Fal*Augusztus vége volt, az égbolt már hetek óta könyörtelen kéken ragyogott, a párás reggelek után tikkasztó nap következett, aztán az éjszaka fülledt csendje nehezedett a kitárt zsalugáteres szobákra. Álmatlanul, takaró nélkül hánykolódtam a nyirkos lepedőn, majd kábult zuhanás következett és ijedt felriadások a durván közelítő álmok elől. Napközben szélütötten kószáltam a kert bujára színeződött virágai közt, megfürödtem néha a gyep közepére szúrt sergő vízkévéjében, és leheveredtem a hangtalanul vibráló árnyékba. Délfelé, ha már kibírhatatlanná vált a meleg, fogtam a könyvemet – amelyet egyébként nem volt erőm olvasni –, és behúzódtam a kert végében a sűrű bozót közé. Hátamat a téglafalnak támasztva élveztem a falra kúszó sötét levelű borostyán hűvös érintését. Ide nem hatolt el a napfény, a nedves talajon rothadó növényzet édeskés leheletet árasztott, körülfogott a sűrű csend. Összezsugorodva ültem, a csendre fülelve, aztán elkiáltottam magam. Artikulálatlan, keserves kiáltás volt ez; a dobhártyára visszaérkező gurgulázó hangok feleltek rá. Lassan feltápászkodtam, és széthajtogatva a kuszán nőtt bokrokat, elindultam a fal tövében. Óvatosan törtettem előre, de egy szagos virágú folyondár minduntalan körém fonódott, és visszarántott. Olyan érzésem támadt, hogy ez a lágy kelyhű növény áttekeredik rajtam, és lehúz a föld mélyébe; vadul törtettem tovább, de a félelem szülte indulat gyengébbnek bizonyult, mint a növény kemény inakból font szára. Lassanként teljesen belekeveredve, döbbenten tekintettem széjjel a bozótban, de nem nyílt innen kilátás a világra; a mozdulatlan levelek közönyösen fordították felém áttetsző fonákjukat. Tekintetem az égre csapódva keresett menedéket, de a vakolatlan kőfal meredt csupán a szürkéskék égbolt felé. Óvatos mozdulattal (mintha így ki tudnám játszani a folyondár sanda számítását) kapaszkodtam meg egy kiálló téglában. A tégla biztosan állt a helyén. Nyöszörögve felhúzódzkodtam. A lábamra tekeredett növény utánam nyújtózott. Ügyes mozdulattal elkaptam a kőfal peremét. A növény lassanként visszacsúszott. Innen, a fal tetejéről messzire beláthattam az elvadult bükkösbe. Emberi kéz nyoma sehol, csupán a fal közvetlen közelében, körülbelül egyméteres sávban, holtra tarolt bokrok és csemetefák hevertek. Beljebb, amerre a szem ellátott, komor bükkök sorakoztak szabálytalan összevisszaságban, csoportba verődve, majd megritkulva, ismét másutt sorba rendeződve, mint a katonák. A csupasz törzsű fák közt galagonyák és főleg az erőszakosan burjánzó bodza, vadhajtások, indák és magasra nőtt fű töltötte ki a teret. Sokáig maradtam úgy, ahogy felhúztam magam ide, guggoló helyzetben, elfeledve az előbbi ijedelmet. Anélkül, hogy megfogalmaztam volna, idekötött a remény, hogy hátha meglátom őt, talán éppen most sétál erre. De az egyetlen ösvényt, amely a fal tövében durván kiirtott csapástól a sűrűbe vezetett, régen benőtte a fű, néhol már felcsapta fejét a keményre taposott talajból egy-egy bokor is. És hirtelen mégis az az érzésem támadt, jár erre valaki. Az ember megérzi ezt. Óvatosan felálltam, így testhossznyival többet is láttam az ismeretlen kertből, de hiába tapogattam végig a növényzet egymásba mosódó vonalait, emberi alak nem volt sehol. Nagyon figyelmesen – keskeny volt a fal – elindultam. Ekkor zörrent valami a bokrok között, és ismét úgy éreztem, hogy valaki figyeli a mozdulataimat. A zaj irányában feketerigó szemezgette sárga csőrével a bodza szederjesre érett gyümölcsét, majd hirtelen kényeskedve megrázta tollait, és felrepült. Hosszan követtem a madár útját; leírt egy kört a tányérszerűen szétterülő gyümölcs fölött, mintha vissza akarna térni, aztán hirtelen elhatározással eltűnt a bükkök lombozata között. Tekintetem akaratlanul visszatért a bokorhoz, ahonnan a rigó felrebbent az elébb. A kalászba száradt fű közül komor barna szempár villant rám. Azt hittem, látomás. Ijedten léptem tovább. A száraz fű zizzenése megismétlődött. Most már ijedten torpantam meg a fal tetején. A bodzabokor rojtos levelei alól lusta mozdulattal emelkedett fel egy óriás, izmos testű farkaskutya. Megörültem a szép állatnak, guggoló helyzetből – jelezve, hogy közelebb akarok kerülni hozzá – mosolyogtam le rá. De az állat nem viszonozta a barátságos közeledést, belemerevedett a zsíros levelek hátterébe, és nem barátságtalanul, és nem is barátságosan – követve minden mozdulatomat, kissé fátyolos barna szemével nézett vissza rám. Zavartan lendítettem felé a tenyerem, mintha valami nyalánksággal kínálnám. A kutya erre megmozdult, nem túl gyorsan és egyáltalán nem vadul előreszökkent, majd ismét úgy maradt kényelmetlen, ugrásra kész pózában. Nyilvánvaló volt, hogy nem megyek vele semmire, tovább akartam hát folytatni felfedező utamat a fal peremén. Az állat a letarolt sávba ugrott, közvetlenül alám. Most nem merevedett figyelőállásba, inkább fáradtnak és ernyedtnek tűnt, ahogy a földhöz lapult; pofájában megvillantak erős, fehér fogai, felvetett fejjel figyelt, mintha a következő pillanatban utánam akarna kúszni a falon. Leguggoltam, és felé nyújtottam a kezem. – Kutyuskám… – mondtam rekedten kedveskedve. Az állat tekintete nem válaszolt. Ettől felbátorodva teljesen megfordultam, és a lebillenés veszélyével is számolva hajoltam felé. Fenyegetően megmoccant, pár centit előrekúszott, aztán nagyon gyorsan körülpislogott. Ez a mozdulat teljesen emberi volt, mintha csak a köztünk feszülő távolságot igyekezett volna felmérni. Most már azt néztem, hogyan ereszkedhetnék vissza innen, de a tégla, amelyben megkapaszkodtam, pár lépéssel odébb volt. A kutyát szemmel tartva hátráltam. Pár centit kúszott utánam. Szemében furcsa fény csillant, fejét ugrásra készen megemelte, de nem jött hang a torkáról, csak a fogai csattantak. Csupán egyszer. A lábam visszafelé csúsztattam… ha elvétem, lezuhanok… A kutyát végsőkig ingerelhette az újabb mozdulat, felugrott ernyedt helyzetéből, testén felborzolódott a vörhenyes szőr, és hátrált. De hátrálásában a támadásnak újabb szándéka sejlett. Megmerevedtem. Percekig nem mozdultunk. A nap kegyetlenül tűzött a tarkómra. Úgy éreztem, felperzseli a bőrömet. Izmaimból kicsurgott az erő. Ha nem mozdulok, lezuhanok a falról… át a másik oldalra… – Kutyuskám… – nyögtem kétségbeesetten –, …én nem vagyok ellenség… Saját hangomtól erőre kapva bizonygattam: – Érted? Semmi nem vagyok. A beszélgetés leple alatt hátráltam, ismét a kiálló tégla irányába. Az állat furcsán felgörbített háttal rúgta el magát, és nekirontott a falnak. Csak a mozdulatot láttam és a foltos szájpadlását… aztán lehunyt szemmel hanyatt estem a mélybe… Azt hittem, a furcsa ringatódzás már a halál. Pedig csak a bozót tetejére kúszó folyondár ringatott. Amikor percek múlva kinyitottam görcsösen lezárt szemem, a végtelen kékség gőzölgött felettem. A kutya a fal tetején gubbasztott, ellustult tekintettel figyelt, aztán eltűnt.
A hosszan elnyúló, vakolatlan kőfal mögé egyetlen úton lehetett bejutni – az utcát átszelő sorompón keresztül. A sorompónál két géppisztolyos katona állt, szótlanul, még egymással sem beszélgetve. Lajoska itt ült a járda peremén, és kerékpárját javította. Elmerülten hajolt a darabjaira szedett gép fölé. Csak barnára égett arcából erősen kiugró állkapcsai mozogtak dühödten. Nem tudta visszaerőszakolni a gumit az abroncsra. Néha végigtörölte karjával izzadságtól maszatos homlokát, aztán folytatta az eredménytelen kísérletet. Amikor végre a vázra erőszakolta egy csavarhúzóval a gumit, másutt kipattant. Ilyenkor széles vonásokból faragott arca megrándult, és még erőszakosabban hajolt munkája fölé. Más nem ülhetett volna itt a sorompó előtt. Csak Lajoska. Lajoska közvetlenül a kőfalnak támaszkodó, zöldre festett villában lakott. Gyakran beszélt a katonákkal is. Nevetgéltek, lökdösték egymást, s néha (ha a katonák nem voltak szolgálatban) még futballoztak is vele. De csakis vele. Lajoska néha képeket hozott az iskolába. A tízperces szünetekben néhány fiút maga köré intett, és egy kopott, barna levéltárcából egyenként a padra rakosgatta ezeket a titokzatos képeket. Rekedt nevetés, bizalmas, elfojtott suttogás csapott ki a szorosan egymás fölé hajló fejek közül, de ahogy hívatlan kíváncsiskodó közeledett – akit Lajoska nem talált méltónak a képek megtekintésére – még jobban ráhajoltak a padra, testükkel óvták a titkot, amely pillanatok alatt eltűnt Lajoska tárcájában. Nem vettem részt a kíváncsiskodásban, mereven előrefordulva ültem a helyemen, igyekezve kibetűzni a suttogások tartalmát. De ez nem sikerült. Amikor hazafelé tartottunk, mintegy mellékesen érdeklődtem a képekről. Lajoska rejtélyesen mosolygott, és csak annyit árult el, hogy a katonáktól kapta, de egyébként sem nekem valók. Ez sértés volt, de nem szóltam. Egy ideig hallgatagon haladtunk egymás mellett, Lajoska kedvtelve lóbázta táskáját, én meg keskenyre húzott szemmel a földet bámultam. – Megmutassam? – kérdezte később évődve. – Edd meg a képeidet! – feleltem durván. Lajoska elcsodálkozott, aztán leguggolt aktatáskája mellé, és elővette a barna levéltárcát. Szája szegletén ismét megjelent az a mosoly. Felhúzott vállal, elfedve előlem, sokáig válogatott a képek közt, aztán átnyújtott egyet. Furcsán nevetett. Az első pillanatban nem is nagyon értettem a két egymásba gabalyodó meztelen testet; sötétre vörösödött az arcom. Lajoska nevetése felcsuklott, kikapta kezemből a képet, és apró darabokra tépve beszórta a kanálisba. Ismét szótlanul mentünk. Később megveregette a hátam: – Mondtam, hogy nem neked való… A hátveregetés gyűlölködő sziszegést csalt ki belőlem: – Akkor miért dobtad el? Erre nem felelt. Most zsebembe mélyesztett kézzel álltam meg fölötte. Tétován pislogtam az őrkatonákra, de nem küldtek el. Nem köszöntünk. Lajoska ismét megtörölte izzadó homlokát, majd szívott az orrán, és kiköpött. Jó messzire. – Na, fogd meg már… – mondta. Kegyes beleegyezést jelezve rándítottam a vállamon. Kezembe nyomta a kereket, és együtt igyekeztünk beleerőszakolni a gumit. Amikor kétoldalt már bent volt a vájatban, Lajoska ügyesen a földhöz ütögette a kereket, és a gumi beugrott a perem mögé. Vidáman kacsintott, aztán jót káromkodott. Gyors, beidegzett mozdulatokkal húzta a csavarokat, illesztette a láncot a fogaskerekekbe, majd könnyed mozdulattal állította talpra a kerékpárt. – Akarsz menni vele? – kérdezte. – Mehetek – feleltem közömbösen, de már nyúltam is a csillogó kormány után. Lassan, kacsázva hajtottam. Lajoska a nyomomban loholt. – Mikor jöttél haza? – kérdezte. – Én tegnap. – Á, már a múlt héten… – És jó volt? – Frankó. – Hol voltál? – …Belgiumban… – kiáltottam hátra, és beletapostam a pedálba. Lajoska kiáltozott utánam, hogy álljak meg, de ez még nagyobb sebességre serkentett. Felvetett fejjel hajtottam, a fülemben duruzsolt a sebesség. Később hátrapillantva láttam, hogy Lajoska eltűnt már az utca hajlatában. Itt meredeken lejtett az út, vadul nekieresztettem a gépet, arcomba belecsapott a szél. Aztán leszálltam, és toltam visszafelé. Lajoska kényelmesen bandukolt. Amikor egy vonalba kerültünk, felültem ismét. – Én Tomajkéren voltam – mondta Lajoska. Összegyűjtöttem számban a nyálat, és kiköptem. De nem sikerült hegyesre, szétfreccsent, még saját térdemre is jutott belőle. – Így kell… nézd… – mondta Lajoska, és már húzott is az orrán, aztán hegyeset köpött a járdára. – Egész rendes az a Belgium – mondtam. – Mi van ott? – Hát a tenger… meg óriási városok… a tenger az, tudod, szörnyű nagy… Nyikorogva nyílt egy vaskapu. Tizennyolc év körüli, nyurga lány lépett az utcára. Kulcsra zárta a kaput, bólintott felénk, mi meg hangos csókolommal válaszoltunk. Lajoska utánafordult. – Egész rendes kis csaj – mondta. – Nekem nem tetszik… – Egész rendes. Elgondolkodva fogta meg a kerékpár kormányát, és kissé ránehezedett. – Azt mondják, tengeribetegséget lehet ott kapni a tengeren – nézett föl rám. – Hát igen… azt is lehet kapni, de az nem érdekes… Kérdőn pislogott. – Azt képzeld el, hogy egyszer csak jön az eső, és piros eső esik, meg békák… – Ne hülyéskedj! Elfintorodtam. Töprengve kérdezte: – Az hogyan lehet? – Egyszerű… a nagy meleg, mert olyan nagy meleg van, még a békákat is felszippantja, aztán ha esik, akkor esnek a döglött békák is… Lajoska undort jelezve befogta az orrát. – Á… nem érdekes… – folytattam kedvtelve –, a belgák meg is eszik. Összeszedik és megeszik. Kétkedve ingatta a fejét, aztán gyanakodva végigmért. – Add ide – mondta. – Most én is megyek egy kicsit… Helyet cseréltünk. Most én fogtam a kormányt, és ő kacsázott. – És te is ettél belőle? – Ettem. – Ülj föl a vázra – mondta szokatlanul csendes hangon. – Viszlek… A sorompó előtt megálltunk. Lajoska a járdának támasztotta a kerékpárt, és leült. – És nem undorodtál? – Nem. Ismét sokáig hallgatott, aztán suttogásra tompított hangon kérdezte: – Meg akarod nézni, amikor jön? A félelemmel vegyes meglepetéstől pár pillanatig nem jutottam szóhoz. Lajoska felállt, körülnézett, és intett, hogy menjek utána.
A villa az utca szintjénél valamivel magasabban, egy sziklakert tetején állt, közvetlenül a vakolatlan téglafal mellett. Néhány ablakából egyenesen a fal mögé lehetett belátni, de ezekbe a szobákba osztálytársaim közül még csak igen kevesen jutottak be. Lajoska inkább eljárt játszani a többiekhez, de hozzájuk – nem tudni, miért – nem hívott senkit. Egyszer volt ott a Csider. De ő is csak pár percig. Azt mesélte, hogy kis piros lámpa gyulladt ki Lajoska apjának szobájában – aki az őrség parancsnoka volt –, mielőtt megérkezik a három kocsi, és hogy Lajoska szobájából egyenesen abba a terembe lehet látni, ahol dolgozik… Félénken követtem Lajoskát, aki nyugodt mozdulatokkal a bejárathoz vezető lépcső alá tolta a kerékpárt, aztán elindult fölfelé a sziklakert terméskő lépcsőin. A hosszú, folyosószerű előszobából négy-öt ajtó nyílt. Az egyiket, amelyen kis táblán ez állt: „PK”, szürkére, a többit fehérre mázolták. Nem tudtam, mi lehet az a péká, de nem kérdezősködtem. Settenkedő léptekkel követtem Lajoskát, aki teljesen óvatlan és zajos mozdulatokat tett. Szandálját a sarokba rúgta, és mutatta, hogy vegyem le én is. Ekkor a péká jelzésű ajtó kinyílt, és egy testes férfi dugta ki álomittas fejét. Szemmel láthatóan most ébredt. – Ja, te vagy az… – mondta vontatottan, rövid pillantással végigmért, aztán visszahúzódott az ajtó mögé. – Mindig az íróasztalon alszik az öregem – nevetett halkan Lajoska, és beterelt a konyhába. Itt is, akár a folyosószerű előszobában, tisztaság és kínos rend uralkodott. A rózsaszín-fehér konyhabútort kis csipkék és hímzett terítők borították, a kredenc tetején néprádió állt, rajta egy fehér, fényes mázú Sztálin mellszobor, az asztalon kerek, csipkével borított tálcán kancsó víz és nagy üvegkorsó. A kissé fokhagymaszagú levegőben zöld hátú legyek cikáztak, és előszeretettel a falakat borító töméntelen oklevél üvegein pihenték ki fáradalmaikat. Kiszáradt torokkal tekingettem a kancsó felé, de úgy éreztem, illetlenség lenne szólni. – Nézek valami kaját – mondta fontoskodva Lajoska, és eltűnt a sötét éléskamrában, ahol hosszú rúdról két sonka és kolbászok lógtak, aztán visszajött, kirántotta a konyhaszekrény fiókját, félrehúzta a mintás matt üveget, és apró virágos tányérokat emelt le, a kések élét próbálgatta, végül kikötött egynél, és visszatért a kamrába. Ágaskodva leszelt egy jókora darabot a sonkából, maszatos kezével beletúrt egy nyitott uborkásüvegbe, majd az egészet egy darab kenyérrel a tányérra helyezte. – Egyél – mondta kurtán, és már tele is volt a szája. – Nem vagyok éhes… – feleltem bizonytalanul méregetve a füstszagú húsdarabokat. Megrándította a vállát, és felém lökte a kést. Nekiláttam én is a sonkának. Később nyílt az ajtó, és ismét megjelent az álmatlanságtól puffadt fej. Gyors, éles pillantással körülnézett, aztán bejött. – Eszünk – mondta teli szájjal Lajoska. A férfi századosi egyenruhája kissé gyűrött volt, hasa tájékán a derékszíj felett ráncosra feszült az orosz zubbony, alatta meg hullámokba rendeződve leffegett. Nadrágja harmonikaszerűen borult fényesre tisztított csizmájára. – Egyetek csak… – mondta bizonytalanul. Zavartan megállt a számban a falat. A férfi figyelemre sem méltatva az asztalhoz jött, töltött magának a vízből, és hangosan kortyolva két korsónyit megivott, majd a korsót ismét a csipkére borította. Tétova, nőiesen lágy mozdulatokkal letörölte szája széléről a vizet, és Lajoska fölött elnézett a falra. – Aztán ne maradjatok soká – mondta halkan, és ringó járással kiment. Ijedten megfordult számban az étel. Lajoska rám pislantott, és konyhakést tartó kezével hussintott az ajtó felé. – Ezt csak úgy mondja. Tudod, nem szabadna… nem nagyon szabad… Ismét megforgattam a péppé morzsolódott falatot. Lajoska jókora sonkát szelt magának, és felém taszította a tányért. Kedvtelve nézegette, aztán az egészet begyűrte a szájába. – Ez jobb, mint a béka… mi? – nevetett. – Most hoztam a nagymamától… Mondta, jobb, ha elhozom, mert úgyis elviszik. – Azért a békacomb se rossz – kaptam a szón –, egészen olyan, mint a csirke. Lajoska felelet helyett csámcsogni kezdett. – És valami játékot hoztál? – kérdezte a falattal küszködve. – Hát persze, egy csomót… – A Szása is hoz mindenfélét… – Én is hoztam. Tudod, egy olyan kis röntgent… – Röntgent? – Azt. – Majd átmegyek megnézni – mondta élénken. – Csak gyere… még ugyan ki sem csomagoltam… Befejezte az evést, visszafordította a korsót, és ivott. Majd teletöltötte ismét, és felém tolta. Éppen nyúltam a krigli után, amikor a folyosó felől felberregett egy csengő éles hangja. Ezt követően lázas mozgolódás támadt, valaki kiáltozott, a százados elvtársat kereste, ezt két ajtócsapódás és szitkozódás követte. Lajoska keze megállt a poháron, aztán cinkosan felém intett, felugrott, és meztelen talpán csattogva a kövön, kirohant a konyhából. Lábujjhegyen futottam utána; át az előszobán, be az egyik fehérre mázolt ajtón. A fehér ajtó mögötti szoba valószínűleg hálónak szolgált, ósdi családi ágy állt benne és csőgarnitúra. Lajoska a kitárt ablak mellé állt, és kifelé bökött. Ideges tekintetem először csak a kőfal szögesdróttal borított tetejét fogta fel, de Lajoska keze távolabbra hívott. Izgatottan dőltem előre. Innen jól látszott a sorompó – mögötte, a fallal egy vonalban – a szegecselt vaskapu, amelynek belső oldalán katonák futkároztak, látszólag minden cél nélkül. Kisvártatva megjelent Lajoska apja is, futva közeledett, haját igazgatta hegyes nyári sapkája alá, erre abbamaradt a szaladgálás, és a katonák egysoros vonalba rendeződtek a széles betonút mentén. A betonút egyenesen futott át a bükkösön; közepe táján egy meglehetősen kopott, emeletes villa előtt kis térséggé szélesedett, ahonnan pár lépcső vezetett a bejárathoz. Úgy tűnt, nagyon sokáig kell várni, aztán egyszer csak kitárultak a súlyos vaskapuk (kellemetlen csikorgásuk idáig hallatszott), és három súlyos ZIM kocsi hajtott a betonútra. Lajoska apja tisztelgett, a katonák mereven felvetették a fejüket. A kocsik már a kis térségre fordultak, mikor ők még mindig úgy álltak. Akkor a százados lágy mozdulattal leengedte kezét, és mondott valamit a katonáknak. A villa lépcsői előtt várakozó tiszti egyenruhás férfi a középütt érkező kocsihoz lépett, és igen gyors mozdulattal tárta ki ajtaját. Abban a pillanatban alacsony, sötét ruhás emberke pattant ki az ülésről, előreszegett fejjel fölfutott a lépcsőkön. Sokkal lassabban – mivel hosszabbak voltak lábai – egy magas, meglehetősen vékony, aktatáskás ember lépdelt utána. Ez az ember rövid pillantással kísérte a fogadók mozdulatait, valamit mondott is a kocsi ajtaját tartó tiszti egyenruhásnak – mire az szalutált –, majd eltűntek a villa belsejében. Lajoska a hátamra vert. Kábulatból ébredve, ijedten néztem rá. – Most már gyorsan! – suttogta. Ügyetlenül bújtam vissza szandálomba a folyosón, és olyan érzéssel távoztam, mintha valami lopott holmit vinnék magammal. „A piros lámpa mégsem volt igaz!” – gondoltam később diadalmasan.
A török mintás mozaiklapokkal kövezett terasz könnyed ívben ugrott a kert fölé. A napnyugta halványvörös fénye megcsillantotta a rácsozat vasból font növényeit, a kecses bágyadtsággal lekonyuló rózsák szétnyílt szirmait és a levelek aprólékos gonddal kimunkált erezetét. A rácsot, amely a kétoldalt lefutó lépcsőknél tömzsi márványkelyhekben végződött, valaha fehérre lakkozták, de a festék már rég lepergett, és a kovácsolt növényeket kikezdte a rozsda. A végéhez közeledő nap jótékony fényében ez nem látszott. A márványkelyhekben pompázó fodros, sötétlila petúniák súlyos illatot leheltek a hűvössé vált levegőbe. Közvetlenül a virágtartó alatt ovális márványlappal borított, kissé billegő lábú asztalka állt, rajta újságok, néhány levél és számla, valamint egy kosárka, amelyben sötétbarna pamutgombolyagból futott a szál az asztalka mellett szorgosan kötögető anyám ujjaira. A nádfonatú (valaha szintén fehérre lakkozott) fotel néha óvatosan megreccsent, mert anyám rövid időközönként felnézett munkájából, s miközben ujjai közt a kötőtűk változatlan gyorsasággal peregtek, a szoba ajtaján lengő függönyre tekintett. Aztán a sima, kontyba fésült, finom szálú szőke hajtól keretezett vékony arc ismét visszatért a tűk alól formálódó pulóver fölé. A korlátnak dőlve bámultam a párába burkolódzott város mozdulatlanságát. – Janó… – szólított később anyám. Lustán megfordultam. – Locsolnod kéne… – Majd locsolok… – feleltem ingerülten. – Teljesen kiégnek a virágok – mondta anyám, de erre sem siettem, mert hangjában megéreztem a közömbösséget, világos volt, hogy valami másra gondol. Visszafordultam a kert felé. Egyébként sem szerettem locsolni, mert bármennyire is vigyáztam, a sáros gumicső és a vízsugártól felfreccsenő föld összemocskolt. Inkább megcéloztam egy tűzvörös kánát, és leköptem. Nem sikerült. Nyálat gyűjtögettem, és köptem. – Mért köpködsz? – kérdezte anyám. A virág vörös feje ellen intézett dühös ostromot ezennel be is szüntettem, de a kérdés válasz nélkül maradt. Ismét megreccsent a fotel. Apám lépett ki a teraszra; kissé ideges gyorsasággal mellém sétált, és ő is a rozsdától ragacsos korlátra támasztotta könyökét. Pár pillanatig így állt, aztán megfordult, és jellegzetesen vad mozdulattal nyúlt zsebébe a cigarettája után, mohón felsercentette a gyufa lángját, és hosszat szippantott. Az első szívás után mindig lehiggadt kissé, majd a tenyerével takarva a parazsat, szórakozottan tartotta a cigarettát, és csak ritkán emelte a szájához. Apám magas, széles vállú férfi volt, háta kissé görnyedt, halántéka fölött már őszült kemény szálú, fekete haja. A rövid ujjú világoskék ing vastagon erezett inas karokat engedett látni, melyek óriási és mégis kecsesen hosszú ujjú tenyérben végződtek. Ezek a kezek régebben gyakran emeltek engem a magasba, úgy, hogy fölülről tekinthettem fénylő barna homlokára és ravaszkásan nevető kék szemébe. De már régen nem emelt maga fölé. Néha, ha nagyon jó kedve kerekedett – és ez ritkaságszámba ment –, nem is nagyon óvatosan, fenékbe billentett, majd az ezt követő ijedt csodálkozáson harsányan nevetve, megveregette az arcom. Ha ilyenkor mögé kerülhettem, visszarúghattam én is, de ő elkapta feléje lendülő lábam, és egymásnak rontva nevettünk. Anyám csendes mosollyal szemlélte ezeket a játékokat, és annak külön örültem, hogy kissé féltő tekintete mindig engem követett. Most ölébe engedte a kötést, és a teraszon föl-alá sétáló apámat követte. De apám nem nézett vissza rá. Görnyedten, őszülő haját simogatva járkált. Annyira belemerült sétájába, hogy csakhamar leolvasható volt szájáról; a lépéseit számolja. Oda-vissza tizenöt lépés. Egy; kettő; három; négy; öt; hat; hét; nyolc; kilenc; tíz; tizenegy; tizenkettő; tizenhárom; tizennégy; tizenöt; majd ismét, most már visszafelé: ugyanannyi. Aztán hirtelen eszmélve megtorpant, és megkérdezte: – Volt valami? – Nem, nem, semmi… – rebbent felé anyám tarkón megtűzött szőke kontya. – Siettem haza… Olyan furcsa voltál a telefonban… – Parancsolsz? Igen… – Nem beszélsz? Apám folytatta útját. – Kérlek? – kérdezte ismét szórakozottan. – Üljél le – mondta anyám gyengéden, és az asztalka lapjára csúsztatta a kötőtűket. Apám pár tétova lépés után megállt, és belehuppant a kopott karosszékbe, felvett egy újságot, belepillantott, majd visszaejtette. – Minden a régi… – mondta, és rám pislantott. – Újdonság csupán annyi az ügyben, hogy végre rájöttem… Elhallgatott, most anyám pislogott felém. – Nem mész locsolni? – kérdezte. Nem szerettem, ha elküldenek. Rándítottam a vállamon, és tovább bámultam lefelé a kertbe. De apám hangja váratlanul felcsattant. – A szentséges úristenit! Hát nem hallottad? Erre sem fordultam vissza. Hozzám ugrott, és megrázott. – Neked hiába beszél az anyád? – üvöltötte. Anyám tétova mozdulatot tett. – Sándor – mondta igen halkan. Apám meglökött, úgy, hogy bele kellett fogódzkodnom a korlátba, és ismét belehuppant a fotelba. Láttam, hogy tekintetet váltanak. Sokáig csend volt. Apám a homlokát dörzsölgette. – Mire jöttél rá? – kérdezte anyám nagyon csendesen. Apám egy ideig mániákusan távolba révedt tekintettel nézett vissza rá, majd előredőlve megránduló arcizmokkal suttogta: – Sikkasztással vádolnak… Anyám meg se moccant. A hirtelen támadt csendben megnyikordult a nádfonatú szék. – Sikkasztás…
Anyám felemelte a kötést, de a szemek a hirtelen mozdulattól leszaladtak a tűről. Idegesen szedte vissza. – Ki volt ott? – kérdezte. – A miniszter elvtárs és a két helyettes… – Piller? Persze… – Kérlek? Persze… Piller, mint a vád tanúja… a koronatanú… – És a miniszter? Elmondtál mindent?… Apám most görcsös gyanakvással fürkészte anyámat. – Arra gondolsz, hogy tisztázhattam valamit is előtte? – Arra gondoltam. Apám felnevetett. – Nincs mit tisztázni… Én elmondtam, hogy a feladatot, amit éppen tőle kaptam, teljesítettem. Megszerveztem a védelmi alakulatot… Magammal sem tettem kivételt… én is bevonultam… éppen ebbe kapaszkodnak bele… Hogy magam miatt utaltam ki a pénzt! Nevetséges… – És arról az asszonyról nem beszéltél? – Milyen asszonyról? – A Zelenákné… – Ne butáskodj! – ezt a kedves csengésű szóval ellentétes indulattól fűtve mondta. – Azt hiszed, hogy Piller könnyekre fakad egy történettől. Ő a törvényességhez ragaszkodik. Az aztán teljesen lényegtelen, hogy ezek a mi törvényeink, néha… Eh! – legyintett, de saját lemondó mozdulata indulatba hozta ismét. – Teljesen lényegtelen, hogy miközben bevonul, a beteg felesége és a másfél éves csecsemő… Mert szülnie kellett! Érted? Más-fél-é-ves… éhen döglenek! Felugrott a karosszékből. – Ez, kérlek, teljesen mindegy… Nem számít. Törvények vannak. És a törvény ugyan azt mondja, hogy mint vezérigazgatónak jogom van kiutalni a bevonultaknak a pénzt, de a törvény azt is kimondja, hogy erre nincs jogom… És most így mondja a törvény. Kész. Nincs tovább. Hosszan szippantott a kamaszosan tenyere mögé rejtett cigarettából, majd ismét járkálni kezdett. – Holnap hívd föl Jójárt Gyuszit – mondta anyám. – Már tájékoztatták… Anyám nyomatékosan felelte: – Azért ne veszítsd el teljesen a fejed… – Parancsolsz? – Ne ve-szít-sed el a fe-jed… – tagolta anyám. Apám felnevetett. – Felhívtam. Letagadta magát. Akár tájékoztatták, akár nem. Anyám erre konokan előreszegezte domború homlokát. – Akkor én hívom fel… Alsó kapcsolatom volt… Meg kell értenie. Ha letagadja magát… Gyuszi komoly ember… én ismerem… – Most már nem az „alsó” kapcsolatod. Elhallgattak. Anyám alatt ismét megroppant a nádszék. – Parancsolsz? Hirtelen bukott ki belőlem: – Mindig azt mondod, hogy parancsolj… kérlek… kérlek alássan… a telefonba is mindig azt mondod! Apám megállt, fürkészve méregetett. – Igazad van – mondta lassan, nehezen ejtve a szavakat. – A telefonban is mindig ezt mondod… mint valami… – Igazad van – intett türelmetlenül. A szobában megcsörrent a telefon. Aztán kitartóan csengett. Apám elindult az ajtó felé, de megtorpant. Egymásra néztek. A csengetés kitartóan, tompán vibrált a levegőben. Értetlenül figyeltem a jelenetet, mozdultam, gondoltam, nem akarják felvenni. Már többször kértek, hogy tagadjam le őket… De apám megelőzött, és besietett a szobába. A hirtelen támadt tompa csendre füleltünk, de nem lehetett hallani semmit. Pár pillanat múlva kikiáltott a szobából: – Janó! Téged… Engem? De ki lehet az? Szása még Moszkvában van az apjánál… Lehet, hogy vissza se jön szeptember közepéig… Lajoska. Meg akarja nézni a röntgent!… Apám hangja türelmetlenül felcsapott: – Janó! Ez elindította lépteimet. Fülemhez emeltem a kagylót, de nem szóltam bele. Süketen kattogott a vonal. Valaki beleköhögött, majd két nő töredezett, egymásba gabalyodó párbeszéde mosódott át egy másik vonalról. Végül igen halkan megszólaltam: – Igen… Ebben a pillanatban a vonal másik vége is életre kelt. – Te Jancsi! Gyere! Óriási hecc van! – kiáltotta Lajoska elfulladva. – Mi van? – kérdeztem még mindig a röntgenre gondolva. – Óriási hecc! A Prófétánál! Gyere gyorsan… A Róza néni kertje előtt várlak… – evvel levágta a telefont. Észrevétlenül elfintorodtam. Most vissza kell menni a teraszra, és elkéredzkedni, vagy meglépni a kerítésen keresztül. Anyám belépett a szobába. – Ki volt az? – kérdezte, és az éjjeliszekrényre helyezte a kötést és a kosárkát. – A Lajoska. Azt kéri, hogy menjek át, mert nem tud megoldani egy példát… Tudod, pótvizsgázik. – A Lajoska pótvizsgázik? – Igen, algebrából… Anyám értetlenül ingatta a fejét. – Akkor menjél… Csak segítsél neki – mondta. A váratlanul jött ötletes megoldástól örömre gyúlva vágódtam ki az ajtón, és rohantam a Róza néni kertje felé.
Róza néni emlékét csak a kegyelet őrizte. Mi már nem ismertük. Neve mégis fennmaradt, hirdetvén örök időkre, hogy egykor az irdatlanul nagy gyümölcsöskert tulajdonosa volt. A valaha gondozott telek növényzete most elvadultan burjánzott. A kerítés rozsdamarta hálója leszakadt, az utakat belepte a gyom, és a füvet nem kaszálta senki; a gyümölcsfák nyesetlenül nyújtogatták száraz, karomszerű ágaikat az égre, évelő virágok maradványai, összekeveredve az egynyáriak szélhordta magvaival és a mező igénytelen virágaival, nagy foltokban tarkállottak; a kertet szegélyező orgonasor vadhajtásai most mélyen benyúlva egyre újabb területeket hódítottak maguknak, gödrök tátongtak (a környékbeliek innen hordták az agyagot) és szemétkupacok (ide hordták a szemetet). A tornácos, udvarházszerű épület, amely valaha büszkén tekintett le a gyümölcsösre, most öregesen megroggyant. A tető gerendázata korhadtan bukott a födémre, de annyi erővel még, hogy beszakítsa a szobák mennyezetét. A vakolat lemállott, minden eltűnt, ami eltüntethető; az ép palák a tetőről, az ablakok keretei a falakból, néhol még egy-egy ajtó is keretestől. Törött üvegcserép, rongyhulladék és papírfoszlányok keretezték a házat, amelynek gyötrődő falait itt-ott még keményen kapaszkodó szőlőindák tarkították. Az udvarház a tornác végén L alakban elfordult, s mintha itt, e fészernek szolgáló szárny körül az életnek valami jele látszott volna. A falak repedéseit ügyetlen kezek agyaggal tömték ki, s a kis négyszögletes ablak üvegtáblái is épek voltak. A nyitott deszkaajtón tiszta – bár kissé foszlott – vászonfüggöny lengedezett. Remete bácsi élt itt, a Próféta, akinek valódi nevét senki sem ismerte, egy nyolcvan-kilencven körüli aggastyán, akit állítólag az első világháború után mint hadirokkantat fogadott Róza néni magához könnyebb munkára. Róza néni vagy harminc éve halott már, rokonai elvittek mindent, a háború után eltűntek ők is, azóta a gyümölcsöt nem szedte senki, illetve mindenki szedte, akinek kedve támadt rá. Főleg idetévedt kirándulók, mert bennünket gyerekeket nem csábított a könnyen megszerezhető zsákmány – inkább az ép kerítések mögé igyekeztünk. Hogy Remete bácsi miből élt? Havonta egyszer kétszáztizennyolc forinttal felbaktatott ide a postás (ő valószínűleg ismerte az öreg igazi nevét is), átadta a pénzt, eltette az egy forint borravalót, és néhány szót váltott vele. A Próféta naphosszat egyedül üldögélt a terebélyes öreg hárs alatt egy kőrakáson, amelyet reggelenként friss fűvel tett kényelmesebbé. Nyugodt, elmélyült tekintettel szemlélte innen a könnyű párában úszó várost, a szomszédos hegyek és dombok lágy vonulását. Kora tavasztól az első fagyokig. Ritkán zavartuk magányát, mert ha vadul rikoltozva köré sereglettünk, nem beszélt, továbbra is a tájat szemlélte, vagy az idők során fényes simára kopott görcsös botját. Ez a konok hallgatás megcsendesített bennünket is. Nagy sokára kezdett beszélni furcsa és érthetetlen dolgokról, Krisztusról meg valami olyasmiről, hogy a világban minden ok és okozat… Nem bírtuk sokáig, előbb csak fojtott kuncogások csaptak föl – főleg a háta mögött ülők bátorkodtak erre –, aztán lassan mindenkire átragadt a nevetés, és leplezetlenül a szemébe röhögtünk, kérdezgettük, ugrattuk. Remete bácsi ilyenkor felemelte botját, tekintetét a hárs lecsüngő lombjaira függesztette: – Csak nevessetek… – mondta kissé rekedt hangján. – Most nevessetek, amíg fiatalok vagytok. Én is nevettem. Nem baj. Elkalandozott emlékeiben és a lombok közt, néha végigpásztázott bennünket is, mintha keresne valamit, és visszavonult a hallgatásba. Máskor – egy-egy olyan kérdés nyomán, mint például: „Szűz Mária hogyan lehetett szűz, ha egyszer megkúrta őt az Isten?” – Remete bácsi dühbe gurult, magas, barnára égett homloka elsötétedett, és botjával hadonászva rikácsolt, összefüggéstelen bibliai átkokat szórva ránk. De haragja csak pillanatokra ragadta magával, vagy éppen a harag értelmetlenségére jött volna rá, elhallgatott, és nyugtalanul vibráló, gyermekien kék szeme visszatért a dombok vonulásához. Vártuk, és többnyire provokáltuk ezeket a kitöréseket, mégis valami borzongató ellenérzést keltett ez a felhevült, öreg test. Én néha, ha az öreg szederjesen ráncos nyakán kidagadtak az erek, attól féltem, hogy most, itt, előttünk fog meghalni. És a dühödt szitkok elvették incselkedő kedvünket is. A győzelem dicsőségét mímelve, de komoran odébbálltunk. Nem szerettük az öreget. Inkább az amerikai követség nyaralójának ápolt parkjában golfozó nyúlánk és jól öltözött embereket lestük, a teraszon üldögélőket és jókedvű nevetésüket, a hosszú nyakú poharakban csörgő jégkockák zaját, az úszómedencében visongó, velünk egykorú gyerekek furcsa orrhangját. Főleg egy nyúlánk, kissé esetlen szőke lányt követtünk zavart tekintettel. Ez a lány mindig szép volt és tiszta, szőke, loknikba csavart haját nagy színes szalag fogta át, és furcsa, izgató módon nadrágot viselt. Többen szerelmesek is voltunk belé. Egy alkalommal, amikor a kerítés mentén sétálgatott, észrevett engem, de megijedt, egy koros hölgyhöz szaladt, aki súlyos függőket viselt fülében, és súgott neki valamit. A hölgy felénk tekintve csak legyintett. Erre a kislány is megnyugodott. Akkor este elhatároztuk, hogy nem tűrjük tovább az amerikaiakat. A kastélyszerű épület éjjelre teljesen kiürült. Nem őrizte senki. Átmásztunk a kerítésen, és nagy, előre elkészített feliratokat ragasztottunk a ház falára. A feliratokon ez állt: „AMI GO HOME!” De délutánra, mire megérkeztek a golfozók, a plakátokat ismeretlen kezek, valószínűleg a kertészek vagy a takarítószemélyzet, eltüntették. Újabb plakátok készítésére határoztuk el magunkat, de akkor éjjel a többiek nem jöttek el. Sokáig várakoztam egyedül a süket nyári csendben, aztán megkönnyebbülten lopóztam vissza az ágyamba.
Próféta a hárs alatt ült, a kőpadon. Két ráncos bőrű barna tenyerét a térde közé szorított boton nyugtatta. Már messziről látszott – kiemelkedve a homály gyorsan közelítő szürkeségéből – hosszú, fehér szakálla és a vállára omló galambősz haj. Napégette arcán és magasra kopaszodott homlokán alig volt ránc; bőre nem feszült a koponya vonalaira, hanem mintha külön életet élne, elvált a homlok- és a pofacsontoktól, és minden mozdulatára furcsán megrezzent. Gyermekien kék szemén az öregség halvány fátyla, alakja viszont szikár maradt és egyenes, csupán bokái puffadtak meg az utóbbi időben, és emiatt nehezen járt. Világoskék flanellnadrágot viselt, amelyet maga szabott és maga varrt nagy fehér öltésekkel; barna, fényesre tisztított bakancsot. A bakancs és a nadrág hajtókája közt látni lehetett fehér gyapjúból kötött térdzokniját. Felsőtestét (amelyen napközben három rosszul hegedt seb volt látható – a tüdőlövések nyomai) ilyenkor estefelé zöldesbarna, ujjatlan kabátbélés takarta, alatta kihajtott gallérú fehér sportinget viselt. Az ing kivágásából fiúsan gyér szőrzet göndörödött elő; ez alaposan megfiatalította az öreget. Kellemes hangulatban lehetett, mert jóságosan járatta tekintetét a körülötte ülő öt-hat gyereken. – Ma, ugye, augusztus huszonhatodika van? – szólalt meg hirtelen. – Honnan tetszik tudni? – kérdezte tréfát sejtve egy kislány. – Kiszámítottam. Éjjel nem tudtam aludni… éreztem, hogy valami történni fog. Mert nem kell ahhoz tudomány, hogy az ember megérezze. A tudomány csak ámítás. Nekem is ezért kell vezekelnem. Elhallgatott, tekintete elkalandozott felettünk. Közelebb léptem, és lassan, hogy ne zavarjam, leültem a földre. Az öreg rám nézett, hosszan fürkészte az arcom. – Ez kicsoda? – kérdezte a többiektől. Lajoska, aki nem tudni, miért, egy nagy szabászollót tartott a kezében, felém kacsintott, aztán emelt hangon, mintha sükethez beszélne, mondta: – Hát nem tetszik ismerni? A Jancsi… Aki a Klapka-villában lakik. Próféta még mindig engem fürkészve ingatta a fejét, aztán belenyugodott. – Vagy úgy… – válaszolta. Lajoska megcsattogtatta az ollót, és oldalba bökött. A fémes hangra a többiek is mozgolódni kezdtek. Az előbbi kislány elsikkantotta magát. Lajoska komoran nézett rá, mire elült a mozgolódás. – Aztán miért jöttetek egyszerre ennyien hozzám? – kérdezte az öreg. A Hangai ikrek közül a kövérebbikből kitört az incselkedő kedv. – Az igazságért… meg az okért… Remete bácsi, anélkül hogy ránézett volna, felelte: – Az igazságért… hát eljöttetek az igazságért… én mondtam, hiába nevettek, egyszer el kell jönni az igazságért… Látjátok… – mutatott a kövérebbik Hangaira –, ő még nem érti meg teljesen az igazságot… – felemelt karokkal folytatta: – De jó jel! Mert eljött ő is veletek. És egyszer, talán ha olyan öreg lesz, mint én vagyok, akkor ő is megérti majd az igazságot… Talán nem… Az is lehet, hogy ti előbb értitek meg… Tekintete ismét megállapodott az arcomon. Zavartan böktem oldalba Lajoskát. – A Jancsi, ő megérti az igazságot… Most már hozzám beszélt, én meg a füvet tépkedtem magam körül. – Egyszer, a halál pillanatában mindenki megérti. Mert az igazság a születés és a halál. Ebbe nem szólhatunk bele. Oka van… Mert a születésbe sem szólhatunk bele és halálba sem… Mi csak okozat vagyunk… Egyszerűen okozat… A kövérebbik Hangai felnevetett. – Okozat… Az öreg mintha meg se hallaná, elmosolyodott: – Hát ezért jöttetek… Láttam, hogy ettől a hömpölygő nyugalomtól mindenkit elfog az unalom. De Lajoska kapott a szón, és úgy kiabált, mintha sükethez beszélne: – Meg másért is jöttünk, Remete bácsi… Azt tetszett a múltkor mondani, hogy már hosszú a haja meg a szakálla a Remete bácsinak. Mondtuk, hogy levágjuk. Remete bácsi arcán megmozdult a bőr. – Lám… – mondta vontatottan. – Ez is azt jelenti, hogy az igazságért jöttetek. Mert aki jót tesz, az az igazságért jött… Most már többen nevettek. A Hangai ikrek szinte egyszerre, tettre készen felugrottak. – Meg tetszik látni, hogy milyen szép lesz. Hoztunk ollót is meg fodrászlepedőt! – buzgólkodott Lajoska, mire előlépett a kislány is, mutatta az öregnek a lepedőt. Az öreg ingatta a fejét, arcán lágyan ringott a bőr. – Én azt nem látom meg. Harmincöt éve nem néztem tükörbe. Ekkor, mint egy varázsütésre, mindenki mozgásba jött. Ugrálni kezdtek az öreg körül, Lajoska az ollóját csattogtatta, a kövérebbik Hangai hangját rekedtre torzítva kiáltozta: – Tessék, csak tessék! Tessék befáradni! Hajvágás, Pitralon, ecet, kefe… Tessék… tessék csak… tessék… A kislány lengette a fehér kendőt, aztán az öreg mögé ugrott, a nyaka köré kerítette, és hátul nagy bogot kötött. Próféta mosolyogva szemlélte a megvadult társaságot, aztán hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, megragadta az előtte ugrándozó Lajoska csuklóját. Elnémultunk, de az öreg lágy hangon kérdezte: – Aztán le tudod-e vágni? – Le tudom-e? Az apukám fodrász… Erre kibuggyant a nevetés. Lajoska megcsattintotta az ollót a sárgásfehér szakáll körül. Aztán valóban a borbélyok alattomos-udvarias hangján szólalt meg: – A fejét… egy kissé feljebb… kérmássan… Az öreg megemelte a fejét, de igyekezett szemmel tartani a hadonászó Lajoskát. A soványabbik Hangai a röhögéstől tántorogva nekiesett egy fának. – Négyszögletesre… de négyszögletesre… – nyögte. – Hogyne, kérem – felelte Lajoska –, ahogy a vendég parancsolja… kérmássan… Összecsattintotta az olló élét, aztán egyetlen mozdulattal lenyisszantotta az öreg mellére boruló szőrzet hegyesen göndörödő végét. Nagy szőrcsomó hullott az öreg botot markoló kezére. A kéz megmozdult, és nyúlt a szőrcsomó után, de Lajoska elkapta, és elhajította. Az eredménytől kissé megdöbbenhetett, mert széles, izmos arca megrándult. Hirtelen csend támadt. Mindnyájan meredten a megcsonkított szakállra tapadtunk. Csak az öreg kutatott ártatlan mosollyal a hárs lombjai közt. Lajoska kényszeredetten elvigyorodott: – Kérmássan… a kedves vendég… A kövérebbik Hangai odaugrott, és mintha üveget tartana kezében, rázta. – Szabad egy kis Pitralont? Elismerést várva kereste Lajoska tekintetét. Meglódult ismét a hangulat. A soványabbik Hangai hosszan nyerített, amitől mindenkinek nevethetnékje támadt. Egymást taszigálva, nyüszítve nyüzsögtek a szakáll körül. – Oldalt is… oldalt is… – nyögte oldalát tapogatva a vékonyabbik Hangai. Lajoska vágott. Előbb az egyik oldalon – egyenesen fölfelé, aztán a másikon; a lehulló szőrcsomókat a kendőt tartó kislány elragadta, és nevetgélve, táncolva szórta szét a levegőben. A szájára hullott vissza, köpködve kacagott… De ekkor már csak egyedül. Mert ismét csend támadt. A kislány csodálkozva nézett körül, de nem tudta abbahagyni. Lajoska pár lépést hátrált. A szakáll, mint valami tégla, mereven nőtt az öreg álla alatt. Lajoska körülnézett. A soványabbik Hangai még mindig az oldalát tapogatta, a testesebb keze tartotta a Pitralonos üveget. Lajoska felnevetett: – Hát nem nagy hecc? – Nagy hecc… nagy hecc… – visszhangozták többen is egyszerre. A kislány, aki az előbb szétszórta a szőrzetet, most megperdült, és elkezdett szaladni lefelé a lejtőn. Mintha parancsra történt volna, hárman követték. A kövérebbik Hangai lassan leengedte a Pitralont szóró kezét. Az öreg ekkor megemelte a boton nyugvó balját, és megtapogatta a csonka szőrzetet. Körüljárta, dörzsölgette: – Nagyon jó… – mondta kedvesen az előtte toporgó Lajoskának. – Látszik, hogy fodrász az édesapád… Már te is fodrász lehetnél… akár most is… Lajoska kényszeredett vigyorral szemlélte az elégedett öreget, aztán lassan körülnézett; de csak a két Hangai távolodó hátát láthatta… meg engem. A vigyor eltűnt már, amikor kimondta: – Az leszek. Fodrász.
Lihegve megállt, pár pillanatig tétován topogott, aztán futott visszafelé. Én utána. – Az ollóm – lihegte. – Ott felejtettem az ollóm… – Megvernek, mi? Közel hajolt, és az arcomba üvöltötte: – Nem vernek meg! Tudtam, hogy megverik. Nem hátráltam. Még közelebb hajoltam hozzá. Éppúgy sziszegve csapott fel bennem a düh, mint amikor azokat a képeket dugdosta előlem. – És ha megtudják, hogy te csináltad?! Feszes arca a csodálkozástól meglágyult. Felhúzta a vállát. – Az ollómat… Otthagytam… – Miért csináltad? – Na, és! Ez egy öreg reakciós, semmi más – kiáltotta, és pár lépést ismét futott, de most már sokkal lassabban. A nyomában voltam. – Az orosz tanárnőt is te gáncsoltad el… Tudom… Miért gáncsoltad el az orosz tanárnőt? Meglepetten hátrált. – Aztán sunyítottál, amikor megkérdezték, hogy ki gáncsolta el az orosz tanárnőt. Közelebb jött és megtaszított. – Hazudsz. – Azt hiszed, nem láttam! – Nem igaz. Mindig hazudsz… – Mért csináltad ezt is? – A röntgen sem igaz… a békák sem! – De igaz! Felnevetett. Ahogy hátravetette a fejét, széles, barna arca belekerült az utcai lámpa fénykörébe. – A Hangaitól tudom, hogy nem igaz belőle egy szó sem… – szólt gunyorosan.
– Mért csináltad ezt a Remete bácsival? – A Hangaira nem emlékszel? – Azt hiszed, neked mindent szabad? Mert ott laktok?… Dühödten összerándult az arca. Előreszegezett homlokkal felém ugrott, és megtaszított ismét. Fogain keresztül szűrte a szavakat: – A Hangaival is én találkoztam a Balatonnál? Csend lett. Leplezetlen kíváncsisággal fürkészett, de nem bírta sokáig. – A Balaton helyett véletlenül Belgiumot mondtál, mi?! Azt hitted, beveszem? Hosszút, hegyeset köpött a járda peremére. Egész közel léptem hozzá, és megragadtam az ingét, de ettől a vad közelségtől mintha megrettentünk volna mindketten. – Nagyon okos vagy… – nyögtem. Zavartan álltunk. Majd ezt mondtam: – Csak menj vissza az ollódért, meg ne verjenek… Elégedetten fordultam meg, és indultam a sötét utcán hazafelé. – Te hülye, te… – itt rövid káromkodás következett, majd meglódult, és ott ugrált körülöttem. – Átmegyek, és megnézem a röntgent… – sziszegte, és ismét kiköpött. A mozdulatlanságba dermedt szürke felhők átfogták az eget. Mintha összeszűkült volna a világ. A szellőtlen levegő nehéz illatokat hordozott, s e túlfeszített nyugalom mögött mintha mégis készülne valami. A tücskök is ritkábban cirpeltek, s a kiszáradt fűben néha lustán arrébb pattant egy-egy barna szöcske. Ahol álltam – egy sövény mögött –, jó kilátás nyílt a telekre, és Prófétát is láttam, amint a hárs árnyékában üldögél. A Próféta mosolygott. Néha körülsimogatta tégla alakúra nyirbált szakállát, majd megemelte a tenyerével, hogy jobban láthassa. Aztán elégedetten szemlélődött tovább. Kissé remegő lábbal kiléptem a sövény mögül. Azonnal észrevett, és kezét gyorsan elhúzta szakálláról, olyan mozdulattal, mintha eddig csak úgy mellékesen pihent volna ott. Rögtön meg akartam mondani neki, de ő megelőzött. Már messziről kérdezte: – Hát eljöttél az igazságért? Úgy kérdezte ezt, mintha csak azt mondaná: „Hát eljöttél a tejért?” Leereszkedtem a földre. – Tudtam, hogy el fogsz jönni – mondta –, én megérzek mindent. Tegnap éjjel is megéreztem, hogy történni fog valami… látod! – botjával az égre bökött. – Vihar lesz… Megmoccantam. Szívem ismét hevesebben kalapált, de nem engedett szóhoz jutni. Most másképpen beszélt, mint valaha is ezelőtt, elveszett a hangjából a támadó él, inkább szomorkásnak tűnt. Ettől megnyugodtam, és örültem már, hogy beszélnem sem kell. Könyökre támasztott fejjel nyúltam végig a földön. – Meglásd… eltűnnek a felhők, tiszta és csillagos lesz az éjszaka… mert a szférák is vívódnak most… érted? Ezekből a felhőkből nem tud eső esni… Nincs meg még a megfelelő ok… És minden akkor jön csak létre, ha megteremtődik az ok… Szomorúan néztem megcsonkított szakállát, amely máskor olyan szépen rezgett beszéd közben. A tervezettnél sokkal nyugodtabb hangon, mintha nem is én beszélnék, úgy szólaltam meg: – Azért nincs mindennek oka… ahogy tetszik mondani! Próféta, aki eddig saját szavaiba merülve szemlélte az eget, most meglepetten tért vissza hozzám. – Annak sincs oka, hogy a Remete bácsi szakállát… csak hülyeségből… – elfogott az izgalom – ahogyan a szakállát megnyírták! Én igazán nem tehetek róla! Ezt tessék elhinni nekem! Azt mondták, hogy jó heccet csinálnak, és ezért jöttem ide… Szeme a szakáll furcsa maradványára meredt. Ijedten felültem. – Én nem árulkodásból mondom a Remete bácsinak, csak azért, mert tetszett mondani, hogy nem tetszik tükörbe nézni… és azért is csinálták, hogy nevessenek, amikor a Remete bácsi majd vásárolni megy… Nagy nyugalmához képest szokatlan ijedtséggel kapott a szakállához. Gyanakodva nézett körül, és megemelte. – Négyszögletesre vágták… Az öreg keze idegesen tapogatta ki a négyszög sarkait. Amikor végre rátalált, megadóan leengedte a kezét, és a botjáért nyúlt. Akaratlanul elhúzódtam, de csak a szürke égbolt felé hussantott. Sokáig csend volt. A tücskök vontatottan cirpeltek, s néha kis légáramlat lebbentette meg a hárs leveleit. A levelek jókedvűen harangoztak szárukon. Az öreg térde közé szorította ismét a fényes botot, és görcsös végére helyezte két napégette tenyerét. Úgy tűnt, mintha teljesen megnyugodott volna. A nyugodt testből váratlanul tört elő az ellenségesen vad, rekedt hang: – Te persze nem ismered a Szentírást. Ismét arrébb húzódtam. – Te, ugye, nem ismered a Bibliát? – ismételte a kérdést. Nem tudtam felelni. Jártam én hittanra, mert akkor kötelező volt még, de csupán egyetlen emlékem maradt ebből az időből. Miközben a hitoktató fel-alá sétálva magyarázott, és néha egy fekete kötésű könyvvel az asztalt verte, a mellettem ülő fiúnak azt bizonygattam, hogy a lányoknak másmilyen van, mint nekünk. Nem hitte. – Pedig én tudom – erősködtem, mert megmutatta nekem az unokatestvérem, és az lány… A hitoktató akkor az asztalra csapott, és a mellettem ülő fiúra rárivallt, aki ismételten – és szerencsétlenségünkre abban a pillanatban, amikor a fekete ruhás felénk fordult – ki akarta fejezni hitetlenségét. A fiú ijedten felállt, a hitoktató kérdezte, hogy mit beszéltünk, és ő megmondta. A következő pillanatban mindketten kipenderültünk a padból a tanterem két sarkába, háttal a többieknek. Később meg kellett fordulni. És az osztály a hitoktató parancsára háromszor egymás után nehézkesen ismételte: „Meg-átal-ko-dott paráznák!” Ez jutott eszembe. Próféta hiába várta a feleletet. – Látom, nem ismered! Pedig a Bibliában meg van írva minden… Az igazság is… Enyhülten folytatta, mintha szép mesébe kezdene: – A János apostolról hallottál? Látod, azért lehetsz te János, mert volt egy János apostol… Csak ezt te nem tudod… Fejét lehajtotta, súlyos szemhéjai fáradtan lezáródtak. – János apostol első levelének második része így szól – csendesen, áhítattal ejtette az első mondatot: – Ne szeressétek a világot, se azokat, akik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Hangja felcsapott. – Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból. Ismét megcsendesedett. – És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. Ismét lehunyta a szemét. A hirtelen kerekedett gyors szél belekapott vállára boruló fehér hajába. A tücskök elhallgattak, és úgy éreztem, hogy most még fojtottabb a levegő. A távolban valahol a város felett felgyulladt az ég pereme, majd hosszú percek múlva lágy moraj futott fölöttünk. Próféta felkapta a fejét, és a gyorsan ölelkező felhőkre nézett. – Rögtön elmennek… Csillagos lesz az ég… – mondta. Felálltam. Az aggastyán tekintete ijedten tapadt rám. – Nem érted? Ami rajtam van, az a test. És a testet csak utálni lehet… Te még szeretni fogod egy ideig… de egyszer mindenki megutálja… a halálban… A legfontosabb a lélek! Azt nem tudja ollóval levágni senki… Az örökkévaló… Valóban undorodva emelte magához a csonka szőrzetet. Akaratlanul elmosolyodtam. Most nem kerülte el a figyelmét ez sem. – Nem hiszed? – De igen… – Látom, nem hiszed… – rikácsolni kezdett. – Eljössz az igazságért, és nem hiszed?! „Akkor miért szemlélted az előbb olyan örömmel a szakálladat?” – gondoltam kajánul. – Mert a test rabja vagy! Örülsz a testednek! De én utálom! Nekem vezekelnem kell a négyszáz év előtti bűnökért… Indulási szándékomat jelezve mozdultam. Eddig mereven tartott szikár felsőteste előrelendült, megragadta a csuklómat. Mintha nagy titkot árulna el, suttogva folytatta: – Tudod, mi voltam én négyszáz évvel ezelőtt?… Mert mindenki kétszer születik… A második életünkben vezeklünk… Mert minden bűnért vezekelni kell! Mindenkinek! Spanyol pap voltam… A szép Spanyolországban… – Ott most nagyon rossz az embereknek. – Itt is nagyon rossz az embereknek – válaszolta konok hangon. – Ott gyilkolják az embereket. – Mindenütt… de aztán vezekelni kell! Vadul kirántottam a kezem az érdes tenyér szorításából. Fáradtan, megsemmisülten pislogott föl rám. Mániákusan ismételgette: – A világ rossz… a világot nem szabad szeretni… Minden a test kívánsága… Ha nem szereted a világot, nem érhet csalódás… Minden a szemek kívánsága… Élénkebben folytatta, még a botját is megemelte kissé: – De aki elkövet ellene valamit, annak vezekelnie kell. Tétován hintáztattam magam egyik lábamról a másikra. Az öreg megbékélten nézett rám. – Elmegyek – mondtam. – Mindenki rájön egyszer az igazságra… Én harmincöt évvel ezelőtt jöttem rá az igazságra. Addig a test bűvöletében éltem. Szerettem a testet. Add ide a kezed. Na, add csak ide, úgy, mint az előbb… Egyre halkabban beszélt, és a kék szeméről mintha eltűnt volna az öreges fátyol. Nem is láttam mást már, csak ezt a szemet. Most vettem csak észre, olyan szeme van, mint egy macskának. Tekintetét rám függesztette. Szerettem volna elfordulni, de képtelen voltam megmozdítani a nyakam. Éreztem, hogy elpirulok. És ettől az érzéstől egyre vörösebb lettem, a testem elnehezült, és amikor kinyújtotta felém csontos ujjait, megreszketett a lábam. – Gyere ide, kincsecském – mondta elfúló hangon –, ülj ide… Rosszullét környékezett már, amikor megváltozott hangon dörgött rám hirtelen. – Na, mi van? Félsz leülni ide?! – Nem, nem, miért félnék… – suttogtam. – Beszélni akarok veled… A fűvel ágyazott padhoz botorkáltam, s amilyen távol csak lehetett, leültem mellé. Tekintete követte, és felmérte minden mozdulatomat. Aztán hirtelen elfordult, két tenyerét egymásra helyezve megragadta a botját, s az álla alá támasztotta. – Te még nem tudod, mi a bűn – mondta ismét távolról érkező sejtelmes hangján. – De ott bujkál benned, mint mindenkiben… A test… Te még szereted a testet… Szereted, mert nem ismered… Felém fordult, s most ismét kikerekedett a szeme, s nekem olyan nagynak tűnt, mintha betöltené az egész látómezőt. Csak a szemét láttam, s valahonnan hallottam a hangját. – Miért nem felelsz? – kérdezte, majd egy idő után megismételte a kérdést. – Miért nem felelsz, kincsem?… Éreztem, hogy megérinti az arcom. S ahogy töredezett keze a bőrömhöz ért, mintha a sötét mélységből a napvilágra szállnék, hirtelen megvilágosodott előttem az arca. Minden rideg lett és egyszerű. Kitértem a keze elől, de a helyemről nem mozdultam még mindig. Ő, azt hiszem, nem látott már. Keze megmeredt a levegőben, a törzse felém hajolt, másik kezével elengedte a botot, a bot puffanva hullott a földre, s kis porfelhőt kavart. Mosolygott. És a hangja. Suttogás és kiáltás volt együtt. Suttogás és kiáltás közt csapdosott a mondat. – Tudod, mi irányítja a testet? Felálltam, kettőt léptem hátra. Rövidet kacagott, és obszcén mozdulatot tett.
– Ez. Botladozva rohantam át a kerten, és átbújtam a szakadt kerítés alatt. Nagy szemekben kezdett cseperegni az eső, de aztán nem esett. Csak a szél hajtott fekete-szürke tömegeket a sivár égbolton. |