Berlini szürke^*

Itt, a Stargarder utca sarkán, végre sok minden elképzelhető.

Az önkiszolgáló étteremben az öregasszonyok fecsegése.

Vagy ha megállsz a kolbászsütő és az újságos bódéja között.

Itt, ha nem esik is, mindig csöpög valami víz. A városi vasút vaspillére alatt olyan a pocsolya, mint tavaly. Ha fölnézel, s közben átdübörög fölötted a vonat, s reszket az egész vasszerkezet, láthatod: onnan csöpög a víz. Még mindig csöpög, mint tavaly. De a pocsolyában már nincsen ott a döglött sirály. Elrohadt? Eltakarították végre? Nem maradt nyoma.

Naponta kétszer láttam a döglött sirályt, egy egész hónapon át. Mentemben, jöttömben. S úgy tűnt, mit sem változik. Illetve: dehogynem! Halála napján autó gázolta el? villamos? vagy röptében a városi vasút pilléréhez ütődött óvatlanul? –, még ezen az első napon volt e tetemben valami nemes; merev, hosszú lába, fehér teste, és a csőre lazacszínű, és a begyén az alvadtvérszínű folt. Aztán három nap, s szennyesszürke lett; csak a csőre maradt lazacszínű; olyan szürke, mint a pillér vasa; de három nap múltán hiába csöpögött már a víz, hiába a füst és korom, az autógumik alól felfreccsenő latyak, az idő hiába múlt a tetem fölött, aztán már nem változott. De a csőre lazacszínű maradt.

M. leírja, hogy harminc évvel ezelőtt, amikor Stargardba érkezett, egy kislány hullája, egy hóbucka jegesre fagyott oldalán; nem látta arcát, de elképzelte halála körülményeit; mintha ő maga ölte volna meg a katonát, aki a kislányt megölte; mert csak egyetlen lőtt seb a kabát gallérja fölött, pontosan a két copf között – a tarkóján, természetesen. És most, harminc év múltán, tavaly és idén, naponta kétszer a Stargarder utca sarkán; a bódé fölött, ahol a kolbászt sütik, most is sirályok sikítanak, mint tavaly. Mint tenger színére bukkanó halat lesik a kolbászcsonkokat; persze jobbára csak kenyérhéj marad. Ahogy zuhanó repülésben, fejeket, kalapokat, vállakat, s a városi vasút magas vaspilléreit ügyesen elkerülve, hosszú csőrükkel a kenyeret elemelik! – egyetlen pontos ív.

Ám ez még mindig nem olyan furcsa, mint a hattyúcsapat.

Alkonyatkor szabályos kötelékben szállnak a városi hattyúk az autók fölött; nem magasabban, mint ahol a magasvasút eldübörög. És mindenütt hattyúk a vizeken. És a vadkacsák.

„Összefogdosták, megették, a háború után megették a vadkacsákat. Éhínség esetén ízletes!” – mondja nevetve Leni. Ez a mondat: mintha ő nem is evett volna belőle! Csak az tartozik hozzám, amire emlékezem? Pedig evett, a két hónap múlva harmincéves Leni.

És hattyúk és vadkacsák a ravensbrücki tavon.

G. leírja, hogyan érkezett ide. És érkezése után harminc évvel, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, itt állok a tó partján, ahol G. leírása szerint olyan szépek a fenyők, s nézem a nyugovóra térő vadkacsákat, hattyúkat. A fenyők között a szél. Alkonyodik. Egyedül. Kicsit teátrális a jelenet. Nem színpadi mégsem, hiszen csak magamnak játszom a megrendülést. A tó partján a krematórium. Akkor G. itt nem állhatott, hiszen él; és nem tudom elképzelni a helyet, ahol állt. De elképzelhető a vágány, a vágányon a csillék, s a mozdulat, ahogy a tóba ürítik a hamut. Csontliszt a halaknak. Kövér halak a vadkacsáknak.

Milyen szép mozdulat, ahogy egy vadkacsa a halért a víz alá bukik.

De ez a magamnak játszott megrendülés mégis nem színpad-e? Hiszen a színjáték mi más, mint a megkerülhetetlen jelen idő görcsös erőfeszítése arra, hogy megélje a múltat vagy a jövőt? Kísérlet: ne ezt a mai szelet érezzem, pedig érezni csak ezt tudom! de ne ezt a mai hideget, ne a mai hattyúkat, kacsákat lássam, hanem a maiban a harminc év előttit, tehát ne én, hanem most hirtelen a harminc év előtti G. legyek. Aki itt, akkor, nem állhatott.

A színpad csak láthatóvá teszi a térnek és időnek ezt az állandó zavarát. A megkerülhetetlen jelent, amint képzelt jövőjéből visszatekintve saját múltját érezni vágyik.

Ha saját jelenemből kísérletileg eltávolítom magam! Ha színpadra képzelem.

Egy tó: bádogból; és benne a víz: műanyag tükör; s a háttérben a festett fenyők mögött az ügyelő megindítja a műszelet, s a hungarocell-krematórium is füstölni kezd, és a kellékhattyúk és kellékkacsák úsznak a műtavon. Milyen undorítóan banális.

Minden élmény ilyen undorítóan banális, amire nem emlékezhetem?

És éppen ilyen undorítóan banális, hogy a jelenben, magyarázat után nyomozva, az érzelem képzelete a nem ismerhető múltba játssza be magát?

Mert mi mást tehet a képzelet? Hiszen játéktere – a díszlet – mindig változatlan. Utcák, fenyők, vadkacsák, városok, pocsolyák, öregasszonyok. Csak G. helyett most én állok a díszletek között. És én állok, harmincévesen, a Stargarder utca sarkán, M. helyett, aki harminc évvel ezelőtt, harmincévesen, Stargard egyik utcáján elképzelte azt a kislányt, aki még élt néhány órával előbb.

„Micsoda színjáték! De színjáték csupán!” – így Goethe.

„És még annyit akarok mondani: a megtorlás órája elérkezik!” – suttogja Hitler megőrzött hangja, amikor a rádiót bekapcsolom.

„Te meséld el neki Leni, kit ábrázol ez a kép!” – mondja Leni édesanyja, és maga elé húzza a fényképalbumot.

„Jó étvágyat” – biccentenek az öregasszonyok, és megnézik, mi van a tányéromon.

A Stargarder utca sarkán, az önkiszolgáló étteremben; fekete, sötétzöld vagy sötétbarna kalapot viselnek az öregasszonyok. Olyan gondosan lekefélt, ecetes ruhával felgőzölt kalapok. Történelmi kalapok.

„Elég szép adag hús” – kezdik a fecsegést az öregasszonyok – „Úgy látom, elég könnyen vágja azt a húst a kés” – folytatják az öregasszonyok – „Ez az a hús, ami négy ötvenbe kerül? Jaj, nagyon drága! Drága!”

Sirályok a kolbászsütő bódéja fölött.

Az öregasszonyok az önkiszolgáló étteremben a legolcsóbb ételeket eszik. Kávét és túrótortát. Jobb napokon húsgombócot krumplival. A húsgombócot a szaftban szét kell nyomni jól; a szaftból se maradjon a tányéron semmi sem! És a történelmi kalapok alól megértő tekintettel nézik az öregasszonyok a nagyobb szelet húsokat a fiatalemberek tányérjain.

„Jó puha hús lehet! Vagy kemény?”

Ha a választ óvatosan fogalmazom, ha nem veszik észre az idegen ízt, akkor nyugodtan beszélnek az öregasszonyok tovább. És akkor végre sok minden elképzelhető.

Nyugdíj, mert a férjem.

Igen, a háború alatt.

Hadifogoly. A biztosító műkezet adott.

Igen, azon az éjszakán, harminc év, Istenem! amikor, akkor a fiam, az apám, a lányom, az anyám.

Sztálingrád.

Igen, a háború után a vadkacsák.

Eltűnt. Barna pulóverben, jó meleg, én kötöttem.

Csak egy ládám maradt, mert a pincébe vittem, és benne a hollandi porcelán.

Megfagyott.

És nézik, hogyan emelem a számhoz a falatot. És a tányéron mennyit otthagy! És főleg a jó szaftot otthagyom.

Leni anyjánál is meg kell néznem ezt a családi albumot. A képek alatt szavak jelzik, ami a képen amúgy is látható. És a számok az időt. Zongorázom. Karin nővérem eljegyzése. Disznótor 1933. Első hangversenyem. Nagymamáék aranylakodalma. Karin nővérem első gyermeke. Sógorom, Werner bevonul. Sógorom, Werner hazalátogat. Karin második gyermeke. Werner utolsó fényképe. Az én eljegyzésem. Polgári esküvőnk. Egyházi esküvőnk. Nászút. Klausom bevonul. Klausom egyenruhában.

„Egyszerű katona volt” – mondja Leni anyja.

Klausom hazalátogat. Klaus a fronton, pihenőben. Álarcosbál. Új házba költözünk. Virágzik a cseresznyefánk 1943.

„És most te meséld el Leni, kit ábrázol ez a kép!” – mondja Leni édesanyja, és maga elé húzza a fényképalbumot.

De Leni nem meséli. Már elmesélte. A képen egy férfi látható. Mosolyog. Francia hadifogoly. Leni apja. Claude. A táborból esténként négy zenész kijár. A színházból hiányzik a német munkaerő. Előadás után még vendéglőbe mehetnek. A vendéglő annak a háznak a földszintjén, ahol a kertben virágzik cseresznyefánk. Az emeleten a lakás. A szomszédok megfigyelik: német asszony francia dalokat játszik a zongorán, és a négy francia énekel. Felismerik a Marseillaise dallamát. Letartóztatás. Amikor hat hónap múlva kiszabadul, s a várost el kell hagynia, a német asszony már nagyon nehezen mozog. Claude közben eltűnt. Leni megszületik. Közben megérkezett a hír, Klaus hősi halott. Később kiderül: Claude-ot egy év múlva megölték. Klaus megfagyott.