Leírás^*

Nevetünk. A szobaasszony átöleli a vállam. A karom puha melléhez szorul. „Dobrou noc!” – visítja. „Dobrou noc” – mondom ugyanolyan száraz természetességgel, mint az imént. És nevetünk. Aztán bezárom az ajtót. Végre egyedül. Ott az ágy. A fotel az ablak előtt, nyitott könyvem a párkányon. A rádió és a telefon. A fürdőszoba ajtaja félig tárva. Itt van minden, és itt is marad. De talán nincs fürdőszoba. Bekapcsolom a rádiót, halkra állítom; valaki beszél, gyorsan, izgatott ritmusban. Nem meccset közvetít. Levetkőzöm, vízzel engedem teli a mosdót, tetőtől talpig megmosakszom. Verset szavalhat. Amikor végeztem, krémmel kenem be a kezem, és előveszem a zsömléket. A nylonzacskó bepárásodott, a vaj elolvadt, szétfolyt; a sonka megzöldült. Megeszem mindkettőt. Most már csak a szomjúság. Megnyomom a csengőt, kérhetnék egy üveg ásványvizet vagy sört. Ha a csengőgomb helyén nem éktelenkedne kifordult bélű űr. Ha kávét csinálnék, nem tudnék aludni. Vizet nem merek inni idegenben. Bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot. De a víz, hiába engedem, meleg. Igyekszem kiszámítani, meddig tart, amíg az egész vezetékből kifolyik, ideér a friss. Most az első emeleten. Most ér a másodikra. Fogat mosok. Most érte el a harmadikat. Most már hidegnek kell lennie. Meleg. Végül mégis iszom néhány kortyot. Nem takarózom be, meztelenül fekszem a sötét szobában. A paplan selyme sem hűvös. Kinn egyenletesen mormol, sípol, nyög a város. Az ablak alatt csobog a fehér palota szökőkútja. Hasra fordulok. Szeretném, ha itt lenne mellettem. Talpammal elérem az ágy támláját. Hűvös. A közösülés ütemét imitálva többször megemelkedem. Elég rossz ágy, bár nem nyikorog. A támlán kitűnően megvetném a talpam, feszülésem íve tökéletes és könnyed lenne. Éber vagyok. Kinyitom a szemem. Megemelkedem, kihúzom magam alól az átforrósodott paplant, és lelököm az ágy elé. Felkelhetnék, és kinézhetnék az ablakon. Sokáig nézném az őrt, amint a palota előtt sétál. A neonok megvilágítanák a fákat, az úttestet. Sötétből kimetszett színek és fények. A kupola körül csend van. A csipkefüggöny mozdulatlan. Zavar ez a takaratlan mezítelenség. Megpróbálom végiggondolni a délutánt, a díszvacsorát. Vastag lepedék ül rajta, nem tudom megérinteni sehol, tele van üvegekkel, arcokkal, minduntalan el akar tűnni. Hiába igyekszem, nem marad más, csak én. Szégyenkezve kiegyezek. Nekem jó, hiszen annyira kitöltöm magammal a világot, hogy bármilyen helyzetben, bárhol jól tudom érezni magam. Minden megoldhatatlan, de minden áthidalható. Néha elalszom. Gyakran felriadok. Úgy tűnik, nem is aludtam, csak éppen csukva volt a szemem. Az ablak ugyanazt a csendes kupolát mutatja a neonok égre rajzolódó visszfényével. És éjszaka van. És nagyon szeretnék mélyen, alaposan aludni. Felriadok. Valami távoli vonzás. Az ablak felé. Letekinteni az udvar mély négyszögére. Fázom. Felkelek, hogy magamra dobjam a paplant, de már nem tudok visszafeküdni. Ha jobban kihajolnék a párkányon, kizuhannék. Fejjel lefelé. A koponyám ott hasadna szét a kút peremén. De a kút csobogna tovább. Kopognak az őr léptei, lassan, unalmas méltósággal, ide-oda. Tudja, hol van, tudja, hogyan kell itt koppanni. Az erdei táborban nekidőlne egy fának, tenyerével ernyőzve a parazsat, cigarettázna. Elhagyná kijelölt helyét, szundítana. Az avarban csörtetve érkezne a váltás. Csak egy sötétben mozduló ideges árny! Ezt az árnyat a váltás lelőné. Senki sem tudna róla, hogy nekidőlt egy fának, tenyerével ernyőzte a parazsat, és elszenderedett. A barátja lenne, aki lő. Idegösszeomlást kapna, és két hét jutalomszabadságot. „Én nem tehettem róla. Háromszor kiáltottam. Nem felelt.” „Nincsen semmi baj. Kivizsgáljuk az esetet. Nekidőlt egy fának, cigarettázott, aztán elaludt a fa tövében. Ön a kötelességét teljesítette.” „A kötelességemet?” A tábornok csodálkozva nézne rá, nem lenne hozzászokva az ilyen kérdésekhez. „Milyen viszonyban volt az elhunyttal?” – kérdezné az orvos. „Nem voltam vele viszonyban, illetve semmilyen viszonyban nem voltam.” Látom az orvost, pedig soha nem láttam. Valahol lennie kell egy ilyen orvosnak, akinek ragyás az arca, félig már kopasz, és erősen foncsorozott szemüveget visel. Két év múlva, nem, öt év múlva, állna egy szállodai szobában. Mindenhonnan ez az orvos nézne rá. Kipillogna az ágy alól, a lefolyóban is felvillanna a szemüvege, és kilépne a képkeretből. Két év múlva, illetve öt év múlva, szeretné megölni az orvost. Az orvos miatt nem érezhetné magát soha biztonságban. Az agyában, leghátul, majdnem közvetlenül a tarkója felett, ott kucorogna az orvos. Az orvos nem lépne ki a képkeretből. Egyszerűen ott lenne a képkeretben. Csak hasonlítana az orvoshoz, vagy majdnem olyan lenne. „Mit akarsz tőlem?!” – üvöltené, de az orvos nem válaszolhatna. A szemét nem láthatná, hiszen foncsorozott az üveg. Megdermedne, félne: kiáltását meghallotta valaki. De a fehér palotában minden csendes. A kupolában éppen tizenkettőt ütne az óra. Az óra nem tizenkettőt üt a kupolában. A kupolában nincsen óra. Bár lehetséges, hogy van a kupolában óra, de nem üt. Megnézném, mennyi az idő, de nem foszforeszkálnak órámon a mutatók. A fülemhez emelem. Szeretném hallani óvatos, ügyes ketyegését. Hallgat szegény. Az ablakhoz viszem, megbillentem, hogy az a kevés fény rávetődjön a számlapra, legalább azt tudjam, mikor állt meg, mikor hagyta abba. És akkor, ott, az ablakban, újra érzékelhetővé válik az a bizonyos vonzás; csak most másképpen; sokkal követelődzőbben. Mintha az őr is megállna lenn, felém fordítaná a fejét. Mintha azt lesné, mikor kezdek zuhanni kifelé. Nem tudom, mi a szándéka. Figyel. Fegyverét szabályosan húzza a hátáról előre, s csak egyetlen mozdulat, már a vállához is emelhetné, célozhatna. Még vár valamire. Talán nem tetszik neki, hogy így, meztelenül készülődöm. Ha elindulnék, s megtenném az utat az ablakpárkány és a szökőkút medencéjének szépen faragott pereme között, mindenképpen felöltöznék előbb. Aggodalma hiábavaló. Azt a fekete öltönyt venném fel, amelyet az imént, illetve nem tudom mikor, beakasztottam a szekrénybe. Gondosan kötném meg az ezüstszürke nyakkendőt. Fehérneműt kéne váltanom. Ez a legminimálisabb előzékenység, amit elvárhatnak tőlem. A fehér ing keményített gallérja amúgy is bemocskolódna. Tudom róla, hogy mesterlövész. Ilyen fontos helyeken csak mesterlövészeket állítanak a posztra. Ezenkívül magasnak és vállasnak kell lennie, de nem túl magasnak és nem túl vállasnak; csak éppen annyira, hogy bizalmat ébresszen. Szeretném megnyugtatni: bennem felkeltette a bizalmat. Nem kételkedem benne: amint elindulok, ő meghúzza a ravaszt. Pontosan céloz: mielőtt még testem kellemetlen felgyorsulásával kéne foglalkoznom, keresztül fogja lőni a szívemet. Ilyen távolságból nem láthatjuk egymás arcát, de érzi az őr: a legkényesebb pontokat tisztáztuk. Bólint. Bólintok én is. És akkor, az ismert események után két évvel vagy öt évvel, eltűnnék a fehér palota ablakából. Az eltelt idő mennyiségének tisztázása hallatlanul fontos. Ha két éven belül tűnne el az ablakból, ez azt jelentené, hogy az események okozta sebek még nem gyógyultak be. Ha öt év múltán tűnne el az ablakból, ez azt jelentené, hogy a váratlan asszociációs kapcsolás felszakította a múltat. Ó, jaj, felszakította! Ó, de fáj a múlt! És fájdalmának terhét átcipelné a neonok fényétől kékben derengő szobán. Néha belevillanhatna a kék derengésbe egy vörös reklám. A vér. Megint a vér. Bűne itt állna előtte a falon, itt kuksolna az ágy alatt, s itt villantaná foncsoros szemüvegét a lefolyó böfögő csövéből. Pedig, ah, elfelejtette már a bűnt. Az idő begyógyított mindent, de úgy látszik: az idő nem gyógyít be semmit. S ha ez így, akkor készülődni kell. Itt nem maradhat. Hiába utazott, ide is beköltözött az orvos. Tudná, nincsen mentség. Csak néhány pillanatot kérne, hiszen olyan képtelenség azt érezni, hogy a következő lépést, minden következő lépést felesleges megtenni, mert nincsenek következő lépések. Csak ezt a néhány pillanatot. Leülni. Tenyerébe hajtaná a fejét. És akkor találna valami kibúvót. A tésztásan széthízott test ott terpeszkedne a foteljában. Nincsen ebben semmi bosszantó, semmi kihívó, a test egyszerűen ott van. Azt sem tudhatni pontosan, vannak-e az orvosnak kétségei, vannak-e feltételezései, vannak-e bizonyítékai az ügyére vonatkozóan. Az orvos tudását elrejti a szemüveg, a mosolytalan, ragyás arc. Pedig szerette volna megkérni akkor: segíts rajtam! De az orvos nem rendeli el a múlt törlését, csak gyógyszereket ír a felejtéshez. Az orvost meg kell gyilkolni. Előbb el kell hitetni vele, hogy készülődik az útra. Kitárná a szekrény ajtaját, de üres a szekrény. Pedig gondosan ide akasztotta a fekete selyemöltönyt. Keresné. Végigjárná a lakosztály összes helyiségeit, s úgy tenne, mintha azt az öltönyt keresné, pedig mást keresne. Az orvos a szalonban ülne, a válla fölött átpillantva, az íróasztal bordó posztóhuzatán találna rá a papírvágókésre. Tudná, a ruháját csak akkor fogja megtalálni, ha megölte már az orvost. A mosdó fölött, a tükörben megjelenik az arcom. Mintha kísértet helyett magam jelentem volna meg. A foszforeszkáló bőrön sötét üregek. Ha jönne egy valódi kísértet. Aludni úgysem tudok már. Legalább elszórakoznék. Ez a fehér palota nem alkalmas hely kísértetnek. Talán ha a kupolában. De az is túl fényes. Hörögve vicsorítok, huhogok. Nem tudom megijeszteni magam. A mennyezeten árnyék suhan át. „Jaj!” Lehetne egy autó árnya az utcáról. De autó sem jár. Csak ez a mozdulatlan, forró csend a város távoli morajlása felett. Lenéznék a fákra, a szökőkút felcsillanó csobogására. Hátha jön már egy kis szél. Hátha megtépi a fákat, szétfröccsenti azt a büszke vízoszlopot. De az ablakhoz nem mehetek. Ott várakozik rám az őr. De miért kellene az ablakon át távoznom? Ha meggyilkolnám az orvost. „Elnézést uram – mondanám –, mielőtt elindulnék, szeretnék néhány sort papírra vetni. Ha átadná helyét, s az íróasztalhoz engedne. Reménykedem benne, hogy megért. Néhány hevenyészett sorban fel kéne vázolnom nyilvános életem hátterét, azt, amiről csak mi ketten tudunk. Ha ezt nem tehetném meg, aggódó családomat kínos kétségek gyötörnék távozásom okát illetőn. Gyermekeim joggal átkozhatnának, ha megfeledkeznék erről az utolsó kötelességemről. Ha mást nem is, de egy búcsúlevelet mindenképpen hagynom kell reájuk.” Az orvos bólintana, és nesztelenül felállna. Odakapnék, megmarkolnám a papírvágókést. Megfordulnék, beledöfném. A levegőbe. Az orvos már nem lenne ott. Üvöltenék. „Hol vagy, te nyomorult!? Te átkozott dög! Te életem fertője! Te pokol! Hol vagy? H-o-o-ol vagy?” De a kés kihullana a kezemből, mert ott villogna szemüvege a képkeretben, a falon. Alatta pedig, szépen kiterítve az ágyon: az öltöny, az ing, a tiszta fehérnemű és az ezüstszürke nyakkendő. És ezekből az ismert holmikból végleges nyugalom áradna. Ez a nyugalom jelenlétem kiterjedését szüntetné meg. Előre élnék a zuhanás, a lövés és a szétzúzódás már nem érzett pillanatában. A ruhadarabok felöltése, a megtett lépések csak részei lennének az elkövetkezendő véglegesítésnek. A tükör előtt némi töprengést okozna a nyakkendő csomójának megkötése. Kétféle módon hozható létre ez a csomó. De nem tudna választani, mert egyszerre kéne kétféleképpen megkötnie. Ha világosabb lenne a szoba. A kapcsoló azonban csak lágyan kattanna, valamilyen oknál fogva nem zárná le az áramkört. A fürdőszobában sem, a hálóban sem, a szalonban sem. Visszatérne a tükörhöz, megmosná a kezét, a kis kefével kibányászná a körmök alól a piszkot: milyen nevetséges egy hulla, akinek amelynek fekete ívek vannak a körme alatt. Meghalni tisztán kell. Felállna az ablakpárkányra. Az őr a vállához emelné a puskát. És becsukom, kulcsra zárom az ajtót. A bordó szőnyeggel nesztelenített folyosó két oldalán fehérre lakkozott ajtók, cirádás, arannyal enyhén befuttatott keretben. Olyan zavarba ejtő arra gondolni: egyedül vagyok a palotában. Helyesebben itt van valahol, valamelyik szárnyépületben, a pincében vagy a padlás kajütablakú rekeszében a szobaasszony is. Bepárásodott vastag combjai álomban remegnek, de ha megszólal a csengő, széles vigyorával azonnal a szolgálatomra van. Ha megtalálhatnám ezt a cellakeménységű szobácskát. A vaságyat, a bádoglavórt, a tükrösszekrényt. Lépteim megreccsennének a hajópadlón. Az ajtótól az ágyig, csak két reccsenés. Vagy inkább bekopognék. De nem riadna fel. Őt csak a csengő ébreszti. Az ágya szélére ülnék. Takaratlanul feküdne, a halványrózsaszín, kék virágocskákkal egyenletesen mintázott hálóing felcsusszanna szemérme sötét kútjáig. Ha tenyerembe szorítanám gödrös térdkalácsát, bizonyára nem ellenkezne. De nem ébredne fel. Vissza a szobámba. Az ujjhegy nyomása alatt keletkező elektromos impulzus vinne, vezetne el hozzá. Talán le az alagsorba, valahová. A fal felé fordulva, ott szuszogna a férje, a gondnok. Fekete gatyában. Ebben a palotában minden engem szolgál. Az üres termek csendje, a várakozó kanapék, fotelok. Ha lenne palota. Éjjel, valamivel éjfél után, tán a toronyóra tompa bimbamjára, felriadna. Valami hiányra. Mintha e rövid álomban elvesztette volna saját nagysága, jelentősége tudatát. Már nem érezné, hogy személyisége kitölti a világot. A hiány helyén rést. És a résbe belefurakodna a vonzás. Induljon el valamerre! Az ebédlőterem szárnyas ajtaja nyitva lenne. A hosszú asztalról már letakarították a díszvacsora maradványait, a hattyúnyakú palackokat, az ételtől szennyezett tányérokat, üresen csillogna a politúr. Nem. Az ebédlőasztalokat zöld posztóval vagy piros posztóval borítják, ne csörrenjen az asztalon a tányér, a pohár, az evőeszköz, legyen diszkrét a csörrenés, ne nyomja el a pohárköszöntők szavát, de fesse alá udvariasan; és a lepergetett magnószalagokon minden félrevetett megjegyzés jól kivehető, gyorsírásba áttehető, levéltárakban iktatható legyen. De az asztalról levették már a terítőt, a posztót. A nyitott ablakok és a nyitott szárnyas ajtók közt támadt légvonat kihúzta már a füstöt, a sült kappan, az izzadt hónaljak, a bor szagát. Csak a ráncolt muszlinfüggönyöket dagasztja most a huzat; nincs más dolga. De a fehér függönyök mögött mintha egy sötét alak állna. Az ebédlőteremből újabb ajtó nyílik más termekre, szobákra. Minden terem mögött egy másik, minden szoba mögött egy másik, és egyre szűkülnek. Talán nincs is vége az útnak. El kéne indulnia, meg kéne bizonyosodjon: valahol vége van. Vagy az ellenkező bizonyságért: nincs vége. De nem szükséges elindulni. A szűkülő ajtókeretek, mint az egymásba helyezett skatulyák, csak a perspektíva csaló játékai. Különben minden ajtókeret azonos méretű. Csakhogy az azonos méretű ajtókeretek csalóka játéka a végtelenbe vezetné. Mindent tud előre. Azt, és az ellenkezőjét. Megérinti az ebédlőasztal lapját. Néhány órával ezelőtt itt ült, ezen a merev támlájú, most enyhén félrefordított széken. A feszes bársony talán még érzi teste érintését. Itt emelte volna poharát, s mondta volna el az üdvözlet szavait. De közben nem látta volna az arcokat, akiket üdvözölt volna. Csak az üvegek, palackok, tányérok, tükrök csillárfényben szóródó, egymásba villanó körvonalait. Megérintené a később üresre takarított asztal lapját, e nehéz és simára polírozott tölgyfa lapot, ujjai learaszolnának az éles peremen a lap megdolgozatlan fonákjára. Érezné a szálkák szövetét, a durva gyalulás hosszanti mintáit. Keresgélne az ujja, s ráakadna arra a rejtett készülékre, amely minden félmondatát teljes biztonsággal rögzíti. Szeretné visszakapni ezeket a félmondatokat. De a könnyű függöny mögül előmozdulna az árny. Az ablakkeret és az asztal között éles csíkot rajzolna a város kékbe játszó, dörmögő, duruzsoló, nyögdécselő fénye. Ennek az ösvénynek a peremén indulna felé az árny. Kissé bicegne. „Mit keres?!” – kérdezné. Erre nem lenne képes válaszolni, mert minden választ leszorítana az áthidalhatatlanság érzésének tömény tudata. Az ügyetlen magyarázatoknak nem érezné értelmét. Az árnynak tudni kéne a valódi magyarázatot. Az árny tudja a valódi magyarázatot, kérdése nem is kérdés, nincsenek kérdések, csak udvarias időhúzás a lövés előtt. Időhúzás a kérdés, és időhúzás a válasz. A bicegés. „Szükség van erre?” – kérdezhetné. „Igen” – felelné az árny – „Nekem kicsiny gyermekeim vannak.” Persze a szőnyeg felemészti lépteim zaját. Nem bordó, hanem kék. Búzakék lehetne, ha nem színezné el a tejüvegburák opálos fénye. Nappal, ha a nagy forgóajtón betűz a nap, s felhevíti a megkavarodó levegőt, kopottnak és porosnak tűnik. Nappal inkább szürke a szőnyeg. Meglendíti, s amint elsuhanunk egymás mellett, egy repeszektől feltépett, álmos arc forradásait látom; még vérzik. Pénzt nyomok egy meleg tenyérbe. A portás visszabiceg, és bereteszeli a forgóajtót. Kinn az utcán sötétből metszett színek és fények. Állok. Még nem tudom, hol állok. Még nem tudom, merre kell indulnom. A tekintet megtapogatja a szemközti házak sima homlokzatát. Sehol egy erkély, sehol egy kapaszkodásra alkalmas ciráda. Egymástól azonos távolságra azonos ablakok. Az ablakok mögött azonos méretű szobák. A szobákban alvók. Lerúgott takarók a földön, nyirkos lepedők a homályba simuló testek alatt. Mindenféle testek. Haskupola. Néhány perc múlva érezni fogja az első valódi fájdalmat. Most még szendereg. Élvezem a levegőt. A levegőben a hárs illatát. A fák mozdulatlan, mesterséges árnyait. A fényes úttest fölött láthatatlan huzalon feszülnek a neonkoporsók. És fenn, az épület tetején az a vörös fény, valami légitársaság reklámja. Bevilágítana a szállodai szoba falára, a vér. Alvadt vér az erdei tábor homokján. A sötét sátrakban beszívják, kifújják az alvók a forró levegőt. Biztosan mindenki alszik már. Egy zseblámpa szigorú fénye leleplezhetné azt a kezet, mégis engedné, hogy közeledjen. De csak az alvók súlya alatt zizegne a szalmazsák. És semmi fény. Mégis látná azt a szemet, amint lecsukódik. És akkor? Lépteim nem keltenek zajt a járdán. Szerencsére gumitalpú cipőt vettem. Cipője kis csattanásokat hallatna a kövezeten. Figyelmeztetné: most teljesen egyedül van ebben a városban, de ez mégsem veszélytelen. A csattanások visszatérnek a falakról, behatolnak a kapuboltozatok alá, jelzik a létedet. Megtalálhatnak. Ha megállnál, szorosan a hirdetőoszlophoz simulva, életnagyságú reklámnak nézhetnének. Ha belepréselődnél az oszlopba. Ha nem vennél több lélegzetet. Ha nem vernéd fel az alvó várost tüdőd, orrod sípoló, szuszogó zajaival. Mert minden zaj felébreszt valamit. Ha lehetne zajtalanul! Ha nem kéne attól tartanod, hogy a sima falakról eleven szemek figyelnek! Nem figyelnek. A város nem a tiéd. Nem vagy fontos a számára. Nem ismered. A széles, hársakkal szegélyezett nyári sugárútból értelmetlen mellékutcák nyílnak. Ha értelmet akarnál keresni nekik, mindenikbe be kéne fordulnod, talpaddal végig kéne csattognod a mellékutcákból nyíló sikátorok és újabb főutak minden négyzetcentiméterén. Elvesznél. Nem tudnál visszatérni oda, ahonnan elindultál. Soha. Pedig ott ül a fotelban, és vár. Talán meg kéne mégis próbálnod: elveszni. De nem kísérletezne. Menne előre, mintha mellékutak nem is léteznének. Ez sem biztató, de legalább járna. Egyetlen mentsége lenne, hogy kiszökött, s elindult arra, amerre az ismeretlen forrású és célú erő vonja. De minden lépés zaja visszacsattogna. Hiába, vagy a zaj, vagy a halál. És ott surranna, bicegne sarkában az árny. A kíber. Néha hátrapillantana a válla fölött. Hiába. Az árny mindig éppen annyira húzódna félre, hogy kikerüljön a látóteréből. Szegény fiú. Ha menne, de követnék, ha elveszne, de csak a biztos főúton, ha nesztelenül, de visszhangot csapva, akkor inkább maradjon ott az ablakban, és fejezze be. Az őr emelje vállához a fegyverét. De nem indíthatom el az ugrást. Várjanak még. Talán lehet segíteni rajtuk valahogy. Ha lelövetném: az őr idegösszeomlást kapna és két hét jutalomszabadságot. „Ön a kötelességét teljesítette” – mondaná a tábornok. „A kötelességemet?” – kérdezné az őr. A várakozás tán megszabadítja őket a további bonyodalmaktól. De lehet-e várakozni? Hátha. Kényelmetlen. Annak is, aki ugrani, annak is, aki lőni szeretne. Egyenletesen lépdelek, mégis sietősnek tűnik. Igyekszem lazítani. Mintha sétálnék. Hiszen sétálok. Sietségem a fokozódó szomjúságot igyekszik legyőzni. Jó lenne nyitva találni valahol valamit. Kirakatok, fatörzsek, behajló ágak. Az üvegek tükröződésében épületrészek világos síkjai, az ablakok, ajtók sötét nyomatával. Ott van egy világos ablak. A viaszos papírernyő meleg fényében mahagóni asztal, néhány ív üres papírral. Egy csontos kéz tollat markol a papír felett, közelít, visszahőköl. Vár. A várakozás megbénítja. Már közelíteni sem merészel. Az ívek egyre fehérebbek, eluralkodnak, összemosódnak a tekintet előtt, nagy fehér lepedők lengik be a homályos szobát. Ismét közelít, szeretné összekoszítani, megfertőzni, bemocskolni ezt a tisztaságot. Nem sikerül. Ingerkednek egymással. A toll hegye árnyékot vet a papírra, vissza kell húznia az árnyékot is. A papír felsóhajt. Akkor: egyetlen szilárd elhatározás beledöfi a tollat. A toll elindulna, meghurkolná a betűket, de nyomtalanul fut el a papír viaszos, hahotázó felületén. Újabb csikk hullik a hamutartóba. Férfi áll fel az asztal mellől. Az ablakhoz lép. Utcát lát, sötétből kimetszett színekkel és fényekkel. A járdán egy férfi halad, eltűnik, előbukkan, hol a fák mögött, hol a sötétből. A szemközti házak nyitott ablakai puha mélységekbe vezetnek. Lentről hallja a lépteket, tekintetét még feljebb emeli. A tetők és kémények útvesztőjében megpillantja a horizont egyetlen, kicsiny ívrészletét. Már pirkad, állapítja meg nyugtalanul. Úgy látszik, ennek az éjszakának így kell elmúlnia. Felnézek az égre. Még nem világosodik. Megfordulok. A házak mindenütt lerekesztik a látóhatárt. Tudnom kéne, merre van kelet. Lehunyom a szemem, megpróbálom megérezni. Nem megy. Tagjaimat elernyeszteni, elveszteni a súlyomat, azonosulni azzal a pillanattal, amely éppen van. A koncentrációt kinyitni, hagyni, hogy szétterjedjen, elérjen a tárgyig, amelyre kíváncsi vagyok, s visszaverődjön róla. Nem sikerülhet, mert a léptekre figyelek. Mintha saját elhagyott lépteimet hallanám a hátam megett. De nem távolodnak, hanem közelednek. Valaki. Mintha a város távoli dübörgése, sípolása, zakatolása is megszűnt volna. Halotti csendben jönnek a valaki léptei. És így ez nagyon fontos, kiválik a városból. Ez nem az árny. Felnyitom a szemem, éppen fényben. Elindulhatnék, most visszafelé. Nyomomban a puhán, kissé sietősen csattanó sétaléptekkel. Néhány perc múlva elérhetné a fehér palotát. Elérhetném a szállodát. Becsöngethetnék, a portás elhúzhatná a reteszt, meglökhetném az ajtó tengelyen forduló rekeszeit. Vagy: bevárhatnám. Bepillantanánk egymás arcába. Az ismeretlen szem megkérdezhetné: ha elindultál az úton, miért fordulsz vissza? A kérdésre nem válaszolnék. Folytatnám utamat. De ez akkor már nem ugyanaz az út lenne. Vissza kell fordulnom. Folytatnom kell. Megfordulok, és elindulok visszafelé. Szemtől szembe kell találkoznom vele. Az arcra felülről esik a fény. Itt van egy karnyújtásnyira, egy lépésre. A lépés megtörtént, már nincs itt. Itt volt egy arc. Magas, sima homlok, egyenes szálú, hosszúra növesztett szőke haj. A léptek megint a hátam mögött, távolodnak. Elhúztunk egymás mellett, ki-ki a maga irányában. De mintha bizonytalanabbul távolodnának, mint ahogy közeledtek. Itt volt egy szempár, kék, talán zöld, mindenesetre nagyon világos és nagyon árnyékolt. Olyan világos, hogy át lehetett látni rajta. De nem tudom, mit láttam mögötte. A szempár valamit nézett rajtam. A szemembe nézett, de rajtam nézett valamit. Nem kérdezte, miért állok, forgolódom itt. Valamit kérdezett. Vagy kért. Elindulok. Talán tüzet akart kérni? Megáll? Biztosan egy kapu előtt. Zsebéből előhúzza a kulcsot, beleilleszti a zárba. Nem hallom a kulcs zörgését, a zár kattanását. Közeledik? Ezek szerint ő is megfordult, s most ismét követ. Lassan. Mintha abban reménykednék, hogy beér. Megkérdezi, amit akar. Tüzet kér. Értetlenül néznék rá. Nem érteném a nyelvét. De nem siet. Talán mégis a saját lépteimet hallom? Az ütem teljesen azonos az enyémmel, a távolság nem változik. A legnevetségesebb megoldásra kényszerítenek ezek a tarkómban csattanó lépések. Visszafordulni! Most ismét közeledünk. Mindketten a sötétből fogunk előbukkanni, s körülbelül azonos időben lépünk majd a neonkoporsó fénycsíkjába. Az arcra felülről esik a fény. Nem hatol be a foncsorozott szemüveg mögé. Elhúzunk egymás mellett. Eltűnik. Neki én tűnök el. Lépteink távolodnak. De mintha bizonytalanabbul távolodnának, mint ahogy közeledtek. Mintha mindkettőnknek meg kellett volna állni, mondani valamit, vagy tüzet kérni. Hallom, megállt. Ha képes lennék egyenesen folytatni utamat, néhány perc múlva elhúzhatná a portás a reteszt. Úgy tűnhetne, menekülök. Megalázó lenne. Hiába. Így is megalázó, hiszen most éppen az ellenkező irányba megyek, mint amerre elindultam. Ez már nem ugyanaz a séta. A mellékutca segíthet. Befordulok. Felpillantva a táblára, de túl sietősen. Itt sötét van, majdnem teljesen sötét. Lapulva surranok. Csak annyi büszkeséget hagyott a félelem, hogy a lépteim ütemén ne változtassak. Hiszen sétálok. Csak túl sietős séta. Majdnem futás. Pedig megkönnyebbülhetnék, mert nem követnek a léptek. Ha ez nem lenne még nyomasztóbb, mint az, amikor követtek. Amikor hiába indultam erre vagy arra, mindenképpen követtek. És a váratlan megváltás. A park. A hársfacsoport illatozó lombjai alatt padok bizonytalan körvonalai. A gyengéden csörgedező ivókút. Most érzem csak, már nem parancsolok a lábamnak. Szomjúságom vinne még néhány lépést, de lezöttyenek. Átizzadt trikó érintkezik a pad támlájával. Kezem elindulna a cigarettáért. Keze erőtlenül csüng az oldala mellett. Megemelkednék, kihúznám a zsebemből. A gyufa fellobbanó fénye néhány pillanatra elvenné a szememtől a fák lombozatának puha alagútjait, s a bizonytalanul sárgálló kavicsos teret, a sercenés elvenné a csobogást. Vigyázni kéne a parázzsal, ne hívja fel vele a figyelmet, a sötét parkban parázsló cigarettavég nagyon veszélyes lehet. Tenyérkagylóba takarnám. Megcsikordul a kavics, már megint a hátam mögött. A hátam mögött egyszer, kétszer, háromszor csikordul. Nem nézne rá, tudná, hogy a pad másik végére az orvos fog leülni. Sokáig hallgatnának. A tény feleslegessé tenné a szavakat. Az orvos cigarettát kínálna, mint akkor, felsercenne a gyufa lángja, elvenné a fákat, az ivókút csobogását, egészen közelről látná a ragyás arcot, s a szemüveg tükrében a saját torzképét. Eltúlzott homlokot, félelemtől berekedt szemeket. „Nem válaszolt a kérdésemre” – mondaná az orvos. „A kötelességemet teljesítettem!” – válaszolná a saját szájával, a tábornok hangján. „A kötelességét?” – kérdezné az orvos. „Igen.” „Szeretném, ha megszabadulna kötelessége súlyától” – mondaná az orvos. „Hogyan?” „Tudnia kell, miért teljesítette olyan kiválóan a kötelességét.” „Tudom.” „Miért?” Könnyen kezdene beszélni, mert úgy érezné, más beszél helyette, hiszen amit mond, az csak egy történet. Részlete. A laktanyában egymás mellett volt az ágyunk, mondaná, ez a véletlen műve, tudja, olyan gyámoltalan fiú a barátom. „Már meghalt!” Igen, meghalt, de olyan gyámoltalan fiú a barátom, és emeletes ágyban feküdtünk, és egyszer a riadó idején, amikor azt hittük, elkezdődött a háború, ő leugrott az ágyról, és fennakadt a fogason. Lógott a fogason, mint egy kabát, amíg le nem szakadt, mi pedig egymást csapdostuk a nevetéstől, pedig kitört a háború. Később megtudtuk, hogy mégsem. És olyan furcsa kérdései voltak, mondaná, mindig olyanokat kérdezett, amit senki. És ezek a kérdések rögtön beleakadtak az életbe, az egész életbe, az életembe. „Milyen kérdések?” – kérdezné az orvos. Egyszer azt kérdezte, válaszolná, már az erdei táborban, hogy mondd, te nem szoktad megmosni a lábadat? „És akkor?” – kérdezné az orvos. Ezt nem kérdezné az orvos. Hiszen tudná. Akkor átnyúltam a másik ágyba, megfogtam a nyakát, és szorongatni kezdtem, de kicsúszott belőle egy ordítás, és alig tudtak levakarni róla. Akkor átnyúltam a másik ágyba, és megfogtam a vállát. Csontos, törékeny válla volt. Eszembe jutott, hogy egy zseblámpa fénye könnyedén leleplezhetné a mozdulatot. De semmi fény. Nem láthatta senki. Csak az alvók súlya alatt zizegett a szalmazsák. Lehunyta a szemét, egészen közel húzódott hozzám, éreztük egymás leheletét. És megcsókolt. A számat. Először nézne az orvosra. Az arcra nem esik fény, csak dereng az arc. A hajlott, erőteljes orr, a csontos, előreugró áll, a keményen boltozott homlok. Aszkéta arc, míg felém nem fordul. Felém fordul. A lecsupaszodott vonások belelágyulnak a derengésbe. Kerek koponya, hosszúra növesztett haj. A szája mintha nyitva lenne kissé, mintha mondott volna valamit, vagy mintha készülődne valamit mondani. Kérdezni vagy kérni. De nem akar kérdezni, nem akar kérni. Ügyetlen testtartásában szótlan vágy. Fejének fegyelme leplezi. Még nem biztos bennem. Ha megnyílnék, megváltozna az arc. A kék vagy a zöld szem, amit kinyílva láttam, becsukódna a közösség biztonságába. Elindulna a kéz. Nem félnék már tőle, izgatottan várom a másodperc következő felét. Nem a gyilkos lépteit, a hátamba fúródó lövedéket. A lövés pont a mondat végén. Ez a várakozás nagybetű a mondat elején. Talán egy nő torkán dobog így a szív, mielőtt megszólítja az ismeretlen férfi. Aki előbb szólal, az? Aki válaszol, enged. Feléltük a másodperc következő részét, s még mindig a nemtelen bizonytalanság. Az újabb másodperc megint várakozástól feszül. Kíváncsian feszíteném tovább, de ez a női várakozás lágyságába kényszerítene. Képes vagyok-e rá? Ha a várakozó szerepét vállalni nem tudnám, ha én akarnék lenni a betöltő, tudnom kéne a szót, amit ki kell mondani. A szót, ha lenne ilyen szavam, nem értené. Tudnom kéne legalább a következő mozdulatot. A mélyértelműnek indított mosolyt, amit nem láthatna… Érezné? Akkor én lennék a, ő lenne aki enged. Futunk előre, újabb másodpercet zabálunk fel a közös időből. Ez az időnk visszavonhatatlanul, letagadhatatlanul közös. Megrettenek ettől a közösségtől, felpattanok a padról. A szobák, a mély kapubélletek őrzik az éjszakát. A házak homlokzatát már kék derengés húzza felfelé az égre. És ahogy csikorgok előre a szürkéllő parkban, úgy érzem, menthetetlenül eltörtem valamit. Ott kellett volna. A padon. Pedig hallom a lépteket a hátam mögött. Követ. Talán még nem késő, talán sikerül kiszorítanom magamból ezt a kapcsolatot. Vagy kiszorítani ezt a vonzást. Akár az egyiket, akár a másikat. Megállnék, előhúznám a cigarettát. Ha tüzet kérne. Ha tüzet kérne! Talán az a baj, hogy minden helyzetbe bele tudom élni magam, de semmilyen helyzettel nem tudok élni. Kitöltöm magammal a világot, de nem azzal, hogy megélem, hanem azzal, hogy elgondolom. Minden történet csak elkezdődik, anélkül hogy befejeződne. Minden megindul, de semmi nem folytatódik. Be kell fejezni a történetet. Megmenteni ebből az éjszakából valami lekerekíthető egészet. Ha lekerekíthető. A horizontról lefelé törekvő rózsaszínű fény eltéved a kémények, háztetők útvesztőjében. Mire átfordulna az ereszcsatornán, elveszti színét. Csak az erejéből marad még valami, elszürkíti, összemossa az éjszaka pontos határvonalait. Mocskos ösvénnyé zsugorodik az utca. Az ösvényen léptek csattognak, puhán, de sietősen. Lenn az utcán két férfi halad. Egymás nyomában. Egyik a másik nyomában. Az elöl haladó mintha fáradtan menekülne. Mintha. Mintha szívesen adná át magát macskaléptű üldözőjének. Az üldöző világoskék pulóvert visel, alacsonyabbnak tűnik az üldözöttnél. Talán magasabb, mégis alacsonyabbnak tűnik. Talán csak azért, mert beljebb halad a járdán, majdnem a kirakatok üveglapjaihoz tapadva. A két férfi kitűnik a képből. És elhal a csattogás. Visszafordul. Eloltja a villanyt. Csak az üres papírok világítanak a sötét szobában. Ha megállítanám, gondolja, ha rágyújtana, a másik beérhetné. Tüzet kérhetne, kezében kissé reszketne a parázs, amikor a másik cigaretta végéhez érintené. A lecsukódó pillákat nézné, s nem tudná most sem, hogy kék vagy zöld szemeket látott-e kérdezni, vagy kérni. Ha egymás mellett lépdelnének tovább. Befordulnának egy mellékutcába, elérnék a parkot. A parkban leülnének egy padra. A pad előtt ivókút csobogna. Szomjas, de nem inna. A zöld vagy kék szemű megérintené a vállát, érezné az izgatott tenyér melegét. Elvesztené kételyeit, bizonytalanságát, a tenyér azt parancsolná, hogy álljon fel, és kövesse. És ő felállna, és követné, pedig egymás mellett csikorognának a kavicson. Mégis úgy érezné, követi. A teret régi házak szorítanák gyűrűbe, nem túlságosan magas házak, homlokzatukon elfeketedett stukkóval, a kapuboltozatokat hátukon egyensúlyozó meztelen istenekkel. A zöld vagy kék szemű kinyitna egy kaput. Hosszú folyosóra jutnának, a folyosó végén csigalépcső kanyarogna a magasba. Elindulnának a csigalépcsőn fölfelé. Névtelen ajtók következnének. Hol jobbról, hol balról. Ők mennének egyre feljebb. Futó kételye támadna, de a tenyér vezetné. Aztán ajtók sem következnének már, csak a csigalépcső betonfokai, egyre magasabbra. A padlásig. A zöld szemű vagy kék szemű nyitná ki a vasajtót. Szűk manzárdszobába kerülnének, a ferde ablak előtt függöny lógna, s a függöny mögött mintha ott állna a sötét árny. A függöny előtt vaságy. A sarokban bádoglavór a mosdáshoz. A szekrény tükre két vetkező alakot mutatna. A szekrénytől az ágyig két reccsenés a hajópadlón. Az ágy sodronyai rövid zenét hallatnának. Intene a tenyér. A szekrénytől az ágyig két reccsenés a hajópadlón, újra zenélne a sodrony, most már a kettős súly alatt. Keze elindulna a takaró alatt kirajzolódó váll felé. Szeme lassan lecsukódna, egészen közel húzná magához a kék szeműt vagy zöld szeműt, éreznék egymás leheletét. Megcsókolná. A száját. De mintha valami keserű és hideg tárgyat érintene. Kinyitná a szemét. Látná a függöny mögül kilépő alakot, a fölébe hajoló ragyás arcot, a magasra kopaszodott homlokot, de már nem is akarna belátni a foncsorozott szemüveg mögé. Tudná, ez az egyetlen megoldás. És akkor dördülne végre a szájába irányított fegyver. Reggel fekete zászlókat lengetne a szél a fehér palotán. És kegyeletes megrendüléssel venné hírül a világ, ha ilyen könnyű lenne meghalni. Ha ilyen végleges célhoz vezethetné bűntudata. De ott mennek, egyik a másik nyomában. A rózsaszín fény már átfordult az ereszeken, lassan csorog az elgyötört épületek falain. Kelet felől. Az ablakban kialszik a viaszos papírernyő meleg fénye. Hajnali misére nyitnak a templomok. A portás elhúzza a forgóajtó reteszét, szürkül a búzakék szőnyeg. Locsolókocsi dübörög az üres úttesten, bepermetezi az éjszakát. Úttá szélesedett az ösvény. Összegördülnek a vízcseppek, kis patakok indulnak a csatornák rései felé. A szennyes víz becsorog a város alá. Végre megállok. Zsebemből előveszem a cigarettát, és rágyújtok. Már nem is nagyon hallom a léptek csattogását a hátam mögött. Hozzászoktunk egymáshoz. Összeszoktunk. Beér. Az arcomba pillant. A kerek koponyán hosszúra növesztett szőke haj, mélyen ülő világos szemek. Megy tovább. Ha indulnék, most én kerülnék az ő nyomába. S talán elvezetne valahova. Nem tudom, merre járunk ebben az idegen városban. Szeretnék rátalálni a visszafelé vezető útra, de már nem félek a mellékutaktól sem, a következő éjszakáig kivilágít minden sikátort, bugyrot, parkot a fény. És a mellékutak is visszavezetnek. Indulok. Most én követem. Megjegyezhetem, elraktározhatom a hátát. Csontos vállak a világoskék pulóver alatt. Csípője azonban széles. Járás közben enyhén ringatja. Ezt nem akarom látni. Elfordulnék. Befordulnék valahová, már nem tudna felvezetni a keskeny csigalépcsőn. A manzárdszobába már besütne a nap, óvatos sárga háromszöget rajzolna az üres falra, megérintené a bádoglavór peremét. Egy teherautóról vasrekeszeket pakolnak a járda szélére, a rekeszekben tejesüvegek csörrennek. Régi templom ékelődik a sima házak közé, a tölgyfa kapu tárva. Aktatáskás férfi jön, úgy tűnik el a kapu mögött, mintha ott lenne a hivatala. Most ezt a templomi hivatalnokot követem. A templom hűvös, homályos és magas. Végig a padsorok között, még nem gubbasztanak az öregasszonyok, három lépcső vezet az oltárhoz; homlokomon a szenteltvíz cseppjével; az apszist aranyozott rács választja el a hajótól. A rács és a lépcsők között gondosan sorba rakott, bársonnyal párnázott imazsámolyok, de a lépcsőre térdelek. Miatyánk, ki vagy a mennyekben. És vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert kísértés nélkül nem tudunk élni, a gonoszba belepusztulnánk. És ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól. A padsorok között hallom a léptek csattogását, közeledni a hátam felé. A tarkómban. Megfordulok, nem nézek rá. Elúszok fölötte, és beülök a padba. Megfordul. Mellém ül. Rám néz. Oda kell fordulnom. Nem tudom eldönteni most sem, kék vagy zöld szeme van-e, de nagyon világos a szeme. Reszkető könyörgés fátyolozza. Reszket a keze is, halványnak és csontosnak tűnik a régi tenyerek érintésétől bezsírosodott padon. Mosolyogni készül, amikor felállok, de a hátam mögött talán kínos vicsorgásba torzul ez az elkésett mosoly. A kapu előtt már a könnyű reggel. Párásan, vibráló fényekkel, az elkövetkező nap nehézkedésével, fullasztó melegével. Abba az irányba megyek, ahonnan jöttünk. A tejesüvegek rekeszeit már becipelték, kinyitott a bolt. Jó lenne tejet inni. Már autók sisteregnek a vizes úttesten, már fényben kirajzolódó, ellenfénytől megtört figurák húznak megszabott, megszokott céljaik felé. Az épület tetején még világít a légitársaság vörös neonreklámja. Bevilágítana a szobába, ha a szoba falán nem nyelné el a napfény. Ott az ágy. A paplan a földön. A fotel az ablak előtt, nyitott könyvem a párkányon. A rádió és a telefon. Lenn, az ablak alatt, csobog a fehér palota szökőkútja. Kopognak az őr léptei, fel s alá jár az őr. Lassan, unalmas méltósággal. Az ablakhoz lépnék, letekintenék az udvar négyszögére, az utcára. Ott állna a palota vaskerítése előtt, s a nyitott ablakok százai mögött egy felvillanó alakot keresne, becsapottan, megcsúfoltan, hiába. A kupola körül madarak vijjognak, felhúznak a tiszta égre, beleszárnyalnak, lecsapnak.