Klára asszony háza*– Tulajdonképpen, honnan jött maga? – Tulajdonképpen Mágocsról. Nem tetszik ott ismerősnek lenni? – Nem. Klára asszony a tükör előtt állt, olyan alacsony volt, hogy az álla nem is tükröződött az üvegen. Csak onnan fölfelé a ráncos felső ajak, amelyet még jobban előrenyomtak a hamis fogak, meg az eredeti alakjából kivetkőzött orr, a pontszerűen kicsi, barna színű, de merev tekintetű szem a gyűrődött és foltos arcban. A képbe, melynek hátteréül a fürdőszoba falának halványkék csempéi szolgáltak, belelógott még mindenféle; üvegcsék, dobozok, fogkefék és tégelyek kupakjai. Háta mögül egyenletes csikorgás hallatszott, a kőporba mártott rongy a kád zománcán. – Elkészítette a reggelit, Jutka? Jucika felegyenesedett, és előbb a válla, aztán a feje került a tükröződésbe, és olyan magas volt, hogy a homloka képét már nem tudta visszaverni az üveg. – Ide tessék figyelni – mondta, és mélyet sóhajtott. – Azt még el kell mondanom az elvtársnőnek, az egészet az elejétől, de annyit már most is el kell mondanom, hogy én egyáltalán nem voltam hibás, mert azt mondta, hogy elvesz. Olyan biztosra mondta, mint ahogy most itt vagyunk a fürdőszobában. Klára asszony megemelte rövid pilláit, hogy láthassa a barna és jámbor tekintetet az üvegen, de csak úgy mellékesen nézett oda, és nem hagyta abba a masszázst. – És az én kis Lacikám… A pillanatnyi szünetet kihasználva Klára asszony megszólalt: – A vőlegénye? Jucika eltűnt a tükörből, és a kád zománca ismét csikorogni kezdett. – Nem, a kisfiam… – Az is van? – Az én kis Lacikám így született… Majd el kell mondanom részletesen, hogyan volt… Csend lett, s ebből a csendből Klára asszony azt érzékelte, hogy Jucikát most keserű gondolatok foglalkoztatják, mert abbahagyta a kád súrolását is, de a feje nem jelent meg a tükörben, bizonyára úgy maradt, ahogy az emlékek meglepték, a kád előtt görnyedve. Klára asszony elkészült a pakolással. A vastag krém átmenetileg jótékony hatást gyakorolt arcára, betöltötte a ráncokat, és zománcosan fénylett, s ahogy nézte ezt az ismerős arcot (csupán egy pillanatra) kibillent lába alól a világ: „Ilyen leszek, ha meghalok?” Aztán visszatért minden, és még mindig csend volt, csak a szíve kalimpált rendetlenebbül. Ellépett a tükör elől, és könnyed mozdulattal, mely azt a lényt idézte, akiből ez a töpörödött test lett, összefogta hosszú szövetpongyoláját, és leült a vécé lezárt fedelére. Jucika felegyenesedett, de nem egészen, és közelebb lépett Klára asszonyhoz, és Klára asszony így jól láthatta, hogy Jucika szemét most befutotta a könny. – Mert én azt akarom… – mondta Jucika érzelmektől átfűtött, de tompa hangon –, mert én úgy szoktam, hogy mindent elmondok… Mert én azt akarom, hogy a nagyságos asszony mindent tudjon rólam… Klára asszony könnyedén megérintette a lány haját. – Ne sírjon, Jutka. Jucika hirtelen kiegyenesedett, és fejét hátravetve röviden felnevetett. – Én sírok? – De el van keseredve… látom – mondta Klára asszony. – Én, elkeseredve? Soha nem keseredtem én el… Csak azt akarom, hogy a nagyságos asszony mindent tudjon rólam… Jucika bedobta a kádba a rongyot. – Voltam én a DISZ-be is… – Igen? – Mágocson voltam DISZ-titkár. – Igen? – Igen. – Elkészítette a reggelit? – kérdezte ismét Klára asszony, és az arcához érintette törékeny ujjait, hogy megállapítsa, szárad-e már a pakolás. – Két hétig voltam DISZ-titkár Mágocson. – Igen? – Igen. Így volt. Azt is el kell majd mondanom, mert nem azért váltottak le… Nem mintha leváltottak volna… Csak közbejött az én Tiborom… – A vőlegénye? – Nem volt az nekem vőlegényem! Klára asszony megmozdult a vécé lezárt tetején. – Az előbb azt mondta – emelte fel hangját méltatlankodva. – Én? Dehogy mondtam… – De azt mondta, hogy… – Hát igen. Úgy, jóban voltunk az én Tiborommal, mert csak így kellett hívni, hogy Tibor. Egyszer azt mondtam neki, akkor már jóban voltunk úgy, azt mondtam neki: Tibikém. Tetszik tudni, mit csinált? Klára asszony kérdően felvonta a szemöldökét, és ettől a mozdulattól a száradó pakolás sima mezői megrepedeztek. – Pofon vágott. Ezt az egy pofont kaptam tőle – nevetett Jucika. – De miért? – csodálkozott Klára asszony. Jucika megrántotta a vállát. – Nem tudom. Csak nem szabadott máshogy szólítani az én Tiboromat – mondta, és ezzel visszahajolt a kád fölé, és folytatta a súrolást. Klára asszony ismét az arcához érintette az ujját, és szemügyre vette az előtte hajladozó lányt, felmérte a nagy, csontos vállakat, a széles csípőt, a piros papucscipőbe bújtatott formás lábakat. Pongyolája zsebéből cigarettát vett elő, a másik zsebből egy szipkát, és összeillesztette őket, és az ablakpárkányon heverő gyufával rágyújtott. Fújta a füstöt, és a cigarettafüst kellemes illata összekeveredett a Jucika ruháiból és testéből áradó szagokkal. Valami furcsa savanykás illat volt ez, ami tulajdonképpen ingerelte Klára asszonyt, de ő, mivel tudatos és bölcs ember lett, magának sem merte volna bevallani, hogy irtózik az emberi kipárolgásoknak ettől a fajtájától. Már irtózott fiatalabb korában is. Amióta kikerült a gazdag szülői házból, hevesen elutasította magától az irtózását, küzdött ellene, mert úgy érezte, hogy undora összeköti azokkal az emberekkel, tőkésekkel, polgárokkal és arisztokratákkal, akiknek köréből származott, akik felnevelték, és akiket – úgy tartotta – tudatosan megtagadott. És ahogy így csendesen mélázgatott, és körülvette magát a cigaretta füstjével, és közben a mániákusan súrolgató kemény csontú lányt nézegette, visszasüppedt abba a magányba, amelyben évek óta élt. Órák hosszat tudott így üldögélni, akár itt a fürdőszobában, akár dolgozószobájában a kedvenc fotelban az ablak előtt, ahonnan a füzekkel szegélyezett, mozdulatlannak tűnő folyóra lehetett látni. – Hagyja már – mondta Klára asszony kis idő múltán. De Jucika, mintha nem is hallotta volna, súrolta tovább a kádat, ügyetlenül, minden rendszer nélkül, hol itt, hol ott. – A művész úréknál… – kezdett újabb történetbe, és hangja tompán visszhangzott a kádban –, …mert ott is voltam két hónapig… Majd azt is el kell mondanom, hogyan ismerkedtem meg a művész úr feleségével… Nagyon adtak arra, hogy tiszta legyen a kád. A művész úr, mielőtt beleültettem a kádba, mindig vizsgálatot tartott… Az ujjával kapargatta, és egészen közel hajolt, és ha talált valamit, egy szőrszálat vagy egy kis foltocskát, akkor le kellett engedni a vizet, és kimosni, és újat engedni, és a művész úr csak harmincnyolc fokos vízben fürdött… Klára asszony most nem figyelt a lány szavaira. Gondolatai elmaradtak. Halkan felsóhajtott, és megrázta fehérősz hajtól keretezett fejét. – Hát így került el Mágocsról, szegénykém… – mondta. – De igaz is – folytatta Jucika –, egy kádnak mindig tisztának kell lennie… Még azt is megkövetelték, hogy délben is kimossam. – Mit? – A kádat. Klára asszony nem értette, miről van szó. És megérezte, hogy keményre száradt már arcán a pakolás. Felállt a lehajtott fedelű vécéről, és akkor a fürdőszoba ablakán behajolt egy tizenhét évesnél nem többnek látszó fiú, akinek homlokáról, orráról és álláról, a borotvát még nem látott szőrszálak közül éktelenül nagy és vörös pattanások meredeztek. – Csókolom, az anyuka kérdezteti, hogy nem tetszik-e akarni tojást, mert a tyúkok tegnap igencsak tojtak, és most már annyi a felesleges, hogy akár a falhoz is csaphatnánk belőle – mondta a fiú egy szuszra, és nevetett, de nem nézett Klára asszonyra, hanem egyenesen bele Jucika blúzának karöltőjébe, amely előrecsúszott, és így a hónalj alól kimeredő szőrpamacson túl még mindenfélét látni vélt. Jucika észre is vette ezt, felegyenesedett, és barna tekintete összekapcsolódott a fiatalember mohóságtól elfátyolozódott halványkék tekintetével. Klára asszony nem válaszolt azonnal, de hogy megtörje e tekintetjáték alatt beállt csendet, azt mondta: – Á, Jóska, nocsak… A fiú elvörösödött, és ettől még vörösebbé vált az arca, mert most még a vörös pattanások közötti halvány területek is azonosultak ékességeinek színével. – Majd reggeli után Jutka átmegy hozzátok – mondta Klára asszony, és elfordult, hogy a fiú ne lássa az arcára száradt maszkot. De nem is volt szükség erre, mert Jóska még egy rövid és lapos pillantást vetett Jucikára, aztán eltűnt az ablakból. Jucika utánanézett, és látta, hogy a fiú hatalmas ugrásokkal veti át magát a virágágyásokon, és eltűnik a kert lombjai között; aztán visszagörnyedt a kád fölé, és súrolta tovább, és célba vett minden foltocskát, és különösen egy tenyérnyi rozsdafolthoz tért vissza mindig előszeretettel. Klára asszony a mosdónál lemosta a pakolást, aztán megtörölte az arcát, és különböző tégelyekből kenőcsöt kenegetett rá, és a háta mögött még egyre hallatszottak a csikorgó hangok és Jucika szuszogása. – Ugyan, hagyja már… – mondta. – Most már rögtön kész leszek… – válaszolta Jucika a kádból. Klára asszony megrántotta a vállát, és kiment a fürdőszobából. – Én úgy szeretném, ha az elvtársnő nekem barátnőm lenne… – mondta Jucika, és kihörpintett egy csésze teát. Klára asszony elnevette magát, de zavarba jött. – Igen? – Én ám jól ismertem az elvtársnő férjét. Klára asszony kezében megbillent a vajas kenyér, és a tetejéről lecsurrant az asztal lapjára a méz. – A férjemet? Ismerné az én férjemet? – Mágocson volt a DISZ-szobában róla egy nagy kép. Ha egyedül voltam a szobában, akkor mindig megálltam a Zoltánka képe alatt, és majdnem sírtam. Klára asszony ajka megreszketett. – De honnan ismerhetné? Nem ismerheti. Zoltán negyvennégyben meghalt. – De tessék elhinni, ahogy álltam a kép előtt, még beszélgettem is vele. Azt mondtam: „Szeretnék olyan hős lenni, mint te voltál, Zoltánka.” Mert tegeződtünk. Ő erre azt válaszolta: „Csak éljél tisztán és becsületesen, lányom, és akkor hős leszel.” – Ilyesmit Zoltán soha nem mondott – válaszolta ingerülten Klára asszony, a tányérkára tette a vajas kenyerét, és lenyalta kezéről a mézet. Jucika elcsodálkozott. Tekintete visszacsapódott a tárgyakról és a falakról, mintha keresné, de nem találná sehol Klára asszony szavainak értelmét. Aztán levágott egy darab sajtot, és az egészet a szájába tömte. Klára asszony elszégyellte magát az ingerült hang miatt, és Jucikára mosolyogva, magyarázólag hozzáfűzte: – Zoltán sokkal racionálisabb elme volt – mondta –, sokszor beszélgettünk a hősiességről, és mindig kifejtette: „Nem hősi halottakra van szükség, hanem élőkre!” – És tessék mondani – Jucika szégyenlősen lehajtotta a fejét –, jó volt vele élni? Úgy egészen… Klára asszony elpirult. Pirulása kislányosan egyszerű volt, mégis öregesen vált pirossá az arca, széteső foltokban; elvette a sajt maradékát a tányérról, és levágta a héját. – Nem tetszik szeretni a héját? – Nem. – Tessék ideadni. Én nagyon szeretem. A művész úréknál mindig sok sajtot ettek, és mindig összegyűjtötték nekem a héját. De nem szerettem náluk lenni… Jucika ezúttal nem magyarázta el, miért nem szeretett a művész úréknál lenni, mert elfoglalta magát a reggelivel. Klára asszony pedig csak nézte a lányt, és érezte, hogy különös átalakuláson megy keresztül. Helyesebben ezt nem érezte, éppen azért, mert átalakult. Azt az öreges, magába forduló bölcsességet, amely már olyan régóta meghatározta életét, fiatalos, mondhatni gyerekes rácsodálkozás váltotta fel. Míg egyedül élt ebben a házban, s havonta kézhez kapta nem túl magas, de kiemelt állami kegydíját, s az emlékiratain, helyesebben tűzharcban elesett férje életrajzán dolgozgatott, számára egyszerűvé, befejezetté és véglegessé vált a világ. Ha foteljában ülve kitekintett az ablakon, nem láthatott mást, mint az évszakok ritmikus változásait, az időjárás ötletszerű játékait. Időjárás és évszakváltozás, hatvanévi tapasztalaton túl, már nem tűnik megmagyarázhatatlan eseménynek. A természet törvényszerűségei hatvanon túl már eggyé válnak az emberrel. Nem lázadt értelmetlenül, ha esett az eső, hiszen nem akart kirándulni menni, és tudomásul vette, ha szikrázóan sütött a nap, mert amúgy is tilos volt napra mennie. Most pedig elnézte Jucika csontos arcát, ritkás, gyűrűkbe csavart, seszínű haját, és nem sorolta be sehová, az emberiség semmiféle előre gyártott osztályába, rétegébe, típusába, csak nézte, és a kérdés ott motoszkált a fejében: „Jó volt vele élni? Úgy egészen…” Ez a kérdés egészen lefoglalta, és észre sem vette, hogy Jucika feláll és figyel. A tűzhely fölött a falban kopogni kezdett valami. Mint egy csöpögő csap. De erősebben. – Ez micsoda? – nézett rá ijedten Jucika. – Nem tudom – rándította meg a vállát Klára asszony. – Valami van a falban – mondta Jucika, és áthajolt a tűzhely fölött, hogy fülét a falra tapassza. A kopogás gyorsult és erősödött. – Fél tíz van – mondta Klára asszony. A kopogás hirtelen abbamaradt. – Pontosan fél tízkor szokott mindig kopogni… – mondta Klára asszony. – De micsoda? – kérdezte Jucika. – Nem tudom. Valami. Jucika visszaült az asztalhoz, kézbe vett egy pirítóst, hogy megkenje vajjal, de félúton abbamaradt a mozdulat, mintha várná, hogy ismét kopogjon a valami a falban. De nem kopogott. Klára asszony elmosolyodott. – Na, menjen át a tojásért, Jutka – mondta. Jucika felállt, de tekintetét még mindig a falra függesztette, közvetlenül a tűzhely fölé, ahol jól látszottak a tavalyi meg régebbi lekvárfőzések nyomai. Olyan ijedt csodálattal nézett, mintha elvarázsolt kastélyba tévedt volna. Klára asszony elnevette magát. – Na, menjen csak Jutka, a tojásért. Majd holnap hallhatja megint. Jucika az öregasszonyra kapta tekintetét. – Fél tízkor, pontosan – fűzte hozzá magyarázólag Klára asszony. – Ne tessék engem Jutkának hívni – mondta a lány ingerült hangon. – Úgy hívják, nem? – Jucikának tessék hívni. Klára asszony sértetten felhúzta a vállát. – Ezen nem múlik – válaszolta. Amikor a lány megfésülködött, szeplős arcát bepúderozta Klára asszony púderjával, és néhány csepp kölnit is szórt magára, hogy átmenjen a szomszédba a tojásokért, Klára asszony leszedte a konyhaasztalról a reggeli maradékát. Lassan, ügyetlenül tevékenykedett, annak az embernek a mozdulataival, akinek nem kell alkalmazkodnia senkihez és semmihez, akit nem hajt az idő. Elábrándozott: „Jucika… Ezen nem múlik. Jó volt mellette?” Észre sem vette, hogy közben elmosogatott.
Napi beosztása – mint azt később látni fogjuk – ekkor még nem zökkent ki a szokásos kerékvágásból. Fél tízkor, amikor a kopogás hallatszik a falból, szokta átlépni szobájának ajtaját, hogy kiterítse maga elé kéziratának lapjait, kivágásokat régi újságokból meg fényképeket, amelyek hozzásegítették az emlékezéshez. Most már háromnegyed tíz volt, de ennyit máskor is késett. Ha átjött a szomszédból Kalherné, a kéményseprő vállalat díjbeszedője, és elbeszélgettek, vagy posta érkezett, s a levél vagy a közlemény felett hosszasan elábrándozott. Klára asszony, bár alaptermészeténél fogva lusta volt és rendetlen, kitartóan törekedett rá, hogy életét a hatvanon túl is rendszerbe fogja, s ha nagy ritkán látogatói érkeztek, régi elvtársak és barátok, a beszélgetést mindig igyekezett olyan irányba terelni, hogy vendégei alkalmat szolgáltassanak a pontosságról és fegyelmezettségről alkotott nézeteinek kifejtésére. Beszélgetés Viczmándynéval (Rózsi)
– Újabban nem tudok éjszaka aludni. Átalszom a délelőttöt, aztán vége is a napnak… – Csak a fegyelem segít, kedvesem – mondja Klára asszony, és félrehajtja a fejét. – Én reggel hatkor felkelek, szétrakom az ágyneműt, hogy szellőzzön, megfőzőm a kávémat, itt a dolgozószobában kávézom, aztán rendet teszek a lakásban, megreggelizem, és pontban fél tízkor leülök dolgozni. – És mikor jut időd még a bevásárlásra is? Meg a főzésre? – Ó, kedvesem! Mindennek megvan az ideje. Fél egyig dolgozom, akkor kotyvasztok magamnak valamit, szundítok egy keveset, majd uzsonna után elmegyek bevásárolni. – Délután? – Miért ragaszkodnék a konvenciókhoz, ha ez így jobb nekem? – néz szembe Klára asszony vendégével, s ezekben a pillanatokban különbnek érzi magát mindenkinél. – És egyébként is – teszi hozzá – nem kell a háztartásból olyan nagy ügyet csinálni. Ez is intelligencia kérdése. Ismered Romsauer Mariskát?… No, kedvesem, ez a kitűnő asszony, Zoltán mondta így mindig szegény: belefullad a mosogatólébe. – Három gyereket nevelt. – Három gyereket? És én? – De ti mindig jobb anyagi helyzetben voltatok. Klára asszony megrázta a fejét. – Nem, kedvesem, nem. Intelligencia, fegyelem és pontosság kérdése az egész. Beszélgetés Romsauernéval (Mariska)
– Nem is merek az emberek szeme elé kerülni. Az én fiam, az én férjem fia, aki mindent nekünk köszönhet… És még egy csomagot sem küld. Még karácsonyra se. Tudod, Klára, unom én már az egészet. Úgy, ahogy van. Megöregedtünk. – Rajtam is csak, már amennyire lehet, a fegyelem segít, a pontosság, kedvesem – sóhajt Klára asszony, és félrehajtja a fejét. – Reggel hatkor felkelek, szétrakom az ágyneműt, hogy szellőzzön, megfőzöm a kávémat, itt a dolgozószobámban kávézom, aztán rendet rakok a lakásban, megreggelizem, és fél tízkor leülök dolgozni. – Sokszor elgondolkodom: bevásárolni? Főzés? Negyven éve már, és mindennap ugyanaz. Minek? Kiért? Egyedül maradtunk. – Ó, kedvesem, könnyedén fogalmazol. Ti egyedül maradtatok. Én egyedül maradtam. Micsoda különbség ez. Számomra nem maradt más, mint az emlékezés. Fél egyig ülök mindig a papírjaim előtt, de hogy másnap is emlékezhessek, hát kotyvasztok magamnak valamit, aztán szundítok egy keveset, aztán uzsonna után eltotyogok bevásárolni. – Délután? Klára asszony fáradtan int a kezével. – Tudom. Délutánra már csak a szemét marad, de jó az nekem. Mindegy. Nem kell a háztartásból olyan nagy ügyet csinálni. Zoltán mondta így mindig szegény: az asszonyok tragédiája, hogy belefulladnak a mosogatólébe. – Én is belefulladtam. Milyen igaz. – Három gyereket neveltél fel – mondja Klára asszony. – Három gyereket? Nincs örömöm benne. – Ilyen a mi sorsunk – mondja Klára asszony, és megrázza a fejét. – És mégis azt mondom neked, Mariskám: csak a fegyelem, a pontosság segít. Klára asszony kis győzelmei ezek.
Klára asszony háza kis magaslaton állt, nem messze a Duna partjától. Meglehetősen elvadult kert övezte: mindenféle évelő virág, rózsabokrok, málna és ribizke és nyesetlen gyümölcsfák. Csendes hely volt, messze az országúttól, és szélcsendes is volt ez a hely, mert éppen itt ereszkedtek a hegyek a folyóba. Ha egy kis szellő mégis megborzolta a levegőt, irányától függően különböző illatokat hozott. Északról a tölgyek zúgásával az erdő illatát, keletről pedig (ez volt az uralkodó szélirány) Kalherék disznóólát söpörte tisztára a szél. Ennyit a kertről és az illatokról. Maga a ház, mivel az ereszkedő hegy lábának vetette hátát, elölnézetből kétszintes volt. Földszintjét, ha lehet így nevezni (inkább így: a föld szintjét) egyetlen kis kamraszerű szoba foglalta el, amely Jucika érkezéséig valójában a szerszámoskamra céljait szolgálta. Deszkaajtóval nyílt közvetlenül a kertre, két tenyérnyi ablakán, ha valaki kinézett volna, bizonyára beszorul a feje. Klára asszony néhány napja kitakarította a kamrát. Kalher Jóska segítségével egy rozoga díványt és egy régi szekrényt állított bele, valamint a néhol vizes falra egy Cranach-reprodukciót akasztott. Amikor a berendezési munkálatokkal végeztek, és Kalher Jóska lehozta az előszobából a rongyszőnyeget, és azt is felterítették, Klára asszony a fiúra nézett, és azt mondta: – Egész kedves. Jóska nem válaszolt, csak elnézett valahová Klára asszony feje mögé, és pattanásait simogatta a homlokán. „Milyen buta ez a gyerek” – gondolta Klára asszony, adott neki két forintot fagylaltra, amit a fiú nem akart elfogadni, aztán elküldte. Amikor egyedül maradt, ismét körülnézett, és most félhangosan megjegyezte, olyan hangon, mintha önmagát is meg kéne győznie: – Egész kedves. Megigazította a szőnyeg rojtjait, majd kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pongyolája zsebébe tette, és megtapogatta kívülről, hogy megbizonyosodjon felőle, ott van-e, mert mindent elfelejtett. A kulcs ott volt. Pongyolájának bal zsebében. „Na jó” – gondolta magában, és megindult felfelé a házba. Kövessük útján, s így mi is megismerhetjük történetünk színhelyét. A ház bejáratához tíz lépcső vezet, kettős ajtón keresztül lehet bejutni a lakásba, amelyet Klára asszony éjszakára kulccsal és riglivel, valamint egy retesszel tett hozzáférhetetlenné a külvilág számára, mert mint magányos öregasszony, félt a villarablóktól. Az előszobából, ahol két nádfonatú karosszéken és egy háromlábú asztalon kívül nem volt semmi említésre méltó tárgy, ha csak nem számítunk annak néhány eredeti Szőnyi-metszetet és két tányért, amelyek állítólag Picasso műhelyéből kerültek volna ki, tehát az előszobából három ajtó nyílt. Az egyik a konyhába, a másik a fürdőszobába, a harmadik (szárnyas ajtó, előtte csíkos selyemfüggöny) az úgynevezett dolgozószobába. A dolgozószobából újabb ajtó nyílt, amelyen keresztül a hálószobába lehetett jutni. Klára asszony dolgozószobája biedermeier szoba volt. Biedermeier kanapé, biedermeier íróasztal, biedermeier székek, biedermeier képecskék, és a biedermeier berendezés alapját alkotó biedermeier tárgyak alatt, között, rajta és felett, biedermeier kacatok szerteszét. Csak az ovális asztalka nem volt biedermeier a két fotellal a sarokban, de (Viczmándynénak: „a biedermeiert a Mária Teréziától még a legjobb szemű műértő is nehezen különbözteti meg.”) ez nem zavart senkit sem.
Csend volt. Olyan csend, amilyen a világban egyáltalán lehetséges. Klára asszony az ablak elé húzta a fotelt, egy kis asztalkát tolt maga mellé, az asztalkára fektette a szálkás betűkkel telerótt kéziratpaksamétát, majd még egyszer, előnyösebb szögbe állítva a fotelt, elhelyezkedett. Először is kinézett a folyóra, aztán a kéziratra tekintett. A legfelső lapon az ő szálkás betűivel ez állt:
AZ ÉLET TÜZÉBEN
Miközben, talán századszor, elolvasta készülő könyve címét, pongyolája zsebébe nyúlt egy cigarettáért, a másik zsebéből elővette volna a szipkát és a gyufát, de nem volt ott. Ez bosszantotta. A szipkát megtalálta a fürdőszoba üvegpolcán, a gyufát a konyhában. Ismét elhelyezkedett, és rágyújtott. Amikor sercegve fellobbant a láng, olyan érzése támadt, hogy fel kellene gyújtania a kéziratot. A gyufa a körmére égett, mert nem volt a közelben hamutartó. Ismét felállt, hamutartót hozott, és ismét leült. A kéziratköteget gyorsan megfordította. Így egy félig teleírt lap került legfelülre. Hogy folytathassa, el kellett volna olvasnia az utolsó oldalakat. Két napja, amióta Jucika érkezése miatt a szuterénhelyiség előkészítésével foglalatoskodott, nem dolgozott a könyvön, s így elfelejtette már, hol is hagyta abba. Kezébe vette a lapot, de a szálkás betűk idegesítették. Mintha nem is ő írta volna. „Talán mégis jobb lenne elégetni?” – gondolta. Kinn fütyörésztek a madarak, és ki tudja, hol, a kutyák ugattak, a szobában pedig halkan ketyegett az óra. Hátrapillantott, és megállapította, hogy fél óra telt el, amióta Jucika átment Kalherékhez a tojásért. „Hol marad ilyen sokáig?” Nagyot szippantott a cigarettából, és kifújta az ablakon a füstöt. A hálószobában megcsörrent a telefon. Letette a lapot, és gyorsan átment. Leült a széles heverő szélére, és felemelte a kagylót. – Igen, várok, köszönöm. Néhány perc eltelt, amíg kapcsoltak. Ismét nem talált keze ügyébe eső hamutartót, de elmozdulni sem mert, így a hamut az éjjeliszekrény tetejére pöccintette. Amikor meghallotta a vonal másik végén a hangot, arcán átrendeződtek a vonások, mosolygott. – Á, szervusz. Igen, hallak… Dolgozom. A kislány? Ó, nagyon kedves. Nem tudom. Kizárt dolog, tudod, hogy dolgozom. De ha holnap… Várják a kéziratot. Holnapután? Jó. De csak délután, fél egyig mindennap dolgozom… A cigaretta lassan végigégett, és a papírszipkát is meggyújtotta a parázs. Csúnyán füstölgött a kezében. – Jól van. Jó. Most éppen egy mondat kellős közepén… Na nem baj… Jó. Akkor. Helyére tette a kagylót, arcáról eltűnt a mosoly. A szipkát a nyitott ablakon át bosszúsan a kertbe hajította, és visszament a dolgozószobába. Mielőtt leült volna, ismét az órára pillantott. Kezébe vette a félig írt kéziratlapot. „Ha a mai fiatalok előtt lepergetnénk életünk filmjét, bizonyára azt mondanák, így nem érdemes élni. Pedig érdemes volt. A mozgalom azt követelte, hogy aszkéták legyünk. S ezt a követelményt mi teljes szívvel vállaltuk, mert megértettük, hogy az embernek alá kell rendelnie vágyait és érdekeit…” Itt megszakadt a mondat. „Minek?” – gondolta. – „Hol marad ilyen sokáig?” Ismét az órára pillantott, és az asztalkát közelebb húzta magához. Arcán most átsuhant egy ravasz kis mosoly. „Befejezem a mondatot, és akkor ennek a fejezetnek vége” – gondolta, és tollat ragadott, és annak rendje és módja szerint befejezte a mondatot. Aztán felsóhajtott. Elolvasta újra. „Micsoda hülyeség” – futott át az agyán. „Bár teljesen igaz. Vagy mégse lenne igaz? Mi az, hogy aszkéta?” És akkor eszébe jutott mindenféle Zoltánról, arról, ahogy megismerkedtek, és ő otthagyta a családot, meg az első éjszakáik Zoltán lakásán. Ügyetlen volt és nem tudott főzni, és semmit, és a barátaik mosolyogtak rajta, és nézték a nyakát, mert tele volt a nyaka kis vörös foltokkal, és akkor rájött, hogy mások is tudják, mitől van tele vörös foltokkal a nyaka, amelyek lassan kékeslilává válnak, és magas gallérú ruhákat kezdett viselni. „Helyben vagyunk… helyben vagyunk – nevetett magában ott az ablak előtt a fotelban –, olyan voltam abban a magas gallérban, fehér pikégallér volt, mint egy apáca…” Klára asszony kipirult, és üres tekintettel bámult ki a folyóra meg a part menti füzekre, aztán hirtelen eszébe jutott az a régi kép Zoltánról… Bizonyára azt akasztották ki Mágocson is a DISZ-szoba falára, hiszen Jucika azt mondta, hogy Zoltánka… Fiatalkori kép volt, azon volt a legszebb. Merész tekintetű, fekete, a homloka magas, csak az a kép lehetett Mágocson, mert később egészen megkopaszodott… Klára asszony elsírta magát, kezével zsebkendő után kotorászott, de nem talált sem a nagy pongyolazsebben, sem a fotel támlája és ülőkéje közti hasadékban, ahová a felesleges tárgyakat rendcsinálás közben be szokta túrni. Öreg, fénytelenné vált szeméből peregtek a könnyek, és nem hallotta azt sem, hogy gyors léptektől csikordul az ablak előtt a kavicsos út, aztán nyílik az előszoba ajtaja, aztán a nagy üveges ajtó, csak sírt a biedermeier selyemmel kárpitozott fotel mélyére húzódva, és kotorászott a zsebkendő után. Arra gondolt, hogy eddig nem siratta el soha, úgy igazán Zoltánt, mert akkor is, amikor Balázs elvtárs a Horthy Miklós körúton megmondta, csak megállt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek, már azt sem tudja, miről, mert csak percekig lehettek együtt, és mosolyogniok kellett. És ő azóta is mindig összeszorította a fogát, pedig az egész föld tele van az ő halottjaival, az apjával, akit gyűlölt az ezer hold földje miatt, meg az anyjával, aki ebben a fotelban ült, meg az egész világ és az élet… – Csak nem tetszik sírni? – kérdezte Jucika. – Nem, nem… semmi… Adja csak ide a szemcseppeket, ott van a komód tetején… – válaszolta Klára asszony, és hátravetette a fejét. Jucika átsietett a hálószobába, és Klára asszony hallotta, hogy jön-megy, nem találja. – A komód tetején – mondta, és öklével kitörölte szeméből a könnyeket. – A komód tetején? – Igen. Jucika átnyújtotta a szemcseppeket, és nézte, ahogy Klára asszony felszívatja a kis csőbe a fehér folyadékot, felhúzza egyik kezével szemhéját, és csepegtet. – Hány tojást hozott? Jucika nem válaszolt a kérdésre. – Én látom, hogy sírni tetszett. Klára asszony szeméből ismét eleredtek a könnyek, de ez most valóban nem sírás volt, csak a gyógyszer a szemén dolgozott. – Még most is sírni tetszik. Klára asszony nagy gyöngédséget érzett a lány iránt, fejét még mindig hátravetve felnézett rá, elmosolyodott, és megsimogatta a haját. – Dehogy sírok. Tudja, kedvesem, az ilyen vén szemek már csak könnyesek. Ha sokat dolgozom, akkor mindig bemondja az unalmast a szemem. – Jaj, bemondja az unalmast! – nevetett Jucika. – Be – nevetett vele együtt Klára asszony, és visszaadta az üvegcsét. – Jaj, ha meg tetszik engedni, le kell mennem megfürödni. Klára asszony az első pillanatban nem értette világosan, miről van szó. – Hiszen reggel fürdött – mondta. – Csak olyan büdös lettem közben a tyúkoktól. Tessék megszagolni – magyarázta Jucika, és karját odatartotta Klára asszony orra alá. – A tyúkoktól? – nézett még mindig értetlenül Klára asszony a lányra. – Jaj, olyan kedves asszony ez a Kalherné, még estére is meghívott magukhoz, és mondta, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, akkor segítsek Jóskának kipucolni a tyúkólat. – Ezt mondta? – Ezt. Mert a Jóska nem szereti egyedül. Hát miért ne segítenék? Pucoltam én már elégszer tyúkólat, nem esik le az aranygyűrű az ujjamról. Meg nincs is. Aztán a Jóska is mondta, hogy olyan büdösek lettünk, menjünk le most a Dunára. – A Dunára… Klára asszony a kezébe vette a félig teleírt kéziratlapot, és üres tekintettel bámult rá. – És még nem is fürödtem a Dunába. Ha meg tetszik engedni. Klára asszony nem nézett fel rá, kezébe vette a tollat is. – Ne zavarjon most. Délelőtt mindig dolgozom – mondta, és igyekezett, hogy a hangja ne csengjen ellenségesen. A lány kiment. Klára asszony agyában pedig elkezdett valami zakatolni. Először az jutott eszébe, hogy ez a lány nem normális, és utána nézett. A fürdőszobából, aztán az előszobából valami dalocskára emlékeztető motyogás hallatszott. Aztán felágaskodott Klára asszony agyában a düh. „Mit képzel ez a Kalherné? Mit képzel?” Olyan dühös lett, hogy a gondolatai is elakadtak. „A tyúkszart, a tyúkszart… Az én pénzemért?”
Mire Jucika visszatért a fürdésből, Klára asszony valamennyire lehiggadt, és tudta, mit kell tennie. Amikor megcsikordult az ablak alatt a kavics, elhelyezkedett a fotelban, és kezébe vette a tollat. Amikor Jucika halkan kinyitotta az előszoba ajtaját, Klára asszony felnézett és kiszólt. – Jutka! Amikor kinyílt az üveges ajtó, Klára asszony ismét a kézirat fölé hajolt. – Beszélnem kell magával – mondta komoly, de nyugodt hangon, és a lányra nézett. Bár ne nézett volna rá. „Ez nem normális. Ez nem normális.” De még szóhoz sem jutott, mert a lány csapzott haját rendezgetve, az ő kék-fehér csíkos vászonpongyolájában, kissé sértett arckifejezéssel megállt a (perzsa) szőnyeg közepén. – Ugye, kértem, hogy ne tessék Jutkának szólítani… Klára asszony egy pillanatra úgy érezte, hogy elveszti az eszméletét, elszáll, eltűnik, vége. De Jucika folytatta. – Nekem erről rossz emlékeim vannak. A kis test kifeszült a fotelban. – Azonnal vesse le a pongyolámat! – ordította Klára asszony. Jucika elsápadt. – De hiszen nem lesz semmi baja! – Csak csuromvíz lett. Tiszta víz lett! Klára asszony kifulladt, keze reszketett, elejtette a papírt, a tollat. Jucika gyorsan odasietett, és felemelte a tollat is, a papírt is, és megvesztegetően gondos és előzékeny mozdulattal a kis hajlított lábú asztalkára helyezte. – Ha tudtam volna… Ne tessék engem elkeseríteni. – Maga keserít el engem. Vesse le azonnal – mondta Klára asszony, aztán kezével intett, ezzel akarta jelezni, hogy lényegében nincs semmi baj, majd hozzátette. – Beszélni szeretnék magával. A lány kiment. Mire visszajött, ismét ott ült a sértett vonás a szája szélén. És ő szólalt meg először. – Arra meg szeretném kérni az elvtársnőt, hogy ne kiabáljon máskor velem. Klára asszony erre nem válaszolt, és úgy érezte, most már fel van vértezve Jucika meglepetései ellen. – Húzza ide azt a fotelt. Jucika odahúzta a másik (selyemmel kárpitozott biedermeier) fotelt is az ablak alá. – Üljön le – mondta Klára asszony. Jucika leült, és élénk tekintetét gyorsan körülhordozta a bútorokon. Elhelyezkedett. – Beszélni szeretnék magával… – Igen, ezt már legalább kétszer tetszett mondani – válaszolta Jucika szórakozottan. Most először néztek egymás szemébe. Klára asszony, mintha hipnotizálni akarná a lányt, de a messziről kószáló jámbor tekintetet csak sokára és nagy türelemmel lehetett lecsillapítani. Klára asszony akkor megszólalt a csendben. – Ide figyeljen, kedvesem… Jucika kissé megrándította a vállát, ami nem kerülte el Klára asszony figyelmét. Hangját (a lehetőségek határain belül) még bensőségesebbé tompította. – Maga, ugye, tegnap idejött… – Igen. Klára asszonynak hirtelenjében nem jutott más az eszébe. Ami eszébe jutott, azt viszont nem mondhatta ki. Jucika egy ideig türelmesen figyelte az öregasszony reszkető szája szélét, aztán megszólalt. – Én tudom, hogy nekem mi a bajom – mondta. – Na látja. – De félre tetszik engem ismerni. – Én nem ismerem magát sehogy, csak azt tudom, hogy ez így nem mehet tovább. – Tessék elhinni, hogy nekem is nagyon nehéz. – Elmondta. Elhiszem. – Néha egyszerűen nem tudok ellenállni. – Minek? Jucika összekulcsolta, a mellére szorította a tenyerét. – Ha engem megkérnek, hogy pucoljam ki a tyúkólat, akkor kipucolom. Ilyen vagyok. Sajnos. – Nemcsak a tyúkólról van szó. Mindketten összeráncolták homlokukat. – A pongyolámat nem kellett volna… – folytatta Klára asszony, de megakadt, mert kíméletes akart maradni. Jucika megrázta vizes haját, és a szeme tágra kerekedett. – Ezt igazán nem is értem, mert én a művész úr feleségének vagy a Viczmándynénak a pongyoláját fel sem vettem volna, mert annyira utáltam őket. Klára asszony érezte, hogy csődöt mond. Gyorsan rágyújtott. – Ide figyeljen, kedvesem… – Igen… – Maga tegnap, ugye, idejött… – Igen… – Maga a Háztartási Alkalmazottak Szakszervezetének tagja, ugye? Jucika a cigaretta felé nyúlt. – Szabad elvennem egyet? – Tessék, parancsoljon. – Most már értem, hogy hová tetszik akarni kilyukadni, de néhány nap nekem mindig kell, hogy a környezettel ismerkedjem. Nézték egymást. Klára asszonynak eszébe jutott, hogy most kéne végezni az üggyel, míg nem késő. Fel kellene állni, az íróasztal fiókjából elővenni és visszaadni a lánynak a munkakönyvét. És mondani valamit, hogy meggondolta magát, vagy effélét. És valami rendes helyet keríteni neki valahol. – Látom, látom, maga rendes lány, csak kissé nihilista természetű – mondta fáradtan. Jucika szeme felcsillant, és most nézett rá először őszinte érdeklődéssel. Ettől Klára asszony is felvillanyozódott. „Mindig akkor fordul meg a kocka, amikor azt hisszük, hogy már minden elveszett” – gondolta, és megérezte, hogy itt az alkalom… – Pedig az élet reális természetével számolni kell… Magának van egy gyereke. Ki gondoskodik róla? És ha nem tudja megfékezni magát, akkor ki gondoskodik majd magáról? Pillanatok alatt úgy elcsúszhat az élet lejtőjén, hogy nincs olyan isten, aki megállítaná… Jucika tekintete bársonyosan meleggé változott. Klára asszony úgy érezte, hogy kéri, követeli ez a tekintet, adja át élete összegyűlt bölcsességeit, segítsen. – Mi lesz a kisfiával? És mi lesz magával? – Tudom… – felelte halkan Jucika. – Na látja. És még tudja is, hogy a feje felett ott lebeg a létbizonytalanság veszélye… – Tudom. – És azt is tudnia kell, Jutka, hogy az emberek rosszak. Jucika megmozdult a fotelban, de Klára asszony nem hagyta szóhoz jutni. – Nézze, ha nálam rendesen viseli magát… Ha nem nihilista, akkor itt akár le is horgonyozhat. Még abban is megállapodhatunk, hogy idehozza Lacikát. – Hová hozzam? Abba az odúba? – Milyen odúba? Az egy rendes szoba. Sokan örülnének… – válaszolta Klára asszony sértetten. – És télen mivel fűtjük? Még kéménylyuk sincsen. Klára asszony elgondolkodott. Valóban. Nincs kéménylyuk. Ez a nem létező kéménylyuk most sorskérdéssé változott. Élet vagy halál. – Nézze, és ha nálam itt marad, akkor még arra is jutna ideje, hogy tanuljon. Esti iskolán… Delet harangoztak a faluban. – Értelmes lánynak nézem magát… Jucika szeme ismét felcsillant, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Klára asszony érezte, hogy győzött. Határtalan szeretetet és felelősséget érzett most minden iránt, ami körülvette. „Ez az élet” – gondolta, és sóhajtania kellett. Mélyet és nagyot. Jucika ügyetlenül szívta a cigarettát. Klára asszony kivette a kezéből, és eloltotta. – Rossz nézni… – mondta nevetve. Jucika felemelte a fejét. Hallgatták a harangszót. – Főzni is kéne valamit… Most már látom, hogy… – mondta. – Mit tud főzni? – Mindent. – Hát az kicsit sok lesz ebédre. – Akkor mit főzzek? – Mit is főzzön? Van krumpli meg hagyma, meg a hűtőszekrényben virsli. Meg uborka is van. Salátának. – Akkor főzök egy jó paprikáskrumplit, és csinálunk hozzá uborkasalátát. – Az nagyon jó lesz – mondta Klára asszony, és mindketten mosolyogtak. – Hány tojást hozott? – Jaj, azt elfelejtettem.
A tűzhely előtt megállt. Körülnézett a konyhában, s hogy csend volt a lakásban, fülét a falra szorította. Nem hallott semmit. Kinyitotta a hűtőszekrényt, egy műanyagdobozból kivette a virsliket, és egyenként letette az asztal eternit lapjára. A hűtőszekrény ajtaját elfelejtette becsukni, a hideg a lábára áramlott. Aztán a konyhaszekrény polcáról leemelt egy tányért, s rárakta a virsliket, közben nekidőlt az asztalnak, és kinézett az ablakon. A konyhából Kalherék kertjére nyílt kilátás, a disznó- és tyúkólakon túl bokrok és fenyőfák törzsei között látszott az impozáns méretű sárga ház, és Kalherné kinn állt a ház előtt, vastag karjával a szellőzködő dunyhákat és párnákat veregette, énekelt vagy beszélt valakihez, nem lehetett hallani a hangját, csak a szája mozgott egyenletesen és gyorsan. Jucika kihúzta a konyhaasztal fiókját, és belenézett. A konyhaasztal fiókjából sok minden megállapítható. Van, ahol itt tartják a hagymavágó és húsvágó deszkát meg a klopfolót, a fakanalakat és a nyújtófát, de van olyan hely is, ahol a konyhaasztal fiókja evőeszközök tárolására szolgál. Van olyan hely, ahol minden mértani pontossággal elosztott dobozokban és rekeszekben fekszik, és van olyan háztartás, ahol csak bedobálják, ha nincs szükség valamire, és előkotorják, ha szükség van valamire. Ez a fiók, Klára asszony rózsaszín konyhaasztalának fiókja, felülmúlt minden várakozást. Jucika visszatolta, mert eszébe jutott, hogy krumplit kell hámoznia. Ismét körülnézett a konyhában, a tűzhely alatt a mosófazékban megtalálta a krumplit, és kihúzta ismét a fiókot, keresett egy kést, de a turkálás közben mindenfélét kirántott a fiókból, spárgákat, villák hegyére akadt drótdarabokat, alig tudta visszagyömöszölni a helyére az egészet, aztán amikor megvolt a kés is, krumpli is, nekiállt, hogy meghámozza. Állva dolgozott, s így jól láthatta, mi történik Kalherék kertjében. Kalherné nem dagasztotta már vastag karjával a dunyhákat, eltűnt valahol, talán bement a házba, de az is lehet, hogy a ház előtti veteményest kapálgatja vagy gyomlálja, mert azt mondta, hogy ki nem állhatja azokat a dolgokat, meg mindenféle növényeket, amelyek nem hoznak hasznot, csak nőnek bele a világba, mint az őrültek, és eszükbe sem jut, hogy minek vagy kinek. És ebben van is valami, mert a növényekkel is úgy van, mint az emberekkel, akinek semmi hasznát nem veszik, azt kiirtják vagy kilökik. Kése alól egyenletes szép csíkokban gyűrűzött le a krumpli héja, hol ezt figyelte, hol elgondolkodva nézte a szomszéd kertet, ahol most csak a csirkék kapirgáltak, és disznók túrták óljuk deszkakerítésének négyszögébe zárva az iszapos talajt. „Aki méltatlanul eszik, iszik…” – fűzte tovább gondolatait Jucika, de nem jutott eszébe a szöveg. Aztán ráakadt, s mint valami jól bemagolt leckét hadarta magában: „Vizsgálja meg magát azért az ember, és úgy egyék azon kenyérből és igyék azon kehelyből, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik, iszik magának…” Itt valami az Úr testéről következett volna, de az végképp nem jutott eszébe. És a ház előtt most megjelent Jóska. Egy szál úszónadrágban volt, ahogy fürdött, és izmos volt, és barnára égett bőrén csillogott a napfény, a nyaka megfeszült, és óvatosan lépdelt, mert valamit cipelt a két kezében, csak nem látszott, hogy micsodát, mert éppen eltakarták a fenyők széttárt karjai. Most a feje is eltűnt egy sötétzöld ág mögött, aztán kilépett a fatörzs mögül, és jól látszott úgy egészben, ahogy hozza az ól felé a moslékos vödröket, majd megint eltűnt a takarosan fehérre meszelt, piros palatetős illemhely mögött, aztán előtűnt megint, most közvetlenül az ablak alatt, és jól látszott az is, hogy a nyakán meg a karján kidagadnak a kék erek, szinte itt lüktettek ezek a kék erek, és belépett a disznóólba. Jucika megszámolta, hány krumplit hámozott, találgatta, elég lesz-e, aztán nekikezdett a következőnek. „Jaj, előbb a hagymát kellett volna” – gondolta. – „De hol lehet a hagyma?” Kotorászni kezdett a fiókokban és polcokon, de nem találta. Kinyitotta az ablakot, a konyhába beáradt a vályúkba csobbanó moslék hangja meg a disznók visítása, Jóska meztelen lábával rugdalta a tolakodó állatokat. – Zulejka, hogy a fene essen a testedbe, Ilonka, hé! Hogy a szemed folyna ki, te rohadt! Aztán a sarokba dobta a vödröket, és a vályúhoz engedte a két állatot. Visítva rontottak oda, és a sárfoltok alól kivillanó rózsaszín bőrük remegett az izgalomtól, fújtatva, röfögve, csettintve habzsolták a kitűnő moslékot, és reszkető, remegő nagy testük szinte növekedni látszott. Jóska farba rúgta őket, de ez a rúgás már a szeretet jele volt. – Na, zabáljatok. Disznók – mondta. Jucika ellépett az ablaktól, és a kamrában meglelte a hagymát és az olajat. „Hogy én milyen buta vagyok” – nevetgélt magában. „Hiszen itt kellett volna keresni rögtön.” Körülnézett a kamrában is, hiszen egy éléskamráról is megállapítható sok minden, de nem volt itt más, mint üres, beporosodott befőttesüvegek, meg a felső polcokon mindenféle kacat, régi papírbőröndök, lámpaburák és könyvek. A kamra ajtajából a konyhaasztalra dobott három fej hagymát, a negyediket pedig jól becélozva áthajította a disznóólba. A közepes nagyságú hagyma nagyot koppant Jóska hátán. Jucika gyöngyözve nevetett, Jóska a hátát tapogatta, felemelte a hagymát, és bambán bámult a lányra. Jucika gyorsan egy papírra seperte a krumplihéjat, kis csomagot csinált, és azt is átdobta a szomszédba. – Na, kapd el! – kiáltotta közben. Jóska elkapta a csomagot, és még mindig a lányra meresztette halványkék szemét. – Na, add oda nekik azt is. A fiú kibontotta a csomagot, és a vályúba szórta a krumpli haját. A két disznó, Zulejka és Ilonka harcra indult az értékes falatokért. – A hagymát dobd vissza. A fiú elnevette magát, és ravaszkásan összehúzta a szemét. – Nem dobom – mondta olyan jelentőségteljesen, mintha életbevágóan fontos ügyről lenne szó. És ettől a hangsúlytól Jucika lelkében megmozdult valami. Különös fontosságot nyert a hagyma, amelyet a fiú a markában szorongatott. – Inkább odaadom a disznóknak – mondta a fiú kötekedve. – Dobd vissza – mondta Jucika. – Nem dobom. – De dobd vissza. Csak játszottam – mondta a lány. A fiú nekidőlt a disznóól deszkafalának, ami közvetlenül a drótkerítésnek támaszkodott, és izmoktól dagadó karját átlógatta rajta. Jucikának nagyon tetszett ez az egész. És Jóskának is nagyon tetszett a lány az ablak négyszögében. Annyira tetszett neki, hogy elpirult, és zavarában a homlokán dudorodó pattanásokat dörzsölgette a hagymával. – Dobd vissza, nagyon szépen kérlek, ne legyél szemtelen – fogta kérlelőre Jucika. – Akkor minek dobtad ide? – Csak. – Inkább odaadom a disznóknak, de vissza nem adom. Anélkül, hogy tekintetük között megszűnt volna a kötekedő, bensőséges kapcsolat, a fiú a vályú felé hátrált, a lány pedig hámozni kezdett egy hagymát. – Visszaadjam, vagy odaadjam a disznóknak? – hunyorított Jóska a vályú felé. Jucika megrántotta a vállát. Abban a pillanatban a hagyma az ablakon át berepült a konyhába, és becsapódott a nyitott konyhaszekrénybe a csiszolt borospoharak közé. Klára asszony a csörömpölésre felállt, cigarettáját elnyomta a hamutartóban, és elindult a konyha felé. Mielőtt a kilincsre tette volna kezét, meggondolta a dolgot, és visszaült kedves foteljába az ablak elé.
Jóska harsogva nevetett az ablak alatt. Jucika a konyhaszekrényhez ugrott, és becsukta a kétszárnyú ajtót, az üvegcserepeket és a hagymát gyorsan a szemétládába dobta, majd mereven megállt a konyha közepén, és hallgatózott. „Úgy látszik, nem hallotta” – gondolta, és ahogy állt, így a szoba felé fülelve, észrevette, hogy a hűtőszekrényből vidáman cseperészik, csordogál a víz. Rácsapta az ajtót arra is, majd az ablakhoz lépett. Jóska felsőtestével a kerítésen áthajolva nevetett az ablak alatt. – Látod, milyen hülye vagy, mit csináltál?! – suttogta Jucika, és szigorúan összeráncolta homlokát. A fiú kék szeme, amelyet egyébként mindig elfátyolozott a zavar vagy a tétova butaság, most vidáman tüzelt. Mögötte a disznók verekedni kezdtek az üres vályú felett, és még távolabb, a ház előtt, megjelent Kalherné, szórakozottan megdögönyözte a fakó rózsaszín párnákat és dunyhákat, körülnézett, majd fejét felvetve elkiáltotta magát: – Jóska! A fiú hintáztatta testét a kerítésen, és nem válaszolt. – Jóóska! – gurgulázott Kalherné most még hangosabban. – Miért nem válaszolsz? – suttogta Jucika. A fiú elvigyorodott. – Hadd ordítson. – Hogy beszélhetsz így az anyádról? Jóska meglepődött, és öklével végigsimította a homlokát. – Nem beszélek én sehogy. – Jóóska! – hallatszott a kiáltás ismét, és Kalherné visszament a házba. A fiú hátrapillantott, majd hátrált néhány lépést az ólban, lábával félrerúgta a disznókat, és átdobta magát a kerítésen, lehuppant, és elveszítve egyensúlyát, nekiverődött a ház falának. Jucika nevetett. – Na, jól megjártad. Jóska bekönyökölt az ablakon, és felhúzta a vállát. – Hát próbáld utánam csinálni! – Hagyj békén – mondta Jucika –, úgyis elég bajom volt már miattad. Jóska feltámasztotta karjait a párkányra. Így közelről látszott csak, hogy mélyen ülő halványkék szemeivel kissé kancsalít. Pimaszul nézegette Jucikát, és hogy még kényelmesebb legyen, állát a karjára támasztotta. – Miattam volt bajod? – kérdezte a fiú vontatottan, és ravaszkásan hunyorított. – Igen, miattad, kikaptam a fürdés miatt. – Rá se ránts, szerintem dilinyós az öreglány… – mondta a fiú. Jucika nem válaszolt, kihúzta a konyhaasztal fiókját, és a spárgák meg drótok, a harapófogók, kalapácsok, evőeszközök, rajzszegek és jancsiszegek, bőrdarabok és újságpapírok, törött tányérok és összeragadt cukorkászacskók alól kiszedte a hagymavágó deszkát. – Amióta itt lakik, mindig csak valami könyvet ír, aztán könyv sehol. Az apám meg is kérdezte a könyvesboltban, hogy megvan-e? Hát nem volt meg. Az egész csak sóder vagy dilinyó. – Á, de buták vagytok ti – mondta Jucika, és megcsóválta a fejét. – Hát hogy jelent volna meg, ha még meg sem írta… Kalher Jóska összeráncolta a homlokát, aztán diadalmasan, de suttogva kivágta: – Éjjel meg hálóingben sétál a kertben. Anyu azt mondja, hogy még táncol is. Ledobja a hálóinget, aztán ahogy van, pucéron táncol. Hát ez meg micsoda, ha nem dilinyó? Kettészelte a hagymákat, és hasra fektette, majd fejét magasra tartva, vágni kezdte. Közben eszébe jutott, hogy felteheti már az olajat, bement a kamrába, egy lábas aljára olajat csurgatott, majd visszalépett az asztalhoz. A fiú pimaszul fixírozta, az ablakpárkányról. – Te olyan hülyén tudsz bámulni, fiacskám – mondta. A fiú elnevette magát. – Te se panaszkodhatsz. – Ha nem esik nehezedre, akkor ne tegezz. – Hát mit csináljak? – Ha jól megszámítjuk, az anyád lehetnék – mondta Jucika, és szeméből, bármilyen magasra tartotta is a fejét, eleredtek a könnyek. – Te hány éves vagy? – kérdezte a fiú. – Mondtam, hogy ne tegezz! – És te tegezhetsz? – Kis taknyos vagy, fiacskám. – Mégis annyi nőm van, hogy egy ujjamon sem tudom megszámolni. – Neked? – Nekem. – Azt mondtad, hogy annyi nőd van, hogy egy ujjadon sem tudod megszámolni – nevetett Jucika, és közben szeméből csurogtak a könnyek. A fiú zavarba jött. – Egy kezemen… – Egy ujjadon! – Nem hiszed? – Majd éppen a te pattanásos pofádra buknak a nők?! A fiú elvigyorodott, és egészséges fehér fogait alsó ajkába mélyesztette. – Nem a pofámra buknak… Jucika lecsapta a kést, megragadta az ablak két szárnyát, és becsapta az ablakot. De az nem ment el onnan. Megkocogtatta az üveget. Jucika ráfordította a kilincset is az ablakra. Jóska az üvegre szorította arcát, orra szétlapult, fogai villogtak. Jucika úgy tett, mintha nem törődne vele. A lábasban sercegett a forró olaj. Rázúdította a kockára vágott hagymát, előbb fakanalat, majd paprikát keresett, és néhány pillanatra el is felejtette, hogy ott a fiú az ablakban. Gyorsan fel kellett szeletelnie a krumplit, meg közben a hagymára is vigyázni, hogy megpiruljon, megpuhuljon, de oda ne égjen, meg vizet ereszteni egy kancsóba, hogy gyorsan feltölthesse majd. A beidegzett és mégis újnak tűnő mozdulatok (hiszen semminek nem ismerte a helyét) lefoglalták. Amikor már a piros lé alatt rotyogtak a fehér testű krumpliszeletek, mintha csak véletlenül történne, az ablak felé pillantott. A fiú nem volt ott.
Klára asszony a csörömpölésig megírta az új fejezet felét. Amikor visszaült a foteljába, hogy folytassa, gondolatai szétpattogtak, és az a négy oldal, amelyet eddig teleírt szálkás betűivel, most már értelmetlennek és nevetségesnek tűnt. Átolvasta. És elszégyellte magát. Ezt ő nem adhatja ki a kezéből. Pfuj. Vagy mégsem pfuj? Megemelte a négyszáz oldalas kézirathalmot, és úgy érezte, ez az újabb négy oldal agyoncsapja az egészet. Vagy ezt a négy oldalt csapja agyon az egész. Klára asszonynak pontos fogalmai voltak egy könyv stílusának egységéről. Ha eddig nem írt a szerelemről, akkor nem írhat most sem. De miért ne írhatna? Ellentétes érzelmek között hánykolódott, és ez annál is inkább kínosan érintette, mert az egész könyv, egyetlen pillanat alatt, érdektelenné vált a számára. Egyrészt unta, másrészt volt egy olyan halvány érzése, hogy élnie kellene, és nem emlékezni. Megfürdeni a Dunában. Kifeküdni a napra. Elmenni valahová. Kidobálni az ablakon a bútorokat. Megismerkedni valakivel, és férjhez menni. Fölkapaszkodni a csillárra, és hintázni egy jót, aztán kimenni a konyhába, és Jucika fejére borítani a tányér krumplipaprikást. Eddig az élet apró elfoglaltságai, a főzés, a bevásárlás és a takarítás akadályozták a munkában. Most a munka akadályozta abban, hogy éljen. Először is rágyújtott. Aztán íróasztalának egyik rekeszéből elővett egy üveg meggylikőrt, kihúzta a dugót, és jó nagyot húzott belőle. Nem ült vissza a fotelba, fel-alá sétált a szobában, majd néhány tánclépést tett. Érzékelhető ütemben szállt a fejébe az ital. – Kisasszony, ezt a valcert nekem ígérte – mondta Klára asszony, és karját nyújtotta, és forogni kezdett. Pongyolája lebegve szétterült körülötte, cigarettájából a hamu a (perzsa) szőnyegre hullott, s egészen a biedermeier kanapéig táncolt, s ott leomlott a csíkos selyemhuzatra. Egyik lábát felhúzta, a másik a földre lógott, és pongyolája szétnyílt, a cigarettát pedig kiejtette a kezéből, és gondolatban bódultan keringett egy bálteremben, aztán áttáncolt egy népünnepélybe, ahol eltűntek a drága ékszerek, és ők rövid szoknyában és puffos ujjú blúzban táncoltak a harsogó zenére, és arany felhőkben szállt a por… A fazékban rotyogott a paprikás krumpli. Jucika az uborkát szeletelte. Csend volt. Az ablaktáblán két légy kergetődzött, később párosodtak. Jucika keresett egy tálat, majd ecetet, megkeverte az uborkasalátához a levet, paprikát és borsot szórt a tetejére, és leült a konyhaszékre. Hallgatta a krumpli rotyogását, és nem gondolt semmire. Csak rosszul érezte magát. Ez a leverő, mellet szorító rosszullét gyakran elfogta, és arcára ilyenkor a kedélybetegség jelei ültek. Orra kihegyesedett, ajka vékony vonallá keskenyedett, állkapcsa erősen kiugrott, szinte négyszögletessé tette ábrázatát. És mindenféle képek jöttek, amelyeket utált. És éhes is volt már. Nagyot sóhajtott, és felállt. Megterített. A konyhaszekrényből eltakarította az üvegcserepeket, és leemelte a fedőt a lábosról. A krumplit megbökdöste egy villával, de még nem volt elég puha. Kiment az előszobába, és megállt a dolgozószoba üvegajtaja előtt. Bentről nem hallatszott semmi nesz. A kertben néhány szál virágot szedett, az előszobában ismét megállt egy pillanatra hallgatódzni, de csend volt benn. Jucika visszatért a konyhába. Egy régi, kicsorbult vázában helyezte el a virágokat, és a terített asztal közepére állította. – Így nagyon szép – morgott magában félhangosan. Ismét megnézte a krumplit, most már jó volt, átfordította az egészet egy porcelán tálba, az uborkasalátát is az asztalra tette, és kopogtatott a dolgozószoba üvegajtaján. – Tessék – hallatszott bentről. Jucika kinyitotta az ajtót. Klára asszony rosszkedvűen és kócosan ült a kanapé szélén. – Na, mi van? – Kész az ebéd, elvtársnő – mondta Jucika. – Azonnal megyek – mondta Klára asszony. – Még befejezem ezt a gondolatsort. – Csak tessék sietni, mert kihűl – mondta Jucika, és visszament a konyhába.
Szótlanul ettek. Erről külön kell szólnunk, mert szótlanul enni többféleképpen lehet. Ők ketten, egymással szemben a nylonterítővel letakart konyhaasztalnál nem is ettek, hanem étkeztek, helyesebben egy rafináltan bonyolult műveletet végeztek késsel, villával, szalvétával. Könnyedén fogták szerszámaikat, nem csikordult a tányér, fogukkal és nyelvükkel őrölték az ételt, nem csemcsegtek, nem csámcsogtak, s mindenképpen úgy tűnt, két olyan ember étkezik itt egymással szemben, akik túljutottak a táplálkozás egyszerű gyönyörűségén, s bár eszközeikkel, amelyek mégiscsak ezt a célt szolgálják, egyben egy magasabb rendű élvezetet is célba vesznek, azt az élvezetet, ami az ember kultúrlény voltának tudatából ered, abból, ha valaki magasabbról tudja szemlélni a mohón táplálkozókat, s föléjük emelkedve kettős élvezetet nyer: a lenézés örömét, és ebből eredően azt a szinte éteri tudatot, amely a paprikás krumplit is ráksalátává és bifsztekké tudja lényegíteni. Lecsúszott arisztokraták mindig előkelőbben éheznek, mint a lecsúszott hivatalnokok. „Hol tanult meg ez így enni?” – töprengett Klára asszony, és lapos pillantásokat vetett Jucika felé az asztal fölött. Jucika mozdulatai nem adtak erre magyarázatot. Nem tartotta el a kisujját kényeskedve, miként a sznobok teszik, de nem mulasztotta el megtörölni szalvétájában szája szélét, ha letette vagy felvette a poharat. Nem harapta a kenyeret, hanem kis darabkákat tört belőle, de nem is tett úgy, mintha a kenyér valami lényegtelen és tulajdonképpen szégyellni való táplálék lenne az asztalon. Nem tartotta magát mereven, de nem is ült görbedten a tányérja előtt, nem dőlt az asztalnak, de nem is volt távol az asztaltól. Klára asszony sem csinálta jobban (anélkül persze, hogy ebben valami csintalanság lenne), hiszen gyermekkora az előkelőségre való nevelésben telt el, és ez a természetbe ivódott. Most emberére talált. Hiszen Jucika eddigi megnyilvánulásaiból nem sejtette, hogy a lányban éppen annyi nihilizmus (ahogy ő fogalmazta) rejlik, mint amennyi öntudatlan alkalmazkodó készség. „Vajon hol leshette el mindezt?” – tette fel a kérdést újra és újra Klára asszony. De nem szóltak. Szótlanul ettek. Jucika a műveletre összpontosította figyelmét. Elmerült a mozdulatokban. Úgy dolgozott eszközeivel, mint az autodidakta művész. Élvezte, hogy amit a másik neveltetéséből adódóan tesz, azt ő ösztönösen képes megtenni. Így az élvezetnek még egy magasabb fokán állt. Ő lenézte azokat is, akiktől ezeket a mozdulatokat eltanulta. Klára asszony szólalt meg először. Nem tudatosan, csak megérezte, hogy ehhez a finom csendhez néhány szó is illik. – Régebben – kezdte, és óvatosan közelített a szájához egy villára tűzött falatot – Kalherék meghívtak vasárnaponként ebédre – mondta, és anélkül hogy ajkához érintette volna, fogaival leemelte a villáról az ételt, rágta, nyelte, a villát egy pillanatra letette, megérintette a szalvétával a száját, a villát visszavette, és folytatta. – De csupán néhányszor tudtam eleget tenni a meghívásnak. Jucika felnézett Klára asszonyra, és ebben a tartózkodó pillantásban elmondta beszélgető partnerének, hogy figyeli, és nagyon kíváncsian várja minden szavát, majd, hogy nyomatékot adjon a tekintetnek, meg is szólalt: – Igen? Mivel a kérdésnek szánt kijelentésben, vagy a kijelentésnek szánt kérdésben nem volt semmi tolakodó, Klára asszony könnyedén vette vissza a beszélgetés fonalát. – Kalherék, kedvesem, azon emberek közé tartoznak, akik hirtelen kapaszkodtak a nyomorból a jólétbe, de ezt a jelentős lépést, mondhatnám, ezt a formai keretet nem képesek még kultúrával kitölteni… Jucika nehéz helyzetben volt. Ösztönei parancsot adtak, hogy a beszélgetés fonalát legalább egy kötőszó erejéig tovább gombolyítsa. Így kívánta a művészi arányérzék és a tapintat. Időt kellett biztosítania arra, hogy Klára asszony, csak úgy mellékesen, megrágja a következő falatot. De ösztönei nemhiába adták a parancsot, ki is segítették. – Majd talán a következő generáció… – mondta elmésen, és mélyebb értelmet adva kijelentésének, egy másodpercre lehunyta pilláit. A mondat túl rövid, de helyénvaló volt. Rövidsége miatt néhány pillanatig ismét csend lett, csak a szomszédban röfögtek a disznók. Jucika pillantást vetett az ablak felé, és látta, hogy nem véletlenül röfögnek a disznók. Egy férfi állt az ól előtt, lapogatta, dörzsölgette a két állat sáros, rózsaszín foltos testét. – Ó, a következő nemzedék… – mondta Klára asszony, és a mondat visszaterelte Jucika figyelmét a társalgásra. – Ha ilyen egyszerű lenne. Évszázadok kellenek, míg egy társadalom kialakítja a saját, senki másra nem illő, mindentől elütő kultúráját. Klára asszony egyik kedvenc témájának húrjait pengette most, amit annyira sajátjának érzett, hogy nem is várt feleletet rá. De Jucika átvette a témát. Elgondolkodva, néhányat biccentve a mennyezetre nézett. – Ha a polgárokat nézzük, akkor is… A francia forradalom polgársága megint más, a francia imperializmus polgársága megint más. Klára asszony nem leplezte csodálkozását. Aprókat bólogatott. Igen… igen. Ezekre a történelmi analógiákra utalok – mondta, és villájával a tányérjára bökött. – De hogy visszatérjek eredeti témánkhoz… – elhallgatott, hogy egy kecses krumplit a szájába emeljen, s ezt a pillanatot kihasználva Jucika ismét kinézett az ablakon. A testes férfi az ól előtt rávert a disznók farára, aztán eltűnt a fehérre meszelt takaros illemhely ajtaja mögött. „Ez a Kalherné férje?” – szerette volna Jucika kérdezni, de egyrészt megérezte, hogy ezt most nem illik, másrészt Klára asszony lenyelte a falatot, és visszatért az eredeti témához. – Kalherék – mondta – úgy esznek, mint a… vadak. Úgy, hogy néhányszori próbálkozás után kénytelen voltam kimenteni magam valamilyen ürüggyel. – Egy kis uborkasalátát? – Nem, köszönöm. Kalher kilépett az illemhelyről, de nem csukta be maga mögött az ajtót, s így a deszkaülőkére is kilátás nyílt a konyhából. Jucika visszafordult, Klára asszony kedvesen átmosolygott rá az asztal felett. – Igazán nagyon figyelmes lány maga – mondta, és kését, villáját párhuzamosan egymás felé fordítva elhelyezte a tányéron, majd a virágokra pillantott. – És nagyon ügyesen főz. – Csak nem tetszik azt mondani, hogy ízlett? – Nem tetszik, de mondom. Egymásra mosolyogtak, még egyszer utoljára ajkukhoz érintették a szalvétát, és felálltak.
A mosoly lassan levált az arcukról, és torz vigyorrá merevedett a szájuk körül. Klára asszony a kredencre nézett, Jucika az ablak felé. Kinn a disznóól előtt most Kalherné szemlélgette az állatokat, majd dühösen bevágta és elreteszelte a takaros kis illemhely ajtaját. Ismét egymásra pillantottak. Olyan meglepetten, mintha most találkoztak volna először. Jucika hozzákezdett volna a teríték leszedéséhez, de a művészéknél megtanulta, hogy addig nem szabad asztalt bontani, míg valaki az ebédlőben tartózkodik. Klára asszony pedig nem ment el, valamit mintha mondani akart volna. Pongyolája zsebében keresgélt, valószínűleg cigarettát. – Hát akkor én most elmosogatok – mondta Jucika. – Ne segítsek? – Ugyan Klárika néni, miért tetszene segíteni? Hiszen ez a munkám! – mondta Jucika. – Hát akkor mosogasson. Mi tört el délelőtt? – Csak két pohár. – Csak két pohár? – Igen. – Milyen pohár? – Azt hiszem, ilyen borospohár. Klára asszony nem szólt semmit, és megfordult, hogy bemenjen a szobába. De az ajtóban megállt, mert zavarta a gondolat, hogy Jucika azt hiszi, ez a két pohár olyan nagy ügy. Pedig nem nagy ügy. A poharak eltörnek. Csak ő mindig szeretné tudni, hogy mi tört el. Hogy ne keresse. Mert ha eltörik valami, az nem nagy dolog, az utóbbi időben neki is minden kiesik a kezéből, csak tudjon róla. Hogy ne keresse hiába. Mindezt Klára asszony jól átgondolta, aztán megszólalt: – Hogy tört el? – Lesodortam véletlenül. Amikor kivettem a tányérokat. – Nem is ott vannak a tányérok. – De akkor sodortam le véletlenül. Most ismét mosolyogtak. Klára asszony azért mosolygott, hogy feltámadó indulatát leplezze. Nem mintha a két pohár (metszett) eltörésében lenne valami, nem. Az idegesítette, hogy mintha Jucika ezt csak úgy félvállról venné. És nem is a két pohár a fontos, hanem az, hogy félvállról veszi. És eszébe sem jut magától megmondani. Ha meg nem kérdezi, Jucika meg se mondja. S ha netalán szükség van rá, csak keresheti majd hiába. – Na, nem azért kérdeztem, mintha… Az ilyen megesik – mondta Klára asszony. – Meg – bólintott készségesen Jucika. Klára asszony előreugró felsőfogaival könnyedén beharapta az ajkát, és kiment. – Majd jöjjön be. Megbeszéljük a további teendőket. Jucika bólintott, és összeszedte a tányérokat és evőeszközöket, kinyitotta az ablakot, lehúzta az abroszt, és lerázta róla a morzsákat. Jóska meztelen karjait átvetve lógott a kerítésen. – Kajáltatok? – Ettünk, fiacskám, étkeztünk. – Nem mindegy? – Nem. Na, menj a fenébe. A fiú pimaszul mosolygott. Egész pattanásos arcában volt valami kamaszos tisztátalanság, csak nagy kék szemei csillogtak egyértelmű bájjal. Jucika megérezte, hogy nem azért küldi el a fiút, mintha zavarná a jelenléte, sőt jólesik neki, hogy itt lóg a kerítésen, és bámulja pimasz szemekkel. Nem is lépett el az ablaktól, ürügyet talált a mosogatásban, hogy ott maradjon az ablak előtt, s miközben az edényeket mártogatja és lötyköli a meleg vízben, pillantásokat váltson a fiúval. Jóska a tapasztalt csábítót játszotta, Jucika pedig az elcsábíthatatlant. E szerep látszólagossága abban állt, hogy a csábító az ismeretlen előtti leküzdhetetlen bizonytalanságát és mohó sikervágyát leplezte csak a szája szélére kiülő mosollyal, az elcsábíthatatlan pedig rideg, mégis mozdulatlan, felmérő tekintetével azt az érzést palástolta, hogy itt és most megadta magát. – Miért jártok ide, ha van vécétek? – kérdezte Jucika. – Az édesapa azt mondja, az a legjobb a salátának, amit mi kiszarunk… Jóska folytatta volna még a magyarázatot, de Jucika rászólt: – Miért beszélsz ilyen csúnyán? A fiú, most először, elbizonytalanodott, és visszahúzta karjait a kerítés mögé. – Ilyen hangon, fiacskám, velem ne beszélj! – mondta Jucika, és csontos homloka alatt összevonta szemöldökét. A fiú felhúzta a vállát, és a disznóólig hátrált. – Nem tanított meg téged az anyád jó modorra? A fiú visszalépett a kerítéshez, és elvörösödött. – Az anyámat ne bántsa. – Nem bántottam az anyádat. – Én szájba vágom magát is, ha az anyámat szidja. Jucika elnevette magát, megmerített egy lábost az öblítővízben, és kicsapta az ablakpárkányra. – Ki szidta az anyádat? – Hát ne is szidja az anyámat, mert szájba vágom magát is. – Na, most már lódulj innen a fenébe. Jóska egyre vörösebb lett, és ismét átdobta karját a kerítésen. – Úgy szájba vágtam én a Söregit is, hogy a kórházban ébredt föl. Mert az anyámat szidta. Az én anyámat ne szidja senki sem, mert ha szidja, akkor majd úgy szájba vágom, hogy a kórházban ébred föl, mint a Söregi vesezúzódással. Jucika elvette a párkányról a lábost, és becsapta az ablakot.
Amikor végzett a mosogatással és a vízcseppeket is feltörölte a kövezetről, megállt a konyha közepén, és körülnézett. Álmos legyek zúgtak a falak között és az ablaktáblán. Csend volt a lakásban. Mások számára az este jelenti a nap végét, Jucika számára ez a délutáni nyugalom jelentette azt a pillanatot, amikor az ember megkérdezi magától, mit tett, mit kellene még tennie, és mit fog tenni még? És kietlenül üres pillanatok voltak ezek. Mindig a konyhában, a nedvesen csillogó eternit, a foltosan száradó kövezet társaságában, elszigetelve a lakástól, ahol emberek pihentek, vagy élték számára idegen és bizonyos értelemben megközelíthetetlen életüket. Jucika a legritkább esetben tett fel magának kérdéseket, s fogalmazott választ, amely terveket sejtet és kitűzött célok lehetőségeit, a legritkább esetben fogalmazott meg magában pontosan valamit, inkább érzéseire hagyatkozott, s mert érzékszervei kitűnően működtek, s emlékezőképessége is pontos volt, az elhatározások és tervek konkrét gondolat formájában csak kiélezett helyzetekben fogalmazódtak meg benne, mintegy összegezve azt, amit érzékszerveivel hónapokig vagy esetleg évekig mérlegelt. Jucika ezért az emberek szemében általában ösztönlénynek tűnt, aki nem tudja, csak érzi, hogy mit csinál, aki hagyja magát sodortatni az élet árján, és képtelen rá, hogy megvesse valahol a lábát. Ez (Viczmándyné szerint) tekintetében is megmutatkozott, abban a jámbor, kissé csodálkozó, tehénszerű (Viczmándyné szavaival élve) pillantásban, amellyel felmért tárgyakat és embereket maga körül. Olyan embernek hitték, aki kiszolgáltatja magát a körülményeknek, és az ilyen ember (a művész úr véleménye szerint) a legjobb cseléd. Jucika most sem gondolt semmi különösebbre, ahogy tétován, valóban kissé tehénszerűen megállt a konyha közepén, ha csak nem számítjuk gondolatnak azt a villanást, ami a konyhaasztal fiókjának rendbehozatalára irányult. De ugyanabban a pillanatban, egynapi tapasztalatai alapján, felmérte a különbséget és azonosságot is, amely ezt a helyet elválasztja és összeköti eddigi helyeivel. Érzékelte, hogy itt valamilyen oknál fogva szabadabb lesz, kevésbé kényszerül majd arra, hogy egyéniségét szűk korlátok közé szorítsa, de azt is érzékelte, hogy talán éppen a nagyobb szabadság, a benne felhalmozódott indulatok, s az öregasszony kiszámíthatatlan kettőssége miatt, sokkal korábban jön itt majd a drámai fordulat. Mert Jucika kapcsolatai mindig drámai módon értek véget.
Klára asszony dolgozószobája közepén állt már percek óta. Messziről nézegette a kézirathalmazt. Itt volt elérhető távolságban, megragadhatóan minden, amit kívánt, amit kívánhatott. Ablak a lassú hömpölygésű folyóra, csend, tisztaság és kiszolgáltság. Olyan régen vágyott erre, és olyan régóta félt kielégíteni ezt a vágyát, amióta a vágy megszületett. Pedig, ha gondolatait nem szorította saját elveinek korlátai közé, úgy gondolt ezekre az előre eltervezett pillanatokra, amikor majd kettesben marad, csendben és minden külső kötelesség nélkül Zoltánnal és a munkájával, úgy gondolt ezekre a pillanatokra, mintha elvei mögött a testtől megszabadult és teljes szellemi szabadság kék vizei várnának rá. És tulajdonképpen a teljes szabadság vizei voltak ezek. Úgy érezte mégis, kissé libeg lába alatt a csónak. A szesz ereje már elszállt a fejéből, s csak valami savanyú szégyenérzetet hagyott, olyan szégyenérzést, amelyet csak nagyon tudatos emberek éreznek, visszagondolva egy öntudattól megfosztott állapotra. Olyan szégyenkezést, amelyet csak nagyon tudatos emberek éreznek, akik tudatukkal tartják kordában érzelmeiket, s fojtják le értelmükkel rejtett – néha nagyon sötét – vágyaikat. S ehhez a szégyenérzethez Klára asszonyban egy másik, furcsa és nem is nagyon új, csak elfelejtett érzés társult. Talán akkor érezte először, amikor még kislány korában Papanek kisasszony reggelenként öltöztette őket, s húgocskájával az előttük guggoló lány ölébe dugták lábukat, és a kisasszony hosszú szárú fűzős cipőjüket fűzte. De az is lehetséges, hogy akkor nem érzett semmiféle szégyent emiatt, hiszen ennek a mindennapos mozdulatnak természetesnek kellett lennie! – az is lehet, hogy csak élete további tapasztalatai rendezték át úgy emlékezetét, hogy ez az ártatlan jelenet később különös jelentőséget nyerjen. Ó, nem jutott eszébe most ez a kép, csak a hangulata, a régóta hordozott bűntudat, s most leküzdhetetlen idegességben öltött testet. Mintha neki, akinek gyerekkorában Papanek kisasszony fűzte a cipőjét, jobban kéne vigyáznia, mint akárki másnak, mintha Jucikával szemben törlesztenie kéne valamit, de ha nem is törleszteni, valamit megérteni vagy cselekedni, leküzdeni a szégyenérzetet és bűntudatot, és vállalni azt a szerepet, amelyet ez a helyzet teremtett, megnyugtatni magát, és kihasználni ezt a szabadságot, vagy elgondolkodni ezen a szabadságon, amelyet Jucika teremt majd meg számára, elgondolkodni rajta, és belelátni abba az emberbe, akit nem ismer, és valamiféle törvényszerűség mégis most mellé állította, hogy az ő fehérneműit mossa, s fürdése után a kádat. Itt a kád körül állapodtak meg gondolatai, s magát is meglepte, hogy mennyire meg tudja alázni önmagát, egy idegen ember megalázottságával, s az alázatnak olyan ostorcsapásait mérte magára, hogy az már több volt, mint amennyit Jucika egyáltalán érezhetett – ha érzett egyáltalán –, miközben utána mosta a kádat. Klára asszony odáig ment az önkínzásban, hogy eszébe sem jutott már, hogy Jucika tulajdonképpen munkát végez, pénzért, a számára kijelölt társadalmi poszton, ez eszébe sem jutott, csak saját kiválasztottságának érzése növekedett olyan óriásivá, hogy mellette, e végtelennek tűnő magányos szabadság mellett rabszolgaságnak tűnt minden, ami egyébként természetes és törvényszerű kiszolgálója a szabadságnak. És ebben az önkínzástól felfokozott hangulatban nem jelentett már semmit számára a kéziratköteg a hajlított lábú asztalkán, és érezte, hogy nem tud kezdeni semmit már a bevásárlástól, mosogatástól, főzéstől és mosástól felszabadult idővel, mert erre a felszabadult időre még nehezebb és bonyolultabb teher rakódik: egy ember terhe. Talán ha ez a másik ember halk lett volna, simulékony és nesztelen. De hiszen halk, simulékony és nesztelen is tudott lenni. Zabolátlan, zajos és csontos ember volt. Nesztelensége mélyén is mintha valami dübörögne. Talán ha áttetsző lenne és észrevehetetlen. Klára asszony egyre inkább, s minél jobban elmerült gondolataiban, érezte a döntés kényszerét. Most már másodszor érezte ugyanaznap ugyanazt. Menekülni valami elől, amiről nem akar tudni, ami a végzetét jelentheti, ami szétfeszítheti elveinek jól felépített világát, vagy lehúzza valahová, valamiféle olyan közösség vállalásához, amit nem kívánt. Vissza, vissza, menekülni. De hogyan? Rágyújtott, bár ennyit nem volt szabad dohányoznia, és leereszkedett a biedermeier kanapé szélére. És ahogy körülnézett a szobában, amely most a szokásosnál is rendetlenebb képét mutatta, a gyűlölet és elkeseredés kerítette hatalmába. Minden erő és rend iránt, amely felborította az életét. Viczmándyné iránt, akit mindig is utált, aki a nyakára akaszkodik, aki… Amikor a lebukást, a rendőrséget vállalni kellett, akkor hol volt? Ki ismerte? Most mindenütt ott van. S hirtelen kiderül, hogy milyen régi tagja a pártnak, és villára cserélik a lakását. Amikor Zoltán arra kérte, hogy néhány könyvét elhelyezhesse nála, akkor persze… Nem voltak otthon. Véletlenül. Zoltán szegény cipelhette vissza a könyveket, pedig gerincmerevedése volt. És micsoda dolog ez? Amikor a lebukást meg a rendőrséget kellett vállalni, akkor jó voltam. Most meg írjam csak az emlékeimet. Azt kéne megírni, hogy mit csinálnak már megint… Ha Zoltán itt lenne, mit szólna ehhez? Zoltán soha nem így képzelte el… Nem így képzelte! Istenem, hogy képzeltük? Úgy képzeltük, hogy mindenki egyenlő lesz. Ha itt lenne… Istenem, hogy képzeltük mi? Valahogyan másként. De mit is képzeltünk mi az életről? A mi életünkről? Az enyémről meg az övéről? Behálózzák az embert. Biztosítják magukat. Villát adnak meg kitüntetést. De azt senki nem kérdezte meg: így képzelték, Klára? Én tudom, hogy mit csinálnak. Én ne tudnám? A Viczmándyék… Klára asszony nehezen lélegzett. És mintha jóságba csomagolt számítással tukmálta volna rá a lányt, hogy részese legyen valami olyasminek, ami idegen tőle. Idegen? Nem is idegen, hiszen ő maga kérte, célzásokat tett előbb, aztán nyíltan is utalt rá, hogy milyen jó lenne, ha megszabadulna minden kellemetlen tehertől. És újabb kérdések. Kellemetlen teher? Az. Mert neki, hatvanon túl, tűző napon vagy hóesésben, másfél kilométert gyalogolni a Népboltig, az teher, és mégsem teher, mert most úgy gondolt a hosszú és néha nehézkes gyaloglások óráira, mint a szabadság vissza nem térő idejére. És a gyűlölet és elkeseredés hőfokát még a máskor oly méltóságteljesen szívott cigaretta sem csillapította. Nem csupán (egyébként meglehetősen laza) környezete, de maga ellen is irányult e gyűlölet, s visszacsapott a szégyenbe, mert ez a tépelődés, a kérdéseknek ez a kusza halmaza új volt Klára asszony számára, régen elfelejtett érzés, amely áthágta szilárdnak hitt elveinek korlátait. Az elveiben pedig nagyon bízott. Elveinek becsületében és tisztaságában. Elnyomta a körméig szívott cigarettát, és a csutkát vadul préselte a hamutartó falához, amikor Jucika kopogott. – Igen. Jucika óvatosan belépett, az üveges ajtót sem tette be egészen maga mögött, csontos arcán mosoly ült, és megállt a (perzsa) szőnyeg közepén. Klára asszony arcán ott volt még a gyűlölet kifejezése, csak nézte a lányt, de nem is látta, s Jucika is meglepetten nézte Klára asszonyt, és a mosoly is eltűnt az arcáról. – Csak azért zavarnék, hogy megbeszéljük a további teendőket, ahogy mondani tetszett. – Micsoda? – Az előbb tetszett mondani. – A további teendőket… – Igen. Az előbb mondta Klárika néni. Ez a „Klárika néni” nem volt most helyénvaló. – Üljön le, kérem. A máskor simulékony hang most durván megakadt a levegőben, és Klára asszony gyorsan utánaküldött egy békítő mosolyt, ami Jucika számára még erőteljesebben érzékeltette, hogy itt nincs valami rendben. Nem is ült le. De Klára asszony ezt nem vette észre. – Szeretném, ha elmenne. Jucika keze, mintha vigyázzba állna, a combjához szorult. – Ez mindkettőnknek jobb lenne – folytatta Klára asszony. Hosszú csend következett. Nézték egymást, egy tágra nyílt jámbor tekintet kapcsolódott egy mániákusan elszánt hideg tekintetbe. A mondat, megerősítve egy másikkal, elhangzott. Visszaút nincsen. Jucika arcán most egy fintorféle suhant át, lehajtotta a fejét, és kezével kissé meglibbentette a szoknyáját. Csaknem olyannak tűnt ez a mozdulat, mint egy félbe maradt pukedli. – A poharakat megfizetném – mondta. Klára asszony arca eltorzult és málnavörössé vált egy pillanatra. Felugrott a helyéről. – Nem erről beszéltem! – ordította magából kikelve. Jucika tekintete átrebbent az öregasszony arcán, s talán valóban megérezte, hogy most nem erről van szó. – Nem… értem… – nyögte halkan és akadozva. Klára asszony végigrohant a szobán, bevágta, és hátát nekivetette az ajtónak. Ettől lecsillapodott. Jucika megfordult a szőnyeg közepén. – Ne… haragudjon… – mondta Klára asszony is halkan és akadozva. – Nem tudom, talán valami bajt csináltam? – Nem, dehogy, nem csinált semmi bajt… Jucika lépett egyet Klára asszony felé a szőnyegen. Hallgattak. Klára asszony kietlen fáradtságot érzett, de az agyában ott tombolt tovább a saját ordítása. Szeretett volna eltűnni ebből a szobából, de szeretett volna úrrá lenni a gyengeségén is. Amikor végre sikerült megszólalnia, hangja ismét rideg és durva volt, de olyan ridegség és durvaság volt ez, amely nem gyűlöletből, csak a kétségbeesésből fakadhat. – Kérem, ha tudja, felejtse el, amit az előbb mondtam. Ismét hosszú csend lett. – Ha tudja. – Igen.
Vajon miért gyilkolta meg magát? Megfogta a kést, kitapintotta azt a pontot, ahol a szív dobog, rést nyitott szép melle fölött, és már csorgott is a vér, és kifordult a szeme… Vajon miért tette? Ki ez a nő? Jucika a nyáron is hűvös, a föld dohos levegőjét árasztó szobájában ült a díványon, és a falon függő reprodukciót nézegette. E különös nőszemély halála, bármennyire igyekezett is a festő, nem keltett drámai hatást, talán éppen azért, mert a képen az égnek fordított szemek, a telt kebleken széthúzott sűrűn redőzött bordó fátyolszövet, amely különös, szinte bántó diszharmóniában állt a kicsurranó vér vörösével, a hamvas bőrön tátongó rés, az acélosan kemény színű penge olyan pontosan drámai volt, hogy ez a pontosság már meg is szüntette a drámát. A szemünk előtt beálló halál nem volt más, mint egy nagyon teátrális jelenet. S Jucika szeme lassan hozzászokott a kép színeihez és formáihoz, olyannyira, hogy lassan eltűnt a kissé kopott keret, elhomályosodott a fehérre meszelt rücskös fal, és annyira beitta szeme ezt a keret nélküli képet, hogy a festett asszony lassan valóságossá domborodott a kis szobában, ott szúrta szívébe a valódi pengét, és Jucika úgy érezte, nincs ereje megakadályozni ezt. Csak a bevásárlókosár fülét szorongatta, amely ott feküdt előtte a földön, és tekintete lassan a valósággá vált öngyilkos asszonyon is túllépett, elhomályosította a képzeletből született képzeletet is, és most már csak egy folt maradt az üres falmezőn, már csak formátlan síkok és színek maradtak, de még mindig egyetlen pontra nézett meredten. Mindig tágra nyíló, jámbor szeme most keskenyre szűkült, s e keskeny résen át szinte kipréselődött az anyagi formát öltött fájdalom és elkeseredés. Jucika sírt. Jucika sírt, de nem süllyedt el könnyeiben, amikor elfátyolozódott előtte a világ, eltűnt a valamilyen oknál fogva öngyilkos szent asszony, és egyedül maradt saját fizikai létével; pillanatokra ugyan, de megvilágosodott előtte minden, tudatosan és megfogalmazottan, az a képtelen különbség, amely a lényéből adódó érzékeny szabadságvágy és a helyzete között megmutatkozott. Helyzete és múltja lekötötte, s így célokat és megoldást nem láthatott. Nem sajnálta magát emiatt, és nem sajnált másokat, csak tehetetlen dühöt érzett, amiért talán felnőtt életében először a megoldhatatlanság ilyen mélységébe ért. Pillanatok voltak csak ezek, de megrögződő, a vérébe, idegrendszerébe ivódó pillanatok, amelyek láthatatlan erővel roncsolták lényének egyik felét, gátlástalan nyíltságát, s amikor kibontakozott a fehér homályból a szoba falán függő reprodukció, egy másik ember nézte már az üressé dolgozott szent tragédiát. Talán kevésbé jámbor szemmel, ridegebben. Képzelete nem játszott tovább. Ösztönös mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeket, és felállt. Tekintete a tenyérnyi ablakra tévedt, az ablakokon összesodródott, becsukott szirmú lila hajnalkák néztek be rá. És kinn szépen, melegen sütött a kora nyári nap. Jucika felállt, és az üres kosárral kilépett a kertbe. Lába alatt megcsikordult a kavics, és erre a zajra fülelve lépdelt a kapuig. Ott megállt. Most már tudta, mit kell tennie. Valahogy abból a nyugalomból érezte ezt meg, ahogy a kosarat fogta, és egyenletesen lépdelt idáig. Talán abból a nyugalomból, amelyet a környezet sugallt. Pontosan érezte, és nem is bánta, hogy az életében valaminek vége van. Soha nem látott tisztasággal állt elébe a kisfia, és soha nem érzett élességgel értette meg, hogy ő anya. Akkor sem értette még ezt, amikor hasában hordozta szégyenletes terhét, mert nem a teherre és nem a szégyenre figyelt, és akkor sem értette meg ezt, amikor szörnyű órák után megszabadult a tehertől, mert akkor is csak szabadulására figyelt. Úgy látszik, éveknek kellett eltelnie, hogy elmormolhassa magában: „Anya vagyok, anya…” És már látta is Lacikát, ahogy itt száguldozik, labdát kerget, csigát piszkál, ennek a kertnek útjain, ahogy Klára asszony is mondta. Boldogan elmosolyodott, és szeméből most még jobban eltűnt a tágra nyílt jámborság, hogy talán végleg átadja helyét egy tiszta, tudatos örömnek. És a kosarat asszonyosan karjára fűzve kilépett az utcára.
Amikor betette maga mögött a léckaput, a szomszéd kert magas kőkerítéséről mellé ugrott valaki. Jucika megállt egy pillanatra, de nem lepődött meg, és nem sikoltott fel, belső nyugalma megóvta. És bár szokásos módján a kerítésen keresztül közlekedett, Jucika azonnal felmérhette, hogy a fiú most másik arcával közeledik felé. Elindult az úton. Jóska lépést tartott vele, de szinte az utca túlsó oldalán követte csak, anélkül hogy ránézne. Így mentek szótlanul, sokáig. Csak félpillantásokkal méregették egymást. Jucika derűs nyugalommal, Jóska pedig valamilyen komor és sértődött elszántsággal. Az árnyas utcácska hirtelen kanyart véve torkollott bele a széles, kopár országútba. Személygépkocsik és teherautók húztak előttük surrogva és csörömpölve. A forgalom egymás mellé kényszerítette őket, és megszüntette bandukolásuk meghittségét. Szólni kellett. – Bevásárolni megy? – kérdezte Jóska sután, anélkül hogy a lányra emelte volna tekintetét. – Igen. – Elkísérhetem? Jucika elmosolyodott. – Jókor kérdezed. Ettől a mosolytól és ettől a kötekedő kijelentéstől a fiú pattanásos ábrázata még komorabb kifejezést öltött. Nem is szólt sokáig egy szót sem. Amikor már hosszúra nyúlt a csend, Jucika törte meg. – Te hány éves vagy? – Húsz – hangzott a válasz rövid gondolkodási idő után. – Húsz? – Talán nem hiszi? – Miért ne hinném? – És maga hány éves? – Ilyesmit nőktől nem illik kérdezni. A fiú tömör nyaka most megmozdult, s mintha egy belső erő ellenkezne a mozdulattal, Jucika felé fordította a fejét. Bizonytalanul pislogott. – Megsértettem? – Dehogy sértett meg. Huszonhat múltam. – Huszonhat? – Múltam… Ismét szótlanul lépkedtek. Jóska, bár nem maradt el a lánytól, járása mégis olyan volt, mint a gazdája után kullogó megvert kutyáé. Talán testtartása miatt. Most kopott, kifehéredett vászonnadrágot viselt, hátát felgörbítve tüntette el ökleit a zsebében, és lomposan szétvetett lábakkal járt. – Nincs melege? – Nincs. – Pedig marha… nagyon erősen süt a nap, mi? – Hát elég erősen. – Én bírom a meleget, csak azért kérdeztem, merthogy ne vegyem át a kosarát? Jucika figyelmesen a fiúra nézett, és tekintete találkozott a halványkék, zavarban fürdő szempárral, és csak ingatta a fejét, hogy nem, köszöni, és nem tűnt el a halvány mosoly a szája széléről. – De visszafelé hozhatom? Jucika számára egyre furcsább lett az egész, s erre a kérdésre sem akaródzott nagyon válaszolnia, mert nem volt mit válaszolnia, aztán egy nagyon furcsa mondat hagyta el a száját: – Kedves lenne tőled. Úgy hangzott ez a mondata, mintha gúnyolódna, pedig nem volt szándékában gúnyolódni, sőt szinte elérzékenyült az ajánlatra. A mondat félresikerült hangzása miatt mégis, bármennyire közel kerítette őket valami, ismét beállt a csend. Később Jóska köszönt egy férfinak, aki az országút túlsó oldalán igyekezett az ellenkező irányba, és elpirult. Amikor hallótávolságon kívül kerültek, Jucika bizalmasra tompított hangon megkérdezte: – Ez ki volt? – Az igazgatóm. – Milyen igazgató? – A gimnáziumban volt… – Gimnáziumba jártál? – Igen. – És most mit csinálsz? – Most? Jucika kettőt bólintott, jelezve, hogy nagyon érdekli, mit csinál most a fiatalember, de Jóska, homlokát összeráncolva, csak összevissza dadogott. – Most… tulajdonképpen… Tulajdonképpen ez… Szabadságon vagyok. – Szabadságon? – Igen. Jucika nem kérdezett tovább, de Jóska tovább töprengett a válaszon. – Tulajdonképpen az titkos, hogy én mit csinálok… Jucika szemöldöke nem nagy meggyőződéssel kérdéshez emelkedett, de Jóska már beszélt is. – Tulajdonképpen beszélnem sem szabad róla, mert abból különböző bajok származhatnak, és még az apáméknak sem mondhatom el, mert szigorú eskü köt, még ez az eskü is egészen különös eskü volt… Jucikára nézett. – Én nem akarlak bajba keverni – mondta a lány, és egy árnyalatnyi gúny vegyült a hangjába. De a fiú ezt nem vette észre. – Nem félek persze én semmitől, de nem szabadna elmondani, mégis magában bízom, úgyhogy ha akarja, elmondhatom… Ha nem adja tovább senkinek. Jucika megrándította a vállát, és ahogy nézte a fiút, tekintetébe visszalopódzott a tágra nyílt jámborság. – Nem adja tovább? – Miért mondanám tovább? – Az apám azt mondja, a nők mind pletykásak, egytől egyig. Jucika sértetten elfordult. – Megsértettem? Jucika megrándította a vállát, és elnevette magát. – Most ha mondanád, akkor sem hinném el. – Ezt csak azért mondja, mert hogy mégis eláruljam – elhallgatott, majd ravaszul hunyorogva hozzátette. – Ne féljen, kioktattak minket, hogy a kémek milyen módszerrel szedik ki az emberből a dolgokat… Furcsa feszültség támadt közöttük. A gyanú légköre. Hangulat, amely kíváncsivá teszi az embert, de egyben félelemmel is tölti el önnön kíváncsisága. Kémek. Módszerek. Talán e különös hangzású szavak miatt. – Nem akarok én belőled kiszedni semmit – mondta Jucika, de a büszke visszautasítás mélyén kielégítetlen kíváncsisággal. – Akkor inkább el sem mondom. – Tartsd meg magadnak. Szótlanul lépdeltek tovább. Most nem jött egyetlen autó sem, az üdülőtelep és a falu között beépítetlen mezőn haladt át a napszítta, üres országút. A délutáni, sűrű forróság mintha minden lépésükre megremegett volna testük körül, s a vibrálás láthatóvá tette a levegőt. Arcuk lassan kivörösödött, a fiú nagy fülei szinte sötétlilává váltak, és homlokáról lassan pergett az izzadság. Tompa kábulat lepte meg őket, s ebben a tompa kábulatban rótták egyedül az üres utat. Beszélni kellett, s Jóska kiszáradt torokkal, reszelős hangon meg is szólalt. – Nehogy olyat higgyen rólam… Jucika lustán pillantott rá. Jóska elkapta a tekintetét. – Amikor gimnáziumba jártam, a srácok mindig gúnyolódtak, meg ilyesmi… De ez csak felvágás, a szájuk nagyobb csak… Meg hogy nekem tele van a pofám pattanással, és azt mondták, hogy azért… Jucika szeme összeszűkült a töprengéstől. Nem értette a szavakat, és mégis, ahogy ez a fiú beszélt, valami miatt sajnálnia kellett. – Nehogy olyat higgyen rólam, amit délelőtt mondtam, azt is csak azért mondtam, hogy a szájam legyen nagy, mert úgy egyébként… Jóska megállt, és hosszan nézte a lány kosárra fonódó karját, aztán tekintete felkúszott a mellek között a szájáig, ott megállapodott a tekintet, nem volt bátorsága továbbhaladni. Jucika a fiú szemét figyelte, a fénytől kiszőkült, gyorsan verdeső pillákat, s olyasmit érzett, amitől maga is megrettent, hasonló vonzalmat érzett e nála jóval fiatalabb fiú iránt, mint már délelőtt is, csak jóval mélyebb volt ez az érzés, s várta, a fiú fejezze be a mondatot, hogy tehessen egy mozdulatot, amelyre annyira vágyott. – Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a fiú. Jucika hátrább lépett, és olyan gyorsan, mintha parancsot teljesítene, leült egy kilométerkőre. Jóska kihúzta zsebéből a kezét, megnézte, majd visszadugta, a nyelve hegyén volt egy mondat, de csak sóhajtozott, kimondani nem merte. Aztán Jucika mellé ereszkedett, közvetlenül a lány lábaihoz a porlepte fűbe, és zsebéből ismét elővette ökleit, füvet tépett, és miközben verdeste tenyerével a földet, ujjaival kaszálta a nyeszlett út menti gyomokat, kibökte végre… – Úgy csúfoltak, hogy szüzike… Jucika agyához még el sem hatolhatott a mondat, a fiú gyorsan hozzátette. – Szerettek azért, mert nem voltam olyan srác, és nem is haragudtam érte, mert… De így csúfoltak… Jucika a fiú nyakát nézte, a két lüktető erecskét, amelyek férfiasan ugrottak ki a napégette sima bőrből, és megtette azt a mozdulatot, amelyet annyira kívánt, megsimogatta kétszer egymás után a fiú fejét, és tenyere egy pillanatra még a tarkón is megállapodott. – Gyerek vagy még… – mondta szépen ejtve a szavakat. Jóska elhúzódott, nem nézett rá, mint azt Jucika a mozdulat nyomán elvárta volna, nem nézett fel rá mohón, s talán azért vált még szebbé az egész. Így ültek még egy percig. Aztán Jucika felállt. – Meleg van ám, tényleg – mondta, de a fiú meg se moccant. – Menjünk, mert kikapok. Erre Jóska is felállt, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, riadtan és fürkészőn, aztán menekülni hagyták egymást. Elindultak. Jucika nem látta, hogy Jóska átváltozott ismét, öklét zsebébe süllyesztve, hátát felgörbítve visszanyerte azt a merev, űzött tartást, amely ellentétben állt járásának lomposságával. És hangot is váltott. – Ezt csak el akartam mondani magának, mert azóta sok idő telt el, és harcoltam is… Jucika meglepetten pillantott rá. – Harcoltál? – Erről nem szívesen beszélek… Még úgy tűnne magának, hogy felvágok, pedig még meg is sebesültem, ha akarja, majd megmutatom… Jucika szomorú lett, nem figyelt, nem fogta fel a szavakat, csak sajnálta, hogy vége, sajnálta, hogy ismét itt megy mellette egy pattanásos kamasz, akihez semmi, de semmi köze, és talán hazudik is. De Jucika számára ez csak sejtés volt, nem is lehetett más, hiszen hogyan feltételezhetett volna hazugságot, ennyi őszinteség után. De aki egyszer megérezte, mi a jó, az szükségszerűen, néha hazugságot is vállalva törekszik rá. Jucika nem gondolta át mindezt, csak ösztönösen cselekedett, amikor hangjában megcsillantotta az aggódó kíváncsiságot. – Megsebesültél? – Igen. Két helyen is. – HoI? – A combomban, meg tüdőlövést is kaptam. – De hogyan? – Azért nem beszélek szívesen róla, mert még felvágásnak hiszi, hogy ilyen kölyöknek nézek ki, pedig én együtt harcoltam az apámmal a forradalmárok ellen a Corvin közben. – Igen? – Igen. – Mert az apám akkor százados volt, és hogy az édesanyám félt, hogy mi van már vele, és beküldött egy csirkével, de ugye, én rögtön megértettem, és együtt harcoltunk, úgyhogy elő is léptették őt őrnaggyá, engem meg, hát akkor kaptam ezt a titkos megbízatást… A fiú elhallgatott, és szemöldökét összevonva komolyan a lányra nézett, mintha azt vizsgálná, megbízhat-e benne, majd bólintott egyet, mert döntött, és még mindig a lány arcát fürkészve folytatta az elbeszélést. – És akkor utána vettek fel a rendőrségre nyomozó hadnagynak, de azért mondtam, hogy ez titkos dolog, mert nem szabad, hogy más is tudja, csak magának mondom.
Egyik cigarettát szívta a másik után, tele volt már a szoba a csikkek illatával, érezte, hogy elnehezedik a szíve, s kezén-lábán átfut néha a gyengeség zsibbasztó remegése. Ezek voltak a legjobb pillanatok, mert ilyenkor agya kikapcsolt, s minden félelme önnön fizikumára irányult. „Úristen! Tönkreteszem magam” – gondolta, s elnyomta gyorsan a cigarettát, hogy a következő pillanatban újabbra gyújtson. S állt az ablak előtt, anélkül hogy kinézett volna, lehet így is egy ablak előtt állni… „Talán csak a nagy forróság teszi…” – ötlött fel benne, de némiképpen rendszerességhez szoktatott agya nem tűrte még ezt a pillanatnyi mentséget sem, tudta, hogy nem a forróság teszi, tudta, hogy Jucika megérkezésének percétől kezdve más rendszerbe csapott át az élete, menthetetlenül összekeveredett, csomókba görcsösült, majd újabb szálakra bomolva fonódott össze egy másik ember életével, akinek furcsa ellentétekből álló, alázat és szemtelenség, durvaság és finomság közt vergődő jelleme fogva tartja, s képtelen megtalálni e jellem vagy e helyzet kulcsát, amely érzése szerint minden jellemhez és minden helyzethez hozzá tartozik. S hogy Jucika jelleme körül tapogatództak gondolatai, ismét előállt az önkínzó kérdés, de most már nem a színpadias harsogással, mint fél órával előbb, hanem átlépve minden formán, eljátszott szerepeken és az őszinte és őszintétlen pózok furcsa szövevényén, ott állt a kérdés a maga egyszerűségében: „És ki vagyok én? Mi vagyok én az ő szemében?” Igyekezett összerendezni az elmúlt órák mozaikjait, s úgy tűnt, hogy nem emlékszik semmire. Semmire sem emlékszik külön, egyetlen percre sem, hiszen eddig egyetlen maradandó pillanat sem volt közöttük, egyetlen pillanat sem volt eddig, amelynek alapján módszeresen meghatározható lett volna kapcsolatuk lényege. S itt Klára asszony gondolatai szükségszerűen megtorpantak, mert Klára asszony sok jó tulajdonsága ellenére egyetlen dologra képtelen volt, amire csak kiválasztottak képesek, hogy szinte énje megkettőzésével belül is legyen egy kapcsolaton, de ugyanakkor kívülről, a másik szemével is lássa, s szinte önmagán felülemelkedve határozza meg önmagát, s ezáltal azt is, aki szemben áll vele. S mert ítéletei szükségszerűen mindig belülről fakadtak, a megkettőzött én minden kontrollja nélkül, megközelítő pontossággal tetten is érhetjük azokban a pillanatokban, amikor gondolatai tévútra léptek. Például most. Például most világosan látnia kellett volna (ha már gondolatai olyan szokatlan vágányra tévedtek, hogy meghatározza egy cselédhez fűződő viszonyát), például most látnia kellett volna, hogy kapcsolatuk éppen azért nem határozható meg, mert teljesen szokatlan, mert nélkülözi a társadalmilag elfogadott normák közül a hasonló esetekben leglényegesebbet: a kötelező közönyt. Klára asszony csak a szokatlanságot érezte, amely, összevetve a társadalmi normákkal, zavaróan idegesítő olyasvalaki számára, aki a szokatlanságban nem képes felfedezni az újat, s felfedezve az újat – megörülni annak. Ha ezt a lépést Klára asszony képes megtenni, akkor nem menekül a szokatlantól, sőt, félénken ugyan, de megragadja. Megörül magának, mert felfedezi magát, s mivel erre az örömre egy másik emberről való gondolkodás kényszerítette, arra is rájön, hogy öröm és boldogság csak belőle és csak így fakadhat. Ez a felfedezés első lépés lehetett volna egy úton. A szokatlan útján. De ő kitért. Talán túl öreg, talán túl fáradt volt hozzá. Talán nem volt képes kilépni magából, csak annyira volt érzékeny, hogy megvédje önmagát. Talán azért tért ki az egyetlen biztos megoldás elől, mert helyzetének stabilitása folytán nem félt annyira, hogy megértse, fel kell mérnie személyes helyzetét, mert ha nem, akkor görcsös önvédelemre kényszerül, ami egyenlő az önfelszámolással. Talán. Elbizonytalanodott. Sajnálta önmagát. És lefeküdt a másik szobában aludni.
Kábult, menekülésszerű álom volt. Ajtónyílásra riadt, és kezdődött elölről az egész. – Maga az? – Jaj, nem tudtam, hogy aludni tetszik. A mondat hamisan csengett. – Jöjjön… Csak bóbiskoltam egy kicsit… S bár nyilvánvaló volt, hogy ez sem így van, Jucika a szőnyeg közepére helyezte a kosarat, és leereszkedett Klára asszony mellé az ágy szélére. Klára asszony beljebb mozdult. – Miért nem tetszett szólni, hogy ne tegezzem a Kalher Jóskát? – Miért ne tegezné? – Én nem tudtam róla semmit… – Nem? – Hát honnan tudtam volna… – Micsodát? Jucika tépelődve hajtotta le a fejét, s Klára asszony, aki most már mindentől félt, ami Jucikával kapcsolatos, kábultságából egy pillanat alatt kijózanodott, felkönyökölt, és ösztönszerűen azonnal támadásra lendült. – Remélem, nem óhajt most már kiskorúak elcsábításával is foglalkozni – mondta félig tréfálkozva, de nem minden gúny és élesség nélkül. – Nem – mondta Jucika kurtán, és eltűnt a mosolygós szemérem az arcáról, felállt, és megfogta a kosár fülét. Klára asszony nem akarta észrevenni, hogy megsértette Jucikát. – Mindent kapott, amit kértem? – kérdezte gyorsan. – Igen. – Akkor megkérem, hogy készítse el a vacsorámat… – Igen. – És hozza be. A dolgozószobámban eszem. – Igen. Amikor a lány kiment, Klára asszony felemelt egy francia regényt éjjeliszekrényéről, a fürdőszoba tükre előtt megtapogatta az arcát, és kiszólt a konyhába. – Jutka! – Tessék… – Vigyen ki nekem egy karosszéket a gesztenyefa alá… legyen szíves. Jucika benézett a fürdőszobába, Klára asszony kenőccsel dörzsölgette a ráncokat a szeme alatt. – Melyiket? – Az előszobából. – Igen. Klára asszony abbahagyta arcának vizsgálgatását, és a lány után ment. Jucika elhelyezte a karosszéket a gesztenyefa alatt, Klára asszony elhelyezkedett, lábát keresztbe vetette, és kinyitotta a könyvet. – És készítsen nekem egy limonádét. – Igen. – Cukor nélkül. – Cukor nélkül? – Igen. Néhány perc múlva Jucika megjelent a limonádéval. – Hozza ki, legyen szíves, az asztalkát is az előszobából, és hozzon egy tálcát is a pohár alá… Nem szeretném, ha tönkremennének a bútorok. Klára asszony olvasni kezdett, s amikor a lány ismét visszatért, most már egyik kezében a kis háromlábú asztalkát cipelve, a másikkal a tálcán egyensúlyozva az italt, nem pillantott rá. Jucika gondosan elhelyezett mindent a karosszék mellett, és szó nélkül visszament a házba. Csak talpa alatt csikorogtak a kavicsok. Amikor eltűnt, Klára asszony felpillantott a könyvből. A gesztenyefa egyik ága mélyen lehajolt, s a földet majdhogy söprő leveleit egy magányos áramlat rezegtette. Klára asszony hosszan figyelte ezt a furcsa jelenséget, majd a könyvet az asztalkára hajította, körülnézett, odalépett, és tenyerét az áramlat útjába helyezte. A levelek lassan megnyugodtak, s most az áramlat, amely az imént még mozgást okozott, hűvös simítássá alakult tenyere külső felén. Leguggolt a gesztenyefa lehajló ágához, elhúzta, majd ismét kinyújtotta a karját, s figyelte az elhaló majd megélénkülő mozgást. A gesztenyefán túl bokrokkal szegélyezett gyepes térség húzódott. S a bokrok közül valahonnan pukkanásszerűen kitörő, majd visszaszorított és újra robbanó röhögést hallott. Mintha csak azért hajolt volna le, felemelt egy kavicsot a földről, és gyorsan visszaült a karosszékbe. Később, mintha csak véletlenül tenné, elnézett a bokrok irányába. De ott nem mozdult semmi. Talán fél óra telt el így, de a könyv nem kötötte le a figyelmét, minduntalan vissza kellett térnie azokhoz az oldalakhoz, amelyeket már elolvasott, mert gondolatai egyszerre több irányban kalandoztak el. Nem mintha ideges lett volna. Csak ez a csend, ez a nyugalom volt furcsa, amely körülvette. Furcsa, mert úgy tűnt, hogy csak látszólagos. Tudta, hogy nem kellett volna leguggolnia az imént a levélhez, de szeretett volna ismét leguggolni elé, mert az áramlat azóta sem változtatott irányt, és valamilyen oknál fogva néma környezetének ellentmondott ez az egyetlen kis mozgás. Nem ingerelte, de izgatta az a vágy, hogy megszüntesse, de ugyanakkor mintha állandóan és különböző irányból szemek figyelnék, nyomon követnék minden mozdulatát, és ítéletet is alkotnának róla, ítéletet, amelyben benne foglaltatik a konyhában mozgó idegen ember feltételezett gyűlölete is. S mert úgy érezte, hogy ítéletalkotó szempárok figyelik, hogy a fák és bokrok között meghúzódó lények csak arra a percre várnak, hogy gúnyos, lesújtó módon véleményüket nyilvánítsák, egyelőre még nem hajtotta végre tervét. Látszólag olvasott. A folyón dohogó délutáni hajó hangja kapóra jött, mert felnézhetett a könyvből. Néhány lépésre a lába előtt, kissé jobbra, ott reszketett a gesztenyelevél. De csak átfuttatta pillantását rajta, és tekintetével körüljárta a kertet. Minden mozdulatlan. A levelek fáradtan, a délutáni melegtől eltikkadva lógtak kocsányaikon. Valahol gyerekek sivítoztak. Talán most vetették be magukat a hajó mögött partra futó hullámokba. De ez messze volt. A kert színesen, némán és mozdulatlanul pihent körülötte. Klára asszony nem hitt ennek a némaságnak, s szeme sarkában ott reszketett a gesztenyelevél, és lassan ingerültséggel vegyes félelem szállta meg, és úgy érezte, hogy pillanatok kérdése, és cselekednie kell. „Ses jambes étaient molles et rouges de froid. Lorette n’avait pas…” – olvasta, majd gyorsan felállt, a gesztenyefa lehajló ágához lépett, és letépte a remegő levelet. Amikor visszaült a helyére, elégedetten körbenézett. A magányos áramlat nem játszott többé. S mintha a figyelő árnyak is eltűntek volna a bokrok közül.
– Legyen szíves, ágyazzon meg nekem. – Igen. Klára asszony enni kezdett. – Ha elmosogatott, akkor végeztünk… mára. – Még a fiókot rendbe raknám. Klára asszony fülét sértette ez a túl alázatos hang. – Milyen fiókot? – A konyhában. – Ja, igen… Ráér holnap is. Joghurtot nem kapott? – Nem. – Akkor holnaptól kezdve délelőtt kell vásárolnia. – Igen. – Ha akar valamit olvasni, válasszon magának a polcról. – Köszönöm… Mivel Klára asszony nem szólt többet, Jucika nesztelenül ágyazni kezdett a másik szobában. Bár erősen sötétedett már, nem gyújtottak villanyt. Klára asszony étvágytalanul, kötelességszerűen evett. A szomszédban Kalher ordítozott öblös hangon a fia után, s az ablakon szúnyogok húztak be a szobába. Meg-megállapodva sípoltak a falak között, s néha, mintha parancsra tennék, megindultak Klára asszony nyaka és csupasz karja felé. Klára asszony ilyenkor letette kését, villáját, megvárta, míg az állatok jól elhelyezkednek, majd nagyot csapott rájuk. Amelyik már megtöltötte áttetsző begyét, kis vértócsát hagyott maga után. Klára asszony letörölte a kis foltot, és evett tovább. De a zajok, a csapkodás és az étkezés közötti foglalatosságok nem tudták lekötni a figyelmét. Háttal ült a másik szobának, s háta mögött egyenletesen neszezve mozgott a lány. Eleven kérdőjel az életében. Tudta, olyasvalamivel állította szembe ez a nap, aminek zavaros útvesztőiben eltévedt, s megoldani nem tudja. Talán majd az idő segít, a megszokás. Az ablak alatt suttogást hallott. – Jucika… Majd hangosabban. – Jucika. Letette az evőeszközöket és figyelt. A suttogás megismétlődött. S Jucika bizonyára kihajolt a másik szoba ablakán, mert Klára asszony hallotta, hogy visszasuttogott. – Rögtön… Várjon egy kicsit! Klára asszony meredten bámult a levegőbe. „Hogy én milyen nagy marha vagyok!” – gondolta, s ettől a megállapítástól szinte megkönnyebbült. Ettől a susogástól mintha hirtelen megvilágosodott volna előtte valami, ami visszamenőleg értelmetlenné tette összes eddigi kétségeit. „Hát én egy nagy marha vagyok” – gondolta most már szinte vidáman. „Hát zavarja ezt a lányt valami? Viszonyt kezd a legelső férfival… Ha férfi lenne legalább… De a legelső nadrággal… Én meg töprengek itt, hogy szabadság meg mindenféle hülyeségeken… Hiszen ha igaz lenne… ha igaz lehetne, hogy egyenlőek vagyunk… De hiszen ez nem igaz… Ez nem igaz…” Majdnem elnevette magát örömében. Jucika megállt előtte. – Elvihetem, elvtársnő? Mosolyogva nézett fel a lányra. – Hagyja csak, menjen csak… Hallom, hívják. Jucika nem vette át a mosolyt. – Ugyan, dehogy megyek. Elmosogatok előbb. Klára asszony felállt, és energikusan kitolta a szobából a lányt. – Mondom, hogy menjen csak… Amikor magára maradt, elreteszelte az ajtókat, és leült a fotelba az ablak elé. Kinn homály borította már a fákat, s nyugalmasan tiszta volt az égbolt. A forróságtól szabaduló föld nagy lélegzetet vett. „Holnap locsolni kell” – gondolta Klára asszony, és úgy érezte, hogy minden megoldódott.
– Jóóska! – hasított bele a természet sötét nyugalmába Kalherné hangja. Jóska természetesen nem válaszolt, mert Jucika szobájában ült a díványon. Kalherné még egyszer kiáltott, és a harmadik vagy negyedik szomszédból visszafelelt egy legalább olyan éles női hang. – Mit ordítoznak örökké? Hogy az ember pihenni se tudjon! Néhány pillanatnyi csend után Kalherné vidáman kieresztette a hangját. – Jóóóskaa! – Nem hallja? Maga bölömbika! Kalherné azonnal válaszolt. – Bölömbika a jó nagynénikéje, hallja-e? És ha nem tudja befogni a száját, majd én ráülök! – Ráül ám a reterátra, azzal a nagy valagával – hangzott a válasz a harmadik vagy negyedik szomszédból, s folytatódott volna még a párbeszéd, de bizonyára Kalher is megjelent a színen, mert most az ő, ezennel visszafojtott, öblös hangját lehetett hallani: – Fogd be a pofádat! – Engedd el a karom! Most éppen jó kedvembe találsz… – Na, fogd be gyorsan a szádat, és söprés befelé… – Hát tehetek én róla, hogy az a szaros fiad… – Mars befelé, amíg szépen beszélek… Hirtelen csend lett, ajtó csapódott. A házastársak szócsatáját a harmadik vagy negyedik szomszédnő is végighallgathatta, s bizonyára még nem adta ki mérgét, mert belekiáltott a bársonyos sötétségbe: – Hogy a rosseb esne bele! Az ilyenbe! Itt már nyugodni se lehet? – egyre feljebb emelte a hangját. – Az ember egész nap rohad a munkán! Hát nincs egy pillanat nyugalom sem? Vagy berángatta őt is a harmadik vagy negyedik szomszéd, vagy megunta. De a kérdés még sokáig visszhangzott a levegőben. Többször visszaverték a hegyek. Jucika belépett a szobájába. Olyan alacsony volt a mennyezet, hogy akarta, nem akarta, le kellett ereszkednie Jóska mellé a díványra. – Jó estét, Jucika! – Jó estét, Jóska! – Gondoltam, elhívom táncolni. – Van itt tánc? – A Hableányban van. Nézték egymást. – Az a baj, hogy nem tudok táncolni. – Majd megtanítom. – Meg fáradt is vagyok… Fenn a lakásban kigyulladt a villany, s a fákról visszaverődő fényben a tenyérnyi ablakokon keresztül némileg megvilágosodott a szoba. Jóska a nyakkendőjét húzogatta az ádámcsutkája alatt. – Fáradt? – De magukhoz átmegyek szívesen… – Á, ilyenkor már lefekszenek – mondta Jóska, és a térdei közé szorította összekulcsolt kezét. – Az apám korán kel holnap, mert szolgálatba megy… – És maga? – Nekem még van szabadságom… Bőven! Jucika felsóhajtott. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy miért. De a melle tele volt szorongással, s úgy érezte, a fiú mellett megszabadulhat ettől. Szívesen sóhajtott volna még, még nagyobbat, de ezt már illetlenségnek érezte. – Akkor menjünk sétálni – mondta. A fiú nem válaszolt. Öklét szorongatta két térde között, és tekintetével valahol a padlón kutatott. Mintha mondani akart volna valamit. Jucika nézte a fiút, az arcát, a nyakát, a kissé kinőtt sötétkék öltönyét, a zakó hajtókájára kicsúszó gallér csücskét, a rosszul kötött nyakkendőjét. A fejük felett pedig furcsa motozás indult, mintha Klára asszony fel-alá járna a lakásban. – Maga itt alszik? – kérdezte a fiú. – Igen. Ismét hallgattak, majd a fiú lökött ki magából ismét egy kérdést. – És nem fog félni egyedül? Jucika kivillantotta nagy, erős fogait. – Mitől félnék? A fiú mintha odaért volna, ahová tartott, a szeme felcsillant, és suttogva eredt meg a szájáról a szó: – Mert ha fél, Jucika, akkor csak szóljon nekem, én akár ide fekszem a küszöb elé, és itt töltöm az éjszakát… Mert én megvédem magát mindentől! – Megvéd? – nevetett Jucika. – Nem hiszi? – De. Túl közel kerültek, s ezt megérezték mindketten, s mindketten egyszerre hajtották le a fejüket. Fenn a lakásban felerősödött, most már meghatározható zajokká változott a mozgás. Jucika felnézett a plafonra, s hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Megigazította a térdén a szoknyáját, és Jóskára pillantott. – Késő van. – Nincs még késő! – mondta szinte riadtan a fiú. – Még kilenc óra sincs. Csak korán sötétedik. És holnap eljön velem táncolni? – El. – És nem haragszik rám? – Miért haragudnék? – A délelőtti dolog miatt… Mert az a helyzet, hogy az még a gimnáziumban történt. Hogy megvertem a Söregit, mert szidta az anyámat. És ez az egy, amiért én nagyon dühös vagyok. Ez szent. Jóska a térdére könyökölt, és egészen közel hajolt Jucikához, és látszott rajta, hogy nem akar elmenni, beszélni akar. – A Söregi a kémiatanár, úgyhogy vesezúzódással szállították be, amit én nem akartam, csak ne szidja az anyámat, úgyhogy oltári nagy botrány lett belőle. – A tanárt? Megverted? – Meg. – Én egyszer a DISZ-ben vertem meg egy lányt. Még Mágocson… – Az hol van? – Nem tudja? – Nem. – Odavaló vagyok. Mágocsi. – És… – akart valamit kérdezni a fiú, de elharapta. A fejük felett egyenletes súrlódássá váltak a zajok. – Mit csinál ilyenkor? – Kicsoda? – Az öregasszony. Jucika megvonta a vállát, és felállt. Jóska is felállt. Álltak egymással szemben, de nyakukat nem tudták kiegyenesíteni az alacsony helyiségben. – És… nem ment még férjhez? – Nem. – És… vőlegénye sincs? – Nincsen. Jucika elmosolyodott a sötétben. Kényelmetlen volt így állni, de a fiú nem mozdult. – Hát akkor, itt alszik a küszöb előtt? – kérdezte Jucika kötekedve. – Nem hiszi, hogy megtenném? Még így az öltönyben is. Nem hiszi? – De, elhiszem. Maga nagyon jó fiú, Jóska. – Igen? – Úgy látom. Jóska a sötétben kinyújtotta a karját, és megkereste Jucika kezét, lehajolt, megcsókolta, és kiugrott az ajtón. Jucika utánanézett, de nem látta már, eltűnt a sötét fák között, csak távolodó léptei alatt csikorgott a kavics. Aztán hangosan bevágódott a kertkapu. Csend volt, csak a feje fölött jött-ment Klára asszony, ő pedig nagyot sóhajtott, becsukta a deszkaajtót, kulcsra zárta, és megágyazott magának. Ruháit egyenként a szekrénybe akasztotta, és lefeküdt. A plafont nézte, hallgatta a zajokat, amikor az ajtón kopogtak. – Ki az? – suttogta Jucika ijedten. – Én vagyok… Fekszik már? – Igen. – Csak azt akarom kérdezni, hogy nem fél-e? – Nem. – Biztos? Jucika felült, lábát leengedte a díványról. – Biztos. A fiú sokáig hallgatott. – És csak azt akarom kérdezni, hogy biztosan eljön velem holnap táncolni? – Biztosan – suttogta a lány. – Benézzek az ablakon? – Jaj, azt ne! – Majd akkor holnap mondok magának valamit. Jó? – Jó. Jucika maga sem tudta, miért, lábával kitapogatta cipőjét, és belelépett. A takarót mellére szorítva közelebb húzódott az ajtóhoz, és várt. Várta, hátha benéz az ablakon a fiú. De a fiú az ajtón túl mozdulatlanul hallgatott. Percekig így maradtak, egymás szavára várva. Aztán Jucika egyenletesen távolodó lépteket hallott.
Megszabadult az erkölcsi tehertől, s boldogságában nem tudott nyugodtan maradni. Vizet engedett a vödörbe, hogy felmossa a követ, aztán meggondolta magát, a vödröt ott hagyta a konyha közepén, és bement a dolgozószobába. Először is kiürítette a hamutartókat. Majd elmosta a hamutartókat is. De így sem volt elégedett. Az asztalka körül, ahol vacsoráját elfogyasztotta, morzsák hevertek a padlón, sőt még a (perzsa) szőnyegen is. Először is beágyazott, aztán egy kisseprűt megnedvesített, és lapátra söpörte a morzsákat. Ám észrevette, hogy tele van a szemétláda. Elhúzta a reteszt, megfordította a zárban a kulcsot, és kilépett a vödörrel a sötét kertbe. Lábávál óvatosan tapogatva a fokokat, ment le a lépcsőkön. S amikor a gesztenyefa mélyen hajló lombjait maga mögött hagyta, kitárult a holdfényes éjszaka. Egy alak állt Jucika szobájának ajtaja előtt. Klára asszony megmerevedett. Az alak nem mozdult. Klára asszony kezében megreszketett a vödör. Kirabolják, mert az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Ez volt az első gondolata, mintha az életénél lenne fontosabb. – És csak azt akarom kérdezni, hogy biztosan eljön velem holnap táncolni? Klára asszony nem értette a lány válaszát, talán mert annyira váratlan volt az egész. Ha az alak megmozdul, felé ugrik és leüti, ezt bizonyára természetesebbnek találta volna. – Benézzek magához az ablakon? Most már megismerte a hangot, és elmosolyodott. Visszalépett egy lépcsőfokot, és a gesztenyefa ismét eltakarta a holdat meg a fiú sötét figuráját. „Ejnye, te gazember – gondolta Klára asszony. – És én még fagylaltra adtam neked pénzt.” – Majd akkor holnap mondok magának valamit. Jó? Klára asszony fülelt. És annyira kíváncsivá tette a válasz, hogy lelépett a következő lépcsőfokra, és a gesztenyefa lombja így ismét a háta mögé került. De nem hallotta a választ, és a fiú nem szólt mást, csak állt ott mozdulatlanul az ajtó előtt. És Klára asszonyt valamilyen féktelenül csiklandós érzés kerítette hatalmába, mert szerette volna látni, hogy nyílik a deszkaajtó, és becsukódik a deszkaajtó, és olyan volt ott a lépcsőn, kezében a szemetesvödörrel, fehér, ősz hajával, mint egy kamaszlány, akinek nagyra tágul a szeme, megnő a füle, aki most indul el szülei szerelmi életének felfedezésére. De hiába állt ott úgy, nem történt semmi. Az alak csendesen várakozott az ajtó előtt, aztán elment. Klára asszony pedig felébredt. Sóhajtott egyet. Szépen. Mint akit megfosztottak valamitől, ezért bánatos kicsit, de nem haragszik. Várt, aztán ő is elindult a kertkapu felé, óvatosan kinyitotta, hátha ott áll még a fiú, utolsó reménye az volt, hogy itt lepi meg, de az utca üres volt. Kitette a vödröt, és a hideg fénykörben kirajzolódó fák és bokrok körvonalaiban gyönyörködve, nagyokat lélegezve a friss levegőből, visszament a házba. Sorra járta a helyiségeket, meggyújtotta a lámpákat, és meg-megállt. Eltűnődött. Egy idegen lakásban. Merev arcú tárgyak között. Egyedül volt. De eszébe jutott a vödör. A konyha közepén hagyta. És kiment a konyhába. Kötényt kerített a pongyolája köré, kinyitotta az összes ablakot, összeállította a porszívót, aztán meggondolta magát, visszatette az ágyneműt a komód fiókjába, és behurcolta a szobába az összes takarítóeszközt, rongyokat, partvist, lapátot, kefélőgépet, sőt a padlópasztát is, leemelte a szőnyegről a fotelokat, székeket, asztalokat, rendet rakott a polcokon, írópultján, minden koszos volt, szutykos, ajtókat is kéne mosnia, bedugta a konnektorba a porszívó zsinórját, és lázasan nekiesett a szőnyegek portalanításának. Élvezte ezt a lázas, dühödt és mégis jókedvű munkát, a nagy – és jobbára értelmetlen – mozdulatokat, és nem is hallotta, hogy az előszoba ajtaján kopogtat valaki. Aztán hangosabban. Óvatosan a szőnyegre helyezte a szívófejet, majd kikapcsolta a gépet. Hirtelen elszállt jókedve, és elindult, és csend lett a feldúlt lakásban. A kopogás megismétlődött. Klára asszony óvatos léptekkel megindult az előszoba felé. Szerencsére nyitva volt az üveges ajtó, s így nem kellett zajt csapnia. – Ki az? – kérdezte ijedten. – Én vagyok, Klárika néni, tessék kinyitni. Klára asszony még mindig nem mert az ajtó közelébe menni. – Maga az? – Igen. Futó bosszúságot érzett, de visszatért azért a mindent értő nyugalma, és elhúzta a reteszt, kiakasztotta a riglit, megforgatta a kulcsot. Jucika, paplanját, lepedőjét és párnáját ügyetlenül magához szorítva, kócosan és hunyorogva állt az ajtóban. – Jól megijesztett – nevetett Klára asszony, és az első pillanatban fel sem fogta, minek szorongatja Jucika az ágyneműjét. – Jaj, Klárika néni, valaki jár a kertben. – A kertben? A lány belépett az előszobába, és mintha tényleg menekülne valaki elől, ijedten nézett vissza a sötétbe. – Ugyan már. Én vittem le a szemetet… Jucika gyanakvóan nézett Klára asszony ravaszkásan hunyorgó szemébe, és zavartan a nádfonatú karosszékbe engedte az ágyneműt. „Ha ő volt, akkor… Talán Jóska…” – Biztosan azt hallotta… – mosolygott tovább Klára asszony, és otthagyta a lányt kétségei között, és ismét felzúgott a porszívó motorja. Jucika nekidőlt az üveges ajtónak, és figyelte az öregasszony repkedő ősz haját. – Kitakarítottam volna én… Klára asszony arrébb rúgott a lábával egy széket, s a hajlított lábú szék megperdült a síkos padlón, és Klára asszony arcáról nem tűnt el a mosoly, nem is nézett rá. – Miért nem tetszett lefeküdni? – kérdezte hangosabban Jucika. – Nem voltam álmos. – Ja… Klára asszony búgatta a porszívót. – Megcsináltam volna reggel… – Olyan, de olyan mocsok van itt… – Ne segítsek? – Ugyan. Feküdjön le nyugodtan… És ismét egymásra néztek, és Jucika zavartan elfordult. Klára asszony ügyesen feltekerte a szőnyeget, a hóna alá csapta a nagy hurkát, és kidobta az előszobába. – Nehéz ez a Klárika néninek… – Eddig is én csináltam. Nem volt éle a mondatnak, de Jucika még mindig tétován, bizalmatlanul figyelte az időtől megereszkedett arc bizonytalan vonásait. Klára asszony ügyet sem vetett rá. Talán ezek az asszonyosan egyszerű mozdulatok nyerték meg bizalmát, ellökte magát az ajtótól, szó nélkül áthúzta a porszívót a másik szobába, és éppoly indulatosan, mint Klára asszony, nekiesett a másik szőnyegnek. A zajt és a változó távolságokat átüvöltve társalogtak. – Nem álmos? – Á, dehogy. Tetszik tudni, a művész úréknál mindig ilyenkor kezdődött az élet. Azok nappal olyanok voltak, mint az álmos legyek… Este meg, mint a gyíkok. Jöttek-mentek, és nem is tetszik elképzelni, mi minden meg nem esett… – Mit mond? – Mondom: mi meg nem történt… – Micsoda? – Hát egyszer az… A díványt is kiszívassam? – Igen. – Én már tizenkettőkor mindig lefeküdtem. Éjjel kettőkor meg felzörgetett a művész úr felesége, hogy azonnal menjek be, mert baj van… Klára asszony az ajtó felé söpörte a szemetet, hogy jobban hallja a történetet. – Kapom magamra a ruhámat, megyek lefelé a nappaliba, de már akkor olyan furcsa volt, mert a művésznő, amikor kiléptem a szobából, besurrant, és mögötte Kálmán… – Az kicsoda? – Csak tessék figyelni! Klára asszony nekitámasztotta a partvist az ajtófélfának, és csípőre tette a kezét. Jucika hajladozott tovább a porszívóval, és beszélt. – Hát rohanok befele a micsodába, mert nem szabadott szalonnak nevezni, csak nappalinak, de akkor éjszaka volt… És tessék elképzelni, úgy, ahogy voltam, kócosan, mert ha baj van, akkor szalad az ember… És megállok a nappaliban. Nagy társaság volt. Vagy húszan, és meresztem a szemem, hogy mi a baj… Rám néztek, és elkezdtek röhögni. „Nem tudom, hogy min tetszenek nevetni” – mondom nekik, de erre még csak jobban röhögnek… Klára asszony elnevette magát. – Képzelem, hogy nézett rájuk… – Az semmi. De csak az egyik lábamon volt cipő. A bal lábamon a jobblábas, és a házi ruhám meg fordítva… Klára asszony szétnyitott tenyerével támasztotta meg a hasát, és egész testét rázta a nevetés. – Az semmi – egyenesedett fel Jucika, és boldogan csillogott a szeme. – Mert rohanok vissza a szobába, hogy megmondjam a művésznőnek, hogy velem ne csináljanak ilyet, és ezek meg rohannak utánam, és ordítanak, meg visítanak, és én meg menekülök befelé a szobámba, nyomom le a kilincset. Zárva. Klára asszony kitörölte szeméből a könnyeket. – Zárva. – Bizony. És ilyen csend lett akkor is, mert ott volt az egész társaság a konyhában, és nézték, hogy miért van zárva. És volt közöttük olyan rohadt is, aki megkérdezte: „Hát Zita hol van? És Kálmán hová tűnt?” Klára asszony egészen a díványig nyomult, és csodálkozva nézett Jucikára, és Jucika is maga mellé engedte a porszívó rúdját. – És bezárkóztak? – Be. – És ki se jöttek? – Hajnalban kijöttek. – És mit szólt ehhez az a művész? – Mit szólt volna? Olyan öreg volt, hogy én raktam be a kádba. A Zita meg huszonnyolc éves. De az semmi. Klára asszony előbb kuncogott, aztán felnevetett, és leereszkedett a dívány sarkára. – Még ez se semmi? – El se tetszik képzelni, hogy milyen emberek vannak. Szörnyű. Én úgy, de úgy megutáltam az egészet. Tessék elhinni. És Jucika elmélázott, Klára asszony pedig követte a lány tekintetét, és egészen hozzátapadt a tekintetéhez, követte a falon, a padlón, a plafonon. – Tessék elhinni, hogy olyan, de olyan dolgok történtek. Én nem is tudom. Egyszer például takarítottam délelőtt, és a művész úr ott bóbiskolt a fotelban … – Kapcsolja ki… Jucika, anélkül hogy elvesztette volna az emlékezés fonalát, kikapcsolta a porszívót, és csendesen folytatta: – …mert éjjel akkor is már nem tudom, mi volt, mert a Zita körül mindig volt valami, és felnéz a művész úr, és azt mondja… Olyan nagy szomorú szemei voltak, és én néha nagyon sajnáltam, csak akkor utáltam, ha a kádba kellett rakni… Odahív, hogy „Jutka, jöjjön csak ide”. Odamentem. „Üljön ide a karfára.” Odaültem. „Tessék, művész úr”. Átfogta a derekamat, így ni, és belehúzott az ölébe. „Jaj – mondom –, de így nehéz vagyok a művész úrnak” – mert tréfával akartam elütni… Azt mondja: „Ne féljen tőlem, Jutka…” Hát jó, gondoltam, ha ez neki jó, nekem mindegy, mert sajnálom. Aztán ahogy így üldögélünk, egyszer csak azt mondja… Jucika ránézett Klára asszonyra, és az izgalomtól megreszketett a szája széle. A pillanatnyi szünetben leereszkedett ő is a díványra. Klára asszony érdeklődő tekintete követte ide is, és szembenéztek. – …azt mondja egyszer csak: „Tudja, Jutka, mi a legjobb már nekem a világon?” „Nem tudom, művész úr.” „Hát Jutka, nekem már csak az a jó, ha egy jó nagyot tudok szarni.” És ahogy Jucika kimondta az utolsó szót, fejét hátradobta, és hangtalanul rázkódott a nevetéstől, Klára asszony pedig utánakapott, mert látta, hogy ez a hangtalan rázkódás nem is nevetés, hanem valami olyan furcsa, és Jucika nyaka hátrafeszült, Klára asszony nem is láthatta az arcát, csak azt látta, hogy ez az egész olyan furcsa, és két tenyerével Jucika feje felé nyúlt, megfogta, de Jucika görcsösen hátrafeszítette magát. Na, nyugodjon meg, mi van magával, mondta Klára asszony, és e hangra, a két tenyér érintésére a lány feje engedelmeskedett, és Klára asszony látta, hogy Jucika szeméből ömlenek a könnyek, de szólni nem volt ideje, mert a lány felpattant, és egyetlen mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeket, s ahogy elhúzta a tenyerét az arca előtt, egy másik arc tűnt elő, és mosolygott újra. – Ne tessék megijedni. Már nincsen semmi… – Jucika… – Nincs, nincs, semmi, semmi… Tessék ide figyelni, majd elmondom azt… Megakadt.
– Majd holnap befejezzük – mondta Klára asszony később csendesen. Felállt, és úgy-ahogy helyükre tologatták a bútorokat. – Vacsorázott maga egyáltalán? – kérdezte Klára asszony. – Most úgy haragszom magamra – mondta Jucika. – Nem éhes? – Nem kellett volna ezt elmondanom. – Na jó. Ágyazzon meg nekem újra, én meg addig készítek valamit. Szereti a szalonnás tojást? – Igen, Klárika néni… De Klára asszony nem hagyta, hogy a lány befejezze a mondatot, kiment a konyhába, szalonnát vágott, kenyeret szelt, s közben egyre azt ismételgette magában: „Az élet rohadt. Az élet olyan nagyon rohadt, rohadt egy élet.” És rázúdította a kunkori szalonnaszeletekre a tojásokat, aztán szinte durva hangon bekiáltott a szobába: – Miért nem jön már? Jucika visszakiáltott. – Kinyithatom a rádiót, Klárika néni? – Nyissa. Jucika bekapcsolta a rádiót, és megjelent a konyhában. – Ilyenkor mindig tánczene szokott lenni. – Igen? Én ritkán hallgatom. A készülék lassan bemelegedett, és a szobákat betöltötte a zene. Ettek. És ahogy Klára asszony nézte a lány csontos arcát, kiugró, az ételt finoman őrlő állkapcsait, eszébe jutott valami. – Tud táncolni, Jucika? – Tudok. És úgy örülök, hogy nem tetszik Jutkának szólítani. – És szeret táncolni? – mosolygott ravaszkásan Klára asszony. – Szeretek – válaszolt jámbor tekintettel a lány. – A Hableányban esténként van tánc. Egyszer elkísérhetem, ha akarja – mondta Klára asszony ártatlan hangsúllyal. – Akár holnap is, ha kedve tartja… Jucika elkomorodott. Klára asszony azonnal visszakozott. – Na, milyen rántottát csináltam? – Finom. – Kér még? – Igen. Jucika pillantása ismét bizalmatlanul futott át Klára asszony arcán, de semmi jelét nem látta, hogy az öregasszony kihallgatta volna a beszélgetésüket. – Már nem is tudom, mikor ettem ilyen jót – mondta. – Tetszik tudni, Viczmándyéknál jól főztek, de az nem nekem való. Állandóan azok a véres húsok… – Viczmándyné Párizsban nevelkedett… – Igen? – Nem beszélt róla? Pedig fölöttébb büszke rá. Apácáknál… – Apácáknál? Mondhatok valamit? – Mondjon. – Mágocson van egy apáca, akit kivetkőztettek, ahogy mondják, amikor megszűnt az apácaság. Hát ez az apáca, tessék elhinni, hogy azóta nem csinál mást, mint kivetkőzik… Nevettek. Közben a rádió harsogott. – Bepótolja… – mondta Klára asszony. Jucika a szája elé kapta a kezét. És akkor meghallották, hogy a harmadik vagy negyedik szomszédban éles hangján kiáltozik valamit az asszony. Jucika felállt az asztaltól, és kihajolt az ablakon. – Miért bömböltetik a rádiót? – ordított az asszony a harmadik vagy negyedik szomszédban. – Mit mond? – Hogy miért bömböltetjük? Klára asszony is kihajolt az ablakon, és a kezével jelezte, hogy nincsen semmi baj. – Nem halljááák? – Válaszoljak neki? – Válaszoljon. Jucika előrefeszítette a fejét, és visszaüvöltött. – Nem halljuk! Egy kicsit hangosabban! A nevetéstől visszadőltek a székre, majd, hogy a választ hallhassák, gyorsan kihajoltak ismét. – Az ember egész nap rohad a munkában! Hát nincs egy pillanat nyugalom sem? – hangzott a válasz, aztán csend lett, de a kérdés még sokáig visszhangzott a levegőben. – Na, menjen, zárja el… – nevetett tovább Klára asszony, és ment a lány után, és még mindig nevetve folytatta. – Ha egy pisszenés se hallatszik, akkor is elüvölti a magáét. Minden este… – Minden este? – kérdezte Jucika, és elzárta a rádiót. – Van, amikor hajnalban – nevetett Klára asszony. – Hajnalban is? És Klára asszony arcáról levált a mosoly. – Na, lefekszünk? Későre jár. Bár még nem vagyok álmos. Jucika két kezével átkarolta a rádiót, és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott. – Klárika néni, kérhetek valamit? Klára asszony kérdéshez vonta a szemöldökét. – Csak ma este… – Mit? – Hogy itt alhassak. Ott úgy féltem lenn… És visszamenni is félek… – De… hát… hol? Csak nem akar velem aludni? – Elalszom én ott azon a… Klára asszony szétnyitotta és másik kezével hajlítgatta az ujjait. Elmerült a műveletben. A kanapén aludjon? A másik szobában? – Hát jó… ha nem kényelmetlen… – mondta bizonytalanul. „Beköltözött a lakásomba” – gondolta Klára asszony, amikor eloltották már a villanyt. Jucika mocorgott a kanapén, és az ajtót sem tette be a két szoba között. Lényegében semmi nem választotta el őket, s ez a tény, bármennyire is hatással volt rá Jucika, Klára asszonyt zavarta. Végeredményben egy idegen ember. Nem köteles a mocorgását hallgatni. De arra, hogy megkérje Jucikát, csukja be az ajtót, vagy maga keljen fel, nem vállalkozott. Úgy érezte, a mondat vagy a mozdulat megrontaná szépen helyrerázódó viszonyukat. Figyelemelterelő mozdulatokat végzett. Megigazította a párnát, simára húzta a lepedőt, aztán lehunyta a szemét, és azon volt, hogy valami másra gondoljon, valamire, amitől elalszik, de ez a valami semmiképpen nem jutott eszébe. Csak foszlányok, képek és gondolatok lebegtek előtte a sötétben, s bár szellemileg, fizikailag is kifárasztotta a nap, nem szabadította meg az álom. Kinyitotta a szemét, és elhatározta, hogy szemrevételezi a bútorokat. A hold bevilágított az ablakon, és olyan fagyasztónak tűnt a fénye, mintha egy sötét kút mélyén ülne, ahonnan nincsen szabadulás. Máskor is érezte már ennek a fénynek szívszorongató hatását, sőt akkor még súlyosabb volt, mert egyedül volt a szobában, és a fejére kellett húznia a párnát, vagy felgyújtani az összes villanyokat, hogy ismét kedélyessé váljanak a tárgyak körvonalai. Most szerette volna, ha Jucika megmoccan, de nem moccant. Később viszont, mintha egy másik, melegebb világban járna, megszólalt halkan a másik szobában. – Klárika néniéknek nem volt gyerekük? Klára asszony belekapaszkodott a kérdésbe, és szeretett volna gyorsan és sokat válaszolni, de a távolság, amelyet ő teremtett meg újra, visszatartotta ettől. – Két fiam – mondta sokára. – És ők nem szoktak kijönni? – Az egyik fiam meghalt. A másik fiam disszidált. Csend lett, és Klára asszony felkönyökölt az ágyban, de most már nem zavarta a holdvilág. – A Romsauerék fiával disszidált. Talán ismeri Romsauernét, gyakran járnak Viczmándyékhoz. – Igen. Ismét hallgattak. – Akkor egészen egyedül tetszik lenni. – Hát egyedül. – Pedig a Romsauerék is milyen nagy kommunisták. Furcsán, ingerlően hatott ez a mondat. – Ezt hogy érti? Jucika gondolkodott, hogyan is érti ezt. A folyó felől lassú dohogás hangzott. – Ilyenkor is járnak hajók? – A kofahajó… Jucika szerette volna megkérdezni, mi az a kofahajó, de hirtelen eszébe jutott, hogyan is érti. – Nálunk Mágocson volt egy párttitkár. Megtették rögtön, mert amikor nálunk is kikiáltották a köztársaságot, utána jól megverték a csendőrök, és úgy megverték, hogy be se forrt jól a lába, és amikor jött a pártrendszer, azt mondták az emberek, ki lehetne más a párttitkár, mint a sánta Gergő bácsi. Volt neki három fia. A legidősebb megalakította a téeszt, a Dezső, aztán hogy ő jól összelopta magát, kitaníttatták a középsőt, a Jenőt, a legkisebb meg pap lett. Ki gondolta volna? Jucika olyan nyugodtan, szépen beszélt, mintha mesét mondana, és Klára asszony érezte, hogy lassan elálmosodik. – Hogy a Gergő bácsit leváltották a legkisebb fia miatt, szinte belezavarodott, és nem is volt maradása, mert amikor kikiáltották a forradalmat, akkor ő állott az élére, csak az lett a baj, hogy a nép azt követelte, hogy kössék föl a fiát, a Dezsőt, de ő megüzente ezt a Dezsőnek, ez meg kitudódott, és most a nép lett dühös rá, és éjjel zavarták ki a házából, s ha a legkisebb fia nem jön utána, a pap, felnyársalták volna a vasvillával. Jucika elhallgatott. – Maga vallásos? – Hát Istenben én nem hiszek, de úgy sokszor gondolom, hogyan is van. Ezen mindketten gondolkodtak, és belebámultak az éjszakába. Később Klára asszony azt mondta. – Huzat van. Becsukom az ajtót – és megmozdult. – Tessék hagyni, majd én becsukom. Klára asszony megnyugodott és elaludt.
Jucika, fejét a biedermeier kanapé karfájának támasztva, aludt. És szemben az álmában hangosan szuszogó lánnyal, a nyitott ablakban megjelent egy fej, és eltakarta a holdat. Aztán feljebb emelkedett a fej, és két kemény könyök koppant az ablakpárkányra, ezáltal előtűnt a meztelen váll is, majd még följebb húzódott a test, és most már elvesztve lába alól a talajt, himbálódzott kissé. Valahol messziről meg-megszakadó ütemben tánczene hallatszott, talán a Hableányban játszottak még, bőr horzsolódott a ház rücskös falán, aztán puhán, mint a macska, beugrott az ablakon a szobába, és egyensúlyát veszítve elterült a vastag (perzsa) szőnyegen. Sokáig így maradt, fülelt, s a hold rásütött az arcára, tolvajok pillantásával pislogott körül, de nem mozdult semmi, Jucika egyenletesen szuszogva szedte a levegőt, és a másik szobából sem hallatszott moccanás. Anélkül, hogy felemelkedett volna, kúszva indult el a kanapé felé, reccsent a padló, megmerevedett, aztán óvatosan körülpislogott megint, Jucika profilja sápadt volt, mint egy halotté, s mintha nagyon nagy távolságban lenne tőle. Nem merte folytatni útját az ágy felé, de karja néhány perc alatt kifáradt, erre megmozdult, de a padló reccsent egyet, s a recsegés végighúzott a szobán. Jucika nyöszörgött, a kanapé rugózata különös, csikorgó hangokat hallatott, Jucika hátat fordított, s a fiú felhasználva az alkalmat, gyorsan elmozdult a kritikus pontról. Amikor elérte a kanapét, mint aki jól végezte dolgát, hanyatt feküdt előtte, karjait összekulcsolta a feje alatt, és a hold vigyorgó képébe bámulva nagyot sóhajtott. Valahol a szoba sötétségbe boruló mélyén hörögni kezdett az öreg vekker, mintha egy láthatatlan erő mozgásra serkentené, aztán kettyent még egyet, és lassan, a másodperceket hosszabb időre húzva, megindult. Jóska csak a szemét fordította abba az irányba. A vekker nekivadult, köhögve, hörögve kapkodta a másodperceket, átlépte saját törvényeit, s mint az várható volt, csakhamar kifulladt, egyre nehezebben futott az elszálló idő után, aztán apatikus nyugalommal megadva magát végzetének, leállt, s mintha nem is létezett volna soha, visszasimult a sötét csendbe. A fiú várt még egy ideig, aztán nagyon lassan, mintha hasizom-erősítő gyakorlatokat végezne, felült. Feje most egy vonalba került Jucika hátával, és miközben zavartan, szemét hol lehunyva, hol kimeresztve méregette a meztelen hátát, amelyet csak derék alatt fedett a takaró, lábujjait piszkálgatta idegesen. Így is eltelt néhány – számára hosszú órának tűnő – perc, aztán keze megindult a hegyesen kiugró csípőcsont felé, de csak a lelógó lepedőig jutott, és gyorsan megmarkolta és tenyerébe gyűrte a lepedő szélét, és feljebb csúszott a padlón, és abban a pillanatban a kanapé rugózása ismét csikorogni kezdett, és Jucika teljes fordulatot téve a hasára dobta magát. A fiú ott volt egészen közel, s szeme végigtapogatta Jucikát a takaró alatt, s a lány leheletét ott érezte a száján, hangját a fülében, és egyetlen előremeresztett ujjával meg akarta érinteni a lány meztelen karját, de megkettyent a vekker… Az ujj néhány milliméternyi távolságban a meleg bőrtől a levegőben maradt, és a fiú szája mintha halk káromkodásra nyílt volna. Leeresztette a kezét, és a másikkal próbálkozott. És most nem zavarta meg semmi. És most az ujján is érezte a lány leheletét, de Jucika meg sem moccant. Közel hajolt hozzá, kezét a lepedőre csúsztatta. Szájával szinte rátapadt a lány fülére. S inkább forró levegő hagyta el a torkát, mint hang. – Jucika… Jucika erre sem mozdult. De a fiú türelme most már csak másodpercekig tartott, mert szerette volna szájába kapni a kis fület, s ez az érzés a maga újdonságával annyira hatalmába kerítette, hogy valamit tennie kellett e kívánság ellen, nehogy bajt csináljon, mert úgy érezte, ha ezt megteszi, bajt csinálna. És megragadta a lepedő szélét és meghúzkodta. A lány nem mozdult. Most a lélegzete is elállt. Marokra szorította a lepedő sarkát, és ismét húzott egyet rajta, de most olyan erőset, mintha lepedőstül akarná a padlóra repíteni a lányt. Jucika felpattant, és tágra meredt szemmel bámult ki a kertbe. – Jucika… – suttogta a fiú, és a lepedő még mindig a markában volt. – Jóska…! Maga hogy kerül ide? – mondta hangosan a lány, s ahogy elhagyta torkát a mondat, és betöltve a teret, visszaszólt a sötét bútorokról, felébredt, és a szája elé kapta a kezét. A fiú egészen összezsugorodott a kanapé előtt, az arcát sem lehetett látni, sötét gombolyaggá zsugorodott, csak a tarkóján, mint egy penge élén csillant a kemény fény. Jucika a körmeit beharapva közelebb hajolt hozzá, és most már suttogva megismételte a kérdést: – Hogy kerül ide, Jóska? A fiú felnézett rá, és a holdfény eltakarította a pattanásokat az arcáról, s ez az egész arc a félelem és akarás között vonaglott, s kinyílt, majd megint összezáródott a szája, mintha betegség vett volna erőt rajta, aztán rekedten maga előtt tolva a hangokat, Jucika nevét ismételte, és a feje a mellére hanyatlott. Jucika magához szorította a takarót, és behúzódott a kanapé sarkába. – Jucika… – Mit akar tőlem? – kérdezte a lány csaknem sírva. A fiú karjai kinyúltak, és elindultak a lány felé, a lány pedig, mintha még lenne lehetősége a menekülésre, igyekezett messzebbre húzódni. – Mit akar? Mit akar? – suttogta egyre eszelősebben, és amikor a fiú karja elérte, előrehajolt, megcélozta az arcot, és pofon csapta. A csattanás ismét betöltötte a szobát, s bizonyára átkúszott a másikba is. Jóska a fülére tapasztotta a kezét, és összezsugorodott. Jucika támadásba lendült, megragadta a fiú karját. – Azt akarja… Segítségért… Rögtön… Mit… akar? És megemelte a fejet. És ismét a félelem és akarás közt vonagló arc nézett rá. – Jucika… Jucika beharapta az ajkát, és visszacsúszott a sarokba. – Jucika… Jucika… – Mit… – Jucika, csak azt akarom mondani, csak azt… Jucika… Jucika… A lány megmozdult. – Jucika… Jucika… Csak azt… Nem igaz az egész… Közelebb hajolt, mert azt hitte, hogy rosszul érti vagy álmodik. – Jucika… Nem igaz… az egész… – Micsoda? – Semmi… A fiú szája kifehéredve reszketett. – Amit mondtam… – dadogta. – Nem tudom… – suttogta a lány, és egész teste eleven csodálkozássá görbült. – Nem emlékszik, mit mondtam? Nem igaz az egész… Jucika mellében a félelem görcsét hirtelen felváltotta a gyengeség. A szeme lecsukódott. S ettől a fiú is erőre kapott. – Jucika nem igaz… – lélegzetet vett. – Én nem vagyok rendőr… És a fejét a kanapé szélére hajtotta. Hallgattak. Mindkettőjük számára nyugalmassá vált a csend. Jucika megemelte a pilláit, és halk, fájdalmas mosoly suhant át az arcán, a keze elindult a fiú tarkója felé, teste pedig lejjebb csúszott a kanapén, és a másik kezével megérintette a fiú arcát, s egyesült a leheletük, gyors, lüktető lihegésben egyesült, s Jucika érezte, hogy a fiú teste megtelik remegéssel, és ez a remegés átfutott az ő testébe is, és átcsúsztatta karját a fiú vállára, még mindig ott ült az arcán a fájdalmas mosoly, és a fiú arcán a rettegés, de ezt már nem látták, és még mindig nem érintkezett a szájuk, csak reszkető leheletük egyesült, és forrósága szétúszott az arcukon, Jucika még lejjebb csúszott a (biedermeier) kanapén, teste a fiú felé fordult, és kifeszült, és a pillanat tört része alatt kiszáradt ajkukat egyszerre érintették nyelvük hegyével, és a nyelvük hegye találkozott, és rátalált a másik nyelv hegyére. Koccanó fogukban, ínyben és a szájpadlás hűvös mélységeiben feltárult egy világ, amely védte, mert magába foglalta őket. Csak attól létezett, hogy ők ketten voltak, és a lány síkossá vált ajka felcsúszott a fiú orráig, érintette szemhéját és kemény nyakát, és lecsúszott a takaró, és a takaró alól egy emberi test melege érintette meg a fiú érzékeit, és eszébe jutott, hogy nem zárta be a csirkeólat, és felállt… De csak egy pillanat volt ez, míg eszébe jutott a csirkeól. A lány ott feküdt előtte kitárulkozva, fehéren, és ő állt felette remegő lábakkal, és Jucika felnézett rá, két karja mozdult, és átfogta derekát, lehúzta magához, a kanapé rugózata bántóan csikorgott, de most egyikük sem gondolt a csikorgásban rejlő veszéllyel. Csak a teljesség szépségét zavarta a csikorgás. Egymáshoz simultak, és átkarolták egymást, combokat, derekat, hátat a vágy szorításával, és ismét forró leheletben keveredett össze az ajkuk, átfordultak, a fiú most megérezte a lány melleit, most érezte meg igazán, ahogy könnyedén a bőréhez simult, és ismét átfordultak, Jucika ujjai ideges gyorsasággal végigsiklottak a fiú testén, és a kék klottnadrág gumiján megállapodott, a fiú ajka összezáródott, teste elernyedt, s most egész súlyával nehezedett a lányra, de őt ez nem zavarta, csókolta, és igyekezett megszabadítani a másikat attól az egyetlen ruhadarabtól, amely elválasztotta még őket, görcsös dühöt érzett e ruhadarab iránt, és a fiú izmain egyre inkább úrrá lett az ellágyuló remegés, és lassan lecsúszott a kanapéról… És elnémult a világ, amelyet felidéztek. Szoba. Az ablakon benéz a hold. Kutyaugatás. És a másik szoba. Kijózanodtak. Jucika magára rántotta a takarót, a fiú válla fölött az ajtóra pillantott, és felkönyökölt. A másik szobában csend volt és sötét. Megfogta a fiú fejét, és az arcába nézett. Görcsösen összepréselt száj, görcsösen lehunyt szemek. – Mit csináltál velem? – suttogta a lány. – Én? – Ó, te… Nézték egymást, és a fiú ismét lehunyta a szemét. – Tudtam – suttogta. – Úgy tudtam… – Mit? A lányra nézett, kitágult, ijedt szemekkel, és Jucika gyengéden és jókedvűen elmosolyodott, és közelebb csúszott hozzá, és kezeit beleakasztotta a nadrág gumijába és lehúzta. A fiú nem mozdult. – Így ni – mondta Jucika, és akkor a fiú, anélkül hogy felemelkedett volna, kibújt a nadrágjából, és a nadrág ott maradt a földön, ő pedig térdelt, és a melléhez szorította a lány fejét, és ismét megélénkült körülöttük az ő világuk, és Jucika szája végigsiklott a fiú mellén és nyakán, és mintha hívná, csalogatná, teste egyre messzebbre csúszott befelé a fal felé, a csikorgó biedermeier kanapén, és a fiú követte, és aztán már maguk sem tudták, hogyan kerültek egymás mellé ismét, akadálytalanul és egyszerűen fonódott össze a testük.
A fiú ügyesen felugrott az ablakpárkányra. Jucika a kanapé sarkába húzódva figyelte. De Jóska nem ugrott ki a kertbe, hanem nesztelenül visszapattant a szobába. – Úgye, mondtam, hogy dilinyós! – Kicsoda? – Az öregasszony… Jucika magára tekerte a takarót, és óvatosan az ablakhoz settenkedtek. Klára asszony háttal állt nekik, hosszú hálóingben, melle alatt összefont karokkal, és mozdulatlanul bámulta a holdat.
„Jogomban állna… igen, nekem jogomban állna…” Tizedszer, huszadszor ismételte el, s amikor felzaklatott gondolatai mélyéről előbukkant ez a kifejezés, meg is örült neki, de a sokszoros ismétléstől, mint minden, ez a kifejezés is elvesztette értelmét. És folytatni sem tudta. Képtelen volt meghatározni, mi állna a jogában. Erőltette. „Jogomban állna, hogy…” Aztán ez is, mint a többi gondolat, elúszott a dühödt lüktetés vörös ködében. Lassan eltűnt a hold, és ő még mindig az ágya szélén ült, és bámult maga elé, a szőnyeg egyetlen mintájára, fázósan összehúzódva, begörbített talpakkal. Ha néha elcsitult a láz, mely jogainak mániákus keresésére sarkallta, nem érzett mást, mint kietlen, szürke magányát, s ilyenkor, mintha csak rémületét akarná igazolni, végigtapogatta öreg testét. Így telt el az éjszaka. Aztán ültében elszunnyadt. De hajnalban, mielőtt mély álomba süllyedt volna, felriadt. Nem akarta elfelejteni, amit vele tettek. Elevenen, forrón akarta tartani a dühét. Ez nem sikerült. Nem gondolt már Jucikára, és nem gondolt a szomszéd fiúra sem, a lassan felszívódó éjszaka eltakarította megfogalmazatlan jogait és bosszúterveit. Nem maradt más, csak fáradt üresség. Amikor a folyó felett lebegő párákból kibontakozott a napkorong, arra gondolt, hogy tíz éve lakik már itt, és napfelkeltét még sohasem látott. Sokáig gyönyörködött. „Mint egy Turner” – gondolta, és most érzékelte csak, hogy fázik. Pongyolát vett, papucsot, kifújta az orrát, majd kiment a konyhába, hogy teát főzzön. Itt még sötét volt, villanyt kellett gyújtania. Megkerülte a vízzel telt vödröt, és feltette a teavizet. Leült az asztal mellé, tenyerébe hajtotta fejét. Ősz haja borzas volt, arca gyűrött, szeme alatt kék karikák. „Hát igen…” Nem gondolt ennél többet, de ebben a mondatban összesűrűsödött az egész élete. Minden, amit eddig is érzett, de nem tudott. Ha sejtésként meg is kapaszkodott agyában, kitépte, elkergette. Azért űzte el sejtéseit, hogy élni tudjon. De most már tudta azt is, hogy nem fogja folytatni a könyvét. Elégeti, eltépi, vagy jól elzárja… Hogy soha senki! Vagy elégeti mégis… „…mi teljes szívvel vállaltuk, mert megértettük, hogy az embernek alá kell rendelnie vágyait és érdekeit…” Ha jelentett is valamit, ez már nem jelent semmit. Itt fog maradni egyedül, a házában, a saját házában. S már Zoltánt sem képes maga mellé idézni. Mert Zoltán nincs. Elkészítette a teát, aztán megfeledkezett róla, és újramelegítette. S minél mélyebbre ért, annál inkább úgy érezte, hogy Jucikára szüksége van. Bár ezt nem fogalmazta meg magában ilyen élesen. Csak azt tudta, hogy nem haragszik már rá. Akármit csinált. De Klára asszony félt. Semmi nem volt már a világon saját magán kívül. Kavargatta a teát, míg ki nem hűlt ismét, közben kivilágosodott a konyha is. A villanyt nem oltotta el. A vödröt bámulta a helyiség közepén. Később hallotta, hogy Jucika kijön a szobából, óvatosan kinyitja az előszoba ajtaján a különböző zárakat, és ezektől az óvatos zajoktól Klára asszony különös izgalmat érzett. Kíváncsiságot. És vágyat arra, hogy tudassa Jucikával, megbocsát. De nem mozdult. Talán fél óra telt el. Akkor ismét halkan nyikordult az előszoba ajtaja, majd a többi is, végül Jucika, kezében szép lakkbőröndjével, megjelent a konyha küszöbén. Egymásra néztek, és nem szóltak semmit. Aztán elfordították a fejüket. – Hát, mégis elmegyek… – mondta Jucika. Csend. – Jó – mondta Klára asszony. Jucika megfordult, és kiment. Aztán becsukta maga után az előszoba ajtaját. És Klára asszony még mindig nem mozdult. Pedig úgy szeretett volna megmozdulni. És utánaeredni. De úgy érezte, ez lehetetlen. Ki tudja, hányadszor, megkavarta a teát. De nem ivott. Visszatette a csészét az asztalra, és felállt. Gyors léptekkel átment az előszobán, és kilépett a kertbe. Harmatcseppek ültek a fák levelein, madarak énekeltek, ám a nyári hajnal nem mondott már semmit. Végigsietett a kavicsos kerti úton, gombolatlan pongyolája hol lebegett utána, hol a lába köré tekeredett. Nem akart mást, csak elbúcsúzni. Kinyitotta a kertkaput, majdnem feldöntötte a szemetesvödröt, előbb jobbra nézett, aztán balra fordította a fejét, de csak a lombokon áttörő reggeli fény játszott az úttesten. |