Bárány^*

Ladislav Fuksnak ajánlom

 

Maczelka János kifejezetten gyűlölte Róth Rezsőt.

– Ezek mindig a legjobbat kaparják ki maguknak – mondogatta a feleségének.

– És mindig a legkényelmesebbet – mondta Maczelka néni.

– És még sajnáltatják is magukat – folytatta Maczelka bácsi.

– Ráadásul – fűzte hozzá Maczelka néni.

Róth Rezső kezdettől fogva szálka volt Maczelka bácsi szemében. Talán azért, mert Róth Rezső szép ember volt, magas és szikár, és galambősz haja természetes hullámokban követte hosszúkás fejének formáját, s akármilyen szegényesen öltözött, az ő alakján, széles vállán s keskeny csípőjén választékosan elegánsnak tűnt minden ruhadarab, míg Maczelka bácsi kigömbölyödött hasán, pipaszár, rövid lábain fityegtek a nadrágok, s tar koponyája úgy fénylett nyáron, ha sapka nélkül járt, mint egy görögdinnye.

Róth Rezsőnek nagy, világos macskaszeme volt, hosszú pillákkal, Maczelka Jánosnak pontszerű, mélyen ülő szeme volt, rövid pillákkal. Róth Rezső egyenes, hosszú, puha léptekkel járt, Maczelka János erősen kacsázva, s hiába óvatoskodott, cipőjének talpa mindig csattogott a kövezeten.

– Ilyenek ezek mind – mondogatta Maczelka néni.

– Mind ilyenek ezek – válaszolta Maczelka bácsi.

– Mert már a koporsóra is megvan a pénze, mégsem elég neki semmi – mondta Maczelka néni.

– Mintha húszéves lenne, úgy kuporgat – mondta Maczelka bácsi.

Róth Rezsőről sokat beszéltek. Igaz, sokat beszéltek Kelemenékről is meg Herbstnéről is meg Zsudi Imréről és Zsudi Jancsiról, és beszéltek még mindenféle emberről, akikkel összeakadtak az életben, beszéltek, mert Maczelka bácsinak nem volt más dolga, Maczelka néni pedig negyven éve tevékenykedett a konyhában, és harminckilenc éven keresztül csak esténként látta Maczelka bácsit, és harminckilenc éven keresztül nem volt nagyon idejük nyugodt szavakat váltani.

És Róth Rezső valóban gyűlöletre méltó ember volt.

Sima, mint egy márványlap, szótlan és kegyetlenül egyszerű. Mosolyogni senki nem látta, csak nevetni. De nevetésében is volt valami, ami gyűlöletre ingerelte környezetét, mert a nyugodt fölényből egyszerre váltott arca a nevetésre, és a nevetés úgy tűnt el szája és szeme környékéről egy pillanat alatt, mintha ott se lett volna. És mindig váratlanul, gyors lihegéssel nevetett, és csak ez a gyors lihegés volt az, ami összekötötte őt embertársaival, mert csak ez jelezte, hogy ő is éppen olyan, mint a többi ember, lélegzés útján jut levegőhöz. Mert ha nem nevetett, akkor nem szuszogott, köhécselt, csettintett, csemcsegett, mint mások, nagy orrlikain minden erőlködés nélkül juttatta az oxigént a tüdőbe. Volt-e egyáltalán tüdeje? Vagy Róth Rezső odáig vitte a különállást, hogy tüdeje, szíve sem volt, mint más normális halandóknak?

Nem tudtak róla semmit. Pedig őslakó volt a telepen. Voltak a telepen őslakók, későbbiek és betolakodottak. A három réteg élesen elkülönült egymástól. És Róth Rezsőt azzal vádolták, hogy a betolakodókkal vállal közösséget. Alaptalanul. Róth Rezső a betolakodottakkal sem barátkozott, csak annyiban, amennyiben az üldözöttek ösztönösen a biztonság felé menekülnek, s Róth Rezső az ő közeledésükkel szemben talán egy árnyalattal kevésbé volt elutasító, mint a telep többi lakói iránt.

Elutasító? Róth Rezső lényében éppen az volt a gyűlöletre méltó, hogy nem volt ő elutasító, közönnyel sem vádolhatta környezete, figyelmetlenséggel és részvétlenséggel sem, sőt figyelmesebb, résztvevőbb volt az átlagnál, azonban e jó tulajdonságok átszűrődve különös (különössége miatt meghatározhatatlan) jellemén, megváltoztatták a jóságról, figyelemről, részvétről kialakult normákat és kategóriákat, úgyhogy eszébe sem jutott senkinek Róth Rezsőt jó embernek mondani. Egyszerű lenne azt állítani, hogy nem is adott rá, milyen embernek látják, nagyon is érdekelhette ez, de ha valaki hízelgés vagy szidalmazás formájában szavakkal közeledett, ha a beszélgetést bármilyen formában az ő életének eseményeire akarta terelni akárki, Róth Rezső becsukódott, olyan sima lett, mint a márvány.

Úgy tűnt, értéktelennek tartja az emberi közeledés alapformáját, a szavakat, nem hisz bennük, sőt menekül a szavak elől, mintha attól félne, hogy olyan labirintusba keveredik a szavak által, amelyből lehetetlen megtalálni a kivezető utat. Azokkal ellentétben, akik az élettől szavakkal védekeznek, ő megjelenésével és tekintetével, mozdulataival és váratlan nevetéseivel vont határokat maga köré, és alakította ki magáról azt a képet, amely kis világában gyűlöletessé és egyben megközelíthetetlenül tiszteletre méltóvá tette alakját.

Minél szűkebbek a határok egy ember körül, minél kevesebb kilátás nyílik e határok mögé, annál jobban ingerli ez a külvilágot, azokat az embereket, akik végtelen locsogásukkal és fecsegésükkel lerombolják maguk körül a személyiség falát, s ezáltal látszólag megkönnyítik az érintkezést embertársaikkal, de miközben arra törekszenek, hogy e határokat mind tágabbra vonják, s lényegében arra, hogy megszüntessék ezeket a határokat, nem veszik észre, hogy lázas szócséplésükkel saját jellemük felszámolásán munkálkodnak.

De mit számít a jellem annak, akinek fogalma sincs a jellem különösségének értékéről? Mit számít annak, aki a jellemet istencsapásként fogja fel, mert saját jellemét sem ismerve, önmaga akadályoztatását látja másokban? Mit számít annak, akinek jelleme kis jellemtelenségekből épül jellegtelenséggé?

Egyszóval Róth Rezső olyan volt környezetében, mint egy kóros elváltozás. Olyan volt, mint egy fekély, ami nem marad hatástalan a testre. S különböző formákban mindenki arra törekszik, hogy azt minél egyszerűbben eltávolítsa. A sebész késsel, a kuruzsló füvekkel, a babonás ráolvasással.

De az ember, akármilyen legyen, mégsem hasonlítható a fekélyhez. Ezért eltávolítása békeidőben bosszantó akadályokba ütközik.

Mi, gyerekek, féltünk Róth bácsitól, s ha nem lett volna zsidó, s ha szüleink nem hangoztatták volna ezt oly gyakran végső érvként, talán félelmünk mélyén felfedeztük volna a vonzalmat is. Míg gyerekek voltunk, félelmeink tárgya egyben tiszteletre méltó is volt szemünkben, mert (miközben elutasítottuk) ösztönösen szerettünk volna hasonlatossá válni félelmeink tárgyához. Nem tudtuk még, hogy félelmeink tárgyai között is különbségek vannak, mert nem tudtuk még, hogy félelmetesnek lenni legalább olyan szörnyű, mint félni. De mi, ahelyett hogy Róth bácsihoz vonzódtunk volna, részeges apáinkhoz, s a város szélén, a telep körül őgyelgő furcsa csavargókhoz, kurvákhoz, kocsmai verekedőkhöz és nagyszájú vagányokhoz vonzódtunk, s a hatalom és félelmetesség irányába törekvő ösztöneinkkel néztük le Róth bácsit, éppen úgy, mint mindig kócos és mosólétől illatozó anyáinkat, akiknek hatalmas pofonjaitól azonban erősen tartottunk.

Róth bácsitól – bár közelebbről én sem ismertem, s csak azóta növekedett szimbolikus nagyságúvá a szememben, amióta megértettem –, anyámtól és a konyhába száműzött nagyanyámtól én másként féltem, mint a szénpor keserű szagát árasztó apámtól. S kicsit bűnösnek is érzem magam. Nem a bekövetkezett események miatt, mert ezek a legtávolabbi szálakon sem függtek az én szándékaimtól, hanem azért érzem – talán nem is kicsit – bűnösnek magam, mert gondolataimban arra törekedtem akkoriban, hogy nagyhangú apámhoz váljak hasonlatossá. Titokban pálinkát ittunk a fiúkkal, nyíltan káromkodtunk és dohányoztunk, s mintha csak a saját jövőnket próbálgatnánk, anyáinktól való félelmünket titkos és alattomos rúgásokkal, szavakkal és mozdulatokkal igyekeztünk leküzdeni.

Mintha azt a hatalmat próbálgattuk volna, amelyre férfi voltunkból következően majd szert tehetünk a jövőben; és ezek a próbálkozások anyáinkkal szemben be is váltak, mert éppen úgy rikácsoltak, duzzogtak, megsértődtek és kibékültek velünk, mint apáinkkal. Azzal a különbséggel, hogy mi nem voltunk még férfiak, csak gyerekek, s ezért hatalmi próbálkozásainkra gyakran még erősebb terror volt a válasz, apáink ütlegei formájában. Hogy emlékszem a lakásokból hol bömbölve kiáradó, hol fojtottan sziszegő hangokra!

– Mit mondtál az anyádnak, te szemét?

Csak a jelzők változtak. S az emberi tulajdonságok furcsasága annál inkább az utólagosan felismert bűnrészesség feletti szégyenkezésre késztet, mert e mondatok és apai fenyítések után mi még inkább megbizonyosodtunk arról, hogy meg kell szereznünk a férfiak hatalmát.

S ha ezt a törekvésünket elismerem, akkor nem is állíthatom már teljes bizonyossággal, hogy nem volt részem a bekövetkezett eseményekben.  

 

Az ember élete minden pillanatában harmóniára törekszik. Azt hiszem, ezért is beszélnek oly sokat az emberek. Mintha a beszéd különböző formáival, vitával, veszekedéssel, vallomásokkal óhajtanák megteremteni az összhangot belső és külső világuk között. Pedig ez az összhang az egyszerű közlés segítségével nem teremthető meg. Az emberek azonban nem bíznak önmagukban, s mindent meg akarnak magyarázni, minden pillanatban rá akarják erőszakolni nézeteiket környezetükre, ami, ahelyett hogy közelebb vinné őket a megoldáshoz, vagy ha nem is a megoldáshoz, de legalább valamiféle pillanatnyi nyugalomhoz (ami rokon a biztonsággal), egyre jobban eltávolítja őket a harmóniától. Minden kiejtett szó újabb konfliktusokat szül, olyan ellentétek formájában, melyek ismét megoldásra szorulnak, s így a megoldásra váró ellentétek hosszú láncba állnak, tévutakra vezetnek, zsákutcába visznek.

Egy elrontott kapcsolatról senki sem tudja megmondani, mikor és hogyan romlott el. Egy elromlott kapcsolat mindig lényegtelen szavak kis tüskéivel van tele. Bár e kis tüskék némiképpen kifejezik az embert, mégis távol vannak a teljes kifejezéstől, mert szó nem képes kifejezni a teljességet. Az emberek mégis vakon bíznak a szavakban. Vakon bíznak saját szavaikban, s ugrásra készen lesik mások szavait, hogy rávessék magukat, hogy ízekre szedjék, hogy felsebezzék magukat, és sebeket oszthassanak vélt igazságuk tudatában. Ha a természet nem rendelkezett volna olyan bölcsen felőlünk, mint amilyen bölcsen rendelkezett, azt hiszem, mindnyájunknak az őrültekházában kellene végezni. Így csak azok végzik ott, akik felől a természet nem rendelkezett a szükséges bölcsességgel. Ha az ember ugyanolyan energiával élné végig életét, mint amilyennel húsztól negyvenéves koráig rendelkezik, hetvenéves korára már a sérelmeknek és sebeknek olyan hálójában élne, amelyből másfelé, mint az őrületbe, nem vezetne út. Ezért úgy gondolom, hogy az elerőtlenedés – szerencse. Egy bizonyos idő- és sérelemmennyiség felhalmozódása után rájön, hogy megoldani azt az ellentmondás-láncolatot, melyet az egyed csecsemőkorától cipel magával, úgysem tudja (már régen fogalma sincs róla, mit is kellene megoldania), csökkenti tevékenységének hatásfokát; egyre növekszik azoknak a jelenségeknek a száma, melyekbe szó nélkül belenyugszik, s ekkor elkövetkezik az az időszak, amikor már csak apróságokon háborog, aztán már az apróságokon sem háborog, összegyűjti a temetés várható költségeit, és átadja magát a halálnak.

Maczelkáékat az apróságok bosszantották. Elfelejtették azoknak a szócsatáknak nagy részét, amelyeket házasságuk negyven esztendeje alatt oly kitartóan és hevesen folytattak, de még nem vesztették el energiáikat annyira, nem voltak még oly közel a halálhoz, hogy néhány esemény ne hozta volna lázba őket, ami legszebb fiatalságuk hevét varázsolta vissza. Mivel azonban Maczelka néni történetünk időpontja előtt öt évvel megszűnt nőnek lenni, helyesebben úgy vélte, hogy harmincöt év alatt heti két alkalmat számítva bőven teljesítette a házastársi kötelezettségeit, nem volt hajlandó többé nőnek lenni; s ez volt az utolsó ok kettőjük között a hol vadul fellángoló, hol alattomosan parázsló veszekedésekre, mert Maczelka néni elhatározásának következtében Maczelka bácsiban egy ideig még tomboltak a férfiúi kívánságok, aztán hirtelen, olyan természetességgel, mintha egész élete zord önmegtartóztatásban telt volna el, testében kihunyt a nemi vágy. A vegetáció csendes ürességébe süllyedtek, s ezt a zivataros idők után boldognak mondható állapotot csak Maczelka bácsi nyugdíjazása zavarta meg némileg. De nem annyira, hogy tehetetlenségét, azt a szorongató űrt, ami munka híján házasságuk negyvenedik évében körülvette, Maczelka nénivel folytatott veszekedésekben vezesse le. Nem, negyven év, úgy látszik, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megszokják egymást. A megszokásnak ez a formája azonban unalmat okoz, s az ember nem szívesen unatkozik, ezért a Maczelka házaspár a táplálkozás és a lakás kínálta egyszerű gyönyörűségeken túl a külvilág eseményeivel szórakoztatta magát. Még messze voltak attól a pillanattól, a halál pillanatától, amikor majd végleg megnyugszanak a léttel vívott csatájuk céltalanságának tudatában, de már kiveszett belőlük az a figyelem, mely saját belső világuk felé fordul, s mely percről percre képes eseményeket termelni – megfosztva tehát e néha szörnyűnek, néha felemelően szépnek tűnő emberi tulajdonságtól, belebonyolódtak és elcsemcsegtek azokon a jelenségeken, amelyek környezetükben adódtak.

Néhány év – és nem is sok – kellett ahhoz, hogy mint mondtam, Róth bácsi alakja megtisztuljon és jelképpé növekedjék a szememben. Felnőttem. S bármennyire is akartam, nem léphettem apám nyomába. Talán azért is vonzódom ma egyre jobban Róth bácsi emlékéhez. Ahogy telnek az évek, egyre inkább szótlan emberré válok magam is, és én is érzem azt, amit talán Róth bácsi is érezhetett, a gyűlöletnek és tiszteletnek azt a furcsa, egymásnak ellentmondó, egymással feleselő övezetét, amellyel közvetlen környezetem körülvesz. Ha ennek a szótlansági kényszernek okait keresem, magamról is kellene szólnom néhány szót, de én Róth bácsiról szeretnék írni. Ami azonban nem lesz könnyű, hiszen én Róth Rezsőt nem igazán ismertem. Szótlanságának okairól tehát csak annyit tudhatok, amennyit saját szótlanságomról, bár nem kétséges, hogy a jelenségek színvonalán kettőnk között óriási különbségek vannak. Mégis róla szeretnék írni (bár tudom, hogy közben magamról írok), mert úgy érzem, hogy ő volt az egyetlen olyan ember az életemben – bármennyire nem vettem ezt akkor észre –, aki éppen észrevétlensége folytán mély hatást gyakorolt rám. Léte és sorsának tanulsága megfertőzött. Megfertőzött – talán azzal a tudattal (nagyon nehéz pontosan szavakba öntenem), hogy az ember bármennyire is szeretné az ellenkezőjét bebizonyítani magáról, és főleg másokról, s bármennyire is zavarja ez, titokzatos lény. Maga a titok. Visszagondolva most már gyermekkorom környezetére, titokzatos lény volt a nagyanyám, anyám és apám is, hiszen életük, cselekedeteik rugóit megfejteni képtelenség, de ők ugyanakkor minden mozdulatukkal – s főleg bőbeszédűségükkel – hadakoztak is e titokzatosság ellen. Kis háborúikat éppúgy előttem bonyolították le, mint szerelmi életüket. Azt hiszem, e különbség miatt (azon túl, hogy Róth bácsi zsidó volt) néztem le és gyűlöltem én is Róth bácsit, éppúgy, mint a többiek. Környezetem ellentmondott Róth bácsinak. Az én környezetemben, Róth bácsit leszámítva, nyíltan éltek az emberek. Számos véletlen és az évek múlása kellett ahhoz, hogy megértsem, milyen helyrehozhatatlan tragédiához vezethet, ha nem vagyunk képesek elfogadni a természet törvényeit, nevezetesen az ember titokszerűségét. Ha fel akarjuk oldani az egyént a közösségben. Az egyéniséget olyan közösségben, amely nem áll egyéniségekből. Közösségbe tömörülni, közösséggé lenni – szerintem – csak egyéniségek képesek. Olyan emberek, amilyen Róth bácsi volt. Látszólag ellentmondásba keveredtem, de se Róth bácsi, sem a magam magányossága nem mond ellent annak, hogy közösségre legalkalmasabb egyének lennénk, nem mond ellent, éspedig azért, mert azt hiszem, magányosságunk oka nem bennünk, hanem a világban van. Az ok tehát a helyzetben keresendő, amely szótlan, büszke ellenállásra késztette Róth bácsit, s késztet egyre jobban engem is.

De ha már magamról ilyen szépen emlékeztem meg, hadd mondjam el kétségeimet is. Lehetséges, hogy én, aki e sorokat papírra vetem, egyszerűen gyenge ember vagyok, gyenge, aki fél az élettől, s érzéseimnek semmi közük Róth bácsihoz, csak igazolást keresek benne. Meglehet.

Meglehet, hogy furcsa véletlenről van szó, s amikor egyre jobban elhatalmasodó szótlanságom okait Róth bácsi jelleme körül tapogatózva kutatom, tévúton járok. Meglehet, hogy csak azért szoktam le arról, hogy szavak útján érintkezzem embertársaimmal, mert életemet a véletlen a számok, és számokból, betűkből írt képletek elvontabb világába terelte, s az elvonatkoztatás már őrületként lett úrrá rajtam. Őrületet mondok, hiszen miközben szótlanságról beszélek, szavakkal igyekszem megfejteni életem kínzó gondját, elhidegülésemet a szavaktól. Őrült lennék?

Meglehet.

 

A telep szemétdombra épült. Legrégibb háza sem volt idősebb tizenöt évesnél. Füstölgő gyárak vették körül, roncstelepek, vasdaraboló. Amikor a telkeket kiosztották, tíz család és Róth Rezső építkezni kezdtek. Bontott anyagból, nagy áldozatok árán. Amikor az épületek már álltak, kiderült, hogy a hivatalnok, aki a telkek eladását intézte, saját zsebére dolgozott. Lecsukták, és a lakókat kötelezték a házak lebontására. Statikai okokból. A terület ugyanis, melyet a század elején szemétdombnak, törmeléklerakodóhelynek használtak, s mostanra is csak egy ásónyomnál nem mélyebb homokréteget hordott rá a szél, bármikor, egyetlen eső hatására megcsúszhat, és maga alá temetheti a házakat lakóikkal együtt. De mire az ügyben határozat született, újabb tizenöt család építkezett a nevetségesen olcsó telkeken (a későbbiek), és a házak építését abbahagyni, vagy azokat lebontani többszöri hatósági felszólításra sem volt hajlandó senki. Huszonöt családnak a hatóságok nem tudtak lakást biztosítani, ezért kényszermegoldáshoz folyamodtak. Mindenkivel aláírattak egy nyilatkozatot, melyben az aláíró elismeri, hogy az esetlegesen bekövetkező tragédiáért magán kívül senkit sem tesz felelőssé.

A nyilatkozatot Róth Rezső kivételével mindenki aláírta. A nyilatkozatokat irattárba helyezték. A rákövetkező évben pedig újabb tizenöt építkezés indult (a betolakodottak), és a jogtalan telekjuttatások miatt ismét lecsuktak valakit.

A telep lakóinak száma ettől fogva tehát csak albérlőkkel gyarapodott. Szám szerint negyvenegy ház állt a telepen.

Volt közöttük kis tornyocskával büszkélkedő, meg duplatetős, de jobbára egyszerűségükben egyforma házak voltak. A negyvenegy épület nagy üres térséget karolt át félkörívben, s ez az üres térség sokáig valóban teljesen üres volt, arasznyinál magasabbra még gyomok sem nőttek rajta. De ha a szemnek nem is vált örömére szépségével, hasznossága a focizó gyerekek számára kétségbevonhatatlan volt. A telepen, mely az idők folyamán meghatározhatatlan, hol kiszélesedő, hol elkeskenyedő utcácskákat is kialakított, fa nem nőtt. A lakók néhány bokrot ültettek kerítéseik tövébe, s néhány gyümölcsfát a kertekbe, de igényesebb növény ebben a talajban meghonosodni nem tudott.

Néhány év múltán a hatóságok rájöttek, hogy a telep lebontására semmi lehetőség nincs, s ezt követően néhány év alatt elfeledkeztek statikai okokból származó félelmeikről is. Elhatározták, hogy az „Előre a parkvárosok versenyében” elnevezésű mozgalom követelményeinek megfelelően parkot létesítenek az eddig focipálya céljait szolgáló grundon is. S e park megépítése által a telep hivatalosan is teljesjogú részévé vált a városnak.

A mi telepünk mégis kívül maradt minden törvényen.

Ezt mindenki érezte, de azt hiszem, legfőképpen azok, mint mi is, akiknek háza messze állt a grundtól. A betolakodottak. A telep régebbi lakói, mintha csak saját ittlétüket akarnák igazolni, úgy tartották, hogy mi törvénytelen úton jutottunk a telekhez. Mire szüleinknek tudomására jutott (tehát ez nem szolgálhatott azonnali, friss érvként), hogy ők sem máskülönben, a mi létünk és ittlétünk már törvényen kívül helyeződött, már létrejött az elkülönülés, s az a tény, hogy a legrégibb lakók is egy telekspekuláció eredményeként jutottak házhelyeikhez, már csak az utólagos belvillongás eszközeként lett általánosan ismert. De talán nem is e kétszeres és megkettőzött törvénytelenség tette igazán törvényen kívülivé a mi telepünket, hanem, azt hiszem, tájbeli adottságai. Egy nagy poros síkság közepén emelkedett ez a néhány ház. A legközelebbi épület déli irányban a régi, már évek óta használaton kívül helyezett téglagyár volt, aztán azon túl a szalmacellulózgyár, amely azonban nem volt olyan messze, hogy iszonyatos bűzével el ne árasszon bennünket, még távolabb a papírgyár, ennek csak kéményei látszottak. Keletre és nyugatra nem volt semmi. Északi irányban a vasdaraboló, néhány roncstelep, és még messzebb egy bolgárkertész káposzta- és karfiolföldjei. De ez már számunkra olyan távolságot jelentett, hogy lopni sem jártunk oda szívesen, ott már a város kezdődött, a város, amely a törvényt, a kényszert, a hatalmat jelentette, amit mi közvetlen gondolattársítással az iskola épületével és szellemével azonosítottunk, hiszen iskolába a városba kellett járnunk.

Az idegen számára, s főleg a városi számára, a mi telepünk sivár látványt nyújtott, de én – és bizonyára így érezték a többiek is – nem emlékszem nagyobb boldogságra, mint arra, amikor egy-egy tavaszi vagy kora őszi szép napon, megszabadulva tanáraim vizslató tekintetétől, telepünk kis házai felé siettem a többiekkel. Táskáinkkal hadonászva, hol csoportba verődve, hol egymástól eltávolodva poroszkáltunk, el a káposztaföldek mellett, ahol a bolgárkertész elővigyázatosságból minden délben elengedte lompos, vastag hangú kutyáját, aztán át a széles, törmelékhalmokkal ékes síkságon. Messziről nézve olyan volt a telep, mintha összebújnának házai, elkülönülnének mindentől, s ezt a nagy egyedüllétet a széles ég alatt csak két szál drót zavarta meg. A régi téglagyárból vezetett az épületek közé. Ez a két szál drót kötött minket a világhoz, a villany. De úgy emlékszem, hogy tekintetem elbűvölve e furcsa látványtól még ezt a köldökzsinórt is kiszűrte, mintegy megsemmisítette, hogy még szabadabbnak hihessem azt a világot, amely felé az iskola rabságát magunk mögött hagyva közeledtünk, s amely az otthonunk volt.

Talán mert mindannyian, öregek és fiatalok, olyan büszkén viseltük (ha magunk között voltunk) kitaszítottságunkat, talán ezért okozott olyan általános és egybehangzó megrökönyödést, amikor egy tavaszi napon négy-öt hatalmas dömper közelítette meg a telepet. Átvergődtek az utcák gödrein, s a kutyák veszett csaholásától kísérve terhüket a házak által közrezárt térség közepére borogatták.

Kicsődültünk a házakból, és figyeltük, ahogy a dömperek elmennek, majd ismét visszajönnek, s újabb halmokat borogatnak fekete földből focipályánk különböző pontjaira.

Megkérdezni senki sem merte, hogy mi történik.

A fekete földkupacok élesen elütöttek a mi telepünk sárgásfehér hordalék talajától, s hetekig ott magasodtak, anélkül hogy bárki tudta volna, mi célt szolgálnak. Szüleink körüljárták, vizsgálgatták, aztán, hogy hosszú napok teltek el, anélkül hogy bárki törődött volna a halmokkal, vödörszámra cipeltették velünk a kertjeinkbe. Mire néhány embert különböző szerszámokkal kihozott egy teherautó, a kupacokból nem maradt semmi. Csúnyán káromkodtak, fenyegetődztek, aztán elmentek. Másnap ismét jött néhány dömper, és visszajött a teherautó is, és a telepen mindenki igyekezett csendben meghúzódni, mindenki félt, hátha visszavitetik kertjéből az azóta már gondosan elegyengetett, porhanyós, jó szagú földet, de nem történt semmi ilyesmi. A munkások dolgozni kezdtek ásókkal és gereblyékkel, s még aznap estére elkészítették a park alapját. Kivágták a még alig sarjadó tavaszi gazokat, elteregették a dömperek által hordott, sűrű földet, gyorsan, ügyesen dolgoztak, és Maczelka bácsitól, aki egy idő után kimerészkedett a háza elé, vizet kértek inni. Két napig dolgoztak így, néha veszekedtek, hangosan káromkodtak, olyanok voltak, mint apáink, a telep lakói mégis távol tartották magukat tőlük. Bár nyilvánvaló volt, hogy mi készül itt, mintha egy fensőbb hatalom váratlan közbeavatkozását sejtették volna meg az emberek, és a parképítés terve azonnal ellenszenvessé vált mindenkinek. Mintha precedensnek éreznék ezt arra, hogy máskor is, kérdés nélkül beleavatkozzanak életünkbe. Még a facsemeték érkezése sem dobogtatta meg senkinek a szívét, és az a mozdulat sem, ahogy a kertészek az ölükben fogott zsákvászonból a fű magjait elszórták. A telep elzárkózott.

Csak Maczelka bácsi barátkozott velük. Amióta vizet kértek tőle, úgy érezhette, közelébe került a láthatatlanul munkálkodó, mindent elrendező és irányító felsőbbségnek, s halk nevetésekkel, bizalmas szavakkal ott sündörgött a kertészek körül már a második napon is, a harmadik napon pedig odáig jutottak a nagy barátkozásban, hogy cigarettával kínálták egymást. Maczelka bácsit, mondhatom, hogy ez a három nap megváltoztatta, ha esténként beugrott hozzájuk egy-egy asszony, hogy kikérdezze a nap eseményeiről, nagyokat hallgatott, és mindentudó mosollyal szívogatta a cigarettáját.

 

A fű kisarjadt, az árvácskákkal beültetett virágágyások szépen virítottak, csak a mélyebbre ültetett facsemeték nem engedtek gyökeret. Az újonnan létesített parkot az „Előre a parkvárosok versenyében” elnevezésű mozgalom bíráló bizottsága a város vezetőinek kíséretében felülvizsgálta.

Miközben a zsűri tagjai kis füzetkékbe jegyzetelve fel-alá jártak a sóderral felszórt utacskákon, s a város vezetői az előkelő helyezés érdekében hevesen magyaráztak nekik, odalépett hozzájuk egy idősebb férfi, egész arca fényesen mosolygott, meghajtotta magát kissé, és azt mondta:

– Maczelka János vagyok. A telep legrégibb lakója.

– Ó – mondta az egyik fiatal városi főhivatalnok, és a zsűri tagjai felé fordult. – A telep legrégibb lakója… Hiszen mi ismerjük is egymást…

Maczelka János arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly, de a főhivatalnok biztató tekintetéből arra következtetett, hogy most nem lenne helyénvaló megkérdezni, honnan is ismerik egymást, sőt az sem helyénvaló, hogy a kétség egyáltalában felmerült benne.

– Már hogyne ismernénk egymást… – mosolygott ismét.

A főhivatalnok az öreg vállára ejtette keskeny tenyerét, és hunyorogva, a zsűri tagjainak tekintetét keresve megkérdezte:

– S mint a telep legrégibb lakója, elégedett-e a szép új parkkal?

– Már hogyne lennék elégedett… Mi nagyon örülünk, hogy a város ilyen szép, új parkkal emlékezett meg rólunk…

A főhivatalnok keskeny tenyere megemelkedett, és kétszer egymás után Maczelka János vállára csapott, de már nem nézett az öregre, hanem találékonyságának jutalmát, közvetlen főnöke elismerő tekintetét kereste. S mivel egy méltóságteljes főbólintás formájában megkapta azt, keskeny tenyerét derekára helyezve lépett a többiek után. Maczelka János, szívében kielégítetlen vágyaival, egyedül maradt a füves térség közepén, és szomorúan követte a csoportot. Mikor azonban munkájuk végeztével a csoport tagjai, élükön a bírálók elnökével, a személygépkocsik felé vették útjukat, Maczelka János elébük került, s bár tudta, hogy amit akar, most nem helyénvaló, de nem bírt uralkodni magán, mert azt is tudta, hogy ilyen alkalom nem adódik többé, és óvatosan megérintette a fiatal hivatalnok karját.

– Aztán lesz-e, aki locsolja ezt a szép új parkot?

A város vezetői rosszallóan jelezték, hogy ezt most nem kellett volna megkérdeznie, és a bíráló bizottság tagjai homlokukra futtatták szemöldöküket, és a főhivatalnok türelmetlenül rácsapott keskeny tenyerével Maczelka János vállára:

– Hát nem locsolják-e mindennap? – kérdezte hangosan.

– Dehogynem – mondta Maczelka bácsi halkan és mosolyogva.

– Na látja! – mondta hangosan a főhivatalnok.

Beszálltak a kocsiba, és elhajtattak.

Ezután a parkkal már senki sem törődött. Csak Maczelka bácsi jegyezte meg halkan, ha esténként a felesége mellé könyökölt az ablakba, s tekintete átfutott a lassan kiszáradó gyepszőnyegen, a dudvaverte, sóderes utcácskák felett.

– Én megmondtam nekik.  

 

Nagyon sok mindent el kell mondanom, hogy érthetővé váljék nem csupán az az egyszerű esemény, amely évekkel ezelőtt lejátszódott telepünkön, hanem az is, hogy rám – és talán másokra – milyen hatást gyakoroltak ezek az események. S mert célul ezt tűztem ki magam elé, ismét szembe kell néznem a szavak értékével és értéktelenségével.

Sokáig gondolkodtam, aztán többször papírra vetettem, mielőtt ideírnám végleges formában például azt a szót: zsidó. Mert ez a szó nagyon sok mindent jelent, és e nagyon sok mindent nagyon sokféleképpen jelenti. Egyszerűen konfliktusba keveredek a szavakkal. Mert ennek a szónak értéke annyiféle a világban, olyan sokféle jelentéstartalommal telítődött az évezredek során, hogy félő, ha én papírra vetem, az mindenkiben más-más képzetet kelt.

Ha nem folyamodnék az íráshoz, hanem, teszem, a rádió mikrofonja előtt mondhatnám el a gondolataimat, helyzetem, ha nem is egészében, de e kis szócskát illetően összehasonlíthatatlanul könnyebb lenne. Hangképző szerveim segítségével ugyanis ki tudnám fejezni azt az ezerféle árnyalatot, azokat a különbségeket, értékítéleteket, gyűlöletet, megvetést, tiszteletet, elkülönülést, kárörvendő gúnyt és fájdalmat, amelyet e kis szócska ejtésére figyelve harminc év alatt fülem felfogott és agyam elraktározott. Aztán itt vannak a többi szavak: Anyám. Kutyák. Csősz. Telep. Mindezt magyaráznom kell, a magyarázat kényszerének kell alávetnem magam, hogy megértessem, hogy én hogyan értem, számomra mit jelent. De ha nem kívánok az ellentmondás gyanújába keveredni, még örülnöm is kell, hogy nincs módomban a rádió mikrofonja előtt közölni gondolataimat, hiszen végeredményben kifejtettem, és véleményem nem változott abban a tekintetben, hogy sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok egy mozdulatnak, mint egy mondatnak, nagyobb jelentőséget egy tekintetnek, mint egy hangsúlynak. Ezért a zsidó, az anyám, a kutyák és a telep szavak különböző hangsúllyal való kiejtése talán távolabb is vinne célomtól.

Az én anyám soha nem ejtette ki ezt a szót: zsidó. Ha az elhangzott szavakat már akkor mérlegre tettem volna, bizonyára feltűnik ez a hiány, hiszen környezetem szótárának a hangsúlyozástól különböző értelmet nyerve alapkifejezése volt, s legkisebb gyermekkoromtól kezdve ez a szó magát az ítéletet jelentette. Nem valakinek az elítélését, hanem azt, hogy akire alkalmazzák, annak valamilyen ne kérdezd bűn miatt már néhány centire van nyakától a bárd, s ha így van, azt meg is érdemli. Talán mert a hangsúlyozásnak e különös éle – bármiféle kapcsolatban hangozzék is el – már korán ráterelte figyelmemet a szóra és a mögötte megbúvó tartalmakra, talán ezért rögződött meg bennem mindennél tisztábban.

– Én kiverem belőled azt a rohadt, zsidó véredet!

Apám szájából hangzott el a mondat, s ha nem hangzik el, most nem emlékeznék arra a torzulásra, kidagadt nyaki ütőereire, az ital és a düh által vörösre gyúlt arcára, amilyenné akkor vált, ha ütlegelésemhez készülődött. Mert ez a mondat rögzítette az arcát, s mivel akkor én nem lehettem több tízévesnél, s környezetem semmiféle felvilágosítással nem szolgált ez irányú kétségeimre, még hónapokig, sőt évekig hordoztam magamban ezt a mondatot, s ha lehet, még jobban lenéztem, megvetettem, s igyekeztem kiközösíteni lelkemből Róth bácsit, mint a többiek.

Mintha attól tartottam volna, hogy engedve szigorúságomból, valami rejtélyes úton egyszerre fény derül arra, amit apám négy fal között ordított, s talán ennek a meghatványozott félelemnek köszönhettem, hogy néhány év múltán figyelmem a számok és a képletek absztraktabb világába menekült, mert féltem most már nem csupán attól, amitől mindannyian féltünk, gyerekek, hanem féltem az ítélettől is, melyet talán a véremben hordozok.

S anyám nem csupán nem ejtette ki ezt a szót: zsidó, de az egyetlen lény volt a telep lakói között, aki egyszer – egyetlenegyszer átlépte Róth bácsi házának küszöbét.

Hogy milyen volt belülről ez a ház, ahol Róth bácsi életének utolsó napjait töltötte (milyen banális kifejezés ez, hiszen az ember soha nem tudja, melyek az utolsó napjai), megtudni már soha nem fogom, mert anyám a szobák elrendezéséről és bútorzatáról a legkülönfélébb és egymásnak homlokegyenest ellenkező leírásokat adta. Amikor hazajött, húsvét reggelén, apám még részegen hortyogott a nagy családi ágyban, a Krisztust tanítványai körében ábrázoló festmény alatt, s akkor anyám leült a konyhában, és csak annyit mondott:

– Istenem, szegény ember.  

 

Mi pedig elhúzódtunk tőle, mint a pestisestől. Nagyanyám ellenségesen méregette, s mivel a levegőben anyám lázadó tette után a nagy botrány hangulata érződött, csendesek voltunk, s nem kérdeztük, hogy mit látott Róth bácsinál. Lényegében kíváncsiságunk csak később, az események elcsendesedése után támadt fel, de akkor már anyám nem volt képes semmiféle objektív válaszadásra, élete egyetlen tettétől, annak következményeitől megfélemlítve összevissza fecsegett, attól függően írva le Róth bácsi házának belsejét, ahogy azt a pillanatnyi helyzet kívánta.

Ismét kiemelkedik egy szó a betűtengerből: események. Bennem hatalmas, összefüggő komplexum ez. Szeretném, ha minden részletét ismerhetnék, de mivel tapasztalatból tudom, hogy ez épp annyira lehetetlen, mint hogy két ember tökéletesen, egész mélységében s kölcsönösen megértse egymást, hasztalan próbálkozásnak ítélem saját ez irányú törekvéseimet is, azt a törekvést, amely lényegében elveimmel is ellentétben áll, nevezetesen, amely az ember és az emberek cselekedetei titokszerűségének felszámolását célozza.

Azzal kezdődött, vagy tán azzal folytatódott, hogy a parkká alakított grundot a nyár közepéig senki sem merte megközelíteni. Mi, gyerekek sem, akik pedig oly előszeretettel próbálgattuk erőnket a törvények áthágásának élvezetében. Nem azért kerültük a parkot, s kerestünk helyette új játszóteret a téglagyári gödrök között, mintha a konkrét megtorlástól féltünk volna, mert a konkrét megtorlástól való félelem csak izgalmassá tette kísérleteinket, hanem azért, mert pontosan éreztük, hogy a park egy idegen, mindnyájunk felett álló hatalom megtestesülése, olyan hatalomé, amivel nem lehet, és nem szabad perbe szállni. Néhány hónapig éreztük csak ezt, mert a hatalom megengedte a gyeplőt, a park gondozásával senki nem törődött, elgazosodtak a kis utak, kiszáradt a fű és a virágok. E darab mesterséges természetből szinte kiszállt, elpárolgott a hatalom, s a homokot hordó szél által lassan visszavedlett, hasonlatossá ahhoz, ami volt; a mienk lett.

S egyre bátrabban foglaltuk vissza a területet, széttapostuk még azt is, ami maradt, az utak és virágágyások összemosódtak, a fácskákat egy feltűnő játékban derékba tördeltük, s ismét focipálya lett a térből, közepén – ahol a cselezések java része folyt – kör alakú, szárazra taposott folttal.

De mire kitavaszodott, a hatalom ismét megragadta a gyeplőt, ismét megérkezett a kertészeti brigád, s anélkül hogy a vandál pusztításért valakit felelősségre vontak volna, újraépítették a parkot. De ettől az ismétléstől, amelyben benne rejlett az a rejtélyes jelenség is, hogy a hatalom arra sem érdemesít bennünket, hogy szóljon, új fákat ültet, új virágokat plántál, mintha mi sem történt volna, kizökkentünk (nemcsak mi, de a telep lakói is) apatikus szemlélődésünkből. S ez annál is inkább így volt, mert a park őrévé és gondozójává Róth bácsit tették meg, számunkra teljesen ismeretlen okból, éppen őt, s ez a tény a telep közhangulatában több irányú, s szinte felmérhetetlen bonyolultságú mozgást indított meg. Mondhatnám, miközben zajlott a régi, új élet kezdődött.

 

A kutya különös állat. Hasonlít az emberre. Állat, tehát arra született, hogy saját ösztöneinek törvényein kívül ne ismerjen el más törvényeket. Létét mégis emberi szabályok kormányozzák és tartják kordában, olyan szabályok, melyek a kutya számára érdekben öltenek testet. A kutya megértve érdekeit, alkalmazkodik az emberi törvényekhez; átveszi azokat. S átvesz olyan szabályokat is, amelyek ellentmondanak állati léte törvényeinek. A kutyák hasonlatossá válnak gazdáikhoz. Osztályokat, rétegeket alakítanak.

A telepen a korcs kutyák osztálya élt, s úgy tagozódtak három rétegbe, mint a telep emberi lakói. Voltak őslakó kutyák, későbbi kutyák és betolakodott kutyák.

Az állat mégiscsak állat. A párzási időszakban megszűntek a rétegkülönbségek, bár kétséges, hogy egy telepi korcs kutya házasságra léphetett volna-e mondjuk, egy fajtiszta orosz agárral. De ez az elképzelés, éppen az osztályhelyzetben rejlő hatalmas távolságok miatt, úgyis képtelenség. Az esetek többségében minden kutya ott párzik, ahol a legelső alkalom kínálkozik erre.

Rétegkülönbségeik öröklődtek, mert a kutyák az egyedfejlődés legkorábbi stádiumában megértették érdekeiket, és átvették az ezáltal számukra racionálissá váló emberi szabályokat.

 

Telepünk lakóinak három rétegre szakadása teljesen eszmei jellegű volt. Azon az emberi tulajdonságon alapult mégis e rétegződés, hogy az ember szereti tudni: a hierarchiában még vannak alatta. A legalul levők pedig bosszúra szomjasan lesik, hogy fellázadhassanak az eszmei és anyagi rétegződések ellen. Mi, gyerekek voltunk a legalul, a kutyák voltak alattunk, s a kutyák alatt a macskák. Ezek a keshedt, sovány állatok olyan alul voltak már, hogy szóra méltatni sem érdemes őket. De a kutyák még elérhető távolságban éltek tőlünk. Részben mint szövetségeseink, részben mint ellenségeink, részben mint olyan élőlények, akiken hatalmunkat gyakorolhattuk. Ezért a kutyák különösen fontos helyet foglaltak el életünkben. Róth bácsinak nem volt kutyája. Maczelkáéknak viszont volt. Hatalmas, mocskos, komondorszerű dög. Gyűlöltük. S ezért részben gazdája, részben maga a dög bosszantására együgyű játékot találtunk ki. Kutyaviadalnak hívtuk. Öt-hat „betolakodott” kutyát nyakánál spárgára kötve Maczelkáék háza elé vonszoltunk, a szerencsétlen állatok a húsukba vágó kötéltől már eleve ingerültek lettek, ezt tetézte, hogy dühükkel egymást is vadították, úgyhogy mire Maczelkáék drótkerítése elé értünk, elérték a viadalhoz szükséges vadsági fokot. Még nem engedtük el őket. A hatalmas komondorkorcs már messziről megérezte a támadók közeledését, lomposan és lomhán, de nem minden méltóság nélkül a kerítéshez sompolygott, dús szőrzetű farkát enyhén megremegtette, és a mi kutyáinkhoz képest viszonylag nyugodtan várta a fejleményeket. Az öt-hat pórázra fűzött korcs vadul, fogat csattogtatva, ínyét villogtatva csaholt, és igyekezett nekiugrani a kerítésnek. Ilyenkor mi visszarántottuk a kötelet (a fájdalom még tovább fokozta dühüket), a telep csendjét felverte az ugatás, s általában ebben a pillanatban jelent meg Maczelka bácsi az ajtóban, hogy éktelen ordításával belekapcsolódjék a hangzavarba, és elkergessen bennünket. Hosszú évek alatt sem jött rá, azzal rontaná el játékunkat, ha nem jönne ki. És kijött. Mi pedig ekkor elengedtük a köteleket, néhány lépést, futást mímelve, hátráltunk, a fájdalmas rabságból megszabaduló ebek pedig nekirontottak a kerítésnek. Maczelka bácsi csapkodott, üvöltözött, de az eseményeket megállítani nem lehetett, mert mi – a hangzavarhoz képest halkan – még „Fogd meg! Fogd meg!” kiáltással biztattuk is ebeinket, bár nem volt már szükségük a biztatásra, egymást is marva, a kerítést tépve rohangáltak fel-alá, a felhergelt komondor pedig a másik oldalon. Igazi összecsapásra akkor került sor, ha a komondorkorcsnak alkalma volt a Maczelka bácsi által mindig gondosan eltömködött lyukakat kitágítani, ilyenkor nagy testét elnyújtva kibújt a kerítés alatt, a többiek rávetették magukat, s egyetlen morgó, vinnyogó, csattogó gomolyaggá váltak. Amikor elült a harci zaj, kutyáink napokig nyalogatták egymástól kapott sebeiket, mi egymás szavába vágva értékeltük a viadal kimenetelét, és esetleg megdörzsöltük arcunkon a pofon helyét, amelyet Maczelka bácsi jelenlétében osztottak ki szüleink. Maczelka bácsi távozása után velük együtt jót nevettünk az egészen.

Amikor Róth bácsi lett a park őre és gondozója, úgy hittük, végre alkalom kínálkozik kikezdeni nyugodt, büszke lényét. Az alig kibújó gyepszőnyegre helyeztük át a kutyaviadalok színhelyét. Nagyfokú aljasságra vallana, ha ezt közülünk bárki is tudatosan kezdeményezte volna, ösztönösen cselekedtünk. S ha már itt tartok, szükségét érzem, hogy elmondjam, az ösztönös cselekvés nem mentesít a felelősség alól. Véleményem szerint az ösztön nem más, mint a tudatunk legmélyén elraktározott szokásoknak és törvényeknek a rendszere, szétbogozhatatlanul összefonódva kívánságokkal, vágyakkal és az ember természetében rejlő agresszivitással. Ha valamiről, akkor az ember ösztöneiről le kell rántani a leplet. Nehogy eszébe jusson bárkinek mentegetőzni, hiszen a mentegetőzés nem más, mint a felelősség áthárítása. De kire hárítjuk a felelősséget, ha ösztöneinkre hivatkozunk, mentségért könyörögve? Az emberekből összeálló rendszerekre, s ezen túl mindenre, csillagokra, napfogyatkozásra, piaci válságra. Ez a törekvés egyszerű hazugságot és félelmet takar. Szeretnénk felmenteni magunkat mások bűneivel, s nem hisszük el, hogy az ember, egyetlen ember is, maga a teljesség. Teljessége nem ösztönéletében, nem a génekben és nem a tudatalattiban rejlik, hanem a mindenre és önmagára utaltságban. Abban, hogy testének bőrkérge egészen különös, senkihez és semmihez nem hasonlítható lényt rejt, olyan lényt, aki azonos a világmindenséggel. Csontrendszere olyan elvek alapján épült, mint a hidak, melyeket épít, s anyagszerűsége annyira végtelen, mint a világban mindené.

Ösztöneinkkel tehát mi képviseltünk valamit akkor a világból, mivel azonban ösztönlényeknek neveltek bennünket, számunkra nem volt más érdekes, csak az, hogy akármilyen áron örömet szerezzünk magunknak.

Róth bácsi a gyep szélén állt, a kis utacskán, egyenesen, és szép szemeit ránk vetve, s mert a kutyáknak éppen párzási idejük volt, mi ott fetrengtünk röhögve a gyep közepén a farukkal érintkező, egymásnak hátat fordító, bambán maguk elé bámuló kutyák körül, s nem azért nevettünk, mintha ez olyan mulatságos lett volna, nem is azért röhögtünk, mintha most láttunk volna először ilyesmit, neki nevettünk, arra számítva, hogy megérzi a nevetésünkben bujkáló, csiklandós lázadást, a félelmet a lázadástól, a félelmet a szögben végződő botjától és egyenes tekintetétől, s a lenézést, ami szintén ott húzódott meg szándékaink mögött, a lenézést két okból is, zsidó és felnőtt volta miatt. S miközben másik két társam a nevetéstől fetrengve igyekezett szétrángatni a párzó kutyákat, én harsogva kiáltoztam felé:

– Róth bácsi! Mit csinálnak a kutyák?

Nem válaszolt és nem is mozdult, nem kiáltott ránk, hogy takarodjunk a fűről, s ez még csak ingerlőbbé tette az egészet.

– Róth bácsi! Hát összeragadtak ezek a szegény kutyák! – mondtam.

Róth bácsi megmozdult, és én ugrásra készen lestem, és elhallgattak a többiek is, de az öreg nem válaszolt, botját gondosan a fű szélére helyezte, és lassú léptekkel a csaphoz ment, ráerősítette a gumicső végét, majd széttekerte a csövet, és vigyázva, hogy ne tapossa le a füvet, húzni kezdte maga után a girbegurba utacskákon.

Egész különös pillanat volt ez, s hasonló azokhoz a pillanatokhoz, amikor ravasz kísérleteket tettünk lenézésünk kinyilvánítására, hasonló, mert szándékunk, anélkül hogy válaszként egyetlen szó elhangzott volna, mindig megtört. S ezek a megtört szándékok összhangba álltak később. Kialakították bennem azt a meggyőződést, hogy megalázni csak olyan embert lehet, aki maga is megaláz másokat. S hogy a világ megalázottakból áll, akikben minden sérelem után olthatatlan vágy ébred arra, hogy megalázzanak másokat, de e világméretű, hatalmas törekvés Róth bácsin megakadt. S átcsapott valami egészen furcsa érzésbe, amikor a megalázó rádöbben, hogy törekvéseivel elsősorban önmagát alázza meg.

Róth bácsi húzta a csövet, vigyázott a fűre, mi tehetetlenségünkben még idétlenkedtünk egy kicsit, a kutyák pedig összeragadva álltak a fű közepén. Róth bácsi visszament a csaphoz, a cső rándult néhányat, mint egy döglődő kígyó, s bennem – erre pontosan emlékszem – feltámadt az a vágy, hogy segítsek neki, hogy megfogjam a cső végét, ne spricceljen összevissza a víz, és emiatt az öregnek ne kelljen futólépésben visszamennie. De nem ugrottam oda. A többiek sem. Róth bácsi locsolni kezdett, s mi közben csak úgy mellékesen elhagytuk a gyepet. Csendesen figyeltük, ahogy locsol. A kutyák közben szétváltak. Kerülgették, szagolgatták egymást, aztán elloholtak. És én nem bírtam magammal.

– Róth bácsi, tessék megmondani… nem lesznek ezek a dögök betegek ettől… Úgy összeragadtak…

Körülöttem felvihogtak a fiúk.

– Mi történt velük, Róth bácsi? – igyekeztem tovább feszíteni a húrt.

S akkor Róth bácsi megmondta, hogy a kutyák mit csináltak. Azt a szót használta, amelyet mi kötőszóként használtunk, és a szüleink sem sokkal ritkábban. De az ő szájából ez a szó egészen különös hatást gyakorolt ránk.

Olyan torz és gusztustalan lett, s egyben olyan, mintha először hallanánk.

– Ezt, úgy hiszem, ti is tudjátok – tette hozzá halkan, néhány pillanatnyi szünet után.

Hallgattunk. Később valaki közülünk azt mondta:

– Róth bácsi, tessék megengedni, hogy locsoljak egy kicsit…

Róth bácsi átadta a csövet. Bennem feltámadt a düh.

„Rohadt áruló” – gondoltam. A többiek is ezt gondolták, de ellentétben sok hasonló esettel, hangosan véleményt senki nem nyilvánított. A banda szabályai szerint az árulót ott kell hagyni. Elkullogtunk tehát. De tulajdonképpen irigykedtünk rá, hogy locsolhat. Beszélni pedig soha nem beszéltünk erről az esetről. A kutyákat néhányszor a fűre tereltük még, de aztán leszoktunk róla.

Húsvét előtti héten fertőzött volt már a telep hangulata, a betegség csírái már kitűnő táptalajra leltek. Az események a betegség szükségszerűségét igazolták. Ellenanyag nem volt. Lehetett volna? Nem lehetett volna. Ha az ember agyszerkezete olyanná válik majd, mint egy mikroszkóp és egy távcső, képes lesz a világ legáltalánosabb jelenségeinek és a világ legparányibb eseményeinek egyidejű felfedezésére és értékelésére, akkor talán megelőzhetők lesznek majd az önpusztítás ragályai. Most az emberi agy nem hasonlítható máshoz, mint egy szivacshoz. A szivacs válogatás nélkül magába szív minden folyadékot, aztán ugyanaz a folyadék némileg megváltozott állapotban kinyomható belőle. Az emberi agy jelen pillanatban kizárólag az események átélésére és utólagos értékelésére alkalmas.

Én is utólag vagyok okos. Mentségemre szóljon, hogy akkor még gyerek voltam. Azóta a tudomány, melynek munkása lettem, hozzászoktatott a jelenségek elemzéséhez. De hol tart még attól az ember, hogy életének minden mozdulását önnön tekintetének szigorú figyelmével kísérje? Ezt egyelőre csak az alakoskodás torz tudományában fejlesztette kivételesen magas színvonalra. Ám az alakoskodás egyenlő-e az önismerettel? Az alakoskodás fejleszti ugyan a figyelmet, azt a szigorú és nagy önfegyelmet igénylő képességet, amely minden helyzetben beméri a környezet kívánalmait, és összeveti egyéniségünk kívánalmaival, de mert az alakoskodó célja sohasem a tények és jelenségek elfogulatlan értékelése, hanem mindig az igazodás, a hasonulás, és az élet annyiféle és egymásnak oly nagyon ellentmondó helyzeteket produkál, hogy a folytonosan alkalmazkodó, alakját sokféleképpen változtatni tudó alakoskodó egy napon arra ébred, hogy elvesztette, önkezével pusztította el egyéniségét. Ó, bárcsak arra ébredne! Önismeretében sohasem jut odáig, sohasem ébred rá, hogy egyéniségének és érdekeinek idegességtől remegő védelmezésével felszámolta önmagát. Nem ébredhet rá, mert nemcsak ő hazudik, hanem mindenki hazudik körülötte, s a hangokban és hazugságokban önmagát látja, mintha tükörbe nézne. Önmagát látja, s megnyugszik. Célját elérte, hasonlatossá vált a többiekhez.

Róth bácsit nemcsak nem ismertük, de sejtelmünk sem volt róla, mivel töltötte napjait, míg a város meg nem bízta a parkőri feladatok ellátásával. Annyit tudtunk róla, hogy elég alacsony nyugdíjat kap, és a postás, aki kissé mindig részeg volt, s ezért szavában nem nagyon lehetett megbízni, Izraelben feladott levelekről beszélt. Emlékszem, húsvét előtt is említett ilyesmit, mert amikor hazatértem az iskolából, nagyanyám közölte:

– Róth Rezső valami nagy utalványt kapott. Izraelből.

S ez az utalvány, bár fogalmam sincs róla, hogy valóságos volt-e vagy csak a postás alkoholtól elborult agyában, netán Maczelkáék konyhájában született-e meg, különös jelentőséget nyert, s kiindulópontja volt annak a hadjáratnak, melynek vezetője és eszmei irányítója a Maczelka házaspár lett.

Amikor este összejöttünk a téglagyár mögött, a fiúk már tízezer dollárról beszéltek. Azt tervezgettük, mi mindent csinálnánk mi, ha lenne tízezer dollárunk. A hűvös homály, a gyár koszos romjai benépesültek képzeletünk tárgyaival, személyes vágyaink összekeveredtek, és egymás szavába vágva álmodtunk magunk köré egy csillogó, fényes világot. De egy idő után, amikor már mindannyian elsoroltuk titokban kialakított szerény vagy nagyravágyó álmainkat, csend lett, s anélkül hogy valaki szólt volna erről, gondolataink a felé az ember felé fordultak, aki telepünkön e mérhetetlen pénzösszegben rejlő hatalom ura. Mikor hazafelé bandukolva elcsoszogott társaságunk Róth bácsi kis háza előtt, érzéseinket kitűnően fejezte ki egyik társunk, aki előbb nagyot krákogott, majd átköpött a kerítésen.

Bár gyerekek voltunk, egy felettünk álló hatalom, a felnőttek társadalmának eszközei, s lázadásunkban sem tettünk mást, mint arra törekedtünk, hogy megszerezzük vagy legalább megközelítsük azt a hatalmat, amely elnyomott bennünket, mégis sejtettük eszköz voltunkat, azt, hogy Róth bácsira irányuló gyűlöletünk csak halvány másolata annak, amit környezetünk cselekszik. Ám ha ezt nem is sejtette mindenki, én kénytelen voltam megbizonyosodni felőle.

Nem emlékszem rá pontosan, hogy aznap történt-e, avagy a rákövetkező napok egyikén, de tény, hogy amikor egyik este hazamentem a téglagyári gödrökben zajló összejövetelünkről, az a meglepetés ért, hogy Maczelka bácsi a konyhában ült, szemben az apámmal, előttük egy üveg bor állt az asztalon, s anyám éppen töltött a poharakba. Füst volt, jóleső meleg áradt a tűzhelyből, s Maczelka bácsi gömbölyű teste, tompán világító, tar koponyája családias otthonossággal olvadt bele a környezetbe. Úgy nézték egymást, apám és ő, mintha régi barátok lennének, s anyám olyan alázattal töltögette a poharakat, mintha hallatlanul nagy megtiszteltetés ért volna bennünket. Én köszönésfélét mormogtam az orrom alatt, de Maczelka bácsi, aki más alkalmakkor szigorúan megkövetelte, hogy hangosan köszönjünk neki, most nem fortyogott emiatt, hanem örömmel üdvözölt, sőt kísérletet tett rá, hogy megveregesse a hátamat.

– Eriggy be a szobába – mondta apám.

Bementem a szobába.

– Csukd be az ajtót – mondta apám, s mivel én nem mozdultam, az ajtót anyám tette be helyettem.

Repedt, régi ajtó volt, egy szétbontott parasztházból származhatott, s a repedéseken átszivárgó fény hosszú csíkokat húzott a sötét szobába. Nem gyújtottam villanyt, nekitámaszkodtam az asztalnak, ők pedig halkan beszélgettek odakinn. Elfogott a vágy, hogy kihallgassam beszélgetésüket, de az az érzés, hogy a konyhában most igen fontos dolgokról esik szó, s ha fülemet az ajtóra tapasztom, részese leszek e dolgoknak, nem csupán kíváncsiságomat ösztökélte, de egyben félelmet is keltett bennem; megközelítettem ugyan az ajtót, de olyan remegés fogott el, hogy fülemet rátapasztani nem mertem. Talán egy óra telt el, anélkül hogy akár egy szót is sikerült volna elfognom, amikor Maczelka bácsi távozott. Anyám bejött a szobába, felkattintotta a villanyt, és furcsa, azt hiszem, kissé szégyenkező tekintettel nézett rám.

– Gyere vacsorázni.

– Nem kell – mondtam.

– Még nem ettél semmit.

– Nem hallja, hogy nem vagyok éhes! – sziszegtem dühödten.

Anyám tétován állt, keze még mindig a kapcsolón. Elmentem mellette, ki a konyhába. Nagyanyám a sarokban bóbiskolt az ágya szélén, apám pedig kinyújtott öklét forgatta. Úgy álltam meg előtte, mint egy állat, aki arra vár, hogy a kitűnő ebéd néhány morzsáját odavessék elé. Apám észre sem vett, feje vörös volt az italtól és a melegtől, töltött magának, s egyetlen hajtásra itta ki a pohár tartalmát, majd nagyot vert az asztalra.

– Mert mit… Majd én… Az annyuk oltári hétszentségit!

Ismét töltött magának.

– Ne… Józsi! Ne… – suttogta anyám, s nem lehetett tudni, hogy a kérés arra vonatkozik-e, hogy apám hagyja abba az efféle beszédet, vagy arra, hogy ne igyon többet.

De apám nem figyelt. Felhajtotta a bort, összerázkódott, majd felállt, s anélkül hogy ránk nézett volna, súlyos, kissé himbálódzó lépteivel bement a szobába, és ruháit ledobálva lefeküdt a megvetett ágyba.

S ha még kétségem lett volna afelől, hogy saját hangulatom nem más, mint a felnőttvilág hangulatának halvány visszfénye, akkor meg kellett bizonyosodnom erről később, amikor néhány nap múlva Maczelka bácsi ismét körüljárta a telepet, konyhánk asztalára egy kockás papírt tett, és szótlanul apám elé tolta. Apám rosszul és nagyon lassan olvasott. Csontos arcán bizonyos zavar jelent meg  a kockás ív láttán, de Maczelka bácsiban volt annyi kímélet, hogy visszahúzza a papírt, és maga olvassa fel. Talán mert tétova és kissé szégyenkező mozdulatainkat, anyám összeráncolt homlokát, nagyanyám szinte fizikai élvezetet tükröző szemét figyeltem, nem jegyeztem meg akkor a szöveget, amely a telep lakóinak egybehangzó véleményét volt hivatva kifejezni. Valami olyasmiről volt szó, hogy mi, a telep lakói méltánytalannak tartjuk, hogy a város vezetősége olyan emberre bízza a park gondozását, aki ezt anyagi körülményeiből és külföldi levelezéseiből következően nagyon is érthető módon, nem érzi hivatásának, sőt tanúkkal bizonyíthatóan több alkalommal tett becsmérlő kijelentéseket a parkkal és a park építőivel kapcsolatban.

Aztán aláírások következtek, és az ívet apám is, majd némi tétovázás után anyám is aláírta. Amikor Maczelka bácsi elment, apám nem ütögette öklével az asztalt, a vacsoráját kérte, s miközben nagyanyám terített, csak annyit morgott:

– Minek üti bele az orrát ez a vén szar is mindenbe?

Anyám, mintha mentőövet dobtak volna utána, kapaszkodott bele a mondatába:

– Nem kellett volna aláírni, Józsi!

– Nem kellett volna… – ismételte gúnyosan apám, és tenyerével a combjára csapott. A mozdulattal lezárta a vitát, s azt hiszem, lelkiismeretét is megnyugtatta.

Annál is inkább éreznünk kellett, hogy eszközök vagyunk, mert míg szüleink – legnagyobb meglepetésünkre – kételkedtek és tétováztak, s ennek, ha nem is túl bátran, de kifejezést adtak, mi nem kételkedtünk és nem tétováztunk.

Nemcsak a beadvány aláírását követően, de már Maczelka bácsi első látogatása után sem, amikor szüleink véleményének egységén még nem tátongtak rések. S mert nem kételkedtünk, véleményünk is nyíltabb formában öltött testet. Míg a felnőttek csupán arra szorítkoztak, hogy elforduljanak, ha feltűnt Róth bácsi szikár alakja, vagy a háta mögött gúnyos, nyíltan támadó megjegyzéseket tegyenek, addig Zsudi Jancsi, amikor anyja kiküldte a szemetesvödörrel a téglagyár mögé, a vödör tartalmát Róth bácsi háza elé öntötte. Ismét kutyaviadalt rendeztünk a gyepen és a virágágyások között, és ismeretlen tettes krétával azt írta Róth bácsi házára:

 

ZSIDÓ

 

Nem felnőtt volt az illető. Erről a betűk tétovasága tanúskodott. S arra, hogy a kerítésen átmásszon, felnőtt csak nem vállalkozik.  

 

A park megváltoztatta Róth Rezső életét is. Bizonyos értelemben nyilvánossá tette. Életének egy része most itt zajlott a házakkal körülzárt térségen. Reggelente, amikor megjelent, mindig megállt egy pillanatra. S mielőtt hegyes botjával megindult volna, hogy összeszedje a szemetet, a birtokos örömével nézett körül. Amikor a papírdarabokat összegyűjtötte már, gereblyével húzta le a gyepről a kiszáradt fűszálakat, majd az utacskákat sepergette. Néha kisebb, néha nagyobb kupacok keletkeztek így délig. Délután elégette a kupacokat, és eltakarította a hamut. Amikor pedig lement a nap, s eső nem esett, széttekerte a locsolócsövet, s anélkül hogy ruháját összevizezte vagy sárral összekente volna, locsolt. Esős napokon nem mozdult ki a házból. Csendes, egyhangú munka volt, de látható élvezettel végezte.

 

Sokszor hallottam felnőtteket azon álmélkodni, hogy a gyermekek társadalma milyen kegyetlen. Úgy érzem azonban, mi nem voltunk kegyetlenebbek szüleinknél, csak környezetünknek Róth bácsiról kialakított és évek óta érlelődő véleménye öltött a mi tetteinkben testet. Tetteink értékének még kevésbé voltunk tudatában, mint a társadalom érett egyedei. S az a nyíltság, ami megkülönbözteti a gyermek kegyetlenségét a felnőtt burkoltabb, alattomosabb kegyetlenségétől, kétségtelen, hogy siettette az eseményeket. Siettette, mert bennünk saját gondolataik igazolását látták, mi lerántottuk a leplet gondolataikról, s ettől ők, ahelyett hogy visszahőköltek volna, vérszemet kaptak. Így történhetett, mert amikor Róth bácsi házának falán megjelent a felirat, ez senkit nem töltött el felháborodással, sőt olyan természetességgel vették tudomásul az emberek, mintha saját kezükkel írták volna oda. Mivel a tettes egyelőre ismeretlen volt, s eszébe se jutott senkinek a személye után kutatni, úgy értékelték ezt a krétával írott szót, mint egy felsőbb hatalom jóváhagyását. És a telep hangulata azon a napon megváltozott. Szájról szájra járt a hír, ablakok mögül és közelről is szemügyre vettük e megbélyegző szót. Mindenki úgy érezte, pillanatok kérdése, és beteljesül az ítélet.

Lehetetlennek tartom, hogy Róth bácsi ne vette volna észre már napok óta mindezt. És erre számítva kíváncsian vártuk is, hogy milyen ellenintézkedéseket tesz majd. De Maczelka bácsi hiába járt peckesen a kertjében egész délelőtt, és tett úgy, mintha növényeit ápolná, hiába vetett sanda pillantásokat szomszédja felé, Róth bácsi nem törölte le a ház faláról a feliratot, arcán egyetlen vonás sem mozdult, és a csodálkozás, megdöbbenés vagy harag legkisebb jele nélkül kerülte ki a kapuja elé öntött szeméthalmokat. Nem nyúlt hozzá. Átsétált a parkon, és egész délelőtt éppúgy végezte munkáját, mint annak előtte.

Délben azonban eltávozott a telepről. Mi éppen hazafelé tartottunk az iskolából, s amikor már messziről megláttuk egyenes, szép alakját közeledni, elnémultunk. Minél közelebb ért hozzánk, annál inkább hatalmába kerített valami szorongás, ami nem akadályozott meg abban, hogy gúnyos és egyetértő tekintetet ne váltsak a többiekkel. Ő szelíden mosolygott és olyan bölcsen, mintha pontosan ismerné minden indulatunkat, és mi e szelídség láttán, mint csordába verődött állatok hunyászkodtunk meg. A hátam mögött Zsudi Jancsi lépdelt, a legkisebb volt közöttünk és a legvadabb, s amikor mi szinte kórusban úgy köszöntünk: „csókolom, Róth bácsi”, ő ezt mondta:

– Csókolom, zsidó bácsi!

A félelem és a kaján vigyor egy pillanatra összekeveredett bennem. De úgy tűnt, mintha Róth bácsi nem hallotta volna ki a kórusból e disszonáns hangokat. Vagy nem akarta kihallani. Törzsét kissé felénk döntve emelte meg a kalapját.

Aztán megállt. Mi is. Róth bácsi Zsudi Jancsi elé lépett, és a melléhez emelte az egyik kezét. Csend volt. Ijedtükben többen elfordították a fejüket. Róth bácsi szelíd mosolyába némi gúny vegyült, és egyenesen Jancsi szemébe nézett.

– Nem kell, hogy figyelmeztessél rá, nem felejtettem el.

Jancsi beharapta a szája szélét, aztán mint akinek szörnyű gondolata támadt, felnézett az öregre, de a hang a torkán akadt.

– No? – mosolygott ismét szelíden Róth bácsi.

Jancsiból furcsa, görcsös hang tört elő:

– Nem én írtam oda! Tessék elhinni… nem én…

Róth bácsi egyetemes szelídségéből most megbocsátó mozdulat következett volna, de bőrén enyhe pír vonult át, és megvetően húzta el ajkát. Aztán valahová a távolba nézett, majd újra ránk, és szó nélkül lépett tovább az úton.

Megsemmisülten álltunk. Minden megváltozott körülöttünk és bennünk, mert megértettük, hogy gyávák vagyunk. Illetve úgy éreztük, hogy egyik társunk, a legkisebb, akit szinte olyan szeretettel dédelgettünk, mintha gyermekünk lett volna, olyan szeretettel, ahogy minket soha nem dédelgettek – és csak gyerekek tudják ilyen szeretettel dédelgetni egymást –, megéreztük, hogy szeretetünk tárgya, Zsudi Jancsi aljas és gyáva. Szótlanul mentünk tovább az üres úton telepünk felé, s talán e vereség a végső vereség lett volna, ha így maradunk, együtt, mi, akik megéreztük saját aljasságunkat, de utunk különböző irányokba vitt, majdnem egyforma, szegényes házakba, ahol anyáink és nagyanyáink, miközben kezünkbe nyomták a zsíros kenyeret, vagy a vacsora maradékát melegítették fel ebédre, ismét belénk oltották a mérget. Itt, ezekben a konyhákban, ismét a régi rendszerbe állt a világ. Veszekedtek velünk, fenyegettek, vagy éppen végigsimították kócos, iskolaszagú hajunkat. E szavakkal és mozdulatokkal szépen visszatereltek.

Aznap délután Zsudi Jancsi nem jött ki a téglagyár mögé, csak Imre, a bátyja.

– Jancsi? – kérdezte valaki.

– Mit tudom én… – rántotta meg a vállát Imre rosszkedvűen.

Aznap délután nem fociztunk, de nem említettük Róth bácsit sem. Tanárainkat szidtuk nagy átéléssel. Már sötétedett, amikor a kis Zsudi Jancsi is megérkezett.

Úgy tettünk, mintha ez teljesen természetes lenne. Ő is. Leült egy téglakupacra, és rám nézett. Cigarettáztam.

– Adj egy slukkot – mondta mesterségesen infantilisra torzított hangon.

Szerettük ezt a hangot, ez a hang tette még érzékletesebbé viszonyunkat, melyben gyermekünkké fogadtuk mi, akik nagyobbra nőttünk, és pár évvel idősebbek voltunk nála.

Szó nélkül felé nyújtottam a cigarettát, mindnyájan figyeltük a mozdulatot. Kettőt szívott, aztán visszaadta.

– Tudjátok, hová ment a zsidó?

Felkaptuk a fejünket. Jancsi összehúzta a szemét, és grimaszt vágott.

– A rendőrségre. Feljelenteni.

A vigyor nem tűnt el az arcáról. Nekünk szólt ez a vigyor, akik ott az úton egyedül hagytuk őt, nekünk, akik Róth bácsi tekintete előtt meghódoltunk. Nekünk szólt ez a vigyor, akik gyávák voltunk. S ettől a vigyortól, azt hiszem, hosszú időre összekeveredett minden. Nem értettem, mikor voltam gyáva és aljas. Akkor-e, amikor ott az úton gyávának és aljasnak éreztem magam, vagy most, amikor itt, a téglagyári gödörben ismét gyávának és aljasnak éreztem magam. Ott elárultam Jancsit és régebbi meggyőződésemet, itt elárultam az öreget és új meggyőződésemet. Ott, a téglagyári gödörben, akkor, úgy hittem, Jancsi a legerősebb közöttünk. A legkisebb a legerősebb. Másnap reggel a park gyepszőnyegén három újabb szemétkupac éktelenkedett.  

 

Szünet! A nap ragyogott, lábunk alatt porzott az út, mintha hatalmas, kék kupola borult volna fölénk. Csak az angyalok hiányoztak. Még itt, a mi sivár tájékunkon is mennyit jelentett a természet, amikor szabadsággal párosult, és kötelességektől elrémített agyunk nyugodtan és felelőtlenül szívhatott magába mindent, amit a mi pusztaságunk kínált. Nem poroszkáltunk, mint máskor, hanem ordítva, egymást lökdösve rohantunk a telep felé, majd megálltunk hirtelen, és táskáinkkal forogtunk, s nagyokat nevetve engedtünk utat a centrifugális erő törvényének; a táskák messzire repültek.

Egy hét szünet! Olyan hosszú időnek tűnt, hogy nem éreztük a végét sem. Helyesebben volt bennünk még annyi optimizmus, hogy ne arra a kínos pillanatra gondoljunk, amikor át kell majd lépni ismét az iskola küszöbét. S ettől az optimizmustól, amely nem a világban, hanem a mi tudatlanságunkban rejlett, elfelejtettük, mint egy mocskos ruhát vetettük le magunkról azokat az apró félelmeket és gondokat, melyek máskor kitöltötték a napjainkat. Elfelejtettük Róth bácsit is. Otthon lecsaptuk a táskákat, megkaptuk a zsíros kenyereket, és rohantunk a téglagyár mögé. Milyen csodálatos érzés volt úgy játszani, hogy a pillanatok mélyén nem bujkált a bűntudat. Késő este volt, mire hazavetődtem, és másnap kezdődött minden elölről. Végigcserkésztük kedvenc helyeinket, ajtókat feszítettünk fel az elhagyott gyárépületben, felmásztunk a kéményen felkúszó vaslétrán, lökdöstük egymást a szakadékszerű gödrök szélén, majd különös kis zugokra lelve csendesen tárgyaltunk, egymás szavába vágva. Minden, ami aznap történt körülöttünk, csak távolról jutott el hozzánk. Nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget annak sem, hogy Róth bácsit felkereste egy férfi, és Róth bácsi állítólag kidobta, sőt a parkőri botot és karszalagot is utána hajította. Nem érdekelt minket most a Maczelka bácsi bosszantására kiagyalt kutyaviadal, sem a Zsudi Jancsi által a park gyepére borított szemétkupac – szabadok voltunk. Este tüzet raktunk. Otthonról szalonnát loptam. De a tűznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen a korhadt deszkák és lécek nem úgy égnek, mint a száraz rőzse. Mivel nem ismertük az erdei tűz felett sütött szalonna jó ízét, jó volt ez is. Kártyáztunk és cigarettáztunk. Nagyobb egyetértés soha nem uralkodott a bandában, mint éppen ilyenkor, a szünidő első napjaiban, s élvezeteinkbe annyira belemerültünk, hogy észre se vettük, késő éjszaka van már.

Úgy mentünk haza, mint akiket ez mit sem érdekel, pedig, számunkra érthetetlen okokból, kései kimaradásainkért általában megtorlás járt.

Baljós csend uralkodott a konyhában. Nagyanyám már feküdt alacsony vaságyán, anyám pedig a szobában rakosgatott. Sütemény és sült hús szaga szállt a levegőben, de sütésnek-főzésnek már nem volt nyoma, az ünnepi ebéd már bizonyára a kamrában várta a holnapot.

– Hol voltál? – szólt ki anyám a szobából, és én mindig feleslegesnek, egy jól ismert aktus felesleges bevezetésének éreztem ezt a mondatot, s ezért nem is válaszoltam.

Feleslegesnek éreztem, hiszen egy átlátszó és elég kisszerű hatalmi játék része volt, egy olyan játéké, amelyben anyám, akit távolról sem érdekelt, hogy én hol csavargok, a gondos és gyermeke sorsa miatt félelemben élő anya szerepét vállalta. Ha otthon ülő lettem volna, s gyermekkoromnak volt ilyen korszaka is, találtak volna más indokot arra, hogy fegyelmezzenek. Anyám nem azért fegyelmezett, mert féltett, hanem azért, mert őt is fegyelmezték.

– Nem hallod? – állt meg akkor az ajtóban.

Erre a kérdésre nem lehetett válaszolni. Nagyanyám felült, már nem volt a szájában a műfogsora, s ilyenkor furcsa, selypegő hangokat hallatott.

– Mindig elcsavarog…

De a jelenet nem folytatódott úgy, mint máskor, mert konyhánk ajtajába akkorát rúgott valaki, hogy csörömpölve hullott ki két kis üvegtábla. Anyám megmarkolta az ajtófélfát. Újabb rúgás következett, és apám nagyot ordított kinn.

– A fülükön ülnek?

Kinyitottam az ajtót. Részegen állt, értelmetlen szavak hagyták el a száját. Szemhéja, mintha aludna, félig lecsukva. És hóna alatt egy kisbárányt tartott, a másik kezében pedig egy borosüveget. A bárány keserves, bégető hangokat hallatott, és erős lábaival apám csípőjét rugdalta. Apám, mintha ezt nem is érezné, a konyha közepéig tántorgott.

– Hát így vár az én kis asszonykám? – mondta halkan.

Anyám tekintetében megjelent a rémület, és én tudtam, hogy most nem szabad itt maradnom. Elindultam a szoba felé, de iszonyatos hangon elbődült az apám:

– Így várnak engem itt? Még az ajtó… Az ajtó is?

A borosüveget az asztalra csapta, a bárány megvonaglott a hóna alatt, és a kövezetre zuhant, de ő észre sem vette ezt, az anyám felsikoltott.

– Úristen! Ne bánts!

 

Róth Rezső kiáltása, Maczelka János hiába fülelt kertjében, mintha virágjait ápolná, nem volt olyan hangos, hogy tartalmilag érthetővé vált volna, de Maczelka János mégis elmosolyodott, mert megérezte, hogy ügye jó úton halad. Néhány pillanat múlva még a véletlen is a segítségére sietett. Hirtelen feltárult az ajtó, s kiugrott rajta az a fiatal városi hivatalnok, aki alig fél órája tűnt el ugyanott; végigszaladt a kis utacskán, de mielőtt a kertkapun is kiugrott volna, visszafordult, aktatáskáját a ház felé lendítette, és az öklével is hadonászva, sápadtan lihegte:

– Ezt kikérem magamnak!

Az ajka remegett, s úgy tűnt, csak az üres ajtókeretnek beszél.

– Ezt nyomatékosan kikérem magamnak!

Mintha még mondani akart volna valamit, de abban a percben Róth Rezső szép alakja is feltűnt, arca sápadt, de kemény, s egyik kezében a parkőri botot szorongatva, a másikban a hivatalát jelző vörös karszalagot lobogtatva sietett a fiatalember után. Úgy tűnt, mintha a bottal szándékai lennének. A főhivatalnok kiugrott, és becsapta maga mögött a kertkaput, sőt néhány lépést futott is. De Róth Rezső mély kábulatból ébredve, félúton megállt. Nézték egymást.

– Itt felejtette a botját, tisztelt uram – mondta. – És ezt a micsodát is… – lobogtatta meg a karszalagot a kezében.

A fiatalember nem mozdult, de az ajka még most is reszketett. Róth Rezső közben teljesen lehiggadt. Nyugodt léptekkel elérte a kertkaput, kinyitotta, és az előtte levő szemétkupacra dobta a botot is, a szalagot is, majd sarkon fordult, és visszament a házába.

A hivatalnok észrevette Maczelka Jánost, s arcán kínba merevedett mosoly jelent meg.

– Á, jó napot, maga az? – mondta a társasági csevegés hangján.

Maczelka János vigyorgott, de a hivatalnokot ez sértette, mert úgy érezte, az iménti jelenet, melynek a másik ember tanúja volt, súlyos sérülést okozott a tekintélyén.

– Mi már ismerjük egymást, nemde?

– Persze, amikor itt teccettek járni… – mondta Maczelka János, és a kerítéshez lépett.

A hivatalnok ekkor Róth Rezső házán felfedezte a krétával írt szót: ZSIDÓ. Egy pillanatra ismét elvesztette már-már visszanyert lelki egyensúlyát.

– Ez micsoda? – kérdezte.

Maczelka János, mintha nem jól látná, kijött a kertjéből, és némi távolságra a hivatalnoktól, csodálkozást mímelve nézett a feliratra.

– Biztosan valamelyik disznó… Tetszik látni, milyenek ezek a jampecok… Ilyet odafirkálni…

– De miért nem törlik le onnan, kérem?

Maczelka János intett a ház felé, majd a homlokára bökve jelezte, hogy a ház lakója nem normális teljesen.

– Nem törli le. Pedig mondtam neki, Róth úr, miért nem törli le?!

A hivatalnok kapott a mozdulaton, és méltóságteljesen csóválta a fejét.

– Ez a Róth, ez tényleg nem normális teljesen – mondta.

– Nekem nincs, ugye, semmi bajom vele, de amúgy magának való ember – válaszolta szinte szomorúan Maczelka János.

– Úgy.

– Talán megsértette az elvtársat?

A hivatalnok rangján alulinak érezhette, hogy a kérdésre válaszoljon, ezért csak merően nézte Maczelka Jánost.

Az idős ember ettől a tekintettől zavarba jött.

– Mert ha úgy lenne, ne vegye föl az elvtárs… Hirtelen haragú máskor is…

– Úgy.

– Amúgy megtartjuk vele a jószomszédi viszonyt… – lépett közelebb Maczelka a hivatalnokhoz. – De kissé bogaras… Azt mondják, hogy ott a koncentrált táborban tönkrementek az idegei…

A hivatalnok úgy tett, mintha az elmondottak nem érdekelnék. A szemétkupacon fekvő botra és karszalagra nézett.

– Megkérhetném egy szívességre?

Maczelka János nem szólt, de a szeme megcsillant.

– Őrizze meg ezeket további intézkedésig.

– A botot?

– Meg a karszalagot.

– Nagyon szívesen. Ez csak természetes.

– Felvenné onnan?

Maczelka János a szemétkupachoz lépett, és felemelte a nevezett tárgyakat.  

 

Anyám nem aludt azon az éjszakán. Én is inkább csak hánykolódtam. A szünidő boldogságának vége volt. Ismét ott állt előttem a kérdés, hogy a két ember között kinek van igaza? Eldönteni annál is nehezebb volt, mert mindkettőt szerettem, és mindkettőjüktől undorodtam. Kemény szó ez, de ki kell mondanom. Undorodtam apám kidagadó nyaki ütőerétől, de undorodtam attól a tehetetlen gyávaságtól is, amellyel anyám az ütéseket fogadta. Undorodtam apám öklétől, és undorodtam anyám sikolyaitól. Undorodtam, mert apám, akinek ökle a családi hatalmat jelképezte, feltétlen tiszteletet kívánt, s ha én feltétlenül alávetettem volna magam a hatalmának, szívemből ki kellett volna utasítanom anyámat. Ha viszont anyám mellé álltam volna feltétel nélkül, meg kellett volna tagadnom apám hatalmát (s mert magatartásában környezetem rendje testesült meg), a világ rendjét kellett volna megtagadnom. Undorodtam a megalázottól, mert undorom azt jelentette, hogy a hatalom mellé állok, és undorodtam a hatalomtól, mert ez azt jelentette, hogy a megalázott mellé állok. Valaminek a megtagadása szembeszállást és tetteket követel, s mert tettekre képtelen voltam, képtelen voltam a választásra is. Helyesebben: téves fogalmaim voltak a tettekről. Nem mintha buta vagy érzéketlen gyerek lettem volna, de mivel környezetem – ugyanaz, amely Róth bácsit megtagadta – az erő és hatalom jogán kívül nem ismert el mást, én is úgy hittem, hogy ha szüleim közül bármelyik mellett döntenék, a másikkal szemben az öklömet kellene használnom. Az öklöm kicsi volt még. Arra gondoltam: ha megnövök, megszerzem majd a hatalmat szüleim felett. Így is történhetett volna, de nem így történt. Mire felnőttem, megértettem, ők éppúgy egy rendszer részei és eszközei voltak, mint mi, gyerekek, s nincs olyan hatalom, amely e rendszer fölé tudjon nőni, csak maga a rendszer. Egy másik rendszer. S ha gondolataim e felismerésben nem járnak tévúton, akkor az is igaz, hogy mint e rendszerek eszközeinek, részeinek és részeseinek nem egymást kell legyőznünk, az öklök harcában, hanem magát a rendszert, ha az a fejünk fölé nőtt.

S itt talán elérkeztem odáig, hogy érthetővé váljon mindenki számára, miért nőtt bennem izgatóan naggyá Róth bácsi alakja, s miért szerettem meg az anyámat annyi év után egy akkor érthetetlen cselekedete miatt.

Anyám, mint mondottam, azon az éjszakán nem aludt. Amikor reggel a családi ágy végébe tolt díványról felkelve kimentem a konyhába, az asztal mellett ült, előtte, a földön, egy nagy, rongyokkal kibélelt kartondobozban pedig ott feküdt a húsvéti bárány. Szemével szinte üvegesen bámult a semmibe, s egyik lábát, amely az esés következtében eltört, s amelyet anyám az éjszaka folyamán sínbe rakott, mereven tartotta el magától. Csendes volt és kimerült. Egész pofácskája az ijedt értetlenségé. Megálltam fölötte, és figyeltem, ahogy néha megrándul hasán a majdnem áttetsző bunda.

– Éhes lehet – mondta suttogva anyám.

A szobából apám hortyogása hallatszott.

– Hozhatnál neki füvet… – folytatta, majd elgondolkodva rám nézett. – Nem tudod, hogy mit eszik, míg ilyen kicsi?

– Nem.

– Talán tejet. De nincs.

– Nincs?

– Nincs. De füvet hozhatnál a parkból. Ott szép zöld.

– Igen.

– Aztán, ha meggyógyul, majd kivisszük legelni.

– Igen.

– Na, menjél… Biztos azért rángatódzik a hasa…

– Igen.

Csendesen betettem magam mögött az ajtót. Csendes volt a telep, az égbolt kissé borús, de tiszta és friss volt a levegő, az ünnepre való tekintettel a gyárak nem fújták ránk nehéz füstjüket. A park szélén megálltam, de nem hajoltam le, hogy füvet tépjek, csak bámultam magam elé. Nem érdekelt anyám csendes aggódása a bárányért, mert nem értettem, hogy ez a csendes aggódás nem is a báránynak szól. Nem érdekelt a bárány sem, bár tulajdonképpen nekem hozta az apám. Sokáig álltam ott, aztán, mint akit űznek, osontam a téglagyár omladozó épületei közé. Leültem, álmos voltam, kétségbeesett és szomorú. Azon gondolkodtam, hogy vissza se megyek már soha, nekivágok a világnak, s egy szép napon majd úgy állok eléjük, mint erős és híres ember. Képzelegtem. A képzelgés – mert oly távol volt minden realitástól – elzsongított. Olyannyira elzsongított, hogy tulajdonképpen elfeledkeztem kétségbeesett szomorúságom okáról is. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, de amikor visszafelé tartottam, a házakban már megindult az élet, rádió, fecsegés és edények zaja szűrődött ki. A görbe kis utcácskák még üresek voltak. A parkban megálltam volna, hogy füvet szedjek, de abban a pillanatban a szemközti oldalon feltűnt az anyám, szépen, ünnepi ruhájába öltözve, és karjában hozta a bárányt. Miközben közeledtünk egymáshoz, leszegtem a fejem, s úgy tettem, mint akit nem érdekel az egész, de közben valami elfogadható hazugságon járt az eszem. De az anyám ez alkalommal nem vont felelősségre.

– Füvet nem is eszik a bárány – mondtam.

– Nem?

A hangja megütött. Ránéztem. Keskeny kis arca, amely máskor hol a félelemtől, hol a dühtől vált keménnyé, most lágy volt és szinte derűsen nyugodt.

– Elviszem – mondta.

– Hová?

– Róth Rezsőhöz.

Bámultam rá. Szólni sem tudtam.

– Ott jó lesz neki – mondta, és ebben a mondatban árnyalata sem volt a mentegetődzésnek.

Még néztük egymást egy pillanatig, aztán ő lépdelt tovább a báránnyal Róth bácsi háza felé. Utánafordultam, és még mindig nem értettem semmit. És aztán azt sem értettem, miért kezdek el én futni az ellenkező irányba, hazafelé.  

 

A húsvéti ünnepek után csend lett a telepen. A Maczelka házaspár a konyhában tartózkodott. Maczelka felpróbálta karjára a parkőri szalagot, a botot a kezébe vette, és úgy fordította a kis borotválkozótükröt, hogy láthassa benne magát. Maczelkáné feltálalta az ünnepi ebédek és vacsorák maradékait. Közben a férjére lesett. Maczelka elmerülten szemlélte tükörképét.

– Te… – mondta hirtelen Maczelkáné.

– Mi van? – kérdezte Maczelka, de nem nézett az asszonyra.

– Láttad tegnap a Róthot?

Maczelka elgondolkodva nézte az asszonyt, aki közben az ablakhoz sietett, kitárta, és szemügyre vette a szomszédos házat.

– Húsvétvasárnap óta nem láttam – mondta az asszony.

– Ezek után… még szép! – mondta.

Egymásra néztek. Aztán elfordultak. Később nekiültek az ebédnek.

– Biztosan bezárkózott – mondta Maczelka, és hangosan őrölte a szájába tömött falatokat.

– Megsértődött – mondta Maczelkáné.

Maczelka megrántotta a vállát. Mindenféle volt az asztalon. Egy fél sült csirke, töltött káposzta, sült kolbász, egy tányér kocsonya, mákos és diós beigli, néhány összeszáradt káposztás rétes, főtt tojások, néhány ecetes paprika. Kötelességszerű lassúsággal pusztították az ételt. Maczelka néhányszor felnézett, mintha mondani akarna valamit, kissé ki is nyitotta a száját, aztán rágott tovább.

Amikor jóllakott, megszólalt:

– Ha nem jönnek ki holnapig, akkor beviszem ezeket… Mondják már meg, mi legyen vele…

– Majd kijönnek. Megmondta az az ember.

– Megmondta. De hátha elfelejtette.

– Igaz. Aztán jó is lenne, ha bemennél, mert hátha rád gondolnának…

Maczelka János nem felelt, de örült, hogy felesége kimondta a gondolatát. Felállt az asztaltól, tenyerét a hasára illesztette, és két rövid csuklás közben azt mondta:

– Úgy elteltem, mint a liba…

– Pihenj le egy kicsit.

 

Megettük az ebédet, anyám és nagyanyám vitatkoztak valamin, víz melegedett a mosogatáshoz, s a fedő alól kicsapódó párák gyöngyözve csúsztak végig a konyha bútorain. Nagyanyám priccsén ültem, s tekintetem az ajtón túli világon kalandozott, a szürke égbolton, ahonnan reggel óta kitartóan és unalmasan szemerkélt az eső. Olyan álmosan nyugodt idő volt, hogy még anya és lánya sem veszekedtek, csattogtak igazán. A kínzó bűntudat formájában a következő nap izgatott már, mert a szünet, melynek nem hittük a végét, az első órák ízeit hagyva hátra maga után – elszállt. Nyugtalanul és szorongva morzsoltam a szabadság utolsó perceit. Nyugtalan voltam, mert az idő, melyhez megnyugvást és feloldódást várva annyi reményt fűztem, érezhetően nem oldott meg semmit, sőt a húsvétvasárnap eseményei, láthatatlanul ugyan, de mélyebbre taszították családunkat. Ha szüleim úgy tettek is, mintha még mindig a szakadék szélén állnának, lényegében átléptek már az utolsó sziklán, s megkezdték zuhanásukat a semmibe. Álmomban a téglagyári gödröt láttam, csak az alját nem, mert a gödörnek a tapinthatatlan sötétség volt az alja, s mi négyen, kötéllel összekötve húztunk lefelé, mint szárnyaszegett madarak.

Szüleim azon a húsvéti vasárnapon felélték az egymás iránti becsülés vagy szeretet utolsó morzsáit is. Jelképesnek mondható az az álombeli kötél, mely összefűzött bennünket. Anyám utolsó, nagy lázadása után sorsunknak el kellett volna válnia, hiszen kiderült, hogy bennünket négyünket semmi más nem tart egybe, mint a gyomor egyszerű, kegyetlen törvénye.

Ha anyám tettét nem csupán az ösztön, de az értelem hajtotta volna, vagy ha apám az ösztönben felismerte volna, hogy az ellene lázadó nem hatalmára tör, hanem egy méltóságteljesebb és emelkedettebb sors felé, akkor tán más irányba tart az életünk, s a kötél, mely álmomban oly kifejezően fűzött minket egybe, nem a kényszer, hanem az értelmes szeretet jelképévé válik. De a feltételes mód, mely túllép a szükségszerűség határain, a mi világunkban felesleges. Egyenesen úgy tűnik, mintha nem szolgálna másra, mint néhány széplélek képzelgéseinek kifejezésére. Hiszen az események, réseket sem hagyva, önmagukat igazolják.

Úgy élhetünk csak, ahogy élünk? S ők nem élhettek másként?

Anyám apámtól függött, s minden értelmi indíték nélküli, jogos és szép lázadása után, ha lehet, még mélyebbre hajtotta a fejét előtte. Azt se vette észre, hogy számára ez a teljes megsemmisülés. S mert apám hatalmában megtámadottnak érezte magát, el is várta ezt anyámtól, de még ezzel is elégedetlenül, egy újabb lázadástól való félelmében változtatott a módszerein; a nyílt brutalitást felváltotta egy ravaszabb kegyetlenség, amelynek mélyén nem szűnt meg lappangani a mindenkori kitörés veszélyével fenyegető brutalitás sem. S a tragédia ezen a ponton véget ért, mert anyám hálás volt érte, hogy nem ütlegelik, s úgy tett, mintha észre sem venné, hogy előtte az élet minden lehetősége bezárult. A levert  lázadó hálásan csókolta ellenfelének kezét, s a hatalom a végsőkig élvezte, hogy azt tesz, amit akar, mint macska a döglött egérrel. S bár lelkük mélyén ellenfeleknek érezték egymást, szövetségesek voltak, egymás érdekeinek tökéletes kiszolgálói. A tartás veszett ki belőlük végérvényesen, amitől az ember embernek neveztetik. Személyiségük falai a hatalomért vívott harc porában hevertek. Anyám egyéniségének titokzatos, meleg fénye egyszer lobbant még fel, a húsvéti szünet utolsó napjának azon az unalmasan cseperésző délutánján, amikor szomszédasszonyunk belökte a konyha ajtaját, és a futástól, az izgalomtól remegő és lihegő, de nem minden kajánság nélküli hangon beszólt hozzánk:

– Az öreg Róthtal valami történt…

Néhány mozdulat volt csak, de ez a váratlan hír pontosan rögzítette bennem anyám mozdulatait. Két kézzel megragadta a mosogatótálat, és a hokedliról az asztalra lendítette úgy, hogy kiloccsant belőle a lé, az ajka elnyílt, zsírtól fénylő csuklójával végigsimította csontos homlokát, mintha egy rakoncátlan hajtincset simítana ki onnan, aztán vékony, majdnem áttetsző szemhéját egy pillanatra leengedve szomszédasszonyunk felé lépett. De mire felnézhetett volna, mire agya képes volt kérdést formálni, már a nagyanyám is ott állt.

– Csak nem? – hajolt szomszédasszonyunk felé, a hír megerősítését és kifejtését várva.

– Oda se merek menni… – suttogta a szomszédasszony, és szétnyitott tenyerével hadonászott.

Nagyanyám érdeklődése most már a kellő pontig volt feszítve ahhoz, hogy megkérdezhesse:

– De hát mi történt?

– Még semmit nem lehet tudni.

Miközben ez a párbeszéd folyt, anyám arca és tekintete átalakult. Összeráncolta a homlokát, és úgy nézett rájuk, mintha őszintén csodálkozna valamin, aztán ez a kifejezés is eltűnt az arcáról, csak csendes szomorúság maradt. Kezét szórakozottan csúsztatta le az ajtófélfán, és visszalépett az asztalhoz. Ismét a mosogatótál két fülét fogta, most már csak lassan előregörbedő hátát láttam. S azt hittem, hogy sír.

A szomszédasszony elszaladt, s nagyanyám egy ócska kabátot kerítve a vállára, futott utána, ott maradtunk ketten a párás homályban, s ő még mindig mozdulatlanul. Mintha csak érzéseit akarnám kipróbálni, szólaltam meg:

– Én is elszaladok…

Akkor rám nézett. Arca és tekintete hideg volt és közönyös. Nem sírt. Sőt, most úgy tűnt, az imént nem a megdöbbenés akadályozta meg abban, hogy megszólaljon, hanem az a tudat, hogy neki nem szabad beleszólnia az eseményekbe.

– Nem mész sehova! – mondta.

A nyitott ajtóhoz léptem, és hátat fordítva neki, a falhoz dőltem.

– Azt mondtam, hogy itt maradsz! – ordította.

– Már az ajtóban sem szabad állnom? – ordítottam én is, csupán a fejemet visszafordítva.

Most végre megemelte a mosogatótálat, s szó nélkül ment ki mellettem, hogy kiöntse. Amikor eltűnt a ház mögött, futásnak eredtem Róth bácsi háza felé. A lázadás vitte a lábamat. A lázadás ellene, aki gyáván megadta magát. Naponként ismétlődő párbeszéd volt ez, és az én lázadásom a tiltó szavak ellen szintén naponta ismétlődött, de mert e tilalomnak most mélységesen mély volt a tartalma, lázadásom is tartalmat nyert; nem a kíváncsiság vitt Róth bácsi háza felé, hanem az anyám iránt érzett megvetés.

Nem tudtam még, hogy ez a futás út volt egy másfajta élet felé, amelyhez tulajdonképpen anyám nyitotta meg számomra az utat; ő is kívánta. S mert nem tudtam még pontosan, hogy mit tettem, s azt sem tudtam pontosan, hogy ezen az úton végig fog kísérni a félelem, néhány méter után lelassítottam a lépteimet. Két félelem között álltam a telep sáros utcácskáján. Felébredt bennem valami bűntudathoz hasonló érzés. Hiszen a ház, amely felé igyekeztem, tragédiával várt, s már akkor sejtettem, hogy közöm van ehhez a tragédiához. Arra is gondoltam, hogy visszafordulok. Mire anyám a konyhába lépne, már ott állnék ismét az ajtóban, a falnak dőlve, mintha nem történt volna semmi. Gondolatban hol előrefutottam, hol vissza, de tulajdonképpen már percek óta egy helyben álltam, s mellettem a kíváncsiságtól hajtva, fejükre húzott kabátokban emberek szaladtak. S mint a bűnöző, kit léptei a tett elkövetésének helyére visznek, követtem őket.

Ott álltak a ház előtt, asszonyok, férfiak és gyerekek, szürke égbolt alatt, és csapkodta őket az eső. Így messziről kis tömegnek tűnt az embercsoport. Arc nélküli tömegnek, amely azonban általam jól ismert egyénekből áll, olyan egyénekből, akikhez így vagy úgy valamiféle viszony fűzött. S e tömeg egyéneit, kiket isten tudja, mennyiféle indulat vezérelt ide, most áthatotta és elborította – ha lehet így fogalmazni – az izgalomtól remegő részvét.

– De mi történt?

– Meghalt?

– Azt mondják, eltűnt.

Mintha mély aggodalom és féltés reszketett volna a kíváncsiság izgalmától fűtött hangok mögött, s az az aggodalom és féltés engem eltávolított az itt összeverődött embercsoporttól. Bár nem mozdultam a helyemről, s messziről én is úgy tűnhettem, mint arc nélküli része e tömegnek – eltávolított tőlük a gondolat, hogy nincs ezekben az emberekben, és általában az emberekben, semmi állandó. Róth bácsi ellen érzett gyűlöletük fonákja a részvét és aggodalom volt, s minden érzésüknek volt fonákja, s érzéseik leveleit a szokások kocsányain forgatják. S annál is inkább érezhettem ezt, mert semmiben sem különböztem tőlük, része voltam a tömegnek. Csak Maczelka bácsi nem hódolt be az általános hangulatnak, ott kiáltozott a sokadalom élén.

– Majd mindent megtudnak időben! – harsogta felénk, és a kezével hadonászott. – Amíg nem jön a rendőrség, senki sem közelítheti meg a házat!

– Jelentették a rendőrségnek? – kérdezte valaki, s válaszadó is akadt azonnal, bár senki nem tudta, hogy pontosan mit kellett jelenteni.

– Nem, majd a maga tanácsára vártunk!

 

Ott álltak a fiúk is, a Zsudi testvérek, meg a többiek, a barátaim, egymástól távol. Eszembe sem jutott volna, hogy szót váltsak velük, mert tekintetük ugyanazt a riadalmat tükrözte, amelyet én is éreztem. Aztán sarat és vizet fröcskölve ránk, szirénáját vijjogatva Róth bácsi háza elé farolt a rendőrségi kocsi, és a tömeg elnémult. Dermedt, hideg csend lett bennem, s lehunytam a szemem, s csak akkor néztem fel újra, amikor a rendőrtiszt és két beosztottja már Róth bácsi kertjében járt. Körüljárták és megvizsgálták a házat, összenéztek, Maczelka bácsi ott loholt a nyomukban, és mondott is valamit, de a rendőrtiszt leintette, az ablakokat és az ajtót próbálták felnyitni, de zárva volt minden. Számunkra rituálisnak tűnő mozdulataikban láthatólag zavarta őket a permetező eső, szerettek volna minél előbb túl lenni az egészen, nyakukat a vállukba húzva összeverődtek, aztán szétváltak ismét, az egyik fényképezett, s mert a jelenet hosszúra nyúlt, a tömegben halk pusmogás indult. Nem értettem a szavakat, mert nem éreztem szükségét annak, hogy figyeljek a szavakra, remegve álltam, hidegtől és félelemtől remegve. Aztán ismét csend lett, mert a fényképező rendőr észrevette a ház falán a feliratot, amelyet az esőtől jól megvédett az eresz, szemügyre vette, de nem csodálkozott, hátrált néhány lépést, majd azt is levette a gépével.

– Fel fogják törni az ajtót! – mondta valaki.

– Dehogy törik! – hangzott a válasz.

Az ajtót valóban nem törték fel, egyszerűen kinyitották és bementek. Vártunk. A bizonyosságra. Alig néhány percet, mert zsebkendőjét az orra elé fogva kifordult a házból a tiszt, s nyomában a másik kettő.

– Úristen!

Maczelka bácsi ott állt előttük. A rendőrök néhány szót váltottak, aztán ismét, most hosszabb időre eltűntek a házban. Amikor újra megjelentek, az egyik rendőr kezében ott pihent a bárány. Nem tudta, mit kezdjen vele, tétován körülnézett, aztán letette a földre. A kis állat remegve összecsuklott. De akkor már nem törődtek vele. Becsukták az ajtót, és az esőtől menekülve futottak a kocsi felé. Maczelka néni eléjük állt.

– Legalább három napja halott – mondta a tiszt olyan hangon, hogy mindenki hallhassa.

De Maczelka nénit most nem ez foglalkoztatta.

– Ne hagyják már ott azt a szegény állatot – mutatott a bárány felé.

– Hozza ki – mondta kurtán a tiszt.

– Az a mi bárányunk! – hallottam valahonnan nagyanyám hangját, de senki nem figyelt rá.

– Úristen!

– Három napja halott?

Többen felsírtak. Olyan hangosan, hogy fájdalmukat a rendőrségi autó felzúgó motorja sem tudta elnyomni.

Maczelka néni a bárányt magához ölelve szaladt ki Róth bácsi kertjéből. Az én szemem előtt összemosódott minden. A hátam mögött koszorúkról beszéltek, meg arról, hogy micsoda ember is volt az öreg. Én pedig nem hittem, hogy ilyen egyszerű.  

 

Maczelka János és felesége egymás mellett könyököltek. A bárány erőtlenül feküdt az ablak alatt.

– Ez meg fog dögleni – mondta Maczelka János.

– Kár lenne érte – mondta Maczelkáné.

– Aztán etetni se nagyon tudjuk.

– Kiviszed a gyöpre legelni.

– Már hogy vihetném! – méltatlankodott Maczelka. – Nekem példát kell mutatnom.

– Igaz.

– Ha én kivinném, másnap már tehenet legeltetnének itt ezek.

– Az igaz. Mert ilyenek.

– Nem ismernek ezek rendet.

– Sajnálnám, ha megdöglene.

Tekintetük átfogta a parkot. Sokáig hallgattak. Maczelkáné szólalt meg először.

– Emlékszel, milyen jó birkapaprikást főztem az első házassági évfordulónkra?

– Nem is főztél azóta!

– Már hogyne főztem volna.

– Paprikást, azt nem.

– Az igaz. Csak sültet. Fokhagymával. Úgy szereted.

– De az a paprikás nagyon jó volt. Még most is emlékszem rá.

– Egy kis paradicsomot kell beletenni, meg egy kevés cseresznyepaprikát is. Aztán az a lényege, hogy a hagymát jól elfőzni.

Maczelka János ádámcsutkája mozdult egyet.

– Azt nem tudom, hogyan, de az már igaz, hogy te nagyon jól főzöl.