A Biblia^*

„No innate principles”

(Locke, XVII. sz.)

A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkóval borított, földszintes villa faláról.

A villa kényelmesen, hivalkodó méreteire büszkén terpeszkedett a kert fölé, de tervezőiben volt annyi mértékletesség, hogy gőgjüket ne az utcának mutogassák. Mesteri módon rejtették magas törzsű fenyők, díszcserjék és sziklakertek közé az utcai frontot.

Az előreugró terasz és a bonyolult rácsai közé szorított télikert viszont nyíltan tekintett a város ködben párolgó körvonalaira.

A tőlünk idegen életformára méretezett hat szoba avittnak tűnt városi lakásunk után, és álmélkodásra késztetett a márványborítású előszoba és a kékcsempés, teremnek beillő fürdőszoba. Bútoraink elvesztek az óriási falak között, fűteni nem lehetett a hat szobát, így a csodálkozással vegyes örömből lassanként csak bosszúság maradt.

Nagy volt a kert.

Naphosszat bolyongtam céltalanul. Cigarettáztam titokban, vagy kicipeltem a nyugágyat, és olvastam.

Unatkoztam és ténferegtem, de napjaimat beosztottam. Hazajövet az iskolából megebédeltem, a kertben sétáltam, egy pálcával csapkodva lábam szárát, peckesen széttekintve a virágágyások fölött, a mögöttem lépdelő rövid szőrű foxival.

Többször körüljártuk a kertet, aztán a séta befejeztével átöltöztem. Ócska tréningruhába bújtam, és rohantam kifelé megint. Meta hátsó lábain ült az ajtó előtt, és boldogan csapdosott a farkával. Következett a „bikaviadal”.

Vörös rongyot lobogtattam, és futni kezdtem. Meta utánam ugrott, elkapta, húzta, elengedte, forgattam a feje fölött, megkergülve forgott utána, vinnyogott, morgott – elkapta, rángattam, belekapaszkodott a fogaival, nem engedtem, kitéptem, rohanni kezdtem, a kutya utánam, leterített, végighemperegtünk a gyepen, elkapta a csuklóm, rám ugrott, elvágtatott a ronggyal… és így ment ez napról napra, mígnem a nevetéstől és a rohanástól fájni kezdett az oldalam.

Meta néha megfeledkezett a szabályokról, ilyenkor komolyra vette, vicsorgott, morgott, csattogtatta a fogait, úgyhogy rózsaszínű, ijesztő ínye és foltos szájpadlása is rám mordult fenyegetőn.

De a félelem engem is, és még jobban felborzolt. Én sem engedtem. Egy ilyen alkalommal támadt rám.

A szövet beleakadt a fogaiba, én megfogtam és fölemeltem. Vonított a fájdalomtól, megfeszítette a testét, és kitépte magát. Szájában ott fityegett egy darab vörös posztó.

A lábamhoz kapott. Pillanatokig nem tértem magamhoz. Az ijedelemtől, mert fájdalmat nem érezhettem, hiszen karcolás maradt csak utána. Egy kapa hevert mellettem a fűben. Lassan, tiszta aggyal nyúltam érte. Meta nyüszítő szemekkel lapult a földhöz. Ütni kezdtem. Testéből csorgott a vér. Az első ütéseknél még fölvonított, aztán szeme becsukódott, és csendben tűrte, hogy bőre, húsa felszakadjon az éles kapa alatt.

Az undor hagyatta velem abba. Ha nem undorodom, nem tudom, mennyire telt volna belőlem bosszúból és erőből. Otthagytam.

Napokig nem találtuk. Apám akadt rá szombat délután a szénakazal aljában. Előhúzta, és bevitte az előszobába.

Félelemtől csillogott a kutya szeme, teste lázasan égett, sebeibe széna ragadt, szőrén alvadt vér száradt. Nehezen szedte a levegőt, nyelvét állandóan lógatta, és pofáját nyaldosta vele.

Anyám lemosta, bekötötte, inni adott neki, aztán azon tanakodtak, hogy ki verhette meg ilyen csúnyán, biztosan csirkét lopott… Én nem szóltam.

Másnap reggel a fürdőszobába menet majdnem Meta megmerevedett testébe botlottam. Az ajtóig vánszorgott, talán a szabadban akart meghalni… Tragikus arccal állítottam be anyámék szobájába. Még feküdtek. Vasárnap reggel volt.

– Meghalt – mondtam, és sírni kezdtem. Anyámhoz bújtam, de simogató keze alól kirántottam a fejem. Nem éreztem szükségét a vigasztalásnak.

Napokig nem találtam a helyem. Felmásztam a padlásra, és új kincsekre leltem. Ládaszámra álltak régi levelek, fényképek és újságok – a hajdani földbirtokos tulajdonos egyetlen hagyatékaként. Turkáltam a poros iratok közt, élvezettel olvastam a szálkás betűkkel, hosszadalmasan íródott leveleket. Órákig ültem a poros gerendán, estélyekről, cselédekről, szerelmekről, divatról, lovagokról, tengerpartokról olvasgatva.

Nézegettem a képeket, melyek elegáns, feszes urakat és hölgyeket ábrázoltak nagy tengerjárók fedélzetén, teveháton az egyiptomi piramisok alján, árkádok alatt Rómában és – velencei gondolákon.

A szűk padlásablakok kévében ontották az aranyló port. Nagy ritkán érkezett föl hozzám az alsó világnak valamilyen kiáltásszerű hangja és a város állandó, monoton zúgása, amit akkor nem is hallhattam, annyira megszokott volt.

Egy-egy levél után sokáig ábrándoztam. Képzeletem engem is lóhátra ültetett. Nem mint felnőttet, csak így gyerekként, feszesen, lovaglóostorral. Vagy óriási márványteremben ültem a zongora mellett, mint a kis Mozart, a szárnyas ajtókról vörösbársony drapéria csüngött, és néha gratuláló leveleket hozott tálcán a fekete-fehér szobalány.

Így, háborítatlan tunyaságban támasztottam fejemet egy gerendának. Az aranyködökbe belereccsent egy női hang. A kert végéből, a teniszpálya felől érkezett:

– Évaaa! Gyere ki a vízbőől!…

Felkapaszkodtam az ablakra, de a sűrű lombtól nem láttam át a szomszéd kertbe, és Éva addigra kimászhatott a medencéből, mert csend lett újra.

A neve izgalomba hozott.

Visszadobáltam kincseimet, és lerohantam a lakásba.

Ilyenkor, kora délután, nagy csend volt nálunk. Nagyszüleim a legtávolabbi szobában pihentek.

A Népszavá-t járatták, azt a lapot, amelynek a nagyapám tanonckora óta előfizetője volt. Mestersége tönkretette a szemét, és akkor már a nagybetűket sem tudta kisilabizálni. Tíz éve, naponta nagyanyám olvasta föl neki az újságot. Az ablak mellett ült, drótkeretes szemüvegét az orrára tolta, és szájából gyorsan, jellegtelenül peregtek a mondatok. Végtelen türelemre vagy tökéletes belenyugvásra lehetett szüksége nagyapámnak, hogy nagyanyám zsolozsmázó hangját hallgassa. S míg nagyapám ebből a tejfölködszerű halmazból mindig kiszűrte a lényeget, nagyanyám az időjárásjelentésen kívül mást megjegyezni képtelen volt. Azt is csak azért, mert azt állította, hogy a lába és a dereka pontosabban jelzi az időjárás változását, mint a Meteorológiai Intézet.

Ezeken a délutánokon enyém volt minden. Idő és tér. Szabadon turkálhattam a fiókokban, és olvastam az elzárt könyveket.

Amikor Éva nevére leszaladtam a padlásról, egyenesen apám szekrénye felé tartottam, kicibáltam néhány nyakkendőjét. Máshogy el sem tudtam képzelni a találkozást, mint nyakkendőben.

Futásban indultam a teniszpálya felé. Ahogy közeledtem, úgy lassítottam a lépéseimet. Elképzeltem Évát. Rózsaszín tüllruhában, fehér napernyővel, amint a medence körül sétálgat, büszkén, szalmakalapban – úgy, ahogy egy leányregény illusztrációján láthattam. És a várakozás torkomra nyomta a szívemet.

Óvatosan közelítettem a kerítéshez, a szétnyitott orgonabokrok között átnéztem a szomszédba, de nem láttam senkit. A kert közepén, magasra épített sziklakerten, nekitárulkozva a napnak, csupa üveg villa állt. Lentebb terméskövekből épített medence, mellette kisebb, tavirózsákkal.

Sokáig ültem meghúzódva a bokrok között. Nem mozdult semmi. Ez még jobban lenyűgözött. Úgy képzeltem, hogy Éva most egy zsalugáteres szobában zongora mellett ül és játszik. De zongoraszó nem hallatszott. Ez természetesen nem zavarta képzeteimet. Sokáig ültem, míg a ház mögül fölharsant egy vastag lányhang.

– Libuci, libuci, libuci – hallottam, és feltűnt a lány is, kezében egy marék kukoricával, mögötte meg az éhes, tipegő libák.

Egyre közelebb jött a kerítéshez. Incselkedett az állatokkal, néha elszórt egy-egy szemet, mire a libák ráhussantak, aztán folytatták tipegésüket a lány után.

A lány – arra nem is gondoltam, hogy Éva lehet – kinőtt szövetszoknyája alig takarta vékony lábait – mezítláb volt. Végre nem messze rejtekhelyemtől, kiszórta tenyeréből a kukoricát. A félelem ekkorra már elszállt belőlem, és átkiáltottam hozzá:

– Hé!

Hátrafordult, azt hittem, meglepetést fogok okozni, de vékony arca inkább ellenséges volt.

– Mit akarsz? – kérdezte.

– Semmit.

– Akkor mit nézel?

– Miért? Nem szabad?

– Hülye – mondta, és visszafordult a libákhoz. Megszeppentem, de nem mozdultam. Úgy tett, mintha az állatokat figyelné, de szeme sarkából felém lesett, aztán felcsattant:

– Még mindig itt vagy?

– Itt – feleltem félénken, mert elindult a ház irányába, és a vállán át dobta csak felém:

– Akkor én megyek!

Akaratlanul, kiáltásszerűen tört ki belőlem:

– Ne menj még!

Megállt, és visszafordult.

– Jó – mondta.

Nekibátorodtam.

– Gyere ide, közelebb.

– Minek?

– Beszéljünk.

Nem válaszolt, elindult felém. Még mindig a kerítés tövében guggoltam.

– Ülj le.

Leült. Szoknyáját leszorította lábaival, és nézett. Ettől a mozdulattól megint zavart lettem. Tekintetem a szeme és összepréselt térdei közt ugrándozott. Sötétbarna, nyugodt szeme volt.

– Legyünk barátok… – nyögtem.

– Hülye – válaszolta megint –, én lány vagyok, nem lehetek a barátod!

Megrendített a válasza. Nem mondhattam semmit. Igaznak éreztem, meg vitatkozásra ingerelt, de közben egyre nézett. Hallgattunk. Aztán felállt, leporolta szoknyáját, bizalmas mély hangján, mintha régen ismerősök lennénk, mondta:

– Szevasz.

Szerettem volna marasztalni, de annyira biztos járással távolodott, hogy nem volt merszem hozzá.

Mint minden helyisége a lakásunknak, az előszoba is különleges és nagyméretű volt. Márvány féloszlopok tagolták két részre. A bejárati ajtótól balra nyílott három szoba és a gardrób, jobbra, ahol a falnak támaszkodó féloszlopok álltak, kör alakú helyiséggé tágult, egyik oldalán óriási, földig érő ablakokkal, a másik oldalon barnára pácolt padlásfeljáróval. Innen nyílt a konyha, a kamra és a személyzeti szoba. A padlásfeljáró lépcsőjéhez tolva viaszosvászonnal leterített asztal állt, körülötte öt szék. Itt ettünk.

Anyámék későn jártak haza. Nyolc, kilenc óra is volt, mire meghallottam a kocsi ajtajának puffanását, aztán a kapu nyikorgott keservesen, és a lejtős kerti úton koppantak anyám rövid lépései. Rohantam ajtót nyitni. Megcsókolt, mosakodott, aztán, mialatt nagyanyám a vacsorát melegítette, beültünk a nappaliba. Anyám harisnyát stoppolt vagy kötött, én meg beszámolhattam neki a napról és az iskoláról. Mindig korábban érkezett, mint apám, de mindig megvárta apámat.

Órát, félórát várakoztunk így csendesen, mire meghallottuk a második csapódást. Először a kocsiét, aztán a kapuét. Megint kopogtak a lépések az út betonján, de most már nem olyan visszatartottan, hanem sietősen és erőteljesen. Ilyenkor anyám ment ajtót nyitni, én meg a nappali és az előszoba közt állva figyeltem őket, igyekezve csókra nyújtott ajkukat kibogozni a félhomályból. (A találkozásaik és általában viszonyuk nagyon érdekelt. ) Aztán apám letette drapp aktatáskáját a fogas alá, és a gardróbon keresztül bement a fürdőszobába. Menet közben végigsimította tenyerével a fejem. Távolról nézett le rám, és minden este ugyanazt kérdezte:

– Mi van, kisöreg? Mi volt az iskolában?

De feleletet soha nem várt. Nem is várhatott, mert közben már a kezét mosta, aztán arcát is a csapból zubogó víz alá tartotta, és közben anyámhoz beszélt. Nem sértett ez engem – annyira megszokott volt, és többet nem is vártam az apámtól. Amióta ismertük egymást (amióta beszélni tudtam), érdeklődése ennél a felelet nélkül hagyott mondatnál, hogy „Mi van, kisöreg?”, nem terjedt tovább.

Az apa-fiú kapcsolatból többet nem ismertem.

Ezután már nem nagyon szóltam ezeken az estéken. Ők beszélgettek, munkáról, politikáról, munkatársakról, olyan nyíltsággal, mintha ott sem lennék. Nekem az volt csupán a dolgom, hogy kérdezősködés nélkül megértsek mindent, agyamban fölépítve és szétszedve a szavakból megismert embereket. Imponált is nekem ez a hallgatólagos részvétel beszélgetéseiken. Hiszen titkárokról, elnökökről, miniszterekről volt szó.

A padlásfeljárón ülve néztem végig vacsorázásukat. Evés közben is beszéltek. Apám néha letette a kanalat, és megfeledkezve az ételről, ingerült hangon vitatkozott valami ismeretlen emberrel. Ilyenkor anyám elnézően mosolyogva ránézett, apám föleszmélt, és evett tovább.

Nagyanyám is ott álldogált. Várta, hogy végezzenek és mosogathasson. Közben elmondta, hogy már babot sem lehet kapni a Közértben, és húst már egy hete képtelen szerezni, a kenyérben több a krumpli, mint a liszt, és szétmállik… Abban, hogy ledarálja mindazt, amit jónak lát, még az sem zavarta, hogy anyámék oda sem figyeltek.

Nagyanyám kicsi, elhízott asszony volt, anyám anyja. Munkához szokott és emiatt soha nem zsörtölődő, de nehéz testét egyre inkább szuszogva, nyögve cipelő öregasszony. Derekát nyomkodta, miközben takarított, és nagy fohászkodással hajolt le, ha felemelt valamit a földről. Hallatlanul büszke volt a lányára. Ha kocsiba ülhetett, arcát az ablakhoz szorította, hogy mindenki lássa, az ő lánya nem akárki, és az anyját is autóval viszi.

Szobalány volt. Így ismerte meg nagyapámat, aki mint órás, az államtitkár úr zenélő festményóráját javította. Nagyapa nem keresett rosszul, nem engedte nagyanyámat dolgozni.

Nekem sokat mesélt lánykoráról. Szidta az államtitkárékat, de végül mindig hozzátette: „Finom emberek voltak.”

Amióta felköltöztünk a hegyre, rosszabbul érezte magát. Nem volt kivel beszélgetnie. Ezért vált szokásává, hogy félnapokat töltött a Közértben, még fájós, visszeres lábaival sem törődve és sorban állva mindenért, ha kellett, ha nem. Szenvedélyét avval leplezte, hogy ha két tojást szerzett, órákat panaszkodott; mindenért tülekedni kell. Mindenkinek anyámról beszélt, s mert sokat nem tudott róla, maga költött történeteket, néha annyira beleélve magát, hogy el is hitte.

Hozta a következő fogást. Zsíros krumplit és rántott kelkáposztát (hús helyett).

Anyám nyújtotta a leveses tányérokat.

– Majd megnézem a városban, van-e hús – mondta.

– Hozzál vagy három kilót – kérte nagyanyám –, lesütöm, úgy eláll. – Kivonult a tányérokkal.

– Mama! – szólt utána anyám. – Üljön le csak egy kicsit, akarok valamit mondani magának. – Nagyanyám szélsebesen visszalépett, és lerakta a tányérokat az asztalra.

– Gézával beszéltük, hogy felveszünk valakit. Magának már sok ez a lakás.

– Á, nem kell. Megcsinálom én – mentegetőzött nagyanyám, és ebben a mentegetőzésben benne volt az öröm, hogy gondolnak rá, a féltékenység, hogy valaki jön a lakásba, a félelem, hogy nem lesz miről panaszkodni, a büszkeség, hogy ő azért még mindent meg tud csinálni, és a nagyvonalúság, hogy nem kell a pénzt szórni, hiszen itt van ő is.

– Szó sincs róla. Holnap jön a lány, és kész – mondta apám ingerülten, mint aki el akarja vágni az induló vitát.

– Jó – nyugodott bele máris nagyanyám, és készségesen vállalkozott: – Akkor holnap kitakarítom a kisszobát.

– Majd kitakarítja a lány. Magának most már nem kell dolgoznia – így az apám. Nagyanyám ezen elcsodálkozott. Felmérte a helyzetét, aztán megkérdezte:

– És megbízható?

– Mamuskám, hát miért ne lenne megbízható. Falusi lány. Az egyik kolléganőm ajánlotta.

– És fiatal?

– Tizenhét éves.

– Azokkal baj van – mérlegelte most már komolyan.

– Mi baj lenne? – csattant föl megint apám. – Majd vigyázunk, hogy ne legyen baj! Holnap kora délután jön. Ha nem lennénk még itthon, mutasson meg neki mindent.

– Jó, én nem azért mondom, csak… én megmutatok neki mindent… csak a fiatalokkal baj szokott lenni… a… – de nem folytatta, mert apám hallgatást parancsolóan ránézett.

– Nem lesz semmi baj – mondta az olyan ember hangján, aki magát is nyugtatja. – Majd igyekszünk haza. Tóth Szidikének hívják. Helyes? – és enni kezdett, lezárva az ügyet.

Nagymama sóhajtott, jelezve, hogy ő biztos abban, hogy a fiatalokkal baj van, és ebben a hitében megingathatatlan, de látva, hogy tovább nem húzhatja a beszélgetést, fölállt, és kivitte az edényeket a konyhába.

Engem aludni küldtek. Megágyaztam, kezembe vettem egy könyvet, de nem tudtam figyelni. Szidikét próbáltam összeállítani az agyamban. Parasztlány. És parasztlányt én csak olvasmányaimból ismertem. Aztán eloltottam a villanyt, lehunytam a szemem, de aludni sem tudtam. Hallgattam a jól ismert esti neszeket. Nagyanyám súlyos teste alatt nyikorgott az ágy, aztán pár szót elkaptam, anyámat dicsérte nagyapámnak, hogy milyen figyelmes, és hogy kíméli őt. De nagyapa válasza nem érkezett el hozzám, olyan halk volt a hangja.

A fürdőszobában csobogott a víz. Pontosan érzékelni tudtam, hogy telik meg a kád. A vízbe csurgó víz hangja egyre változott. Azt is hallottam, ahogy anyám belép a kádba, hallottam, ahogy visszadobja a körömkefét a szappantartóba, sőt a törülköző hersegését is hallani véltem, de annál azért vastagabbak voltak a falak.

Nagyanyám még forgolódott, mondott valamit, anyám becsukta szobájuk ajtaját, halkan beszélgettek, lassan elcsendesült körülöttem a világ. Távoli kutyaugatások hallatszottak, és valahonnan a városból egy gyári kürt.

Másnap nagyanyám az ajtóban várt. Letöröltette a cipőm, és erőteljesen felszólított, hogy ne csináljak rendetlenséget a lakásban. Fekete selyemruhában volt, anyámtól kapta, és csak ünnepélyes alkalmakkor vette föl – csodálkozva néztem rá.

A kilincsek frissen csillogtak, kínos rend uralkodott.

Siettetett az ebédeléssel, és óvatos, elegáns mozdulatokkal lötybölte el a tányérokat, össze ne piszkítsa a ruháját. Aztán bevonult a szobámba egy könyvvel a kezében, amelyet soha nem volt szándékában olvasni, és letelepedett az ablak mellé. Még a pápaszemét sem vette föl. Ebből rájöttem a fekete ruha és a rend nyitjára – innen a kapura lehetett látni.

Rohantam a kert végébe a kerítéshez. A lány a kisebbik medence szélén ült, és lábaival a tavirózsákat rugdosta. Leguggoltam a bokrok közé. Lábujjait szétterpesztette, és mint egy csípőollóval, az egyik virág szárát beszorította, rántott egyet rajta, és a virág feje messzire röpült a háta mögé. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg lába hatóköréből eltűntek a virágok. Gondolkodtam, hogyan kezdjem, aztán átszóltam neki:

– Adj egyet!

Felém sem fordult, mintha nem hallotta volna, de lábát kihúzta a vízből. Láttam, hogy most megleptem, kihasználva az alkalmat, még erélyesebben kiáltottam felé:

– Adj egyet!

Rám kapta tekintetét, és úgy tett, mintha csak most venne észre.

– Ja, te vagy az?! – mondta. – Szevasz.

Összeszedte a virágokat, odajött a kerítés tövébe, leült szemben velem, és átdugott a rácson egy tavirózsát. A többit tépkedni kezdte.

– Miért téped szét? – kérdeztem.

– Csak.

– Vázába lehet rakni.

– Mi nem szoktunk vázába rakni virágot.

Elnézően mosolyogtam:

– Biztosan nincs vázátok!

– De van!

– És lány van nálatok?

Most ő képedt el a kérdésemen.

– Hát én! – felelte.

– De lány – erősködtem –, aki a nagymama helyett főz, meg takarít.

Elhúzta a szája szélét, jelezve, hogy érti, és oktató hangon válaszolt:

– Szóval cseléd. Az nincs, mert apukám nem engedi a mamát dolgozni, és az megcsinál mindent.

– Az én mamám dolgozik. Még kocsi is jön érte!

– Apuért is kocsi jön! És… és… – gondolkodott – az anyut is elviszi, ha kell, ha tudni akarod!

– De az én papám a minisztériumban dolgozik!

– Az enyém is.

– Akkor egyenlők – állapítottam meg, de a lány ebbe nem nyugodott bele.

– Az én apám nagyobb, mert a házunk is szebb.

Ezt kénytelen voltam elismerni, bár éppen úgy, mint az előző napon, ellenkezésre ingerelt.

– Te vagy az Éva? – kérdeztem.

– Igen – felelte. – Mutatkozzunk be. Jó?

Felágaskodtunk, és a kerítés fölött megfogtuk egymás kezét. Erős tenyere volt, és most láttam, hogy jóval magasabb nálam. Sokáig fogtam a kezét. Jólesett.

– Engedd el! Vág ez a drót – mondta.

Leültem, de Éva állva maradt.

– Akkor én megyek – mondta. – Holnap gyere át, majd játszunk.

Megörültem a hívásnak, és fölugrottam.

– Hozok majd labdát. Jó? – kérdeztem.

– Nekem is van, de hozhatsz.

Fönn a kertben becsapódott a kapu.

– Megyek – mondtam, és futás közben boldogan ordítottam hátrafelé: – Szevasz!

– Itt várj a kerítésnél – kiáltott utánam Éva.

Nagyanyám változatlan merevséggel ült az ablaknál, és kinyújtott karral tartva a könyvet, olvasott.

– A Szidike? – kérdeztem berontva a szobába.

Leplezetlenül, fintorogva nézett rám:

– Á, csak a szomszédné volt.

Csalódottan mentem ki, és a kapu mellett leültem a kerítés tövébe. A kora délutáni nap utat keresett az utca fölé hajló lombok között, és fénypamacsokat szórt az üres úttestre. Innen, rejtekhelyemről, egészen addig láttam, ahol lekanyarodik az út a fogaskerekű megállója felé. Az ideszűrődő  hangokból megállapíthattam, mikor áll meg, vagy indul a megállóból lefelé, vagy lentről a város felől.

Néha fölmásztam a kapu tetejére, onnan még messzebbre láttam, aztán ha jött valaki, gyorsan a bokrok közé húzódtam újra.

A lány egyedül érkezett. Bő szoknya volt rajta, sok alsószoknyával, fejét álla alatt megkötött kendő takarta, kezében spárgaszatyrot szorongatott. A szatyorban összehengerített ruhadarabok lehettek – újságpapírba csomagolva. Benézett a kertbe, de nem vett észre. A kapu előtt megállt, ott is bekukucskált, a számot kereste, aztán kigombolta mellén a blúzt, és előszedett egy agyongyűrődött cédulát. Úgy olvasta, hogy közben mozgott a szája. Ránézett még egyszer a számtáblára, de még mindig tétovázott. Hátralépett, letette a neccet egy kőre, és megigazította a kendőjét. A kilincshez még mindig nem mert hozzányúlni. A csengőt kereste. Csak az ujja hegyével érintette, és a házból azonnal felelt a hangja. Nem moccant semmi.

Nem értettem, hogy nagyanyám miért nem jön a kapuhoz, vagy miért nem kiált ki az ablakon, hogy „nyitva van!”, úgy, ahogy máskor szokta.

A lány állt még egy ideig, aztán kipróbálta a kilincset. A kapu nagy nyikorgással engedett. Ettől megijedt, és most már óvatosan csukta be. Lassan lefelé lépkedett az úton.

Amint elhaladt mellettem, felugrottam, és megkerülve a házat, bemásztam a veranda ablakán. A szobám ajtajához lopóztam. Nagyanyám változatlan nyugalommal úgy tett, mintha olvasna. A lány megállt előtte az ablakon kívül, és köszönt.

– Kezicsókolom. A Tilléket keresem.

Nagyanyám fölpillantott, és hideg mosolyt varázsolt ajkára.

– Tessék, kedvesem. Maga a Tóth Szidike? Jöjjön csak. Rögtön ajtót nyitok – és nehézkesen kiment az ajtóhoz.

Nem tudom, hogy miért, de örömömben végigdobtam magam az ágyamon, és közben nagyanyám hangjára füleltem.

– Rakodjon csak le. Mosakodjon meg, kedveském. Biztos elfáradt. Könnyen megtalált bennünket? Megmutatom a szobáját. Aztán szóljon, ha kész van, majd bemutatom a férjemnek és a kisunokámnak. Na, jöjjön csak…

Attól, hogy engem bemutatnak, megijedtem. Gyorsan lekaptam az éjjeliszekrényről egy könyvet, kinyitottam valahol, és olvasni kezdtem. Persze, odafigyelni nem tudtam. Vártam, hogy mikor nyílik az ajtó, és lép be Szidike a nagymamával. De a várakozást nem bírtam türelemmel. Fölugrottam, kiszaladtam az előszobába. Nagyapám is ott volt már. Mosolyogva fogta Szidike kezét, és nem mondott mást, csupán a nevét. Aztán én is bemutatkoztam. Szidike boldogan mosolygott, sőt láttam rajta, hogy szeretné még a fejem is megsimogatni, de dühödten nézhettem rá, mert ezt nem tette, csupán annyit mondott:

– Gyurkának hívnak? Az én öcsémet is Gyurinak hívják!

Ott álltunk négyen az előszobában, és betoppantak anyámék is. Üdvözölték Szidikét. Apám szokása szerint röviden. Tőlem megint megkérdezte, hogy „Mi van, kisöreg?”, és jelezve, hogy Szidike érkezése mit sem változtat életmódján, táskáját a fogas alá tette, és bement a fürdőszobába kezet mosni.

– Akkor megmutatok mindent – mondta nagyanyám anyámnak.

– Nem kell, mama! – felelte anyám. – Menjen csak be nyugodtan a szobájába, majd én megmutatok mindent.

Nagyanyám kínosan Szidikére mosolygott, aztán gyűlölködve, sértődötten anyámra nézett, kezével végigsimította mellén a ruháját, és nyakába húzott vállakkal bement a szobájába.

A kertbe küldtek, hogy mutassak meg mindent ott is. Erre olyan büszke voltam, hogy még a tartásomon is változtattam. Kerítettem egy vékony vesszőt, és mint valami lovaglóostorral, a lábamat csapkodtam. Szidike tegezett. Ez sértett. Avval vágtam vissza, hogy ilyen lehetetlen nevet, mint az övé, még életemben nem hallottam. De a várt hatás elmaradt. Szidike felvilágosított, hogy náluk a családban minden lányt Szidóniának hívnak, és ez nagyon gyakori név a falujukban.

Nem így képzeltem el viszonyunkat. Még avval is megpróbálkozott, hogy megfogja a kezem. De ez a kísérlete kudarcot vallott, mert előreszaladtam a vörös salakos kerti úton. Ő erre utánam. Azt hitte, fogócskázni akarok. Megmerevedett arcomról gyorsan rájöhetett, hogy nem tekintem játszótársamnak.

Így, furcsán, kicsit mereven sétáltunk hát egymás mellett. Örömmel nézett szét a virágágyásokon, tárgyilagosan megállapította, hogy mit kéne ültetni és hová, feltéve, ha jut rá ideje. Az első ijedelmeken túl, láttam rajta, hogy magabiztos lány. Képzeteimet ez sem fedte. Szerettem volna, ha változatlan félszegséggel mozog, úgy, mint a kapu előtt.

A veteményest kereste. A díszkerttől szigorúan nyírt orgonabokrokkal elválasztva, volt egy kis földdarab, de nem nagyon használtuk. Tavasszal anyámék ültettek pár ágyás paprikát meg paradicsomot, egy másik darab földet burgonyával vetettek be, de a nyár folyamán rájöttek, hogy ha kapálásra még jut is idejük, az egésznek sok értelme nincs. Lassanként már késő őszbe fordult az idő, és nekünk még csak most volt újkrumplink. A veteményes végében, egyik falával a kerítéshez simulva üvegház állt. Kemencével fűthető, olyan, mint a virágkertészeké. Ezt sem használtuk, és két év alatt (amióta a hegyen laktunk) betörtek az ablakai, rozsdásodott a vasváz, és a fűtőberendezés is omladozott.

Szidike itt elemében érezte magát. Elnézően mosolygott a szakszerűtlenül kezelt, elhanyagolt növényeken, de a feladat, hogy ezt a földdarabot rendbe hozhatja, fellelkesítette. Ezután már hiába mutattam neki a vörös virágokat termő „tulipánfát” meg a szomorúfűzt, amely merészen nekivágott az égnek, hogy aztán megtörten földig hajoljon – semmi nem tett rá hatást. Gondolatban és szavakban visszatért a veteményeshez.

Lassan sötétedni kezdett. Visszamentünk a házba. Anyám vacsorát melegített, apám mögötte ült, és beszélt valamiről. Ahogy beléptünk, elhallgatott. A mondat közepén hagyta abba, és Szidikéhez fordult:

– No, hogy tetszett a kert magának? – kérdezte.

Szidike fölszabadultan áradozott, hogy ilyen óriási kertet még nem is látott, ennyi különböző fával meg rózsával, csak… – itt elhallgatott, de apám biztatására kibökte, hogy a veteményes szörnyű állapotban van, majd ő fölássa, tavasszal beveti, és zöldségre nem lesz gond. Anyám terített, és közben tiltakozott, nem kell veteményes, elég lesz a lakást takarítani, meg mosni, főzni, örüljünk, ha azt el tudja látni rendesen.

Szidike ettől az erőteljes kijelentéstől elszomorodott, de bizonygatta, hogy biztosan lesz annyi szabad ideje, hogy megcsinálhatja, hiszen neki szórakozás az.

Hat teríték volt az asztalon. És öt szék az asztal körül. A hatodik tányért anyám a padlásfeljáró lépcsője elé tette, mi már a megszokott helyeinken ültünk, csak Szidike téblábolt a konyha és az „ebédlő” között. Sót hozott, meg valahonnan előkerített egy doboz megsárgult fogpiszkálót, és azt is elénk helyezte.

Nagyanyám súlyosan, mereven a levesébe bámulva kanalazott. Nagyapám az asztalfőn ült. Szótlansága nem lepett meg, amióta asztmája elhatalmasodott szívén és tüdején, egyre kevesebbet beszélt, csak szikár arcában mélyen fekvő szemei csillogtak változatlanul.

– Üljön már le – szólt anyám Szidikére.

– Nem, nem! – tiltakozott a lány. – Majd a konyhában, ha meg tetszettek enni – mondta, és örültem, hogy pillanatok alatt pattog le róla a biztonság.

– Tessék leülni ide! – mondta anyám félig parancsolón, félig tréfásan. – Mit képzel, a konyhában fogja a maradékot enni?

Szidike még jobban megzavarodott, és leült, de most tányérját szedte az ölébe. Ezt meg apám nem hagyta:

– Hát egyen már nyugodtan. Nem cseléd maga itt nálunk… mától fogva családtag.

A lány visszatette a tányérját. Erősen megdöntött testtel kellett ennie, hogy elérje az asztalt. Kanalát marokra fogta, és enyhén hörpölte a levest.

Nagy csend volt. Apámék nem beszéltek. A kanalak megcsendültek a tányérok szélén, halkan csobbantak a visszahulló cseppek, és Szidike hörpölt. Szokatlan zajok voltak ezek. Csakhamar rájöttem arra is, hogy miért. Hogy nem fogom többé hallani szüleim vitáit, és evvel elszakad az a vékony szál is, amely életükhöz fűzött. És Szidike szürcsölte a levest a fülem mellett. Mást nem is hallottam már. Automatikusan mozgattam a kezem a szájamtól a tányérig és vissza, s miközben mereven anyámat néztem, az asztal alatt belerúgtam Szidike lábába.

Az ijedtségtől a tányérba ejtette kanalát. A leves az arcomba freccsent.

– Bocsánat… – fordultam felé mosolyogva.

Pizsamában, mezítláb, lábujjhegyen közelítettem felé. Közvetlen mögötte megálltam. A küszöbnél tartott, meghajlott testtel piszkált valamit a kövezet hasadékából.

– Mit csinálsz? – kiáltottam rá. Összerezzent, levágta a felmosóruhát.

– Nem látod? – kérdezett vissza ingerülten, de aztán fölnevetett.

– Megijesztettél.

– Jól megijedtél, mi?

– Pedig nem vagyok ijedős.

– Sötétben sem félsz?

– Nem. Nálunk nincs villany. Csak a temetőben félek.

– Én ott sem. Én sehol nem félek.

– Te fiú vagy. Neked nem is kell – mondta, és kiöblítette a rongyot a vödörben, kiöntötte a vizet, és a vödröt a mosogató alá taszította.

– Na, kész – egyenesedett föl. – Miért nem alszol még?

– Nem tudtam aludni, mert ne haragudj… hogy beléd rúgtam… igazán nem akartam… – ártatlanul lesütöttem a szempillámat, és magamban örültem, hogy ezt ilyen nyugodtan tudom mondani. Aztán fölnéztem.

– Á, nem is fáj, csak az ijedtségtől sikítottam.

– Engedjek neked vizet a kádba? – kérdeztem utána.

– Majd csak mosdok.

– Mi mindig fürdünk. Engedek vizet. – Bementem a fürdőszobába.

Bebújtam a papucsomba. Szidike jött utánam.

– Látod, így kell begyújtani – mutattam a gázbojlert –, megengeded a vizet, kinyitod a gázt – aztán, ha elég, akkor eloltod a gázt, és elzárod a vizet. – Párszor elpróbáltattam vele. Amikor a gáz föllobbant, mindig összerezzent. Együtt néztük, hogyan telik a kád.

– Szeretnék vetkőzni – mondta zavartan –, menj ki, légy szíves.

– Azért itt maradhatok.

– Nem maradhatsz itt.

– Anyu is mindig megengedi.

– De én… nem… na, menj ki… na… – fogta kérlelőre.

– Jó – mondtam nagylelkűen, és bementem a szobámba.

Leültem az ágy szélére, és vártam a jól ismert csobbanást. Közben fölhúztam a tornacipőm. Anyámék a mellettem levő szobában halkan beszélgettek. Odaléptem az ajtóhoz, gondolkodtam, hogy bemenjek-e, de nem engedték soha, hogy este fönnmaradjak, és zavarjam őket. Pedig ma még egy szót sem szóltam hozzájuk. Fülemet az ajtóra szorítottam. Ágyban lehettek már, mert a szájukra húzott paplanon át érkeztek a letompított hangok. „…Kereszt van a nyakában…” – hallottam apám hangját. – „na és?… csak rendesen végezzen el mindent” – válaszolta anyám. – „…lehetne vele foglalkozni is néha…” – „mikor van arra nekünk időnk, de ha te meg tudod oldani?!”

Megcsobbant a víz. Halkan, minden lépésre ügyelve elmentem a verandaablakig. Nyitva volt. Kiugrottam a sötétbe. Sokáig álltam a petúniák között, besüppedt lábakkal. Langyos volt az éjszaka, mozdulatlan felhőkkel. Az est neszeire figyeltem, kitágult szemekkel néztem szembe két fehér alakkal, bár tudtam, hogy márványból faragott virágkosarak, mégis vártam, hogy közelítsenek felém. De csak a szél borzolta a lombokat.

Kiléptem a virágágyásból, lábfejemet belevertem egy kőbe. Anyámék szobájában elaludt a villany. Ijedten megtorpantam megint. Aztán botorkálva, lábammal az utat és lépcsőket kutatva, megindultam a ház körül.

A fürdőszoba, belerajzolva a díszes vasrács furcsa ábráit, fényt szórt a gyepre. Szinte futottam a biztos pont után. Az ablak alatt megálltam, hallgattam megint a kiszűrődő hangokat, de a távolból egymásnak felelgető kutyaugatások és a város rám hulló moraja elnyomta Szidike apró mozdulatainak neszezését. Hidegen, mereven tátogott rám a nagy üvegszem. Szerettem volna, ha legalább mozdul valami elmosódott árny az ornament mintái mögött, de az ablaktáblák üresek maradtak.

A fürdőszoba két alsó ablaktáblája ornament üvegből készült, a felső két szellőzőablak sima tükörüvegből. A vasrács második keresztrúdjára kellett föllépnem, hogy beláthassak. Nekilendültem. Elkaptam a hideg, rozsdás vasat, és fölhúztam magam. Lábamat megvetettem a bádogpárkányon. Akkor mozdult benn az árny. Megmerevedtem. Azt hittem, észrevettek, de az első ijedelem után rájöttem, hogy csak Szidike állt föl a kádban. „Így most még jobban fogom látni!” – villant föl bennem, és ráléptem az első keresztrúdra. Továbbmentem, a félelem megállított. A kíváncsiság továbblökött. Föl a második keresztvasra. Most már csak ki kellett volna egyenesíteni a hátam, és az üvegen keresztül elém tárul a fürdőszoba képe, de kezem és lábam remegve simult a hideg, pattogó rozsdához. És hirtelen, nem is tudom miért, eszembe jutott a kapa villogó, éles feje, a kezembe simuló kifényesedett nyél és Meta meredt, nyüszítő tekintete. Most már jól hallottam Szidikét is bentről. Fülem fölfogta a mosakodó ember testének jólismert cuppogását (lehet, hogy csak hallani véltem), de gondolataim eltávolodtak Szidike testéről. Metát láttam megint, a szőrén ragadt, szalmával keveredett alvadt vércsomókat, és anyám hangját is hallottam, valahonnan még beljebbről a saját hangomat is.

– Nem undorodsz? – kérdeztem. Anyám, miközben óvatosan mosta tovább a kutya testét, és egy szivacsot újra és újra a lavórba mártott, rám nézett, és úgy mondta: – Ha tudnád, hogy miket csináltam én! Még ilyenebbeket! A romok alól kiszedett, fagyott hullákat cipeltem szánkóval. – Megint hallottam kétkedő hangomat:

– Mikor?

Aztán anyám oktató, derűs büszkeséggel visszatekintő válaszát: – Amikor fölszabadítottak.

Nagy csobogás következett, és az ornament üveg mögött az elmosódott alak újra fölegyenesedett. Hallottam, hogy kilép a kádból, majd legörnyed újra, és a víz bugyborékolva törtetett a lefolyóban. Ez a hang az ijedtség erejével (hogy elszalasztok valamit) dobott tovább a rácson. Hátam kiegyenesedett, és fejem belekerült a szellőzőablak keretébe. Izzadtam.

Szidike a kád előtt, a farácson állt. Hátranyúlt a törülközőért, furcsán csomóvá szorította, és a nyakát törölte először. Közben mosolygott. Copfjait koszorúba fonta a feje tetején, és teste minden frisseségével, tompa fényével, halk színeivel elém tárulkozott. Aztán kibontotta a frottírt, és a hátát dörzsölte. Hátravetette a fejét, úgyhogy tekintete egyenesen az enyémbe szúródott.

Pillanatokig, amíg az ijedelem falát áttörte a felismerés, mindketten mozdulatlanná dermedtünk. Előbb furcsa, artikulálatlan hangot hallatott, szája elé kapta kezét, és a kiszolgáltatottság félelmével nézett tovább.

Szorítottam a vasat, testem a rács közé feszült. Aztán Szidike apróra zsugorodva takarta önmagával testét, és tompa hangon, inkább belülről kiáltott felém. Kezével integetett, hogy menjek, mert nem bírja tovább, sikítani fog, meg ijedten kapkodott is, hogy takarja melleit.

Szédülten ugrottam, vagy estem le az ablakról. Elvágódtam a füvön. Úgy éreztem, hogy eltört mindenem, és a félelem, hogy szüleimnek elmondhatja, addig soha nem érzékelt erővel szorongatta a nyakamtól az ágyékomig minden szervemet.

Belerohantam a sötétbe. A félelmet újabb, nagyobb félelem győzte le, az éjszakától való rettegés feloldódott a belső szorongásban.

Sokára, az ágyamban tértem magamhoz. Csapódott Szidike szobájának ajtaja. Próbáltam fölidézni a testét, de csak nyüszítő, kiszolgáltatott tekintete jutott eszembe. És a rettegés ellenségessé tette bennem a testét is, a szemét is.

Kivágtuk egy spárgaszatyor alját, fogójával két ág közé feszítettük, és „kosárra” dobáltunk. Éva vezetett. Nekifutott, rugalmasan eldobta magát a földtől, és hosszúra nyúlt karjával könnyedén bedobta a labdát. Ilyenkor örömmel felüvöltött, és bemondta az eredményt. Ugrottam elkapni a szatyorból kipattanó labdát, én következtem.

Izmaim előre sikertelenséget jeleztek. Szorongva futottam hátra, elrúgtam magam a talajtól, és színészkedve, mintha lépéseimet számítgatnám, futottam neki a kosárnak. Futás közben megkönnyebbültem, már láttam magam úszni a levegőben, de a döntés pillanatában mintha visszarántott volna valami, megtorpantam, és bámultam a kosárra.

Éva nagyképűen biztatott:

– Na, na… rajta!… Most!…

Szerettem volna gúnyos, keskeny arcába vágni a labdát, de ez az érzés csak belső indulat maradt. Én is mosolyogtam, nagyképűen.

– Nem jött ki a lépés – mondtam félrehúzott szájjal.

Futottam visszafelé, és hangosan számoltam lépéseimet, aztán nekirugaszkodtam megint, féllábbal eldobva magam a talajtól, úsztam a kosár felé. Ilyenkor mintha új dimenziók nyíltak volna meg bennem, kívülről láttam magam az Éva gúnytól hunyorgó szemével, a sután ugró, ügyetlenül mozgó tömzsi testemet, és ugyanakkor tényleg láttam Évát, összevont szemöldökkel, és a kosarat is láttam, aminek közepébe kellett dobnom. Mellédobtam. Éva már rohant is elkapni a labdát, s közben visongott:

– Na ezt nézd, majd én!

És dobott.

Már negyvennél tartott, én meg tíznél sem, amikor javasoltam, hogy fejezzük be. Leheveredtünk a kerítés tövébe. Az avar vastag, ropogó takaróként terült alánk. Zihálva lélegeztünk, fejünket nekiszegeztük a sárga fényű égboltnak. Éva erősen izzadt. Kényes voltam a szagokra, de az ő szaga nem taszított. Szuszogva szaglásztam, hogy észrevegye, de nem fordult felém. Ránéztem oldalról. Lehunyta szemeit, sárgás, olajos bőrén apró gyöngyök ültek, orrlikai pedig úgy tágultak, ahogy a levegőt szedte. Apró, előreugró felső ajka elvált néha párjától, mint valami szelep, kiengedte a levegőt, és lezáródott megint. Figyeltem a sima homlokán leszaladó gyöngyök útját, ahogy közelítettek, belehullottak kagylóhéjszerű halántékába, és elvesztek barnásvörös, vastag szálú haja között.

Tisztának és könnyűnek éreztem magam, s hirtelen olyan érzésem támadt, hogy föléhajolok, és nyelvemmel állítom meg egy ilyen apró gyöngy szivárgó útját. De megszólalt:

– Mégiscsak én győztem. Persze, teneked az a hátrányod, hogy alacsonyabb is vagy nálam, és én még rugalmasabb is vagyok. A tornatanárnőm mondta, hogy nagyon rugalmas vagyok – miközben beszélt, nem nyitotta ki a szemét, szempillái nyugalmasan pihentek pórustalan bőrén. Hangja nyugodt volt, mély és annyira meggyőző, hogy egyszerre belém fojtott minden tiltakozást.

Valami olyasmire gondolhattam, hogy milyen erős és nyugodt, és milyen biztonsággal uralkodik felettem, és közelebb húzódtam hozzá. Lehunytam én is a szemem, és élveztem bőre nyirkos melegét.

Megmozdult. Teste alatt megzizzent a poros avar, megijedtem, hogy elhúzódik, de közelebb férkőzött hozzám. Nem mertem mozdulni.

– Jó így – mondtam olyan halkan, hogy inkább csak belső érzékszervei hallhatták, de láttam, hogy érti, mert ajka szétnyílt, és gyönyörűen elmosolyodott. Átfordultam, egyik kezemmel óvatosan átkaroltam, és húztam magam felé. Teste engedelmesen fordult. Kinyitotta szemét.

– Jó, nem? – suttogtam az arcába. Gyönyörűen mosolygott tovább, és bólintott, hogy jó.

– Nagyon szeretlek – mondtam.

– Én is – felelte, de amint kimondta ezt, mintha egy pillanatra újból felvillant volna a nagy messzeségbe tűnt Éva kemény arcéle.

Magamhoz rántottam. A számat rátettem az ajkára, de nem éreztem semmit. Elhúztam a szám, aztán rátettem megint. Közben mozgattam a fejem, úgy, mint anyámék néha a félhomályos előszobában. De most sem éreztem semmit. Éva mintha kinyitotta volna közben a száját, de még jobban, erőszakosabban rászorítottam magam. Fölugrott. Ijedten nézett rám, azt hittem, földúlt lesz, de csak a régi Éva arca volt. Száját megvetően elhúzta, úgy nézett le rám.

– Még csókolózni sem tudsz! Németladon mindenki tud – mondta, fölvette a labdát, és kiszaladt vele az útra. Ott pattogtatta.

Nem tudtam, miért nem tudok én csókolózni, arra gondoltam, hogy meg kéne tanulni, és az egyetlen, aki megtaníthatna, az Éva, de rápillantva egykedvű arcára, ahogy a labdát verte a kavicsos sétaúton – ettől elment a kedvem. Feküdtem tovább megdöbbenve, egyedül, úgy, ahogy otthagyott, kiugorva a karjaim közül.

– Visszavágó! – kiáltotta felém olyan hangon, mintha nem történt volna semmi, és a labdát a feje fölé emelte.

– Na, nem jössz? Mit fekszel ott? – biztatott.

Tudtam, hogy könnyen cserélek ábrázatot, de most nehezemre esett föltápászkodni és ránézni úgy, mint az előző játszma előtt. De más megoldást nem találtam. Lassan féltérdre ereszkedtem, aztán egy hirtelen jött ötlettől indíttatva elkezdtem fekvőtámaszokat csinálni.

Éva ott termett mellettem.

– Na, kinek megy tovább? – kérdezte, és miközben könnyedén lökte és engedte testét, hangosan számolt.

A hatodiknál már nehezen nyomtam ki magam, karjaim reszketni kezdtek, a hetediket már csak akaraterőből csináltam, fölnyomtam magam nyolcadszor is, de úgy éreztem, mintha csontjaim kiugrottak volna helyükből, és összecsuklottam.

– Tíz… tizenegy… tizenkettő… – számolta hangosan, és abbahagyta ő is.

– Ebben is én győztem! – mondta és feje fölött összekulcsolt kézzel gurulni kezdett lefelé a lejtőn, szaggatottan kiáltozva közben:

– Hozd már a… – itt elhallgatott, mert arccal lefelé volt éppen… – a labdát… – egyre gyorsabban forgott… – foly… tat… juk… – Fölugrott, erősen lihegett.

– Na, gyere már… – mondta parancsolóan, miközben rövid szoknyáját tisztogatta.

– Most? Fáradt vagyok – jelentettem ki keményen, azt remélve, hogy megnyugszik, de gúnyosan felnevetett megint:

– Kukac vagy! Kukac vagy! Fáradt vagy, kukac?

A vér az arcomba szaladt.

– Kukac az anyád! – ordítottam veszetten.

Megmerevedett, előrelépett, aztán kemény arcával a földnek szögezve engem, kimérten, lassan közelített felém, olyanok voltak a mozdulatai, mintha biztos lett volna abban, hogy most nyugodtan elkaphat, én kiszolgáltatva várom.

– Miii? – sziszegte közben. Csak félelmetes szemeit láttam, és a tehetetlen düh kibuggyant belőlem. Ott feküdt mellettem a pöttyös labdája a fűben. Fölemeltem, és megismételtem:

– Kukac az anyád!

– Mit mondtál az anyámra?

Hátráltam. Meglendítettem a labdát, és teljes erőmből az arcába vágtam. Az utolsó pillanatban szeme elé kapta a kezét, de késő volt már. Kissé megtántorodott, aztán felindultan rohant felém.

– Te rohadt állat! Te kurva dög! – üvöltötte.

Megfordultam, és futottam a kerítés felé. Áttörtem magam a sövényen, és átbújtam a lyukon. Ingem beleakadt a drótba, hiába rángattam, nyúlkáltam utána, nem engedett. Odaért, hallottam ellenségessé vált szuszogását – megrántottam magam. A vászon fityegve ott maradt a kerítés alján. A tehetetlenségi erő lökött tovább, egészen a teniszpálya közepéig. Ott megfordultam. Áthajolt a kerítés fölött, és sírós hangon üvöltötte:

– Elvitetlek, elvitetlek az apámmal! Elvitetlek!

Szokatlanul korán puffant a kocsi ajtaja. Anyám lépései sietve koppantak a betonon. Az ágyra borulva, oldódó félelemben feküdtem, és füleltem egyre közeledő lépéseire. Nem rohantam ajtót nyitni. Már ott kopogott az ablakom előtt, először az egyik, aztán a másik ablakszárnyon vonult át az árnyéka.

Kezem mozdult volna, hogy menjek, álljak elé, sírjak, vagy csak halkan szorítsam mellére a fejem, mondjam el neki Szidikét meg a félelmemet, a csókolódzást és mindent, de az agyam nyugalmat parancsolt. Hiszen úgyis bejön. Leül mellém, átfogja a vállam, maga felé fordít, és megkérdi, hogy mi van, Dojdikám?!

Kattant a zár, csapódott az ajtó, hallottam anyám hangját, amint sietve azt mondja Szidikének:

– Fogadásra megyünk. Ne várjanak a vacsorával.

Aztán Szidike szájából hirtelen meghallottam a nevem, és úgy éreztem, hogy valaki spárgával szorítja a gyomromat.

Csend lett. Én sem mozdultam. A kocsi motorja egyhangúan búgott a kert kapuja előtt, és a fürdőszobában zubogó víz verte a kád zománcát, megszakadó ütemben.

Anyám motozott a szobájukban, és kisvártatva belépett.

Lehalkított léptekkel jött az ágyamhoz, és suttogva kérdezte:

– Alszol?

– Nem – válaszoltam mesterkélten színtelen hangon.

– Akkor mit fekszel itt? – kérdezte most már hangosan.

– Csak.

– A fejed fáj?

– Nem.

– Na, jó, majd elmondod, ha akarod. Sanyi bácsi vár a kapu előtt. Fogadásra megyünk apával.

Éreztem, hogy most már nem mondhatok el semmit neki. Fölnéztem rá. Sötétkék kosztümben volt és fehér blúzban.

– Ülj egy kicsit ide – kértem. Idegesen leült az ágy szélére, és végigsimította a fejem.

– Mi van veled? – kérdezte újra.

– Olyan szép vagy, és úgy szeretlek! – tört ki belőlem, és hozzábújtam. Átfogta fejem, ránézett az órájára, és felugrott.

– Rohannom kell! Apu vár és elkések. És Szidike azt mondja, hogy nem eszed meg a lencsét!

– Hazudik.

– Hogy beszélsz?

– Úgy.

– Erre nekem nincs időm, a te szemtelenkedésedet hallgatni!

– Csak egy kicsit gyere ide megint – kérleltem.

– Értsd meg, hogy elkések!

– Elkésel, elkésel, mindig rohansz – erre nem tudott mit válaszolni, csak elbúcsúzott, és az ajtóból még hátraszólt:

– Tessék szót fogadni a Szidikének, és a lencsét megenni!

Betette az ajtót. Léptei megint elkopogtak az ablakom előtt, aztán végig a kerti úton. Sanyi bácsi felbőgette a motort, és a kocsi elment.

Kiültem a konyhába, Szidikéhez. Megdöntött testtel mosogatott, a nyakában függő vékony aranyláncon minden mozdulatára meglibbent a kereszt. Nem nézett rám, egy lábas kozmás alját sikálta. Az erős mozdulatoktól előrecsúszott hosszú, barna copfja, ilyenkor idegesen rántott a fején, és a hajfonat visszarepült a hátára.

– Te hiszel Istenben? – kérdeztem. Néhány mozdulatot tett még a lábos alján, aztán leeresztette karjait, nekidőlt a mosogató peremének, és ijedten rám nézett.

– Nem… – dadogta.

– Akkor minek hordod a keresztet a nyakadban? – kérdeztem diadalmasan.

– Az édesanyámtól kaptam első áldozásra – felelte.

– Akkor miért hordod, ha nem hiszel? – ismételtem. Nem válaszolt, tovább dörzsölte a lábos kozmás alját.

– Látod, ha én nem lennék kommunista, akkor nem hordanék Lenin-jelvényt.

– Te is kommunista vagy? – emelte rám tekintetét.

– Hát persze! – feleltem büszkén. – Ez a különbség köztünk, hogy te Istenben hiszel, mi meg kommunisták vagyunk. Te hiszel Istenben, megmondhatod nyugodtan… én is tanultam hittant.

Megint fölpillantott, és tekintetében láttam, hogy legszívesebben azt kérdezné, hogy „a kommunisták is tanulnak hittant”?

– Persze csak azért, mert kötelező volt – tettem hozzá.

Hallgattunk. Idegesített, hogy nem tudtam beléakaszkodni, és inkább kijelentő módban megkérdeztem megint:

– Szóval hiszel Istenben.

– Igen – felelte, és büszkén fölvetette a fejét. Megörültem a válasznak.

– Akkor minek árulkodsz? – támadtam rá rögtön.

– Én árulkodok?

– És hazudsz is.

– Nem hazudok, azt én nem csinálom.

– De igenis hazudsz, mert azt mondtad anyunak, hogy nem ettem lencsét, pedig ettem.

– Azért mondtam, mert csak szöszögtél vele, és otthagytad.

– Akkor is minek árulkodsz? Nem tiltja az istened? A jóistenke?

Nyelt egyet, és felelet nélkül hagyott. Nagymama csoszogott ki a konyhába. Megállt Szidike előtt, és súlyos mellei alatt összefonta a karját.

– Ha végzett, akkor vasalnia kell, aranyos! – mondta.

– A nagyságos asszony meghagyta, hogy ma délután szabad vagyok, mert vasárnap vendégek jönnek…

Nagyanyám dühösen nézett rá, és nem hagyta magát leszerelni.

– Először is már megmondtam párszor, hogy nem nagyságos asszony, hanem elvtársnő, másodszor majd holnap elmehet. Ma vasalnia kell.

– Jó, én nem azért mondtam, csak mert az elvtársnő meghagyta – mentegetőzött.

– Tanultál? – fordult hozzám nagyanyám megenyhülve.

– Nem. Kik jönnek vasárnap már megint?

– Tudom én, hát megmondja nekem az anyád? – kérdezett vissza nagyanya sértetten. – Tanuljál, Dojdika, szépen.

– Biztosan a Pozsgaiék… azt hiszik, hogy ez üdülő… – morogtam, mintha meg sem hallottam volna nagyanyám tanulásra vonatkozó intését.

– Hiába beszélek neked? – csattant föl.

– Majd tanulok, most hagyjál békén!

– Már téged is hagyjalak békén? Jó, békén hagylak… már ő is szemtelen… hagyjam békén… – zsörtölődött az orra alatt, és kivonult a konyhából.

Szidike szótlanul befejezte a mosogatást.

Letörölte az asztalt, fölterítette a pokrócot, s miközben halkan, sercegve melegedett a vasaló, ölébe ejtett kézzel ült a hokkedlin.

– Nem spricceled be? – kérdeztem.

– Mit?

Fölálltam, és megmutattam neki. Sóhajtott, föltápászkodott, és egykedvű mozdulatokkal szórta a ruhára a vizet. Valami kifogást találtam még a munkáján, aztán mentem a szobámba tanulni. De nem lett a tanulásból semmi. Emberekre vágytam, arra, hogy elmondhassak mindent valakinek. Dobolt a csend a fülemben. Benéztem nagyanyámék szobájába. Nagyapa a fűtőtestre könyökölve ült, és elmerülten hallgatta nagyanyám monoton fölolvasását. Álltam egy ideig az ajtóban, de a szavak egyhangú pergése még idegesebbé tett. Halkan betettem az ajtót.

Kimentem a kertbe. Semmi dolgom nem volt itt, mászkáltam céltalanul. Végigmentem a teniszpályát szegélyező sövény mellett. Nem állítom, hogy akaratlanul kerültem ide. Hangosan dobogott a szívem. Lassan szürkülni kezdett, s láttam, hogy a kopaszodó lombok között kigyullad Éváék villájában a villany. „Talán most jött haza az apja, és most visznek el” – gondoltam, és futni kezdtem visszafelé. Fölmásztam a kapu díszes virágaira, kibámultam az utcára, de nem mozdult semmi. „Ha az apja jött volna, akkor most menne el a kocsi, és még látnám!” – próbáltam nyugtatni magam, de Éva sírós hangú üvöltése beleragadt a fülembe. Lemásztam, és berohantam a lakásba.

A nappali egyik falán hosszú könyvszekrény futott végig. A hátsó sorokba dobált ócska, szakadozott könyvek közt turkáltam. Szemináriumi jegyzeteket, brosúrákat, néhány sárguló fedelű ponyvát és leányregényt tartogattak itt apámék. Meg azokat a könyveiket, amelyek már áthullottak a történelem rostáján, és elveszítve időszerűségüket – értéktelenné váltak.

Fölálltam a könyvespolc párkányára, és a legfelső sor mögül előhalásztam egy fekete, bőrbe kötött könyvet. Jobb felső sarkába arany betűkkel ütötték bele: „SZENT BIBLIA”. Áhítattal és kíváncsian vettem a kezembe. Mindig. Sokat olvastam belőle, szerettem, mert megmozgatta a képzeletemet, meg másért is…

Sokáig járkáltam a templom előtt. Fölnéztem rá, tornyai messzi magasságokba hívtak. Tudtam, hogy itt kereszteltek, belépni mégsem mertem.

A túloldalon leültem az utca szegélyére, labdámat magam elé helyeztem a földre, és onnan figyeltem a sötét, hűvös kapuboltozatot.

Erősen szőkített nő tipegett magas sarkain a kapu felé. Ismertem. Ott lakott alattunk a másodikon. Köszöntem neki. Biccentett, és eltűnt a templom homályában.

Fölkaptam a labdát, a hónom alá csaptam, és utánaeredtem. Áhítatos türelemmel nyomtam ki a csapóajtót, és megálltam. A hölgy a szenteltvíztartó előtt állt, aztán továbbment a homályba vesző széksorok között. Nekitámaszkodtam egy márványoszlop hűvösének, onnan figyeltem.

Mintha saját lakásában mozogna, olyan biztonsággal ment egy fölvetett fejű szenthez. Keresztet vetett, és letérdelt. Lehajtott fejjel mormolt. Nem sokáig. Aztán fölállt, és indult kifelé.

Ijedten körülnéztem, hogy hová bújhatnék, de már észrevett. Egyenesen felém tartott.

– Hogy mersz ilyen koszosan idejönni? – suttogta felém, és elment előttem. Végignéztem magamon, megvártam, míg eltűnik, és kisomfordáltam a templomból.

A Bibliát anyám vásárolta 1944-ben. Apámat a Dunaparthoz közel, egy pincébe falazták három barátjával és egy nyomdagéppel. Egyetlen ablak kötötte őket össze a külvilággal. Itt dobálta le anyám esténként az élelmiszert, és vette át délelőttönként a röplapokat. A ház tűzfala, ahová az ablak nyílt, kis néptelen közre nézett, apám mutatta meg egyszer. Anyám itt megállt mindig, s ha nem jött senki, beejtett valamit a pince egyik kitört ablakán. Azt jelentette, hogy adhatják a röplapokat. A csomagot kitették a kosara mellé, ő belerejtette a zöldség vagy más csomagok alá, rátette a Bibliát, és mintha nem történt volna semmi, úgy kellett továbbmennie.

Nem válthattak egy szót sem, hiszen föltűnés nélkül, pillanatok alatt kellett cselekedniök, kitéve annak a veszélynek, hogy megláthatja őket valaki a másik ház ideforduló mellékhelyiségeinek ablakából.

Anyám villamosra szállt, kosarát magához szorítva megállt a peronon, mint valami jó háziasszony, aki családjának viszi a nehezen szerzett élelmiszert, a tetején a Bibliával, mint aki közben benézett a templomba is. Nyakában ott függött vékony aranyláncon nagyanyám keresztje. Így, gyomrában tele remegéssel utazott hazáig.

Egyszer fekete reverendás pap szállt fel mellé. Ketten voltak csak a peronon. Apámmal játszották valaha, hogy ha kéményseprőt vagy papot láttak, megfogták a gombjukat. Anyám szinte oda sem figyelt, és akaratlanul a gombja után nyúlt. A fiatal pap követte mozdulatát, aztán tekintete rátévedt a Bibliára. Ott megállapodott, és mélyen, mintha hipnózis alá akarná venni anyámat, a szemébe nézett. Anyám föleszmélt, és idegességében majdnem elnevette magát. A pap mellé lépett, s követve anyám mosolytól ugrándozó tekintetét, megszólalt.

– Hogy lehet valaki ilyen babonás? – kérdezte rosszallóan. Megállóhoz értek. Anyám érezte, hogy ha nem száll le azonnal, kirobban belőle a nevetés. Megperdült, és az utolsó pillanatban, majdnem földöntve a papot, leugrott a kosarával együtt, ahol a Biblia alatt ott lapultak a „röpcsik”, a röplapok.

Behúzódtam a fotel sarkába, és forgattam a leheletfinomságú oldalakat. A tízparancsolatot kerestem. Találtam pár érdekes részletet, aztán idegesen, gyorsan lapoztam tovább, de azt a tilalmat, hogy hazudni és árulkodni nem szabad, nem találtam sehol. Pedig rémlett valami Júdásról, de pontosan azt sem tudtam, miként kapcsolódik ő a hazugsághoz, és a tízparancsolatból is csak a „ne ölj” jutott eszembe. Ez dobolt bennem, és egyre gyorsabban tépkedtem az oldalakat. Elidőzve olyan részleteknél, mint ahol azt taglalták, hogy ki nemzett kicsodát. Aztán fölugrottam, és kezemben a Bibliával kisétáltam a konyhába.

Szidike vasalt. Körülötte meleg párába borult a konyha.

– Mi ez? – tettem az asztalra a könyvet. Ránézett, aztán mint aki fél egy újabb, ismeretlen célú támadástól, sokáig nem válaszolt.

– Biblia… – mondta nagy nehezen.

– Látod? Ebben is az van, hogy nem szabad hazudni! A te drága Bibliád is ezt mondja!

– Gyurika, hagyjál vasalni… – kérlelt gyengéden.

– Hazudni azt tudsz!… most meg hagyjalak… Mi? – feleltem fölcsattanva. Könyörögve nézett rám, én meg dühösen, mosolytalanul, ridegen.

– Gyurika, én azt sem mondtam el a nagyságos asszonynak, hogy belestél rám tegnap… én igazán nem árulkodásból…

– Ha, ha! – nevettem föl erőszakosan. – Te képzelődsz, hogy én benéztem! Hová néztem be, mikor? Látod, csak hazudni tudsz, evvel a rohadt kurva Bibliáddal együtt!

Kitört belőlem a félelem és a düh, fölemeltem a fekete könyvet, és miközben tépkedtem az oldalakat, ordítottam:

– Nesze, nesze… szar… látod… nesze… te hazug!

Otthagyta a vasalót, kitépte a kezemből a szétdarabolt Bibliát.

– Miért csinálod? – kérdezte fojtott ijedtséggel, és magához szorította. Nekiestem, kirántottam a kezei közül, és a falhoz vágtam. Szétterpesztett lapokkal terült el a sarokban.

– Miért csinálod velem? – sírta el magát. Odament a Bibliához, fölemelte, rázogatta, és bevitte a szobájába. Nem tette be maga mögött az ajtót, hallottam, hogy sír.

Mellettem az asztalon füstölni kezdett nagyanyám egyik hálóinge. Nem nyúltam érte, valami meghatározhatatlan bosszú fűtött, hogy hagyjam elégni. Nem tudtam, hogy kit kell megbosszulnom és miért, de állkapcsom feszülésében éreztem a föltorlódó dühöt. A rózsás flanell lassan megbarnult a vasaló szélei alatt. Ettől megnyugodtam, és egyenként megrágva a szavakat, bekiáltottam a szobába.

– Ég a ház!

Szidike az ágy szélén ült, ölében feküdt a Biblia. Most már rám se nézett, azt hitte, hogy újabb megaláztatás következik, és ennek szótlanul, védekezés nélkül megadta magát.

– Nem érted? Ég a hálóing! – ordítottam. Fölugrott, a párnája alá rejtette a Bibliát, és rohant a konyhába.

Addigra a vasaló mintája barna folttá merevedett az anyagba.

– Na tessék! – mondtam gúnyosan.

Meredten, mozdulatlanul állt a konyhaasztal előtt. A vasaló pereme alól barnán felsistergett a füst. Sima fényű, gömbölyű arca lassan lángra gyúlt. Szép volt. Felkaptam a vasalót, és rácsaptam a rácsra. Észre sem vette. Tekintete tompán tapadt a barna foltra.

Ez a halk döbbenet hatalmába kerített engem is. Óvatosan megsimogattam a kezét.

– Szidike…

Megrebbent a kéz, és a folt felé nyúlt. Körültapogatta. A karját simogattam. Tenyerem alatt alig hallhatóan sustorogtak a szőke pihék. Hirtelen indulattal fogta át a fejem. Ahogy felnéztem az arcára, láttam, hogy kitágult szeme sarkából megindul két könnycsepp. A melléhez szorítottam a fejem.

– Szidike…

– Mondta az édes… – hangja elcsuklott, aztán erőszakoltan felcsapott –, csak bajt ne csináljak…

– Szidike…

Végigsimítottam arcán, puha nyakán, és a mellén is. Könnyes szeme ijedten rebbent. Ellökött magától. Pár pillanatig dühödten néztem.

– Hülye… – mormogtam, és kifordultam a konyhából.

Nagyapa megcsóválta a fejét, egy intéssel félbeszakította nagyanyám fölolvasását, és megkérdezte:

– Mit csinálsz te egész nap?

Az ágyukon feküdtem, fejemet a plafon felé fordítottam, és nem adtam választ. „Nem csinálok semmit” – gondolkodtam. – „Csak várom mindig, hogy mi történik.” Elképzeltem, hogy Szidike belép majd az ajtón, karján a barnára égett hálóinggel, dadog valamit, nagyanyám meg kiabál, és talán kihalássza a kulcscsomóját is a zsebéből, és hozzávágja dühében a lányhoz. Én meg csak feküdni fogok, és nyugodtan figyelem, hogyan somfordál ki a szobából sírva.

Nagyapám teljesen felém fordult, a vastag szemüveg alatt összehúzta szemét, úgy figyelt.

– Valóban, fiam, hát mit csinálsz te egész nap?

– …mondtam, hogy tanuljon, de hallgat ő rám?… mint az anyja… – morgott nagyanyám és az ujjai közt ropogtatta az újságot. Szemüvege az orra végére csúszott, úgy pislogott rám.

– Sokat olvasok, nagyapa, meg tanulok is… – feleltem, nyugodtan bámulva továbbra is a plafont.

– Amikor én olyan idős voltam, mint te, már tanonckodtam. Már megtanultam egy szakmát. Nem jó ez, amit csinálsz – mondta.

– Amikor, amikor… – mondtam gúnyosan – mi nem jó?

– Az, hogy egész nap heverészel. Puhány lesz belőled! – csattant föl nagyapa, de nagyanyám dühödten ránézett, erős mozdulattal az orrnyergébe lökte szemüvegét, és rámordult nagyapára:

– Az orvos mondta, hogy pihenjen. Olyan vérszegény, hogy rossz ránézni.

– Ezt két éve mondta az orvos. Azóta nincs semmi baja…

– Hogy nincs? – szisszent föl nagyanyám, és már elengedte volna szavainak gyeplőjét, de nagyapa elvörösödött, meghúzgált a feje tetején egy ősz tincset, és intett, hogy nagymama olvashat tovább. Nagyanya hápogott még egy ideig, aztán hangot változtatva belekezdett újra. Hallgattam, és figyeltem az ajtót, de Szidike nem jött. Lehunytam a szememet. Nemsokára abbamaradt az olvasás, nagyanyám letette az újságot, és nagy recsegések közepette fölállt. Éreztem, hogy fölém hajlik, és rám terít egy pokrócot. Az öregség kellemetlen illata csapta meg az orromat, de erőm már nem volt tiltakozni. Elaludtam.

Égett már a villany, amikor nagyanyám ébresztgetni kezdett.

– …ébredj, Dojdika… feküdj le rendesen… rohadt cseléd!… na ébredj szépen… – mondogatta – …elégette… na, megágyazunk és lefekszünk… lefekszel szépen…

Fölnyitottam a szemem. Az elégett hálóing ott feküdt szétterítve a többi vasalt ruha tetején. De nem érdekelt már. Hagytam, hogy nagyanyám megágyazzon, segítsen kifűzni a cipőm, egy pillanatra átfutott bennem, hogy nem csináltam meg a leckéimet, de bebújtam a paplan alá.

A fürdőszobában csobogott a víz. – Szidike fürdik – állapítottam meg. A gondolat néhány pillanatra éberré tett. Most félelem nélkül tudtam tompa fényű testére emlékezni, a törülközőre, melyet furcsán csomóra szorítva tart… Erőszakosan lehunytam a szemem. A kép így sem tágított. Lassan mégis álomba merültem.

Nyugalmat hozott az álom.

Szidike összezsugorodva guggolt a fürdőkád előtti rácson, de a szeme rám mosolygott. Aztán kiegyenesedve, puhán libbent felém. Nem mertem ránézni. Ujjai hegyével felemelte a fejem. Nevetett. Mint anyám…

Sivár, szürke felhők ölelkeztek. Zuhogott az eső. A szakadt csatornák zubogva öntötték a vizet. Néha szélroham csörtetett a megfogyatkozott, töppedt levelek közt, és nekivágta ablakomnak a jégoszlopként feszülő vízzuhatagot. Növények, a fák, bokrok rozsdásodó levelei elhagyták színeiket, a fű eleven zöldje, a tulipánfa ordító sárgája is megadta magát, beleolvadt a szürkeségbe.

A szobám hűvös volt. Ébren feküdtem már rég, s kifelé bámultam a bezárt világba. Kimászni a meleg ágyból nem volt kedvem. Néha félálomba merültem újra, majd földobott valami zörej, és akár visszamerültem az álmatlan álom puha rétegeibe, akár a szél kemény hangjára figyeltem, egyre jobban, valahonnan tudatom aljáról előretörekedett a félelem. Féltem az esőtől, Szidikétől, attól, hogy nem tanultam, mert elvihetnek, mert nem tudok csókolódzni, mert apám egyik könyvét kinnfelejtettem a kertben, de ezek az apró félelmek nem egyenként törtek utat bennem, hanem éppen olyan szürkén és meghatározatlanul gomolyogva, mint a fű felett a pára.

És akkor éreztem először, hogy tulajdonképpen mindent meg tudnék oldani. Ha fölkelnék, még lenne időm megcsinálni a leckéimet, ha Szidikének elmondanék mindent, talán megértene, de a gondolatra, hogy kimásszak az ágyból – összeborzadtam.

Fejem fölött megcsörrent a vekker. Fél hét volt. Sírhatnékom támadt, de nagy nehezen mégis fölkeltem, gyorsan magamra kapkodtam ruháimat, és csak futólag mostam arcot meg kezet.

Begyújtották a sütőt, és az előtér, ahol az ebédlőasztal állt, megtelt jóleső gázszagú meleggel. Anyám dúdolgatva, frissen, felöltözve terített. Soha nem látott jókedvvel dobálgatta az evőeszközöket. Szidike a tűzhely előtt állt a konyhában, és minden figyelmét arra összpontosította, hogy a tej ki ne fusson. A színültig telt lábos fölött buborékként megfeszült a tej bőre, már kifelé, az oldalak felé törekedett, hogy lecsurranjon, de Szidike elzárta a gázt, és a bőrbuborék lassan visszaereszkedett.

– Alászolgája, te morcos mackó… – csipogott anyám, lehajolt, csókot cuppantott az arcomra, de én csak az orrom alatt mormogtam, hogy „szervusztok”. Szidike próbálta átvenni anyám könnyed hangját.

– Már olyan, mint egy ember, mindig morog – mondta. Anyám ezen jót nevetett.

– Hát persze hogy ember ő! Egy édes kis emberke. Kávét… teát… kakaót? – kérdezte meghajolva, aztán lehunyta a szemét, hangját mélyre fogta és megkérdezte:

– …vagy rántott levest? – és fölnevetett.

Ettől sem derültem jobb kedvre, és azt vártam, hogy mint máskor, elfutja anyámat a méreg, de csak nevetett tovább.

– Se ezt, se azt! – kiáltotta. – Tudod, mit fogsz reggelizni?

Miközben leültem az asztalhoz, kérdően néztem rá.

– Narancsot! – vágta ki.

– Ne hülyéskedj már – feleltem ingerülten, de anyám ezt már nem is hallhatta, mert a kredencből valóban előhalászott két óriási narancsot, és diadallal tartotta. Szidike kíváncsian mellélépett.

– Narancs… – mondta kétkedőn.

– Tudod, ki küldte? – kérdezte ragyogva anyám, és felelt is: – Rákosi elvtárs!

Öröm és tisztelet költözött belém.

– Hogyan? – kérdeztem. – És beszéltél vele? És nekem?

Anyám szeme meg sem rebbent, de éreztem, hogy a mosolya már hamis.

– Odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy van-e kisfiam. És mondtam neki, hogy van, és akkor mondta, hogy vigyek neki narancsot.

Most már tudtam, hogy nem igaz, de el akartam fogadni ezt a kedves hazugságot, és csak évek múltán, most képzelem el újra anyámat, amint a fogadáson ott áll a sorban, kezet fog ő is Rákosival, aztán továbblép, megpillantja a tálon a narancsot, rám gondol, gyorsan, miközben a táskáját nyitja, körülnéz, és becsúsztat kettőt. Közben talán még mosolyog is, mert a röplapok jutnak az eszébe.

– És mondtam azt is Rákosi elvtársnak, hogy nem akármilyen fiam van nekem, hanem jó tanuló, úttörő fiam. Aki ha számtanból kijavítja azt a csúnya jegyet, nagyon jó tanuló lehet belőle.

Akkor már nyíltan éreztem, hogy hazudik, hisz hogyan is mondhatott rosszat rólam? Ha mondott, akkor csak jót mondhatott. Elém tette a narancsot, közben a fejemet simogatta, és gügyögve becézett. Ez sértett.

– Ez pedig a magáé, Szidike! – mondta anyám, és a lány kezébe nyomta a másik narancsot. Miközben én már bontogattam a sajátomat, Szidike nagyra tágult szemmel nézte a tenyerén fekvő gyümölcsöt. Nem szólt semmit, csak tekintete ugrándozott anyám és a narancs között, mintha azt kérdezné, hogy tényleg az övé-e. Én sem ettem akkor még soha narancsot, de szégyelltem volna, ha Szidike ezt észreveszi.

– Egyed csak! – dobtam felé.

– Én elviszem haza… – válaszolta csendesen – az édesnek meg Gyurkának.

– Vigye csak, Szidike. Ilyet még úgyse láttak – mondta anyám kedves hangon.

Abbahagytam a narancs hámozását. Letettem a szétdarabolt héjakra. „Ilyet még úgysem láttak” – forgattam anyám szavait.

Ránéztem, mintha helyesbítést várnék, de rögtön rájöttem, hogy lényegében igaza van. Szidike anyja és Gyurka nem láthattak ilyet. Én is csak a növénytan könyvem színes ábráin láttam. Anyám kedves hangú hazugsága megkeseredett a számban, és már nem tudtam elfogadni sem. A leereszkedő hangja, ahogyan azt mondta: „ilyet még úgysem láttak” – érthetetlenné, távolivá és ellenszenvessé tette. Hirtelen, hiszen pillanatok voltak ezek, nem értettem, hogyan tudtam én is fensőbbségesen bánni Szidikével. Apám jutott eszembe, amint tárgyilagosan azt mondja a lánynak: „Nem cseléd maga itt nálunk… mától fogva családtag!” És apámat akkor óriásinak láttam. Talán mert mindig távol volt.

Szidike óvatosan lépdelve bevitte a gyümölcsöt a szobájába. Nagymama jelent meg az ajtóban. Magasra tartva fejét, sértett pillantást vetett anyámra, és csak a szája sarkából köszönt vissza.

– Viszem a kávét papának… – mondta.

– Hagyja, mamuska – csivitelt anyám –, beviszem én. Sötétre vagy világosra? A magáét is beviszem!

– Hagyd csak – felelte nagyanyám –, ne fáraszd magad…

Anyám megrettent az éles hangtól. Miközben nagyanyám merev mozdulatokkal töltötte kávéjukat, ott téblábolt a tűzhely körül. Kenyeret szelt, vajjal megkente, aztán nagyanyám megragadta a tálcát, és elindult vele. A válla fölött dobta anyám felé:

– Majd akarok veled beszélni!

Anyám grimaszt csinált, de nagyanyám hátrafordult, és észrevette.

– Jól van – mondta még sértettebben, és elviharzott.

Anyám pajkosan rám kacsintott, és megkérdezte:

– Mindig ilyen dühös?

Megrántottam a vállam, és fejemet beletemettem a pöttyös kávésbögrébe.

Szidike kijött a szobájából. Még mindig megilletődött arccal lépett anyámhoz.

– Ne tessék haragudni, de nem is köszöntem meg… csak nem láttam még élőben.

– Á, hát nem tesz semmit – felelte anyám, és kezével végigsimította a lány haját.

Nagymama visszarobogott. Karján ott lógott az összeégetett hálóing.

– Tessék, itt van! – dobta egy székre. Anyám értetlenül ránézett, de nagymama dühösebb volt annál, hogy hosszas magyarázkodásokba bocsátkozzon. Mögötte az ajtóban megjelent nagyapa szikár, hajlott alakja.

– Nem kell, mama… – mondta csendesen, de az öregasszony nagy színpadi mozdulattal leintette.

– Itt a műved! – kiabált tovább. – Grimaszokat vágni, azt tudsz utánam… mi?… a vénasszonyt kigúnyolni… de én megmondtam neked… meg, de akkor is csak hülye vén boszorka voltam, akire nem kell hallgatni! – Hangja rikácsolásba csapott: – Mondtam, hogy baj lesz, ha fiatalt veszünk? Elégetik az összes ruháimat… nekem nincs pénzem, hogy mindennap újat vegyek… az ott narancsot zabál… mit csináljak most én evvel? Mi?… Mi?… – visongott, megragadta a hálóinget, öklét átdugta a barnára égett folton. A megvékonyodott anyag engedett és kilyukadt.

– Tessék, itt van. A cselédetek műve! – és levágta a földre.

– Mama, fogja be a száját! – kiabált anyám.

Szidike nekisimult az ajtónak, ijedten szorította a vastag, fehérre festett cirádákat, és tekintetével – úgy éreztem – engem keres. Lehunytam a szemem. Tudtam, hogy szólnom kéne.

Nagyanyám hápogott, anyám tekintete elől gyorsan hátrált az ajtó felé. Nagyapa homlokán kidagadtak az erek, köhögni kezdett, és keservesen ismételgette:

– Nem kell, ezt… nem kell… hagyjátok…

– Na jó… Jó! – fuldokolta nagyanyám. Magával rántotta az öregembert, és bevágta az ajtót.

Anyám dermedten állt egy darabig, aztán fölszedte a földről a hálóinget, és ügyetlen, szegletes mozdulatokkal hajtogatni kezdte. Tologatta az evőeszközöket az asztalon. Szidike felé fordult. A lány még mindig mereven nekifeszülve az ajtónak, várakozó rémülettel állt.

– Azért máskor vigyázzon! Nem szeretem az ilyen dolgokat.

Szidike akkor nézett rám.

Letörtem egy gerezdet a narancsból, és bedobtam a számba.

Vasárnap reggelre elállt az eső. A felhők mögött földerengett a nap halványsárga korongja, aztán újabb, sötétebb foszlány csúszott eléje, és eltűnt megint. Mintha játszana. Nem mozdult semmi. Furcsa volt, hogy fönt az égbolton mozognak a felhők, és itt alant meg nyugodt minden. Még a szokásosnál is csendesebb. Komor borostyánlevelek kúsztak a magasságba, halálos ölelésbe szorítva az ecetfát. Fényes, zsíros leveleiken leszánkáztak a vízcseppek, átcsúsztak egy másik levélre… így, emeletről emeletre ereszkedve értek földet. A fű között tocsogott a víz. A betonutak fénylő csíkként feszültek a meredeknek, s tartottak a kapu felé.

Az ablakomnál álltam.

A kapun túl, az utcán, nem mozdult semmi. A fogaskerekű tompa, megújuló és elcsukló moraja is az idő tükre volt. Ilyenkor vasárnap délelőtt csak félóránként jár.

A konyha felől az edények tompa, meghitt csörömpölése hallatszott. Kinyílt az előszoba ajtaja, apám hálóköntösben, borzasan, cipőbe bújtatott mezítelen lábaival végigszaladt a betonúton, kivette az újságot a levélszekrényből, és futólépésben, ügyelve, hogy meg ne csússzon, visszafelé tartott. Észrevett. Összehajtogatott újságjaival üdvözlésre lendítette karját, és eltűnt az ajtó mögött.

Sokáig álltam így. Húztam az időt. Úgy éreztem, ha elmozdulok innen, megmosakszom és öltözni kezdek, belépek a napba. S ami eddig sima volt, könnyű és kedélyes, az összetorlódik, keménnyé és könyörtelenné válik.

Homlokomat nekitámasztottam az ablaknak. Összefont karokkal álltam. Leheletemtől könnyű pára képződött az üvegen. Ábrákat rajzoltam belé. Aztán újabb párafoltokat fújtam, és újabb vonalakkal szeltem át.

Betaszították az ajtót. Nagyanyám volt. Kezében két üres vizesbögrét tartott. Éjszakára vitte be mindig maguknak.

– Szervusz, Dojdika – mondta, és mosolygott, miközben átjött a szobán.

– Szervusz.

– Öltözz gyorsan. Nemsokára jönnek.

Rá se néztem. Az ábrákat figyeltem, ahogy lassan eltünedeznek az ablaktáblákról. Vége – gondoltam.

Megmosakodtam. Gondosan öltözködtem, összerakodtam az ágyneműket, aztán végigheveredtem a díványon. Elmerülten olvastam.

Délfelé stoppolt az első kocsi a kapunk előtt. Fölkeltem, és az ablakból láttam, hogy a sofőr kiugrik a volán mellől, futásban megkerüli, és kinyitja az ajtókat.

Tömzsi férfi szállt ki, aztán egy szikár asszony. Vártak. Az asszony beszólt a kocsiba. Valahogyan nagyon ismerősnek tűnt. Talán a fejtartása miatt. Aztán az első ülés ajtaja is kipattant, és Éva méltóságteljes mozdulattal kilépett. Kék szövetruha volt rajta, kis fehér gallérral, és fehér harisnya. Vitáztak valamin. Éva benézett a kertbe, durcásan rázta a fejét. A szikár asszony egészen közel lépett hozzá, és így, amint dühödten farkasszemet néztek, még jobban hasonlítottak egymásra. Minden mozdulatuk.

Közben a sofőr újra elhelyezkedett az ülésen, és járatta a motort. Hárman maradtak. Aztán maguk előtt tuszkolva Évát, megindultak lefelé az úton.

Elugrottam az ablaktól, rádobtam magam az ágyra, befordultam a fal felé, és lehunytam a szemem. Most elvisznek? Vagy vendégségbe jönnek? Akkor miért jöttek volna kocsival? Itt laknak egy utcával lejjebb! Miért vár a kocsi? Kit vár?

Engem… Összehúztam magam. Valahonnan nagyon tompán, messziről hallottam anyám harsány üdvözléseit. Csapódott az előszobaajtó, és bementek a nappaliba. Mintha elment volna a kocsi! Kinéztem az ablakon. Innen az ágyból nem láttam. Odaugrottam. A kocsi tényleg elment…

Nagy sóhaj szakadt ki belőlem. Remegtek a lábaim. Levágtam magam újra. Térdeimet átfogtam a kezemmel, de így is remegtek.

Most már sorban jöttek a kocsik. Leállították a motort, csapódtak az ajtók, aztán a kertkapu, zúgtak a begyújtott motorok, kopogtak a lépések, árnyak vonultak át az ablakom előtt, harsogtak az üdvözlések, tologatták a székeket a nappaliban…

Másképp talán egyszerűnek tűntek volna ezek a zajok, de most összeálltak, föltornyosultak. Ismerős volt minden, mintha egyszer megtörtént volna már. Hiszen vártam rá.

Hol bújhatnék meg? Hogyan tűnhetnék el előlük? A kert vizes. A padlásra nem mehetek. Észrevesznek.

Így feküdtem.

Anyám morogva lépett a szobába.

– Talán bejönnél? Nem?

Alvást színleltem. Megrázott.

– Mit csinálsz itt? Itt van már mindenki. Gróf Till még várat magára? Mit képzelsz te?

Arcot cseréltem.

– Jó… megyek… ne kiabálj…

Anyám megnyugodva nézett rám, és utánam szólt:

– A gyerekek kint vannak a télikertben. Oda menj.

Mielőtt kinyitottam az ajtót, arcot cseréltem megint. Mosolyogni próbáltam.

Éva háttal ült nekem, az ablak felé fordulva egy nádfotelben, és mereven kibámult a kertbe. A két Pozsgai fiú szétszórt játékaim fölött állt, a nagyobbik a merklin alkatrészeit rugdalta.

– Mit rugdalod?

– Csak – felelte, és száját az orráig csücsörítve fújtatott.

– A tied?

– Nekem ennél sokkal több van…

Évát figyeltem. Tudtam, hogy beszélnem kell vele. Nem kerülhetem el. Vagy odalépek hozzá, vagy kimegyek a szobából… De azt nem tehetem. A hátamban éreztem anyám szúrós tekintetét. Lassan hozzáléptem. Köszöntem.

Biccentett.

A Pozsgai fiú még mindig a merklint rugdalta.

Dühödten fordultam hátra, és csak akkor vettem észre az óriás fikusz alatt az Ungvári lányokat. Vékonyak voltak, kimértek, büszkék. Kecses mozdulataikkal feszítettek különleges ruháikban, és csupán egy-egy pillantást vetettek felém.

– Szervusztok – köszöntem. Megmozdult az ajkuk, de nem hallottam semmit. Oda kell mennem hozzájuk? Visszakaptam a fejem, Évára néztem. Nem. Nem megyek. Összesúgtak. Rándítottam egyet a vállamon, és végleg elfordultam tőlük.

– Szervusz – mondtam megint.

Rám nézett, de nem válaszolt.

– Hogy jöttél ide?

– Kocsival – felelte gúnyosan.

– Vendégségbe?

– Igen, ha nem haragszol.

– Ne haragudj.

– Megsértettél.

– Ne haragudj.

– Unlak a többiekkel együtt. És meg fogok lépni innen.

– Én is – mondtam neki, és azt hittem, hogy örülni fog a közös akciónak.

– Te itt maradsz. Te egy gyáva vagy.

– Nem vagyok gyáva…

– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem mindent. De néha leplezni kell a dolgokat. Egyébként… – tette hozzá mintegy mellékesen – az apámnál följelentettelek.

– Fölszereljük a gyűrűhintát – mondta az egyik Pozsgai fiú.

– Szereljétek – válaszoltam, és kimentem.

Nevetni szerettem volna. Tudtam, hogy hazudik. Ijesztgetni akar. Azt hiszi, hogy félek tőle. Téved! És gyáva sem vagyok. Nem szeretek verekedni. Az még nem gyávaság. Az lenne a gyávaság, ha megszöknék innen. Én erős vagyok, a szüleimnek is nyugodtan a szemébe tudok nézni…

Ezen elgondolkodtam. Mint valami felhő vonult át rajtam a félelem. Mégsem tudok a szemükbe nézni? Talán mégsem hazudik… hátha mégis elmondta… Bemegyek a nappaliba, elém áll az apja, és azt mondja: „Most elvitetlek. Kint áll a kocsi.” A kocsi elment. „Lecsukatlak.” „Nem teheted meg!” – fogja kiáltani anyám. De megteheti, mert nagyobb. A házuk is szebb.

Kibicsaklott érzékeim nem dolgoztak tovább. Tiltakoztak. Most már csak sírni szerettem volna. De lefeküdni sem mertem, mert benyithatott volna akárki. Akármelyik pillanatban.

Tovább botorkáltam ebben a hirtelen rám szakadt éjszakában.

Szidike… Szidikének elmondok mindent… De anyám kiszólt a gardróbból. A szekrények idegesen tárt ajtajai előtt térdelt. Körülötte terítők, lepedők, szalvéták, törülközők hevertek szanaszét, halomban. Egyre újabb csomagokat dobált a földre.

A közelsége nyugalmat hozott.

– Mit keresel?

– Azt az átok fehér abroszt! Nem láttad?

Rám nézett.

– Hol láttam volna?

– Csak úgy kérdeztem – mondta, és derékig hajolt a szekrénybe.

– Nincs… nincs… nincs! – csattant föl. – Hívd ide a mamát.

– Jó – feleltem, és indultam kifelé.

– Ne, majd inkább én – szólt utánam gyorsan.

– A Szidikét hívd.

– Jó.

A konyhában volt. Egy nagy fazék gőzölgő, zubogó víz fölött állt, kezében a nokkedli-szaggatóval.

– Te Szidike, az anyu hív, gyere… – szóltam. A szokatlan lágy hang hozhatta zavarba. Nem tudta, hogy otthagyja-e a munkát, és jöjjön, vagy maradjon, míg befejezi.

– Gyurika… elfő a nokkedli. Mondd meg az elvtársnőnek, hogy rögtön jövök.

Anyám és nagyanyám a szennyesláda előtt álltak. Tartalma ott hevert a lábuk körül. Mindketten csípőre tett kézzel. Tanácstalanul rázták a fejüket.

– Na? – fordult hozzám anyám.

– Jön, csak elfő a nokkedli.

– Ez biztos – mondta nagyanyám.

– Nem hinném.

– Te mindig bízol az emberekben, míg egyszer rá nem fizetsz.

– Ugyan, mamuska! Hát mi a frásznak kellene neki egy tizenkétszemélyes damaszt abrosz?

– Leszerel a bakája, és összeházasodnak.

– Mama!…

Anyám elgondolkodott, de nem válaszolt. És hirtelen én is bűnösnek éreztem magam. Mintha én loptam volna el… Éreztem, hogy elpirulok. Szidike nem lophatott! Miért? Én nem loptam el. Idegesen tört ki belőlem:

– Biztos valahol másutt van.

– Gyuri, te elpirultál, te tudod! – támadt rám anyám.

– Nem tudom.

Belépett Szidike. Anyám háttal állt neki, mosolyt varázsolt arcára, aztán megfordult.

– Nem látta, drágám, a fehér abroszt?

Szidike értetlenül állt.

– A fehér terítőt, a fehér asztalkendőt.

– Nem.

– Mert néztük már mindenütt, és nincsen sehol – szólt közbe nagyanyám.

– És a Gyurika sem tudja…

– Nem volt a vasalnivalók között?

– Nem… nem… emlékeznék…

– Már mindenütt megnéztük – ismételte anyám, és beletúrt egy halom ruhába.

– Biztos, hogy nem volt a vasalásban?

– Nem, mondom, hogy nem.

Szidike most érthette meg nagyanyám gondolatát. Elsápadt.

– Ha elégette, inkább vallja be!

– Most nem tudok mivel teríteni…

– Nem égett el… hiszen nem volt ott… – nyögte a lány.

– Nem volt a vasalnivalók közt! – ordítottam magamon kívül.

Anyám hozzám lépett, és szájon vágott. Vastag gyűrűje fölrepesztette az ajkam.

– Tessék – sziszegte –, majd megtudod… mikor ordibálj!

Csak néztem. Szidike odaugrott hozzám. Nagyanyám elkapta a karját, és magához rántotta.

– Maga ellopta. Kell az új háztartásba, mi!?

A szám elé kaptam a kezem. Véres lett. Nem tudtam, mit csinálok. Nem tudtam magamra figyelni. Szétkentem az arcomon. Mintha vasat nyeltem volna.

– Nem… – sziszegte anyám. – Ne… – és kikapta a lány kezét a nagyanyáméból.

Átmentem a fürdőszobába. Nem volt bennem félelem. Tiszták voltak előttem most az emberek. Értettem őket. Én csak akkor féltem tőlük, ha beszéltek.

Szidike mereven állt.

– Adja elő… – hajolt arcába nagyanyám.

– Mama… ne… – ismételgette anyám erőtlenül.

A lány megremegett, aztán biztos járással elindult kifelé. Ajkait összeharapta.

– Álljon meg… – szólt utána anyám tompa hangon – na, álljon már meg!… nem úgy gondoltuk…

Mentek utána. Szidike megérezte. Irányt változtatott. Bement a szobájába. Az ajtót nyitva hagyta. Anyámék megálltak. Merev volt a lány arca, inkább szigorú, mint félénk. Olyan, mint a halotté. És olyan sápadt. Lassú, tagolt mozdulatokkal kinyitotta a szekrényt. Alig volt benne valami. Két selyemblúz. Egy türkiz és egy fehér. Kidobta a szekrényből. Fehérneműit lesöpörte a polcról, aztán kidobott még két szoknyát. Szótlanul tette.

Aztán odalépett a díványhoz. Fölhajtotta. Az ágyneműtartóból kiszórta a paplant, a párnát és a lepedőt. Nem volt alatta semmi… Az éjjeliszekrényhez lépett…

Anyám szemével intett nagyanyámnak. Az öregasszony elment. Ijedt volt az arca.

Anyám a lányhoz lépett, és lefogta.

– Ne, Szidike… ne… – mondta gyöngéden.

A lány kirántotta magát, és föltépte az éjjeliszekrény ajtaját. Anyám ijedten nézte eszelőssé vált arcát. Átfogta a vállát, és lenyomta az ágyra. Mellé ült.

– Ne… Szidike… – mondta közben.

Szidike lehajtotta a fejét. Fáradtan, megsemmisülten. Hangtalanul sírt. Könnyei végigfolytak kerekded arcán, bele az orra szegletébe. Hagyta. Anyám simogatta a fejét. Mereven álltam az ajtóban.

– Mondd meg nagyanyának, hogy terítsen a rózsaszínnel… – súgta felém.

– Jól van – mondtam.

Szidike hétfőn reggel elutazott haza. Avval, hogy kedd estére visszajön. De kedd este nem érkezett meg. Arra gondoltunk, hogy lekéste a vonatot. Felhívtuk a pályaudvart, de későbbre már nem vártak szerelvényt, csak szerda hajnalra.

Szerdán sem jött.

Kilenc óra lehetett, mire meghallottam a kocsi ajtajának puffanását. Az íróasztalnál ültem. Tanultam. Aztán a kapu nyikorgott keservesen, és a lejtős kerti úton anyám lépései kopogtak. Nem mentem ajtót nyitni. Még a kabátját sem vetette le.

– Tanulsz? – nézett rám.

– Igen.

– A Szidike?

– Nem jött meg.

– Gondoltam – felelte, és elhúzta a száját.

– Biztosan történt valami.

– Igen. Egyszerűen az, hogy nem mer visszajönni.

– Mert nekimentetek.

– Mi az, hogy nekimentünk?

– Gyanúsítgattátok.

Legyintett, és elindult kifelé.

– Nem jössz át? – kérdezte.

– Nem.

Megállt, visszalépett hozzám, és végigsimította a fejem.

– Mi van veled mostanában?

– Semmi.

– Dojdika… Én látom. Miért nem mondasz el nekem mindent? Néha ideges vagyok… Belátom. Megbántottalak?

– Nem.

– Ne legyél már olyan durcás! Drága pici Dojdikám… – hajolt közel hozzám, és megcsókolta a fejem. Úgy éreztem, hogy meg kell ölelnem. Átkaroltam a nyakát, és megrettentem. Tudtam, hogy képtelen vagyok szeretni. Magam miatt sem. Megcsókolt újra, és láthatólag megnyugodott.

– Átjössz?

– Át.

Kiment. Bámultam a füzetemet. Befejeztem a példát, aztán hallgattam a víz áramlását a csövekben meg a fürdőszoba apró zörejeit. Távol voltam. Azt is hallottam, hogy átmegy a gardróbon, és leül egy fotelba. Fölálltam, és átmentem én is. Varródobozát tette éppen az asztalra.

– Nincs valami rongyos cuccod? – kérdezte.

– Nincs.

Kivette a kötést a dobozból, ujjára igazította a fonalat, hátradőlt, és miközben kezei sebesen dolgoztak, rám nézett mosolyogva.

– Mi volt az iskolában?

– Semmi.

– Feleltél?

– Magyarból. Ötösre.

Bólintott.

– Pedig nem is tanultál.

– Magyart nekem nem is kell tanulnom. Odafigyelek az órán. Az nekem elég.

– Na, azért tanulni kell…

Nagyanyám bedugta fejét az ajtón.

– Szervusz, fiam.

– Csókolom, mama. Hallom, nem jött meg Szidike.

Nagyanyám betolta magát.

– Én gondoltam, hogy nem mer visszajönni. És azt is tudom, hogy miért.

– Én is gondoltam.

– Megmondtam nektek.

– Mit?

– Hogy baj lesz.

– Ne kezdje már megint, mama. Nagyon kérem.

Nagyanyám komor képet vágott.

– Nem találom a kék frottírtörülközőimet. Hármat.

– Mama, nézze csak meg…

– Én már megnéztem. És tudom, hogy miért nem jön vissza.

– Mama, én nem hiszem…

– A ruháit elvitte?

– Nem tudom.

– Én tudom. El. Nem hagyott itt semmit. Megnéztem a szekrényét.

– Nem mama, nem hiszem.

– A törülközők eltűntek! Megnéztem mindenütt.

Anyám fölállt. Kimentek a szobából. Nem mozdultam. Láttam, ahogy ismét széjjelhányják a fehérneműszekrényt, a szennyesládát és a vasalásra váró ruhákat. És azt is láttam, hogy anyám kétkedő arcát lassan eltorzítja a düh.

Visszajöttek. Nagyanyám mosolygott, mintha azt mondta volna, „látjátok, én megmondtam!”. Anyám összeszorította a száját, leült, kezébe vette a kötést, aztán ledobta.

– Eltűnt egy lepedő is… – mondta inkább magának.

– Én nem hiszem, hogy a Szidike lett volna… – szólaltam meg.

– Mi az, hogy nem hiszed? Akkor ki?

– Anyu, te nem láttad az arcát vasárnap?

Értetlenül nézett rám.

– Tények vannak – felelte.

Nyikorgott a kapu. Erőteljes lépések koppantak az úton. Anyám fáradt mozdulattal fölállt.

– Megyek, melegítem a vacsorát – mondta nagyanyám a régi buzgalommal.

Anyám ajtót nyitott. Apám belépett. Szoktatta szemét a sötéthez, aztán lehajolt anyám szájához.

– Szervusz, picikém – mondta.

Elment mellettem.

– Mi van, kisöreg? – kérdezte. – Mi volt az iskolában?

– Semmi, kisöreg – feleltem.

Összehúzta a szemöldökét, és visszanézett. Félúton megállt kezében a táska. Nem tette le.

– A mamának eltűnt három frottírja és egy lepedő – mondta anyám.

– Visszajött?

– Nem.

– No, ez képtelenség – csattant föl apám, és ledobta a táskát a fogas alá. Közben a fejét csóválta.

– Nem írt?

– Nem.

– A munkakönyve nálad van.

– Kell is neki ott munkakönyv.

– Az igaz.

– Holnap lemegyek ehhez a gyönyörűséghez.

– Hogyan? – kérdeztem.

– Kocsival. Akarsz jönni?

– Iskola van.

Apám mosolyogva nézett le rám.

– Egyszer hiányozhatsz te is. Majd írunk igazolást, hogy beteg voltál.

– Jó – feleltem, és arcomat elöntötte a mosoly. Így néztem fel az apámra.

Tejfehér és végtelen volt minden. A lovas kocsiktól széttört, összefagyott, agyonbarázdált út mentén mint gótikus templomok agyoncsipkézett tornyai álltak a tar jegenyék.

Már jó félórája elhagytuk a betonutat. A kocsi megrándult egy-egy gödörben, kénye-kedvére hányta magát. Erősen kellett fogódzkodni.

A sofőr morgott. Kilométerekre egymástól fehérre meszelt tanyák álltak. Kopáran, kidobva a semmibe. Az út két oldalán fölszántott földek barázdái futottak a házak felé. Bokor is alig nőtt. Néhol összeszakadt zsombékos mellett haladtunk. A mélyedések alján, ahol káka és nád nőtt, nem csillogott a víz. Csak fagyott homok.

– Meg kéne kérdezni… – mondta a sofőr, miközben mereven figyelt előre.

– Menjünk be valahová – válaszolta anyám.

Befordultunk egy tanya felé.

Széles, gyeppel borított úton mentünk.

Behajtottunk az udvarra, és megálltunk.

Nem mozdult semmi.

– Nem laknak itt? – kérdezte anyám valószínűleg magától, és kiszálltunk a kocsiból.

Pár lépést tettünk a ház felé. Zárva voltak az ajtók, az ablaktáblák porosan, szutykosan meredtek ránk. Aztán a ház mögül előcsoszogott egy tömpe orrú, szegletes arcú öregember. Zsíros bekecs lógott vállain, a fején kucsma. Bekecsét nem gombolta be, alatta nem hordott inget, csak egy koszos atlétatrikót. Arcát kiverte a fekete borosta. Meredten nézett a kocsira.

Hirtelen lepett meg a félelem. Hátha itt lakik… Miért jöttem el? Szidike nem lophatott… ő nem olyan… vagy talán mégis?

– Jó napot kívánunk – köszönt kedélyesen anyám, és nyújtotta a kezét.

Az öreg fekete, repedezett tenyereit dörzsölgette, aztán erőtlenül kezet adott. Még mindig a kocsit nézte.

– Bácsikám, mi a Tóthékat keressük. Nem tudja megmondani, merre laknak?

Az öreg ingatta a fejét. Nem válaszolt. A ház előtti deres őszirózsák közül egy csupa csont kutya emelkedett föl. Látszott, hogy nehezére esik a járás. Egyik lábára sántikált. Lassan közelített, hátán fölborzolta rőt színű, rövid szőrét. Az öreghez ért, hozzádörgölődzött. Az ember lenézett rá, és félrerúgta.

– Nem tudja véletlenül? – ismételte meg a kérdést anyám.

– Sok Tóthék vannak – válaszolta vontatott hangon.

– Van egy Szidike nevű lányuk – emelte föl hangját anyám, mintha nagyothallóval beszélne.

– Itt mindenkinek van. De erre nincs.

Anyám arca zavart lett. Tanácstalanul nézett rám.

– De mégis merre, bácsi.

Az öreg megint a fejét ingatta. Résre nyílt a ház ajtaja. Fiatalasszony dugta ki álomittas fejét. Most öltözhetett föl, mert ruhái kapkodva, rendetlenül lógtak rajta.

– Apa, menjen onnan! – kiáltotta vadul az öregember felé.

Az öreg megrántotta nadrágját, megfordult, és visszacsoszogott a ház mögé.

– Kit keresnek?

– A Tóthékat!

– Sok Tóth van.

– Van egy Szidike nevű lányuk.

Az asszony gondolkodott, és morgott közben…

– Szidike… Szidike…

Hirtelen föleszmélt.

– A boltoslány, vagy a másik az iskolánál? – kérdezte.

Anyám rándított a vállán.

– Nem tudom. Amelyik Pesten dolgozik.

– Az, aki szolgálni ment?

– Az.

– Visszajött.

– Őt keressük.

A fiatalasszony még mindig a résre nyitott ajtóban állva megigazította ruháit, rápislogott a kocsira, és kijött.

– Mennek a hatöles úton az iskoláig – mutatta –, ott balra fordulnak. És az erdőnél van. Látszik.

Megköszöntük. Beszálltunk a kocsiba. Az asszony ott állt egy helyben, és nézett bennünket. Az öregember is kidugta fejét a ház mögül.

Megfordultunk, és elindultunk vissza az útra. Hátranéztem, és láttam, hogy az öreg is előlép. A kutya nekirugaszkodott, vad csaholással igyekezett követni az autót.

Ők meg ott álltak mozdulatlanul.

Jókora utat megtettünk már, de erdő nem látszott sehol. Aztán feltűnt egy kopár akácos. Azon túl hosszúra nyúlt ház állott. Kocsiút nem vezetett hozzá, csak egy ösvény. Kiszálltunk, és elindultunk. Talpunkra ragadt az összefagyott homok. Anyám fázósan összehúzta magán a kabátját.

– Rettenetes… – mondta.

– Micsoda rettenetes?

– Ahogyan élnek.

Nem válaszoltam.

– Itt még villany sincs… – nézett föl a levegőbe.

Elhagytuk a csenevész akácerdőt, szembefordult velünk a magányos tanya.

Anyám megállt. Rám nézett, aztán elindult újra. Ajtó nélkül, sötéten tátongott az istálló. Fölléptünk a tornácszerű folyosóra, amely végigfutott a ház előtt. Anyám megint megállt, tétovázott, aztán kopogott.

Nem válaszoltak. Benyitott. Kis előtérbe léptünk. Szemben az ajtóval, az ablak alatt deszkából ácsolt priccs húzódott, elvásott pokróccal letakarva. A kékre festett falon egy feszület függött. Innen egy másik ajtó nyílt. Sötétbarna, töredezett. Anyám kopogtatott rajta megint.

Kiszólt egy hang. Szidike volt.

Beléptünk.

Szidike egy magasra épített kemence előtt ült, és krumplit hámozott. Mellette mezítelen alsótesttel egy kisfiú guggolt, és a nyers krumplihéjat ette.

A lány kezében megállt a kés. Feje is megmerevedett. Mögötte egy vaságyon öregasszony feküdt. Nyakáig húzta magára a dunyhát. Jöttünkre nehézkesen felkönyökölt.

– Jó napot – mondta csendesen anyám, és behajtotta az ajtót.

Szidike elpirult, és dadogott. Fölugrott a sámliról, és elkapta anyám kezét. Megcsókolta. Anyám elvörösödött, és kirántotta.

– Mit csinál…? – kiáltott föl.

A lány az ágyban fekvő öregasszonyhoz ugrott. Rendezgette a párnáit, közben susogott neki:

– Édes… a Till nagyságos asszonyék.

Az öregasszony engem nézett.

– Ő a Gyurika…

A kisfiú abbahagyta a krumplihéj majszolását, és csodálkozva pislogott rám. Aztán ropogtatta tovább. Szidike odaugrott hozzá, és kiszedte a kezéből.

– Nem szabad Gyurikának… Tessék leülni… ide… – mondta, és letörölte a padkát. – Ide tessék…

Leültünk. Anyám kigombolta a kabátját.

– Hogyan tetszettek… ide tetszettek találni?

– Kocsival jöttünk.

Hallgattunk. Az öregasszony még jobban felkönyökölt, és felénk fordult.

– Miattam nem ment a Szidi… egyedül vagyok… és a Gyuri… – mondta, de hangja sípoló köhögésbe fulladt.

– Nem baj, csak vártuk már magát, és nem tudtuk, mi van magával – mondta anyám.

– Én akartam menni, de nem hagyhattam itt őket… sem az állatokat.

– Vártuk magát…

– Igen, de nem tudtam.

Anyám lehajtotta a fejét, homlokán összefutottak a ráncok.

Aztán fölnézett, és tekintetét körüljáratta a szobán.

A két apró, elhomályosodott ablak között elfeketedett sublód. Fölötte megkopott tükör. A sublódot fehér terítővel takarták le. Egy csillogó sztaniolkeretben szentkép állott rajta. Mellette fekete, bőrbe kötött Biblia. És a narancs. Fölbontatlanul.

Én azonnal fölismertem a Bibliát. Erősen kalapálni kezdett a szívem. Anyám nem ismert rá. Szidike is követte a tekintetünket. Odaugrott. Keze tétován nyúlt a Biblia után. Arca összerándult, tekintete ijedtté vált.

– Én nem… igazán… tessék elhinni, hogy nem… – mondta, és a szája elé kapta kezét.

Anyám mintha megérzett volna valamit, fölállt. Kezébe vette a Bibliát. Kinyitotta. Szidike az ujjába harapott, és érthetetlenül nyöszörgött valamit. Anyám elkomorodott. Erős pofacsontjai kiugrottak az arcából.

– Ez a mienk – mondta komoran.

Szidike hangtalanul, remegő lábakkal leereszkedett a sámlira, aztán fölpattant újra. Megkapaszkodott a sublód szélében.

– Én nem lopok… nem vagyunk mi cigányok… – mondta.

Anyám mintha meg sem hallotta volna.

– Hogy került ez magához?

– A… – dadogott, és rám kapta félelemtől rebbent tekintetét.

– Én adtam neki – suttogtam, és azt hittem, hogy kiáltok:

– Anyu! Én adtam neki. Ő nem lop. Anyu, hidd el nekem! Én adtam neki.

Szidike visszazökkent a sámlira. Ölébe ejtette kezeit, és sírt. A kisfiú mellébukdácsolt, és érthetetlenül gagyogott valamit. Szidike a fejét rázta.

– Én adtam neki… – ismételgettem.

Anyám visszaejtette a Bibliát, aztán magához ragadta újra. Kinyitotta, forgatta. Fedeléről óvatos mozdulattal letörölte a láthatatlan porszemeket. A kisfiú kivett a lábasból egy hámozott krumplit, és nekigurította anyám lábának. Anyám ijedten nézett rá, és összecsapta a könyvet. A kisfiú fölpislantott, és mint valami ragadozó, elkapta a krumplit.

– Enyém… – mondta, és rágcsálni kezdte.

Anyám rám nézett és Szidikére. Tekintetével végigpásztázott rajtunk.

– Én elhiszem… – mondta rekedten, aztán hangja fölemelkedett, és rám támadt… – tudod te, hogy milyen emlék ez nekem?…

– Tudom… de azt gondoltam, hogy nekünk úgysem kell…

Erre nem felelt. Szidike fölemelte kötényét, és megtörölte szemét. Nem nézett ránk. Az asszony merev arccal feküdt az ágyban, hozzá már csak testének belső hangjai érkeztek el.

Csend volt. Csak a nyers krumpli hersent a kisfiú apró fogai alatt.

– Miattam nem ment a Szidi… egyedül vagyok… – suttogta az asszony mennyezetre vetett szemekkel.

– Visszajön hozzánk, Szidike? – kérdezte nagy sokára anyám. A lány a fejét ingatta tétován, hogy nem tud, és az anyjára nézett.

– Akkor itthagyom a munkakönyvét. Jó? És ne haragudjunk egymásra.

Szidike megint ingatta a fejét, hogy nem.

– De a Bibliát elviszem… nekem emlék… – mondta szinte mentegetőzve anyám.

Erre nem felelt a lány. Csak én néztem anyámra. Az asztal sarkára tette a bőrkötéses fekete Bibliát. Táskájából elővette a munkakönyvet. Írt bele valamit, pénzt tett a lapok közé, aztán Szidike felé nyújtotta.

Fölálltunk. Anyám nyújtotta kezét a lánynak. Sokáig tartotta, inkább szórakozottságból. Mosolyt erőltetett magára. Mintha gondolatai már nem is itt járnának. Indult kifelé.

Láttam, hogy Szidike legszívesebben lehajolna, és megcsókolna. Nyújtottam az arcom. Amikor már egészen közel kerültünk, valami kiszámíthatatlan erő rántott vissza mindkettőnket. Bámultunk egymásra. Bepárásodik a szemem. Mégis inkább kezet nyújtottam. Csak sokára fogadta el.

Amikor kiléptünk az ajtón, még hátranéztem. Az asztalon, súlyos bőrfedele alatt rejtve szakadt lapjait, ott feküdt a Biblia. Anyám már az ösvényre lépett. Nem szóltam utána. Tétova, himbálódzó járással haladt a csomókba fagyott homokon. Néha nyugalmat keresve pillantott hátra, de az én tekintetem nem felelt.

Konok elszántsággal kerülve a választ, léptem a nyomába.