Homokpad^*

Azt kérdik, nem félek, nem unatkozom-e ott. Krakkóból repülök. Néhány órája még ingujjban ültünk a Ryneken, a kávéházi ernyő alatt. Minden egyedül töltött perc ajándék, nyereség, kegy. Hiszen annyi minden halmozódik össze, amit gondosan szét kell rakosgatni. Tudom, ez is lehetetlen. A tolmács levelezőlapot ír. Feketére égetett bőre sima. A tengerpartról jöttünk. Én sápadt vagyok. Felhős volt az ég, alacsonyra ereszkedett, a távolban már súrolta a hullámtalan víz hátát. Szerettem volna egyedül a tengert. „Ezekben a kosarakban nagyon jól lehet!” Aztán együtt néztük. Így nem volt megindító. A móló cölöplábai közt békanyálat paskolt a víz. Pedig tudom, a tenger megindító. Mindig szeretnék elérni valamit – ami nincs. A.-nak mesélem egy álmomat a kiszáradt erdőről. Bizonyos idő után zavarja az embert ez a sok én, ez az örökösen ismétlődő első személy. Azt mondja mondom A-nak: „Elindultam a kiszáradt fák között. Képzeljen el egy erdőt, amelyik tele van kiszáradt fákkal. Olyan széltől, víztől agyongyötört fák, liánra emlékeztetnek. Aljnövényzet sincs, a kúszók és a bokrok is kiszáradtak. Minden fekete: sűrű és áthatolhatatlan. Semmi más nem érdekel, csak az: miért száradnak ki ezek a fák? Nem tudok tájékozódni, csak a célt érzem, s ez megszabja az irányt. És úgy sejtem, egyszer majd vége szakad ennek a földet-eget beborító kiszikkadt világnak, kiérek a szélére. De egyszerűen elképzelhetetlen a széle. Nincsen széle. Legalább egy kis tisztásra! És akkor felnézhetnék az égre! De tisztás sincs. Csak bennem él a tisztásról alkotott elképzelésnek valamiféle halvány lenyomata. Elfogy az erőm. Leülök a szörnyű ágak alá. Tudom, ha nem megyek tovább, én is kiszikkadok; olyan leszek, mint ezek a fák. Még látom, még el tudom képzelni a tisztást, a tisztás fölött a nyílt eget, de nincs erőm tovább.” Nevezzük A.-nak, aki nem sejtheti, hogy ez az álommese csak azért kell, hogy elhallgathassam elhallgathassa azt a másikat, azt a lényegesebbet, amiről nem beszélhet beszélhetek; azt feleli, hogy ez egy nagyon szép nyilvánvaló álom, úgy véli, nincs szexuális tartalma, bár megeshet, hogy van. Néhány hét múlva újra találkozunk találkoznak. „Gondolkodtam az álmán” – mondja A. – „Van tisztás!” „Maga látta?” „Én láttam!” Itt kereng körülötte az elérhető elérhetetlen. Itt kereng körülöttem az elérhető elérhetetlen. A tolmács nehezen fogalmaz. Felnéz a levelezőlapról. „Az ott egy zsidó.” Ez a hang rontotta el a tengert is. Megtévesztően magas homlokával egy hájas hát felé int. „Honnan tudod?” „A tarkójukról megismerem őket!” „Ebben biztos vagy?” „Itt üzletelnek egész nap. Hogy be nem szakad a terpeszkedő picsájuk alatt a szék!” Krakkóból repülünk. A tavaszból hirtelen az őszbe. Pedig nyár van. Ez az utolsó estém Varsóban. Nem tudom, miért jut mindig eszembe. Tegnap levelet írtam G.-nek. Azt kérdeztem, adják-e még a Tangót, mert nagyon szeretném látni, újra. Elutaznék érte. Gondosan készülődöm, ahogy eseményre készülődünk. Borotválkozás, zuhany, a legszebb gombot tűzöm a mandzsettámba. Azóta már elajándékoztam. Pedig bizonyára értékes darab, a dédapám díszmagyarjáról. A dédapám volt az első zsidó, aki mandátumot szerzett a parlamentben. Állítólag. Ajándékozni nagyon szeretek. És a színházat is. A készülődést. Állok a tükör előtt, nézem az arcomat. Jó lenne egyszer valakinek a szemével. Varsóban olyan sok a hársfa. Pereg az eső. Hideg szél sodorja a virágait. Amikor felmegy a függöny, megfeledkezem a négy falról, ami körülvesz. Helyettem vannak ott a színpadon. Az arcokat borító púdermaszk alatt az én arcom. Most is szél, de kopasz ágakon, a sziget lecsupasztott fáin, az ereszeken, a ház résein. Egyedül a házban. Hatalmas, beporosodott szobák, hosszú, hideg folyosók, bizonytalan benyílók és zugok. Az előszobaszekrény tetején üvegszemű sas. Röptében tömték ki. Kitárt szárnya és a mennyezet barna gerendái közé hálót szőnek a pókok. Mániákusan takarítok. Lefekvés előtt felszerelem az egérfogót egy darabka sajtocskával. Az emeleten még a nyáron nyitva hagyták a zsalugátert a háziak. Minden futam szél meglengeti. Nyikorogva tárul kifelé, nekipuffan a falnak, nyögve visszapattan. Se a kutya. Se autók. Nyikorgás, nyögés. Három sort aláhúzok. „A gyermek álmából megtudjuk, hogy az álommunka célja az alvást zavaró lelki ingernek vágyteljesülés útján való elhárítása.” A szellem is valami ilyesmi. Elhárító álom. Reggelre mindig van a fogóban egér. Akkor csapódik a nyakukra, amikor a sajt szélét elkapnák hegyes pofájukkal. Haláluk kimerevíti mohóságukat. Néha a vérük is szétfreccsen a konyha kockás kövén. Kiáltásaimat, magamba beszéléseimet senki nem hallja. Legalább nem kell szégyenkeznem. Hajnalban kelek. A tejet a két ablak közé teszi a lány. A kút kiszáradt. A kertek alatt csörtetek vízért, két vödörrel. A csap itt villanymotorral működik. Itt nem találkozom senkivel. Nem történik semmi. A postát a küszöbre helyezik, követ a levelekre, hogy ne repítse el a szél. Nem tudom, hogy miért szeretném látni Artúrt, a nagybácsit, Stomilt, és a többieket. És Edek! Talán már engem is felkértek a táncra, és Edek rögvest belép a lábam közé. Szöveg nélkül mozognak a szemem előtt. Gyorsan sötétedik már. A gerendákon sárga fény sistereg. Artúr rendet akar. Mániákusan rendet. Eugéniusz nagybácsi a létra tetején áll, egy drapéria ráncaiból különböző ruhadarabokat piszkál elő és adogat le Artúrnak. Minden vastagon poros. Artúr szónokol. Talán éppen a rendről beszél. Nem hallom. Csak látom: szórakozottan adogatja vissza a rongyokat. És Eugéniusz nagybácsi oda gyömöszöli, ahol voltak. A rendrakás forradalmi ideológiája és gyakorlata, párhuzamosan. Füstölög a por. Valaki benéz az ablakon. Eloltom a villanyt. A csupasz kertben sávokat, mezőket rajzol a hold. Nem attól félek, hogy benéz valaki, hanem attól, hogy benézhet. Elfüggönyözhetném. A saját bűneim néznek így vissza rám? Vagy a mások bűnei? A holdfény reszket a fehér falak között. Elalszom. Egy patakhídon kell átmennem. Mögötte várhegy magasodik. A többiek is arra mennek. Közvetlenül előttem egy nő, aki nem tartozik a társasághoz. Rálépek a pallóra, megcsúszik a lábam. És belebillenek a mederbe. Kihúzom a lábam, megyek tovább. Beérek a városba, valami üzletsor elé. Az üzletsor előtt kanyarog a villamos. Tudom, el kéne érnem ezt a villamost. Éppen elérem. A villamos sebességével vágtat az Édesség-bolt. A kirakat betonperemén egyensúlyozva – utazunk. Az üveg mögött kövér asszonyság húzogatja a csillogó kávéfőző karjait. Én bólintok, a kirakatba helyezett zselére mutatok, majd az ujjammal a levegőbe írom, hogy SZÓDA. Megkapom a szódát, ízetlen. Az utazás beletűnik az üres mezőbe. Állok. Körülöttem elszórt családi házak. A poros nyárfákat fújja a szél. Ahonnan a szél fúj, ott van a Duna, de nem látni. Nagyon meredeken emelkedik az út. Ennek a nagyon meredeken emelkedő útnak az egyik oldalán emeletes házon dolgoznak; tetején májusfa lobog. A másik oldalon: ötvenes évek stílusában épült bérkaszárnya. Egyszer csak repülő jön, és háromszor kört durrant, vagy lő bele a porba. Azt mondják, hogy ez jelölte ki a községeket, de nem ezt, hanem három szomszédos községet. Erre az elszórt házakban méltatlankodni kezdenek, és a tüntetés jeleként harsogóra erősítik a rádiókat. Azért dühöngenek a lakók, mert ha nem jelölik ki őket, akkor nincs községfejlesztési alap és nincs út. „De hiszen itt van ez a jó út!” Nem is olyan jó. Ütött-kopott, foltozott az egész. Elindulok fölfelé. Felnézek a bérkaszárnyára. Ez már az emelkedő csúcsán van. Egészen kicsi, ovális ablakban kopasz férfi ül, és varr valamit az ölében. Mosolyogva szól le hozzám: „Jó napot, magányos fiatalember!” De én hátat fordítok neki, és nem válaszolok. Az utca tele van hársfával. A lombok rezgő csöndjében öreg házaspár jön. Megnéznek. Az öregasszony szól a férfinak, hogy az hívjon fel magukhoz. Azt mondja, nagyon hasonlítok valakihez; és vigyorogva bemutatkozik: „Tóth Árpádné vagyok.” Szűk folyosón várakozom később. Amikor türelmetlenkedni kezdenék, megjelennek az üveges ajtó mögött, és azt mondják, meg akartak hívni ebédre, mert annyi van, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, de közben sajnos vendégük érkezett. Tudom-e, hogy kicsoda? Nem. „Jókai József” – mondja büszkén az öregasszony. Én nem tudom, hogy ki ez a Jókai József, csak azt, hogy el kell mennem ebéd nélkül. Felébredek. Délelőtt süt a nap. A bokor az utolsó levelét őrzi, és éppen a csúcsán. „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségtek van.” Mit akarhat ezzel? Kikeresem a három aláhúzott sort. Papírt tolok magam elé. Kinn nyüszít a kutya. A bokor tetején már nincsen ott az utolsó levél. Két napja vesztette el. Csak a nap süt ugyanúgy. Szerettem volna látni, ahogy elröppen, de minden észrevétlenül. Észrevétlenül kerülnek le a drámák a színpadokról. A golyóstoll futni kezd a papíron. Freud írja, hogy az álom, amely néha olyan fárasztónak tűnik, nem más, mint védelmi rendszer; az álom szimbolikája az ébrenlét konkrétságától védi meg a tudatot. Mintha ez a védekező mechanizmus működne a történelemben is. Jézus totális szándékát államvallássá tenni annyi, mint kifordítani eredeti szándékaiból. A kereszténység már nem arra szolgál, hogy az európai emberiség gondolkodását eltérítse a racionalizmus, a célszerűség, a kauzalitás útjairól, hanem éppen arra, hogy szabad teret engedjen ezeknek. És mégis. Mint az álom, megvédi, hogy teljesen áldozatává legyen. Krisztusnak, a megváltónak az eljövetele – univerzális vágykielégítés, amellyel leépíthető vagy kordába szorítható az egyénben mozgó transzcendentális utáni vágy, s a fennmaradt energia átterelhető a civilizáció megszülésébe. Jézus tanításai csupán alapul szolgáltak egy szellemi védekező mechanizmus kiépítéséhez, amely éppen ezekkel a tanításokkal ellentétes gyakorlati, történelmi tendenciákat volt hivatva világra segíteni. Amint felborul az anyag és az ellenanyag természetes egyensúlya… Megakad. Azt kérdezi magától, milyen egyensúly az, amelyben az anyag mindig erősebb az ellenanyagnál? Ül a széken, itt. A szék bal oldalán gubbaszt mindaz, ami megtörténik. A szék jobb oldalán az ábrándok, álmok. Összecsapnak. Egyensúlyuk ez a szék. Talán ez a gondolatmenet is eltérítő védelem, játék a szavakkal, marhaság. És ilyen marhaságokat kell kigondolnia ahhoz, hogy ülve maradhasson, itt a széken. Jó. Folytassuk. Az ábrándok, a sosem látott tisztások nagyon lényegesek. Váratlanul megsüketül. Belülről cseng a füle. A történelem realitása (valóság) fel fogja használni ezt a szellemi realitást (ábrándkép), de mivel nem azonos vele, soha nem úgy használja fel, ahogy az önmagát elképzelte. A szellem a valóság pozitív és negatív pólusán elhelyezkedő végletrendszer, puha burka, álma a valóságnak, kifejezője úgy, hogy nem lényege, s e kétes kifeszítettségből következik, hogy a valóság többféle módon fel tudja használni. A jézusi szelídség és szeretet tanának is vannak olyan tételei, amelyek könnyedén alkalmazhatók voltak a középkori inkvizíciós egyház számára. „…a polyvát pedig megégeté olthatatlan tűzzel.” „…mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” „Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.” Mintha a felszólítások mögött mindig egy kérdés lapulna, s a kérdések alján egy felszólítás. Minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával lehet meghatározni. „Nem félsz, nem unatkozol ott egyedül?” Ez a kérdés kedves, de nevetséges. B. megbicsaklik, nem ezt akarta kérdezni. „Ugye téged nagyon sokan szeretnek?” Szerettem volna válaszolni valamit, de tiltakozni is. Az elhárító mondat belebonyolít a magyarázkodásba. És így már nem érvényes. Ezek elmondhatatlan dolgok. Nyolc év történetét kéne ismerned, pillanatról pillanatra, az egészet. Nyolc évvel ezelőtt bizonyára féltem volna itt. De ki beszél a félelemről? Nem. Talán huszonnyolc év történetét. A lányt, aki a két ablak közé teszi a tejet. A csapnál sincs senki. És ez jó. Ha bemegy bemegyek a városba, mégis sokat fecsegek fecseg. Mintha ezt az elmondhatatlant akarná leplezni, és pótolni az elleplezett helyén tátongó néma űrt. Minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával. A sokat egyenlő a semmivel, a sokan egyenlő a senkivel. A szeretet pedig csak látszat. Aki járatos a bűnben, a romlottságban, a hazugságban, az szeretetreméltóbb, mert jobban eligazodik az érzelmek zűrzavarában, mint az, aki erényt, tisztaságot és igazságot hirdet, és nincs fogalma a zűrzavarról, amelyet puszta létével felidézett. „Akkor hát szeretet nem is létezik?” – kérdezi ingerülten A. De erre nem tudok válaszolni. A szeretet: elnevezés. Igaz, a romok alatt csak ez maradt. De a szót nem lenne szabad kimondani! Szeretet. Jézus. A zúgás kiállt. Folytatom. Ha elgondolkozunk ezen a többféle felhasználhatóságon, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a szellemi alkotás részei és egésze alkalmazhatók ugyan más történelmi időben mint citátum, tehát mint a múlt tapasztalatainak általánossága, vagy mint egy ellentétes tendencia felpeckelésére szolgáló ideológiai kényszer, de a történelem valóságos mozgását ez semmiképpen nem fogja megmagyarázni. Csak magyarázatunk segédanyaga lehet. A szellem a racionálissal párhuzamosan rétegződő irracionalitás, védelmi rendszer, eleven vonatkozásai csak azzal vannak, amit megvéd. Vége. A kutya már nem vonít. Ha igaz lenne, hogy a szellem mozgása vágykielégítés, akkor most olyan nyugodtnak és álmosnak kéne lennem, mint szeretkezés után. Igaz, akkor sem vagyok álmos: tompán ül egy fotelban, egy széken, egy szőnyegen és gondolkodik szomorú dolgokról, nagyon világosan. Már nem állítom fel a csapdát, az egerek szabadon garázdálkodnak. Vinnyogva üzekednek, ami elég meglepő. A mustárospoharat nem sajnálom odavágni. Egy Chopin zongorafutam ütemére surrannak a kredenc alá. Azt mondják, Richter zongorajátéka megszelídült. A hangversenyt a konyhában hallgatom. Na, persze. Feltöltődött valamivel, aminek a hiánya annyira kínozta. Talán igaz, hogy a művész nemcsak él, védekezik is a saját élete ellen. Az átlátással. Ez talán másoknak is segít. Ennyi a szeretet. Ha egyszer elindul a gondolat valahová, akkor nehéz megakasztani. De művészetről gondolkodni elég mocskos dolog. Elég már! Nár. NÁRCISZ. A királyfi. Nem királyfi. „Nárcisz (Narcissus), nárcisz I. Nárcisz 1. az ókori görög mitológiában szereplő szép ifjú, aki a víz tükrében meglátta saját arcát, és beleszeretett önmagába. 2. átv. saját szépségében tetszelgő, önmagába szerelmes, nemileg eltévelyedett ember II. nárcisz növ. szépvirágú növényfajta.” A királyfinak nincsen tükre. A közepes nagyságú pocsolya egyetlen terpeszbe befogható, vagy átléphető éppen. A királyfi a pocsolyába néz, látják. Így szól a királyné a királyhoz: „Felséges uram, aggódom Nárciszért. Nem kéne odaküldeni a főpapot?” A királyné tudja a választ. „Nárcisz a vérem, esze ép, vágya kemény.” Szólíttassék el Nárcissza hercegkisasszony a tükre mellől, és siessen Nárciszhoz. Nárcissza néz a tükrébe, de Nárcisz néz vissza rá. A könnyű kelme alatt minden Nárciszé lesz. Nárcissza öle fénylő fekete bársony, Nárcissza hasa frissen sült cipó, rubincsillag a melle. Ha egyszer végigsimítja a bársonyt, ha egyszer feltöri a cipót, ha egyszer leszakítja a csillagot Nárcisz! A fésű minden sercenése Nárciszért, a rizspor minden szemcséje Nárciszért, a szamarak teje, a szüzek vére Nárciszért csobog be a kádba. De a pocsolya minden. A pocsolya tenger. Sima vizén átütnek a sárrögök. A hegyek ezek. A szigetek. Belebólintanak a fák, repülnek a hátán a felhők. Csipkés szélű határai között kifeszül a töltés árnya. Ott robognak rajta a tarackok, a harci szekerek. Valahová. És amit nem lát a tengerben, hiába nézi, a hegyekben, hiába járja, a felhőkben, hiába repül álmában velük, az arca, a tulajdon arca is ott van hegyek, erdők, tarackok, rögök, tengerek, árnyak, tükröződések között. „Pillants reám Nárcisz gyémánt szemeddel, itt vagyok!” „Nézz a pocsolyába, ott vagy!” A minden ebben a síkban. És onnan, alóla, a mélyből lökődnek a pocsolya felszínére a mozdulatok. Négy kéz, négy láb. De minden ebben az egy síkban: Nárcisz kemény vágya, Nárcissza ölén eltompul a fekete bársony (mit az szőrénél visszasimogattak), Nárcissza hasán feltört a cipó, és a rubincsillag, amint lehullik, látja ott a pocsolyában Nárcisz. Csak még a hegyeket is, a sárrögöt, a fákat, a tengert, a felhőt, s egy hosszú, borzalmas pillanatra, saját tulajdon arcán a felfénylő napot. A pocsolya minden. „Küldjétek hozzá a főpapot!” Üres a trón, a király és a királynő halott. Szól a halott anya szintén: „Megfázol itt. Elzsibbad a lábod így fiam…” „Tudom anyám, szégyellem.” Felmordul a főpap: „Te a tengerben tükröződj!” De Nárcisz ott marad. Nem szól, csak tudja: a tenger az embernek túl nagy tükör. Ugat a kutya. Nem az enyém, csak hozzám szegődött. Most már rendszeresen enni kell adnom neki. Gazdája, ott a villanymotoros csapnál, azt mondja, hogy le fogja lövetni, mert így nem veszi semmi hasznát. A kutyát is belém vetett bizodalma fogja megölni. De hiába kergetem el. S.-né megáll az ajtóban, karján kosár. „Szedtem egy kis csipkebogyót. Nem kér? Ingyen adom. Nagyon jó, teának.” Ősszel száradtak ki a kutak. Nagyon leapadt a Duna. A meder ugyanazt tárta fel, mint az áradás. Az emberi élet maradékát, mocskát. Rozsdás fémeket, dobozokat, ugyanolyan köveket, megnyúlt óvszereket, agyoncsapott macskát, elmoszatosodott papírt. Új térképet rajzolt magának. Szigetekkel, holtágakkal. A pillanat térképe ez. Nekem sem fontos. Velem szemben, egy domború homokpadon, oszlófélben levő haltetem. Szeretne átlábolni oda valahogy. És talán eltemetni. Azóta már leesett a hó. Az ablakot reggelre elfüggönyzi a jégvirág. G. is válaszolt: „Nem, a Tangó már nincs műsoron. Varsóban most sokkal butább játékokat játszanak. De kíváncsi vagyok, hogyan reagálna Grotowskira. Nem tudom, Maga mennyire racionalista.”