Élveboncolás^*

A modell a paraván mögé vonul. Kilép a szoknyájából, átbújik a blúzán, leveti melltartóját, lehúzza bugyiját. Kijön. Az íróasztal és a hintaszék között megáll.

Lábán kitaposott mokasszin, nyakában olcsó medália. Még nem határozták meg a pózt; esetlen. A szórt fény nem ad kontrasztokat; minden jól látszik a testen. A nadrág és a melltartó alatt negatív lenyomatot hagyott a napfény. Hasán vakbélműtét stigmája. Ágyékán ritkás a szőrzet. Melle erősen szétáll, de lagymatag. A keze vörös és puffadt. Feneke lompos. Lábfejét szégyelli, mégis le kell löknie a cipőjét. Lúdtalpas. Mindkét sarkán bütyök.

A csúnyaság és a szépség kategóriái nem vonatkoztathatók rá. Nyers. Csak a medália meghatározható a mellei között, mert az anyag. A test védtelen és esendő. Létező. De az a kacat, az létezőbb nála. Le kell vennie. Legyen teljesen mezítelen.

Barátom, S. beállítja a modellt. Megkeresi a legelőnytelenebb pózt. Ugyanígy megkereshető lenne a legelőnyösebb.

De ez már nem a modell és nem az én realitásom. Ez a póz a festőé, barátomé.

Engem az a néhány pillanat izgat. A senki földje a felöltözöttség és a mezítelenség pózai között. A már nem és a még nem – a között. A történelem vibráló holtpontjai. Csak a póztalanság ritka pillanatai szolgáltatnak némi bizonyosságot az egyetemes bizonytalanságban. Talán.

Most rólam van szó; a bizonytalanság egyetemességének érzetéből kínos, mindent átható bizalmatlanság következik. Emberek, tárgyak, jelenségek iránt.

Emberek, tárgyak és jelenségek értelmezését keresve, tapogatózva valamiféle magyarázat után – a részletek többféle, logikailag egyaránt helyes meghatározásához jutok. De milyen meghatározás az, aminek ha ellenkezője nem is, de variációi számtalanul bizonyíthatók? Ha kellő szigorral figyelem saját észleléseimet, s ha ezt a viszonylag tág értelmi-érzelmi tartományt összevetem a leírt részlettel, kiderül a leírás esetlegessége – a torzítás.

A modell nem a paraván mögé vonul. Ebben a műteremben nincs paraván.

Vetkőzése? Bizonyára a jellegzetesen árnyalt mozdulatok sorozata; egy meghatározott fizikai és lelki működés pillanatnyi végeredményei. Semmit nem tudok róla. A megkülönböztető jegyeket nem ismerem. A modellt is mindössze tíz perce. Leírásom tehát nem más, mint a vetkőzés folyamatának hiányos ismereteken alapuló szűkkeblű általánosítása.

De ha ismerném is a modellt! Nem emelhetem ki a modellség általánosságából. Ha a megismeréssel kezdeném? Ha ismereteimet egy határon túl még bővítem – hol ez a határ? –, megszűnik modellnek lenni. Akkor túllép a leírhatóság határain – valakivé válna számomra is; azzá, aki. Ha kitalálnám azt, amit nem tudok? A kitalációval helyettesített ismeret szintén kiemelés lenne, általánosítás.

Úgy látszik, hiába rugódzom. Tények helyett: marad a séma.

De a torzítás tényei is tények.

A modell nem szoknyában és blúzban volt, hanem ujjatlan nyári ruhában. Stiláris okokból változtattam a valóságon. Úgy gondoltam, hogy a kilép, átbújik, leveti, lehúzza állítmányokkal – a cselekvés azonosságaira és különbségeire utaló ritmust kölcsönzök a mondatnak. A második mondat ritmusáról lévén szó, ez nagyon fontosnak tűnt.

És a meztelen modell nem az íróasztal és a hintaszék között áll. Az adott műteremben van íróasztal is, hintaszék is, de a hintaszék pillanatnyilag nem ott. Utólagosan rendeztem így a képet. Úgy véltem, e tárgyak között tapinthatóbbá válik a test. Mert eredeti célom, ha volt, annak a gondolatnak az érzékeltetése lett volna, hogy a meztelen emberi test és a környezet tárgyi elemeinek diszharmóniája – az embercentrikus gondolkodásban – tragikusnak tűnő felismeréshez vezet: a tárgy állandóbb, stabilabb a világban, mint az élő test. Támadhatatlanabb, leírhatóbb.

A meztelen test, a tárgyi világ ráaggatott elemeivel, rugalmas folytatásaival, elmossa ezt a diszharmóniát, megteremti az átmenetet a két világ között, a sebezhetetlenség érzetét kelti. „Nem jut eszünkbe többé, hogy szembeállítsuk a burkolat merev tehetetlenségét a beburkolt test élő hajlékonyságával” – így szól erről Bergson. A meztelen test sebezhetősége, tragédiája a szabad természeti környezetben talán nem lenne feltűnő. Csak itt, az íróasztal és a hintaszék között. A hintaszéket tehát szimbólumnak szántam – a stabil íróasztal labilis párjának.

Elindulok újra, megpróbálom pontosabban visszaidézni a képet.

„Levessem a cipőmet?” – kérdezte. A csend nyilvánvalóvá tette: le kell vetnie. Elpirult, a műterem sarkába rúgta a cipőket. Most már csak a medália függött idegen testként a nyakán. Eltelt néhány másodperc. Eltűnt a pirulása, és nem gyömöszölte már sután a lábfejét: egyiket a másikkal. De nem a műterem sarkába rúgta a cipőket. Ezt a tényt most találtam ki, mert nem emlékszem, hogy lehajolt volna. Akkor hogyan vette le? Egyszerűen kiléphetett belőle. De akkor hogyan került a cipő a kályha mellé? Nem került a kályha mellé.

Igen. Még nem az íróasztal előtt állt, amikor megkérdezte: „Levessem a cipőmet?” – akkor a pataki iskola falára készített sgrafitto nagy vázlata alatt állt. És elpirult. Nem válaszolt senki. Kilépett a cipőjéből. Egyik lábfejét a másikkal gyömöszölte. „Tyúkszem van a lábamon” – mondta. Barátom, S. szeme sarkát figyelmesen összecsippentve ennyit válaszolt: „Másnak is van” – és mutatta, arra menjen. A modell engedelmesen és tétován megállt az íróasztal előtt.

Én akkor arra vártam, mi lesz a medáliával. A cipők ott maradtak, rendesen párba állítva, a pataki sgrafitto vázlata alatt. Ez majdnem bizonytalan. A medáliát a hátára dobta, de nem vette le. Ezzel fejezte be a vetkőzést, s ha emlékezetem nem csal, akkor rövidesen megkapta a pózt. Nekem pedig eszembe jutott ez az egész, a tárgyak és az emberi test viszonyáról. De talán később.

Íróasztal a cipő helyett, hintaszék a medália helyett – mondom most. Ez túl szép és túl logikus lenne ahhoz, hogy igaz lehessen.

Nem műtötték a hasán. Azt kéne mondani, hogy a vakbélműtétet azért találtam ki, mert ízléstelennek tartottam leírni: a modell derekán látszik a bugyi gumijának a nyoma. De nem tudom, hogy látszott-e. Általában látszik. A vakbéloperáció szépen fogalmazott stigmája a kép nyerseségét volt hivatva hangsúlyozni. De a bugyi gumijának nyoma és a vakbélműtét nélkül is elég nyers a kép. A lúdtalp igaz. A két bütyköt a sarkára: kitaláltam. Ő tyúkszemet mondott, de a lábujja bütykös volt. Indok után nyomozva most úgy vélem: ő azért mondott tyúkszemet bütyök helyett, mert az előbbit finomabbnak vélte az utóbbinál; én pedig azért toltam a lábujjáról a sarkára azokat a bütyköket, mert el akartam kerülni a (láb, lábujj) szóismétlést. Az átlátszó finomkodás (nála) és a görcsös ragaszkodás egyfajta konzervatívnak nevezhető stíluseszményhez (nálam) az igazság rovására ment.

Számomra is meglepő: ilyen csekély fontosságú cél megközelítése a valóságnak milyen eltorzításához vezet! És a felsorolás folytatható. De ahogy a valóságnak, úgy a valóság eltorzításának is csak részleteit tudjuk feltárni.

A célzatosan elferdített tények mögött újabb és újabb torzítások majompofái vigyorognak.

Ezt írtam: ágyékán ritkás a szőrzet. Kijelenthetem: a modell ágyékán nem ritkás a szőrzet.

Amikor előjött a hevenyészett paraván – a műterem egyik ajtajának kitárt szárnyához támasztott, ún. vakkeretre feszített vászon – mögül, azonnal meglepett szeméremdombjának nagyságával. Leírásomban erről nem szóltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a modell szeméremdombjának nagysága lényegesen elüt-e az átlagostól. Úgy tűnt: nagyobb. De ebben nem vagyok biztos. Ezért a hiányzó bizonyosságot kitalált bizonyossággal lepleztem. Kezének vörösségére, puffadtságára nem emlékszem. Egyáltalában nem emlékszem a kezére.

Igyekszem visszaemlékezni.

Amikor a műterembe lépett, és leült néhány méternyi (körülbelül másfél, de lehet több is, kevesebb is) távolságra tőlem a dobogóra, megkínáltam cigarettával. Tehát emlékeznem kell a kezére, hiszen nyújtottam felé a cigarettát. És ő? Elfogadta? Rágyújtott? Nem emlékszem.

Tüzet bizonyára nem adtam. Ha adtam volna, emlékeznem kéne egy közelire az arcáról. Felállok, végighúzom a gyufát a skatulya foszforos felületén, közel hajlok a tűzzel. Nem álltam föl, nem húztam végig a gyufát a skatulya foszforos felületén, nem hajoltam hozzá a tűzzel. Egyetlen közeli képem sincs az arcáról. Nem adtam tüzet.

Beléptétől pózba merevedéséig ott ültem a dobogón. Illetve egyszer felálltam. Az érdekes arcú lány rajztáblája lecsúszott a bakról, felemeltem. A tábla leverte azt a fémdobozt is, amiben a grafitot, szenet tartja. Azt hiszem, a táblát ő emelte föl, a dobozt én.

Következésképpen az sem igaz, hogy barátom, S. készül a modellt festeni. Tanítványainak állította pózba. Két fiú, és az érdekes arcú lány.

Megkínáltam cigarettával. Ha tüzet nem adtam is, a modell rágyújthatott a saját öngyújtójával, a saját gyufájával. Mintha táska nem lett volna nála. Visszaküldöm megjelenésének helyére, a nyitott ajtószárny elé, ahová S. odatámasztja majd a vakkeretbe foglalt vásznat, amit később paravánnak nevezek. Ott áll, de így sem tudom eldönteni, hogy volt-e a kezében retikül, szatyor, vagy valami, amit a nők magukkal hordanak. Az ujjatlan, agyonmosott kartonruhából előbukkanó vállra emlékszem: gömbölyű. A kezére nem emlékszem. A bemutatkozás elmaradt, nem fogtam meg a kezét. Tüzet nem adtam. Nem látom a jellegzetes vagy jellegtelen kézmozdulattal tartott cigarettát. Bizonyára nem dohányzik. El sem fogadta a cigarettát, amikor kínáltam. Egyetlen felidézhető csuklómozgás: hátradobja a medáliát. A tényt rögzítettem csak. Könnyelmű vállalkozás egy ismeretlen kézről ítéletet mondani. Lehetséges azonban, hogy mégsem tévedtem; keze valóban vöröses és puffadt. A lába ilyen. Vastag boka, erős, kivörösödött lábszárak. Halvány combok, lesült karok, mintha mindig ebben a színehagyott, ujjatlan kartonruhában járna.

Tehát: kétrészes fürdőruhában vett napfürdőnek nyoma sincs. Sőt, ellenkezőleg. A napfény csak lomposan esetleges nyomokat hagyott a bőrén. A nadrág és a melltartó alatt negatív lenyomatot hagyott a napfény. Ez nem más, mint kellemes stílusfordulat.

Végül: S. nem állítja be a modellt, beáll az magától. „Így jó lesz?” „Jó! Egy kicsit úgy!” „Így jó lesz?” „Jó.” A póz nem előnyös és nem előnytelen. Egyszerűen póz. Így kell állnia negyven percen át.

Ugyanígy megcáfolható a leírás csaknem minden mozzanata. És megcáfolható a cáfolat is.

A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.

A modell ismét megjelent az ajtóban. Kulcs van a kezében, karikán.