A kertész*Becsukta és kulcsra zárta az üvegház ajtaját. Párás, langyos meleget hagytak maguk mögött, a nedves földben burjánzó növények betegesen dús illatát. Itt kint, a csendes kertben, a hosszan elnyúló bakhátak színesen pompázó dáliái fölött már sárgult az égbolt kékje, és ősziesen hűvös volt a levegő. A díszcserjeiskola rendre nyírt ágyásai mögül koromfekete, tömzsi kutya loholt feléjük. Nemcsak farkát csóválta, egész fara rázkódott az örömtől. Aztán váratlanul a földre ereszkedett, és hasán csúszva közelítette meg őket. A kisfiú lehajolt, és megsimogatta a kutya kemény fejét. Sápadt arcát az apjára emelte: – Kormos is gyászol – mondta a hosszas betegségből lábadozók halk örömével. A férfi csontos arca megrándult, szeme, melyet kékes ráncok árnyékoltak, megtelt könnyel. Előrelendülve kétszer pofon csapta a fiát. A kisfiú elugrott. A férfi megbicsakló hangon kiáltotta: – Hogyan beszélsz? Hogy beszélsz? Mindkettőjüket megrázta a kitörni készülő zokogás görcse. – Az édesanyádat egy kutyával… A kisfiú lehajtotta szőke fejét. Nem a pofon fájt, a meg nem értett bűn terhe volt nehéz. Ami régen világosnak és tisztának tűnt, a fogalmak pontos rendje – az anya, az apa, a virágok, a kutya, a pénz és a halál –, az mind, egyetlen pillanat alatt (és milyen régen készülőben levő energiák hatására!) összezavarodott. Akkor, amikor apja három nappal ezelőtt végigjött a virágágyások közt. Hajlott hátán cipelte a terhét. Ő, a fiú, az üvegházból látta ezt, és mellét valami eddig soha nem érzett szorongás kerítette hatalmába. Az apja benyitott, hátrament az üvegházhoz épített lakószobába, levetette fényesre viselt sötétkék öltönyét, felakasztotta szépen, bántóan nyikorgott a szekrény ajtaja, aztán pár pillanat csend után feljajdult. Először csak szaggatottan, lassan, később egyre hevesebb, gyorsuló ütemben szólongatta a feleségét. Mária! Mária! Aztán az asszony nevét sem tudta már megformálni az ajka, a felduzzadt és szorongatott tüdőből egy halállal küszködő állat üvöltése tört elő. Sokáig üvöltött. A kisfiú tehetetlenül hallgatta az üvegházban, és csak a lehulló ablaküveg csörömpölésére futott a szobába. A férfi, vérző öklét a magasba emelve, állt. A kisfiú odaszaladt hozzá, átfogta a derekát, odabújt egészen a meleg testhez, de a férfi kiszabadította magát, és lerogyott a széles ágyra. Kezétől vérfoltos lett a sárga ágytakaró. A kisfiú ekkor csodálatos erőt érzett magában, nem undorította a vér látványa, mint máskor, és még szomorúságot sem érzett amiatt, hogy apja csak saját bánatával törődik. Vannak dolgok, amelyeket nem kell kimondani ahhoz, hogy érthetőek legyenek. Tudta, hogy az anyja meghalt, de azt is tudta, hogy ez az ember, aki ott fekszik előtte vérző öklével, most tőle vár segítséget. Ez eloszlatta az eddig ismeretlen szorongást, kiszaladt az üvegházba, leemelte a polcról az elsősegélycsomagot, és gézt, jódot, ragtapaszt vett ki belőle. Az apja elé térdelt. Nagy figyelemmel húzta magához a vérző tenyeret. Felitatta a vért, a sebek környékét lemosta, az apja néha felszisszent. Mindent úgy tett, ahogy azt anyjától látta, ha az esésektől felhorzsolt térdét, karját kötözgette. Amikor elkészült a kötözéssel, fejét a férfi mellé hajtotta az ágyra, és kinézett az ablakon. A kertben vad szelek cibálták a fák színesedő, de még súlyos lombjait, és a kisfiú tudta, hogy ezeket a panaszosan hajlongó színes ágakat nem fogja elfelejteni soha. Az apja megmozdult, letörölte könnyektől puffadt arcát, és magához vonta a kisfiú fejét. Lassan simogatta a szőke fürtöket. – Anya meghalt… – mondta. A kisfiú elnézett mellette, kikerülte a férfi várakozó tekintetét, és a széltől hajtott fákat nézte. – Anya meghalt… – ismételte a férfi, és simogató keze visszahullott az ágyra. – A te anyád… Nem érted? – ezt már kiáltotta. A kisfiú ránézett a férfira. Tudta, hogy most sírnia kéne, de bármennyire is igyekezett, nem szökött könny a szemébe. Pedig milyen könnyen sírt, ha akár a kezét is megvágta egy kicsit. Az apja egyre ellenségesebben nézte a gyerek mozdulatlan arcát, a szomorú, kék szemeket, amelyek annyira Máriára emlékeztették, hogy ismét feltört benne a fájdalom. „Hogyan is érthetné ezt?” – gondolta később, de mégsem tudott nyugodtan a fiára nézni. Ez akkor történt, három nappal előbb. Akkor és főleg azelőtt még minden világos volt a kisfiú számára, a fogalmak rendje; az anyához a szőke, törékeny asszony tartozott, aki mindig csinál valamit, tésztát gyúr, köt, vagy a nagy kosárban viszi a virágot a piacra; az apához az erős, napbarnított férfi, a kertész, akihez olyan sokan járnak a városból, néha még messzi vidékről is, magvakért, a különleges dáliák drága gumóiért, palántákért, vagy csak tanácsot, biztatást kérni. Most, három nappal később, amikor a kertész ismét megfogta fia kezét, már semmi nem volt az, ami volt. – Ne haragudj… – mondta a kertész némi hallgatás után, de nem nézett a fiára. Elindultak ismét a kertkapu felé. – Érzéketlen vagy – folytatta a férfi. – Pedig most nem lehetsz érzéketlen… Most nem szabad haragudnunk egymásra. A kisfiú nem húzta ki tenyerét a férfi kezéből, de ezt nem értette pontosan. Tudta, hogy a ködös bűnre utal az apja, előbbi mondatára, de nem értette, hogy mi volt abban érzéketlenség. – A virág? – kérdezte a fiú, amikor a kapuhoz értek. A kertész szeme bepárásodott. – Látod… elfelejtettem a virágot… elfelejtettem a virágot… Megsimogatta a fiú fejét, majd visszament az üvegházhoz, leakasztotta a szögön függő kerti ollót, és elindult a dáliáktól tarkálló bakhátak mentén. Egy pirosat vágott, fodros, tömött szirmú piros és egy fehér dáliát. Szeme elé emelte, és hosszan figyelte a sziromlevelek fodrozását. A pirosat magánál tartotta, a fehéret átnyújtotta a fiának. Látta, hogy a kisfiú csodálkozik ezen a két szál dálián, de nem mondott semmit, csak arra gondolt, hogy lám, a fia ezt sem értheti. Ez kettőjük virága volt. Máriáé és az övé. Két szálat vitt akkor is. Akkor még nem ismerték ezt a fajtát sehol, az ő gyermeke volt, ő termesztette… hogy divatba jött… mindenki csak ezt kereste… És a kis szőke virágoslánynak ő virágot vitt. Nem az volt a fontos, hogy mit visz… Mária áthajolt a pulton, és amikor átvette a két szál dáliát, véletlenül összeért a kezük. „Bocsánat” – rebegték mindketten, aztán összenevettek… És milyen szakértő figyelemmel nézte, tapogatta Mária a virágot. „Ebből nagyon sokat el lehetne adni.” Nem köszönte meg, csak így, egyszerűen azt mondta, „ebből nagyon sokat el lehetne adni”. Mintha már összetartoznának. A lécekből rótt kertkapun áthajolt egy ősz hajú öregember. Csontos kezében forgatta fekete kalapját. Mögötte testes öregasszony állt, a karján koszorú függött. Az öregember nem szólt, csak halkan köhécselt. Míg felé fordultak. Kézfogás után az asszony letette a koszorút, és megigazította a kisfiú ruháját. A szeme tele volt könnyel. Aztán lassan megindult a menet. A ritkásan települt utcán páran még csatlakoztak hozzájuk. Koszorút, csokrot vittek a fekete ruhás emberek. Mire lekanyarodtak az erdei ösvényre, lehettek már vagy tízen. Elöl a kertész a fiával, mögöttük valamivel távolabb a két öreg és a többiek. A sor végén két nagyszájú asszony arról beszélt, milyen szép, hogy a kertész csak két szál dáliát visz. A vöröset, a szerelem színét ő viszi, a fehéret, az ártatlanság színét a fia. Egy órát tartott az út, mire leértek a hegyről. A temető hosszú téglafala mellett mentek már, ahonnan gőgös kőszobrok és márványkeresztek nyújtogatják fejüket a világba, amikor ezt mondta a kertész a fiának: – Amikor leeresztik anyát a sírba, bedobjuk ezt a virágot… Mindig ezzel a virággal legyen… A kisfiú ijedten nézett az apjára, de az apa nem látta ezt. Mereven előreszegezte csontos homlokát, s mint valami súlyos terhet, vonszolta a gyereket maga után. Azt sem tudhatta, hogy a fiú fél. Fáradtságtól reszkető lábán, összeszorult torokkal igyekezett utána. A halottasház előtt többen vártak rájuk. Kezet fogtak. Zavart, hamisan komor tekintetek. Aztán beléptek a ravatalozóterembe. A falak fehérek, a dobogó fekete, s tetején nyitott fekete koporsó feküdt. Hosszú gyertyatartókban villanyégők égtek. A kisfiú előtt lassan elhomályosult a világ. Csak azt érezte, hogy az apja inas karja a nyitott koporsó felé húzza. A fedél, amelyen ott állt anyja neve, a dobogónak támasztva. Felléptek ide. A fehér fátyolkendő alatt kirajzolódtak egy emberi test halvány körvonalai. A kertész a fiára pillantott, aztán megfogta a fehér fátyol sarkát, ahol a merev orrhoz és hűs homlokhoz tapadt a könnyű anyag. A kisfiú csak a meglebbenő aranyszínű fürtöket látta, aztán elfordult. – Nem! – nyögte. A kertész visszaejtette a fátylat, és a fiára nézett. Széles mellkasa vadul hullámzott a visszafojtott zokogástól. Leguggolt a fiához, és magához ölelte. – Nem akarod látni az anyádat? Utoljára… – Nem. A férfi ellökte magától a gyereket, és felüvöltött: – Ta-ka-rod-ja-tok! Leugrott az emelvényről. A kis fekete csoport az ajtó világos négyszöge felé hátrált. – Egyedül akarok lenni – nyöszörögte a férfi. – Te is! – üvöltötte ismét, most a fiára. – Mit kerestek itt? Egyedül… Az öregasszony kivált a csoportból, kézen fogta a fiút. A többiek lassan hátráltak kifelé. Csak a pap maradt a helyiségben és a kertész. A pap nagy hasán összekulcsolta puffadt, fehér ujjait. Úgy figyelte a férfit. A kertész még mindig meredten állt. A pap odalépett elé, és felemelte gyűrűs ujját. – Fiam! Isten által reánk mért szenvedéseket tűrnünk kell türelemmel… De nem folytatta. A férfi tekintete hátrálásra késztette őt is. A kertész lassú léptekkel ment vissza a koporsóhoz. Sokáig állt előtte, aztán hirtelen felemelte a fátylat. Az ujjai közt tartotta, hogy bármelyik pillanatban visszaengedhesse. Döbbenten meredt az asszony mosolygó arcára. Csak a hosszú körmök beszéltek a halálról. Fölé hajolt, és homlokon csókolta. Aztán megcsókolta a fényes szemhéjakat is. A pap kényszerű helyzetében sokáig szemlélte a fekete drapéria foltjait. A szabályok megsértéséről nem akart tudomást venni. Amikor végre mégis odapislogott, a férfi visszaengedte már a fátylat. Akkor az ajtóhoz sietett, kitárta, és a fényről hunyorogva belépő gyászolóknak bólogatással jelezte, „nincs semmi baj, elrendezett mindent”.
Lassan úszó, eseménytelen napok jöttek. Valami eltűnt, ami összefűzte őket. Ridegen, egymást méregetve éltek. A kertész néha főzött; paprikás krumplit vagy tojásrántottát, de jobbára csak azt ették, amit a kisfiú vásárolt reggel, mielőtt iskolába ment. Kolbászt, szalonnát, kenyeret. A kertész hajlottan, csontosan, szeme alatt a kékes árnyékok terjedő mezőivel bolyongott a kertben. Száraz, napfényes volt az ősz, a fák leveleiből elszivárgott minden nedvesség, összezsugorodva, zörögve hulltak az ágyások közé. A kertész nem takarította el a száraz leveleket, nem nyeste le a virágokat, nem vitte a piacra. Ült az üvegház előtt napszámra, csontos, vörösbarna arcát az erőtlen fény felé fordította, kezében ásót, kapát vagy csípőollót tartott. Néha megdörzsölte a fenőkővel szerszámai eltompult élét. Vagy ujjai közé szorította egy-egy dália színes fejét, hosszan vizsgálta a szirmok elrendezését. Keveset talált tökéletesnek, azokat megjegyezte magának, és figyelte egész héten. Ha valami bajuk esett vasárnapig, újakat választott, a betegeket levágta és eldobta. Vasárnap korán kelt a kertész. Kedves cirógatással ébresztette a fiát, reggelit készített, és hosszan nézte, hogyan eszik a gyerek. – Ma anyához megyünk – mondta. A kisfiú közönyt tettetve figyelt az emberre. A kertész felállt, és gyorsan megkérdezte. – Kérsz még? – Igen. Habos, meleg tejet öntött a pöttyös bögrébe. – Én meg főzök ebédet. Jó? – kérdezte a gyerek, és az ötlet újszerűségétől felcsillant a szeme. De a kertész mintha mást értett volna. – Te nem akarsz jönni? – De. – Akkor? – Most főzök… kelkáposztát. Azt tudok. Anyu tanította…
Meleg fénnyel szemükben kerülték egymás tekintetét. – Az mennyi idő? A kisfiú felugrott az asztaltól. – Meghámozom a krumplit, fél óra, felteszem, megfő, egy óra… A kertész megragadta a fiú vállát, és megrázta. Aztán kiment. Nagyon lassan megvizsgálta ismét a kiválasztott dáliákat, egy fehér virágot betegnek talált, rozsdásodott a tömött szirmok széle; levágta, és hátravitte a szemétdombra. Sorról sorra ment a bakhátak szélén, eltávolította a betegeket, és számba vette – ki tudja, hányadszor – az egészségesebbjét. Aztán lenyisszantotta a csípőollóval, amit jónak talált. Nagy, színes csokor gyűlt a kezében. Az üvegházban rafiával átkötötte, papírba burkolta. Nem így számított, de nem telt el több fél óránál. Várt még tíz percet, aztán bement a fiához. A kisfiú a tűzhely előtt guggolt, a parazsat élesztgette. – Kész vagy már? – kérdezte a férfi. – Nem. Kiment, hagyta, hogy elteljen újabb tíz perc. Amikor visszatért a konyhába, a kisfiú a krumplit hámozta. – Kész vagy? – Látod… még nem. De most már gyorsan megy. – Majd megcsinálod, ha visszajöttünk… – mondta a kertész, és elkerülte a fia tekintetét. A kisfiút zavarta ez a nyugtalan tekintet. – Hámozzad te is – mondta ingerülten. A férfi a zörögve ketyegő órára nézett, és felállt. – Hagyd a fenébe… Menjünk. A kisfiú úgy tett, mintha nem hallaná. – Hagyjad már! – mordult a kertész. Erre letette a kést, lehúzta a vízzel telt lábast a tűzhelyről, és öltözködni kezdett. Egy órába telt, míg leértek a hegyről. Nem szóltak egymáshoz. A temető bejárata előtt bádog- és fabódék álltak. Az egyik bódénál, ahol cserepes növényeket – ezüstös begóniát, fátyolkönnyű aszparáguszt, sötét levelű cliviát, szúrós hechtiát, zebracsíkos vriesiát – és földbe szúrható virágtartókat árultak, nagy mellű, sima arcú asszony támaszkodott a pultnak. A kertész rövid ideig mustrálgatta a kirakatba helyezett növényeket, aztán intett a fiának. Az asszony ellökte magát a pulttól, és barátságos, pufók arcára széles mosoly terült. – Mit parancsolnak? A kertész válogatni kezdett a süveg alakú bádogvázák közt. Felemelte, a fény felé tartotta, hogy nincs-e lyuk vagy repedés rajtuk. Az asszony megsimogatta a kisfiú szőke fürtjeit. – Nem adod el a hajad, bogaram? – kérdezte nevetve, de azonnal el is hallgatott, mert a fiú dühösen nézett maga elé. – Hát igen… – mondta, majd a kertészhez fordult. – Talán csak nem a kedves édesanyja halt meg? Egy ideig sem az apa, sem a fia nem válaszoltak a kérdésre. A kisfiú úgy érezte, nem volna szabad válaszolni. Ez az ő dolguk. – A feleségem – mondta a kertész. Hosszan farkasszemet néztek. Az asszony sajnálkozva bólogatott, és ismét megsimogatta a szőke hajú kisfiút. A kertésznek nem tetszett a bádogváza, mondta, hogy majd visszanéznek még, köszönt, és kifordultak a bódéból. A friss sírokon elfonnyadtak már a koszorúk és a csokrok. Amikor ezt látta a kertész, összeszorult a szíve. Megálltak a fejfával szemben. A kertész magában olvasta a szöveget: „Itt nyugszik… Béke poraira!” Felnézett a sárgáskék, üres égboltra, de a fájdalom most elkerülte. Csak végtelen fáradtságot érzett. A fiú is mozdulatlanul állt mellette, a cipője orrát bámulta. Így látta az apja. De a fiú szeme sarkából a szomszéd sír tompa színekben pompázó őszirózsáit figyelte, és felkavarodó ellenszenvvel gondolt arra, hogy mennyire hasonlítanak ezek a virágok bármely másikhoz, a közparkok vagy kertek virágaihoz, és mégis mennyire mások. Mert táplálójuk nemcsak a föld. Tovább nem merte folytatni a gondolatot, idegesen felnézett. A kertész egyre várta a fájdalmat, és lassan ingerültté vált, félt magától, attól, hogy egyetlen hét elég, és távolba tűnik az az asszony, akit a legjobban szeretett. Fáradt léptekkel ment a fejfához, leguggolt és megsimogatta. A kisfiú elfordult. – Nem jössz ide? – kérdezte a férfi. A kisfiú engedelmesen odament, de ő nem tette kezét a fejfára. Az összefonnyadt csokrokat kezdte összeszedni. – Még ne… – mondta a kertész. A kisfiú abbahagyta. A férfi kibontotta a csokrot, szétszórta a dáliákat a síron, aztán kézen fogta a fiát, és elindultak. Még sokszor visszafordult. Attól kezdve minden vasárnap délelőtt a temetőbe jártak. A novemberi csatakos esőkben is, és akkor is, amikor lehullt már a hó. Átázva, átfázva tették meg az utat. Reggel korán felébresztette a kertész a fiát, felöltöztek és elindultak. Az ebédről sem beszélt már a kisfiú. Szombaton pénzt kért, bevásárolt, és megfőzött másnapra. Lassan sok mindent megtanult. Kérdések nélkül, egyedül érteni.
– Emlékszel, amikor kirándultunk a Garadna-pataknál? Anyu ott ment elöl, és nevetett rajtunk… mi meg csak fújtattunk utána… Istenem… hogy tudott hegyet mászni… Micsoda ereje volt… Durva mozdulattal lökte félre a pálinkáspoharat, ami maradt még benne, pár csepp, felitta a horgolt csipketerítő. – Mindent megtett. Mindent… Látod… ez a terítő is… Ilyen nincs még egy. Ezt ő horgolta, ő tervezte a keze munkájával… A fiú felnézett földrajzkönyvéből, és talpára állította a poharat. Kérdőn nézett a férfira. Az intett. Erre felállt, és eltette a pálinkásüveget a szekrénybe. Aztán visszaült a leckéje mellé. Tenyerét óvatosan – mintha véletlenül történne – a fülére tapasztotta. De az apja nem folytatta. Sokáig bámulta még a terítő mintáit, aztán nehézkesen felállt, tüzet élesztett az üvegházi kazánban, és vetkőzni kezdett. Az ágyban feküdt már, a kék kockás dunyha alatt, amikor mintegy mellékesen megjegyezte: – Holnap nem kell, hogy velem gyere… Nagy a hó. Még megfázol. A kisfiú bólintott a hamisan csengő szavakra, és vizsgálódva nézte a férfi arcának italtól felhevült vonásait, a kékes ráncokat a szeme alatt. Az egykor széles, tiszta síkokból faragott arc bomlófélben volt. Elvesztek a határozott körvonalak, az erősen kiugró állkapcsot kékes szőrzet borította, a sok napfénytől vörösesbarna bőr meghalványodott, a tekintete elködösült. A kisfiú is lefeküdt a nagy pároságy lábához tolt díványra. A sötét csendben párszor sóhajtott az apja. Később átfordult. Megnyikordult az ágy. Magányos nyikordulás. A fiú összeszorította ökleit, erőszakosan lehunyta szemét, és nagyon akarta, hogy minden úgy legyen, ahogy régen volt. Ültek a konyhában, szép párák úsztak a rotyogó lábos fedele fölött, az apja fütyörészett az üvegházban, és a nyitott ajtón át látták, ahogy jókedvűen járkál a pikírozóbotocskával a kezében. Ő az anyját figyelte, a tálak és lábosok fölé hajló szőke fejét, a bensőséges mosolyt a szája szegletén. Beszéltek valamiről. De arra nem emlékezett már. Csak az apja ismétlődő dallamaira, a párára, amely a lábosok fölött úszott, és az anyja szemére. Ökle még jobban összeszorult, és hónapok óta először, keservesen, küszködve elsírta magát. Így aludt el. Másnap, vasárnap kristályosan tiszta volt a levegő, a dérrel lepett ágak ragyogva verték vissza a végtelen kékség fényét. És mintha ökölszorító akarása eredménnyel járt volna… Jó volt kinézni a szikrázó fákra, a konyhában duruzsolt a tűz, és a kertész mintha nem is a temetőbe készülne. Kefélte, porolta a fényesre hordott sötét öltönyét, friss inget vett, és egyébként is mulatságos volt így gatyában, barnára égett felsőtesttel és tejfehér, izmos lábszáraival. A kisfiú még mélyebbre fúrta magát a dunyhába. Az apja később odahozta a reggelit, tréfásan meghajolt, és kezébe nyomta a tálcát. Kopogtak az ajtón. Meglepetten néztek egymásra. Az utóbbi időben házukat elkerülték a látogatók. Az üvegház párával vont ajtaja előtt peckes, kövérke ember állt. Jó, sötétkék télikabátban, fején vastag báránybőr kucsma, a kezén bélelt bőrkesztyű. Amikor a kertész beengedte, illedelmes képet vágott, és biztatóan nézett a férfira. A kertész meglepődött. – Ilyen korán, Nyersbakó úr? – Áh, áh… – mondta a köpcös ember, és szélesen gesztikulált. – Itt a nyakunkon a tavasz… – Azt hiszem, még csak most jön a tél… – Bizony elég hideg van. De ez azt is jelenti: ahogy a latinok mondják: ante finem… A vég előtt. Közben betessékelte a szobába a vendéget. Nyersbakó helyet foglalt a felkínált széken, kigombolta a kabátját, a kucsmát az asztalra helyezte. Ismét illedelmes arckifejezést öltött. – Meg tudja… – látszott, hogy nehezére esik kimondani. – Hallottam, hogy meghalt a kedves felesége… és eddig még nem volt alkalmam kondoleálni… Kissé felemelkedett, és a kezét nyújtotta. – Őszinte résztem… – hadarta alig érthetően. A kertész a terítő szélét morzsolgatta. Csendben ültek egy ideig. – De legalább nem szenvedett sokáig szegény asszony… – mondta Nyersbakó, és mivel választ most sem kapott, hozzátette még: – Ilyen az élet, látja, mindig a legjobbak mennek el legelébb. Csak az ócska vekker ketyegett erőlködve. – Hát akkor mennyi gumó kéne? – kérdezte később a kertész. A köpcös ember megkönnyebbülve, azért egy kissé sértetten vágta rá: – Százötven, kétszáz tőre való. Elgondolkodva tette hozzá: – Persze ha van valamilyen új fajtája, az jobban érdekelne. – Csak a régi van. – Az a nagy tányérú? – Az. – Pompon, minyonfajta kellene. – Az nincs. – És főleg… persze… egy egészen új típust láttam… kaktuszdáliának keresztelték. Nem ismeri? – Nekem nem tetszik. A köpcös, nyugalmas tárgyalásokhoz szokott ember lassanként megzavarodott. Elnézett a kertész mellett, és szemügyre vette a rendetlen szobát. – Csak a régi fajtát tudom ajánlani – mondta a kertész. – No igen… abból is kéne, mondjuk, húsz tőre való. – Húsz tőre? – Talán menjünk le a pincébe… Ismerem magát – játékosan megfenyegette vastag ujjával a kertészt –, ha ide betéved az ember, mindig kétszer annyit vesz, mint amennyi a szándékában lenne. Már állt is fel, de a kertész nem mozdult. Az órára tévedt a tekintete. – Ne haragudjon, Nyersbakó úr, de nekem mennem kell. – Így siet? – Igen. – No, akkor nem tartóztatom. A köpcös ember gyorsan gombolta kabátját. – Talán egy irányba megyünk – mondta a sértettek előzékenységével. – Nem hiszem – felelte a kertész. – Én a temetőbe megyek. A köpcös ember kifelé hátrált. – A temetőbe? A kertész kezet nyújtott, és kitessékelte az ajtón.
Amíg a latyakos kerti úton az üvegház ajtajáig ért, úgy érezte, odabenn valami történt. Nem tudta, miért gondolt ilyesmire. Az üveges ajtó nyitva volt, az apja a szobában fütyörészett és takarított. Aztán rájött a fiú – a füttyszó volt szokatlan. Meglepetten állt az ajtóban, ledobta iskolatáskáját, és az apjához szaladt. A két erős kar közé, a széles mellkasra vetette magát. Az apja átkarolta vállát, de abbahagyta a fütyörészést, és elkomorodott. Mintha rajtakapták volna valamin. Nehézkesen ejtve a szavakat, ezt mondta: – Beszédem van veled, kisfiam. A gyerek még most sem vett észre semmit, kikapta a férfi kezéből a partvist, és ugrálni kezdett vele. A férfi elmosolyodott, és magához húzta az ágy szélére. Jókedvűen szemlélték egymást. Mintha valami súlyos duzzasztógát szakadt volna fel a fiúban, szélesen, vigyorogva, heves mozdulatokkal beszélni kezdett. – Előadunk egy színdarabot… én kocsmáros leszek benne. A Sári néni ma azt mondta, hogy nagyon jól csinálom, és direkt olyan vagyok, mint egy kocsmáros… Elmondjam a szerepet? Felugrott, és láthatatlan bádogpultot törölgetve hadonászott. – Tessék, kérem, parancsolni… Csapolt sört a vendégnek… Kinyitotta a söröscsapot, marokra fogta a korsót, és mikor tele volt már, lefújta a habot. Az arcába freccsent. Fintorgott és nevetett: – Ez persze nincs benne. – Na, várjál csak… – mondta a kertész. A kisfiú csodálkozva nézett rá, de úgy tűnt, feszítő jókedvét nem képes elrontani semmi. A kertész vakargatta, tépkedte a szemöldökét, majd vontatottan beszélni kezdett. – Férfiak vagyunk… te is az leszel… És meg kell értened, hogy… A kisfiú tágra nyílt szemmel hallgatta a szokatlan szavakat, de a mellében szorongó kellemetlen érzés egyre inkább hatalmába kerítette. A kertész a fia tekintetét kereste most. – Emlékszel arra a nénire? Akinél a bádog virágvázát akartuk vásárolni? A kisfiú most már nem értett semmit. Ültében távolabb húzódott az apjától. – Ő lesz az új anyukád… Szája elé kapta a kezét. Vékony kis arca lassan elkomorodott, megjelent a száját keretező két ránc. Bólintott. „Ennyi csak? Miért nem mondtad rögtön ezt?” – gondolta. Aztán öregesen kétszer rábiccentett megint. – Nagyon kedves asszony, és szeretni fog téged… Tudod neki is nehéz élete volt… Holnap lesz az esküvő, aztán már itt is lesz… Itt fog lakni. Egyre gyorsabban beszélt, de a fiú számára egyre jobban távolodott a szavakat formáló száj és a kimondott szavak értelme. Később együtt fejezték be a takarítást. – A temetésen azt mondtad, soha senkit nem fogsz tudni szeretni… – mondta a fiú. A kertész nagy figyelemmel dörzsölgette az ablakpárkányt, és nem felelt.
A szerény keretek közt lezajlott esküvő után körülvezették az asszonyt a napsütésben párolgó kerten, megmutatták az üvegházat és a lakást. – Nekem adod a hajad, bogaram? – kérdezte az asszony, és nagy melléhez szorította a kisfiú fejét. Aztán a kertészre nevetett, és ujjai közé vette a szőke fürtöket. – Meg sem érdemli ezt egy férfi… egy ilyen férfipalánta – mondta, és megveregette a fiú arcát. Még a pincébe is lekísérték, ahol a nyirkos betonpadlón teleltek a dáliák gumói. A kertész rosszkedvűen rúgott egy cédulával jelzett csoportba. – Ki a jóisten veszi ezt meg? Az asszony értetlenül nézett rá. – Nyersbakónak nem kell már. Azt mondja, modernebb fajták kellenek. – Az igaz… Már tavaly is nehéz volt eladni az ilyet. – Miért? – Mert nem viszik már az ilyen durva virágot… finomabb kell nekik. Tompább színek, még finomabb formák. – Hülyeség… – Ki kell dobni az egészet. A férfi lecsüggesztette a fejét, és hallgatott. Az asszony előbb a kisfiúra nézett, aztán megsimogatta a férfi csontos arcát. – Ne félj, azért én eladok még belőle… Aztán jövőre majd veszel másikat… Nem ér ez már egy bánatot sem. A kisfiú megfordult, és elindult fölfelé a homályos pincéből. Amikor ketten maradtak, az asszony a férfihoz simult. – Nincs igazam? – kérdezte. A férfi tenyere a nagy mellekre igazodott. – De… igen – mondta rekedten. Szokatlan volt a fiú számára, hogy elvégeznek helyette mindent. Tétlenül üldögélt a szobában. A nyitott konyhaajtón át figyelte az asszony gyors mozdulatait, a fazekak finom párájába burkolódzó kerek arcot. Apja az üvegházban pikírozta az első palántákat. Csak a földes padlón puffanó ládák zaja hallatszott be a szobába. Később a konyhaajtó keretének támaszkodott a fiú. Az asszony készségesen rámosolygott. – Hát te? Soha nem mész játszani? – kérdezte. – Nem kell segíteni valamit? – kérdezett a fiú is. – Csak nem maszatolod össze a kezed ilyen asszonynak való munkával – hunyorított rá a nő. – Elmegyek játszani. – De vacsorára itthon légy! – Igen. – Egy óra múlva lesz vacsora. Nem ment játszani. Már nem tudta, hol tanyáznak egykori barátai. Az erdőben kószált. Mire hazaért, a szobában égett minden lámpa, a fehér, keményített abroszon nagy tálban várta a jó szagú leves. Apja dudorászva mosta a kezét, s az asszony, bizalmas távolságra tőle tartotta a törülközőt. Amikor belépett, elhúzódtak egymástól. A vacsora ízletesre sikerült, az asszony nógatta, hogy egyen. De nem nagyon tudott enni, sokáig forgatta szájában a szokatlan ízű falatokat. A kertész többször rá is szólt emiatt. – Mi bajod van? – kérdezte, és az asszony felé fordulva hozzátette még – máskor annyit eszik, mint egy éhes farkas. – Biztosan szokatlan neki még a főztöm – nevetett az asszony. A fiú hálás pillantást vetett rá, és úgy érezte, megjön az étvágya. – Ugyan… – mondta a kertész –, ilyen jó levest régen nem ettem. Vacsora után együtt mosogattak. Aztán azt mondta a kertész, hogy későre jár; friss ágyneműt húztak, és lefeküdtek. Sokáig csend volt a szobában. Csak apró moccanások érkeztek a széles ágy felől. A fiú nyitott szemmel feküdt, kilátott a holdvilágtól fényes, csupasz fákra. Jó félóra telt el így. Akkor nagyon halkan megkérdezte az asszony: – Mit gondolsz, elaludt? – Megnézem. – Ó, hagyd csak… Pár percnyi hallgatás után ismét az asszony szólalt meg: – Nagyon helyes kisfiú. Úgy féltem tőle. – Kissé érzéketlen – mondta a férfi. – Érzéketlen? – Nem látod az arcát? Mindig csak maga elé bámul… Nyikordult az ágy, az asszony puha, mezítlábas léptekkel közelített a díványhoz. Megsimogatta a fiú fejét, és leguggolt mellé. A kisfiú reszketve szorította magához a takarót. Lehunyt pillái mögött karikák játszottak, és attól félt, hogy szívének heves dobogását nemcsak ő, az asszony is hallja. Az anyja ilyenkor megcsókolta mindig. Most félt, és kívánta ezt a csókot. De az asszony visszament. Azt mondta: – Neki is nehéz lehetett így… anya nélkül. Később már egyenletesen rázkódott az ágy, és tapinthatóvá váltak a csöndek. A vad férfihangra az asszony fájdalmas öröme felelt. A kisfiú jól ismerte az ölelkező testek ritmusát. Ha régebben ijedten figyelte szülei ritkán ismétlődő veszekedéseit, amelyek rendszerint csendes esti duzzogásokba torkollottak, szinte várta már a vidám, játékosan kedves éjjeli hangokat, és tudta, hogy reggelre rendbe jön minden. Életének társaivá váltak ezek a hangok. Most mégis lehúzta füléről a takarót. Térde, foga összekoccant a lopott percek izgalmától. Szokatlanok voltak ezek a hirtelen jött, durva hangok. Valahogy úgy képzelte, az anyja után örökre csendes marad az éjszakák sötétje.
Bár az égbolt derűs volt, vidáman cseperésztek az ereszek, a reggel sem hozott vidámságot. Sokáig feküdtek az ágyban. Az asszony később reggelit készített a kertésznek és a fiának is. Leült egy székre, nézte, hogyan esznek. Megkérdezte a fiútól, kér-e még a tejből. Lassan úszott a vasárnap délelőtt. A hegyen túl misére harangoztak, idáig hozta a bronz hideg borzongását a szél. A kertész egyre komorabb lett. Amikor az asszony leszedte az ebéd maradványait, ránézett. – Lemegyünk? – kérdezte nagyon halkan. Az asszony tekintete ijedten járta be a szobát, a férfihoz lépett, és elsimította a homlokára gyűrődött ráncokat. – Hát persze hogy lemegyünk… – mondta. Felöltöztek. A kertész a sötétkék, fényesre hordott öltönyét vette, az asszony sötétkék, fehér galléros ruhába bújt. A fiú nem mozdult az asztal mellől. Később leült a ház elé, magához szólította a fekete, tömzsi kutyát, és simogatta az állat fejét. – Te is gyászolsz, Kormoskám? – mondta a kutyának. Az állat játékosan végigszántott sáros mancsaival a kisfiú ruháján. – Öltözzél – szólt ki a kertész az ajtón. A fiú nem felelt. – Na, mi az? Válasz most sem érkezett. – Nem hallod? – Nem – mondta a fiú. A kertész előredőlt. Akkor már az asszony is ott állt mögötte. Csontos arcán vörösre feszült a bőr. – Én szétverem ennek a taknyos kölyöknek a fejét! – sziszegte a kertész. A fiú meg sem fordult. Félelmében a kutya után kapkodott, igyekezett magához vonni, de az állat játékosan ugrált körülötte, levegőbe emelte elülső mancsait, és vicsorgott. – Azonnal gyere! – mondta a kertész, és kilépett mögüle az ajtón. – Ne bántsd – szólalt meg az asszony. A kertész a fiú fölé magasodva állt még egy ideig, aztán intett az asszonynak, és elindultak a kapu felé. Papírba csomagolt cserepes virágot vitt a kezében. |