Ma^*

Valami elmúlt, és nem akar helyette jönni más. Valami teljesen, végleg. És itt állt az ablaknál. De ha itt áll, és ha valami elmúlt, akkor ennek is el kellett volna múlnia. Nem a nagymama miatt, hanem azért, mert ha valami így elmúlik, akkor miért nem szűnik meg vele minden, ami régi? „Rossz szokás. Ez csak egy rossz szokás!” Vagy ha mégsem múlt el semmi, és nem is jön helyette semmi új, akkor minden ilyen maradt, mint amilyen volt. De akkor mégis. Mégis miért? Miért változott meg ennyire minden? Minden, ahogy érzem. Az ablaknál állt.

A deszkában az a szakadék, ahol mindig jöttek a katonák. Éjjel is vonultak, nappal is vonultak, de ha az ablaknál állt, akkor nagyon csendesen, csak néha egy-egy csoszogást. A nagymama kötőtűjével sem lehet az árok alját kitapintani. Átszúrni. Olyan mély. Biztosan észre sem vették a nagymama kötőtűjét, csak csoszogtak szépen az árokban. De ha az ablakhoz állt, mint régen, akkor csendesebben. Pedig az új öltönye benn a szekrényben. Még nem mosakodott, mert reggel nem ment iskolába, és így elmaradt a rohanás előtti mosakodás. Pedig mosakodnia is kéne, és megborotválkozni, mert ha felvenné az új öltönyt, akkor mindenképpen meg kell borotválkoznia. És ma semmit, de semmit nem csinált. Pedig azért maradt itthon, azért kérte az itthonmaradást, hogy csinálhatna, akkor lenne ideje csinálni valamit. Valamit kitalálni, amiről még nem tud. Mert ha ezt a valamit ki tudná találni, akkor attól még jobban elmúlna, ami elmúlt. De ha nem tudja kitalálni, akkor ami elmúlt, ezért nem tud végleg, egészen elmúlni. Pedig csak azért áll itt az ablaknál, mert képtelen kitalálni azt. Ha kitalálná, akkor nem állna itt megint, és akkor ez az álldogálás is elmúlna.

Kinn, az udvaron, már sötétedett. És hullott a hó. Olyan hóesés, amit jó a meleg szobából nézni. Pedig a szoba nem volt meleg. Ma semmit, semmit nem csinált, és nem tudni, hogy ez hová tartozik, mert régen mindig csinált valamit, ilyen még nem történt, hogy semmit ne csinált volna, de nem tudott visszaemlékezni, mi lehetett az, amit régen, ilyen üres napokon, ha például elmaradt a tanítás, mert régen bizonyosan csinált valamit, de az is olyan lényegtelen lehetett, hogy már emlékezhetni se rá, s akkor az is csak ilyen semmi volt, mint ma, de ez a semmi mégis új, valami megkülönbözteti, egészen más. Ma nem ugrott ki az ágyból, a konyhába nem rohant szemetesvödröt, alágyújtóst, fát, szenet hozni, a kályhát nem hamuzta ki, nem gyújtott be, nem mosakodott, elmaradt a borotválkozás is, pedig a héten már igazán esedékessé vált, és a gimnáziumba se ment, hogy végre megtörténhessen. De vár. Az a teljes elmúlás, amit érez, talán két napja? vagy régebben? és jöjjön helyette az új, amiről még nem tudni, mi ő – de nem! olyan régen azért nem! hanem inkább mostanában. A nagymama mindent megcsinált, csak a begyújtást nem, meg a szemetet délután levinni a kukába; mert a házmester nem szemetezik. A nagymama a kályhákat is úgy építtette át, hogy bontsák ki a két szoba között a falat, és egyetlen nagy kályha legyen, aztán a falat megint visszaépítették, és a kályha csak innen fűthető, s ez a reggeli befűtés az ő feladata.

Harangoztak. Ide, az udvari szobába éppen csak behallatszott a harangozás. Elképzelte, hogy a harangszó bejön a kapun, a szűk kapualjból az udvarra jut, és feljön a lépcsőkön is. Már fáradt, mire felér, alig hallható. És azóta, de pontosan nem tudni mióta, csak mostanában állandóan az foglalkoztatta, mi lehet, ami így elmúlt? Mert nem tudhatni, mi. És arra is gondolt, talán azért nem tudja megfejteni, mert állandóan ezzel foglalkozik, de másra gondolni nem tudott. Pedig jó volt, ha másra is gondolhatott, ha eszébe jutott elképzelni a harangszót, amint a kapun bejön, mert ezek a pillanatok megnyújtották egy kicsit azt az időt, amíg nem; de aztán megint arra kellett gondolnia, amiről nem tud. Mert attól, hogy az a valami, vagy ez a valami elmúlt, mintha minden megváltoztatta volna magát. S miatta, igen, őmiatta, e miatt az izé miatt, semmit nem lát rendesen, mintha minden megváltoztatta volna magát.

A szoba nem volt egészen hideg, mert egy ilyen nagy, régi házban nem hűlnek ki végleg a szobák. Ha megtapintotta volna a cserépkályhát; csak a cserépkályha, a régimódi fehér csempékből, s minden csempén egy domborított halványzöld királyliliom, mintha csak ez a cserépkályha nem változtatta volna meg magát. Ő ilyen maradt. Állt a sarokban, s belül átment a falon. Pedig minden más! A cserépkályha még tegnapról langyos egy kicsit. Még nem volt egészen sötét. Harangoztak. Kinn esett a hó, pihe pihére rakódott, bepárnázta a körfolyosó vaskorlátját. A nagymama az előszobában motozott, aztán csendesen becsapta az ajtót maga mögött, aztán hallani lehetett, ahogy a lépcsőházban lefelé kopog.

A nagymama egy szót sem szólt. Pedig ma langyos maradt az ő kályhája is. Már reggel is esett a hó. Hirtelen, amikor már nem hallotta a lépcsőházban kopogni a nagymamát, s teljesen egyedül az ablaknál itt maradt, arra kellett gondolnia, hogy őt és a nagymamát az űr köti össze, ami a két szoba között a kályhában van. Elképzelte ezt a sötét, kormos, langyos kályhabelsőt. De aztán mégis arra gondolt, hogy azóta átváltoztak a reggelek is. Az ilyen téli reggel. Pedig már tavasz. Tegnap reggel először? Vagy tegnapelőtt? Mert a hó már tegnapelőtt is esett. Mielőtt csengethetne még az óra, régen tányérra kellett állítani, kinyílik a szeme, látja a szobát, de úgy, mintha nem is történt volna meg az éjszaka, mintha a tegnapi este lenne, s a vekker nyugodt ketyegésében a hóesés. Az udvari világítás fénye a falon, s a fényben a hóhullás árnyai. Már tegnap reggel is esett a hó. És este, tegnapelőtt, amikor lefeküdt, akkor is figyelte a vekker nyugodt ketyegésében a hóesést. A falat, a falon az udvari lámpa fényét. A fényben a hó hulló árnyait. De nem tudta, ez ma reggel volt-e, vagy tegnap este? vagy mindig így, vagy tegnapelőtt reggel, vagy még annak előtte, mert mintha meg sem történtek volna az éjszakák. Este elaludt, emlékbe visszaidézhetetlenül tűnt el a fal, s reggel felébredt, s megint a fény, a fényben az árnyak hullásai a falon, a vekker ketyegése, a hóesés, s megint arra kellett gondolnia.

Biztosan lehetett kezdete. Talán az iskolában, a nagyszünetben, az udvaron, amikor az arcán keményen és hidegen szétmázolódott az a hógolyó. Csak állt. Az ösztön, ami itt van bennem valahol, lehajolt volna, amikor repülni látta a hógolyót, vagy gyorsan félrerántotta volna a fejem, de ő csak állt, bevárta, hogy éppen az arcán mázolódjon szét, és nem mozdult a keze sem, hogy ő is visszadobhatna egyet talán, gyúrjon és dobja vissza! mocorgott, de az ösztön nem mozdította meg a kezét. Vajon ki volt? Biztosan akkor, így kezdődött, mert az iskolaudvar elhomályosult, csak az ordítás, a visítás és a hógolyók puffanásai, és az arcán, mert a kezével nem tudta letörölni, mert nem tudta felemelni a kezét, lassan megolvadtak a hó szemcséi, átnedvesítették a pilláit is, mintha sírna, s mintha a könnyek torzításán át látná azt, ami körülötte; persze azt is érezte, hogy nem csupán az olvadó hó csorog, és nem könnyek, pedig jó lett volna sírni, mert nem tudta, ki volt? hanem valami más is, mert amikor a hógolyó az arcához csapódott, mintha a közepén, jól belegyúrva, kő, vagy valami kemény tárgy, s most csurgott a homlokáról a vér, végig az orr nyergén, az orrcimpákon le, tovább, helyét kereső izgatott patak, s itt, a már egy hete nem borotvált ügyetlen kamaszsörték között utat tévesztett a vér, elbizonytalanodott. De mégsem akkor történt. Előtte, reggel, már úgy nyílt ki a szeme, akkor már teljesen fölösleges volt a vekkert tányérra állítani, s már akkor, előtte is érezte, már azon a reggelen is hullott a hó.

És érezte a seb helyét az orrnyereg fölött, a homloka közepén, bár az ösztönök! de nem nyúlt oda. Nem! Akkor mégsem a nagyszünetben! Előbb! Előtte már biztosan voltak olyan reggelek. A nagy, langyos szobában vetetlen ágy. De ezért nem szólt a nagymama. Még nem volt egészen sötét. Harangoztak. Az ablaknál állt. Kinn hullott a hó. Nem láthatni, honnan hullik a hó, mert szürke az ég, s fehér a háztető. Csak amikor hullásában az udvar körébe, a hámlott, sötét falak, tompa ablakok közé ér, a sötét háttér előtt, az udvar kútjában látszik lehullani a hó. Éppen eltávolodtak a nagymama léptei. A körfolyosó másik oldalán egy ablak, akár a többi ablakok, váratlanul; az ablak szürke keretében: egy szoba. Az előtérben a függöny ráncolódó rácsai, de még így is jól látható az ágy.

Asszony az ágyban. Karja az éjjeliszekrényen, amint a kislámpa kapcsolóját éppen megtalálta. Fején tarka mintás kendő. Meztelen karját a dunyha alá visszahúzza. A sarokban a cserépkályha sejthető; fehér csempéken domború liliomok. A kislámpa fénye csak a dunyha domborulatát és az asszony arcát emeli ki. A többi részlet homályban marad. Bár csillog még valami, talán egy váza karimája. A kendő a homlokán nagy bogra kötve. De a fej, alig észrevehető lassúsággal  a fényből a homályba csúszik, valahogy fölfelé. Fejét az ágy magas támlájának veti. A támla a félhomályban, elmélyült árny csupán. Meztelen karjai a fényben világítanak. Mintha az ágytámla árnyékából kihúzna, és a fénybe beletenne valamit. Aztán a kendő suhan, és a dunnán szétterül. És a kar most fény és árnyék között megint mozog.

Leteszi a kendőre, aztán gyorsan visszanyúl a hajába, megkeresi a következő csipeszt. Ujja nyomásával szétnyitja a csipesz szárait, s kihúzná, de a csipesz kicsiny rugóval működik, s a rugóba hajszál akad; hiába keresgéli a megoldást, néhány hajszálat ki kell tépnie, hogy eltávolíthassa a csipeszt. A csipeszt a markába veszi, s a hajtincsről legöngyöli a hajcsavarót. A tincs ügyetlenül lehullik a füle mögé. A hajcsavaró lyuggatott fémhengerét s a csipeszt a rugóba akadt hajszálakkal a kendőre teszi. Aztán a következő csipesz után nyomoz. A fájdalom, amit a hajszálak kitépésével okoz, nem nagy, inkább kellemetlen. Mégis, minduntalan fel kell magát készítenie e kellemetlen fájdalomra, s ezért mielőtt a csipeszt megrántaná, visszafojtja a lélegzetét – majd kigöngyöli a csavarót, és a kendőre teszi – a tincs a homlokára gördül. Akkor lélegzik. Megkeresi a következőt; tarkója fölött; lélegzete elakad, de a csipesz könnyedén kicsúszik, s a hajcsavaró is minden nehézség nélkül kibontható. A henger alakjára száradt hajcsomó kis hullámokat vetve a tarkójára hull. Lélegzetet vesz. A kendőt összefogja, s a fémszerszámokat, mintha egy zacskó lenne, a mélyére rázza. Az éjjeliszekrény lapjára teszi. Az üveglap koccanása, és odébbcsúszik a pohár. A pohár alján vöröses folyadék. Bor vagy málnaszörp. És két gyógyszeresdoboz is van az éjjeliszekrény üveglapján. Az egyik dobozból kiveszi a fiolát, a fiolából a dugót, két drazsét a tenyerébe csúsztat. Egyik markában most a dugót, a fiolát és a dobozt, a másikban a két sárga labdacsot szorítja. Kiegyenesíti ujjait, és hosszan nézi a sárga gyógyszereket. A tenyéren meglehetősen zűrzavaros vonalak. A két sárga korongocskát mintegy felnyalja zűrzavaros vonalú tenyeréről. Markából a dobozt, a fiolát, a fiola dugóját az üveglapra ejti, koppan, a műanyag dugó legurul. Valószínűleg az ágy alá. Fejét hátrahajtja; a loknik követik a mozdulatot, hátracsúsznak; kezével a poharat keresi, megtalálja, a szájához emeli, s megissza, ami a pohár alján maradt. Kesernyés vörös bor. De a folyadék a nyelvéről nem sodorja le a drazsékat. Hiába dönti még hátrébb a fejét. Se előre, se hátra, valahol a nyelvtő és a garat között mégis megakadnak. Köhögnie kell, de a gyógyszereket a szájában tartani, s ez a kettős erőfeszítés enyhe hányingert okoz. A torkához kap, nagyokat nyel. Az édes sárga mázt leolvasztotta a nyál, s a nyelv érzi már a keserűt. Édes és keserű furcsán keveredik a szájban. A két olvadozó drazsé visszacsúszik a fogakig. Szeme az erőlködéstől könnyekkel telik. Nyelve hegyével taszigálja vissza a garat felé. Le kell nyelnie. Az erősödő hányinger ellenére nagyokat nyel, orrán vesz lélegzetet, végül lenyeli. Úgy érzi, mintha egyszerre csúszott volna le mindkettő, de oly könnyedén, hogy nem is érti, miért kínlódott vele az imént olyan sokat. Persze azért mintha a torkát megkarcolta volna egy kicsit. Fejét a párnára hajtja, karját behúzza a dunna alá, egy ideig így marad. Most a kislámpa fénye ismét ugyanazt világítja meg. Arcát a párnák között, s a tömött dunna domborulatát. De az ablakon halványan tükröződik a körfolyosó hóval párnázott vaskorlátja is.

És még halványabban a falak, a hasonló ablakok az ablakon. Szürke lepedék. De háta mögött az ajtó kinyílt. „Az ablaknál állsz? Az ablaknál állsz megint?” Megfordult, nem egészen, csak a fejét, és nem a kérdés miatt, hanem csak azért, mert látni akarta, felvette-e már a télikabátját a nagymama, s ha felvette, akkor egyedül itt maradhat. A nagymama becsukta az ajtót, a retiküljét a székre tette. Kalapja széles karimája alól pislogott. Mindig olyan gyorsan verdes a pillája. Mintha sietne. Mintha egyszerre mindig sok dolgot kellene látnia. „Nem jössz velem?” Nem szólt a kályha miatt, de azért gyorsan körülpislogott, és láthatta, hogy az íróasztal is üres, és az ágy vetetlen. Ma nem lépett be ide. Nem szólt, hogy kész az ebéd, de azért, hogy az ágy nincs bevetve! De nem szólt.

„Nagymama, holnap nem megyek iskolába. Gondolkodnom kell valamin, amin már nem tudom mióta gondolkodom és nem tudom eldönteni, de ha nem tudom eldönteni, akkor, érted nagymama? akkor egyszerűen, érted nagymama?” A székre tette, de nem engedte el a retikül fülét, mert tulajdonképpen nem akarta zavarni a fiút, csak félt egy kicsit, mert nem tudta, mi történhet egész nap a szobában. Néha fülelt, de nem hallott semmi zajt, és akkor olyan nagy baj nem lehet, mert akkor biztosan megint az ablaknál áll, s végeredményben, ha gondolkodik, akármiről gondolkodik, ebből baj nem lehet, bár ha ezek az állandó álldogálások az ablak előtt, amikor hiába szól hozzá az ember, ez mégis furcsa, és ha a végén még valami baj lesz belőle. Délben két szelet halat rántott volna, de végül mégsem szólt; magának csak teát főzött, és egy szeletke kenyeret pirított, mert szerette, ha áldozás előtt a gyomra csaknem teljesen üres, s úgy olvad el az ostya a nyálban, éhesen; gyorsan lenyelni nem szabad.

Fogta retiküljének fülét. „Azt mondták a rádióban, a házmesterek söprik a járdát, de nem hiszem, mert ha lesöprik is, amit nem hiszek, mert ez egyáltalán nem igazi házmesterség, házfelügyelő, vagy nem is tudja már az ember, hogyan mondja nekik, mert ezek most már mind dolgoznak is, mint a miénk. Tudod, mennyire félek tőle, Isten bocsássa meg ezt a félelmemet, mert biztosan azért félek tőle, mert gyűlölni nem szabad, és én talán mégis gyűlölöm. El sem tudod képzelni. Régen a házmesterek. Csak azt nem tudom, miért gyűlölöm. Régen más dolga nem volt, mint a házat rendben tartani, de nem is így nézett ki a ház, ez pedig még a szemetet sem viszi el, pedig a szemétpénzt ugye megfizettetik az emberrel rendesen. De érthető, mert amikor hazajön, akkor már fáradt, vagy éjszakás és alszik, de ha még le is söpörnék a járdáról a havat, a járda mégis csúszós marad, mert sót nem kaptak a köztisztaságitól, ilyen homokos sót, amivel kéne, salakot meg honnan vegyenek? Gyere ide. Hadd nézzem a homlokod. Gyere!”

A fiú nem mozdult, csak a fejét fordította egy kicsit, s még ebben a rossz, itthoni nadrágban is milyen szép a teste a félhomályban, a sötétedő ablak előtt, s kinn a lassú hóesés. És amikor a kádban ül és a fürdőszobából kikiabál. Az öregasszony elengedte a retikül fülét, és ő indult a fiú felé.

„Nagymama! Nagymama! Nagymama, nem mosod meg a hátamat?” Jó a hátát, a szappannal csúsztatni a tenyért; a sima bőr, és minden tagja olyan arányos a szappantól lassan homályosodó víz alatt. A kérést soha meg nem tagadta, a fürdőszobába bement. Hiszen a kérést megtagadni, vagy kitérni előle, mintha visszautasítani. A szeretetet, amit egy szappanos tenyértől vár, s amit adni kell. De úgy, hogy észre ne vegye, ez nem, ez több, vagy más, mint a szeretet. Szobájába visszatérve hosszan imádkozik. Tenyerén még a sima bőr. És eszébe jut a görögországi utazás. De akkor nem tudtam még, tizenkilenc éves voltam, két gyereket fogantam, szültem, de azt hittem, azok csak a szobrász álmai, mert nem tudhattam. Istenem, honnan tudhattam volna? És miközben imádkozott, és tenyerén még az eleven bőr szappanos sikamlásai, látta magát, amint ötven évvel előbb úgy tesz, mintha nem venné észre a szobrokat. Azt hittem csak a kő, a kő lehet ilyen. Előbb csak a rózsafüzér imáit sorra véve. Az önmaguk értelmét kereső szavak oltsák ki, amit érezni, látni nem akar. De aztán magánimákat is.

Hiába mozdulnak el a szobrok a helyükről. Hogyan védekezhet valaki a saját álmai ellen? Ha álmomban kőbe költözik a hús, ami én vagyok. Itt vagyok előtted, teljesen nyitott. Ha nem hinném el a tekinteted, akkor is miért hazudnék, hiszen a hazugságokhoz már öreg vagyok. Még nem vagyok magatehetetlenül öreg, még lépcsőt járni is tudok, tulajdonképpen teljesen egészségesen hagyod megöregedni a testemet, de azért már érzem a halált. Talán nem a saját testemben érezteted? Mert néha, ha rosszul is vagyok, ha kihagy néha a lélegzetem, akkor hagyod, hogy olyan óvatosan ravaszkodhassak, amíg újra lélegezhetek, tovább. Vagy talán túl nagy az életvágy bennem, és ezzel mutatod? De érzem és tudom. Míg sorra veszel engem is. És ha érzem, ha tudom, ha hiszem, akkor miért? Miért éppen most kísért az, ami egész életemben elkerült, annyira, hogy tudni sem tudtam, amit érezni lehet? „Krisztus a kereszten mutatta meg csupasz testét a világnak!” Ki mondja ezt? De hiszen olyan nevetséges még testnek nevezni, ezt. Szép volt egyáltalán? „A csúnyaság kínja a szép!” Ki mondja ezt?

A fiú fejét két tenyere közé fogta, kicsit lehúzta magához, hogy láthassa a homlokán a sebet. Mintha az a valami a csontot ütötte volna át. A csont alatt mintha látszanék a lüktetés. Aztán mégsem csókolta meg. „Sápadt vagy kisfiam. Gyere! Kísérj el, síkosak, biztosan síkosak az utak, és félek, hogy a lábamat megint eltörhetem. És szőrös is, szőrös vagy, és kifejezetten izzadságszagú.” A tenyérből kicsúszott az arc. De a tenyerén még maradt egy kis meleg. „És ma, ma el kell jönnöd. Igazán! Hallod? Beharangoztak. Ha ma nem, jól tudod, akkor az halálos bűn lehet. Figyelsz egyáltalán? Halálos bűnnek számít, tudod. Én persze ezekre a formaságokra köpök, jól tudod, de azért mégis fontosak ezek a formaságok is. Mert ami van, az éppen elég. És ha nem jössz, ha nem tudod egy kicsit, csak egy kicsit a formákban tartani magad, akkor ez tényleg valami olyasmi lesz!” A fiú egyáltalában nem válaszolt; de nemcsak szavakkal nem válaszolt, hanem ahogy a félhomályban állt. Homlokában a lyuk csillogni tűnt a félhomályban; mintha három szeme nézne, de nem lehetne tudni, mit, és nem lehet tudni, hová. „És beszélgetnénk is, miközben megyünk. Hidd el, míg odaérnénk, s aztán ott, minden megoldódna megint. Minden önmagától oldódik, mert úgysem tudunk semmit megoldani. Ha reá bízod magad! Hidd el nekem. De ha csak az ablaknál állsz. Ez csak egy rossz szokás. És igazán tekintettel lehetnél az öreg lábamra is. Ha csak az ablaknál állsz, ez semmi más, csak egy rossz szokás.” A fiú elfordította a fejét. Hallani vélte, ahogy a szűk kapualjba a harang utolsó kondulása betér, jön fölfelé, a lépcsőházban jön fölfelé, aztán valahol elveszik.

Hullott a hó, de a hóhullás csak akkor látható, ha az udvarba ér, a sötét falak előtt hullik csak le a hó, mert a fehér tetők között, a sötétedő égen nem látható hullásban közeleg a látható felé. „Azt mondd meg nagymama!” Olyan furcsa volt a saját hangját hallani, mintha valaki szólna, aki áll a helyén. „Arra vagyok kíváncsi! Nagyon kíváncsi lennék ha megmondanád! A hó miért esik?” És a nagymama sokáig nem mozdult a háta mögött, s most a saját hangja helyén a mozdulatlanság lett hallható. A székhez, bizonyára most a székhez visszalép, és bizonyára most megfogja a táskája fülét. „Mit tudom én! A hó azért esik, mert le kell esnie. Egyébként most jut eszembe! Várj csak. Egyszer, emlékszem, kilencszázötvennégyben is fehér húsvétunk volt. Már nagycsütörtökön esett a hó. És nagypéntekre olyan vastagon, mint egy szép fehér karácsony előtt. És akkor azt mondta, tudod! Béla bácsi akkor azt mondta nekem, hogy tudod, ettől az egész furcsa hóeséstől arra gondolok, ez nem más, mint jel, figyelmeztetés. Mert ettől a jeltől bennünk a húsvét és a karácsony teljesen összekeveredik. És ezért arra kell gondolnom, hogy a születés és a kereszthalál ugyanaz a pillanat és egy dolog. Valahogy így mondta, tudod, de már nem emlékszem pontosan. Az a furcsa, ő biztosan emlékezne még, de ha valaki meghalt, akkor az is furcsa, hogy többet tőle már nem kérdezhetünk. De azt hiszem ötvennégyben. Vagy ötvenháromban volt. Ő biztosan emlékezne pontosan. De az is lehet, hogy ötvenkettőben. Igen. Valahogy úgy. Mert sehol nem kaptam angyalhajat. Itt maradsz?” És aztán hallotta, hogy a táskáját felemeli a székről a nagymama. Kinyitja az ajtót. Még vár. És csendesen csukja he.

Az előszobában motoz. Talán az esernyőjét is elviszi, a kalapja miatt. Kilincs. Becsapja az előszoba ajtaját, és a lépcsőházban lefelé kopog. És amikor már nem hallotta a lépcsőházból a lépteket, és az ablaknál egyedül itt maradt, és hullott a hó, a körfolyosó korlátjára pehelyre pehely, és szemközt egy szobában a villanyt felgyújtották, és az a nő az ágyban feküdt, és valamit motozott a hajában, miután a fejkendőjét levetette, majd bevette a gyógyszereit, és újra nyugodtan úgy feküdt, és a kislámpa csak az arcát és a tömött dunnát világította meg, és körülötte csak sejteni lehetett a szobát, s valahol, mintha a szoba homályában függene, azt a csillogást, ami talán egy váza lehet, akkor megint arra kellett gondolnia. Megint, megint eltelt valami idő. Talán, mert az ablaknál áll, s nézi azt a ronda nőt, meg a szobát, meg a havat, és tulajdonképpen ezt sem szabadna néznie, nem a nagymama intése miatt, hanem azért, mert ez, és mindaz, ami olyan furcsára változtatta magát, amit látni lehet, mindez megakadályozza a gondolkodást. Lassan, talpát a padlón csúsztatva, a léptek ne okozzanak kellemetlen nyikorgásokat, hátrálni kezdett a szoba belseje felé. A szoba közepén megállapodott, és lehunyta a szemét. De itt sem érezte igazinak a helyet. Innen még jobban láthatta a hóesést, a szemközti világos szobát, hiába hunyta le a szemét. Mert hiába csukja le a szemét, ha akkor is képeket lát, ha lecsukta a szemét. Ezeket a képeket is meg kéne szüntetni. Ne zavarják a gondolkodást. És hunyt szemmel elindult a szoba sarka felé. Többször azt hitte, már odaért; kezét maga elé emelte, hogy elérje a falat, de ez még mindig nem a sarok. Ki kellett nyitnia a szemét, mert félő, hogy elvéti az irányt, és eltéved, és nem a sarokba ér. De már a sarokban állt. A kezével még nem érte el. Nem megtámaszkodni. Csupán érintse a falat. Annyira csak, hogy a sarok érzékelhető legyen. És megint behunyta a szemét. Várt. Mintha nagyon sokáig. Már nem voltak képek, csak az a barnás sötét, és benne kis fényvillogások, ami bennem van. És könnyűség, hogy jó, ha nem kell semmit látnia és látni semmit nem akarok; mint a szédülés. És akkor most kéne jönnie annak a gondolatnak, csak még várni kell. De ha arra gondol, hogy most kell jönnie a gondolatnak, akkor ez a gondolat nem engedi a másik gondolatot a fejébe jönni, elfoglalja a helyet. Tehát gondolkodni sem szabad. Mintha a homloka körül, a lyuk szélein kis szellő fújdogálna. De ezt nem szabad éreznie, mert az érzés is akadály. Tehát érezni sem szabad. De ez a megállapítás, hogy érezni nem szabad, ez is egy gondolat, és elfoglalta annak a gondolatnak a helyét, amire vár. Akkor semmit. Csak a várakozás.

Mintha belefordulna abba, ami alatta, de mégis itt, áll valaki, a talpamban érezhető vagyok magam. De mégis, mintha valami mégis megtörtént volna. Amire vár. Nem gondolat, hanem, hogy a szekrényhez szalad és kinyitja és a szekrényajtó nyikorgása és az új öltönye a vállfán. De mégsem mozdulhat, hanem a sarokban áll. Vagy az ajtót nyitja ki, itt van egy karnyújtásnyira, és érzi, tudja, látja, amint a fürdőszobába szalad, és közben a tükörben látja magát, sápadt és borostás, és a borotválkozásnak nekikezd, de nem tudja, hol és hogyan, csak az arcát látja a tükörben. A sarokban állt, mozdulatlanul. Vagy a fürdőszobában. Áll a zuhany alatt, a szappanért nyúl, de nem tudja, hogyan került ide, milyen kéz ez, amely a szappan felé közelít, mert hiszen nem is itt van, hanem a sarokban állt, és még mindig nem nyitotta ki a szemét. Fülcimpáján a borotvaszappan maradéka, s az állán, ahol az elmúlt héten megvágta a bőrt és a vékony hasadékból most megint a vér kibuggyan, de a rózsaszín timsót nem találja a mosdó fölötti polcon. Arc. De mintha el sem mozdult volna onnan a sarokból, hiába keresi a timsót a fürdőszobában, itt. Vagy az előszoba. A fogasról leemelt kabát és a kabát ujja, ahová be kell dugnia a kezét, mint egy sötét kályhacső.

Ismét kinyitotta a szemét. A falon egy kép, üveg alatt, s az üvegen halványan tükröződni látta arcát. Lehunyta a szemét. A fürdőszobában a tükör előtt, a tükörben arc, a fül cimpája még szappanos. Vagy a szekrény előtt, de az öltönyt mégsem veszi fel! pedig azt hitte, hogy ez az új öltöny majd olyan fontos lesz! a szekrény ajtaja kitárva, úgy marad. Az előszobában kabátba bújik, az ajtót becsapja maga mögött, és fut, végig a körfolyosón, körbe. Itt senki nem seperte le a friss havat, léptei a nyomtalan hóban. A lépcsőházban szökken, a lépcsőket hármasával veszi. De soha nem tudtam így lefelé! A sarokban állt. A szűk kapualjban a léptek csattogása, és a kapuban, mielőtt az utcára lépne, megáll. Ott, a sarokban állva is elképzelhető. Kinyitja a szemét, mert ha nem alszik, nem tartható csukva a szem. A szoba most már teljesen sötét, csak az udvari világítás fénye vetül a falra; a fényben a hóhullás árnyai. De még így, a sötétben is látható a kép az üveg alatt. Nagy hús, a húsban az izmok sötétebb rostjai, egy félbevágott karfiol világít, sárgarépák, az asztalon erősen ráncolt drapéria, és a drapéria ráncaiban a fácán nyaknál elmetszett feje, a fej az asztalról lecsüng, de a fácán teste, a hosszú faroktollak mintegy bekeretezik a hegyes sárgarépákat, a sárgarépákon még nedves földrögök, a félbevágott karfiol, s a hús, díszes aranykeretben. S az üveglapon valami tükröződés. A kapu előtt a házmester lapáttal tolja a havat.

A vaslapát élét ferdén bevágja a letaposott hó alá, testét a nyélnek feszíti, és béna lábát ügyetlenül húzza a másik, a hajlékonyabb után. Csoszog. A vaslapát a járda érintésétől egyenletesen visít. Miközben túrja, s kétoldalt hóbarázdát hagy a lapát, széles tányérja is megtelik. A fények, a házak közé feszített huzalon, az úttest fölött, bizonytalanul lebegnek a sűrű hóesésben. Mintha csak a fény körül esnék a hó. És mielőtt innen, a kapualj védelméből kilépett volna, mélyet lélegzik, érezze a hó szagát. Azt szerette volna érezni, hogy mégsem benn, nem a szobában, a sarokban áll, hanem itt, kinn, és ha nem történt volna valami, ha mégsem történt volna meg, akkor azt a sarkot nem hagyhatta volna el, akkor még mindig a sarokban állna, lehunyt szemmel, s nem lenne itt. Vagy ha itt lenne, az csak képzelet lenne, csak képzeletben lenne itt, de a képzelet nem érezheti ilyen mélyen az utca, a kapualj, a hó szagát. A házmester a járda pereméhez ért. Az utcán a járókelők, és autók árnyai. Lábában még a futástól, még a szökkenéstől a feszülés, és nem akart a házmesternek köszönni, és a házmester megragadja a lapát nyelét, rögtön megfordul, és ő kiugrott a kapuív védelme alól és futott. Arcát a hóhullásba fordítva, lehunyt szemmel. Gombolatlan kabátja szárnyai csapódtak, s a friss hó csikordulásai. De ahogy arcán a hó elsodródó pihéi és a futás iramának szele, mintha még mindig a sarokban állna, s onnan, a szoba sarkából, hiába igyekszik, hiába rohan, mintha onnan a szoba sarkából soha nem törhetne ki, de ki kellett nyitnia a szemét, mert a futás örömében és hunyt szeme mögött is érezte, hogy valami közeleg. Fényektől szürkésvörös városi ég a háztetők fehér árnyéka fölött, és éppen időben! mert egy hirdetőoszlop kövér hengere, és éppen időben nyitotta ki a szemét. ZENEAK SZIKLAI ER ÁRIA Tenyerét a nedves plakátra csattantva, védekezés, megáll. És most végképp nem tudta, mit kell tennie. Mi az, ami segít. És ha itt van, ha éppen ideért, akkor hová mozduljon innen el. És miért érzi a tenyere a plakát alatt a rücsköket; a ragasztó rücskeit, az új plakát alatt a régi plakátok, és a régi plakátok alatt a régi ragasztó dudorai. Most ismét, ugyanaz. Látok, de minden megváltozott, és nem tudom, miért változtatta meg minden így magát, talán azért, mert megálltam? És mi az, amitől minden ilyen? Mintha szétfolyna. És minden egy kép csak, megint egy valamilyen kép, és én a képben állok itt.

Bár itt, a hirdetőoszlop mellett nagyon jó. Úgy véd. De ha ebből a sötétből oda, abba az utcába, az üzletek kirakataiban a fény és a kirakatok fölött a fénylő feliratok és az úttest fölött a neonok és az autók fényei és szétmázolják és összegyúrják a friss havat és a siető árnyak a hóhullásban és lábuk alatt az összetaposott, olvadó hó és a csoszogásba, csikorgásba kimennék oda. Átsuhan egy kivilágított villamos. És ha ez nem más, csak megint egy kép, ha állandóan csak egy újabb képben vagyok, akkor mégsem jött el a gondolat, akkor ez megint ugyanaz, csalás, és most már így marad minden megváltozva, de nem akar megállni az egész. Ellenkező irányból is jött egy kivilágított villamos, és valakik utaznak a villamoson valahová. A fehér háztetők fölött a templom bádogtornya. A szürkésvörös égen a sötét torony, és ott már nem hullik a hó. Ha elindulnék, akkor nem történik más, csak megyek.

Megérezte a nyakán, a homlokán olvadni a havat, s amint a hajára rakódik, s ott nem olvad, mint a háztetőkre. Arra kellett gondolnia, ha elindul, akkor ő is menni fog. Csak azért megy, hogy a többiek, akik mind mennek, észre ne vegyék, hogy ő nem megy valahová, mert még mindig az ablaknál áll. Mindig az ablak előtt. És azon gondolkodik ott. Vagy a sarokban áll, és hiába jött el a sarokból, még mindig a sarokban áll. És hiába hunyta le a szemét, és hiába hitte, hogy mégis eljön az a gondolat. De ha mennek valahová, akkor nem tudják még, hogy bennem elmúlt, de én sem tudom, hogy mi az, ami elmúlt, mert helyette nem jön a más, és ezért nem tudhatom pontosan megmondani nekik, hogy ne menjenek így, rendesen, mintha nem történt volna mi sem. A plakát rücskös felületétől lassan elvált a keze, és már majdnem elindult, de nem tudta eldönteni, merre menjen. Mert mindenfelé mentek emberek. A Kossuth Lajos utcára, ki, de volt aki befordult, és a Vármegye utcába ment. És onnan is jöttek kifelé. És akkor ők mégis tudják, amit én nem tudok, vagy nem érzik, hogy azért nem tudok elindulni sehová, mert nem tudják, hogy én nem vagyok itt, és nem érzik, hogy az ember érezhet ilyet. Vagy csak nem tud kiszabadulni a sarokból. És ha a sarokból mégis kilép, akkor hiába megyek, mert nem tudom hová. Mégis elindult. S ez megnyugtatta. Az a tény, hogy megy, mint a többiek.

De hiába figyelte, nem tudta megjegyezni az arcokat. Valakit ki kéne választani, megnézni az arcát, és menni vele, mert megy valahová. Tekintete választott valakit. Egy fiút, éppen befordult a sarkon, a telefonfülke egy pillanatra eltakarta, de aztán jött. Bőrkabátban. Sapka nélkül. Hosszú kartonhengert vitt a hóna alatt. Amint közeledtek, látta, hogy a fiú homloka teli van elvakart pattanással. Aztán elmentek egymás mellett, és látta, hogy a fiú hegyes orra a hidegtől vörös, és arra kellett gondolnia, hogy ezt a fiút mégsem követheti, mert akkor vissza kéne fordulnia, és ahogy most ő figyeli ezt a fiút, valószínűleg őt is figyeli valaki, és ez a valaki akkor nem értené, hogy ez a fiú miért fordul vissza, miért megy éppen ellenkező irányba, és miért követi azt a másik fiút. És ez mégsem lenne jó, mert az a valaki talán éppen őt követi, és akkor ez a valaki sem tudná, hogy tulajdonképpen most merre is kell mennie. Akkor megint az ablaknál áll, és nem tud csinálni semmit, csak a sarokba menni, hogy az udvart se lássa már, és egyáltalán ne lásson képeket, a szemét is le kéne hunynia, hogy ne lássa a kép aranykeretét, az üvegen a tükröződést, a saját arcát se lássa! és a fácán elmetszett nyakát, a félbevágott karfiolt, a húst se lássa! Mert akkor megint semmit, de semmit nem tehet, a fürdőszobába sem mehet, mert a tükörben, miközben borotválkozna, ismét a saját arcát kéne és a szekrényből az új öltönyét se akarta! Csak lehunyt szemmel.

Itt a sarokban. Várni. Ment tovább. Oda, egyszerűen többé vissza nem mehet, soha többé nem lehet hazamenni. De nem tudott senkit kiválasztani. Voltak, akik megálltak a kirakatok előtt, és nézték, mi kéne nekik, de ő nem tudott megállni, mert nem tudta volna nézni, csak ment tovább. És akkor nemcsak ő, de mindenki, megállt. Vártak. Egymáshoz egészen közel. Mindenkire másik hópehely esik, de mégis mindenki érzi, hogy hull a hó. Közvetlenül mellette egy nő állt, kesztyűs kezében póráz feszült, és a pórázon egy kutya erőlködött a lábak közé, mert menni akart. A nő feszítette a pórázt, nem engedhette a kutyát, mert az autók. A lucskot a járdára csapták, és mindenki vigyázott a kabátjára. Amikor a lámpa sárgára váltott, az autók megálltak. Talán ezt a nőt kell követnie, aki a kutyát viszi. A kutya kicsi volt, izmos, és kitartóan erőlködött. És amikor a lámpa zöldre váltott, elindultak. A kutyás nőt követte. De a szemközti járdáról is jött a tömeg.

És összekeveredtek. Magyarázó mozdulatra felemelt kéz. „Ez nem új fehérje! Csak az téveszti meg, ami a hidrolízisnél fennmaradt.” És akkor egy pillanatra elvesztette tekintete a nő zöld kendőjét, de amint a túlsó járdára lépett, megint látta a nőt és a kutyát. A kutya nyakát az örv hátrafeszítette, nyelve kilógott. Valakit megtaszított a vállával, mert annyira figyelte a kutyát, és felettük és a háztetők fölött akkor megkondultak a harangok, s ettől a harangkondulástól mintha elnémult volna az utcazaj, de csak egészen röviden kongtak a harangok, mert a templomban most az Úr testét felmutatták. S mintha valaki a nevén szólítaná, női hang, de egészen halkan, s arra fordult, ahonnan a hangot hallani vélte, de behavazott műbőr kalap alatt férfiarc; a kalapkarima árnyéka alól szembenézett vele, de olyan nyíltan és hosszan és furcsán, hogy el kellett kapnia a fejét; valaki kinyitotta a templom üvegtáblás lengőajtaját, s egy pillanatra láthatóvá váltak a hátak a fényben, térdepelve, aztán a lengőajtó becsapódott a besurranó mögött, s az üvegen át a templom belsejének fényei, megtörve, mint halvány gyertyalobogás; mintha most a háta mögül! a nevén szólították, és arra fordult, ahonnan a hangot hallani vélte, de nem szívesen, mert tudta, talán ez tévedés, és a tévedés miatt a zöld kendő már messzi libegett, és a kutya sem látszott már a lábak között; és a hang talán nem is igaz, mert máskor is hallott ilyen hangot, hirtelen a nevén szólították, mintha a nagymama, vagy valaki más, talán férfihang, de hiába kereste, csak a nevén szólították és nem találta, és a kezét sem tudta megmozdítani, és a fényben, a szoba falán a hóhullás árnyai. De most megint! Ez nem az a hang, ami tévedés lehetne, mert ez nem a szoba. Az átkelőhelyen a közlekedési lámpa ismét pirosra vált. És itt áll.