Szerelem^*

„Egy párnát adjál.”

Feláll. A nyitott üveges ajtó mögött sötét hall. Kimegy. Lehunyom a szemem. Túl a szobán, kinn, csöndít a toronyóra kisharangja; egyet, kettőt. Elképzelem helyét a térben. Az utcát, az utca túlsó felén a lakóházak közé szorosan beékelt templomot. Tornyát a tetők fölé magasodva, a neonok visszfényétől derengő városi égen. A templommal szemben a házat. A házat, amelynek legfölső emeletére feljöttem. A lépcsőházat. A legfelső emeleten a lakást. A szobát, az ágyat. Az ágyat, ahol fekszem. Valamennyi idő eltelik. Hallom az ajtó kattanását, becsukta. Puffan, az ágyra dobott párna. Kinyitom a szemem. Visszamegy az asztalhoz. Úgy gyűröm a nagypárnát a hátam mögé, ha mellém fekszik, neki is maradjon hely. Leül az asztalhoz. Így, hátam alatt a párnával, kényelemben vagyok; a pillanat kényelme. Nézhetem. Zöld ruhában a test ismerős formái. Celofán csörren, kiemel egy füstszűrős cigarettát a pakliból; óvatosan, a vékony cigarettapapírt ne sértse fel, gyufaszállal piszkálja a dohányt. A dohány egy papírlapra szóródik; csend van, hallani. Az asztal mellett ülve, egyet már elszívtunk.

Az asztalnál, a fotelban ültem, félmeztelenül. Az asztalon az eszközök. Egy csomag cigaretta. Nylonzacskóban a fű. Olló, gyufa. Egy ív tiszta papír. Kivesz a csomagból egy cigarettát, aztán gyufaszálat a dobozból. A gyufaszállal kipiszkálja a dohányt a hüvelyből, óvatosan, a cigaretta vékony papírburkát ne sértse föl. Nem dőlök hátra. A fotel támláján az ingem, az ingemen zöld ruhája kiterítve. Szeret meztelenül mászkálni; meleg van. A dohány a papírlapra szóródik. Melle alig észrevehetően remeg, késve követi a mozdulatok ütemét; mellbimbója az asztal pereméhez ér. Jó nézni ahogy dolgozik. Amikor a hüvely már csaknem üres, maga elé állítja; a filter talapzatán megáll. Fölé hajlik, mellbimbója benyomódik az asztal peremén. A nylonzacskóból füvet csippent; óvatosan az üres hüvelybe tömködi. Aztán közönséges dohányt vesz, egy csipetnyit három ujjába szorítva, de a hüvely felborul. Visszaállítja. Beleszórja a dohányt is, majd megint egy csipetnyi füvet a nylonzacskóból. A gyufaszál foszforos végével megtömködi. „Nem vagy szomjas?” – kérdezi. Még egy kis dohány, aztán újra a fűből valamennyi, végül ismét néhány szál dohány; letömködve a gyufa gömbölyű végével. „Majd hozok. Rögtön.” A rétegesen, fűvel és dohánnyal feltöltött hüvelyt megsodorja két tenyere között. Az ollóval levágja a filtert. Felnéz, rám. „Add ide a ruhám.” Nyúlok a zöld ruháért. „Minek?” Feláll. „Belátnak a konyhába.” Feje fölé emeli a ruhát, hasán kifeszül a forradás fehér barázdája, dereka megvékonyodik; belebújik. Hátradőlök. Kimegy. Innen a fotelból jól áttekinthető a szoba. Az erkély ajtaja nyitva.

Kilépek az erkélyre. Itt valamivel hűvösebb. A keskeny utcácska, lenn a mélyben, üres és sötét. Az árnyékok a helyükön. Tulajdonképpen meg kéne mondanom, hogy nem jövök ide többé. Valamennyi idő eltelik. A templom mély kapubéllete, mintha csatornát nyitna a föld alá; szennyvíz. Tudom, nem fogom megmondani; gyanútlansága leszerel. Visszafordulok. A szoba közepén áll, pedig nem hallottam. Kezében két pohár, az antik csillár alatt. Szép. „Téged nem ingerel ez az erkély?” Nevet. Szeme eltűnik a nevetésben. „Én soha nem lépek ki!” „Túl alacsony ez a korlát ahhoz, hogy az embernek eszébe ne jusson.” „Átlendülni, mi? Én soha nem lépek ki! Kinyitom az ajtót, de még soha nem voltam kinn.” „Soha?” „Nem. Azt hiszem, soha.” Elveszem az egyik poharat. Limonádé. Iszom. Visszaülök a fotelba, a poharat az asztalra teszem, koccan. Ha végletes dolgokról beszélünk, az sem jó. Ha semmiről, talán az. Ő is leül, szemben velem, de csak a szék szélére. Felemeli, ajkai közé illeszti a cigarettát, és gyorsan rágyújt. Pedig szerettem volna, ha az ágyon fekve szívjuk el. Szippant, a füstöt mélyen magába nyeli. A füstből nem szabad elvesztegetni semmit. Átadja. Erősen megszívom. Szájamban, torkomon ismerős az íz. Igyekszem minél mélyebbre nyelni. Köhögésre ingerel; visszaadom; szívja; de nem köhöghetek. Ha felköhögném, kárba veszne. Lehunyom a szemem, és elképzelem, érzem a tüdő telített hólyagocskáit. Köhög. Visszaadja, ki kell nyitnom a szemem. Erősen parázslik. Megszívom, serceg. Szabadon száll fel a füst. Fölé hajolok, szívom az orrommal is. Visszaadnám, de int, hogy neki most nem kell. Két szippantásnyi az enyém. A nők jó falatokat készítenek. A tüdő telítődik, issza. Lassan kiengedem a maradékot, hogy megszívhassam újra, de nincsen maradék. Megszívom, és visszaadom. Jó lenne az ágyra feküdni, ott várni. Visszakapom. Ez már a vége, két, talán három szippantásnyi még. Ujjamon a parázs forrósága, s mennyi füst száll el hiába. Visszaadom, vigyázva, ne égesse meg a kezét, az ujjamat. Szemét lehunyva szívja, ajkát égetheti a parázs. Elvétett adomány. Felállok. Levetem a nadrágom, a fotelba dobom. Még semmi. A csikket elnyomja a hamutartóban, a füstöt kiköhögi. „Adnál egy lepedőt? Szeretnék lefeküdni.” Feláll. A komódhoz lép. A komód tetején, könyvek, újságok és folyóiratok között, konyhai vekker ketyeg. Kihúzza a fiókot, elveszem a lepedőt. Visszalöki a fiókot, csikorog. Kiterítem a lepedőt az ágyon. Lefekszem. Ahová szoktam. Vállamat, fejemet a falnak vetem, ahogy szoktam. Visszamegy az asztalhoz, leül. „Megcsinálom a következőt. Jó?” „Jó.” A csillár szép fényében: szép csillár: szeretnék visszahúzódni tőle: egyáltalán, szeretnék visszahúzódni mindentől. „Eloltanád a villanyt?” Feláll. El a komód előtt, a kapcsolóhoz. A villanyt eloltja. Falikar világít a fejem fölött. Kényelmetlen így, vállamat nyomja a fal, bőrömet szúrja a faliszőnyeg. Visszaülne az asztalhoz. A testi érzékelés kellemetlenségei csökkenthetők a kényelemmel. Leül. „Adjál egy párnát.”

Feláll. A nyitott üveges ajtó mögött sötét hall. Kimegy. Még soha nem néztem körül, mi van a hallban. Ott tartják az ágyneműt? Lehunyom a szemem. Az ajtót be kéne csukni, magunkra maradnánk. Kinn, valahol a fejem fölött, csöndít a harang. Elképzelem helyemet a térben. Hatodik emeleten szoba. Valamennyi idő eltelik, míg hallom az ajtó kattanását. Becsukta. Az ágyra dobott párna puffan. Kinyitom a szemem. A nagypárnát a hátam mögé gyűröm, de nem foglalom el egészen, neki is maradjon hely, ha mellém fekszik. Leül az asztalhoz. Innen az ágyról minden jól áttekinthető. A látvány középpontjában ül. Zöld ruhában a test ismerős formái. Kiemel egy cigarettát a pakliból, csörren a celofán; óvatosan, a vékony papírt ne sértse föl, gyufaszállal piszkálja ki a dohányt. A dohány papírlapra szóródik, csend van, hallani. Még semmi különös. Minden úgy, ahogy. Ott ül az asztalnál, ahol egyet már elszívtunk. Lenn elsistereg egy autó. Érzem, ha átadnám magam fáradtságomnak, elaludnék, s ez nem lenne jó. Kárba veszne, hatását átaludnám. Vagy az álmaim mélyén munkálna; de elegem van az álmaimból is. A szobában meleg van. Pedig az ágy felett nyitva az ablak. És nyitva az erkélyajtó, és nyitva van a másik ablak is; levenném az alsónadrágomat: izzaszt; de zavarna, ha így, szétvetett lábakkal feküdnék mezítelenül. Nem akarom látni a saját testemet. A radiátoron testes kéziratot tartalmazó dosszié; holnap el kell olvasnom, tulajdonképpen még ma el kellett volna olvasnom; vagy tegnap; mert lehet, hogy ma már holnap van. A dosszié tetején az órám, megnézhetném: ellenőrizhetném, hogy ami van, az tegnap-e vagy holnap, de ez a mozdulat megzavarná a belső közönyt, amely még mindig nem közelít. Az órám mellett hamutartó, egy doboz cigaretta, gyufa. Rágyújthatnék. Úgy látszik, a nyugalom, mely a közönyhöz vezet, elérhetetlen. „Nem zavarja a rítust, ha rágyújtok?” Az időt vagy mozdulattal, valamivel, vagy gondolattal, ki kell töltenem. „Várjál, rögtön. Rögtön hozom.” Akkor várni. A nylonzacskóból füvet csippent, lassan, nyugodtan dolgozik. „Érzel valamit?” Hangja telt, testhez tartozó. „Nem. Semmit. Csak fáradt vagyok. Te?” „Semmit.” Mozdulatai is teltek; nyugodt figyelem: amit csinál, jól végezze el. Minden mozdulatot jól, a célrahegyezettség feszültsége nélkül. Mintha egyedül lenne a szobában, mintha nem lennék itt, még soha nem láttam ilyen gyanútlanul nyugodtnak. S mintha magam is. Mintha belőlem is kilebegett volna a figyelés görcse. Nem figyelek, hanem látok. Nem én magyarázom a látványt; a látvány: érintetlenül ér el hozzám. Érintetlenül ér el hozzám: ő. A feltöltött hüvelyt megsodorja két tenyere között. Telt barna karja a zöld ruha kivágásában. Teste testibb. Az asztal is, mintha távolabb lenne az ágytól. Megközelíthetően távol van. Ha idejön, érezni fogom bőrét a bőrömön. A várakozás jó dimenzió: egyszerre megtalálható benne az, ami nincs, és az, ami lehet; az elképzelhetetlen és az elképzelhető. Majd szeretkezünk. A közönyben minden benne van. Távolság két pont között. Az egyik pont, önmagára utalt test, ott az asztalnál: nőalak, vonzódom hozzá, mert a másik pont én vagyok, itt fekszem, meztelen lábszár szőrökkel, comb, szétvetett combok, alsónadrággal takart domborzat; de ez a távolság összevonható. A test nevetséges, esendő, nevetségesen egyszerű; az alsónadrágot levethetném; felesleges. Ha viszont ezt gondolom a mozdulatok feleslegességéről, akkor kezdődik. Közöny, amelyben élesebben látom magam körül a világot, mert megszűnök ellenőrizni. A közöny a van teljessége, a volt és a lehet nélkül. Felemeli az ollót, levágja a filtert a cigaretta végéről. „Te érzel valamit?” A filter az asztalra pottyan. „Talán. És te?” „Igen. Most mintha kezdődne.”

Feláll. Jön az ágy felé. Kezében a cigaretta. Át a távolságban. Bizonytalanul. „Látom! a mozgásodon!” Tenyerét elhúzza a homloka előtt, mosolyog. „Igen. De csak könnyedén.” Kitűnik a látványból. Utána kéne fordulnom. Az ágy megsüpped alattam, leült. A cigarettát az éjjeliszekrényre teszi. Tárgyak közé. Magnetofon. Könyv. Telefon. Pohárban limonádé, nem itta meg. Alig észrevehető mosolya nagyon lényegessé és jelentőségteljessé válik, magával visz engem is a mosolygásba, mintha egy olyan szelíd határvonal felé ragadna, amely mögött, érzem, már nincsen semmi más, csak végtelen mosoly. Mégis ijesztő; menekülni kéne. A mosoly bennem nyílik; távolság, ami most nem kívülem, hanem bennem van, de végtelen. A végtelen a végső kiegyenlítettség. Amire vágyakoztál! Ami most mégis ijesztő. De nem akarom, semmit nem akarok, nem akarok védekezni. Nézem. Mosolya tárgy, belém hatolhat, távolságot nyithat, enyémmé lesz ha engedem, pedig valami valódi távolság még mindig van közöttünk. De nem nyújtom ki a karom. Ez külső távolság, és ő magának mosolyog a belső távolságban, magának, nem nekem. Mégis, így is az enyém. Megmozdul. Megfordul, lábát felhúzza az ágyra, hátát a falnak veti, de nem a párnán, ahol helyet hagytam. Távol akar lenni, ám így is közel van. Önmaga kényelmében, bennem. Most kéne magamhoz vonnom, míg egymás érzékelésében el nem szakadunk; most kéne hanyatt fektetnem, lehúznom a ruháját. Bugyi van rajta; és az alsónadrágom is. Az elképzelhető mozgások túl bonyolultak ahhoz, hogy végrehajthatók legyenek. Elfordítom a fejem. Fehér, távol, fehér. A látvány szélén az erkély nyitott ajtaja, az üveg tükröződései. Jó így. Ez már nem várakozás. Akármi jó. Talán a következőt el se kéne szívni már. Megpuhult csendben a tárgyak. Könyvespolc, az erkélyajtó nyitott szárnya, fehér fal. Kéz jelenik meg a képben, a keze. Mintha hosszú időre elfeledtem volna, hogy itt van mellettem. Kezében a cigaretta. Mintha saját jelenlétemről is megfeledkeztem volna; azzá váltam, amit láttam; valami hosszú időre, pedig ez biztosan nagyon rövid idő. Volt. Kinyitni a szájam! Kinyitom. Két ajkam közé helyezi, a kéz eltakarja a látványt, összezárom a cigarettát. Karom az oldalam mellett pihen. Tenyér, széttárt ujjak a fehér lepedőn a falikar, fölöttem, sárgás fényében. Fölém hajlik, tiszta arc szelíd mosolyban. Tüzet ad. Hallom a gyufa sercenését, de távolabbról; távolabbról, mint amilyen távolságban látom, Mégis meg kell fognom a cigarettát, mert a száj erőtlen. Felemelem a kezem, megfogom, ahogy kell. Meggyullad, szívom, felparázslik. Igen, ez az igazi íz. Fojt. Köhögésre ingerel. Ha köhögnék, a füst kárba veszne. Átadom. Minél mélyebbre nyelni a füstöt, sokáig benn tartani. A mélység, ahová nyelhetem, úgy tűnik, most mélyebb. Hosszú pillái lecsukódnak. Szemhéja telt, akár a teste, a hangja is. Jó nézni, ahogy szívja; két szemöldöke között a figyelem ráncait, megemelkedő, a szippantás idejére megmerevedő vállát az ujjatlan zöld ruhában. Magamhoz szorítani. Nem a testet, hanem ezt az önmagába fordult figyelmet, hogy enyém legyen. De előbb szívjuk el. Pillái emelkednek, a falikar sárgás fényében kék, nagyon kék szeme. Mosolytalan. A füst köhögésre ingerli, torkához kap, teste rázkódik, lehajtja a fejét, küszködik, köhög. Átveszem a cigarettát. Szívom, de nem érzékelem, hogy szívom, csak látom, hogy szívom; amit érzékelek, az nem a megszokott; nem a szívás vagy a mozdulat öröme, nem a szájüreg kéri a füstöt. A vágy örömtelenül, de nagyon mohón, ott fészkel valahol a tüdő hólyagocskáiban, a mellemben, lenn; mintha ott lenne most a test legmélyebb, legfontosabb pontja; ahol ez a kielégítésre váró vágy fészkel. A belégzésben. Mindent be, be. Visszaadnám, de int, hogy nem kell. A távolság két pontja most bennem van, belül. A száj és a tüdő között. A távolság: vágy. Gyorsan kiengedem a maradékot, hogy a friss füst indulhasson, csak belégzés legyen, elérhessen addig a pontig, legyőzhesse a távolságot, ami a vágy. Megszívom. Mélyebbre. De a vágy még mélyebbre távolodik. Keze hamutartót helyez széttárt combjaim közé. Kerek bronz, hamuval, csikkekkel a fehér lepedőn, előttem. Fölé görbedek. Szívom, mélyebbre, de hiába; van a mélyebbnél is mélyebb, mélyebbre nem lehet, hiába görnyedek, a mozdulat a belső távolságot nem csökkentheti. Az orrommal is nyelem. Szabadon száll a füst, és kárba vészne; nyelem az orrommal is. De a távolság növekszik. Kielégíthetetlen. A füst mennyiségének növelése még jobban növeli. Kiegyenesedem. Visszaadnám, de int, hogy nem kell, csak szívjam. Figyel. Ez nem gyanakvásának figyelme, nem a régi. Semleges. Mintha egy tárgyat figyelne. Nem zavar. Tárgy is lehetnék. Megszívom, a parázs elválik a cigaretta testétől, és a hamutartóba hullik. Élő parázs. A cigaretta kihunyt végével felszúrom a parazsat. Szívom. A parázs visszaízesül a cigarettához, most tömör füstöt ad. Átnyújtom. Elveszi. Szemhéja lecsukódik, a figyelem ráncai összerántják két szemöldökét. Csúnya. Visszaadja, arca mosolyba simul, szép. Szívom, de már nem tudom olyan mélyre szívni. Már nem kell.

„Ne dobd el!”

Visszaadom.

Minden kitágul, szétnyílik. Ha engedem, a végtelenbe tágul. Ez még nem a végtelen, de a végtelenbe tágul

„Te!”

szeretnék mondani valamit; valamit szeretnék mondani neked, de nem tudom mondani ettől a nevetéstől

„Te!”

valamin nevetnem kell; mi ez a mindent kitöltő nevetés, amelyből nem tudok a felszínre vergődni? nem tudok a felszínre vergődni valahonnan; átcsap a fejem fölött, kiterjed belőlem, s hallom a saját vad és durva nevetésemet, és érzem a szétnyílt, széthúzódott szájamat, amelyből előtör ez a röhögés: benn már mindent hatalmába kerített, mindent, ami vagyok; nem akartam mást mondani, csak azt, hogy ilyen gusztustalan és hülye vagyok a saját oktalan röhögésemtől, ami azért van, mert szerettem volna valamit mondani

neked

de közben elfelejtettem; amit mondani akartam, annyira azonossá vált velem, hogy már nem kell kimondani; jaj, nem bírom tovább ezt a nevetést, megfulladok, de ez is nevetséges; nincsen vége, az nevettet, hogy nevetek, nem bírom tovább! Még mélyebbről tör elő, még erősebben, ki a számon, hallom. Nem szabad! Miért ne lehetne? Ezen is nevetnem kell: gondolatok! Ijesztően felesleges, minden jó felesleges.

Szemét lehunyva fekszik a hátán. Mozdulatlanul. Ezek szerint ezt az egész nevetésdolgot csak én képzeltem. Csend van. Ezek szerint nem is nevettem. És csukva volt a szemem, mert nem láttam semmit, csak a saját képzelt nevetésem hullámait közeledni, kitörni, távolodni. Gyorsan lejjebb csúsztatom a testem az ágyon. Fejemet a falról a párnára. A hamutartó már nincs a két combom között. Összezárom a lábam, hogy tegyek valami mozdulatot a nevetés ellen. Talán néhány másodperc volt, ellenőrizhetetlen idő. Közben a hamutartót elvette. Hagyni kell. Miért védekezem mindig, minden ellen? Kinyújtom a karom. Megmozdul, áthengeredik. Testének súlyától érzem a testem. Elhelyezkedik, arcát a mellemre fekteti, átkarol, combjával a térdemet kulcsolja magához. A látványban eluralkodik a zöld, zavar ez a ruha.

„Vedd le ezt!”

Lehunyt szemmel fölemelkedik.

„Igen.”

Hangja testemhez simuló, mélyen zengő készség. Mintha ő nem is lenne már, csak értem, nekem, hogy bennem megmutatkozzék. Két telt karja keresztezi egymást, s ujjaival szépen megragadja a ruha alsó szegélyét, húzza fölfelé. A has barna halmát átlósan szeli a forradás fehérebb csíkja; a nyújtózó mozdulattól megvékonyodó derék, aztán előlendülnek fehér mellei, napfénytől érintetlen mellei a bimbók szederjes holdudvarával. Fölnyúlna a szám, de nem mozdulok. Nem a test kell, hanem a mozdulat: a látvány, így, ha megtartóztatom magam a test érzékelésétől, egészen az enyém. Még soha nem éreztem, hogy egy idegen mozdulat is a magamévá tehető. Lehunyom a szemem, bezárom azt, ami az enyém lett. De látvány nélkül: zuhanva indulok saját távolságaimba. Combja átkulcsolja, magához vonja a térdemet.

„Jaj, de jó nekem, jaj de jó nekem!”

és ez a hang a fülemen át betölti azt a testet, ami az én testem, s amelynek külső burkát az ő testének simuló súlyától érzem. Csak úgy érzem magam, igen, ha érzem őt. Ez boldoggá tesz. Átkarolom. Ennyire még sohasem éreztem magaménak. Szorít. Szorítom. S megint hangként szabadul be a fülemen

„Jaj! Baszd meg, nagyon jól érzem magam, jól érzem, jaj, nagyon jól érzem magam! Mondhatok, jaj nagyon jól érzem magam, mondhatok, mondhatok mondókát neked? Szeretnék, jaj, mondókákat, mondókákat szeretnék mondani neked. Mondhatok mondókákat neked?”

és nevet. Nevetése kitölt, és felpiszkálja, kiszabadítja az én nevetésem, érzem, behullámzik a fülemen, s én a saját nevetésem robbanásával válaszolhatok, nevetünk, s már nem lehet elkülöníteni, mert hangjaink összefonódnak, egymásba keverednek, minden megszűnik, ami elválasztana, csak a mindent összefogó, mindent kitöltő, kiszakadó és visszagördülő hangok fenyegetése marad. Valamiben meg kéne kapaszkodni, ami kívül van ezen. „Mondjál!” – hallom a saját hangom kiáltását, s tudom, hogy a saját hangomat löktem a nevetés fölé

„Mondjál! De azt a szót, amit az előbb használtál, azt ne mondd, most ne, ilyen szavakat ne, most!”

Nem nevet tovább. Csend. Úgy, olyan telten érzem beáramlani fülemen nevetésének hiányát, ahogy a hangjait éreztem; és egyre hosszabb, nyúlik, egyre hidegebb a csend; én vagyok a hibás! még most is ellenőrzöm; morális mércék az amoralitásban, nevetséges! de a mondat visszavonhatatlan; ami vagyok, visszavonhatatlan, mert ez vagyok, s hiába zavar, ő is megmásíthatatlan; de ha ezen gondolkodom, nem, nem akarom, mert így távolodik, és szeretnék visszakerülni hozzá, nem érzem a testét, a súlyát sem, pedig tudom, itt van; egy elvétett mondat, amely leleplezett, s visszazuhantam önmagam távolságába, elvesztettem, pedig

őt

akarom; milyen furcsán, élesen tudok gondolkodni most, pedig azt, amit külvilágnak nevezünk, abból semmit nem érzek; nem akarom! ezek a saját gondolataim, nem akarom! valamiben újra megkapaszkodni, ami visszatéríthet hozzá

„Mondjad. Kérlek. Mondjad!”

hallom a saját hangom, s tudom, hogy a saját hangom volt az, amiben ösztönszerűen megkapaszkodhattam; s már látok is: arcát a vállamon, hunyt szemhéját, a nevetésben felvillanó, a nyáltól csillanó fehér fogakat, s hallom a nevetését. „Mondjad! Kérlek!” Nevetése kitölti a testem, egészen a lábamig, s teste könnyű súlyától érzem a testem, érzem, hogy van testem is; nevetek, a saját nevetésem is hallom, külön. „Mondjak mondókát neked?” „Mondjad!” Nem tudunk szabadulni, pedig mondaná; ijesztően lemerülünk a szétbogozhatatlan boldog közösbe; fekete, képlékeny massza; váratlanul kiránt belőle kislányosan visító hangja

breke

keksz

breke

keksz

mi ez?

breke

keksz

gyere bújj víz alá ha szeretsz

oda

lenn

soha nincs vad idő

odalenn sose hull az eső

tudom, testi fájdalmat kéne okozzon, de nincsen, ami fájhatna: a test és a fájdalom csak bizonytalan emlék; mégis, valamiféle fájdalom vagy félelem, hogy megállíthatatlan ez a nevetés, hogy most már mindig nevetni kell. Most én akarok, most én is akarok! „Most én akarok, most én is akarok! Én is!” – ordítom, de nem tudom, hogy mit akarok. „Mondjál! Jaj de jó! Mondjál! Hallod? Mondjál! Jaj de jó, mondjál!” – visít. „Most én akarok!” – ordítom, hallom a saját ordításomat, de nem a saját hangomon, valaki, az a régi hang, az a gyerekhang, és akkor az ő visítása is az a kislány, aki volt

Egyet fingott a veréb

kitörött a lába

elvitték a szállodába

nem tudom, nem tudom tovább a nevetéstől; megkapaszkodni, miben? visszafojtani, hogy tovább: mondhatnám tovább, és akkor még nagyobbat, még jobban nevethetnénk

tüske ment a valagába!

inc pinc Lőrinc

te vagy odakinn!

távolodik, lassan távolodik az utolsó szó

kinn

kinn

még hallatszik

kinn

de a nevetés elmossa; most már nem félelmetes ez a nevetés, csak jó; könnyű emelkedés, burok, körülfog áradó, vidám, puha melegével, s azt is tudom, hogy itt fekszem ennek a buroknak a közepében

vele

a testében, mintha behatoltam volna a testébe, teste érintése nélkül érintetlenül; testében lebegnék, pedig tudom, hogy nem; csak itt fekszem, lehetetlen, hiszen alsónadrág is van rajtam! és mégis, mintha

közelednénk

ahogy távolodunk az elhangzott szavaktól, távolodunk, úgy közelít egy valamikor már érzékelt szelíd határvonal, s a határvonal túlsó felén e fokozhatatlan jó, amiben most látszólag mozdulatlanul lebegek, igen, benne lebegek, de ott ez a fokozhatatlan jó átcsap, igen átcsaphat; ez a nevető, lebegő ordítás a kétségbeesés ordításává fokozódik, távolság két pont között, közeledem

„Jaj de jó! Jaj de jó! Ezt te találtad ki? Ugye most találtad ki? Jaj de jó! Ezt te találtad ki?”

jó, tényleg jó; szeretném mondani, hogy jó, mert mindig az utolsó pillanatban, mintha az utolsó pillanatban rántana vissza a hangod, a hangod nem enged eljutni ahhoz a ponthoz, amelyhez mindig közeledni érzem magam, vagy a pont közeledik? Azt kéne mondanom, hogy nem, nem én találtam ki, hanem a kislány a kertben felemeli az egyik lábát és ugrál

ő mondta a kertben

túl hosszadalmas, bonyolult lenne elmondani

„Igen. Én találtam ki.”

majd elmondom, hogy a kislány a kertben

„Tudod, hol vagyok én? Most népi motívumokat látok. Népi motívumokat. Látom. De nem tudom, hol vagyok, csak népi motívumokat látok, s ezek mintha, mintha népi motívumok között lennék.”

igen, népi motívumokat! elmélyült, öblös hangja ezekkel a népi motívumokkal bennem is felidéz valami népi motívumokat, vagy az emlékét? szeretném elmondani, hogy én is láttam, nem is olyan régen nekem is a fejemben jártak vagy voltak, vagy láttam, valamilyen népi motívumok; lehet, hogy tegnap, vagy ma, vagy régebben, s ezt meg kell mondanom neki, mert ha ez így van, ha van olyan azonosság, amely az én látványomat vetíti az ő szeme elé, ha van ilyen erő, akkor biztosan az én általam látott népi motívumok kerültek bele az ő fejébe; valami átáramlás, nem lehetetlen; de nem tudok emlékezni, mintha nem is lett volna semmi, amire emlékezhetnék, csak van itt két ismerős szó; múlt, emlékezés, amelyek arra utalnak, hogy volt múltam, mert a szavak jelentenek valamit, s ha képes lennék emlékezni, akkor ennek a múltnak egy meghatározott pontján előkerülnek azok a népi motívumok, amelyek most átkerültek az ő fejébe. De nem jut eszembe, amit el kellene mondanom, hanem csak az jut eszembe, hogy el kellene valamit mondanom valamilyen népi motívumokról, amelyekről nem jut eszembe amit el kellene mondanom. De el kell mondanom! Ebben a feszültségben

érzem,

eltoltam magamtól a testemen heverő testét, és most érzem csak, hogy a testemen teste hevert, amit eddig nem éreztem; a súlyát, s látom is, s ezek szerint eddig anélkül, hogy láttam volna valamit, bizonyára csukva volt a szemem, csak küszködtem valamivel, de nem éreztem

úgy látszik, benne vagyunk

de most kikerültem belőle, mert látom, érzem; térdemet combjával átkarolja, karja a vállamat, feje a mellemen, arca, teste melegét, forróságát, s mintha én is lázas lennék, lázas forró kábulat, betegség, vagy szeretkeztünk, s ezért ez a lázas kielégítettség, homályos kábulatból kibontakozó

szoba, bútorok, csend, szemben a fehér fal

de nem! csak hasonló ahhoz, amit szeretkezés után; a mellemen van a feje! akkor mégsem toltam el magamtól, mosolyog a mellemen. Bizonyára magamat toltam el valamitől, a saját gondolataimtól, amelyek valamiféle népi motívumok körül keringtek; most nyitva van a szeme, s ez a mosoly; te! „Te most benne vagy?” „Azt hiszem, igen!” Akkor! „Akkor próbálj kijönni belőle, mert valami érdekeset szeretnék mondani, és szeretném, ha tisztán értenéd. Azokról a népi motívumokról. Azokat a népi motívumokat biztosan azért láttad, mert én is, órákkal ezelőtt, vagy tegnap, vagy nem tudom mikor, mert mintha ezen a pillanaton kívül, igen, ezen, amikor ezt mondom, éppen ezt, ugye beszélek? mintha ezen kívül semmi nem létezne. Szóval nem tudom elérni azt, ami volt, de azt hiszem, hogy azokat tőlem vetted át.”

„Mit?”

„Hát a népi motívumokat! Tőlem.”

Tenyerét megtámasztja a mellemen, s felemelkedik, fölém; közben karja is kicsúszik a hátam alól. Néz. „Milyen népi motívumokat?”

„Hát amiről beszéltél!”

„És azt tőled?”

„Igen. Neked akartam adni, azért vetted át.” –

Néz, és a mosolya áttűnik a mosolygásba.

„De azt hiszem, én azt hiszem kedves, hogy nem szabad kikerülni belőle. Teljesen át kell engedni magunkat.”

„Jó. Igazad van.”

Igaza van, akkor teljesen át kell engedni magunkat. Mindennek a maga szabályai. Nem szabad kikerülni; de ha most, az előbb, kikerültünk belőle, akkor honnan jött elő ez a zavaros dolog? milyen népi motívumok? Ez valami rögeszme. Nem kerültem ki belőle, csak azt hittem, józan vagyok; minden, amit érzek: látszat; ha a józanságnak vannak fokozatai, mert most például nem vagyok egészen józan, de józanabb vagyok, mint voltam, ha tehát ilyen fokozatai vannak, lépcső fölfelé, akkor nincsen abszolút józanság, ahol biztonságban érezhetem magam; a lépcsőnek nincs legfelső foka, mert minden fokozat újabb látszat.

Hanyatt, fekszem, ágyon, szoba; szemben a fehér fal, az erkélyajtó nyitott szárnya az üveg tükröződéseivel. Feje a mellemen. Mintha ez is a józanságnak egy fokozata lenne, állomás, ahonnan visszatekintve úgy tűnik, ami történt, mintha nem is történt volna meg. Mintha nevetésünk, az a megállíthatatlan nevetés, és azok a népi motívumok csak az én képzeletemnek lennének furcsa termékei; miközben itt fekszünk mozdulatlanul; feje a mellemen, combjával átkarolva a lábam. Megmozdul. Jó lenne eldönteni, hogy mi az, ami a képzelethez, s mi az, ami a valósághoz tartozik. Mintha hosszú álomból ébredne. „Elzsibbadt a kezem – hallom a hangját, álomból, messziről érkező, ébredő hangját –, a hátad alá akarom dugni ezt a kezem, mert így egészen elzsibbadt” – hallom a hangját. Ezek szerint ez a valóság, s mindaz, ami eddig volt, csak képzelet. Elaludtunk. Álom volt. Kissé megemelkedem, tenyere becsúszik a lapockám alá. Szorít. Magamhoz szorítom. De hiába. A teste, bár érzem a szorítást, mintha nem lenne fogható. Hiába szorítom, mintha még erősebb szorítás szükségeltetne ahhoz, hogy valóságosan érezzem, de hiába szorítom még erősebben, még erősebben kéne szorítanom. Mert nem tudom elkülöníteni testét a magam testétől, mintha a két testnek nem lennének önálló határai; súlytalanul olvadnak egymásba át. „Tudod most hol vagyok? – hallom a hangját, nyugalmas, álomba visszalebegő hangját, de mintha az ő hangja belőlem jönne elő. – Most egy réten vagyok, hosszú, széles, nagyon hosszú, nagyon széles réten, ahol virágok nyílnak, s mintha a virágok között bogár lennék; ezt nem látom, csak érzem, tudod? érzem, hogy bogár vagyok.” A rét, a virágok, fényes hátú, fekete bogár a napsütötte tavaszi réten. „Jaj de jó a réten, jaj de jó! Ha érezhetnéd, hogy milyen jó bogárnak lenni ezen a réten!” Látom a bogarat a füvek között földmorzsákat mászni. Tenyere a hátamat tapintja. „Jaj de jó nekem! Jaj de jó nekem! Jaj de jó a tested! Tele van a tested sűrített levegővel! Még soha nem éreztem, hogy tele van a tested sűrített levegővel!” Tenyere a hátam, fülemben puha ordítással a réten, két fatörzs fekszik a réten, de a két fatörzs mintha nem is két fatörzs lenne, hanem tudom: két comb szétvetve, de mégis fatörzs; a fatörzsek között egy szánkó csúszik a téli réten, domboldalról siklik lefelé a szánkó a két fatörzs, valami, comb közé, besiklik; és visszarándul, visszasiklik föl a dombra, aztán lesiklik újra; föl és le; homályos köd a téli tájon

jaj de jó

nekem

jaj de

jó nekem

puha ordítás a föl-le csúszkáló szánkó ritmusára; de hiszen ez nem is szánkó! két fatörzs vagy valami között lezuhanó-felemelkedő lift; zuhan és visszaemelkedik, zuhan és emelkedik a két valami között; de mintha ez a zuhanó-emelkedő

zuhan emelkedik

nem is lift lenne vagy valami, hanem

én vagyok

a hang ritmusában

jaj tele van a tested sűrített levegőcskékkel! jaj tele van a testem

jaj de

jó

nekem

zuhanok és emelkedem hangja ritmusára, föl és le; siklik, mint a szánkó, ki és be; kinn, és akkor a behatolás vágya; benn, és akkor a kikerülés vágya; fönn és lenn; emelkedés és zuhanás, mint a lift; de már tudom, hogy amit láttam, az én voltam, az én mozgásom jelképe a liftben és a szánkóban; s ezek szerint a testében vagyok. De akkor éreznem kéne! Mozgásom ritmusában közeledni hallom a hangját

jaj

de jó

nekem

mélyülő-táguló ritmus; és minden ritmus végén valami kemény akadály, olyan akadály, amit a következő ritmusban kell legyőznöm; most már tudom, azért húzódom vissza, hogy még mélyebben hatolhassak belé; minden visszahúzódás a még előnyösebb helyzet keresése; de hiszen nem is előre mozgok, hanem fölfelé; nem mélyebbre, hanem magasabbra! minden behatolással egy opálfényű űrbe, s minden visszahúzódás sima siklás a puhán sötét lüktetésbe; hangosan, ordítva lüktet; fény és sötét lüktető váltakozása ordít és hallgat; de a fény nem igazi fény, mert érzem a kemény akadályt, s tudom, ha ez az akadály nem lenne, ha úgy helyezkednék, hogy ne legyen, szűnjön meg! akkor érném el az igazi fényt! de hol vagyok? ha ölelkeznénk, azt éreznem kéne! de nem érzem, csak a fény és sötétség között, mindig beleütközve az akadályba, emelkedem és zuhanok a csend és az ordítás ritmusában; és újra beleütközöm; a fény és a sötétség határvonalán ez a kemény kis akadály; mi ez? tudnom kell, hol vagyok!

ahol vagyok, e megállíthatatlan ritmusban, amelynek nincsen vége, hiába tágul, hiába mélyül, nincsen vége, mert az akadály mindig visszalök! megakadályozza, hogy eljuthassak saját ritmusom végére,

mintha látnám, mintha nyitva lenne a szemem, mintha látnám az erkély ajtaját, az ágyat, leterítve fehér lepedővel, és a combját, amint a térdemet kulcsolja magához. Igen. Mintha mindezt látnám esti lámpafényben. És csend van. És már nincsen ordítás. Nem ölelkezünk. Csak a térdem, úgy látszik a térdem imitálta az ölelkezés ritmusát; a térdem és a szeméremcsontjának ütközése. De hiába tudom, amit látok: a megállíthatatlan ritmust érzem, s mintha a ritmus lenne a valódi, a tudás és a látvány csak hazudná valódiságát; amit látok, azt nem érzem, csak a ritmust a belső távolságban. Fény és sötét, fény és visszazuhanás a sötétbe.

Kinyitom a szemem. Az előbb már nyitva volt. Mikor hunytam le? De mintha nem is lett volna nyitva, mintha csak képzelném, hogy nyitva volt, mintha most látnám először

úgy fekszik rajtam, mintha aludna. Ha alszik, ha valóban alszik, s ha ezt is nemcsak képzelem, akkor mindaz, ami eddig volt, érzékcsalódás. Álmában mosolyog. Persze hogy érzékcsalódás, hiszen milyen csend van, s milyen jó nézni álomban mosolygó arcát.

De nem tudom

eldönteni, hogy ezt valóban látom-e, vagy csak képzelem. Minthogy azt sem tudom eldönteni, hogy ölelkeztünk-e, vagy csak a térdem imitálta az ölelkezést a szeméremcsontjával, vagy azt is csak képzelem. Nem érzem amit látok! Igyekszem magamhoz szorítani, de egyáltalán nem érzem, hogy magamhoz szorítanám, mert a testemet nem érzem. Csak látom. Az érzékelés bennem van, a látvány kívülem, s nem kapcsolódnak. Ezt el kell mondanom: látlak, de nem érezlek, viszont érzem a ritmust, amit nem látok; mert látom, hogy itt fekszel és alszol, mégis úgy érzem, mintha testünk mozogna az ölelkezés ritmusában. Nem akarom!

„Éva!”

Csend. Mintha ebben a csendben most valóban látnám, amit látok. Mellemen a feje, álmában, mintha mosolyogna álmában. De hiszen ezt már láttam. S akkor is azt hittem, hogy látom, pedig mindig eltűnik, minden, amit valóságosnak hiszek, mindig eltűnik. Fejem alatt, érzem! puha párna. De nem érzem a testem, pedig látom. De ha érzem, ha legalább a párnát el tudom különíteni a fejemtől, akkor mégis van valami, amit érezhetek.

„Éva!”

„Tessék kedves. Tessék. Tessék kedves.”

forró burában, bezárva az ismétlés láncolatába

tessék tessék

kedves

tessék

mióta mondja?

tessék

tessék

kedves

akkor ez mégsem valódi, csak a valódiság látszata

tessék kedves

és akkor ebből nem lehet kikeveredni, mert ő is belezuhant, és két kábulat egymásba fonódása

tessék tessék

kedves

tessék kedves

Fel

kell ébrednie! Elég volt!

tessék kedves

„Éva!”

„Tessék kedves!”

mintha valóban mondaná, s nemcsak a hangok mióta? láncolódó egymásutánja

„Éva! Valami furcsa történik velünk!”

„Igen, furcsa.”

mintha egy fölfelé tekeredő spirál végpontjára érkeznék a mélyből; egy olyan távolságból, amely nem kívülem, hanem bennem van: megmenekültem; érzem saját lélegzetvételem; egy szoba levegőjét szívom, egy olyan szobában, amit láthatok. Láthatom az arcát, a szemét; kissé fátyolos, a visszatérés erőfeszítésétől még zavaros szemét; akkor ő is küszködik, ugyanazzal küszködik. És láthatom bőrének sima napszínét, lenszínűre szőkült hosszú haját; és tudom, hogy itt vagyok

„Igen. Valami furcsa.”

Szeretném elmondani, ami történt. Az, ami történt, nem elmondható. Mintha nem különálló történés lenne, hanem azonos velem, s csak akkor mondhatnám el tökéletesen, ha tökéletesen megismételném. Vagy akkor mondhatnám el, ha szét tudnám választani azt, ami történt, attól, amiről azt hittem, hogy megtörténik, pedig csak képzelem.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Valami furcsa történt velünk.”

mintha helyettem mondaná ezt valaki, az én valahonnan ismerős hangomon; s mintha ez a valaki, aki én vagyok, ezt már mondta volna valamikor; de úgy figyel, olyan figyelemmel hajlik fölém! figyelme bizonyosság, hogy mindaz, amit hallok vagy mondok, most hangzik el először; s ha ez így van, ha most végre valóban elértem az elhangzó szavak, a tapintás, a légzés, a látvány konkrét valóságába, akkor mindaz, amit eddig valóságnak hittem, ami annyira elrémített reális irrealitásával

az

képzelet volt. Képzelet, nem más. S akkor úgy látszik, hogy minden szó között, amit sikerül kimondanom, két kimondott szó között is visszazuhanok ebbe a reális kábulatba, s úgy látszik, e kábulat a végtelenbe nyújtja az időt két szó között; a kinyúló időben, a kábulat idejében minden idő egyformán jelen van. Jelen idő. Benne a múlt és a jövő. Igen. Megint gondolkodom, pedig beszélni szerettem volna, s ha megint gondolkodom, akkor újra belekeveredtem abba az örökkévalóságig nyúló meghatározhatatlan időbe, amelyet az előbb megfogalmaztam, hogy kitépjem magam ebből az időből, és visszatérhessek ahhoz az időhöz, amit eddig valóságnak hittem, de ez lehetetlen, mert a gondolkodással, éppen azzal, hogy most ezt gondolom, akadályozom meg azt, hogy visszatérhessek, hogy megkapaszkodhassam abban, amit valóságnak szeretnék hinni.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Valami furcsa történik velünk.”

„Igen. Valami furcsa.”

„Most! Most szeretnék kikerülni belőle. Szeretném elmondani. Szeretnék kikerülni ebből. Szeretném elmondani neked. Megfogalmazni. Hallod, amit mondok? Itt vagy? Csak képzelem, hogy itt vagy? Te benne vagy?”

„Igen. Azt hiszem, benne vagyok. Nagyon. De tudok figyelni. Figyelek rád. Hallod? Itt vagyok.”

Benne, igen, benne mindig megkapaszkodhatom. Nem a saját gondolataimban, a saját képzeletemben, abban nem. Már megint gondolkodom. Az is gondolat, hogy már megint gondolkodom. Leállítani. Ez is gondolat.

Nem!

Igen.

A szoba. Most éber vagyok. Az agy állandóan működik. Végre éberen. De hol közelebb, hol távolabb vannak a tárgyak. Nem szabad sokáig nézni. Mozognak. Feje a mellemen. Érzem a súlyát. Érzem, hogy két különálló egész vagyunk, aminek az érintkezését érezhetem; csak vigyázni kell, át ne csússzon ez a két különálló, egymásba, újra. Mintha mosolyogna álmában. Átkarol, itt van, telt, napfényszínű combjával kulcsolja a térdemet; a szeméremcsont keménységét érzem a térdemen. Ezt akartam elmondani! De nem szabad felébresztenem! Valóban alszik? Hiszen az előbb mintha mondott volna valamit, mintha a hangját hallottam volna, hogy mondott, mit? mikor? Közben bizonyára visszasüllyedtem, s ő közben elaludt. Mosolyog álmában, elaludt. Jó, nagyon jó így is. Az erkélyajtó. Közeledik. A fal, fehér, közeledik, és minden kifehéredik, már nem látom. Ha ránézek valamire, akkor az teljesen kitölt, eltelít, eluralkodik. Nem, nem szabad visszasüllyedni. De mit csináljak, hová meneküljek, ha minden pillanat valamit okoz? Ha most lehunynám a szemem, akkor kifognék rajta?

Elsötétedés.

Mintha nem is az ágyon feküdnék, hanem ennek az elsötétedésnek a közepén, pedig tudom, hogy az ágyon fekszem, mégis úgy érzem, mintha önmagamon belül feküdnék, pedig érzem a tenyerét a hátamon, súlyát a testem súlyában, szeméremcsontja kemény kis akadályát a térdemen. Nem. Ezt nem szabad éreznem. Ki kell találni valami újat, mielőtt elsüllyednék. Minden pillanatban ki kell találni valamit, s akkor nem zuhanok.

„Jaj de jó a tested!”

hallom a hangját álomból ébredni, s látom a hangját, amint világossággal tölti be azt a sötét űrt, ami én vagyok

térdemen teste kemény akadályának tágulása szűkülő ritmusban

zuhanok

mélyebbre

emelkedem

csak azt akartam kérdezni, hogy mondtad-e, hogy mondtad-e az előbb vagy valamikor, hogy

jaj de jó nekem

tele van a tested sűrített levegőcskékkel

jaj de

jó!

emelkedés az opálba,

lebegés

zuhanás

a puhán lüktető

sötétbe, jaj de jó

nekem

hol

vagyok? mi ez? szeretkezünk. Nem! nem, ez ugyanaz! de hiába tudom, hogy ez ugyanaz a valóságos csalódás, amit éreztem már? Hiába tudom, ha érzem; s hiába, ha éppen az ellenkezőjét érzem annak, amit tudok. Ismétlődés. Minden ismétlődik. Ha minden ilyen elkerülhetetlenül ismétlődik, akkor újra benne vagyok, s ez azt jelenti, hogy az előbb sem kerültem ki belőle. Csak most kezdek igazán kikerülni belőle. De ha most igazán, akkor ez azt jelenti

érzem, emelkedem, az opálfénybe simulok könnyedén és egyre magasabbra, és ilyen magasságban nem jártam még, tudom, ebben az egyre táguló magasságban, ahol a végtelenség vége mindig csak egyetlen mozdulatnyival jár előttem, s én megállíthatatlanul emelkedem utána és közelítem

zuhanás

a lüktető puha sötétben, de akkor ez ismétlődés, az érzékcsalódás ismétlődése, s ha érzékcsalódás, akkor az előbb sem kerültem ki belőle; éppen ellenkezőleg, egyre véglegesebben bezáródom az ismétlődéseknek ebbe a körébe; körbe, amelynek nincs kijárata; csak bejárata volt, mikor? hol? milyen kör? de nincs kijárata

„Éva!”

hallom, hallom az ordítást, a saját ordításomat a lüktető puha fekete űr felett hallom az ordításomat, meghatározhatatlanul lebegek

„Tessék kedves!”

ez is elhangzott már! minden ismétlődik, és nincsen semmi új; ha lenne valami új, ha nem ez a szüntelen ismétlődés lenne, akkor megkapaszkodhatnék, akkor kitéphetném magam

„Valami furcsa történt velünk.”

hallom a saját hangomon, de mintha nem is most mondanám, hanem ez a hang is az lenne, ami elhangzott már

„Igen. Valami furcsa.”

mégis, mintha most hallanám először, pedig tudom, hogy nem most hallom először, de úgy érzem, mintha most hallanám először, s ha most hallom először, akkor rendben van, akkor csak bennem kavarodott össze az idő; s ha most hallom először, ha ez a mondat azonos azzal a mondattal, amit az előbb mondott, de én csak most hallom először, mert két szó között bennem lezajlik az egész végtelenbe nyúló idő a maga ismétlődéseivel; ha most mondja, ha most hallom először, akkor

az a képzelet

amit eddig valóságnak hittem, s az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem, s akkor helyben vagyok, mert csak szét kell választani. Megint gondolkodom. Nem szabad. De hiába hiszek bármit, sem a valóságban, sem a képzeletben nem érzem magam. Fölemelkedem; mintha a testébe hatolnék; föl, előre. Éreznem kell

„Éreznem kell!”

„Mit kell érezned kedves?”

fel kell dobnom magam, nem szabad elmerülnöm

„Éreznem kell, hogy vagyok!”

„Rosszul vagy? Rosszul érzed magad?”

mit kérdez? mi az, hogy rosszul, rosszul? rosszul

„Rosszul vagy kedves?”

Valami már ismétlődött így! Emlékezni! Ez is csak egy szó, ami nem tudom honnan került elő! Emlékezni! Ki mondja ezt bennem? Emlékezni! Mire? Emlékezni! Jaj! Nem tudok, nem tudok emlékezni, mert nem tudom, hogy mire kéne emlékeznem, csak azt tudom, ha megint nem tudom, hogy mi az, amit tudnom kéne, akkor megint, akkor újra visszakerültem, s megint nem találtam meg a kijáratot.

Sötét, aminek nincsen magassága, nincsen mélye

ahol nem vagyok, pedig tudom, hogy lennem kéne

„Éreznem kell!”

hallom az ordítást; ami nem jön belém, hanem távolodik fölöttem: belőlem

„Mit kell érezned, kedves?”

Látok. Az arcát is látom. Figyel. Valamit figyel. Ha fölöttem, akkor fölém hajlik. Ha fölém hajlik, akkor bizonyára itt fekszem az ágyon. Ott, ahová lefeküdtem, hanyatt. Akkor a fejem alatt van a párna.

„Rosszul érzed magad? Rosszul vagy, kedves?”

látom a száj puha mozgásait, hallom, amit látok, és amit látok és hallok, az úgy átkarol, mintha érezhető test lenne, pedig nem test, csak látom és hallom

„Csinálnom kell valamit, éreznem kell!”

„Rosszul vagy? Rosszul érzed magad, kedves?”

rosszul? a hangjából, szeme figyelméből érzem, hogy valami történt velem, s ez a valami aggodalomra készteti. De nem tudom miért, hiszen olyan jó így nekem.

„Rosszul érzed magad, kedves?”

„Nem. Nem érzem magam rosszul, csak az előbb elvesztettem magam, és elvesztettelek téged, mert elvesztettem magam.”

Jó hallani, beszélek. Jó lenne beszélni tovább. Most vagyok, mert látlak; közelít a kezed, és a bőröd, a tenyered dudorait a bőrömön; igen, a tenyeredtől érzem az arcom, van arcom, s ezt el kell mondanom, mert ha beszélek, ha nagyon gyorsan beszélek, akkor vagyok, s akkor nem fogom azt érezni többé, hogy nem vagyok, de lennem kéne.

„Nem érzed? Hallod, amit mondok? A kezed. A lábad. Érzed a kezed, a lábad?”

honnan tudja, hogy ezt kell kérdeznie? a szavak, milyen mulatságos! a kimondott szavak körülírják, érzékelhetővé teszik a kezet, a lábat; szavai teszik érzékelhetővé azt, ami az enyém

„Igen. Érzem.”

de csak akkor érezném, ha mindig újra kimondaná, ami a kezemet és a lábamat jelenti. Még nem ébredtem fel egészen. De ha nem érezném a kezem, a lábam, ha nem érzem magam, akkor lehet, hogy az is csak érzékcsalódás, hogy itt vagyok. De éppen az előbb, mikor? döntöttem el, hogy az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem, s az a képzelet, amit valóságnak hittem; s ha a dolgot így megfordítom, akkor minden rendben van. Ha nem érzem, akkor képzelet. „Szomjas vagy, kedves?” ne, nem vagyok szomjas. „Éreznem kell!” tapogat a nyelv valamiben, fogak; száj! Ez a szájam. „Hozzak neked vizet?” Most már tisztán látom. Az arcát, a szobát, mintha kérdezett volna valamit. Igen, ez a szoba. Ott az üvegajtó, a hallba nyílik. Ez a szoba, ahol vagyok. Ez legalább biztos. Ezek a mozdulatlan tárgyak. Bútorok. „Hallod, amit mondok? Hozzak neked vizet?” észrevette, hogy szomjas vagyok, kiszáradt a szám, honnan tudja, hogy szomjas vagyok?

„Majd én hozok! Hozok magamnak! Éreznem kell, hogy tudok magamnak hozni egy pohár vizet!”

Lendülök. Ott az ajtó, a hallba nyílik, ki kell nyitni. Mintha testetlenül szállnék át az ágy fölött, nem érzem a talpam alatt; csak látom a mozdulattól belendülő szobát; saját lendületem negatívja. A szőnyegen állok, és visszanézek az ágyra; ahol az előbb feküdtem. Test hever az ágyon, a fehér lepedőn mezítelenül, a falikar sárgás fényében. Barna női test, fehér mellein a még barnább bimbók díszével; szétbomlott, hosszú, lenszőke haj, szétterül a párnán. Figyel. De mintha nem látna, mintha figyelme áthatolna a fejemen, s azt figyelné, amit mögöttem lát, mit?

Visszanézek.

A hall csukott ajtaját.

Visszanézek.

A nyitott erkélyajtó előtt szőnyeg. Mintha tekintete valamire biztatna, ami az ajtókkal kapcsolatos. Nem tudom, miért állok itt, miért? Ott feküdtem, igen; átlendültem ide, de most éppen olyan bizonytalanul állok itt, mint ahogy ott feküdtem. Víz. Igen, a víz. Lendülnek a bútorok, a fények; mintha a bútorok és a fények közül kisuhanva sötét alagút futna mellettem csendben és megfoghatatlanul; repülök. Érzem, alig valamivel a föld fölött. Kattanás. A tompa fényben villanykapcsolón látok egy kezet, a kezem, s egy mosdót; a mosdókagyló csillog, a csapból víz csöpög. Látok a csap felé közelíteni egy üvegpoharat. Egy kéz, a kezem, fogja az üvegpoharat, s a csapból csepeg a víz. Ez a fürdőszoba. De ha ez a fürdőszoba, akkor hogyan kerültem ide? És ha a kezemben van ez a pohár, akkor mikor és hol vettem a kezembe ezt a poharat? Ha most valóban itt állok a fürdőszobában, kezemben a pohárral, s ha ezt nem csupán képzelem, mert szomjas vagyok, képzelem, mint álmomban, amikor szomjas vagyok, s ha a képzelet nem valóság, akkor úgy látszik vannak ellenőrizetlen idők. Olyan idők, amelyek a tudatomon kívül történnek velem. Ha viszont most megnyitom ezt a csapot, és vizet töltök a pohárba, akkor ez olyan idővé válik, amiről tudok, mert én töltöm meg mozdulatokkal. Ha nem engedem az időt elfutni nélkülem, akkor érzem, hogy vagyok. Kezem közelít a csaphoz, nem érzem, de látom, hogy a kezem megtekeri a csapot, és jön a víz. Nem hallom, pedig tudom, hallanom kéne zubogását, de látom. És ha itt állok a mosdónál a fürdőszobában, akkor itt van a tükör, itt van a mosdó fölött, és a tükörben ellenőrizhetem, nézhetem magam. Arc tükörben. Sápadt, csapzott. Fekete árkok, ráncok. Minden kétséget kizáróan az én arcom, annyira ismerős; mégis van benne valami bizonytalan, mintha nem is az én arcom lenne, mert hiába keresem, nem látom benne a szemét; csak a ráncok és barázdák, az arc formái gyűrűznek, mozognak, de nem találom a szemet, amely önmagát keresi; de nem szabad sokáig keresnem, mert akkor elmerülök; pedig most csinálok valamit, itt vagyok a fürdőszobában, hogy vizet igyak? látom, az arc kimenekül a tükörből, hogy ne lássam. De közben még félig sem telt a pohár, ilyen gyorsan gondolkodom? A telt pohárba zubog a csapból a víz, bugyborékolva csurran ki a szélén, s lefolyik a kezemre. Látom a kezemre ömlő vizet, de nem érzem. Vissza kell menni hozzá. Fekszik az ágyon. Inni. A szájamhoz emelem a poharat, érzem a pohár érintését az ajkamon, érzem a szájam, s hallom a kortyokat, hallom a víz útját, csak ízét, anyagát nem érzem. Mintha beteg lennék. Fölém hajlik, úgy itat, mintha beteg lennék. Hallom a gége nyeldekléseit, de nem érzem, hogy amit iszom, az anyag lenne, csak tudom róla: víz. A pohár pereme fölött látom a szobát, ahol vagyok. Nem kell több víz. A kéz és a pohár eltűnik. Tarkóm alól, érzem, kicsúszik a tenyere. Fejem a párnára esik. Koccan a pohár. Letette. Ez a koccanás mintha reális koccanás lenne a valóságos csendben. Itt fekszem. Ott az erkély nyitott ajtaja, a könyvesszekrény a könyvekkel, a fehér fal. A hall ajtaja. Az éjjeliszekrényen a pohár. Ha az éjjeliszekrényen koccan a pohár, akkor nem voltam a fürdőszobában, nem láttam magam a tükörben. „Szomjas vagy, kedves?” Nyelvem mintha felduzzadt volna, alig mozdulhat a szájüregben, tapogatja a fogak élét. „Szomjas vagy, kedves?” „Igen. Szomjas vagyok.” „Hozzak vizet?” „Hozzál.” Akkor bizonyára vízért ment. Nyitva van a hall ajtaja. Ott sötét van. Megjelenik a sötétben, kezében pohár, lábával berúgja a hall ajtaját, s jön felém, növekszik mezítelen, barna teste, jön felém a pohárral; a pohárban csillog a víz, s fehér mellén a barna. Leül az ágy szélére, tenyerét a tarkóm alá csúsztatja, érzem a tarkóm, érzem, a párnán feküdtem eddig, megemeli a fejem, s itat, mintha beteg lennék; a melle is egészen közel; mintha beteg lennék, kis kortyokban nyelem a vizet, de nem érzem a víz ízét, nem oltja szomjamat; a melle, mintha a mellét kívánnám; a víz csak a felduzzadt nyelvet hűsíti, nem kell, nem nyelem tovább. A kéz, a pohár eltűnik, hallom a pohár koccanását. Az éjjeliszekrényen, bizonyára az éjjeliszekrényen koccan. De ha ez valóságos koccanás, ha most valóban látom a szobát, ha ő hozta nekem a vizet, akkor nem voltam a fürdőszobában, akkor csak képzeltem, hogy a fürdőszobában voltam, s láttam a tükörben az arcomat.

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Éva! Én most tudni akarom. Most szeretném tudni. Kinn voltam én a fürdőszobában? Az előbb kinn voltam a fürdőszobáhan?”

Mintha várta volna ezt a kérdést.

„Igen. Kinn voltál a fürdőszobában. Kimentél, hogy érezd, tudsz csinálni valamit. Kinn voltál a fürdőszobában.”

Akkor jó, ha itt van, ha kinn voltam, ha fölém hajlik, akkor a kezét is megtalálhatom valahol.

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Most szeretném tudni, te hoztál nekem vizet?”

„Igen. Én hoztam neked vizet.”

Akkor nem voltam a fürdőszobában. Akkor csak képzeltem, hogy a fürdőszobában voltam, s azt is csak képzeltem, hogy ezt megkérdeztem, s csak képzeltem, hogy ő azt válaszolja: igen, a fürdőszobában voltál. Akkor minden rendben van: ezt csak képzelem. Szeretném megtalálni a kezét. Nevetséges. Mintha beteg lennék, mintha egyszer már valamilyen betegségben kerestem volna egy ilyen kezet, s a kéz rákulcsolódik a kezemre, de mégsem kéz, hanem valami súlyos, élő tömeg, amely duzzad, növekszik, átáramlik belém, megkülönböztethetetlenül enyémmé válik, pedig tudom, csak a kezét fogom; tudom, azt kéne éreznem, hogy a kezét fogom, de úgy érzem, mintha egy óriássá növekedett, melegen bezáródó tenyérben feküdnék súlytalanul, s ebben az érzésben nem tudom elválasztani, hogy mi az, ami én, s mi az, ami ő; akárha ő feküdne bennem, vagy én őbenne: a bőr, a hús élve lélegző testszínében. Jó így, ebben a két testben, határtalanul. Az érzékeim úgy látszik ismét elváltak a tudatomtól. De szerencsére a tudatom pontosan működik. Tudom, itt vagyok az ágyon, csak azt nem tudom, mit kéne tudnom ahhoz, hogy tudatom megcáfolhassa érzékeimet; s ha újra nem tudja a tudatom, hogy mit kéne tudnia, akkor talán nem is dolgozik olyan pontosan; lehet, hogy éppen a tudat, az érzékektől függetlenedő gondolat az, amely becsap; mert ha nem tudom, hogy amit érzek, azt egyáltalán érzem-e, vagy csak képzelem létező érzésnek, akkor azt sem tudhatom, hogy ő itt van-e valóságosan, itt van-e mellettem, vagy csak képzelem. Itt van. Fogom a kezét, csak a keze ilyen határtalanul naggyá nőtt az érzékeimben. De ha itt van is, ha fogom a kezét, lehet, hogy ő egészen mást érez, s amit ő érez belőlem, az éppen olyan ellenőrizhetetlen és bizonytalan, mint amit én érzek belőle. Nem szabad gondolkodnom. A gondolat elvált az érzékitől, s megakadályoz abban, hogy érezzek. Inkább még jobban magamhoz kéne vonnom, ugyanazt érezze, amit én, s én ugyanazt érezzem, amit ő. Most kéne szeretkeznünk! ha lehetne; ha ura lehetnék a testemnek. De ha még jobban magamhoz vonnám, ha szeretkeznénk is, akkor még kevésbé tudnám, vagyok-e, van-e. Minél közelebb kerül, annál jobban elveszítem, s ahogy távolodik, úgy veszítem el; mert mindig az Én, mindig Én, s ettől az örökösen jelenlevő Éntől nem érezhetem, nem tudhatom sem azt, ami Én valóságosan vagyok, sem azt, ami Ő. Nem tudom érezni, mert most is gondolkodom. Nem érzek, pedig tudom: minden van, de semmit nem érzek, s ezért lehet, hogy semmi sincs, s ezért nem tudhatom. Semmi. Már találtam, mindig találtam, mindig találok kapaszkodót. Valamilyen biztos pontot kell találni. Nincs. Amiben megkapaszkodhatom. Minden biztos pont egy másik szempontból bizonytalan.

„Szomjas vagy, szomjas vagy, kedves?”

hallom a hangját. Ezek szerint ismét a szájamat nyalom, teljesen kiszáradt; de ezt is kérdezte már, mikor? Figyelj az időre!

Látom, legalább az erkély nyitott ajtaját. Most fel kéne kelni, és kilépni az erkélyre, hogy lássak valamit, valami mást, mint az erkély nyitott ajtaját. Mintha fölkelnék, mennék, de az erkély ajtaja nem közeledik. Pedig az idő, ennyi idő már éppen elegendő lenne: megyek az erkélyajtó felé, ennyi idő alatt már el kellett volna érjem, csak néhány lépésnyire van? Nem találom a lépéseket, pedig lépek, előre, de nem látom előrelendülő lábamat. Idő nincsen. Nincsenek tárgyak, ezek nem valóságos dolgok! Ez képzelet! De ez legalább biztos. A logikám, legalább a logikámról tudhatom, egészségesen működik; minden igenre mond egy nemet, s minden nemre mond egy igent; ez reális. Csak ennek a realitásnak a beismeréséhez eddig nem volt elegendő erőm; most kétfelé, két egymást pontosan fedő logikai részre szakadtam; mindaz, amit tudok, érzek, azonos azzal, amit nem tudok és nem érzek; a tudás mögött a nemtudás mögött a tudás; és nincsen vége. A valami alatt a semmi, a semmi alatt a valami. Mégis! Éreznem, tudnom kéne, hogy ez az erkélyajtó valóságosan nincs? Valóságosan van? Ki kell ugranom!

Az ágy besüpped, de már a szőnyegen vagyok, a szőnyeg megcsúszik a lábam alatt. A korlátnak ütközöm, elvesztem egyensúlyomat, ez az a pont, amit kerestem! átlendülni, le!

Csattanás. Nekiütközés. Lezuhantam volna már? Karjával kapkod az esti lámpafényben, csápol, utánam ugrik, csápol a kezével, magához akar rántani, de visszanyerem az egyensúlyomat, körülöttem a szoba némán, állok a szoba közepén, az arca közeledik, mert ugrik, utánam veti magát, és az arcán valamilyen rémület, és érzem, hogy én menekülök előle, de utánam kap és magához ránt és a testünk összeverődik, csattan kétféle hús. Állj meg! Miért álljak meg?

Csend.

Ellököm. Háttal az asztalra zuhan; az esés erejétől, súlyától csúszik az asztal, kifelé a képből, eltűnik

a nyitott erkélyajtó előtt a szőnyeg. Üres. Vár. A szőnyegen, tudom, megcsúsztam, de üresen vár a szőnyeg az erkély ajtaja előtt, s ha a szőnyegre ugrom, csak két lépés, akkor kiugorhatok, át az erkély korlátján, le

az asztal nem csúszik tovább; megkapaszkodik az asztalban, s elindul felém

fölkel az ágyról; jön, felém jön, nyugodt nagy léptekkel, és mosolyog

a két ellentétes irányból közeledő két test találkozik a szőnyegen, és eggyé mosódik hirtelen, s most már egyedül jön felém; jön, mosolyog, de

itt vagyok a szoba közepén. A karjában. Állunk a szoba közepén, s amit látni véltem az előbb, mintha csak kép lett volna, miközben itt álltunk a szoba közepén, de mióta? érzem a bőrét, mellem a mellét. Érzem, hogy itt vagyok, s a vállára hajtom a fejem, és látom a nyitott erkélyajtót, amit az előbb egészen más perspektívából láttam ugyanolyannak; és a szőnyeget és az ágyat, s így érzem, mintha most ugranék az ágyról ide, ide a szoba közepére, ahol itt állok vele, a karjában; de nem ide akartam, s mégis miért itt vagyok? És nem is a vállán van a fejem, hiszen látom az arcát, mosolyog; nyugodtan, szépen mosolyog, mintha nem történt volna semmi

„Éva!”

„Tessék kedves. Itt vagyok. Látsz? Érzel?”

„Most igen, de félek; mindig csak pillanatokra érezlek, mindig csak pillanatokig érzem, hogy valóban itt vagy, s mindig elveszítem újra. Nem akarlak, nem akarlak elveszíteni!”

ez nevetséges, nevetségesen megható, meghatódom önmagamtól, ez az én hangom volt, de nem lehet valóságos, ha ilyen nevetségesen meghatódott, nevetséges, hogy így ragaszkodom az ittlétéhez, s ennyire kiszolgáltatottnak érzem magam; de magához szorít, érzem, akkor mégis! nagyon erősen magához szorít, és én is, szorítom; minél jobban szorítom, minél jobban szorít, az ölelés annál jobban gyöngül, minél jobban szorítom, annál gyengébbnek érzem az ölelését

„Kedves. Most érzel?”

csak a hangját, de már nem látom, nem érzem a testét, pedig tudom, hogy itt állunk egymást átölelve a szoba közepén, tudom, ha nem képzelem

„Érezni akarlak! Érezni akarlak! Valami furcsa történt velünk! Megint, megint érzem, hogy távolodom. És érzem, tudom, megint közeleg. És tudom, hogy ezt nem szabad elmondanom, de ha gyorsan, ha megpróbálok mindent gyorsan elmondani, akkor talán! Hallod, amit mondok? Szoríts! Jaj, nem érezlek már! Csak addig szoríts, míg sikerül elmondanom, hogy az előbb azért ugrottam ide, mert ha nem ide ugrottam volna, akkor az ablakon. Nyitva az erkélyajtó, és anélkül, hogy akarnám, nem is gondoltam ilyesmire, de ha nem ide ugrottam volna, akkor kiugrottam volna az ablakon!”

„Nem. Az ablakon nem fogsz kiugrani kedves. Hallod? Az ablakon nem ugorhatsz ki, mert én azt nem engedhetem. Érted? Hallod, amit mondok?”

„Igen. Most már tudom, hogy nem fogok kiugrani az ablakon, de értsd meg, érzem, megint érzem, hogy közeleg egy hosszú vonal, amit látok, s amelyen át kell mennem, vagy valami. Nem akarom, de mintha mindig működne egy ellentétes akarat, ami bennem van, és ki akar ugrani velem. Most már tudom, érzem, hogy itt vagyok, itt vagyok veled; talán elmúlik, de eddig nem tudtam, nem tudtam pontosan, hogy mi történik, illetve ami történik, az megtörténik-e, érted?”

„Nem történt semmi.”

„Semmi?”

„Nem. Nem történt semmi. Csak feküdtél szépen az ágyon, és most ideszökkentél, mint egy bakkecske! Más nem történt!”

„Más nem történt?”

„Nem. Más nem történt.”

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És a fürdőszobában? Voltam közben a fürdőszobában vízért?”

„Nem. Nem történt semmi. Nem voltál a fürdőszobában. Csak feküdtél szépen az ágyon, és most ideszökkentél, mint egy bakkecske! Más nem történt!”

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És vizet? Hoztál te nekem vizet?”

„Nem. Nem hoztam vizet.”

Nem. Akkor jó. Ha nem voltam a fürdőszobában, ha nem hozott vizet, akkor valóban nem történt semmi, csak feküdtem az ágyon, s mindaz, ami történt, az csak az én fejemben, de most már vége. És ha ez a képzelet? Ha most már vége, ha ez a valóság, és minden eddigi a képzelet, akkor miért nem látom, miért nem érzem? Megint ebben a fekete űrben állok. Vagy csak újra, valami pillanatra vesztettem el? És csak ki kell nyitnom a szemem, hiszen bizonyára, miközben gondolkodtam, már megint gondolkodtam, miközben gondolkodtam,

kinyílik a látvány: egymást átölelve állunk a szoba közepén. A szoba, megint a szoba. Feje a vállamon, de nem érzem. Ágy, ahol feküdtünk. Nyitott erkélyajtó, előtte szőnyeg. Az esti fények. Mert kinn sötét van. Éjszaka. Ezért idebenn ég a villany, az ágy fölött. Akkor ez a fény és ez a sötét azonos azzal az estével, amelyben lefeküdtünk az ágyra? Igen. Emlékszem: halk zúgással, súlyos lebegéssel indult, és most visszaérkeztem ide, újra látni, ami látható. Csak közben eltelt valamennyi idő, de ez az idő csak bennem telt el, valóságosan talán nem is telt el olyan sok idő, hiszen ez ugyanaz: este, változatlan fényeivel, és nem történt semmi, úgy hittem, történik valami. Mennyi mindent hittem! A mozdulatlan nemtörténésben: a nevetéstől a halálig. Nevetnem kell, telítődöm a nevetésnek azzal a kitörésre feszülő fuldokló görcsével, ami egyszer már lehúzott; de most mintha azon kéne nevetnem, de nem akarok nevetni, mintha azon nevetnék, hogy ami történt, az a történésnek csupán látszata volt, mégis, milyen erővel ragadott magához! tragédia, halál! amikor valóságosan nem történt semmi! milyen üresek és nevetségesek ezek a nagy fogalmak, ha csupán árnyékukat látjuk; miközben én saját halálom felé meneteltem, itt egy mozdulatlan szoba volt, s itt voltam, ott az ágyon, mozdulatlanul. S ha ez így van, érzem így, érzem, mert karommal a testét szoríthatom, bőröm érzi a bőrét, hasam, ha figyelem, érzi hasa domborulatát, mellem a mellét, fejét a vállamon, hajának ismerős illatát is érzem; illat! s ha ezt érezhetem, akkor ez a valóság az, ami után képzeletben úgy viaskodtam, miközben itt volt a kezemben. Itt van, visszanyertem, amit el sem veszítettem. Magamon kell nevetnem, magamon, aki önmagával csapta be, önmagával tévesztette meg önmagát. De igyekszem, csillapítani kell ezt a lassan mindent eluraló belső nevetést, ne törjön színre, nem szabad nevetni, mert akkor újra elkezdődhet, ami volt, akkor ismétlődik: de miért félek az ismétlődéstől, amikor tudom, hogy ami volt, az nem volt, csak hittem, hogy van! Félelmem még nevetségesebbé tesz; milyen nevetséges félni valamitől, ami nincs: hiszen nyugodtan nevethetek! S ha mégsem merészelem átadni magam a nevetésnek, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig valóságnak hiszem a képzeletet, még mindig attól félek, ami nincs! Ami mégis volt. Pedig most, most pontosan tudom, mi volt: hallom, újra hallom az ordítást, s térdemen érzem a szeméremcsont akadályát. De szeretkezés nem volt, azt csupán képzeltem: térdem fantáziája! Mindent tudok pontosan, de szeretném látni az arcát, hogy tudásom még pontosabb lehessen: tenyerem felcsúszik a karján, én csúsztatom, tenyerem megemeli a fejét, a fej felemelkedik a vállamról, hogy láthassam. Látom az arcot. Magas, tiszta homlokának domborulatán a lámpa fényét. Kék szemében a lámpa fényét. Kissé cserepes ajkát, amint nyelvével végigsimítja. Feje oldalra billen, mosolyog, mint aki álmából ébredt. Ez az a mosoly. Az a túlzóan szép. Az a végtelenből eredő, végtelenbe nyúló. El kell tolnom magamtól a testemhez simuló testet, ne ilyen közelről lássam ezt a mosolyt, távolságot kell teremtenem: ez valóságos mosoly, ez nem az a mosoly, amely becsábított a képzelet idejébe. Tudom, ez valóságos mosoly, igen, mégis, azonos azzal a mosollyal, amely a nevetésbe csábított, az ismétlődések végtelenébe. Félek. Nem lehet hinni a mosolyának, elbizonytalanít. Látom. Látom az arcát, a nyakát, a vállát, a szobából annyit, amennyi e látószögbe belefér, de félek, hogy e látvány közepében az a mosoly már nem valóságos mosoly, hiába igazolják a reálisnak tűnő dimenziók! mosoly képzeletem terében. Hinni szeretném, amit látok! De látom-e valóban, amit látok, vagy csak képzelem, hogy látom? Valami kéne! Valami úgy hiányzik!

„Éva!”

„Tessék kedves.”

a saját hangra válaszoló ismerős idegen a látvány csendjében: mintha most hallanék először hangot, mintha most tudatosodna először, hogy a valóságos világban, amit eddig kerestem, s amelynek teljességét nem, csak fokozatait éreztem, hogy ebben a világban a képhez hang is tartozik, tehát nemcsak kép van, nem csupán az, ami látható és tapintható, és nemcsak a gondolat róla, de hang! hangot is ad, s ez talán a legmagasabb foka a valóság érzetének! van hang, amiről tudtam, amit elvesztettem és visszakaptam

„Éva! És az, az megtörtént? Szeretném elmondani. Most szeretném hallani a hangodat! Az előbb, amikor ott feküdtünk, ugye a comboddal átfogtad a térdemet?”

saját hangom teste; a hang hallhatóvá vált test; igen, ez nem a képzelet terébe nyúló mosoly, pedig mintha nem is hallaná, mosolyog

miért nem válaszol? mosolya úszik felém, mintha nem is tartozna az archoz, amelyről levált

„Mintha a térdem! Érezted? Mintha a térdem lökéseivel öleltelek volna! Érezted? Mintha a térdem ölelt volna! Te érezted?”

a mosolyból hang sugárzik puhán mozduló finom ajkán

„Nem. Nem éreztem. Nem.”

„Mintha szeretkeztünk volna! Te nem érezted?”

„Nem. Nem éreztem. Ezt is. Bizonyára ezt is csak képzelted!”

már nemcsak a mosoly, az arc is átcsúszik, mintha nagy messzeségből szólna vissza, ismételné távolodva, bár teste itt van! mégis távolodva

„Nem. Nem éreztem kedves. Ezt is. Bizonyára ezt is csak képzelted.”

Mit? Bizonyára ezt is, ezt is csak képzelem. Mit? Miért mondja, hogy képzelem? Honnan tudhatná, hogy mit képzelek? Nem tudhatja, hiszen amit képzelek, az belül van, ő pedig kívül, ha létezik egyáltalán. Az imént még itt volt, hol? A saját gondolataim válaszolnak a saját gondolataimra. Őt csak egyik magam helyett képzelem. Ha nem így lenne, akkor itt kéne állnia előttem, de nincs itt, itt nincsen semmi, a semmi van, megint a semmi ismétlődésében vagyok, ott, ahol a valami a megragadhatóság reményével kecsegtet ugyan, de ha megragadom, akkor kideríti magáról: semmi volt, amit valaminek hittem. És ha itt van ez a semmi, akkor azt sem tudhatom eldönteni, hogy most hol vagyok. Lehet, az ágyon fekszem, de éppen így lehetséges, hogy ott állok, vagy még mindig az ágyon fekszem, vagy kiugrottam az ablakon, és azért nem érzek talajt, semmit, sötétben. Nem, az nem lehet. Gondolkodom. Ha gondolkodom, akkor meghatározható, hol vagyok. Ha végiggondolom. Próbáljunk logikusan gondolkodni. Csakhogy nem tudsz, nevetséges, de nem tudsz logikusan gondolkodni, mert nincsenek a birtokodban az összefüggések elemei. Nevetséges vagyok, azzal akarom meghatározni magam, amivel nem tudom. Csak akkor tudhatnám, ha lenne egy pont, egyetlen pont, amit valódinak érezhetnék, ahonnan, megvetve lábam, visszatekinthetnék meghatározni teret és időt, ha tudnám, hogy hol vagyok, s ami történik vagy nem történik, annak időbeni sorrendjét, ha biztos lehetnék akármiben: akkor a bizonyossághoz, ahhoz az elérhetetlen, egyetlen bizonyossághoz odakötném magam, hozzáigazítanám mindazt, amit eddig képzeltem vagy megéltem, s azon a ponton kitörhetnék ebből a körből. Ami bizonyára nincs. Amiben mégis benne vagyok. Ahol önmagamat igyekszem elérni, de mindig csak önmagamat találom, s ezért csúszom ki minduntalan a kezeim közül. De ennek a körnek volt bejárata! Ha bejárata volt, akkor lennie kell egy kijáratnak is. A kijárat is a valóságba vezet, amit nem lelek. És ha megfordítanánk a gondolatsort? Ha azt mondanánk: nem az a valóság, amit eddig valóságnak hittem, hanem ez. Mindegy. Ha ez a valóság, akkor miért keresem ilyen rögeszmésen azt? A rögeszmében az akarat működik. Az akarat az erő öntévesztése. De hiába gondolkodom erről, hiába akarom valóságnak nevezni ezt, ha azt keresem. A gondolkodás bűntelen az öntévesztésben, mert csak reprodukcióra képes, kullog a folyamat nyomában. Úgy látszik, erősebb erő mozgat, mint hogy akaratomért vagy akaratom ellen tehetnék valamit. S ha ez az erő már megmozgatott, csak akkor gondolhatok bármit felőle. Nem. Ez is tévút. Nem szabad gondolkodni. Vissza kell térni a bejárathoz. Amit valóságnak nevezhetünk. Igen. Ott. Leültünk az asztalhoz. Az elsőt ott szívtuk, s akkor,

akkor

     akkor, ez időmeghatározás, mikor? ott, ez helymeghatározás, hol? Minden szóra egy kérdés! De így nem lehet! Ha minden szó kérdéses, akkor nem érhetek a végére! Asztal. Az asztalnál. De hol van az asztal? Hiába szeretnék visszatérni a kiindulóponthoz, ha nem láthatom, nem érezhetem az asztalt, csak gondolkodhatom felőle. Tudom, volt olyan asztal. Gondolkodjunk az asztalról. Antik. Asztal. Négyszögletes asztal. Négyszögletes antik asztal. Asztal! De nem láthatom, csak az asztal fogalmához kapcsolhatok más fogalmakat, melyeket arról az asztalról tudok, amit azonban nem láthatok, mert nem tudom, hol vagyok: ha tudhatnám, hol vagyok, akkor meghatározhatnám az irányt, ahová néznem kell, kivárhatnám az időt, amikor

látok

de éppen azt a pontot veszítettem el, ahonnét bármiféle irány meghatározható lenne: elveszítettem a bejáratot, ami még valóságnak nevezhető, s ezért nem találom a kijáratot. Logikus. De meddig? Logikámmal visszatérhetek ugyan a bejárathoz, de logikám nem helyettesítheti az érzékeimet, a logikámmal nem láthatok; a gondolatnál lényegesebb, erősebb erő vezérel, erről az erőről viszont nem gondolkodhatom, mert csak érzem. Ez maradt. Ez a feketeség, ez a fekete csönd, amelyben logikám fénytelenül száguld ugyanazon a körön, korlátolt pálya, mindig vissza, önmaga igazolására. Mindig vissza a megragadhatatlanságnak ugyanarra a pontjára: ez a logikám egyetlen megragadható logikája. És ez a hibája. Nem ezt, hanem azt kéne meghatároznia: ahol, amiben, amikor vagyok; nem azt, amiben, amikor, ahol voltam. Nem viszonyítani. A múlt logikájának körével nem határozhatom meg a jelent. Milyen világosan működik az agyam. Felméri, élvezi önmaga szenvedését. De még meddig? Most: működik. Induljunk ki ebből! Ami van. Ezek szerint működik valami, ami én vagyok, de részlet belőlem. Tehát valamilyen formában vagyok. Ez azonban semmi más így, mint a működés képlékeny önigazolása. Logikám logikusan igazolja önmaga logikáját; ami az érzékek nélkül illogikus. Ezt tudom már: ismétli önmagát. Hogyan tovább? Egy ismeretlen eredetű erő hajt, hogy gondolkodjam felőle. Most induljunk ki ebből. Korlátoltság lenne nem gondolkodni róla, csak azért, mert nem ismerem. Most induljunk ki ebből. Gondolkodjam. Ha gondolkodásom így, a létérzékeléstől függetlenül is igazolhatja önmagát, anélkül, hogy az önigazoláshoz szüksége lenne a külvilágra, akkor elképzelhető, ha következetesen gondolkodom, hogy az, ami voltam, már nem vagyok, önmagam régi egészének egyik részletévé váltam, csak logikámban vagyok az ismeretlen erő által arra ítélve, hogy igazoljam létemet. Ítélve: ez túl misztikus fogalom, de kénytelen vagyok alkalmazni, mert az erőt nem ismerem. Ha tehát csak úgy vagyok, mint egy régebbi egészem részlete, de ez a részlet most egésznek tetszik, akkor ez azt jelenti hogy egyszerre vagyok és nem vagyok; két minőségem között. Hol? Öntörténetem lecsupaszulásában, lét és nemlét között. Fogalmilag. Képszerűen: fekete, logikus csönd a fénytelen gondolatok zajával. Tehát a halál. Még nem az. De már. De hol, hogyan? Mivel ellenőrizhetem, hogy ez az? Mikor, hogyan értem volna ilyen közel? Nem ugrottam le, hanem éppen ellenkezőleg, az erő által megmenekítettem magam a leugrástól. És mégis? Csak azt tudhatom: két minőség között vagyok. De azt, hogy ez a két minőség micsoda, azt nem tudhatom. Nem tudhatom, hogy az erő, amely mozgat, a fizikai létemmel mit kezdett. Hiszen már újra, már megint, mióta? nem érzek, nem látok semmit, csak a gondolatnak ez a vágtája vagyok. Tehát ha fizikai létem még van, visszazuhant az érzékelhetetlenségbe. Abba az erőtérbe, amely megelőzi nemcsak a gondolataimat, hanem az érzeteimet is, amelyről gondolkodni igyekszem. Gondolkodni, de képeket nem látok. Különbség. Most, itt, már nem képek történnek velem; a fizikai lét a lét felülete: a külvilág, már képek formájában sem jelenik meg. A gondolat: lecsupaszított kép. Az egyetlen, amit elkülönülni érzek magamtól, ezek a lecsupasztott képek; most ez a külvilágom, ami mégis azonos velem; a logikám. Maradék a nemlét előtt. A fizikai lét önigazoló utóvédharca. A nem vagyok, de lennem kéne szorongató érzete. Halál. Vagy a halál érzékelése. Eldönteni nem tudhatom. Ahhoz, hogy eldönthessem, mi ez? a halál előérzete, vagy a halál érzete, vagy maga a halál, a fizikai létállapotot kéne látnom vagy éreznem, amit mióta? már nem érzek; a külvilágot kéne tehát, amelyben érezhetem magam. Ez a gondolatfutam is végpont, visszatérített a kiinduláshoz, ismétlés, önigazolás, logikai rendszerben vagyok: ugyanott. Ismétli magát, ahogy a képek ismétlődtek. Most már nem kell tennem semmit. Elengedettség. Rábíztam magam, mert hiába hadakoztam. Már ez is megszűnt vannak lenni, ez is volttá múlt. Leleplezve önmaga ürességét. Ha elvesztem a kapcsolatom a külvilággal, ha megszűnnek a képek, akkor a gondolkodás utóvédje marad a lét terepének. De gondolkodásom önmagára utalva: nem tudja, nem emlékszik, nem kötődik, nem érzi, amit magyarázni hivatott, s ami külvilágnak nevezhető; csak tudja, van ilyen szó: külvilág, s ez a szó abban a világban, amelytől elszakadt, jelentett valamit; így, önmagára utalva, a gondolkodási készség nem talál tárgyat a gondolkodáshoz: logikus általánosságok maradékán rágódva lebeg. Ami még valóság. Még! Hagyjuk. Leleplezte önmagát. Mechanikus csontváz. Az utolsó állomás. De ha ez az utolsó állomás valóságos, ha sikerülne legalább emlékeznem, ha rászoríthatnám magam az emlékezésre, akkor éppen az utolsó állomáson találhatnám meg azt a pontot, amit kerestem! akkor talán most végiggondolhatom az egészet visszafelé, és akkor sikerülne visszatérni. Hová? Minden állításra egy kérdés. Hová? Erre, erre is emlékezni kell! Nem tudok. Mire? Arra kell emlékezni, amit a szavak jelentenek. A külvilágra, csak a külvilágra! Mi az? Külvilág. Valami, rajtam kívül, valami, ami ezen kívül, nem itt. Valami más. Kívül. Rajtam kívül, a múltban, rajtam kívül a múltban voltak még. Mikor? Kívül. Mi? Valamik. Micsodák? Tárgy. Például tárgyak. De ez is csak egy szó! Máshogy. Valamit! Kell! Én ember vagyok. Emberek. Más emberek. Ki? Én! Én és még ki? Tárgyak. A legegyszerűbb tárgyakat! Valamit! Szavak. De mi az? Ezek a szavak, amelyek jelentenek valamit, amire most képtelen vagyok emlékezni. Képtelen. Igen! Pontosan! Azért vagyok képtelen, képtelen emlékezni, mert megszűntek a képek! ha a szavakhoz megjelennének a képek, akkor emlékezhetnék, mert nem lennék képtelen. Pedig itt vannak bennem. Ki? Hol? Valakire azért emlékeznem kell! Valaki, aki! Nem, nem látom, nem látok senkit, nem emlékszem senkire. Látnom kell. Nincsenek bennem, ezek szerint senki és semmi nincsen bennem, teljesen üres vagyok, mert csak én vagyok saját magamban, és akkor visszatértem újra

én

de én sem vagyok, mert ez is csak egy maradék szó, amit gondolok, a felduzzadt semmi nevezi meg magát ebben a szóban; a semmi tapogat valamik után felduzzadt önmagában igazolásért. Akkor mindent tudok. Vége. Végre. Nem igaz! Tudásnak ez túl sok vagy túl kevés. Ez öncsalás. Leleplezte önmagát. A logikám sem. Hogyan lehetne igaz, ha nem valódi! Beléptem egy rendszerbe, s azt tudom csak, ami e rendszeren belül történt, ami igaz, de honnan tudhatnám, hogy valódi-e? A képzelet igazságai. Erre emlékszem. Itt, ebben a térben mindenről tudok. Szívtunk. Talán túl nagy adagot. Még azt is tudom, talán túl nagy adagot. Ok. Amikor szívtuk, az még a valóság volt. Akkor kezdődött, amikor. A kör bejárata a szexualitás. Az én szexualitásom, amit ő nem érez, ami hozzá nem jut el. Itt kezdődött. Vagy hazudja, hogy nem jut el hozzá, mert még beljebb akar rántani a körbe, véglegesen, nem akarja, hogy megtaláljam a kijáratot, itt akar tartani magának, éppen azért, mert el akar nyelni, végleg. Vagy nem érzi. Nem érezheti, hiszen mindez csak bennem mozgott, külső jelek nélkül. De ha bennem mozgott, ha a képek, a belső mozgás ábrái nem reálisak, akkor a gondolkodásom önigazolása is hamis, hamis, csak azért bizonyítja ilyen erővel önmagát, hogy itt tartson, ne engedjen kitörni. S ha nemcsak a képek, de a logikám is hamis, akkor nemcsak azt nem tudhatom megállapítani, hogy hol vagyok, de azt sem, hogy mit gondolok erről. Megfogtad a semmit. Csinálj vele valamit. De a semmivel még semmit sem lehet csinálni, mert nincs, de bekerített. Elhagyni. Kitörni! Ha az erő engedi, ha engedné, ha az erő sodor, akkor elhagyhatom egyszer, mikor? és akkor vége lesz

kibukkan, emelkedik a sötétségből, s a távolban, még messzi, még nagyon messze az a vonal; közeledik, vagy közeledem, és túl a vonalon már nincsen ilyen sötét; ott; hanem derengő szürke; a vonal; ott a közeledő, vagy közeledem, én a vonalhoz; a vonal választja el a feketét a derengő szürkétől, s olyan sebesen közeledem, nem elviselhető; levegőt! de mégis jó, mert látom, ott a vonal, amelyen át kell érnem, látom, már egészen közel, s most már látom! látom, nem a vonal közeledik, hanem én száguldok felé súlytalanul, látom, már érzem, mintha előre érezném az átzuhanás boldogságát a száguldásban: sötétből derengő szürkébe! gyorsabban, gyorsabban

látom, közeledik a sötét!

miért? miért a sötét amikor a szürke

az ajtó

erkély kőkorlát szürke mögött sötét

közeledik, mi ez? hol?

ha közeledik, akkor futok, én

miért futok felé amikor a derengő közeledett

miért futok? nem futottam! a szőnyeg, az a szőnyeg! akadály, mi ez? nem, nem akartam, nem akarok kiugrani, a vonal! menekülni kell! a vonal csak ezt jelenti! de mi ez itt? menekülni, hogy ne lássam, hogy ne! miért, ha nem akarom? ha nem tudom, hogy mit, hová futok, akkor lehet, hogy a menekülés, ha menekülök, közelebb visz, amit nem akarok! nem akarok kiugrani! kéz, kar elönt a bőr színével ez a test! lámpafényben: ez ő; de hogyan kerültem ide? El kell menekülni! Látom, érzem, ugrálok, csapkodok, a kezemmel csapkodok magam körül, pedig nem tudom miért, hogyan kerültem ide, hol vagyok? miért ugrálok? csak menekülni kell! oda! a falhoz! látom, nem tudom, miért kapkod, ő itt van? kapkod és ugrik utánam, de ne fogjon meg! miért nem engedi? de miért menekülök, hová? amikor ezt sem akarom, mit csinálok?

„Éva!”

„Kedves! Tessék, tessék! Mi? Mondjad!”

távolodik vagy távolodom? az erkélytől ez elég messze van, igen, ez fal, jó, akkor jó lenne bele a falba, a fal megtartana, összegömbölyödni, ne jöjjön utánam! nem látod, hogy menekülök? ez biztosan nem az! itt biztosan nincs erkély, az erkély ott van!

„Éva! Mennyi idő telt el?”

„Mikor, mikor, mikor mennyi idő telt el?”

miért kiabál? pontosan, újra benne voltam, most pontosan, most nagyon pontosan kell megfogalmazni ezt a kérdést, de hiszen hiába! a pontosságnak is csak fokozatai vannak!

„Mennyi, mennyi idő telt el? Mennyi idő telt el, amióta itt állok?”

„Hol?”

persze, a kérdés, a pontosság! hiszen nem is itt álltam, hanem ott!

„Éva, mennyi idő telt el, mennyi idő telt el, míg ott álltam?”

miért fél tőlem?

„Semmi. Semennyi idő!”

„Mennyi idő telt el?”

„Nem tudom, nem tudom, kedves.”

„De hány óra van?”

valahová, ahová néz, igen, ott a komód: ez az a szoba, ott a komód, nézi az órán az időt

„Fél egy”

Én is látom már az órát a komód tetején könyvek között az óra, igen fél egyet mutat, mert a kismutató a tizenkettes és az egyes között van, ezek számok, és a nagymutató a hatoson, nem szabad gondolkodni, de hogyan láthatom az órát, ha én nem is ott állok, hanem itt, mégis közelről látom az órát, de akkor mióta állok itt?

„Amióta itt állok, Éva, kérlek, látod, tudom a neved, kérlek, amióta itt és nem ott, amióta itt állok, mennyi idő telt el?”

„Jaj! Hát! Semennyi! Azóta semennyi, hiszen most mondtam, most mondtam, hogy most ugrottál ide!”

„De ott, ott mennyi ideig álltam?”

„Jaj, hol ott? Hiszen itt állsz, most is itt állsz! Kedves, higgyél nekem, itt állsz!”

„Hol?”

mintha tényleg nem itt állnék, hanem ott, ahol álltam?

„Érted? Hallod, érted, amit mondok? Semennyi, azóta semennyi, most ugrottál ide!”

„Nem Éva! Az lehetetlen. Akkor mégsem kerültem ki belőle, vagy tévedsz, mert én nagyon régóta itt állok, és hol? Nem tudom. Lehetetlen, már nagyon régóta. Nem tudom. Jaj, lehetetlen!”

nem, nem tudom, most ott állok? vagy itt? mikor álltam ott sokáig, vagy itt? ezt el kéne magyaráznom: ha ránézel az órára! az óra az idő! az idő az egyetlen biztos! érdekes, ez a válaszolgató most nem kérdez, hanem segít! ki ez bennem? De hogyan láthatnám ilyen közelről az órát, ha nem ott állok, hanem itt? Fél egy. Ez a most. Csak ez a biztos van. Mostantól kezdve.

 

 

 

 

 

Ami volt, múltnak tekinthető. Ez a kéz a kezem. Látom, érzem a lábam, a combom is, de miért emelkedik hol az egyik, hol a másik, mintha futnék? miért csapódik a kezem? Ugrálok. Nincsen semmi baj, csak ugrálok. Ez a meztelen test én vagyok. Csak a fejemet nem látom, de azt nem is láthatom, hiszen a fejben van a szem, amivel ezt láthatom: a testet, a szőnyeget, padlót. Ezek tárgyak például. És az erkély is ott van. Ha leugrottam volna az utcára, akkor az utcára zuhantam volna. Utca. Még ez a szó is eszembe jut! Utca. Ha most elindulnék, ki innen, és futnék az utcán, akkor azt kéne mondani neki, gyere, menjünk innen, fussunk az utcán, mert akkor nem kell mindig ugyanazt látnom, de ha elindulnék és futnék

„Szomjas vagy?”

érzem a nyelvem, a nyelvem a számon; talán ez a szomjúság. Előttem áll. Mosolyog. Akkor megint itt állok, ahol álltam, s nem ott? vagy nem is ugráltam, csak képzeltem, hogy ugrálok? Még nem telhetett el sok idő.

„Hozzak neked vizet? Jó? Hozok neked vizet.”

Látom az arcot. Szép. Arányos. Mosolyogni igyekszik, pedig látom ezen az arcon, hogy nincsen kedve mosolyogni, és ezt a vizet is azért mondja, csak azért hozza a vizet, hogy segítsen rajtam, látom az arcán, fél tőlem, segíteni akar, de nem nagyon érthető, hogy miért kéne félnie tőlem, és miért kéne segítenie. Érdekes. Ha ez látszik az ő arcán, akkor bizonyosan ő is teli van gondolattal, ő is éppen úgy telve van, mint én, benne sincsen semmi rés. Akkor valóságos lény, és nemcsak képzelem.

„Hozok vizet. Jó? Nem félsz egyedül maradni, kedves?”

Víz. Vizet hoz. Ha vizet hoz nekem, akkor az én arcomon is láthatni valamit, amit nem láthatok. Valamit, amiből arra a következtetésre jutott, hogy segítenie kell rajtam, mert nem vagyok olyan állapotban, mint rendesen. Vizet hoz. Valami, akkor mégis valami baj van velem. Valószínű, mert ha nem lenne semmi baj, akkor miért állnék itt meztelenül a szoba közepén? Éjszaka. Igen, kinn éjszaka van. Beteg vagyok, és itt állok. Hová tűnt? Vízért ment. Míg visszajön, tisztáznom kellene, hogy mi a bajom. Nem szabad ilyen mozdulatlanul állni itt. Érzem a lépést, elindultam az asztal felé, de mire az asztalhoz érek, már nem érzem, hogy léptem volna, csak itt vagyok. Látom: lábam a padlóhoz csapom, érezzem a talpam! Nem érzem. Még egyszer látom: a padlóhoz csapom. Fájni kéne, de nem érzem. Gyorsan emelgetem a karom, látom a karok suhanását, lendületét, de mire karom fölér a lendület holtpontjára, már futni kell. Mindig más mozdulatokat kitalálni, ne vesszek el. A tárgyak úgy mozognak, mintha futnék körülöttem. A látvány iramából következtetve: én futok. De már nem érzem. Leguggolok. Ezt érzem. Felugrom. A cselekvés mindig megelőzi a gondolatot. Mikor csukták be, ki csukta be az ajtót? Ellenőrizni kell az időt. Állok, szemben az erkély csukott ajtajával. Van még valaki a szobában, aki becsukhatta? Körülnézek. Most nincs itt, most kiugorhatnék. De miért ugornék ki, ha nem akarok. Vagy nem a cselekvés előzi meg a gondolatot, hanem egy előző cselekvésemből olyan gyorsan következik egy másik, hogy gondolkodásom nem tudja pontosan követni? Itt vagyok. De hogyan kerültem ide? Ezt nem tudom. Elvesztettem az emlékezetemet, egy láncszemet a cselekvésekből. De mikor? Látom a lendülő karokat, a guggoláshoz hajlított térdet, az ugráshoz egyenesített lábakat, tehát ezt csinálom, guggolok, ugrok, pedig itt állok mozdulatlanul. Látom a karlendítéseket, érzem, leguggolok, felugrom, pedig a látvány nem mozog, itt állok mozdulatlanul, és mozdulatlanok a tárgyak, pedig ha valóban mozognék, és nemcsak képzelném, hogy mozgok, akkor a látványnak is mozogni kéne. Körbefutok a szobában, érzem, és itt állok, mozdulatlanul, látom. Egyszerre érzem és látom önmagam mozdulatlanságát és mozgását, mintha lenne egy harmadik is, aki figyeli ezt a kettőt, aki én vagyok, de mindhárom én lennék. Nem. Csak ez a harmadik vagyok én, aki a kettő között figyeli azokat, akik én vagyok. Aki felugrik, leguggol, fut, leguggol, békaügetés. Karkörzés. De nem érzem. Két mozdulat között túl hosszú az idő. Mire elérnék a következő mozdulathoz, elvesztem az előbbi érzetét. Az a másik, aki állandóan mozgásokat végez, azt a másikat biztosan valamilyen kényszer nyűgözi, hogy ott álljon mozdulatlanul. De nem tudhatok róla, milyen kényszer, mert nem én vagyok, én csak látom. Azért mozog, hogy érezze, amit nem érez mozdulatlanul; tehát megőrült, mert akármit csinál, elvesztette a kapcsolatát a valóságosan értékelhető mozdulatokkal. Elvész, elvész a mozdulatok réseiben; túl sok ideje marad két mozdulat között. Gyorsabban, gyorsabban kell mozogni, de két gyors között is van szünet. Egyik mozdulat csak úgy érhetné el a másikát, ha azonos lenne vele. De ha azonos mozdulatokat végzek, akkor elvesztem az érzékelést, mert minden ismétlődik, és az ismétlődések örökös azonosságában nem találhatom magam, hiszen én nem vagyok azonos azzal, aki ismétlődik. Valahová el kéne menekülni, a falba kéne belesimulni. És az időhöz kéne igazítanom magam. Látnom kellene az órát, de ha nem tudom, hogy hol vagyok, akkor azt sem tudhatom, hogy hol van az óra.

Úgy látszik itt álltam, csak a szemem volt csukva, mert megint gondolkodtam; azért mozdultak el a tárgyak, mert gondolkodtam, de most itt az óra. Az idő. A nagymutató a hatoson, a kismutató a tizenkettes és az egyes között. Ez azt jelenti, hogy fél egy van. Hogyan lehet van, ami volt? Fél egykor megállt. Ha megállt volna, nem ketyegne. Hallom, ketyeg. Fél egy. Ha nem az óra állt meg, akkor az idő. Hiszen az óra nem idő, az óra csak eszköz, megmutatja, mennyi az idő, mennyi idő telt el egy előző időponthoz képest. De az előző időpontot is tudni kell. Ezt az óra nem mutatja, pedig ketyeg. Fél egy már volt. Ketyeg. Most is fél egy van. Akkor az idővel történt valami. Megállt. Nem mutatja, amit mutatnia kéne, pedig ez volt az egyetlen, az utolsó biztos fogódzó nekem. Azt hittem, hogy ez. De ez is leleplezte önmagát. Az idő áll, csak az én képzeletemben megy. A valóság utolsó morzsájáról is bebizonyosodott, hogy képzelet. De ez a bizonyítási akció szintén képzelet. Ismétlés. Annak a ténynek ismétlése, amit a logikám már bebizonyított: végponthoz értem. Bizonyára ez az a pillanat, ez a fél egy, ez az az idő, amikor megszűnt a létem, s már nem vagyok, csak eddig még abban a hiedelemben éltem, hogy lennem kéne. A fizikai lét utolsó kapaszkodója a gondolatban. Az idő elvesztette érvényét. Az óra az érvényét vesztett idő szimbóluma, nem más. El kell indulni. Hozzá kell segítenem magam a megszűnéshez, hiszen ezt akarja tőlem. Koncentráljunk. Most látom ezt az órát, ha tehát odább fordulok, akkor látni fogom a szobát is, ahol az erkély ajtaja nyitva van, és akkor elindulhatok, mert biztos lehetek benne, hogy oda megyek

„Itt a víz, kedves.”

itt, áll, előttem, mintha itt állt volna mindig, mintha azonos lenne a régivel, kezében a pohár, a pohárban a víz

„Mi történt?”

„Nem történt semmi.”

nyújtja a vizet, igyam, de távolodik, mert hátrálok, menekülök a fal felé, menekülök előle, aki nincs, nem létezik, de látszatával az utolsó pillanatban mindig visszatart

„Mi történt?”

pedig nem akartam ordítani, csak olyan izgatottságot érzek magamban

„Nem. Nem történt semmi. Csak szaladgáltál egy kicsit. Más nem történt. De ne félj. Más nem történt. És most már értem is kedves, ami veled történik. Biztosan benned történik valami. De ne félj! Rögtön elmúlik. Én itt vagyok melletted. Látsz? Itt vagyok és itt maradok melletted és rögtön elmúlik. Igyál.”

közeledik, és nyújtja a vizet, igyam

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És vizet, te hoztál nekem vizet?”

„Látod, hoztam neked vizet. Igyál.”

Nézem. Akkor valóban itt van, akkor ihatok a vízből, akkor a víz nem válik képzeletté. Biztosan szomjas vagyok. Akkor hinnem kell neki. Akkor eddig, mostanáig, tudnom kell, nem történt semmi. Akkor elfogadhatom a vizet. Nyúlok a vízért, keze a vállamon, s a pohár pereme fölött látom az arcát mosolyogni; igyekszik mosolyogni az arca, de nem mosoly ez, csak nekem szánt megnyugtatás. Szenved. Valamivel szenvedést okoztam. Nem szabad. Most már vigyáznom kell, ne okozzak szenvedést neki, hiszen olyan jó hozzám, nem engedi, hogy megtegyem, türelemmel van irántam, pedig éjszaka van, és én minden ok nélkül ugráltam, mert valami történik velem. Hallom a kortyokat lemenni a torkomon, de nem érzem az ízét, anyagát. Ijesztő, hiszen olyasmi történhet, ami nem történik. Gyorsan elveszem a számtól a poharat, és gyorsan nyújtom. A poharat elveszi, az asztalra teszi: mintha ez is megtörtént volna. Koppan. Ha ez a koppanás is megtörtént, akkor azóta

„Éva!”

„Mondjad kedves!”

„Mennyi idő telt el?”

„Mióta mennyi, mióta mennyi telt el?”

„Amióta itt állok!”

„Semennyi, igazán semennyi!”

„Éva, az lehetetlen! Éva! Légy szíves mondd meg, nem akarom megkérdezni, de légy szíves mondd meg, ne haragudj, de mondd meg, hány óra van?”

„Fél egy”

„Éva! pontosan!”

„Fél egy!”

mintha nem is hallanám, amit hallottam, amit hallanom kell: fél egy. Lehetséges lenne? Most emlékszem: az előbb is fél egy volt, és azelőtt is volt már egyszer fél egy. De azóta eltelt valamennyi idő. Vagy képzeltem. De a képzeletnek is van ideje, képzelet sem lehetséges kívül az időn! Vagy megállt. Vagy nem a képzelet van időn kívül, hanem én. Most bebizonyosodott ez a feltételezésem, hiszen ő mondja, tehát tudnom kell, az időm megállt. Ha most fél egy van, ha fél egy volt, akkor mindig fél egy lesz. Vagy hazudik.

„Fél egy! Érted? Fél egy! Érted kedves? Fél egy van. Fél egy. Ennyi az idő. Nem több, nem kevesebb. Fél egy. Fél egy van, drága!”

suttog; az arca! Ha nem hazudna, akkor nem szűkülne a szeme ilyen gúnyosan! nem suttogna, nem sziszegne ilyen gyűlölettel, nem mutatná magát ilyen szépnek még most is, ha nem hazudna. A szépsége is látszat, csábítás, hogy elhihessem, amit hazudik. Ha elhitetné velem, hogy fél egy van, akkor azt is el kéne hinnem, hogy az idő megállt, s akkor számomra minden ellenőrizhetetlenné válna, akkor kénytelen lennék itt maradni örökké. Vele. Ezt, így, pontosan kiszámította. Belecsábított a látszatoknak ebbe a körébe, s így hihetővé kéne válnia annak is, hogy az idő megállt. De nem számolt azzal, hogy gondolkodni még tudok. Nem tudok gondolkodni. Tehát győzött. Hiába gondolkodom a tényen; fél egy van. Ahhoz, hogy gondolkodni tudhassak ezen, szükségem lenne még egy, egyetlenegy időpontra, s akkor összevethetném a kettőt. Két azonos időponttal rendelkezem. Fél egy volt, fél egy van. S ha egy egész nap telt el azóta? ha már nem ma, hanem holnap van? Teljes huszonnégy óra, egy egész nap! Ezt csak akkor ellenőrizhetném, ha várni tudnék. Öt percet. Nem tudok várni, mert nem mozog az idő. Fél egy volt, fél egy van. Várni csak arra lehet, ami majd bekövetkezik. Az ismeretlenre, a sejthetőre. Arra nem lehet várni, ami bekövetkezett. Megszűnt a várakozás.

Az óra! Hátha!

Fél egyet mutat. És ott az erkély ajtaja. Nyitva. Érzem, mostanáig csendesen figyelt bennem az erő! de már nem érezhetem, mert megmozdul és rohan a nyitott ajtó felé és látom, rohanok a nyitott ajtó felé, de az ajtó nem közeledik, hanem távolodik, érzem, valamibe beleütköztem. Mégsem az ajtóhoz vitt, hanem a falhoz, ide. Kezemmel szeretném megtapintani a falat, de hiába tapogatok, nem érem el, hiába csapkod a kezem, csapkod a kezem, és valamilyen feszültség miatt ugrálok, rúgok, mert nem tudom érezni a falat. Itt állunk a szoba közepén, ahol álltunk, pedig mintha ott állnék a falnál, s mintha azért menekültem volna oda, hogy ne ugorjak ki az ablakon. De nem ott vagyok, hanem itt. És ő is itt van; pedig nem láttam eddig, hol volt? Itt volt, csak nem láttam. Érzem, nem mozog a kezem, a lábam. Csend van. És egyre bizonyosabban látom, itt van. Ki kell használni ezt az időt

„Éva, úgy érzem, megőrültem. Nem tudok szabadulni! Most azt hiszem, kijózanodtam egy pillanatra. Most minden éles. Most minden itt van, de ettől is félek. Félek! Érted? Félek! Minden eltűnik. Gyorsan el akarom mondani, míg itt vagyok, Éva, valamit csinálni kell. Megőrültem. Nem tudok kiszabadulni a gyorsan mozgó képek vagy gondolatok közül, és nem tudom soha, hol vagyok, mert az idő nem mozog.”

„Víziókat? Víziókat látsz?”

„Nem tudom. Nem olyan képeket látok, ami nincs, illetve, éppen ezt nem tudom. Mintha csak azt látnám, ami van, de mintha ez nem lenne. Minden, ami van, felgyorsult, de az idő áll. Nem tudom szétválasztani a dolgokat. Azt sem tudom! az előbb még tudtam, de most már azt sem tudom, hogy te itt vagy-e valóban, vagy csak képzelem. Mert minden elsötétedett, és már nem látlak, csak hallom a saját hangomat, hogy beszélek, és ezért azt sem tudhatom, hogy veled vagy csak magammal beszélek-e. Ne haragudj, ha itt vagy, és még hallod, amit mondok, akkor ne haragudj, de mintha mindig olyasmiket mondanál, ami megtéveszt. Mintha becsapnál. Ne haragudj.”

„Azt tudod, hol vagyunk?”

„Tudom. Ezt a szobát tudom. Most megint egész élesen látom. De nem tudom, hiába próbálok emlékezni, nem tudom, hogy mi van ezen a szobán kívül. Tudom, hogy tudnom kéne, de nem tudom, hogy mit. Csak szavak jutnak az eszembe. És minden ismétlődik; mintha ezt is mondtam volna már. És van bennem egy erő, amelyik mindig oda akar lökni, tudod? Ki az ablakon! de valami akadályoz. A másik. De nem tudom, melyik vagyok én.

Segíts!

Mintha magammal beszélnék, s téged csak azért képzelnélek, hogy ne tudjam, most magammal beszélek-e vagy veled. Segíts! Soha többé nem fogok kikerülni ebből a szobából. Ezt nem akarhatod. Hol vagy? Nem érezlek. Látod, megint nem érezlek és nem látlak, mert nem segítettél. Még nem őrültem meg egészen. Még tudok gondolkodni egy kicsit. Ez a szoba van, csak nem látom; és tudom, hogy én vagyok, csak nem érzem önmagam, te is vagy, ezt is tudom, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy lennie kell valaminek rajtad kívül is. Csak nem emlékszem. Eszembe jutott! Látod, eszembe jutott. Látod, tudom, akkor azt is tudom, mert eszembe jutott, hogy van telefon. Az éjjeliszekrényen. Ha van telefon, akkor hívni lehet a mentőket. Hívd fel a mentőket! És a mentők jönnek, és elvisznek, mert telefonálni lehet. És a mentők csinálnak velem valamit, mert nem bírom már tovább, ne haragudj, de nem bírom. De mit tudnak csinálni velem? Megőrültem, mit csinálnának már velem?”

„Kedves! Figyelj! Hallod, amit mondok? Már megint olyan sápadt vagy! Figyelj! Csak rám figyelj! Hallod? Itt vagyok. Kedves! Nincsen semmi baj. Elmúlik. Nem lesz semmi baj. Hallod, amit mondok? Válaszolj! Hallod, amit mondok? Nem lesz semmi haj! Érted? Semmi, semmi. Hallod, jaj, kedves, hallod, amit mondok? hallod, amit mondok neked? próbálj meg lefeküdni! Nekem nincsen semmi bajom, nem kell félned. Itt vagyok melletted. Hallod, amit mondok?”

„Hallom. De akkor ez azt jelenti, hogy én nem beszéltem hozzád, hanem csak képzeltem. Érted?”

„Nincs semmi baj. Látsz engem?”

„Látlak.”

mintha most emelkednék a valódi látványhoz. Ami itt volt eddig is, de nem tudtam róla. Ami nincs, csak képzelem. Állunk, ahol álltunk. Az asztal és az ágy között, a csillár alatt. Az ágy fölött ég a villany. Tehát este van, éjjel. De ha éjjel van, akkor miért állunk itt? Miért üres az ágy? Velem van valami baj, és ezért nem hagyom aludni őt. Pedig éjjel van, és holnap dolgozni megy. Akkor mégis emlékszem valamire. Akkor mégsem zavarodtam meg teljesen.

„Éva!”

„Mondjad drága!”

„Nem kéne? Nem kéne mégis felhívni a mentőket?”

ezt már mondtam, vagy képzeltem

„Mentőket? Nem! Elmúlik. Nem lesz semmi baj. Ne félj. Túl sokat szívtál, ennyi az egész. Ha felhívnám a mentőket, akkor ezt meg kéne mondani nekik. És akkor becsuknának engem is, téged is. Börtönbe. Annak nem lenne semmi értelme. Érted?”

Még följebb emelkedem valami mélyből, ahol voltam; ahonnan már láttam, hogy itt van ez a szoba. De most is, mintha nem a szobában lennék, amit látok. De akkor hol? Cella. Ha képes vagyok elgondolni a börtönt, ami a külvilághoz tartozik, valamit, ami kívül van ezen a szobán, akkor tudok emlékezni is. Ha tehát hívjuk a mentőket, akkor a mentők bevisznek a börtönbe. Ezért nem szabad felhívni a mentőket. De ha nem hívjuk a mentőket, és nem visznek a börtönbe, mikor kerülök ki ebből a szobából?

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Éva, azt hiszem, most már egészen kijózanodtam. Tudom, igazad van. De szeretném tudni!”

„Mit, mit mondjak kedves?”

szeretném tudni, de félek megkérdezni, mert ha most is ugyanazt mondod, akkor! látom, ugrál a lábam, tehát ugrálok; mintha a kezemmel akarnám legyűrni, látom a kezem, amint a félelmet csapkodja; a kényszeres mozgások; akkor inkább megkérdezem, csak ne legyenek ezek a kényszeres

„Hány óra van?”

„Fél egy.”

nem az órát nézi, de ha nem az órát nézi, akkor honnan tudja? de hiába nézem az arcát, az arcán látom, nem hazudik, biztos benne, hogy igazat mond

„Fél egy. Fél egy van, kedves.”

Akkor rendben van. Legalább az bizonyos, hogy megőrültem. Újra ott vagyok, a fekete semmiben, amit ismerek, s ami úgy látszik az egyetlen valóságos helyem. Ezek szerint nem is láttam semmit, nem is hallottam semmit, csak azt képzeltem el, ami már megtörtént, vagy megtörténhetett volna, míg el nem értem eddig a végleges időig. Most még tudom: beléptem a körbe, amelynek volt bejárata, de nincs kijárata. Ezzel azonban csak saját törekvéseim véglegesedtek. Ezzel nem kívül kerültem önmagamon, hanem visszahulltam önmagamba. Az véglegesedett, ami volt. Törekvéseim, vonzalmaim, hazugságaim eredménye. A külvilággal veszítettem el a kapcsolatomat, mert féltem, mindig féltem tőle. Túl zavaros, túlságosan áttekinthetetlen, túl bonyolult volt ahhoz, hogy ne féljek tőle. Azt hittem, ha önmagamra egyszerűsítem, akkor megérthetem. Önmagamban a világot. Hazugság volt. A menekülés hazugsága volt. De ezt akartam, külvilág nélkül önmagam külvilága lenni, elengedve minden kapaszkodót. Azt hazudtam magamnak, hogy amit nem értek, az nincs. Most valóban eltűnt. Az életösztön még azt diktálná, hogy megragadjam, de hazugságaim ravaszul célba vittek, s hiába kapaszkodom, ha már nincsenek kapaszkodók. Gyávaságom és képlékenységem végeredménye. Lecsupaszodtam arra, ami vagyok; hazug, esendő, halálra szánt. Ez már az enyém. De ez már nem élet. Az élet a viszony volt, ami ismeretlen szimbólumaimat mások ismeretlen szimbólumaihoz kötötte. Amit tehát itt láttam eddig, mindaz nincs. Csak bennem létező szimbólum. Ő is csak bennem létező szimbólum, a nőiségé, amelyben igyekeztem megkapaszkodni, amit egyetlen, utolsó kapaszkodónak éreztem, hiszen vonzalmaim tárgya nem kívülem, hanem bennem van. De a külvilág, amit eddig valóságnak hittem, s amit annyira el akartam érni, hogy érte becsaptam magam, túl van rajta is, rajtam is. Oda én már nem érhetek el. Mert az nem én vagyok. Két, tökéletesen egybevágó formává lettem, ezért nem érzem másikomat. Egyiket sem, magamat. Ha lenne Isten, akkor ebben a végső ellentmondásban meg kéne nyugodnom. Ha megnyugodhatnék, akkor nem csinálnám ezeket az ismétlődéseket, nem kavarogna tovább a megismerés ereje saját terében, ami én vagyok. Most is, biztosan mozgok, bizonyára kényszeres mozdulatokat teszek, de nem láthatom és nem érezhetem. De ha nem tudok megnyugodni, ha nincs erő, amely ezt az erőt legyűrné, akkor nincsen Isten. Akkor Istent is csak hazudtam magamnak. Akkor csak én vagyok, erőm önmozgására bízva, saját szimbólumaim végtelen megismerésében. De ha ez igaz, akkor mégis van Isten, aki én vagyok, ez a bennem működő erő, amely mégis független tőlem. Addig működteti az ismétlődéseimet, amíg élek. Tehát a halállal megszüntethető.

A megismerés izgalma azért ilyen unalmas, mert hiába igyekszem kilépni a körből, csak önmagát képes elérni. A halálon kell túllépnie, abba a másik rendszerbe, hogy ne csak önmaga vonatkozásait ismerje fel.

Bennem már nincs semmi, ami tiltakoznék. Várni sem akarom már. Itt állok, s azzá következem, ami nem leszek. Hol? Igen, már nem ott. Nem az asztal és az ágy között, az asztal a hátam mögé került, most a komód előtt állok, s megnézhetem, mennyi idő telt el. De miért engednék még mindig az idő csábításának? A kismutató a tizenkettes és az egyes között, a nagymutató a hatoson áll. Tehát fél egy. Végre valami, ami nem engem, hanem csupán önmagát igazolja. De hiszen minden önmagát igazolja; nemcsak az időt, a teret sem tudhatom. Ha nem ott állok, ahol álltam, s nem emlékszem rá, hogy önálló elhatározásból, tehát akarati úton változtattam volna meg a helyemet, ez a tér önállóságát jelenti. A tér dobál engem, ahogy az idő is ragaszkodik saját hatalmához. De ez nem feltétlenül igaz. Lehetséges, hogy akaratomon kívül létezik, igen, az a bizonyos erő, létezik valamiféle erő, amely a térben mozgat, s ennek az erőnek a működését logikámmal nem ellenőrizhetem. Mint normálisnak nevezett életemben, egykor. Az események, anélkül hogy akartam volna, megtörténtek velem, s csak utólag gondolhattam felőlük bármit, ha adódott nyugalmi helyzet két történés között. Ezt neveztük életnek. Most ezek a logikai kihagyások teszik életszerűvé az őrületemet. Az őrület is élet. Még az. Élet a hazugság lehetősége nélkül, az erő feltétlen hatalmában.

A sötét mező horizontján túl derengő szürkület. A vonal, amely elválasztja a sötétséget, nem a világosságtól, csak attól a tértől, amelyben felsejlik a világosság lehetősége; tehát világosabb egy árnyalattal, mint ez. Nem közeledik, nem közeledem, pedig láttam, ezt már láttam közeledni.

Itt állok, s majd átbukom oda. Igen. Ez a halál vonala. Szimbólum. Bizonyára azért kívánom ezt a bukást, mert ott talán megszűnik a rápillantásnak, az értékelésnek, az összehasonlításnak, a gondolkodásnak ez a kényszere. Azon túl vagy minden teljesen logikus, és akkor nem kell szenvednem a logikai láncszemek közt tátongó résektől; vagy minden teljesen logikátlan, de a teljes logikátlanság, ami most még elképzelhetetlen nekem, a teljes logikátlanság is réstelen.

Láttam. Akkor tudom, hová kell mennem, hová megyek anélkül, hogy kellene.

De nem közeledem, nem közelít. Talán döntésre vár? Ebben a résekkel teli őrületben, ahol hiába pillantok önmagamra, hiába nézem, hiába próbálom a külvilágot, mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez jutok; ebben az állapotban nem lehet megmaradni. Elviselem, hiszen elviselem, de elviselhetetlen. Ez az elviselhető elviselhetetlenség, ha legalább arra nem hasonlítana ilyen következetesen, amit elhagyott! amit normális, valóságos életnek hittem eddig. De hogyne hasonlítana, ha része annak, csak még élesebben mutatja réseit. Úgy látszik, végkövetkeztetésként megállapítható: az ember réstelenségre törekszik. Halálra. Végkövetkeztetés? Ez az igazi gondolat! Amit senki nem használhat, amit senki nem gondolhat velem, mert közölni már senkivel nem tudhatom, s ezért számomra is teljesen felesleges.

Miért nem közelít?

Csak akkor érhetem el, ha sikerül visszatérnem az őrületből. Úgy látszik, mégsem felesleges gondolat. Gondolkodnom kell, az az erő kényszerít rá, amelyik majd kegyesen megvonja tőlem a gondolkodás képességét. Az ismeretlen. A rés. A mozgató. A résben a réstelen. Ahová törekszem lenni. De úgy látszik, csak akkor sikerülhet átfordulnom abba a létbe, ha előbb visszatérhetek oda, ahonnan elindultam. Az őrületből a normálisnak nevezett életbe. Gondolkozzunk. Az őrületnek logikai szakaszában vagyok. Ebben az állapotban csak gondolkodásomban működöm. Ami életnek nevezhető, nem csupán gondolati működésemnek, hanem fizikai működésemnek érzékelése is. Fizikum és szellem egyidejűségének téveszméje. Tudatom felfogta annak a vonalnak a szimbolikus értelmét, amelyen túljutva mindez nincs. De ezt a vonalat csak úgy érhetem el, ha egy pillanatra, ha egyetlen töredékidőre visszanyerhetem testi érzékeimet, s a testet reálisan elindíthatom a szimbólumnak megfelelő valóságos térbeli elemek között egy olyan pont felé, amely beteljesíti azt, amit a tudat felfogott. A testemet, amelyről tudok, de nem énem, a fizikumot kell visszanyernem, s beteljesíteni rajta az elhatározó erőt; megszüntetni.

Nem. Itt valami nincs rendben. Két logikai lánc, amely csak egy rés közbeiktatásával kapcsolódik egymáshoz!

Gondolkozzunk. Ha ilyen élesen és pontosan tudatában vagyok annak, hogy létezik test, elhatározás és akarat, sőt, annak is, hogy létezik egy rajtam kívül levő, érzékileg felfogható világ, amelyet azonban nem érzek, már megint nem érzek, de éreztem, s feltehetően érezhetek, akkor nem kerültem olyan közel a halálhoz, mint azt hihetem; ez csak a képzelet terméke volt, az őrület képzetének terméke. Az őrület menedéke, olyan végletes menedék, ami nem a halált bizonyítja, amelyhez mint elképzelt alanyhoz menekült, hanem éppen ellenkezőleg, az állítmányt, magát a menekülést. Tehát nem azt jelenti, hogy a halál segítségével kikerülnék az őrületből, hanem azt, hogy még mélyebbre süllyedtem őrületem logikájában. Az őrületnek abba a fázisába kerültem, ahol mindaz, ami bennem volt és van, szándék, vonzalom, gondolat: rendszerré kezd összeállni; rendszerré, amely hézagtalanul kitölti önmaga testét, s nincs szüksége a test érzetére, mert a rendszer maga a gondolattá, logikai anyaggá termelődött test, ezért nincs szüksége és lehetősége a külvilágra sem. Megszűnik a külvilág, mert a rendszer jeleihez képest felfoghatatlan összefüggéseket erőszakolna, ami a logikai anyag egyneműségét idegenként sértené. Nincs halál. Könnyű menedéke lenne. De nincs. A megváltás reménye lenne, amely így, kifordítva eredeti értelméből, vagy éppen visszafordítva eredeti értelmébe, a megváltoztathatatlanságot jelenti. Mert nincs. Csak az van, ami van. Önmagam kiismerhetetlen terében, újra és újra végigfutva ezen a kör alakú pályán, de hiába tapasztalatokkal! vissza ugyanoda; és az idő kapaszkodója nélkül; a megváltás reménye nélkül. Nem tudhatom, meddig kell élnem bennem. Az őrültek átlagos életkora rövidebb, mint azoké, akik normálisnak hiszik magukat. Az életkor rövidebb, hiszen mindazt, amit érzek és gondolok, rendszereim üres formáit, azt sokkal gyorsabban érzem és gondolom, mint azok, akik a reálisnak nevezett térben és időben nem érzik ezt. Gyorsabb az égésem. Tíz év. Legalább tíz év. De hogyan reménykedhetem ebben a tíz évben, hogyan bírhatom ki e tíz évet az időmúlás reménye nélkül? hiszen nem mozdul előre az időm; nem tudom, mennyit haladt előre az ő idejük! Az elhülyülés, igen az elhülyülés. Az őrültek egy idő után, megint az idő, amiről nem tudhatom, hogy mennyi; de az őrültek valamennyi után teljesen elhülyülnek. Bizonyára akkor, amikor megszűnik a tűrésük; amikor már elviselhetetlen ez a sebesség, a ritmusnak ez a megállíthatatlan, pihenést nem ismerő végtelensége a mozdulatlan idő végtelenségében. Amikor az ellentmondás külső és belső világ között már nem tűrhető tovább, amikor a test, az agysejtek, az ideg szövetei belehalnak, mielőtt végleg belehalnának? amikor a szellem kioltja önmagát a testben, s üres vegetatív formát hagy. De mikor? Öt év. De ha most fél egy van, s nem múlik el többé egyetlen olyan perc sem, amit ismertem, akkor mikor telik be az idő öt éve?

Igen. A nyugalom, a pihenés, a csend, ami nincs.

Egyetlen megoldás van. Meg kell ölnöm magamat.

Ha azonban ez a tér, amelyben most vagyok, nem reális tér, csak én hiszem annak, aminek hiszem, akkor hiába rohanok az erkélyajtó felé; úgy látszik azért ütközöm minduntalan a halál akadályába, mert ott, ahol én azt az ajtót hiszem, nincsen ajtó. Fal van. És talán nem is annak a szobának a fala, amelyben hiszem magam. Mert az idővel sem ellenőrizhetem, hogy valóban ott vagyok-e, ahol voltam. Nem tudhatom: mennyi idő telt el nekik? Olyan hosszú már, ami eltelt, lehetséges, hogy hónapok, évek. Már nem itt vagyok, már valahol másutt vagyok, csak bennem, mint reális létem utolsó terepe, ez a szoba rögződött. Elszállítottak ebből a szobából. A mentők. Ez a szó is azért juthatott eszembe, mert valamikor valóban jöttek a mentők, és elszállítottak, de akkor ez a tény csak nagyon távolról jutott el hozzám, hiszen bármi történhet körülöttem, tudatomat ez a szoba tartja fogságában; mégis eljutott hozzá valahogy, s később beépítette rögeszméjének épületébe. És akkor azt mondtam neki, hogy hívja a mentőket. Pedig ő már régen nem volt ott, már régen hívta a mentőket, s azok elszállítottak, mégis azt képzelem, hogy neki beszélek, őt kérem, hívja a mentőket; mert ki akartam kerülni abból a szobából. Pedig már nem voltam ott. Már nem vagyok ott. Az a rögeszmém, hogy ezt a szobát lássam. Tudom, mégsem vagyok képes szabadulni. A lét és az akarat totális szembehelyezkedése. Minden kétséget kizáróan ez az őrület. De hogyan szabadulhatnék? Valahová el kéne futni, ahol nem látom rögeszmém tárgyát, ezt a szobát! De hogyan, hová futhatnék, ha fogalmam sincs, hol vagyok? Futnom kéne. De nem futhatok.

érzem, futok

De hiába futok, ha állandóan ezt a szobát látom! Miért is futok, ha ez a futás nem megoldás, kényszer, a menekülés kényszere bennem, tehát őrületet jelent. Az őrülettől szabadulni szeretnék! De hogyan szahadulhatnék attól, ami vagyok?

Gondolkodni, gondolkodni! Most! Gondolkozz!

Igen. Van két lehetőség. Külvilág van. Ezt tudom. A külvilágra kell összpontosítanom a figyelmemet. Tisztán, rögeszméktől mentesen meglátni és megérezni azt, ami a külvilág. Vagy megölöm magam. De hogyan ölhetném meg magam, ha ott fal van és nem az erkélyajtó, amit hiszek. És csukva van. Az előbb még nyitva volt. Változás az ismétlődések rendszerében. De csak azért, ez is szimbólum csupán, azért változik, hogy életszerűnek hihessem, hogy idekötözzön még jobban; megzavarja a logikámat. A dosszié. A fűtőtesten a dosszié, a dosszié tetején az én régi órám. Idő. Megnézhetném, de hiába nézném. Ez is szimbólum. A szabadulás vágya. Feltámad bennem a vágy, az életösztön támasztja föl, de mást nem tehetek: tevékenykedem képzelt szobámban; ha a külvilág látja, egyszerűen kényszeres mozgásnak véli. Ők csak azt látják, hogy most odamegyek valahová, és felemelek valamit, ami számukra nem létezik, és megnézek valamit, ami nincs, és elmosolyodom, milyen buták! nem látják, hogy én ahhoz a régi órámhoz megyek, hogy megnézzem az időt

„Kedves! Hallod, amit mondok? Kedves! Beszélj! Mondj valamit, hallod?! Mondjad! Akármit! Ha beszélsz, akkor talán jobb. Beszélj. Mondj valamit! Hallod? Próbálj beszélni! Mit érzel? Mi az, ami ilyen rettenetes? Beszélj! Hallod? Jaj! Hallod? Beszélj!”

de valami történik; valami történik, ami nem én vagyok, mintha hangot hallanék! valamilyen hangot! hallottam volna valamit, ami nem belőlem jön, hanem kívülről jön felém! Vagy én beszélek így magamhoz?

„Beszélj kedves! Mondjad! Mondj valamit. A kezed, a lábad, érzed a kezed, a lábad? Érzed?”

a kezem, a lábam, igen; hogyne! a kezem, a lábam! Érzem! Érzem a kezem! Érzem a lábam! Az ő hangja által éreztem a kezem, a lábam; megmenekültem, akkor megmenekültem

„Érzed? Beszélj!”

akkor eddig nem éreztem, de a hangja, a hangja tudatosítja, érzékelhetővé tette a kezemet, a lábamat, de hiába válaszolnám, hogy érzem, ha megint nem érzem

„Érzed? Beszélj!”

nem tudok válaszolni, hiszen látom, itt áll, itt áll a szimbólum előttem, de nem érzem a kezem és a lábam, nem érzem. De meg kéne nyugtatni, ami azt jelenti, hogy magamat nyugtatom, megnyugtatni; hogy ne féljen így az arca, mert ha így fél az arca tőlem, ha így félek magamtól, akkor talán mégsem szimbólum, akkor talán mégis vagyunk, és akkor nekem is van kezem, lábam, csak nem érzem

„Igen. Érzem.”

„Jaj, kedves! Beszélj! Mindig válaszolj! Jó? Mondjad, mindig mondd el, mit érzel! Jó? Mit érzel? Félsz? Szorongsz?”

ez lenne a félelem? ha ezt nevezik félelemnek és szorongásnak, akkor biztosan félek és szorongok. De ezt már kérdezte! Mintha ezt már kérdezte volna. Nincs itt, és én sem vagyok. Újra becsaptam magam. Azért kell visszatérniük ezeknek a régi kérdéseknek és válaszoknak, hogy az őrület logikáján belül reális pontnak tűnjenek, változatosságnak az ismétlésben; céljuk a reálisnak hitt lét logikájára visszautalni, ahol éppen változékonyságuk tette életszerűvé az eseményeket. Ezek a visszautaló kérdések önnön tudatom játékai, csábító hívások, próbáljak visszatérni ahhoz, amit valóságnak akartam elfogadni, de mivel ez úgyis lehetetlen, még mélyebbre zuhanjak az őrületbe. Féljek, szorongjak, ezt akarják. De nem félek, nem hagyom magam megtéveszteni, már nyugodtan társaloghatok saját kényszerképzetemmel; félelem! nevetséges

„Kedves! Hallod? Itt vagyok! Látsz? Itt vagyok, melletted vagyok, jaj már nem tudok jobban itt lenni! Látsz? Érzel? Beszélj! Ne félj, elmúlik! Hallod? Elmúlik. Nem kell félned! Tudod, hol vagy? Látsz? Próbálj emlékezni! Hallod?”

mintha ő szólna, mintha én biztatnám így magam az ő hangján

„Próbálj! Akarnod kell! Hallod? Próbálj emlékezni!”

„Mire?”

itt van egy arc, az arc, ami arra az arcra emlékeztet, ami ő volt, de talán csak az én arcom szája nyílik

„Valamire! Akármire!”

„Nem tudok. Hiába próbálok, nem tudok emlékezni. Csak akkor tudnék emlékezni, ha tudnám, hogy hol vagyok. Igen. Most érzem, most látom, hogy itt vagy. Itt vagy? Ugye itt vagy? Segíts! Segíts, hogy ne csússzak vissza! Éva!”

„Mondjad!”

„Mennyi idő telt el?”

az arc, ami itt van előttem, az arcban mozogni kezd a szem, ide-oda mozog a szem, mintha valamit keresne

„Nem tudom. Semennyi. Alig valami.”

„De mennyi?”

„Egy perc. Talán egy perc.”

„Mióta? Ha eltelt, akkor most hány óra van?”

„Fél egy. Fél egy múlt egy perccel.”

akkor jó; megmenekültem; eltelt, elmúlt egy perc; nem áll

„Próbálj beszélni! Jó? Vagy beszéljek hozzád?”

„Ne! Azt ne! Akkor rögtön ráfutok az automatizmusra!”

fél tőlem, mert hülyeségeket beszélek, de hogyan magyarázzam?

„Milyen automatizmus, kedves?”

„Nem tudom. Így érzem. Ha elkezdődik valami, akkor az rögtön függetlenné válik mindentől; folyamat lesz belőle; de akármi kezdődik, mindig ugyanoda érek. Érted? Ahhoz a vonalhoz. Ha minden pillanattöredék nem szolgál valamilyen újdonsággal, akkor rögtön visszacsúszok ebbe a saját körömbe, akkor elveszítelek, és visszatérek oda. Érted? Elveszítem azt, hogy reálisnak hiszlek, pedig tudom, hogy csak látszat vagy.”

„Tudod, kedves, mit kéne csinálnod? Próbálj számolni.”

„Számolni?”

„Igen.”

„A számokra emlékszel?”

„Igen.”

„Akkor próbálj számolni. Jó?”

„Un, deux, trois, quatre, cinq, six, sept, huit, neuf, dix, onze, douze, treize.”

„Jaj de jó! Tovább!”

„Treize, quatorze, quinze, seize.”

„Tovább!”

az idő szökken veled számról számra, számolhatod számról számra számolhatod, de mikor jutok akkor a végére ha számról számra

nem!

ha csak számlálva múlik, akkor nem kell; arra képtelen vagyok, nem tudhatok öt évet vagy tíz évet vagy nem tudom mennyit végigszámolni; de miért számoltam franciául? miért nem magyarul?

nem akarom tudni! miért nem akarod tudni, kedves? emlékezzél! mire? miért nem magyarul? miért franciául, miért francia számokkal számláltad az időt? Nem tudom. Emlékezzél! Nem tudok. Valamire akkor kéne tudnom emlékezni, amire nem tudok. Pedig biztosan valamilyen fontos oka van, hogy nem magyarul kezdtem számolni, hanem francia számokat kezdtem mondani. És ez az ok el van rejtve, kedves. Mert nem tudok emlékezni. Emlékezzél! Mire? Ki kérdezi? Az ösztöneid. Az ösztönök óhajtják tisztázni magukat bennem, kedves. Magyar ösztönök, vagy francia ösztönök. Ami vagyok. De mi? Valaki mindig kérdez. Én magam, magam engem. De nem tudom. Akár magyarul, akár franciául. Az időt nem lehet számolni. Amíg franciául számláltam valamit, az soha nem érintette az időt; vagy az idő után, vagy az idő előtt, de egyetlen szám sem illett az időre. Az időt nem tudom eltalálni a számokkal. Mert nem tudok megállni. Nem tudom biztos ponthoz igazítani magam. Nincs pihenő. Csak a logikámat hajtja az erő, bebizonyítson számomra is felesleges dolgokat. Megyek, de nem előre. A lényeges mindig a feleslegeseken keresztül nyilvánítja meg magát. Ezt az egészet azért kellett végigélnem, feleslegesen, hogy eljussak ide. Bebizonyítsa: nincs előre, hiába számolnék előre. Fogalom, amelyről le kell mondanom. Se előre, se hátra. A képtelen mű önbizonyítéka. Kör, ami semmi tapasztalattal, csak önmaga ürességével szolgál. Miért kell kibírnom ezt? Miért kell átvészelnem minden bukást? Miért kell ugyanazon a körön, egyre mélyebbre, ugyanoda érnem?

„Kibírod kedves! Nincsen semmi baj. Melletted vagyok! Itt vagyok. Kibírod kedves! Nincsen semmi baj.”

Jó hallani. Pedig tudhatnám: csábít. Nyugalma, biztonsága, bizodalma csábít. Becsábít a reménnyel, vissza ugyanoda. Visszacsábító! Húzza, tölti szenvedésem idejét. De lassan felvérteződtem ellene. Már nem hihetem, hogy valódi. Tudom, csak az életösztön csábítása, amely éppen úgy beszél bennem a maga formájában, mint a halál a maga jeleivel. Dialógus. De éppen ez a dialógus nem húzható tovább. A végeredmény elkészült. Ha nem tudom megszüntetni ezt a végeredményt is, akkor tovább kell csinálni. S eljutni újra és újra, ugyanoda. Percről percre. Nevetséges! Nevetséges fogalom a múltból. Azt az egy percet is azért mondta, hogy reményt adjon. Az életvágy aduja a halál ellen. Annak az egy percnek az illúzióját az életösztön adta a halál ellenében. Vagy ő mondta, de azért, hogy megtévesszen. Mindegy. Érzem, az idő áll. És nem tudhatok a végtelenségig topogni benne. Kérdezd meg, ellenőrizd! Nem, már nem kérdezem. Múlik, telik az idő, csak a te illúziód, hogy megállt! Nem, ne kérdezd, csalódásod elmélyíti az őrületet! De hiszen ha tőle kérdezed, ő megmondja neked az időt!

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Mennyi idő telt el?”

„Mióta mennyi? Semennyi. Semmi!”

„De hány óra van?”

„Fél egy. Fél egy van, kedves.”

Igen. Rendben van. Ellenőriztem, megkérdeztem. Be kell fejezni.

„Kedves! Figyelj. Próbálj meg lefeküdni. Aludni. Próbálj meg lefeküdni!”

Nem. Nem kísérletezem tovább. Már nem próbálok semmit. Elég volt. Akármit próbálok, ugyanoda érek. Abba kell hagyni.

„Kibírod. Nem történt semmi különös.”

Csendesen kéne elmúlni magamból, ha megszüntetni nem tudom.

„Feküdj le. Kialszod és elmúlik.”

Nem! Nem akarok lefeküdni. Nem akarom ezt a rothadt hangot hallani tovább!

Elég volt! Nem bírom ki!

„És ha felébredsz, éppen olyan lesz a világ, mint volt!”

Nem. Nem akarom, hogy olyan legyen! Nem lesz, hiszen nincs. Miért kell ezeket a nyomorult hangjaimat beszélni hallanom? Miért beszélgetnek, miért tépnek kétfelé, amikor csendesen szeretnék elmúlni egyedül.

Skizofrén pszichózis.

Még így is meghatározza nekem! Nem akarom! Nem akarom! Engedjétek ki magából! Be vagy zárva! Nem hallod, te átkozott? Engedje ki magából!

Fehér keretben sima sötét felületen halvány foltjai éles síkjai a fénynek. Kinn. De nem látni ki. Kinn éjszaka van. Az erkélyajtó üvegén fények és egymásba átmosódó foltok tükrözése. Mert kinn éjszaka van. És a szoba tükröződik. Az a valami, ami az imént bennem ordított, dübörgött, lassan visszahúzódik, s ahogy visszatér önnön homályába, úgy foglalja el helyét ennek a szobának a csendje; a mozdulatlan látvány. És érzem, ahogy a szoba elfoglalja helyét bennem, úgy térek vissza magamhoz, ami voltam. Itt állok, s ebben nincsen semmi különös. Körülbelül a szoba közepén. De nemcsak látom, a talpammal, a bőrömön is érzem, hogy itt állok, s ebben nincsen semmi különös. Kissé felemelhetem a kezem, s érezhetem. Aztán visszaengedhetem, s érezhetem ezt is. A valóságot, amely még törékeny ugyan, mert félő, újra elveszítem, de ami mégis, minden kétséget kizáróan itt van a szobában, s visszatért belém is. Vigyáznom kell a mozdulatokkal, még nem szabad nagyon mozogni, nehogy elveszítsem. Az üres ágy, a fehér lepedő gyűrődései, ráncai. A fény sima szóródása, felcsillanásai a tárgyak élén. Ez is rendszer. A valóság a legvégletesebb rendszer, ahol az észlelések észrevétlenül adják az embert kézről kézre. Ha itt állok, akkor nem állhatok ott. Ez a valóság törvénye. S míg innen eljutnék oda, a tér megszámlálhatatlan részletei adogatnának kézről kézre; míg odajutnék. Ez az idő.

„Feküdj le kedves. Jó? Kialszod magad, és elmúlik. És ha felébredsz, éppen olyan lesz a világ, mint volt.”

Már olyan. Még olyanabb, mert örülök neki. A hangnak, a hangjának, amely olyan lágyan idomul ennek a szobának s az én gondolataimnak a csendjéhez. S oldalt fordítom a fejem, és lassan, éppen abban a ritmusban, ahogy oldalt fordítottam a fejem; elfordul a látvány. Tehát oldalt fordíthatom, a valóságban így van: ha a hangját hallom, akkor ránézhetek. És ott áll az asztalnál. Igen, az asztal. Ahol ült. S mindez olyan természetes és egyszerű, hogy ő nem is csodálkozik rajta. Csak fáradt az arca; a mosolyában a fáradtság. Milyen esendő és nyomorult voltam magamban. De addig küszködött, addig harcolt, amíg visszahúzott ide. És elfáradt. Jó lenne közelebb lépni hozzá, megérinteni. De törékeny; féltem magamban a valóságos érzeteknek ezt a törékeny, egyszerű rendszerét. Arcának lágy vonásai, majdnem tömzsi, csaknem esetlen testen a mellek, a bármikor rezzenő mell a leplezetlen hús sötét holdudvarával mégis gyöngéddé varázsolja ezt a nagy testet. De hiszen megérinthetem! Lépek felé, s a lépés nem más: egy lépés felé.

„Éva! Azt hiszem soha nem mondtam még. Nagyon szeretlek.”

Két tenyerem között nyugtázza vallomásomat; két tenyerem közé szorítva nyílik a mosoly; tenyerem érzi bőre melegét; mintha a mosoly lassan, ügyeskedve, kinyitná arcát az anyag fáradtságából; de ellenkezőleg: a mosoly mutatja, milyen fáradt, vallomásom nem képes feltámasztani; mosolya rutin, udvarias védekezés érzelmeim ellen. Míg eljutottam a szerelemig! Olyan hosszú úton jutottam ide. Nem csoda: az út nyűglődései kioltották az ő szerelmét. Azt a szerelmet, amely engem feltámasztott. Milyen nevetséges. Kétirányú közlekedés azonos útszakaszon. Vajon érzi-e? Egyáltalán érezheti-e, mennyire szeretem? Milyen szavakba, milyen mozdulatokba foglalhatom? Mivel téphetem ki arcából ezt a fáradtságot? Mivel tehetem jóvá mindazt, amit elkövettem ellene? Mivel űzhetem el szomorúságát, amelyet az én közönyöm, mozdulatlanságom, őrületem okozott? Eddig ő harcolt értem, most nekem kell harcolnom érte. A soha nem egyező két elem. Milyen ismerős! De nem ezt az egymásért folytatott küzdelmet nevezzük-e szerelemnek? Hiszen ez csak egy szó. Nem azt a harcot szeretem-e benne, amit értem folytat? Hiszen én is érte harcoltam, magam ellen, azért szenvedtem, hogy egyetlen pillanatra elérhessem őt, azt, aki nem én vagyok. De miért van így, ennyire az anyaghoz kötve? A szerelem miért nem szeretheti önmagát – benne? Miért nem érzékelhetem azt, ami ő,

nélkülem,

csak őt! pusztán önmagáért.

Nem! Vigyázz! Ha így gondolkodom, nyúlik az idő. Ami történt, nem más, mint a szerelem hosszú ideje. Küzdelem értem, érte. Vele ellenem. Visszatekintve: milyen kellemesen mulatságos idő; az öntévesztésnek milyen mulatságos kalandjai. A szerelem ideje, amely kioltotta a valóságos időt. Az idő, amely azért szűnt meg, azért harcolt önmaga ellen, hogy feltámassza bennem az elhalt, szexualitássá züllött szerelmet. Így adja vissza azt az időt, amit elrabolt. Visszaadta a szerelemmel, ami azonos az ő néven nevezhető, valóságos lényével.

Milyen szép! Itt állunk. Éjszaka egy városban. Hasonló ólakban hasonló állatok töltik az éjszaka idejét. Szobák. Emberek. De arról, ami itt van, nem tudhat senki. Arról, ami itt történik velünk, s ami annyira hasonló ahhoz, ami velük, hasonlókkal történhetik, erről mégsem tudhat senki. A valóság variációs lehetőségeinek csodája: itt vagyunk ketten.

„Fáradt vagy? Biztos fáradt vagy, kedves. Próbálj aludni. Itt maradok melletted. Jó? Nem lehet semmi baj. Melléd ülök, vagy ha akarod, melléd fekszem én is. Feküdj le. Jó? Próbálj aludni kedves. Nincsen semmi baj.”

Nem. Nem érez semmit abból, amit én. De nem baj. Folytatódik az idő. Aludni. Megpihenni. Mellette. Ez is a szerelem idejében. Az ágy. Ott az ágy, el kell indulni.

Még érzem kezének helyét: vállamat kiengedte karjának súlya alól. Tenyeremen még érzem arca melegét. Az ágy. Kiválasztottam tehát egy pontot a térből, ahová elérhetek.

Fölém hajlik, melle mellemet éri. Ha fölém hajlik, akkor nem függőleges, hanem vízszintes helyzetben vagyok. Bizonyára fekszem. Az ágyon. Igen, ezt a pontot választottam a térből, ahová eljutottam. De mikor? Éppen a lefekvés mozzanata, a ritmus valahol elveszett az időben. Lényegtelen. Úgy látszik, egy pillanatra, míg az ágyra lefeküdtem, visszacsúsztam.

„Hozzak vizet, kedves? Nem vagy szomjas? Limonádét? Jó? Vagy vizet? Nem vagy szomjas?”

mégis, mennyivel egyszerűbbnek, józanabbnak érzem magam, mint az előbb. Limonádé. Citrommagok egy pohár alján. Vizet hoz. Az előbb valamilyen szentimentális hullám puffasztott, de most egyszerűen itt fekszem. Nem csoda: képzelt borzalmaimból átcsúsztam a megváltás képzetébe. Szerencsére nem vette komolyan. Vigyázni kell, vagy aludni.

A toronyóra élesen csöndít egyet a fülemben,

szünet,

s üti a másodikat.

Kettőt ütött. Többet nem üt. Kattan, nyekereg a szerkezet, hallom. És csend. Ez azt jelenti: fél van. Fél valamennyi. Az idő nem hagy aludni. Jelzésnek szánta? Nekem! Jelezte, nem mozdulok előre, csak képzelem. De miért gondolkodom ezen, amikor aludni akartam? Nem baj. Vigyáznom kell, ebből a valóságból ne térjek vissza, s akkor nincsen semmi baj. Jelezte az időt, hogy ne alhassak. Állandóan tudatosítanom kell azt, ami van, nem alhatok; ha elaludnék, elveszteném az időt. Itt fekszem, s mert folyamatosan fekszem itt, ez időmúlást jelent. De hogyan tudatosítsam?

Itt fekszem.

Itt fekszem.

De ha folyamatosan fekszem itt, akkor nem érezhetem, hogy itt fekszem, mert ez nem más, mint újabb automatizmus, az ittfekvés automatizmusa, ismétlődik, az ittfekvés ismétlődései. Azonosság. Az egyik időben ugyanúgy fekszem itt, mint a másikban, tehát nem tudhatom, mikor van az egyik idő, és mikor a másik. Nem tudhatom, ami van, az nem azonos-e azzal, ami volt.

A másodpercmutatót kéne nézni. Az órámon van másodpercmutató? Van. Tehát emlékszem. Csak a karomat kéne kinyújtanom; a radiátorig; a dosszié tetején van az órámon a másodpercmutató; de ha kinyújtanám a karomat, bármily óvatosan csinálnám, mozdulat lenne, s már nem feküdnék itt. Ha nem feküdnék itt, így, ilyen mozdulatlanul, akkor talán ismét megindulna a folyamat, nem tudhatnám: hol vagyok? itt? vagy ott? A mozdulat saját csapdámba vezetne. Vigyázni kell! Vagy így is a csapdámban vagyok már? Az ellentéteket kéne összehangolni. Nem lehet. Feküdni mozdulatlanul, de úgy, hogy közben a másodperc minden töredékidejében történne valami más. Ha minden történés csak meghatározott ideig mozogna bennem, míg itt feküdnék mozdulatlanul; ha minden történés egy másodperc múltán átadná helyét a következő történésnek, akkor soha nem kéne az órámra néznem; én lennék a mozdulatlan tárgy, az óra, s a mozgás bennem ketyegné az időt; a történés mérné saját idejét velem, aki azonos lennék a történéssel. Önmagam történéseinek helye lehetnék mozdulatlanul, de mértéke és tárgya is. A teljes, a hézagtalan azonosság: a belső és külső ellentétének megszűnése. Ahol nincs szükség az időre! Újabb rögeszme. Lényege ugyanaz: hiába igyekszem elérni a mozdulatlanságot vagy a mozgást; az idő csak halálom mozdulatlanságában helyezkedhetik belém, de most még vagyok, hiába fekszem itt mozdulatlanul, hiszen vagyok, a gondolataim mozognak, az idő mégis áll, mintha már nem lennék. Mintha fél egykor megszűntem volna lenni. De most már tudom: valóságos halálomat előidézni, ha nem tudom, akkor úgy kerülhetek ki rögeszméimnek rendszeréből, ha sikerül megragadnom a valóságnak nem azonosságra, hanem változékonyságra utaló pontjait. Ami nem ismétlődése a már megtörténtnek, hanem kibontakozás az ismétlődésekből. Vigyáznom kell; találni kéne egy ilyen pontot. Mostanáig jól megőriztem magam, most vigyázni kell, megtalálni ezt a pontot.

Víz. Talán a víz! Kiment, hogy vizet hozzon nekem. Limonádé. Limonádé már volt. Víz. De a víz sem új motívum, a víz is visszatérő motívuma a rendszernek. A nő vizet nyújt a kínlódó férfinak. Séma. Egyszer vagy kétszer már kiment, és visszajött, kezében a pohárral, és kiment, hogy vizet hozzon. A séma ismétlődése. Ha minden ismétlődik, akkor minden jelenség, kép és mozdulat öntudatlan motívuma a rendszernek. Olyan motívum, amely sematikus ábrázolásban szimbolizál valamit. Motívum ő is, motívum vagyok magam is. Kapcsolatunk is motívum. Meghatározott mozdulatokat ismétel, míg én meghatározott logikai körömön futok. Ugyanonnan ugyanoda, mindketten a magunk körén. A két kör sem összekapcsolódni nem tud egymással, de körök lévén, elfordulni sem tudnak egymástól. Ami azt szimbolizálja: ha érintkezni nem tudunk is, szükségünk van egymásra. Amikor én pályámon futva elérek a halálhoz, ő éppen egy mozdulathoz ér a saját pályáján keringve. Mozdulatával életre, további mozgásra csábít. Ez valóságosnak tűnik, mert látszólag nem azonos, hanem sajátos variációja egy régebbi mozdulatának. Az újdonság látszata kiszabadít ismétlődéseim rendszeréből. A mozdulat is motívum. A víz, az ölelés, a biztatás motívuma; tehát anyag, anyageszme, vagy eszme formájában megjelenő motívum. De ezek a motívumok lényegében nem szimbolizálnak mást, mint az élet folytatásáért vívott női küzdelmet. A mozdulatok variációs lehetősége végtelen. Megtévesztene, ha nem érezném lényegük azonosságát. Szimbolikus motívumok. S én minél jobban hadakozom a valóság egyértelműségéért, annál jobban elsüllyedek a szimbolikus többjelentésűség érzetében. Mert gondolkodom. Hiába küszködöm a gondolataim ellen. Gondolkodom; véglegesen elutasítani vagy véglegesen elfogadni semmit nem tudok. Mert gondolkodásom maga az idő. Gondolkodásom megszűnése megszüntetné bennem az idő motívumát, megszűnne létem is. Létemet azonban nem engedi megszüntetni: ő. Aki bizonyos szempontból személyes, bizonyos szempontból személytelen motívum a rendszeremben. Ha személyes formában jelenik meg, akkor a megszűnés, a feloldódás, az élettől való szabadulás felé ránt, tehát a halált szimbolizálja. Ha motívum formájában jelenik meg, akkor a halál akadálya, az életet, a szerelmet szimbolizálja. És a két véglet között vergődve futok körömön.

Reális és irreális, valós és valótlan – nem két, egymástól független rendszer tehát. Éppen ellenkezőleg. A nagy rendszer részei. Hiszen az egyik csak a másikhoz való viszonyában létezik. Csak az irreális vonatkozásrendszerében láthatok valami mást reálisnak; és a reális vonatkozásrendszerében mozogva irreálisnak, amire nézek. Amikor tehát a reálist és az irreálist igyekszem szétválasztani, rögeszme, téveszme, logikai hiba nyűgöz. Végletes tudás, nem tudhatok mit kezdeni vele. Ugyanis mindig csak egy, kiválasztott vonatkozásrendszerben mozoghatok. Egyszerre mindkettőben: lehetetlen. A kettő között bizonyára van stabil pont, ahonnan mindkettő szemlélhető, de ennek a stabil pontnak a megtalálásában bízni illúzió. Ha egyetlen, kiválasztott vonatkoztatási rendszerben mozgok, akkor a motívumok, a lényegükre csupaszított mozdulatok és képek úgy helyezkednek el, hogy semmi mást, csak önmagukat bizonyíthatják. Abban a rendszerben, amelyben én most mozgok, minden azt bizonyítja: az idő megállt. S a bizonyításnak kénytelen vagyok hinni, kénytelen vagyok áldozatává lenni saját rendszeremnek, míg egy másik vonatkozási rendszer nem gyakorol rám olyan külső hatást, amely tudatosítja, hogy nemcsak az én vonatkozási rendszerem, de más rendszerek is léteznek. Tehát nemcsak én, hanem ő is. Ez a felismerés az újdonság erejével hat rám, egy pillanatra kitaszít magamból; de megértéséhez kénytelen vagyok újra magamra, tehát a magam rendszerére támaszkodni, s akkor már újra a magam körén forgok, míg el nem érek ugyanoda; ha ugyanoda érek, a gondolkodás automatizmusa berántja a megfelelő végkövetkeztetés-motívumot: ha nincs új hely a térben, jelen esetben a gondolat terében, akkor nincs új idő sem; illetve ha a tér, a hely azonos a régivel, akkor az idő is azonos lehet a régivel; az idő megállt. Idő nincs. Persze tudom: az idő nem állt meg, csak az én rendszeremben, de ezt – a másik rendszer logikájából irreálisnak tűnő tényt – kénytelen vagyok elfogadni valóságnak, mert a másik rendszerhez, amelyben az idő előre mozog, nem vagyok képes eljutni;

ilyen sokáig hozná azt a vizet?

Mindenről. Minden, amiről azt hinném, hogy az idő mozgását bizonyítja, végső soron bebizonyosodik: időm a végtelenbe nyúlik; tehát áll.

És miért van sötét a szobában, amikor az előbb világos volt? Ki oltotta el a lámpát? Amikor kiment? Magamra hagyott azzal az ürüggyel, hogy vizet hoz. De ettől a ténytől nem kell megijedni. Bizonyíték; látszatával becsapott. Hozzá vagyok kötözve ahhoz a reális illúzióhoz, hogy mellettem van. Ha mellettem van, akkor ez, ha nincs, akkor a hiánya kínoz. Kínoz, mert nem tudtam megnyugodni még abban a felismerésben, hogy az illúzió is valóság, csak a valóság másik oldala. Akkor tudnék csak megnyugodni, ha tudatosítanám, mit jelent. A gondolat, ha csak kísérlet formájában is, megpróbálhat egyszerre két vonatkozási rendszerben is mozogni. Összevetni a valóság két ellentétes oldalát. Gondolkozzunk. Abban az illúzióban, hogy ő nincs itt, valószínűleg csak az a tény tükröződik, hogy miközben én ebben a szobában, a mozdulatlan időben hiszem magam, már régóta nem itt vagyok, hanem valahol másutt. Ott, ahol az őrülteket tartják. De nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy itt vagyok. Éppen ezért vagyok ott, mert nem tudtam megszabadulni attól a kényszerképzettől, hogy itt vagyok. Jó. Nem itt, hanem ott. De hol? Ha én csak ezt látom! Ezt! Itt! Ha el tudnám mondani nekik, nekik, akik bizonyára vannak, s az őrültekkel foglalkoznak, velem; ha képes lennék elmondani nekik a logikának ezt a mindig önmagába visszahurkolódó éles vonalát! akkor belátásuk támadna az én rendszerembe, az őrület logikájába; akkor a mozgásaimat sem ítélnék kényszeres mozgásnak, mert megértenék, milyen reális jelentése van annak, ha én meredten nézek valamit, vagy ugrálok; akkor tudnák, hogy nem kényszeres mozdulatokat teszek, hanem ellenőrzöm az időt, vagy megpróbálok kiugrani az erkélyről, vagy egyszerűen csak küszködöm önmagam érzetéért. De éppen az tesz őrültté, ez különböztet meg tőlük; tőlük, akik azt hiszik: az idő előre mozog

azt a kérdést még soha nem tették fel maguknak, hogy előre, de hová?

de éppen ez különböztet meg tőlük: nem tudok belátást engedni magamba, mert rendszerem hézagtalanul kitölt. Mert önmagam vagyok önmagam kényszerképzete. A teljes azonosság.

A toronyóra nyugodt csendülése átüt. Várom a következőt. Csendül. Többet nem.

Amit tehát külső zajnak hittem, belső. Motívum. Magam figyelmeztetem az órával magamat. Hiába gondolkodom, hiába érzem a felismerések elrendeződő újdonságait, az idő még mindig annyi, ugyanannyi.

De miért várom még mindig, hogy történjen valami más is? Miért nem tudok megnyugodni a szemléletnek ebben az idejében? Megnyugodni! Nevetséges, de mégis jó lenne tudni, hogy ők, akik véglegesen elhitették magukkal, hogy az idő halad, előre megy, ők? Jó lenne tudni, most milyen időt hisznek maguknak, mert elszakadtam tőlük, s azóta nem tudom. De hiszen nincs különbség! Ami különbség van, az csak a viszonylatrendszer különbözősége. Ők éppen úgy nem tudnak a világegyetem, a nagy rendszer idejéről, mint én az ő idejükről.

Talán éjszaka van.

Ha ennek a szép nőnek a látszatát nem érzem magam mellett, akkor ez azt jelenti, hogy a külvilág most nem akar hatást gyakorolni rám; ami egyben azt is jelenti, hogy a külvilág, ami jelenleg az őrültekháza, ha valamilyen hatást gyakorol rám, akkor az a hatás nem valóságosan, hanem ennek a szép, múltamból ismert nőnek a formájában jelenik meg. Bizonyára etetnek, fürdetnek, fenntartják fizikai létemet, de ha etetnek vagy fürdetnek, tehát hatást gyakorolnak rám, én nem a hatás valóságos formáját, hanem rögeszmémet: ezt a szép nőt látom. Most azonban nem jelenik meg, most csak a sötét szobát látom, rögeszmém tárgyi terét; ez azt jelenti, hogy békén hagynak, azt hiszik, hogy alszom; pedig nyitva a szemem, mert látom a szobát. Jó lenne, ha nagyon sokáig békén hagynának, mert ha a nő megjelenik, akkor akcióba lép az erő, megindulnak a vonzalmaim; vonzalmaim miatt hiszékennyé válok, a hiszékenység sebezhetővé tesz; akkor nem tudom, hogy mit tudok és mit nem, és ez a kibékíthetetlenség elterel a halálhoz, a saját halálom illúziójának valóságos átéléséhez, amit sem előidézni, sem elviselni nem tudok. Ha békén hagynának, szépen nyugodtan kivárhatnám a halálomat. Ők is ezt teszik, várnak. De a motívumoknak sokkal gazdagabb rendszerével szórakoztatják magukat.

Én elvesztettem önmagam érzetét, csak elgondolom, hogy vagyok.

Ezért másokat sem érezhetek.

Lecsupaszodtam az alapmotívumokra.

Ezért nem érzem a motívumoknak azt a gazdag rendszerét, amit életnek neveznek ők. Ezért nincs valóság, csak szimbólumok.

Életem a szimbolikus motívumok ismétlődése; állandó, teljes belső azonosság.

Ezért nincs idő.

De ennél többet tudok. Idő van. Születés és halál. Motívumok születnek és halnak. A születő és haló motívumoknak bizonyos variációja embernek neveztetik az emberi variáció által. Emberek: variációi ugyanannak a gesztusnak. A gesztus: az erő ritmikusan ismétlődő mozgása; kilégzés, belégzés; születés és halál. A ritmus neveztetik időnek az ember által; a ritmus neveztetik születésnek és halálnak. A ritmusban az ember kapcsolatba kerül a gesztus más variációival, amelyek szintén születnek és halnak, hiszen ők is a gesztus motívumai; kövek, fák, állatok. Ez a kapcsolat neveztetik életnek. De az egész: azonos dolog ritmikus, variatív ismétlődése.

Én elvesztettem a kapcsolatomat a gesztus másféle variációival, amelyek megismerése olyan szórakoztató és olyan lehetetlen ennek az időnek nevezett ritmusban. Csak a gesztust, a ritmust érzem, az üres formában az üres erőt.

Akik a születő és elhaló motívumoknak csak különbségeit, variabilitását érzik, azoknak ez a végtelenből a megnevezés által kiszakított, de abból kiszakíthatatlan ritmus rövidnek tűnik; azt mondják: az élet ideje rövid; hiszen a variációk száma, amelyek körülveszik őket, megismerhetetlenül végtelen. Tehát létezik egy Sok, amihez viszonyítva az övék Kevés. Én nem érzem a motívumok különbségeit, csak tudok róluk, mert én is részt vettem a megismerés hajszájában, de most már azt is tudom, hogy a variabilitás nem lényegi különbségeket, hanem éppen lényegi azonosságot jelent. Számomra tehát az idő, amely elválaszt a ritmus végétől, halálomtól, számomra ez az idő hosszúnak tűnik, mert bennem a gesztus már nem látja és nem ismeri más variációit, csak saját magát, a gesztust.

Ha a variációk ugyanannak a gesztusnak megismerhetetlenül végtelen, azonos lényegű motívumai, akkor hogyan mondhatjuk azt, hogy van idő?

Ha én, mint variációja egy minden motívumában-variációjában azonos lényegű gesztusnak, mégis képes vagyok más variációk érzékelésére, az összehasonlításra, akkor hogyan mondhatom azt, hogy nincs idő?

Becsavarodtam. Megint becsavarodtam a saját logikámba. Újra. Újra ugyanazok a motívumok, a logikának ugyanazok az állomásai.

Le kellene mondanom a valóságos idő képzetéről, s akkor megnyugodnék. Végleg elszakadni attól a rendszertől, amelyben éltem; az ő rendszerüktől. Így csak vergődöm a két rendszer között. De ha megint ezt a kibékíthetetlenséget érzem, akkor nem bírom ki. Nem bírom. Akkor bizonyára megint ugrálok, vagy olyan mozdulatokat teszek, amelyeket ők nem érthetnek. Kérem, öljenek meg! Miért nem ölnek meg? Miért hagynak így kínlódni saját magamban?

Nem ölnek meg. De akkor gondolkodnom kell, és ezt nem bírom. Meg kell ölnöm magam. Ez is csak gondolat. Az öngyilkosság gondolata ismétlődik. Motívum. Szimbóluma az életképtelenségnek, a halni nem tudásnak. De csak gondolat. Nem, ezt nem bírom. Megőrültem. De hiszen ezt is tudom! Tudom. Már ezt is tudom, és miért kell mindig ugyanazt tudnom?

Ezek szerint az őrület nem más, mint állandó kibékíthetetlenség az idővel. Kibékíthetetlenség a bizonyossággal és a bizonytalannal.

Ezt is tudom. Már tudtam. Miért kell újra tudnom, miért nem mozdulok? Megint benne vagyok. Visszatértem oda, ahonnan elindultam.

Istenem!

Ez a szó. Ez a szó nem azonos azzal, amit eddig gondoltam.

Ha imádkozni tudnék! Az imádság ismétlés. Begyakorlott szavak ismétlődésének automatizmusával önmagadra fordít. Ahonnan szabadulni akarok! De minden, akkor minden, ami eszembe jut, az csak én vagyok, csak önmagamra fordíthat, csak ugyanoda.

„Zenét! Akarsz valamilyen zenét hallani, kedves? Hallod, amit kérdezek? Hallod? Zenét! Dzsesszt tegyek föl, vagy Mozartot? Hallod? Zenét! Kedves, válaszolj kedves! Dzsesszt tegyek föl, vagy Mozartot?”

„Mozartot.”

Csend van.

Mintha távolról hangok jönnének felém; egyre közelednek, pedig én mozdulatlan vagyok. De látom a hangokat, amint dübörögve görögnek a távolból felém; hangok! valamilyen hangok! Több hang, nagyon sok különálló hang, mégis egységes nagy tömegben jönnek. S itt vannak már. Elöntenek, mint egy nagy hullám, átcsapnak a testemen, testemet magukkal sodorva; s a hangoktól, amelyeket látok! de furcsa, látom a hangokat! szürke, apró világosszürke szemcsék hullámzó tömege; de itt hagyják a testemet, nem viszik tovább, rajtam keresztül mennek tovább; de nincsen vége, mert egyre újabb tömegek csapnak át, s a hangok tömegétől érzem a testem! itt hever a hangok szakadatlan áramlása alatt, s látom a hangokat, hogy ez az egységes szürke dübörgő hangtömeg a csillogó részlethangok cikázásából áll; de ezek a csillogó-fénylő részletek, miközben átsuhannak rajtam, mint egy hullám, mintha iszonyatos küzdelmet vívnának egymással, egyik tépi magát a másik szorításából, s akkor új hang, új csillanás születik: a megszabadult! de ez a harmadik eltűnik a tömeg szürkéjében, de hiszen mindegyik ilyen, mindeniknek ki kell tépnie magát, mindegyiket nyűgözi egy másik; az elhaló, a szürkeségbe visszatérő szemcsék hatalmas bőségben ontják magukból a szabadultak felszikrázó csillanásait; és minden csillanás máshogy mutatja meg magát a hömpölygő tömegben, és másféle fénytöréssel hullik alá; föl és le, fényesen húzzák maguk után a felszikrázás és kihunyás megszabott íveit, s az ívek egymásba fonódnak, a rendszertelenből így alakul rendszer, s mennek előre.

Látok.

Látom a szobát. Az ágyat, a lábam, az erkély nyitott ajtaján a fény síkjait az árnyékokba átmosódni. És hallom ezt a súlyosan könnyed, áttekinthető dübörgést; az egymásba hurkolódó, egymásból kilépő ívek törtetését egy olyan pont felé, előre, egy olyan pont felé, amelyet nem ismerhetek, mert kívül van rajtam; túl; látom a hangokat, és látom a szobát; egyszerre a külső és a kívülről bezendülő teret; és látom a testét; a hangok hullámaiban áll; rajta, az ő testén is átsodródnak ezek az előre, igen, előretartó hangok, s áll a dübörgésben fölöttem, és nyújtja a poharat, de ő mintha nem látná a zenét.

Nem láthatja. De nem látom már én sem, eltávolodik, a mélybe zuhan, mint egy lavina forgataga; távolodó dübörgése, látványa azonban itt hagyja nekem a csendben a zenét, a zenét, azt a zenét, amit hallok, a zenét, amely a csend végtelenségét szervezi a végesség szigorú, ám játékos rendjébe. És itt áll fölöttem a pohárral. A muzsika minden hangja a csendből szerveződik, de nem adja vissza magát a csendnek, küszködik ellene, egy következő elemben folytatódik, hogy ne vegyem észre, ő, aki volt, már kénytelen kimúlni; ő, aki volt, saját folytatásában tagadja meg és vallja be önmaga végességét; kimúlt, visszahullt a csendbe a következő és a rákövetkező is, a folytatók, mert azok is a következőben és a rákövetkezőben folytatódnak, s így egyre többen vannak azok, akik voltak; olyan gyors rákövetkezésben, hogy ez a gyorsaság, a ritmus megtagadni látszik azt, amiből született: a csendet; de két egymást követő hang között még mindig ott a csend; de oly gyorsan, olyan ritmusban igyekszik folytatódni, hogy a rés, ez a csend birodalma két hang között, nehogy kitáguljon, minél keskenyebb legyen! mert érzi, ha nem folytatódik, ha a csend rése kitágul, akkor vissza kell térnie abba, amiből született.

Akkor vége. Akkor mégis megmenekültem. Vagy újabb motívum, a csábítás újabb, visszatérő önáltatása? Nem. Hiszen a zene éppen azt bizonyította, amit nem tudtam megoldani.

Van idő, mert van előremenetel, mert egyre több az, ami volt.

De honnan tudja, hogy mindig akkor kell bebizonyítania valamit, amikor éppen elértem a halálomat? És visszaránt.

Itt áll fölöttem. Mintha az idők kezdete óta itt állna, s nyújtaná a poharat. Ez nem lehet igaz. Túl szép, túl szentimentális lenne, hogy éppen Mozart zenéje ébresszen rá a valóságra. Egy pohár víz csillogása a zenében, és testének tökéletes formái. Túl szép.

De a poharat, pedig nem hittem, hogy valóságos pohár, látom, a kezem, az ösztöneim elveszik a poharat a kezéből, s már iszom a vizet. És a pohár pereme fölött láthatom arcának szorongó figyelmét mosolyba oldva. Érzem és hallom a víz anyagát kortyokban lefutni a torkomon, de onnan már nem tudom hova megy: mintha csak nagy fej lennék, s alatta üresség, a semmibe csorog a víz, pedig látom, hogy ott van a test, ami a vizet elnyeli, éppúgy látom, mint az ő testét, ha a pohár pereme fölött nézem, de most nagyon ravasznak kell lennem, becsapni őrületemet; a vízivás automatizmus. Elveszem a szájamtól a poharat, pedig még innék, az a forró űr, ami a fej, még kívánná a vizet, de lehet, hogy nem a vizet, hanem a vízivás automatizmusát kívánja, s azt nem engedhetem meg neki.

„Nem kérsz többet?”

„Nem.”

„Én is nagyon szomjas vagyok.”

Fölöttem issza a víz maradékát. Karja kinyúlik valahová, de az már kívül van a képen. Koppan. A pohár koppant. Igen. Ott az éjjeliszekrény, kívül a látható képen, de ha megfordítanám a fejem, akkor láthatnám. Látom. És az éjjeliszekrényen a magnetofont.

De miért nem hallom a zenét?

Hallom, de már nem érint úgy. Nagy távolságban, a valóságosan látható távolságon túl, göröngyös úton zötykölődik előre, de hová? Kikerülni a hangzatoknak ebből a közömbös automatizmusából.

„Adjál egy cigarettát!”

hallom a hangom, de nem tudom, hogyan jutott eszembe a cigaretta.

„Elszívtam. Elfogyott.”

„Mikor?”

„Most. Elszívtam.”

Hazudik. Azért mondja, hogy ne történjen semmi. Itt maradjak a hangok automatizmusában. Visszazuhanjak oda, ahonnan kikerültem. Újabb motívum legyen ez is, csak egy újabb kör a saját pályámon. Vádaskodni nem szabad. Ismétlés lenne ez is. Bizonyos pontokon mindig ismétlődik ez a vádaskodás.

„Ott van a táskám. A szék alá tettem. A táskámban találsz egy csomag cigarettát.”

Fölkel. Hogyan juthatott eszembe a táskám? Átsuhan a képen, amit látok. Eltűnik.

„Nem találom.”

Fölemelkedem. Mintha az ágy tetején állnék egy kitágult képben, ami a szobát ábrázolja. Elindulok, mintha szállnék a tárgyak között: nem érzek, csak látok. De a nyitott erkélyajtó csukva van. Mert megint ki akartam ugrani. De ki csukta be, amikor az előbb még nyitva volt?

Mert ki akartam ugrani. Két ujjam közt, a kezemben cigaretta. Szívom, de nem érzékelem, hogy szívom, csak látom, s az ízét sem érzem. Mikor ülök itt? Igen. Itt ülök, hátamat a falnak vetve az ágyon, és szívom, pedig nem kell. De ez nem van, hanem volt. Olyan csend, olyan a csend, mintha mégis most ülnék itt. A hamutartó, igen, a hamutartó ott van a dosszié tetején. Akkor mégis itt vagyok, mert ott a radiátor egy karnyújtásnyira, és a radiátoron az a dosszié és rajta a hamutartó és az órám és a két cigarettásdoboz. Meg kéne nézni az órát, és akkor tudhatnám, hogy most ülök-e itt, vagy már nem. De valamiért, nem tudom miért, félek; félek megnézni az órát, pedig a kezem már ott van, és a hamutartóba ejti a cigarettát. De miért van két cigarettásdoboz a dosszién? Az előbb csak egy volt, az a feltépett, üres doboz, de most ott van a másik is, tele. Ha kettő van, akkor mégsem kell megnéznem az órát, akkor ez azt jelenti, múlik az idő.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Miért van ott két doboz? Hogyan került oda az a másik doboz?”

„Emlékezz kedves. Próbálj, mindig próbálj emlékezni. Én azt mondtam, hogy elfogyott a cigaretta, mert elszívtam. Emlékszel? És akkor te felkeltél, megkerested a táskádat, sokáig kerested, mert azt hitted, hogy a szék alá tetted, pedig az ágy és a radiátor között volt. Emlékszel? És megtaláltad. Te vetted ki a dobozt a te táskádból. Emlékszel?”

„Azt hiszem, emlékszem, most, hogy mondod, mintha valóban, de lehet, hogy csak képzelem. De most mintha valóban itt lennénk és beszélgetnénk, bár úgy hallom, hogy megint magamban beszélek.”

„Nem. Nem magadban beszélsz kedves, hanem velem.”

„Veled?”

„Igen.”

„És te valóban vagy?”

„Igen, itt vagyok veled.”

„Akkor úgy látszik, hogy lassan elmúlik, mert tényleg, én is úgy érzem, most úgy látom, itt vagy valóban. Nagyon szeretném, ha elmúlna.”

„Persze, elmúlik kedves. Ha megpróbálnál aludni! Jó lenne, ha megpróbálnál elaludni. Ne félj semmitől, csak próbálj aludni. Ennyi az egész. Ha megpróbálsz emlékezni, nem baj, hogy beszélek hozzád? nem rossz ez neked? ha megpróbálsz emlékezni, tudhatod, hogy nem történt semmi, csak szívtunk, s ami benned történt, az ennek a következménye, de a hatása elmúlik, s te éppen olyannak látod majd újra a világot, mint amilyen. Nem baj, hogy beszélek?”

„Nem. Jó, hogy beszélsz, de most már ne!”

„Akkor próbálj meg aludni kedves. Aludni. Tudnál aludni?”

„Igen. Azt hiszem, most úgy érzem magam, mintha beteg lennék, és te ápolnál. De elárulom neked, ne haragudj, elárulom, pedig tudom, hogy nem kéne, szóval nem tudom, hogy mi a betegségem, csak érzem, hogy beteg vagyok. Talán megőrültem, de ez csak egy feltételezés, tudod? Azt hiszem, teljesen elvesztettem az időérzékemet, pedig volt; erre emlékszem, csak azt nem tudom, hogy az milyen volt. Az idő megállt, tudod?”

„Próbálj meg aludni kedves, jó? Eloltom a villanyt, hogy ne zavarjon, jó?”

Akkor sötétség lenne, ha eloltaná a villanyt. De hiszen a sötét! Sötétnek is láttam már a szobát; és akkor ez ismétlés, helyesebben most hallom, amit akkor kellett volna hallanom.

„Nem! Ne!”

Mintha beszélgettünk volna. De ha beszélgettünk, akkor itt van mellettem. Hol?

A komód előtt áll. Az előbb mintha mellettem feküdt volna, és beszélgettünk volna, most pedig ott áll, és mintha a kezébe venné azt az órát.

„Látod? Felhúzom a vekkert, így, így, szépen. Holnap reggel fel kell ébrednem, mert dolgozom. Holnap? Látod milyen buta vagyok! Bennem is összezavarodik az idő. Nem holnap kell fölébrednem, hanem ma, hiszen éjfél már elmúlt. Na! Felhúztam. Látod? Csörögni fog. Mert holnap sajnos éppen olyan nap következik, mint az eddigiek voltak. És nincsen semmi baj az idővel. Megmondjam neked, hány óra van most?”

„Nem, ne! Nem akarom tudni!”

„Pedig megmondhatom: fél egy.”

 

 

 

 

 

Érzem kényszeres mozgásaimat. Látom, csapkodok a kezemmel, rúgok a lábammal. Nem akarom elölről kezdeni. Nem akarok csapkodni, rúgni, mert ez is az őrület mozdulata. De a félelem görcseit csak az akarat rúgásaival fékezhetem, s ezért még jobban hánykolódom az ágyon, még nagyobbakat rúgok, kezem egyre elszabadultabb íveket ír a levegőbe. Mert nem akarom.

„Eloltom a villanyt, jó?”

Kérdezi. Vagy kérdezte. De ha ilyen nyugodt a hangja, akkor ez azt jelenti, hiába látom, hogy itt rugdalok és csapkodok magam körül, hiába érzem, hogy testemet az akarat nem akarásának görcse feszíti és ernyeszti ezekre az őrült mozdulatokra; ha ilyen nyugalmas a hangja, akkor ez azt jelenti, hogy ő nem látja, amit én látok, tehát a valóságban mozdulatlanul fekszem, s mindezt csak képzelem.

„Eloltom a villanyt, jó?”

„Jó.”

Sötét vagy világos, mindegy. Most sötét van. Akkor mégis ez a valóság; eloltotta a villanyt, és sötét van. Kialszom magam, s reggelre minden ugyanolyan lesz, mint volt. Nem. Nem alhatok, mert vigyáznom kell. Az ablakkeret négyszögében derengő szürke fény. Talán hajnal van már. A hajnal is időfogalom. Tehát nem tudom megállapítani, van-e. Lehunyom a szemem, ne gondolkodhassak rajta. De a sötét mozdulatlanság is kapcsolatban van az idővel. Akkor mégis nyitott szemmel kell várni. Akarni nem szabad. De ha akarni nem akarok, ez is az akarat tevékenysége. Akarat nélkül lemondani sem tudok. Át kell engednem magam. Mindegy minek. Ami van. Kinyitódott a szemem. Ezt most nem akartam, mégis kinyílt. Így kell csinálni, így kell lenni. Hagyni: az erő működjön bennem, s ne fékezze az akarat ereje, hiszen úgyis hiába fékezi. Sötét van. Ugyanolyan éjszaka. Az ablak keretében a fény valóban szürke, de nem a hajnal, hanem biztosan az utcai lámpák. Nincs hajnal. Tévedtem. Vagy képzeltem. Az idő bizonyára nem megy előre. Most kéne ellenőrizni az időt. Az órám, egy karnyújtásnyira. Felemelkedem, hogy elérjem az órát, de közben érzem, hogy nem emelkedem föl, hanem fekszem az ágyon, ugyanúgy. Ülök, de fekszem. Fekszem azon az ágyon, amelyen ülök, ugyanabban a szobában, ahol sötét van. De ilyen nincs. Egyszerre ülni és feküdni nem lehet. El kéne dönteni, most hol vagyok. Ülök-e az ágyon, ahol fekszem. Eldönteni semmit nem szabad. De akkor mi ez? A szoba mozdulatlan és csendes. Éjszaka van. Tehát aludtam. Vagy valamilyen kábulatban voltam, de most felébredtem, és nem tudok visszaemlékezni az időre, ami eltelt. A paplant bizonyára álmomban húztam magamra. Nem lehet, mert az előbb még ébren voltam, és akkor nem volt itt ez a paplan. A kezemmel fogom, tehát valóságos paplan. De hiába fekszem itt mozdulatlanul, mégis úgy érzem, mintha gyors, tört mozdulatokkal tapogatnék magam körül. Megszabadulni ezektől a mozdulatoktól! Hasra fordulok. És közben látom, itt fekszik mellettem. Összegömbölyödve alszik a másik paplan alatt. De fölébred, felnéz rám, közömbösen. Felhajtja a paplanját és fölkel.

„Hová mész?”

Feláll.

„Fázom. Hűvös lett. Hozok paplant.”

De miért hoz paplant, amikor a paplan már itt van. És meleg van. És a fejem alatt egy kispárna. Nem tudom, hogyan került a fejem alá. Kinyitja a hall ajtaját. Az ajtó nyitva marad, s ő eltűnik a hall sötétjében. Biztosan ott tartják az ágyneműt. De milyen paplant hoz, ha itt a paplan? Az egyik rajtam, a másik az ő üressé vált helyén. Megjelenik az ajtó sötétjében, valami nagy, fehér, alaktalan tömeget szorít karjával a testéhez. Jön az ágy felé, karjából kicsúsztatja azokat a valamiket. Mintha felém lendülne karja, s a testem ennek a valaminek a súlyát, érintését érzi. Persze, a paplan. Paplant dobott rám. És nyújt felém valamit.

„Tedd a fejed alá.”

De nem tudom elvenni, nem tudom miért, nem tudom elvenni. Keze megemeli a fejemet, és azt a valamit becsúsztatja a fejem alá. Egészen közelről láthatom arcát a sötétben. Kispárna. De mintha nem is ő lenne, az ő arca a sötétben: ez csupán emlékeztet valakire.

Anyám. Halál. Nem ő volt itt, hanem az ő mozdulata tette a fejem alá a kispárnát. És én is megcsinálhatom a halált, ahogy az anyám. Nem félek. Már sokszor meggondoltam. Csak úgy szabadulhatok, ha megölöm magam. Mindez nagyon egyszerű. Most nem érzem a testem, semmit nem érzek. Tehát úgy lendülök majd át, hogy nem leszek bizonyos benne, átlendültem-e már, vagy még mindig itt vagyok. Csak lesz egy végleges pillanat, amikor anélkül, hogy láthatnám, érezném, ez megszűnik. Az erkélyajtó csukva van. A szoba a bevetülő fények békés derengésében. Ez kell, egy ilyen békés szoba, éppen ez. Hanyatt fekszem, az ágyon. Most még. Fejem fölött, valahol kinn, túl a falon, csendít a toronyóra harangja, egyet. És üti a másodikat. Idő. Elérkezett az idő, a jelzést köszönöm. De hason fekszem, fejem alatt a kispárna. Megfordulok, felülök az ágyon, felülök, de mintha még mindig hanyatt feküdnék az ágyon, ahol feküdtem. De hiszen nem kell az ajtó! Az ablakon is kiléphetek az erkélyre!

Az ágy tetején állok, tehát felálltam már, de mintha még mindig az ágyon feküdnék hanyatt; de látom a kitágult képet, a képet, ami nem más, mint a sötét szoba felülnézetből: mintha állnék az ágyon, ahol fekszem.

Innen az ablakpárkányra léphetek. Lépek. Innen az ablakpárkányról láthatom az erkély sötét kőkorlátja alatt az utca mélységét, ahová le kell vetnem magam. Az erkély keskeny, tehát innen, az ablakpárkányról is elrugaszkodhatom. Az utca üres. Az erkély kőkorlátja eltakarja az úttestet, csak a szemközti ház ablakainak szürke csillogását látni, a templom súlyos tömbjén vágott rózsaablak kerek foltját, s lenn a járdát; az úttestet, ahová zuhanok, nem! könnyű így, jó zuhanni, mert akkor most két hely között vagyok. Még nem ott, de már ott sem. A puffanás, mintha súlyos rongyköteget dobtak volna le; de hiszen ez a saját testem puffanása volt! És hallom, a csendben léptek csattognak felém. Nem lett volna szabad! De jól zúg és

sötét

és akkor túl vagyok rajta, vége.

De ha túl vagyok rajta, akkor miért fekszem itt? miért képzelem, hogy itt van a kispárna, amikor már nem élek? Vagy élek, és csak elképzeltem, hogy meghaltam? És akkor folytatódik. Nem bírom!

És miért van világos? Ha elképzeltem csak a halált, akkor miért ég a lámpa, miért világos a szoba, amikor az előbb még sötét volt? Azért világos a szoba, mert meghallotta a testem puffanását, és gyorsan felgyújtotta a villanyt, de én már nem ott vagyok, hanem itt az utcán, és meghaltam, csak látom a szobát is. Felült az ágyon, és oda néz, ahonnan a nagy szél fúj: a szél tépi, lebegteti hosszú szőke haját; arcát a szélnek feszíti és mosolyog, s mintha a hangját is hallanám, pedig nem szól, nem mozdul a szája, csak a teste feszül mozdulatlanul, a szél dübörgésében, előre; mégis, mintha szólna, a nevemen szólítana, pedig nem mozdul a szája

„Kibírod kedves. Nincsen semmi baj. Kibírod. Nincsen semmi baj. Kibírod.”

ez nem ő! ez látomás! akkor jó, akkor mégis meghaltam! de ha ugyanez folytatódik a halál után, akkor miért kellett meghalnom? Hogyan szabaduljak meg ettől a haláltól? De sötét van. Hason fekszem az ágyon. Látom a nagypárnát, s fejét a nagypárnán, és alszik. És látom a faliszőnyeg mintáit. Ezt, ezeket a mintákat kell néznem. Ezek a minták nem változnak, ezek a szőnyeg mintái. Ha ezt nézem, akkor nem jelenik meg semmiféle szimbólum. De milyen szimbólumokról gondolkodom? Egyszerűen álmodtam valamit, és most felébredtem, és itt fekszem. Milyen hülye álmok. Ha ezeket a mintákat nézem, ha csak a nagypárnának a szélét és a mintákat látom, akkor biztos lehetek benne, hogy álmodtam, és felébredtem, és ez a valóság. De mintha még mindig nem ébredtem volna fel egészen. Mintha a nagypárnának a széle nem is az lenne, aminek látom, hanem egy kéz. Ez csak álom lehet. De nem álom, mert ez egy kéz. Mintha nem valódi kéz lenne. Fából faragott kéz. De mintha ez a fából faragott kéz értem nyúlna, mert élő fából faragott kéz és azért nyúlt értem, hogy segítsen. Krisztus keze. Értem nyúl. Meg kell fognom, hiszen lenyúlt értem. Álom. Milyen nevetséges álom. Mégis, érzem, nem alszom. Ha nem alszom, akkor nem lehet álom Krisztus keze. Ha Krisztus így nyújtja felém a kezét, akkor nem tehetem. El kell fogadnom, hiszen azért nyújtja, hogy segítsen. Nevetséges. De amint megfogom, a fából faragott kéz visszaváltozik nagypárnává. Elengedem. De újra kéz. Hiába nézem, hiába bizalmatlankodom, egy valódi fából faragott kezet látok felém nyúlni. Csak nem szabad megfogni, mert akkor eltűnik, és úgy csinál, mintha nagypárna lenne. De ha nem érek hozzá, ha nem foghatom meg, akkor nem lehetek biztos benne, hogy nagypárna-e, vagy Krisztus keze. Krisztus keze nem lehet, hiszen meghalt. De ha meghalt is, a kezét nyújthatja felém. Hiszen nem valóságos kezet látok, hanem fából faragott kezet. Akkor mégis magához akar venni. De mivel valóságosan megjelenni már nem tud, szimbólumként jelenik meg. Azt akarja, hogy meghaljak. De én nem tiltakozom, s akkor miért nem halok meg? Miért kell élnem még mindig? Vagy miért van itt a halál, ha élnem kell? Ő biztosan tudja. Akarni már nem akarhatok semmit. Nem tudok akarni. Várok. De meddig? Hiszen az időt nem tudhatom.

Borzalmas úgy várni, hogy minden pillanat, amelyről nem tudom, elmúlik-e, minden pillanatban megtörténik a jelen, amiről nem tudom, létezik-e. Ha semmit nem tudhatok. A nagypárna Krisztus keze. Ez csak motívum. Kitölti, nyújtja, csavarja a mozdulatlan időt.

Később hanyatt fekszem az ágyon. Paplan takar. Érzem, hogy később van, mint az előbb volt. Felülök. Tehát még mindig itt vagyok, ebben a szobában. Kinyújtom a karom, elveszem az órám, úgy fordítom, hogy az utcáról bevetülő fényben látni lehessen a számlapját. A kismutató majdnem a hármason, a nagymutató a kilencesen áll. Nézem. Tehát háromnegyed három van. A másodpercmutató vékony szála is mozog a középponti tengely körül. Szép, egyenletes, ideges rándulásokkal pattan régi helyéről új helyére. De nem előre. Csak körben. Tehát nem új helyéről új helyére, hanem a régebbiről a régire. Egy meghatározott, lezárt rendszer középpontjának sugaraként. Körben. Tehát ismétli önmagát.

Fekszem az ágyon, s tudom, az előbb fel akartam ülni, hogy megnézzem az órát. De felesleges. Mintha azt mutatta volna, mintha megnéztem volna, s azt mutatta volna, hogy háromnegyed három van. Képzelet. Nem mutathat időt. Ugyanúgy forog önmaga központja körül, mint én.

Kék. Kék ég. Háztetők. Fény. Reggeli napsütés fényei a háztetőkön. Felülök az ágyban. Az ablakkeret négyszögében a kék ég és a háztetőkre vetülő reggeli fény. Kinn süt a nap. De ide, a szobába nem ér el a fénye, megakasztják, összetördelik a háztetők. Nyugodtan, csendesen alszik mellettem. Kissé összegömbölyödve, a paplan alatt. Halkan, egyenletesen szuszog. Feje a párnába merül. Arcvonásai keményebbek, mint éberen. Szája keskenyre szorul, mintha álmában akarna valamit. De ez az akarat egyenletes, mert arca az akarattal békülten, nyugodtan pihen. Ha ezt így láthatom, gondolhatom, akkor talán nem is történt semmi. Csak álom volt, álmodtam. Mintha megérezné, hogy nézem, szemhéja megrebben, az arca is megremeg a száj körül. Aztán megpihen, mintha visszasüllyedne oda, ahonnan elindult; de a süllyedés megijesztené, s még erősebben rándul a szája, rebben a szemhéja. Kinyitja a szemét. Kék. Milyen furcsa a kék szem. Közömbösen néz, pedig milyen meglepő látni a szemét; valami, amit az előbb még nem láthattam. A közömbösség szinte észrevétlenül lebben át figyelembe. Figyel. Előbb csak az arcomat, aztán a testem, az ágyra támasztott tenyeremet; és vissza az arcomra. Hosszan figyeli az arcomat. Ha így figyel, akkor mégis megtörtént minden. Nem szólal, figyelme elmélyül, elsötétül. Megmozdul, felül. Felsőtestéről lecsúszik a takaró. Most én bocsátom el az arcát, és megnézem a testét; a nyakát, melleit külön-külön, hasát. A takaró csak az ölét fedi. És én is visszatérek az archoz. Jó lenne hozzáérni, megtapintani, a hangját hallani, szólni, de félek. Érzem, olyan hosszúra nyúlik ez a figyelem, nem tudjuk húzni tovább. Kiugrik az ágyból, de visszafordul. Mintha új helyzetéből jobban, biztosabban megnézhetne. Aztán gyorsan kisimítja arcába hulló hosszú haját. Körülnéz.

„Szomjas vagyok.”

A hang mesterkélten nyűgös. Elindul az asztal felé. De nincsen ott a pohár.

Visszapillant. Az éjjeliszekrényen van a pohár. Üres. Visszalép. Megemeli a poharat, szemmagasságba. Átnéz rajta. Leteszi. Koccan. Leül az ágy szélére, lehajtja a fejét, haja ismét előrehullik. Sokáig így ül. Csak szétnyomódott ülepét látom, és a gerincoszlop meghajló ívét, a hát sima, barna, behajló síkjait. Mintha csak hát lenne, fej nélkül. De felemeli a fejét, gyorsan visszasiklik a paplan alá. Könyökére támaszkodik. Nem tudom nézni tovább. Mögötte a szobarészlet, reggeli fényben, éppen annyi a szobából, amennyit látószögem befoghat. Más reggeleken is láttam már ilyennek ezt a szobát. Az asztal. A fotel. „Csöngött a vekker?” „Nem tudom.” „Hány óra van?” „Ezt nekem kéne kérdeznem.” Elmosolyodik. „Én jól aludtam. Azt hiszem, teljesen kialudtam magam.” Hangja magasan cseng. „Éva!” „Tessék kedves.” Hangja mélyen búg. „Megyek. Nem akarok most találkozni velük.” „Ne menj, kedves, nem engedem be őket ide!” Érzem és látom, hogy lassan, nyugodtan felkelek: ez tehát egy egészen egyszerű dolog. A fotelban a ruháim. „Most jó lenne, ha itt maradnál, kedves.” Felemelem a nadrágom, az ingem. De az alsónadrágot nem találom. „Jó lenne.” Persze, az alsónadrágot nem vettem le. Belebújok az ingbe. És ez teljesen természetes. Legalább az arcomat, kezemet megmoshatnám. Fürdőszoba. A szájvíz sajnos elfogyott. Törülköző, fésű. Az óra felcsatolása a szobában. „Ne kelj fel. Korán van még. Aludj. Még alhatsz egy kicsit.” „Ne kérdezzem, hogy mikor látlak?” „Ne!” Ajtó. Csendben, nehogy felébredjenek a kicsik. Még egy ajtó. A kilincs letörik, a kezemben marad. Nézem. Leteszem a küszöbre. Lépcsőház.

A kapuban megállít az utca, ahová lezuhantam. Elindulok az utcán. Mielőtt befordulnék a sarkon, fölnézek az erkélyre. Ahol esténként, ha jövök, vár, és ha elmegyek, integet. Ahonnan kizuhantam az utcára, ahol megyek. Befordulok a sarkon. Ebbe az utcába besüt a nap. Emberek jönnek, mennek, láthatom; hallom a lépteiket. Még kevesen vannak. Korán van. Idő. Ránézek az órámra, s érzem a hátamon a nap melegét; fél hat.

Előttem megy árnyékom a járdán. Árnyékom: fej fülekkel, nyak, váll, erősen megrövidült törzs, a lábak árnyéka a lábakból; valóságos lábam és árnyéklábam a talpamban találkoznak; talpamban, amin járok, s ezért nem láthatom; árnyékom siklik előttem a járdán. A lábak mozgása szakaszos mozgás. Figyelem a lábam: térdből hajlítva előrelendül, tehát testem súlya ilyenkor a másik, pillanatnyilag mozdulatlan lábamon van; de utána rögtön a másik! bár folyamatos, érzékelhetőek a szakaszai. A szakaszos mozgás árnyéka mégis folyamatos, egyenletes siklás, előre. Folyamatosság és szakaszosság különbségei csak a talpamban egyesülnek, a súlyban. Istenem, milyen marhaságokat gondolhat az ember! És hányingert, egészen enyhe hányingert is érzek. De árnyékom egyenletesen siklik előttem. Ő nem érezheti sem a súlyomat, sem a hányingert, de mégis, mintha ő vezetne. Hova? Meddig kell ismételnem a lábaknak ezt a szakaszos mozgását? Ez az ismétlés, ez a járásdolog, újabb stáció? Stáció. Ez egy fogalom. Isten. Krisztus. Stáció. Szépen visszatértem a gondolkodásnak ebbe a régi, keresztény fogalmakkal meghatározott világába, és most egészen addig kell ismételnem a lábaimmal ezt a járásnak nevezett szakaszos mozgást, amíg el nem érek addig az eszpresszóig, ahol az elmúlt héten is ittam egy kávét, mert elfelejtett, akkor is elfelejtett kávét venni, akkor is ilyen tiszta reggel volt, most már nem kell sokáig ismételni ezt a lábmozgást, mert nemsokára ott vagyok, ahol a kávét ittam az elmúlt héten is, mielőtt buszra szálltam volna az Engels téren.