Családi kép, lila alkonyatban^*

Ha az autóbuszról leszállok, jól körül kell néznem. Mintha a páros oldal a páratlan tükrébe nézne, a szűk utcában egyformák a házak. A házszámot nem tudom, de az ösztöneimre – bármilyen zűrzavarosak – nyugodtan rábízhatom magam, gondolom. Elindulhatok. Felnézhetek, és megkereshetem a harmadik emeleti ablakot. A két szembenéző ablakot, mert csak így tudom eldönteni. De mindig át kell mennem az utca túlfelére – mintha mindig felcserélné közben két felét, mintha mindig szánt szándékkal megtévesztene, mintha mindig felszólítana, hogy mégse bízzam az érzékeimre magam – át kell mennem az utca túlfelére, oda, ahol a harmadik emeleti ablakban cserepes virágot tartanak.

A lépcsőházban két idős férfi díványt cipel, arcuk vörös, lélegzetüket visszafojtják, és egy fiatal lány kíséri őket. A sarokba kell húzódnom, hogy elférjenek. Érzem a két férfi szagát, a lány szagtalan. Aztán becsöngetek.

Anyai nagynéném – a nála tett látogatás időpontjában – éppen hetvenéves, és mintha nem is valóságos nagynéni lenne, hatalmas, bordó bársonnyal bevont karosszékben ül, közvetlenül az ablak előtt, de háttal az ablaknak. A karosszéknek nagyon régen, legalábbis azóta, amióta emlékezem, így van a helye. És minden pontosan a helyén van. A nagynéném, mint minden látogatóját, engem is a kényelmetlen támlásszékre ültet. Mankói ferdén a zongorának döntve, s ha karját akár ő, akár a moccanására is figyelő udvarias látogató kinyújtja, a mankó könnyen elérhető. Még soha nem láttam a nagynénémet felállni.

Az ajtót Adél, a kicsi szomszédnő nyitja ki – ő is valamilyen rokon –, és amíg a hosszú, sötét előszobán végigmegyünk, anélkül hogy egyetlen szót váltanánk, sok mindenben megegyezhetünk.

A bordó karosszék puha bársonyában, közvetlenül a nagynéném keze alatt – csak a karfa hajlata alá kell az ujjának araszolnia – egy csengőgomb található. Amolyan vészcsengő. Többféle célra. Lenn, a házmesternél ad vészjelet. De ha a nagynéném nincs egyedül, akkor a nagyobb biztonság kedvéért Adél is itt ül a kályha mellett, horgol. A kész csipkekosárkákat cukros vízben keményíti, és csipkevirágokat, csipkemadarakat helyez belé, zsúfoltan, de nem ízléstelenül. Ez eladásra készül, de két sikerültebb példány a szobában is látható, az egyik a vitrinben, a másik – mintha nagynéném fényes leánykorára lenne emlékeztető, akár egy díszkoncerten átnyújtott virágkosár múmiája – a zongora tetején. Adél sámlin ül, s ha magában van is, összeszűkült szemmel, éles tekintetét a ráncokban tüntetve el, mániásan mosolyog, s ha a nagynéném biccent, akkor gyorsan, tagolatlanul beszélni kezd. De éppen így, biccentéssel, akár el is hallgattatható. És ha nem beszélhet, jelenlétével nem zavar; a kályhához dől, összezsugorodik, mosolygós felpillantásaival csak a nagynénémmel szemben ülő látogató hátát érintheti. Vagy a nagynéném tekintetét.

Az ellenfény borúsabb napokon halványabban, derűsebb napokon erőteljesebben világítja át a nagynéném súlyos koszorúba tekert, fehérre őszült haját, ám az arc mindig árnyékban marad. A nagynéném a múltjából él. Nemcsak egy magas kitüntetés tulajdonosának mondhatja magát – amit azon érdemeinek köszönhet, aminek bénaságát –, hanem az átlagosnál jóval magasabb nyugdíj is jár neki, és kifogástalan neveltetésének köszönhetően még latint, görögöt és németet is tud tanítani, s ezért – tekintettel arra, hogy a családi örökség is az ő kezében van – csaknem gazdagnak mondható. Félúton a kályha és a bordó karosszék között, a támlásszéken ülő tanítványt vagy látogatót két láthatatlan szempár ellenőrzi. De ha a tanítvány vagy a látogató figyelme mégis elég állhatatos ahhoz, hogy dacolva az ellenfény erejével, a fej önárnyékában kikeresse a szemet, akkor vizsgálódásai során csontos, majdnem férfiasan kemény arcot lát és vékony, színtelen szájat – mintha e szájnak minden pillanatban valami megújuló, valamilyen hangképzésbe tolakvó fájdalmat kéne visszapréselnie – a száj fölött meglehetősen hangsúlyos bajuszkát – annak a lágy piheképződménynek öreges burjánzása ez, ami egy ifjú nő szép szája fölött még oly izgalmas lehet – erőteljes ívű karvalyorrot, s végül, a kutatás céljához érve, a szemfehérjével összesárgult, fátyolosan színehagyott íriszt, ami az erőszakosnak mutatkozó arcot mégis az aggkori tompaság kellemes bizonytalanságába vonja valamiképp. A nagynéném olyan mozdulatlan, mintha egész teste béna lenne. De tekintete nemcsak a homály miatt megfoghatatlan. Nem villan, lassan mozog, élő tárgyakat, éles testet elkerül. A levegőben érzi jól magát.

A szemközti ház harmadik emeletén széthúzódik a csipkefüggöny az ablak mögött, de sokáig nem történik semmi.

A nagynéném kezét nézem a karosszék bordó bársonyán, és felmérem a távolságokat.

Aztán egy férfi – atlétatrikóban – váratlanul mégis kinyitja az ablakot – a párkányról és a homlokzat elfeketedett stukkóalakzatai közül lustán lebbennek ki az utca fölé a galambok – a férfi kihajol, körülnéz, kiköp, majd nagyon gyorsan becsukja az ablakot.

Hangot nem hallani. A szobában is csend van, hiszen addig nem szólnak, amíg én hallgatok. A zongorához támasztott mankó egy karnyújtásnyira. A nagynéném még csak rövidlátó sem lehet, betegségre soha nem panaszkodik. Az ajtó elég messze van. Na, isten hozott! – mondja elégedett hangon, mint aki vár, mint aki aggódik, s lám, mégis egészségesen a szobába lépek. Ha most a mankót megragadnám, és a fejére sújtanék! Nézem a nagynéném kezét. Nem lenne elég egyetlen mozdulat; a megragadott mankót egy másik mozdulattal kéne a fejre irányítanom, csak akkor indíthatnám a csapást. A mozdulatok közötti érzékelhetetlen szünetben – s e ritmust semmilyen ügyesség meg nem szüntetheti! – nemcsak Adél sikítana – bár cinkos hallgatásában is reménykedhetem! – de a csengő gombjára kapna a nagynéném ujja is; hacsak bénává nem némítaná őket a rémület. Megkavarom a teám.

„De ha nem pénzért, akkor miért?” – kérdezem.

A hó lassan, pelyhesen ereszkedik.

A nagynénémnél nemcsak jó teát kapok – kandírozott gyümölcsöt, meggyet, sárgabarackot, cseresznyét adnak hozzá még nyáron is –, de a tálaláshoz is értenek. Ám kérdésemre válasz nem érkezik. A görgőkön guruló asztalkán – amit maguk elé húznak a tanítványok is – aranysárga selyemabroszon csontszínű porcelán, kristálytál, kétágú villácska, amivel a cukortól üveges gyümölcsöt felszúrhatom, ezüstök.

„Akarsz vajas pirítóst?” – kérdezi a nagynéném, s mintha bólintana.

„Milyen egyszerű lenne úgy!” – szólal meg Adél. „Hát persze, milyen egyszerű! Azt talán még Henriette-nek sem meséltem el, olyan rettenetes, olyan megalázó ilyesmit hallani, s bizonyos dolgokat az ember inkább örökre eltemet, vagy legalábbis ebben reménykedik, ugye Henriette?”

Elhallgat, és a nagynéném mozdulatlan.

„Nem bírom, nem bírom magamba fojtani, ne is haragudj Henriette, mégis elmesélem. Amikor azt mondta, hogy most, bár erről a védője bizonyára lebeszélné, de ha lehetne, ha segíthetne valamiben, hiszen a vád is, a védelem is holtpontra érkezett, akkor az érzelmi életéről szeretne vallani, s eddig erről azért nem meséltem, mert félek, ha mégis elmondanám, akkor eltorzítanám a gondolatait vagy az érzelmeit, s ezáltal, ha a magam képére formáznám a tényeket, magam is belekeveredem, inkább csendesen gondolkodtam róla, nem, el nem felejtettem, sőt, próbáltam kiélesíteni, rögzíteni, de oly szégyenletes, hogy benne, ezt mondta, hogy az ő érzelmi életében a gyengédség és a halál, a kegyetlenség és az élet olyan kapcsolatban állnak, mintha egy angyalnak folyton egy patással kéne párosodnia, s ilyesmit először akkor érzett, most nem akar kitérni más, korábbi, de szintén a tárgyhoz tartozó emlékeire, amikor az anyját mosdatták, ennél bolondítóbbat nem látott azóta sem, a vízbe mártott mosdókesztyű a test hajlataiban vízcseppeket hagyott, harmatos lett a szőrzet, és soha világosabban nem mutatta különbségeit élő és élettelen, mert a test anyaga hiába bonyolította túl magát olyan rejtélyes módon, ha a víz az örökkévaló, s itt az egyszerű és az összetett kapcsolatára kéne kitérnie, de az utolsó szó jogán, majd amúgy is kérni fogja, hogy a siralomházban közvetlenül az utolsó pillanatok előtti gondolatait lehetősége legyen papírra vetni, a legelvontabbakat, de most még az érzéki tapasztalás szintjén marad, az emléknél, mert amikor rájött, hogy a test ezeket a cseppeket már fel nem issza, a pórusok örökre magukba zárták a húst, és nem préselnek ki többé cseppeket, mintha a testet a halál bezsírosítaná, akkor, igen, akkor érezte először, pedig még gyerek volt, vagy tán éppen mert gyerek volt, bár természetesen nem értette, hogy mit érez, élő testet kéne így kiteríteni! vagy ha őt terítenék ki, így, meztelenül! és a késsel belémártani, vagy ha a kést belémártanák! mint a szalámit, szeletre! érezhetni a hatalmat azon átmenet felett, amely az élőt halottá és a halottat élővé formázza át, hiszen ez a hatalom az, ami csak átmenetként érzékelhető, és ha valami spirituális ízzel is fűszerezni akarná mondandóját, akkor azt is elképzelhetőnek látná, hogy igenis Istenné válni, s ezért hagyta hidegen a boncterem, de ezért vonzódott jobban a kísérletekhez, a viviszekcióhoz, például a hasdúcláncosok, e nem túl jelentékenynek látszó állatfajta, például az egyszerű földigiliszta, amelynek fölszeletelése nem gyilkosság, hanem az élet megsokszorozása, a léte fölötti isteni rendelkezés tehát szabadon tanulmányozható, habár! ha már itt tartunk! morális szempontból gyilkosság ez is, hiszen a földigiliszta csak eredeti, mondhatnánk, fejlődéstörténeti hosszában természeti vagy isteni teremtmény! ha tehát felmetéljük, és ezzel megsokszorozzuk az életét, akkor mégis a gyilkosságnak egy izgatóan paradox formájáról beszélhetünk, hiszen a moralitás kritériuma soha nem lehet sem a cél, sem az eredmény, a moralitás nem lehet forradalmi, az egyedit, az individuálist kell szem előtt tartania, s aszkéta módon tisztelni minden élőt, de arra persze senki nem tud válaszolni, hogy vajon minden szerves képződményt individuumnak kell-e tekintenünk? amíg a földigilisztát nem említette, csend volt, de akkor kirobbant a felháborodás, dobogtak, s a bíró maga is oly kényesnek s annyira minden tanulság nélkül valónak látta ezt a vallomást, hogy a termet kiüríttette, pedig állítólag akkor mondta el, hogy ő, ellentétben azzal a mesével, amit az ügyvédje volt szíves kitalálni, nemhogy gyűlölte volna áldozatát, de ha szerelemnek a bármily rendű vagy rangú élő iránt érzett minden értelmi korlátot áthágó halálos szenvedélyt értjük, akkor attól kezdve ő szerelmes volt egy kicsit, és kéri, ne keressenek mélylélektani összefüggéseket, mert az anyjához való hasonlításnak igaz, hogy szerepe van, de ennél sokkal jobban izgatta az élettel való rendelkezés problémája, az átmenet, s annak fokozatai, s ha őt most felkötik, akkor csak az történik meg vele, amit minden szerelmes csillapíthatatlanul kíván, de félelmében, hiszen az, amit akar, valójában csak a közös halállal lenne megvalósítható, az életbe rondítja bele szerelmét, hozzárondítja, de ő ezt nem akarta, neki a félelem csak kegyes ráadás, olyan kéj, ami éppen az átmenet lélektanába világít, olyan élvezet, amit a nemzőszervek dörzsölésével még csak megközelíteni sem lehet.”

Mintha testüket érinteném, nevetésem furcsa csendbe ér. Adél hagyja, hogy a cérna az ujjáról álmosan lehurkolódjon, az ölébe hulljon, sötétbarna flanellpongyoláját összehúzza a nyakán. A kályhához simul, a sámli kellemetlenül csikordul a csempe szélén. A nagynéném mozdulatlan, de egy kicsit azért följebb emelte a fejét. És mintha az se lenne igaz, ahogy lényegtelen közléseik nyomán az életüket elképzelem; a délelőtti szöszmötölések ebédig, a tanítványok érkezése, a tejeskávé brióssal alkonyat után, a megágyazás, Adél távozása, az előszobából behallatszó biztonsági zárak kattogásában az utcán surranó gépkocsik lámpáinak vonulása a mennyezeten, a sötétben kényelmesen elterpeszkedő zongora és az éjszaka.

„Miért nevetsz?” – kérdezi a nagynéném, és a hangja megreked.

„Nevettem volna? Nem! Talán csak azért, mert olyan váratlanul ért, és mintha nem is lenne igaz, bár nagyon mulatságosnak és kereknek tűnik, és te talán tudod, hogy miért, de mintha csak Adél találta volna ki.”

„Adél!” – kiált a nagynéném.

Adél nem válaszol, de a nagynéném nem türtőzteti magát, hallanunk kell kis sípolásait.

„Nézd!” – mondja egy árnyalattal talán még annál is hangosabban, mint ahogy szeretné, de elakad, teste tehetetlenül megvonaglik a karosszék sötétedő bársonyán, majd ismét meggondolja magát, váratlanul felém fordítja a fejét, de az arcából már semmit sem láthatok, haja világít. „A látogatásaidat általában másfél órára tervezed, s ha jól számolom, körülbelül tíz perced még hátravan. Arra kérlek, hogy ezt a tíz percet add nekem. Hosszabb nem leszek. Nagy ajándék lenne, mert nekem nincs jogom beszélni. Ezért hallgatok. Én egyszerűen csak élek. Se többet, se kevesebbet nem akarok. Annyit eszem, amennyivel ez az állapot fönntartható. És helyzetemben nem érzek semmi kivételest, mindenki úgy van, ahogy én vagyok, csak a szükséges következtetéseket nem vonta le. Nem jutott el odáig, hogy sajnálja azt is, amit kiszar, mert ez is csak pocsékolás, anyag, s ezért arra törekszem, hogy minél kevesebb legyen. És aki olyan ifjan, mint amilyen most te vagy, lemond arról a józan óvatoskodásról, amit célszerű anyaggazdálkodásnak, tehát az élet fönntartásának nevezhetünk, és nemcsak a gyomrát tömi pazarlóan tele, csak figyelem, hogy egyszerre fölzabálsz egy egész tálka kandírozott gyümölcsöt, amit csupán udvariasságból tálaltatok, hanem az érzékeit is a hányásig csiklandoztatja, és sajnos mindig akadnak kalandor szellemek, akik ebben segítséget nyújtanak! hetérák! az úgy bizony, úgy pusztul ki ebből a világból, mint egy kutya. Gyorsan és nyomtalanul. Ami önmagában véve egyáltalán nem sajnálatos. És ezért tulajdonképpen nincs is mit mondanom. Még ezt a tíz percet sem tudom elvesztegetni veled. Csak zabálj! Még hagytál egy cseresznyét!”

Érzem, hogy Adél feláll a hátam mögött.

„Téged valóban meg kéne ölni, Henriette!”

A nagynéném panaszos, de élvezetteli nyögéseket hallatva a fotel támlájának dönti magát. Sokáig hallgatunk.

„Most végre elárultad magadat Adél!” – szól később a nagynéném. „Nem csöngetek, hiszen a terveidben úgyis mindenki benne van. Üssetek. De a mankó nem elég kemény. A balta úgyis ott van a kályha mellett. Becsaptál, azt mondtad, hogy majd engem védsz vele, de tudtam. Tudtam, hogy mire kell. Miért nem mozdulsz, kis unokaöcsém? Nem hallottad a történetet? Bár bevallhatom, hogy néhány évig valóban azt hittem, Adél igazat beszél, mert egyszer éjszaka valami szörnyű dulakodásra riadtam, de neked találta ki! és kérdeztem reggel Adélt, s akkor találta ki, hogy valamilyen fiatalember lakik itt fölöttünk, annyi idős Henriette, mint a te unokaöcséd, ő is árva, és mindenki nagyon komoly embernek ismerte eddig, a lépcsőházban mindig köszön, nagy tudományos karrier előtt áll, már ilyen ifjan az élettani tudományok doktora, s ha most a te unokaöcsédnek is elbeszélnénk ezt Henriette, akkor sikerülne elriasztanunk, akkor lekopna végre, azt hinné, gyilkossági szándékkal gyanúsítjuk, mert az ilyen fiatalurak előtt úgy látszik hiába is hangsúlyozod, hogy egy megveszekedett vasunk sincs a párna alatt, és kár a gőzért, a bizalomgerjesztő szegfűkre is kár a pénzt kidobni, ilyenkor télen, szálja legalább tizenkét forint, ha látja az ezüstöket, amivel az udvariasság kedvéért tálalunk, rendben van Adél, és az érzelmeim felforrósodtak Adél iránt, ez valóban sikerülhet, hiszen ő ismer engem, gondoltam, tudja, hogy nekem milyen kínt okoz, hogy te itt teljesen fölöslegesen megeszed a kandírozott gyümölcsömet, és kannaszámra iszod az angol teát, és németül még mindig nem tanultál meg rendesen, pedig tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Én erre súlyt helyezek. De itt senki nem tanul meg tisztességesen. Csak dadognak, mert lusták és buták. Hol is hagytam el? Adél! Valamit akartam mondani, de nem ezt! Nem tudod, mit akartam mondani?”

Az utcán még nem gyulladtak ki a lámpák, a szobában sötét van, de a mankó nem lazul árnyékká, a hó bizonyára megmarad. És hamarosan felállhatok.

„Tölthetek? Még biztosan nem hűlt ki egészen.”

„Igen. Kérem. Csak töltsön Adél, még megiszom.”

„Igen! Már tudom, hogy mit akartam” – szólal meg a nagynéném, és Adél kezében a csészém pereméhez koccan a kanna csőre. „Van még pár percem, ugye, Adél? Én órát is úgy adok, hogy az időből semmi el ne vesszen. Minden pillanatot szóval kell kitölteni. De most csak azért beszélek, mert a nevetésed bujaságában érzem azt az erőt, ami idő előtt fog elpusztítani. Pedig az időt ki kell tölteni. Adélt már nem féltem, ő valahogy kihúzza még, ha én vigyázok, és nem engedem szabadjára a vágyait, de ő hamarosan meghal úgyis. Én tovább fogok élni, mert óvatosabb vagyok. Nem csiklandozom magam. Ezt a csengőt bármikor megnyomhatom, s nem hiszem, hogy a házmestert sikerült volna megnyerned magadnak, ő ugyanis a szeretőm akart volna lenni, de már akkor sem engedtem neki, mert tudtam, ha vágya megmarad, akkor felhasználhatom. Te azonban az élők legostobábbik fajtájából vagy való. Te még ostobább vagy Adélnál is. Te félsz a félelemtől, ezért bujálkodsz a kandírozott gyümölcsben, ezért nevetsz olyan mohón, ezért iszod ki az utolsó csepp teát. Minden fantáziádat gondolatnak képzeled, s minden fantáziádat szeretnéd cselekvésre váltani, nehogy gondolattá sűrűsödhessenek. Ezért nincs egyetlen gondolatod. Ami persze neked nem hiányzik. Egész életed csalóka fény, illat, csendülés. Pedig van egy tökéletes gondolat, amelyben minden részlet, összefüggés és maga az egész is felismerhető.”

A nagynéném elhallgat, mert az egyetlen szem cseresznyét a kétágú villácskára szúrom, kiemelem a kristálytálat az ezüst kosárból, és így nyújtom felé. Előredőlök, magasra tartom, egészen közel, észrevegye. Szomorúan mosolyodik el, szája vonalát megduzzasztja a mosoly, s a karfa bársonyára feszített tenyérrel ő is felém kormányozza magát. Látjuk egymást, a hó lilás visszfényétől minden élesebb.

„Én nem azt az egy szemet sajnálom tőled, te ostoba. Csak edd meg, kapd be! Én szeretem látni, ha valaki eszik. Én csak félek. Úgy ni, hamm! A csengő is azért van. Tőled is. Adéltól is. Mindentől és mindenkitől. Mindig. Mert senkiben nincsen határ, és én nem tudom, hogy mi történik, mi történhetik még velem. És mindenkit gyűlölök. Ezért is örülök annyira, hogy Adéllal is végezhettem végre. És ha arra kérnélek, hiszen nem kértelek még semmire, soha, és a leleplezésen már amúgy is túl vagyunk, légy jó hozzám! teljesítenéd kérésemet?”

Testének súlyát át kell helyeznie, hogy gyűrűs tenyerével végigsimíthassa az arcomat.

„Tudom, nem ölni akarsz, csak játszani! Gondoltál erre? Csak erre, erre felelj!”

„Ne kínozd magad!” – suttogom.

Leheletem mégis az arcába fúl, s a szája kinyílik, mint egy készülő csók előtt, de ilyen sokáig nem tudja magát felém feszíteni, a homályba visszadől. Ott még felnevet.

Sokáig kell várni.

Amikor az utcán felgyulladnak a lámpák, és kék fényük kitölti a bútorok közét, felállok. A nagynéném aludni látszik. Pedig szerettem volna még megnézni a képet. A kép a kazettában van, a kazetta a fiókos szekrény középső polcán, a lepedők alatt. A fiókos szekrény és a kazetta kulcsát a nagynéném egy selyemfonállal hímzett öreg bársonytarsolyban őrzi, a másik szobában, a dívány alatt.

Ha a kazettát kinyitják, hogy láthassam a képet – a képen, mintha magamat látnám, arcom komoly, habár nem a saját ruhámban vagyok, mintha maszkabálban! s az a hölgy, aki egy fotelben előttem ül, ölében tartva a tarsolyt, amiben most a hozzájuk vezető kulcsot őrzik, hasonlít ugyan anyámhoz, a nagynénémhez is, mégis túl idegen ahhoz, hogy az enyém lehessen, vagy túl ismerős; egyik kezem fesztelenül a zsebembe mélyed, a másikat a fotel támláján nyugtatom, s csak ki kéne nyújtanom gyűrűsujjamat, hogy mégis megérinthessem hölgyem nyakát – ha tehát a kazetta kinyílik, egy pillantásra a nagyanyám ékszereit is láthatom. Szép, tömött, sötét bajszom van a képen – kiemeli szigorú ajkamat –, de szelíd szemem. Körülbelül olyan vagyok, amilyen. És néhány hónap múlva éppen annyi idős, mint akkor a nagyapám, hiszen a felvétel sokkal előbb nem készülhetett.

Tenyerem éppen a keze mellett megtámasztom a karosszék bársonyán, fölé hajlok és megcsókolom a nagynéném homlokát. Adél is feláll a sámliról.

Mintha többé ezt az ajtót már nem kéne kinyitni.

„Ha tavasszal újra eljön, akkor folytathatom. De cserepes jácintot hozzon inkább, vagy pármai ibolyát. Olyasmit, ami megmarad” – suttogja az előszobában Adél, mielőtt őt is megcsókolnám a homlokán.