Fehér*Az autóbusz megáll a sétakertnél. Az autóbusz elülső ajtaja kicsapódik. Az autóbusz elülső ajtaja udvariasan kivárja, míg az egyetlen utas leszáll, majd visszacsapódik. Az autóbusz eldübörög.
Egyedül marad a járda üres fényében; valahová előrenéz, de nem indul arra. Kinyitja fehér retiküljét, mintha keresne valamit; a keresgélést akadályozza a fehér csipkekesztyű; lehúzza a fehér kesztyűket, még mélyebbre túr a retikülben. Nem találja, felpillant;
gesztenyefa árnyékában öregasszony ül a padon, horgol; arcát nem láthatni, leárnyékolja a nagy fehér kalap
a kezébe akad, amit keresett; kis orvosságos üvegcse, teli sárga pirulákkal. Megrázza, a fényes sárga pirulák összecsörrennek az üvegcsében; kesztyűje a földre hull; fehér csipkekesztyű a sötétszürke aszfalton: a kesztyű ujjai visszahajlanak, mintha vázlat lenne egy ökölbe szorulni készülő kézről; ügyesen kell lehajolnia, nyitott retiküljéből ne szóródjanak földre a tárgyak; a fiolára, a másik kesztyűre is ügyelnie kell. Felemeli, lerázza a kesztyűről a port. Retiküljének zárát összepattintja, felhúzná a kesztyűket, de nem tudja, melyik az, amelyiket imént a földre ejtette: piszkosnak érzi; tétovázik; nem akar ilyen piszkos kesztyűt a kezére húzni, habár nincsen meggyőződve róla, hogy éppen az a piszkos, amit piszkosnak vél. A retikült a karjára fűzi, a két kesztyűt a tenyerébe csapja; a fiola a másik markába kerül, és elindul. Három út vezet a sétatéren. A legelsőt választja, a legárnyékosabbat. Talpa alatt csikorog a sétakert, kavics. Nagyvirágos selyemruhája cupfosan leng, csapkod a lába körül. Ez a harmadik, a legárnyékosabb út a romokhoz vezet
leült, egy padra a fa árnyékában. Meleg van, lepihent. Retiküljéből előhúzza a nylonzacskót, a zacskóból horgolást. Két ujja között kifeszítette a cérnát, beleakasztotta a tűt, gyors mozdulatokkal dolgozik. A sergő egyenletesen permetezi a vizet a fűre, nedves illatát arcához legyinti a szellő. Fél órája, de lehetséges, hogy van már egy órája is, ül itt. Itt ült, amikor a kertész a sergőt a gyep közepére szúrta, az autóbusz megállt, a kavicsos úton elcsikorgott a vízcsapig, az autóbusz elindult,
öregasszony fehér kalapban a járda üres fényében
azóta egyenletesen spriccel a víz; a kertész ott tűnt el a romfal mögött. Most térde megrezzen, a gombolyag majdnem a földre szalad: ölébe ejti az ujjain kifeszített cérnát, a tűt, megmarkolja a gombolyagot. Figyeli a térdét, de nem rezzen újra. Ujja megkeresi a gombolyagról futó szálat, kifeszíti, a horgolótűvel belekap; a tű visszahurkolja a szálat önmagába. Látószögének szélén a romkápolna szürke tömbje
tölgyfa kapuja még ép, s félig nyitva van. A résen belátni. A tetőszerkezet a kápolna belső terébe zuhant, a gerendák maradványai, mint a csontok merednek a felfutó lonc, vadsóska alól; a rózsaszín márványkockák illesztései között, a kápolna padlatán, emberderékig érő gyomok. Az omló falak közt megszorul a levegő; a fény mintha világosabbra izzana. Testét, ruháját ne érintse kapu! – besurran a résen. Bűz. A romok hullabűze, ürülék és vizelet; keveredik a virágzó lonc, a vadsóska élő illatával. A falak éle a kék éggel találkozik. Magára hagyott csend. Hang, mozdulat, ha van: csak fenn, ott a kékben.
El tudja képzelni a kápolna belső terét; az ajtórésen belesett, de úgy találta, nem alkalmas a hely; leült, ide a padra, a fa árnyékába, elővette a horgolást, jött a kertész, megállt a busz, a sergőt a kertész a gyep közepére szúrta, a busz elindult, egy öregasszony fehér kalapban a járdán: mintha nem látna; valamit keresett a retiküljében, elindult azon az úton, amely a romkápolnához vezet, eltűnt, s azóta nem csikorog a kavics, pedig az út tovább vezet, át a sétatéren. Talán. Az a szellő, amit az arcán, fedetlen karján érez, meg sem moccantja a leveleket. A levelek hosszú kocsányon merednek előre a kék ég mozdulatlan háttere előtt
mintha minden fény a fejére hullana. Karnyújtásnyira a szenteltvíztartó durván faragott kőtömbje; vékony repedés húzódik a medencén keresztül. A szenteltvíztartó medencéjébe leteheti a retiküljét, a kesztyűjét; izzadt markában csak a fiola marad. Megrázza: csörren. Kinyitja az öklét; reszket a keze. Nehezen lélegzik. Leveszi a kalapját, utat enged a fénynek. A kalapot is a szenteltvíztartó repedt medencéjében helyezi el. Most. Most már csak a helyet kell megkeresnie. Körülnéz. Az oltár helye fölött áll a nap; ott kis árnyékot vet a fal. Kerülgetve a gerendákat és köveket, a méteres burjánon áttörve magát, elérkezik az oltárhoz. Két lépcső. Az árnyékban alig hűvösebb. Leül. A márvány hűvös. Kihúzza az orvosságos üvegcse dugóját, a duzzadt gumi megválik az üvegfal szorításától, kis pukkanást hallat
semmi zaj; a fa leveleit átvilágítja a fény, kirajzolja az érrendszer keretbe zárt hálózatát; mintha a nedveket látná lüktetni az erekben; magas vérnyomás, felszökött vérnyomás. Fülel: saját szíve dobbanása az erekben; de nem hall hangot a romkápolna mögül, nem csikordul az úton a kavics. Talán elájult ott, talán. Nyugalom. Még várok egy kicsit, s ha nem hallom a lépteit, ha nem bukkan elő sehonnan, akkor a gombolyagot, a horgolt csillagocskát, a tűt vissza a nylonzacskóba, a nylonzacskót a fehér retikülbe; mintha véletlenül sétálna arra, elindulni a romokhoz. A tölgyfa kapu ép, a résen belátni. A romok között ájultan hever. Ájultan hever, mert leütötték. A fehér retikülben a gyógyszert kereste, mert érezte már. Ájultan. Nyugalom. Ájultan. A fehér retikül, zöld füvön, nincs sehol. A kertész fut, eltűnik a romok mögött. Mentők. Rendőrség. Valahol egy telefonfülke, hol? Tantusz, nincs: sehol senki
izzadt tenyerébe önti a fiola tartalmát, sárga labdacsok sárga; az árnyék, a márványpadozat is felforrósodik, izzadság önti el; csend van, vibrál a kék; nézi a tenyerét, sárga gömbök sárga gömbök mellett a tenyér hálózatában; minden kész
mintha mozdulna valaki a pad mögött; az aranyeső bokra sárga virágaival a fényben
a szenteltvíztartó medencéjében kalapja, kesztyűje, táskája, fehér, fehér, fehér; száraz repedés |