogy eléri-e, hiszen elérte, dolga sem lesz vele, hiszen rajta szólal meg, ami benne van, s benne szólal meg, ami kívül van rajta.
Most elmondom, hogyan jártam én, amikor idáig értem, s fogytán éreztem magamban az erőmet. Azok közé tartozom, akik vakmerőség híján nem rohannak, még csak nem is sietnek. Azok közé tartozom, akik nyomjelző fonált nem gombolyítanak. De a csillagok szépségét csodálni fölnéznek az égre. És nem tudok nem menni a lábamon, holott gyakran megállok. Járásom nyomát sem kívánnám hátrahagyni, mert a magam útjával nem szeretnék megtéveszteni másokat. Ítéletem lenne ítéleted, mintha lennék. Holott mintázat vagyok. Ilyen egyszerű az elképzelésem önmagamról. Sem a mintát, sem a fényt nem én adom. Ha voltam, kaptam. Mindazonáltal minden tagom érezteti, miként lesz egyre bőségesebb a voltam.
Arra vigyázni kellett, ingereim ne tegyenek e bőség érdekében erőfeszítéseket, mert a feszítés több erőt vett volna el, mint amennyi van. Olyan lassan mentem, hogy ez már határos legyen az ellenkezőjével, mégse lehessen belőle megállás. Ha nem így tettem volna, akkor ennek előadásától megfosztottam volna magam. A bőségnek jobban a birtokába juthatok, mégis ugyanazt kapom. Tenyeremet enyhén kifordítva vontam magammal a díszletfalon. Amíg a falon érezhettem ravasz szándékomat és fogyatkozó erőmet, függetlenül attól, hogy kölcsönösen éreztük-e egymást, vagy csak én az ént a máson, elmémnek nem volt mit tennie. Mikor ellenben űrbe ért, s ez annak a hiányát adta vissza, amit a tenyerem adott, akkor el kellett döntenem, hogy merre fordulok. Túl voltam már az őrjöngésen és a tébolyon. Annak az érzésemnek az őrültjévé váltam, hogy tébolyodott nem vagyok. Hallottam én is azokat a hangokat, amelyek minden valószínűség szerint nem voltak valóságosan hallhatók, s ezt minden bizonnyal józan bizonyítéknak használhattam volna arra, miszerint valósággal megtébolyodtam; meg a hangok nyomán láttam olyan képeket, amelyeket valójában nem láthattam volna, mindezek azonban abban segítettek, hogy ne legyek a kézzelfoghatók tébolyodottja.
Láttam olyat, amit nem láttam, nem is álmodtam soha. Kívülről láttam például egy romos templomot. Helyesebben egy olyan romjába dőlt templom hajójában álltam, melyet nem láthattam volna attól a sötéttől, amiben mentem a kifordított tenyerem nyomán. Lábam sem érezte, hogy törmelékben megbotolna. Magas tornya dőlt a hajóra, átszakította a tető bordázatát, s ezért nem volt csodálatos, hogy látom az ég megannyi csillagát. De nem néztem a csillagokra, mert a pillámat más okból kellett hunyva tartanom. Szívem nézett ki csupasz bordáim kasából. Szél játszott az orgona sípjain. S így a zene is csupán emlékeztetett az emberi zenére. Belefújt a szél a sípba, s minden fordítva történt, az elmozdított levegőtömeg visszanyomódott a síp garatján. És amint visszanyomódtak a sípjain a hangok, felnyüszítettek és felnyikordultak a hangok pedáljai.
Nem volt bennem fölös víz, salak. Kikönnyeztem, kivizeltem, nem volt mit ürítenem. Beleim lappadtan összetapadtak, testem alulsó nyílása mégis cuppogva tátogott még. Pillámat azért kellett hunytan tartanom, mert nedvességek híján kattogott volna üregében a szemgolyó. Mégis úgy éreztem, mintha olyan edény lennék, mely ürességét szeretné valamiként átüríteni. Túl voltam az utolsó üstön, újabbat nem találtam, hanem ennek a látványnak az ingerülte elkísért. Olyan tüzet kellett volna találnom, mely folyóssá teszi a rezet, hevétől szétcsuroghatok, s amikor a tüzem kihuny, a föld formátlan felületén lassan megdermedek. Fölszökött lázamban égtem, ez remény volt, s elmém e reménnyel telten miként mondhatta volna, hogy nem gondolkodik józanul.
Mindarról, ami ennek utána történt, másnak nem beszélhetek. Nincsenek kevesen, akik visszatérnek, és nincsen, aki megszegte volna szavát. Nem mintha bárkinek bármilyen fogadalmat kéne tenni, hogy tartani fogja a száját. Nekik úgy mondhatom, akárha magamnak mondanám, azoknak pedig, akik nem mentek be, és így vissza sem térhettek, hiába is mondanám, s így velük kapcsolatban nem lehetek szószegő, hiszen ők nem tudják; amit meg nem tudnak, nem is érthetik. Ezért nincsen teteje annak, hogy bárki fogadalmat tegyen a hallgatásra. Fogadalmat tenni olyan titkok őrzésére kell, amiket mindenki tud. Mint mikor a színházban színházat játszanak.
Valami megjelenik előtte, amit eddig is tudott, de eddig nem jelent meg, s ezért a tudása nem válhatott érthetővé. Látni akarta, és most láthatja. Érteni akarta, és majdhogynem megértené, amikor ebben a dologban megjelenik egy megszólalásig hasonló másik dolog, amiről nem tudott, és nem is érti. Ha pedig így vannak egymásba rejtve dolgok, akkor maguk a dolgok őrzik a legbensőbb titkukat.
Aki az útvesztő legközepébe ér, akárha kikerült volna belőle. Szemének golyója megcsikordul üregében, pilláját meg kell emelnie. Mert a szemhéján átsugározó fényből érzékeli, hogy immár nem azon a helyen van, ahol volt, nem oda ért, ahonnan elindult. S amikor erről megbizonyosodhatni, felcsapja tisztánlátásának bőrfedőjét, arról bizonyosodik meg, amit már különben is tudott: nem hazudik a képzelet, nem, csak éppen nem tud nem nagyot mondani. A képzelet vakító világosságra számít, ám a tapasztalat inkább olyan homályt mond, amiről nem lehet eldönteni, hogy az alkonyaté-e vagy a hajnalé. Illetve ahány szemhunyás, annyi változás, ezt mondja a tapasztalat, hol alkonyati szürke, némi langymelegben elkevert vörössel, hol hajnali szürke, némi dércsípte kékkel elkeverve. Ami nemcsak önmagához képest változás, hanem változást jelent ahhoz az éjszakához mérve is, amiben addig járt, nem beszélve azokról az emlékeiben élő nappalokról, melyeket az útvesztő bejáratánál elhagyott. Kihunynak vagy éppen fölpislákolnak a csillagok. Mintha ebben az új időszámításban hajnallá zsugorodott volna a nappala, és alkonyattá az éjszakája. Mintha mindannak csak előlegét kapná, ami lehetne, ez pedig mindannak a ráadása lenne, ami már nincs.
És ugyanazon a fennsíkon vagy pusztaságban áll, ahonnan elindult, most ellenben nem a hegyek keretezik a körkerek látóhatárt, vagy nem a sivatagi homok redőzött tengere hajlik az ég alá, hanem az elhagyott falak. Messzi vannak. Vályog vagy sövény, most igazán egyre megy, olyan messzire alig láthatni. Szabadnak mondhatná magát, megszabadultnak, ha nem lenne ebbe a mégis látható messziségbe bezárva. Maradt még egyetlen sóhajnyi óhaja, ami nem változott át valami mássá, valami olyasmivé, ami nem hasonló és nem különböző, amit poggyászként cipelt magával. Meg kéne találni a kijáratot, ki akar kerülni. De milyen kikerülés lenne az, ha ennyi tapasztalattal oda térne vissza, ahonnan elindult? S nem ott van-e? Másfelől miként szelje át e roppant pusztaságot? S amennyiben mégis elhatározná magát ilyesmire, milyen irányba induljon el a kellős közepéről? Lehetséges-e irányt választani egy olyan helyen, ahol se éjfél, se dél, hanem ha egyik pillantása kiválasztja a hunyori Hajnalcsillagot, akkor a másik pillantásával a pisla Alkonycsillagot látja.
Hiába megyek, ugyanott vagyok, illetve másutt vagyok, ám ugyanaz lesz a más, és akkor mégse hiába. És nem ezeregy ember gyülekszik a mormogás kórusát dalolni, hanem ezeregy vagy mégennyi számolatlan lélek leng a térben. Kizárólag azt tudom, amit nem tudok. Az érzékek valamennyi tévedése megannyi bizonyossággá változott. Megmakacsolhatom magam, ragaszkodhatom a tudáshoz, akár a mindent tudáshoz, ám ez éppen annyit tesz, mintha rögeszmésen hirdetném a tudatlanságomat; hiszen mi másból származhatna a tudásom, ha nem ebből, amíg amabból kizárólag a tudatlanságom származhatik. Elhamvadó tüzek füstfoszlányai.
Alkonyi párák inognak a meleg homályban, és hajnali ködöket lendít a hűvös szellő. Az egyik szemhunyásba belefér a nappalod, a másik szemhunyásba az éjszakád. Ők azok, akik elmennek, és ők azok, akik visszatérnek. Ezekről a nappalokról és ezekről az éjszakákról nincsenek emlékeik.
Szapora lábfej kecses sietése a föld fölött, kifordított, üres tenyér a sors bevájt nyomvonalával, büszkén hajló orr, lebomló, súlyos hajfonat, nyitott seb a mellkason, tétova mosoly az ajak puha párosába zárva, borzongó bőrszelet gyöngéd pihékkel, ágyékhoz hajló dombvonal; az nem ehhez tartozik, és ez nem tartozhatik ahhoz. Barázdált homlok, annyi mindent látok, fölsorolni nem tudom, égbe nyújtóztatott karocska, lélegzetnyi párafolt, jeges szem tekintete, előrelendülő kebel, soványan púpos lapocka, fodros forradás, hónalj katlanának hűlt izzadságban összetapadt hínárjai; egyikhez nyúlnál, és a másikat sem tudnád megérinteni. Egymásba érnek, egyetlenből oszlik szét valamennyi, akárkivé mégsem egyesül. Úgy hallható, akárha valamennyi valamit állandóan mondana, hol halkan, hol hangosan, beszéd mégsem lesz belőle, dal sem; az egymástól különbözők lüktetésének kórusa.
Mindenki azok valamijét látja itt, akiket egészükben soha nem láthatott. Ez a lélek óhajának utolsó erőfeszítése: magához ragadni és elrendezni elhagyott vonzalmainak tárgyait. Vonzalmaira emlékezik, de nem érez vonzalmat irántuk. Emlékezéssel vesz elégtételt azon emlékein, melyekhez immár nem fűzik érzései. Látását összekapcsolta az önérzékeléssel, így emlékezett. Így azonban se a másikat nem tehette önmagává, se másikká nem lehetett önmaga. Hol a szájába vette, meg nem ehette, hol a kezébe, legalább megfojtani, hol a gondolatába, de egyszerre valamennyibe épp úgy nem tudta bevenni, mint ahogyan egészben másnak átadni sem. Hol a kezét kínálta, hol a száját, hol a gondolatát, de nem a gondolkodását, amit nem lehet szétosztani. Hol az érzéseit hibáztatta, hol a látását, hol mások érzéseit, és mások helyett talált egy másikat, mégis másik maradt vele szemben.
A kísérők nem voltak és nem lesznek emberek. Most szürke bársonyharisnya van a lábukon, szürke bársonypapucs, szürke bársonytrikót viselnek hajlékony alakjukon, szürke bársonyból készült maszk fedi el az arcukat. Erre azért van szükség, hogy ne láthassa senki önmagát se ebben a hajnali vagy alkonyati szürkeségben, mint ahogyan az éjszakában sem tudta a látásra bízni önmagát. Ha nem látja, vonzalmat sem érezhet iránta. A hóna alá nyúlnak és viszik. Lebeg a szürke föld fölött a szürkén lengő lelkek tengerében. A láthatókból nem összerakható, ami látható volt. Az érezhető emlékek híján érezhető. Más a volt, és más a van.
Nem lesz más. Mert a kísérők ekkor egy szót se szólnak, amivel megtörnék a csöndet, és a csendből visszahullhatna szavuk, hanem magasba emelnek, és minden ruhádtól megfosztanak. A csupasz test önmagának a jelvénye, és nem másnak. A ruha a csupaszság jelvénye volt, és kinek lenne kedve mocskos és bűzös kacatjait még hordani? Azoknak a nőknek a viselkedése helyeselhető, akik férfiruhában járnak, és azoknak a férfiaknak a vilsekedése, akik női ruhát hordanak. Nem azok rejtik el a csupaszságukat, akik jelvényként hordozzák egymás előtt a másságukat. Ezeket a szerencsétlen jelvényhordozókat még az álmuk sem védi meg attól, hogy össze ne cseréljék a mintát és a mintázatot. Tenyerükön hordozzák a csupasz testet a kísérők, valósággal röptetik. Bőrén selymek horzsolódnak, hol alkonyati, hol hajnali levegő hűvöse, rőtje, kékje. Miért kívánna földet érni talpa? Az egyikből a másikba ér, röptének van még iránya, holott már nem halad. Látásának sincsen többé se kérdése, se állítása, a szürke legfeljebb fehéret vagy feketét kívánna, valamivel többet a szürkénél, vagy ennél valamivel kevesebbet. Érzésére azonban érzés válaszol. Most ettől fogják megfosztani.
Süllyed a homályban, vagy a homály süllyed. De nincsen világosabb és nincsen sötétebb homály. Földet nem érve süllyed és csak süllyed, ám nem tehetetlen tárgyként zuhan. Ennek a vonzásnak a kísérők csak akkor adják vissza, mikor elérik vele a víz színét. Mintha a vízszint feszes hártyája megtartaná, de kirántják alóla tenyerüket a kísérők. A hártya pattanva átszakad, ordítás hagyja el az ajkát. Az ordításhoz pontosan annyi erő kell, amennyi van, és nem árad ki több levegő vele, mint amennyi a tüdőben megmaradt. Az édes víz rögvest átveszi, előbb behatol a pihék és a szőrök erdejébe, elönti a zsíros pórusok kráterjeit, átömlik a fogak kerítésén, földönti a nyelvet, lezúdul a nyelőcsövön, a garat reteszét visszatolja, feltölt és kitölt minden nyílást, rést, hólyagot, rálép minden feltalálható buborékra, ezeket a levegőket fölküldi a levegőnek, s amikor elvégezte ezt a dolgát, kedvtelve szemügyre veszi, hogy mit kapott. A víznek számlálhatatlan nyelve van, s ezért nincsen olyanja, ami ne lenne nyaldosás. Nézésével is nyaldos, és gondolkodni sem tud másként, minden gondolata nyaldosás, gondolkodása is nyaldosás. A hosszú hajak minden szálán végigvezeti a tekintetét és a gondolkodását, a belenyalással és a körülnyalással a tövükig meglebegteti ezeket, majd ravaszul egybesodorja, nyelvére vonja, s ennél fogva vonja magával, miközben egyetlen nyalással szétlebegteti a karokat és a kéz ujjait, a lábszárakat és a lábak ujját, nyelvét becsapja a mellek közé, végignyal a domború hason, és alányal a gerinc csigolyáinak, lenyalja a szőrzetet, besiklik a hasíték hínárosába, selymes lebenyeket lenget, vagy benyalja a fütyköt, nyelve élével pöccinti föl a heréket, kicsit meg is csavarja, alányal, elválasztja a fenék dombjait. Zubog, örvénylik, bugyborékol, ennyire örül a merülő testnek, és nem kell sok alányalás se, átfordítja, hogy szétlebegő karokkal hasmánt merüljön, nyíljanak el a nyílásai. Legyen bármily mély, a víz alatt vízfenék van, a vízfenék alatt föld van, tűz van a föld alatt. A víznek annyit kell megtennie a merülés ellenében, hogy övé maradjon, amit megkapott, s amit megtehet, megteszi. Addig fogja forgatni, simítani, csiszolni, nyalni, míg fölpuhítja és lehántja a hámréteget, szétfoszlatja és lesikálja a csontokról az izomrostokat, az inakat szétzilálja, szétúsztatja az ereket, a beleket és az idegszálakat; húzza és vonja, míg ízesülésük elszakad. A velőt kioldja, ezeket kicsi csöppekben küldi föl, a csontok üregeit tisztára öblíti, és addig mossa, lötyböli, míg víznyelve az átlukadt csontfalon víznyelvbe csap. A tűz hamuvá éget. A föld elkever. Vízzé old a víz, s mikor víz leszel, akkor nyaldosás. A földben megmaradsz. A tüzet legfeljebb táplálhatod, vagy helyszíne lehetsz égésének. A levegő nem fogad be, abból, aminek teste van, aláhull, és levegővé soha nem lesz.
Alábuknak a kísérők, maguk is megízlelik a vizet, de ki tudná megmondani, hogy kinek engedik meg és kinek nem engedik meg a vízzé való átváltozást? Vannak, akiket kiemelnek a vízből, s nem állítanék ilyesmit, ha velem is meg nem tették volna. Ezeket aztán lihegve vonszolják a partra, hogy elvégezzék vele sietős dolgukat. Két lábánál fogva emelik föl, rázzák, paskolják, lengetik, míg ki nem okádja magából, ami beléfolyt, majd ziháló ajkukat tapasztják a szájára, lélegeztetik és csókolják, tagjait forróra dörzsölik, egyikük tenyerének élével sújt a mellkasára. Mikor lélegzik, szíve földobog, kiterítik, mint a halottat, holott él. Most nincsen vele dolguk; leráncigálják magukról lucskossá lett bársonyruháikat, arcukról maszkjukat, lábukról bársonyharisnyáikat, szárítkoznak a hűvös hajnalon. A vér pedig útjára indul, levegővel telítődnek a tüdő hólyagjai, beszív, kifúj, kidobban és visszatér.
Előbb vagy utóbb megmoccannak a pillák, s mint aki mély álomból riad, megrezzennek a végtagok. Aki ilyenkor föltekint, önmagát látja meg egyben vagy másban, vagy sokakban, de nem tudhatja, hogy önmagában. Nem tudja, hogy sokan vannak, mert ha az egyik a másiktól nem különbözik, akkor nem lehet egyetlenegy se. És nem tudja, hogy ezek a sokak azonosak lennének önnön magával, hiszen nem látja egyetlen önmagát. Ha nő, akkor nők, s férfi, ha férfiak. Akkor tudhatná, ha nem így lenne, akkor azonban rögtön mást kéne tudnia. Mert a látható csak akkor lenne észlelhető, ha valami másban válna láthatóvá, ami benne van. Karjainál és lábainál fogva elég kíméletlenül megragadják, visszavonszolják a vízhez, felhajítják, és a víz föltött többször megpörög. Hol eget, hol vizet lát. Úgy fogják föl, hogy a víz színén láthassa önmagát.
De ez nem önmaga, hanem tükörképe annak az önmagának, amit tükörkép nélkül másokban lát. Tükröződés nélkül nem adatik meg látnia. Ennyit viszont elegendő látnia a tudáshoz. Meglendítik, tükörképétől durván elszakítják, és kihajítják a puha partra. Összecsuklik, ám nem hullhat vissza öntudatlan önmagába, mint a zsák. Megállnak fölötte tükörképének lábai, lenyúlnak érte karjai, fölsegítik önmagát, hogy úgy álljon biztosan a talpán e tudással, ahogyan önnön talpán állnak a lábaik. Ábrázatukon se lát mást, mint amit a tükörképén láthatott, és egyetlen porcikájában sem különböző, csak a tükörképétől. Amiben olyan önmagát őrzi, ami mása, de nem önmaga. Az a kar sem különbözik a karjától, amelyik magához rántja, és az a kar sem, amelyik eltaszítja önmagától. Gyámoltalanul tántorog a taszítások és a rántások között, minden ábrázatából visszanéz az eszmélete, mely megszólalásig hasonlít önmagára. És e kedves játékukat addig űzik, amíg el nem veszíti gyönge eszméletét.
A kísérőknek nincsen, mint ahogyan a minta sem változhatik. Az eszmélet annyi, mint a tükörkép. Aki meg nincsen eszméletén, annak nincsen tükörképe önmagáról, mégsem lehetne azt mondani, hogy ne lenne önmaga. Ezek a kísérők. S ha már összecsuklott, és kellőképpen elveszítette az eszméletét, a kísérők is elérték a céljukat. Önmagukat emelhetik föl benne, amit egyébként először és utoljára tesznek meg ebben az előadásban. Aztán meglengetik az ilyen szerencsétlent egyszer, kétszer, harmadszorra is, és amikor a legnagyobb a lendület, egyszerűen elengedik. Repül, zuhan, és annak az útvesztőnek a legközelebb eső járatában ér földet, azon a helyen, amelyet el sem hagyott. Máskülönben ez a hely elég messzi van.
Kivel mi történik, embere válogatja. Nagyot nyekken, az biztos, vagy döndül, mint a homokzsák. Van, aki nem áll a talpára többé. A királyé a nappal és az alkonyat, amivel mintha azt mondanánk, az egyik a ragyogó páncélzata, a másik a vére. Az éjszaka és a hajnal a királynőhöz tartozik. Amikor egyikük eltűnik, megjelenik a másikuk, egymást soha nem láthatják, hiszen összetartozók. Mint ahogy az útvesztő bejárata annak bejárat, aki bemegy rajta, de annak, aki kifelé megy, kijárat. A királynő külleméről vagy ruházatáról sem lenne érdemes semmi határozottat mondani. Éjszaka különben sem látható, s akire felvirrad e hajnal, azon kívül, hogy nem tudja elválasztani a láthatót az érezhetőtől, semmi bizonyosat nem tud mondani se róla, se önmagáról. Amivel mintha azt mondanánk, hogy a királynő a meleg és puha sötétség hűvös eszmélete. Ez pedig vagy jelent valamit, vagy nem. Ő gyűjti össze az elhullottak tetemét, eltemeti őket, vagy máglyát rak belőlük, és elégeti. A szomjúságuktól tébolyodottakat saját keblének sűrű tejével itatja. Kíméletesen kivezeti azokat, akik a talpukra álltak, mégsem találják meg a kijáratot. A véneknek a hóna alá nyúl, az ifjaknak átkarolja vállát. Van, akit a szépségével kísér el.