Minotaurus^*

„Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Ha nem csöngettek is, teliholdnál József fölriad, mintha csengettek volna. Ha nem kérdezte is, álmában mindig hallotta a kérdést József. Várta a második csengetést. Ha nem volt biztos a dolgában, mindig kivárta a másodikat. Pedig nem a kérdésre, nem a csengőre ébredt. Mária finoman szuszogott álmában, másodjára nem csöngettek. A holdfény. Felült az ágyban. „Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József? Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Óvatosan, hogy ne kelljen kérdéseket hallani, kicsúszott az ágyból. Mária álmától párás szoba. Az ablakhoz. Osont, ne recsegjen a padló. Leült a függöny mögé. Itt, az ablak alatt, a függöny és a fal között, jól érezte magát. A kitelt hold hatemeletnyi magasságból nézett hat körfolyosó kék gyűrűjébe. Mintha mélyen, kútban ülne. Imádkozhatott. Várta a csengőt. A mindig következő pillanatban csöngethettek: mintha kiszámíthatta volna előre. „Édes Istenem! Köszönöm, hogy felébresztettél ezen a késő éjszakai órán. Hatalmas Isten! Add meg nékem a nyugodalmat, békét, és add meg mindenkinek, aki ebben a házban… és add meg nékem az erőt, ha csengetnek, föl tudjak kelni. És vezéreld útjukon a hazatérőket, akik majd csöngetnek, s adj erőt, hogy én szeretettel fogadhassam a megtért bárányokat. Isten báránya, könyörülj rajtam! Istenem, Atyám, szabadíts meg a gonosztól. Bűneimtől.” Ha most csöngetnének. Mehet-e, mikor Istennel beszél? Igen. De nem a gonosz mondja-e az igent? Nem. S nem önmagamnak mondok-e nemet, igent – kedvem szerint? Ahogy rendeltetett. Lehajtotta a fejét. Úgy legyen. A hold helyén a sötétben, hunyt szemhéja alatt, fényes tócsa maradt. És a Mária álmától párás szoba mélyéről: „Levitted a csirkét, József?” „Levittem, levittem!” – válaszolta József gyorsan, lihegve, a függöny mögül. Mária szuszogása álmában, finoman. „Alszol?” – kérdezte József a függöny mögül. Mária álmától párás szoba szaga, és a finom szuszogás, álmában. „Alszik” – mondta halkan József. Most sem csöngettek. Várta. Ha csöngettek is, teliholdnál, József nem gyújtott villanyt. Amikor kitelt a hold ideje, felriadt, mintha kérdezték, csengettek volna. Felriadt, ha nem kérdezték, ha nem csöngettek is. A felriadások alkalma. Odaülhetett az ablak alá, a függöny és a fal közé, a mélyedésbe. Nézhette a hat körfolyosó kék fényeit, éles árnyát. Imádkozhatott. Kereshette azt a módszert. Előre meghallani azt a mindenképpen elkövetkező éles hangot, amely folyamatosan ott csengett a fülében. A hang első rezzenését. A bizonyosságot, hogy hallja. Kinyújthatta a nyakát, hogy közelebb kerülhessen füle a forráshoz, akárha néhány centivel is. Ha aludt, álmában várta. Ha aludt, felriadt. Mire fölriadt, a csengő már nem szólt. Csak a fülében maradt törmelék. Csöngettek? Csengettek? Ha nem volt biztos a dolgában, kivárta a másodikat. Ha csöngettek, felkelt. Nem osont, nem surrant a kérdések elől. Mária nem szuszogott. Kicsoszogott a konyhába, leakasztotta a kulcsot a tábláról. Telihold idején nem gyújtott villanyt. Telihold idején megállt az ablak előtt, felnézett. A körfolyosók fekete árnyai, ablakok világtalan fénye. Mintha a mélyből, kútból. A kitelt hold a kémények zömök hasábjai között, mögött, fölött. Ha csöngettek, már nem vigyázott a zajokra. Mire visszatért, a kérdések már várták. Tudta, nem a kérdésre, nem a csöngetésre ébredt. „Megnézted a vasajtót, József? Ki volt az, József? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József?” De teleholdnál, ha nem csöngettek is, fölriadt, mintha csengettek volna. „Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Óvatosan, ne kelljen kérdéseket hallani, kicsusszant az ágyból. Leült a függöny mögé. Imádkozhatott. Elképzelhette az árnyat, amint megáll a kapu előtt. Amint befordul a sarkon, elképzelhette lépteinek a zaját, a koppanásokat, a kabátszárnyak suhogását, férfi koppanást, női suhogást. Koppanást, suhogást az Ernyőkészítő kirakata előtt. Az árnyat, amint megáll a kapunál, keze felemelkedik, ujja a csengő gombjára illeszkedik. Az ujjat, amint nyomja a csengőt. Elképzelhette magát, amint itt ül. Az áramkört, amint a csengőgomb nyomásától záródik. Zajokra nem ügyelve, indulhatott a konyhába. Leakaszthatta a tábláról a kulcsot. Nyithatta az ajtót. Ránézhetett a vasajtóra: csukva van-e? De teliholdnál nem gyújtott világosságot. Lenyikoroghatott a falépcsőn, átvághatott az udvar sárga keramitkövezetén. Mintha kútfenéken járna, mintha körben. Kinyithatta a nagykaput, nyújthatta, összezárhatta tenyerét a pénzdarabra. „Ki volt az, József? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József? József, megnézted a vasajtót? Mondd, József, miért kínozol engem a hallgatásoddal? Mondd, mivel szolgáltam rá én, hogy így kínozz, még éjszaka is, a nyugalom óráiban? József, miért teszed ezt velem? József, egyáltalán élsz te? Néha azt hiszem, nem is élsz. Egy árnyékkal élek összezárva?” Válaszolhatott. Vagy nem. „Egy nő volt a hatodik körfolyosóról, egy nő volt az, Mária. Látod, válaszolok. Amire tudok, arra válaszolok neked, Mária. Megnéztem a vasajtót, zárva. Mária, nyugodj meg, a vasajtó éppen úgy zárva van, mint mindig. Nem áll szándékomban, Mária, távol legyen tőlem, kínozni nem akarlak a hallgatásommal, de mit csináljak a hallgatásommal, Mária, mit? Mit csináljak a nyugalom óráiban a hallgatásommal, Mária, mit csináljak éjszaka, ha magunkra maradunk a hallgatásommal a nyugalom óráiban? Miért gyötörsz a kérdéseiddel, Mária? Mondd, Mária, miért élsz te egyáltalán? Hiszen én már húsz éve nem élek. Miért kell egy élővel összezárva, miért kell, Mária?” Válaszolhattak. Vagy nem. „Mennyit kaptál a nőtől, József? Biztos vagy benne, hogy az a nő a hatodik körfolyosón lakik, és nem besurranó tolvaj-e, aki kihasználja megromlott látásodat?” „Két forintot kaptam a nőtől, Mária.” „Add ide!” „Letettem az asztalra.” „Nem hallottam a koppanását.” „Letettem az asztalra, illetve nem is az asztalra. Bedobtam a perselybe, Mária.” „Nem hallottam a csörrenését. Hazudsz, nem hallottam a csörrenését. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyeneket mondok, hazudsz, nem hallottam a csörrenését, József. József, add ide a perselyt! József, miért nem mozdulsz? József, ha betetted a perselybe, akkor add ide a perselyt. Rajta, József, mozdulj! Azt hiszed, kibabrálhatsz velem? Azt hiszed, elveheted a falatokat tőle? Tőle!” „Az a nő elindult a hatodik körfolyosó felé. Hallottam, amint előveszi retiküljéből a kulcsát. Hallottam, amint kinyitja az ajtót. Hallottam, amint becsukja az ajtót.” „Szép! Elővette a kulcsát, mondod. Az álkulcsát! Ellentmondásokba keveredtél, József, ellentmondásba, József, mint mindig, bele a hurok közepébe. Leleplezem. József, az a nő besurranó tolvaj! Nincsenek kétségeim. Hol élsz te? Az a nő elővette az álkulcsát. Hallottad, mondod. Szép! Elindult a hatodik körfolyosó felé, mondod, na persze. És közben visszalopta tőled a két forintot. Ki az a nő mainapság, József, aki két forintot ád néked, ha nem besurranó tolvajnő, aki rögtön visszalopja? Van bizonyítékod, József? Csak a pénz lehetne bizonyítékod, József!” „Nem találom.” „Nem találod.” „Ide tettem az asztalra. Nem találom.” „Szép. Az előbb azt mondtad, a perselybe tetted, József. Még előbb azt mondtad volna, hogy az asztalra tetted volna, József. Mert le akartad tagadni. Elloptad. Nem is jött semmi nő, nem is adott két forintot. Ha adott, visszalopta. Ha adott, elloptad. Uramisten, miből veszünk neki csirkét, gödölyét, ha ellopod a pénzt, ha szemrebbenés nélkül letagadod együgyűségedet, ha kilopják a pénzt a kezedből? Gyilkos.” Hallgathatott. Vagy nem. Válaszolhatott. „Egy nő volt az, Mária. Két forintot adott. Az a nő. Elindult a hatodik körfolyosó felé. Nem lehettem benne biztos, hogy két forintot adott, de éreztem a markomban, mégis éreztem. Jól megkülönböztetem a kétforintost a másiktól. Képes vagyok erre. Csak arra gondolhattam volna még, a tévedhetetlenséget kizárva, hogy ötöst adott, egy ötöst. De ez mainapság attól a nőtől, az ilyen nőtől, aki a hatodik körfolyosó felé indul, aki elővette a kulcsát, hallottam, Mária, hallottam a retiküljének kattanását, tudod, Mária, ezeknek a nőknek olyan a retiküljük néha, amely fémzárral kattan. Ebből vette elő a kulcsát, hallottam. Minden lépését hallottam minden lépcsőn, nem beszélve a saját lépéseimről, Mária. De az lehetetlen. Mária, az lehetetlen, hogy ötöst adott volna volt, ez lehetetlen Mária. Jöttem, miközben jöttem, nyikordultam a falépcsőn, hallottam a lépteit, minden lépését a hatodik körfolyosón, nem beszélve, Mária, a saját lépéseimről is. Onnan a hatodik körfolyosóról már alig hallani a lépteket, ha csak nem olyan cipőben, mint az a nő. Alig hallani, onnan közvetlenül a kémények alól, miközben magam is reccsenek, s bárhogyan vigyázok, még dübörgök is a mi falépcsőnkön, pedig megfeszítettem, minden energiámat igyekeztem megfeszíteni, Mária, de közben, ahogy jövök, lépek, reccsenek, dübörgök, a vasajtóra is figyelnem kell, a vasajtóra szintén, ám hallottam, nem is beszélve, Mária, a mi lépcsőnk reccsenéseiről, ez a régi fa az összeszáradt eresztékeitől reccsen, ám hallottam, ahogy a kulcsát, már előbb beszéltem erről a kulcsról, amelyet elővett a retiküljéből, Mária, a retiküljéből, amelyről már előbb beszéltem, hallom, ahogy a kulcsát, amelyet, hallom, ahogy beleilleszti előbb elővett kulcsát a zárba, kinyitja, kiveszi, belép, becsukja, beleilleszti, becsukja, és akkor már ott álltam a vasajtó előtt, megtapogattam, csukva volt, mint mindig.” „Ha egyszer nyitva felejtenéd, József! Ha egyszer nem csuknád be József! Miért nem válaszolsz József, miért nem válaszolsz József?” „Nem kérdeztél, Mária, mintha nem kérdeztél volna semmit, Mária.” „Mi lenne, József, ezt kérdeztem, József. Mi lenne, József, ezt kérdeztem, ha egyszer nem felejtenéd el, ha egyszer elfelejtenéd becsukni, ezt kérdeztem. Ha egyszer nem fordítanád rá a kulcsot, mint az a nő, akiről beszéltem. Ha egyszer teljesítenéd, amit akarok. Ha egyszer, egyetlenegyszer. Ha ideadnád a pénzt. Ha a perselybe tennéd. Ha az asztalra tennéd, és ideadnád, hogy csirkét vehessünk és gödölyét. Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József?” Csöngettek. „Csöngettek, József. Nem hallod? Csöngettek. Csöngettek. Miért nem mozdulsz? Hol vagy? Miért kínozol? József, hol vagy? Csöngettek. Nem hallod, hogy csöngettek? Rajta, József, mozdulj! Nem hallod?” „Nem tudok.” Másodszor csöngettek. „Nem hallod, csöngettek! Nem hallod? Kérdezlek? Nem hallod?” „Hallom, Mária.” „Miért nem mozdulsz, miért? Miért akarod kihívni a sorsot? Eredj. Nem hallod?” Indulhatott. „A pénzt. Vigyázz!” Leakaszthatta a tábláról a kulcsot. „Gyilkos!” Teliholdnál soha nem gyújtott világosságot. Csak egyszer. Nyithatta az ajtót. Ránézhetett a vasajtóra: megnézted a vasajtót? Lenyikoroghatott az eresztékeiben meglazult falépcsőjükön, átvághatott az udvar sárga keramitkövezetén. Mintha kútfenéken csoszogna, körben. Kinyithatta, nyújtotta, összezárhatta tenyerét a pénzdarabra. „Ki volt az, József? József, megnézted? Miért nem válaszolsz? Miért kínozol a hallgatásoddal? Mondd, mivel szolgáltam én rá? Még éjszaka is, a nyugalom óráiban? József? Nem válaszolsz?” „Látod, válaszolok.” „Ki volt, az József?” „Az a nő.” „Mennyit kaptál a nőtől? Válaszolsz?” „Amire tudok, arra válaszolok neked, Mária.” „A perselybe tetted a pénzt?” „Nem.” „Az asztalra? Miért az asztalra? Miért nem válaszolsz? Az asztalra? Add ide a pénzt, József. Mozdulj. Add ide a perselyt, József. Nem hallod? Hol vagy? Válaszolsz?” „A függöny mögött vagyok, az ablak alatt, a mélyedésben, ahol jól érzem magam. Ahonnan felnézhetni a kémények közé, ahol imádkozni, várni lehet.” A hold még nincs ott. Az árnyak szürke törmeléke betömi az udvar kútját. Nem csengetnek. Mária szuszogása álmában. „Alszol?” Mária álmától párás szoba szaga, és a finom szuszogás, álmában. „Alszik.” A kémények között egy lila sugár mászik lefelé a tető meredélyén. Mire elérné a hatodik körfolyosó vaskorlátját, már vörös. Sárga. Aztán fény. Éles vonallal vágja ketté, valami éles vonal szeli két részre az udvar keramitkövét, sárga. Két részre, fényre és árnyékra, átlósan. Mária álmában finoman szuszog a párás szoba mélyén. Az udvaron kisfiú kering, körbe-körbe, kerékpáron. Kibukkan a fénybe, eltűnik az árnyékban. Néha csönget. Eltűnik az árnyékban, előtűnik a fényből, körbe-karikába a kerékpáron. A gumikerék selymes siklása a sima keramiton, néha csikordul. Csenget. Mária nem szuszog álmában, finoman. „Hol vagy?” – kérdezi. „Itt vagyok a függöny mögött, az ablak alatt, a mélyedésben, ahol jól érzem magam.” „Szép. Arra nem gondolsz, hogy összezsírozod a testeddel a függönyt? A keményített függönyt? Arra nem gondolsz? Ki jár az udvaron?” „Senki.” „Ki jár az udvaron? Hallod? Nem válaszolsz? Ki jár az udvaron? Azt hiszed, letagadhatod? Látom a mennyezeten, látom az árnyékát, valaki jár az udvaron. Csönget, nem hallod? Csengettek. Hallom, hogy jár valaki az udvaron. Ki az, aki az udvaron jár? Kinek az árnyékát látom körbe keringeni a mennyezeten? Nem válaszolsz? Hallod? Hol vagy?” „Az ablak alatt, a függöny és a fal között.” „Még mindig, most is, még mindig azt állítod, hogy senki? Arra nem gondolsz, hogy összemocskolod a testeddel a keményített függönyt? Csöngettek, hallod? Arra nem gondolsz, hogy hiábavaló letagadnod? Arra nem? Mondd, miért? Miért kell nekem, József? József, mondd, miért? Miért nem? József!” Válaszolhatott. „Nem, Mária, miért is tagadnám, ha járna valaki az udvaron? Távol legyen. Az udvaron senki nem jár. Majd elmesélem neked, hogy mi történik az udvaron.” „Mesélsz?” „Az udvaron három fa áll. Juhar, tölgy, platán.” „Milyen fák, József? Hiszen az udvaron nem is voltak fák!” „Azóta megnőttek. Felnőtt az udvaron egy juhar, egy platán és egy tölgy, felnőttek azóta.” „Isten, József, de miért tagadod le, hogy valaki jár a fák között az udvaron, amikor én látom a mennyezeten az árnyékát, amint jár a fák között, körbe-körbe.” „Miért tagadnám le, ha valóban járna valaki a fák között, Mária?” „Miért?” „A fák között nem jár senki, Mária, a fák között, a fák koronáján, a lombok között, a lombkoronában csak a szél jár, a szellő mozdítja a fák leveleit, ezt látod a mennyezeten.” „Hazudsz.” „Elmesélem, mi történik a fák között.” „Mesélsz? Hazudsz.” „A juharfán verebek ülnek. Csiripelnek, ahogy a verebek. Hallod?” „Leleplezlek, József, leleplezem a hazugságaidat, József, hallod?” „A platánon gerlék ülnek, turbékolnak, hallod? És most a platán és a juhar között történik valami a levegőben.” „És a tölgy, a tölgyet kihagyod, József?” „És most a juhar és a platán között a mozdulatlan levegőben történik valami.” „Szelet mondtál, József! Leleplezlek!” „A mozdulatlan levegőben megjelenik egy kicsiny madár. A verebek észreveszik, elhallgatnak. Az egyik veréb felröppen az egyik ágról. Jaj, ha megmondhatnám neked, Mária, hogy melyik veréb, melyik ágról! Üldözi. Most látom. Igen. Nem. Rosszul látom. Az nem kicsiny madár, hanem cserebogár. A cserebogarak ügyetlenül repülnek. Úgy jön a két fa között a mozdulatlan levegőben, mint egy repülőgép. Mária, az a veréb, az egyik veréb, amelyikről nem tudom megmondani neked, hogy melyik, üldözi. Lecsap rá. Elvéti. A cserebogár menekül. Ügyetlen. Mária! Menekül! A veréb most alulról fölfelé. De Mária! Most már két veréb üldözi, de három!” „Mi történik, Úristen, mi történik a három fa körül, József? József miért nem válaszolsz, amikor a legjobban szükségem lenne rá?” „Vége.” „Úristen! Mi történt, József, mi történt az udvaron, miért nem folytatod?” „Nem látom.” „Szép. Nem látod, mondod, vége, mondod. Ezt válaszolod, amikor szükségem lenne. Szép. Ha az egészet olyan szépen láttad, József, miért éppen a végét ne láttad volna József? Elég lesz, József. Vége. Hagyd abba, József. Ne válaszolj. Inkább hallgassunk. Azt hiszed, József, el tudsz már, azt hiszed, el tudsz még kábítani a meséiddel? Mesélsz? Ne válaszolj, József. Nem tudod, mondod, vége, mondod. Szép ellentmondásba keveredtél, József, ellentmondásba, József, mint mindig. Bele a hurok közepibe. Leleplezem. József, az a három fa. Mondod, akác és topolya és dió, az a három fa, ha megnőtt volna azóta, mint mondod, ha a lombok között, ha a lombkoronában szél járna, ha szellő mozdítaná azoknak a fáknak a leveleit, mint mondod, a mozdulatlan levegőben. De hogyan mozgathatná a leveleit, ha mozdulatlan a levegő? Ugye most nem válaszolsz? Ha szél van, vagy akár szellő, ne válaszolj, József, akkor mozdulatlan a levegő? Ebből elég. Inkább hallgassunk, József. Érzed? Sokkal jobb, ha hallgatunk, ugye? Hallod? Válaszolj! Lelepleztelek. Válaszolj! Tudom, miért hallgatsz. A kisfiú. Szóljál József annak a kisfiúnak.” Eltűnik a fényben, előtűnik az árnyékból. A kisfiú kering, körbe-karikába. „Mit mondjak neki?” „Elébb a megszólítást, József, mindig a megszólítással kezdjük.” Válaszolhatott. „Emlékszel, Mária?” „Ne húzd az időnket, József, mire kéne emlékeznem, József? A megszólítással kezdjed, mint a levélben. Hallod?” „Kisfiú!” „József, így nem jó. Úgy kezdjed, ahogy a levélben. Ha így kezded, akkor elriasztod. Hallod?” „Kedves kisfiú!” A kisfiú kering körbe-körbe, a gumikerék selymesen siklik a sima, sárga keramiton, néha csikordul. „Válaszol? Miért nem válaszol?” „Nem válaszol, Mária, a kisfiú nem válaszol.” „Hangosabban! A megszólítást, József, megismételjük hangosabban! Kisfiú, mondjuk hangosabban, kedves kisfiú, mondjuk hangosabban. Hallod?” „Kisfiú! Kedves kisfiú!” „Úristen, József! Hangosabban!” „Kisfiam, kedves kisfiú!” „Uramisten, József! József, hallgass! Nem akarom hallani!” „Kisfiam! Kedves kisfiam!” „József, ne! Jaj! József, miért kínozol?” „Kisfiú! Kedves kisfiam! Mária! Hiába mondom neki, Mária! Mária, a megszólítással kezdtem, mint a levélben. Mária, nem akarja hallani! Mária, úgy kezdtem, ahogy szoktuk, a megszólítással!” „József, miért kínozol? József, mi történik? József, inkább. Mi történik a madarakkal? József? Miért nem válaszolsz?” „Nem válaszol a hangomra. Mária, nem válaszol a hangomra. Mária, nem történik más, de nem válaszol a kisfiú, kisfiam, kedves kisfiú! Körbe-karikába kering az udvaron, más nem történik. A gumikerék néha selymesen siklik, néha csikordul. Hallod? Most eltűnik az árnyékban. Most előtűnik a fényből. Csönget. Hallod?” „Elég! Hallod? József, nem akarom. Hallod? Inkább hallgassunk róla. Így jobb. A csend. Hallod? Gyűlölöm. Elhagyott minket. Inkább hallgassunk, József.” Válaszolhatott, vagy nem. „Nem hagyott el minket, Mária.” „Elment? Nem látom a mennyezeten. Elment?” „A kisfiú elment, Mária, már nem kering.” „Elzüllött, József. Nem csodálom. Miért nem válaszolsz? Lelepleztelek? Erre nem válaszolsz? Latrokkal végezte. Erre mit válaszolsz, József? Csak ne latrokkal végezte volna! Nem válaszolsz, nem tudsz válaszolni, ugye erre nem tudsz válaszolni, József.” „Elment, Mária. Eltűnt. Nem bukkan fel a fényből, nem tűnik el az árnyékban. Nem hagyott el, Mária. Latrokkal kezdte.” „Latrokkal végezte, József. Erre mit válaszolsz? Nem válaszolsz? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József?” Az udvar kútját betömi a fény üledéke. Szürkén. Mária finoman szuszogott álmában. A hold ott van. A kémények között kék sugár mászik lefelé a tető meredélyén. Nem éri el az udvar mélyét. Aztán fény. Éles vonallal vágja ketté, két részre, fényre és árnyékra az udvar kövezetét, átlósan. Mária a párás szoba mélyén. „Levitted a csirkét, József?” Ha nem csöngettek is, József felriadt, mintha csengettek volna. Nem volt biztos a dolgában, várta a másodikat. Mária szuszogott álmában, finoman. Másodjára nem csöngettek. József felült. Óvatosan, hogy ne kelljen kérdéseket hallani, kicsúszott az ágyból. Osont, ne reccsenjen a padló. Megállhatott az ablak előtt, felnézhetett. A kitelt hold hétemeletnyi magasságból nézett a folyosók körébe. Mintha mélyen, kútban állna. Indulhatott. Nyithatta a vasajtót. Indulhatott, lefelé. „Megzsíroztad a vasajtót, József? Nem gondolod, egyszer valaki, talán éppen az a nő, érdeklődni talál, milyen ajtó csikorog olyan élesen éjszaka idején, a nyugalom óráiban?” Lépcsők. Két lépcsőfok, lefelé. Behúzhatta maga mögött a vasajtót. „Bezsíroztad a vasajtót, József? Mit csinálunk, mit gondolsz, mit csinálunk, ha egyszer valaki érdeklődni talál, mi van a vasajtó mögött, amely oly bántóan csikorog az éjszakában? A nyugalom óráiban is, József? Válaszolsz?” Tizenhat lépcsőfok lefelé. Az előrenyújtott tenyér falnak ütközött. „Jobb kezem az, amellyel a ceruzát fogom. Bal kezem az, amellyel nem fogom a ceruzát. Tehát balra.” A tenyér balra tapogatta a falat, balra tapogatott előre. Három lépés. Ismerte a járást. Az előrenyújtott tenyér falnak ütközött. „Jobb kezem az, amellyel a ceruzát, tehát jobb kéz felé, előre.” A tenyér jobb kéz felé tapogatott. Négy lépésnyit. Ott meglelte a rést. Könnyedén átpréselte magát. Kongó fekete csöndbe. Nem látta határait, soha. Terem lehetett. Tér. Vagy udvar keramitkockás alja, csak elfalazták fölüle a házat. Ha visszalépne, nem volt benne bizonyos, megtalálná-e a rést, amelyen könnyedén átpréselte magát. Most akárhová, előre. Csak nem szabad mozdulni. Ha mozdulna, a zajok felsértenék a csendet, s nem hallhatná. Csak a lélegzetvételt hallja. Saját. A lélegzetvételek rövid szüneteiben a csendet. Ha mozdulna, megkondulna a csend a lélegzetvétel szünetében. Nincsen sötét, világos van a sötétben. A sötét világos. Láthatatlan. Meghallani a hangot a lélegzetvételek rövid szünetében. Indulhatni a hang felé, a láthatatlan sötét, világos térben. Akárhová, előre. Csend. A hang első rezzenését. Indulhatott. Tenyerét maga elé emelhette, védekezésképpen. Semmi. Védtelen, vak testével, előre, akárhová. És mindig, sokáig a semmi. Mintha a tenyér már falat érezne közeledni, de véges űr. Semmi. Mintha az arcához bármikor hozzácsapódhatna valami. Hangtalanul szálló denevér, pók a hálója közepén. Nincs. Fújtatás, csoszogás. Saját zajok. De semmi. „Ismerem a járást. Nem veszhetek el.” Mintha mellébe vághatnák, hátába szúrhatnák, valaki, azt a kést, amelyet ő szorongat a markában, akárki. Mintha a szíve mozdulna, a csirke mozdul a zsákban. Mintha itt állna már az idők kezdete óta, s csak a szíve mozdulna, a csirke a zsákban. Sérthető, vak teste, mintha menne előre ebben a sötétben. Mintha a kongó fekete csönd lenne védtelen teste. A csirke fészkelődik a zsákban. Mintha fény derengene valahol, de nem lehetne megállapítani, hol. Akár előre, akár hátra. A fény sem biztos, a derengés bizonytalan. Mozog, kong a bizonytalanul derengő sötét. Hallani a lépteket, mintha helyben járna, mindig ugyanonnan, a szuszogást, de ez a saját szuszogása. Telnek a percek. Egyik óra tölti a másikat. Talán hónapok, évek, a másodpercek ritmusára. Fáradtság, éhség nem akadályozza. Csak a sötét. Sűrű. Mintha fekete masszában haladna, s ha megáll, a setétség sűrűségébe zárja. Izzad. Érezni a cseppek biztos útját. Az izzadás cseppjei lefelé tartanak. A homlokáról a szemöldökcsont gátjára, a hónaljból a bordák mentén a derék felé, az orr tövéből a felső ajak peremére. Így érzi az izzadságcseppek útját, biztosan. Pupillájának tágulása már fáj, de a derengés iránya bizonytalan. „Ismered a járást.” Ismeri a járást, a fény mégis elvakítja mindig, hirtelen. Pedig kicsiny körte a folyosó végén. A folyosó hosszú. Kanyarodik, a kicsiny villanykörte fénye mégis előtte, ott marad a hosszú folyosó végén, pedig kanyarodik. A csirke mozdul a zsákban, mintha szíve mozdulna, ugrál. Pupillája nem képes olyan kicsinyre szűkülni, hogy ne fájna. „Elhagyom a fényt. Ismerem a járást.” Izzad. Megsiketül. Tudja, biztosan hangokat kéne hallania, saját mozgásának hangjait, de csak zúgást hall. A folyosó hosszú, szürke, kanyarodik, de hiába kanyarodik, a hosszú, szürke folyosó végében ott vakít a kicsiny lámpás. Mintha a csönd zúgna ilyen egyenletesen, a süketség. Kíméletlenül nagy, kagylóba zárt tenger. "Ismerem jól a járást. A fényt elhagyom, hallanom kell a hangot.” Csengetnek. Mintha csöngetést hallana. Várja a másodikat, de az első csengetés nem szűnik, hosszú. Izzadságának csöppjei mindig lefelé tartanak, biztosan. Lépcsők. Tizenhat lépcső lefelé, s tovább kanyarodik a hosszú, szürke folyosó, bizonytalan végében a kicsiny fényforrással. Szomjas. Éhséget, fáradtságot nem, csak szomjúságot érez, gyötri. A szájüreg kiszáradása. „Ismerem, elmúlik.” A folyosó elkanyarodik a fénytől. Mintha nem ő menne, a folyosó vinné, a kanyarodás karolná előre, egyre lejjebb, lefelé, mint az izzadás sós cseppjeinek biztos gördülése, lefelé. A lámpás a háta mögé került. A lefelé kanyarodó, egyre szűkebb körben kanyarodó folyosó szürkén dereng, a távoli fényforrás derengése a háta mögül, örökös hajnal. "Jól ismerem. Ez az idő elmúlik.” Mintha visszafelé menne. Az alkonyati derengésben a hosszú, szürke folyosó kanyarulata visszafelé karolná a kicsiny izzólámpa felé. Pupillája tágul, fáj. Visszafelé, előre. "Ismerem. Annyit kell előre, míg nem haladok annyit vissza. Nem veszhetek el.” Pupillája szűkül, tágul. Fáradtságot, éhséget nem érez, szomjúságot sem. Szemhéjával küszködik, le ne csukódjon. Álmos. Nyúlnak a léptek, távolodik sajátos csoszogása. Mintha távolodna. Távoli, bizonytalan csoszogás. Tudnia kell, hogy a sajátja. Mintha tehénpaták szelíd dobaját is hallaná a távoli csoszogásban, szuszogásban, a megkonduló reggeli harangot. Küszködés. Tudja, szemhéját ha lecsukná az álom, elvéthetné a lépést. Akkor újra indulhatna, újra. „A legveszélyesebb idő. Ismerem.” A léptek rövidülnek, minden lépést kitapintani előre. „Ismerem. Itt vannak a gödrök valahol.” Minden lépést ki kell tapogatnia előre, bele ne zuhanjon a gödörbe. Érzi a talpa, egyenletes a talaj. Puhább a betonnál, keményebb a ledöngölt földnél. A talpa érezné a gödör szélét, de nem érzi. Araszol. Mintha köd ereszkedett volna, puhán és vastagon. Eltávolítja saját keresgélését a saját lépteitől, saját csoszogásának, szuszogásának zaját. Mozdul a szíve. Mintha utoljára lökné a vért az erekbe. Csend. Tudnia kell, lehunyt szemhéja mögött nem igazi sötétet, nem igazi fényt lát. A kolompra figyel. Nem reggeli harangszó, hanem a tehenek esti kolompja. Tudnia kell, nem valódi hangok, hallania kéne a valódi csendet, tudnia kéne, hogy megszűnt a csoszogás, szuszogás. Csend. De nem hallja a csöndet. "A szagok! Ismerem. Érzem a szagot, ismerem.” Nem mozdul a szíve többé, ködben távolodik a tehenek esti kolompja, a csirke mozdul a zsákban. „Megérkeztem.” Csönd. Mintha szél hozná, rövid hullámokban emelkednek, süllyednek a szagok. Közelednek, távolodnak, mintha szellő hajtaná. Itt hever a lába előtt. Horkol. Lassú, emberi ütemben. Édeskésen fülledt szagát mintha szellő emelné, süllyesztené, távolítaná, közelítené. „József vagyok, ne félj!” – sérti a csendet József – „Elhoztam a csirkét, ne félj. Megkopasztottuk, ahogy szereted. Élő, kopasztott csirkét, ahogy szereted. Hallod? Elhoztam a csirkét. Hallod?” A lába előtt hever, testének illata süllyed és emelkedik, közeledik és távolodik, mintha szél mozdítaná, lassú, emberi ütemben horkol. „József vagyok, de szólítsál apádnak, hallod? Emeld föl fejed, s mondjad: Megjöttél, apám? Elhoztad a csirkét, apám? Kopasztott, élő csirkét, ahogy szeretem? Apám, József! Hallod?” Álma mély, horkol. „Ébredj, fiam! Hallod, fiam? Ébredj! Ne félj. József vagyok, az apád. Édesanyád küldte a csirkét kopasztva, forrázva, de él még. Ahogy szereted. Anyád küldte, Mária. Hallod?” A csirke nem mozdul a zsákban. Válláról leemelhetné a zsákot, a késsel elvághatná a zsák száját szorító madzagot. Érzi kezében a kést, ahogy leemeli válláról a zsákot. A kés nyelét; a penge élét, hosszát is érzi. Zsírosan csillog a test a lába előtt. Horkol, lassú ütemben. Összegömbölyödve lebeg a zsírosan csillogó test, saját szagának magzatvizében. Széles mellkasát emelik, süllyesztik a bordák. Ha a negyedik és ötödik borda közé beilleszthetné a kést. Nem. A penge hossza éppen elegendő. Most. „Rajta, József, mozdulj!” Lába előtt moccan a test. Most. Nem. „A penge hossza éppen elegendő, ha a negyedik és ötödik borda közé beilleszteném a kést. Tévedhetetlenül a szívét.” Már nem horkol. Mozgolódik a lába előtt. Ahogy rendeltetett. Csend. „Ne félj, fiam! József vagyok” – sérti a csendet József – "Elhoztam a csirkét, ne félj. Hallod? Kopasztott, élő csirkét, ahogy szereted. Anyád készítette, kopasztotta forró vízben. Belédöfheted a szarvadat, érezheted a vér szagát, érdes nyelveddel felnyalhatod a szétfreccsenő csöppeket. A vért. Hiszen szereted! Ébredj, fiam! Hallod? Én vagyok. Miért nem válaszolsz?” Mintha a szíve mozdulna, új vért lökne, a csirke mozdul a zsákban. Érzi a kést a markában, a penge hosszát. „Rajta, mozdulj, József! Nem hallod? József! Ha egyszer, egyetlenegyszer teljesítenéd, amit nem akarok. Hallod?” Igen. „Ha egyszer teljesítenéd, amit akarok. József!” Nem. „Miért akarod kihívni a sorsot, József? Miért nem mozdulsz? Rajta! Most az egyszer, egyetlenszer, József. Mozdulj, nem hallod? A negyedik és az ötödik borda között. Elvéthetetlen. József, nem hallod? Csöngettek. Miért nem mozdulsz, miért nem hívod ki a sorsot, József?” A test, ott, a lába előtt. A kés nyele, a penge hossza, érzi. Elvághatja a zsák száját szorító madzagot. Hussan a csirke a zsákból. A test, ott a lába előtt, felemelkedik. Zsírosan csillog fülledt szagának édes burkában. Mellkasát süllyesztik, emelik a bordák széles ívei. Meredő szarva, rengő bikaheréi. A fénytől zsíros test teljes hosszában felemelkedik. Ahogy rendeltetett. Indulhat. Bikaszarv a csirke után. Nem viszi a lába. Ha a folyosón lenne már, a folyosók karolnák vissza, előre. Indulhat. Orrában a test édeskésen fülledt szagával, a hangokra fülelve, táguló és szűkülő pupillával keresve kerülvén a fényt, és tapogatva a sötétet táguló pupillával, indulhat visszafelé. „Ismerem. Nem akarom. Hallod? Nem akarom. Elébb a negyedik és az ötödik borda közé beilleszteném a kést, felszakítanám a bőrt, a húst, míg el nem érném késem pengéjével a szívedet. Hallod, fiam? Miért nem válaszolsz? Nem akarom.” Csend van. A csirke szárnya verdes a csendben, valahol a bizonytalan sötétben a szíve ver, izgatott ütem. Érzi a kés markolatát, fáradtságot, éhséget, szomjúságot érez. Bikaszarv tusakszik a forró vízben kopasztott csirkével. Álmos. Indulhat vissza, előre. Tudja, ha szemhéját álom zárná, akkor újra indulhatna, újra. „Ismerem.” Óvatosan, ne reccsenjen a padló. Osont, ne kelljen kérdéseket hallani. „Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József?” Ha nem kérdezte is, hallotta a kérdést József. Az ablakhoz. Mária finoman szuszogott álmában. A függöny mögé. A kitelt hold hatemeletnyi magasból nézett hat körfolyosó kék körébe. Mintha kút mélyén ülne. Imádkozhatott. Várta a csengőt. „Édes Istenem! Köszönöm.” És a Mária álmától párás szoba mélyéről: „József, te vagy? Mintha lépteket hallottam volna, óvatos, félénk lépteidet. Visszajöttél, József? vagy csak a reményeim? József, te vagy itt? Valahol. Hol? Hol vagy? Bizonyára a függöny mögött, ahol jól érzed magad. Szép. Ha tudnád, mennyi minden történt, míg nem voltál itt. Csöngettek. Az a nő volt, bizonyára az a nő a hetedik körfolyosóról, a ringyó. De nem nyitottam kaput neki, József, résen voltam. Tudom, két forintot adott volna, hogy visszalophassa. Tolvajnő, semmi kétség, József, besurranó. József, én nagyon elfáradtam. Minden erőmre szükség volt, hogy ne halljam a csengetést, s ha meghallottam már, ne induljak a konyhába a kulcsért. Ne csoszogjak végig az udvaron. Ne nyissam a kaput. Ne fogadjam el azt a pénzt, amit visszalopna. Szükségem volt minden erőmre, felemésztette. Belefáradtam. Pihenni kéne, pihennünk kéne, József, de lassacskán elérkezik a takarítás ideje. József miért nem válaszolsz? Olyan sokáig voltál távol, s úgy szeretném hallani a hangodat. Jó. Nem hallgatok el semmit. Ha nekifogtam, hát elmondom az egészet. József, itt volt a kisfiam is. Árnyéka a mennyezeten körbe-karikába. És a madaraid is. A madaraid is itt voltak, hallod? A fákon, a fák között. A kisfiadat megszólítottam, de nem válaszolt. Elment. Elhagyott. Most már hiába reménykedsz József, hiába ülsz ott a függöny mögött, hiába zsírozod a függönyeimet, nem jön vissza. Elzüllött. Latrokkal végezte. Elhagyott minket. József, a csirkét levitted? József, félek tőled. Isten bocsássa meg bűnömet, de leleplezlek, József, nem hallottam a vasajtó nyikorgását. Miért nem csuktad be, becsuktad az ajtót? A vasajtóra gondolok. Bezsíroztad a vasajtót? Nem hallottam a csikorgását. József, mit gondolsz, mit csinálunk, ha egyszer érdeklődni talál valaki, milyen ajtó csikordul oly bántóan a nyugodalmas éjszakában? József, most már csak ő maradt, nem ölhetjük meg őt. Bezsíroztad, vagy becsuktad, József? Becsuktad, vagy nyitva hagytad? Vagy ki sem nyitottad, József. A csirkét fölfaltad magad? Félek. Tőled félek, József. Kérlek, mutasd a tenyeredet. Szeretnék megbizonyosodni. Miért nem mozdulsz? József, kérlek, egyetlenszer. Hol vagy? Tudom, a függöny mögött, a mélyedésben ülsz, a függöny és a fal között, ahol jól érezheted magad, ahol pihenhetsz. A függönyöket, ha kell, naponta mosom, keményítem, József, nem érsz célt. József, még nem jött el a pihenés ideje, a takarítás ideje közeleg. József, a kezedet szeretném látni. Véres kezedet. Szeretném megízlelni a vért, mert félek tőled. Ez nem csirke vére, József, ez emberi vér a kezeden. Válaszolsz? Vagy lelepleztelek? Mondjad nekem: Nem, Mária, ez nem embervér a kezemen, tévedsz, Mária, ez nem emberi vér. A csirkevér ízét téveszted az emberi vér ízével: Mondjad. József, miért nem válaszolsz? Kérlek. Hiszen én elmondtam mindent, ami történt. József, szeretném tudni, mi történt. Hallgatsz? Szeretném tudni, gyilkos vagy-e. Szeretném tudni, mi következik. Hallgatsz? Tudom, sokat beszélek, de a hallgatásunkat nem szeretném tudni, József. Nem válaszolsz? Jaj! Hogy éljek így tovább? Vége. József, szakítsunk meg minden kapcsolatot. Isten törvényesíteni óhajtja válásunkat. Elég volt. Szorítkozzunk a legszükségesebbre. Hallja, amit mondok?” Éles vonal szeli ketté az udvar kövezetét, átlósan. „József, elérkezett a takarítás ideje. Azt akarná, hogy belefulladjunk a mocsokba? Célt téveszt. Sekélyes bosszú lenne, József. Hallja amit gondolok? Rajta. József, álljon fel a függöny mögül, talpra! Takarítsunk. Legelébb a porszívót. Hozza, József. Eltávolítjuk a leülepedett port. Induljon, hallja? Hozza be a porszívót. Kapcsolja be a porszívót. A bútorok alatt is, József. A bútorok alatt a por összecsomósodik, legelébb a porcsomókat kell eltávolítanunk, József. Vigye ki a porszívót. Kivitte? Hozza be a seprűt. Söpörjünk, József! A bútorok alatt is, a megcsomósodott porcsomókat. Gyorsabban mozogjon. Gondosan, alaposan dolgozzunk. Talán arra számít, belefulladok a mocskába? Célját téveszti. Vigye ki a seprűt, József. Kivitte? A vizes rongyot, hozzon egy vizes rongyot, József. A vizes ronggyal törölje fel a padlót, eltávolítani a por utolsó szemcséit is. Serényebben, okosabban, József. Ne lihegjen. Megfontoltan szedje a levegőt. Dolgozzon. A saját mocskát takarítja. Éppen eleget takarítottam a mocskát. Vigye ki a rongyot. Kivitte? József, fáradt vagyok, nagyon. Még nem jött el a pihenés ideje. Száraz rongyot hozzon. A bútorokat. A sima felületeket. Mindenütt vastagon ül a por. Nyissa ki az ablakot, megfulladok. Vigye ki a rongyot, hozzon másikat. Kivitte? Hozzon másikat. Hol van? Miért nem mozog? Még nem jött el a pihenés ideje. Miért akarná kihívni a sorsot, József? Rajta! Miért nem válaszol? Miért gyötör a hallgatásával? Szép. Minden szép. Dolgoztunk. Most pihenhetünk. A pihenés ideje. Megérdemeltük. Végre pihenhetünk. József, olvasson fel nekem az újságból. Mi hír? A legfontosabb híreket, de csak röviden. Mi történik az udvaron, József? Hallani szeretném. Hallja? Ne tagadja le a híreket. Látom a mennyezeten az árnyékot, ne tagadja. Hallja amit mondok? József, látom, valami történik az udvaron. Ne tagadja. Levitte? Megnézte? Ki az? Látom a mennyezeten az árnyékát. József, ne mondja, hogy ez a kisfiú, nem, ez nem a kisfiú, ne szólítsa, ne tovább a hazugságokkal, nincsenek fák, meséljen. József, mesélne? Ez nem a mozdulatlan levegőben mozduló lombok árnyjátéka. Valaki jár az udvaron. Miért hallgat? Válaszoljon. Most az egyszer. Csöngettek? József, válaszoljon, utoljára. Hallja amit mondok?” A kitelt hold a kémények között. Fénye éles vonallal kétfelé szeli az udvar kövezetét. Fekete, sárga. „Igen, Mária! Az árnyékban áll. Itt van. A fénybe néz, hunyorog. Indul. Kibukkan a fénybe.” „Árnyékát a mennyezeten, látom. Az árnyékát. József! Mi történt? Válaszoljon. Bikaszarvát. Elindulhat. Kibukkan a fénybe? Látom az árnyékát. A mennyezeten. József, hallgat? Mi történt? Úristen, József, miért nem folytatod?”