Minotaurus

Válogatott elbeszélések

 

 

 

 

A Biblia*

„No innate principles”

(Locke, XVII. sz.)

 

1

A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkóval borított, földszintes villa faláról.

A villa kényelmesen, hivalkodó méreteire büszkén terpeszkedett a kert fölé, de tervezőiben volt annyi mértékletesség, hogy gőgjüket ne az utcának mutogassák. Mesteri módon rejtették magas törzsű fenyők, díszcserjék és sziklakertek közé az utcai frontot.

Az előreugró terasz és a bonyolult rácsai közé szorított télikert viszont nyíltan tekintett a város ködben párolgó körvonalaira.

A tőlünk idegen életformára méretezett hat szoba avittnak tűnt városi lakásunk után, és álmélkodásra késztetett a márványborítású előszoba és a kékcsempés, teremnek beillő fürdőszoba. Bútoraink elvesztek az óriási falak között, fűteni nem lehetett a hat szobát, így a csodálkozással vegyes örömből lassanként csak bosszúság maradt.

Nagy volt a kert.

Naphosszat bolyongtam céltalanul. Cigarettáztam titokban, vagy kicipeltem a nyugágyat, és olvastam.

Unatkoztam és ténferegtem, de napjaimat beosztottam. Hazajövet az iskolából megebédeltem, a kertben sétáltam, egy pálcával csapkodva lábam szárát, peckesen széttekintve a virágágyások fölött, a mögöttem lépdelő rövid szőrű foxival.

Többször körüljártuk a kertet, aztán a séta befejeztével átöltöztem. Ócska tréningruhába bújtam, és rohantam kifelé megint. Meta hátsó lábain ült az ajtó előtt, és boldogan csapdosott a farkával. Következett a „bikaviadal”.

Vörös rongyot lobogtattam, és futni kezdtem. Meta utánam ugrott, elkapta, húzta, elengedte, forgattam a feje fölött, megkergülve forgott utána, vinnyogott, morgott – elkapta, rángattam, belekapaszkodott a fogaival, nem engedtem, kitéptem, rohanni kezdtem, a kutya utánam, leterített, végighemperegtünk a gyepen, elkapta a csuklóm, rám ugrott, elvágtatott a ronggyal… és így ment ez napról napra, mígnem a nevetéstől és a rohanástól fájni kezdett az oldalam.

Meta néha megfeledkezett a szabályokról, ilyenkor komolyra vette, vicsorgott, morgott, csattogtatta a fogait, úgyhogy rózsaszínű, ijesztő ínye és foltos szájpadlása is rám mordult fenyegetőn.

De a félelem engem is, és még jobban felborzolt. Én sem engedtem. Egy ilyen alkalommal támadt rám.

A szövet beleakadt a fogaiba, én megfogtam és fölemeltem. Vonított a fájdalomtól, megfeszítette a testét, és kitépte magát. Szájában ott fityegett egy darab vörös posztó.

A lábamhoz kapott. Pillanatokig nem tértem magamhoz. Az ijedelemtől, mert fájdalmat nem érezhettem, hiszen karcolás maradt csak utána. Egy kapa hevert mellettem a fűben. Lassan, tiszta aggyal nyúltam érte. Meta nyüszítő szemekkel lapult a földhöz. Ütni kezdtem. Testéből csorgott a vér. Az első ütéseknél még fölvonított, aztán szeme becsukódott, és csendben tűrte, hogy bőre, húsa felszakadjon az éles kapa alatt.

Az undor hagyatta velem abba. Ha nem undorodom, nem tudom, mennyire telt volna belőlem bosszúból és erőből. Otthagytam.

Napokig nem találtuk. Apám akadt rá szombat délután a szénakazal aljában. Előhúzta, és bevitte az előszobába.

Félelemtől csillogott a kutya szeme, teste lázasan égett, sebeibe széna ragadt, szőrén alvadt vér száradt. Nehezen szedte a levegőt, nyelvét állandóan lógatta, és pofáját nyaldosta vele.

Anyám lemosta, bekötötte, inni adott neki, aztán azon tanakodtak, hogy ki verhette meg ilyen csúnyán, biztosan csirkét lopott… Én nem szóltam.

Másnap reggel a fürdőszobába menet majdnem Meta megmerevedett testébe botlottam. Az ajtóig vánszorgott, talán a szabadban akart meghalni… Tragikus arccal állítottam be anyámék szobájába. Még feküdtek. Vasárnap reggel volt.

– Meghalt – mondtam, és sírni kezdtem. Anyámhoz bújtam, de simogató keze alól kirántottam a fejem. Nem éreztem szükségét a vigasztalásnak.

 

2

Napokig nem találtam a helyem. Felmásztam a padlásra, és új kincsekre leltem. Ládaszámra álltak régi levelek, fényképek és újságok – a hajdani földbirtokos tulajdonos egyetlen hagyatékaként. Turkáltam a poros iratok közt, élvezettel olvastam a szálkás betűkkel, hosszadalmasan íródott leveleket. Órákig ültem a poros gerendán, estélyekről, cselédekről, szerelmekről, divatról, lovagokról, tengerpartokról olvasgatva.

Nézegettem a képeket, melyek elegáns, feszes urakat és hölgyeket ábrázoltak nagy tengerjárók fedélzetén, teveháton az egyiptomi piramisok alján, árkádok alatt Rómában és – velencei gondolákon.

A szűk padlásablakok kévében ontották az aranyló port. Nagy ritkán érkezett föl hozzám az alsó világnak valamilyen kiáltásszerű hangja és a város állandó, monoton zúgása, amit akkor nem is hallhattam, annyira megszokott volt.

Egy-egy levél után sokáig ábrándoztam. Képzeletem engem is lóhátra ültetett. Nem mint felnőttet, csak így gyerekként, feszesen, lovaglóostorral. Vagy óriási márványteremben ültem a zongora mellett, mint a kis Mozart, a szárnyas ajtókról vörösbársony drapéria csüngött, és néha gratuláló leveleket hozott tálcán a fekete-fehér szobalány.

Így, háborítatlan tunyaságban támasztottam fejemet egy gerendának. Az aranyködökbe belereccsent egy női hang. A kert végéből, a teniszpálya felől érkezett:

– Évaaa! Gyere ki a vízbőől!…

Felkapaszkodtam az ablakra, de a sűrű lombtól nem láttam át a szomszéd kertbe, és Éva addigra kimászhatott a medencéből, mert csend lett újra.

A neve izgalomba hozott.

Visszadobáltam kincseimet, és lerohantam a lakásba.

Ilyenkor, kora délután, nagy csend volt nálunk. Nagyszüleim a legtávolabbi szobában pihentek.

A Népszavá-t járatták, azt a lapot, amelynek a nagyapám tanonckora óta előfizetője volt. Mestersége tönkretette a szemét, és akkor már a nagybetűket sem tudta kisilabizálni. Tíz éve, naponta nagyanyám olvasta föl neki az újságot. Az ablak mellett ült, drótkeretes szemüvegét az orrára tolta, és szájából gyorsan, jellegtelenül peregtek a mondatok. Végtelen türelemre vagy tökéletes belenyugvásra lehetett szüksége nagyapámnak, hogy nagyanyám zsolozsmázó hangját hallgassa. S míg nagyapám ebből a tejfölködszerű halmazból mindig kiszűrte a lényeget, nagyanyám az időjárásjelentésen kívül mást megjegyezni képtelen volt. Azt is csak azért, mert azt állította, hogy a lába és a dereka pontosabban jelzi az időjárás változását, mint a Meteorológiai Intézet.

Ezeken a délutánokon enyém volt minden. Idő és tér. Szabadon turkálhattam a fiókokban, és olvastam az elzárt könyveket.

Amikor Éva nevére leszaladtam a padlásról, egyenesen apám szekrénye felé tartottam, kicibáltam néhány nyakkendőjét. Máshogy el sem tudtam képzelni a találkozást, mint nyakkendőben.

Futásban indultam a teniszpálya felé. Ahogy közeledtem, úgy lassítottam a lépéseimet. Elképzeltem Évát. Rózsaszín tüllruhában, fehér napernyővel, amint a medence körül sétálgat, büszkén, szalmakalapban – úgy, ahogy egy leányregény illusztrációján láthattam. És a várakozás torkomra nyomta a szívemet.

Óvatosan közelítettem a kerítéshez, a szétnyitott orgonabokrok között átnéztem a szomszédba, de nem láttam senkit. A kert közepén, magasra épített sziklakerten, nekitárulkozva a napnak, csupa üveg villa állt. Lentebb terméskövekből épített medence, mellette kisebb, tavirózsákkal.

Sokáig ültem meghúzódva a bokrok között. Nem mozdult semmi. Ez még jobban lenyűgözött. Úgy képzeltem, hogy Éva most egy zsalugáteres szobában zongora mellett ül és játszik. De zongoraszó nem hallatszott. Ez természetesen nem zavarta képzeteimet. Sokáig ültem, míg a ház mögül fölharsant egy vastag lányhang.

– Libuci, libuci, libuci – hallottam, és feltűnt a lány is, kezében egy marék kukoricával, mögötte meg az éhes, tipegő libák.

Egyre közelebb jött a kerítéshez. Incselkedett az állatokkal, néha elszórt egy-egy szemet, mire a libák ráhussantak, aztán folytatták tipegésüket a lány után.

A lány – arra nem is gondoltam, hogy Éva lehet – kinőtt szövetszoknyája alig takarta vékony lábait – mezítláb volt. Végre nem messze rejtekhelyemtől, kiszórta tenyeréből a kukoricát. A félelem ekkorra már elszállt belőlem, és átkiáltottam hozzá:

– Hé!

Hátrafordult, azt hittem, meglepetést fogok okozni, de vékony arca inkább ellenséges volt.

– Mit akarsz? – kérdezte.

– Semmit.

– Akkor mit nézel?

– Miért? Nem szabad?

– Hülye – mondta, és visszafordult a libákhoz. Megszeppentem, de nem mozdultam. Úgy tett, mintha az állatokat figyelné, de szeme sarkából felém lesett, aztán felcsattant:

– Még mindig itt vagy?

– Itt – feleltem félénken, mert elindult a ház irányába, és a vállán át dobta csak felém:

– Akkor én megyek!

Akaratlanul, kiáltásszerűen tört ki belőlem:

– Ne menj még!

Megállt, és visszafordult.

– Jó – mondta.

Nekibátorodtam.

– Gyere ide, közelebb.

– Minek?

– Beszéljünk.

Nem válaszolt, elindult felém. Még mindig a kerítés tövében guggoltam.

– Ülj le.

Leült. Szoknyáját leszorította lábaival, és nézett. Ettől a mozdulattól megint zavart lettem. Tekintetem a szeme és összepréselt térdei közt ugrándozott. Sötétbarna, nyugodt szeme volt.

– Legyünk barátok… – nyögtem.

– Hülye – válaszolta megint –, én lány vagyok, nem lehetek a barátod!

Megrendített a válasza. Nem mondhattam semmit. Igaznak éreztem, meg vitatkozásra ingerelt, de közben egyre nézett. Hallgattunk. Aztán felállt, leporolta szoknyáját, bizalmas mély hangján, mintha régen ismerősök lennénk, mondta:

– Szevasz.

Szerettem volna marasztalni, de annyira biztos járással távolodott, hogy nem volt merszem hozzá.

 

3

Mint minden helyisége a lakásunknak, az előszoba is különleges és nagyméretű volt. Márvány féloszlopok tagolták két részre. A bejárati ajtótól balra nyílott három szoba és a gardrób, jobbra, ahol a falnak támaszkodó féloszlopok álltak, kör alakú helyiséggé tágult, egyik oldalán óriási, földig érő ablakokkal, a másik oldalon barnára pácolt padlásfeljáróval. Innen nyílt a konyha, a kamra és a személyzeti szoba. A padlásfeljáró lépcsőjéhez tolva viaszosvászonnal leterített asztal állt, körülötte öt szék. Itt ettünk.

Anyámék későn jártak haza. Nyolc, kilenc óra is volt, mire meghallottam a kocsi ajtajának puffanását, aztán a kapu nyikorgott keservesen, és a lejtős kerti úton koppantak anyám rövid lépései. Rohantam ajtót nyitni. Megcsókolt, mosakodott, aztán, mialatt nagyanyám a vacsorát melegítette, beültünk a nappaliba. Anyám harisnyát stoppolt vagy kötött, én meg beszámolhattam neki a napról és az iskoláról. Mindig korábban érkezett, mint apám, de mindig megvárta apámat.

Órát, félórát várakoztunk így csendesen, mire meghallottuk a második csapódást. Először a kocsiét, aztán a kapuét. Megint kopogtak a lépések az út betonján, de most már nem olyan visszatartottan, hanem sietősen és erőteljesen. Ilyenkor anyám ment ajtót nyitni, én meg a nappali és az előszoba közt állva figyeltem őket, igyekezve csókra nyújtott ajkukat kibogozni a félhomályból. (A találkozásaik és általában viszonyuk nagyon érdekelt. ) Aztán apám letette drapp aktatáskáját a fogas alá, és a gardróbon keresztül bement a fürdőszobába. Menet közben végigsimította tenyerével a fejem. Távolról nézett le rám, és minden este ugyanazt kérdezte:

– Mi van, kisöreg? Mi volt az iskolában?

De feleletet soha nem várt. Nem is várhatott, mert közben már a kezét mosta, aztán arcát is a csapból zubogó víz alá tartotta, és közben anyámhoz beszélt. Nem sértett ez engem – annyira megszokott volt, és többet nem is vártam az apámtól. Amióta ismertük egymást (amióta beszélni tudtam), érdeklődése ennél a felelet nélkül hagyott mondatnál, hogy „Mi van, kisöreg?”, nem terjedt tovább.

Az apa-fiú kapcsolatból többet nem ismertem.

Ezután már nem nagyon szóltam ezeken az estéken. Ők beszélgettek, munkáról, politikáról, munkatársakról, olyan nyíltsággal, mintha ott sem lennék. Nekem az volt csupán a dolgom, hogy kérdezősködés nélkül megértsek mindent, agyamban fölépítve és szétszedve a szavakból megismert embereket. Imponált is nekem ez a hallgatólagos részvétel beszélgetéseiken. Hiszen titkárokról, elnökökről, miniszterekről volt szó.

A padlásfeljárón ülve néztem végig vacsorázásukat. Evés közben is beszéltek. Apám néha letette a kanalat, és megfeledkezve az ételről, ingerült hangon vitatkozott valami ismeretlen emberrel. Ilyenkor anyám elnézően mosolyogva ránézett, apám föleszmélt, és evett tovább.

Nagyanyám is ott álldogált. Várta, hogy végezzenek és mosogathasson. Közben elmondta, hogy már babot sem lehet kapni a Közértben, és húst már egy hete képtelen szerezni, a kenyérben több a krumpli, mint a liszt, és szétmállik… Abban, hogy ledarálja mindazt, amit jónak lát, még az sem zavarta, hogy anyámék oda sem figyeltek.

Nagyanyám kicsi, elhízott asszony volt, anyám anyja. Munkához szokott és emiatt soha nem zsörtölődő, de nehéz testét egyre inkább szuszogva, nyögve cipelő öregasszony. Derekát nyomkodta, miközben takarított, és nagy fohászkodással hajolt le, ha felemelt valamit a földről. Hallatlanul büszke volt a lányára. Ha kocsiba ülhetett, arcát az ablakhoz szorította, hogy mindenki lássa, az ő lánya nem akárki, és az anyját is autóval viszi.

Szobalány volt. Így ismerte meg nagyapámat, aki mint órás, az államtitkár úr zenélő festményóráját javította. Nagyapa nem keresett rosszul, nem engedte nagyanyámat dolgozni.

Nekem sokat mesélt lánykoráról. Szidta az államtitkárékat, de végül mindig hozzátette: „Finom emberek voltak.”

Amióta felköltöztünk a hegyre, rosszabbul érezte magát. Nem volt kivel beszélgetnie. Ezért vált szokásává, hogy félnapokat töltött a Közértben, még fájós, visszeres lábaival sem törődve és sorban állva mindenért, ha kellett, ha nem. Szenvedélyét avval leplezte, hogy ha két tojást szerzett, órákat panaszkodott; mindenért tülekedni kell. Mindenkinek anyámról beszélt, s mert sokat nem tudott róla, maga költött történeteket, néha annyira beleélve magát, hogy el is hitte.

Hozta a következő fogást. Zsíros krumplit és rántott kelkáposztát (hús helyett).

Anyám nyújtotta a leveses tányérokat.

– Majd megnézem a városban, van-e hús – mondta.

– Hozzál vagy három kilót – kérte nagyanyám –, lesütöm, úgy eláll. – Kivonult a tányérokkal.

– Mama! – szólt utána anyám. – Üljön le csak egy kicsit, akarok valamit mondani magának. – Nagyanyám szélsebesen visszalépett, és lerakta a tányérokat az asztalra.

– Gézával beszéltük, hogy felveszünk valakit. Magának már sok ez a lakás.

– Á, nem kell. Megcsinálom én – mentegetőzött nagyanyám, és ebben a mentegetőzésben benne volt az öröm, hogy gondolnak rá, a féltékenység, hogy valaki jön a lakásba, a félelem, hogy nem lesz miről panaszkodni, a büszkeség, hogy ő azért még mindent meg tud csinálni, és a nagyvonalúság, hogy nem kell a pénzt szórni, hiszen itt van ő is.

– Szó sincs róla. Holnap jön a lány, és kész – mondta apám ingerülten, mint aki el akarja vágni az induló vitát.

– Jó – nyugodott bele máris nagyanyám, és készségesen vállalkozott: – Akkor holnap kitakarítom a kisszobát.

– Majd kitakarítja a lány. Magának most már nem kell dolgoznia – így az apám. Nagyanyám ezen elcsodálkozott. Felmérte a helyzetét, aztán megkérdezte:

– És megbízható?

– Mamuskám, hát miért ne lenne megbízható. Falusi lány. Az egyik kolléganőm ajánlotta.

– És fiatal?

– Tizenhét éves.

– Azokkal baj van – mérlegelte most már komolyan.

– Mi baj lenne? – csattant föl megint apám. – Majd vigyázunk, hogy ne legyen baj! Holnap kora délután jön. Ha nem lennénk még itthon, mutasson meg neki mindent.

– Jó, én nem azért mondom, csak… én megmutatok neki mindent… csak a fiatalokkal baj szokott lenni… a… – de nem folytatta, mert apám hallgatást parancsolóan ránézett.

– Nem lesz semmi baj – mondta az olyan ember hangján, aki magát is nyugtatja. – Majd igyekszünk haza. Tóth Szidikének hívják. Helyes? – és enni kezdett, lezárva az ügyet.

Nagymama sóhajtott, jelezve, hogy ő biztos abban, hogy a fiatalokkal baj van, és ebben a hitében megingathatatlan, de látva, hogy tovább nem húzhatja a beszélgetést, fölállt, és kivitte az edényeket a konyhába.

Engem aludni küldtek. Megágyaztam, kezembe vettem egy könyvet, de nem tudtam figyelni. Szidikét próbáltam összeállítani az agyamban. Parasztlány. És parasztlányt én csak olvasmányaimból ismertem. Aztán eloltottam a villanyt, lehunytam a szemem, de aludni sem tudtam. Hallgattam a jól ismert esti neszeket. Nagyanyám súlyos teste alatt nyikorgott az ágy, aztán pár szót elkaptam, anyámat dicsérte nagyapámnak, hogy milyen figyelmes, és hogy kíméli őt. De nagyapa válasza nem érkezett el hozzám, olyan halk volt a hangja.

A fürdőszobában csobogott a víz. Pontosan érzékelni tudtam, hogy telik meg a kád. A vízbe csurgó víz hangja egyre változott. Azt is hallottam, ahogy anyám belép a kádba, hallottam, ahogy visszadobja a körömkefét a szappantartóba, sőt a törülköző hersegését is hallani véltem, de annál azért vastagabbak voltak a falak.

Nagyanyám még forgolódott, mondott valamit, anyám becsukta szobájuk ajtaját, halkan beszélgettek, lassan elcsendesült körülöttem a világ. Távoli kutyaugatások hallatszottak, és valahonnan a városból egy gyári kürt.

 

4

Másnap nagyanyám az ajtóban várt. Letöröltette a cipőm, és erőteljesen felszólított, hogy ne csináljak rendetlenséget a lakásban. Fekete selyemruhában volt, anyámtól kapta, és csak ünnepélyes alkalmakkor vette föl – csodálkozva néztem rá.

A kilincsek frissen csillogtak, kínos rend uralkodott.

Siettetett az ebédeléssel, és óvatos, elegáns mozdulatokkal lötybölte el a tányérokat, össze ne piszkítsa a ruháját. Aztán bevonult a szobámba egy könyvvel a kezében, amelyet soha nem volt szándékában olvasni, és letelepedett az ablak mellé. Még a pápaszemét sem vette föl. Ebből rájöttem a fekete ruha és a rend nyitjára – innen a kapura lehetett látni.

Rohantam a kert végébe a kerítéshez. A lány a kisebbik medence szélén ült, és lábaival a tavirózsákat rugdosta. Leguggoltam a bokrok közé. Lábujjait szétterpesztette, és mint egy csípőollóval, az egyik virág szárát beszorította, rántott egyet rajta, és a virág feje messzire röpült a háta mögé. Ezt a műveletet addig ismételte, amíg lába hatóköréből eltűntek a virágok. Gondolkodtam, hogyan kezdjem, aztán átszóltam neki:

– Adj egyet!

Felém sem fordult, mintha nem hallotta volna, de lábát kihúzta a vízből. Láttam, hogy most megleptem, kihasználva az alkalmat, még erélyesebben kiáltottam felé:

– Adj egyet!

Rám kapta tekintetét, és úgy tett, mintha csak most venne észre.

– Ja, te vagy az?! – mondta. – Szevasz.

Összeszedte a virágokat, odajött a kerítés tövébe, leült szemben velem, és átdugott a rácson egy tavirózsát. A többit tépkedni kezdte.

– Miért téped szét? – kérdeztem.

– Csak.

– Vázába lehet rakni.

– Mi nem szoktunk vázába rakni virágot.

Elnézően mosolyogtam:

– Biztosan nincs vázátok!

– De van!

– És lány van nálatok?

Most ő képedt el a kérdésemen.

– Hát én! – felelte.

– De lány – erősködtem –, aki a nagymama helyett főz, meg takarít.

Elhúzta a szája szélét, jelezve, hogy érti, és oktató hangon válaszolt:

– Szóval cseléd. Az nincs, mert apukám nem engedi a mamát dolgozni, és az megcsinál mindent.

– Az én mamám dolgozik. Még kocsi is jön érte!

– Apuért is kocsi jön! És… és… – gondolkodott – az anyut is elviszi, ha kell, ha tudni akarod!

– De az én papám a minisztériumban dolgozik!

– Az enyém is.

– Akkor egyenlők – állapítottam meg, de a lány ebbe nem nyugodott bele.

– Az én apám nagyobb, mert a házunk is szebb.

Ezt kénytelen voltam elismerni, bár éppen úgy, mint az előző napon, ellenkezésre ingerelt.

– Te vagy az Éva? – kérdeztem.

– Igen – felelte. – Mutatkozzunk be. Jó?

Felágaskodtunk, és a kerítés fölött megfogtuk egymás kezét. Erős tenyere volt, és most láttam, hogy jóval magasabb nálam. Sokáig fogtam a kezét. Jólesett.

– Engedd el! Vág ez a drót – mondta.

Leültem, de Éva állva maradt.

– Akkor én megyek – mondta. – Holnap gyere át, majd játszunk.

Megörültem a hívásnak, és fölugrottam.

– Hozok majd labdát. Jó? – kérdeztem.

– Nekem is van, de hozhatsz.

Fönn a kertben becsapódott a kapu.

– Megyek – mondtam, és futás közben boldogan ordítottam hátrafelé: – Szevasz!

– Itt várj a kerítésnél – kiáltott utánam Éva.

 

5

Nagyanyám változatlan merevséggel ült az ablaknál, és kinyújtott karral tartva a könyvet, olvasott.

– A Szidike? – kérdeztem berontva a szobába.

Leplezetlenül, fintorogva nézett rám:

– Á, csak a szomszédné volt.

Csalódottan mentem ki, és a kapu mellett leültem a kerítés tövébe. A kora délutáni nap utat keresett az utca fölé hajló lombok között, és fénypamacsokat szórt az üres úttestre. Innen, rejtekhelyemről, egészen addig láttam, ahol lekanyarodik az út a fogaskerekű megállója felé. Az ideszűrődő  hangokból megállapíthattam, mikor áll meg, vagy indul a megállóból lefelé, vagy lentről a város felől.

Néha fölmásztam a kapu tetejére, onnan még messzebbre láttam, aztán ha jött valaki, gyorsan a bokrok közé húzódtam újra.

A lány egyedül érkezett. Bő szoknya volt rajta, sok alsószoknyával, fejét álla alatt megkötött kendő takarta, kezében spárgaszatyrot szorongatott. A szatyorban összehengerített ruhadarabok lehettek – újságpapírba csomagolva. Benézett a kertbe, de nem vett észre. A kapu előtt megállt, ott is bekukucskált, a számot kereste, aztán kigombolta mellén a blúzt, és előszedett egy agyongyűrődött cédulát. Úgy olvasta, hogy közben mozgott a szája. Ránézett még egyszer a számtáblára, de még mindig tétovázott. Hátralépett, letette a neccet egy kőre, és megigazította a kendőjét. A kilincshez még mindig nem mert hozzányúlni. A csengőt kereste. Csak az ujja hegyével érintette, és a házból azonnal felelt a hangja. Nem moccant semmi.

Nem értettem, hogy nagyanyám miért nem jön a kapuhoz, vagy miért nem kiált ki az ablakon, hogy „nyitva van!”, úgy, ahogy máskor szokta.

A lány állt még egy ideig, aztán kipróbálta a kilincset. A kapu nagy nyikorgással engedett. Ettől megijedt, és most már óvatosan csukta be. Lassan lefelé lépkedett az úton.

Amint elhaladt mellettem, felugrottam, és megkerülve a házat, bemásztam a veranda ablakán. A szobám ajtajához lopóztam. Nagyanyám változatlan nyugalommal úgy tett, mintha olvasna. A lány megállt előtte az ablakon kívül, és köszönt.

– Kezicsókolom. A Tilléket keresem.

Nagyanyám fölpillantott, és hideg mosolyt varázsolt ajkára.

– Tessék, kedvesem. Maga a Tóth Szidike? Jöjjön csak. Rögtön ajtót nyitok – és nehézkesen kiment az ajtóhoz.

Nem tudom, hogy miért, de örömömben végigdobtam magam az ágyamon, és közben nagyanyám hangjára füleltem.

– Rakodjon csak le. Mosakodjon meg, kedveském. Biztos elfáradt. Könnyen megtalált bennünket? Megmutatom a szobáját. Aztán szóljon, ha kész van, majd bemutatom a férjemnek és a kisunokámnak. Na, jöjjön csak…

Attól, hogy engem bemutatnak, megijedtem. Gyorsan lekaptam az éjjeliszekrényről egy könyvet, kinyitottam valahol, és olvasni kezdtem. Persze, odafigyelni nem tudtam. Vártam, hogy mikor nyílik az ajtó, és lép be Szidike a nagymamával. De a várakozást nem bírtam türelemmel. Fölugrottam, kiszaladtam az előszobába. Nagyapám is ott volt már. Mosolyogva fogta Szidike kezét, és nem mondott mást, csupán a nevét. Aztán én is bemutatkoztam. Szidike boldogan mosolygott, sőt láttam rajta, hogy szeretné még a fejem is megsimogatni, de dühödten nézhettem rá, mert ezt nem tette, csupán annyit mondott:

– Gyurkának hívnak? Az én öcsémet is Gyurinak hívják!

Ott álltunk négyen az előszobában, és betoppantak anyámék is. Üdvözölték Szidikét. Apám szokása szerint röviden. Tőlem megint megkérdezte, hogy „Mi van, kisöreg?”, és jelezve, hogy Szidike érkezése mit sem változtat életmódján, táskáját a fogas alá tette, és bement a fürdőszobába kezet mosni.

– Akkor megmutatok mindent – mondta nagyanyám anyámnak.

– Nem kell, mama! – felelte anyám. – Menjen csak be nyugodtan a szobájába, majd én megmutatok mindent.

Nagyanyám kínosan Szidikére mosolygott, aztán gyűlölködve, sértődötten anyámra nézett, kezével végigsimította mellén a ruháját, és nyakába húzott vállakkal bement a szobájába.

 

6

A kertbe küldtek, hogy mutassak meg mindent ott is. Erre olyan büszke voltam, hogy még a tartásomon is változtattam. Kerítettem egy vékony vesszőt, és mint valami lovaglóostorral, a lábamat csapkodtam. Szidike tegezett. Ez sértett. Avval vágtam vissza, hogy ilyen lehetetlen nevet, mint az övé, még életemben nem hallottam. De a várt hatás elmaradt. Szidike felvilágosított, hogy náluk a családban minden lányt Szidóniának hívnak, és ez nagyon gyakori név a falujukban.

Nem így képzeltem el viszonyunkat. Még avval is megpróbálkozott, hogy megfogja a kezem. De ez a kísérlete kudarcot vallott, mert előreszaladtam a vörös salakos kerti úton. Ő erre utánam. Azt hitte, fogócskázni akarok. Megmerevedett arcomról gyorsan rájöhetett, hogy nem tekintem játszótársamnak.

Így, furcsán, kicsit mereven sétáltunk hát egymás mellett. Örömmel nézett szét a virágágyásokon, tárgyilagosan megállapította, hogy mit kéne ültetni és hová, feltéve, ha jut rá ideje. Az első ijedelmeken túl, láttam rajta, hogy magabiztos lány. Képzeteimet ez sem fedte. Szerettem volna, ha változatlan félszegséggel mozog, úgy, mint a kapu előtt.

A veteményest kereste. A díszkerttől szigorúan nyírt orgonabokrokkal elválasztva, volt egy kis földdarab, de nem nagyon használtuk. Tavasszal anyámék ültettek pár ágyás paprikát meg paradicsomot, egy másik darab földet burgonyával vetettek be, de a nyár folyamán rájöttek, hogy ha kapálásra még jut is idejük, az egésznek sok értelme nincs. Lassanként már késő őszbe fordult az idő, és nekünk még csak most volt újkrumplink. A veteményes végében, egyik falával a kerítéshez simulva üvegház állt. Kemencével fűthető, olyan, mint a virágkertészeké. Ezt sem használtuk, és két év alatt (amióta a hegyen laktunk) betörtek az ablakai, rozsdásodott a vasváz, és a fűtőberendezés is omladozott.

Szidike itt elemében érezte magát. Elnézően mosolygott a szakszerűtlenül kezelt, elhanyagolt növényeken, de a feladat, hogy ezt a földdarabot rendbe hozhatja, fellelkesítette. Ezután már hiába mutattam neki a vörös virágokat termő „tulipánfát” meg a szomorúfűzt, amely merészen nekivágott az égnek, hogy aztán megtörten földig hajoljon – semmi nem tett rá hatást. Gondolatban és szavakban visszatért a veteményeshez.

Lassan sötétedni kezdett. Visszamentünk a házba. Anyám vacsorát melegített, apám mögötte ült, és beszélt valamiről. Ahogy beléptünk, elhallgatott. A mondat közepén hagyta abba, és Szidikéhez fordult:

– No, hogy tetszett a kert magának? – kérdezte.

Szidike fölszabadultan áradozott, hogy ilyen óriási kertet még nem is látott, ennyi különböző fával meg rózsával, csak… – itt elhallgatott, de apám biztatására kibökte, hogy a veteményes szörnyű állapotban van, majd ő fölássa, tavasszal beveti, és zöldségre nem lesz gond. Anyám terített, és közben tiltakozott, nem kell veteményes, elég lesz a lakást takarítani, meg mosni, főzni, örüljünk, ha azt el tudja látni rendesen.

Szidike ettől az erőteljes kijelentéstől elszomorodott, de bizonygatta, hogy biztosan lesz annyi szabad ideje, hogy megcsinálhatja, hiszen neki szórakozás az.

Hat teríték volt az asztalon. És öt szék az asztal körül. A hatodik tányért anyám a padlásfeljáró lépcsője elé tette, mi már a megszokott helyeinken ültünk, csak Szidike téblábolt a konyha és az „ebédlő” között. Sót hozott, meg valahonnan előkerített egy doboz megsárgult fogpiszkálót, és azt is elénk helyezte.

Nagyanyám súlyosan, mereven a levesébe bámulva kanalazott. Nagyapám az asztalfőn ült. Szótlansága nem lepett meg, amióta asztmája elhatalmasodott szívén és tüdején, egyre kevesebbet beszélt, csak szikár arcában mélyen fekvő szemei csillogtak változatlanul.

– Üljön már le – szólt anyám Szidikére.

– Nem, nem! – tiltakozott a lány. – Majd a konyhában, ha meg tetszettek enni – mondta, és örültem, hogy pillanatok alatt pattog le róla a biztonság.

– Tessék leülni ide! – mondta anyám félig parancsolón, félig tréfásan. – Mit képzel, a konyhában fogja a maradékot enni?

Szidike még jobban megzavarodott, és leült, de most tányérját szedte az ölébe. Ezt meg apám nem hagyta:

– Hát egyen már nyugodtan. Nem cseléd maga itt nálunk… mától fogva családtag.

A lány visszatette a tányérját. Erősen megdöntött testtel kellett ennie, hogy elérje az asztalt. Kanalát marokra fogta, és enyhén hörpölte a levest.

Nagy csend volt. Apámék nem beszéltek. A kanalak megcsendültek a tányérok szélén, halkan csobbantak a visszahulló cseppek, és Szidike hörpölt. Szokatlan zajok voltak ezek. Csakhamar rájöttem arra is, hogy miért. Hogy nem fogom többé hallani szüleim vitáit, és evvel elszakad az a vékony szál is, amely életükhöz fűzött. És Szidike szürcsölte a levest a fülem mellett. Mást nem is hallottam már. Automatikusan mozgattam a kezem a szájamtól a tányérig és vissza, s miközben mereven anyámat néztem, az asztal alatt belerúgtam Szidike lábába.

Az ijedtségtől a tányérba ejtette kanalát. A leves az arcomba freccsent.

– Bocsánat… – fordultam felé mosolyogva.

 

7

Pizsamában, mezítláb, lábujjhegyen közelítettem felé. Közvetlen mögötte megálltam. A küszöbnél tartott, meghajlott testtel piszkált valamit a kövezet hasadékából.

– Mit csinálsz? – kiáltottam rá. Összerezzent, levágta a felmosóruhát.

– Nem látod? – kérdezett vissza ingerülten, de aztán fölnevetett.

– Megijesztettél.

– Jól megijedtél, mi?

– Pedig nem vagyok ijedős.

– Sötétben sem félsz?

– Nem. Nálunk nincs villany. Csak a temetőben félek.

– Én ott sem. Én sehol nem félek.

– Te fiú vagy. Neked nem is kell – mondta, és kiöblítette a rongyot a vödörben, kiöntötte a vizet, és a vödröt a mosogató alá taszította.

– Na, kész – egyenesedett föl. – Miért nem alszol még?

– Nem tudtam aludni, mert ne haragudj… hogy beléd rúgtam… igazán nem akartam… – ártatlanul lesütöttem a szempillámat, és magamban örültem, hogy ezt ilyen nyugodtan tudom mondani. Aztán fölnéztem.

– Á, nem is fáj, csak az ijedtségtől sikítottam.

– Engedjek neked vizet a kádba? – kérdeztem utána.

– Majd csak mosdok.

– Mi mindig fürdünk. Engedek vizet. – Bementem a fürdőszobába.

Bebújtam a papucsomba. Szidike jött utánam.

– Látod, így kell begyújtani – mutattam a gázbojlert –, megengeded a vizet, kinyitod a gázt – aztán, ha elég, akkor eloltod a gázt, és elzárod a vizet. – Párszor elpróbáltattam vele. Amikor a gáz föllobbant, mindig összerezzent. Együtt néztük, hogyan telik a kád.

– Szeretnék vetkőzni – mondta zavartan –, menj ki, légy szíves.

– Azért itt maradhatok.

– Nem maradhatsz itt.

– Anyu is mindig megengedi.

– De én… nem… na, menj ki… na… – fogta kérlelőre.

– Jó – mondtam nagylelkűen, és bementem a szobámba.

Leültem az ágy szélére, és vártam a jól ismert csobbanást. Közben fölhúztam a tornacipőm. Anyámék a mellettem levő szobában halkan beszélgettek. Odaléptem az ajtóhoz, gondolkodtam, hogy bemenjek-e, de nem engedték soha, hogy este fönnmaradjak, és zavarjam őket. Pedig ma még egy szót sem szóltam hozzájuk. Fülemet az ajtóra szorítottam. Ágyban lehettek már, mert a szájukra húzott paplanon át érkeztek a letompított hangok. „…Kereszt van a nyakában…” – hallottam apám hangját. – „na és?… csak rendesen végezzen el mindent” – válaszolta anyám. – „…lehetne vele foglalkozni is néha…” – „mikor van arra nekünk időnk, de ha te meg tudod oldani?!”

Megcsobbant a víz. Halkan, minden lépésre ügyelve elmentem a verandaablakig. Nyitva volt. Kiugrottam a sötétbe. Sokáig álltam a petúniák között, besüppedt lábakkal. Langyos volt az éjszaka, mozdulatlan felhőkkel. Az est neszeire figyeltem, kitágult szemekkel néztem szembe két fehér alakkal, bár tudtam, hogy márványból faragott virágkosarak, mégis vártam, hogy közelítsenek felém. De csak a szél borzolta a lombokat.

Kiléptem a virágágyásból, lábfejemet belevertem egy kőbe. Anyámék szobájában elaludt a villany. Ijedten megtorpantam megint. Aztán botorkálva, lábammal az utat és lépcsőket kutatva, megindultam a ház körül.

A fürdőszoba, belerajzolva a díszes vasrács furcsa ábráit, fényt szórt a gyepre. Szinte futottam a biztos pont után. Az ablak alatt megálltam, hallgattam megint a kiszűrődő hangokat, de a távolból egymásnak felelgető kutyaugatások és a város rám hulló moraja elnyomta Szidike apró mozdulatainak neszezését. Hidegen, mereven tátogott rám a nagy üvegszem. Szerettem volna, ha legalább mozdul valami elmosódott árny az ornament mintái mögött, de az ablaktáblák üresek maradtak.

A fürdőszoba két alsó ablaktáblája ornament üvegből készült, a felső két szellőzőablak sima tükörüvegből. A vasrács második keresztrúdjára kellett föllépnem, hogy beláthassak. Nekilendültem. Elkaptam a hideg, rozsdás vasat, és fölhúztam magam. Lábamat megvetettem a bádogpárkányon. Akkor mozdult benn az árny. Megmerevedtem. Azt hittem, észrevettek, de az első ijedelem után rájöttem, hogy csak Szidike állt föl a kádban. „Így most még jobban fogom látni!” – villant föl bennem, és ráléptem az első keresztrúdra. Továbbmentem, a félelem megállított. A kíváncsiság továbblökött. Föl a második keresztvasra. Most már csak ki kellett volna egyenesíteni a hátam, és az üvegen keresztül elém tárul a fürdőszoba képe, de kezem és lábam remegve simult a hideg, pattogó rozsdához. És hirtelen, nem is tudom miért, eszembe jutott a kapa villogó, éles feje, a kezembe simuló kifényesedett nyél és Meta meredt, nyüszítő tekintete. Most már jól hallottam Szidikét is bentről. Fülem fölfogta a mosakodó ember testének jólismert cuppogását (lehet, hogy csak hallani véltem), de gondolataim eltávolodtak Szidike testéről. Metát láttam megint, a szőrén ragadt, szalmával keveredett alvadt vércsomókat, és anyám hangját is hallottam, valahonnan még beljebbről a saját hangomat is.

– Nem undorodsz? – kérdeztem. Anyám, miközben óvatosan mosta tovább a kutya testét, és egy szivacsot újra és újra a lavórba mártott, rám nézett, és úgy mondta: – Ha tudnád, hogy miket csináltam én! Még ilyenebbeket! A romok alól kiszedett, fagyott hullákat cipeltem szánkóval. – Megint hallottam kétkedő hangomat:

– Mikor?

Aztán anyám oktató, derűs büszkeséggel visszatekintő válaszát: – Amikor fölszabadítottak.

Nagy csobogás következett, és az ornament üveg mögött az elmosódott alak újra fölegyenesedett. Hallottam, hogy kilép a kádból, majd legörnyed újra, és a víz bugyborékolva törtetett a lefolyóban. Ez a hang az ijedtség erejével (hogy elszalasztok valamit) dobott tovább a rácson. Hátam kiegyenesedett, és fejem belekerült a szellőzőablak keretébe. Izzadtam.

Szidike a kád előtt, a farácson állt. Hátranyúlt a törülközőért, furcsán csomóvá szorította, és a nyakát törölte először. Közben mosolygott. Copfjait koszorúba fonta a feje tetején, és teste minden frisseségével, tompa fényével, halk színeivel elém tárulkozott. Aztán kibontotta a frottírt, és a hátát dörzsölte. Hátravetette a fejét, úgyhogy tekintete egyenesen az enyémbe szúródott.

Pillanatokig, amíg az ijedelem falát áttörte a felismerés, mindketten mozdulatlanná dermedtünk. Előbb furcsa, artikulálatlan hangot hallatott, szája elé kapta kezét, és a kiszolgáltatottság félelmével nézett tovább.

Szorítottam a vasat, testem a rács közé feszült. Aztán Szidike apróra zsugorodva takarta önmagával testét, és tompa hangon, inkább belülről kiáltott felém. Kezével integetett, hogy menjek, mert nem bírja tovább, sikítani fog, meg ijedten kapkodott is, hogy takarja melleit.

Szédülten ugrottam, vagy estem le az ablakról. Elvágódtam a füvön. Úgy éreztem, hogy eltört mindenem, és a félelem, hogy szüleimnek elmondhatja, addig soha nem érzékelt erővel szorongatta a nyakamtól az ágyékomig minden szervemet.

Belerohantam a sötétbe. A félelmet újabb, nagyobb félelem győzte le, az éjszakától való rettegés feloldódott a belső szorongásban.

Sokára, az ágyamban tértem magamhoz. Csapódott Szidike szobájának ajtaja. Próbáltam fölidézni a testét, de csak nyüszítő, kiszolgáltatott tekintete jutott eszembe. És a rettegés ellenségessé tette bennem a testét is, a szemét is.

 

8

Kivágtuk egy spárgaszatyor alját, fogójával két ág közé feszítettük, és „kosárra” dobáltunk. Éva vezetett. Nekifutott, rugalmasan eldobta magát a földtől, és hosszúra nyúlt karjával könnyedén bedobta a labdát. Ilyenkor örömmel felüvöltött, és bemondta az eredményt. Ugrottam elkapni a szatyorból kipattanó labdát, én következtem.

Izmaim előre sikertelenséget jeleztek. Szorongva futottam hátra, elrúgtam magam a talajtól, és színészkedve, mintha lépéseimet számítgatnám, futottam neki a kosárnak. Futás közben megkönnyebbültem, már láttam magam úszni a levegőben, de a döntés pillanatában mintha visszarántott volna valami, megtorpantam, és bámultam a kosárra.

Éva nagyképűen biztatott:

– Na, na… rajta!… Most!…

Szerettem volna gúnyos, keskeny arcába vágni a labdát, de ez az érzés csak belső indulat maradt. Én is mosolyogtam, nagyképűen.

– Nem jött ki a lépés – mondtam félrehúzott szájjal.

Futottam visszafelé, és hangosan számoltam lépéseimet, aztán nekirugaszkodtam megint, féllábbal eldobva magam a talajtól, úsztam a kosár felé. Ilyenkor mintha új dimenziók nyíltak volna meg bennem, kívülről láttam magam az Éva gúnytól hunyorgó szemével, a sután ugró, ügyetlenül mozgó tömzsi testemet, és ugyanakkor tényleg láttam Évát, összevont szemöldökkel, és a kosarat is láttam, aminek közepébe kellett dobnom. Mellédobtam. Éva már rohant is elkapni a labdát, s közben visongott:

– Na ezt nézd, majd én!

És dobott.

Már negyvennél tartott, én meg tíznél sem, amikor javasoltam, hogy fejezzük be. Leheveredtünk a kerítés tövébe. Az avar vastag, ropogó takaróként terült alánk. Zihálva lélegeztünk, fejünket nekiszegeztük a sárga fényű égboltnak. Éva erősen izzadt. Kényes voltam a szagokra, de az ő szaga nem taszított. Szuszogva szaglásztam, hogy észrevegye, de nem fordult felém. Ránéztem oldalról. Lehunyta szemeit, sárgás, olajos bőrén apró gyöngyök ültek, orrlikai pedig úgy tágultak, ahogy a levegőt szedte. Apró, előreugró felső ajka elvált néha párjától, mint valami szelep, kiengedte a levegőt, és lezáródott megint. Figyeltem a sima homlokán leszaladó gyöngyök útját, ahogy közelítettek, belehullottak kagylóhéjszerű halántékába, és elvesztek barnásvörös, vastag szálú haja között.

Tisztának és könnyűnek éreztem magam, s hirtelen olyan érzésem támadt, hogy föléhajolok, és nyelvemmel állítom meg egy ilyen apró gyöngy szivárgó útját. De megszólalt:

– Mégiscsak én győztem. Persze, teneked az a hátrányod, hogy alacsonyabb is vagy nálam, és én még rugalmasabb is vagyok. A tornatanárnőm mondta, hogy nagyon rugalmas vagyok – miközben beszélt, nem nyitotta ki a szemét, szempillái nyugalmasan pihentek pórustalan bőrén. Hangja nyugodt volt, mély és annyira meggyőző, hogy egyszerre belém fojtott minden tiltakozást.

Valami olyasmire gondolhattam, hogy milyen erős és nyugodt, és milyen biztonsággal uralkodik felettem, és közelebb húzódtam hozzá. Lehunytam én is a szemem, és élveztem bőre nyirkos melegét.

Megmozdult. Teste alatt megzizzent a poros avar, megijedtem, hogy elhúzódik, de közelebb férkőzött hozzám. Nem mertem mozdulni.

– Jó így – mondtam olyan halkan, hogy inkább csak belső érzékszervei hallhatták, de láttam, hogy érti, mert ajka szétnyílt, és gyönyörűen elmosolyodott. Átfordultam, egyik kezemmel óvatosan átkaroltam, és húztam magam felé. Teste engedelmesen fordult. Kinyitotta szemét.

– Jó, nem? – suttogtam az arcába. Gyönyörűen mosolygott tovább, és bólintott, hogy jó.

– Nagyon szeretlek – mondtam.

– Én is – felelte, de amint kimondta ezt, mintha egy pillanatra újból felvillant volna a nagy messzeségbe tűnt Éva kemény arcéle.

Magamhoz rántottam. A számat rátettem az ajkára, de nem éreztem semmit. Elhúztam a szám, aztán rátettem megint. Közben mozgattam a fejem, úgy, mint anyámék néha a félhomályos előszobában. De most sem éreztem semmit. Éva mintha kinyitotta volna közben a száját, de még jobban, erőszakosabban rászorítottam magam. Fölugrott. Ijedten nézett rám, azt hittem, földúlt lesz, de csak a régi Éva arca volt. Száját megvetően elhúzta, úgy nézett le rám.

– Még csókolózni sem tudsz! Németladon mindenki tud – mondta, fölvette a labdát, és kiszaladt vele az útra. Ott pattogtatta.

Nem tudtam, miért nem tudok én csókolózni, arra gondoltam, hogy meg kéne tanulni, és az egyetlen, aki megtaníthatna, az Éva, de rápillantva egykedvű arcára, ahogy a labdát verte a kavicsos sétaúton – ettől elment a kedvem. Feküdtem tovább megdöbbenve, egyedül, úgy, ahogy otthagyott, kiugorva a karjaim közül.

– Visszavágó! – kiáltotta felém olyan hangon, mintha nem történt volna semmi, és a labdát a feje fölé emelte.

– Na, nem jössz? Mit fekszel ott? – biztatott.

Tudtam, hogy könnyen cserélek ábrázatot, de most nehezemre esett föltápászkodni és ránézni úgy, mint az előző játszma előtt. De más megoldást nem találtam. Lassan féltérdre ereszkedtem, aztán egy hirtelen jött ötlettől indíttatva elkezdtem fekvőtámaszokat csinálni.

Éva ott termett mellettem.

– Na, kinek megy tovább? – kérdezte, és miközben könnyedén lökte és engedte testét, hangosan számolt.

A hatodiknál már nehezen nyomtam ki magam, karjaim reszketni kezdtek, a hetediket már csak akaraterőből csináltam, fölnyomtam magam nyolcadszor is, de úgy éreztem, mintha csontjaim kiugrottak volna helyükből, és összecsuklottam.

– Tíz… tizenegy… tizenkettő… – számolta hangosan, és abbahagyta ő is.

– Ebben is én győztem! – mondta és feje fölött összekulcsolt kézzel gurulni kezdett lefelé a lejtőn, szaggatottan kiáltozva közben:

– Hozd már a… – itt elhallgatott, mert arccal lefelé volt éppen… – a labdát… – egyre gyorsabban forgott… – foly… tat… juk… – Fölugrott, erősen lihegett.

– Na, gyere már… – mondta parancsolóan, miközben rövid szoknyáját tisztogatta.

– Most? Fáradt vagyok – jelentettem ki keményen, azt remélve, hogy megnyugszik, de gúnyosan felnevetett megint:

– Kukac vagy! Kukac vagy! Fáradt vagy, kukac?

A vér az arcomba szaladt.

– Kukac az anyád! – ordítottam veszetten.

Megmerevedett, előrelépett, aztán kemény arcával a földnek szögezve engem, kimérten, lassan közelített felém, olyanok voltak a mozdulatai, mintha biztos lett volna abban, hogy most nyugodtan elkaphat, én kiszolgáltatva várom.

– Miii? – sziszegte közben. Csak félelmetes szemeit láttam, és a tehetetlen düh kibuggyant belőlem. Ott feküdt mellettem a pöttyös labdája a fűben. Fölemeltem, és megismételtem:

– Kukac az anyád!

– Mit mondtál az anyámra?

Hátráltam. Meglendítettem a labdát, és teljes erőmből az arcába vágtam. Az utolsó pillanatban szeme elé kapta a kezét, de késő volt már. Kissé megtántorodott, aztán felindultan rohant felém.

– Te rohadt állat! Te kurva dög! – üvöltötte.

Megfordultam, és futottam a kerítés felé. Áttörtem magam a sövényen, és átbújtam a lyukon. Ingem beleakadt a drótba, hiába rángattam, nyúlkáltam utána, nem engedett. Odaért, hallottam ellenségessé vált szuszogását – megrántottam magam. A vászon fityegve ott maradt a kerítés alján. A tehetetlenségi erő lökött tovább, egészen a teniszpálya közepéig. Ott megfordultam. Áthajolt a kerítés fölött, és sírós hangon üvöltötte:

– Elvitetlek, elvitetlek az apámmal! Elvitetlek!

 

9

Szokatlanul korán puffant a kocsi ajtaja. Anyám lépései sietve koppantak a betonon. Az ágyra borulva, oldódó félelemben feküdtem, és füleltem egyre közeledő lépéseire. Nem rohantam ajtót nyitni. Már ott kopogott az ablakom előtt, először az egyik, aztán a másik ablakszárnyon vonult át az árnyéka.

Kezem mozdult volna, hogy menjek, álljak elé, sírjak, vagy csak halkan szorítsam mellére a fejem, mondjam el neki Szidikét meg a félelmemet, a csókolódzást és mindent, de az agyam nyugalmat parancsolt. Hiszen úgyis bejön. Leül mellém, átfogja a vállam, maga felé fordít, és megkérdi, hogy mi van, Dojdikám?!

Kattant a zár, csapódott az ajtó, hallottam anyám hangját, amint sietve azt mondja Szidikének:

– Fogadásra megyünk. Ne várjanak a vacsorával.

Aztán Szidike szájából hirtelen meghallottam a nevem, és úgy éreztem, hogy valaki spárgával szorítja a gyomromat.

Csend lett. Én sem mozdultam. A kocsi motorja egyhangúan búgott a kert kapuja előtt, és a fürdőszobában zubogó víz verte a kád zománcát, megszakadó ütemben.

Anyám motozott a szobájukban, és kisvártatva belépett.

Lehalkított léptekkel jött az ágyamhoz, és suttogva kérdezte:

– Alszol?

– Nem – válaszoltam mesterkélten színtelen hangon.

– Akkor mit fekszel itt? – kérdezte most már hangosan.

– Csak.

– A fejed fáj?

– Nem.

– Na, jó, majd elmondod, ha akarod. Sanyi bácsi vár a kapu előtt. Fogadásra megyünk apával.

Éreztem, hogy most már nem mondhatok el semmit neki. Fölnéztem rá. Sötétkék kosztümben volt és fehér blúzban.

– Ülj egy kicsit ide – kértem. Idegesen leült az ágy szélére, és végigsimította a fejem.

– Mi van veled? – kérdezte újra.

– Olyan szép vagy, és úgy szeretlek! – tört ki belőlem, és hozzábújtam. Átfogta fejem, ránézett az órájára, és felugrott.

– Rohannom kell! Apu vár és elkések. És Szidike azt mondja, hogy nem eszed meg a lencsét!

– Hazudik.

– Hogy beszélsz?

– Úgy.

– Erre nekem nincs időm, a te szemtelenkedésedet hallgatni!

– Csak egy kicsit gyere ide megint – kérleltem.

– Értsd meg, hogy elkések!

– Elkésel, elkésel, mindig rohansz – erre nem tudott mit válaszolni, csak elbúcsúzott, és az ajtóból még hátraszólt:

– Tessék szót fogadni a Szidikének, és a lencsét megenni!

Betette az ajtót. Léptei megint elkopogtak az ablakom előtt, aztán végig a kerti úton. Sanyi bácsi felbőgette a motort, és a kocsi elment.

 

10

Kiültem a konyhába, Szidikéhez. Megdöntött testtel mosogatott, a nyakában függő vékony aranyláncon minden mozdulatára meglibbent a kereszt. Nem nézett rám, egy lábas kozmás alját sikálta. Az erős mozdulatoktól előrecsúszott hosszú, barna copfja, ilyenkor idegesen rántott a fején, és a hajfonat visszarepült a hátára.

– Te hiszel Istenben? – kérdeztem. Néhány mozdulatot tett még a lábos alján, aztán leeresztette karjait, nekidőlt a mosogató peremének, és ijedten rám nézett.

– Nem… – dadogta.

– Akkor minek hordod a keresztet a nyakadban? – kérdeztem diadalmasan.

– Az édesanyámtól kaptam első áldozásra – felelte.

– Akkor miért hordod, ha nem hiszel? – ismételtem. Nem válaszolt, tovább dörzsölte a lábos kozmás alját.

– Látod, ha én nem lennék kommunista, akkor nem hordanék Lenin-jelvényt.

– Te is kommunista vagy? – emelte rám tekintetét.

– Hát persze! – feleltem büszkén. – Ez a különbség köztünk, hogy te Istenben hiszel, mi meg kommunisták vagyunk. Te hiszel Istenben, megmondhatod nyugodtan… én is tanultam hittant.

Megint fölpillantott, és tekintetében láttam, hogy legszívesebben azt kérdezné, hogy „a kommunisták is tanulnak hittant”?

– Persze csak azért, mert kötelező volt – tettem hozzá.

Hallgattunk. Idegesített, hogy nem tudtam beléakaszkodni, és inkább kijelentő módban megkérdeztem megint:

– Szóval hiszel Istenben.

– Igen – felelte, és büszkén fölvetette a fejét. Megörültem a válasznak.

– Akkor minek árulkodsz? – támadtam rá rögtön.

– Én árulkodok?

– És hazudsz is.

– Nem hazudok, azt én nem csinálom.

– De igenis hazudsz, mert azt mondtad anyunak, hogy nem ettem lencsét, pedig ettem.

– Azért mondtam, mert csak szöszögtél vele, és otthagytad.

– Akkor is minek árulkodsz? Nem tiltja az istened? A jóistenke?

Nyelt egyet, és felelet nélkül hagyott. Nagymama csoszogott ki a konyhába. Megállt Szidike előtt, és súlyos mellei alatt összefonta a karját.

– Ha végzett, akkor vasalnia kell, aranyos! – mondta.

– A nagyságos asszony meghagyta, hogy ma délután szabad vagyok, mert vasárnap vendégek jönnek…

Nagyanyám dühösen nézett rá, és nem hagyta magát leszerelni.

– Először is már megmondtam párszor, hogy nem nagyságos asszony, hanem elvtársnő, másodszor majd holnap elmehet. Ma vasalnia kell.

– Jó, én nem azért mondtam, csak mert az elvtársnő meghagyta – mentegetőzött.

– Tanultál? – fordult hozzám nagyanyám megenyhülve.

– Nem. Kik jönnek vasárnap már megint?

– Tudom én, hát megmondja nekem az anyád? – kérdezett vissza nagyanya sértetten. – Tanuljál, Dojdika, szépen.

– Biztosan a Pozsgaiék… azt hiszik, hogy ez üdülő… – morogtam, mintha meg sem hallottam volna nagyanyám tanulásra vonatkozó intését.

– Hiába beszélek neked? – csattant föl.

– Majd tanulok, most hagyjál békén!

– Már téged is hagyjalak békén? Jó, békén hagylak… már ő is szemtelen… hagyjam békén… – zsörtölődött az orra alatt, és kivonult a konyhából.

Szidike szótlanul befejezte a mosogatást.

Letörölte az asztalt, fölterítette a pokrócot, s miközben halkan, sercegve melegedett a vasaló, ölébe ejtett kézzel ült a hokkedlin.

– Nem spricceled be? – kérdeztem.

– Mit?

Fölálltam, és megmutattam neki. Sóhajtott, föltápászkodott, és egykedvű mozdulatokkal szórta a ruhára a vizet. Valami kifogást találtam még a munkáján, aztán mentem a szobámba tanulni. De nem lett a tanulásból semmi. Emberekre vágytam, arra, hogy elmondhassak mindent valakinek. Dobolt a csend a fülemben. Benéztem nagyanyámék szobájába. Nagyapa a fűtőtestre könyökölve ült, és elmerülten hallgatta nagyanyám monoton fölolvasását. Álltam egy ideig az ajtóban, de a szavak egyhangú pergése még idegesebbé tett. Halkan betettem az ajtót.

Kimentem a kertbe. Semmi dolgom nem volt itt, mászkáltam céltalanul. Végigmentem a teniszpályát szegélyező sövény mellett. Nem állítom, hogy akaratlanul kerültem ide. Hangosan dobogott a szívem. Lassan szürkülni kezdett, s láttam, hogy a kopaszodó lombok között kigyullad Éváék villájában a villany. „Talán most jött haza az apja, és most visznek el” – gondoltam, és futni kezdtem visszafelé. Fölmásztam a kapu díszes virágaira, kibámultam az utcára, de nem mozdult semmi. „Ha az apja jött volna, akkor most menne el a kocsi, és még látnám!” – próbáltam nyugtatni magam, de Éva sírós hangú üvöltése beleragadt a fülembe. Lemásztam, és berohantam a lakásba.

A nappali egyik falán hosszú könyvszekrény futott végig. A hátsó sorokba dobált ócska, szakadozott könyvek közt turkáltam. Szemináriumi jegyzeteket, brosúrákat, néhány sárguló fedelű ponyvát és leányregényt tartogattak itt apámék. Meg azokat a könyveiket, amelyek már áthullottak a történelem rostáján, és elveszítve időszerűségüket – értéktelenné váltak.

Fölálltam a könyvespolc párkányára, és a legfelső sor mögül előhalásztam egy fekete, bőrbe kötött könyvet. Jobb felső sarkába arany betűkkel ütötték bele: „SZENT BIBLIA”. Áhítattal és kíváncsian vettem a kezembe. Mindig. Sokat olvastam belőle, szerettem, mert megmozgatta a képzeletemet, meg másért is…

Sokáig járkáltam a templom előtt. Fölnéztem rá, tornyai messzi magasságokba hívtak. Tudtam, hogy itt kereszteltek, belépni mégsem mertem.

A túloldalon leültem az utca szegélyére, labdámat magam elé helyeztem a földre, és onnan figyeltem a sötét, hűvös kapuboltozatot.

Erősen szőkített nő tipegett magas sarkain a kapu felé. Ismertem. Ott lakott alattunk a másodikon. Köszöntem neki. Biccentett, és eltűnt a templom homályában.

Fölkaptam a labdát, a hónom alá csaptam, és utánaeredtem. Áhítatos türelemmel nyomtam ki a csapóajtót, és megálltam. A hölgy a szenteltvíztartó előtt állt, aztán továbbment a homályba vesző széksorok között. Nekitámaszkodtam egy márványoszlop hűvösének, onnan figyeltem.

Mintha saját lakásában mozogna, olyan biztonsággal ment egy fölvetett fejű szenthez. Keresztet vetett, és letérdelt. Lehajtott fejjel mormolt. Nem sokáig. Aztán fölállt, és indult kifelé.

Ijedten körülnéztem, hogy hová bújhatnék, de már észrevett. Egyenesen felém tartott.

– Hogy mersz ilyen koszosan idejönni? – suttogta felém, és elment előttem. Végignéztem magamon, megvártam, míg eltűnik, és kisomfordáltam a templomból.

A Bibliát anyám vásárolta 1944-ben. Apámat a Dunaparthoz közel, egy pincébe falazták három barátjával és egy nyomdagéppel. Egyetlen ablak kötötte őket össze a külvilággal. Itt dobálta le anyám esténként az élelmiszert, és vette át délelőttönként a röplapokat. A ház tűzfala, ahová az ablak nyílt, kis néptelen közre nézett, apám mutatta meg egyszer. Anyám itt megállt mindig, s ha nem jött senki, beejtett valamit a pince egyik kitört ablakán. Azt jelentette, hogy adhatják a röplapokat. A csomagot kitették a kosara mellé, ő belerejtette a zöldség vagy más csomagok alá, rátette a Bibliát, és mintha nem történt volna semmi, úgy kellett továbbmennie.

Nem válthattak egy szót sem, hiszen föltűnés nélkül, pillanatok alatt kellett cselekedniök, kitéve annak a veszélynek, hogy megláthatja őket valaki a másik ház ideforduló mellékhelyiségeinek ablakából.

Anyám villamosra szállt, kosarát magához szorítva megállt a peronon, mint valami jó háziasszony, aki családjának viszi a nehezen szerzett élelmiszert, a tetején a Bibliával, mint aki közben benézett a templomba is. Nyakában ott függött vékony aranyláncon nagyanyám keresztje. Így, gyomrában tele remegéssel utazott hazáig.

Egyszer fekete reverendás pap szállt fel mellé. Ketten voltak csak a peronon. Apámmal játszották valaha, hogy ha kéményseprőt vagy papot láttak, megfogták a gombjukat. Anyám szinte oda sem figyelt, és akaratlanul a gombja után nyúlt. A fiatal pap követte mozdulatát, aztán tekintete rátévedt a Bibliára. Ott megállapodott, és mélyen, mintha hipnózis alá akarná venni anyámat, a szemébe nézett. Anyám föleszmélt, és idegességében majdnem elnevette magát. A pap mellé lépett, s követve anyám mosolytól ugrándozó tekintetét, megszólalt.

– Hogy lehet valaki ilyen babonás? – kérdezte rosszallóan. Megállóhoz értek. Anyám érezte, hogy ha nem száll le azonnal, kirobban belőle a nevetés. Megperdült, és az utolsó pillanatban, majdnem földöntve a papot, leugrott a kosarával együtt, ahol a Biblia alatt ott lapultak a „röpcsik”, a röplapok.

Behúzódtam a fotel sarkába, és forgattam a leheletfinomságú oldalakat. A tízparancsolatot kerestem. Találtam pár érdekes részletet, aztán idegesen, gyorsan lapoztam tovább, de azt a tilalmat, hogy hazudni és árulkodni nem szabad, nem találtam sehol. Pedig rémlett valami Júdásról, de pontosan azt sem tudtam, miként kapcsolódik ő a hazugsághoz, és a tízparancsolatból is csak a „ne ölj” jutott eszembe. Ez dobolt bennem, és egyre gyorsabban tépkedtem az oldalakat. Elidőzve olyan részleteknél, mint ahol azt taglalták, hogy ki nemzett kicsodát. Aztán fölugrottam, és kezemben a Bibliával kisétáltam a konyhába.

Szidike vasalt. Körülötte meleg párába borult a konyha.

– Mi ez? – tettem az asztalra a könyvet. Ránézett, aztán mint aki fél egy újabb, ismeretlen célú támadástól, sokáig nem válaszolt.

– Biblia… – mondta nagy nehezen.

– Látod? Ebben is az van, hogy nem szabad hazudni! A te drága Bibliád is ezt mondja!

– Gyurika, hagyjál vasalni… – kérlelt gyengéden.

– Hazudni azt tudsz!… most meg hagyjalak… Mi? – feleltem fölcsattanva. Könyörögve nézett rám, én meg dühösen, mosolytalanul, ridegen.

– Gyurika, én azt sem mondtam el a nagyságos asszonynak, hogy belestél rám tegnap… én igazán nem árulkodásból…

– Ha, ha! – nevettem föl erőszakosan. – Te képzelődsz, hogy én benéztem! Hová néztem be, mikor? Látod, csak hazudni tudsz, evvel a rohadt kurva Bibliáddal együtt!

Kitört belőlem a félelem és a düh, fölemeltem a fekete könyvet, és miközben tépkedtem az oldalakat, ordítottam:

– Nesze, nesze… szar… látod… nesze… te hazug!

Otthagyta a vasalót, kitépte a kezemből a szétdarabolt Bibliát.

– Miért csinálod? – kérdezte fojtott ijedtséggel, és magához szorította. Nekiestem, kirántottam a kezei közül, és a falhoz vágtam. Szétterpesztett lapokkal terült el a sarokban.

– Miért csinálod velem? – sírta el magát. Odament a Bibliához, fölemelte, rázogatta, és bevitte a szobájába. Nem tette be maga mögött az ajtót, hallottam, hogy sír.

Mellettem az asztalon füstölni kezdett nagyanyám egyik hálóinge. Nem nyúltam érte, valami meghatározhatatlan bosszú fűtött, hogy hagyjam elégni. Nem tudtam, hogy kit kell megbosszulnom és miért, de állkapcsom feszülésében éreztem a föltorlódó dühöt. A rózsás flanell lassan megbarnult a vasaló szélei alatt. Ettől megnyugodtam, és egyenként megrágva a szavakat, bekiáltottam a szobába.

– Ég a ház!

Szidike az ágy szélén ült, ölében feküdt a Biblia. Most már rám se nézett, azt hitte, hogy újabb megaláztatás következik, és ennek szótlanul, védekezés nélkül megadta magát.

– Nem érted? Ég a hálóing! – ordítottam. Fölugrott, a párnája alá rejtette a Bibliát, és rohant a konyhába.

Addigra a vasaló mintája barna folttá merevedett az anyagba.

– Na tessék! – mondtam gúnyosan.

Meredten, mozdulatlanul állt a konyhaasztal előtt. A vasaló pereme alól barnán felsistergett a füst. Sima fényű, gömbölyű arca lassan lángra gyúlt. Szép volt. Felkaptam a vasalót, és rácsaptam a rácsra. Észre sem vette. Tekintete tompán tapadt a barna foltra.

Ez a halk döbbenet hatalmába kerített engem is. Óvatosan megsimogattam a kezét.

– Szidike…

Megrebbent a kéz, és a folt felé nyúlt. Körültapogatta. A karját simogattam. Tenyerem alatt alig hallhatóan sustorogtak a szőke pihék. Hirtelen indulattal fogta át a fejem. Ahogy felnéztem az arcára, láttam, hogy kitágult szeme sarkából megindul két könnycsepp. A melléhez szorítottam a fejem.

– Szidike…

– Mondta az édes… – hangja elcsuklott, aztán erőszakoltan felcsapott –, csak bajt ne csináljak…

– Szidike…

Végigsimítottam arcán, puha nyakán, és a mellén is. Könnyes szeme ijedten rebbent. Ellökött magától. Pár pillanatig dühödten néztem.

– Hülye… – mormogtam, és kifordultam a konyhából.

 

11

Nagyapa megcsóválta a fejét, egy intéssel félbeszakította nagyanyám fölolvasását, és megkérdezte:

– Mit csinálsz te egész nap?

Az ágyukon feküdtem, fejemet a plafon felé fordítottam, és nem adtam választ. „Nem csinálok semmit” – gondolkodtam. – „Csak várom mindig, hogy mi történik.” Elképzeltem, hogy Szidike belép majd az ajtón, karján a barnára égett hálóinggel, dadog valamit, nagyanyám meg kiabál, és talán kihalássza a kulcscsomóját is a zsebéből, és hozzávágja dühében a lányhoz. Én meg csak feküdni fogok, és nyugodtan figyelem, hogyan somfordál ki a szobából sírva.

Nagyapám teljesen felém fordult, a vastag szemüveg alatt összehúzta szemét, úgy figyelt.

– Valóban, fiam, hát mit csinálsz te egész nap?

– …mondtam, hogy tanuljon, de hallgat ő rám?… mint az anyja… – morgott nagyanyám és az ujjai közt ropogtatta az újságot. Szemüvege az orra végére csúszott, úgy pislogott rám.

– Sokat olvasok, nagyapa, meg tanulok is… – feleltem, nyugodtan bámulva továbbra is a plafont.

– Amikor én olyan idős voltam, mint te, már tanonckodtam. Már megtanultam egy szakmát. Nem jó ez, amit csinálsz – mondta.

– Amikor, amikor… – mondtam gúnyosan – mi nem jó?

– Az, hogy egész nap heverészel. Puhány lesz belőled! – csattant föl nagyapa, de nagyanyám dühödten ránézett, erős mozdulattal az orrnyergébe lökte szemüvegét, és rámordult nagyapára:

– Az orvos mondta, hogy pihenjen. Olyan vérszegény, hogy rossz ránézni.

– Ezt két éve mondta az orvos. Azóta nincs semmi baja…

– Hogy nincs? – szisszent föl nagyanyám, és már elengedte volna szavainak gyeplőjét, de nagyapa elvörösödött, meghúzgált a feje tetején egy ősz tincset, és intett, hogy nagymama olvashat tovább. Nagyanya hápogott még egy ideig, aztán hangot változtatva belekezdett újra. Hallgattam, és figyeltem az ajtót, de Szidike nem jött. Lehunytam a szememet. Nemsokára abbamaradt az olvasás, nagyanyám letette az újságot, és nagy recsegések közepette fölállt. Éreztem, hogy fölém hajlik, és rám terít egy pokrócot. Az öregség kellemetlen illata csapta meg az orromat, de erőm már nem volt tiltakozni. Elaludtam.

Égett már a villany, amikor nagyanyám ébresztgetni kezdett.

– …ébredj, Dojdika… feküdj le rendesen… rohadt cseléd!… na ébredj szépen… – mondogatta – …elégette… na, megágyazunk és lefekszünk… lefekszel szépen…

Fölnyitottam a szemem. Az elégett hálóing ott feküdt szétterítve a többi vasalt ruha tetején. De nem érdekelt már. Hagytam, hogy nagyanyám megágyazzon, segítsen kifűzni a cipőm, egy pillanatra átfutott bennem, hogy nem csináltam meg a leckéimet, de bebújtam a paplan alá.

A fürdőszobában csobogott a víz. – Szidike fürdik – állapítottam meg. A gondolat néhány pillanatra éberré tett. Most félelem nélkül tudtam tompa fényű testére emlékezni, a törülközőre, melyet furcsán csomóra szorítva tart… Erőszakosan lehunytam a szemem. A kép így sem tágított. Lassan mégis álomba merültem.

Nyugalmat hozott az álom.

Szidike összezsugorodva guggolt a fürdőkád előtti rácson, de a szeme rám mosolygott. Aztán kiegyenesedve, puhán libbent felém. Nem mertem ránézni. Ujjai hegyével felemelte a fejem. Nevetett. Mint anyám…

 

12

Sivár, szürke felhők ölelkeztek. Zuhogott az eső. A szakadt csatornák zubogva öntötték a vizet. Néha szélroham csörtetett a megfogyatkozott, töppedt levelek közt, és nekivágta ablakomnak a jégoszlopként feszülő vízzuhatagot. Növények, a fák, bokrok rozsdásodó levelei elhagyták színeiket, a fű eleven zöldje, a tulipánfa ordító sárgája is megadta magát, beleolvadt a szürkeségbe.

A szobám hűvös volt. Ébren feküdtem már rég, s kifelé bámultam a bezárt világba. Kimászni a meleg ágyból nem volt kedvem. Néha félálomba merültem újra, majd földobott valami zörej, és akár visszamerültem az álmatlan álom puha rétegeibe, akár a szél kemény hangjára figyeltem, egyre jobban, valahonnan tudatom aljáról előretörekedett a félelem. Féltem az esőtől, Szidikétől, attól, hogy nem tanultam, mert elvihetnek, mert nem tudok csókolódzni, mert apám egyik könyvét kinnfelejtettem a kertben, de ezek az apró félelmek nem egyenként törtek utat bennem, hanem éppen olyan szürkén és meghatározatlanul gomolyogva, mint a fű felett a pára.

És akkor éreztem először, hogy tulajdonképpen mindent meg tudnék oldani. Ha fölkelnék, még lenne időm megcsinálni a leckéimet, ha Szidikének elmondanék mindent, talán megértene, de a gondolatra, hogy kimásszak az ágyból – összeborzadtam.

Fejem fölött megcsörrent a vekker. Fél hét volt. Sírhatnékom támadt, de nagy nehezen mégis fölkeltem, gyorsan magamra kapkodtam ruháimat, és csak futólag mostam arcot meg kezet.

Begyújtották a sütőt, és az előtér, ahol az ebédlőasztal állt, megtelt jóleső gázszagú meleggel. Anyám dúdolgatva, frissen, felöltözve terített. Soha nem látott jókedvvel dobálgatta az evőeszközöket. Szidike a tűzhely előtt állt a konyhában, és minden figyelmét arra összpontosította, hogy a tej ki ne fusson. A színültig telt lábos fölött buborékként megfeszült a tej bőre, már kifelé, az oldalak felé törekedett, hogy lecsurranjon, de Szidike elzárta a gázt, és a bőrbuborék lassan visszaereszkedett.

– Alászolgája, te morcos mackó… – csipogott anyám, lehajolt, csókot cuppantott az arcomra, de én csak az orrom alatt mormogtam, hogy „szervusztok”. Szidike próbálta átvenni anyám könnyed hangját.

– Már olyan, mint egy ember, mindig morog – mondta. Anyám ezen jót nevetett.

– Hát persze hogy ember ő! Egy édes kis emberke. Kávét… teát… kakaót? – kérdezte meghajolva, aztán lehunyta a szemét, hangját mélyre fogta és megkérdezte:

– …vagy rántott levest? – és fölnevetett.

Ettől sem derültem jobb kedvre, és azt vártam, hogy mint máskor, elfutja anyámat a méreg, de csak nevetett tovább.

– Se ezt, se azt! – kiáltotta. – Tudod, mit fogsz reggelizni?

Miközben leültem az asztalhoz, kérdően néztem rá.

– Narancsot! – vágta ki.

– Ne hülyéskedj már – feleltem ingerülten, de anyám ezt már nem is hallhatta, mert a kredencből valóban előhalászott két óriási narancsot, és diadallal tartotta. Szidike kíváncsian mellélépett.

– Narancs… – mondta kétkedőn.

– Tudod, ki küldte? – kérdezte ragyogva anyám, és felelt is: – Rákosi elvtárs!

Öröm és tisztelet költözött belém.

– Hogyan? – kérdeztem. – És beszéltél vele? És nekem?

Anyám szeme meg sem rebbent, de éreztem, hogy a mosolya már hamis.

– Odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy van-e kisfiam. És mondtam neki, hogy van, és akkor mondta, hogy vigyek neki narancsot.

Most már tudtam, hogy nem igaz, de el akartam fogadni ezt a kedves hazugságot, és csak évek múltán, most képzelem el újra anyámat, amint a fogadáson ott áll a sorban, kezet fog ő is Rákosival, aztán továbblép, megpillantja a tálon a narancsot, rám gondol, gyorsan, miközben a táskáját nyitja, körülnéz, és becsúsztat kettőt. Közben talán még mosolyog is, mert a röplapok jutnak az eszébe.

– És mondtam azt is Rákosi elvtársnak, hogy nem akármilyen fiam van nekem, hanem jó tanuló, úttörő fiam. Aki ha számtanból kijavítja azt a csúnya jegyet, nagyon jó tanuló lehet belőle.

Akkor már nyíltan éreztem, hogy hazudik, hisz hogyan is mondhatott rosszat rólam? Ha mondott, akkor csak jót mondhatott. Elém tette a narancsot, közben a fejemet simogatta, és gügyögve becézett. Ez sértett.

– Ez pedig a magáé, Szidike! – mondta anyám, és a lány kezébe nyomta a másik narancsot. Miközben én már bontogattam a sajátomat, Szidike nagyra tágult szemmel nézte a tenyerén fekvő gyümölcsöt. Nem szólt semmit, csak tekintete ugrándozott anyám és a narancs között, mintha azt kérdezné, hogy tényleg az övé-e. Én sem ettem akkor még soha narancsot, de szégyelltem volna, ha Szidike ezt észreveszi.

– Egyed csak! – dobtam felé.

– Én elviszem haza… – válaszolta csendesen – az édesnek meg Gyurkának.

– Vigye csak, Szidike. Ilyet még úgyse láttak – mondta anyám kedves hangon.

Abbahagytam a narancs hámozását. Letettem a szétdarabolt héjakra. „Ilyet még úgysem láttak” – forgattam anyám szavait.

Ránéztem, mintha helyesbítést várnék, de rögtön rájöttem, hogy lényegében igaza van. Szidike anyja és Gyurka nem láthattak ilyet. Én is csak a növénytan könyvem színes ábráin láttam. Anyám kedves hangú hazugsága megkeseredett a számban, és már nem tudtam elfogadni sem. A leereszkedő hangja, ahogyan azt mondta: „ilyet még úgysem láttak” – érthetetlenné, távolivá és ellenszenvessé tette. Hirtelen, hiszen pillanatok voltak ezek, nem értettem, hogyan tudtam én is fensőbbségesen bánni Szidikével. Apám jutott eszembe, amint tárgyilagosan azt mondja a lánynak: „Nem cseléd maga itt nálunk… mától fogva családtag!” És apámat akkor óriásinak láttam. Talán mert mindig távol volt.

Szidike óvatosan lépdelve bevitte a gyümölcsöt a szobájába. Nagymama jelent meg az ajtóban. Magasra tartva fejét, sértett pillantást vetett anyámra, és csak a szája sarkából köszönt vissza.

– Viszem a kávét papának… – mondta.

– Hagyja, mamuska – csivitelt anyám –, beviszem én. Sötétre vagy világosra? A magáét is beviszem!

– Hagyd csak – felelte nagyanyám –, ne fáraszd magad…

Anyám megrettent az éles hangtól. Miközben nagyanyám merev mozdulatokkal töltötte kávéjukat, ott téblábolt a tűzhely körül. Kenyeret szelt, vajjal megkente, aztán nagyanyám megragadta a tálcát, és elindult vele. A válla fölött dobta anyám felé:

– Majd akarok veled beszélni!

Anyám grimaszt csinált, de nagyanyám hátrafordult, és észrevette.

– Jól van – mondta még sértettebben, és elviharzott.

Anyám pajkosan rám kacsintott, és megkérdezte:

– Mindig ilyen dühös?

Megrántottam a vállam, és fejemet beletemettem a pöttyös kávésbögrébe.

Szidike kijött a szobájából. Még mindig megilletődött arccal lépett anyámhoz.

– Ne tessék haragudni, de nem is köszöntem meg… csak nem láttam még élőben.

– Á, hát nem tesz semmit – felelte anyám, és kezével végigsimította a lány haját.

Nagymama visszarobogott. Karján ott lógott az összeégetett hálóing.

– Tessék, itt van! – dobta egy székre. Anyám értetlenül ránézett, de nagymama dühösebb volt annál, hogy hosszas magyarázkodásokba bocsátkozzon. Mögötte az ajtóban megjelent nagyapa szikár, hajlott alakja.

– Nem kell, mama… – mondta csendesen, de az öregasszony nagy színpadi mozdulattal leintette.

– Itt a műved! – kiabált tovább. – Grimaszokat vágni, azt tudsz utánam… mi?… a vénasszonyt kigúnyolni… de én megmondtam neked… meg, de akkor is csak hülye vén boszorka voltam, akire nem kell hallgatni! – Hangja rikácsolásba csapott: – Mondtam, hogy baj lesz, ha fiatalt veszünk? Elégetik az összes ruháimat… nekem nincs pénzem, hogy mindennap újat vegyek… az ott narancsot zabál… mit csináljak most én evvel? Mi?… Mi?… – visongott, megragadta a hálóinget, öklét átdugta a barnára égett folton. A megvékonyodott anyag engedett és kilyukadt.

– Tessék, itt van. A cselédetek műve! – és levágta a földre.

– Mama, fogja be a száját! – kiabált anyám.

Szidike nekisimult az ajtónak, ijedten szorította a vastag, fehérre festett cirádákat, és tekintetével – úgy éreztem – engem keres. Lehunytam a szemem. Tudtam, hogy szólnom kéne.

Nagyanyám hápogott, anyám tekintete elől gyorsan hátrált az ajtó felé. Nagyapa homlokán kidagadtak az erek, köhögni kezdett, és keservesen ismételgette:

– Nem kell, ezt… nem kell… hagyjátok…

– Na jó… Jó! – fuldokolta nagyanyám. Magával rántotta az öregembert, és bevágta az ajtót.

Anyám dermedten állt egy darabig, aztán fölszedte a földről a hálóinget, és ügyetlen, szegletes mozdulatokkal hajtogatni kezdte. Tologatta az evőeszközöket az asztalon. Szidike felé fordult. A lány még mindig mereven nekifeszülve az ajtónak, várakozó rémülettel állt.

– Azért máskor vigyázzon! Nem szeretem az ilyen dolgokat.

Szidike akkor nézett rám.

Letörtem egy gerezdet a narancsból, és bedobtam a számba.

 

13

Vasárnap reggelre elállt az eső. A felhők mögött földerengett a nap halványsárga korongja, aztán újabb, sötétebb foszlány csúszott eléje, és eltűnt megint. Mintha játszana. Nem mozdult semmi. Furcsa volt, hogy fönt az égbolton mozognak a felhők, és itt alant meg nyugodt minden. Még a szokásosnál is csendesebb. Komor borostyánlevelek kúsztak a magasságba, halálos ölelésbe szorítva az ecetfát. Fényes, zsíros leveleiken leszánkáztak a vízcseppek, átcsúsztak egy másik levélre… így, emeletről emeletre ereszkedve értek földet. A fű között tocsogott a víz. A betonutak fénylő csíkként feszültek a meredeknek, s tartottak a kapu felé.

Az ablakomnál álltam.

A kapun túl, az utcán, nem mozdult semmi. A fogaskerekű tompa, megújuló és elcsukló moraja is az idő tükre volt. Ilyenkor vasárnap délelőtt csak félóránként jár.

A konyha felől az edények tompa, meghitt csörömpölése hallatszott. Kinyílt az előszoba ajtaja, apám hálóköntösben, borzasan, cipőbe bújtatott mezítelen lábaival végigszaladt a betonúton, kivette az újságot a levélszekrényből, és futólépésben, ügyelve, hogy meg ne csússzon, visszafelé tartott. Észrevett. Összehajtogatott újságjaival üdvözlésre lendítette karját, és eltűnt az ajtó mögött.

Sokáig álltam így. Húztam az időt. Úgy éreztem, ha elmozdulok innen, megmosakszom és öltözni kezdek, belépek a napba. S ami eddig sima volt, könnyű és kedélyes, az összetorlódik, keménnyé és könyörtelenné válik.

Homlokomat nekitámasztottam az ablaknak. Összefont karokkal álltam. Leheletemtől könnyű pára képződött az üvegen. Ábrákat rajzoltam belé. Aztán újabb párafoltokat fújtam, és újabb vonalakkal szeltem át.

Betaszították az ajtót. Nagyanyám volt. Kezében két üres vizesbögrét tartott. Éjszakára vitte be mindig maguknak.

– Szervusz, Dojdika – mondta, és mosolygott, miközben átjött a szobán.

– Szervusz.

– Öltözz gyorsan. Nemsokára jönnek.

Rá se néztem. Az ábrákat figyeltem, ahogy lassan eltünedeznek az ablaktáblákról. Vége – gondoltam.

Megmosakodtam. Gondosan öltözködtem, összerakodtam az ágyneműket, aztán végigheveredtem a díványon. Elmerülten olvastam.

Délfelé stoppolt az első kocsi a kapunk előtt. Fölkeltem, és az ablakból láttam, hogy a sofőr kiugrik a volán mellől, futásban megkerüli, és kinyitja az ajtókat.

Tömzsi férfi szállt ki, aztán egy szikár asszony. Vártak. Az asszony beszólt a kocsiba. Valahogyan nagyon ismerősnek tűnt. Talán a fejtartása miatt. Aztán az első ülés ajtaja is kipattant, és Éva méltóságteljes mozdulattal kilépett. Kék szövetruha volt rajta, kis fehér gallérral, és fehér harisnya. Vitáztak valamin. Éva benézett a kertbe, durcásan rázta a fejét. A szikár asszony egészen közel lépett hozzá, és így, amint dühödten farkasszemet néztek, még jobban hasonlítottak egymásra. Minden mozdulatuk.

Közben a sofőr újra elhelyezkedett az ülésen, és járatta a motort. Hárman maradtak. Aztán maguk előtt tuszkolva Évát, megindultak lefelé az úton.

Elugrottam az ablaktól, rádobtam magam az ágyra, befordultam a fal felé, és lehunytam a szemem. Most elvisznek? Vagy vendégségbe jönnek? Akkor miért jöttek volna kocsival? Itt laknak egy utcával lejjebb! Miért vár a kocsi? Kit vár?

Engem… Összehúztam magam. Valahonnan nagyon tompán, messziről hallottam anyám harsány üdvözléseit. Csapódott az előszobaajtó, és bementek a nappaliba. Mintha elment volna a kocsi! Kinéztem az ablakon. Innen az ágyból nem láttam. Odaugrottam. A kocsi tényleg elment…

Nagy sóhaj szakadt ki belőlem. Remegtek a lábaim. Levágtam magam újra. Térdeimet átfogtam a kezemmel, de így is remegtek.

Most már sorban jöttek a kocsik. Leállították a motort, csapódtak az ajtók, aztán a kertkapu, zúgtak a begyújtott motorok, kopogtak a lépések, árnyak vonultak át az ablakom előtt, harsogtak az üdvözlések, tologatták a székeket a nappaliban…

Másképp talán egyszerűnek tűntek volna ezek a zajok, de most összeálltak, föltornyosultak. Ismerős volt minden, mintha egyszer megtörtént volna már. Hiszen vártam rá.

Hol bújhatnék meg? Hogyan tűnhetnék el előlük? A kert vizes. A padlásra nem mehetek. Észrevesznek.

Így feküdtem.

Anyám morogva lépett a szobába.

– Talán bejönnél? Nem?

Alvást színleltem. Megrázott.

– Mit csinálsz itt? Itt van már mindenki. Gróf Till még várat magára? Mit képzelsz te?

Arcot cseréltem.

– Jó… megyek… ne kiabálj…

Anyám megnyugodva nézett rám, és utánam szólt:

– A gyerekek kint vannak a télikertben. Oda menj.

Mielőtt kinyitottam az ajtót, arcot cseréltem megint. Mosolyogni próbáltam.

Éva háttal ült nekem, az ablak felé fordulva egy nádfotelben, és mereven kibámult a kertbe. A két Pozsgai fiú szétszórt játékaim fölött állt, a nagyobbik a merklin alkatrészeit rugdalta.

– Mit rugdalod?

– Csak – felelte, és száját az orráig csücsörítve fújtatott.

– A tied?

– Nekem ennél sokkal több van…

Évát figyeltem. Tudtam, hogy beszélnem kell vele. Nem kerülhetem el. Vagy odalépek hozzá, vagy kimegyek a szobából… De azt nem tehetem. A hátamban éreztem anyám szúrós tekintetét. Lassan hozzáléptem. Köszöntem.

Biccentett.

A Pozsgai fiú még mindig a merklint rugdalta.

Dühödten fordultam hátra, és csak akkor vettem észre az óriás fikusz alatt az Ungvári lányokat. Vékonyak voltak, kimértek, büszkék. Kecses mozdulataikkal feszítettek különleges ruháikban, és csupán egy-egy pillantást vetettek felém.

– Szervusztok – köszöntem. Megmozdult az ajkuk, de nem hallottam semmit. Oda kell mennem hozzájuk? Visszakaptam a fejem, Évára néztem. Nem. Nem megyek. Összesúgtak. Rándítottam egyet a vállamon, és végleg elfordultam tőlük.

– Szervusz – mondtam megint.

Rám nézett, de nem válaszolt.

– Hogy jöttél ide?

– Kocsival – felelte gúnyosan.

– Vendégségbe?

– Igen, ha nem haragszol.

– Ne haragudj.

– Megsértettél.

– Ne haragudj.

– Unlak a többiekkel együtt. És meg fogok lépni innen.

– Én is – mondtam neki, és azt hittem, hogy örülni fog a közös akciónak.

– Te itt maradsz. Te egy gyáva vagy.

– Nem vagyok gyáva…

– Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem mindent. De néha leplezni kell a dolgokat. Egyébként… – tette hozzá mintegy mellékesen – az apámnál följelentettelek.

– Fölszereljük a gyűrűhintát – mondta az egyik Pozsgai fiú.

– Szereljétek – válaszoltam, és kimentem.

 

14

Nevetni szerettem volna. Tudtam, hogy hazudik. Ijesztgetni akar. Azt hiszi, hogy félek tőle. Téved! És gyáva sem vagyok. Nem szeretek verekedni. Az még nem gyávaság. Az lenne a gyávaság, ha megszöknék innen. Én erős vagyok, a szüleimnek is nyugodtan a szemébe tudok nézni…

Ezen elgondolkodtam. Mint valami felhő vonult át rajtam a félelem. Mégsem tudok a szemükbe nézni? Talán mégsem hazudik… hátha mégis elmondta… Bemegyek a nappaliba, elém áll az apja, és azt mondja: „Most elvitetlek. Kint áll a kocsi.” A kocsi elment. „Lecsukatlak.” „Nem teheted meg!” – fogja kiáltani anyám. De megteheti, mert nagyobb. A házuk is szebb.

Kibicsaklott érzékeim nem dolgoztak tovább. Tiltakoztak. Most már csak sírni szerettem volna. De lefeküdni sem mertem, mert benyithatott volna akárki. Akármelyik pillanatban.

Tovább botorkáltam ebben a hirtelen rám szakadt éjszakában.

Szidike… Szidikének elmondok mindent… De anyám kiszólt a gardróbból. A szekrények idegesen tárt ajtajai előtt térdelt. Körülötte terítők, lepedők, szalvéták, törülközők hevertek szanaszét, halomban. Egyre újabb csomagokat dobált a földre.

A közelsége nyugalmat hozott.

– Mit keresel?

– Azt az átok fehér abroszt! Nem láttad?

Rám nézett.

– Hol láttam volna?

– Csak úgy kérdeztem – mondta, és derékig hajolt a szekrénybe.

– Nincs… nincs… nincs! – csattant föl. – Hívd ide a mamát.

– Jó – feleltem, és indultam kifelé.

– Ne, majd inkább én – szólt utánam gyorsan.

– A Szidikét hívd.

– Jó.

A konyhában volt. Egy nagy fazék gőzölgő, zubogó víz fölött állt, kezében a nokkedli-szaggatóval.

– Te Szidike, az anyu hív, gyere… – szóltam. A szokatlan lágy hang hozhatta zavarba. Nem tudta, hogy otthagyja-e a munkát, és jöjjön, vagy maradjon, míg befejezi.

– Gyurika… elfő a nokkedli. Mondd meg az elvtársnőnek, hogy rögtön jövök.

Anyám és nagyanyám a szennyesláda előtt álltak. Tartalma ott hevert a lábuk körül. Mindketten csípőre tett kézzel. Tanácstalanul rázták a fejüket.

– Na? – fordult hozzám anyám.

– Jön, csak elfő a nokkedli.

– Ez biztos – mondta nagyanyám.

– Nem hinném.

– Te mindig bízol az emberekben, míg egyszer rá nem fizetsz.

– Ugyan, mamuska! Hát mi a frásznak kellene neki egy tizenkétszemélyes damaszt abrosz?

– Leszerel a bakája, és összeházasodnak.

– Mama!…

Anyám elgondolkodott, de nem válaszolt. És hirtelen én is bűnösnek éreztem magam. Mintha én loptam volna el… Éreztem, hogy elpirulok. Szidike nem lophatott! Miért? Én nem loptam el. Idegesen tört ki belőlem:

– Biztos valahol másutt van.

– Gyuri, te elpirultál, te tudod! – támadt rám anyám.

– Nem tudom.

Belépett Szidike. Anyám háttal állt neki, mosolyt varázsolt arcára, aztán megfordult.

– Nem látta, drágám, a fehér abroszt?

Szidike értetlenül állt.

– A fehér terítőt, a fehér asztalkendőt.

– Nem.

– Mert néztük már mindenütt, és nincsen sehol – szólt közbe nagyanyám.

– És a Gyurika sem tudja…

– Nem volt a vasalnivalók között?

– Nem… nem… emlékeznék…

– Már mindenütt megnéztük – ismételte anyám, és beletúrt egy halom ruhába.

– Biztos, hogy nem volt a vasalásban?

– Nem, mondom, hogy nem.

Szidike most érthette meg nagyanyám gondolatát. Elsápadt.

– Ha elégette, inkább vallja be!

– Most nem tudok mivel teríteni…

– Nem égett el… hiszen nem volt ott… – nyögte a lány.

– Nem volt a vasalnivalók közt! – ordítottam magamon kívül.

Anyám hozzám lépett, és szájon vágott. Vastag gyűrűje fölrepesztette az ajkam.

– Tessék – sziszegte –, majd megtudod… mikor ordibálj!

Csak néztem. Szidike odaugrott hozzám. Nagyanyám elkapta a karját, és magához rántotta.

– Maga ellopta. Kell az új háztartásba, mi!?

A szám elé kaptam a kezem. Véres lett. Nem tudtam, mit csinálok. Nem tudtam magamra figyelni. Szétkentem az arcomon. Mintha vasat nyeltem volna.

– Nem… – sziszegte anyám. – Ne… – és kikapta a lány kezét a nagyanyáméból.

Átmentem a fürdőszobába. Nem volt bennem félelem. Tiszták voltak előttem most az emberek. Értettem őket. Én csak akkor féltem tőlük, ha beszéltek.

Szidike mereven állt.

– Adja elő… – hajolt arcába nagyanyám.

– Mama… ne… – ismételgette anyám erőtlenül.

A lány megremegett, aztán biztos járással elindult kifelé. Ajkait összeharapta.

– Álljon meg… – szólt utána anyám tompa hangon – na, álljon már meg!… nem úgy gondoltuk…

Mentek utána. Szidike megérezte. Irányt változtatott. Bement a szobájába. Az ajtót nyitva hagyta. Anyámék megálltak. Merev volt a lány arca, inkább szigorú, mint félénk. Olyan, mint a halotté. És olyan sápadt. Lassú, tagolt mozdulatokkal kinyitotta a szekrényt. Alig volt benne valami. Két selyemblúz. Egy türkiz és egy fehér. Kidobta a szekrényből. Fehérneműit lesöpörte a polcról, aztán kidobott még két szoknyát. Szótlanul tette.

Aztán odalépett a díványhoz. Fölhajtotta. Az ágyneműtartóból kiszórta a paplant, a párnát és a lepedőt. Nem volt alatta semmi… Az éjjeliszekrényhez lépett…

Anyám szemével intett nagyanyámnak. Az öregasszony elment. Ijedt volt az arca.

Anyám a lányhoz lépett, és lefogta.

– Ne, Szidike… ne… – mondta gyöngéden.

A lány kirántotta magát, és föltépte az éjjeliszekrény ajtaját. Anyám ijedten nézte eszelőssé vált arcát. Átfogta a vállát, és lenyomta az ágyra. Mellé ült.

– Ne… Szidike… – mondta közben.

Szidike lehajtotta a fejét. Fáradtan, megsemmisülten. Hangtalanul sírt. Könnyei végigfolytak kerekded arcán, bele az orra szegletébe. Hagyta. Anyám simogatta a fejét. Mereven álltam az ajtóban.

– Mondd meg nagyanyának, hogy terítsen a rózsaszínnel… – súgta felém.

– Jól van – mondtam.

 

15

Szidike hétfőn reggel elutazott haza. Avval, hogy kedd estére visszajön. De kedd este nem érkezett meg. Arra gondoltunk, hogy lekéste a vonatot. Felhívtuk a pályaudvart, de későbbre már nem vártak szerelvényt, csak szerda hajnalra.

Szerdán sem jött.

Kilenc óra lehetett, mire meghallottam a kocsi ajtajának puffanását. Az íróasztalnál ültem. Tanultam. Aztán a kapu nyikorgott keservesen, és a lejtős kerti úton anyám lépései kopogtak. Nem mentem ajtót nyitni. Még a kabátját sem vetette le.

– Tanulsz? – nézett rám.

– Igen.

– A Szidike?

– Nem jött meg.

– Gondoltam – felelte, és elhúzta a száját.

– Biztosan történt valami.

– Igen. Egyszerűen az, hogy nem mer visszajönni.

– Mert nekimentetek.

– Mi az, hogy nekimentünk?

– Gyanúsítgattátok.

Legyintett, és elindult kifelé.

– Nem jössz át? – kérdezte.

– Nem.

Megállt, visszalépett hozzám, és végigsimította a fejem.

– Mi van veled mostanában?

– Semmi.

– Dojdika… Én látom. Miért nem mondasz el nekem mindent? Néha ideges vagyok… Belátom. Megbántottalak?

– Nem.

– Ne legyél már olyan durcás! Drága pici Dojdikám… – hajolt közel hozzám, és megcsókolta a fejem. Úgy éreztem, hogy meg kell ölelnem. Átkaroltam a nyakát, és megrettentem. Tudtam, hogy képtelen vagyok szeretni. Magam miatt sem. Megcsókolt újra, és láthatólag megnyugodott.

– Átjössz?

– Át.

Kiment. Bámultam a füzetemet. Befejeztem a példát, aztán hallgattam a víz áramlását a csövekben meg a fürdőszoba apró zörejeit. Távol voltam. Azt is hallottam, hogy átmegy a gardróbon, és leül egy fotelba. Fölálltam, és átmentem én is. Varródobozát tette éppen az asztalra.

– Nincs valami rongyos cuccod? – kérdezte.

– Nincs.

Kivette a kötést a dobozból, ujjára igazította a fonalat, hátradőlt, és miközben kezei sebesen dolgoztak, rám nézett mosolyogva.

– Mi volt az iskolában?

– Semmi.

– Feleltél?

– Magyarból. Ötösre.

Bólintott.

– Pedig nem is tanultál.

– Magyart nekem nem is kell tanulnom. Odafigyelek az órán. Az nekem elég.

– Na, azért tanulni kell…

Nagyanyám bedugta fejét az ajtón.

– Szervusz, fiam.

– Csókolom, mama. Hallom, nem jött meg Szidike.

Nagyanyám betolta magát.

– Én gondoltam, hogy nem mer visszajönni. És azt is tudom, hogy miért.

– Én is gondoltam.

– Megmondtam nektek.

– Mit?

– Hogy baj lesz.

– Ne kezdje már megint, mama. Nagyon kérem.

Nagyanyám komor képet vágott.

– Nem találom a kék frottírtörülközőimet. Hármat.

– Mama, nézze csak meg…

– Én már megnéztem. És tudom, hogy miért nem jön vissza.

– Mama, én nem hiszem…

– A ruháit elvitte?

– Nem tudom.

– Én tudom. El. Nem hagyott itt semmit. Megnéztem a szekrényét.

– Nem mama, nem hiszem.

– A törülközők eltűntek! Megnéztem mindenütt.

Anyám fölállt. Kimentek a szobából. Nem mozdultam. Láttam, ahogy ismét széjjelhányják a fehérneműszekrényt, a szennyesládát és a vasalásra váró ruhákat. És azt is láttam, hogy anyám kétkedő arcát lassan eltorzítja a düh.

Visszajöttek. Nagyanyám mosolygott, mintha azt mondta volna, „látjátok, én megmondtam!”. Anyám összeszorította a száját, leült, kezébe vette a kötést, aztán ledobta.

– Eltűnt egy lepedő is… – mondta inkább magának.

– Én nem hiszem, hogy a Szidike lett volna… – szólaltam meg.

– Mi az, hogy nem hiszed? Akkor ki?

– Anyu, te nem láttad az arcát vasárnap?

Értetlenül nézett rám.

– Tények vannak – felelte.

Nyikorgott a kapu. Erőteljes lépések koppantak az úton. Anyám fáradt mozdulattal fölállt.

– Megyek, melegítem a vacsorát – mondta nagyanyám a régi buzgalommal.

Anyám ajtót nyitott. Apám belépett. Szoktatta szemét a sötéthez, aztán lehajolt anyám szájához.

– Szervusz, picikém – mondta.

Elment mellettem.

– Mi van, kisöreg? – kérdezte. – Mi volt az iskolában?

– Semmi, kisöreg – feleltem.

Összehúzta a szemöldökét, és visszanézett. Félúton megállt kezében a táska. Nem tette le.

– A mamának eltűnt három frottírja és egy lepedő – mondta anyám.

– Visszajött?

– Nem.

– No, ez képtelenség – csattant föl apám, és ledobta a táskát a fogas alá. Közben a fejét csóválta.

– Nem írt?

– Nem.

– A munkakönyve nálad van.

– Kell is neki ott munkakönyv.

– Az igaz.

– Holnap lemegyek ehhez a gyönyörűséghez.

– Hogyan? – kérdeztem.

– Kocsival. Akarsz jönni?

– Iskola van.

Apám mosolyogva nézett le rám.

– Egyszer hiányozhatsz te is. Majd írunk igazolást, hogy beteg voltál.

– Jó – feleltem, és arcomat elöntötte a mosoly. Így néztem fel az apámra.

 

16

Tejfehér és végtelen volt minden. A lovas kocsiktól széttört, összefagyott, agyonbarázdált út mentén mint gótikus templomok agyoncsipkézett tornyai álltak a tar jegenyék.

Már jó félórája elhagytuk a betonutat. A kocsi megrándult egy-egy gödörben, kénye-kedvére hányta magát. Erősen kellett fogódzkodni.

A sofőr morgott. Kilométerekre egymástól fehérre meszelt tanyák álltak. Kopáran, kidobva a semmibe. Az út két oldalán fölszántott földek barázdái futottak a házak felé. Bokor is alig nőtt. Néhol összeszakadt zsombékos mellett haladtunk. A mélyedések alján, ahol káka és nád nőtt, nem csillogott a víz. Csak fagyott homok.

– Meg kéne kérdezni… – mondta a sofőr, miközben mereven figyelt előre.

– Menjünk be valahová – válaszolta anyám.

Befordultunk egy tanya felé.

Széles, gyeppel borított úton mentünk.

Behajtottunk az udvarra, és megálltunk.

Nem mozdult semmi.

– Nem laknak itt? – kérdezte anyám valószínűleg magától, és kiszálltunk a kocsiból.

Pár lépést tettünk a ház felé. Zárva voltak az ajtók, az ablaktáblák porosan, szutykosan meredtek ránk. Aztán a ház mögül előcsoszogott egy tömpe orrú, szegletes arcú öregember. Zsíros bekecs lógott vállain, a fején kucsma. Bekecsét nem gombolta be, alatta nem hordott inget, csak egy koszos atlétatrikót. Arcát kiverte a fekete borosta. Meredten nézett a kocsira.

Hirtelen lepett meg a félelem. Hátha itt lakik… Miért jöttem el? Szidike nem lophatott… ő nem olyan… vagy talán mégis?

– Jó napot kívánunk – köszönt kedélyesen anyám, és nyújtotta a kezét.

Az öreg fekete, repedezett tenyereit dörzsölgette, aztán erőtlenül kezet adott. Még mindig a kocsit nézte.

– Bácsikám, mi a Tóthékat keressük. Nem tudja megmondani, merre laknak?

Az öreg ingatta a fejét. Nem válaszolt. A ház előtti deres őszirózsák közül egy csupa csont kutya emelkedett föl. Látszott, hogy nehezére esik a járás. Egyik lábára sántikált. Lassan közelített, hátán fölborzolta rőt színű, rövid szőrét. Az öreghez ért, hozzádörgölődzött. Az ember lenézett rá, és félrerúgta.

– Nem tudja véletlenül? – ismételte meg a kérdést anyám.

– Sok Tóthék vannak – válaszolta vontatott hangon.

– Van egy Szidike nevű lányuk – emelte föl hangját anyám, mintha nagyothallóval beszélne.

– Itt mindenkinek van. De erre nincs.

Anyám arca zavart lett. Tanácstalanul nézett rám.

– De mégis merre, bácsi.

Az öreg megint a fejét ingatta. Résre nyílt a ház ajtaja. Fiatalasszony dugta ki álomittas fejét. Most öltözhetett föl, mert ruhái kapkodva, rendetlenül lógtak rajta.

– Apa, menjen onnan! – kiáltotta vadul az öregember felé.

Az öreg megrántotta nadrágját, megfordult, és visszacsoszogott a ház mögé.

– Kit keresnek?

– A Tóthékat!

– Sok Tóth van.

– Van egy Szidike nevű lányuk.

Az asszony gondolkodott, és morgott közben…

– Szidike… Szidike…

Hirtelen föleszmélt.

– A boltoslány, vagy a másik az iskolánál? – kérdezte.

Anyám rándított a vállán.

– Nem tudom. Amelyik Pesten dolgozik.

– Az, aki szolgálni ment?

– Az.

– Visszajött.

– Őt keressük.

A fiatalasszony még mindig a résre nyitott ajtóban állva megigazította ruháit, rápislogott a kocsira, és kijött.

– Mennek a hatöles úton az iskoláig – mutatta –, ott balra fordulnak. És az erdőnél van. Látszik.

Megköszöntük. Beszálltunk a kocsiba. Az asszony ott állt egy helyben, és nézett bennünket. Az öregember is kidugta fejét a ház mögül.

Megfordultunk, és elindultunk vissza az útra. Hátranéztem, és láttam, hogy az öreg is előlép. A kutya nekirugaszkodott, vad csaholással igyekezett követni az autót.

Ők meg ott álltak mozdulatlanul.

Jókora utat megtettünk már, de erdő nem látszott sehol. Aztán feltűnt egy kopár akácos. Azon túl hosszúra nyúlt ház állott. Kocsiút nem vezetett hozzá, csak egy ösvény. Kiszálltunk, és elindultunk. Talpunkra ragadt az összefagyott homok. Anyám fázósan összehúzta magán a kabátját.

– Rettenetes… – mondta.

– Micsoda rettenetes?

– Ahogyan élnek.

Nem válaszoltam.

– Itt még villany sincs… – nézett föl a levegőbe.

Elhagytuk a csenevész akácerdőt, szembefordult velünk a magányos tanya.

Anyám megállt. Rám nézett, aztán elindult újra. Ajtó nélkül, sötéten tátongott az istálló. Fölléptünk a tornácszerű folyosóra, amely végigfutott a ház előtt. Anyám megint megállt, tétovázott, aztán kopogott.

Nem válaszoltak. Benyitott. Kis előtérbe léptünk. Szemben az ajtóval, az ablak alatt deszkából ácsolt priccs húzódott, elvásott pokróccal letakarva. A kékre festett falon egy feszület függött. Innen egy másik ajtó nyílt. Sötétbarna, töredezett. Anyám kopogtatott rajta megint.

Kiszólt egy hang. Szidike volt.

Beléptünk.

Szidike egy magasra épített kemence előtt ült, és krumplit hámozott. Mellette mezítelen alsótesttel egy kisfiú guggolt, és a nyers krumplihéjat ette.

A lány kezében megállt a kés. Feje is megmerevedett. Mögötte egy vaságyon öregasszony feküdt. Nyakáig húzta magára a dunyhát. Jöttünkre nehézkesen felkönyökölt.

– Jó napot – mondta csendesen anyám, és behajtotta az ajtót.

Szidike elpirult, és dadogott. Fölugrott a sámliról, és elkapta anyám kezét. Megcsókolta. Anyám elvörösödött, és kirántotta.

– Mit csinál…? – kiáltott föl.

A lány az ágyban fekvő öregasszonyhoz ugrott. Rendezgette a párnáit, közben susogott neki:

– Édes… a Till nagyságos asszonyék.

Az öregasszony engem nézett.

– Ő a Gyurika…

A kisfiú abbahagyta a krumplihéj majszolását, és csodálkozva pislogott rám. Aztán ropogtatta tovább. Szidike odaugrott hozzá, és kiszedte a kezéből.

– Nem szabad Gyurikának… Tessék leülni… ide… – mondta, és letörölte a padkát. – Ide tessék…

Leültünk. Anyám kigombolta a kabátját.

– Hogyan tetszettek… ide tetszettek találni?

– Kocsival jöttünk.

Hallgattunk. Az öregasszony még jobban felkönyökölt, és felénk fordult.

– Miattam nem ment a Szidi… egyedül vagyok… és a Gyuri… – mondta, de hangja sípoló köhögésbe fulladt.

– Nem baj, csak vártuk már magát, és nem tudtuk, mi van magával – mondta anyám.

– Én akartam menni, de nem hagyhattam itt őket… sem az állatokat.

– Vártuk magát…

– Igen, de nem tudtam.

Anyám lehajtotta a fejét, homlokán összefutottak a ráncok.

Aztán fölnézett, és tekintetét körüljáratta a szobán.

A két apró, elhomályosodott ablak között elfeketedett sublód. Fölötte megkopott tükör. A sublódot fehér terítővel takarták le. Egy csillogó sztaniolkeretben szentkép állott rajta. Mellette fekete, bőrbe kötött Biblia. És a narancs. Fölbontatlanul.

Én azonnal fölismertem a Bibliát. Erősen kalapálni kezdett a szívem. Anyám nem ismert rá. Szidike is követte a tekintetünket. Odaugrott. Keze tétován nyúlt a Biblia után. Arca összerándult, tekintete ijedtté vált.

– Én nem… igazán… tessék elhinni, hogy nem… – mondta, és a szája elé kapta kezét.

Anyám mintha megérzett volna valamit, fölállt. Kezébe vette a Bibliát. Kinyitotta. Szidike az ujjába harapott, és érthetetlenül nyöszörgött valamit. Anyám elkomorodott. Erős pofacsontjai kiugrottak az arcából.

– Ez a mienk – mondta komoran.

Szidike hangtalanul, remegő lábakkal leereszkedett a sámlira, aztán fölpattant újra. Megkapaszkodott a sublód szélében.

– Én nem lopok… nem vagyunk mi cigányok… – mondta.

Anyám mintha meg sem hallotta volna.

– Hogy került ez magához?

– A… – dadogott, és rám kapta félelemtől rebbent tekintetét.

– Én adtam neki – suttogtam, és azt hittem, hogy kiáltok:

– Anyu! Én adtam neki. Ő nem lop. Anyu, hidd el nekem! Én adtam neki.

Szidike visszazökkent a sámlira. Ölébe ejtette kezeit, és sírt. A kisfiú mellébukdácsolt, és érthetetlenül gagyogott valamit. Szidike a fejét rázta.

– Én adtam neki… – ismételgettem.

Anyám visszaejtette a Bibliát, aztán magához ragadta újra. Kinyitotta, forgatta. Fedeléről óvatos mozdulattal letörölte a láthatatlan porszemeket. A kisfiú kivett a lábasból egy hámozott krumplit, és nekigurította anyám lábának. Anyám ijedten nézett rá, és összecsapta a könyvet. A kisfiú fölpislantott, és mint valami ragadozó, elkapta a krumplit.

– Enyém… – mondta, és rágcsálni kezdte.

Anyám rám nézett és Szidikére. Tekintetével végigpásztázott rajtunk.

– Én elhiszem… – mondta rekedten, aztán hangja fölemelkedett, és rám támadt… – tudod te, hogy milyen emlék ez nekem?…

– Tudom… de azt gondoltam, hogy nekünk úgysem kell…

Erre nem felelt. Szidike fölemelte kötényét, és megtörölte szemét. Nem nézett ránk. Az asszony merev arccal feküdt az ágyban, hozzá már csak testének belső hangjai érkeztek el.

Csend volt. Csak a nyers krumpli hersent a kisfiú apró fogai alatt.

– Miattam nem ment a Szidi… egyedül vagyok… – suttogta az asszony mennyezetre vetett szemekkel.

– Visszajön hozzánk, Szidike? – kérdezte nagy sokára anyám. A lány a fejét ingatta tétován, hogy nem tud, és az anyjára nézett.

– Akkor itthagyom a munkakönyvét. Jó? És ne haragudjunk egymásra.

Szidike megint ingatta a fejét, hogy nem.

– De a Bibliát elviszem… nekem emlék… – mondta szinte mentegetőzve anyám.

Erre nem felelt a lány. Csak én néztem anyámra. Az asztal sarkára tette a bőrkötéses fekete Bibliát. Táskájából elővette a munkakönyvet. Írt bele valamit, pénzt tett a lapok közé, aztán Szidike felé nyújtotta.

Fölálltunk. Anyám nyújtotta kezét a lánynak. Sokáig tartotta, inkább szórakozottságból. Mosolyt erőltetett magára. Mintha gondolatai már nem is itt járnának. Indult kifelé.

Láttam, hogy Szidike legszívesebben lehajolna, és megcsókolna. Nyújtottam az arcom. Amikor már egészen közel kerültünk, valami kiszámíthatatlan erő rántott vissza mindkettőnket. Bámultunk egymásra. Bepárásodik a szemem. Mégis inkább kezet nyújtottam. Csak sokára fogadta el.

Amikor kiléptünk az ajtón, még hátranéztem. Az asztalon, súlyos bőrfedele alatt rejtve szakadt lapjait, ott feküdt a Biblia. Anyám már az ösvényre lépett. Nem szóltam utána. Tétova, himbálódzó járással haladt a csomókba fagyott homokon. Néha nyugalmat keresve pillantott hátra, de az én tekintetem nem felelt.

Konok elszántsággal kerülve a választ, léptem a nyomába.

 

 

 

Fal*

Augusztus vége volt, az égbolt már hetek óta könyörtelen kéken ragyogott, a párás reggelek után tikkasztó nap következett, aztán az éjszaka fülledt csendje nehezedett a kitárt zsalugáteres szobákra. Álmatlanul, takaró nélkül hánykolódtam a nyirkos lepedőn, majd kábult zuhanás következett és ijedt felriadások a durván közelítő álmok elől. Napközben szélütötten kószáltam a kert bujára színeződött virágai közt, megfürödtem néha a gyep közepére szúrt sergő vízkévéjében, és leheveredtem a hangtalanul vibráló árnyékba. Délfelé, ha már kibírhatatlanná vált a meleg, fogtam a könyvemet – amelyet egyébként nem volt erőm olvasni –, és behúzódtam a kert végében a sűrű bozót közé. Hátamat a téglafalnak támasztva élveztem a falra kúszó sötét levelű borostyán hűvös érintését. Ide nem hatolt el a napfény, a nedves talajon rothadó növényzet édeskés leheletet árasztott, körülfogott a sűrű csend.

Összezsugorodva ültem, a csendre fülelve, aztán elkiáltottam magam. Artikulálatlan, keserves kiáltás volt ez; a dobhártyára visszaérkező gurgulázó hangok feleltek rá. Lassan feltápászkodtam, és széthajtogatva a kuszán nőtt bokrokat, elindultam a fal tövében. Óvatosan törtettem előre, de egy szagos virágú folyondár minduntalan körém fonódott, és visszarántott. Olyan érzésem támadt, hogy ez a lágy kelyhű növény áttekeredik rajtam, és lehúz a föld mélyébe; vadul törtettem tovább, de a félelem szülte indulat gyengébbnek bizonyult, mint a növény kemény inakból font szára. Lassanként teljesen belekeveredve, döbbenten tekintettem széjjel a bozótban, de nem nyílt innen kilátás a világra; a mozdulatlan levelek közönyösen fordították felém áttetsző fonákjukat. Tekintetem az égre csapódva keresett menedéket, de a vakolatlan kőfal meredt csupán a szürkéskék égbolt felé. Óvatos mozdulattal (mintha így ki tudnám játszani a folyondár sanda számítását) kapaszkodtam meg egy kiálló téglában. A tégla biztosan állt a helyén. Nyöszörögve felhúzódzkodtam. A lábamra tekeredett növény utánam nyújtózott. Ügyes mozdulattal elkaptam a kőfal peremét. A növény lassanként visszacsúszott.

Innen, a fal tetejéről messzire beláthattam az elvadult bükkösbe. Emberi kéz nyoma sehol, csupán a fal közvetlen közelében, körülbelül egyméteres sávban, holtra tarolt bokrok és csemetefák hevertek. Beljebb, amerre a szem ellátott, komor bükkök sorakoztak szabálytalan összevisszaságban, csoportba verődve, majd megritkulva, ismét másutt sorba rendeződve, mint a katonák. A csupasz törzsű fák közt galagonyák és főleg az erőszakosan burjánzó bodza, vadhajtások, indák és magasra nőtt fű töltötte ki a teret.

Sokáig maradtam úgy, ahogy felhúztam magam ide, guggoló helyzetben, elfeledve az előbbi ijedelmet.

Anélkül, hogy megfogalmaztam volna, idekötött a remény, hogy hátha meglátom őt, talán éppen most sétál erre.

De az egyetlen ösvényt, amely a fal tövében durván kiirtott csapástól a sűrűbe vezetett, régen benőtte a fű, néhol már felcsapta fejét a keményre taposott talajból egy-egy bokor is. És hirtelen mégis az az érzésem támadt, jár erre valaki. Az ember megérzi ezt. Óvatosan felálltam, így testhossznyival többet is láttam az ismeretlen kertből, de hiába tapogattam végig a növényzet egymásba mosódó vonalait, emberi alak nem volt sehol. Nagyon figyelmesen – keskeny volt a fal – elindultam. Ekkor zörrent valami a bokrok között, és ismét úgy éreztem, hogy valaki figyeli a mozdulataimat. A zaj irányában feketerigó szemezgette sárga csőrével a bodza szederjesre érett gyümölcsét, majd hirtelen kényeskedve megrázta tollait, és felrepült.

Hosszan követtem a madár útját; leírt egy kört a tányérszerűen szétterülő gyümölcs fölött, mintha vissza akarna térni, aztán hirtelen elhatározással eltűnt a bükkök lombozata között.

Tekintetem akaratlanul visszatért a bokorhoz, ahonnan a rigó felrebbent az elébb. A kalászba száradt fű közül komor barna szempár villant rám.

Azt hittem, látomás. Ijedten léptem tovább. A száraz fű zizzenése megismétlődött. Most már ijedten torpantam meg a fal tetején. A bodzabokor rojtos levelei alól lusta mozdulattal emelkedett fel egy óriás, izmos testű farkaskutya. Megörültem a szép állatnak, guggoló helyzetből – jelezve, hogy közelebb akarok kerülni hozzá – mosolyogtam le rá. De az állat nem viszonozta a barátságos közeledést, belemerevedett a zsíros levelek hátterébe, és nem barátságtalanul, és nem is barátságosan – követve minden mozdulatomat, kissé fátyolos barna szemével nézett vissza rám. Zavartan lendítettem felé a tenyerem, mintha valami nyalánksággal kínálnám. A kutya erre megmozdult, nem túl gyorsan és egyáltalán nem vadul előreszökkent, majd ismét úgy maradt kényelmetlen, ugrásra kész pózában. Nyilvánvaló volt, hogy nem megyek vele semmire, tovább akartam hát folytatni felfedező utamat a fal peremén.

Az állat a letarolt sávba ugrott, közvetlenül alám. Most nem merevedett figyelőállásba, inkább fáradtnak és ernyedtnek tűnt, ahogy a földhöz lapult; pofájában megvillantak erős, fehér fogai, felvetett fejjel figyelt, mintha a következő pillanatban utánam akarna kúszni a falon. Leguggoltam, és felé nyújtottam a kezem.

– Kutyuskám… – mondtam rekedten kedveskedve.

Az állat tekintete nem válaszolt. Ettől felbátorodva teljesen megfordultam, és a lebillenés veszélyével is számolva hajoltam felé.

Fenyegetően megmoccant, pár centit előrekúszott, aztán nagyon gyorsan körülpislogott. Ez a mozdulat teljesen emberi volt, mintha csak a köztünk feszülő távolságot igyekezett volna felmérni. Most már azt néztem, hogyan ereszkedhetnék vissza innen, de a tégla, amelyben megkapaszkodtam, pár lépéssel odébb volt. A kutyát szemmel tartva hátráltam. Pár centit kúszott utánam. Szemében furcsa fény csillant, fejét ugrásra készen megemelte, de nem jött hang a torkáról, csak a fogai csattantak. Csupán egyszer. A lábam visszafelé csúsztattam… ha elvétem, lezuhanok…

A kutyát végsőkig ingerelhette az újabb mozdulat, felugrott ernyedt helyzetéből, testén felborzolódott a vörhenyes szőr, és hátrált. De hátrálásában a támadásnak újabb szándéka sejlett. Megmerevedtem. Percekig nem mozdultunk. A nap kegyetlenül tűzött a tarkómra. Úgy éreztem, felperzseli a bőrömet. Izmaimból kicsurgott az erő. Ha nem mozdulok, lezuhanok a falról… át a másik oldalra…

– Kutyuskám… – nyögtem kétségbeesetten –, …én nem vagyok ellenség…

Saját hangomtól erőre kapva bizonygattam:

– Érted? Semmi nem vagyok.

A beszélgetés leple alatt hátráltam, ismét a kiálló tégla irányába. Az állat furcsán felgörbített háttal rúgta el magát, és nekirontott a falnak. Csak a mozdulatot láttam és a foltos szájpadlását… aztán lehunyt szemmel hanyatt estem a mélybe…

Azt hittem, a furcsa ringatódzás már a halál. Pedig csak a bozót tetejére kúszó folyondár ringatott.

Amikor percek múlva kinyitottam görcsösen lezárt szemem, a végtelen kékség gőzölgött felettem. A kutya a fal tetején gubbasztott, ellustult tekintettel figyelt, aztán eltűnt.

 

A hosszan elnyúló, vakolatlan kőfal mögé egyetlen úton lehetett bejutni – az utcát átszelő sorompón keresztül. A sorompónál két géppisztolyos katona állt, szótlanul, még egymással sem beszélgetve. Lajoska itt ült a járda peremén, és kerékpárját javította. Elmerülten hajolt a darabjaira szedett gép fölé. Csak barnára égett arcából erősen kiugró állkapcsai mozogtak dühödten. Nem tudta visszaerőszakolni a gumit az abroncsra. Néha végigtörölte karjával izzadságtól maszatos homlokát, aztán folytatta az eredménytelen kísérletet. Amikor végre a vázra erőszakolta egy csavarhúzóval a gumit, másutt kipattant. Ilyenkor széles vonásokból faragott arca megrándult, és még erőszakosabban hajolt munkája fölé.

Más nem ülhetett volna itt a sorompó előtt. Csak Lajoska. Lajoska közvetlenül a kőfalnak támaszkodó, zöldre festett villában lakott. Gyakran beszélt a katonákkal is. Nevetgéltek, lökdösték egymást, s néha (ha a katonák nem voltak szolgálatban) még futballoztak is vele. De csakis vele.

Lajoska néha képeket hozott az iskolába. A tízperces szünetekben néhány fiút maga köré intett, és egy kopott, barna levéltárcából egyenként a padra rakosgatta ezeket a titokzatos képeket. Rekedt nevetés, bizalmas, elfojtott suttogás csapott ki a szorosan egymás fölé hajló fejek közül, de ahogy hívatlan kíváncsiskodó közeledett – akit Lajoska nem talált méltónak a képek megtekintésére – még jobban ráhajoltak a padra, testükkel óvták a titkot, amely pillanatok alatt eltűnt Lajoska tárcájában.

Nem vettem részt a kíváncsiskodásban, mereven előrefordulva ültem a helyemen, igyekezve kibetűzni a suttogások tartalmát. De ez nem sikerült.

Amikor hazafelé tartottunk, mintegy mellékesen érdeklődtem a képekről. Lajoska rejtélyesen mosolygott, és csak annyit árult el, hogy a katonáktól kapta, de egyébként sem nekem valók. Ez sértés volt, de nem szóltam. Egy ideig hallgatagon haladtunk egymás mellett, Lajoska kedvtelve lóbázta táskáját, én meg keskenyre húzott szemmel a földet bámultam.

– Megmutassam? – kérdezte később évődve.

– Edd meg a képeidet! – feleltem durván.

Lajoska elcsodálkozott, aztán leguggolt aktatáskája mellé, és elővette a barna levéltárcát. Szája szegletén ismét megjelent az a mosoly. Felhúzott vállal, elfedve előlem, sokáig válogatott a képek közt, aztán átnyújtott egyet.

Furcsán nevetett. Az első pillanatban nem is nagyon értettem a két egymásba gabalyodó meztelen testet; sötétre vörösödött az arcom.

Lajoska nevetése felcsuklott, kikapta kezemből a képet, és apró darabokra tépve beszórta a kanálisba.

Ismét szótlanul mentünk. Később megveregette a hátam:

– Mondtam, hogy nem neked való…

A hátveregetés gyűlölködő sziszegést csalt ki belőlem:

– Akkor miért dobtad el?

Erre nem felelt.

Most zsebembe mélyesztett kézzel álltam meg fölötte. Tétován pislogtam az őrkatonákra, de nem küldtek el. Nem köszöntünk. Lajoska ismét megtörölte izzadó homlokát, majd szívott az orrán, és kiköpött. Jó messzire.

– Na, fogd meg már… – mondta.

Kegyes beleegyezést jelezve rándítottam a vállamon. Kezembe nyomta a kereket, és együtt igyekeztünk beleerőszakolni a gumit. Amikor kétoldalt már bent volt a vájatban, Lajoska ügyesen a földhöz ütögette a kereket, és a gumi beugrott a perem mögé. Vidáman kacsintott, aztán jót káromkodott. Gyors, beidegzett mozdulatokkal húzta a csavarokat, illesztette a láncot a fogaskerekekbe, majd könnyed mozdulattal állította talpra a kerékpárt.

– Akarsz menni vele? – kérdezte.

– Mehetek – feleltem közömbösen, de már nyúltam is a csillogó kormány után. Lassan, kacsázva hajtottam.

Lajoska a nyomomban loholt.

– Mikor jöttél haza? – kérdezte. – Én tegnap.

– Á, már a múlt héten…

– És jó volt?

– Frankó.

– Hol voltál?

– …Belgiumban… – kiáltottam hátra, és beletapostam a pedálba. Lajoska kiáltozott utánam, hogy álljak meg, de ez még nagyobb sebességre serkentett.

Felvetett fejjel hajtottam, a fülemben duruzsolt a sebesség. Később hátrapillantva láttam, hogy Lajoska eltűnt már az utca hajlatában. Itt meredeken lejtett az út, vadul nekieresztettem a gépet, arcomba belecsapott a szél. Aztán leszálltam, és toltam visszafelé. Lajoska kényelmesen bandukolt. Amikor egy vonalba kerültünk, felültem ismét.

– Én Tomajkéren voltam – mondta Lajoska.

Összegyűjtöttem számban a nyálat, és kiköptem. De nem sikerült hegyesre, szétfreccsent, még saját térdemre is jutott belőle.

– Így kell… nézd… – mondta Lajoska, és már húzott is az orrán, aztán hegyeset köpött a járdára.

– Egész rendes az a Belgium – mondtam.

– Mi van ott?

– Hát a tenger… meg óriási városok… a tenger az, tudod, szörnyű nagy…

Nyikorogva nyílt egy vaskapu. Tizennyolc év körüli, nyurga lány lépett az utcára. Kulcsra zárta a kaput, bólintott felénk, mi meg hangos csókolommal válaszoltunk.

Lajoska utánafordult.

– Egész rendes kis csaj – mondta.

– Nekem nem tetszik…

– Egész rendes.

Elgondolkodva fogta meg a kerékpár kormányát, és kissé ránehezedett.

– Azt mondják, tengeribetegséget lehet ott kapni a tengeren – nézett föl rám.

– Hát igen… azt is lehet kapni, de az nem érdekes…

Kérdőn pislogott.

– Azt képzeld el, hogy egyszer csak jön az eső, és piros eső esik, meg békák…

– Ne hülyéskedj!

Elfintorodtam. Töprengve kérdezte:

– Az hogyan lehet?

– Egyszerű… a nagy meleg, mert olyan nagy meleg van, még a békákat is felszippantja, aztán ha esik, akkor esnek a döglött békák is…

Lajoska undort jelezve befogta az orrát.

– Á… nem érdekes… – folytattam kedvtelve –, a belgák meg is eszik. Összeszedik és megeszik.

Kétkedve ingatta a fejét, aztán gyanakodva végigmért.

– Add ide – mondta. – Most én is megyek egy kicsit…

Helyet cseréltünk. Most én fogtam a kormányt, és ő kacsázott.

– És te is ettél belőle?

– Ettem.

– Ülj föl a vázra – mondta szokatlanul csendes hangon. – Viszlek…

A sorompó előtt megálltunk. Lajoska a járdának támasztotta a kerékpárt, és leült.

– És nem undorodtál?

– Nem.

Ismét sokáig hallgatott, aztán suttogásra tompított hangon kérdezte:

– Meg akarod nézni, amikor jön?

A félelemmel vegyes meglepetéstől pár pillanatig nem jutottam szóhoz.

Lajoska felállt, körülnézett, és intett, hogy menjek utána.

 

A villa az utca szintjénél valamivel magasabban, egy sziklakert tetején állt, közvetlenül a vakolatlan téglafal mellett. Néhány ablakából egyenesen a fal mögé lehetett belátni, de ezekbe a szobákba osztálytársaim közül még csak igen kevesen jutottak be. Lajoska inkább eljárt játszani a többiekhez, de hozzájuk – nem tudni, miért – nem hívott senkit. Egyszer volt ott a Csider. De ő is csak pár percig. Azt mesélte, hogy kis piros lámpa gyulladt ki Lajoska apjának szobájában – aki az őrség parancsnoka volt –, mielőtt megérkezik a három kocsi, és hogy Lajoska szobájából egyenesen abba a terembe lehet látni, ahol dolgozik…

Félénken követtem Lajoskát, aki nyugodt mozdulatokkal a bejárathoz vezető lépcső alá tolta a kerékpárt, aztán elindult fölfelé a sziklakert terméskő lépcsőin.

A hosszú, folyosószerű előszobából négy-öt ajtó nyílt.

Az egyiket, amelyen kis táblán ez állt: „PK”, szürkére, a többit fehérre mázolták. Nem tudtam, mi lehet az a péká, de nem kérdezősködtem. Settenkedő léptekkel követtem Lajoskát, aki teljesen óvatlan és zajos mozdulatokat tett. Szandálját a sarokba rúgta, és mutatta, hogy vegyem le én is.

Ekkor a péká jelzésű ajtó kinyílt, és egy testes férfi dugta ki álomittas fejét. Szemmel láthatóan most ébredt.

– Ja, te vagy az… – mondta vontatottan, rövid pillantással végigmért, aztán visszahúzódott az ajtó mögé.

– Mindig az íróasztalon alszik az öregem – nevetett halkan Lajoska, és beterelt a konyhába.

Itt is, akár a folyosószerű előszobában, tisztaság és kínos rend uralkodott. A rózsaszín-fehér konyhabútort kis csipkék és hímzett terítők borították, a kredenc tetején néprádió állt, rajta egy fehér, fényes mázú Sztálin mellszobor, az asztalon kerek, csipkével borított tálcán kancsó víz és nagy üvegkorsó. A kissé fokhagymaszagú levegőben zöld hátú legyek cikáztak, és előszeretettel a falakat borító töméntelen oklevél üvegein pihenték ki fáradalmaikat.

Kiszáradt torokkal tekingettem a kancsó felé, de úgy éreztem, illetlenség lenne szólni.

– Nézek valami kaját – mondta fontoskodva Lajoska, és eltűnt a sötét éléskamrában, ahol hosszú rúdról két sonka és kolbászok lógtak, aztán visszajött, kirántotta a konyhaszekrény fiókját, félrehúzta a mintás matt üveget, és apró virágos tányérokat emelt le, a kések élét próbálgatta, végül kikötött egynél, és visszatért a kamrába. Ágaskodva leszelt egy jókora darabot a sonkából, maszatos kezével beletúrt egy nyitott uborkásüvegbe, majd az egészet egy darab kenyérrel a tányérra helyezte.

– Egyél – mondta kurtán, és már tele is volt a szája.

– Nem vagyok éhes… – feleltem bizonytalanul méregetve a füstszagú húsdarabokat.

Megrándította a vállát, és felém lökte a kést. Nekiláttam én is a sonkának.

Később nyílt az ajtó, és ismét megjelent az álmatlanságtól puffadt fej. Gyors, éles pillantással körülnézett, aztán bejött.

– Eszünk – mondta teli szájjal Lajoska.

A férfi századosi egyenruhája kissé gyűrött volt, hasa tájékán a derékszíj felett ráncosra feszült az orosz zubbony, alatta meg hullámokba rendeződve leffegett. Nadrágja harmonikaszerűen borult fényesre tisztított csizmájára.

– Egyetek csak… – mondta bizonytalanul.

Zavartan megállt a számban a falat. A férfi figyelemre sem méltatva az asztalhoz jött, töltött magának a vízből, és hangosan kortyolva két korsónyit megivott, majd a korsót ismét a csipkére borította. Tétova, nőiesen lágy mozdulatokkal letörölte szája széléről a vizet, és Lajoska fölött elnézett a falra.

– Aztán ne maradjatok soká – mondta halkan, és ringó járással kiment.

Ijedten megfordult számban az étel. Lajoska rám pislantott, és konyhakést tartó kezével hussintott az ajtó felé.

– Ezt csak úgy mondja. Tudod, nem szabadna… nem nagyon szabad…

Ismét megforgattam a péppé morzsolódott falatot. Lajoska jókora sonkát szelt magának, és felém taszította a tányért. Kedvtelve nézegette, aztán az egészet begyűrte a szájába.

– Ez jobb, mint a béka… mi? – nevetett. – Most hoztam a nagymamától… Mondta, jobb, ha elhozom, mert úgyis elviszik.

– Azért a békacomb se rossz – kaptam a szón –, egészen olyan, mint a csirke.

Lajoska felelet helyett csámcsogni kezdett.

– És valami játékot hoztál? – kérdezte a falattal küszködve.

– Hát persze, egy csomót…

– A Szása is hoz mindenfélét…

– Én is hoztam. Tudod, egy olyan kis röntgent…

– Röntgent?

– Azt.

– Majd átmegyek megnézni – mondta élénken.

– Csak gyere… még ugyan ki sem csomagoltam…

Befejezte az evést, visszafordította a korsót, és ivott.

Majd teletöltötte ismét, és felém tolta. Éppen nyúltam a krigli után, amikor a folyosó felől felberregett egy csengő éles hangja. Ezt követően lázas mozgolódás támadt, valaki kiáltozott, a százados elvtársat kereste, ezt két ajtócsapódás és szitkozódás követte. Lajoska keze megállt a poháron, aztán cinkosan felém intett, felugrott, és meztelen talpán csattogva a kövön, kirohant a konyhából. Lábujjhegyen futottam utána; át az előszobán, be az egyik fehérre mázolt ajtón.

A fehér ajtó mögötti szoba valószínűleg hálónak szolgált, ósdi családi ágy állt benne és csőgarnitúra.

Lajoska a kitárt ablak mellé állt, és kifelé bökött. Ideges tekintetem először csak a kőfal szögesdróttal borított tetejét fogta fel, de Lajoska keze távolabbra hívott. Izgatottan dőltem előre.

Innen jól látszott a sorompó – mögötte, a fallal egy vonalban – a szegecselt vaskapu, amelynek belső oldalán katonák futkároztak, látszólag minden cél nélkül. Kisvártatva megjelent Lajoska apja is, futva közeledett, haját igazgatta hegyes nyári sapkája alá, erre abbamaradt a szaladgálás, és a katonák egysoros vonalba rendeződtek a széles betonút mentén.

A betonút egyenesen futott át a bükkösön; közepe táján egy meglehetősen kopott, emeletes villa előtt kis térséggé szélesedett, ahonnan pár lépcső vezetett a bejárathoz.

Úgy tűnt, nagyon sokáig kell várni, aztán egyszer csak kitárultak a súlyos vaskapuk (kellemetlen csikorgásuk idáig hallatszott), és három súlyos ZIM kocsi hajtott a betonútra. Lajoska apja tisztelgett, a katonák mereven felvetették a fejüket. A kocsik már a kis térségre fordultak, mikor ők még mindig úgy álltak. Akkor a százados lágy mozdulattal leengedte kezét, és mondott valamit a katonáknak.

A villa lépcsői előtt várakozó tiszti egyenruhás férfi a középütt érkező kocsihoz lépett, és igen gyors mozdulattal tárta ki ajtaját. Abban a pillanatban alacsony, sötét ruhás emberke pattant ki az ülésről, előreszegett fejjel fölfutott a lépcsőkön. Sokkal lassabban – mivel hosszabbak voltak lábai – egy magas, meglehetősen vékony, aktatáskás ember lépdelt utána. Ez az ember rövid pillantással kísérte a fogadók mozdulatait, valamit mondott is a kocsi ajtaját tartó tiszti egyenruhásnak – mire az szalutált –, majd eltűntek a villa belsejében.

Lajoska a hátamra vert. Kábulatból ébredve, ijedten néztem rá.

– Most már gyorsan! – suttogta.

Ügyetlenül bújtam vissza szandálomba a folyosón, és olyan érzéssel távoztam, mintha valami lopott holmit vinnék magammal.

„A piros lámpa mégsem volt igaz!” – gondoltam később diadalmasan.

 

A török mintás mozaiklapokkal kövezett terasz könnyed ívben ugrott a kert fölé. A napnyugta halványvörös fénye megcsillantotta a rácsozat vasból font növényeit, a kecses bágyadtsággal lekonyuló rózsák szétnyílt szirmait és a levelek aprólékos gonddal kimunkált erezetét. A rácsot, amely a kétoldalt lefutó lépcsőknél tömzsi márványkelyhekben végződött, valaha fehérre lakkozták, de a festék már rég lepergett, és a kovácsolt növényeket kikezdte a rozsda. A végéhez közeledő nap jótékony fényében ez nem látszott.

A márványkelyhekben pompázó fodros, sötétlila petúniák súlyos illatot leheltek a hűvössé vált levegőbe. Közvetlenül a virágtartó alatt ovális márványlappal borított, kissé billegő lábú asztalka állt, rajta újságok, néhány levél és számla, valamint egy kosárka, amelyben sötétbarna pamutgombolyagból futott a szál az asztalka mellett szorgosan kötögető anyám ujjaira.

A nádfonatú (valaha szintén fehérre lakkozott) fotel néha óvatosan megreccsent, mert anyám rövid időközönként felnézett munkájából, s miközben ujjai közt a kötőtűk változatlan gyorsasággal peregtek, a szoba ajtaján lengő függönyre tekintett. Aztán a sima, kontyba fésült, finom szálú szőke hajtól keretezett vékony arc ismét visszatért a tűk alól formálódó pulóver fölé.

A korlátnak dőlve bámultam a párába burkolódzott város mozdulatlanságát.

– Janó… – szólított később anyám.

Lustán megfordultam.

– Locsolnod kéne…

– Majd locsolok… – feleltem ingerülten.

– Teljesen kiégnek a virágok – mondta anyám, de erre sem siettem, mert hangjában megéreztem a közömbösséget, világos volt, hogy valami másra gondol. Visszafordultam a kert felé. Egyébként sem szerettem locsolni, mert bármennyire is vigyáztam, a sáros gumicső és a vízsugártól felfreccsenő föld összemocskolt. Inkább megcéloztam egy tűzvörös kánát, és leköptem. Nem sikerült. Nyálat gyűjtögettem, és köptem.

– Mért köpködsz? – kérdezte anyám.

A virág vörös feje ellen intézett dühös ostromot ezennel be is szüntettem, de a kérdés válasz nélkül maradt.

Ismét megreccsent a fotel. Apám lépett ki a teraszra; kissé ideges gyorsasággal mellém sétált, és ő is a rozsdától ragacsos korlátra támasztotta könyökét. Pár pillanatig így állt, aztán megfordult, és jellegzetesen vad mozdulattal nyúlt zsebébe a cigarettája után, mohón felsercentette a gyufa lángját, és hosszat szippantott. Az első szívás után mindig lehiggadt kissé, majd a tenyerével takarva a parazsat, szórakozottan tartotta a cigarettát, és csak ritkán emelte a szájához. Apám magas, széles vállú férfi volt, háta kissé görnyedt, halántéka fölött már őszült kemény szálú, fekete haja. A rövid ujjú világoskék ing vastagon erezett inas karokat engedett látni, melyek óriási és mégis kecsesen hosszú ujjú tenyérben végződtek.

Ezek a kezek régebben gyakran emeltek engem a magasba, úgy, hogy fölülről tekinthettem fénylő barna homlokára és ravaszkásan nevető kék szemébe. De már régen nem emelt maga fölé. Néha, ha nagyon jó kedve kerekedett – és ez ritkaságszámba ment –, nem is nagyon óvatosan, fenékbe billentett, majd az ezt követő ijedt csodálkozáson harsányan nevetve, megveregette az arcom. Ha ilyenkor mögé kerülhettem, visszarúghattam én is, de ő elkapta feléje lendülő lábam, és egymásnak rontva nevettünk. Anyám csendes mosollyal szemlélte ezeket a játékokat, és annak külön örültem, hogy kissé féltő tekintete mindig engem követett.

Most ölébe engedte a kötést, és a teraszon föl-alá sétáló apámat követte. De apám nem nézett vissza rá. Görnyedten, őszülő haját simogatva járkált. Annyira belemerült sétájába, hogy csakhamar leolvasható volt szájáról; a lépéseit számolja. Oda-vissza tizenöt lépés. Egy; kettő; három; négy; öt; hat; hét; nyolc; kilenc; tíz; tizenegy; tizenkettő; tizenhárom; tizennégy; tizenöt; majd ismét, most már visszafelé: ugyanannyi. Aztán hirtelen eszmélve megtorpant, és megkérdezte:

– Volt valami?

– Nem, nem, semmi… – rebbent felé anyám tarkón megtűzött szőke kontya. – Siettem haza… Olyan furcsa voltál a telefonban…

– Parancsolsz? Igen…

– Nem beszélsz?

Apám folytatta útját.

– Kérlek? – kérdezte ismét szórakozottan.

– Üljél le – mondta anyám gyengéden, és az asztalka lapjára csúsztatta a kötőtűket.

Apám pár tétova lépés után megállt, és belehuppant a kopott karosszékbe, felvett egy újságot, belepillantott, majd visszaejtette.

– Minden a régi… – mondta, és rám pislantott. – Újdonság csupán annyi az ügyben, hogy végre rájöttem…

Elhallgatott, most anyám pislogott felém.

– Nem mész locsolni? – kérdezte.

Nem szerettem, ha elküldenek. Rándítottam a vállamon, és tovább bámultam lefelé a kertbe. De apám hangja váratlanul felcsattant.

– A szentséges úristenit! Hát nem hallottad?

Erre sem fordultam vissza. Hozzám ugrott, és megrázott.

– Neked hiába beszél az anyád? – üvöltötte.

Anyám tétova mozdulatot tett.

– Sándor – mondta igen halkan.

Apám meglökött, úgy, hogy bele kellett fogódzkodnom a korlátba, és ismét belehuppant a fotelba. Láttam, hogy tekintetet váltanak. Sokáig csend volt. Apám a homlokát dörzsölgette.

– Mire jöttél rá? – kérdezte anyám nagyon csendesen.

Apám egy ideig mániákusan távolba révedt tekintettel nézett vissza rá, majd előredőlve megránduló arcizmokkal suttogta:

– Sikkasztással vádolnak…

Anyám meg se moccant. A hirtelen támadt csendben megnyikordult a nádfonatú szék.

– Sikkasztás…

 

Anyám felemelte a kötést, de a szemek a hirtelen mozdulattól leszaladtak a tűről. Idegesen szedte vissza.

– Ki volt ott? – kérdezte.

– A miniszter elvtárs és a két helyettes…

– Piller? Persze…

– Kérlek? Persze… Piller, mint a vád tanúja… a koronatanú…

– És a miniszter? Elmondtál mindent?…

Apám most görcsös gyanakvással fürkészte anyámat.

– Arra gondolsz, hogy tisztázhattam valamit is előtte?

– Arra gondoltam.

Apám felnevetett.

– Nincs mit tisztázni… Én elmondtam, hogy a feladatot, amit éppen tőle kaptam, teljesítettem. Megszerveztem a védelmi alakulatot… Magammal sem tettem kivételt… én is bevonultam… éppen ebbe kapaszkodnak bele… Hogy magam miatt utaltam ki a pénzt! Nevetséges…

– És arról az asszonyról nem beszéltél?

– Milyen asszonyról?

– A Zelenákné…

– Ne butáskodj! – ezt a kedves csengésű szóval ellentétes indulattól fűtve mondta. – Azt hiszed, hogy Piller könnyekre fakad egy történettől. Ő a törvényességhez ragaszkodik. Az aztán teljesen lényegtelen, hogy ezek a mi törvényeink, néha… Eh! – legyintett, de saját lemondó mozdulata indulatba hozta ismét. – Teljesen lényegtelen, hogy miközben bevonul, a beteg felesége és a másfél éves csecsemő… Mert szülnie kellett! Érted? Más-fél-é-ves… éhen döglenek!

Felugrott a karosszékből.

– Ez, kérlek, teljesen mindegy… Nem számít. Törvények vannak. És a törvény ugyan azt mondja, hogy mint vezérigazgatónak jogom van kiutalni a bevonultaknak a pénzt, de a törvény azt is kimondja, hogy erre nincs jogom… És most így mondja a törvény. Kész. Nincs tovább.

Hosszan szippantott a kamaszosan tenyere mögé rejtett cigarettából, majd ismét járkálni kezdett.

– Holnap hívd föl Jójárt Gyuszit – mondta anyám.

– Már tájékoztatták…

Anyám nyomatékosan felelte:

– Azért ne veszítsd el teljesen a fejed…

– Parancsolsz?

– Ne ve-szít-sed el a fe-jed… – tagolta anyám.

Apám felnevetett.

– Felhívtam. Letagadta magát. Akár tájékoztatták, akár nem.

Anyám erre konokan előreszegezte domború homlokát.

– Akkor én hívom fel… Alsó kapcsolatom volt… Meg kell értenie. Ha letagadja magát… Gyuszi komoly ember… én ismerem…

– Most már nem az „alsó” kapcsolatod.

Elhallgattak. Anyám alatt ismét megroppant a nádszék.

– Parancsolsz?

Hirtelen bukott ki belőlem:

– Mindig azt mondod, hogy parancsolj… kérlek… kérlek alássan… a telefonba is mindig azt mondod!

Apám megállt, fürkészve méregetett.

– Igazad van – mondta lassan, nehezen ejtve a szavakat.

– A telefonban is mindig ezt mondod… mint valami…

– Igazad van – intett türelmetlenül.

A szobában megcsörrent a telefon. Aztán kitartóan csengett. Apám elindult az ajtó felé, de megtorpant. Egymásra néztek. A csengetés kitartóan, tompán vibrált a levegőben. Értetlenül figyeltem a jelenetet, mozdultam, gondoltam, nem akarják felvenni. Már többször kértek, hogy tagadjam le őket… De apám megelőzött, és besietett a szobába.

A hirtelen támadt tompa csendre füleltünk, de nem lehetett hallani semmit. Pár pillanat múlva kikiáltott a szobából:

– Janó! Téged…

Engem? De ki lehet az? Szása még Moszkvában van az apjánál… Lehet, hogy vissza se jön szeptember közepéig… Lajoska. Meg akarja nézni a röntgent!…

Apám hangja türelmetlenül felcsapott:

– Janó!

Ez elindította lépteimet. Fülemhez emeltem a kagylót, de nem szóltam bele. Süketen kattogott a vonal. Valaki beleköhögött, majd két nő töredezett, egymásba gabalyodó párbeszéde mosódott át egy másik vonalról. Végül igen halkan megszólaltam:

– Igen…

Ebben a pillanatban a vonal másik vége is életre kelt.

– Te Jancsi! Gyere! Óriási hecc van! – kiáltotta Lajoska elfulladva.

– Mi van? – kérdeztem még mindig a röntgenre gondolva.

– Óriási hecc! A Prófétánál! Gyere gyorsan… A Róza néni kertje előtt várlak… – evvel levágta a telefont. Észrevétlenül elfintorodtam. Most vissza kell menni a teraszra, és elkéredzkedni, vagy meglépni a kerítésen keresztül.

Anyám belépett a szobába.

– Ki volt az? – kérdezte, és az éjjeliszekrényre helyezte a kötést és a kosárkát.

– A Lajoska. Azt kéri, hogy menjek át, mert nem tud megoldani egy példát… Tudod, pótvizsgázik.

– A Lajoska pótvizsgázik?

– Igen, algebrából…

Anyám értetlenül ingatta a fejét.

– Akkor menjél… Csak segítsél neki – mondta.

A váratlanul jött ötletes megoldástól örömre gyúlva vágódtam ki az ajtón, és rohantam a Róza néni kertje felé.

 

Róza néni emlékét csak a kegyelet őrizte. Mi már nem ismertük. Neve mégis fennmaradt, hirdetvén örök időkre, hogy egykor az irdatlanul nagy gyümölcsöskert tulajdonosa volt.

A valaha gondozott telek növényzete most elvadultan burjánzott. A kerítés rozsdamarta hálója leszakadt, az utakat belepte a gyom, és a füvet nem kaszálta senki; a gyümölcsfák nyesetlenül nyújtogatták száraz, karomszerű ágaikat az égre, évelő virágok maradványai, összekeveredve az egynyáriak szélhordta magvaival és a mező igénytelen virágaival, nagy foltokban tarkállottak; a kertet szegélyező orgonasor vadhajtásai most mélyen benyúlva egyre újabb területeket hódítottak maguknak, gödrök tátongtak (a környékbeliek innen hordták az agyagot) és szemétkupacok (ide hordták a szemetet).

A tornácos, udvarházszerű épület, amely valaha büszkén tekintett le a gyümölcsösre, most öregesen megroggyant. A tető gerendázata korhadtan bukott a födémre, de annyi erővel még, hogy beszakítsa a szobák mennyezetét. A vakolat lemállott, minden eltűnt, ami eltüntethető; az ép palák a tetőről, az ablakok keretei a falakból, néhol még egy-egy ajtó is keretestől. Törött üvegcserép, rongyhulladék és papírfoszlányok keretezték a házat, amelynek gyötrődő falait itt-ott még keményen kapaszkodó szőlőindák tarkították.

Az udvarház a tornác végén L alakban elfordult, s mintha itt, e fészernek szolgáló szárny körül az életnek valami jele látszott volna. A falak repedéseit ügyetlen kezek agyaggal tömték ki, s a kis négyszögletes ablak üvegtáblái is épek voltak. A nyitott deszkaajtón tiszta – bár kissé foszlott – vászonfüggöny lengedezett.

Remete bácsi élt itt, a Próféta, akinek valódi nevét senki sem ismerte, egy nyolcvan-kilencven körüli aggastyán, akit állítólag az első világháború után mint hadirokkantat fogadott Róza néni magához könnyebb munkára.

Róza néni vagy harminc éve halott már, rokonai elvittek mindent, a háború után eltűntek ők is, azóta a gyümölcsöt nem szedte senki, illetve mindenki szedte, akinek kedve támadt rá. Főleg idetévedt kirándulók, mert bennünket gyerekeket nem csábított a könnyen megszerezhető zsákmány – inkább az ép kerítések mögé igyekeztünk.

Hogy Remete bácsi miből élt? Havonta egyszer kétszáztizennyolc forinttal felbaktatott ide a postás (ő valószínűleg ismerte az öreg igazi nevét is), átadta a pénzt, eltette az egy forint borravalót, és néhány szót váltott vele.

A Próféta naphosszat egyedül üldögélt a terebélyes öreg hárs alatt egy kőrakáson, amelyet reggelenként friss fűvel tett kényelmesebbé. Nyugodt, elmélyült tekintettel szemlélte innen a könnyű párában úszó várost, a szomszédos hegyek és dombok lágy vonulását. Kora tavasztól az első fagyokig.

Ritkán zavartuk magányát, mert ha vadul rikoltozva köré sereglettünk, nem beszélt, továbbra is a tájat szemlélte, vagy az idők során fényes simára kopott görcsös botját. Ez a konok hallgatás megcsendesített bennünket is. Nagy sokára kezdett beszélni furcsa és érthetetlen dolgokról, Krisztusról meg valami olyasmiről, hogy a világban minden ok és okozat… Nem bírtuk sokáig, előbb csak fojtott kuncogások csaptak föl – főleg a háta mögött ülők bátorkodtak erre –, aztán lassan mindenkire átragadt a nevetés, és leplezetlenül a szemébe röhögtünk, kérdezgettük, ugrattuk. Remete bácsi ilyenkor felemelte botját, tekintetét a hárs lecsüngő lombjaira függesztette:

– Csak nevessetek… – mondta kissé rekedt hangján. – Most nevessetek, amíg fiatalok vagytok. Én is nevettem. Nem baj.

Elkalandozott emlékeiben és a lombok közt, néha végigpásztázott bennünket is, mintha keresne valamit, és visszavonult a hallgatásba.

Máskor – egy-egy olyan kérdés nyomán, mint például: „Szűz Mária hogyan lehetett szűz, ha egyszer megkúrta őt az Isten?” – Remete bácsi dühbe gurult, magas, barnára égett homloka elsötétedett, és botjával hadonászva rikácsolt, összefüggéstelen bibliai átkokat szórva ránk. De haragja csak pillanatokra ragadta magával, vagy éppen a harag értelmetlenségére jött volna rá, elhallgatott, és nyugtalanul vibráló, gyermekien kék szeme visszatért a dombok vonulásához.

Vártuk, és többnyire provokáltuk ezeket a kitöréseket, mégis valami borzongató ellenérzést keltett ez a felhevült, öreg test. Én néha, ha az öreg szederjesen ráncos nyakán kidagadtak az erek, attól féltem, hogy most, itt, előttünk fog meghalni.

És a dühödt szitkok elvették incselkedő kedvünket is. A győzelem dicsőségét mímelve, de komoran odébbálltunk.

Nem szerettük az öreget. Inkább az amerikai követség nyaralójának ápolt parkjában golfozó nyúlánk és jól öltözött embereket lestük, a teraszon üldögélőket és jókedvű nevetésüket, a hosszú nyakú poharakban csörgő jégkockák zaját, az úszómedencében visongó, velünk egykorú gyerekek furcsa orrhangját.

Főleg egy nyúlánk, kissé esetlen szőke lányt követtünk zavart tekintettel. Ez a lány mindig szép volt és tiszta, szőke, loknikba csavart haját nagy színes szalag fogta át, és furcsa, izgató módon nadrágot viselt. Többen szerelmesek is voltunk belé.

Egy alkalommal, amikor a kerítés mentén sétálgatott, észrevett engem, de megijedt, egy koros hölgyhöz szaladt, aki súlyos függőket viselt fülében, és súgott neki valamit. A hölgy felénk tekintve csak legyintett. Erre a kislány is megnyugodott.

Akkor este elhatároztuk, hogy nem tűrjük tovább az amerikaiakat.

A kastélyszerű épület éjjelre teljesen kiürült. Nem őrizte senki. Átmásztunk a kerítésen, és nagy, előre elkészített feliratokat ragasztottunk a ház falára. A feliratokon ez állt:

„AMI GO HOME!”

De délutánra, mire megérkeztek a golfozók, a plakátokat ismeretlen kezek, valószínűleg a kertészek vagy a takarítószemélyzet, eltüntették. Újabb plakátok készítésére határoztuk el magunkat, de akkor éjjel a többiek nem jöttek el.

Sokáig várakoztam egyedül a süket nyári csendben, aztán megkönnyebbülten lopóztam vissza az ágyamba.

 

Próféta a hárs alatt ült, a kőpadon. Két ráncos bőrű barna tenyerét a térde közé szorított boton nyugtatta. Már messziről látszott – kiemelkedve a homály gyorsan közelítő szürkeségéből – hosszú, fehér szakálla és a vállára omló galambősz haj. Napégette arcán és magasra kopaszodott homlokán alig volt ránc; bőre nem feszült a koponya vonalaira, hanem mintha külön életet élne, elvált a homlok- és a pofacsontoktól, és minden mozdulatára furcsán megrezzent. Gyermekien kék szemén az öregség halvány fátyla, alakja viszont szikár maradt és egyenes, csupán bokái puffadtak meg az utóbbi időben, és emiatt nehezen járt.

Világoskék flanellnadrágot viselt, amelyet maga szabott és maga varrt nagy fehér öltésekkel; barna, fényesre tisztított bakancsot. A bakancs és a nadrág hajtókája közt látni lehetett fehér gyapjúból kötött térdzokniját. Felsőtestét (amelyen napközben három rosszul hegedt seb volt látható – a tüdőlövések nyomai) ilyenkor estefelé zöldesbarna, ujjatlan kabátbélés takarta, alatta kihajtott gallérú fehér sportinget viselt. Az ing kivágásából fiúsan gyér szőrzet göndörödött elő; ez alaposan megfiatalította az öreget.

Kellemes hangulatban lehetett, mert jóságosan járatta tekintetét a körülötte ülő öt-hat gyereken.

– Ma, ugye, augusztus huszonhatodika van? – szólalt meg hirtelen.

– Honnan tetszik tudni? – kérdezte tréfát sejtve egy kislány.

– Kiszámítottam. Éjjel nem tudtam aludni… éreztem, hogy valami történni fog. Mert nem kell ahhoz tudomány, hogy az ember megérezze. A tudomány csak ámítás. Nekem is ezért kell vezekelnem.

Elhallgatott, tekintete elkalandozott felettünk. Közelebb léptem, és lassan, hogy ne zavarjam, leültem a földre. Az öreg rám nézett, hosszan fürkészte az arcom.

– Ez kicsoda? – kérdezte a többiektől.

Lajoska, aki nem tudni, miért, egy nagy szabászollót tartott a kezében, felém kacsintott, aztán emelt hangon, mintha sükethez beszélne, mondta:

– Hát nem tetszik ismerni? A Jancsi… Aki a Klapka-villában lakik.

Próféta még mindig engem fürkészve ingatta a fejét, aztán belenyugodott.

– Vagy úgy… – válaszolta.

Lajoska megcsattogtatta az ollót, és oldalba bökött. A fémes hangra a többiek is mozgolódni kezdtek. Az előbbi kislány elsikkantotta magát. Lajoska komoran nézett rá, mire elült a mozgolódás.

– Aztán miért jöttetek egyszerre ennyien hozzám? – kérdezte az öreg.

A Hangai ikrek közül a kövérebbikből kitört az incselkedő kedv.

– Az igazságért… meg az okért…

Remete bácsi, anélkül hogy ránézett volna, felelte:

– Az igazságért… hát eljöttetek az igazságért… én mondtam, hiába nevettek, egyszer el kell jönni az igazságért… Látjátok… – mutatott a kövérebbik Hangaira –, ő még nem érti meg teljesen az igazságot… – felemelt karokkal folytatta: – De jó jel! Mert eljött ő is veletek. És egyszer, talán ha olyan öreg lesz, mint én vagyok, akkor ő is megérti majd az igazságot… Talán nem… Az is lehet, hogy ti előbb értitek meg…

Tekintete ismét megállapodott az arcomon. Zavartan böktem oldalba Lajoskát.

– A Jancsi, ő megérti az igazságot…

Most már hozzám beszélt, én meg a füvet tépkedtem magam körül.

– Egyszer, a halál pillanatában mindenki megérti. Mert az igazság a születés és a halál. Ebbe nem szólhatunk bele. Oka van… Mert a születésbe sem szólhatunk bele és halálba sem… Mi csak okozat vagyunk… Egyszerűen okozat…

A kövérebbik Hangai felnevetett.

– Okozat…

Az öreg mintha meg se hallaná, elmosolyodott:

– Hát ezért jöttetek…

Láttam, hogy ettől a hömpölygő nyugalomtól mindenkit elfog az unalom. De Lajoska kapott a szón, és úgy kiabált, mintha sükethez beszélne:

– Meg másért is jöttünk, Remete bácsi… Azt tetszett a múltkor mondani, hogy már hosszú a haja meg a szakálla a Remete bácsinak. Mondtuk, hogy levágjuk.

Remete bácsi arcán megmozdult a bőr.

– Lám… – mondta vontatottan. – Ez is azt jelenti, hogy az igazságért jöttetek. Mert aki jót tesz, az az igazságért jött…

Most már többen nevettek. A Hangai ikrek szinte egyszerre, tettre készen felugrottak.

– Meg tetszik látni, hogy milyen szép lesz. Hoztunk ollót is meg fodrászlepedőt! – buzgólkodott Lajoska, mire előlépett a kislány is, mutatta az öregnek a lepedőt.

Az öreg ingatta a fejét, arcán lágyan ringott a bőr.

– Én azt nem látom meg. Harmincöt éve nem néztem tükörbe.

Ekkor, mint egy varázsütésre, mindenki mozgásba jött.

Ugrálni kezdtek az öreg körül, Lajoska az ollóját csattogtatta, a kövérebbik Hangai hangját rekedtre torzítva kiáltozta:

– Tessék, csak tessék! Tessék befáradni! Hajvágás, Pitralon, ecet, kefe… Tessék… tessék csak… tessék…

A kislány lengette a fehér kendőt, aztán az öreg mögé ugrott, a nyaka köré kerítette, és hátul nagy bogot kötött.

Próféta mosolyogva szemlélte a megvadult társaságot, aztán hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, megragadta az előtte ugrándozó Lajoska csuklóját. Elnémultunk, de az öreg lágy hangon kérdezte:

– Aztán le tudod-e vágni?

– Le tudom-e? Az apukám fodrász…

Erre kibuggyant a nevetés. Lajoska megcsattintotta az ollót a sárgásfehér szakáll körül. Aztán valóban a borbélyok alattomos-udvarias hangján szólalt meg:

– A fejét… egy kissé feljebb… kérmássan…

Az öreg megemelte a fejét, de igyekezett szemmel tartani a hadonászó Lajoskát. A soványabbik Hangai a röhögéstől tántorogva nekiesett egy fának.

– Négyszögletesre… de négyszögletesre… – nyögte.

– Hogyne, kérem – felelte Lajoska –, ahogy a vendég parancsolja… kérmássan…

Összecsattintotta az olló élét, aztán egyetlen mozdulattal lenyisszantotta az öreg mellére boruló szőrzet hegyesen göndörödő végét. Nagy szőrcsomó hullott az öreg botot markoló kezére. A kéz megmozdult, és nyúlt a szőrcsomó után, de Lajoska elkapta, és elhajította. Az eredménytől kissé megdöbbenhetett, mert széles, izmos arca megrándult. Hirtelen csend támadt. Mindnyájan meredten a megcsonkított szakállra tapadtunk. Csak az öreg kutatott ártatlan mosollyal a hárs lombjai közt.

Lajoska kényszeredetten elvigyorodott:

– Kérmássan… a kedves vendég…

A kövérebbik Hangai odaugrott, és mintha üveget tartana kezében, rázta.

– Szabad egy kis Pitralont?

Elismerést várva kereste Lajoska tekintetét. Meglódult ismét a hangulat. A soványabbik Hangai hosszan nyerített, amitől mindenkinek nevethetnékje támadt. Egymást taszigálva, nyüszítve nyüzsögtek a szakáll körül.

– Oldalt is… oldalt is… – nyögte oldalát tapogatva a vékonyabbik Hangai.

Lajoska vágott. Előbb az egyik oldalon – egyenesen fölfelé, aztán a másikon; a lehulló szőrcsomókat a kendőt tartó kislány elragadta, és nevetgélve, táncolva szórta szét a levegőben. A szájára hullott vissza, köpködve kacagott…

De ekkor már csak egyedül. Mert ismét csend támadt. A kislány csodálkozva nézett körül, de nem tudta abbahagyni. Lajoska pár lépést hátrált. A szakáll, mint valami tégla, mereven nőtt az öreg álla alatt. Lajoska körülnézett. A soványabbik Hangai még mindig az oldalát tapogatta, a testesebb keze tartotta a Pitralonos üveget. Lajoska felnevetett:

– Hát nem nagy hecc?

– Nagy hecc… nagy hecc… – visszhangozták többen is egyszerre.

A kislány, aki az előbb szétszórta a szőrzetet, most megperdült, és elkezdett szaladni lefelé a lejtőn. Mintha parancsra történt volna, hárman követték. A kövérebbik Hangai lassan leengedte a Pitralont szóró kezét.

Az öreg ekkor megemelte a boton nyugvó balját, és megtapogatta a csonka szőrzetet. Körüljárta, dörzsölgette:

– Nagyon jó… – mondta kedvesen az előtte toporgó Lajoskának. – Látszik, hogy fodrász az édesapád… Már te is fodrász lehetnél… akár most is…

Lajoska kényszeredett vigyorral szemlélte az elégedett öreget, aztán lassan körülnézett; de csak a két Hangai távolodó hátát láthatta… meg engem. A vigyor eltűnt már, amikor kimondta:

– Az leszek. Fodrász.

 

Lihegve megállt, pár pillanatig tétován topogott, aztán futott visszafelé. Én utána.

– Az ollóm – lihegte. – Ott felejtettem az ollóm…

– Megvernek, mi?

Közel hajolt, és az arcomba üvöltötte:

– Nem vernek meg!

Tudtam, hogy megverik. Nem hátráltam. Még közelebb hajoltam hozzá. Éppúgy sziszegve csapott fel bennem a düh, mint amikor azokat a képeket dugdosta előlem.

– És ha megtudják, hogy te csináltad?!

Feszes arca a csodálkozástól meglágyult. Felhúzta a vállát.

– Az ollómat… Otthagytam…

– Miért csináltad?

– Na, és! Ez egy öreg reakciós, semmi más – kiáltotta, és pár lépést ismét futott, de most már sokkal lassabban. A nyomában voltam.

– Az orosz tanárnőt is te gáncsoltad el… Tudom… Miért gáncsoltad el az orosz tanárnőt?

Meglepetten hátrált.

– Aztán sunyítottál, amikor megkérdezték, hogy ki gáncsolta el az orosz tanárnőt.

Közelebb jött és megtaszított.

– Hazudsz.

– Azt hiszed, nem láttam!

– Nem igaz. Mindig hazudsz…

– Mért csináltad ezt is?

– A röntgen sem igaz… a békák sem!

– De igaz!

Felnevetett. Ahogy hátravetette a fejét, széles, barna arca belekerült az utcai lámpa fénykörébe.

– A Hangaitól tudom, hogy nem igaz belőle egy szó sem… – szólt gunyorosan.

 

– Mért csináltad ezt a Remete bácsival?

– A Hangaira nem emlékszel?

– Azt hiszed, neked mindent szabad? Mert ott laktok?…

Dühödten összerándult az arca. Előreszegezett homlokkal felém ugrott, és megtaszított ismét. Fogain keresztül szűrte a szavakat:

– A Hangaival is én találkoztam a Balatonnál?

Csend lett. Leplezetlen kíváncsisággal fürkészett, de nem bírta sokáig.

– A Balaton helyett véletlenül Belgiumot mondtál, mi?! Azt hitted, beveszem?

Hosszút, hegyeset köpött a járda peremére. Egész közel léptem hozzá, és megragadtam az ingét, de ettől a vad közelségtől mintha megrettentünk volna mindketten.

– Nagyon okos vagy… – nyögtem.

Zavartan álltunk. Majd ezt mondtam:

– Csak menj vissza az ollódért, meg ne verjenek…

Elégedetten fordultam meg, és indultam a sötét utcán hazafelé.

– Te hülye, te… – itt rövid káromkodás következett, majd meglódult, és ott ugrált körülöttem. – Átmegyek, és megnézem a röntgent… – sziszegte, és ismét kiköpött.

A mozdulatlanságba dermedt szürke felhők átfogták az eget. Mintha összeszűkült volna a világ. A szellőtlen levegő nehéz illatokat hordozott, s e túlfeszített nyugalom mögött mintha mégis készülne valami. A tücskök is ritkábban cirpeltek, s a kiszáradt fűben néha lustán arrébb pattant egy-egy barna szöcske.

Ahol álltam – egy sövény mögött –, jó kilátás nyílt a telekre, és Prófétát is láttam, amint a hárs árnyékában üldögél. A Próféta mosolygott. Néha körülsimogatta tégla alakúra nyirbált szakállát, majd megemelte a tenyerével, hogy jobban láthassa. Aztán elégedetten szemlélődött tovább.

Kissé remegő lábbal kiléptem a sövény mögül. Azonnal észrevett, és kezét gyorsan elhúzta szakálláról, olyan mozdulattal, mintha eddig csak úgy mellékesen pihent volna ott. Rögtön meg akartam mondani neki, de ő megelőzött. Már messziről kérdezte:

– Hát eljöttél az igazságért?

Úgy kérdezte ezt, mintha csak azt mondaná: „Hát eljöttél a tejért?”

Leereszkedtem a földre.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni – mondta –, én megérzek mindent. Tegnap éjjel is megéreztem, hogy történni fog valami… látod! – botjával az égre bökött. – Vihar lesz…

Megmoccantam. Szívem ismét hevesebben kalapált, de nem engedett szóhoz jutni. Most másképpen beszélt, mint valaha is ezelőtt, elveszett a hangjából a támadó él, inkább szomorkásnak tűnt. Ettől megnyugodtam, és örültem már, hogy beszélnem sem kell. Könyökre támasztott fejjel nyúltam végig a földön.

– Meglásd… eltűnnek a felhők, tiszta és csillagos lesz az éjszaka… mert a szférák is vívódnak most… érted? Ezekből a felhőkből nem tud eső esni… Nincs meg még a megfelelő ok… És minden akkor jön csak létre, ha megteremtődik az ok…

Szomorúan néztem megcsonkított szakállát, amely máskor olyan szépen rezgett beszéd közben. A tervezettnél sokkal nyugodtabb hangon, mintha nem is én beszélnék, úgy szólaltam meg:

– Azért nincs mindennek oka… ahogy tetszik mondani!

Próféta, aki eddig saját szavaiba merülve szemlélte az eget, most meglepetten tért vissza hozzám.

– Annak sincs oka, hogy a Remete bácsi szakállát… csak hülyeségből… – elfogott az izgalom – ahogyan a szakállát megnyírták! Én igazán nem tehetek róla! Ezt tessék elhinni nekem! Azt mondták, hogy jó heccet csinálnak, és ezért jöttem ide…

Szeme a szakáll furcsa maradványára meredt. Ijedten felültem.

– Én nem árulkodásból mondom a Remete bácsinak, csak azért, mert tetszett mondani, hogy nem tetszik tükörbe nézni… és azért is csinálták, hogy nevessenek, amikor a Remete bácsi majd vásárolni megy…

Nagy nyugalmához képest szokatlan ijedtséggel kapott a szakállához. Gyanakodva nézett körül, és megemelte.

– Négyszögletesre vágták…

Az öreg keze idegesen tapogatta ki a négyszög sarkait. Amikor végre rátalált, megadóan leengedte a kezét, és a botjáért nyúlt. Akaratlanul elhúzódtam, de csak a szürke égbolt felé hussantott. Sokáig csend volt. A tücskök vontatottan cirpeltek, s néha kis légáramlat lebbentette meg a hárs leveleit. A levelek jókedvűen harangoztak szárukon.

Az öreg térde közé szorította ismét a fényes botot, és görcsös végére helyezte két napégette tenyerét. Úgy tűnt, mintha teljesen megnyugodott volna. A nyugodt testből váratlanul tört elő az ellenségesen vad, rekedt hang:

– Te persze nem ismered a Szentírást.

Ismét arrébb húzódtam.

– Te, ugye, nem ismered a Bibliát? – ismételte a kérdést.

Nem tudtam felelni.

Jártam én hittanra, mert akkor kötelező volt még, de csupán egyetlen emlékem maradt ebből az időből.

Miközben a hitoktató fel-alá sétálva magyarázott, és néha egy fekete kötésű könyvvel az asztalt verte, a mellettem ülő fiúnak azt bizonygattam, hogy a lányoknak másmilyen van, mint nekünk. Nem hitte. – Pedig én tudom – erősködtem, mert megmutatta nekem az unokatestvérem, és az lány… A hitoktató akkor az asztalra csapott, és a mellettem ülő fiúra rárivallt, aki ismételten – és szerencsétlenségünkre abban a pillanatban, amikor a fekete ruhás felénk fordult – ki akarta fejezni hitetlenségét. A fiú ijedten felállt, a hitoktató kérdezte, hogy mit beszéltünk, és ő megmondta. A következő pillanatban mindketten kipenderültünk a padból a tanterem két sarkába, háttal a többieknek. Később meg kellett fordulni. És az osztály a hitoktató parancsára háromszor egymás után nehézkesen ismételte: „Meg-átal-ko-dott paráznák!”

Ez jutott eszembe. Próféta hiába várta a feleletet.

– Látom, nem ismered! Pedig a Bibliában meg van írva minden… Az igazság is…

Enyhülten folytatta, mintha szép mesébe kezdene:

– A János apostolról hallottál? Látod, azért lehetsz te János, mert volt egy János apostol… Csak ezt te nem tudod…

Fejét lehajtotta, súlyos szemhéjai fáradtan lezáródtak.

– János apostol első levelének második része így szól – csendesen, áhítattal ejtette az első mondatot: – Ne szeressétek a világot, se azokat, akik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.

Hangja felcsapott.

– Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból.

Ismét megcsendesedett.

– És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

Ismét lehunyta a szemét. A hirtelen kerekedett gyors szél belekapott vállára boruló fehér hajába. A tücskök elhallgattak, és úgy éreztem, hogy most még fojtottabb a levegő. A távolban valahol a város felett felgyulladt az ég pereme, majd hosszú percek múlva lágy moraj futott fölöttünk.

Próféta felkapta a fejét, és a gyorsan ölelkező felhőkre nézett.

– Rögtön elmennek… Csillagos lesz az ég… – mondta.

Felálltam. Az aggastyán tekintete ijedten tapadt rám.

– Nem érted? Ami rajtam van, az a test. És a testet csak utálni lehet… Te még szeretni fogod egy ideig… de egyszer mindenki megutálja… a halálban… A legfontosabb a lélek! Azt nem tudja ollóval levágni senki… Az örökkévaló…

Valóban undorodva emelte magához a csonka szőrzetet. Akaratlanul elmosolyodtam. Most nem kerülte el a figyelmét ez sem.

– Nem hiszed?

– De igen…

– Látom, nem hiszed… – rikácsolni kezdett. – Eljössz az igazságért, és nem hiszed?!

„Akkor miért szemlélted az előbb olyan örömmel a szakálladat?” – gondoltam kajánul.

– Mert a test rabja vagy! Örülsz a testednek! De én utálom! Nekem vezekelnem kell a négyszáz év előtti bűnökért…

Indulási szándékomat jelezve mozdultam. Eddig mereven tartott szikár felsőteste előrelendült, megragadta a csuklómat. Mintha nagy titkot árulna el, suttogva folytatta:

– Tudod, mi voltam én négyszáz évvel ezelőtt?… Mert mindenki kétszer születik… A második életünkben vezeklünk… Mert minden bűnért vezekelni kell! Mindenkinek! Spanyol pap voltam… A szép Spanyolországban…

– Ott most nagyon rossz az embereknek.

– Itt is nagyon rossz az embereknek – válaszolta konok hangon.

– Ott gyilkolják az embereket.

– Mindenütt… de aztán vezekelni kell!

Vadul kirántottam a kezem az érdes tenyér szorításából. Fáradtan, megsemmisülten pislogott föl rám. Mániákusan ismételgette:

– A világ rossz… a világot nem szabad szeretni… Minden a test kívánsága… Ha nem szereted a világot, nem érhet csalódás… Minden a szemek kívánsága…

Élénkebben folytatta, még a botját is megemelte kissé:

– De aki elkövet ellene valamit, annak vezekelnie kell.

Tétován hintáztattam magam egyik lábamról a másikra. Az öreg megbékélten nézett rám.

– Elmegyek – mondtam.

– Mindenki rájön egyszer az igazságra… Én harmincöt évvel ezelőtt jöttem rá az igazságra. Addig a test bűvöletében éltem. Szerettem a testet. Add ide a kezed. Na, add csak ide, úgy, mint az előbb…

Egyre halkabban beszélt, és a kék szeméről mintha eltűnt volna az öreges fátyol. Nem is láttam mást már, csak ezt a szemet. Most vettem csak észre, olyan szeme van, mint egy macskának. Tekintetét rám függesztette. Szerettem volna elfordulni, de képtelen voltam megmozdítani a nyakam. Éreztem, hogy elpirulok. És ettől az érzéstől egyre vörösebb lettem, a testem elnehezült, és amikor kinyújtotta felém csontos ujjait, megreszketett a lábam.

– Gyere ide, kincsecském – mondta elfúló hangon –, ülj ide…

Rosszullét környékezett már, amikor megváltozott hangon dörgött rám hirtelen.

– Na, mi van? Félsz leülni ide?!

– Nem, nem, miért félnék… – suttogtam.

– Beszélni akarok veled…

A fűvel ágyazott padhoz botorkáltam, s amilyen távol csak lehetett, leültem mellé. Tekintete követte, és felmérte minden mozdulatomat. Aztán hirtelen elfordult, két tenyerét egymásra helyezve megragadta a botját, s az álla alá támasztotta.

– Te még nem tudod, mi a bűn – mondta ismét távolról érkező sejtelmes hangján. – De ott bujkál benned, mint mindenkiben… A test… Te még szereted a testet… Szereted, mert nem ismered…

Felém fordult, s most ismét kikerekedett a szeme, s nekem olyan nagynak tűnt, mintha betöltené az egész látómezőt. Csak a szemét láttam, s valahonnan hallottam a hangját.

– Miért nem felelsz? – kérdezte, majd egy idő után megismételte a kérdést. – Miért nem felelsz, kincsem?…

Éreztem, hogy megérinti az arcom. S ahogy töredezett keze a bőrömhöz ért, mintha a sötét mélységből a napvilágra szállnék, hirtelen megvilágosodott előttem az arca. Minden rideg lett és egyszerű. Kitértem a keze elől, de a helyemről nem mozdultam még mindig. Ő, azt hiszem, nem látott már. Keze megmeredt a levegőben, a törzse felém hajolt, másik kezével elengedte a botot, a bot puffanva hullott a földre, s kis porfelhőt kavart. Mosolygott. És a hangja. Suttogás és kiáltás volt együtt. Suttogás és kiáltás közt csapdosott a mondat.

– Tudod, mi irányítja a testet?

Felálltam, kettőt léptem hátra. Rövidet kacagott, és obszcén mozdulatot tett.  

 

– Ez.

Botladozva rohantam át a kerten, és átbújtam a szakadt kerítés alatt. Nagy szemekben kezdett cseperegni az eső, de aztán nem esett. Csak a szél hajtott fekete-szürke tömegeket a sivár égbolton.

 

 

 

A kertész*

Becsukta és kulcsra zárta az üvegház ajtaját. Párás, langyos meleget hagytak maguk mögött, a nedves földben burjánzó növények betegesen dús illatát. Itt kint, a csendes kertben, a hosszan elnyúló bakhátak színesen pompázó dáliái fölött már sárgult az égbolt kékje, és ősziesen hűvös volt a levegő. A díszcserjeiskola rendre nyírt ágyásai mögül koromfekete, tömzsi kutya loholt feléjük. Nemcsak farkát csóválta, egész fara rázkódott az örömtől. Aztán váratlanul a földre ereszkedett, és hasán csúszva közelítette meg őket. A kisfiú lehajolt, és megsimogatta a kutya kemény fejét. Sápadt arcát az apjára emelte:

– Kormos is gyászol – mondta a hosszas betegségből lábadozók halk örömével.

A férfi csontos arca megrándult, szeme, melyet kékes ráncok árnyékoltak, megtelt könnyel. Előrelendülve kétszer pofon csapta a fiát.

A kisfiú elugrott. A férfi megbicsakló hangon kiáltotta:

– Hogyan beszélsz? Hogy beszélsz?

Mindkettőjüket megrázta a kitörni készülő zokogás görcse.

– Az édesanyádat egy kutyával…

A kisfiú lehajtotta szőke fejét. Nem a pofon fájt, a meg nem értett bűn terhe volt nehéz. Ami régen világosnak és tisztának tűnt, a fogalmak pontos rendje – az anya, az apa, a virágok, a kutya, a pénz és a halál –, az mind, egyetlen pillanat alatt (és milyen régen készülőben levő energiák hatására!) összezavarodott. Akkor, amikor apja három nappal ezelőtt végigjött a virágágyások közt. Hajlott hátán cipelte a terhét. Ő, a fiú, az üvegházból látta ezt, és mellét valami eddig soha nem érzett szorongás kerítette hatalmába. Az apja benyitott, hátrament az üvegházhoz épített lakószobába, levetette fényesre viselt sötétkék öltönyét, felakasztotta szépen, bántóan nyikorgott a szekrény ajtaja, aztán pár pillanat csend után feljajdult. Először csak szaggatottan, lassan, később egyre hevesebb, gyorsuló ütemben szólongatta a feleségét. Mária! Mária! Aztán az asszony nevét sem tudta már megformálni az ajka, a felduzzadt és szorongatott tüdőből egy halállal küszködő állat üvöltése tört elő.

Sokáig üvöltött.

A kisfiú tehetetlenül hallgatta az üvegházban, és csak a lehulló ablaküveg csörömpölésére futott a szobába.

A férfi, vérző öklét a magasba emelve, állt. A kisfiú odaszaladt hozzá, átfogta a derekát, odabújt egészen a meleg testhez, de a férfi kiszabadította magát, és lerogyott a széles ágyra. Kezétől vérfoltos lett a sárga ágytakaró.

A kisfiú ekkor csodálatos erőt érzett magában, nem undorította a vér látványa, mint máskor, és még szomorúságot sem érzett amiatt, hogy apja csak saját bánatával törődik.

Vannak dolgok, amelyeket nem kell kimondani ahhoz, hogy érthetőek legyenek. Tudta, hogy az anyja meghalt, de azt is tudta, hogy ez az ember, aki ott fekszik előtte vérző öklével, most tőle vár segítséget. Ez eloszlatta az eddig ismeretlen szorongást, kiszaladt az üvegházba, leemelte a polcról az elsősegélycsomagot, és gézt, jódot, ragtapaszt vett ki belőle. Az apja elé térdelt. Nagy figyelemmel húzta magához a vérző tenyeret. Felitatta a vért, a sebek környékét lemosta, az apja néha felszisszent. Mindent úgy tett, ahogy azt anyjától látta, ha az esésektől felhorzsolt térdét, karját kötözgette. Amikor elkészült a kötözéssel, fejét a férfi mellé hajtotta az ágyra, és kinézett az ablakon. A kertben vad szelek cibálták a fák színesedő, de még súlyos lombjait, és a kisfiú tudta, hogy ezeket a panaszosan hajlongó színes ágakat nem fogja elfelejteni soha. Az apja megmozdult, letörölte könnyektől puffadt arcát, és magához vonta a kisfiú fejét. Lassan simogatta a szőke fürtöket.

– Anya meghalt… – mondta.

A kisfiú elnézett mellette, kikerülte a férfi várakozó tekintetét, és a széltől hajtott fákat nézte.

– Anya meghalt… – ismételte a férfi, és simogató keze visszahullott az ágyra.

– A te anyád… Nem érted? – ezt már kiáltotta.

A kisfiú ránézett a férfira. Tudta, hogy most sírnia kéne, de bármennyire is igyekezett, nem szökött könny a szemébe. Pedig milyen könnyen sírt, ha akár a kezét is megvágta egy kicsit. Az apja egyre ellenségesebben nézte a gyerek mozdulatlan arcát, a szomorú, kék szemeket, amelyek annyira Máriára emlékeztették, hogy ismét feltört benne a fájdalom. „Hogyan is érthetné ezt?” – gondolta később, de mégsem tudott nyugodtan a fiára nézni.

Ez akkor történt, három nappal előbb. Akkor és főleg azelőtt még minden világos volt a kisfiú számára, a fogalmak rendje; az anyához a szőke, törékeny asszony tartozott, aki mindig csinál valamit, tésztát gyúr, köt, vagy a nagy kosárban viszi a virágot a piacra; az apához az erős, napbarnított férfi, a kertész, akihez olyan sokan járnak a városból, néha még messzi vidékről is, magvakért, a különleges dáliák drága gumóiért, palántákért, vagy csak tanácsot, biztatást kérni.

Most, három nappal később, amikor a kertész ismét megfogta fia kezét, már semmi nem volt az, ami volt.

– Ne haragudj… – mondta a kertész némi hallgatás után, de nem nézett a fiára.

Elindultak ismét a kertkapu felé.

– Érzéketlen vagy – folytatta a férfi. – Pedig most nem lehetsz érzéketlen… Most nem szabad haragudnunk egymásra.

A kisfiú nem húzta ki tenyerét a férfi kezéből, de ezt nem értette pontosan. Tudta, hogy a ködös bűnre utal az apja, előbbi mondatára, de nem értette, hogy mi volt abban érzéketlenség.

– A virág? – kérdezte a fiú, amikor a kapuhoz értek.

A kertész szeme bepárásodott.

– Látod… elfelejtettem a virágot… elfelejtettem a virágot…

Megsimogatta a fiú fejét, majd visszament az üvegházhoz, leakasztotta a szögön függő kerti ollót, és elindult a dáliáktól tarkálló bakhátak mentén. Egy pirosat vágott, fodros, tömött szirmú piros és egy fehér dáliát. Szeme elé emelte, és hosszan figyelte a sziromlevelek fodrozását. A pirosat magánál tartotta, a fehéret átnyújtotta a fiának. Látta, hogy a kisfiú csodálkozik ezen a két szál dálián, de nem mondott semmit, csak arra gondolt, hogy lám, a fia ezt sem értheti.

Ez kettőjük virága volt. Máriáé és az övé. Két szálat vitt akkor is. Akkor még nem ismerték ezt a fajtát sehol, az ő gyermeke volt, ő termesztette… hogy divatba jött… mindenki csak ezt kereste… És a kis szőke virágoslánynak ő virágot vitt. Nem az volt a fontos, hogy mit visz… Mária áthajolt a pulton, és amikor átvette a két szál dáliát, véletlenül összeért a kezük. „Bocsánat” – rebegték mindketten, aztán összenevettek… És milyen szakértő figyelemmel nézte, tapogatta Mária a virágot.

„Ebből nagyon sokat el lehetne adni.” Nem köszönte meg, csak így, egyszerűen azt mondta, „ebből nagyon sokat el lehetne adni”. Mintha már összetartoznának.

A lécekből rótt kertkapun áthajolt egy ősz hajú öregember. Csontos kezében forgatta fekete kalapját. Mögötte testes öregasszony állt, a karján koszorú függött. Az öregember nem szólt, csak halkan köhécselt. Míg felé fordultak.

Kézfogás után az asszony letette a koszorút, és megigazította a kisfiú ruháját. A szeme tele volt könnyel. Aztán lassan megindult a menet. A ritkásan települt utcán páran még csatlakoztak hozzájuk. Koszorút, csokrot vittek a fekete ruhás emberek. Mire lekanyarodtak az erdei ösvényre, lehettek már vagy tízen. Elöl a kertész a fiával, mögöttük valamivel távolabb a két öreg és a többiek. A sor végén két nagyszájú asszony arról beszélt, milyen szép, hogy a kertész csak két szál dáliát visz. A vöröset, a szerelem színét ő viszi, a fehéret, az ártatlanság színét a fia.

Egy órát tartott az út, mire leértek a hegyről. A temető hosszú téglafala mellett mentek már, ahonnan gőgös kőszobrok és márványkeresztek nyújtogatják fejüket a világba, amikor ezt mondta a kertész a fiának:

– Amikor leeresztik anyát a sírba, bedobjuk ezt a virágot… Mindig ezzel a virággal legyen…

A kisfiú ijedten nézett az apjára, de az apa nem látta ezt. Mereven előreszegezte csontos homlokát, s mint valami súlyos terhet, vonszolta a gyereket maga után.

Azt sem tudhatta, hogy a fiú fél. Fáradtságtól reszkető lábán, összeszorult torokkal igyekezett utána.

A halottasház előtt többen vártak rájuk. Kezet fogtak. Zavart, hamisan komor tekintetek. Aztán beléptek a ravatalozóterembe. A falak fehérek, a dobogó fekete, s tetején nyitott fekete koporsó feküdt. Hosszú gyertyatartókban villanyégők égtek. A kisfiú előtt lassan elhomályosult a világ. Csak azt érezte, hogy az apja inas karja a nyitott koporsó felé húzza. A fedél, amelyen ott állt anyja neve, a dobogónak támasztva. Felléptek ide. A fehér fátyolkendő alatt kirajzolódtak egy emberi test halvány körvonalai. A kertész a fiára pillantott, aztán megfogta a fehér fátyol sarkát, ahol a merev orrhoz és hűs homlokhoz tapadt a könnyű anyag. A kisfiú csak a meglebbenő aranyszínű fürtöket látta, aztán elfordult.

– Nem! – nyögte.

A kertész visszaejtette a fátylat, és a fiára nézett. Széles mellkasa vadul hullámzott a visszafojtott zokogástól. Leguggolt a fiához, és magához ölelte.

– Nem akarod látni az anyádat? Utoljára…

– Nem.

A férfi ellökte magától a gyereket, és felüvöltött:

– Ta-ka-rod-ja-tok!

Leugrott az emelvényről. A kis fekete csoport az ajtó világos négyszöge felé hátrált.

– Egyedül akarok lenni – nyöszörögte a férfi. – Te is! – üvöltötte ismét, most a fiára. – Mit kerestek itt? Egyedül…

Az öregasszony kivált a csoportból, kézen fogta a fiút. A többiek lassan hátráltak kifelé. Csak a pap maradt a helyiségben és a kertész. A pap nagy hasán összekulcsolta puffadt, fehér ujjait. Úgy figyelte a férfit. A kertész még mindig meredten állt. A pap odalépett elé, és felemelte gyűrűs ujját.

– Fiam! Isten által reánk mért szenvedéseket tűrnünk kell türelemmel…

De nem folytatta. A férfi tekintete hátrálásra késztette őt is.

A kertész lassú léptekkel ment vissza a koporsóhoz. Sokáig állt előtte, aztán hirtelen felemelte a fátylat. Az ujjai közt tartotta, hogy bármelyik pillanatban visszaengedhesse. Döbbenten meredt az asszony mosolygó arcára. Csak a hosszú körmök beszéltek a halálról. Fölé hajolt, és homlokon csókolta. Aztán megcsókolta a fényes szemhéjakat is.

A pap kényszerű helyzetében sokáig szemlélte a fekete drapéria foltjait. A szabályok megsértéséről nem akart tudomást venni. Amikor végre mégis odapislogott, a férfi visszaengedte már a fátylat. Akkor az ajtóhoz sietett, kitárta, és a fényről hunyorogva belépő gyászolóknak bólogatással jelezte, „nincs semmi baj, elrendezett mindent”.

 

Lassan úszó, eseménytelen napok jöttek. Valami eltűnt, ami összefűzte őket. Ridegen, egymást méregetve éltek. A kertész néha főzött; paprikás krumplit vagy tojásrántottát, de jobbára csak azt ették, amit a kisfiú vásárolt reggel, mielőtt iskolába ment. Kolbászt, szalonnát, kenyeret. A kertész hajlottan, csontosan, szeme alatt a kékes árnyékok terjedő mezőivel bolyongott a kertben.

Száraz, napfényes volt az ősz, a fák leveleiből elszivárgott minden nedvesség, összezsugorodva, zörögve hulltak az ágyások közé. A kertész nem takarította el a száraz leveleket, nem nyeste le a virágokat, nem vitte a piacra. Ült az üvegház előtt napszámra, csontos, vörösbarna arcát az erőtlen fény felé fordította, kezében ásót, kapát vagy csípőollót tartott. Néha megdörzsölte a fenőkővel szerszámai eltompult élét. Vagy ujjai közé szorította egy-egy dália színes fejét, hosszan vizsgálta a szirmok elrendezését. Keveset talált tökéletesnek, azokat megjegyezte magának, és figyelte egész héten. Ha valami bajuk esett vasárnapig, újakat választott, a betegeket levágta és eldobta.

Vasárnap korán kelt a kertész. Kedves cirógatással ébresztette a fiát, reggelit készített, és hosszan nézte, hogyan eszik a gyerek.

– Ma anyához megyünk – mondta.

A kisfiú közönyt tettetve figyelt az emberre. A kertész felállt, és gyorsan megkérdezte.

– Kérsz még?

– Igen.

Habos, meleg tejet öntött a pöttyös bögrébe.

– Én meg főzök ebédet. Jó? – kérdezte a gyerek, és az ötlet újszerűségétől felcsillant a szeme. De a kertész mintha mást értett volna.

– Te nem akarsz jönni?

– De.

– Akkor?

– Most főzök… kelkáposztát. Azt tudok. Anyu tanította…

 

Meleg fénnyel szemükben kerülték egymás tekintetét.

– Az mennyi idő?

A kisfiú felugrott az asztaltól.

– Meghámozom a krumplit, fél óra, felteszem, megfő, egy óra…

A kertész megragadta a fiú vállát, és megrázta. Aztán kiment. Nagyon lassan megvizsgálta ismét a kiválasztott dáliákat, egy fehér virágot betegnek talált, rozsdásodott a tömött szirmok széle; levágta, és hátravitte a szemétdombra. Sorról sorra ment a bakhátak szélén, eltávolította a betegeket, és számba vette – ki tudja, hányadszor – az egészségesebbjét. Aztán lenyisszantotta a csípőollóval, amit jónak talált. Nagy, színes csokor gyűlt a kezében. Az üvegházban rafiával átkötötte, papírba burkolta. Nem így számított, de nem telt el több fél óránál. Várt még tíz percet, aztán bement a fiához.

A kisfiú a tűzhely előtt guggolt, a parazsat élesztgette.

– Kész vagy már? – kérdezte a férfi.

– Nem.

Kiment, hagyta, hogy elteljen újabb tíz perc. Amikor visszatért a konyhába, a kisfiú a krumplit hámozta.

– Kész vagy?

– Látod… még nem. De most már gyorsan megy.

– Majd megcsinálod, ha visszajöttünk… – mondta a kertész, és elkerülte a fia tekintetét.

A kisfiút zavarta ez a nyugtalan tekintet.

– Hámozzad te is – mondta ingerülten.

A férfi a zörögve ketyegő órára nézett, és felállt.

– Hagyd a fenébe… Menjünk.

A kisfiú úgy tett, mintha nem hallaná.

– Hagyjad már! – mordult a kertész.

Erre letette a kést, lehúzta a vízzel telt lábast a tűzhelyről, és öltözködni kezdett.

Egy órába telt, míg leértek a hegyről. Nem szóltak egymáshoz.

A temető bejárata előtt bádog- és fabódék álltak. Az egyik bódénál, ahol cserepes növényeket – ezüstös begóniát, fátyolkönnyű aszparáguszt, sötét levelű cliviát, szúrós hechtiát, zebracsíkos vriesiát – és földbe szúrható virágtartókat árultak, nagy mellű, sima arcú asszony támaszkodott a pultnak. A kertész rövid ideig mustrálgatta a kirakatba helyezett növényeket, aztán intett a fiának. Az asszony ellökte magát a pulttól, és barátságos, pufók arcára széles mosoly terült.

– Mit parancsolnak?

A kertész válogatni kezdett a süveg alakú bádogvázák közt. Felemelte, a fény felé tartotta, hogy nincs-e lyuk vagy repedés rajtuk. Az asszony megsimogatta a kisfiú szőke fürtjeit.

– Nem adod el a hajad, bogaram? – kérdezte nevetve, de azonnal el is hallgatott, mert a fiú dühösen nézett maga elé.

– Hát igen… – mondta, majd a kertészhez fordult.

– Talán csak nem a kedves édesanyja halt meg?

Egy ideig sem az apa, sem a fia nem válaszoltak a kérdésre. A kisfiú úgy érezte, nem volna szabad válaszolni. Ez az ő dolguk.

– A feleségem – mondta a kertész.

Hosszan farkasszemet néztek. Az asszony sajnálkozva bólogatott, és ismét megsimogatta a szőke hajú kisfiút. A kertésznek nem tetszett a bádogváza, mondta, hogy majd visszanéznek még, köszönt, és kifordultak a bódéból.

A friss sírokon elfonnyadtak már a koszorúk és a csokrok. Amikor ezt látta a kertész, összeszorult a szíve. Megálltak a fejfával szemben. A kertész magában olvasta a szöveget: „Itt nyugszik… Béke poraira!” Felnézett a sárgáskék, üres égboltra, de a fájdalom most elkerülte. Csak végtelen fáradtságot érzett. A fiú is mozdulatlanul állt mellette, a cipője orrát bámulta. Így látta az apja. De a fiú szeme sarkából a szomszéd sír tompa színekben pompázó őszirózsáit figyelte, és felkavarodó ellenszenvvel gondolt arra, hogy mennyire hasonlítanak ezek a virágok bármely másikhoz, a közparkok vagy kertek virágaihoz, és mégis mennyire mások. Mert táplálójuk nemcsak a föld. Tovább nem merte folytatni a gondolatot, idegesen felnézett.

A kertész egyre várta a fájdalmat, és lassan ingerültté vált, félt magától, attól, hogy egyetlen hét elég, és távolba tűnik az az asszony, akit a legjobban szeretett. Fáradt léptekkel ment a fejfához, leguggolt és megsimogatta. A kisfiú elfordult.

– Nem jössz ide? – kérdezte a férfi.

A kisfiú engedelmesen odament, de ő nem tette kezét a fejfára. Az összefonnyadt csokrokat kezdte összeszedni.

– Még ne… – mondta a kertész.

A kisfiú abbahagyta. A férfi kibontotta a csokrot, szétszórta a dáliákat a síron, aztán kézen fogta a fiát, és elindultak. Még sokszor visszafordult.

Attól kezdve minden vasárnap délelőtt a temetőbe jártak. A novemberi csatakos esőkben is, és akkor is, amikor lehullt már a hó. Átázva, átfázva tették meg az utat. Reggel korán felébresztette a kertész a fiát, felöltöztek és elindultak. Az ebédről sem beszélt már a kisfiú. Szombaton pénzt kért, bevásárolt, és megfőzött másnapra. Lassan sok mindent megtanult. Kérdések nélkül, egyedül érteni.

 

– Emlékszel, amikor kirándultunk a Garadna-pataknál? Anyu ott ment elöl, és nevetett rajtunk… mi meg csak fújtattunk utána… Istenem… hogy tudott hegyet mászni… Micsoda ereje volt…

Durva mozdulattal lökte félre a pálinkáspoharat, ami maradt még benne, pár csepp, felitta a horgolt csipketerítő.

– Mindent megtett. Mindent… Látod… ez a terítő is… Ilyen nincs még egy. Ezt ő horgolta, ő tervezte a keze munkájával…

A fiú felnézett földrajzkönyvéből, és talpára állította a poharat. Kérdőn nézett a férfira. Az intett. Erre felállt, és eltette a pálinkásüveget a szekrénybe. Aztán visszaült a leckéje mellé. Tenyerét óvatosan – mintha véletlenül történne – a fülére tapasztotta. De az apja nem folytatta. Sokáig bámulta még a terítő mintáit, aztán nehézkesen felállt, tüzet élesztett az üvegházi kazánban, és vetkőzni kezdett.

Az ágyban feküdt már, a kék kockás dunyha alatt, amikor mintegy mellékesen megjegyezte:

– Holnap nem kell, hogy velem gyere… Nagy a hó. Még megfázol.

A kisfiú bólintott a hamisan csengő szavakra, és vizsgálódva nézte a férfi arcának italtól felhevült vonásait, a kékes ráncokat a szeme alatt. Az egykor széles, tiszta síkokból faragott arc bomlófélben volt. Elvesztek a határozott körvonalak, az erősen kiugró állkapcsot kékes szőrzet borította, a sok napfénytől vörösesbarna bőr meghalványodott, a tekintete elködösült.

A kisfiú is lefeküdt a nagy pároságy lábához tolt díványra. A sötét csendben párszor sóhajtott az apja. Később átfordult. Megnyikordult az ágy. Magányos nyikordulás.

A fiú összeszorította ökleit, erőszakosan lehunyta szemét, és nagyon akarta, hogy minden úgy legyen, ahogy régen volt.

Ültek a konyhában, szép párák úsztak a rotyogó lábos fedele fölött, az apja fütyörészett az üvegházban, és a nyitott ajtón át látták, ahogy jókedvűen járkál a pikírozóbotocskával a kezében. Ő az anyját figyelte, a tálak és lábosok fölé hajló szőke fejét, a bensőséges mosolyt a szája szegletén. Beszéltek valamiről. De arra nem emlékezett már. Csak az apja ismétlődő dallamaira, a párára, amely a lábosok fölött úszott, és az anyja szemére.

Ökle még jobban összeszorult, és hónapok óta először, keservesen, küszködve elsírta magát. Így aludt el.

Másnap, vasárnap kristályosan tiszta volt a levegő, a dérrel lepett ágak ragyogva verték vissza a végtelen kékség fényét. És mintha ökölszorító akarása eredménnyel járt volna…

Jó volt kinézni a szikrázó fákra, a konyhában duruzsolt a tűz, és a kertész mintha nem is a temetőbe készülne. Kefélte, porolta a fényesre hordott sötét öltönyét, friss inget vett, és egyébként is mulatságos volt így gatyában, barnára égett felsőtesttel és tejfehér, izmos lábszáraival.

A kisfiú még mélyebbre fúrta magát a dunyhába. Az apja később odahozta a reggelit, tréfásan meghajolt, és kezébe nyomta a tálcát.

Kopogtak az ajtón. Meglepetten néztek egymásra. Az utóbbi időben házukat elkerülték a látogatók. Az üvegház párával vont ajtaja előtt peckes, kövérke ember állt. Jó, sötétkék télikabátban, fején vastag báránybőr kucsma, a kezén bélelt bőrkesztyű. Amikor a kertész beengedte, illedelmes képet vágott, és biztatóan nézett a férfira. A kertész meglepődött.

– Ilyen korán, Nyersbakó úr?

– Áh, áh… – mondta a köpcös ember, és szélesen gesztikulált. – Itt a nyakunkon a tavasz…

– Azt hiszem, még csak most jön a tél…

– Bizony elég hideg van. De ez azt is jelenti: ahogy a latinok mondják: ante finem… A vég előtt.

Közben betessékelte a szobába a vendéget. Nyersbakó helyet foglalt a felkínált széken, kigombolta a kabátját, a kucsmát az asztalra helyezte. Ismét illedelmes arckifejezést öltött.

– Meg tudja… – látszott, hogy nehezére esik kimondani. – Hallottam, hogy meghalt a kedves felesége… és eddig még nem volt alkalmam kondoleálni…

Kissé felemelkedett, és a kezét nyújtotta.

– Őszinte résztem… – hadarta alig érthetően.

A kertész a terítő szélét morzsolgatta. Csendben ültek egy ideig.

– De legalább nem szenvedett sokáig szegény asszony… – mondta Nyersbakó, és mivel választ most sem kapott, hozzátette még:

– Ilyen az élet, látja, mindig a legjobbak mennek el legelébb.

Csak az ócska vekker ketyegett erőlködve.

– Hát akkor mennyi gumó kéne? – kérdezte később a kertész.

A köpcös ember megkönnyebbülve, azért egy kissé sértetten vágta rá:

– Százötven, kétszáz tőre való.

Elgondolkodva tette hozzá:

– Persze ha van valamilyen új fajtája, az jobban érdekelne.

– Csak a régi van.

– Az a nagy tányérú?

– Az.

– Pompon, minyonfajta kellene.

– Az nincs.

– És főleg… persze… egy egészen új típust láttam… kaktuszdáliának keresztelték. Nem ismeri?

– Nekem nem tetszik.

A köpcös, nyugalmas tárgyalásokhoz szokott ember lassanként megzavarodott. Elnézett a kertész mellett, és szemügyre vette a rendetlen szobát.

– Csak a régi fajtát tudom ajánlani – mondta a kertész.

– No igen… abból is kéne, mondjuk, húsz tőre való.

– Húsz tőre?

– Talán menjünk le a pincébe… Ismerem magát – játékosan megfenyegette vastag ujjával a kertészt –, ha ide betéved az ember, mindig kétszer annyit vesz, mint amennyi a szándékában lenne.

Már állt is fel, de a kertész nem mozdult. Az órára tévedt a tekintete.

– Ne haragudjon, Nyersbakó úr, de nekem mennem kell.

– Így siet?

– Igen.

– No, akkor nem tartóztatom.

A köpcös ember gyorsan gombolta kabátját.

– Talán egy irányba megyünk – mondta a sértettek előzékenységével.

– Nem hiszem – felelte a kertész. – Én a temetőbe megyek.

A köpcös ember kifelé hátrált.

– A temetőbe?

A kertész kezet nyújtott, és kitessékelte az ajtón.  

 

Amíg a latyakos kerti úton az üvegház ajtajáig ért, úgy érezte, odabenn valami történt. Nem tudta, miért gondolt ilyesmire. Az üveges ajtó nyitva volt, az apja a szobában fütyörészett és takarított. Aztán rájött a fiú – a füttyszó volt szokatlan. Meglepetten állt az ajtóban, ledobta iskolatáskáját, és az apjához szaladt. A két erős kar közé, a széles mellkasra vetette magát. Az apja átkarolta vállát, de abbahagyta a fütyörészést, és elkomorodott. Mintha rajtakapták volna valamin. Nehézkesen ejtve a szavakat, ezt mondta:

– Beszédem van veled, kisfiam.

A gyerek még most sem vett észre semmit, kikapta a férfi kezéből a partvist, és ugrálni kezdett vele. A férfi elmosolyodott, és magához húzta az ágy szélére. Jókedvűen szemlélték egymást. Mintha valami súlyos duzzasztógát szakadt volna fel a fiúban, szélesen, vigyorogva, heves mozdulatokkal beszélni kezdett.

– Előadunk egy színdarabot… én kocsmáros leszek benne. A Sári néni ma azt mondta, hogy nagyon jól csinálom, és direkt olyan vagyok, mint egy kocsmáros… Elmondjam a szerepet?

Felugrott, és láthatatlan bádogpultot törölgetve hadonászott.

– Tessék, kérem, parancsolni… Csapolt sört a vendégnek…

Kinyitotta a söröscsapot, marokra fogta a korsót, és mikor tele volt már, lefújta a habot. Az arcába freccsent. Fintorgott és nevetett:

– Ez persze nincs benne.

– Na, várjál csak… – mondta a kertész.

A kisfiú csodálkozva nézett rá, de úgy tűnt, feszítő jókedvét nem képes elrontani semmi. A kertész vakargatta, tépkedte a szemöldökét, majd vontatottan beszélni kezdett.

– Férfiak vagyunk… te is az leszel… És meg kell értened, hogy…

A kisfiú tágra nyílt szemmel hallgatta a szokatlan szavakat, de a mellében szorongó kellemetlen érzés egyre inkább hatalmába kerítette.

A kertész a fia tekintetét kereste most.

– Emlékszel arra a nénire? Akinél a bádog virágvázát akartuk vásárolni?

A kisfiú most már nem értett semmit. Ültében távolabb húzódott az apjától.

– Ő lesz az új anyukád…

Szája elé kapta a kezét. Vékony kis arca lassan elkomorodott, megjelent a száját keretező két ránc. Bólintott. „Ennyi csak? Miért nem mondtad rögtön ezt?” – gondolta. Aztán öregesen kétszer rábiccentett megint.

– Nagyon kedves asszony, és szeretni fog téged… Tudod neki is nehéz élete volt… Holnap lesz az esküvő, aztán már itt is lesz… Itt fog lakni.

Egyre gyorsabban beszélt, de a fiú számára egyre jobban távolodott a szavakat formáló száj és a kimondott szavak értelme.

Később együtt fejezték be a takarítást.

– A temetésen azt mondtad, soha senkit nem fogsz tudni szeretni… – mondta a fiú.

A kertész nagy figyelemmel dörzsölgette az ablakpárkányt, és nem felelt.

 

A szerény keretek közt lezajlott esküvő után körülvezették az asszonyt a napsütésben párolgó kerten, megmutatták az üvegházat és a lakást.

– Nekem adod a hajad, bogaram? – kérdezte az asszony, és nagy melléhez szorította a kisfiú fejét. Aztán a kertészre nevetett, és ujjai közé vette a szőke fürtöket.

– Meg sem érdemli ezt egy férfi… egy ilyen férfipalánta – mondta, és megveregette a fiú arcát.

Még a pincébe is lekísérték, ahol a nyirkos betonpadlón teleltek a dáliák gumói. A kertész rosszkedvűen rúgott egy cédulával jelzett csoportba.

– Ki a jóisten veszi ezt meg?

Az asszony értetlenül nézett rá.

– Nyersbakónak nem kell már. Azt mondja, modernebb fajták kellenek.

– Az igaz… Már tavaly is nehéz volt eladni az ilyet.

– Miért?

– Mert nem viszik már az ilyen durva virágot… finomabb kell nekik. Tompább színek, még finomabb formák.

– Hülyeség…

– Ki kell dobni az egészet.

A férfi lecsüggesztette a fejét, és hallgatott. Az asszony előbb a kisfiúra nézett, aztán megsimogatta a férfi csontos arcát.

– Ne félj, azért én eladok még belőle… Aztán jövőre majd veszel másikat… Nem ér ez már egy bánatot sem.

A kisfiú megfordult, és elindult fölfelé a homályos pincéből. Amikor ketten maradtak, az asszony a férfihoz simult.

– Nincs igazam? – kérdezte.

A férfi tenyere a nagy mellekre igazodott.

– De… igen – mondta rekedten.

Szokatlan volt a fiú számára, hogy elvégeznek helyette mindent. Tétlenül üldögélt a szobában. A nyitott konyhaajtón át figyelte az asszony gyors mozdulatait, a fazekak finom párájába burkolódzó kerek arcot. Apja az üvegházban pikírozta az első palántákat. Csak a földes padlón puffanó ládák zaja hallatszott be a szobába.

Később a konyhaajtó keretének támaszkodott a fiú. Az asszony készségesen rámosolygott.

– Hát te? Soha nem mész játszani? – kérdezte.

– Nem kell segíteni valamit? – kérdezett a fiú is.

– Csak nem maszatolod össze a kezed ilyen asszonynak való munkával – hunyorított rá a nő.

– Elmegyek játszani.

– De vacsorára itthon légy!

– Igen.

– Egy óra múlva lesz vacsora.

Nem ment játszani. Már nem tudta, hol tanyáznak egykori barátai. Az erdőben kószált. Mire hazaért, a szobában égett minden lámpa, a fehér, keményített abroszon nagy tálban várta a jó szagú leves. Apja dudorászva mosta a kezét, s az asszony, bizalmas távolságra tőle tartotta a törülközőt. Amikor belépett, elhúzódtak egymástól.

A vacsora ízletesre sikerült, az asszony nógatta, hogy egyen. De nem nagyon tudott enni, sokáig forgatta szájában a szokatlan ízű falatokat. A kertész többször rá is szólt emiatt.

– Mi bajod van? – kérdezte, és az asszony felé fordulva hozzátette még – máskor annyit eszik, mint egy éhes farkas.

– Biztosan szokatlan neki még a főztöm – nevetett az asszony.

A fiú hálás pillantást vetett rá, és úgy érezte, megjön az étvágya.

– Ugyan… – mondta a kertész –, ilyen jó levest régen nem ettem.

Vacsora után együtt mosogattak. Aztán azt mondta a kertész, hogy későre jár; friss ágyneműt húztak, és lefeküdtek. Sokáig csend volt a szobában. Csak apró moccanások érkeztek a széles ágy felől. A fiú nyitott szemmel feküdt, kilátott a holdvilágtól fényes, csupasz fákra. Jó félóra telt el így. Akkor nagyon halkan megkérdezte az asszony:

– Mit gondolsz, elaludt?

– Megnézem.

– Ó, hagyd csak…

Pár percnyi hallgatás után ismét az asszony szólalt meg:

– Nagyon helyes kisfiú. Úgy féltem tőle.

– Kissé érzéketlen – mondta a férfi.

– Érzéketlen?

– Nem látod az arcát? Mindig csak maga elé bámul…

Nyikordult az ágy, az asszony puha, mezítlábas léptekkel közelített a díványhoz. Megsimogatta a fiú fejét, és leguggolt mellé. A kisfiú reszketve szorította magához a takarót. Lehunyt pillái mögött karikák játszottak, és attól félt, hogy szívének heves dobogását nemcsak ő, az asszony is hallja. Az anyja ilyenkor megcsókolta mindig. Most félt, és kívánta ezt a csókot.

De az asszony visszament. Azt mondta:

– Neki is nehéz lehetett így… anya nélkül.

Később már egyenletesen rázkódott az ágy, és tapinthatóvá váltak a csöndek. A vad férfihangra az asszony fájdalmas öröme felelt.

A kisfiú jól ismerte az ölelkező testek ritmusát. Ha régebben ijedten figyelte szülei ritkán ismétlődő veszekedéseit, amelyek rendszerint csendes esti duzzogásokba torkollottak, szinte várta már a vidám, játékosan kedves éjjeli hangokat, és tudta, hogy reggelre rendbe jön minden. Életének társaivá váltak ezek a hangok. Most mégis lehúzta füléről a takarót. Térde, foga összekoccant a lopott percek izgalmától. Szokatlanok voltak ezek a hirtelen jött, durva hangok. Valahogy úgy képzelte, az anyja után örökre csendes marad az éjszakák sötétje.

 

Bár az égbolt derűs volt, vidáman cseperésztek az ereszek, a reggel sem hozott vidámságot. Sokáig feküdtek az ágyban. Az asszony később reggelit készített a kertésznek és a fiának is. Leült egy székre, nézte, hogyan esznek. Megkérdezte a fiútól, kér-e még a tejből. Lassan úszott a vasárnap délelőtt. A hegyen túl misére harangoztak, idáig hozta a bronz hideg borzongását a szél. A kertész egyre komorabb lett. Amikor az asszony leszedte az ebéd maradványait, ránézett.

– Lemegyünk? – kérdezte nagyon halkan.

Az asszony tekintete ijedten járta be a szobát, a férfihoz lépett, és elsimította a homlokára gyűrődött ráncokat.

– Hát persze hogy lemegyünk… – mondta.

Felöltöztek. A kertész a sötétkék, fényesre hordott öltönyét vette, az asszony sötétkék, fehér galléros ruhába bújt. A fiú nem mozdult az asztal mellől.

Később leült a ház elé, magához szólította a fekete, tömzsi kutyát, és simogatta az állat fejét.

– Te is gyászolsz, Kormoskám? – mondta a kutyának.

Az állat játékosan végigszántott sáros mancsaival a kisfiú ruháján.

– Öltözzél – szólt ki a kertész az ajtón.

A fiú nem felelt.

– Na, mi az?

Válasz most sem érkezett.

– Nem hallod?

– Nem – mondta a fiú.

A kertész előredőlt. Akkor már az asszony is ott állt mögötte. Csontos arcán vörösre feszült a bőr.

– Én szétverem ennek a taknyos kölyöknek a fejét! – sziszegte a kertész.

A fiú meg sem fordult. Félelmében a kutya után kapkodott, igyekezett magához vonni, de az állat játékosan ugrált körülötte, levegőbe emelte elülső mancsait, és vicsorgott.

– Azonnal gyere! – mondta a kertész, és kilépett mögüle az ajtón.

– Ne bántsd – szólalt meg az asszony.

A kertész a fiú fölé magasodva állt még egy ideig, aztán intett az asszonynak, és elindultak a kapu felé. Papírba csomagolt cserepes virágot vitt a kezében.

 

 

 

Sanyika*

Kovács Sanyikát spártai nevelésben részesítették. Amikor tehát megérkezett a meghívás, szülei, bár a dolog nem tetszett nekik, nem fanyalogtak előtte. Úgy határoztak, hogy egyedül és gyalog teszi meg az utat a két hegy között. Miután hosszan magyarázták, merre kell mennie, kezébe nyomtak egy selyempapírba csomagolt, igézően jó szagú dobozt, és egy füzetlapra térképet is rajzoltak, s a kisfiú vasárnap, a kora délutáni órákban útra kelt.

Ünnepi alkalmakra tartogatott, fekete posztónadrágjában, fehér ingben és piros pulóverben lépett ki villájuk kapuján. Elég rosszkedvű volt. Egyrészt a vastag posztónadrág miatt, amelyet apja katonai egyenruhájából alakítottak és festettek állítólag sötétkékre, bár feketét mutatott, másrészt semmi kedve nem volt ahhoz a zsúrhoz, ahová nem is őt hívták, hanem tulajdonképpen a szüleit, akik valamilyen, előtte ismeretlen oknál fogva kimentették magukat, de Sanyikára rákényszerítették – talán éppen ezért – ezt a látogatást.

Egészségügyi okokból mindig kopaszra nyírt fejét kis bikanyakán előreszegezve és hullott leveleket rugdalva haladt az egyelőre még ismert utcákon. Elment az Óravilla előtt, ahol – úgy tudta – az áruló Görgey vezetett haditanácsot; ámbár akkor még nem volt áruló. Mély megvetéssel pillantott mégis eme árulóval fertőzött épületre, s többször visszafordulva járatta végig tekintetét a kopott és tömzsi oszlopsoron. Nem értette, miként képesek emberek itt, ebben a házban élni. Pedig laktak ott bizony emberek, ebben a történelmi nevezetességű villában; az oszlopok közt feszülő spárgán ágynemű száradt, rózsaszín ágynemű.

Innen erősen lejtett az út, errefelé Sanyika már nem volt ismerős, mert ez a terület kívül esett barangolásaik és csatározásaik hatókörén, csak a vad téli szánkahajszákban merészkedtek idáig. Kacsázó járással lépdelt lefelé, s mire a vízmosta út aljára ért, meglehetősen csapzottan nézett ki, poros lett a cipője, ingét átizzadta, így azonban jól érezte magát. Csak a vastag, élesre vasalt nadrág zavarta még. Beugrált az út menti árokba, köszöngetett az ismeretlen járókelőknek, és jót nevetett ezeken a tréfát már nem ismerő felnőtteken, csodálkozásukon és töprengésükön.

Amikor előbb az utca nevét, majd a házszámot azonosítva megállt a sárga villa előtt, amelynek a franciaablakok és kovácsoltvas erkélyek előkelő külsőt kölcsönöztek, és benézett a gyepes térségekre tagolt kertbe, Sanyika az ellentétet ösztönösen megérezve végigpillantott magán, mielőtt lenyomta volna a kapu kilincsét, mert bizony nadrágja mint egy kályhacső, eltűnt róla az él, és valami bogáncsféle pöttyözte, és poros cipőjén – hol voltak már a gondos suvickolás nyomai – két-három cseppecske jelezte, hogy menet közben meg kellett állnia. Még nem fogalmazódott meg Sanyikában semmi, de érzékelte a disszonanciát, amely öltözetét és azt a környezetet, ahonnan jött, elválasztotta attól, ahová be kellett lépnie. Nem volt ez a különbség nagy, egy felnőtt talán kézlegyintéssel napirendre is tért volna felette, de Sanyika világa, mint a gyerekek világa általában, szűkebb volt annál, hogy az ilyen árnyalati különbségek is meg ne ragadták volna képzeletét. Míg az a villa, amelyben ő élt, súlyos volt, túlcifrázott és vedlett, ez a villa barátságos, egyszerű és jól ápolt, míg a kertet, mely tanúja volt regényes kalandozásaiknak, benőtték a bokrok, addig ebben a kertben minden kiszámított volt és rafináltan természetesre nyesett.

A felnőttek világában ez a különbség nem jelentett sokat, hiszen mondhatnánk, hogy a véletlen szabta meg, ki használta ezt a kertet és ki a másikat; a felnőttek tulajdonképpen úgy gondolkodtak, hogy ez az egész dolog bizonyos értelemben véve átmeneti, nem személyhez kötött, tehát bármikor, tetszés szerint megcserélhető, Sanyika azonban e látszólagos bizonytalanságban felfedezte a bizonyosat, az ő szemében ez a helyzet már végleges állapot volt, az egyetlen állapot, amelyben tudata megkapaszkodhat és elindulhat; ezért ő úgy gondolkodott, ha ez a ház szebb (és ezt a kapu előtt, bármennyire is vonakodva, de el kellett ismernie), akkor bizonyára lakói is rangosabbak. És ebben a naiv, megmosolyogni való gyermeki sejtésben egy egyszerű igazság fogalmazódott meg.

Lenyomta a kilincset, végigment az úton, amely a ház bejáratához vezetett, és miközben poros cipőjén a cseppecskéket nézegette, fellépdelt a lépcsőkön. A csengetés neveletlenül hosszúra sikerült, mégsem jött senki kinyitni az ajtót. Lement tehát a lépcsőkön, s mivel ismerte ezeknek a villáknak beosztását és életét, minden különösebb töprengés nélkül megkerülte a házat.

Az épület homlokzata előtt a méregzöld gyepen szétrakott színes kerti székeken és nyugágyakban nagy társaság üldögélt a tiszta kék ég alatt. Elmélyülten beszélgettek.

A közeledő kisfiúra senki sem figyelt.

Egy magas férfi vitte a szót. A férfiak közül egyik sem viselt zakót, és köztük és a beszélő között csupán annyi volt a különbség, hogy az könyökéig feltűrte inge ujját, fekete szőrrel borított karjával hevesen gesztikulált, s talán ezért tűnt vadabbnak, elkeseredettebbnek és ingujjra vetkezettebbnek, mint a többiek.

Sanyika tekintetével kikereste a számos ismerős arc közül azt, akiben a ház asszonyát sejtette, ez egy nagy mellű és vastag lábú, szeplős nő volt.

Sanyika vöröses bikanyakán lehajtotta a fejét, és úgy közelített az asszony felé, hangosan csikorgatva talpa alatt a kavicsot, mintha fel akarná öklelni.

A szőrös férfi gesztikuláló karja megállt a levegőben, majd leereszkedett a kerti szék karfájára. A társaság a kisfiú felé fordult, és az arcokon megjelent az a kötelező mosoly, melynek kíséretében gyerekekre szoktunk nézni. Sanyika nem látta ezt, gyors pillantással az asszony szeplős arcába nézett, és megállt előtte. Mielőtt halkan köszönt volna, a kis csomagot áttette egyik kezéből a másikba, majd gyorsan körülnézett a beszélgetésben megzavart felnőtteken, és valami dacos dühöt érzett, ami azonnal eltávolította őt az itt ülőktől.

– Jó napot – mondta halkan.

Erre a társaságban itt is, ott is jóindulatú, de rozsdás nevetés hangzott.

„Idétlenek” – futott át Sanyika agyán az apja hangja.

Az asszony felállt a székből, vastag kezével végigsimogatta Sanyika fejét, megfogta a nyakát, és a ház felé kísérte. Félúton megálltak.

– Na, menjél, Sanyika – mondta nagy lapátfogait kivillantva az asszony. – Kis barátaid már várnak…

Sanyika az ajtóra nézett, ahol be kell majd lépnie, és alig észrevehetően megrándította a vállát.

– Igen – mondta.

Az asszony visszament a társasághoz, Sanyika pedig belépett a gyerekszoba ajtaján.

Nagy, világos sarokszoba volt ez, a nyugat felé néző széles ablakon besütött a nap, de nem világította meg az egész helyiséget, s így Sanyika az első pillanatban, a széles fénycsíkban, csak egyetlen kislányt látott rózsaszín tüllből készült balettruhácskában, lábán rózsaszín selyem balettcipőcskében. A kislány tipegett, forgott a fényes parkettán a fénysávban, nyeszlett volt, de nem esetlen, és amikor észrevette, kis egérarcában ülő nagy szürke szemét a belépőre meresztette. De Sanyika nem méltatta hosszabb pillantásra, körülnézett gyorsan, az árnyékban még öten vagy hatan ültek, kisfiúk és kislányok, sötétkék meg színes ruhácskákban, földön és széken, s a műsorszámot nézték nyilvánvaló unalommal. Sanyika nem tudta, hogy mit kell tennie, és ezért azonnal ingerült ellenszenvet érzett az itt ülők iránt is, s azt sem tudta, kinek kell átadnia a selyempapírba bugyolált dobozt, amely koszos lett és elrongyolódott kissé izzadó tenyerében. Mindenki őt figyelte, és ő mozdulatlanul állt az ajtóban. Nyelve hegyével végignyalta ajkát, előrenyújtatta a dobozt, és tétován megszólalt:

– Kinek kell?

A kislány a rózsaszín balettruhában odaperdült.

– Nekem.

– Neked van születésnapod?

– Igen.

– Akkor itt van – mondta Sanyika, és átnyújtotta a csomagot.

Miközben beszélgettek, a körben ülők megkönnyebbülten ugráltak fel helyükről, egy dagadt gyerek körberohangált a szobában, a kislányok valami babát vettek le a polcról, és azon veszekedtek, hogy levetkőztessék vagy felöltöztessék-e, s akkor a kövér kisfiú odaugrott hozzájuk, kitépte kezükből a babát és elvágtázott. A lányok visongva utánaeredtek.

Sanyika egy ideig mozdulatlanul figyelte a harcot, a lábdobogás, üvöltés és sikoltozás betöltötte a szobát, a tüllruhás kislány felugrott a díványra, és így látni lehetett félrecsúszott bugyiját, és sírós, de parancsoló hangon onnan üvöltött úgy, hogy vékony nyakán kidagadtak az erek.

– Add vissza nekik! Add vissza!

Sanyika, amikor a kövér fiú kivörösödött, boldog arccal elfutott mellette, anélkül hogy törzse megmozdult volna, kitette a lábát. A kövér fiú végigzuhant a padlón.

Néma csend lett hirtelen, aztán a csendben felkacagott a tüllruhás kislány, és odaszaladt a földön fekvő fiúhoz, kiragadta kezéből a babát, visszaugrott a díványra, és vadul forgatta a szemét.

– Odaadom a fele királyságomat! – üvöltötte.

Ez a mondat annyira értelmetlennek tűnt a többiek számára, hogy elfordultak a földről feltápászkodó kövérkés fiútól, aki egyébként hangosan szipogott, és a kislányra bámultak. De nem volt folytatás és nem volt magyarázat. A kislány megenyhült tekintettel leugrott a díványról, a babát közben kiejtette a kezéből, végigtáncolt a szobán, és eltűnt.

Sanyika behúzódott a sarokba a rózsaszínűre lakkozott szekrény és a hideg cserépkályha közé. Izzadt volt és poros. Hátát a falnak támasztotta, mint aki védekezik, de egyben támadásra készül. Ügyet sem vetettek rá, mert a gyerekszobában megindult az a természetes mozgás, amelynek minden emberi közösségben meg kell indulnia, ha egymást nem ismerő emberek kerülnek össze. Összeverődnek azok, akiknek össze kell tartozniok, és hátat fordítanak egymásnak azok, akik úgy érzik, semmi közük a másikhoz; egyedül maradnak a magányosok.

Néhány pillanat telt el, míg a kislány visszalibbent, felugrott egy székre, átugrott egy másikra, onnan a díványra lépett, majd az ablakpárkányra ült, s fejedelmi mosollyal szemlélte az alatta mozgó tömeget. Tekintete néha átfutott a sarokban álldogáló Sanyikán is. Előbb úgy, mintha észre se venné, aztán gúnyos mosoly villant a száján, mintha ezzel a gúnnyal csak hangsúlyozni akarná különállását és hatalmát a többiek felett, aztán amikor harmadszor villant Sanyikára ez a szürke tekintet, most már parancsolón, hogy mozduljon el onnan, Sanyika behódolt az ablakpárkányon trónoló kislánynak, és leszegte a fejét. Ez a kényszer már elegendő volt ahhoz, hogy kibillenjen nyugodt szemlélődéséből, megalázottnak és kiszolgáltatottnak érezze magát. Még jobban a falnak szorult, szétnyitott tenyerének nyoma később még sokáig meglátszott azon a falon, de ez a védekezésként is felfogható mozdulat szöges ellentétben állt dühével. Nem tudatosan, csak valami állati ösztönnel megérezte, hogy ketten vannak ebben a szobában, akik lelkükben az uralkodók és kiválasztottak erős magányát hordozzák, a kislány és ő, és nekik meg kell ütközniök.

Közben a szoba a békés gyermeki játék nyugalmának képét mutatta, amely felett az ajtók hasadékán át beleskelődő felnőttek mindig megindultságot éreznek. Játékok hevertek szanaszét, elmozdultak a helyükről a bútordarabok, a kövér kisfiú most a szőnyeg alól telefonált barátjának, aki a könyvespolc tetején lovagolt szétvetett lábakkal, s nagyon siethetett, mert sarkantyúját minduntalan a ló lágyékába vágta. Ilyenkor a könyvespolc megtáltosodott, ami nem zavarta meg a nyeregben ülőt abban, hogy telefonon utasításokat vegyen, és közben látcsővel a messzeséget kémlelje.

– A németek bekerítették a csapatot – hangzott tompán szőnyeg alól.

A lovon ülő kisfiú harcias képet vágott erre, és szalutált, s már éppen válaszolt volna valamit, amikor a kislány leperdült az ablakpárkányról, tömött tüllszoknyája rezgett a dereka körül, átugrott néhány széken, és kipenderítette helyéről a lovast.

– Nem fogsz a polcomon ülni! – mondta szikrázva.

A kisfiú fel sem ocsúdhatott, és már a földön ült, de képtelen volt átbillenni e pillanat alatt a realitásba, folytatva az előbbi játékot, karját a kislány fejének irányába mozdítva, fél szemét lehunyva, kelepelni kezdett a szájával, mint egy géppuska. A kislány a helyére tolta a polcot, és ráütött a géppuska csövére. A kisfiú erre felugrott, és talán összeakaszkodtak volna, ha meg nem szólal mögöttük az ajtóban egy elnyújtott női hang:

– Gyerekek… készen van a kakaó… Gyertek!

A háziasszony karjait széttárta, mintha magához szándékozná ölelni a felé siető gyerekeket. Sanyika még mindig a sarokban állt. Amikor a kislány elment előtte, felemelte a fejét. Szembenéztek. Sanyika egészen közel hajolt a kislányhoz, s így különösen gúnyosnak látta a keskenyre húzott rés mögött csillogó szürke szemet.

– Az anyád picsáját! – suttogta a kislány felé, és visszarántotta a fejét.

A kislány arcán megváltozott minden. Pupillája nagyra tágult, s a mélységes csodálkozás vonásai gyűrődtek a homlokára; de csak egy pillanat volt ez, és ismét átrendeződött az arc, és Sanyika előtt valami egészen más lény állt, mint eddig, eltűntek a pimasz vonások, gyöngédre tompult a mindent uralni akaró tekintet, mintha ettől a trágár szótól született volna meg az ember, akivé ez a kislány lesz. De nem volt idejük, hogy a szemek kutató és felmérő játékát folytatva megértsék ezt a változást, azt, hogy a kislány most már hajlandó alávetni magát Sanyika akaratának, mert megszólalt az asszony az ajtóban.

– Klárika, azonnal öltözz fel rendesen. Ki engedte meg ezt neked?

Klárika az anyjára nézett, de bizonyára nem fogta még fel a szavak értelmét, csak azt fogta fel, hogy parancs érkezett, mert alvajáró módjára elindult a többiek után, akik sorban álltak a fürdőszoba előtt.

– Süket vagy? Hozzád beszélek! – csattant az asszony hangja, azután amihez a felnőttek olyan jól értenek, hirtelen édeskéssé vált – Sanyika, gyere szépen, megmossuk a kezedet.

Klárika visszakullogott a szobába, hogy levegye rózsaszín balettruhácskáját, Sanyikát pedig a kézmosásra váró gyerekek közé terelte az asszony. A mosdó előtt egy nagyon magas és nagyon szikár nő végezte a műveletet, a hóna alá fogta a soron következő fejét, és mindig azt mondta:

– Na, add ide a kezedet!

Amikor már ötödször hangzott el ez a mondat, Sanyika megnézte a nő arcát. Tulajdonképpen fiatal arc volt, bár a kisfiú öregnek látta, mert a szemek alatt és a szája körül rengeteg ránc húzódott, s miközben mosta a szutykos gyerekkezeket, mintha magában beszélne, vagy valami ételt őrölne az ínyével, mozogtak az állkapcsai. Sanyika nem várta be a mondatot, hanem fejét megemelve a nőre mosolygott, és azt mondta:

– Majd én megmosom egyedül.

De bármennyire félt és undorodott is, feje a hónalj alá került, és elhangzott a mondat:

– Na, add ide a kezedet!

Amikor a kézmosással végeztek, beterelték őket egy még nagyobb szobába, ahol még több ablak nézett a kertre, és ahol hatalmas, hosszú asztal volt megterítve rózsaszín terítővel meg mindenféle tortákkal és süteményekkel, és a csillogó porcelán csészékbe a háziasszony egy aranyszegélyes, csontszínű kancsóból forrón gőzölgő, nehezen csurranó, sűrű kakaót töltött. A menet megkerülte a hosszú asztalt, Klárika is berobbant a hátuk mögül, meglökte Sanyikát, és azt mondta:

– Oda ülj.

Sanyika leült, a háziasszony ismét rászólt a lányára:

– Ne rohangálj már annyit, mert kiizzadsz!

A kislány ellökött valakit, aki éppen az általa kiszemelt székre igyekezett, és letelepedett szemben Sanyikával. A szikár nő egy tál keményre vert tejszínhabot tett az asztal közepére, és szótlanul nézett az asszonyára, aki nagy lapátfogát kivillantva mosolygott, aztán éppolyan nesztelenül, ahogy jött, kiment. Az asszony kiporciózta a tejszínhabot is, meg a tortákon is meggyújtotta a hat kis gyertyát, és Klárika elfújta a hat kis gyertyát, akkor tapsolniok kellett, aztán felvágták a tortát, és mindenki kapott belőle, és a szobát betöltötte a faggyúgyertyák átható szaga, meg a torta is büdös volt tőle a tányérokon, és közben az asszony megállás nélkül mosolygott, és ide is szólt egy szót, meg oda is. Sanyika feszengett a széken, a feje tetején meredező tüskéket tépkedte, tekintetével pedig igyekezett kikerülni Klárikát, aki átszellemült csodálattal pillantott rá, le nem vette róla a tekintetét.

Amikor az asszony végre kiment, Sanyika belekortyolt a forró kakaóba, majd ujja hegyével leszedett egy kis krémet a torta tetejéről és lenyalta, közben pedig óvatosan Klárikára pislantott. Klárika orrát a csészébe mélyesztve szürcsölt, de a tekintete ott kutatott Sanyika barna arcán. Sanyika ismét kortyolt egyet a kakaóból, aztán felnézett:

– Mit bámulsz? – kérdezte hangosan.

Klárika nevetett. Szépen, felszabadultan és hosszan.

– Na, mit röhögsz?

Klárika erre pukkadozni kezdett, és a többiekre is átragadt a nevetés, végighullámzott az asztal körül, a kövér kisfiú úgy nevetett, hogy túltömött szájából kifordult a masszává őrölt tészta és tejszínhab. Sanyika is nevetett, és körülnézett. „Mindenki nevet” – állapította meg magában, és kieresztette a hangját:

– Na, mit röhögtök?

Ez a kiáltás valahogy olyan hangosra sikerült, hogy mindenki elnémult. Sanyika ismét körülnézett, és most úgy érezte, hogy a társaság középpontjába került. Tányérjáról tenyerére emelte a tortáját, felugrott a széke tetejére, és ezt mondta:

– Ide nézzetek!

Mindenki odanézett. Sanyika megkereste Klárika tekintetét, majd lassan kezdte behajlítani az ujjait. Néma csönd volt, csak Klárika sikongatott egyre erősödő hangon, mint egy sziréna. Sanyika hirtelen összeszorította a markát, ujjai között kibuggyant a krém. Lenyalta. De ezen sem nevetett senki. Erre visszahuppant a székre, és kutyát utánozva nyalni kezdte a tenyeréről a szétlapult süteményt. A gyerekek az asztal körül abbahagyták a táplálkozást, némán figyelték, hogy mi lesz. Klárika kirúgta maga alól a széket, és körbevágtázott egyszer az asztal körül, majd megállt a túltáplált fiúcska előtt.

– Nyald le neki! – mutatott Sanyika tenyerére.

– Nem nyalom – mondta a fiú sértetten.

Sanyika ránézett a kislányra, és lassan ő is felállt.

– De nyald le! – erősködött a kislány.

– Nem nyalom! – ordított most már a fiú.

Sanyika kinyújtott karral odaállt közéjük, és a fiú orra alá nyomta a tenyerét. A kislány ott állt vele szemben, a dagadt fiú közöttük. Sanyika és Klárika tekintete egy másodpercre összevillant, mindent értettek, és teljes egyetértés volt most közöttük, és Klárika meglökte a fiú fejét úgy, hogy az orra belemélyedt a torta maradékába. Erre felharsant a nevetés. Valaki a könyökével lesodort egy csészét az asztalról, a csésze csörömpölve összetört. Abban a pillanatban a két fiú összeakaszkodott, de azonnal nyilvánvaló volt, hogy kettőjük közül Sanyika az erősebb. Néhány ütéssel és lökéssel fölénybe került, és ezzel szétkente a fiú arcán a krémet. Klárika gurult a nevetéstől. Az asztal rendje teljesen felbomlott, a gyerekek, mintha megvesztek volna, ordítva száguldoztak az asztal körül, a kövér fiú pedig hangosan zokogva elvonult a sarokba, és az arcát törülgette a ruhája ujjával. Sanyika állt a kör közepén, ismét körülnézett, hogy pontosan felmérje a helyzetét, és tekintetük Klárikával ismét összevillant.

– Pofa be! – ordította Sanyika.

Csend lett.

– Most kutyát játszunk! – mondta Klárika, és letérdelt.

– Nem játszunk… semmit! – ordította vissza a sarokból a kövér kisfiú, még mindig törölgetve szeméből a könnyekkel összekeveredett vajkrémet.

– Pofa be! – mondta most csendesebben Sanyika. – Kutyát játszunk!

A gyerekek megadóan letérdeltek, majd négykézlábra ereszkedtek. Klárika erre felpattant.

– Ti maradjatok úgy! Aki szépen kér, az kap enni… – mondta, és kezébe vett az asztalról egy tortát. – Na, pitizzél szépen…

A kislány, aki előtte térdepelt, pitizett. Akkor valahonnan a lakás mélyéről közeledő lépteket hallottak a nagy csendben. Félúton megálltak a mozdulatok. Sanyika gyorsan körülnézett, az ajtó felé ugrott, éppen ellenkező irányba, mint ahonnan a léptek közeledtek, de mielőtt még kilépett volna, ragacsos tenyere egyetlen mozdulatával megragadta a rózsaszín terítő egyik sarkát, és megrántotta, úgyhogy szerteszét repültek, a padlóra és a térdelő gyerekek fejére, a torták és a porcelán szervíz darabjai, és szétfröccsent a tejszínhab, és csurgott a kakaó. Ezt még látta, aztán kiugrott az ajtón, s feltépett maga előtt újabb ajtókat az ismeretlen lakás labirintusában; átbukdácsolt szobákon és benyílókon, szőnyegeken és lépcsőkön, míg végre ismét a szabadban volt, az utcán, de még ott sem állt meg, remegve és soha nem érzett könnyűséggel vitte a lába, mintha repülne, de nem tudta, hová.

 

 

 

Bárány*

Ladislav Fuksnak ajánlom

 

Maczelka János kifejezetten gyűlölte Róth Rezsőt.

– Ezek mindig a legjobbat kaparják ki maguknak – mondogatta a feleségének.

– És mindig a legkényelmesebbet – mondta Maczelka néni.

– És még sajnáltatják is magukat – folytatta Maczelka bácsi.

– Ráadásul – fűzte hozzá Maczelka néni.

Róth Rezső kezdettől fogva szálka volt Maczelka bácsi szemében. Talán azért, mert Róth Rezső szép ember volt, magas és szikár, és galambősz haja természetes hullámokban követte hosszúkás fejének formáját, s akármilyen szegényesen öltözött, az ő alakján, széles vállán s keskeny csípőjén választékosan elegánsnak tűnt minden ruhadarab, míg Maczelka bácsi kigömbölyödött hasán, pipaszár, rövid lábain fityegtek a nadrágok, s tar koponyája úgy fénylett nyáron, ha sapka nélkül járt, mint egy görögdinnye.

Róth Rezsőnek nagy, világos macskaszeme volt, hosszú pillákkal, Maczelka Jánosnak pontszerű, mélyen ülő szeme volt, rövid pillákkal. Róth Rezső egyenes, hosszú, puha léptekkel járt, Maczelka János erősen kacsázva, s hiába óvatoskodott, cipőjének talpa mindig csattogott a kövezeten.

– Ilyenek ezek mind – mondogatta Maczelka néni.

– Mind ilyenek ezek – válaszolta Maczelka bácsi.

– Mert már a koporsóra is megvan a pénze, mégsem elég neki semmi – mondta Maczelka néni.

– Mintha húszéves lenne, úgy kuporgat – mondta Maczelka bácsi.

Róth Rezsőről sokat beszéltek. Igaz, sokat beszéltek Kelemenékről is meg Herbstnéről is meg Zsudi Imréről és Zsudi Jancsiról, és beszéltek még mindenféle emberről, akikkel összeakadtak az életben, beszéltek, mert Maczelka bácsinak nem volt más dolga, Maczelka néni pedig negyven éve tevékenykedett a konyhában, és harminckilenc éven keresztül csak esténként látta Maczelka bácsit, és harminckilenc éven keresztül nem volt nagyon idejük nyugodt szavakat váltani.

És Róth Rezső valóban gyűlöletre méltó ember volt.

Sima, mint egy márványlap, szótlan és kegyetlenül egyszerű. Mosolyogni senki nem látta, csak nevetni. De nevetésében is volt valami, ami gyűlöletre ingerelte környezetét, mert a nyugodt fölényből egyszerre váltott arca a nevetésre, és a nevetés úgy tűnt el szája és szeme környékéről egy pillanat alatt, mintha ott se lett volna. És mindig váratlanul, gyors lihegéssel nevetett, és csak ez a gyors lihegés volt az, ami összekötötte őt embertársaival, mert csak ez jelezte, hogy ő is éppen olyan, mint a többi ember, lélegzés útján jut levegőhöz. Mert ha nem nevetett, akkor nem szuszogott, köhécselt, csettintett, csemcsegett, mint mások, nagy orrlikain minden erőlködés nélkül juttatta az oxigént a tüdőbe. Volt-e egyáltalán tüdeje? Vagy Róth Rezső odáig vitte a különállást, hogy tüdeje, szíve sem volt, mint más normális halandóknak?

Nem tudtak róla semmit. Pedig őslakó volt a telepen. Voltak a telepen őslakók, későbbiek és betolakodottak. A három réteg élesen elkülönült egymástól. És Róth Rezsőt azzal vádolták, hogy a betolakodókkal vállal közösséget. Alaptalanul. Róth Rezső a betolakodottakkal sem barátkozott, csak annyiban, amennyiben az üldözöttek ösztönösen a biztonság felé menekülnek, s Róth Rezső az ő közeledésükkel szemben talán egy árnyalattal kevésbé volt elutasító, mint a telep többi lakói iránt.

Elutasító? Róth Rezső lényében éppen az volt a gyűlöletre méltó, hogy nem volt ő elutasító, közönnyel sem vádolhatta környezete, figyelmetlenséggel és részvétlenséggel sem, sőt figyelmesebb, résztvevőbb volt az átlagnál, azonban e jó tulajdonságok átszűrődve különös (különössége miatt meghatározhatatlan) jellemén, megváltoztatták a jóságról, figyelemről, részvétről kialakult normákat és kategóriákat, úgyhogy eszébe sem jutott senkinek Róth Rezsőt jó embernek mondani. Egyszerű lenne azt állítani, hogy nem is adott rá, milyen embernek látják, nagyon is érdekelhette ez, de ha valaki hízelgés vagy szidalmazás formájában szavakkal közeledett, ha a beszélgetést bármilyen formában az ő életének eseményeire akarta terelni akárki, Róth Rezső becsukódott, olyan sima lett, mint a márvány.

Úgy tűnt, értéktelennek tartja az emberi közeledés alapformáját, a szavakat, nem hisz bennük, sőt menekül a szavak elől, mintha attól félne, hogy olyan labirintusba keveredik a szavak által, amelyből lehetetlen megtalálni a kivezető utat. Azokkal ellentétben, akik az élettől szavakkal védekeznek, ő megjelenésével és tekintetével, mozdulataival és váratlan nevetéseivel vont határokat maga köré, és alakította ki magáról azt a képet, amely kis világában gyűlöletessé és egyben megközelíthetetlenül tiszteletre méltóvá tette alakját.

Minél szűkebbek a határok egy ember körül, minél kevesebb kilátás nyílik e határok mögé, annál jobban ingerli ez a külvilágot, azokat az embereket, akik végtelen locsogásukkal és fecsegésükkel lerombolják maguk körül a személyiség falát, s ezáltal látszólag megkönnyítik az érintkezést embertársaikkal, de miközben arra törekszenek, hogy e határokat mind tágabbra vonják, s lényegében arra, hogy megszüntessék ezeket a határokat, nem veszik észre, hogy lázas szócséplésükkel saját jellemük felszámolásán munkálkodnak.

De mit számít a jellem annak, akinek fogalma sincs a jellem különösségének értékéről? Mit számít annak, aki a jellemet istencsapásként fogja fel, mert saját jellemét sem ismerve, önmaga akadályoztatását látja másokban? Mit számít annak, akinek jelleme kis jellemtelenségekből épül jellegtelenséggé?

Egyszóval Róth Rezső olyan volt környezetében, mint egy kóros elváltozás. Olyan volt, mint egy fekély, ami nem marad hatástalan a testre. S különböző formákban mindenki arra törekszik, hogy azt minél egyszerűbben eltávolítsa. A sebész késsel, a kuruzsló füvekkel, a babonás ráolvasással.

De az ember, akármilyen legyen, mégsem hasonlítható a fekélyhez. Ezért eltávolítása békeidőben bosszantó akadályokba ütközik.

Mi, gyerekek, féltünk Róth bácsitól, s ha nem lett volna zsidó, s ha szüleink nem hangoztatták volna ezt oly gyakran végső érvként, talán félelmünk mélyén felfedeztük volna a vonzalmat is. Míg gyerekek voltunk, félelmeink tárgya egyben tiszteletre méltó is volt szemünkben, mert (miközben elutasítottuk) ösztönösen szerettünk volna hasonlatossá válni félelmeink tárgyához. Nem tudtuk még, hogy félelmeink tárgyai között is különbségek vannak, mert nem tudtuk még, hogy félelmetesnek lenni legalább olyan szörnyű, mint félni. De mi, ahelyett hogy Róth bácsihoz vonzódtunk volna, részeges apáinkhoz, s a város szélén, a telep körül őgyelgő furcsa csavargókhoz, kurvákhoz, kocsmai verekedőkhöz és nagyszájú vagányokhoz vonzódtunk, s a hatalom és félelmetesség irányába törekvő ösztöneinkkel néztük le Róth bácsit, éppen úgy, mint mindig kócos és mosólétől illatozó anyáinkat, akiknek hatalmas pofonjaitól azonban erősen tartottunk.

Róth bácsitól – bár közelebbről én sem ismertem, s csak azóta növekedett szimbolikus nagyságúvá a szememben, amióta megértettem –, anyámtól és a konyhába száműzött nagyanyámtól én másként féltem, mint a szénpor keserű szagát árasztó apámtól. S kicsit bűnösnek is érzem magam. Nem a bekövetkezett események miatt, mert ezek a legtávolabbi szálakon sem függtek az én szándékaimtól, hanem azért érzem – talán nem is kicsit – bűnösnek magam, mert gondolataimban arra törekedtem akkoriban, hogy nagyhangú apámhoz váljak hasonlatossá. Titokban pálinkát ittunk a fiúkkal, nyíltan káromkodtunk és dohányoztunk, s mintha csak a saját jövőnket próbálgatnánk, anyáinktól való félelmünket titkos és alattomos rúgásokkal, szavakkal és mozdulatokkal igyekeztünk leküzdeni.

Mintha azt a hatalmat próbálgattuk volna, amelyre férfi voltunkból következően majd szert tehetünk a jövőben; és ezek a próbálkozások anyáinkkal szemben be is váltak, mert éppen úgy rikácsoltak, duzzogtak, megsértődtek és kibékültek velünk, mint apáinkkal. Azzal a különbséggel, hogy mi nem voltunk még férfiak, csak gyerekek, s ezért hatalmi próbálkozásainkra gyakran még erősebb terror volt a válasz, apáink ütlegei formájában. Hogy emlékszem a lakásokból hol bömbölve kiáradó, hol fojtottan sziszegő hangokra!

– Mit mondtál az anyádnak, te szemét?

Csak a jelzők változtak. S az emberi tulajdonságok furcsasága annál inkább az utólagosan felismert bűnrészesség feletti szégyenkezésre késztet, mert e mondatok és apai fenyítések után mi még inkább megbizonyosodtunk arról, hogy meg kell szereznünk a férfiak hatalmát.

S ha ezt a törekvésünket elismerem, akkor nem is állíthatom már teljes bizonyossággal, hogy nem volt részem a bekövetkezett eseményekben.  

 

Az ember élete minden pillanatában harmóniára törekszik. Azt hiszem, ezért is beszélnek oly sokat az emberek. Mintha a beszéd különböző formáival, vitával, veszekedéssel, vallomásokkal óhajtanák megteremteni az összhangot belső és külső világuk között. Pedig ez az összhang az egyszerű közlés segítségével nem teremthető meg. Az emberek azonban nem bíznak önmagukban, s mindent meg akarnak magyarázni, minden pillanatban rá akarják erőszakolni nézeteiket környezetükre, ami, ahelyett hogy közelebb vinné őket a megoldáshoz, vagy ha nem is a megoldáshoz, de legalább valamiféle pillanatnyi nyugalomhoz (ami rokon a biztonsággal), egyre jobban eltávolítja őket a harmóniától. Minden kiejtett szó újabb konfliktusokat szül, olyan ellentétek formájában, melyek ismét megoldásra szorulnak, s így a megoldásra váró ellentétek hosszú láncba állnak, tévutakra vezetnek, zsákutcába visznek.

Egy elrontott kapcsolatról senki sem tudja megmondani, mikor és hogyan romlott el. Egy elromlott kapcsolat mindig lényegtelen szavak kis tüskéivel van tele. Bár e kis tüskék némiképpen kifejezik az embert, mégis távol vannak a teljes kifejezéstől, mert szó nem képes kifejezni a teljességet. Az emberek mégis vakon bíznak a szavakban. Vakon bíznak saját szavaikban, s ugrásra készen lesik mások szavait, hogy rávessék magukat, hogy ízekre szedjék, hogy felsebezzék magukat, és sebeket oszthassanak vélt igazságuk tudatában. Ha a természet nem rendelkezett volna olyan bölcsen felőlünk, mint amilyen bölcsen rendelkezett, azt hiszem, mindnyájunknak az őrültekházában kellene végezni. Így csak azok végzik ott, akik felől a természet nem rendelkezett a szükséges bölcsességgel. Ha az ember ugyanolyan energiával élné végig életét, mint amilyennel húsztól negyvenéves koráig rendelkezik, hetvenéves korára már a sérelmeknek és sebeknek olyan hálójában élne, amelyből másfelé, mint az őrületbe, nem vezetne út. Ezért úgy gondolom, hogy az elerőtlenedés – szerencse. Egy bizonyos idő- és sérelemmennyiség felhalmozódása után rájön, hogy megoldani azt az ellentmondás-láncolatot, melyet az egyed csecsemőkorától cipel magával, úgysem tudja (már régen fogalma sincs róla, mit is kellene megoldania), csökkenti tevékenységének hatásfokát; egyre növekszik azoknak a jelenségeknek a száma, melyekbe szó nélkül belenyugszik, s ekkor elkövetkezik az az időszak, amikor már csak apróságokon háborog, aztán már az apróságokon sem háborog, összegyűjti a temetés várható költségeit, és átadja magát a halálnak.

Maczelkáékat az apróságok bosszantották. Elfelejtették azoknak a szócsatáknak nagy részét, amelyeket házasságuk negyven esztendeje alatt oly kitartóan és hevesen folytattak, de még nem vesztették el energiáikat annyira, nem voltak még oly közel a halálhoz, hogy néhány esemény ne hozta volna lázba őket, ami legszebb fiatalságuk hevét varázsolta vissza. Mivel azonban Maczelka néni történetünk időpontja előtt öt évvel megszűnt nőnek lenni, helyesebben úgy vélte, hogy harmincöt év alatt heti két alkalmat számítva bőven teljesítette a házastársi kötelezettségeit, nem volt hajlandó többé nőnek lenni; s ez volt az utolsó ok kettőjük között a hol vadul fellángoló, hol alattomosan parázsló veszekedésekre, mert Maczelka néni elhatározásának következtében Maczelka bácsiban egy ideig még tomboltak a férfiúi kívánságok, aztán hirtelen, olyan természetességgel, mintha egész élete zord önmegtartóztatásban telt volna el, testében kihunyt a nemi vágy. A vegetáció csendes ürességébe süllyedtek, s ezt a zivataros idők után boldognak mondható állapotot csak Maczelka bácsi nyugdíjazása zavarta meg némileg. De nem annyira, hogy tehetetlenségét, azt a szorongató űrt, ami munka híján házasságuk negyvenedik évében körülvette, Maczelka nénivel folytatott veszekedésekben vezesse le. Nem, negyven év, úgy látszik, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megszokják egymást. A megszokásnak ez a formája azonban unalmat okoz, s az ember nem szívesen unatkozik, ezért a Maczelka házaspár a táplálkozás és a lakás kínálta egyszerű gyönyörűségeken túl a külvilág eseményeivel szórakoztatta magát. Még messze voltak attól a pillanattól, a halál pillanatától, amikor majd végleg megnyugszanak a léttel vívott csatájuk céltalanságának tudatában, de már kiveszett belőlük az a figyelem, mely saját belső világuk felé fordul, s mely percről percre képes eseményeket termelni – megfosztva tehát e néha szörnyűnek, néha felemelően szépnek tűnő emberi tulajdonságtól, belebonyolódtak és elcsemcsegtek azokon a jelenségeken, amelyek környezetükben adódtak.

Néhány év – és nem is sok – kellett ahhoz, hogy mint mondtam, Róth bácsi alakja megtisztuljon és jelképpé növekedjék a szememben. Felnőttem. S bármennyire is akartam, nem léphettem apám nyomába. Talán azért is vonzódom ma egyre jobban Róth bácsi emlékéhez. Ahogy telnek az évek, egyre inkább szótlan emberré válok magam is, és én is érzem azt, amit talán Róth bácsi is érezhetett, a gyűlöletnek és tiszteletnek azt a furcsa, egymásnak ellentmondó, egymással feleselő övezetét, amellyel közvetlen környezetem körülvesz. Ha ennek a szótlansági kényszernek okait keresem, magamról is kellene szólnom néhány szót, de én Róth bácsiról szeretnék írni. Ami azonban nem lesz könnyű, hiszen én Róth Rezsőt nem igazán ismertem. Szótlanságának okairól tehát csak annyit tudhatok, amennyit saját szótlanságomról, bár nem kétséges, hogy a jelenségek színvonalán kettőnk között óriási különbségek vannak. Mégis róla szeretnék írni (bár tudom, hogy közben magamról írok), mert úgy érzem, hogy ő volt az egyetlen olyan ember az életemben – bármennyire nem vettem ezt akkor észre –, aki éppen észrevétlensége folytán mély hatást gyakorolt rám. Léte és sorsának tanulsága megfertőzött. Megfertőzött – talán azzal a tudattal (nagyon nehéz pontosan szavakba öntenem), hogy az ember bármennyire is szeretné az ellenkezőjét bebizonyítani magáról, és főleg másokról, s bármennyire is zavarja ez, titokzatos lény. Maga a titok. Visszagondolva most már gyermekkorom környezetére, titokzatos lény volt a nagyanyám, anyám és apám is, hiszen életük, cselekedeteik rugóit megfejteni képtelenség, de ők ugyanakkor minden mozdulatukkal – s főleg bőbeszédűségükkel – hadakoztak is e titokzatosság ellen. Kis háborúikat éppúgy előttem bonyolították le, mint szerelmi életüket. Azt hiszem, e különbség miatt (azon túl, hogy Róth bácsi zsidó volt) néztem le és gyűlöltem én is Róth bácsit, éppúgy, mint a többiek. Környezetem ellentmondott Róth bácsinak. Az én környezetemben, Róth bácsit leszámítva, nyíltan éltek az emberek. Számos véletlen és az évek múlása kellett ahhoz, hogy megértsem, milyen helyrehozhatatlan tragédiához vezethet, ha nem vagyunk képesek elfogadni a természet törvényeit, nevezetesen az ember titokszerűségét. Ha fel akarjuk oldani az egyént a közösségben. Az egyéniséget olyan közösségben, amely nem áll egyéniségekből. Közösségbe tömörülni, közösséggé lenni – szerintem – csak egyéniségek képesek. Olyan emberek, amilyen Róth bácsi volt. Látszólag ellentmondásba keveredtem, de se Róth bácsi, sem a magam magányossága nem mond ellent annak, hogy közösségre legalkalmasabb egyének lennénk, nem mond ellent, éspedig azért, mert azt hiszem, magányosságunk oka nem bennünk, hanem a világban van. Az ok tehát a helyzetben keresendő, amely szótlan, büszke ellenállásra késztette Róth bácsit, s késztet egyre jobban engem is.

De ha már magamról ilyen szépen emlékeztem meg, hadd mondjam el kétségeimet is. Lehetséges, hogy én, aki e sorokat papírra vetem, egyszerűen gyenge ember vagyok, gyenge, aki fél az élettől, s érzéseimnek semmi közük Róth bácsihoz, csak igazolást keresek benne. Meglehet.

Meglehet, hogy furcsa véletlenről van szó, s amikor egyre jobban elhatalmasodó szótlanságom okait Róth bácsi jelleme körül tapogatózva kutatom, tévúton járok. Meglehet, hogy csak azért szoktam le arról, hogy szavak útján érintkezzem embertársaimmal, mert életemet a véletlen a számok, és számokból, betűkből írt képletek elvontabb világába terelte, s az elvonatkoztatás már őrületként lett úrrá rajtam. Őrületet mondok, hiszen miközben szótlanságról beszélek, szavakkal igyekszem megfejteni életem kínzó gondját, elhidegülésemet a szavaktól. Őrült lennék?

Meglehet.

 

A telep szemétdombra épült. Legrégibb háza sem volt idősebb tizenöt évesnél. Füstölgő gyárak vették körül, roncstelepek, vasdaraboló. Amikor a telkeket kiosztották, tíz család és Róth Rezső építkezni kezdtek. Bontott anyagból, nagy áldozatok árán. Amikor az épületek már álltak, kiderült, hogy a hivatalnok, aki a telkek eladását intézte, saját zsebére dolgozott. Lecsukták, és a lakókat kötelezték a házak lebontására. Statikai okokból. A terület ugyanis, melyet a század elején szemétdombnak, törmeléklerakodóhelynek használtak, s mostanra is csak egy ásónyomnál nem mélyebb homokréteget hordott rá a szél, bármikor, egyetlen eső hatására megcsúszhat, és maga alá temetheti a házakat lakóikkal együtt. De mire az ügyben határozat született, újabb tizenöt család építkezett a nevetségesen olcsó telkeken (a későbbiek), és a házak építését abbahagyni, vagy azokat lebontani többszöri hatósági felszólításra sem volt hajlandó senki. Huszonöt családnak a hatóságok nem tudtak lakást biztosítani, ezért kényszermegoldáshoz folyamodtak. Mindenkivel aláírattak egy nyilatkozatot, melyben az aláíró elismeri, hogy az esetlegesen bekövetkező tragédiáért magán kívül senkit sem tesz felelőssé.

A nyilatkozatot Róth Rezső kivételével mindenki aláírta. A nyilatkozatokat irattárba helyezték. A rákövetkező évben pedig újabb tizenöt építkezés indult (a betolakodottak), és a jogtalan telekjuttatások miatt ismét lecsuktak valakit.

A telep lakóinak száma ettől fogva tehát csak albérlőkkel gyarapodott. Szám szerint negyvenegy ház állt a telepen.

Volt közöttük kis tornyocskával büszkélkedő, meg duplatetős, de jobbára egyszerűségükben egyforma házak voltak. A negyvenegy épület nagy üres térséget karolt át félkörívben, s ez az üres térség sokáig valóban teljesen üres volt, arasznyinál magasabbra még gyomok sem nőttek rajta. De ha a szemnek nem is vált örömére szépségével, hasznossága a focizó gyerekek számára kétségbevonhatatlan volt. A telepen, mely az idők folyamán meghatározhatatlan, hol kiszélesedő, hol elkeskenyedő utcácskákat is kialakított, fa nem nőtt. A lakók néhány bokrot ültettek kerítéseik tövébe, s néhány gyümölcsfát a kertekbe, de igényesebb növény ebben a talajban meghonosodni nem tudott.

Néhány év múltán a hatóságok rájöttek, hogy a telep lebontására semmi lehetőség nincs, s ezt követően néhány év alatt elfeledkeztek statikai okokból származó félelmeikről is. Elhatározták, hogy az „Előre a parkvárosok versenyében” elnevezésű mozgalom követelményeinek megfelelően parkot létesítenek az eddig focipálya céljait szolgáló grundon is. S e park megépítése által a telep hivatalosan is teljesjogú részévé vált a városnak.

A mi telepünk mégis kívül maradt minden törvényen.

Ezt mindenki érezte, de azt hiszem, legfőképpen azok, mint mi is, akiknek háza messze állt a grundtól. A betolakodottak. A telep régebbi lakói, mintha csak saját ittlétüket akarnák igazolni, úgy tartották, hogy mi törvénytelen úton jutottunk a telekhez. Mire szüleinknek tudomására jutott (tehát ez nem szolgálhatott azonnali, friss érvként), hogy ők sem máskülönben, a mi létünk és ittlétünk már törvényen kívül helyeződött, már létrejött az elkülönülés, s az a tény, hogy a legrégibb lakók is egy telekspekuláció eredményeként jutottak házhelyeikhez, már csak az utólagos belvillongás eszközeként lett általánosan ismert. De talán nem is e kétszeres és megkettőzött törvénytelenség tette igazán törvényen kívülivé a mi telepünket, hanem, azt hiszem, tájbeli adottságai. Egy nagy poros síkság közepén emelkedett ez a néhány ház. A legközelebbi épület déli irányban a régi, már évek óta használaton kívül helyezett téglagyár volt, aztán azon túl a szalmacellulózgyár, amely azonban nem volt olyan messze, hogy iszonyatos bűzével el ne árasszon bennünket, még távolabb a papírgyár, ennek csak kéményei látszottak. Keletre és nyugatra nem volt semmi. Északi irányban a vasdaraboló, néhány roncstelep, és még messzebb egy bolgárkertész káposzta- és karfiolföldjei. De ez már számunkra olyan távolságot jelentett, hogy lopni sem jártunk oda szívesen, ott már a város kezdődött, a város, amely a törvényt, a kényszert, a hatalmat jelentette, amit mi közvetlen gondolattársítással az iskola épületével és szellemével azonosítottunk, hiszen iskolába a városba kellett járnunk.

Az idegen számára, s főleg a városi számára, a mi telepünk sivár látványt nyújtott, de én – és bizonyára így érezték a többiek is – nem emlékszem nagyobb boldogságra, mint arra, amikor egy-egy tavaszi vagy kora őszi szép napon, megszabadulva tanáraim vizslató tekintetétől, telepünk kis házai felé siettem a többiekkel. Táskáinkkal hadonászva, hol csoportba verődve, hol egymástól eltávolodva poroszkáltunk, el a káposztaföldek mellett, ahol a bolgárkertész elővigyázatosságból minden délben elengedte lompos, vastag hangú kutyáját, aztán át a széles, törmelékhalmokkal ékes síkságon. Messziről nézve olyan volt a telep, mintha összebújnának házai, elkülönülnének mindentől, s ezt a nagy egyedüllétet a széles ég alatt csak két szál drót zavarta meg. A régi téglagyárból vezetett az épületek közé. Ez a két szál drót kötött minket a világhoz, a villany. De úgy emlékszem, hogy tekintetem elbűvölve e furcsa látványtól még ezt a köldökzsinórt is kiszűrte, mintegy megsemmisítette, hogy még szabadabbnak hihessem azt a világot, amely felé az iskola rabságát magunk mögött hagyva közeledtünk, s amely az otthonunk volt.

Talán mert mindannyian, öregek és fiatalok, olyan büszkén viseltük (ha magunk között voltunk) kitaszítottságunkat, talán ezért okozott olyan általános és egybehangzó megrökönyödést, amikor egy tavaszi napon négy-öt hatalmas dömper közelítette meg a telepet. Átvergődtek az utcák gödrein, s a kutyák veszett csaholásától kísérve terhüket a házak által közrezárt térség közepére borogatták.

Kicsődültünk a házakból, és figyeltük, ahogy a dömperek elmennek, majd ismét visszajönnek, s újabb halmokat borogatnak fekete földből focipályánk különböző pontjaira.

Megkérdezni senki sem merte, hogy mi történik.

A fekete földkupacok élesen elütöttek a mi telepünk sárgásfehér hordalék talajától, s hetekig ott magasodtak, anélkül hogy bárki tudta volna, mi célt szolgálnak. Szüleink körüljárták, vizsgálgatták, aztán, hogy hosszú napok teltek el, anélkül hogy bárki törődött volna a halmokkal, vödörszámra cipeltették velünk a kertjeinkbe. Mire néhány embert különböző szerszámokkal kihozott egy teherautó, a kupacokból nem maradt semmi. Csúnyán káromkodtak, fenyegetődztek, aztán elmentek. Másnap ismét jött néhány dömper, és visszajött a teherautó is, és a telepen mindenki igyekezett csendben meghúzódni, mindenki félt, hátha visszavitetik kertjéből az azóta már gondosan elegyengetett, porhanyós, jó szagú földet, de nem történt semmi ilyesmi. A munkások dolgozni kezdtek ásókkal és gereblyékkel, s még aznap estére elkészítették a park alapját. Kivágták a még alig sarjadó tavaszi gazokat, elteregették a dömperek által hordott, sűrű földet, gyorsan, ügyesen dolgoztak, és Maczelka bácsitól, aki egy idő után kimerészkedett a háza elé, vizet kértek inni. Két napig dolgoztak így, néha veszekedtek, hangosan káromkodtak, olyanok voltak, mint apáink, a telep lakói mégis távol tartották magukat tőlük. Bár nyilvánvaló volt, hogy mi készül itt, mintha egy fensőbb hatalom váratlan közbeavatkozását sejtették volna meg az emberek, és a parképítés terve azonnal ellenszenvessé vált mindenkinek. Mintha precedensnek éreznék ezt arra, hogy máskor is, kérdés nélkül beleavatkozzanak életünkbe. Még a facsemeték érkezése sem dobogtatta meg senkinek a szívét, és az a mozdulat sem, ahogy a kertészek az ölükben fogott zsákvászonból a fű magjait elszórták. A telep elzárkózott.

Csak Maczelka bácsi barátkozott velük. Amióta vizet kértek tőle, úgy érezhette, közelébe került a láthatatlanul munkálkodó, mindent elrendező és irányító felsőbbségnek, s halk nevetésekkel, bizalmas szavakkal ott sündörgött a kertészek körül már a második napon is, a harmadik napon pedig odáig jutottak a nagy barátkozásban, hogy cigarettával kínálták egymást. Maczelka bácsit, mondhatom, hogy ez a három nap megváltoztatta, ha esténként beugrott hozzájuk egy-egy asszony, hogy kikérdezze a nap eseményeiről, nagyokat hallgatott, és mindentudó mosollyal szívogatta a cigarettáját.

 

A fű kisarjadt, az árvácskákkal beültetett virágágyások szépen virítottak, csak a mélyebbre ültetett facsemeték nem engedtek gyökeret. Az újonnan létesített parkot az „Előre a parkvárosok versenyében” elnevezésű mozgalom bíráló bizottsága a város vezetőinek kíséretében felülvizsgálta.

Miközben a zsűri tagjai kis füzetkékbe jegyzetelve fel-alá jártak a sóderral felszórt utacskákon, s a város vezetői az előkelő helyezés érdekében hevesen magyaráztak nekik, odalépett hozzájuk egy idősebb férfi, egész arca fényesen mosolygott, meghajtotta magát kissé, és azt mondta:

– Maczelka János vagyok. A telep legrégibb lakója.

– Ó – mondta az egyik fiatal városi főhivatalnok, és a zsűri tagjai felé fordult. – A telep legrégibb lakója… Hiszen mi ismerjük is egymást…

Maczelka János arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly, de a főhivatalnok biztató tekintetéből arra következtetett, hogy most nem lenne helyénvaló megkérdezni, honnan is ismerik egymást, sőt az sem helyénvaló, hogy a kétség egyáltalában felmerült benne.

– Már hogyne ismernénk egymást… – mosolygott ismét.

A főhivatalnok az öreg vállára ejtette keskeny tenyerét, és hunyorogva, a zsűri tagjainak tekintetét keresve megkérdezte:

– S mint a telep legrégibb lakója, elégedett-e a szép új parkkal?

– Már hogyne lennék elégedett… Mi nagyon örülünk, hogy a város ilyen szép, új parkkal emlékezett meg rólunk…

A főhivatalnok keskeny tenyere megemelkedett, és kétszer egymás után Maczelka János vállára csapott, de már nem nézett az öregre, hanem találékonyságának jutalmát, közvetlen főnöke elismerő tekintetét kereste. S mivel egy méltóságteljes főbólintás formájában megkapta azt, keskeny tenyerét derekára helyezve lépett a többiek után. Maczelka János, szívében kielégítetlen vágyaival, egyedül maradt a füves térség közepén, és szomorúan követte a csoportot. Mikor azonban munkájuk végeztével a csoport tagjai, élükön a bírálók elnökével, a személygépkocsik felé vették útjukat, Maczelka János elébük került, s bár tudta, hogy amit akar, most nem helyénvaló, de nem bírt uralkodni magán, mert azt is tudta, hogy ilyen alkalom nem adódik többé, és óvatosan megérintette a fiatal hivatalnok karját.

– Aztán lesz-e, aki locsolja ezt a szép új parkot?

A város vezetői rosszallóan jelezték, hogy ezt most nem kellett volna megkérdeznie, és a bíráló bizottság tagjai homlokukra futtatták szemöldöküket, és a főhivatalnok türelmetlenül rácsapott keskeny tenyerével Maczelka János vállára:

– Hát nem locsolják-e mindennap? – kérdezte hangosan.

– Dehogynem – mondta Maczelka bácsi halkan és mosolyogva.

– Na látja! – mondta hangosan a főhivatalnok.

Beszálltak a kocsiba, és elhajtattak.

Ezután a parkkal már senki sem törődött. Csak Maczelka bácsi jegyezte meg halkan, ha esténként a felesége mellé könyökölt az ablakba, s tekintete átfutott a lassan kiszáradó gyepszőnyegen, a dudvaverte, sóderes utcácskák felett.

– Én megmondtam nekik.  

 

Nagyon sok mindent el kell mondanom, hogy érthetővé váljék nem csupán az az egyszerű esemény, amely évekkel ezelőtt lejátszódott telepünkön, hanem az is, hogy rám – és talán másokra – milyen hatást gyakoroltak ezek az események. S mert célul ezt tűztem ki magam elé, ismét szembe kell néznem a szavak értékével és értéktelenségével.

Sokáig gondolkodtam, aztán többször papírra vetettem, mielőtt ideírnám végleges formában például azt a szót: zsidó. Mert ez a szó nagyon sok mindent jelent, és e nagyon sok mindent nagyon sokféleképpen jelenti. Egyszerűen konfliktusba keveredek a szavakkal. Mert ennek a szónak értéke annyiféle a világban, olyan sokféle jelentéstartalommal telítődött az évezredek során, hogy félő, ha én papírra vetem, az mindenkiben más-más képzetet kelt.

Ha nem folyamodnék az íráshoz, hanem, teszem, a rádió mikrofonja előtt mondhatnám el a gondolataimat, helyzetem, ha nem is egészében, de e kis szócskát illetően összehasonlíthatatlanul könnyebb lenne. Hangképző szerveim segítségével ugyanis ki tudnám fejezni azt az ezerféle árnyalatot, azokat a különbségeket, értékítéleteket, gyűlöletet, megvetést, tiszteletet, elkülönülést, kárörvendő gúnyt és fájdalmat, amelyet e kis szócska ejtésére figyelve harminc év alatt fülem felfogott és agyam elraktározott. Aztán itt vannak a többi szavak: Anyám. Kutyák. Csősz. Telep. Mindezt magyaráznom kell, a magyarázat kényszerének kell alávetnem magam, hogy megértessem, hogy én hogyan értem, számomra mit jelent. De ha nem kívánok az ellentmondás gyanújába keveredni, még örülnöm is kell, hogy nincs módomban a rádió mikrofonja előtt közölni gondolataimat, hiszen végeredményben kifejtettem, és véleményem nem változott abban a tekintetben, hogy sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok egy mozdulatnak, mint egy mondatnak, nagyobb jelentőséget egy tekintetnek, mint egy hangsúlynak. Ezért a zsidó, az anyám, a kutyák és a telep szavak különböző hangsúllyal való kiejtése talán távolabb is vinne célomtól.

Az én anyám soha nem ejtette ki ezt a szót: zsidó. Ha az elhangzott szavakat már akkor mérlegre tettem volna, bizonyára feltűnik ez a hiány, hiszen környezetem szótárának a hangsúlyozástól különböző értelmet nyerve alapkifejezése volt, s legkisebb gyermekkoromtól kezdve ez a szó magát az ítéletet jelentette. Nem valakinek az elítélését, hanem azt, hogy akire alkalmazzák, annak valamilyen ne kérdezd bűn miatt már néhány centire van nyakától a bárd, s ha így van, azt meg is érdemli. Talán mert a hangsúlyozásnak e különös éle – bármiféle kapcsolatban hangozzék is el – már korán ráterelte figyelmemet a szóra és a mögötte megbúvó tartalmakra, talán ezért rögződött meg bennem mindennél tisztábban.

– Én kiverem belőled azt a rohadt, zsidó véredet!

Apám szájából hangzott el a mondat, s ha nem hangzik el, most nem emlékeznék arra a torzulásra, kidagadt nyaki ütőereire, az ital és a düh által vörösre gyúlt arcára, amilyenné akkor vált, ha ütlegelésemhez készülődött. Mert ez a mondat rögzítette az arcát, s mivel akkor én nem lehettem több tízévesnél, s környezetem semmiféle felvilágosítással nem szolgált ez irányú kétségeimre, még hónapokig, sőt évekig hordoztam magamban ezt a mondatot, s ha lehet, még jobban lenéztem, megvetettem, s igyekeztem kiközösíteni lelkemből Róth bácsit, mint a többiek.

Mintha attól tartottam volna, hogy engedve szigorúságomból, valami rejtélyes úton egyszerre fény derül arra, amit apám négy fal között ordított, s talán ennek a meghatványozott félelemnek köszönhettem, hogy néhány év múltán figyelmem a számok és a képletek absztraktabb világába menekült, mert féltem most már nem csupán attól, amitől mindannyian féltünk, gyerekek, hanem féltem az ítélettől is, melyet talán a véremben hordozok.

S anyám nem csupán nem ejtette ki ezt a szót: zsidó, de az egyetlen lény volt a telep lakói között, aki egyszer – egyetlenegyszer átlépte Róth bácsi házának küszöbét.

Hogy milyen volt belülről ez a ház, ahol Róth bácsi életének utolsó napjait töltötte (milyen banális kifejezés ez, hiszen az ember soha nem tudja, melyek az utolsó napjai), megtudni már soha nem fogom, mert anyám a szobák elrendezéséről és bútorzatáról a legkülönfélébb és egymásnak homlokegyenest ellenkező leírásokat adta. Amikor hazajött, húsvét reggelén, apám még részegen hortyogott a nagy családi ágyban, a Krisztust tanítványai körében ábrázoló festmény alatt, s akkor anyám leült a konyhában, és csak annyit mondott:

– Istenem, szegény ember.  

 

Mi pedig elhúzódtunk tőle, mint a pestisestől. Nagyanyám ellenségesen méregette, s mivel a levegőben anyám lázadó tette után a nagy botrány hangulata érződött, csendesek voltunk, s nem kérdeztük, hogy mit látott Róth bácsinál. Lényegében kíváncsiságunk csak később, az események elcsendesedése után támadt fel, de akkor már anyám nem volt képes semmiféle objektív válaszadásra, élete egyetlen tettétől, annak következményeitől megfélemlítve összevissza fecsegett, attól függően írva le Róth bácsi házának belsejét, ahogy azt a pillanatnyi helyzet kívánta.

Ismét kiemelkedik egy szó a betűtengerből: események. Bennem hatalmas, összefüggő komplexum ez. Szeretném, ha minden részletét ismerhetnék, de mivel tapasztalatból tudom, hogy ez épp annyira lehetetlen, mint hogy két ember tökéletesen, egész mélységében s kölcsönösen megértse egymást, hasztalan próbálkozásnak ítélem saját ez irányú törekvéseimet is, azt a törekvést, amely lényegében elveimmel is ellentétben áll, nevezetesen, amely az ember és az emberek cselekedetei titokszerűségének felszámolását célozza.

Azzal kezdődött, vagy tán azzal folytatódott, hogy a parkká alakított grundot a nyár közepéig senki sem merte megközelíteni. Mi, gyerekek sem, akik pedig oly előszeretettel próbálgattuk erőnket a törvények áthágásának élvezetében. Nem azért kerültük a parkot, s kerestünk helyette új játszóteret a téglagyári gödrök között, mintha a konkrét megtorlástól féltünk volna, mert a konkrét megtorlástól való félelem csak izgalmassá tette kísérleteinket, hanem azért, mert pontosan éreztük, hogy a park egy idegen, mindnyájunk felett álló hatalom megtestesülése, olyan hatalomé, amivel nem lehet, és nem szabad perbe szállni. Néhány hónapig éreztük csak ezt, mert a hatalom megengedte a gyeplőt, a park gondozásával senki nem törődött, elgazosodtak a kis utak, kiszáradt a fű és a virágok. E darab mesterséges természetből szinte kiszállt, elpárolgott a hatalom, s a homokot hordó szél által lassan visszavedlett, hasonlatossá ahhoz, ami volt; a mienk lett.

S egyre bátrabban foglaltuk vissza a területet, széttapostuk még azt is, ami maradt, az utak és virágágyások összemosódtak, a fácskákat egy feltűnő játékban derékba tördeltük, s ismét focipálya lett a térből, közepén – ahol a cselezések java része folyt – kör alakú, szárazra taposott folttal.

De mire kitavaszodott, a hatalom ismét megragadta a gyeplőt, ismét megérkezett a kertészeti brigád, s anélkül hogy a vandál pusztításért valakit felelősségre vontak volna, újraépítették a parkot. De ettől az ismétléstől, amelyben benne rejlett az a rejtélyes jelenség is, hogy a hatalom arra sem érdemesít bennünket, hogy szóljon, új fákat ültet, új virágokat plántál, mintha mi sem történt volna, kizökkentünk (nemcsak mi, de a telep lakói is) apatikus szemlélődésünkből. S ez annál is inkább így volt, mert a park őrévé és gondozójává Róth bácsit tették meg, számunkra teljesen ismeretlen okból, éppen őt, s ez a tény a telep közhangulatában több irányú, s szinte felmérhetetlen bonyolultságú mozgást indított meg. Mondhatnám, miközben zajlott a régi, új élet kezdődött.

 

A kutya különös állat. Hasonlít az emberre. Állat, tehát arra született, hogy saját ösztöneinek törvényein kívül ne ismerjen el más törvényeket. Létét mégis emberi szabályok kormányozzák és tartják kordában, olyan szabályok, melyek a kutya számára érdekben öltenek testet. A kutya megértve érdekeit, alkalmazkodik az emberi törvényekhez; átveszi azokat. S átvesz olyan szabályokat is, amelyek ellentmondanak állati léte törvényeinek. A kutyák hasonlatossá válnak gazdáikhoz. Osztályokat, rétegeket alakítanak.

A telepen a korcs kutyák osztálya élt, s úgy tagozódtak három rétegbe, mint a telep emberi lakói. Voltak őslakó kutyák, későbbi kutyák és betolakodott kutyák.

Az állat mégiscsak állat. A párzási időszakban megszűntek a rétegkülönbségek, bár kétséges, hogy egy telepi korcs kutya házasságra léphetett volna-e mondjuk, egy fajtiszta orosz agárral. De ez az elképzelés, éppen az osztályhelyzetben rejlő hatalmas távolságok miatt, úgyis képtelenség. Az esetek többségében minden kutya ott párzik, ahol a legelső alkalom kínálkozik erre.

Rétegkülönbségeik öröklődtek, mert a kutyák az egyedfejlődés legkorábbi stádiumában megértették érdekeiket, és átvették az ezáltal számukra racionálissá váló emberi szabályokat.

 

Telepünk lakóinak három rétegre szakadása teljesen eszmei jellegű volt. Azon az emberi tulajdonságon alapult mégis e rétegződés, hogy az ember szereti tudni: a hierarchiában még vannak alatta. A legalul levők pedig bosszúra szomjasan lesik, hogy fellázadhassanak az eszmei és anyagi rétegződések ellen. Mi, gyerekek voltunk a legalul, a kutyák voltak alattunk, s a kutyák alatt a macskák. Ezek a keshedt, sovány állatok olyan alul voltak már, hogy szóra méltatni sem érdemes őket. De a kutyák még elérhető távolságban éltek tőlünk. Részben mint szövetségeseink, részben mint ellenségeink, részben mint olyan élőlények, akiken hatalmunkat gyakorolhattuk. Ezért a kutyák különösen fontos helyet foglaltak el életünkben. Róth bácsinak nem volt kutyája. Maczelkáéknak viszont volt. Hatalmas, mocskos, komondorszerű dög. Gyűlöltük. S ezért részben gazdája, részben maga a dög bosszantására együgyű játékot találtunk ki. Kutyaviadalnak hívtuk. Öt-hat „betolakodott” kutyát nyakánál spárgára kötve Maczelkáék háza elé vonszoltunk, a szerencsétlen állatok a húsukba vágó kötéltől már eleve ingerültek lettek, ezt tetézte, hogy dühükkel egymást is vadították, úgyhogy mire Maczelkáék drótkerítése elé értünk, elérték a viadalhoz szükséges vadsági fokot. Még nem engedtük el őket. A hatalmas komondorkorcs már messziről megérezte a támadók közeledését, lomposan és lomhán, de nem minden méltóság nélkül a kerítéshez sompolygott, dús szőrzetű farkát enyhén megremegtette, és a mi kutyáinkhoz képest viszonylag nyugodtan várta a fejleményeket. Az öt-hat pórázra fűzött korcs vadul, fogat csattogtatva, ínyét villogtatva csaholt, és igyekezett nekiugrani a kerítésnek. Ilyenkor mi visszarántottuk a kötelet (a fájdalom még tovább fokozta dühüket), a telep csendjét felverte az ugatás, s általában ebben a pillanatban jelent meg Maczelka bácsi az ajtóban, hogy éktelen ordításával belekapcsolódjék a hangzavarba, és elkergessen bennünket. Hosszú évek alatt sem jött rá, azzal rontaná el játékunkat, ha nem jönne ki. És kijött. Mi pedig ekkor elengedtük a köteleket, néhány lépést, futást mímelve, hátráltunk, a fájdalmas rabságból megszabaduló ebek pedig nekirontottak a kerítésnek. Maczelka bácsi csapkodott, üvöltözött, de az eseményeket megállítani nem lehetett, mert mi – a hangzavarhoz képest halkan – még „Fogd meg! Fogd meg!” kiáltással biztattuk is ebeinket, bár nem volt már szükségük a biztatásra, egymást is marva, a kerítést tépve rohangáltak fel-alá, a felhergelt komondor pedig a másik oldalon. Igazi összecsapásra akkor került sor, ha a komondorkorcsnak alkalma volt a Maczelka bácsi által mindig gondosan eltömködött lyukakat kitágítani, ilyenkor nagy testét elnyújtva kibújt a kerítés alatt, a többiek rávetették magukat, s egyetlen morgó, vinnyogó, csattogó gomolyaggá váltak. Amikor elült a harci zaj, kutyáink napokig nyalogatták egymástól kapott sebeiket, mi egymás szavába vágva értékeltük a viadal kimenetelét, és esetleg megdörzsöltük arcunkon a pofon helyét, amelyet Maczelka bácsi jelenlétében osztottak ki szüleink. Maczelka bácsi távozása után velük együtt jót nevettünk az egészen.

Amikor Róth bácsi lett a park őre és gondozója, úgy hittük, végre alkalom kínálkozik kikezdeni nyugodt, büszke lényét. Az alig kibújó gyepszőnyegre helyeztük át a kutyaviadalok színhelyét. Nagyfokú aljasságra vallana, ha ezt közülünk bárki is tudatosan kezdeményezte volna, ösztönösen cselekedtünk. S ha már itt tartok, szükségét érzem, hogy elmondjam, az ösztönös cselekvés nem mentesít a felelősség alól. Véleményem szerint az ösztön nem más, mint a tudatunk legmélyén elraktározott szokásoknak és törvényeknek a rendszere, szétbogozhatatlanul összefonódva kívánságokkal, vágyakkal és az ember természetében rejlő agresszivitással. Ha valamiről, akkor az ember ösztöneiről le kell rántani a leplet. Nehogy eszébe jusson bárkinek mentegetőzni, hiszen a mentegetőzés nem más, mint a felelősség áthárítása. De kire hárítjuk a felelősséget, ha ösztöneinkre hivatkozunk, mentségért könyörögve? Az emberekből összeálló rendszerekre, s ezen túl mindenre, csillagokra, napfogyatkozásra, piaci válságra. Ez a törekvés egyszerű hazugságot és félelmet takar. Szeretnénk felmenteni magunkat mások bűneivel, s nem hisszük el, hogy az ember, egyetlen ember is, maga a teljesség. Teljessége nem ösztönéletében, nem a génekben és nem a tudatalattiban rejlik, hanem a mindenre és önmagára utaltságban. Abban, hogy testének bőrkérge egészen különös, senkihez és semmihez nem hasonlítható lényt rejt, olyan lényt, aki azonos a világmindenséggel. Csontrendszere olyan elvek alapján épült, mint a hidak, melyeket épít, s anyagszerűsége annyira végtelen, mint a világban mindené.

Ösztöneinkkel tehát mi képviseltünk valamit akkor a világból, mivel azonban ösztönlényeknek neveltek bennünket, számunkra nem volt más érdekes, csak az, hogy akármilyen áron örömet szerezzünk magunknak.

Róth bácsi a gyep szélén állt, a kis utacskán, egyenesen, és szép szemeit ránk vetve, s mert a kutyáknak éppen párzási idejük volt, mi ott fetrengtünk röhögve a gyep közepén a farukkal érintkező, egymásnak hátat fordító, bambán maguk elé bámuló kutyák körül, s nem azért nevettünk, mintha ez olyan mulatságos lett volna, nem is azért röhögtünk, mintha most láttunk volna először ilyesmit, neki nevettünk, arra számítva, hogy megérzi a nevetésünkben bujkáló, csiklandós lázadást, a félelmet a lázadástól, a félelmet a szögben végződő botjától és egyenes tekintetétől, s a lenézést, ami szintén ott húzódott meg szándékaink mögött, a lenézést két okból is, zsidó és felnőtt volta miatt. S miközben másik két társam a nevetéstől fetrengve igyekezett szétrángatni a párzó kutyákat, én harsogva kiáltoztam felé:

– Róth bácsi! Mit csinálnak a kutyák?

Nem válaszolt és nem is mozdult, nem kiáltott ránk, hogy takarodjunk a fűről, s ez még csak ingerlőbbé tette az egészet.

– Róth bácsi! Hát összeragadtak ezek a szegény kutyák! – mondtam.

Róth bácsi megmozdult, és én ugrásra készen lestem, és elhallgattak a többiek is, de az öreg nem válaszolt, botját gondosan a fű szélére helyezte, és lassú léptekkel a csaphoz ment, ráerősítette a gumicső végét, majd széttekerte a csövet, és vigyázva, hogy ne tapossa le a füvet, húzni kezdte maga után a girbegurba utacskákon.

Egész különös pillanat volt ez, s hasonló azokhoz a pillanatokhoz, amikor ravasz kísérleteket tettünk lenézésünk kinyilvánítására, hasonló, mert szándékunk, anélkül hogy válaszként egyetlen szó elhangzott volna, mindig megtört. S ezek a megtört szándékok összhangba álltak később. Kialakították bennem azt a meggyőződést, hogy megalázni csak olyan embert lehet, aki maga is megaláz másokat. S hogy a világ megalázottakból áll, akikben minden sérelem után olthatatlan vágy ébred arra, hogy megalázzanak másokat, de e világméretű, hatalmas törekvés Róth bácsin megakadt. S átcsapott valami egészen furcsa érzésbe, amikor a megalázó rádöbben, hogy törekvéseivel elsősorban önmagát alázza meg.

Róth bácsi húzta a csövet, vigyázott a fűre, mi tehetetlenségünkben még idétlenkedtünk egy kicsit, a kutyák pedig összeragadva álltak a fű közepén. Róth bácsi visszament a csaphoz, a cső rándult néhányat, mint egy döglődő kígyó, s bennem – erre pontosan emlékszem – feltámadt az a vágy, hogy segítsek neki, hogy megfogjam a cső végét, ne spricceljen összevissza a víz, és emiatt az öregnek ne kelljen futólépésben visszamennie. De nem ugrottam oda. A többiek sem. Róth bácsi locsolni kezdett, s mi közben csak úgy mellékesen elhagytuk a gyepet. Csendesen figyeltük, ahogy locsol. A kutyák közben szétváltak. Kerülgették, szagolgatták egymást, aztán elloholtak. És én nem bírtam magammal.

– Róth bácsi, tessék megmondani… nem lesznek ezek a dögök betegek ettől… Úgy összeragadtak…

Körülöttem felvihogtak a fiúk.

– Mi történt velük, Róth bácsi? – igyekeztem tovább feszíteni a húrt.

S akkor Róth bácsi megmondta, hogy a kutyák mit csináltak. Azt a szót használta, amelyet mi kötőszóként használtunk, és a szüleink sem sokkal ritkábban. De az ő szájából ez a szó egészen különös hatást gyakorolt ránk.

Olyan torz és gusztustalan lett, s egyben olyan, mintha először hallanánk.

– Ezt, úgy hiszem, ti is tudjátok – tette hozzá halkan, néhány pillanatnyi szünet után.

Hallgattunk. Később valaki közülünk azt mondta:

– Róth bácsi, tessék megengedni, hogy locsoljak egy kicsit…

Róth bácsi átadta a csövet. Bennem feltámadt a düh.

„Rohadt áruló” – gondoltam. A többiek is ezt gondolták, de ellentétben sok hasonló esettel, hangosan véleményt senki nem nyilvánított. A banda szabályai szerint az árulót ott kell hagyni. Elkullogtunk tehát. De tulajdonképpen irigykedtünk rá, hogy locsolhat. Beszélni pedig soha nem beszéltünk erről az esetről. A kutyákat néhányszor a fűre tereltük még, de aztán leszoktunk róla.

Húsvét előtti héten fertőzött volt már a telep hangulata, a betegség csírái már kitűnő táptalajra leltek. Az események a betegség szükségszerűségét igazolták. Ellenanyag nem volt. Lehetett volna? Nem lehetett volna. Ha az ember agyszerkezete olyanná válik majd, mint egy mikroszkóp és egy távcső, képes lesz a világ legáltalánosabb jelenségeinek és a világ legparányibb eseményeinek egyidejű felfedezésére és értékelésére, akkor talán megelőzhetők lesznek majd az önpusztítás ragályai. Most az emberi agy nem hasonlítható máshoz, mint egy szivacshoz. A szivacs válogatás nélkül magába szív minden folyadékot, aztán ugyanaz a folyadék némileg megváltozott állapotban kinyomható belőle. Az emberi agy jelen pillanatban kizárólag az események átélésére és utólagos értékelésére alkalmas.

Én is utólag vagyok okos. Mentségemre szóljon, hogy akkor még gyerek voltam. Azóta a tudomány, melynek munkása lettem, hozzászoktatott a jelenségek elemzéséhez. De hol tart még attól az ember, hogy életének minden mozdulását önnön tekintetének szigorú figyelmével kísérje? Ezt egyelőre csak az alakoskodás torz tudományában fejlesztette kivételesen magas színvonalra. Ám az alakoskodás egyenlő-e az önismerettel? Az alakoskodás fejleszti ugyan a figyelmet, azt a szigorú és nagy önfegyelmet igénylő képességet, amely minden helyzetben beméri a környezet kívánalmait, és összeveti egyéniségünk kívánalmaival, de mert az alakoskodó célja sohasem a tények és jelenségek elfogulatlan értékelése, hanem mindig az igazodás, a hasonulás, és az élet annyiféle és egymásnak oly nagyon ellentmondó helyzeteket produkál, hogy a folytonosan alkalmazkodó, alakját sokféleképpen változtatni tudó alakoskodó egy napon arra ébred, hogy elvesztette, önkezével pusztította el egyéniségét. Ó, bárcsak arra ébredne! Önismeretében sohasem jut odáig, sohasem ébred rá, hogy egyéniségének és érdekeinek idegességtől remegő védelmezésével felszámolta önmagát. Nem ébredhet rá, mert nemcsak ő hazudik, hanem mindenki hazudik körülötte, s a hangokban és hazugságokban önmagát látja, mintha tükörbe nézne. Önmagát látja, s megnyugszik. Célját elérte, hasonlatossá vált a többiekhez.

Róth bácsit nemcsak nem ismertük, de sejtelmünk sem volt róla, mivel töltötte napjait, míg a város meg nem bízta a parkőri feladatok ellátásával. Annyit tudtunk róla, hogy elég alacsony nyugdíjat kap, és a postás, aki kissé mindig részeg volt, s ezért szavában nem nagyon lehetett megbízni, Izraelben feladott levelekről beszélt. Emlékszem, húsvét előtt is említett ilyesmit, mert amikor hazatértem az iskolából, nagyanyám közölte:

– Róth Rezső valami nagy utalványt kapott. Izraelből.

S ez az utalvány, bár fogalmam sincs róla, hogy valóságos volt-e vagy csak a postás alkoholtól elborult agyában, netán Maczelkáék konyhájában született-e meg, különös jelentőséget nyert, s kiindulópontja volt annak a hadjáratnak, melynek vezetője és eszmei irányítója a Maczelka házaspár lett.

Amikor este összejöttünk a téglagyár mögött, a fiúk már tízezer dollárról beszéltek. Azt tervezgettük, mi mindent csinálnánk mi, ha lenne tízezer dollárunk. A hűvös homály, a gyár koszos romjai benépesültek képzeletünk tárgyaival, személyes vágyaink összekeveredtek, és egymás szavába vágva álmodtunk magunk köré egy csillogó, fényes világot. De egy idő után, amikor már mindannyian elsoroltuk titokban kialakított szerény vagy nagyravágyó álmainkat, csend lett, s anélkül hogy valaki szólt volna erről, gondolataink a felé az ember felé fordultak, aki telepünkön e mérhetetlen pénzösszegben rejlő hatalom ura. Mikor hazafelé bandukolva elcsoszogott társaságunk Róth bácsi kis háza előtt, érzéseinket kitűnően fejezte ki egyik társunk, aki előbb nagyot krákogott, majd átköpött a kerítésen.

Bár gyerekek voltunk, egy felettünk álló hatalom, a felnőttek társadalmának eszközei, s lázadásunkban sem tettünk mást, mint arra törekedtünk, hogy megszerezzük vagy legalább megközelítsük azt a hatalmat, amely elnyomott bennünket, mégis sejtettük eszköz voltunkat, azt, hogy Róth bácsira irányuló gyűlöletünk csak halvány másolata annak, amit környezetünk cselekszik. Ám ha ezt nem is sejtette mindenki, én kénytelen voltam megbizonyosodni felőle.

Nem emlékszem rá pontosan, hogy aznap történt-e, avagy a rákövetkező napok egyikén, de tény, hogy amikor egyik este hazamentem a téglagyári gödrökben zajló összejövetelünkről, az a meglepetés ért, hogy Maczelka bácsi a konyhában ült, szemben az apámmal, előttük egy üveg bor állt az asztalon, s anyám éppen töltött a poharakba. Füst volt, jóleső meleg áradt a tűzhelyből, s Maczelka bácsi gömbölyű teste, tompán világító, tar koponyája családias otthonossággal olvadt bele a környezetbe. Úgy nézték egymást, apám és ő, mintha régi barátok lennének, s anyám olyan alázattal töltögette a poharakat, mintha hallatlanul nagy megtiszteltetés ért volna bennünket. Én köszönésfélét mormogtam az orrom alatt, de Maczelka bácsi, aki más alkalmakkor szigorúan megkövetelte, hogy hangosan köszönjünk neki, most nem fortyogott emiatt, hanem örömmel üdvözölt, sőt kísérletet tett rá, hogy megveregesse a hátamat.

– Eriggy be a szobába – mondta apám.

Bementem a szobába.

– Csukd be az ajtót – mondta apám, s mivel én nem mozdultam, az ajtót anyám tette be helyettem.

Repedt, régi ajtó volt, egy szétbontott parasztházból származhatott, s a repedéseken átszivárgó fény hosszú csíkokat húzott a sötét szobába. Nem gyújtottam villanyt, nekitámaszkodtam az asztalnak, ők pedig halkan beszélgettek odakinn. Elfogott a vágy, hogy kihallgassam beszélgetésüket, de az az érzés, hogy a konyhában most igen fontos dolgokról esik szó, s ha fülemet az ajtóra tapasztom, részese leszek e dolgoknak, nem csupán kíváncsiságomat ösztökélte, de egyben félelmet is keltett bennem; megközelítettem ugyan az ajtót, de olyan remegés fogott el, hogy fülemet rátapasztani nem mertem. Talán egy óra telt el, anélkül hogy akár egy szót is sikerült volna elfognom, amikor Maczelka bácsi távozott. Anyám bejött a szobába, felkattintotta a villanyt, és furcsa, azt hiszem, kissé szégyenkező tekintettel nézett rám.

– Gyere vacsorázni.

– Nem kell – mondtam.

– Még nem ettél semmit.

– Nem hallja, hogy nem vagyok éhes! – sziszegtem dühödten.

Anyám tétován állt, keze még mindig a kapcsolón. Elmentem mellette, ki a konyhába. Nagyanyám a sarokban bóbiskolt az ágya szélén, apám pedig kinyújtott öklét forgatta. Úgy álltam meg előtte, mint egy állat, aki arra vár, hogy a kitűnő ebéd néhány morzsáját odavessék elé. Apám észre sem vett, feje vörös volt az italtól és a melegtől, töltött magának, s egyetlen hajtásra itta ki a pohár tartalmát, majd nagyot vert az asztalra.

– Mert mit… Majd én… Az annyuk oltári hétszentségit!

Ismét töltött magának.

– Ne… Józsi! Ne… – suttogta anyám, s nem lehetett tudni, hogy a kérés arra vonatkozik-e, hogy apám hagyja abba az efféle beszédet, vagy arra, hogy ne igyon többet.

De apám nem figyelt. Felhajtotta a bort, összerázkódott, majd felállt, s anélkül hogy ránk nézett volna, súlyos, kissé himbálódzó lépteivel bement a szobába, és ruháit ledobálva lefeküdt a megvetett ágyba.

S ha még kétségem lett volna afelől, hogy saját hangulatom nem más, mint a felnőttvilág hangulatának halvány visszfénye, akkor meg kellett bizonyosodnom erről később, amikor néhány nap múlva Maczelka bácsi ismét körüljárta a telepet, konyhánk asztalára egy kockás papírt tett, és szótlanul apám elé tolta. Apám rosszul és nagyon lassan olvasott. Csontos arcán bizonyos zavar jelent meg  a kockás ív láttán, de Maczelka bácsiban volt annyi kímélet, hogy visszahúzza a papírt, és maga olvassa fel. Talán mert tétova és kissé szégyenkező mozdulatainkat, anyám összeráncolt homlokát, nagyanyám szinte fizikai élvezetet tükröző szemét figyeltem, nem jegyeztem meg akkor a szöveget, amely a telep lakóinak egybehangzó véleményét volt hivatva kifejezni. Valami olyasmiről volt szó, hogy mi, a telep lakói méltánytalannak tartjuk, hogy a város vezetősége olyan emberre bízza a park gondozását, aki ezt anyagi körülményeiből és külföldi levelezéseiből következően nagyon is érthető módon, nem érzi hivatásának, sőt tanúkkal bizonyíthatóan több alkalommal tett becsmérlő kijelentéseket a parkkal és a park építőivel kapcsolatban.

Aztán aláírások következtek, és az ívet apám is, majd némi tétovázás után anyám is aláírta. Amikor Maczelka bácsi elment, apám nem ütögette öklével az asztalt, a vacsoráját kérte, s miközben nagyanyám terített, csak annyit morgott:

– Minek üti bele az orrát ez a vén szar is mindenbe?

Anyám, mintha mentőövet dobtak volna utána, kapaszkodott bele a mondatába:

– Nem kellett volna aláírni, Józsi!

– Nem kellett volna… – ismételte gúnyosan apám, és tenyerével a combjára csapott. A mozdulattal lezárta a vitát, s azt hiszem, lelkiismeretét is megnyugtatta.

Annál is inkább éreznünk kellett, hogy eszközök vagyunk, mert míg szüleink – legnagyobb meglepetésünkre – kételkedtek és tétováztak, s ennek, ha nem is túl bátran, de kifejezést adtak, mi nem kételkedtünk és nem tétováztunk.

Nemcsak a beadvány aláírását követően, de már Maczelka bácsi első látogatása után sem, amikor szüleink véleményének egységén még nem tátongtak rések. S mert nem kételkedtünk, véleményünk is nyíltabb formában öltött testet. Míg a felnőttek csupán arra szorítkoztak, hogy elforduljanak, ha feltűnt Róth bácsi szikár alakja, vagy a háta mögött gúnyos, nyíltan támadó megjegyzéseket tegyenek, addig Zsudi Jancsi, amikor anyja kiküldte a szemetesvödörrel a téglagyár mögé, a vödör tartalmát Róth bácsi háza elé öntötte. Ismét kutyaviadalt rendeztünk a gyepen és a virágágyások között, és ismeretlen tettes krétával azt írta Róth bácsi házára:

 

ZSIDÓ

 

Nem felnőtt volt az illető. Erről a betűk tétovasága tanúskodott. S arra, hogy a kerítésen átmásszon, felnőtt csak nem vállalkozik.  

 

A park megváltoztatta Róth Rezső életét is. Bizonyos értelemben nyilvánossá tette. Életének egy része most itt zajlott a házakkal körülzárt térségen. Reggelente, amikor megjelent, mindig megállt egy pillanatra. S mielőtt hegyes botjával megindult volna, hogy összeszedje a szemetet, a birtokos örömével nézett körül. Amikor a papírdarabokat összegyűjtötte már, gereblyével húzta le a gyepről a kiszáradt fűszálakat, majd az utacskákat sepergette. Néha kisebb, néha nagyobb kupacok keletkeztek így délig. Délután elégette a kupacokat, és eltakarította a hamut. Amikor pedig lement a nap, s eső nem esett, széttekerte a locsolócsövet, s anélkül hogy ruháját összevizezte vagy sárral összekente volna, locsolt. Esős napokon nem mozdult ki a házból. Csendes, egyhangú munka volt, de látható élvezettel végezte.

 

Sokszor hallottam felnőtteket azon álmélkodni, hogy a gyermekek társadalma milyen kegyetlen. Úgy érzem azonban, mi nem voltunk kegyetlenebbek szüleinknél, csak környezetünknek Róth bácsiról kialakított és évek óta érlelődő véleménye öltött a mi tetteinkben testet. Tetteink értékének még kevésbé voltunk tudatában, mint a társadalom érett egyedei. S az a nyíltság, ami megkülönbözteti a gyermek kegyetlenségét a felnőtt burkoltabb, alattomosabb kegyetlenségétől, kétségtelen, hogy siettette az eseményeket. Siettette, mert bennünk saját gondolataik igazolását látták, mi lerántottuk a leplet gondolataikról, s ettől ők, ahelyett hogy visszahőköltek volna, vérszemet kaptak. Így történhetett, mert amikor Róth bácsi házának falán megjelent a felirat, ez senkit nem töltött el felháborodással, sőt olyan természetességgel vették tudomásul az emberek, mintha saját kezükkel írták volna oda. Mivel a tettes egyelőre ismeretlen volt, s eszébe se jutott senkinek a személye után kutatni, úgy értékelték ezt a krétával írott szót, mint egy felsőbb hatalom jóváhagyását. És a telep hangulata azon a napon megváltozott. Szájról szájra járt a hír, ablakok mögül és közelről is szemügyre vettük e megbélyegző szót. Mindenki úgy érezte, pillanatok kérdése, és beteljesül az ítélet.

Lehetetlennek tartom, hogy Róth bácsi ne vette volna észre már napok óta mindezt. És erre számítva kíváncsian vártuk is, hogy milyen ellenintézkedéseket tesz majd. De Maczelka bácsi hiába járt peckesen a kertjében egész délelőtt, és tett úgy, mintha növényeit ápolná, hiába vetett sanda pillantásokat szomszédja felé, Róth bácsi nem törölte le a ház faláról a feliratot, arcán egyetlen vonás sem mozdult, és a csodálkozás, megdöbbenés vagy harag legkisebb jele nélkül kerülte ki a kapuja elé öntött szeméthalmokat. Nem nyúlt hozzá. Átsétált a parkon, és egész délelőtt éppúgy végezte munkáját, mint annak előtte.

Délben azonban eltávozott a telepről. Mi éppen hazafelé tartottunk az iskolából, s amikor már messziről megláttuk egyenes, szép alakját közeledni, elnémultunk. Minél közelebb ért hozzánk, annál inkább hatalmába kerített valami szorongás, ami nem akadályozott meg abban, hogy gúnyos és egyetértő tekintetet ne váltsak a többiekkel. Ő szelíden mosolygott és olyan bölcsen, mintha pontosan ismerné minden indulatunkat, és mi e szelídség láttán, mint csordába verődött állatok hunyászkodtunk meg. A hátam mögött Zsudi Jancsi lépdelt, a legkisebb volt közöttünk és a legvadabb, s amikor mi szinte kórusban úgy köszöntünk: „csókolom, Róth bácsi”, ő ezt mondta:

– Csókolom, zsidó bácsi!

A félelem és a kaján vigyor egy pillanatra összekeveredett bennem. De úgy tűnt, mintha Róth bácsi nem hallotta volna ki a kórusból e disszonáns hangokat. Vagy nem akarta kihallani. Törzsét kissé felénk döntve emelte meg a kalapját.

Aztán megállt. Mi is. Róth bácsi Zsudi Jancsi elé lépett, és a melléhez emelte az egyik kezét. Csend volt. Ijedtükben többen elfordították a fejüket. Róth bácsi szelíd mosolyába némi gúny vegyült, és egyenesen Jancsi szemébe nézett.

– Nem kell, hogy figyelmeztessél rá, nem felejtettem el.

Jancsi beharapta a szája szélét, aztán mint akinek szörnyű gondolata támadt, felnézett az öregre, de a hang a torkán akadt.

– No? – mosolygott ismét szelíden Róth bácsi.

Jancsiból furcsa, görcsös hang tört elő:

– Nem én írtam oda! Tessék elhinni… nem én…

Róth bácsi egyetemes szelídségéből most megbocsátó mozdulat következett volna, de bőrén enyhe pír vonult át, és megvetően húzta el ajkát. Aztán valahová a távolba nézett, majd újra ránk, és szó nélkül lépett tovább az úton.

Megsemmisülten álltunk. Minden megváltozott körülöttünk és bennünk, mert megértettük, hogy gyávák vagyunk. Illetve úgy éreztük, hogy egyik társunk, a legkisebb, akit szinte olyan szeretettel dédelgettünk, mintha gyermekünk lett volna, olyan szeretettel, ahogy minket soha nem dédelgettek – és csak gyerekek tudják ilyen szeretettel dédelgetni egymást –, megéreztük, hogy szeretetünk tárgya, Zsudi Jancsi aljas és gyáva. Szótlanul mentünk tovább az üres úton telepünk felé, s talán e vereség a végső vereség lett volna, ha így maradunk, együtt, mi, akik megéreztük saját aljasságunkat, de utunk különböző irányokba vitt, majdnem egyforma, szegényes házakba, ahol anyáink és nagyanyáink, miközben kezünkbe nyomták a zsíros kenyeret, vagy a vacsora maradékát melegítették fel ebédre, ismét belénk oltották a mérget. Itt, ezekben a konyhákban, ismét a régi rendszerbe állt a világ. Veszekedtek velünk, fenyegettek, vagy éppen végigsimították kócos, iskolaszagú hajunkat. E szavakkal és mozdulatokkal szépen visszatereltek.

Aznap délután Zsudi Jancsi nem jött ki a téglagyár mögé, csak Imre, a bátyja.

– Jancsi? – kérdezte valaki.

– Mit tudom én… – rántotta meg a vállát Imre rosszkedvűen.

Aznap délután nem fociztunk, de nem említettük Róth bácsit sem. Tanárainkat szidtuk nagy átéléssel. Már sötétedett, amikor a kis Zsudi Jancsi is megérkezett.

Úgy tettünk, mintha ez teljesen természetes lenne. Ő is. Leült egy téglakupacra, és rám nézett. Cigarettáztam.

– Adj egy slukkot – mondta mesterségesen infantilisra torzított hangon.

Szerettük ezt a hangot, ez a hang tette még érzékletesebbé viszonyunkat, melyben gyermekünkké fogadtuk mi, akik nagyobbra nőttünk, és pár évvel idősebbek voltunk nála.

Szó nélkül felé nyújtottam a cigarettát, mindnyájan figyeltük a mozdulatot. Kettőt szívott, aztán visszaadta.

– Tudjátok, hová ment a zsidó?

Felkaptuk a fejünket. Jancsi összehúzta a szemét, és grimaszt vágott.

– A rendőrségre. Feljelenteni.

A vigyor nem tűnt el az arcáról. Nekünk szólt ez a vigyor, akik ott az úton egyedül hagytuk őt, nekünk, akik Róth bácsi tekintete előtt meghódoltunk. Nekünk szólt ez a vigyor, akik gyávák voltunk. S ettől a vigyortól, azt hiszem, hosszú időre összekeveredett minden. Nem értettem, mikor voltam gyáva és aljas. Akkor-e, amikor ott az úton gyávának és aljasnak éreztem magam, vagy most, amikor itt, a téglagyári gödörben ismét gyávának és aljasnak éreztem magam. Ott elárultam Jancsit és régebbi meggyőződésemet, itt elárultam az öreget és új meggyőződésemet. Ott, a téglagyári gödörben, akkor, úgy hittem, Jancsi a legerősebb közöttünk. A legkisebb a legerősebb. Másnap reggel a park gyepszőnyegén három újabb szemétkupac éktelenkedett.  

 

Szünet! A nap ragyogott, lábunk alatt porzott az út, mintha hatalmas, kék kupola borult volna fölénk. Csak az angyalok hiányoztak. Még itt, a mi sivár tájékunkon is mennyit jelentett a természet, amikor szabadsággal párosult, és kötelességektől elrémített agyunk nyugodtan és felelőtlenül szívhatott magába mindent, amit a mi pusztaságunk kínált. Nem poroszkáltunk, mint máskor, hanem ordítva, egymást lökdösve rohantunk a telep felé, majd megálltunk hirtelen, és táskáinkkal forogtunk, s nagyokat nevetve engedtünk utat a centrifugális erő törvényének; a táskák messzire repültek.

Egy hét szünet! Olyan hosszú időnek tűnt, hogy nem éreztük a végét sem. Helyesebben volt bennünk még annyi optimizmus, hogy ne arra a kínos pillanatra gondoljunk, amikor át kell majd lépni ismét az iskola küszöbét. S ettől az optimizmustól, amely nem a világban, hanem a mi tudatlanságunkban rejlett, elfelejtettük, mint egy mocskos ruhát vetettük le magunkról azokat az apró félelmeket és gondokat, melyek máskor kitöltötték a napjainkat. Elfelejtettük Róth bácsit is. Otthon lecsaptuk a táskákat, megkaptuk a zsíros kenyereket, és rohantunk a téglagyár mögé. Milyen csodálatos érzés volt úgy játszani, hogy a pillanatok mélyén nem bujkált a bűntudat. Késő este volt, mire hazavetődtem, és másnap kezdődött minden elölről. Végigcserkésztük kedvenc helyeinket, ajtókat feszítettünk fel az elhagyott gyárépületben, felmásztunk a kéményen felkúszó vaslétrán, lökdöstük egymást a szakadékszerű gödrök szélén, majd különös kis zugokra lelve csendesen tárgyaltunk, egymás szavába vágva. Minden, ami aznap történt körülöttünk, csak távolról jutott el hozzánk. Nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget annak sem, hogy Róth bácsit felkereste egy férfi, és Róth bácsi állítólag kidobta, sőt a parkőri botot és karszalagot is utána hajította. Nem érdekelt minket most a Maczelka bácsi bosszantására kiagyalt kutyaviadal, sem a Zsudi Jancsi által a park gyepére borított szemétkupac – szabadok voltunk. Este tüzet raktunk. Otthonról szalonnát loptam. De a tűznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen a korhadt deszkák és lécek nem úgy égnek, mint a száraz rőzse. Mivel nem ismertük az erdei tűz felett sütött szalonna jó ízét, jó volt ez is. Kártyáztunk és cigarettáztunk. Nagyobb egyetértés soha nem uralkodott a bandában, mint éppen ilyenkor, a szünidő első napjaiban, s élvezeteinkbe annyira belemerültünk, hogy észre se vettük, késő éjszaka van már.

Úgy mentünk haza, mint akiket ez mit sem érdekel, pedig, számunkra érthetetlen okokból, kései kimaradásainkért általában megtorlás járt.

Baljós csend uralkodott a konyhában. Nagyanyám már feküdt alacsony vaságyán, anyám pedig a szobában rakosgatott. Sütemény és sült hús szaga szállt a levegőben, de sütésnek-főzésnek már nem volt nyoma, az ünnepi ebéd már bizonyára a kamrában várta a holnapot.

– Hol voltál? – szólt ki anyám a szobából, és én mindig feleslegesnek, egy jól ismert aktus felesleges bevezetésének éreztem ezt a mondatot, s ezért nem is válaszoltam.

Feleslegesnek éreztem, hiszen egy átlátszó és elég kisszerű hatalmi játék része volt, egy olyan játéké, amelyben anyám, akit távolról sem érdekelt, hogy én hol csavargok, a gondos és gyermeke sorsa miatt félelemben élő anya szerepét vállalta. Ha otthon ülő lettem volna, s gyermekkoromnak volt ilyen korszaka is, találtak volna más indokot arra, hogy fegyelmezzenek. Anyám nem azért fegyelmezett, mert féltett, hanem azért, mert őt is fegyelmezték.

– Nem hallod? – állt meg akkor az ajtóban.

Erre a kérdésre nem lehetett válaszolni. Nagyanyám felült, már nem volt a szájában a műfogsora, s ilyenkor furcsa, selypegő hangokat hallatott.

– Mindig elcsavarog…

De a jelenet nem folytatódott úgy, mint máskor, mert konyhánk ajtajába akkorát rúgott valaki, hogy csörömpölve hullott ki két kis üvegtábla. Anyám megmarkolta az ajtófélfát. Újabb rúgás következett, és apám nagyot ordított kinn.

– A fülükön ülnek?

Kinyitottam az ajtót. Részegen állt, értelmetlen szavak hagyták el a száját. Szemhéja, mintha aludna, félig lecsukva. És hóna alatt egy kisbárányt tartott, a másik kezében pedig egy borosüveget. A bárány keserves, bégető hangokat hallatott, és erős lábaival apám csípőjét rugdalta. Apám, mintha ezt nem is érezné, a konyha közepéig tántorgott.

– Hát így vár az én kis asszonykám? – mondta halkan.

Anyám tekintetében megjelent a rémület, és én tudtam, hogy most nem szabad itt maradnom. Elindultam a szoba felé, de iszonyatos hangon elbődült az apám:

– Így várnak engem itt? Még az ajtó… Az ajtó is?

A borosüveget az asztalra csapta, a bárány megvonaglott a hóna alatt, és a kövezetre zuhant, de ő észre sem vette ezt, az anyám felsikoltott.

– Úristen! Ne bánts!

 

Róth Rezső kiáltása, Maczelka János hiába fülelt kertjében, mintha virágjait ápolná, nem volt olyan hangos, hogy tartalmilag érthetővé vált volna, de Maczelka János mégis elmosolyodott, mert megérezte, hogy ügye jó úton halad. Néhány pillanat múlva még a véletlen is a segítségére sietett. Hirtelen feltárult az ajtó, s kiugrott rajta az a fiatal városi hivatalnok, aki alig fél órája tűnt el ugyanott; végigszaladt a kis utacskán, de mielőtt a kertkapun is kiugrott volna, visszafordult, aktatáskáját a ház felé lendítette, és az öklével is hadonászva, sápadtan lihegte:

– Ezt kikérem magamnak!

Az ajka remegett, s úgy tűnt, csak az üres ajtókeretnek beszél.

– Ezt nyomatékosan kikérem magamnak!

Mintha még mondani akart volna valamit, de abban a percben Róth Rezső szép alakja is feltűnt, arca sápadt, de kemény, s egyik kezében a parkőri botot szorongatva, a másikban a hivatalát jelző vörös karszalagot lobogtatva sietett a fiatalember után. Úgy tűnt, mintha a bottal szándékai lennének. A főhivatalnok kiugrott, és becsapta maga mögött a kertkaput, sőt néhány lépést futott is. De Róth Rezső mély kábulatból ébredve, félúton megállt. Nézték egymást.

– Itt felejtette a botját, tisztelt uram – mondta. – És ezt a micsodát is… – lobogtatta meg a karszalagot a kezében.

A fiatalember nem mozdult, de az ajka még most is reszketett. Róth Rezső közben teljesen lehiggadt. Nyugodt léptekkel elérte a kertkaput, kinyitotta, és az előtte levő szemétkupacra dobta a botot is, a szalagot is, majd sarkon fordult, és visszament a házába.

A hivatalnok észrevette Maczelka Jánost, s arcán kínba merevedett mosoly jelent meg.

– Á, jó napot, maga az? – mondta a társasági csevegés hangján.

Maczelka János vigyorgott, de a hivatalnokot ez sértette, mert úgy érezte, az iménti jelenet, melynek a másik ember tanúja volt, súlyos sérülést okozott a tekintélyén.

– Mi már ismerjük egymást, nemde?

– Persze, amikor itt teccettek járni… – mondta Maczelka János, és a kerítéshez lépett.

A hivatalnok ekkor Róth Rezső házán felfedezte a krétával írt szót: ZSIDÓ. Egy pillanatra ismét elvesztette már-már visszanyert lelki egyensúlyát.

– Ez micsoda? – kérdezte.

Maczelka János, mintha nem jól látná, kijött a kertjéből, és némi távolságra a hivatalnoktól, csodálkozást mímelve nézett a feliratra.

– Biztosan valamelyik disznó… Tetszik látni, milyenek ezek a jampecok… Ilyet odafirkálni…

– De miért nem törlik le onnan, kérem?

Maczelka János intett a ház felé, majd a homlokára bökve jelezte, hogy a ház lakója nem normális teljesen.

– Nem törli le. Pedig mondtam neki, Róth úr, miért nem törli le?!

A hivatalnok kapott a mozdulaton, és méltóságteljesen csóválta a fejét.

– Ez a Róth, ez tényleg nem normális teljesen – mondta.

– Nekem nincs, ugye, semmi bajom vele, de amúgy magának való ember – válaszolta szinte szomorúan Maczelka János.

– Úgy.

– Talán megsértette az elvtársat?

A hivatalnok rangján alulinak érezhette, hogy a kérdésre válaszoljon, ezért csak merően nézte Maczelka Jánost.

Az idős ember ettől a tekintettől zavarba jött.

– Mert ha úgy lenne, ne vegye föl az elvtárs… Hirtelen haragú máskor is…

– Úgy.

– Amúgy megtartjuk vele a jószomszédi viszonyt… – lépett közelebb Maczelka a hivatalnokhoz. – De kissé bogaras… Azt mondják, hogy ott a koncentrált táborban tönkrementek az idegei…

A hivatalnok úgy tett, mintha az elmondottak nem érdekelnék. A szemétkupacon fekvő botra és karszalagra nézett.

– Megkérhetném egy szívességre?

Maczelka János nem szólt, de a szeme megcsillant.

– Őrizze meg ezeket további intézkedésig.

– A botot?

– Meg a karszalagot.

– Nagyon szívesen. Ez csak természetes.

– Felvenné onnan?

Maczelka János a szemétkupachoz lépett, és felemelte a nevezett tárgyakat.  

 

Anyám nem aludt azon az éjszakán. Én is inkább csak hánykolódtam. A szünidő boldogságának vége volt. Ismét ott állt előttem a kérdés, hogy a két ember között kinek van igaza? Eldönteni annál is nehezebb volt, mert mindkettőt szerettem, és mindkettőjüktől undorodtam. Kemény szó ez, de ki kell mondanom. Undorodtam apám kidagadó nyaki ütőerétől, de undorodtam attól a tehetetlen gyávaságtól is, amellyel anyám az ütéseket fogadta. Undorodtam apám öklétől, és undorodtam anyám sikolyaitól. Undorodtam, mert apám, akinek ökle a családi hatalmat jelképezte, feltétlen tiszteletet kívánt, s ha én feltétlenül alávetettem volna magam a hatalmának, szívemből ki kellett volna utasítanom anyámat. Ha viszont anyám mellé álltam volna feltétel nélkül, meg kellett volna tagadnom apám hatalmát (s mert magatartásában környezetem rendje testesült meg), a világ rendjét kellett volna megtagadnom. Undorodtam a megalázottól, mert undorom azt jelentette, hogy a hatalom mellé állok, és undorodtam a hatalomtól, mert ez azt jelentette, hogy a megalázott mellé állok. Valaminek a megtagadása szembeszállást és tetteket követel, s mert tettekre képtelen voltam, képtelen voltam a választásra is. Helyesebben: téves fogalmaim voltak a tettekről. Nem mintha buta vagy érzéketlen gyerek lettem volna, de mivel környezetem – ugyanaz, amely Róth bácsit megtagadta – az erő és hatalom jogán kívül nem ismert el mást, én is úgy hittem, hogy ha szüleim közül bármelyik mellett döntenék, a másikkal szemben az öklömet kellene használnom. Az öklöm kicsi volt még. Arra gondoltam: ha megnövök, megszerzem majd a hatalmat szüleim felett. Így is történhetett volna, de nem így történt. Mire felnőttem, megértettem, ők éppúgy egy rendszer részei és eszközei voltak, mint mi, gyerekek, s nincs olyan hatalom, amely e rendszer fölé tudjon nőni, csak maga a rendszer. Egy másik rendszer. S ha gondolataim e felismerésben nem járnak tévúton, akkor az is igaz, hogy mint e rendszerek eszközeinek, részeinek és részeseinek nem egymást kell legyőznünk, az öklök harcában, hanem magát a rendszert, ha az a fejünk fölé nőtt.

S itt talán elérkeztem odáig, hogy érthetővé váljon mindenki számára, miért nőtt bennem izgatóan naggyá Róth bácsi alakja, s miért szerettem meg az anyámat annyi év után egy akkor érthetetlen cselekedete miatt.

Anyám, mint mondottam, azon az éjszakán nem aludt. Amikor reggel a családi ágy végébe tolt díványról felkelve kimentem a konyhába, az asztal mellett ült, előtte, a földön, egy nagy, rongyokkal kibélelt kartondobozban pedig ott feküdt a húsvéti bárány. Szemével szinte üvegesen bámult a semmibe, s egyik lábát, amely az esés következtében eltört, s amelyet anyám az éjszaka folyamán sínbe rakott, mereven tartotta el magától. Csendes volt és kimerült. Egész pofácskája az ijedt értetlenségé. Megálltam fölötte, és figyeltem, ahogy néha megrándul hasán a majdnem áttetsző bunda.

– Éhes lehet – mondta suttogva anyám.

A szobából apám hortyogása hallatszott.

– Hozhatnál neki füvet… – folytatta, majd elgondolkodva rám nézett. – Nem tudod, hogy mit eszik, míg ilyen kicsi?

– Nem.

– Talán tejet. De nincs.

– Nincs?

– Nincs. De füvet hozhatnál a parkból. Ott szép zöld.

– Igen.

– Aztán, ha meggyógyul, majd kivisszük legelni.

– Igen.

– Na, menjél… Biztos azért rángatódzik a hasa…

– Igen.

Csendesen betettem magam mögött az ajtót. Csendes volt a telep, az égbolt kissé borús, de tiszta és friss volt a levegő, az ünnepre való tekintettel a gyárak nem fújták ránk nehéz füstjüket. A park szélén megálltam, de nem hajoltam le, hogy füvet tépjek, csak bámultam magam elé. Nem érdekelt anyám csendes aggódása a bárányért, mert nem értettem, hogy ez a csendes aggódás nem is a báránynak szól. Nem érdekelt a bárány sem, bár tulajdonképpen nekem hozta az apám. Sokáig álltam ott, aztán, mint akit űznek, osontam a téglagyár omladozó épületei közé. Leültem, álmos voltam, kétségbeesett és szomorú. Azon gondolkodtam, hogy vissza se megyek már soha, nekivágok a világnak, s egy szép napon majd úgy állok eléjük, mint erős és híres ember. Képzelegtem. A képzelgés – mert oly távol volt minden realitástól – elzsongított. Olyannyira elzsongított, hogy tulajdonképpen elfeledkeztem kétségbeesett szomorúságom okáról is. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, de amikor visszafelé tartottam, a házakban már megindult az élet, rádió, fecsegés és edények zaja szűrődött ki. A görbe kis utcácskák még üresek voltak. A parkban megálltam volna, hogy füvet szedjek, de abban a pillanatban a szemközti oldalon feltűnt az anyám, szépen, ünnepi ruhájába öltözve, és karjában hozta a bárányt. Miközben közeledtünk egymáshoz, leszegtem a fejem, s úgy tettem, mint akit nem érdekel az egész, de közben valami elfogadható hazugságon járt az eszem. De az anyám ez alkalommal nem vont felelősségre.

– Füvet nem is eszik a bárány – mondtam.

– Nem?

A hangja megütött. Ránéztem. Keskeny kis arca, amely máskor hol a félelemtől, hol a dühtől vált keménnyé, most lágy volt és szinte derűsen nyugodt.

– Elviszem – mondta.

– Hová?

– Róth Rezsőhöz.

Bámultam rá. Szólni sem tudtam.

– Ott jó lesz neki – mondta, és ebben a mondatban árnyalata sem volt a mentegetődzésnek.

Még néztük egymást egy pillanatig, aztán ő lépdelt tovább a báránnyal Róth bácsi háza felé. Utánafordultam, és még mindig nem értettem semmit. És aztán azt sem értettem, miért kezdek el én futni az ellenkező irányba, hazafelé.  

 

A húsvéti ünnepek után csend lett a telepen. A Maczelka házaspár a konyhában tartózkodott. Maczelka felpróbálta karjára a parkőri szalagot, a botot a kezébe vette, és úgy fordította a kis borotválkozótükröt, hogy láthassa benne magát. Maczelkáné feltálalta az ünnepi ebédek és vacsorák maradékait. Közben a férjére lesett. Maczelka elmerülten szemlélte tükörképét.

– Te… – mondta hirtelen Maczelkáné.

– Mi van? – kérdezte Maczelka, de nem nézett az asszonyra.

– Láttad tegnap a Róthot?

Maczelka elgondolkodva nézte az asszonyt, aki közben az ablakhoz sietett, kitárta, és szemügyre vette a szomszédos házat.

– Húsvétvasárnap óta nem láttam – mondta az asszony.

– Ezek után… még szép! – mondta.

Egymásra néztek. Aztán elfordultak. Később nekiültek az ebédnek.

– Biztosan bezárkózott – mondta Maczelka, és hangosan őrölte a szájába tömött falatokat.

– Megsértődött – mondta Maczelkáné.

Maczelka megrántotta a vállát. Mindenféle volt az asztalon. Egy fél sült csirke, töltött káposzta, sült kolbász, egy tányér kocsonya, mákos és diós beigli, néhány összeszáradt káposztás rétes, főtt tojások, néhány ecetes paprika. Kötelességszerű lassúsággal pusztították az ételt. Maczelka néhányszor felnézett, mintha mondani akarna valamit, kissé ki is nyitotta a száját, aztán rágott tovább.

Amikor jóllakott, megszólalt:

– Ha nem jönnek ki holnapig, akkor beviszem ezeket… Mondják már meg, mi legyen vele…

– Majd kijönnek. Megmondta az az ember.

– Megmondta. De hátha elfelejtette.

– Igaz. Aztán jó is lenne, ha bemennél, mert hátha rád gondolnának…

Maczelka János nem felelt, de örült, hogy felesége kimondta a gondolatát. Felállt az asztaltól, tenyerét a hasára illesztette, és két rövid csuklás közben azt mondta:

– Úgy elteltem, mint a liba…

– Pihenj le egy kicsit.

 

Megettük az ebédet, anyám és nagyanyám vitatkoztak valamin, víz melegedett a mosogatáshoz, s a fedő alól kicsapódó párák gyöngyözve csúsztak végig a konyha bútorain. Nagyanyám priccsén ültem, s tekintetem az ajtón túli világon kalandozott, a szürke égbolton, ahonnan reggel óta kitartóan és unalmasan szemerkélt az eső. Olyan álmosan nyugodt idő volt, hogy még anya és lánya sem veszekedtek, csattogtak igazán. A kínzó bűntudat formájában a következő nap izgatott már, mert a szünet, melynek nem hittük a végét, az első órák ízeit hagyva hátra maga után – elszállt. Nyugtalanul és szorongva morzsoltam a szabadság utolsó perceit. Nyugtalan voltam, mert az idő, melyhez megnyugvást és feloldódást várva annyi reményt fűztem, érezhetően nem oldott meg semmit, sőt a húsvétvasárnap eseményei, láthatatlanul ugyan, de mélyebbre taszították családunkat. Ha szüleim úgy tettek is, mintha még mindig a szakadék szélén állnának, lényegében átléptek már az utolsó sziklán, s megkezdték zuhanásukat a semmibe. Álmomban a téglagyári gödröt láttam, csak az alját nem, mert a gödörnek a tapinthatatlan sötétség volt az alja, s mi négyen, kötéllel összekötve húztunk lefelé, mint szárnyaszegett madarak.

Szüleim azon a húsvéti vasárnapon felélték az egymás iránti becsülés vagy szeretet utolsó morzsáit is. Jelképesnek mondható az az álombeli kötél, mely összefűzött bennünket. Anyám utolsó, nagy lázadása után sorsunknak el kellett volna válnia, hiszen kiderült, hogy bennünket négyünket semmi más nem tart egybe, mint a gyomor egyszerű, kegyetlen törvénye.

Ha anyám tettét nem csupán az ösztön, de az értelem hajtotta volna, vagy ha apám az ösztönben felismerte volna, hogy az ellene lázadó nem hatalmára tör, hanem egy méltóságteljesebb és emelkedettebb sors felé, akkor tán más irányba tart az életünk, s a kötél, mely álmomban oly kifejezően fűzött minket egybe, nem a kényszer, hanem az értelmes szeretet jelképévé válik. De a feltételes mód, mely túllép a szükségszerűség határain, a mi világunkban felesleges. Egyenesen úgy tűnik, mintha nem szolgálna másra, mint néhány széplélek képzelgéseinek kifejezésére. Hiszen az események, réseket sem hagyva, önmagukat igazolják.

Úgy élhetünk csak, ahogy élünk? S ők nem élhettek másként?

Anyám apámtól függött, s minden értelmi indíték nélküli, jogos és szép lázadása után, ha lehet, még mélyebbre hajtotta a fejét előtte. Azt se vette észre, hogy számára ez a teljes megsemmisülés. S mert apám hatalmában megtámadottnak érezte magát, el is várta ezt anyámtól, de még ezzel is elégedetlenül, egy újabb lázadástól való félelmében változtatott a módszerein; a nyílt brutalitást felváltotta egy ravaszabb kegyetlenség, amelynek mélyén nem szűnt meg lappangani a mindenkori kitörés veszélyével fenyegető brutalitás sem. S a tragédia ezen a ponton véget ért, mert anyám hálás volt érte, hogy nem ütlegelik, s úgy tett, mintha észre sem venné, hogy előtte az élet minden lehetősége bezárult. A levert  lázadó hálásan csókolta ellenfelének kezét, s a hatalom a végsőkig élvezte, hogy azt tesz, amit akar, mint macska a döglött egérrel. S bár lelkük mélyén ellenfeleknek érezték egymást, szövetségesek voltak, egymás érdekeinek tökéletes kiszolgálói. A tartás veszett ki belőlük végérvényesen, amitől az ember embernek neveztetik. Személyiségük falai a hatalomért vívott harc porában hevertek. Anyám egyéniségének titokzatos, meleg fénye egyszer lobbant még fel, a húsvéti szünet utolsó napjának azon az unalmasan cseperésző délutánján, amikor szomszédasszonyunk belökte a konyha ajtaját, és a futástól, az izgalomtól remegő és lihegő, de nem minden kajánság nélküli hangon beszólt hozzánk:

– Az öreg Róthtal valami történt…

Néhány mozdulat volt csak, de ez a váratlan hír pontosan rögzítette bennem anyám mozdulatait. Két kézzel megragadta a mosogatótálat, és a hokedliról az asztalra lendítette úgy, hogy kiloccsant belőle a lé, az ajka elnyílt, zsírtól fénylő csuklójával végigsimította csontos homlokát, mintha egy rakoncátlan hajtincset simítana ki onnan, aztán vékony, majdnem áttetsző szemhéját egy pillanatra leengedve szomszédasszonyunk felé lépett. De mire felnézhetett volna, mire agya képes volt kérdést formálni, már a nagyanyám is ott állt.

– Csak nem? – hajolt szomszédasszonyunk felé, a hír megerősítését és kifejtését várva.

– Oda se merek menni… – suttogta a szomszédasszony, és szétnyitott tenyerével hadonászott.

Nagyanyám érdeklődése most már a kellő pontig volt feszítve ahhoz, hogy megkérdezhesse:

– De hát mi történt?

– Még semmit nem lehet tudni.

Miközben ez a párbeszéd folyt, anyám arca és tekintete átalakult. Összeráncolta a homlokát, és úgy nézett rájuk, mintha őszintén csodálkozna valamin, aztán ez a kifejezés is eltűnt az arcáról, csak csendes szomorúság maradt. Kezét szórakozottan csúsztatta le az ajtófélfán, és visszalépett az asztalhoz. Ismét a mosogatótál két fülét fogta, most már csak lassan előregörbedő hátát láttam. S azt hittem, hogy sír.

A szomszédasszony elszaladt, s nagyanyám egy ócska kabátot kerítve a vállára, futott utána, ott maradtunk ketten a párás homályban, s ő még mindig mozdulatlanul. Mintha csak érzéseit akarnám kipróbálni, szólaltam meg:

– Én is elszaladok…

Akkor rám nézett. Arca és tekintete hideg volt és közönyös. Nem sírt. Sőt, most úgy tűnt, az imént nem a megdöbbenés akadályozta meg abban, hogy megszólaljon, hanem az a tudat, hogy neki nem szabad beleszólnia az eseményekbe.

– Nem mész sehova! – mondta.

A nyitott ajtóhoz léptem, és hátat fordítva neki, a falhoz dőltem.

– Azt mondtam, hogy itt maradsz! – ordította.

– Már az ajtóban sem szabad állnom? – ordítottam én is, csupán a fejemet visszafordítva.

Most végre megemelte a mosogatótálat, s szó nélkül ment ki mellettem, hogy kiöntse. Amikor eltűnt a ház mögött, futásnak eredtem Róth bácsi háza felé. A lázadás vitte a lábamat. A lázadás ellene, aki gyáván megadta magát. Naponként ismétlődő párbeszéd volt ez, és az én lázadásom a tiltó szavak ellen szintén naponta ismétlődött, de mert e tilalomnak most mélységesen mély volt a tartalma, lázadásom is tartalmat nyert; nem a kíváncsiság vitt Róth bácsi háza felé, hanem az anyám iránt érzett megvetés.

Nem tudtam még, hogy ez a futás út volt egy másfajta élet felé, amelyhez tulajdonképpen anyám nyitotta meg számomra az utat; ő is kívánta. S mert nem tudtam még pontosan, hogy mit tettem, s azt sem tudtam pontosan, hogy ezen az úton végig fog kísérni a félelem, néhány méter után lelassítottam a lépteimet. Két félelem között álltam a telep sáros utcácskáján. Felébredt bennem valami bűntudathoz hasonló érzés. Hiszen a ház, amely felé igyekeztem, tragédiával várt, s már akkor sejtettem, hogy közöm van ehhez a tragédiához. Arra is gondoltam, hogy visszafordulok. Mire anyám a konyhába lépne, már ott állnék ismét az ajtóban, a falnak dőlve, mintha nem történt volna semmi. Gondolatban hol előrefutottam, hol vissza, de tulajdonképpen már percek óta egy helyben álltam, s mellettem a kíváncsiságtól hajtva, fejükre húzott kabátokban emberek szaladtak. S mint a bűnöző, kit léptei a tett elkövetésének helyére visznek, követtem őket.

Ott álltak a ház előtt, asszonyok, férfiak és gyerekek, szürke égbolt alatt, és csapkodta őket az eső. Így messziről kis tömegnek tűnt az embercsoport. Arc nélküli tömegnek, amely azonban általam jól ismert egyénekből áll, olyan egyénekből, akikhez így vagy úgy valamiféle viszony fűzött. S e tömeg egyéneit, kiket isten tudja, mennyiféle indulat vezérelt ide, most áthatotta és elborította – ha lehet így fogalmazni – az izgalomtól remegő részvét.

– De mi történt?

– Meghalt?

– Azt mondják, eltűnt.

Mintha mély aggodalom és féltés reszketett volna a kíváncsiság izgalmától fűtött hangok mögött, s az az aggodalom és féltés engem eltávolított az itt összeverődött embercsoporttól. Bár nem mozdultam a helyemről, s messziről én is úgy tűnhettem, mint arc nélküli része e tömegnek – eltávolított tőlük a gondolat, hogy nincs ezekben az emberekben, és általában az emberekben, semmi állandó. Róth bácsi ellen érzett gyűlöletük fonákja a részvét és aggodalom volt, s minden érzésüknek volt fonákja, s érzéseik leveleit a szokások kocsányain forgatják. S annál is inkább érezhettem ezt, mert semmiben sem különböztem tőlük, része voltam a tömegnek. Csak Maczelka bácsi nem hódolt be az általános hangulatnak, ott kiáltozott a sokadalom élén.

– Majd mindent megtudnak időben! – harsogta felénk, és a kezével hadonászott. – Amíg nem jön a rendőrség, senki sem közelítheti meg a házat!

– Jelentették a rendőrségnek? – kérdezte valaki, s válaszadó is akadt azonnal, bár senki nem tudta, hogy pontosan mit kellett jelenteni.

– Nem, majd a maga tanácsára vártunk!

 

Ott álltak a fiúk is, a Zsudi testvérek, meg a többiek, a barátaim, egymástól távol. Eszembe sem jutott volna, hogy szót váltsak velük, mert tekintetük ugyanazt a riadalmat tükrözte, amelyet én is éreztem. Aztán sarat és vizet fröcskölve ránk, szirénáját vijjogatva Róth bácsi háza elé farolt a rendőrségi kocsi, és a tömeg elnémult. Dermedt, hideg csend lett bennem, s lehunytam a szemem, s csak akkor néztem fel újra, amikor a rendőrtiszt és két beosztottja már Róth bácsi kertjében járt. Körüljárták és megvizsgálták a házat, összenéztek, Maczelka bácsi ott loholt a nyomukban, és mondott is valamit, de a rendőrtiszt leintette, az ablakokat és az ajtót próbálták felnyitni, de zárva volt minden. Számunkra rituálisnak tűnő mozdulataikban láthatólag zavarta őket a permetező eső, szerettek volna minél előbb túl lenni az egészen, nyakukat a vállukba húzva összeverődtek, aztán szétváltak ismét, az egyik fényképezett, s mert a jelenet hosszúra nyúlt, a tömegben halk pusmogás indult. Nem értettem a szavakat, mert nem éreztem szükségét annak, hogy figyeljek a szavakra, remegve álltam, hidegtől és félelemtől remegve. Aztán ismét csend lett, mert a fényképező rendőr észrevette a ház falán a feliratot, amelyet az esőtől jól megvédett az eresz, szemügyre vette, de nem csodálkozott, hátrált néhány lépést, majd azt is levette a gépével.

– Fel fogják törni az ajtót! – mondta valaki.

– Dehogy törik! – hangzott a válasz.

Az ajtót valóban nem törték fel, egyszerűen kinyitották és bementek. Vártunk. A bizonyosságra. Alig néhány percet, mert zsebkendőjét az orra elé fogva kifordult a házból a tiszt, s nyomában a másik kettő.

– Úristen!

Maczelka bácsi ott állt előttük. A rendőrök néhány szót váltottak, aztán ismét, most hosszabb időre eltűntek a házban. Amikor újra megjelentek, az egyik rendőr kezében ott pihent a bárány. Nem tudta, mit kezdjen vele, tétován körülnézett, aztán letette a földre. A kis állat remegve összecsuklott. De akkor már nem törődtek vele. Becsukták az ajtót, és az esőtől menekülve futottak a kocsi felé. Maczelka néni eléjük állt.

– Legalább három napja halott – mondta a tiszt olyan hangon, hogy mindenki hallhassa.

De Maczelka nénit most nem ez foglalkoztatta.

– Ne hagyják már ott azt a szegény állatot – mutatott a bárány felé.

– Hozza ki – mondta kurtán a tiszt.

– Az a mi bárányunk! – hallottam valahonnan nagyanyám hangját, de senki nem figyelt rá.

– Úristen!

– Három napja halott?

Többen felsírtak. Olyan hangosan, hogy fájdalmukat a rendőrségi autó felzúgó motorja sem tudta elnyomni.

Maczelka néni a bárányt magához ölelve szaladt ki Róth bácsi kertjéből. Az én szemem előtt összemosódott minden. A hátam mögött koszorúkról beszéltek, meg arról, hogy micsoda ember is volt az öreg. Én pedig nem hittem, hogy ilyen egyszerű.  

 

Maczelka János és felesége egymás mellett könyököltek. A bárány erőtlenül feküdt az ablak alatt.

– Ez meg fog dögleni – mondta Maczelka János.

– Kár lenne érte – mondta Maczelkáné.

– Aztán etetni se nagyon tudjuk.

– Kiviszed a gyöpre legelni.

– Már hogy vihetném! – méltatlankodott Maczelka. – Nekem példát kell mutatnom.

– Igaz.

– Ha én kivinném, másnap már tehenet legeltetnének itt ezek.

– Az igaz. Mert ilyenek.

– Nem ismernek ezek rendet.

– Sajnálnám, ha megdöglene.

Tekintetük átfogta a parkot. Sokáig hallgattak. Maczelkáné szólalt meg először.

– Emlékszel, milyen jó birkapaprikást főztem az első házassági évfordulónkra?

– Nem is főztél azóta!

– Már hogyne főztem volna.

– Paprikást, azt nem.

– Az igaz. Csak sültet. Fokhagymával. Úgy szereted.

– De az a paprikás nagyon jó volt. Még most is emlékszem rá.

– Egy kis paradicsomot kell beletenni, meg egy kevés cseresznyepaprikát is. Aztán az a lényege, hogy a hagymát jól elfőzni.

Maczelka János ádámcsutkája mozdult egyet.

– Azt nem tudom, hogyan, de az már igaz, hogy te nagyon jól főzöl.

 

 

 

Klára asszony háza*

– Tulajdonképpen, honnan jött maga?

– Tulajdonképpen Mágocsról. Nem tetszik ott ismerősnek lenni?

– Nem.

Klára asszony a tükör előtt állt, olyan alacsony volt, hogy az álla nem is tükröződött az üvegen. Csak onnan fölfelé a ráncos felső ajak, amelyet még jobban előrenyomtak a hamis fogak, meg az eredeti alakjából kivetkőzött orr, a pontszerűen kicsi, barna színű, de merev tekintetű szem a gyűrődött és foltos arcban. A képbe, melynek hátteréül a fürdőszoba falának halványkék csempéi szolgáltak, belelógott még mindenféle; üvegcsék, dobozok, fogkefék és tégelyek kupakjai. Háta mögül egyenletes csikorgás hallatszott, a kőporba mártott rongy a kád zománcán.

– Elkészítette a reggelit, Jutka?

Jucika felegyenesedett, és előbb a válla, aztán a feje került a tükröződésbe, és olyan magas volt, hogy a homloka képét már nem tudta visszaverni az üveg.

– Ide tessék figyelni – mondta, és mélyet sóhajtott. – Azt még el kell mondanom az elvtársnőnek, az egészet az elejétől, de annyit már most is el kell mondanom, hogy én egyáltalán nem voltam hibás, mert azt mondta, hogy elvesz. Olyan biztosra mondta, mint ahogy most itt vagyunk a fürdőszobában.

Klára asszony megemelte rövid pilláit, hogy láthassa a barna és jámbor tekintetet az üvegen, de csak úgy mellékesen nézett oda, és nem hagyta abba a masszázst.

– És az én kis Lacikám…

A pillanatnyi szünetet kihasználva Klára asszony megszólalt:

– A vőlegénye?

Jucika eltűnt a tükörből, és a kád zománca ismét csikorogni kezdett.

– Nem, a kisfiam…

– Az is van?

– Az én kis Lacikám így született… Majd el kell mondanom részletesen, hogyan volt…

Csend lett, s ebből a csendből Klára asszony azt érzékelte, hogy Jucikát most keserű gondolatok foglalkoztatják, mert abbahagyta a kád súrolását is, de a feje nem jelent meg a tükörben, bizonyára úgy maradt, ahogy az emlékek meglepték, a kád előtt görnyedve. Klára asszony elkészült a pakolással. A vastag krém átmenetileg jótékony hatást gyakorolt arcára, betöltötte a ráncokat, és zománcosan fénylett, s ahogy nézte ezt az ismerős arcot (csupán egy pillanatra) kibillent lába alól a világ: „Ilyen leszek, ha meghalok?” Aztán visszatért minden, és még mindig csend volt, csak a szíve kalimpált rendetlenebbül. Ellépett a tükör elől, és könnyed mozdulattal, mely azt a lényt idézte, akiből ez a töpörödött test lett, összefogta hosszú szövetpongyoláját, és leült a vécé lezárt fedelére. Jucika felegyenesedett, de nem egészen, és közelebb lépett Klára asszonyhoz, és Klára asszony így jól láthatta, hogy Jucika szemét most befutotta a könny.

– Mert én azt akarom… – mondta Jucika érzelmektől átfűtött, de tompa hangon –, mert én úgy szoktam, hogy mindent elmondok… Mert én azt akarom, hogy a nagyságos asszony mindent tudjon rólam…

Klára asszony könnyedén megérintette a lány haját.

– Ne sírjon, Jutka.

Jucika hirtelen kiegyenesedett, és fejét hátravetve röviden felnevetett.

– Én sírok?

– De el van keseredve… látom – mondta Klára asszony.

– Én, elkeseredve? Soha nem keseredtem én el… Csak azt akarom, hogy a nagyságos asszony mindent tudjon rólam…

Jucika bedobta a kádba a rongyot.

– Voltam én a DISZ-be is…

– Igen?

– Mágocson voltam DISZ-titkár.

– Igen?

– Igen.

– Elkészítette a reggelit? – kérdezte ismét Klára asszony, és az arcához érintette törékeny ujjait, hogy megállapítsa, szárad-e már a pakolás.

– Két hétig voltam DISZ-titkár Mágocson.

– Igen?

– Igen. Így volt. Azt is el kell majd mondanom, mert nem azért váltottak le… Nem mintha leváltottak volna… Csak közbejött az én Tiborom…

– A vőlegénye?

– Nem volt az nekem vőlegényem!

Klára asszony megmozdult a vécé lezárt tetején.

– Az előbb azt mondta – emelte fel hangját méltatlankodva.

– Én? Dehogy mondtam…

– De azt mondta, hogy…

– Hát igen. Úgy, jóban voltunk az én Tiborommal, mert csak így kellett hívni, hogy Tibor. Egyszer azt mondtam neki, akkor már jóban voltunk úgy, azt mondtam neki: Tibikém. Tetszik tudni, mit csinált?

Klára asszony kérdően felvonta a szemöldökét, és ettől a mozdulattól a száradó pakolás sima mezői megrepedeztek.

– Pofon vágott. Ezt az egy pofont kaptam tőle – nevetett Jucika.

– De miért? – csodálkozott Klára asszony.

Jucika megrántotta a vállát.

– Nem tudom. Csak nem szabadott máshogy szólítani az én Tiboromat – mondta, és ezzel visszahajolt a kád fölé, és folytatta a súrolást.

Klára asszony ismét az arcához érintette az ujját, és szemügyre vette az előtte hajladozó lányt, felmérte a nagy, csontos vállakat, a széles csípőt, a piros papucscipőbe bújtatott formás lábakat. Pongyolája zsebéből cigarettát vett elő, a másik zsebből egy szipkát, és összeillesztette őket, és az ablakpárkányon heverő gyufával rágyújtott. Fújta a füstöt, és a cigarettafüst kellemes illata összekeveredett a Jucika ruháiból és testéből áradó szagokkal. Valami furcsa savanykás illat volt ez, ami tulajdonképpen ingerelte Klára asszonyt, de ő, mivel tudatos és bölcs ember lett, magának sem merte volna bevallani, hogy irtózik az emberi kipárolgásoknak ettől a fajtájától. Már irtózott fiatalabb korában is. Amióta kikerült a gazdag szülői házból, hevesen elutasította magától az irtózását, küzdött ellene, mert úgy érezte, hogy undora összeköti azokkal az emberekkel, tőkésekkel, polgárokkal és arisztokratákkal, akiknek köréből származott, akik felnevelték, és akiket – úgy tartotta – tudatosan megtagadott. És ahogy így csendesen mélázgatott, és körülvette magát a cigaretta füstjével, és közben a mániákusan súrolgató kemény csontú lányt nézegette, visszasüppedt abba a magányba, amelyben évek óta élt. Órák hosszat tudott így üldögélni, akár itt a fürdőszobában, akár dolgozószobájában a kedvenc fotelban az ablak előtt, ahonnan a füzekkel szegélyezett, mozdulatlannak tűnő folyóra lehetett látni.

– Hagyja már – mondta Klára asszony kis idő múltán.

De Jucika, mintha nem is hallotta volna, súrolta tovább a kádat, ügyetlenül, minden rendszer nélkül, hol itt, hol ott.

– A művész úréknál… – kezdett újabb történetbe, és hangja tompán visszhangzott a kádban –, …mert ott is voltam két hónapig… Majd azt is el kell mondanom, hogyan ismerkedtem meg a művész úr feleségével… Nagyon adtak arra, hogy tiszta legyen a kád. A művész úr, mielőtt beleültettem a kádba, mindig vizsgálatot tartott… Az ujjával kapargatta, és egészen közel hajolt, és ha talált valamit, egy szőrszálat vagy egy kis foltocskát, akkor le kellett engedni a vizet, és kimosni, és újat engedni, és a művész úr csak harmincnyolc fokos vízben fürdött…

Klára asszony most nem figyelt a lány szavaira. Gondolatai elmaradtak. Halkan felsóhajtott, és megrázta fehérősz hajtól keretezett fejét.

– Hát így került el Mágocsról, szegénykém… – mondta.

– De igaz is – folytatta Jucika –, egy kádnak mindig tisztának kell lennie… Még azt is megkövetelték, hogy délben is kimossam.

– Mit?

– A kádat.

Klára asszony nem értette, miről van szó. És megérezte, hogy keményre száradt már arcán a pakolás. Felállt a lehajtott fedelű vécéről, és akkor a fürdőszoba ablakán behajolt egy tizenhét évesnél nem többnek látszó fiú, akinek homlokáról, orráról és álláról, a borotvát még nem látott szőrszálak közül éktelenül nagy és vörös pattanások meredeztek.

– Csókolom, az anyuka kérdezteti, hogy nem tetszik-e akarni tojást, mert a tyúkok tegnap igencsak tojtak, és most már annyi a felesleges, hogy akár a falhoz is csaphatnánk belőle – mondta a fiú egy szuszra, és nevetett, de nem nézett Klára asszonyra, hanem egyenesen bele Jucika blúzának karöltőjébe, amely előrecsúszott, és így a hónalj alól kimeredő szőrpamacson túl még mindenfélét látni vélt. Jucika észre is vette ezt, felegyenesedett, és barna tekintete összekapcsolódott a fiatalember mohóságtól elfátyolozódott halványkék tekintetével. Klára asszony nem válaszolt azonnal, de hogy megtörje e tekintetjáték alatt beállt csendet, azt mondta:

– Á, Jóska, nocsak…

A fiú elvörösödött, és ettől még vörösebbé vált az arca, mert most még a vörös pattanások közötti halvány területek is azonosultak ékességeinek színével.

– Majd reggeli után Jutka átmegy hozzátok – mondta Klára asszony, és elfordult, hogy a fiú ne lássa az arcára száradt maszkot.

De nem is volt szükség erre, mert Jóska még egy rövid és lapos pillantást vetett Jucikára, aztán eltűnt az ablakból. Jucika utánanézett, és látta, hogy a fiú hatalmas ugrásokkal veti át magát a virágágyásokon, és eltűnik a kert lombjai között; aztán visszagörnyedt a kád fölé, és súrolta tovább, és célba vett minden foltocskát, és különösen egy tenyérnyi rozsdafolthoz tért vissza mindig előszeretettel.

Klára asszony a mosdónál lemosta a pakolást, aztán megtörölte az arcát, és különböző tégelyekből kenőcsöt kenegetett rá, és a háta mögött még egyre hallatszottak a csikorgó hangok és Jucika szuszogása.

– Ugyan, hagyja már… – mondta.

– Most már rögtön kész leszek… – válaszolta Jucika a kádból.

Klára asszony megrántotta a vállát, és kiment a fürdőszobából.  

– Én úgy szeretném, ha az elvtársnő nekem barátnőm lenne… – mondta Jucika, és kihörpintett egy csésze teát.

Klára asszony elnevette magát, de zavarba jött.

– Igen?

– Én ám jól ismertem az elvtársnő férjét.

Klára asszony kezében megbillent a vajas kenyér, és a tetejéről lecsurrant az asztal lapjára a méz.

– A férjemet? Ismerné az én férjemet?

– Mágocson volt a DISZ-szobában róla egy nagy kép. Ha egyedül voltam a szobában, akkor mindig megálltam a Zoltánka képe alatt, és majdnem sírtam.

Klára asszony ajka megreszketett.

– De honnan ismerhetné? Nem ismerheti. Zoltán negyvennégyben meghalt.

– De tessék elhinni, ahogy álltam a kép előtt, még beszélgettem is vele. Azt mondtam: „Szeretnék olyan hős lenni, mint te voltál, Zoltánka.” Mert tegeződtünk. Ő erre azt válaszolta: „Csak éljél tisztán és becsületesen, lányom, és akkor hős leszel.”

– Ilyesmit Zoltán soha nem mondott – válaszolta ingerülten Klára asszony, a tányérkára tette a vajas kenyerét, és lenyalta kezéről a mézet.

Jucika elcsodálkozott. Tekintete visszacsapódott a tárgyakról és a falakról, mintha keresné, de nem találná sehol Klára asszony szavainak értelmét. Aztán levágott egy darab sajtot, és az egészet a szájába tömte. Klára asszony elszégyellte magát az ingerült hang miatt, és Jucikára mosolyogva, magyarázólag hozzáfűzte:

– Zoltán sokkal racionálisabb elme volt – mondta –, sokszor beszélgettünk a hősiességről, és mindig kifejtette: „Nem hősi halottakra van szükség, hanem élőkre!”

– És tessék mondani – Jucika szégyenlősen lehajtotta a fejét –, jó volt vele élni? Úgy egészen…

Klára asszony elpirult. Pirulása kislányosan egyszerű volt, mégis öregesen vált pirossá az arca, széteső foltokban; elvette a sajt maradékát a tányérról, és levágta a héját.

– Nem tetszik szeretni a héját?

– Nem.

– Tessék ideadni. Én nagyon szeretem. A művész úréknál mindig sok sajtot ettek, és mindig összegyűjtötték nekem a héját. De nem szerettem náluk lenni…

Jucika ezúttal nem magyarázta el, miért nem szeretett a művész úréknál lenni, mert elfoglalta magát a reggelivel. Klára asszony pedig csak nézte a lányt, és érezte, hogy különös átalakuláson megy keresztül. Helyesebben ezt nem érezte, éppen azért, mert átalakult. Azt az öreges, magába forduló bölcsességet, amely már olyan régóta meghatározta életét, fiatalos, mondhatni gyerekes rácsodálkozás váltotta fel. Míg egyedül élt ebben a házban, s havonta kézhez kapta nem túl magas, de kiemelt állami kegydíját, s az emlékiratain, helyesebben tűzharcban elesett férje életrajzán dolgozgatott, számára egyszerűvé, befejezetté és véglegessé vált a világ. Ha foteljában ülve kitekintett az ablakon, nem láthatott mást, mint az évszakok ritmikus változásait, az időjárás ötletszerű játékait. Időjárás és évszakváltozás, hatvanévi tapasztalaton túl, már nem tűnik megmagyarázhatatlan eseménynek. A természet törvényszerűségei hatvanon túl már eggyé válnak az emberrel. Nem lázadt értelmetlenül, ha esett az eső, hiszen nem akart kirándulni menni, és tudomásul vette, ha szikrázóan sütött a nap, mert amúgy is tilos volt napra mennie. Most pedig elnézte Jucika csontos arcát, ritkás, gyűrűkbe csavart, seszínű haját, és nem sorolta be sehová, az emberiség semmiféle előre gyártott osztályába, rétegébe, típusába, csak nézte, és a kérdés ott motoszkált a fejében: „Jó volt vele élni? Úgy egészen…” Ez a kérdés egészen lefoglalta, és észre sem vette, hogy Jucika feláll és figyel. A tűzhely fölött a falban kopogni kezdett valami. Mint egy csöpögő csap. De erősebben.

– Ez micsoda? – nézett rá ijedten Jucika.

– Nem tudom – rándította meg a vállát Klára asszony.

– Valami van a falban – mondta Jucika, és áthajolt a tűzhely fölött, hogy fülét a falra tapassza.

A kopogás gyorsult és erősödött.

– Fél tíz van – mondta Klára asszony.

A kopogás hirtelen abbamaradt.

– Pontosan fél tízkor szokott mindig kopogni… – mondta Klára asszony.

– De micsoda? – kérdezte Jucika.

– Nem tudom. Valami.

Jucika visszaült az asztalhoz, kézbe vett egy pirítóst, hogy megkenje vajjal, de félúton abbamaradt a mozdulat, mintha várná, hogy ismét kopogjon a valami a falban. De nem kopogott. Klára asszony elmosolyodott.

– Na, menjen át a tojásért, Jutka – mondta.

Jucika felállt, de tekintetét még mindig a falra függesztette, közvetlenül a tűzhely fölé, ahol jól látszottak a tavalyi meg régebbi lekvárfőzések nyomai. Olyan ijedt csodálattal nézett, mintha elvarázsolt kastélyba tévedt volna. Klára asszony elnevette magát.

– Na, menjen csak Jutka, a tojásért. Majd holnap hallhatja megint.

Jucika az öregasszonyra kapta tekintetét.

– Fél tízkor, pontosan – fűzte hozzá magyarázólag Klára asszony.

– Ne tessék engem Jutkának hívni – mondta a lány ingerült hangon.

– Úgy hívják, nem?

– Jucikának tessék hívni.

Klára asszony sértetten felhúzta a vállát.

– Ezen nem múlik – válaszolta.

Amikor a lány megfésülködött, szeplős arcát bepúderozta Klára asszony púderjával, és néhány csepp kölnit is szórt magára, hogy átmenjen a szomszédba a tojásokért, Klára asszony leszedte a konyhaasztalról a reggeli maradékát. Lassan, ügyetlenül tevékenykedett, annak az embernek a mozdulataival, akinek nem kell alkalmazkodnia senkihez és semmihez, akit nem hajt az idő. Elábrándozott: „Jucika… Ezen nem múlik. Jó volt mellette?”

Észre sem vette, hogy közben elmosogatott.  

 

Napi beosztása – mint azt később látni fogjuk – ekkor még nem zökkent ki a szokásos kerékvágásból. Fél tízkor, amikor a kopogás hallatszik a falból, szokta átlépni szobájának ajtaját, hogy kiterítse maga elé kéziratának lapjait, kivágásokat régi újságokból meg fényképeket, amelyek hozzásegítették az emlékezéshez.

Most már háromnegyed tíz volt, de ennyit máskor is késett. Ha átjött a szomszédból Kalherné, a kéményseprő vállalat díjbeszedője, és elbeszélgettek, vagy posta érkezett, s a levél vagy a közlemény felett hosszasan elábrándozott.

Klára asszony, bár alaptermészeténél fogva lusta volt és rendetlen, kitartóan törekedett rá, hogy életét a hatvanon túl is rendszerbe fogja, s ha nagy ritkán látogatói érkeztek, régi elvtársak és barátok, a beszélgetést mindig igyekezett olyan irányba terelni, hogy vendégei alkalmat szolgáltassanak a pontosságról és fegyelmezettségről alkotott nézeteinek kifejtésére.

Beszélgetés Viczmándynéval (Rózsi)

– Újabban nem tudok éjszaka aludni. Átalszom a délelőttöt, aztán vége is a napnak…

– Csak a fegyelem segít, kedvesem – mondja Klára asszony, és félrehajtja a fejét. – Én reggel hatkor felkelek, szétrakom az ágyneműt, hogy szellőzzön, megfőzőm a kávémat, itt a dolgozószobában kávézom, aztán rendet teszek a lakásban, megreggelizem, és pontban fél tízkor leülök dolgozni.

– És mikor jut időd még a bevásárlásra is? Meg a főzésre?

– Ó, kedvesem! Mindennek megvan az ideje. Fél egyig dolgozom, akkor kotyvasztok magamnak valamit, szundítok egy keveset, majd uzsonna után elmegyek bevásárolni.

– Délután?

– Miért ragaszkodnék a konvenciókhoz, ha ez így jobb nekem? – néz szembe Klára asszony vendégével, s ezekben a pillanatokban különbnek érzi magát mindenkinél. – És egyébként is – teszi hozzá – nem kell a háztartásból olyan nagy ügyet csinálni. Ez is intelligencia kérdése. Ismered Romsauer Mariskát?… No, kedvesem, ez a kitűnő asszony, Zoltán mondta így mindig szegény: belefullad a mosogatólébe.

– Három gyereket nevelt.

– Három gyereket? És én?

– De ti mindig jobb anyagi helyzetben voltatok.

Klára asszony megrázta a fejét.

– Nem, kedvesem, nem. Intelligencia, fegyelem és pontosság kérdése az egész.

Beszélgetés Romsauernéval (Mariska)

– Nem is merek az emberek szeme elé kerülni. Az én fiam, az én férjem fia, aki mindent nekünk köszönhet… És még egy csomagot sem küld. Még karácsonyra se. Tudod, Klára, unom én már az egészet. Úgy, ahogy van. Megöregedtünk.

– Rajtam is csak, már amennyire lehet, a fegyelem segít, a pontosság, kedvesem – sóhajt Klára asszony, és félrehajtja a fejét. – Reggel hatkor felkelek, szétrakom az ágyneműt, hogy szellőzzön, megfőzöm a kávémat, itt a dolgozószobámban kávézom, aztán rendet rakok a lakásban, megreggelizem, és fél tízkor leülök dolgozni.

– Sokszor elgondolkodom: bevásárolni? Főzés? Negyven éve már, és mindennap ugyanaz. Minek? Kiért? Egyedül maradtunk.

– Ó, kedvesem, könnyedén fogalmazol. Ti egyedül maradtatok. Én egyedül maradtam. Micsoda különbség ez. Számomra nem maradt más, mint az emlékezés. Fél egyig ülök mindig a papírjaim előtt, de hogy másnap is emlékezhessek, hát kotyvasztok magamnak valamit, aztán szundítok egy keveset, aztán uzsonna után eltotyogok bevásárolni.

– Délután?

Klára asszony fáradtan int a kezével.

– Tudom. Délutánra már csak a szemét marad, de jó az nekem. Mindegy. Nem kell a háztartásból olyan nagy ügyet csinálni. Zoltán mondta így mindig szegény: az asszonyok tragédiája, hogy belefulladnak a mosogatólébe.

– Én is belefulladtam. Milyen igaz.

– Három gyereket neveltél fel – mondja Klára asszony.

– Három gyereket? Nincs örömöm benne.

– Ilyen a mi sorsunk – mondja Klára asszony, és megrázza a fejét. – És mégis azt mondom neked, Mariskám: csak a fegyelem, a pontosság segít.

Klára asszony kis győzelmei ezek.

 

Klára asszony háza kis magaslaton állt, nem messze a Duna partjától. Meglehetősen elvadult kert övezte: mindenféle évelő virág, rózsabokrok, málna és ribizke és nyesetlen gyümölcsfák. Csendes hely volt, messze az országúttól, és szélcsendes is volt ez a hely, mert éppen itt ereszkedtek a hegyek a folyóba. Ha egy kis szellő mégis megborzolta a levegőt, irányától függően különböző illatokat hozott. Északról a tölgyek zúgásával az erdő illatát, keletről pedig (ez volt az uralkodó szélirány) Kalherék disznóólát söpörte tisztára a szél.

Ennyit a kertről és az illatokról.

Maga a ház, mivel az ereszkedő hegy lábának vetette hátát, elölnézetből kétszintes volt. Földszintjét, ha lehet így nevezni (inkább így: a föld szintjét) egyetlen kis kamraszerű szoba foglalta el, amely Jucika érkezéséig valójában a szerszámoskamra céljait szolgálta. Deszkaajtóval nyílt közvetlenül a kertre, két tenyérnyi ablakán, ha valaki kinézett volna, bizonyára beszorul a feje. Klára asszony néhány napja kitakarította a kamrát. Kalher Jóska segítségével egy rozoga díványt és egy régi szekrényt állított bele, valamint a néhol vizes falra egy Cranach-reprodukciót akasztott.

Amikor a berendezési munkálatokkal végeztek, és Kalher Jóska lehozta az előszobából a rongyszőnyeget, és azt is felterítették, Klára asszony a fiúra nézett, és azt mondta:

– Egész kedves.

Jóska nem válaszolt, csak elnézett valahová Klára asszony feje mögé, és pattanásait simogatta a homlokán. „Milyen buta ez a gyerek” – gondolta Klára asszony, adott neki két forintot fagylaltra, amit a fiú nem akart elfogadni, aztán elküldte. Amikor egyedül maradt, ismét körülnézett, és most félhangosan megjegyezte, olyan hangon, mintha önmagát is meg kéne győznie:

– Egész kedves.

Megigazította a szőnyeg rojtjait, majd kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pongyolája zsebébe tette, és megtapogatta kívülről, hogy megbizonyosodjon felőle, ott van-e, mert mindent elfelejtett. A kulcs ott volt. Pongyolájának bal zsebében.

„Na jó” – gondolta magában, és megindult felfelé a házba.

Kövessük útján, s így mi is megismerhetjük történetünk színhelyét.

A ház bejáratához tíz lépcső vezet, kettős ajtón keresztül lehet bejutni a lakásba, amelyet Klára asszony éjszakára kulccsal és riglivel, valamint egy retesszel tett hozzáférhetetlenné a külvilág számára, mert mint magányos öregasszony, félt a villarablóktól. Az előszobából, ahol két nádfonatú karosszéken és egy háromlábú asztalon kívül nem volt semmi említésre méltó tárgy, ha csak nem számítunk annak néhány eredeti Szőnyi-metszetet és két tányért, amelyek állítólag Picasso műhelyéből kerültek volna ki, tehát az előszobából három ajtó nyílt. Az egyik a konyhába, a másik a fürdőszobába, a harmadik (szárnyas ajtó, előtte csíkos selyemfüggöny) az úgynevezett dolgozószobába. A dolgozószobából újabb ajtó nyílt, amelyen keresztül a hálószobába lehetett jutni.

Klára asszony dolgozószobája biedermeier szoba volt. Biedermeier kanapé, biedermeier íróasztal, biedermeier székek, biedermeier képecskék, és a biedermeier berendezés alapját alkotó biedermeier tárgyak alatt, között, rajta és felett, biedermeier kacatok szerteszét. Csak az ovális asztalka nem volt biedermeier a két fotellal a sarokban, de (Viczmándynénak: „a biedermeiert a Mária Teréziától még a legjobb szemű műértő is nehezen különbözteti meg.”) ez nem zavart senkit sem.  

 

Csend volt. Olyan csend, amilyen a világban egyáltalán lehetséges. Klára asszony az ablak elé húzta a fotelt, egy kis asztalkát tolt maga mellé, az asztalkára fektette a szálkás betűkkel telerótt kéziratpaksamétát, majd még egyszer, előnyösebb szögbe állítva a fotelt, elhelyezkedett. Először is kinézett a folyóra, aztán a kéziratra tekintett. A legfelső lapon az ő szálkás betűivel ez állt:

 

AZ ÉLET TÜZÉBEN

 

Miközben, talán századszor, elolvasta készülő könyve címét, pongyolája zsebébe nyúlt egy cigarettáért, a másik zsebéből elővette volna a szipkát és a gyufát, de nem volt ott. Ez bosszantotta.

A szipkát megtalálta a fürdőszoba üvegpolcán, a gyufát a konyhában. Ismét elhelyezkedett, és rágyújtott. Amikor sercegve fellobbant a láng, olyan érzése támadt, hogy fel kellene gyújtania a kéziratot. A gyufa a körmére égett, mert nem volt a közelben hamutartó. Ismét felállt, hamutartót hozott, és ismét leült.

A kéziratköteget gyorsan megfordította. Így egy félig teleírt lap került legfelülre. Hogy folytathassa, el kellett volna olvasnia az utolsó oldalakat. Két napja, amióta Jucika érkezése miatt a szuterénhelyiség előkészítésével foglalatoskodott, nem dolgozott a könyvön, s így elfelejtette már, hol is hagyta abba. Kezébe vette a lapot, de a szálkás betűk idegesítették. Mintha nem is ő írta volna.

„Talán mégis jobb lenne elégetni?” – gondolta.

Kinn fütyörésztek a madarak, és ki tudja, hol, a kutyák ugattak, a szobában pedig halkan ketyegett az óra. Hátrapillantott, és megállapította, hogy fél óra telt el, amióta Jucika átment Kalherékhez a tojásért. „Hol marad ilyen sokáig?”

Nagyot szippantott a cigarettából, és kifújta az ablakon a füstöt. A hálószobában megcsörrent a telefon. Letette a lapot, és gyorsan átment. Leült a széles heverő szélére, és felemelte a kagylót.

– Igen, várok, köszönöm.

Néhány perc eltelt, amíg kapcsoltak. Ismét nem talált keze ügyébe eső hamutartót, de elmozdulni sem mert, így a hamut az éjjeliszekrény tetejére pöccintette. Amikor meghallotta a vonal másik végén a hangot, arcán átrendeződtek a vonások, mosolygott.

– Á, szervusz. Igen, hallak… Dolgozom. A kislány? Ó, nagyon kedves. Nem tudom. Kizárt dolog, tudod, hogy dolgozom. De ha holnap… Várják a kéziratot. Holnapután? Jó. De csak délután, fél egyig mindennap dolgozom…

A cigaretta lassan végigégett, és a papírszipkát is meggyújtotta a parázs. Csúnyán füstölgött a kezében.

– Jól van. Jó. Most éppen egy mondat kellős közepén… Na nem baj… Jó. Akkor.

Helyére tette a kagylót, arcáról eltűnt a mosoly. A szipkát a nyitott ablakon át bosszúsan a kertbe hajította, és visszament a dolgozószobába. Mielőtt leült volna, ismét az órára pillantott. Kezébe vette a félig írt kéziratlapot.

„Ha a mai fiatalok előtt lepergetnénk életünk filmjét, bizonyára azt mondanák, így nem érdemes élni. Pedig érdemes volt. A mozgalom azt követelte, hogy aszkéták legyünk. S ezt a követelményt mi teljes szívvel vállaltuk, mert megértettük, hogy az embernek alá kell rendelnie vágyait és érdekeit…” Itt megszakadt a mondat.

„Minek?” – gondolta. – „Hol marad ilyen sokáig?” Ismét az órára pillantott, és az asztalkát közelebb húzta magához. Arcán most átsuhant egy ravasz kis mosoly. „Befejezem a mondatot, és akkor ennek a fejezetnek vége” – gondolta, és tollat ragadott, és annak rendje és módja szerint befejezte a mondatot. Aztán felsóhajtott. Elolvasta újra. „Micsoda hülyeség” – futott át az agyán. „Bár teljesen igaz. Vagy mégse lenne igaz? Mi az, hogy aszkéta?”

És akkor eszébe jutott mindenféle Zoltánról, arról, ahogy megismerkedtek, és ő otthagyta a családot, meg az első éjszakáik Zoltán lakásán. Ügyetlen volt és nem tudott főzni, és semmit, és a barátaik mosolyogtak rajta, és nézték a nyakát, mert tele volt a nyaka kis vörös foltokkal, és akkor rájött, hogy mások is tudják, mitől van tele vörös foltokkal a nyaka, amelyek lassan kékeslilává válnak, és magas gallérú ruhákat kezdett viselni. „Helyben vagyunk… helyben vagyunk – nevetett magában ott az ablak előtt a fotelban –, olyan voltam abban a magas gallérban, fehér pikégallér volt, mint egy apáca…”

Klára asszony kipirult, és üres tekintettel bámult ki a folyóra meg a part menti füzekre, aztán hirtelen eszébe jutott az a régi kép Zoltánról… Bizonyára azt akasztották ki Mágocson is a DISZ-szoba falára, hiszen Jucika azt mondta, hogy Zoltánka… Fiatalkori kép volt, azon volt a legszebb. Merész tekintetű, fekete, a homloka magas, csak az a kép lehetett Mágocson, mert később egészen megkopaszodott…

Klára asszony elsírta magát, kezével zsebkendő után kotorászott, de nem talált sem a nagy pongyolazsebben, sem a fotel támlája és ülőkéje közti hasadékban, ahová a felesleges tárgyakat rendcsinálás közben be szokta túrni. Öreg, fénytelenné vált szeméből peregtek a könnyek, és nem hallotta azt sem, hogy gyors léptektől csikordul az ablak előtt a kavicsos út, aztán nyílik az előszoba ajtaja, aztán a nagy üveges ajtó, csak sírt a biedermeier selyemmel kárpitozott fotel mélyére húzódva, és kotorászott a zsebkendő után. Arra gondolt, hogy eddig nem siratta el soha, úgy igazán Zoltánt, mert akkor is, amikor Balázs elvtárs a Horthy Miklós körúton megmondta, csak megállt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek, már azt sem tudja, miről, mert csak percekig lehettek együtt, és mosolyogniok kellett. És ő azóta is mindig összeszorította a fogát, pedig az egész föld tele van az ő halottjaival, az apjával, akit gyűlölt az ezer hold földje miatt, meg az anyjával, aki ebben a fotelban ült, meg az egész világ és az élet…

– Csak nem tetszik sírni? – kérdezte Jucika.

– Nem, nem… semmi… Adja csak ide a szemcseppeket, ott van a komód tetején… – válaszolta Klára asszony, és hátravetette a fejét.

Jucika átsietett a hálószobába, és Klára asszony hallotta, hogy jön-megy, nem találja.

– A komód tetején – mondta, és öklével kitörölte szeméből a könnyeket.

– A komód tetején?

– Igen.

Jucika átnyújtotta a szemcseppeket, és nézte, ahogy Klára asszony felszívatja a kis csőbe a fehér folyadékot, felhúzza egyik kezével szemhéját, és csepegtet.

– Hány tojást hozott?

Jucika nem válaszolt a kérdésre.

– Én látom, hogy sírni tetszett.

Klára asszony szeméből ismét eleredtek a könnyek, de ez most valóban nem sírás volt, csak a gyógyszer a szemén dolgozott.

– Még most is sírni tetszik.

Klára asszony nagy gyöngédséget érzett a lány iránt, fejét még mindig hátravetve felnézett rá, elmosolyodott, és megsimogatta a haját.

– Dehogy sírok. Tudja, kedvesem, az ilyen vén szemek már csak könnyesek. Ha sokat dolgozom, akkor mindig bemondja az unalmast a szemem.

– Jaj, bemondja az unalmast! – nevetett Jucika.

– Be – nevetett vele együtt Klára asszony, és visszaadta az üvegcsét.

– Jaj, ha meg tetszik engedni, le kell mennem megfürödni.

Klára asszony az első pillanatban nem értette világosan, miről van szó.

– Hiszen reggel fürdött – mondta.

– Csak olyan büdös lettem közben a tyúkoktól. Tessék megszagolni – magyarázta Jucika, és karját odatartotta Klára asszony orra alá.

– A tyúkoktól? – nézett még mindig értetlenül Klára asszony a lányra.

– Jaj, olyan kedves asszony ez a Kalherné, még estére is meghívott magukhoz, és mondta, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, akkor segítsek Jóskának kipucolni a tyúkólat.

– Ezt mondta?

– Ezt. Mert a Jóska nem szereti egyedül. Hát miért ne segítenék? Pucoltam én már elégszer tyúkólat, nem esik le az aranygyűrű az ujjamról. Meg nincs is. Aztán a Jóska is mondta, hogy olyan büdösek lettünk, menjünk le most a Dunára.

– A Dunára…

Klára asszony a kezébe vette a félig teleírt kéziratlapot, és üres tekintettel bámult rá.

– És még nem is fürödtem a Dunába. Ha meg tetszik engedni.

Klára asszony nem nézett fel rá, kezébe vette a tollat is.

– Ne zavarjon most. Délelőtt mindig dolgozom – mondta, és igyekezett, hogy a hangja ne csengjen ellenségesen.

A lány kiment. Klára asszony agyában pedig elkezdett valami zakatolni. Először az jutott eszébe, hogy ez a lány nem normális, és utána nézett. A fürdőszobából, aztán az előszobából valami dalocskára emlékeztető motyogás hallatszott. Aztán felágaskodott Klára asszony agyában a düh. „Mit képzel ez a Kalherné? Mit képzel?” Olyan dühös lett, hogy a gondolatai is elakadtak. „A tyúkszart, a tyúkszart… Az én pénzemért?”

 

Mire Jucika visszatért a fürdésből, Klára asszony valamennyire lehiggadt, és tudta, mit kell tennie. Amikor megcsikordult az ablak alatt a kavics, elhelyezkedett a fotelban, és kezébe vette a tollat. Amikor Jucika halkan kinyitotta az előszoba ajtaját, Klára asszony felnézett és kiszólt.

– Jutka!

Amikor kinyílt az üveges ajtó, Klára asszony ismét a kézirat fölé hajolt.

– Beszélnem kell magával – mondta komoly, de nyugodt hangon, és a lányra nézett. Bár ne nézett volna rá. „Ez nem normális. Ez nem normális.”

De még szóhoz sem jutott, mert a lány csapzott haját rendezgetve, az ő kék-fehér csíkos vászonpongyolájában, kissé sértett arckifejezéssel megállt a (perzsa) szőnyeg közepén.

– Ugye, kértem, hogy ne tessék Jutkának szólítani…

Klára asszony egy pillanatra úgy érezte, hogy elveszti az eszméletét, elszáll, eltűnik, vége. De Jucika folytatta.

– Nekem erről rossz emlékeim vannak.

A kis test kifeszült a fotelban.

– Azonnal vesse le a pongyolámat! – ordította Klára asszony.

Jucika elsápadt.

– De hiszen nem lesz semmi baja!

– Csak csuromvíz lett. Tiszta víz lett!

Klára asszony kifulladt, keze reszketett, elejtette a papírt, a tollat. Jucika gyorsan odasietett, és felemelte a tollat is, a papírt is, és megvesztegetően gondos és előzékeny mozdulattal a kis hajlított lábú asztalkára helyezte.

– Ha tudtam volna… Ne tessék engem elkeseríteni.

– Maga keserít el engem. Vesse le azonnal – mondta Klára asszony, aztán kezével intett, ezzel akarta jelezni, hogy lényegében nincs semmi baj, majd hozzátette. – Beszélni szeretnék magával.

A lány kiment. Mire visszajött, ismét ott ült a sértett vonás a szája szélén. És ő szólalt meg először.

– Arra meg szeretném kérni az elvtársnőt, hogy ne kiabáljon máskor velem.

Klára asszony erre nem válaszolt, és úgy érezte, most már fel van vértezve Jucika meglepetései ellen.

– Húzza ide azt a fotelt.

Jucika odahúzta a másik (selyemmel kárpitozott biedermeier) fotelt is az ablak alá.

– Üljön le – mondta Klára asszony.

Jucika leült, és élénk tekintetét gyorsan körülhordozta a bútorokon. Elhelyezkedett.

– Beszélni szeretnék magával…

– Igen, ezt már legalább kétszer tetszett mondani – válaszolta Jucika szórakozottan.

Most először néztek egymás szemébe. Klára asszony, mintha hipnotizálni akarná a lányt, de a messziről kószáló jámbor tekintetet csak sokára és nagy türelemmel lehetett lecsillapítani. Klára asszony akkor megszólalt a csendben.

– Ide figyeljen, kedvesem…

Jucika kissé megrándította a vállát, ami nem kerülte el Klára asszony figyelmét. Hangját (a lehetőségek határain belül) még bensőségesebbé tompította.

– Maga, ugye, tegnap idejött…

– Igen.

Klára asszonynak hirtelenjében nem jutott más az eszébe. Ami eszébe jutott, azt viszont nem mondhatta ki. Jucika egy ideig türelmesen figyelte az öregasszony reszkető szája szélét, aztán megszólalt.

– Én tudom, hogy nekem mi a bajom – mondta.

– Na látja.

– De félre tetszik engem ismerni.

– Én nem ismerem magát sehogy, csak azt tudom, hogy ez így nem mehet tovább.

– Tessék elhinni, hogy nekem is nagyon nehéz.

– Elmondta. Elhiszem.

– Néha egyszerűen nem tudok ellenállni.

– Minek?

Jucika összekulcsolta, a mellére szorította a tenyerét.

– Ha engem megkérnek, hogy pucoljam ki a tyúkólat, akkor kipucolom. Ilyen vagyok. Sajnos.

– Nemcsak a tyúkólról van szó.

Mindketten összeráncolták homlokukat.

– A pongyolámat nem kellett volna… – folytatta Klára asszony, de megakadt, mert kíméletes akart maradni.

Jucika megrázta vizes haját, és a szeme tágra kerekedett.

– Ezt igazán nem is értem, mert én a művész úr feleségének vagy a Viczmándynénak a pongyoláját fel sem vettem volna, mert annyira utáltam őket.

Klára asszony érezte, hogy csődöt mond. Gyorsan rágyújtott.

– Ide figyeljen, kedvesem…

– Igen…

– Maga tegnap, ugye, idejött…

– Igen…

– Maga a Háztartási Alkalmazottak Szakszervezetének tagja, ugye?

Jucika a cigaretta felé nyúlt.

– Szabad elvennem egyet?

– Tessék, parancsoljon.

– Most már értem, hogy hová tetszik akarni kilyukadni, de néhány nap nekem mindig kell, hogy a környezettel ismerkedjem.

Nézték egymást. Klára asszonynak eszébe jutott, hogy most kéne végezni az üggyel, míg nem késő. Fel kellene állni, az íróasztal fiókjából elővenni és visszaadni a lánynak a munkakönyvét. És mondani valamit, hogy meggondolta magát, vagy effélét. És valami rendes helyet keríteni neki valahol.

– Látom, látom, maga rendes lány, csak kissé nihilista természetű – mondta fáradtan.

Jucika szeme felcsillant, és most nézett rá először őszinte érdeklődéssel. Ettől Klára asszony is felvillanyozódott. „Mindig akkor fordul meg a kocka, amikor azt hisszük, hogy már minden elveszett” – gondolta, és megérezte, hogy itt az alkalom…

– Pedig az élet reális természetével számolni kell… Magának van egy gyereke. Ki gondoskodik róla? És ha nem tudja megfékezni magát, akkor ki gondoskodik majd magáról? Pillanatok alatt úgy elcsúszhat az élet lejtőjén, hogy nincs olyan isten, aki megállítaná…

Jucika tekintete bársonyosan meleggé változott. Klára asszony úgy érezte, hogy kéri, követeli ez a tekintet, adja át élete összegyűlt bölcsességeit, segítsen.

– Mi lesz a kisfiával? És mi lesz magával?

– Tudom… – felelte halkan Jucika.

– Na látja. És még tudja is, hogy a feje felett ott lebeg a létbizonytalanság veszélye…

– Tudom.

– És azt is tudnia kell, Jutka, hogy az emberek rosszak.

Jucika megmozdult a fotelban, de Klára asszony nem hagyta szóhoz jutni.

– Nézze, ha nálam rendesen viseli magát… Ha nem nihilista, akkor itt akár le is horgonyozhat. Még abban is megállapodhatunk, hogy idehozza Lacikát.

– Hová hozzam? Abba az odúba?

– Milyen odúba? Az egy rendes szoba. Sokan örülnének… – válaszolta Klára asszony sértetten.

– És télen mivel fűtjük? Még kéménylyuk sincsen.

Klára asszony elgondolkodott. Valóban. Nincs kéménylyuk. Ez a nem létező kéménylyuk most sorskérdéssé változott. Élet vagy halál.

– Nézze, és ha nálam itt marad, akkor még arra is jutna ideje, hogy tanuljon. Esti iskolán…

Delet harangoztak a faluban.

– Értelmes lánynak nézem magát…

Jucika szeme ismét felcsillant, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Klára asszony érezte, hogy győzött. Határtalan szeretetet és felelősséget érzett most minden iránt, ami körülvette. „Ez az élet” – gondolta, és sóhajtania kellett. Mélyet és nagyot. Jucika ügyetlenül szívta a cigarettát. Klára asszony kivette a kezéből, és eloltotta.

– Rossz nézni… – mondta nevetve.

Jucika felemelte a fejét. Hallgatták a harangszót.

– Főzni is kéne valamit… Most már látom, hogy… – mondta.

– Mit tud főzni?

– Mindent.

– Hát az kicsit sok lesz ebédre.

– Akkor mit főzzek?

– Mit is főzzön? Van krumpli meg hagyma, meg a hűtőszekrényben virsli. Meg uborka is van. Salátának.

– Akkor főzök egy jó paprikáskrumplit, és csinálunk hozzá uborkasalátát.

– Az nagyon jó lesz – mondta Klára asszony, és mindketten mosolyogtak. – Hány tojást hozott?

– Jaj, azt elfelejtettem.

 

A tűzhely előtt megállt. Körülnézett a konyhában, s hogy csend volt a lakásban, fülét a falra szorította. Nem hallott semmit. Kinyitotta a hűtőszekrényt, egy műanyagdobozból kivette a virsliket, és egyenként letette az asztal eternit lapjára. A hűtőszekrény ajtaját elfelejtette becsukni, a hideg a lábára áramlott. Aztán a konyhaszekrény polcáról leemelt egy tányért, s rárakta a virsliket, közben nekidőlt az asztalnak, és kinézett az ablakon.

A konyhából Kalherék kertjére nyílt kilátás, a disznó- és tyúkólakon túl bokrok és fenyőfák törzsei között látszott az impozáns méretű sárga ház, és Kalherné kinn állt a ház előtt, vastag karjával a szellőzködő dunyhákat és párnákat veregette, énekelt vagy beszélt valakihez, nem lehetett hallani a hangját, csak a szája mozgott egyenletesen és gyorsan.

Jucika kihúzta a konyhaasztal fiókját, és belenézett. A konyhaasztal fiókjából sok minden megállapítható. Van, ahol itt tartják a hagymavágó és húsvágó deszkát meg a klopfolót, a fakanalakat és a nyújtófát, de van olyan hely is, ahol a konyhaasztal fiókja evőeszközök tárolására szolgál. Van olyan hely, ahol minden mértani pontossággal elosztott dobozokban és rekeszekben fekszik, és van olyan háztartás, ahol csak bedobálják, ha nincs szükség valamire, és előkotorják, ha szükség van valamire. Ez a fiók, Klára asszony rózsaszín konyhaasztalának fiókja, felülmúlt minden várakozást. Jucika visszatolta, mert eszébe jutott, hogy krumplit kell hámoznia. Ismét körülnézett a konyhában, a tűzhely alatt a mosófazékban megtalálta a krumplit, és kihúzta ismét a fiókot, keresett egy kést, de a turkálás közben mindenfélét kirántott a fiókból, spárgákat, villák hegyére akadt drótdarabokat, alig tudta visszagyömöszölni a helyére az egészet, aztán amikor megvolt a kés is, krumpli is, nekiállt, hogy meghámozza. Állva dolgozott, s így jól láthatta, mi történik Kalherék kertjében. Kalherné nem dagasztotta már vastag karjával a dunyhákat, eltűnt valahol, talán bement a házba, de az is lehet, hogy a ház előtti veteményest kapálgatja vagy gyomlálja, mert azt mondta, hogy ki nem állhatja azokat a dolgokat, meg mindenféle növényeket, amelyek nem hoznak hasznot, csak nőnek bele a világba, mint az őrültek, és eszükbe sem jut, hogy minek vagy kinek.

És ebben van is valami, mert a növényekkel is úgy van, mint az emberekkel, akinek semmi hasznát nem veszik, azt kiirtják vagy kilökik.

Kése alól egyenletes szép csíkokban gyűrűzött le a krumpli héja, hol ezt figyelte, hol elgondolkodva nézte a szomszéd kertet, ahol most csak a csirkék kapirgáltak, és disznók túrták óljuk deszkakerítésének négyszögébe zárva az iszapos talajt.

„Aki méltatlanul eszik, iszik…” – fűzte tovább gondolatait Jucika, de nem jutott eszébe a szöveg. Aztán ráakadt, s mint valami jól bemagolt leckét hadarta magában: „Vizsgálja meg magát azért az ember, és úgy egyék azon kenyérből és igyék azon kehelyből, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik, iszik magának…”

Itt valami az Úr testéről következett volna, de az végképp nem jutott eszébe.

És a ház előtt most megjelent Jóska. Egy szál úszónadrágban volt, ahogy fürdött, és izmos volt, és barnára égett bőrén csillogott a napfény, a nyaka megfeszült, és óvatosan lépdelt, mert valamit cipelt a két kezében, csak nem látszott, hogy micsodát, mert éppen eltakarták a fenyők széttárt karjai. Most a feje is eltűnt egy sötétzöld ág mögött, aztán kilépett a fatörzs mögül, és jól látszott úgy egészben, ahogy hozza az ól felé a moslékos vödröket, majd megint eltűnt a takarosan fehérre meszelt, piros palatetős illemhely mögött, aztán előtűnt megint, most közvetlenül az ablak alatt, és jól látszott az is, hogy a nyakán meg a karján kidagadnak a kék erek, szinte itt lüktettek ezek a kék erek, és belépett a disznóólba.

Jucika megszámolta, hány krumplit hámozott, találgatta, elég lesz-e, aztán nekikezdett a következőnek. „Jaj, előbb a hagymát kellett volna” – gondolta. – „De hol lehet a hagyma?” Kotorászni kezdett a fiókokban és polcokon, de nem találta. Kinyitotta az ablakot, a konyhába beáradt a vályúkba csobbanó moslék hangja meg a disznók visítása, Jóska meztelen lábával rugdalta a tolakodó állatokat.

– Zulejka, hogy a fene essen a testedbe, Ilonka, hé! Hogy a szemed folyna ki, te rohadt!

Aztán a sarokba dobta a vödröket, és a vályúhoz engedte a két állatot. Visítva rontottak oda, és a sárfoltok alól kivillanó rózsaszín bőrük remegett az izgalomtól, fújtatva, röfögve, csettintve habzsolták a kitűnő moslékot, és reszkető, remegő nagy testük szinte növekedni látszott. Jóska farba rúgta őket, de ez a rúgás már a szeretet jele volt.

– Na, zabáljatok. Disznók – mondta.

Jucika ellépett az ablaktól, és a kamrában meglelte a hagymát és az olajat. „Hogy én milyen buta vagyok” – nevetgélt magában. „Hiszen itt kellett volna keresni rögtön.” Körülnézett a kamrában is, hiszen egy éléskamráról is megállapítható sok minden, de nem volt itt más, mint üres, beporosodott befőttesüvegek, meg a felső polcokon mindenféle kacat, régi papírbőröndök, lámpaburák és könyvek. A kamra ajtajából a konyhaasztalra dobott három fej hagymát, a negyediket pedig jól becélozva áthajította a disznóólba. A közepes nagyságú hagyma nagyot koppant Jóska hátán. Jucika gyöngyözve nevetett, Jóska a hátát tapogatta, felemelte a hagymát, és bambán bámult a lányra. Jucika gyorsan egy papírra seperte a krumplihéjat, kis csomagot csinált, és azt is átdobta a szomszédba.

– Na, kapd el! – kiáltotta közben.

Jóska elkapta a csomagot, és még mindig a lányra meresztette halványkék szemét.

– Na, add oda nekik azt is.

A fiú kibontotta a csomagot, és a vályúba szórta a krumpli haját. A két disznó, Zulejka és Ilonka harcra indult az értékes falatokért.

– A hagymát dobd vissza.

A fiú elnevette magát, és ravaszkásan összehúzta a szemét.

– Nem dobom – mondta olyan jelentőségteljesen, mintha életbevágóan fontos ügyről lenne szó.

És ettől a hangsúlytól Jucika lelkében megmozdult valami. Különös fontosságot nyert a hagyma, amelyet a fiú a markában szorongatott.

– Inkább odaadom a disznóknak – mondta a fiú kötekedve.

– Dobd vissza – mondta Jucika.

– Nem dobom.

– De dobd vissza. Csak játszottam – mondta a lány.

A fiú nekidőlt a disznóól deszkafalának, ami közvetlenül a drótkerítésnek támaszkodott, és izmoktól dagadó karját átlógatta rajta. Jucikának nagyon tetszett ez az egész. És Jóskának is nagyon tetszett a lány az ablak négyszögében. Annyira tetszett neki, hogy elpirult, és zavarában a homlokán dudorodó pattanásokat dörzsölgette a hagymával.

– Dobd vissza, nagyon szépen kérlek, ne legyél szemtelen – fogta kérlelőre Jucika.

– Akkor minek dobtad ide?

– Csak.

– Inkább odaadom a disznóknak, de vissza nem adom.

Anélkül, hogy tekintetük között megszűnt volna a kötekedő, bensőséges kapcsolat, a fiú a vályú felé hátrált, a lány pedig hámozni kezdett egy hagymát.

– Visszaadjam, vagy odaadjam a disznóknak? – hunyorított Jóska a vályú felé.

Jucika megrántotta a vállát. Abban a pillanatban a hagyma az ablakon át berepült a konyhába, és becsapódott a nyitott konyhaszekrénybe a csiszolt borospoharak közé.

Klára asszony a csörömpölésre felállt, cigarettáját elnyomta a hamutartóban, és elindult a konyha felé. Mielőtt a kilincsre tette volna kezét, meggondolta a dolgot, és visszaült kedves foteljába az ablak elé.

 

Jóska harsogva nevetett az ablak alatt. Jucika a konyhaszekrényhez ugrott, és becsukta a kétszárnyú ajtót, az üvegcserepeket és a hagymát gyorsan a szemétládába dobta, majd mereven megállt a konyha közepén, és hallgatózott. „Úgy látszik, nem hallotta” – gondolta, és ahogy állt, így a szoba felé fülelve, észrevette, hogy a hűtőszekrényből vidáman cseperészik, csordogál a víz. Rácsapta az ajtót arra is, majd az ablakhoz lépett. Jóska felsőtestével a kerítésen áthajolva nevetett az ablak alatt.

– Látod, milyen hülye vagy, mit csináltál?! –  suttogta Jucika, és szigorúan összeráncolta homlokát. A fiú kék szeme, amelyet egyébként mindig elfátyolozott a zavar vagy a tétova butaság, most vidáman tüzelt. Mögötte a disznók verekedni kezdtek az üres vályú felett, és még távolabb, a ház előtt, megjelent Kalherné, szórakozottan megdögönyözte a fakó rózsaszín párnákat és dunyhákat, körülnézett, majd fejét felvetve elkiáltotta magát:

– Jóska!

A fiú hintáztatta testét a kerítésen, és nem válaszolt.

– Jóóska! – gurgulázott Kalherné most még hangosabban.

– Miért nem válaszolsz? – suttogta Jucika.

A fiú elvigyorodott.

– Hadd ordítson.

– Hogy beszélhetsz így az anyádról?

Jóska meglepődött, és öklével végigsimította a homlokát.

– Nem beszélek én sehogy.

– Jóóska! – hallatszott a kiáltás ismét, és Kalherné visszament a házba.

A fiú hátrapillantott, majd hátrált néhány lépést az ólban, lábával félrerúgta a disznókat, és átdobta magát a kerítésen, lehuppant, és elveszítve egyensúlyát, nekiverődött a ház falának. Jucika nevetett.

– Na, jól megjártad.

Jóska bekönyökölt az ablakon, és felhúzta a vállát.

– Hát próbáld utánam csinálni!

– Hagyj békén – mondta Jucika –, úgyis elég bajom volt már miattad.

Jóska feltámasztotta karjait a párkányra. Így közelről látszott csak, hogy mélyen ülő halványkék szemeivel kissé kancsalít. Pimaszul nézegette Jucikát, és hogy még kényelmesebb legyen, állát a karjára támasztotta.

– Miattam volt bajod? – kérdezte a fiú vontatottan, és ravaszkásan hunyorított.

– Igen, miattad, kikaptam a fürdés miatt.

– Rá se ránts, szerintem dilinyós az öreglány… – mondta a fiú.

Jucika nem válaszolt, kihúzta a konyhaasztal fiókját, és a spárgák meg drótok, a harapófogók, kalapácsok, evőeszközök, rajzszegek és jancsiszegek, bőrdarabok és újságpapírok, törött tányérok és összeragadt cukorkászacskók alól kiszedte a hagymavágó deszkát.

– Amióta itt lakik, mindig csak valami könyvet ír, aztán könyv sehol. Az apám meg is kérdezte a könyvesboltban, hogy megvan-e? Hát nem volt meg. Az egész csak sóder vagy dilinyó.

– Á, de buták vagytok ti – mondta Jucika, és megcsóválta a fejét. – Hát hogy jelent volna meg, ha még meg sem írta…

Kalher Jóska összeráncolta a homlokát, aztán diadalmasan, de suttogva kivágta:

– Éjjel meg hálóingben sétál a kertben. Anyu azt mondja, hogy még táncol is. Ledobja a hálóinget, aztán ahogy van, pucéron táncol. Hát ez meg micsoda, ha nem dilinyó?

Kettészelte a hagymákat, és hasra fektette, majd fejét magasra tartva, vágni kezdte. Közben eszébe jutott, hogy felteheti már az olajat, bement a kamrába, egy lábas aljára olajat csurgatott, majd visszalépett az asztalhoz. A fiú pimaszul fixírozta, az ablakpárkányról.

– Te olyan hülyén tudsz bámulni, fiacskám – mondta.

A fiú elnevette magát.

– Te se panaszkodhatsz.

– Ha nem esik nehezedre, akkor ne tegezz.

– Hát mit csináljak?

– Ha jól megszámítjuk, az anyád lehetnék –  mondta Jucika, és szeméből, bármilyen magasra tartotta is a fejét, eleredtek a könnyek.

– Te hány éves vagy? – kérdezte a fiú.

– Mondtam, hogy ne tegezz!

– És te tegezhetsz?

– Kis taknyos vagy, fiacskám.

– Mégis annyi nőm van, hogy egy ujjamon sem tudom megszámolni.

– Neked?

– Nekem.

– Azt mondtad, hogy annyi nőd van, hogy egy ujjadon sem tudod megszámolni – nevetett Jucika, és közben szeméből csurogtak a könnyek.

A fiú zavarba jött.

– Egy kezemen…

– Egy ujjadon!

– Nem hiszed?

– Majd éppen a te pattanásos pofádra buknak a nők?!

A fiú elvigyorodott, és egészséges fehér fogait alsó ajkába mélyesztette.

– Nem a pofámra buknak…

Jucika lecsapta a kést, megragadta az ablak két szárnyát, és becsapta az ablakot. De az nem ment el onnan. Megkocogtatta az üveget. Jucika ráfordította a kilincset is az ablakra. Jóska az üvegre szorította arcát, orra szétlapult, fogai villogtak. Jucika úgy tett, mintha nem törődne vele. A lábasban sercegett a forró olaj. Rázúdította a kockára vágott hagymát, előbb fakanalat, majd paprikát keresett, és néhány pillanatra el is felejtette, hogy ott a fiú az ablakban. Gyorsan fel kellett szeletelnie a krumplit, meg közben a hagymára is vigyázni, hogy megpiruljon, megpuhuljon, de oda ne égjen, meg vizet ereszteni egy kancsóba, hogy gyorsan feltölthesse majd. A beidegzett és mégis újnak tűnő mozdulatok (hiszen semminek nem ismerte a helyét) lefoglalták. Amikor már a piros lé alatt rotyogtak a fehér testű krumpliszeletek, mintha csak véletlenül történne, az ablak felé pillantott. A fiú nem volt ott.  

 

Klára asszony a csörömpölésig megírta az új fejezet felét. Amikor visszaült a foteljába, hogy folytassa, gondolatai szétpattogtak, és az a négy oldal, amelyet eddig teleírt szálkás betűivel, most már értelmetlennek és nevetségesnek tűnt. Átolvasta. És elszégyellte magát. Ezt ő nem adhatja ki a kezéből. Pfuj. Vagy mégsem pfuj? Megemelte a négyszáz oldalas kézirathalmot, és úgy érezte, ez az újabb négy oldal agyoncsapja az egészet. Vagy ezt a négy oldalt csapja agyon az egész. Klára asszonynak pontos fogalmai voltak egy könyv stílusának egységéről. Ha eddig nem írt a szerelemről, akkor nem írhat most sem. De miért ne írhatna?

Ellentétes érzelmek között hánykolódott, és ez annál is inkább kínosan érintette, mert az egész könyv, egyetlen pillanat alatt, érdektelenné vált a számára. Egyrészt unta, másrészt volt egy olyan halvány érzése, hogy élnie kellene, és nem emlékezni. Megfürdeni a Dunában. Kifeküdni a napra. Elmenni valahová. Kidobálni az ablakon a bútorokat. Megismerkedni valakivel, és férjhez menni. Fölkapaszkodni a csillárra, és hintázni egy jót, aztán kimenni a konyhába, és Jucika fejére borítani a tányér krumplipaprikást.

Eddig az élet apró elfoglaltságai, a főzés, a bevásárlás és a takarítás akadályozták a munkában.

Most a munka akadályozta abban, hogy éljen.

Először is rágyújtott. Aztán íróasztalának egyik rekeszéből elővett egy üveg meggylikőrt, kihúzta a dugót, és jó nagyot húzott belőle. Nem ült vissza a fotelba, fel-alá sétált a szobában, majd néhány tánclépést tett. Érzékelhető ütemben szállt a fejébe az ital.

– Kisasszony, ezt a valcert nekem ígérte – mondta Klára asszony, és karját nyújtotta, és forogni kezdett. Pongyolája lebegve szétterült körülötte, cigarettájából a hamu a (perzsa) szőnyegre hullott, s egészen a biedermeier kanapéig táncolt, s ott leomlott a csíkos selyemhuzatra. Egyik lábát felhúzta, a másik a földre lógott, és pongyolája szétnyílt, a cigarettát pedig kiejtette a kezéből, és gondolatban bódultan keringett egy bálteremben, aztán áttáncolt egy népünnepélybe, ahol eltűntek a drága ékszerek, és ők rövid szoknyában és puffos ujjú blúzban táncoltak a harsogó zenére, és arany felhőkben szállt a por…

A fazékban rotyogott a paprikás krumpli. Jucika az uborkát szeletelte. Csend volt. Az ablaktáblán két légy kergetődzött, később párosodtak. Jucika keresett egy tálat, majd ecetet, megkeverte az uborkasalátához a levet, paprikát és borsot szórt a tetejére, és leült a konyhaszékre. Hallgatta a krumpli rotyogását, és nem gondolt semmire. Csak rosszul érezte magát. Ez a leverő, mellet szorító rosszullét gyakran elfogta, és arcára ilyenkor a kedélybetegség jelei ültek. Orra kihegyesedett, ajka vékony vonallá keskenyedett, állkapcsa erősen kiugrott, szinte négyszögletessé tette ábrázatát. És mindenféle képek jöttek, amelyeket utált. És éhes is volt már. Nagyot sóhajtott, és felállt. Megterített. A konyhaszekrényből eltakarította az üvegcserepeket, és leemelte a fedőt a lábosról. A krumplit megbökdöste egy villával, de még nem volt elég puha. Kiment az előszobába, és megállt a dolgozószoba üvegajtaja előtt. Bentről nem hallatszott semmi nesz. A kertben néhány szál virágot szedett, az előszobában ismét megállt egy pillanatra hallgatódzni, de csend volt benn. Jucika visszatért a konyhába. Egy régi, kicsorbult vázában helyezte el a virágokat, és a terített asztal közepére állította.

– Így nagyon szép – morgott magában félhangosan.

Ismét megnézte a krumplit, most már jó volt, átfordította az egészet egy porcelán tálba, az uborkasalátát is az asztalra tette, és kopogtatott a dolgozószoba üvegajtaján.

– Tessék – hallatszott bentről.

Jucika kinyitotta az ajtót. Klára asszony rosszkedvűen és kócosan ült a kanapé szélén.

– Na, mi van?

– Kész az ebéd, elvtársnő – mondta Jucika.

– Azonnal megyek – mondta Klára asszony. – Még befejezem ezt a gondolatsort.

– Csak tessék sietni, mert kihűl – mondta Jucika, és visszament a konyhába.  

 

Szótlanul ettek. Erről külön kell szólnunk, mert szótlanul enni többféleképpen lehet. Ők ketten, egymással szemben a nylonterítővel letakart konyhaasztalnál nem is ettek, hanem étkeztek, helyesebben egy rafináltan bonyolult műveletet végeztek késsel, villával, szalvétával.

Könnyedén fogták szerszámaikat, nem csikordult a tányér, fogukkal és nyelvükkel őrölték az ételt, nem csemcsegtek, nem csámcsogtak, s mindenképpen úgy tűnt, két olyan ember étkezik itt egymással szemben, akik túljutottak a táplálkozás egyszerű gyönyörűségén, s bár eszközeikkel, amelyek mégiscsak ezt a célt szolgálják, egyben egy magasabb rendű élvezetet is célba vesznek, azt az élvezetet, ami az ember kultúrlény voltának tudatából ered, abból, ha valaki magasabbról tudja szemlélni a mohón táplálkozókat, s föléjük emelkedve kettős élvezetet nyer: a lenézés örömét, és ebből eredően azt a szinte éteri tudatot, amely a paprikás krumplit is ráksalátává és bifsztekké tudja lényegíteni. Lecsúszott arisztokraták mindig előkelőbben éheznek, mint a lecsúszott hivatalnokok.

„Hol tanult meg ez így enni?” – töprengett Klára asszony, és lapos pillantásokat vetett Jucika felé az asztal fölött. Jucika mozdulatai nem adtak erre magyarázatot. Nem tartotta el a kisujját kényeskedve, miként a sznobok teszik, de nem mulasztotta el megtörölni szalvétájában szája szélét, ha letette vagy felvette a poharat. Nem harapta a kenyeret, hanem kis darabkákat tört belőle, de nem is tett úgy, mintha a kenyér valami lényegtelen és tulajdonképpen szégyellni való táplálék lenne az asztalon. Nem tartotta magát mereven, de nem is ült görbedten a tányérja előtt, nem dőlt az asztalnak, de nem is volt távol az asztaltól. Klára asszony sem csinálta jobban (anélkül persze, hogy ebben valami csintalanság lenne), hiszen gyermekkora az előkelőségre való nevelésben telt el, és ez a természetbe ivódott.

Most emberére talált. Hiszen Jucika eddigi megnyilvánulásaiból nem sejtette, hogy a lányban éppen annyi nihilizmus (ahogy ő fogalmazta) rejlik, mint amennyi öntudatlan alkalmazkodó készség. „Vajon hol leshette el mindezt?” – tette fel a kérdést újra és újra Klára asszony. De nem szóltak. Szótlanul ettek.

Jucika a műveletre összpontosította figyelmét. Elmerült a mozdulatokban. Úgy dolgozott eszközeivel, mint az autodidakta művész. Élvezte, hogy amit a másik neveltetéséből adódóan tesz, azt ő ösztönösen képes megtenni. Így az élvezetnek még egy magasabb fokán állt. Ő lenézte azokat is, akiktől ezeket a mozdulatokat eltanulta.

Klára asszony szólalt meg először. Nem tudatosan, csak megérezte, hogy ehhez a finom csendhez néhány szó is illik.

– Régebben – kezdte, és óvatosan közelített a szájához egy villára tűzött falatot – Kalherék meghívtak vasárnaponként ebédre – mondta, és anélkül hogy ajkához érintette volna, fogaival leemelte a villáról az ételt, rágta, nyelte, a villát egy pillanatra letette, megérintette a szalvétával a száját, a villát visszavette, és folytatta. – De csupán néhányszor tudtam eleget tenni a meghívásnak.

Jucika felnézett Klára asszonyra, és ebben a tartózkodó pillantásban elmondta beszélgető partnerének, hogy figyeli, és nagyon kíváncsian várja minden szavát, majd, hogy nyomatékot adjon a tekintetnek, meg is szólalt:

– Igen?

Mivel a kérdésnek szánt kijelentésben, vagy a kijelentésnek szánt kérdésben nem volt semmi tolakodó, Klára asszony könnyedén vette vissza a beszélgetés fonalát.

– Kalherék, kedvesem, azon emberek közé tartoznak, akik hirtelen kapaszkodtak a nyomorból a jólétbe, de ezt a jelentős lépést, mondhatnám, ezt a formai keretet nem képesek még kultúrával kitölteni…

Jucika nehéz helyzetben volt. Ösztönei parancsot adtak, hogy a beszélgetés fonalát legalább egy kötőszó erejéig tovább gombolyítsa. Így kívánta a művészi arányérzék és a tapintat. Időt kellett biztosítania arra, hogy Klára asszony, csak úgy mellékesen, megrágja a következő falatot. De ösztönei nemhiába adták a parancsot, ki is segítették.

– Majd talán a következő generáció… – mondta elmésen, és mélyebb értelmet adva kijelentésének, egy másodpercre lehunyta pilláit.

A mondat túl rövid, de helyénvaló volt. Rövidsége miatt néhány pillanatig ismét csend lett, csak a szomszédban röfögtek a disznók. Jucika pillantást vetett az ablak felé, és látta, hogy nem véletlenül röfögnek a disznók. Egy férfi állt az ól előtt, lapogatta, dörzsölgette a két állat sáros, rózsaszín foltos testét.

– Ó, a következő nemzedék… – mondta Klára asszony, és a mondat visszaterelte Jucika figyelmét a társalgásra. – Ha ilyen egyszerű lenne. Évszázadok kellenek, míg egy társadalom kialakítja a saját, senki másra nem illő, mindentől elütő kultúráját.

Klára asszony egyik kedvenc témájának húrjait pengette most, amit annyira sajátjának érzett, hogy nem is várt feleletet rá. De Jucika átvette a témát. Elgondolkodva, néhányat biccentve a mennyezetre nézett.

– Ha a polgárokat nézzük, akkor is… A francia forradalom polgársága megint más, a francia imperializmus polgársága megint más.

Klára asszony nem leplezte csodálkozását. Aprókat bólogatott.

Igen… igen. Ezekre a történelmi analógiákra utalok – mondta, és villájával a tányérjára bökött. – De hogy visszatérjek eredeti témánkhoz… – elhallgatott, hogy egy kecses krumplit a szájába emeljen, s ezt a pillanatot kihasználva Jucika ismét kinézett az ablakon. A testes férfi az ól előtt rávert a disznók farára, aztán eltűnt a fehérre meszelt takaros illemhely ajtaja mögött. „Ez a Kalherné férje?” – szerette volna Jucika kérdezni, de egyrészt megérezte, hogy ezt most nem illik, másrészt Klára asszony lenyelte a falatot, és visszatért az eredeti témához.

– Kalherék – mondta – úgy esznek, mint a… vadak. Úgy, hogy néhányszori próbálkozás után kénytelen voltam kimenteni magam valamilyen ürüggyel.

– Egy kis uborkasalátát?

– Nem, köszönöm.

Kalher kilépett az illemhelyről, de nem csukta be maga mögött az ajtót, s így a deszkaülőkére is kilátás nyílt a konyhából. Jucika visszafordult, Klára asszony kedvesen átmosolygott rá az asztal felett.

– Igazán nagyon figyelmes lány maga – mondta, és kését, villáját párhuzamosan egymás felé fordítva elhelyezte a tányéron, majd a virágokra pillantott. – És nagyon ügyesen főz.

– Csak nem tetszik azt mondani, hogy ízlett?

– Nem tetszik, de mondom.

Egymásra mosolyogtak, még egyszer utoljára ajkukhoz érintették a szalvétát, és felálltak.

 

A mosoly lassan levált az arcukról, és torz vigyorrá merevedett a szájuk körül. Klára asszony a kredencre nézett, Jucika az ablak felé. Kinn a disznóól előtt most Kalherné szemlélgette az állatokat, majd dühösen bevágta és elreteszelte a takaros kis illemhely ajtaját. Ismét egymásra pillantottak. Olyan meglepetten, mintha most találkoztak volna először. Jucika hozzákezdett volna a teríték leszedéséhez, de a művészéknél megtanulta, hogy addig nem szabad asztalt bontani, míg valaki az ebédlőben tartózkodik. Klára asszony pedig nem ment el, valamit mintha mondani akart volna. Pongyolája zsebében keresgélt, valószínűleg cigarettát.

– Hát akkor én most elmosogatok – mondta Jucika.

– Ne segítsek?

– Ugyan Klárika néni, miért tetszene segíteni? Hiszen ez a munkám! – mondta Jucika.

– Hát akkor mosogasson. Mi tört el délelőtt?

– Csak két pohár.

– Csak két pohár?

– Igen.

– Milyen pohár?

– Azt hiszem, ilyen borospohár.

Klára asszony nem szólt semmit, és megfordult, hogy bemenjen a szobába. De az ajtóban megállt, mert zavarta a gondolat, hogy Jucika azt hiszi, ez a két pohár olyan nagy ügy. Pedig nem nagy ügy. A poharak eltörnek. Csak ő mindig szeretné tudni, hogy mi tört el. Hogy ne keresse. Mert ha eltörik valami, az nem nagy dolog, az utóbbi időben neki is minden kiesik a kezéből, csak tudjon róla. Hogy ne keresse hiába.

Mindezt Klára asszony jól átgondolta, aztán megszólalt:

– Hogy tört el?

– Lesodortam véletlenül. Amikor kivettem a tányérokat.

– Nem is ott vannak a tányérok.

– De akkor sodortam le véletlenül.

Most ismét mosolyogtak. Klára asszony azért mosolygott, hogy feltámadó indulatát leplezze. Nem mintha a két pohár (metszett) eltörésében lenne valami, nem. Az idegesítette, hogy mintha Jucika ezt csak úgy félvállról venné. És nem is a két pohár a fontos, hanem az, hogy félvállról veszi. És eszébe sem jut magától megmondani. Ha meg nem kérdezi, Jucika meg se mondja. S ha netalán szükség van rá, csak keresheti majd hiába.

– Na, nem azért kérdeztem, mintha… Az ilyen megesik – mondta Klára asszony.

– Meg – bólintott készségesen Jucika.

Klára asszony előreugró felsőfogaival könnyedén beharapta az ajkát, és kiment.

– Majd jöjjön be. Megbeszéljük a további teendőket.

Jucika bólintott, és összeszedte a tányérokat és evőeszközöket, kinyitotta az ablakot, lehúzta az abroszt, és lerázta róla a morzsákat. Jóska meztelen karjait átvetve lógott a kerítésen.

– Kajáltatok?

– Ettünk, fiacskám, étkeztünk.

– Nem mindegy?

– Nem. Na, menj a fenébe.

A fiú pimaszul mosolygott. Egész pattanásos arcában volt valami kamaszos tisztátalanság, csak nagy kék szemei csillogtak egyértelmű bájjal. Jucika megérezte, hogy nem azért küldi el a fiút, mintha zavarná a jelenléte, sőt jólesik neki, hogy itt lóg a kerítésen, és bámulja pimasz szemekkel. Nem is lépett el az ablaktól, ürügyet talált a mosogatásban, hogy ott maradjon az ablak előtt, s miközben az edényeket mártogatja és lötyköli a meleg vízben, pillantásokat váltson a fiúval. Jóska a tapasztalt csábítót játszotta, Jucika pedig az elcsábíthatatlant. E szerep látszólagossága abban állt, hogy a csábító az ismeretlen előtti leküzdhetetlen bizonytalanságát és mohó sikervágyát leplezte csak a szája szélére kiülő mosollyal, az elcsábíthatatlan pedig rideg, mégis mozdulatlan, felmérő tekintetével azt az érzést palástolta, hogy itt és most megadta magát.

– Miért jártok ide, ha van vécétek? – kérdezte Jucika.

– Az édesapa azt mondja, az a legjobb a salátának, amit mi kiszarunk…

Jóska folytatta volna még a magyarázatot, de Jucika rászólt:

– Miért beszélsz ilyen csúnyán?

A fiú, most először, elbizonytalanodott, és visszahúzta karjait a kerítés mögé.

– Ilyen hangon, fiacskám, velem ne beszélj! – mondta Jucika, és csontos homloka alatt összevonta szemöldökét.

A fiú felhúzta a vállát, és a disznóólig hátrált.

– Nem tanított meg téged az anyád jó modorra?

A fiú visszalépett a kerítéshez, és elvörösödött.

– Az anyámat ne bántsa.

– Nem bántottam az anyádat.

– Én szájba vágom magát is, ha az anyámat szidja.

Jucika elnevette magát, megmerített egy lábost az öblítővízben, és kicsapta az ablakpárkányra.

– Ki szidta az anyádat?

– Hát ne is szidja az anyámat, mert szájba vágom magát is.

– Na, most már lódulj innen a fenébe.

Jóska egyre vörösebb lett, és ismét átdobta karját a kerítésen.

– Úgy szájba vágtam én a Söregit is, hogy a kórházban ébredt föl. Mert az anyámat szidta. Az én anyámat ne szidja senki sem, mert ha szidja, akkor majd úgy szájba vágom, hogy a kórházban ébred föl, mint a Söregi vesezúzódással.

Jucika elvette a párkányról a lábost, és becsapta az ablakot.  

 

Amikor végzett a mosogatással és a vízcseppeket is feltörölte a kövezetről, megállt a konyha közepén, és körülnézett. Álmos legyek zúgtak a falak között és az ablaktáblán. Csend volt a lakásban. Mások számára az este jelenti a nap végét, Jucika számára ez a délutáni nyugalom jelentette azt a pillanatot, amikor az ember megkérdezi magától, mit tett, mit kellene még tennie, és mit fog tenni még? És kietlenül üres pillanatok voltak ezek. Mindig a konyhában, a nedvesen csillogó eternit, a foltosan száradó kövezet társaságában, elszigetelve a lakástól, ahol emberek pihentek, vagy élték számára idegen és bizonyos értelemben megközelíthetetlen életüket. Jucika a legritkább esetben tett fel magának kérdéseket, s fogalmazott választ, amely terveket sejtet és kitűzött célok lehetőségeit, a legritkább esetben fogalmazott meg magában pontosan valamit, inkább érzéseire hagyatkozott, s mert érzékszervei kitűnően működtek, s emlékezőképessége is pontos volt, az elhatározások és tervek konkrét gondolat formájában csak kiélezett helyzetekben fogalmazódtak meg benne, mintegy összegezve azt, amit érzékszerveivel hónapokig vagy esetleg évekig mérlegelt. Jucika ezért az emberek szemében általában ösztönlénynek tűnt, aki nem tudja, csak érzi, hogy mit csinál, aki hagyja magát sodortatni az élet árján, és képtelen rá, hogy megvesse valahol a lábát. Ez (Viczmándyné szerint) tekintetében is megmutatkozott, abban a jámbor, kissé csodálkozó, tehénszerű (Viczmándyné szavaival élve) pillantásban, amellyel felmért tárgyakat és embereket maga körül. Olyan embernek hitték, aki kiszolgáltatja magát a körülményeknek, és az ilyen ember (a művész úr véleménye szerint) a legjobb cseléd.

Jucika most sem gondolt semmi különösebbre, ahogy tétován, valóban kissé tehénszerűen megállt a konyha közepén, ha csak nem számítjuk gondolatnak azt a villanást, ami a konyhaasztal fiókjának rendbehozatalára irányult. De ugyanabban a pillanatban, egynapi tapasztalatai alapján, felmérte a különbséget és azonosságot is, amely ezt a helyet elválasztja és összeköti eddigi helyeivel. Érzékelte, hogy itt valamilyen oknál fogva szabadabb lesz, kevésbé kényszerül majd arra, hogy egyéniségét szűk korlátok közé szorítsa, de azt is érzékelte, hogy talán éppen a nagyobb szabadság, a benne felhalmozódott indulatok, s az öregasszony kiszámíthatatlan kettőssége miatt, sokkal korábban jön itt majd a drámai fordulat. Mert Jucika kapcsolatai mindig drámai módon értek véget.  

 

Klára asszony dolgozószobája közepén állt már percek óta. Messziről nézegette a kézirathalmazt. Itt volt elérhető távolságban, megragadhatóan minden, amit kívánt, amit kívánhatott. Ablak a lassú hömpölygésű folyóra, csend, tisztaság és kiszolgáltság. Olyan régen vágyott erre, és olyan régóta félt kielégíteni ezt a vágyát, amióta a vágy megszületett. Pedig, ha gondolatait nem szorította saját elveinek korlátai közé, úgy gondolt ezekre az előre eltervezett pillanatokra, amikor majd kettesben marad, csendben és minden külső kötelesség nélkül Zoltánnal és a munkájával, úgy gondolt ezekre a pillanatokra, mintha elvei mögött a testtől megszabadult és teljes szellemi szabadság kék vizei várnának rá. És tulajdonképpen a teljes szabadság vizei voltak ezek. Úgy érezte mégis, kissé libeg lába alatt a csónak. A szesz ereje már elszállt a fejéből, s csak valami savanyú szégyenérzetet hagyott, olyan szégyenérzést, amelyet csak nagyon tudatos emberek éreznek, visszagondolva egy öntudattól megfosztott állapotra. Olyan szégyenkezést, amelyet csak nagyon tudatos emberek éreznek, akik tudatukkal tartják kordában érzelmeiket, s fojtják le értelmükkel rejtett – néha nagyon sötét – vágyaikat. S ehhez a szégyenérzethez Klára asszonyban egy másik, furcsa és nem is nagyon új, csak elfelejtett érzés társult. Talán akkor érezte először, amikor még kislány korában Papanek kisasszony reggelenként öltöztette őket, s húgocskájával az előttük guggoló lány ölébe dugták lábukat, és a kisasszony hosszú szárú fűzős cipőjüket fűzte. De az is lehetséges, hogy akkor nem érzett semmiféle szégyent emiatt, hiszen ennek a mindennapos mozdulatnak természetesnek kellett lennie! – az is lehet, hogy csak élete további tapasztalatai rendezték át úgy emlékezetét, hogy ez az ártatlan jelenet később különös jelentőséget nyerjen. Ó, nem jutott eszébe most ez a kép, csak a hangulata, a régóta hordozott bűntudat, s most leküzdhetetlen idegességben öltött testet. Mintha neki, akinek gyerekkorában Papanek kisasszony fűzte a cipőjét, jobban kéne vigyáznia, mint akárki másnak, mintha Jucikával szemben törlesztenie kéne valamit, de ha nem is törleszteni, valamit megérteni vagy cselekedni, leküzdeni a szégyenérzetet és bűntudatot, és vállalni azt a szerepet, amelyet ez a helyzet teremtett, megnyugtatni magát, és kihasználni ezt a szabadságot, vagy elgondolkodni ezen a szabadságon, amelyet Jucika teremt majd meg számára, elgondolkodni rajta, és belelátni abba az emberbe, akit nem ismer, és valamiféle törvényszerűség mégis most mellé állította, hogy az ő fehérneműit mossa, s fürdése után a kádat. Itt a kád körül állapodtak meg gondolatai, s magát is meglepte, hogy mennyire meg tudja alázni önmagát, egy idegen ember megalázottságával, s az alázatnak olyan ostorcsapásait mérte magára, hogy az már több volt, mint amennyit Jucika egyáltalán érezhetett – ha érzett egyáltalán –, miközben utána mosta a kádat. Klára asszony odáig ment az önkínzásban, hogy eszébe sem jutott már, hogy Jucika tulajdonképpen munkát végez, pénzért, a számára kijelölt társadalmi poszton, ez eszébe sem jutott, csak saját kiválasztottságának érzése növekedett olyan óriásivá, hogy mellette, e végtelennek tűnő magányos szabadság mellett rabszolgaságnak tűnt minden, ami egyébként természetes és törvényszerű kiszolgálója a szabadságnak. És ebben az önkínzástól felfokozott hangulatban nem jelentett már semmit számára a kéziratköteg a hajlított lábú asztalkán, és érezte, hogy nem tud kezdeni semmit már a bevásárlástól, mosogatástól, főzéstől és mosástól felszabadult idővel, mert erre a felszabadult időre még nehezebb és bonyolultabb teher rakódik: egy ember terhe.

Talán ha ez a másik ember halk lett volna, simulékony és nesztelen. De hiszen halk, simulékony és nesztelen is tudott lenni. Zabolátlan, zajos és csontos ember volt. Nesztelensége mélyén is mintha valami dübörögne. Talán ha áttetsző lenne és észrevehetetlen.

Klára asszony egyre inkább, s minél jobban elmerült gondolataiban, érezte a döntés kényszerét. Most már másodszor érezte ugyanaznap ugyanazt. Menekülni valami elől, amiről nem akar tudni, ami a végzetét jelentheti, ami szétfeszítheti elveinek jól felépített világát, vagy lehúzza valahová, valamiféle olyan közösség vállalásához, amit nem kívánt. Vissza, vissza, menekülni. De hogyan?

Rágyújtott, bár ennyit nem volt szabad dohányoznia, és leereszkedett a biedermeier kanapé szélére. És ahogy körülnézett a szobában, amely most a szokásosnál is rendetlenebb képét mutatta, a gyűlölet és elkeseredés kerítette hatalmába. Minden erő és rend iránt, amely felborította az életét. Viczmándyné iránt, akit mindig is utált, aki a nyakára akaszkodik, aki…

Amikor a lebukást, a rendőrséget vállalni kellett, akkor hol volt? Ki ismerte? Most mindenütt ott van. S hirtelen kiderül, hogy milyen régi tagja a pártnak, és villára cserélik a lakását. Amikor Zoltán arra kérte, hogy néhány könyvét elhelyezhesse nála, akkor persze… Nem voltak otthon. Véletlenül. Zoltán szegény cipelhette vissza a könyveket, pedig gerincmerevedése volt. És micsoda dolog ez? Amikor a lebukást meg a rendőrséget kellett vállalni, akkor jó voltam. Most meg írjam csak az emlékeimet. Azt kéne megírni, hogy mit csinálnak már megint… Ha Zoltán itt lenne, mit szólna ehhez? Zoltán soha nem így képzelte el… Nem így képzelte! Istenem, hogy képzeltük? Úgy képzeltük, hogy mindenki egyenlő lesz. Ha itt lenne… Istenem, hogy képzeltük mi? Valahogyan másként. De mit is képzeltünk mi az életről? A mi életünkről? Az enyémről meg az övéről? Behálózzák az embert. Biztosítják magukat. Villát adnak meg kitüntetést. De azt senki nem kérdezte meg: így képzelték, Klára? Én tudom, hogy mit csinálnak. Én ne tudnám? A Viczmándyék…

Klára asszony nehezen lélegzett.

És mintha jóságba csomagolt számítással tukmálta volna rá a lányt, hogy részese legyen valami olyasminek, ami idegen tőle. Idegen? Nem is idegen, hiszen ő maga kérte, célzásokat tett előbb, aztán nyíltan is utalt rá, hogy milyen jó lenne, ha megszabadulna minden kellemetlen tehertől. És újabb kérdések. Kellemetlen teher? Az. Mert neki, hatvanon túl, tűző napon vagy hóesésben, másfél kilométert gyalogolni a Népboltig, az teher, és mégsem teher, mert most úgy gondolt a hosszú és néha nehézkes gyaloglások óráira, mint a szabadság vissza nem térő idejére. És a gyűlölet és elkeseredés hőfokát még a máskor oly méltóságteljesen szívott cigaretta sem csillapította. Nem csupán (egyébként meglehetősen laza) környezete, de maga ellen is irányult e gyűlölet, s visszacsapott a szégyenbe, mert ez a tépelődés, a kérdéseknek ez a kusza halmaza új volt Klára asszony számára, régen elfelejtett érzés, amely áthágta szilárdnak hitt elveinek korlátait. Az elveiben pedig nagyon bízott. Elveinek becsületében és tisztaságában.

Elnyomta a körméig szívott cigarettát, és a csutkát vadul préselte a hamutartó falához, amikor Jucika kopogott.

– Igen.

Jucika óvatosan belépett, az üveges ajtót sem tette be egészen maga mögött, csontos arcán mosoly ült, és megállt a (perzsa) szőnyeg közepén. Klára asszony arcán ott volt még a gyűlölet kifejezése, csak nézte a lányt, de nem is látta, s Jucika is meglepetten nézte Klára asszonyt, és a mosoly is eltűnt az arcáról.

– Csak azért zavarnék, hogy megbeszéljük a további teendőket, ahogy mondani tetszett.

– Micsoda?

– Az előbb tetszett mondani.

– A további teendőket…

– Igen. Az előbb mondta Klárika néni.

Ez a „Klárika néni” nem volt most helyénvaló.

– Üljön le, kérem.

A máskor simulékony hang most durván megakadt a levegőben, és Klára asszony gyorsan utánaküldött egy békítő mosolyt, ami Jucika számára még erőteljesebben érzékeltette, hogy itt nincs valami rendben. Nem is ült le. De Klára asszony ezt nem vette észre.

– Szeretném, ha elmenne.

Jucika keze, mintha vigyázzba állna, a combjához szorult.

– Ez mindkettőnknek jobb lenne – folytatta Klára asszony.

Hosszú csend következett. Nézték egymást, egy tágra nyílt jámbor tekintet kapcsolódott egy mániákusan elszánt hideg tekintetbe. A mondat, megerősítve egy másikkal, elhangzott. Visszaút nincsen. Jucika arcán most egy fintorféle suhant át, lehajtotta a fejét, és kezével kissé meglibbentette a szoknyáját. Csaknem olyannak tűnt ez a mozdulat, mint egy félbe maradt pukedli.

– A poharakat megfizetném – mondta.

Klára asszony arca eltorzult és málnavörössé vált egy pillanatra. Felugrott a helyéről.

– Nem erről beszéltem! – ordította magából kikelve.

Jucika tekintete átrebbent az öregasszony arcán, s talán valóban megérezte, hogy most nem erről van szó.

– Nem… értem… – nyögte halkan és akadozva.

Klára asszony végigrohant a szobán, bevágta, és hátát nekivetette az ajtónak. Ettől lecsillapodott. Jucika megfordult a szőnyeg közepén.

– Ne… haragudjon… – mondta Klára asszony is halkan és akadozva.

– Nem tudom, talán valami bajt csináltam?

– Nem, dehogy, nem csinált semmi bajt…

Jucika lépett egyet Klára asszony felé a szőnyegen. Hallgattak. Klára asszony kietlen fáradtságot érzett, de az agyában ott tombolt tovább a saját ordítása. Szeretett volna eltűnni ebből a szobából, de szeretett volna úrrá lenni a gyengeségén is. Amikor végre sikerült megszólalnia, hangja ismét rideg és durva volt, de olyan ridegség és durvaság volt ez, amely nem gyűlöletből, csak a kétségbeesésből fakadhat.

– Kérem, ha tudja, felejtse el, amit az előbb mondtam.

Ismét hosszú csend lett.

– Ha tudja.

– Igen.  

 

Vajon miért gyilkolta meg magát? Megfogta a kést, kitapintotta azt a pontot, ahol a szív dobog, rést nyitott szép melle fölött, és már csorgott is a vér, és kifordult a szeme… Vajon miért tette? Ki ez a nő?

Jucika a nyáron is hűvös, a föld dohos levegőjét árasztó szobájában ült a díványon, és a falon függő reprodukciót nézegette. E különös nőszemély halála, bármennyire igyekezett is a festő, nem keltett drámai hatást, talán éppen azért, mert a képen az égnek fordított szemek, a telt kebleken széthúzott sűrűn redőzött bordó fátyolszövet, amely különös, szinte bántó diszharmóniában állt a kicsurranó vér vörösével, a hamvas bőrön tátongó rés, az acélosan kemény színű penge olyan pontosan drámai volt, hogy ez a pontosság már meg is szüntette a drámát. A szemünk előtt beálló halál nem volt más, mint egy nagyon teátrális jelenet. S Jucika szeme lassan hozzászokott a kép színeihez és formáihoz, olyannyira, hogy lassan eltűnt a kissé kopott keret, elhomályosodott a fehérre meszelt rücskös fal, és annyira beitta szeme ezt a keret nélküli képet, hogy a festett asszony lassan valóságossá domborodott a kis szobában, ott szúrta szívébe a valódi pengét, és Jucika úgy érezte, nincs ereje megakadályozni ezt. Csak a bevásárlókosár fülét szorongatta, amely ott feküdt előtte a földön, és tekintete lassan a valósággá vált öngyilkos asszonyon is túllépett, elhomályosította a képzeletből született képzeletet is, és most már csak egy folt maradt az üres falmezőn, már csak formátlan síkok és színek maradtak, de még mindig egyetlen pontra nézett meredten. Mindig tágra nyíló, jámbor szeme most keskenyre szűkült, s e keskeny résen át szinte kipréselődött az anyagi formát öltött fájdalom és elkeseredés. Jucika sírt. Jucika sírt, de nem süllyedt el könnyeiben, amikor elfátyolozódott előtte a világ, eltűnt a valamilyen oknál fogva öngyilkos szent asszony, és egyedül maradt saját fizikai létével; pillanatokra ugyan, de megvilágosodott előtte minden, tudatosan és megfogalmazottan, az a képtelen különbség, amely a lényéből adódó érzékeny szabadságvágy és a helyzete között megmutatkozott. Helyzete és múltja lekötötte, s így célokat és megoldást nem láthatott. Nem sajnálta magát emiatt, és nem sajnált másokat, csak tehetetlen dühöt érzett, amiért talán felnőtt életében először a megoldhatatlanság ilyen mélységébe ért. Pillanatok voltak csak ezek, de megrögződő, a vérébe, idegrendszerébe ivódó pillanatok, amelyek láthatatlan erővel roncsolták lényének egyik felét, gátlástalan nyíltságát, s amikor kibontakozott a fehér homályból a szoba falán függő reprodukció, egy másik ember nézte már az üressé dolgozott szent tragédiát. Talán kevésbé jámbor szemmel, ridegebben. Képzelete nem játszott tovább. Ösztönös mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeket, és felállt. Tekintete a tenyérnyi ablakra tévedt, az ablakokon összesodródott, becsukott szirmú lila hajnalkák néztek be rá. És kinn szépen, melegen sütött a kora nyári nap.

Jucika felállt, és az üres kosárral kilépett a kertbe. Lába alatt megcsikordult a kavics, és erre a zajra fülelve lépdelt a kapuig. Ott megállt. Most már tudta, mit kell tennie. Valahogy abból a nyugalomból érezte ezt meg, ahogy a kosarat fogta, és egyenletesen lépdelt idáig. Talán abból a nyugalomból, amelyet a környezet sugallt. Pontosan érezte, és nem is bánta, hogy az életében valaminek vége van. Soha nem látott tisztasággal állt elébe a kisfia, és soha nem érzett élességgel értette meg, hogy ő anya. Akkor sem értette még ezt, amikor hasában hordozta szégyenletes terhét, mert nem a teherre és nem a szégyenre figyelt, és akkor sem értette meg ezt, amikor szörnyű órák után megszabadult a tehertől, mert akkor is csak szabadulására figyelt. Úgy látszik, éveknek kellett eltelnie, hogy elmormolhassa magában: „Anya vagyok, anya…” És már látta is Lacikát, ahogy itt száguldozik, labdát kerget, csigát piszkál, ennek a kertnek útjain, ahogy Klára asszony is mondta. Boldogan elmosolyodott, és szeméből most még jobban eltűnt a tágra nyílt jámborság, hogy talán végleg átadja helyét egy tiszta, tudatos örömnek. És a kosarat asszonyosan karjára fűzve kilépett az utcára.  

 

Amikor betette maga mögött a léckaput, a szomszéd kert magas kőkerítéséről mellé ugrott valaki. Jucika megállt egy pillanatra, de nem lepődött meg, és nem sikoltott fel, belső nyugalma megóvta. És bár szokásos módján a kerítésen keresztül közlekedett, Jucika azonnal felmérhette, hogy a fiú most másik arcával közeledik felé. Elindult az úton. Jóska lépést tartott vele, de szinte az utca túlsó oldalán követte csak, anélkül hogy ránézne. Így mentek szótlanul, sokáig. Csak félpillantásokkal méregették egymást. Jucika derűs nyugalommal, Jóska pedig valamilyen komor és sértődött elszántsággal. Az árnyas utcácska hirtelen kanyart véve torkollott bele a széles, kopár országútba. Személygépkocsik és teherautók húztak előttük surrogva és csörömpölve. A forgalom egymás mellé kényszerítette őket, és megszüntette bandukolásuk meghittségét. Szólni kellett.

– Bevásárolni megy? – kérdezte Jóska sután, anélkül hogy a lányra emelte volna tekintetét.

– Igen.

– Elkísérhetem?

Jucika elmosolyodott.

– Jókor kérdezed.

Ettől a mosolytól és ettől a kötekedő kijelentéstől a fiú pattanásos ábrázata még komorabb kifejezést öltött. Nem is szólt sokáig egy szót sem. Amikor már hosszúra nyúlt a csend, Jucika törte meg.

– Te hány éves vagy?

– Húsz – hangzott a válasz rövid gondolkodási idő után.

– Húsz?

– Talán nem hiszi?

– Miért ne hinném?

– És maga hány éves?

– Ilyesmit nőktől nem illik kérdezni.

A fiú tömör nyaka most megmozdult, s mintha egy belső erő ellenkezne a mozdulattal, Jucika felé fordította a fejét. Bizonytalanul pislogott.

– Megsértettem?

– Dehogy sértett meg. Huszonhat múltam.

– Huszonhat?

– Múltam…

Ismét szótlanul lépkedtek. Jóska, bár nem maradt el a lánytól, járása mégis olyan volt, mint a gazdája után kullogó megvert kutyáé. Talán testtartása miatt. Most kopott, kifehéredett vászonnadrágot viselt, hátát felgörbítve tüntette el ökleit a zsebében, és lomposan szétvetett lábakkal járt.

– Nincs melege?

– Nincs.

– Pedig marha… nagyon erősen süt a nap, mi?

– Hát elég erősen.

– Én bírom a meleget, csak azért kérdeztem, merthogy ne vegyem át a kosarát?

Jucika figyelmesen a fiúra nézett, és tekintete találkozott a halványkék, zavarban fürdő szempárral, és csak ingatta a fejét, hogy nem, köszöni, és nem tűnt el a halvány mosoly a szája széléről.

– De visszafelé hozhatom?

Jucika számára egyre furcsább lett az egész, s erre a kérdésre sem akaródzott nagyon válaszolnia, mert nem volt mit válaszolnia, aztán egy nagyon furcsa mondat hagyta el a száját:

– Kedves lenne tőled.

Úgy hangzott ez a mondata, mintha gúnyolódna, pedig nem volt szándékában gúnyolódni, sőt szinte elérzékenyült az ajánlatra. A mondat félresikerült hangzása miatt mégis, bármennyire közel kerítette őket valami, ismét beállt a csend. Később Jóska köszönt egy férfinak, aki az országút túlsó oldalán igyekezett az ellenkező irányba, és elpirult. Amikor hallótávolságon kívül kerültek, Jucika bizalmasra tompított hangon megkérdezte:

– Ez ki volt?

– Az igazgatóm.

– Milyen igazgató?

– A gimnáziumban volt…

– Gimnáziumba jártál?

– Igen.

– És most mit csinálsz?

– Most?

Jucika kettőt bólintott, jelezve, hogy nagyon érdekli, mit csinál most a fiatalember, de Jóska, homlokát összeráncolva, csak összevissza dadogott.

– Most… tulajdonképpen… Tulajdonképpen ez… Szabadságon vagyok.

– Szabadságon?

– Igen.

Jucika nem kérdezett tovább, de Jóska tovább töprengett a válaszon.

– Tulajdonképpen az titkos, hogy én mit csinálok…

Jucika szemöldöke nem nagy meggyőződéssel kérdéshez emelkedett, de Jóska már beszélt is.

– Tulajdonképpen beszélnem sem szabad róla, mert abból különböző bajok származhatnak, és még az apáméknak sem mondhatom el, mert szigorú eskü köt, még ez az eskü is egészen különös eskü volt…

Jucikára nézett.

– Én nem akarlak bajba keverni – mondta a lány, és egy árnyalatnyi gúny vegyült a hangjába. De a fiú ezt nem vette észre.

– Nem félek persze én semmitől, de nem szabadna elmondani, mégis magában bízom, úgyhogy ha akarja, elmondhatom… Ha nem adja tovább senkinek.

Jucika megrándította a vállát, és ahogy nézte a fiút, tekintetébe visszalopódzott a tágra nyílt jámborság.

– Nem adja tovább?

– Miért mondanám tovább?

– Az apám azt mondja, a nők mind pletykásak, egytől egyig.

Jucika sértetten elfordult.

– Megsértettem?

Jucika megrándította a vállát, és elnevette magát.

– Most ha mondanád, akkor sem hinném el.

– Ezt csak azért mondja, mert hogy mégis eláruljam – elhallgatott, majd ravaszul hunyorogva hozzátette. – Ne féljen, kioktattak minket, hogy a kémek milyen módszerrel szedik ki az emberből a dolgokat…

Furcsa feszültség támadt közöttük. A gyanú légköre. Hangulat, amely kíváncsivá teszi az embert, de egyben félelemmel is tölti el önnön kíváncsisága. Kémek. Módszerek. Talán e különös hangzású szavak miatt.

– Nem akarok én belőled kiszedni semmit –  mondta Jucika, de a büszke visszautasítás mélyén kielégítetlen kíváncsisággal.

– Akkor inkább el sem mondom.

– Tartsd meg magadnak.

Szótlanul lépdeltek tovább. Most nem jött egyetlen autó sem, az üdülőtelep és a falu között beépítetlen mezőn haladt át a napszítta, üres országút. A délutáni, sűrű forróság mintha minden lépésükre megremegett volna testük körül, s a vibrálás láthatóvá tette a levegőt. Arcuk lassan kivörösödött, a fiú nagy fülei szinte sötétlilává váltak, és homlokáról lassan pergett az izzadság. Tompa kábulat lepte meg őket, s ebben a tompa kábulatban rótták egyedül az üres utat. Beszélni kellett, s Jóska kiszáradt torokkal, reszelős hangon meg is szólalt.

– Nehogy olyat higgyen rólam…

Jucika lustán pillantott rá. Jóska elkapta a tekintetét.

– Amikor gimnáziumba jártam, a srácok mindig gúnyolódtak, meg ilyesmi… De ez csak felvágás, a szájuk nagyobb csak… Meg hogy nekem tele van a pofám pattanással, és azt mondták, hogy azért…

Jucika szeme összeszűkült a töprengéstől. Nem értette a szavakat, és mégis, ahogy ez a fiú beszélt, valami miatt sajnálnia kellett.

– Nehogy olyat higgyen rólam, amit délelőtt mondtam, azt is csak azért mondtam, hogy a szájam legyen nagy, mert úgy egyébként…

Jóska megállt, és hosszan nézte a lány kosárra fonódó karját, aztán tekintete felkúszott a mellek között a szájáig, ott megállapodott a tekintet, nem volt bátorsága továbbhaladni. Jucika a fiú szemét figyelte, a fénytől kiszőkült, gyorsan verdeső pillákat, s olyasmit érzett, amitől maga is megrettent, hasonló vonzalmat érzett e nála jóval fiatalabb fiú iránt, mint már délelőtt is, csak jóval mélyebb volt ez az érzés, s várta, a fiú fejezze be a mondatot, hogy tehessen egy mozdulatot, amelyre annyira vágyott.

– Nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte a fiú.

Jucika hátrább lépett, és olyan gyorsan, mintha parancsot teljesítene, leült egy kilométerkőre. Jóska kihúzta zsebéből a kezét, megnézte, majd visszadugta, a nyelve hegyén volt egy mondat, de csak sóhajtozott, kimondani nem merte. Aztán Jucika mellé ereszkedett, közvetlenül a lány lábaihoz a porlepte fűbe, és zsebéből ismét elővette ökleit, füvet tépett, és miközben verdeste tenyerével a földet, ujjaival kaszálta a nyeszlett út menti gyomokat, kibökte végre…

– Úgy csúfoltak, hogy szüzike…

Jucika agyához még el sem hatolhatott a mondat, a fiú gyorsan hozzátette.

– Szerettek azért, mert nem voltam olyan srác, és nem is haragudtam érte, mert… De így csúfoltak…

Jucika a fiú nyakát nézte, a két lüktető erecskét, amelyek férfiasan ugrottak ki a napégette sima bőrből, és megtette azt a mozdulatot, amelyet annyira kívánt, megsimogatta kétszer egymás után a fiú fejét, és tenyere egy pillanatra még a tarkón is megállapodott.

– Gyerek vagy még… – mondta szépen ejtve a szavakat.

Jóska elhúzódott, nem nézett rá, mint azt Jucika a mozdulat nyomán elvárta volna, nem nézett fel rá mohón, s talán azért vált még szebbé az egész. Így ültek még egy percig. Aztán Jucika felállt.

– Meleg van ám, tényleg – mondta, de a fiú meg se moccant. – Menjünk, mert kikapok.

Erre Jóska is felállt, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, riadtan és fürkészőn, aztán menekülni hagyták egymást. Elindultak. Jucika nem látta, hogy Jóska átváltozott ismét, öklét zsebébe süllyesztve, hátát felgörbítve visszanyerte azt a merev, űzött tartást, amely ellentétben állt járásának lomposságával. És hangot is váltott.

– Ezt csak el akartam mondani magának, mert azóta sok idő telt el, és harcoltam is…

Jucika meglepetten pillantott rá.

– Harcoltál?

– Erről nem szívesen beszélek… Még úgy tűnne magának, hogy felvágok, pedig még meg is sebesültem, ha akarja, majd megmutatom…

Jucika szomorú lett, nem figyelt, nem fogta fel a szavakat, csak sajnálta, hogy vége, sajnálta, hogy ismét itt megy mellette egy pattanásos kamasz, akihez semmi, de semmi köze, és talán hazudik is.

De Jucika számára ez csak sejtés volt, nem is lehetett más, hiszen hogyan feltételezhetett volna hazugságot, ennyi őszinteség után.

De aki egyszer megérezte, mi a jó, az szükségszerűen, néha hazugságot is vállalva törekszik rá. Jucika nem gondolta át mindezt, csak ösztönösen cselekedett, amikor hangjában megcsillantotta az aggódó kíváncsiságot.

– Megsebesültél?

– Igen. Két helyen is.

– HoI?

– A combomban, meg tüdőlövést is kaptam.

– De hogyan?

– Azért nem beszélek szívesen róla, mert még felvágásnak hiszi, hogy ilyen kölyöknek nézek ki, pedig én együtt harcoltam az apámmal a forradalmárok ellen a Corvin közben.

– Igen?

– Igen.

– Mert az apám akkor százados volt, és hogy az édesanyám félt, hogy mi van már vele, és beküldött egy csirkével, de ugye, én rögtön megértettem, és együtt harcoltunk, úgyhogy elő is léptették őt őrnaggyá, engem meg, hát akkor kaptam ezt a titkos megbízatást…

A fiú elhallgatott, és szemöldökét összevonva komolyan a lányra nézett, mintha azt vizsgálná, megbízhat-e benne, majd bólintott egyet, mert döntött, és még mindig a lány arcát fürkészve folytatta az elbeszélést.

– És akkor utána vettek fel a rendőrségre nyomozó hadnagynak, de azért mondtam, hogy ez titkos dolog, mert nem szabad, hogy más is tudja, csak magának mondom.  

 

Egyik cigarettát szívta a másik után, tele volt már a szoba a csikkek illatával, érezte, hogy elnehezedik a szíve, s kezén-lábán átfut néha a gyengeség zsibbasztó remegése. Ezek voltak a legjobb pillanatok, mert ilyenkor agya kikapcsolt, s minden félelme önnön fizikumára irányult. „Úristen! Tönkreteszem magam” – gondolta, s elnyomta gyorsan a cigarettát, hogy a következő pillanatban újabbra gyújtson.

S állt az ablak előtt, anélkül hogy kinézett volna, lehet így is egy ablak előtt állni… „Talán csak a nagy forróság teszi…” – ötlött fel benne, de némiképpen rendszerességhez szoktatott agya nem tűrte még ezt a pillanatnyi mentséget sem, tudta, hogy nem a forróság teszi, tudta, hogy Jucika megérkezésének percétől kezdve más rendszerbe csapott át az élete, menthetetlenül összekeveredett, csomókba görcsösült, majd újabb szálakra bomolva fonódott össze egy másik ember életével, akinek furcsa ellentétekből álló, alázat és szemtelenség, durvaság és finomság közt vergődő jelleme fogva tartja, s képtelen megtalálni e jellem vagy e helyzet kulcsát, amely érzése szerint minden jellemhez és minden helyzethez hozzá tartozik. S hogy Jucika jelleme körül tapogatództak gondolatai, ismét előállt az önkínzó kérdés, de most már nem a színpadias harsogással, mint fél órával előbb, hanem átlépve minden formán, eljátszott szerepeken és az őszinte és őszintétlen pózok furcsa szövevényén, ott állt a kérdés a maga egyszerűségében: „És ki vagyok én? Mi vagyok én az ő szemében?”

Igyekezett összerendezni az elmúlt órák mozaikjait, s úgy tűnt, hogy nem emlékszik semmire. Semmire sem emlékszik külön, egyetlen percre sem, hiszen eddig egyetlen maradandó pillanat sem volt közöttük, egyetlen pillanat sem volt eddig, amelynek alapján módszeresen meghatározható lett volna kapcsolatuk lényege. S itt Klára asszony gondolatai szükségszerűen megtorpantak, mert Klára asszony sok jó tulajdonsága ellenére egyetlen dologra képtelen volt, amire csak kiválasztottak képesek, hogy szinte énje megkettőzésével belül is legyen egy kapcsolaton, de ugyanakkor kívülről, a másik szemével is lássa, s szinte önmagán felülemelkedve határozza meg önmagát, s ezáltal azt is, aki szemben áll vele. S mert ítéletei szükségszerűen mindig belülről fakadtak, a megkettőzött én minden kontrollja nélkül, megközelítő pontossággal tetten is érhetjük azokban a pillanatokban, amikor gondolatai tévútra léptek. Például most. Például most világosan látnia kellett volna (ha már gondolatai olyan szokatlan vágányra tévedtek, hogy meghatározza egy cselédhez fűződő viszonyát), például most látnia kellett volna, hogy kapcsolatuk éppen azért nem határozható meg, mert teljesen szokatlan, mert nélkülözi a társadalmilag elfogadott normák közül a hasonló esetekben leglényegesebbet: a kötelező közönyt.

Klára asszony csak a szokatlanságot érezte, amely, összevetve a társadalmi normákkal, zavaróan idegesítő olyasvalaki számára, aki a szokatlanságban nem képes felfedezni az újat, s felfedezve az újat – megörülni annak. Ha ezt a lépést Klára asszony képes megtenni, akkor nem menekül a szokatlantól, sőt, félénken ugyan, de megragadja. Megörül magának, mert felfedezi magát, s mivel erre az örömre egy másik emberről való gondolkodás kényszerítette, arra is rájön, hogy öröm és boldogság csak belőle és csak így fakadhat. Ez a felfedezés első lépés lehetett volna egy úton. A szokatlan útján.

De ő kitért. Talán túl öreg, talán túl fáradt volt hozzá. Talán nem volt képes kilépni magából, csak annyira volt érzékeny, hogy megvédje önmagát. Talán azért tért ki az egyetlen biztos megoldás elől, mert helyzetének stabilitása folytán nem félt annyira, hogy megértse, fel kell mérnie személyes helyzetét, mert ha nem, akkor görcsös önvédelemre kényszerül, ami egyenlő az önfelszámolással. Talán.

Elbizonytalanodott. Sajnálta önmagát.

És lefeküdt a másik szobában aludni.  

 

Kábult, menekülésszerű álom volt. Ajtónyílásra riadt, és kezdődött elölről az egész.

– Maga az?

– Jaj, nem tudtam, hogy aludni tetszik.

A mondat hamisan csengett.

– Jöjjön… Csak bóbiskoltam egy kicsit…

S bár nyilvánvaló volt, hogy ez sem így van, Jucika a szőnyeg közepére helyezte a kosarat, és leereszkedett Klára asszony mellé az ágy szélére. Klára asszony beljebb mozdult.

– Miért nem tetszett szólni, hogy ne tegezzem a Kalher Jóskát?

– Miért ne tegezné?

– Én nem tudtam róla semmit…

– Nem?

– Hát honnan tudtam volna…

– Micsodát?

Jucika tépelődve hajtotta le a fejét, s Klára asszony, aki most már mindentől félt, ami Jucikával kapcsolatos, kábultságából egy pillanat alatt kijózanodott, felkönyökölt, és ösztönszerűen azonnal támadásra lendült.

– Remélem, nem óhajt most már kiskorúak elcsábításával is foglalkozni – mondta félig tréfálkozva, de nem minden gúny és élesség nélkül.

– Nem – mondta Jucika kurtán, és eltűnt a mosolygós szemérem az arcáról, felállt, és megfogta a kosár fülét. Klára asszony nem akarta észrevenni, hogy megsértette Jucikát.

– Mindent kapott, amit kértem? – kérdezte gyorsan.

– Igen.

– Akkor megkérem, hogy készítse el a vacsorámat…

– Igen.

– És hozza be. A dolgozószobámban eszem.

– Igen.

Amikor a lány kiment, Klára asszony felemelt egy francia regényt éjjeliszekrényéről, a fürdőszoba tükre előtt megtapogatta az arcát, és kiszólt a konyhába.

– Jutka!

– Tessék…

– Vigyen ki nekem egy karosszéket a gesztenyefa alá… legyen szíves.

Jucika benézett a fürdőszobába, Klára asszony kenőccsel dörzsölgette a ráncokat a szeme alatt.

– Melyiket?

– Az előszobából.

– Igen.

Klára asszony abbahagyta arcának vizsgálgatását, és a lány után ment. Jucika elhelyezte a karosszéket a gesztenyefa alatt, Klára asszony elhelyezkedett, lábát keresztbe vetette, és kinyitotta a könyvet.

– És készítsen nekem egy limonádét.

– Igen.

– Cukor nélkül.

– Cukor nélkül?

– Igen.

Néhány perc múlva Jucika megjelent a limonádéval.

– Hozza ki, legyen szíves, az asztalkát is az előszobából, és hozzon egy tálcát is a pohár alá… Nem szeretném, ha tönkremennének a bútorok.

Klára asszony olvasni kezdett, s amikor a lány ismét visszatért, most már egyik kezében a kis háromlábú asztalkát cipelve, a másikkal a tálcán egyensúlyozva az italt, nem pillantott rá. Jucika gondosan elhelyezett mindent a karosszék mellett, és szó nélkül visszament a házba. Csak talpa alatt csikorogtak a kavicsok.

Amikor eltűnt, Klára asszony felpillantott a könyvből. A gesztenyefa egyik ága mélyen lehajolt, s a földet majdhogy söprő leveleit egy magányos áramlat rezegtette. Klára asszony hosszan figyelte ezt a furcsa jelenséget, majd a könyvet az asztalkára hajította, körülnézett, odalépett, és tenyerét az áramlat útjába helyezte. A levelek lassan megnyugodtak, s most az áramlat, amely az imént még mozgást okozott, hűvös simítássá alakult tenyere külső felén. Leguggolt a gesztenyefa lehajló ágához, elhúzta, majd ismét kinyújtotta a karját, s figyelte az elhaló majd megélénkülő mozgást.

A gesztenyefán túl bokrokkal szegélyezett gyepes térség húzódott. S a bokrok közül valahonnan pukkanásszerűen kitörő, majd visszaszorított és újra robbanó röhögést hallott. Mintha csak azért hajolt volna le, felemelt egy kavicsot a földről, és gyorsan visszaült a karosszékbe.

Később, mintha csak véletlenül tenné, elnézett a bokrok irányába. De ott nem mozdult semmi.

Talán fél óra telt el így, de a könyv nem kötötte le a figyelmét, minduntalan vissza kellett térnie azokhoz az oldalakhoz, amelyeket már elolvasott, mert gondolatai egyszerre több irányban kalandoztak el. Nem mintha ideges lett volna. Csak ez a csend, ez a nyugalom volt furcsa, amely körülvette. Furcsa, mert úgy tűnt, hogy csak látszólagos. Tudta, hogy nem kellett volna leguggolnia az imént a levélhez, de szeretett volna ismét leguggolni elé, mert az áramlat azóta sem változtatott irányt, és valamilyen oknál fogva néma környezetének ellentmondott ez az egyetlen kis mozgás. Nem ingerelte, de izgatta az a vágy, hogy megszüntesse, de ugyanakkor mintha állandóan és különböző irányból szemek figyelnék, nyomon követnék minden mozdulatát, és ítéletet is alkotnának róla, ítéletet, amelyben benne foglaltatik a konyhában mozgó idegen ember feltételezett gyűlölete is. S mert úgy érezte, hogy ítéletalkotó szempárok figyelik, hogy a fák és bokrok között meghúzódó lények csak arra a percre várnak, hogy gúnyos, lesújtó módon véleményüket nyilvánítsák, egyelőre még nem hajtotta végre tervét.

Látszólag olvasott. A folyón dohogó délutáni hajó hangja kapóra jött, mert felnézhetett a könyvből. Néhány lépésre a lába előtt, kissé jobbra, ott reszketett a gesztenyelevél. De csak átfuttatta pillantását rajta, és tekintetével körüljárta a kertet.

Minden mozdulatlan. A levelek fáradtan, a délutáni melegtől eltikkadva lógtak kocsányaikon. Valahol gyerekek sivítoztak. Talán most vetették be magukat a hajó mögött partra futó hullámokba. De ez messze volt. A kert színesen, némán és mozdulatlanul pihent körülötte. Klára asszony nem hitt ennek a némaságnak, s szeme sarkában ott reszketett a gesztenyelevél, és lassan ingerültséggel vegyes félelem szállta meg, és úgy érezte, hogy pillanatok kérdése, és cselekednie kell.

„Ses jambes étaient molles et rouges de froid. Lorette n’avait pas…” – olvasta, majd gyorsan felállt, a gesztenyefa lehajló ágához lépett, és letépte a remegő levelet.

Amikor visszaült a helyére, elégedetten körbenézett. A magányos áramlat nem játszott többé. S mintha a figyelő árnyak is eltűntek volna a bokrok közül.

 

– Legyen szíves, ágyazzon meg nekem.

– Igen.

Klára asszony enni kezdett.

– Ha elmosogatott, akkor végeztünk… mára.

– Még a fiókot rendbe raknám.

Klára asszony fülét sértette ez a túl alázatos hang.

– Milyen fiókot?

– A konyhában.

– Ja, igen… Ráér holnap is. Joghurtot nem kapott?

– Nem.

– Akkor holnaptól kezdve délelőtt kell vásárolnia.

– Igen.

– Ha akar valamit olvasni, válasszon magának a polcról.

– Köszönöm…

Mivel Klára asszony nem szólt többet, Jucika nesztelenül ágyazni kezdett a másik szobában. Bár erősen sötétedett már, nem gyújtottak villanyt. Klára asszony étvágytalanul, kötelességszerűen evett. A szomszédban Kalher ordítozott öblös hangon a fia után, s az ablakon szúnyogok húztak be a szobába. Meg-megállapodva sípoltak a falak között, s néha, mintha parancsra tennék, megindultak Klára asszony nyaka és csupasz karja felé. Klára asszony ilyenkor letette kését, villáját, megvárta, míg az állatok jól elhelyezkednek, majd nagyot csapott rájuk. Amelyik már megtöltötte áttetsző begyét, kis vértócsát hagyott maga után. Klára asszony letörölte a kis foltot, és evett tovább. De a zajok, a csapkodás és az étkezés közötti foglalatosságok nem tudták lekötni a figyelmét. Háttal ült a másik szobának, s háta mögött egyenletesen neszezve mozgott a lány. Eleven kérdőjel az életében. Tudta, olyasvalamivel állította szembe ez a nap, aminek zavaros útvesztőiben eltévedt, s megoldani nem tudja. Talán majd az idő segít, a megszokás. Az ablak alatt suttogást hallott.

– Jucika…

Majd hangosabban.

– Jucika.

Letette az evőeszközöket és figyelt. A suttogás megismétlődött. S Jucika bizonyára kihajolt a másik szoba ablakán, mert Klára asszony hallotta, hogy visszasuttogott.

– Rögtön… Várjon egy kicsit!

Klára asszony meredten bámult a levegőbe. „Hogy én milyen nagy marha vagyok!” – gondolta, s ettől a megállapítástól szinte megkönnyebbült. Ettől a susogástól mintha hirtelen megvilágosodott volna előtte valami, ami visszamenőleg értelmetlenné tette összes eddigi kétségeit. „Hát én egy nagy marha vagyok” – gondolta most már szinte vidáman. „Hát zavarja ezt a lányt valami? Viszonyt kezd a legelső férfival… Ha férfi lenne legalább… De a legelső nadrággal… Én meg töprengek itt, hogy szabadság meg mindenféle hülyeségeken… Hiszen ha igaz lenne… ha igaz lehetne, hogy egyenlőek vagyunk… De hiszen ez nem igaz… Ez nem igaz…”

Majdnem elnevette magát örömében.

Jucika megállt előtte.

– Elvihetem, elvtársnő?

Mosolyogva nézett fel a lányra.

– Hagyja csak, menjen csak… Hallom, hívják.

Jucika nem vette át a mosolyt.

– Ugyan, dehogy megyek. Elmosogatok előbb.

Klára asszony felállt, és energikusan kitolta a szobából a lányt.

– Mondom, hogy menjen csak…

Amikor magára maradt, elreteszelte az ajtókat, és leült a fotelba az ablak elé. Kinn homály borította már a fákat, s nyugalmasan tiszta volt az égbolt. A forróságtól szabaduló föld nagy lélegzetet vett. „Holnap locsolni kell” – gondolta Klára asszony, és úgy érezte, hogy minden megoldódott.

 

– Jóóska! – hasított bele a természet sötét nyugalmába Kalherné hangja.

Jóska természetesen nem válaszolt, mert Jucika szobájában ült a díványon. Kalherné még egyszer kiáltott, és a harmadik vagy negyedik szomszédból visszafelelt egy legalább olyan éles női hang.

– Mit ordítoznak örökké? Hogy az ember pihenni se tudjon!

Néhány pillanatnyi csend után Kalherné vidáman kieresztette a hangját.

– Jóóóskaa!

– Nem hallja? Maga bölömbika!

Kalherné azonnal válaszolt.

– Bölömbika a jó nagynénikéje, hallja-e? És ha nem tudja befogni a száját, majd én ráülök!

– Ráül ám a reterátra, azzal a nagy valagával – hangzott a válasz a harmadik vagy negyedik szomszédból, s folytatódott volna még a párbeszéd, de bizonyára Kalher is megjelent a színen, mert most az ő, ezennel visszafojtott, öblös hangját lehetett hallani:

– Fogd be a pofádat!

– Engedd el a karom! Most éppen jó kedvembe találsz…

– Na, fogd be gyorsan a szádat, és söprés befelé…

– Hát tehetek én róla, hogy az a szaros fiad…

– Mars befelé, amíg szépen beszélek…

Hirtelen csend lett, ajtó csapódott. A házastársak szócsatáját a harmadik vagy negyedik szomszédnő is végighallgathatta, s bizonyára még nem adta ki mérgét, mert belekiáltott a bársonyos sötétségbe:

– Hogy a rosseb esne bele! Az ilyenbe! Itt már nyugodni se lehet? – egyre feljebb emelte a hangját. – Az ember egész nap rohad a munkán! Hát nincs egy pillanat nyugalom sem?

Vagy berángatta őt is a harmadik vagy negyedik szomszéd, vagy megunta. De a kérdés még sokáig visszhangzott a levegőben. Többször visszaverték a hegyek.

Jucika belépett a szobájába. Olyan alacsony volt a mennyezet, hogy akarta, nem akarta, le kellett ereszkednie Jóska mellé a díványra.

– Jó estét, Jucika!

– Jó estét, Jóska!

– Gondoltam, elhívom táncolni.

– Van itt tánc?

– A Hableányban van.

Nézték egymást.

– Az a baj, hogy nem tudok táncolni.

– Majd megtanítom.

– Meg fáradt is vagyok…

Fenn a lakásban kigyulladt a villany, s a fákról visszaverődő fényben a tenyérnyi ablakokon keresztül némileg megvilágosodott a szoba. Jóska a nyakkendőjét húzogatta az ádámcsutkája alatt.

– Fáradt?

– De magukhoz átmegyek szívesen…

– Á, ilyenkor már lefekszenek – mondta Jóska, és a térdei közé szorította összekulcsolt kezét. – Az apám korán kel holnap, mert szolgálatba megy…

– És maga?

– Nekem még van szabadságom… Bőven!

Jucika felsóhajtott. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy miért. De a melle tele volt szorongással, s úgy érezte, a fiú mellett megszabadulhat ettől. Szívesen sóhajtott volna még, még nagyobbat, de ezt már illetlenségnek érezte.

– Akkor menjünk sétálni – mondta.

A fiú nem válaszolt. Öklét szorongatta két térde között, és tekintetével valahol a padlón kutatott. Mintha mondani akart volna valamit. Jucika nézte a fiút, az arcát, a nyakát, a kissé kinőtt sötétkék öltönyét, a zakó hajtókájára kicsúszó gallér csücskét, a rosszul kötött nyakkendőjét. A fejük felett pedig furcsa motozás indult, mintha Klára asszony fel-alá járna a lakásban.

– Maga itt alszik? – kérdezte a fiú.

– Igen.

Ismét hallgattak, majd a fiú lökött ki magából ismét egy kérdést.

– És nem fog félni egyedül?

Jucika kivillantotta nagy, erős fogait.

– Mitől félnék?

A fiú mintha odaért volna, ahová tartott, a szeme felcsillant, és suttogva eredt meg a szájáról a szó:

– Mert ha fél, Jucika, akkor csak szóljon nekem, én akár ide fekszem a küszöb elé, és itt töltöm az éjszakát… Mert én megvédem magát mindentől!

– Megvéd? – nevetett Jucika.

– Nem hiszi?

– De.

Túl közel kerültek, s ezt megérezték mindketten, s mindketten egyszerre hajtották le a fejüket. Fenn a lakásban felerősödött, most már meghatározható zajokká változott a mozgás. Jucika felnézett a plafonra, s hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Megigazította a térdén a szoknyáját, és Jóskára pillantott.

– Késő van.

– Nincs még késő! – mondta szinte riadtan a fiú. – Még kilenc óra sincs. Csak korán sötétedik. És holnap eljön velem táncolni?

– El.

– És nem haragszik rám?

– Miért haragudnék?

– A délelőtti dolog miatt… Mert az a helyzet, hogy az még a gimnáziumban történt. Hogy megvertem a Söregit, mert szidta az anyámat. És ez az egy, amiért én nagyon dühös vagyok. Ez szent.

Jóska a térdére könyökölt, és egészen közel hajolt Jucikához, és látszott rajta, hogy nem akar elmenni, beszélni akar.

– A Söregi a kémiatanár, úgyhogy vesezúzódással szállították be, amit én nem akartam, csak ne szidja az anyámat, úgyhogy oltári nagy botrány lett belőle.

– A tanárt? Megverted?

– Meg.

– Én egyszer a DISZ-ben vertem meg egy lányt. Még Mágocson…

– Az hol van?

– Nem tudja?

– Nem.

– Odavaló vagyok. Mágocsi.

– És… – akart valamit kérdezni a fiú, de elharapta. A fejük felett egyenletes súrlódássá váltak a zajok.

– Mit csinál ilyenkor?

– Kicsoda?

– Az öregasszony.

Jucika megvonta a vállát, és felállt. Jóska is felállt. Álltak egymással szemben, de nyakukat nem tudták kiegyenesíteni az alacsony helyiségben.

– És… nem ment még férjhez?

– Nem.

– És… vőlegénye sincs?

– Nincsen.

Jucika elmosolyodott a sötétben. Kényelmetlen volt így állni, de a fiú nem mozdult.

– Hát akkor, itt alszik a küszöb előtt? – kérdezte Jucika kötekedve.

– Nem hiszi, hogy megtenném? Még így az öltönyben is. Nem hiszi?

– De, elhiszem. Maga nagyon jó fiú, Jóska.

– Igen?

– Úgy látom.

Jóska a sötétben kinyújtotta a karját, és megkereste Jucika kezét, lehajolt, megcsókolta, és kiugrott az ajtón. Jucika utánanézett, de nem látta már, eltűnt a sötét fák között, csak távolodó léptei alatt csikorgott a kavics. Aztán hangosan bevágódott a kertkapu.

Csend volt, csak a feje fölött jött-ment Klára asszony, ő pedig nagyot sóhajtott, becsukta a deszkaajtót, kulcsra zárta, és megágyazott magának. Ruháit egyenként a szekrénybe akasztotta, és lefeküdt. A plafont nézte, hallgatta a zajokat, amikor az ajtón kopogtak.

– Ki az? – suttogta Jucika ijedten.

– Én vagyok… Fekszik már?

– Igen.

– Csak azt akarom kérdezni, hogy nem fél-e?

– Nem.

– Biztos?

Jucika felült, lábát leengedte a díványról.

– Biztos.

A fiú sokáig hallgatott.

– És csak azt akarom kérdezni, hogy biztosan eljön velem holnap táncolni?

– Biztosan – suttogta a lány.

– Benézzek az ablakon?

– Jaj, azt ne!

– Majd akkor holnap mondok magának valamit. Jó?

– Jó.

Jucika maga sem tudta, miért, lábával kitapogatta cipőjét, és belelépett. A takarót mellére szorítva közelebb húzódott az ajtóhoz, és várt. Várta, hátha benéz az ablakon a fiú. De a fiú az ajtón túl mozdulatlanul hallgatott. Percekig így maradtak, egymás szavára várva. Aztán Jucika egyenletesen távolodó lépteket hallott.

 

Megszabadult az erkölcsi tehertől, s boldogságában nem tudott nyugodtan maradni. Vizet engedett a vödörbe, hogy felmossa a követ, aztán meggondolta magát, a vödröt ott hagyta a konyha közepén, és bement a dolgozószobába. Először is kiürítette a hamutartókat. Majd elmosta a hamutartókat is. De így sem volt elégedett. Az asztalka körül, ahol vacsoráját elfogyasztotta, morzsák hevertek a padlón, sőt még a (perzsa) szőnyegen is. Először is beágyazott, aztán egy kisseprűt megnedvesített, és lapátra söpörte a morzsákat. Ám észrevette, hogy tele van a szemétláda. Elhúzta a reteszt, megfordította a zárban a kulcsot, és kilépett a vödörrel a sötét kertbe. Lábávál óvatosan tapogatva a fokokat, ment le a lépcsőkön. S amikor a gesztenyefa mélyen hajló lombjait maga mögött hagyta, kitárult a holdfényes éjszaka. Egy alak állt Jucika szobájának ajtaja előtt. Klára asszony megmerevedett. Az alak nem mozdult. Klára asszony kezében megreszketett a vödör. Kirabolják, mert az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Ez volt az első gondolata, mintha az életénél lenne fontosabb.

– És csak azt akarom kérdezni, hogy biztosan eljön velem holnap táncolni?

Klára asszony nem értette a lány válaszát, talán mert annyira váratlan volt az egész. Ha az alak megmozdul, felé ugrik és leüti, ezt bizonyára természetesebbnek találta volna.

– Benézzek magához az ablakon?

Most már megismerte a hangot, és elmosolyodott. Visszalépett egy lépcsőfokot, és a gesztenyefa ismét eltakarta a holdat meg a fiú sötét figuráját. „Ejnye, te gazember – gondolta Klára asszony. – És én még fagylaltra adtam neked pénzt.”

– Majd akkor holnap mondok magának valamit. Jó?

Klára asszony fülelt. És annyira kíváncsivá tette a válasz, hogy lelépett a következő lépcsőfokra, és a gesztenyefa lombja így ismét a háta mögé került. De nem hallotta a választ, és a fiú nem szólt mást, csak állt ott mozdulatlanul az ajtó előtt. És Klára asszonyt valamilyen féktelenül csiklandós érzés kerítette hatalmába, mert szerette volna látni, hogy nyílik a deszkaajtó, és becsukódik a deszkaajtó, és olyan volt ott a lépcsőn, kezében a szemetesvödörrel, fehér, ősz hajával, mint egy kamaszlány, akinek nagyra tágul a szeme, megnő a füle, aki most indul el szülei szerelmi életének felfedezésére. De hiába állt ott úgy, nem történt semmi. Az alak csendesen várakozott az ajtó előtt, aztán elment. Klára asszony pedig felébredt. Sóhajtott egyet. Szépen. Mint akit megfosztottak valamitől, ezért bánatos kicsit, de nem haragszik. Várt, aztán ő is elindult a kertkapu felé, óvatosan kinyitotta, hátha ott áll még a fiú, utolsó reménye az volt, hogy itt lepi meg, de az utca üres volt. Kitette a vödröt, és a hideg fénykörben kirajzolódó fák és bokrok körvonalaiban gyönyörködve, nagyokat lélegezve a friss levegőből, visszament a házba. Sorra járta a helyiségeket, meggyújtotta a lámpákat, és meg-megállt. Eltűnődött. Egy idegen lakásban. Merev arcú tárgyak között. Egyedül volt. De eszébe jutott a vödör. A konyha közepén hagyta. És kiment a konyhába. Kötényt kerített a pongyolája köré, kinyitotta az összes ablakot, összeállította a porszívót, aztán meggondolta magát, visszatette az ágyneműt a komód fiókjába, és behurcolta a szobába az összes takarítóeszközt, rongyokat, partvist, lapátot, kefélőgépet, sőt a padlópasztát is, leemelte a szőnyegről a fotelokat, székeket, asztalokat, rendet rakott a polcokon, írópultján, minden koszos volt, szutykos, ajtókat is kéne mosnia, bedugta a konnektorba a porszívó zsinórját, és lázasan nekiesett a szőnyegek portalanításának. Élvezte ezt a lázas, dühödt és mégis jókedvű munkát, a nagy – és jobbára értelmetlen – mozdulatokat, és nem is hallotta, hogy az előszoba ajtaján kopogtat valaki. Aztán hangosabban.

Óvatosan a szőnyegre helyezte a szívófejet, majd kikapcsolta a gépet. Hirtelen elszállt jókedve, és elindult, és csend lett a feldúlt lakásban. A kopogás megismétlődött. Klára asszony óvatos léptekkel megindult az előszoba felé. Szerencsére nyitva volt az üveges ajtó, s így nem kellett zajt csapnia.

– Ki az? – kérdezte ijedten.

– Én vagyok, Klárika néni, tessék kinyitni.

Klára asszony még mindig nem mert az ajtó közelébe menni.

– Maga az?

– Igen.

Futó bosszúságot érzett, de visszatért azért a mindent értő nyugalma, és elhúzta a reteszt, kiakasztotta a riglit, megforgatta a kulcsot.

Jucika, paplanját, lepedőjét és párnáját ügyetlenül magához szorítva, kócosan és hunyorogva állt az ajtóban.

– Jól megijesztett – nevetett Klára asszony, és az első pillanatban fel sem fogta, minek szorongatja Jucika az ágyneműjét.

– Jaj, Klárika néni, valaki jár a kertben.

– A kertben?

A lány belépett az előszobába, és mintha tényleg menekülne valaki elől, ijedten nézett vissza a sötétbe.

– Ugyan már. Én vittem le a szemetet…

Jucika gyanakvóan nézett Klára asszony ravaszkásan hunyorgó szemébe, és zavartan a nádfonatú karosszékbe engedte az ágyneműt. „Ha ő volt, akkor… Talán Jóska…”

– Biztosan azt hallotta… – mosolygott tovább Klára asszony, és otthagyta a lányt kétségei között, és ismét felzúgott a porszívó motorja.

Jucika nekidőlt az üveges ajtónak, és figyelte az öregasszony repkedő ősz haját.

– Kitakarítottam volna én…

Klára asszony arrébb rúgott a lábával egy széket, s a hajlított lábú szék megperdült a síkos padlón, és Klára asszony arcáról nem tűnt el a mosoly, nem is nézett rá.

– Miért nem tetszett lefeküdni? – kérdezte hangosabban Jucika.

– Nem voltam álmos.

– Ja…

Klára asszony búgatta a porszívót.

– Megcsináltam volna reggel…

– Olyan, de olyan mocsok van itt…

– Ne segítsek?

– Ugyan. Feküdjön le nyugodtan…

És ismét egymásra néztek, és Jucika zavartan elfordult. Klára asszony ügyesen feltekerte a szőnyeget, a hóna alá csapta a nagy hurkát, és kidobta az előszobába.

– Nehéz ez a Klárika néninek…

– Eddig is én csináltam.

Nem volt éle a mondatnak, de Jucika még mindig tétován, bizalmatlanul figyelte az időtől megereszkedett arc bizonytalan vonásait. Klára asszony ügyet sem vetett rá. Talán ezek az asszonyosan egyszerű mozdulatok nyerték meg bizalmát, ellökte magát az ajtótól, szó nélkül áthúzta a porszívót a másik szobába, és éppoly indulatosan, mint Klára asszony, nekiesett a másik szőnyegnek. A zajt és a változó távolságokat átüvöltve társalogtak.

– Nem álmos?

– Á, dehogy. Tetszik tudni, a művész úréknál mindig ilyenkor kezdődött az élet. Azok nappal olyanok voltak, mint az álmos legyek… Este meg, mint a gyíkok. Jöttek-mentek, és nem is tetszik elképzelni, mi minden meg nem esett…

– Mit mond?

– Mondom: mi meg nem történt…

– Micsoda?

– Hát egyszer az… A díványt is kiszívassam?

– Igen.

– Én már tizenkettőkor mindig lefeküdtem. Éjjel kettőkor meg felzörgetett a művész úr felesége, hogy azonnal menjek be, mert baj van…

Klára asszony az ajtó felé söpörte a szemetet, hogy jobban hallja a történetet.

– Kapom magamra a ruhámat, megyek lefelé a nappaliba, de már akkor olyan furcsa volt, mert a művésznő, amikor kiléptem a szobából, besurrant, és mögötte Kálmán…

– Az kicsoda?

– Csak tessék figyelni!

Klára asszony nekitámasztotta a partvist az ajtófélfának, és csípőre tette a kezét. Jucika hajladozott tovább a porszívóval, és beszélt.

– Hát rohanok befele a micsodába, mert nem szabadott szalonnak nevezni, csak nappalinak, de akkor éjszaka volt… És tessék elképzelni, úgy, ahogy voltam, kócosan, mert ha baj van, akkor szalad az ember… És megállok a nappaliban. Nagy társaság volt. Vagy húszan, és meresztem a szemem, hogy mi a baj… Rám néztek, és elkezdtek röhögni. „Nem tudom, hogy min tetszenek nevetni” – mondom nekik, de erre még csak jobban röhögnek…

Klára asszony elnevette magát.

– Képzelem, hogy nézett rájuk…

– Az semmi. De csak az egyik lábamon volt cipő. A bal lábamon a jobblábas, és a házi ruhám meg fordítva…

Klára asszony szétnyitott tenyerével támasztotta meg a hasát, és egész testét rázta a nevetés.

– Az semmi – egyenesedett fel Jucika, és boldogan csillogott a szeme. – Mert rohanok vissza a szobába, hogy megmondjam a művésznőnek, hogy velem ne csináljanak ilyet, és ezek meg rohannak utánam, és ordítanak, meg visítanak, és én meg menekülök befelé a szobámba, nyomom le a kilincset. Zárva.

Klára asszony kitörölte szeméből a könnyeket.

– Zárva.

– Bizony. És ilyen csend lett akkor is, mert ott volt az egész társaság a konyhában, és nézték, hogy miért van zárva. És volt közöttük olyan rohadt is, aki megkérdezte: „Hát Zita hol van? És Kálmán hová tűnt?”

Klára asszony egészen a díványig nyomult, és csodálkozva nézett Jucikára, és Jucika is maga mellé engedte a porszívó rúdját.

– És bezárkóztak?

– Be.

– És ki se jöttek?

– Hajnalban kijöttek.

– És mit szólt ehhez az a művész?

– Mit szólt volna? Olyan öreg volt, hogy én raktam be a kádba. A Zita meg huszonnyolc éves. De az semmi.

Klára asszony előbb kuncogott, aztán felnevetett, és leereszkedett a dívány sarkára.

– Még ez se semmi?

– El se tetszik képzelni, hogy milyen emberek vannak. Szörnyű. Én úgy, de úgy megutáltam az egészet. Tessék elhinni.

És Jucika elmélázott, Klára asszony pedig követte a lány tekintetét, és egészen hozzátapadt a tekintetéhez, követte a falon, a padlón, a plafonon.

– Tessék elhinni, hogy olyan, de olyan dolgok történtek. Én nem is tudom. Egyszer például takarítottam délelőtt, és a művész úr ott bóbiskolt a fotelban …

– Kapcsolja ki…

Jucika, anélkül hogy elvesztette volna az emlékezés fonalát, kikapcsolta a porszívót, és csendesen folytatta:

– …mert éjjel akkor is már nem tudom, mi volt, mert a Zita körül mindig volt valami, és felnéz a művész úr, és azt mondja… Olyan nagy szomorú szemei voltak, és én néha nagyon sajnáltam, csak akkor utáltam, ha a kádba kellett rakni… Odahív, hogy „Jutka, jöjjön csak ide”. Odamentem. „Üljön ide a karfára.” Odaültem. „Tessék, művész úr”. Átfogta a derekamat, így ni, és belehúzott az ölébe. „Jaj – mondom –, de így nehéz vagyok a művész úrnak” – mert tréfával akartam elütni… Azt mondja: „Ne féljen tőlem, Jutka…” Hát jó, gondoltam, ha ez neki jó, nekem mindegy, mert sajnálom. Aztán ahogy így üldögélünk, egyszer csak azt mondja…

Jucika ránézett Klára asszonyra, és az izgalomtól megreszketett a szája széle. A pillanatnyi szünetben leereszkedett ő is a díványra. Klára asszony érdeklődő tekintete követte ide is, és szembenéztek.

– …azt mondja egyszer csak: „Tudja, Jutka, mi a legjobb már nekem a világon?” „Nem tudom, művész úr.” „Hát Jutka, nekem már csak az a jó, ha egy jó nagyot tudok szarni.”

És ahogy Jucika kimondta az utolsó szót, fejét hátradobta, és hangtalanul rázkódott a nevetéstől, Klára asszony pedig utánakapott, mert látta, hogy ez a hangtalan rázkódás nem is nevetés, hanem valami olyan furcsa, és Jucika nyaka hátrafeszült, Klára asszony nem is láthatta az arcát, csak azt látta, hogy ez az egész olyan furcsa, és két tenyerével Jucika feje felé nyúlt, megfogta, de Jucika görcsösen hátrafeszítette magát. Na, nyugodjon meg, mi van magával, mondta Klára asszony, és e hangra, a két tenyér érintésére a lány feje engedelmeskedett, és Klára asszony látta, hogy Jucika szeméből ömlenek a könnyek, de szólni nem volt ideje, mert a lány felpattant, és egyetlen mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeket, s ahogy elhúzta a tenyerét az arca előtt, egy másik arc tűnt elő, és mosolygott újra.

– Ne tessék megijedni. Már nincsen semmi…

– Jucika…

– Nincs, nincs, semmi, semmi… Tessék ide figyelni, majd elmondom azt…

Megakadt.

 

– Majd holnap befejezzük – mondta Klára asszony később csendesen.

Felállt, és úgy-ahogy helyükre tologatták a bútorokat.

– Vacsorázott maga egyáltalán? – kérdezte Klára asszony.

– Most úgy haragszom magamra – mondta Jucika.

– Nem éhes?

– Nem kellett volna ezt elmondanom.

– Na jó. Ágyazzon meg nekem újra, én meg addig készítek valamit. Szereti a szalonnás tojást?

– Igen, Klárika néni…

De Klára asszony nem hagyta, hogy a lány befejezze a mondatot, kiment a konyhába, szalonnát vágott, kenyeret szelt, s közben egyre azt ismételgette magában: „Az élet rohadt. Az élet olyan nagyon rohadt, rohadt egy élet.” És rázúdította a kunkori szalonnaszeletekre a tojásokat, aztán szinte durva hangon bekiáltott a szobába:

– Miért nem jön már?

Jucika visszakiáltott.

– Kinyithatom a rádiót, Klárika néni?

– Nyissa.

Jucika bekapcsolta a rádiót, és megjelent a konyhában.

– Ilyenkor mindig tánczene szokott lenni.

– Igen? Én ritkán hallgatom.

A készülék lassan bemelegedett, és a szobákat betöltötte a zene. Ettek. És ahogy Klára asszony nézte a lány csontos arcát, kiugró, az ételt finoman őrlő állkapcsait, eszébe jutott valami.

– Tud táncolni, Jucika?

– Tudok. És úgy örülök, hogy nem tetszik Jutkának szólítani.

– És szeret táncolni? – mosolygott ravaszkásan Klára asszony.

– Szeretek – válaszolt jámbor tekintettel a lány.

– A Hableányban esténként van tánc. Egyszer elkísérhetem, ha akarja – mondta Klára asszony ártatlan hangsúllyal. – Akár holnap is, ha kedve tartja…

Jucika elkomorodott. Klára asszony azonnal visszakozott.

– Na, milyen rántottát csináltam?

– Finom.

– Kér még?

– Igen.

Jucika pillantása ismét bizalmatlanul futott át Klára asszony arcán, de semmi jelét nem látta, hogy az öregasszony kihallgatta volna a beszélgetésüket.

– Már nem is tudom, mikor ettem ilyen jót – mondta. – Tetszik tudni, Viczmándyéknál jól főztek, de az nem nekem való. Állandóan azok a véres húsok…

– Viczmándyné Párizsban nevelkedett…

– Igen?

– Nem beszélt róla? Pedig fölöttébb büszke rá. Apácáknál…

– Apácáknál? Mondhatok valamit?

– Mondjon.

– Mágocson van egy apáca, akit kivetkőztettek, ahogy mondják, amikor megszűnt az apácaság. Hát ez az apáca, tessék elhinni, hogy azóta nem csinál mást, mint kivetkőzik…

Nevettek. Közben a rádió harsogott.

– Bepótolja… – mondta Klára asszony.

Jucika a szája elé kapta a kezét. És akkor meghallották, hogy a harmadik vagy negyedik szomszédban éles hangján kiáltozik valamit az asszony. Jucika felállt az asztaltól, és kihajolt az ablakon.

– Miért bömböltetik a rádiót? – ordított az asszony a harmadik vagy negyedik szomszédban.

– Mit mond?

– Hogy miért bömböltetjük?

Klára asszony is kihajolt az ablakon, és a kezével jelezte, hogy nincsen semmi baj.

– Nem halljááák?

– Válaszoljak neki?

– Válaszoljon.

Jucika előrefeszítette a fejét, és visszaüvöltött.

– Nem halljuk! Egy kicsit hangosabban!

A nevetéstől visszadőltek a székre, majd, hogy a választ hallhassák, gyorsan kihajoltak ismét.

– Az ember egész nap rohad a munkában! Hát nincs egy pillanat nyugalom sem? – hangzott a válasz, aztán csend lett, de a kérdés még sokáig visszhangzott a levegőben.

– Na, menjen, zárja el… – nevetett tovább Klára asszony, és ment a lány után, és még mindig nevetve folytatta. – Ha egy pisszenés se hallatszik, akkor is elüvölti a magáét. Minden este…

– Minden este? – kérdezte Jucika, és elzárta a rádiót.

– Van, amikor hajnalban – nevetett Klára asszony.

– Hajnalban is?

És Klára asszony arcáról levált a mosoly.

– Na, lefekszünk? Későre jár. Bár még nem vagyok álmos.

Jucika két kezével átkarolta a rádiót, és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott.

– Klárika néni, kérhetek valamit?

Klára asszony kérdéshez vonta a szemöldökét.

– Csak ma este…

– Mit?

– Hogy itt alhassak. Ott úgy féltem lenn… És visszamenni is félek…

– De… hát… hol? Csak nem akar velem aludni?

– Elalszom én ott azon a…

Klára asszony szétnyitotta és másik kezével hajlítgatta az ujjait. Elmerült a műveletben. A kanapén aludjon? A másik szobában?

– Hát jó… ha nem kényelmetlen… – mondta bizonytalanul.

„Beköltözött a lakásomba” – gondolta Klára asszony, amikor eloltották már a villanyt. Jucika mocorgott a kanapén, és az ajtót sem tette be a két szoba között. Lényegében semmi nem választotta el őket, s ez a tény, bármennyire is hatással volt rá Jucika, Klára asszonyt zavarta. Végeredményben egy idegen ember. Nem köteles a mocorgását hallgatni. De arra, hogy megkérje Jucikát, csukja be az ajtót, vagy maga keljen fel, nem vállalkozott. Úgy érezte, a mondat vagy a mozdulat megrontaná szépen helyrerázódó viszonyukat. Figyelemelterelő mozdulatokat végzett. Megigazította a párnát, simára húzta a lepedőt, aztán lehunyta a szemét, és azon volt, hogy valami másra gondoljon, valamire, amitől elalszik, de ez a valami semmiképpen nem jutott eszébe. Csak foszlányok, képek és gondolatok lebegtek előtte a sötétben, s bár szellemileg, fizikailag is kifárasztotta a nap, nem szabadította meg az álom. Kinyitotta a szemét, és elhatározta, hogy szemrevételezi a bútorokat. A hold bevilágított az ablakon, és olyan fagyasztónak tűnt a fénye, mintha egy sötét kút mélyén ülne, ahonnan nincsen szabadulás. Máskor is érezte már ennek a fénynek szívszorongató hatását, sőt akkor még súlyosabb volt, mert egyedül volt a szobában, és a fejére kellett húznia a párnát, vagy felgyújtani az összes villanyokat, hogy ismét kedélyessé váljanak a tárgyak körvonalai. Most szerette volna, ha Jucika megmoccan, de nem moccant. Később viszont, mintha egy másik, melegebb világban járna, megszólalt halkan a másik szobában.

– Klárika néniéknek nem volt gyerekük?

Klára asszony belekapaszkodott a kérdésbe, és szeretett volna gyorsan és sokat válaszolni, de a távolság, amelyet ő teremtett meg újra, visszatartotta ettől.

– Két fiam – mondta sokára.

– És ők nem szoktak kijönni?

– Az egyik fiam meghalt. A másik fiam disszidált.

Csend lett, és Klára asszony felkönyökölt az ágyban, de most már nem zavarta a holdvilág.

– A Romsauerék fiával disszidált. Talán ismeri Romsauernét, gyakran járnak Viczmándyékhoz.

– Igen.

Ismét hallgattak.

– Akkor egészen egyedül tetszik lenni.

– Hát egyedül.

– Pedig a Romsauerék is milyen nagy kommunisták.

Furcsán, ingerlően hatott ez a mondat.

– Ezt hogy érti?

Jucika gondolkodott, hogyan is érti ezt. A folyó felől lassú dohogás hangzott.

– Ilyenkor is járnak hajók?

– A kofahajó…

Jucika szerette volna megkérdezni, mi az a kofahajó, de hirtelen eszébe jutott, hogyan is érti.

– Nálunk Mágocson volt egy párttitkár. Megtették rögtön, mert amikor nálunk is kikiáltották a köztársaságot, utána jól megverték a csendőrök, és úgy megverték, hogy be se forrt jól a lába, és amikor jött a pártrendszer, azt mondták az emberek, ki lehetne más a párttitkár, mint a sánta Gergő bácsi. Volt neki három fia. A legidősebb megalakította a téeszt, a Dezső, aztán hogy ő jól összelopta magát, kitaníttatták a középsőt, a Jenőt, a legkisebb meg pap lett. Ki gondolta volna?

Jucika olyan nyugodtan, szépen beszélt, mintha mesét mondana, és Klára asszony érezte, hogy lassan elálmosodik.

– Hogy a Gergő bácsit leváltották a legkisebb fia miatt, szinte belezavarodott, és nem is volt maradása, mert amikor kikiáltották a forradalmat, akkor ő állott az élére, csak az lett a baj, hogy a nép azt követelte, hogy kössék föl a fiát, a Dezsőt, de ő megüzente ezt a Dezsőnek, ez meg kitudódott, és most a nép lett dühös rá, és éjjel zavarták ki a házából, s ha a legkisebb fia nem jön utána, a pap, felnyársalták volna a vasvillával.

Jucika elhallgatott.

– Maga vallásos?

– Hát Istenben én nem hiszek, de úgy sokszor gondolom, hogyan is van.

Ezen mindketten gondolkodtak, és belebámultak az éjszakába. Később Klára asszony azt mondta.

– Huzat van. Becsukom az ajtót – és megmozdult.

– Tessék hagyni, majd én becsukom.

Klára asszony megnyugodott és elaludt.

 

Jucika, fejét a biedermeier kanapé karfájának támasztva, aludt. És szemben az álmában hangosan szuszogó lánnyal, a nyitott ablakban megjelent egy fej, és eltakarta a holdat.

Aztán feljebb emelkedett a fej, és két kemény könyök koppant az ablakpárkányra, ezáltal előtűnt a meztelen váll is, majd még följebb húzódott a test, és most már elvesztve lába alól a talajt, himbálódzott kissé. Valahol messziről meg-megszakadó ütemben tánczene hallatszott, talán a Hableányban játszottak még, bőr horzsolódott a ház rücskös falán, aztán puhán, mint a macska, beugrott az ablakon a szobába, és egyensúlyát veszítve elterült a vastag (perzsa) szőnyegen. Sokáig így maradt, fülelt, s a hold rásütött az arcára, tolvajok pillantásával pislogott körül, de nem mozdult semmi, Jucika egyenletesen szuszogva szedte a levegőt, és a másik szobából sem hallatszott moccanás.

Anélkül, hogy felemelkedett volna, kúszva indult el a kanapé felé, reccsent a padló, megmerevedett, aztán óvatosan körülpislogott megint, Jucika profilja sápadt volt, mint egy halotté, s mintha nagyon nagy távolságban lenne tőle. Nem merte folytatni útját az ágy felé, de karja néhány perc alatt kifáradt, erre megmozdult, de a padló reccsent egyet, s a recsegés végighúzott a szobán. Jucika nyöszörgött, a kanapé rugózata különös, csikorgó hangokat hallatott, Jucika hátat fordított, s a fiú felhasználva az alkalmat, gyorsan elmozdult a kritikus pontról. Amikor elérte a kanapét, mint aki jól végezte dolgát, hanyatt feküdt előtte, karjait összekulcsolta a feje alatt, és a hold vigyorgó képébe bámulva nagyot sóhajtott. Valahol a szoba sötétségbe boruló mélyén hörögni kezdett az öreg vekker, mintha egy láthatatlan erő mozgásra serkentené, aztán kettyent még egyet, és lassan, a másodperceket hosszabb időre húzva, megindult. Jóska csak a szemét fordította abba az irányba. A vekker nekivadult, köhögve, hörögve kapkodta a másodperceket, átlépte saját törvényeit, s mint az várható volt, csakhamar kifulladt, egyre nehezebben futott az elszálló idő után, aztán apatikus nyugalommal megadva magát végzetének, leállt, s mintha nem is létezett volna soha, visszasimult a sötét csendbe. A fiú várt még egy ideig, aztán nagyon lassan, mintha hasizom-erősítő gyakorlatokat végezne, felült. Feje most egy vonalba került Jucika hátával, és miközben zavartan, szemét hol lehunyva, hol kimeresztve méregette a meztelen hátát, amelyet csak derék alatt fedett a takaró, lábujjait piszkálgatta idegesen. Így is eltelt néhány – számára hosszú órának tűnő – perc, aztán keze megindult a hegyesen kiugró csípőcsont felé, de csak a lelógó lepedőig jutott, és gyorsan megmarkolta és tenyerébe gyűrte a lepedő szélét, és feljebb csúszott a padlón, és abban a pillanatban a kanapé rugózása ismét csikorogni kezdett, és Jucika teljes fordulatot téve a hasára dobta magát. A fiú ott volt egészen közel, s szeme végigtapogatta Jucikát a takaró alatt, s a lány leheletét ott érezte a száján, hangját a fülében, és egyetlen előremeresztett ujjával meg akarta érinteni a lány meztelen karját, de megkettyent a vekker… Az ujj néhány milliméternyi távolságban a meleg bőrtől a levegőben maradt, és a fiú szája mintha halk káromkodásra nyílt volna. Leeresztette a kezét, és a másikkal próbálkozott. És most nem zavarta meg semmi. És most az ujján is érezte a lány leheletét, de Jucika meg sem moccant. Közel hajolt hozzá, kezét a lepedőre csúsztatta. Szájával szinte rátapadt a lány fülére. S inkább forró levegő hagyta el a torkát, mint hang.

– Jucika…

Jucika erre sem mozdult. De a fiú türelme most már csak másodpercekig tartott, mert szerette volna szájába kapni a kis fület, s ez az érzés a maga újdonságával annyira hatalmába kerítette, hogy valamit tennie kellett e kívánság ellen, nehogy bajt csináljon, mert úgy érezte, ha ezt megteszi, bajt csinálna. És megragadta a lepedő szélét és meghúzkodta. A lány nem mozdult. Most a lélegzete is elállt. Marokra szorította a lepedő sarkát, és ismét húzott egyet rajta, de most olyan erőset, mintha lepedőstül akarná a padlóra repíteni a lányt. Jucika felpattant, és tágra meredt szemmel bámult ki a kertbe.

– Jucika… – suttogta a fiú, és a lepedő még mindig a markában volt.

– Jóska…! Maga hogy kerül ide? – mondta hangosan a lány, s ahogy elhagyta torkát a mondat, és betöltve a teret, visszaszólt a sötét bútorokról, felébredt, és a szája elé kapta a kezét.

A fiú egészen összezsugorodott a kanapé előtt, az arcát sem lehetett látni, sötét gombolyaggá zsugorodott, csak a tarkóján, mint egy penge élén csillant a kemény fény. Jucika a körmeit beharapva közelebb hajolt hozzá, és most már suttogva megismételte a kérdést:

– Hogy kerül ide, Jóska?

A fiú felnézett rá, és a holdfény eltakarította a pattanásokat az arcáról, s ez az egész arc a félelem és akarás között vonaglott, s kinyílt, majd megint összezáródott a szája, mintha betegség vett volna erőt rajta, aztán rekedten maga előtt tolva a hangokat, Jucika nevét ismételte, és a feje a mellére hanyatlott.

Jucika magához szorította a takarót, és behúzódott a kanapé sarkába.

– Jucika…

– Mit akar tőlem? – kérdezte a lány csaknem sírva.

A fiú karjai kinyúltak, és elindultak a lány felé, a lány pedig, mintha még lenne lehetősége a menekülésre, igyekezett messzebbre húzódni.

– Mit akar? Mit akar? – suttogta egyre eszelősebben, és amikor a fiú karja elérte, előrehajolt, megcélozta az arcot, és pofon csapta. A csattanás ismét betöltötte a szobát, s bizonyára átkúszott a másikba is. Jóska a fülére tapasztotta a kezét, és összezsugorodott. Jucika támadásba lendült, megragadta a fiú karját.

– Azt akarja… Segítségért… Rögtön… Mit… akar?

És megemelte a fejet. És ismét a félelem és akarás közt vonagló arc nézett rá.

– Jucika…

Jucika beharapta az ajkát, és visszacsúszott a sarokba.

– Jucika… Jucika…

– Mit…

– Jucika, csak azt akarom mondani, csak azt… Jucika… Jucika…

A lány megmozdult.

– Jucika… Jucika… Csak azt… Nem igaz az egész…

Közelebb hajolt, mert azt hitte, hogy rosszul érti vagy álmodik.

– Jucika… Nem igaz… az egész…

– Micsoda?

– Semmi…

A fiú szája kifehéredve reszketett.

– Amit mondtam… – dadogta.

– Nem tudom… – suttogta a lány, és egész teste eleven csodálkozássá görbült.

– Nem emlékszik, mit mondtam? Nem igaz az egész…

Jucika mellében a félelem görcsét hirtelen felváltotta a gyengeség. A szeme lecsukódott. S ettől a fiú is erőre kapott.

– Jucika nem igaz… – lélegzetet vett. – Én nem vagyok rendőr…

És a fejét a kanapé szélére hajtotta. Hallgattak. Mindkettőjük számára nyugalmassá vált a csend. Jucika megemelte a pilláit, és halk, fájdalmas mosoly suhant át az arcán, a keze elindult a fiú tarkója felé, teste pedig lejjebb csúszott a kanapén, és a másik kezével megérintette a fiú arcát, s egyesült a leheletük, gyors, lüktető lihegésben egyesült, s Jucika érezte, hogy a fiú teste megtelik remegéssel, és ez a remegés átfutott az ő testébe is, és átcsúsztatta karját a fiú vállára, még mindig ott ült az arcán a fájdalmas mosoly, és a fiú arcán a rettegés, de ezt már nem látták, és még mindig nem érintkezett a szájuk, csak reszkető leheletük egyesült, és forrósága szétúszott az arcukon, Jucika még lejjebb csúszott a (biedermeier) kanapén, teste a fiú felé fordult, és kifeszült, és a pillanat tört része alatt kiszáradt ajkukat egyszerre érintették nyelvük hegyével, és a nyelvük hegye találkozott, és rátalált a másik nyelv hegyére. Koccanó fogukban, ínyben és a szájpadlás hűvös mélységeiben feltárult egy világ, amely védte, mert magába foglalta őket. Csak attól létezett, hogy ők ketten voltak, és a lány síkossá vált ajka felcsúszott a fiú orráig, érintette szemhéját és kemény nyakát, és lecsúszott a takaró, és a takaró alól egy emberi test melege érintette meg a fiú érzékeit, és eszébe jutott, hogy nem zárta be a csirkeólat, és felállt… De csak egy pillanat volt ez, míg eszébe jutott a csirkeól. A lány ott feküdt előtte kitárulkozva, fehéren, és ő állt felette remegő lábakkal, és Jucika felnézett rá, két karja mozdult, és átfogta derekát, lehúzta magához, a kanapé rugózata bántóan csikorgott, de most egyikük sem gondolt a csikorgásban rejlő veszéllyel. Csak a teljesség szépségét zavarta a csikorgás. Egymáshoz simultak, és átkarolták egymást, combokat, derekat, hátat a vágy szorításával, és ismét forró leheletben keveredett össze az ajkuk, átfordultak, a fiú most megérezte a lány melleit, most érezte meg igazán, ahogy könnyedén a bőréhez simult, és ismét átfordultak, Jucika ujjai ideges gyorsasággal végigsiklottak a fiú testén, és a kék klottnadrág gumiján megállapodott, a fiú ajka összezáródott, teste elernyedt, s most egész súlyával nehezedett a lányra, de őt ez nem zavarta, csókolta, és igyekezett megszabadítani a másikat attól az egyetlen ruhadarabtól, amely elválasztotta még őket, görcsös dühöt érzett e ruhadarab iránt, és a fiú izmain egyre inkább úrrá lett az ellágyuló remegés, és lassan lecsúszott a kanapéról…

És elnémult a világ, amelyet felidéztek. Szoba. Az ablakon benéz a hold. Kutyaugatás. És a másik szoba.

Kijózanodtak.

Jucika magára rántotta a takarót, a fiú válla fölött az ajtóra pillantott, és felkönyökölt. A másik szobában csend volt és sötét.

Megfogta a fiú fejét, és az arcába nézett. Görcsösen összepréselt száj, görcsösen lehunyt szemek.

– Mit csináltál velem? – suttogta a lány.

– Én?

– Ó, te…

Nézték egymást, és a fiú ismét lehunyta a szemét.

– Tudtam – suttogta. – Úgy tudtam…

– Mit?

A lányra nézett, kitágult, ijedt szemekkel, és Jucika gyengéden és jókedvűen elmosolyodott, és közelebb csúszott hozzá, és kezeit beleakasztotta a nadrág gumijába és lehúzta. A fiú nem mozdult.

– Így ni – mondta Jucika, és akkor a fiú, anélkül hogy felemelkedett volna, kibújt a nadrágjából, és a nadrág ott maradt a földön, ő pedig térdelt, és a melléhez szorította a lány fejét, és ismét megélénkült körülöttük az ő világuk, és Jucika szája végigsiklott a fiú mellén és nyakán, és mintha hívná, csalogatná, teste egyre messzebbre csúszott befelé a fal felé, a csikorgó biedermeier kanapén, és a fiú követte, és aztán már maguk sem tudták, hogyan kerültek egymás mellé ismét, akadálytalanul és egyszerűen fonódott össze a testük.

 

A fiú ügyesen felugrott az ablakpárkányra. Jucika a kanapé sarkába húzódva figyelte. De Jóska nem ugrott ki a kertbe, hanem nesztelenül visszapattant a szobába.

– Úgye, mondtam, hogy dilinyós!

– Kicsoda?

– Az öregasszony…

Jucika magára tekerte a takarót, és óvatosan az ablakhoz settenkedtek.

Klára asszony háttal állt nekik, hosszú hálóingben, melle alatt összefont karokkal, és mozdulatlanul bámulta a holdat.  

 

„Jogomban állna… igen, nekem jogomban állna…” Tizedszer, huszadszor ismételte el, s amikor felzaklatott gondolatai mélyéről előbukkant ez a kifejezés, meg is örült neki, de a sokszoros ismétléstől, mint minden, ez a kifejezés is elvesztette értelmét. És folytatni sem tudta. Képtelen volt meghatározni, mi állna a jogában. Erőltette. „Jogomban állna, hogy…” Aztán ez is, mint a többi gondolat, elúszott a dühödt lüktetés vörös ködében.

Lassan eltűnt a hold, és ő még mindig az ágya szélén ült, és bámult maga elé, a szőnyeg egyetlen mintájára, fázósan összehúzódva, begörbített talpakkal.

Ha néha elcsitult a láz, mely jogainak mániákus keresésére sarkallta, nem érzett mást, mint kietlen, szürke magányát, s ilyenkor, mintha csak rémületét akarná igazolni, végigtapogatta öreg testét.

Így telt el az éjszaka.

Aztán ültében elszunnyadt.

De hajnalban, mielőtt mély álomba süllyedt volna, felriadt. Nem akarta elfelejteni, amit vele tettek. Elevenen, forrón akarta tartani a dühét.

Ez nem sikerült. Nem gondolt már Jucikára, és nem gondolt a szomszéd fiúra sem, a lassan felszívódó éjszaka eltakarította megfogalmazatlan jogait és bosszúterveit. Nem maradt más, csak fáradt üresség.

Amikor a folyó felett lebegő párákból kibontakozott a napkorong, arra gondolt, hogy tíz éve lakik már itt, és napfelkeltét még sohasem látott. Sokáig gyönyörködött. „Mint egy Turner” – gondolta, és most érzékelte csak, hogy fázik. Pongyolát vett, papucsot, kifújta az orrát, majd kiment a konyhába, hogy teát főzzön.

Itt még sötét volt, villanyt kellett gyújtania. Megkerülte a vízzel telt vödröt, és feltette a teavizet. Leült az asztal mellé, tenyerébe hajtotta fejét. Ősz haja borzas volt, arca gyűrött, szeme alatt kék karikák.

„Hát igen…”

Nem gondolt ennél többet, de ebben a mondatban összesűrűsödött az egész élete. Minden, amit eddig is érzett, de nem tudott. Ha sejtésként meg is kapaszkodott agyában, kitépte, elkergette. Azért űzte el sejtéseit, hogy élni tudjon. De most már tudta azt is, hogy nem fogja folytatni a könyvét. Elégeti, eltépi, vagy jól elzárja… Hogy soha senki! Vagy elégeti mégis… „…mi teljes szívvel vállaltuk, mert megértettük, hogy az embernek alá kell rendelnie vágyait és érdekeit…” Ha jelentett is valamit, ez már nem jelent semmit. Itt fog maradni egyedül, a házában, a saját házában. S már Zoltánt sem képes maga mellé idézni. Mert Zoltán nincs.

Elkészítette a teát, aztán megfeledkezett róla, és újramelegítette.

S minél mélyebbre ért, annál inkább úgy érezte, hogy Jucikára szüksége van. Bár ezt nem fogalmazta meg magában ilyen élesen. Csak azt tudta, hogy nem haragszik már rá. Akármit csinált. De Klára asszony félt. Semmi nem volt már a világon saját magán kívül.

Kavargatta a teát, míg ki nem hűlt ismét, közben kivilágosodott a konyha is. A villanyt nem oltotta el. A vödröt bámulta a helyiség közepén.

Később hallotta, hogy Jucika kijön a szobából, óvatosan kinyitja az előszoba ajtaján a különböző zárakat, és ezektől az óvatos zajoktól Klára asszony különös izgalmat érzett. Kíváncsiságot. És vágyat arra, hogy tudassa Jucikával, megbocsát. De nem mozdult.

Talán fél óra telt el.

Akkor ismét halkan nyikordult az előszoba ajtaja, majd a többi is, végül Jucika, kezében szép lakkbőröndjével, megjelent a konyha küszöbén.

Egymásra néztek, és nem szóltak semmit.

Aztán elfordították a fejüket.

– Hát, mégis elmegyek… – mondta Jucika.

Csend.

– Jó – mondta Klára asszony.

Jucika megfordult, és kiment. Aztán becsukta maga után az előszoba ajtaját. És Klára asszony még mindig nem mozdult. Pedig úgy szeretett volna megmozdulni. És utánaeredni. De úgy érezte, ez lehetetlen.

Ki tudja, hányadszor, megkavarta a teát. De nem ivott. Visszatette a csészét az asztalra, és felállt. Gyors léptekkel átment az előszobán, és kilépett a kertbe. Harmatcseppek ültek a fák levelein, madarak énekeltek, ám a nyári hajnal nem mondott már semmit. Végigsietett a kavicsos kerti úton, gombolatlan pongyolája hol lebegett utána, hol a lába köré tekeredett. Nem akart mást, csak elbúcsúzni. Kinyitotta a kertkaput, majdnem feldöntötte a szemetesvödröt, előbb jobbra nézett, aztán balra fordította a fejét, de csak a lombokon áttörő reggeli fény játszott az úttesten.  

 

 

 

Élveboncolás*

A modell a paraván mögé vonul. Kilép a szoknyájából, átbújik a blúzán, leveti melltartóját, lehúzza bugyiját. Kijön. Az íróasztal és a hintaszék között megáll.

Lábán kitaposott mokasszin, nyakában olcsó medália. Még nem határozták meg a pózt; esetlen. A szórt fény nem ad kontrasztokat; minden jól látszik a testen. A nadrág és a melltartó alatt negatív lenyomatot hagyott a napfény. Hasán vakbélműtét stigmája. Ágyékán ritkás a szőrzet. Melle erősen szétáll, de lagymatag. A keze vörös és puffadt. Feneke lompos. Lábfejét szégyelli, mégis le kell löknie a cipőjét. Lúdtalpas. Mindkét sarkán bütyök.

A csúnyaság és a szépség kategóriái nem vonatkoztathatók rá. Nyers. Csak a medália meghatározható a mellei között, mert az anyag. A test védtelen és esendő. Létező. De az a kacat, az létezőbb nála. Le kell vennie. Legyen teljesen mezítelen.

Barátom, S. beállítja a modellt. Megkeresi a legelőnytelenebb pózt. Ugyanígy megkereshető lenne a legelőnyösebb.

De ez már nem a modell és nem az én realitásom. Ez a póz a festőé, barátomé.

Engem az a néhány pillanat izgat. A senki földje a felöltözöttség és a mezítelenség pózai között. A már nem és a még nem – a között. A történelem vibráló holtpontjai. Csak a póztalanság ritka pillanatai szolgáltatnak némi bizonyosságot az egyetemes bizonytalanságban. Talán.

Most rólam van szó; a bizonytalanság egyetemességének érzetéből kínos, mindent átható bizalmatlanság következik. Emberek, tárgyak, jelenségek iránt.

Emberek, tárgyak és jelenségek értelmezését keresve, tapogatózva valamiféle magyarázat után – a részletek többféle, logikailag egyaránt helyes meghatározásához jutok. De milyen meghatározás az, aminek ha ellenkezője nem is, de variációi számtalanul bizonyíthatók? Ha kellő szigorral figyelem saját észleléseimet, s ha ezt a viszonylag tág értelmi-érzelmi tartományt összevetem a leírt részlettel, kiderül a leírás esetlegessége – a torzítás.

A modell nem a paraván mögé vonul. Ebben a műteremben nincs paraván.

Vetkőzése? Bizonyára a jellegzetesen árnyalt mozdulatok sorozata; egy meghatározott fizikai és lelki működés pillanatnyi végeredményei. Semmit nem tudok róla. A megkülönböztető jegyeket nem ismerem. A modellt is mindössze tíz perce. Leírásom tehát nem más, mint a vetkőzés folyamatának hiányos ismereteken alapuló szűkkeblű általánosítása.

De ha ismerném is a modellt! Nem emelhetem ki a modellség általánosságából. Ha a megismeréssel kezdeném? Ha ismereteimet egy határon túl még bővítem – hol ez a határ? –, megszűnik modellnek lenni. Akkor túllép a leírhatóság határain – valakivé válna számomra is; azzá, aki. Ha kitalálnám azt, amit nem tudok? A kitalációval helyettesített ismeret szintén kiemelés lenne, általánosítás.

Úgy látszik, hiába rugódzom. Tények helyett: marad a séma.

De a torzítás tényei is tények.

A modell nem szoknyában és blúzban volt, hanem ujjatlan nyári ruhában. Stiláris okokból változtattam a valóságon. Úgy gondoltam, hogy a kilép, átbújik, leveti, lehúzza állítmányokkal – a cselekvés azonosságaira és különbségeire utaló ritmust kölcsönzök a mondatnak. A második mondat ritmusáról lévén szó, ez nagyon fontosnak tűnt.

És a meztelen modell nem az íróasztal és a hintaszék között áll. Az adott műteremben van íróasztal is, hintaszék is, de a hintaszék pillanatnyilag nem ott. Utólagosan rendeztem így a képet. Úgy véltem, e tárgyak között tapinthatóbbá válik a test. Mert eredeti célom, ha volt, annak a gondolatnak az érzékeltetése lett volna, hogy a meztelen emberi test és a környezet tárgyi elemeinek diszharmóniája – az embercentrikus gondolkodásban – tragikusnak tűnő felismeréshez vezet: a tárgy állandóbb, stabilabb a világban, mint az élő test. Támadhatatlanabb, leírhatóbb.

A meztelen test, a tárgyi világ ráaggatott elemeivel, rugalmas folytatásaival, elmossa ezt a diszharmóniát, megteremti az átmenetet a két világ között, a sebezhetetlenség érzetét kelti. „Nem jut eszünkbe többé, hogy szembeállítsuk a burkolat merev tehetetlenségét a beburkolt test élő hajlékonyságával” – így szól erről Bergson. A meztelen test sebezhetősége, tragédiája a szabad természeti környezetben talán nem lenne feltűnő. Csak itt, az íróasztal és a hintaszék között. A hintaszéket tehát szimbólumnak szántam – a stabil íróasztal labilis párjának.

Elindulok újra, megpróbálom pontosabban visszaidézni a képet.

„Levessem a cipőmet?” – kérdezte. A csend nyilvánvalóvá tette: le kell vetnie. Elpirult, a műterem sarkába rúgta a cipőket. Most már csak a medália függött idegen testként a nyakán. Eltelt néhány másodperc. Eltűnt a pirulása, és nem gyömöszölte már sután a lábfejét: egyiket a másikkal. De nem a műterem sarkába rúgta a cipőket. Ezt a tényt most találtam ki, mert nem emlékszem, hogy lehajolt volna. Akkor hogyan vette le? Egyszerűen kiléphetett belőle. De akkor hogyan került a cipő a kályha mellé? Nem került a kályha mellé.

Igen. Még nem az íróasztal előtt állt, amikor megkérdezte: „Levessem a cipőmet?” – akkor a pataki iskola falára készített sgrafitto nagy vázlata alatt állt. És elpirult. Nem válaszolt senki. Kilépett a cipőjéből. Egyik lábfejét a másikkal gyömöszölte. „Tyúkszem van a lábamon” – mondta. Barátom, S. szeme sarkát figyelmesen összecsippentve ennyit válaszolt: „Másnak is van” – és mutatta, arra menjen. A modell engedelmesen és tétován megállt az íróasztal előtt.

Én akkor arra vártam, mi lesz a medáliával. A cipők ott maradtak, rendesen párba állítva, a pataki sgrafitto vázlata alatt. Ez majdnem bizonytalan. A medáliát a hátára dobta, de nem vette le. Ezzel fejezte be a vetkőzést, s ha emlékezetem nem csal, akkor rövidesen megkapta a pózt. Nekem pedig eszembe jutott ez az egész, a tárgyak és az emberi test viszonyáról. De talán később.

Íróasztal a cipő helyett, hintaszék a medália helyett – mondom most. Ez túl szép és túl logikus lenne ahhoz, hogy igaz lehessen.

Nem műtötték a hasán. Azt kéne mondani, hogy a vakbélműtétet azért találtam ki, mert ízléstelennek tartottam leírni: a modell derekán látszik a bugyi gumijának a nyoma. De nem tudom, hogy látszott-e. Általában látszik. A vakbéloperáció szépen fogalmazott stigmája a kép nyerseségét volt hivatva hangsúlyozni. De a bugyi gumijának nyoma és a vakbélműtét nélkül is elég nyers a kép. A lúdtalp igaz. A két bütyköt a sarkára: kitaláltam. Ő tyúkszemet mondott, de a lábujja bütykös volt. Indok után nyomozva most úgy vélem: ő azért mondott tyúkszemet bütyök helyett, mert az előbbit finomabbnak vélte az utóbbinál; én pedig azért toltam a lábujjáról a sarkára azokat a bütyköket, mert el akartam kerülni a (láb, lábujj) szóismétlést. Az átlátszó finomkodás (nála) és a görcsös ragaszkodás egyfajta konzervatívnak nevezhető stíluseszményhez (nálam) az igazság rovására ment.

Számomra is meglepő: ilyen csekély fontosságú cél megközelítése a valóságnak milyen eltorzításához vezet! És a felsorolás folytatható. De ahogy a valóságnak, úgy a valóság eltorzításának is csak részleteit tudjuk feltárni.

A célzatosan elferdített tények mögött újabb és újabb torzítások majompofái vigyorognak.

Ezt írtam: ágyékán ritkás a szőrzet. Kijelenthetem: a modell ágyékán nem ritkás a szőrzet.

Amikor előjött a hevenyészett paraván – a műterem egyik ajtajának kitárt szárnyához támasztott, ún. vakkeretre feszített vászon – mögül, azonnal meglepett szeméremdombjának nagyságával. Leírásomban erről nem szóltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a modell szeméremdombjának nagysága lényegesen elüt-e az átlagostól. Úgy tűnt: nagyobb. De ebben nem vagyok biztos. Ezért a hiányzó bizonyosságot kitalált bizonyossággal lepleztem. Kezének vörösségére, puffadtságára nem emlékszem. Egyáltalában nem emlékszem a kezére.

Igyekszem visszaemlékezni.

Amikor a műterembe lépett, és leült néhány méternyi (körülbelül másfél, de lehet több is, kevesebb is) távolságra tőlem a dobogóra, megkínáltam cigarettával. Tehát emlékeznem kell a kezére, hiszen nyújtottam felé a cigarettát. És ő? Elfogadta? Rágyújtott? Nem emlékszem.

Tüzet bizonyára nem adtam. Ha adtam volna, emlékeznem kéne egy közelire az arcáról. Felállok, végighúzom a gyufát a skatulya foszforos felületén, közel hajlok a tűzzel. Nem álltam föl, nem húztam végig a gyufát a skatulya foszforos felületén, nem hajoltam hozzá a tűzzel. Egyetlen közeli képem sincs az arcáról. Nem adtam tüzet.

Beléptétől pózba merevedéséig ott ültem a dobogón. Illetve egyszer felálltam. Az érdekes arcú lány rajztáblája lecsúszott a bakról, felemeltem. A tábla leverte azt a fémdobozt is, amiben a grafitot, szenet tartja. Azt hiszem, a táblát ő emelte föl, a dobozt én.

Következésképpen az sem igaz, hogy barátom, S. készül a modellt festeni. Tanítványainak állította pózba. Két fiú, és az érdekes arcú lány.

Megkínáltam cigarettával. Ha tüzet nem adtam is, a modell rágyújthatott a saját öngyújtójával, a saját gyufájával. Mintha táska nem lett volna nála. Visszaküldöm megjelenésének helyére, a nyitott ajtószárny elé, ahová S. odatámasztja majd a vakkeretbe foglalt vásznat, amit később paravánnak nevezek. Ott áll, de így sem tudom eldönteni, hogy volt-e a kezében retikül, szatyor, vagy valami, amit a nők magukkal hordanak. Az ujjatlan, agyonmosott kartonruhából előbukkanó vállra emlékszem: gömbölyű. A kezére nem emlékszem. A bemutatkozás elmaradt, nem fogtam meg a kezét. Tüzet nem adtam. Nem látom a jellegzetes vagy jellegtelen kézmozdulattal tartott cigarettát. Bizonyára nem dohányzik. El sem fogadta a cigarettát, amikor kínáltam. Egyetlen felidézhető csuklómozgás: hátradobja a medáliát. A tényt rögzítettem csak. Könnyelmű vállalkozás egy ismeretlen kézről ítéletet mondani. Lehetséges azonban, hogy mégsem tévedtem; keze valóban vöröses és puffadt. A lába ilyen. Vastag boka, erős, kivörösödött lábszárak. Halvány combok, lesült karok, mintha mindig ebben a színehagyott, ujjatlan kartonruhában járna.

Tehát: kétrészes fürdőruhában vett napfürdőnek nyoma sincs. Sőt, ellenkezőleg. A napfény csak lomposan esetleges nyomokat hagyott a bőrén. A nadrág és a melltartó alatt negatív lenyomatot hagyott a napfény. Ez nem más, mint kellemes stílusfordulat.

Végül: S. nem állítja be a modellt, beáll az magától. „Így jó lesz?” „Jó! Egy kicsit úgy!” „Így jó lesz?” „Jó.” A póz nem előnyös és nem előnytelen. Egyszerűen póz. Így kell állnia negyven percen át.

Ugyanígy megcáfolható a leírás csaknem minden mozzanata. És megcáfolható a cáfolat is.

A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.

A modell ismét megjelent az ajtóban. Kulcs van a kezében, karikán.

 

 

 

Homokpad*

Azt kérdik, nem félek, nem unatkozom-e ott. Krakkóból repülök. Néhány órája még ingujjban ültünk a Ryneken, a kávéházi ernyő alatt. Minden egyedül töltött perc ajándék, nyereség, kegy. Hiszen annyi minden halmozódik össze, amit gondosan szét kell rakosgatni. Tudom, ez is lehetetlen. A tolmács levelezőlapot ír. Feketére égetett bőre sima. A tengerpartról jöttünk. Én sápadt vagyok. Felhős volt az ég, alacsonyra ereszkedett, a távolban már súrolta a hullámtalan víz hátát. Szerettem volna egyedül a tengert. „Ezekben a kosarakban nagyon jól lehet!” Aztán együtt néztük. Így nem volt megindító. A móló cölöplábai közt békanyálat paskolt a víz. Pedig tudom, a tenger megindító. Mindig szeretnék elérni valamit – ami nincs. A.-nak mesélem egy álmomat a kiszáradt erdőről. Bizonyos idő után zavarja az embert ez a sok én, ez az örökösen ismétlődő első személy. Azt mondja mondom A-nak: „Elindultam a kiszáradt fák között. Képzeljen el egy erdőt, amelyik tele van kiszáradt fákkal. Olyan széltől, víztől agyongyötört fák, liánra emlékeztetnek. Aljnövényzet sincs, a kúszók és a bokrok is kiszáradtak. Minden fekete: sűrű és áthatolhatatlan. Semmi más nem érdekel, csak az: miért száradnak ki ezek a fák? Nem tudok tájékozódni, csak a célt érzem, s ez megszabja az irányt. És úgy sejtem, egyszer majd vége szakad ennek a földet-eget beborító kiszikkadt világnak, kiérek a szélére. De egyszerűen elképzelhetetlen a széle. Nincsen széle. Legalább egy kis tisztásra! És akkor felnézhetnék az égre! De tisztás sincs. Csak bennem él a tisztásról alkotott elképzelésnek valamiféle halvány lenyomata. Elfogy az erőm. Leülök a szörnyű ágak alá. Tudom, ha nem megyek tovább, én is kiszikkadok; olyan leszek, mint ezek a fák. Még látom, még el tudom képzelni a tisztást, a tisztás fölött a nyílt eget, de nincs erőm tovább.” Nevezzük A.-nak, aki nem sejtheti, hogy ez az álommese csak azért kell, hogy elhallgathassam elhallgathassa azt a másikat, azt a lényegesebbet, amiről nem beszélhet beszélhetek; azt feleli, hogy ez egy nagyon szép nyilvánvaló álom, úgy véli, nincs szexuális tartalma, bár megeshet, hogy van. Néhány hét múlva újra találkozunk találkoznak. „Gondolkodtam az álmán” – mondja A. – „Van tisztás!” „Maga látta?” „Én láttam!” Itt kereng körülötte az elérhető elérhetetlen. Itt kereng körülöttem az elérhető elérhetetlen. A tolmács nehezen fogalmaz. Felnéz a levelezőlapról. „Az ott egy zsidó.” Ez a hang rontotta el a tengert is. Megtévesztően magas homlokával egy hájas hát felé int. „Honnan tudod?” „A tarkójukról megismerem őket!” „Ebben biztos vagy?” „Itt üzletelnek egész nap. Hogy be nem szakad a terpeszkedő picsájuk alatt a szék!” Krakkóból repülünk. A tavaszból hirtelen az őszbe. Pedig nyár van. Ez az utolsó estém Varsóban. Nem tudom, miért jut mindig eszembe. Tegnap levelet írtam G.-nek. Azt kérdeztem, adják-e még a Tangót, mert nagyon szeretném látni, újra. Elutaznék érte. Gondosan készülődöm, ahogy eseményre készülődünk. Borotválkozás, zuhany, a legszebb gombot tűzöm a mandzsettámba. Azóta már elajándékoztam. Pedig bizonyára értékes darab, a dédapám díszmagyarjáról. A dédapám volt az első zsidó, aki mandátumot szerzett a parlamentben. Állítólag. Ajándékozni nagyon szeretek. És a színházat is. A készülődést. Állok a tükör előtt, nézem az arcomat. Jó lenne egyszer valakinek a szemével. Varsóban olyan sok a hársfa. Pereg az eső. Hideg szél sodorja a virágait. Amikor felmegy a függöny, megfeledkezem a négy falról, ami körülvesz. Helyettem vannak ott a színpadon. Az arcokat borító púdermaszk alatt az én arcom. Most is szél, de kopasz ágakon, a sziget lecsupasztott fáin, az ereszeken, a ház résein. Egyedül a házban. Hatalmas, beporosodott szobák, hosszú, hideg folyosók, bizonytalan benyílók és zugok. Az előszobaszekrény tetején üvegszemű sas. Röptében tömték ki. Kitárt szárnya és a mennyezet barna gerendái közé hálót szőnek a pókok. Mániákusan takarítok. Lefekvés előtt felszerelem az egérfogót egy darabka sajtocskával. Az emeleten még a nyáron nyitva hagyták a zsalugátert a háziak. Minden futam szél meglengeti. Nyikorogva tárul kifelé, nekipuffan a falnak, nyögve visszapattan. Se a kutya. Se autók. Nyikorgás, nyögés. Három sort aláhúzok. „A gyermek álmából megtudjuk, hogy az álommunka célja az alvást zavaró lelki ingernek vágyteljesülés útján való elhárítása.” A szellem is valami ilyesmi. Elhárító álom. Reggelre mindig van a fogóban egér. Akkor csapódik a nyakukra, amikor a sajt szélét elkapnák hegyes pofájukkal. Haláluk kimerevíti mohóságukat. Néha a vérük is szétfreccsen a konyha kockás kövén. Kiáltásaimat, magamba beszéléseimet senki nem hallja. Legalább nem kell szégyenkeznem. Hajnalban kelek. A tejet a két ablak közé teszi a lány. A kút kiszáradt. A kertek alatt csörtetek vízért, két vödörrel. A csap itt villanymotorral működik. Itt nem találkozom senkivel. Nem történik semmi. A postát a küszöbre helyezik, követ a levelekre, hogy ne repítse el a szél. Nem tudom, hogy miért szeretném látni Artúrt, a nagybácsit, Stomilt, és a többieket. És Edek! Talán már engem is felkértek a táncra, és Edek rögvest belép a lábam közé. Szöveg nélkül mozognak a szemem előtt. Gyorsan sötétedik már. A gerendákon sárga fény sistereg. Artúr rendet akar. Mániákusan rendet. Eugéniusz nagybácsi a létra tetején áll, egy drapéria ráncaiból különböző ruhadarabokat piszkál elő és adogat le Artúrnak. Minden vastagon poros. Artúr szónokol. Talán éppen a rendről beszél. Nem hallom. Csak látom: szórakozottan adogatja vissza a rongyokat. És Eugéniusz nagybácsi oda gyömöszöli, ahol voltak. A rendrakás forradalmi ideológiája és gyakorlata, párhuzamosan. Füstölög a por. Valaki benéz az ablakon. Eloltom a villanyt. A csupasz kertben sávokat, mezőket rajzol a hold. Nem attól félek, hogy benéz valaki, hanem attól, hogy benézhet. Elfüggönyözhetném. A saját bűneim néznek így vissza rám? Vagy a mások bűnei? A holdfény reszket a fehér falak között. Elalszom. Egy patakhídon kell átmennem. Mögötte várhegy magasodik. A többiek is arra mennek. Közvetlenül előttem egy nő, aki nem tartozik a társasághoz. Rálépek a pallóra, megcsúszik a lábam. És belebillenek a mederbe. Kihúzom a lábam, megyek tovább. Beérek a városba, valami üzletsor elé. Az üzletsor előtt kanyarog a villamos. Tudom, el kéne érnem ezt a villamost. Éppen elérem. A villamos sebességével vágtat az Édesség-bolt. A kirakat betonperemén egyensúlyozva – utazunk. Az üveg mögött kövér asszonyság húzogatja a csillogó kávéfőző karjait. Én bólintok, a kirakatba helyezett zselére mutatok, majd az ujjammal a levegőbe írom, hogy SZÓDA. Megkapom a szódát, ízetlen. Az utazás beletűnik az üres mezőbe. Állok. Körülöttem elszórt családi házak. A poros nyárfákat fújja a szél. Ahonnan a szél fúj, ott van a Duna, de nem látni. Nagyon meredeken emelkedik az út. Ennek a nagyon meredeken emelkedő útnak az egyik oldalán emeletes házon dolgoznak; tetején májusfa lobog. A másik oldalon: ötvenes évek stílusában épült bérkaszárnya. Egyszer csak repülő jön, és háromszor kört durrant, vagy lő bele a porba. Azt mondják, hogy ez jelölte ki a községeket, de nem ezt, hanem három szomszédos községet. Erre az elszórt házakban méltatlankodni kezdenek, és a tüntetés jeleként harsogóra erősítik a rádiókat. Azért dühöngenek a lakók, mert ha nem jelölik ki őket, akkor nincs községfejlesztési alap és nincs út. „De hiszen itt van ez a jó út!” Nem is olyan jó. Ütött-kopott, foltozott az egész. Elindulok fölfelé. Felnézek a bérkaszárnyára. Ez már az emelkedő csúcsán van. Egészen kicsi, ovális ablakban kopasz férfi ül, és varr valamit az ölében. Mosolyogva szól le hozzám: „Jó napot, magányos fiatalember!” De én hátat fordítok neki, és nem válaszolok. Az utca tele van hársfával. A lombok rezgő csöndjében öreg házaspár jön. Megnéznek. Az öregasszony szól a férfinak, hogy az hívjon fel magukhoz. Azt mondja, nagyon hasonlítok valakihez; és vigyorogva bemutatkozik: „Tóth Árpádné vagyok.” Szűk folyosón várakozom később. Amikor türelmetlenkedni kezdenék, megjelennek az üveges ajtó mögött, és azt mondják, meg akartak hívni ebédre, mert annyi van, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, de közben sajnos vendégük érkezett. Tudom-e, hogy kicsoda? Nem. „Jókai József” – mondja büszkén az öregasszony. Én nem tudom, hogy ki ez a Jókai József, csak azt, hogy el kell mennem ebéd nélkül. Felébredek. Délelőtt süt a nap. A bokor az utolsó levelét őrzi, és éppen a csúcsán. „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségtek van.” Mit akarhat ezzel? Kikeresem a három aláhúzott sort. Papírt tolok magam elé. Kinn nyüszít a kutya. A bokor tetején már nincsen ott az utolsó levél. Két napja vesztette el. Csak a nap süt ugyanúgy. Szerettem volna látni, ahogy elröppen, de minden észrevétlenül. Észrevétlenül kerülnek le a drámák a színpadokról. A golyóstoll futni kezd a papíron. Freud írja, hogy az álom, amely néha olyan fárasztónak tűnik, nem más, mint védelmi rendszer; az álom szimbolikája az ébrenlét konkrétságától védi meg a tudatot. Mintha ez a védekező mechanizmus működne a történelemben is. Jézus totális szándékát államvallássá tenni annyi, mint kifordítani eredeti szándékaiból. A kereszténység már nem arra szolgál, hogy az európai emberiség gondolkodását eltérítse a racionalizmus, a célszerűség, a kauzalitás útjairól, hanem éppen arra, hogy szabad teret engedjen ezeknek. És mégis. Mint az álom, megvédi, hogy teljesen áldozatává legyen. Krisztusnak, a megváltónak az eljövetele – univerzális vágykielégítés, amellyel leépíthető vagy kordába szorítható az egyénben mozgó transzcendentális utáni vágy, s a fennmaradt energia átterelhető a civilizáció megszülésébe. Jézus tanításai csupán alapul szolgáltak egy szellemi védekező mechanizmus kiépítéséhez, amely éppen ezekkel a tanításokkal ellentétes gyakorlati, történelmi tendenciákat volt hivatva világra segíteni. Amint felborul az anyag és az ellenanyag természetes egyensúlya… Megakad. Azt kérdezi magától, milyen egyensúly az, amelyben az anyag mindig erősebb az ellenanyagnál? Ül a széken, itt. A szék bal oldalán gubbaszt mindaz, ami megtörténik. A szék jobb oldalán az ábrándok, álmok. Összecsapnak. Egyensúlyuk ez a szék. Talán ez a gondolatmenet is eltérítő védelem, játék a szavakkal, marhaság. És ilyen marhaságokat kell kigondolnia ahhoz, hogy ülve maradhasson, itt a széken. Jó. Folytassuk. Az ábrándok, a sosem látott tisztások nagyon lényegesek. Váratlanul megsüketül. Belülről cseng a füle. A történelem realitása (valóság) fel fogja használni ezt a szellemi realitást (ábrándkép), de mivel nem azonos vele, soha nem úgy használja fel, ahogy az önmagát elképzelte. A szellem a valóság pozitív és negatív pólusán elhelyezkedő végletrendszer, puha burka, álma a valóságnak, kifejezője úgy, hogy nem lényege, s e kétes kifeszítettségből következik, hogy a valóság többféle módon fel tudja használni. A jézusi szelídség és szeretet tanának is vannak olyan tételei, amelyek könnyedén alkalmazhatók voltak a középkori inkvizíciós egyház számára. „…a polyvát pedig megégeté olthatatlan tűzzel.” „…mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” „Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.” Mintha a felszólítások mögött mindig egy kérdés lapulna, s a kérdések alján egy felszólítás. Minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával lehet meghatározni. „Nem félsz, nem unatkozol ott egyedül?” Ez a kérdés kedves, de nevetséges. B. megbicsaklik, nem ezt akarta kérdezni. „Ugye téged nagyon sokan szeretnek?” Szerettem volna válaszolni valamit, de tiltakozni is. Az elhárító mondat belebonyolít a magyarázkodásba. És így már nem érvényes. Ezek elmondhatatlan dolgok. Nyolc év történetét kéne ismerned, pillanatról pillanatra, az egészet. Nyolc évvel ezelőtt bizonyára féltem volna itt. De ki beszél a félelemről? Nem. Talán huszonnyolc év történetét. A lányt, aki a két ablak közé teszi a tejet. A csapnál sincs senki. És ez jó. Ha bemegy bemegyek a városba, mégis sokat fecsegek fecseg. Mintha ezt az elmondhatatlant akarná leplezni, és pótolni az elleplezett helyén tátongó néma űrt. Minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával. A sokat egyenlő a semmivel, a sokan egyenlő a senkivel. A szeretet pedig csak látszat. Aki járatos a bűnben, a romlottságban, a hazugságban, az szeretetreméltóbb, mert jobban eligazodik az érzelmek zűrzavarában, mint az, aki erényt, tisztaságot és igazságot hirdet, és nincs fogalma a zűrzavarról, amelyet puszta létével felidézett. „Akkor hát szeretet nem is létezik?” – kérdezi ingerülten A. De erre nem tudok válaszolni. A szeretet: elnevezés. Igaz, a romok alatt csak ez maradt. De a szót nem lenne szabad kimondani! Szeretet. Jézus. A zúgás kiállt. Folytatom. Ha elgondolkozunk ezen a többféle felhasználhatóságon, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a szellemi alkotás részei és egésze alkalmazhatók ugyan más történelmi időben mint citátum, tehát mint a múlt tapasztalatainak általánossága, vagy mint egy ellentétes tendencia felpeckelésére szolgáló ideológiai kényszer, de a történelem valóságos mozgását ez semmiképpen nem fogja megmagyarázni. Csak magyarázatunk segédanyaga lehet. A szellem a racionálissal párhuzamosan rétegződő irracionalitás, védelmi rendszer, eleven vonatkozásai csak azzal vannak, amit megvéd. Vége. A kutya már nem vonít. Ha igaz lenne, hogy a szellem mozgása vágykielégítés, akkor most olyan nyugodtnak és álmosnak kéne lennem, mint szeretkezés után. Igaz, akkor sem vagyok álmos: tompán ül egy fotelban, egy széken, egy szőnyegen és gondolkodik szomorú dolgokról, nagyon világosan. Már nem állítom fel a csapdát, az egerek szabadon garázdálkodnak. Vinnyogva üzekednek, ami elég meglepő. A mustárospoharat nem sajnálom odavágni. Egy Chopin zongorafutam ütemére surrannak a kredenc alá. Azt mondják, Richter zongorajátéka megszelídült. A hangversenyt a konyhában hallgatom. Na, persze. Feltöltődött valamivel, aminek a hiánya annyira kínozta. Talán igaz, hogy a művész nemcsak él, védekezik is a saját élete ellen. Az átlátással. Ez talán másoknak is segít. Ennyi a szeretet. Ha egyszer elindul a gondolat valahová, akkor nehéz megakasztani. De művészetről gondolkodni elég mocskos dolog. Elég már! Nár. NÁRCISZ. A királyfi. Nem királyfi. „Nárcisz (Narcissus), nárcisz I. Nárcisz 1. az ókori görög mitológiában szereplő szép ifjú, aki a víz tükrében meglátta saját arcát, és beleszeretett önmagába. 2. átv. saját szépségében tetszelgő, önmagába szerelmes, nemileg eltévelyedett ember II. nárcisz növ. szépvirágú növényfajta.” A királyfinak nincsen tükre. A közepes nagyságú pocsolya egyetlen terpeszbe befogható, vagy átléphető éppen. A királyfi a pocsolyába néz, látják. Így szól a királyné a királyhoz: „Felséges uram, aggódom Nárciszért. Nem kéne odaküldeni a főpapot?” A királyné tudja a választ. „Nárcisz a vérem, esze ép, vágya kemény.” Szólíttassék el Nárcissza hercegkisasszony a tükre mellől, és siessen Nárciszhoz. Nárcissza néz a tükrébe, de Nárcisz néz vissza rá. A könnyű kelme alatt minden Nárciszé lesz. Nárcissza öle fénylő fekete bársony, Nárcissza hasa frissen sült cipó, rubincsillag a melle. Ha egyszer végigsimítja a bársonyt, ha egyszer feltöri a cipót, ha egyszer leszakítja a csillagot Nárcisz! A fésű minden sercenése Nárciszért, a rizspor minden szemcséje Nárciszért, a szamarak teje, a szüzek vére Nárciszért csobog be a kádba. De a pocsolya minden. A pocsolya tenger. Sima vizén átütnek a sárrögök. A hegyek ezek. A szigetek. Belebólintanak a fák, repülnek a hátán a felhők. Csipkés szélű határai között kifeszül a töltés árnya. Ott robognak rajta a tarackok, a harci szekerek. Valahová. És amit nem lát a tengerben, hiába nézi, a hegyekben, hiába járja, a felhőkben, hiába repül álmában velük, az arca, a tulajdon arca is ott van hegyek, erdők, tarackok, rögök, tengerek, árnyak, tükröződések között. „Pillants reám Nárcisz gyémánt szemeddel, itt vagyok!” „Nézz a pocsolyába, ott vagy!” A minden ebben a síkban. És onnan, alóla, a mélyből lökődnek a pocsolya felszínére a mozdulatok. Négy kéz, négy láb. De minden ebben az egy síkban: Nárcisz kemény vágya, Nárcissza ölén eltompul a fekete bársony (mit az szőrénél visszasimogattak), Nárcissza hasán feltört a cipó, és a rubincsillag, amint lehullik, látja ott a pocsolyában Nárcisz. Csak még a hegyeket is, a sárrögöt, a fákat, a tengert, a felhőt, s egy hosszú, borzalmas pillanatra, saját tulajdon arcán a felfénylő napot. A pocsolya minden. „Küldjétek hozzá a főpapot!” Üres a trón, a király és a királynő halott. Szól a halott anya szintén: „Megfázol itt. Elzsibbad a lábod így fiam…” „Tudom anyám, szégyellem.” Felmordul a főpap: „Te a tengerben tükröződj!” De Nárcisz ott marad. Nem szól, csak tudja: a tenger az embernek túl nagy tükör. Ugat a kutya. Nem az enyém, csak hozzám szegődött. Most már rendszeresen enni kell adnom neki. Gazdája, ott a villanymotoros csapnál, azt mondja, hogy le fogja lövetni, mert így nem veszi semmi hasznát. A kutyát is belém vetett bizodalma fogja megölni. De hiába kergetem el. S.-né megáll az ajtóban, karján kosár. „Szedtem egy kis csipkebogyót. Nem kér? Ingyen adom. Nagyon jó, teának.” Ősszel száradtak ki a kutak. Nagyon leapadt a Duna. A meder ugyanazt tárta fel, mint az áradás. Az emberi élet maradékát, mocskát. Rozsdás fémeket, dobozokat, ugyanolyan köveket, megnyúlt óvszereket, agyoncsapott macskát, elmoszatosodott papírt. Új térképet rajzolt magának. Szigetekkel, holtágakkal. A pillanat térképe ez. Nekem sem fontos. Velem szemben, egy domború homokpadon, oszlófélben levő haltetem. Szeretne átlábolni oda valahogy. És talán eltemetni. Azóta már leesett a hó. Az ablakot reggelre elfüggönyzi a jégvirág. G. is válaszolt: „Nem, a Tangó már nincs műsoron. Varsóban most sokkal butább játékokat játszanak. De kíváncsi vagyok, hogyan reagálna Grotowskira. Nem tudom, Maga mennyire racionalista.”

 

 

 

Leírás*

Nevetünk. A szobaasszony átöleli a vállam. A karom puha melléhez szorul. „Dobrou noc!” – visítja. „Dobrou noc” – mondom ugyanolyan száraz természetességgel, mint az imént. És nevetünk. Aztán bezárom az ajtót. Végre egyedül. Ott az ágy. A fotel az ablak előtt, nyitott könyvem a párkányon. A rádió és a telefon. A fürdőszoba ajtaja félig tárva. Itt van minden, és itt is marad. De talán nincs fürdőszoba. Bekapcsolom a rádiót, halkra állítom; valaki beszél, gyorsan, izgatott ritmusban. Nem meccset közvetít. Levetkőzöm, vízzel engedem teli a mosdót, tetőtől talpig megmosakszom. Verset szavalhat. Amikor végeztem, krémmel kenem be a kezem, és előveszem a zsömléket. A nylonzacskó bepárásodott, a vaj elolvadt, szétfolyt; a sonka megzöldült. Megeszem mindkettőt. Most már csak a szomjúság. Megnyomom a csengőt, kérhetnék egy üveg ásványvizet vagy sört. Ha a csengőgomb helyén nem éktelenkedne kifordult bélű űr. Ha kávét csinálnék, nem tudnék aludni. Vizet nem merek inni idegenben. Bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot. De a víz, hiába engedem, meleg. Igyekszem kiszámítani, meddig tart, amíg az egész vezetékből kifolyik, ideér a friss. Most az első emeleten. Most ér a másodikra. Fogat mosok. Most érte el a harmadikat. Most már hidegnek kell lennie. Meleg. Végül mégis iszom néhány kortyot. Nem takarózom be, meztelenül fekszem a sötét szobában. A paplan selyme sem hűvös. Kinn egyenletesen mormol, sípol, nyög a város. Az ablak alatt csobog a fehér palota szökőkútja. Hasra fordulok. Szeretném, ha itt lenne mellettem. Talpammal elérem az ágy támláját. Hűvös. A közösülés ütemét imitálva többször megemelkedem. Elég rossz ágy, bár nem nyikorog. A támlán kitűnően megvetném a talpam, feszülésem íve tökéletes és könnyed lenne. Éber vagyok. Kinyitom a szemem. Megemelkedem, kihúzom magam alól az átforrósodott paplant, és lelököm az ágy elé. Felkelhetnék, és kinézhetnék az ablakon. Sokáig nézném az őrt, amint a palota előtt sétál. A neonok megvilágítanák a fákat, az úttestet. Sötétből kimetszett színek és fények. A kupola körül csend van. A csipkefüggöny mozdulatlan. Zavar ez a takaratlan mezítelenség. Megpróbálom végiggondolni a délutánt, a díszvacsorát. Vastag lepedék ül rajta, nem tudom megérinteni sehol, tele van üvegekkel, arcokkal, minduntalan el akar tűnni. Hiába igyekszem, nem marad más, csak én. Szégyenkezve kiegyezek. Nekem jó, hiszen annyira kitöltöm magammal a világot, hogy bármilyen helyzetben, bárhol jól tudom érezni magam. Minden megoldhatatlan, de minden áthidalható. Néha elalszom. Gyakran felriadok. Úgy tűnik, nem is aludtam, csak éppen csukva volt a szemem. Az ablak ugyanazt a csendes kupolát mutatja a neonok égre rajzolódó visszfényével. És éjszaka van. És nagyon szeretnék mélyen, alaposan aludni. Felriadok. Valami távoli vonzás. Az ablak felé. Letekinteni az udvar mély négyszögére. Fázom. Felkelek, hogy magamra dobjam a paplant, de már nem tudok visszafeküdni. Ha jobban kihajolnék a párkányon, kizuhannék. Fejjel lefelé. A koponyám ott hasadna szét a kút peremén. De a kút csobogna tovább. Kopognak az őr léptei, lassan, unalmas méltósággal, ide-oda. Tudja, hol van, tudja, hogyan kell itt koppanni. Az erdei táborban nekidőlne egy fának, tenyerével ernyőzve a parazsat, cigarettázna. Elhagyná kijelölt helyét, szundítana. Az avarban csörtetve érkezne a váltás. Csak egy sötétben mozduló ideges árny! Ezt az árnyat a váltás lelőné. Senki sem tudna róla, hogy nekidőlt egy fának, tenyerével ernyőzte a parazsat, és elszenderedett. A barátja lenne, aki lő. Idegösszeomlást kapna, és két hét jutalomszabadságot. „Én nem tehettem róla. Háromszor kiáltottam. Nem felelt.” „Nincsen semmi baj. Kivizsgáljuk az esetet. Nekidőlt egy fának, cigarettázott, aztán elaludt a fa tövében. Ön a kötelességét teljesítette.” „A kötelességemet?” A tábornok csodálkozva nézne rá, nem lenne hozzászokva az ilyen kérdésekhez. „Milyen viszonyban volt az elhunyttal?” – kérdezné az orvos. „Nem voltam vele viszonyban, illetve semmilyen viszonyban nem voltam.” Látom az orvost, pedig soha nem láttam. Valahol lennie kell egy ilyen orvosnak, akinek ragyás az arca, félig már kopasz, és erősen foncsorozott szemüveget visel. Két év múlva, nem, öt év múlva, állna egy szállodai szobában. Mindenhonnan ez az orvos nézne rá. Kipillogna az ágy alól, a lefolyóban is felvillanna a szemüvege, és kilépne a képkeretből. Két év múlva, illetve öt év múlva, szeretné megölni az orvost. Az orvos miatt nem érezhetné magát soha biztonságban. Az agyában, leghátul, majdnem közvetlenül a tarkója felett, ott kucorogna az orvos. Az orvos nem lépne ki a képkeretből. Egyszerűen ott lenne a képkeretben. Csak hasonlítana az orvoshoz, vagy majdnem olyan lenne. „Mit akarsz tőlem?!” – üvöltené, de az orvos nem válaszolhatna. A szemét nem láthatná, hiszen foncsorozott az üveg. Megdermedne, félne: kiáltását meghallotta valaki. De a fehér palotában minden csendes. A kupolában éppen tizenkettőt ütne az óra. Az óra nem tizenkettőt üt a kupolában. A kupolában nincsen óra. Bár lehetséges, hogy van a kupolában óra, de nem üt. Megnézném, mennyi az idő, de nem foszforeszkálnak órámon a mutatók. A fülemhez emelem. Szeretném hallani óvatos, ügyes ketyegését. Hallgat szegény. Az ablakhoz viszem, megbillentem, hogy az a kevés fény rávetődjön a számlapra, legalább azt tudjam, mikor állt meg, mikor hagyta abba. És akkor, ott, az ablakban, újra érzékelhetővé válik az a bizonyos vonzás; csak most másképpen; sokkal követelődzőbben. Mintha az őr is megállna lenn, felém fordítaná a fejét. Mintha azt lesné, mikor kezdek zuhanni kifelé. Nem tudom, mi a szándéka. Figyel. Fegyverét szabályosan húzza a hátáról előre, s csak egyetlen mozdulat, már a vállához is emelhetné, célozhatna. Még vár valamire. Talán nem tetszik neki, hogy így, meztelenül készülődöm. Ha elindulnék, s megtenném az utat az ablakpárkány és a szökőkút medencéjének szépen faragott pereme között, mindenképpen felöltöznék előbb. Aggodalma hiábavaló. Azt a fekete öltönyt venném fel, amelyet az imént, illetve nem tudom mikor, beakasztottam a szekrénybe. Gondosan kötném meg az ezüstszürke nyakkendőt. Fehérneműt kéne váltanom. Ez a legminimálisabb előzékenység, amit elvárhatnak tőlem. A fehér ing keményített gallérja amúgy is bemocskolódna. Tudom róla, hogy mesterlövész. Ilyen fontos helyeken csak mesterlövészeket állítanak a posztra. Ezenkívül magasnak és vállasnak kell lennie, de nem túl magasnak és nem túl vállasnak; csak éppen annyira, hogy bizalmat ébresszen. Szeretném megnyugtatni: bennem felkeltette a bizalmat. Nem kételkedem benne: amint elindulok, ő meghúzza a ravaszt. Pontosan céloz: mielőtt még testem kellemetlen felgyorsulásával kéne foglalkoznom, keresztül fogja lőni a szívemet. Ilyen távolságból nem láthatjuk egymás arcát, de érzi az őr: a legkényesebb pontokat tisztáztuk. Bólint. Bólintok én is. És akkor, az ismert események után két évvel vagy öt évvel, eltűnnék a fehér palota ablakából. Az eltelt idő mennyiségének tisztázása hallatlanul fontos. Ha két éven belül tűnne el az ablakból, ez azt jelentené, hogy az események okozta sebek még nem gyógyultak be. Ha öt év múltán tűnne el az ablakból, ez azt jelentené, hogy a váratlan asszociációs kapcsolás felszakította a múltat. Ó, jaj, felszakította! Ó, de fáj a múlt! És fájdalmának terhét átcipelné a neonok fényétől kékben derengő szobán. Néha belevillanhatna a kék derengésbe egy vörös reklám. A vér. Megint a vér. Bűne itt állna előtte a falon, itt kuksolna az ágy alatt, s itt villantaná foncsoros szemüvegét a lefolyó böfögő csövéből. Pedig, ah, elfelejtette már a bűnt. Az idő begyógyított mindent, de úgy látszik: az idő nem gyógyít be semmit. S ha ez így, akkor készülődni kell. Itt nem maradhat. Hiába utazott, ide is beköltözött az orvos. Tudná, nincsen mentség. Csak néhány pillanatot kérne, hiszen olyan képtelenség azt érezni, hogy a következő lépést, minden következő lépést felesleges megtenni, mert nincsenek következő lépések. Csak ezt a néhány pillanatot. Leülni. Tenyerébe hajtaná a fejét. És akkor találna valami kibúvót. A tésztásan széthízott test ott terpeszkedne a foteljában. Nincsen ebben semmi bosszantó, semmi kihívó, a test egyszerűen ott van. Azt sem tudhatni pontosan, vannak-e az orvosnak kétségei, vannak-e feltételezései, vannak-e bizonyítékai az ügyére vonatkozóan. Az orvos tudását elrejti a szemüveg, a mosolytalan, ragyás arc. Pedig szerette volna megkérni akkor: segíts rajtam! De az orvos nem rendeli el a múlt törlését, csak gyógyszereket ír a felejtéshez. Az orvost meg kell gyilkolni. Előbb el kell hitetni vele, hogy készülődik az útra. Kitárná a szekrény ajtaját, de üres a szekrény. Pedig gondosan ide akasztotta a fekete selyemöltönyt. Keresné. Végigjárná a lakosztály összes helyiségeit, s úgy tenne, mintha azt az öltönyt keresné, pedig mást keresne. Az orvos a szalonban ülne, a válla fölött átpillantva, az íróasztal bordó posztóhuzatán találna rá a papírvágókésre. Tudná, a ruháját csak akkor fogja megtalálni, ha megölte már az orvost. A mosdó fölött, a tükörben megjelenik az arcom. Mintha kísértet helyett magam jelentem volna meg. A foszforeszkáló bőrön sötét üregek. Ha jönne egy valódi kísértet. Aludni úgysem tudok már. Legalább elszórakoznék. Ez a fehér palota nem alkalmas hely kísértetnek. Talán ha a kupolában. De az is túl fényes. Hörögve vicsorítok, huhogok. Nem tudom megijeszteni magam. A mennyezeten árnyék suhan át. „Jaj!” Lehetne egy autó árnya az utcáról. De autó sem jár. Csak ez a mozdulatlan, forró csend a város távoli morajlása felett. Lenéznék a fákra, a szökőkút felcsillanó csobogására. Hátha jön már egy kis szél. Hátha megtépi a fákat, szétfröccsenti azt a büszke vízoszlopot. De az ablakhoz nem mehetek. Ott várakozik rám az őr. De miért kellene az ablakon át távoznom? Ha meggyilkolnám az orvost. „Elnézést uram – mondanám –, mielőtt elindulnék, szeretnék néhány sort papírra vetni. Ha átadná helyét, s az íróasztalhoz engedne. Reménykedem benne, hogy megért. Néhány hevenyészett sorban fel kéne vázolnom nyilvános életem hátterét, azt, amiről csak mi ketten tudunk. Ha ezt nem tehetném meg, aggódó családomat kínos kétségek gyötörnék távozásom okát illetőn. Gyermekeim joggal átkozhatnának, ha megfeledkeznék erről az utolsó kötelességemről. Ha mást nem is, de egy búcsúlevelet mindenképpen hagynom kell reájuk.” Az orvos bólintana, és nesztelenül felállna. Odakapnék, megmarkolnám a papírvágókést. Megfordulnék, beledöfném. A levegőbe. Az orvos már nem lenne ott. Üvöltenék. „Hol vagy, te nyomorult!? Te átkozott dög! Te életem fertője! Te pokol! Hol vagy? H-o-o-ol vagy?” De a kés kihullana a kezemből, mert ott villogna szemüvege a képkeretben, a falon. Alatta pedig, szépen kiterítve az ágyon: az öltöny, az ing, a tiszta fehérnemű és az ezüstszürke nyakkendő. És ezekből az ismert holmikból végleges nyugalom áradna. Ez a nyugalom jelenlétem kiterjedését szüntetné meg. Előre élnék a zuhanás, a lövés és a szétzúzódás már nem érzett pillanatában. A ruhadarabok felöltése, a megtett lépések csak részei lennének az elkövetkezendő véglegesítésnek. A tükör előtt némi töprengést okozna a nyakkendő csomójának megkötése. Kétféle módon hozható létre ez a csomó. De nem tudna választani, mert egyszerre kéne kétféleképpen megkötnie. Ha világosabb lenne a szoba. A kapcsoló azonban csak lágyan kattanna, valamilyen oknál fogva nem zárná le az áramkört. A fürdőszobában sem, a hálóban sem, a szalonban sem. Visszatérne a tükörhöz, megmosná a kezét, a kis kefével kibányászná a körmök alól a piszkot: milyen nevetséges egy hulla, akinek amelynek fekete ívek vannak a körme alatt. Meghalni tisztán kell. Felállna az ablakpárkányra. Az őr a vállához emelné a puskát. És becsukom, kulcsra zárom az ajtót. A bordó szőnyeggel nesztelenített folyosó két oldalán fehérre lakkozott ajtók, cirádás, arannyal enyhén befuttatott keretben. Olyan zavarba ejtő arra gondolni: egyedül vagyok a palotában. Helyesebben itt van valahol, valamelyik szárnyépületben, a pincében vagy a padlás kajütablakú rekeszében a szobaasszony is. Bepárásodott vastag combjai álomban remegnek, de ha megszólal a csengő, széles vigyorával azonnal a szolgálatomra van. Ha megtalálhatnám ezt a cellakeménységű szobácskát. A vaságyat, a bádoglavórt, a tükrösszekrényt. Lépteim megreccsennének a hajópadlón. Az ajtótól az ágyig, csak két reccsenés. Vagy inkább bekopognék. De nem riadna fel. Őt csak a csengő ébreszti. Az ágya szélére ülnék. Takaratlanul feküdne, a halványrózsaszín, kék virágocskákkal egyenletesen mintázott hálóing felcsusszanna szemérme sötét kútjáig. Ha tenyerembe szorítanám gödrös térdkalácsát, bizonyára nem ellenkezne. De nem ébredne fel. Vissza a szobámba. Az ujjhegy nyomása alatt keletkező elektromos impulzus vinne, vezetne el hozzá. Talán le az alagsorba, valahová. A fal felé fordulva, ott szuszogna a férje, a gondnok. Fekete gatyában. Ebben a palotában minden engem szolgál. Az üres termek csendje, a várakozó kanapék, fotelok. Ha lenne palota. Éjjel, valamivel éjfél után, tán a toronyóra tompa bimbamjára, felriadna. Valami hiányra. Mintha e rövid álomban elvesztette volna saját nagysága, jelentősége tudatát. Már nem érezné, hogy személyisége kitölti a világot. A hiány helyén rést. És a résbe belefurakodna a vonzás. Induljon el valamerre! Az ebédlőterem szárnyas ajtaja nyitva lenne. A hosszú asztalról már letakarították a díszvacsora maradványait, a hattyúnyakú palackokat, az ételtől szennyezett tányérokat, üresen csillogna a politúr. Nem. Az ebédlőasztalokat zöld posztóval vagy piros posztóval borítják, ne csörrenjen az asztalon a tányér, a pohár, az evőeszköz, legyen diszkrét a csörrenés, ne nyomja el a pohárköszöntők szavát, de fesse alá udvariasan; és a lepergetett magnószalagokon minden félrevetett megjegyzés jól kivehető, gyorsírásba áttehető, levéltárakban iktatható legyen. De az asztalról levették már a terítőt, a posztót. A nyitott ablakok és a nyitott szárnyas ajtók közt támadt légvonat kihúzta már a füstöt, a sült kappan, az izzadt hónaljak, a bor szagát. Csak a ráncolt muszlinfüggönyöket dagasztja most a huzat; nincs más dolga. De a fehér függönyök mögött mintha egy sötét alak állna. Az ebédlőteremből újabb ajtó nyílik más termekre, szobákra. Minden terem mögött egy másik, minden szoba mögött egy másik, és egyre szűkülnek. Talán nincs is vége az útnak. El kéne indulnia, meg kéne bizonyosodjon: valahol vége van. Vagy az ellenkező bizonyságért: nincs vége. De nem szükséges elindulni. A szűkülő ajtókeretek, mint az egymásba helyezett skatulyák, csak a perspektíva csaló játékai. Különben minden ajtókeret azonos méretű. Csakhogy az azonos méretű ajtókeretek csalóka játéka a végtelenbe vezetné. Mindent tud előre. Azt, és az ellenkezőjét. Megérinti az ebédlőasztal lapját. Néhány órával ezelőtt itt ült, ezen a merev támlájú, most enyhén félrefordított széken. A feszes bársony talán még érzi teste érintését. Itt emelte volna poharát, s mondta volna el az üdvözlet szavait. De közben nem látta volna az arcokat, akiket üdvözölt volna. Csak az üvegek, palackok, tányérok, tükrök csillárfényben szóródó, egymásba villanó körvonalait. Megérintené a később üresre takarított asztal lapját, e nehéz és simára polírozott tölgyfa lapot, ujjai learaszolnának az éles peremen a lap megdolgozatlan fonákjára. Érezné a szálkák szövetét, a durva gyalulás hosszanti mintáit. Keresgélne az ujja, s ráakadna arra a rejtett készülékre, amely minden félmondatát teljes biztonsággal rögzíti. Szeretné visszakapni ezeket a félmondatokat. De a könnyű függöny mögül előmozdulna az árny. Az ablakkeret és az asztal között éles csíkot rajzolna a város kékbe játszó, dörmögő, duruzsoló, nyögdécselő fénye. Ennek az ösvénynek a peremén indulna felé az árny. Kissé bicegne. „Mit keres?!” – kérdezné. Erre nem lenne képes válaszolni, mert minden választ leszorítana az áthidalhatatlanság érzésének tömény tudata. Az ügyetlen magyarázatoknak nem érezné értelmét. Az árnynak tudni kéne a valódi magyarázatot. Az árny tudja a valódi magyarázatot, kérdése nem is kérdés, nincsenek kérdések, csak udvarias időhúzás a lövés előtt. Időhúzás a kérdés, és időhúzás a válasz. A bicegés. „Szükség van erre?” – kérdezhetné. „Igen” – felelné az árny – „Nekem kicsiny gyermekeim vannak.” Persze a szőnyeg felemészti lépteim zaját. Nem bordó, hanem kék. Búzakék lehetne, ha nem színezné el a tejüvegburák opálos fénye. Nappal, ha a nagy forgóajtón betűz a nap, s felhevíti a megkavarodó levegőt, kopottnak és porosnak tűnik. Nappal inkább szürke a szőnyeg. Meglendíti, s amint elsuhanunk egymás mellett, egy repeszektől feltépett, álmos arc forradásait látom; még vérzik. Pénzt nyomok egy meleg tenyérbe. A portás visszabiceg, és bereteszeli a forgóajtót. Kinn az utcán sötétből metszett színek és fények. Állok. Még nem tudom, hol állok. Még nem tudom, merre kell indulnom. A tekintet megtapogatja a szemközti házak sima homlokzatát. Sehol egy erkély, sehol egy kapaszkodásra alkalmas ciráda. Egymástól azonos távolságra azonos ablakok. Az ablakok mögött azonos méretű szobák. A szobákban alvók. Lerúgott takarók a földön, nyirkos lepedők a homályba simuló testek alatt. Mindenféle testek. Haskupola. Néhány perc múlva érezni fogja az első valódi fájdalmat. Most még szendereg. Élvezem a levegőt. A levegőben a hárs illatát. A fák mozdulatlan, mesterséges árnyait. A fényes úttest fölött láthatatlan huzalon feszülnek a neonkoporsók. És fenn, az épület tetején az a vörös fény, valami légitársaság reklámja. Bevilágítana a szállodai szoba falára, a vér. Alvadt vér az erdei tábor homokján. A sötét sátrakban beszívják, kifújják az alvók a forró levegőt. Biztosan mindenki alszik már. Egy zseblámpa szigorú fénye leleplezhetné azt a kezet, mégis engedné, hogy közeledjen. De csak az alvók súlya alatt zizegne a szalmazsák. És semmi fény. Mégis látná azt a szemet, amint lecsukódik. És akkor? Lépteim nem keltenek zajt a járdán. Szerencsére gumitalpú cipőt vettem. Cipője kis csattanásokat hallatna a kövezeten. Figyelmeztetné: most teljesen egyedül van ebben a városban, de ez mégsem veszélytelen. A csattanások visszatérnek a falakról, behatolnak a kapuboltozatok alá, jelzik a létedet. Megtalálhatnak. Ha megállnál, szorosan a hirdetőoszlophoz simulva, életnagyságú reklámnak nézhetnének. Ha belepréselődnél az oszlopba. Ha nem vennél több lélegzetet. Ha nem vernéd fel az alvó várost tüdőd, orrod sípoló, szuszogó zajaival. Mert minden zaj felébreszt valamit. Ha lehetne zajtalanul! Ha nem kéne attól tartanod, hogy a sima falakról eleven szemek figyelnek! Nem figyelnek. A város nem a tiéd. Nem vagy fontos a számára. Nem ismered. A széles, hársakkal szegélyezett nyári sugárútból értelmetlen mellékutcák nyílnak. Ha értelmet akarnál keresni nekik, mindenikbe be kéne fordulnod, talpaddal végig kéne csattognod a mellékutcákból nyíló sikátorok és újabb főutak minden négyzetcentiméterén. Elvesznél. Nem tudnál visszatérni oda, ahonnan elindultál. Soha. Pedig ott ül a fotelban, és vár. Talán meg kéne mégis próbálnod: elveszni. De nem kísérletezne. Menne előre, mintha mellékutak nem is léteznének. Ez sem biztató, de legalább járna. Egyetlen mentsége lenne, hogy kiszökött, s elindult arra, amerre az ismeretlen forrású és célú erő vonja. De minden lépés zaja visszacsattogna. Hiába, vagy a zaj, vagy a halál. És ott surranna, bicegne sarkában az árny. A kíber. Néha hátrapillantana a válla fölött. Hiába. Az árny mindig éppen annyira húzódna félre, hogy kikerüljön a látóteréből. Szegény fiú. Ha menne, de követnék, ha elveszne, de csak a biztos főúton, ha nesztelenül, de visszhangot csapva, akkor inkább maradjon ott az ablakban, és fejezze be. Az őr emelje vállához a fegyverét. De nem indíthatom el az ugrást. Várjanak még. Talán lehet segíteni rajtuk valahogy. Ha lelövetném: az őr idegösszeomlást kapna és két hét jutalomszabadságot. „Ön a kötelességét teljesítette” – mondaná a tábornok. „A kötelességemet?” – kérdezné az őr. A várakozás tán megszabadítja őket a további bonyodalmaktól. De lehet-e várakozni? Hátha. Kényelmetlen. Annak is, aki ugrani, annak is, aki lőni szeretne. Egyenletesen lépdelek, mégis sietősnek tűnik. Igyekszem lazítani. Mintha sétálnék. Hiszen sétálok. Sietségem a fokozódó szomjúságot igyekszik legyőzni. Jó lenne nyitva találni valahol valamit. Kirakatok, fatörzsek, behajló ágak. Az üvegek tükröződésében épületrészek világos síkjai, az ablakok, ajtók sötét nyomatával. Ott van egy világos ablak. A viaszos papírernyő meleg fényében mahagóni asztal, néhány ív üres papírral. Egy csontos kéz tollat markol a papír felett, közelít, visszahőköl. Vár. A várakozás megbénítja. Már közelíteni sem merészel. Az ívek egyre fehérebbek, eluralkodnak, összemosódnak a tekintet előtt, nagy fehér lepedők lengik be a homályos szobát. Ismét közelít, szeretné összekoszítani, megfertőzni, bemocskolni ezt a tisztaságot. Nem sikerül. Ingerkednek egymással. A toll hegye árnyékot vet a papírra, vissza kell húznia az árnyékot is. A papír felsóhajt. Akkor: egyetlen szilárd elhatározás beledöfi a tollat. A toll elindulna, meghurkolná a betűket, de nyomtalanul fut el a papír viaszos, hahotázó felületén. Újabb csikk hullik a hamutartóba. Férfi áll fel az asztal mellől. Az ablakhoz lép. Utcát lát, sötétből kimetszett színekkel és fényekkel. A járdán egy férfi halad, eltűnik, előbukkan, hol a fák mögött, hol a sötétből. A szemközti házak nyitott ablakai puha mélységekbe vezetnek. Lentről hallja a lépteket, tekintetét még feljebb emeli. A tetők és kémények útvesztőjében megpillantja a horizont egyetlen, kicsiny ívrészletét. Már pirkad, állapítja meg nyugtalanul. Úgy látszik, ennek az éjszakának így kell elmúlnia. Felnézek az égre. Még nem világosodik. Megfordulok. A házak mindenütt lerekesztik a látóhatárt. Tudnom kéne, merre van kelet. Lehunyom a szemem, megpróbálom megérezni. Nem megy. Tagjaimat elernyeszteni, elveszteni a súlyomat, azonosulni azzal a pillanattal, amely éppen van. A koncentrációt kinyitni, hagyni, hogy szétterjedjen, elérjen a tárgyig, amelyre kíváncsi vagyok, s visszaverődjön róla. Nem sikerülhet, mert a léptekre figyelek. Mintha saját elhagyott lépteimet hallanám a hátam megett. De nem távolodnak, hanem közelednek. Valaki. Mintha a város távoli dübörgése, sípolása, zakatolása is megszűnt volna. Halotti csendben jönnek a valaki léptei. És így ez nagyon fontos, kiválik a városból. Ez nem az árny. Felnyitom a szemem, éppen fényben. Elindulhatnék, most visszafelé. Nyomomban a puhán, kissé sietősen csattanó sétaléptekkel. Néhány perc múlva elérhetné a fehér palotát. Elérhetném a szállodát. Becsöngethetnék, a portás elhúzhatná a reteszt, meglökhetném az ajtó tengelyen forduló rekeszeit. Vagy: bevárhatnám. Bepillantanánk egymás arcába. Az ismeretlen szem megkérdezhetné: ha elindultál az úton, miért fordulsz vissza? A kérdésre nem válaszolnék. Folytatnám utamat. De ez akkor már nem ugyanaz az út lenne. Vissza kell fordulnom. Folytatnom kell. Megfordulok, és elindulok visszafelé. Szemtől szembe kell találkoznom vele. Az arcra felülről esik a fény. Itt van egy karnyújtásnyira, egy lépésre. A lépés megtörtént, már nincs itt. Itt volt egy arc. Magas, sima homlok, egyenes szálú, hosszúra növesztett szőke haj. A léptek megint a hátam mögött, távolodnak. Elhúztunk egymás mellett, ki-ki a maga irányában. De mintha bizonytalanabbul távolodnának, mint ahogy közeledtek. Itt volt egy szempár, kék, talán zöld, mindenesetre nagyon világos és nagyon árnyékolt. Olyan világos, hogy át lehetett látni rajta. De nem tudom, mit láttam mögötte. A szempár valamit nézett rajtam. A szemembe nézett, de rajtam nézett valamit. Nem kérdezte, miért állok, forgolódom itt. Valamit kérdezett. Vagy kért. Elindulok. Talán tüzet akart kérni? Megáll? Biztosan egy kapu előtt. Zsebéből előhúzza a kulcsot, beleilleszti a zárba. Nem hallom a kulcs zörgését, a zár kattanását. Közeledik? Ezek szerint ő is megfordult, s most ismét követ. Lassan. Mintha abban reménykednék, hogy beér. Megkérdezi, amit akar. Tüzet kér. Értetlenül néznék rá. Nem érteném a nyelvét. De nem siet. Talán mégis a saját lépteimet hallom? Az ütem teljesen azonos az enyémmel, a távolság nem változik. A legnevetségesebb megoldásra kényszerítenek ezek a tarkómban csattanó lépések. Visszafordulni! Most ismét közeledünk. Mindketten a sötétből fogunk előbukkanni, s körülbelül azonos időben lépünk majd a neonkoporsó fénycsíkjába. Az arcra felülről esik a fény. Nem hatol be a foncsorozott szemüveg mögé. Elhúzunk egymás mellett. Eltűnik. Neki én tűnök el. Lépteink távolodnak. De mintha bizonytalanabbul távolodnának, mint ahogy közeledtek. Mintha mindkettőnknek meg kellett volna állni, mondani valamit, vagy tüzet kérni. Hallom, megállt. Ha képes lennék egyenesen folytatni utamat, néhány perc múlva elhúzhatná a portás a reteszt. Úgy tűnhetne, menekülök. Megalázó lenne. Hiába. Így is megalázó, hiszen most éppen az ellenkező irányba megyek, mint amerre elindultam. Ez már nem ugyanaz a séta. A mellékutca segíthet. Befordulok. Felpillantva a táblára, de túl sietősen. Itt sötét van, majdnem teljesen sötét. Lapulva surranok. Csak annyi büszkeséget hagyott a félelem, hogy a lépteim ütemén ne változtassak. Hiszen sétálok. Csak túl sietős séta. Majdnem futás. Pedig megkönnyebbülhetnék, mert nem követnek a léptek. Ha ez nem lenne még nyomasztóbb, mint az, amikor követtek. Amikor hiába indultam erre vagy arra, mindenképpen követtek. És a váratlan megváltás. A park. A hársfacsoport illatozó lombjai alatt padok bizonytalan körvonalai. A gyengéden csörgedező ivókút. Most érzem csak, már nem parancsolok a lábamnak. Szomjúságom vinne még néhány lépést, de lezöttyenek. Átizzadt trikó érintkezik a pad támlájával. Kezem elindulna a cigarettáért. Keze erőtlenül csüng az oldala mellett. Megemelkednék, kihúznám a zsebemből. A gyufa fellobbanó fénye néhány pillanatra elvenné a szememtől a fák lombozatának puha alagútjait, s a bizonytalanul sárgálló kavicsos teret, a sercenés elvenné a csobogást. Vigyázni kéne a parázzsal, ne hívja fel vele a figyelmet, a sötét parkban parázsló cigarettavég nagyon veszélyes lehet. Tenyérkagylóba takarnám. Megcsikordul a kavics, már megint a hátam mögött. A hátam mögött egyszer, kétszer, háromszor csikordul. Nem nézne rá, tudná, hogy a pad másik végére az orvos fog leülni. Sokáig hallgatnának. A tény feleslegessé tenné a szavakat. Az orvos cigarettát kínálna, mint akkor, felsercenne a gyufa lángja, elvenné a fákat, az ivókút csobogását, egészen közelről látná a ragyás arcot, s a szemüveg tükrében a saját torzképét. Eltúlzott homlokot, félelemtől berekedt szemeket. „Nem válaszolt a kérdésemre” – mondaná az orvos. „A kötelességemet teljesítettem!” – válaszolná a saját szájával, a tábornok hangján. „A kötelességét?” – kérdezné az orvos. „Igen.” „Szeretném, ha megszabadulna kötelessége súlyától” – mondaná az orvos. „Hogyan?” „Tudnia kell, miért teljesítette olyan kiválóan a kötelességét.” „Tudom.” „Miért?” Könnyen kezdene beszélni, mert úgy érezné, más beszél helyette, hiszen amit mond, az csak egy történet. Részlete. A laktanyában egymás mellett volt az ágyunk, mondaná, ez a véletlen műve, tudja, olyan gyámoltalan fiú a barátom. „Már meghalt!” Igen, meghalt, de olyan gyámoltalan fiú a barátom, és emeletes ágyban feküdtünk, és egyszer a riadó idején, amikor azt hittük, elkezdődött a háború, ő leugrott az ágyról, és fennakadt a fogason. Lógott a fogason, mint egy kabát, amíg le nem szakadt, mi pedig egymást csapdostuk a nevetéstől, pedig kitört a háború. Később megtudtuk, hogy mégsem. És olyan furcsa kérdései voltak, mondaná, mindig olyanokat kérdezett, amit senki. És ezek a kérdések rögtön beleakadtak az életbe, az egész életbe, az életembe. „Milyen kérdések?” – kérdezné az orvos. Egyszer azt kérdezte, válaszolná, már az erdei táborban, hogy mondd, te nem szoktad megmosni a lábadat? „És akkor?” – kérdezné az orvos. Ezt nem kérdezné az orvos. Hiszen tudná. Akkor átnyúltam a másik ágyba, megfogtam a nyakát, és szorongatni kezdtem, de kicsúszott belőle egy ordítás, és alig tudtak levakarni róla. Akkor átnyúltam a másik ágyba, és megfogtam a vállát. Csontos, törékeny válla volt. Eszembe jutott, hogy egy zseblámpa fénye könnyedén leleplezhetné a mozdulatot. De semmi fény. Nem láthatta senki. Csak az alvók súlya alatt zizegett a szalmazsák. Lehunyta a szemét, egészen közel húzódott hozzám, éreztük egymás leheletét. És megcsókolt. A számat. Először nézne az orvosra. Az arcra nem esik fény, csak dereng az arc. A hajlott, erőteljes orr, a csontos, előreugró áll, a keményen boltozott homlok. Aszkéta arc, míg felém nem fordul. Felém fordul. A lecsupaszodott vonások belelágyulnak a derengésbe. Kerek koponya, hosszúra növesztett haj. A szája mintha nyitva lenne kissé, mintha mondott volna valamit, vagy mintha készülődne valamit mondani. Kérdezni vagy kérni. De nem akar kérdezni, nem akar kérni. Ügyetlen testtartásában szótlan vágy. Fejének fegyelme leplezi. Még nem biztos bennem. Ha megnyílnék, megváltozna az arc. A kék vagy a zöld szem, amit kinyílva láttam, becsukódna a közösség biztonságába. Elindulna a kéz. Nem félnék már tőle, izgatottan várom a másodperc következő felét. Nem a gyilkos lépteit, a hátamba fúródó lövedéket. A lövés pont a mondat végén. Ez a várakozás nagybetű a mondat elején. Talán egy nő torkán dobog így a szív, mielőtt megszólítja az ismeretlen férfi. Aki előbb szólal, az? Aki válaszol, enged. Feléltük a másodperc következő részét, s még mindig a nemtelen bizonytalanság. Az újabb másodperc megint várakozástól feszül. Kíváncsian feszíteném tovább, de ez a női várakozás lágyságába kényszerítene. Képes vagyok-e rá? Ha a várakozó szerepét vállalni nem tudnám, ha én akarnék lenni a betöltő, tudnom kéne a szót, amit ki kell mondani. A szót, ha lenne ilyen szavam, nem értené. Tudnom kéne legalább a következő mozdulatot. A mélyértelműnek indított mosolyt, amit nem láthatna… Érezné? Akkor én lennék a, ő lenne aki enged. Futunk előre, újabb másodpercet zabálunk fel a közös időből. Ez az időnk visszavonhatatlanul, letagadhatatlanul közös. Megrettenek ettől a közösségtől, felpattanok a padról. A szobák, a mély kapubélletek őrzik az éjszakát. A házak homlokzatát már kék derengés húzza felfelé az égre. És ahogy csikorgok előre a szürkéllő parkban, úgy érzem, menthetetlenül eltörtem valamit. Ott kellett volna. A padon. Pedig hallom a lépteket a hátam mögött. Követ. Talán még nem késő, talán sikerül kiszorítanom magamból ezt a kapcsolatot. Vagy kiszorítani ezt a vonzást. Akár az egyiket, akár a másikat. Megállnék, előhúznám a cigarettát. Ha tüzet kérne. Ha tüzet kérne! Talán az a baj, hogy minden helyzetbe bele tudom élni magam, de semmilyen helyzettel nem tudok élni. Kitöltöm magammal a világot, de nem azzal, hogy megélem, hanem azzal, hogy elgondolom. Minden történet csak elkezdődik, anélkül hogy befejeződne. Minden megindul, de semmi nem folytatódik. Be kell fejezni a történetet. Megmenteni ebből az éjszakából valami lekerekíthető egészet. Ha lekerekíthető. A horizontról lefelé törekvő rózsaszínű fény eltéved a kémények, háztetők útvesztőjében. Mire átfordulna az ereszcsatornán, elveszti színét. Csak az erejéből marad még valami, elszürkíti, összemossa az éjszaka pontos határvonalait. Mocskos ösvénnyé zsugorodik az utca. Az ösvényen léptek csattognak, puhán, de sietősen. Lenn az utcán két férfi halad. Egymás nyomában. Egyik a másik nyomában. Az elöl haladó mintha fáradtan menekülne. Mintha. Mintha szívesen adná át magát macskaléptű üldözőjének. Az üldöző világoskék pulóvert visel, alacsonyabbnak tűnik az üldözöttnél. Talán magasabb, mégis alacsonyabbnak tűnik. Talán csak azért, mert beljebb halad a járdán, majdnem a kirakatok üveglapjaihoz tapadva. A két férfi kitűnik a képből. És elhal a csattogás. Visszafordul. Eloltja a villanyt. Csak az üres papírok világítanak a sötét szobában. Ha megállítanám, gondolja, ha rágyújtana, a másik beérhetné. Tüzet kérhetne, kezében kissé reszketne a parázs, amikor a másik cigaretta végéhez érintené. A lecsukódó pillákat nézné, s nem tudná most sem, hogy kék vagy zöld szemeket látott-e kérdezni, vagy kérni. Ha egymás mellett lépdelnének tovább. Befordulnának egy mellékutcába, elérnék a parkot. A parkban leülnének egy padra. A pad előtt ivókút csobogna. Szomjas, de nem inna. A zöld vagy kék szemű megérintené a vállát, érezné az izgatott tenyér melegét. Elvesztené kételyeit, bizonytalanságát, a tenyér azt parancsolná, hogy álljon fel, és kövesse. És ő felállna, és követné, pedig egymás mellett csikorognának a kavicson. Mégis úgy érezné, követi. A teret régi házak szorítanák gyűrűbe, nem túlságosan magas házak, homlokzatukon elfeketedett stukkóval, a kapuboltozatokat hátukon egyensúlyozó meztelen istenekkel. A zöld vagy kék szemű kinyitna egy kaput. Hosszú folyosóra jutnának, a folyosó végén csigalépcső kanyarogna a magasba. Elindulnának a csigalépcsőn fölfelé. Névtelen ajtók következnének. Hol jobbról, hol balról. Ők mennének egyre feljebb. Futó kételye támadna, de a tenyér vezetné. Aztán ajtók sem következnének már, csak a csigalépcső betonfokai, egyre magasabbra. A padlásig. A zöld szemű vagy kék szemű nyitná ki a vasajtót. Szűk manzárdszobába kerülnének, a ferde ablak előtt függöny lógna, s a függöny mögött mintha ott állna a sötét árny. A függöny előtt vaságy. A sarokban bádoglavór a mosdáshoz. A szekrény tükre két vetkező alakot mutatna. A szekrénytől az ágyig két reccsenés a hajópadlón. Az ágy sodronyai rövid zenét hallatnának. Intene a tenyér. A szekrénytől az ágyig két reccsenés a hajópadlón, újra zenélne a sodrony, most már a kettős súly alatt. Keze elindulna a takaró alatt kirajzolódó váll felé. Szeme lassan lecsukódna, egészen közel húzná magához a kék szeműt vagy zöld szeműt, éreznék egymás leheletét. Megcsókolná. A száját. De mintha valami keserű és hideg tárgyat érintene. Kinyitná a szemét. Látná a függöny mögül kilépő alakot, a fölébe hajoló ragyás arcot, a magasra kopaszodott homlokot, de már nem is akarna belátni a foncsorozott szemüveg mögé. Tudná, ez az egyetlen megoldás. És akkor dördülne végre a szájába irányított fegyver. Reggel fekete zászlókat lengetne a szél a fehér palotán. És kegyeletes megrendüléssel venné hírül a világ, ha ilyen könnyű lenne meghalni. Ha ilyen végleges célhoz vezethetné bűntudata. De ott mennek, egyik a másik nyomában. A rózsaszín fény már átfordult az ereszeken, lassan csorog az elgyötört épületek falain. Kelet felől. Az ablakban kialszik a viaszos papírernyő meleg fénye. Hajnali misére nyitnak a templomok. A portás elhúzza a forgóajtó reteszét, szürkül a búzakék szőnyeg. Locsolókocsi dübörög az üres úttesten, bepermetezi az éjszakát. Úttá szélesedett az ösvény. Összegördülnek a vízcseppek, kis patakok indulnak a csatornák rései felé. A szennyes víz becsorog a város alá. Végre megállok. Zsebemből előveszem a cigarettát, és rágyújtok. Már nem is nagyon hallom a léptek csattogását a hátam mögött. Hozzászoktunk egymáshoz. Összeszoktunk. Beér. Az arcomba pillant. A kerek koponyán hosszúra növesztett szőke haj, mélyen ülő világos szemek. Megy tovább. Ha indulnék, most én kerülnék az ő nyomába. S talán elvezetne valahova. Nem tudom, merre járunk ebben az idegen városban. Szeretnék rátalálni a visszafelé vezető útra, de már nem félek a mellékutaktól sem, a következő éjszakáig kivilágít minden sikátort, bugyrot, parkot a fény. És a mellékutak is visszavezetnek. Indulok. Most én követem. Megjegyezhetem, elraktározhatom a hátát. Csontos vállak a világoskék pulóver alatt. Csípője azonban széles. Járás közben enyhén ringatja. Ezt nem akarom látni. Elfordulnék. Befordulnék valahová, már nem tudna felvezetni a keskeny csigalépcsőn. A manzárdszobába már besütne a nap, óvatos sárga háromszöget rajzolna az üres falra, megérintené a bádoglavór peremét. Egy teherautóról vasrekeszeket pakolnak a járda szélére, a rekeszekben tejesüvegek csörrennek. Régi templom ékelődik a sima házak közé, a tölgyfa kapu tárva. Aktatáskás férfi jön, úgy tűnik el a kapu mögött, mintha ott lenne a hivatala. Most ezt a templomi hivatalnokot követem. A templom hűvös, homályos és magas. Végig a padsorok között, még nem gubbasztanak az öregasszonyok, három lépcső vezet az oltárhoz; homlokomon a szenteltvíz cseppjével; az apszist aranyozott rács választja el a hajótól. A rács és a lépcsők között gondosan sorba rakott, bársonnyal párnázott imazsámolyok, de a lépcsőre térdelek. Miatyánk, ki vagy a mennyekben. És vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert kísértés nélkül nem tudunk élni, a gonoszba belepusztulnánk. És ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól. A padsorok között hallom a léptek csattogását, közeledni a hátam felé. A tarkómban. Megfordulok, nem nézek rá. Elúszok fölötte, és beülök a padba. Megfordul. Mellém ül. Rám néz. Oda kell fordulnom. Nem tudom eldönteni most sem, kék vagy zöld szeme van-e, de nagyon világos a szeme. Reszkető könyörgés fátyolozza. Reszket a keze is, halványnak és csontosnak tűnik a régi tenyerek érintésétől bezsírosodott padon. Mosolyogni készül, amikor felállok, de a hátam mögött talán kínos vicsorgásba torzul ez az elkésett mosoly. A kapu előtt már a könnyű reggel. Párásan, vibráló fényekkel, az elkövetkező nap nehézkedésével, fullasztó melegével. Abba az irányba megyek, ahonnan jöttünk. A tejesüvegek rekeszeit már becipelték, kinyitott a bolt. Jó lenne tejet inni. Már autók sisteregnek a vizes úttesten, már fényben kirajzolódó, ellenfénytől megtört figurák húznak megszabott, megszokott céljaik felé. Az épület tetején még világít a légitársaság vörös neonreklámja. Bevilágítana a szobába, ha a szoba falán nem nyelné el a napfény. Ott az ágy. A paplan a földön. A fotel az ablak előtt, nyitott könyvem a párkányon. A rádió és a telefon. Lenn, az ablak alatt, csobog a fehér palota szökőkútja. Kopognak az őr léptei, fel s alá jár az őr. Lassan, unalmas méltósággal. Az ablakhoz lépnék, letekintenék az udvar négyszögére, az utcára. Ott állna a palota vaskerítése előtt, s a nyitott ablakok százai mögött egy felvillanó alakot keresne, becsapottan, megcsúfoltan, hiába. A kupola körül madarak vijjognak, felhúznak a tiszta égre, beleszárnyalnak, lecsapnak.

 

 

 

Minotaurus*

„Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Ha nem csöngettek is, teliholdnál József fölriad, mintha csengettek volna. Ha nem kérdezte is, álmában mindig hallotta a kérdést József. Várta a második csengetést. Ha nem volt biztos a dolgában, mindig kivárta a másodikat. Pedig nem a kérdésre, nem a csengőre ébredt. Mária finoman szuszogott álmában, másodjára nem csöngettek. A holdfény. Felült az ágyban. „Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József? Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Óvatosan, hogy ne kelljen kérdéseket hallani, kicsúszott az ágyból. Mária álmától párás szoba. Az ablakhoz. Osont, ne recsegjen a padló. Leült a függöny mögé. Itt, az ablak alatt, a függöny és a fal között, jól érezte magát. A kitelt hold hatemeletnyi magasságból nézett hat körfolyosó kék gyűrűjébe. Mintha mélyen, kútban ülne. Imádkozhatott. Várta a csengőt. A mindig következő pillanatban csöngethettek: mintha kiszámíthatta volna előre. „Édes Istenem! Köszönöm, hogy felébresztettél ezen a késő éjszakai órán. Hatalmas Isten! Add meg nékem a nyugodalmat, békét, és add meg mindenkinek, aki ebben a házban… és add meg nékem az erőt, ha csengetnek, föl tudjak kelni. És vezéreld útjukon a hazatérőket, akik majd csöngetnek, s adj erőt, hogy én szeretettel fogadhassam a megtért bárányokat. Isten báránya, könyörülj rajtam! Istenem, Atyám, szabadíts meg a gonosztól. Bűneimtől.” Ha most csöngetnének. Mehet-e, mikor Istennel beszél? Igen. De nem a gonosz mondja-e az igent? Nem. S nem önmagamnak mondok-e nemet, igent – kedvem szerint? Ahogy rendeltetett. Lehajtotta a fejét. Úgy legyen. A hold helyén a sötétben, hunyt szemhéja alatt, fényes tócsa maradt. És a Mária álmától párás szoba mélyéről: „Levitted a csirkét, József?” „Levittem, levittem!” – válaszolta József gyorsan, lihegve, a függöny mögül. Mária szuszogása álmában, finoman. „Alszol?” – kérdezte József a függöny mögül. Mária álmától párás szoba szaga, és a finom szuszogás, álmában. „Alszik” – mondta halkan József. Most sem csöngettek. Várta. Ha csöngettek is, teliholdnál, József nem gyújtott villanyt. Amikor kitelt a hold ideje, felriadt, mintha kérdezték, csengettek volna. Felriadt, ha nem kérdezték, ha nem csöngettek is. A felriadások alkalma. Odaülhetett az ablak alá, a függöny és a fal közé, a mélyedésbe. Nézhette a hat körfolyosó kék fényeit, éles árnyát. Imádkozhatott. Kereshette azt a módszert. Előre meghallani azt a mindenképpen elkövetkező éles hangot, amely folyamatosan ott csengett a fülében. A hang első rezzenését. A bizonyosságot, hogy hallja. Kinyújthatta a nyakát, hogy közelebb kerülhessen füle a forráshoz, akárha néhány centivel is. Ha aludt, álmában várta. Ha aludt, felriadt. Mire fölriadt, a csengő már nem szólt. Csak a fülében maradt törmelék. Csöngettek? Csengettek? Ha nem volt biztos a dolgában, kivárta a másodikat. Ha csöngettek, felkelt. Nem osont, nem surrant a kérdések elől. Mária nem szuszogott. Kicsoszogott a konyhába, leakasztotta a kulcsot a tábláról. Telihold idején nem gyújtott villanyt. Telihold idején megállt az ablak előtt, felnézett. A körfolyosók fekete árnyai, ablakok világtalan fénye. Mintha a mélyből, kútból. A kitelt hold a kémények zömök hasábjai között, mögött, fölött. Ha csöngettek, már nem vigyázott a zajokra. Mire visszatért, a kérdések már várták. Tudta, nem a kérdésre, nem a csöngetésre ébredt. „Megnézted a vasajtót, József? Ki volt az, József? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József?” De teleholdnál, ha nem csöngettek is, fölriadt, mintha csengettek volna. „Nem kéne gödölyét adni neki, József?” Óvatosan, ne kelljen kérdéseket hallani, kicsusszant az ágyból. Leült a függöny mögé. Imádkozhatott. Elképzelhette az árnyat, amint megáll a kapu előtt. Amint befordul a sarkon, elképzelhette lépteinek a zaját, a koppanásokat, a kabátszárnyak suhogását, férfi koppanást, női suhogást. Koppanást, suhogást az Ernyőkészítő kirakata előtt. Az árnyat, amint megáll a kapunál, keze felemelkedik, ujja a csengő gombjára illeszkedik. Az ujjat, amint nyomja a csengőt. Elképzelhette magát, amint itt ül. Az áramkört, amint a csengőgomb nyomásától záródik. Zajokra nem ügyelve, indulhatott a konyhába. Leakaszthatta a tábláról a kulcsot. Nyithatta az ajtót. Ránézhetett a vasajtóra: csukva van-e? De teliholdnál nem gyújtott világosságot. Lenyikoroghatott a falépcsőn, átvághatott az udvar sárga keramitkövezetén. Mintha kútfenéken járna, mintha körben. Kinyithatta a nagykaput, nyújthatta, összezárhatta tenyerét a pénzdarabra. „Ki volt az, József? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József? József, megnézted a vasajtót? Mondd, József, miért kínozol engem a hallgatásoddal? Mondd, mivel szolgáltam rá én, hogy így kínozz, még éjszaka is, a nyugalom óráiban? József, miért teszed ezt velem? József, egyáltalán élsz te? Néha azt hiszem, nem is élsz. Egy árnyékkal élek összezárva?” Válaszolhatott. Vagy nem. „Egy nő volt a hatodik körfolyosóról, egy nő volt az, Mária. Látod, válaszolok. Amire tudok, arra válaszolok neked, Mária. Megnéztem a vasajtót, zárva. Mária, nyugodj meg, a vasajtó éppen úgy zárva van, mint mindig. Nem áll szándékomban, Mária, távol legyen tőlem, kínozni nem akarlak a hallgatásommal, de mit csináljak a hallgatásommal, Mária, mit? Mit csináljak a nyugalom óráiban a hallgatásommal, Mária, mit csináljak éjszaka, ha magunkra maradunk a hallgatásommal a nyugalom óráiban? Miért gyötörsz a kérdéseiddel, Mária? Mondd, Mária, miért élsz te egyáltalán? Hiszen én már húsz éve nem élek. Miért kell egy élővel összezárva, miért kell, Mária?” Válaszolhattak. Vagy nem. „Mennyit kaptál a nőtől, József? Biztos vagy benne, hogy az a nő a hatodik körfolyosón lakik, és nem besurranó tolvaj-e, aki kihasználja megromlott látásodat?” „Két forintot kaptam a nőtől, Mária.” „Add ide!” „Letettem az asztalra.” „Nem hallottam a koppanását.” „Letettem az asztalra, illetve nem is az asztalra. Bedobtam a perselybe, Mária.” „Nem hallottam a csörrenését. Hazudsz, nem hallottam a csörrenését. Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyeneket mondok, hazudsz, nem hallottam a csörrenését, József. József, add ide a perselyt! József, miért nem mozdulsz? József, ha betetted a perselybe, akkor add ide a perselyt. Rajta, József, mozdulj! Azt hiszed, kibabrálhatsz velem? Azt hiszed, elveheted a falatokat tőle? Tőle!” „Az a nő elindult a hatodik körfolyosó felé. Hallottam, amint előveszi retiküljéből a kulcsát. Hallottam, amint kinyitja az ajtót. Hallottam, amint becsukja az ajtót.” „Szép! Elővette a kulcsát, mondod. Az álkulcsát! Ellentmondásokba keveredtél, József, ellentmondásba, József, mint mindig, bele a hurok közepébe. Leleplezem. József, az a nő besurranó tolvaj! Nincsenek kétségeim. Hol élsz te? Az a nő elővette az álkulcsát. Hallottad, mondod. Szép! Elindult a hatodik körfolyosó felé, mondod, na persze. És közben visszalopta tőled a két forintot. Ki az a nő mainapság, József, aki két forintot ád néked, ha nem besurranó tolvajnő, aki rögtön visszalopja? Van bizonyítékod, József? Csak a pénz lehetne bizonyítékod, József!” „Nem találom.” „Nem találod.” „Ide tettem az asztalra. Nem találom.” „Szép. Az előbb azt mondtad, a perselybe tetted, József. Még előbb azt mondtad volna, hogy az asztalra tetted volna, József. Mert le akartad tagadni. Elloptad. Nem is jött semmi nő, nem is adott két forintot. Ha adott, visszalopta. Ha adott, elloptad. Uramisten, miből veszünk neki csirkét, gödölyét, ha ellopod a pénzt, ha szemrebbenés nélkül letagadod együgyűségedet, ha kilopják a pénzt a kezedből? Gyilkos.” Hallgathatott. Vagy nem. Válaszolhatott. „Egy nő volt az, Mária. Két forintot adott. Az a nő. Elindult a hatodik körfolyosó felé. Nem lehettem benne biztos, hogy két forintot adott, de éreztem a markomban, mégis éreztem. Jól megkülönböztetem a kétforintost a másiktól. Képes vagyok erre. Csak arra gondolhattam volna még, a tévedhetetlenséget kizárva, hogy ötöst adott, egy ötöst. De ez mainapság attól a nőtől, az ilyen nőtől, aki a hatodik körfolyosó felé indul, aki elővette a kulcsát, hallottam, Mária, hallottam a retiküljének kattanását, tudod, Mária, ezeknek a nőknek olyan a retiküljük néha, amely fémzárral kattan. Ebből vette elő a kulcsát, hallottam. Minden lépését hallottam minden lépcsőn, nem beszélve a saját lépéseimről, Mária. De az lehetetlen. Mária, az lehetetlen, hogy ötöst adott volna volt, ez lehetetlen Mária. Jöttem, miközben jöttem, nyikordultam a falépcsőn, hallottam a lépteit, minden lépését a hatodik körfolyosón, nem beszélve, Mária, a saját lépéseimről is. Onnan a hatodik körfolyosóról már alig hallani a lépteket, ha csak nem olyan cipőben, mint az a nő. Alig hallani, onnan közvetlenül a kémények alól, miközben magam is reccsenek, s bárhogyan vigyázok, még dübörgök is a mi falépcsőnkön, pedig megfeszítettem, minden energiámat igyekeztem megfeszíteni, Mária, de közben, ahogy jövök, lépek, reccsenek, dübörgök, a vasajtóra is figyelnem kell, a vasajtóra szintén, ám hallottam, nem is beszélve, Mária, a mi lépcsőnk reccsenéseiről, ez a régi fa az összeszáradt eresztékeitől reccsen, ám hallottam, ahogy a kulcsát, már előbb beszéltem erről a kulcsról, amelyet elővett a retiküljéből, Mária, a retiküljéből, amelyről már előbb beszéltem, hallom, ahogy a kulcsát, amelyet, hallom, ahogy beleilleszti előbb elővett kulcsát a zárba, kinyitja, kiveszi, belép, becsukja, beleilleszti, becsukja, és akkor már ott álltam a vasajtó előtt, megtapogattam, csukva volt, mint mindig.” „Ha egyszer nyitva felejtenéd, József! Ha egyszer nem csuknád be József! Miért nem válaszolsz József, miért nem válaszolsz József?” „Nem kérdeztél, Mária, mintha nem kérdeztél volna semmit, Mária.” „Mi lenne, József, ezt kérdeztem, József. Mi lenne, József, ezt kérdeztem, ha egyszer nem felejtenéd el, ha egyszer elfelejtenéd becsukni, ezt kérdeztem. Ha egyszer nem fordítanád rá a kulcsot, mint az a nő, akiről beszéltem. Ha egyszer teljesítenéd, amit akarok. Ha egyszer, egyetlenegyszer. Ha ideadnád a pénzt. Ha a perselybe tennéd. Ha az asztalra tennéd, és ideadnád, hogy csirkét vehessünk és gödölyét. Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József?” Csöngettek. „Csöngettek, József. Nem hallod? Csöngettek. Csöngettek. Miért nem mozdulsz? Hol vagy? Miért kínozol? József, hol vagy? Csöngettek. Nem hallod, hogy csöngettek? Rajta, József, mozdulj! Nem hallod?” „Nem tudok.” Másodszor csöngettek. „Nem hallod, csöngettek! Nem hallod? Kérdezlek? Nem hallod?” „Hallom, Mária.” „Miért nem mozdulsz, miért? Miért akarod kihívni a sorsot? Eredj. Nem hallod?” Indulhatott. „A pénzt. Vigyázz!” Leakaszthatta a tábláról a kulcsot. „Gyilkos!” Teliholdnál soha nem gyújtott világosságot. Csak egyszer. Nyithatta az ajtót. Ránézhetett a vasajtóra: megnézted a vasajtót? Lenyikoroghatott az eresztékeiben meglazult falépcsőjükön, átvághatott az udvar sárga keramitkövezetén. Mintha kútfenéken csoszogna, körben. Kinyithatta, nyújtotta, összezárhatta tenyerét a pénzdarabra. „Ki volt az, József? József, megnézted? Miért nem válaszolsz? Miért kínozol a hallgatásoddal? Mondd, mivel szolgáltam én rá? Még éjszaka is, a nyugalom óráiban? József? Nem válaszolsz?” „Látod, válaszolok.” „Ki volt, az József?” „Az a nő.” „Mennyit kaptál a nőtől? Válaszolsz?” „Amire tudok, arra válaszolok neked, Mária.” „A perselybe tetted a pénzt?” „Nem.” „Az asztalra? Miért az asztalra? Miért nem válaszolsz? Az asztalra? Add ide a pénzt, József. Mozdulj. Add ide a perselyt, József. Nem hallod? Hol vagy? Válaszolsz?” „A függöny mögött vagyok, az ablak alatt, a mélyedésben, ahol jól érzem magam. Ahonnan felnézhetni a kémények közé, ahol imádkozni, várni lehet.” A hold még nincs ott. Az árnyak szürke törmeléke betömi az udvar kútját. Nem csengetnek. Mária szuszogása álmában. „Alszol?” Mária álmától párás szoba szaga, és a finom szuszogás, álmában. „Alszik.” A kémények között egy lila sugár mászik lefelé a tető meredélyén. Mire elérné a hatodik körfolyosó vaskorlátját, már vörös. Sárga. Aztán fény. Éles vonallal vágja ketté, valami éles vonal szeli két részre az udvar keramitkövét, sárga. Két részre, fényre és árnyékra, átlósan. Mária álmában finoman szuszog a párás szoba mélyén. Az udvaron kisfiú kering, körbe-körbe, kerékpáron. Kibukkan a fénybe, eltűnik az árnyékban. Néha csönget. Eltűnik az árnyékban, előtűnik a fényből, körbe-karikába a kerékpáron. A gumikerék selymes siklása a sima keramiton, néha csikordul. Csenget. Mária nem szuszog álmában, finoman. „Hol vagy?” – kérdezi. „Itt vagyok a függöny mögött, az ablak alatt, a mélyedésben, ahol jól érzem magam.” „Szép. Arra nem gondolsz, hogy összezsírozod a testeddel a függönyt? A keményített függönyt? Arra nem gondolsz? Ki jár az udvaron?” „Senki.” „Ki jár az udvaron? Hallod? Nem válaszolsz? Ki jár az udvaron? Azt hiszed, letagadhatod? Látom a mennyezeten, látom az árnyékát, valaki jár az udvaron. Csönget, nem hallod? Csengettek. Hallom, hogy jár valaki az udvaron. Ki az, aki az udvaron jár? Kinek az árnyékát látom körbe keringeni a mennyezeten? Nem válaszolsz? Hallod? Hol vagy?” „Az ablak alatt, a függöny és a fal között.” „Még mindig, most is, még mindig azt állítod, hogy senki? Arra nem gondolsz, hogy összemocskolod a testeddel a keményített függönyt? Csöngettek, hallod? Arra nem gondolsz, hogy hiábavaló letagadnod? Arra nem? Mondd, miért? Miért kell nekem, József? József, mondd, miért? Miért nem? József!” Válaszolhatott. „Nem, Mária, miért is tagadnám, ha járna valaki az udvaron? Távol legyen. Az udvaron senki nem jár. Majd elmesélem neked, hogy mi történik az udvaron.” „Mesélsz?” „Az udvaron három fa áll. Juhar, tölgy, platán.” „Milyen fák, József? Hiszen az udvaron nem is voltak fák!” „Azóta megnőttek. Felnőtt az udvaron egy juhar, egy platán és egy tölgy, felnőttek azóta.” „Isten, József, de miért tagadod le, hogy valaki jár a fák között az udvaron, amikor én látom a mennyezeten az árnyékát, amint jár a fák között, körbe-körbe.” „Miért tagadnám le, ha valóban járna valaki a fák között, Mária?” „Miért?” „A fák között nem jár senki, Mária, a fák között, a fák koronáján, a lombok között, a lombkoronában csak a szél jár, a szellő mozdítja a fák leveleit, ezt látod a mennyezeten.” „Hazudsz.” „Elmesélem, mi történik a fák között.” „Mesélsz? Hazudsz.” „A juharfán verebek ülnek. Csiripelnek, ahogy a verebek. Hallod?” „Leleplezlek, József, leleplezem a hazugságaidat, József, hallod?” „A platánon gerlék ülnek, turbékolnak, hallod? És most a platán és a juhar között történik valami a levegőben.” „És a tölgy, a tölgyet kihagyod, József?” „És most a juhar és a platán között a mozdulatlan levegőben történik valami.” „Szelet mondtál, József! Leleplezlek!” „A mozdulatlan levegőben megjelenik egy kicsiny madár. A verebek észreveszik, elhallgatnak. Az egyik veréb felröppen az egyik ágról. Jaj, ha megmondhatnám neked, Mária, hogy melyik veréb, melyik ágról! Üldözi. Most látom. Igen. Nem. Rosszul látom. Az nem kicsiny madár, hanem cserebogár. A cserebogarak ügyetlenül repülnek. Úgy jön a két fa között a mozdulatlan levegőben, mint egy repülőgép. Mária, az a veréb, az egyik veréb, amelyikről nem tudom megmondani neked, hogy melyik, üldözi. Lecsap rá. Elvéti. A cserebogár menekül. Ügyetlen. Mária! Menekül! A veréb most alulról fölfelé. De Mária! Most már két veréb üldözi, de három!” „Mi történik, Úristen, mi történik a három fa körül, József? József miért nem válaszolsz, amikor a legjobban szükségem lenne rá?” „Vége.” „Úristen! Mi történt, József, mi történt az udvaron, miért nem folytatod?” „Nem látom.” „Szép. Nem látod, mondod, vége, mondod. Ezt válaszolod, amikor szükségem lenne. Szép. Ha az egészet olyan szépen láttad, József, miért éppen a végét ne láttad volna József? Elég lesz, József. Vége. Hagyd abba, József. Ne válaszolj. Inkább hallgassunk. Azt hiszed, József, el tudsz már, azt hiszed, el tudsz még kábítani a meséiddel? Mesélsz? Ne válaszolj, József. Nem tudod, mondod, vége, mondod. Szép ellentmondásba keveredtél, József, ellentmondásba, József, mint mindig. Bele a hurok közepibe. Leleplezem. József, az a három fa. Mondod, akác és topolya és dió, az a három fa, ha megnőtt volna azóta, mint mondod, ha a lombok között, ha a lombkoronában szél járna, ha szellő mozdítaná azoknak a fáknak a leveleit, mint mondod, a mozdulatlan levegőben. De hogyan mozgathatná a leveleit, ha mozdulatlan a levegő? Ugye most nem válaszolsz? Ha szél van, vagy akár szellő, ne válaszolj, József, akkor mozdulatlan a levegő? Ebből elég. Inkább hallgassunk, József. Érzed? Sokkal jobb, ha hallgatunk, ugye? Hallod? Válaszolj! Lelepleztelek. Válaszolj! Tudom, miért hallgatsz. A kisfiú. Szóljál József annak a kisfiúnak.” Eltűnik a fényben, előtűnik az árnyékból. A kisfiú kering, körbe-karikába. „Mit mondjak neki?” „Elébb a megszólítást, József, mindig a megszólítással kezdjük.” Válaszolhatott. „Emlékszel, Mária?” „Ne húzd az időnket, József, mire kéne emlékeznem, József? A megszólítással kezdjed, mint a levélben. Hallod?” „Kisfiú!” „József, így nem jó. Úgy kezdjed, ahogy a levélben. Ha így kezded, akkor elriasztod. Hallod?” „Kedves kisfiú!” A kisfiú kering körbe-körbe, a gumikerék selymesen siklik a sima, sárga keramiton, néha csikordul. „Válaszol? Miért nem válaszol?” „Nem válaszol, Mária, a kisfiú nem válaszol.” „Hangosabban! A megszólítást, József, megismételjük hangosabban! Kisfiú, mondjuk hangosabban, kedves kisfiú, mondjuk hangosabban. Hallod?” „Kisfiú! Kedves kisfiú!” „Úristen, József! Hangosabban!” „Kisfiam, kedves kisfiú!” „Uramisten, József! József, hallgass! Nem akarom hallani!” „Kisfiam! Kedves kisfiam!” „József, ne! Jaj! József, miért kínozol?” „Kisfiú! Kedves kisfiam! Mária! Hiába mondom neki, Mária! Mária, a megszólítással kezdtem, mint a levélben. Mária, nem akarja hallani! Mária, úgy kezdtem, ahogy szoktuk, a megszólítással!” „József, miért kínozol? József, mi történik? József, inkább. Mi történik a madarakkal? József? Miért nem válaszolsz?” „Nem válaszol a hangomra. Mária, nem válaszol a hangomra. Mária, nem történik más, de nem válaszol a kisfiú, kisfiam, kedves kisfiú! Körbe-karikába kering az udvaron, más nem történik. A gumikerék néha selymesen siklik, néha csikordul. Hallod? Most eltűnik az árnyékban. Most előtűnik a fényből. Csönget. Hallod?” „Elég! Hallod? József, nem akarom. Hallod? Inkább hallgassunk róla. Így jobb. A csend. Hallod? Gyűlölöm. Elhagyott minket. Inkább hallgassunk, József.” Válaszolhatott, vagy nem. „Nem hagyott el minket, Mária.” „Elment? Nem látom a mennyezeten. Elment?” „A kisfiú elment, Mária, már nem kering.” „Elzüllött, József. Nem csodálom. Miért nem válaszolsz? Lelepleztelek? Erre nem válaszolsz? Latrokkal végezte. Erre mit válaszolsz, József? Csak ne latrokkal végezte volna! Nem válaszolsz, nem tudsz válaszolni, ugye erre nem tudsz válaszolni, József.” „Elment, Mária. Eltűnt. Nem bukkan fel a fényből, nem tűnik el az árnyékban. Nem hagyott el, Mária. Latrokkal kezdte.” „Latrokkal végezte, József. Erre mit válaszolsz? Nem válaszolsz? Miért nem válaszolsz, ha én kérdezlek, József?” Az udvar kútját betömi a fény üledéke. Szürkén. Mária finoman szuszogott álmában. A hold ott van. A kémények között kék sugár mászik lefelé a tető meredélyén. Nem éri el az udvar mélyét. Aztán fény. Éles vonallal vágja ketté, két részre, fényre és árnyékra az udvar kövezetét, átlósan. Mária a párás szoba mélyén. „Levitted a csirkét, József?” Ha nem csöngettek is, József felriadt, mintha csengettek volna. Nem volt biztos a dolgában, várta a másodikat. Mária szuszogott álmában, finoman. Másodjára nem csöngettek. József felült. Óvatosan, hogy ne kelljen kérdéseket hallani, kicsúszott az ágyból. Osont, ne reccsenjen a padló. Megállhatott az ablak előtt, felnézhetett. A kitelt hold hétemeletnyi magasságból nézett a folyosók körébe. Mintha mélyen, kútban állna. Indulhatott. Nyithatta a vasajtót. Indulhatott, lefelé. „Megzsíroztad a vasajtót, József? Nem gondolod, egyszer valaki, talán éppen az a nő, érdeklődni talál, milyen ajtó csikorog olyan élesen éjszaka idején, a nyugalom óráiban?” Lépcsők. Két lépcsőfok, lefelé. Behúzhatta maga mögött a vasajtót. „Bezsíroztad a vasajtót, József? Mit csinálunk, mit gondolsz, mit csinálunk, ha egyszer valaki érdeklődni talál, mi van a vasajtó mögött, amely oly bántóan csikorog az éjszakában? A nyugalom óráiban is, József? Válaszolsz?” Tizenhat lépcsőfok lefelé. Az előrenyújtott tenyér falnak ütközött. „Jobb kezem az, amellyel a ceruzát fogom. Bal kezem az, amellyel nem fogom a ceruzát. Tehát balra.” A tenyér balra tapogatta a falat, balra tapogatott előre. Három lépés. Ismerte a járást. Az előrenyújtott tenyér falnak ütközött. „Jobb kezem az, amellyel a ceruzát, tehát jobb kéz felé, előre.” A tenyér jobb kéz felé tapogatott. Négy lépésnyit. Ott meglelte a rést. Könnyedén átpréselte magát. Kongó fekete csöndbe. Nem látta határait, soha. Terem lehetett. Tér. Vagy udvar keramitkockás alja, csak elfalazták fölüle a házat. Ha visszalépne, nem volt benne bizonyos, megtalálná-e a rést, amelyen könnyedén átpréselte magát. Most akárhová, előre. Csak nem szabad mozdulni. Ha mozdulna, a zajok felsértenék a csendet, s nem hallhatná. Csak a lélegzetvételt hallja. Saját. A lélegzetvételek rövid szüneteiben a csendet. Ha mozdulna, megkondulna a csend a lélegzetvétel szünetében. Nincsen sötét, világos van a sötétben. A sötét világos. Láthatatlan. Meghallani a hangot a lélegzetvételek rövid szünetében. Indulhatni a hang felé, a láthatatlan sötét, világos térben. Akárhová, előre. Csend. A hang első rezzenését. Indulhatott. Tenyerét maga elé emelhette, védekezésképpen. Semmi. Védtelen, vak testével, előre, akárhová. És mindig, sokáig a semmi. Mintha a tenyér már falat érezne közeledni, de véges űr. Semmi. Mintha az arcához bármikor hozzácsapódhatna valami. Hangtalanul szálló denevér, pók a hálója közepén. Nincs. Fújtatás, csoszogás. Saját zajok. De semmi. „Ismerem a járást. Nem veszhetek el.” Mintha mellébe vághatnák, hátába szúrhatnák, valaki, azt a kést, amelyet ő szorongat a markában, akárki. Mintha a szíve mozdulna, a csirke mozdul a zsákban. Mintha itt állna már az idők kezdete óta, s csak a szíve mozdulna, a csirke a zsákban. Sérthető, vak teste, mintha menne előre ebben a sötétben. Mintha a kongó fekete csönd lenne védtelen teste. A csirke fészkelődik a zsákban. Mintha fény derengene valahol, de nem lehetne megállapítani, hol. Akár előre, akár hátra. A fény sem biztos, a derengés bizonytalan. Mozog, kong a bizonytalanul derengő sötét. Hallani a lépteket, mintha helyben járna, mindig ugyanonnan, a szuszogást, de ez a saját szuszogása. Telnek a percek. Egyik óra tölti a másikat. Talán hónapok, évek, a másodpercek ritmusára. Fáradtság, éhség nem akadályozza. Csak a sötét. Sűrű. Mintha fekete masszában haladna, s ha megáll, a setétség sűrűségébe zárja. Izzad. Érezni a cseppek biztos útját. Az izzadás cseppjei lefelé tartanak. A homlokáról a szemöldökcsont gátjára, a hónaljból a bordák mentén a derék felé, az orr tövéből a felső ajak peremére. Így érzi az izzadságcseppek útját, biztosan. Pupillájának tágulása már fáj, de a derengés iránya bizonytalan. „Ismered a járást.” Ismeri a járást, a fény mégis elvakítja mindig, hirtelen. Pedig kicsiny körte a folyosó végén. A folyosó hosszú. Kanyarodik, a kicsiny villanykörte fénye mégis előtte, ott marad a hosszú folyosó végén, pedig kanyarodik. A csirke mozdul a zsákban, mintha szíve mozdulna, ugrál. Pupillája nem képes olyan kicsinyre szűkülni, hogy ne fájna. „Elhagyom a fényt. Ismerem a járást.” Izzad. Megsiketül. Tudja, biztosan hangokat kéne hallania, saját mozgásának hangjait, de csak zúgást hall. A folyosó hosszú, szürke, kanyarodik, de hiába kanyarodik, a hosszú, szürke folyosó végében ott vakít a kicsiny lámpás. Mintha a csönd zúgna ilyen egyenletesen, a süketség. Kíméletlenül nagy, kagylóba zárt tenger. "Ismerem jól a járást. A fényt elhagyom, hallanom kell a hangot.” Csengetnek. Mintha csöngetést hallana. Várja a másodikat, de az első csengetés nem szűnik, hosszú. Izzadságának csöppjei mindig lefelé tartanak, biztosan. Lépcsők. Tizenhat lépcső lefelé, s tovább kanyarodik a hosszú, szürke folyosó, bizonytalan végében a kicsiny fényforrással. Szomjas. Éhséget, fáradtságot nem, csak szomjúságot érez, gyötri. A szájüreg kiszáradása. „Ismerem, elmúlik.” A folyosó elkanyarodik a fénytől. Mintha nem ő menne, a folyosó vinné, a kanyarodás karolná előre, egyre lejjebb, lefelé, mint az izzadás sós cseppjeinek biztos gördülése, lefelé. A lámpás a háta mögé került. A lefelé kanyarodó, egyre szűkebb körben kanyarodó folyosó szürkén dereng, a távoli fényforrás derengése a háta mögül, örökös hajnal. "Jól ismerem. Ez az idő elmúlik.” Mintha visszafelé menne. Az alkonyati derengésben a hosszú, szürke folyosó kanyarulata visszafelé karolná a kicsiny izzólámpa felé. Pupillája tágul, fáj. Visszafelé, előre. "Ismerem. Annyit kell előre, míg nem haladok annyit vissza. Nem veszhetek el.” Pupillája szűkül, tágul. Fáradtságot, éhséget nem érez, szomjúságot sem. Szemhéjával küszködik, le ne csukódjon. Álmos. Nyúlnak a léptek, távolodik sajátos csoszogása. Mintha távolodna. Távoli, bizonytalan csoszogás. Tudnia kell, hogy a sajátja. Mintha tehénpaták szelíd dobaját is hallaná a távoli csoszogásban, szuszogásban, a megkonduló reggeli harangot. Küszködés. Tudja, szemhéját ha lecsukná az álom, elvéthetné a lépést. Akkor újra indulhatna, újra. „A legveszélyesebb idő. Ismerem.” A léptek rövidülnek, minden lépést kitapintani előre. „Ismerem. Itt vannak a gödrök valahol.” Minden lépést ki kell tapogatnia előre, bele ne zuhanjon a gödörbe. Érzi a talpa, egyenletes a talaj. Puhább a betonnál, keményebb a ledöngölt földnél. A talpa érezné a gödör szélét, de nem érzi. Araszol. Mintha köd ereszkedett volna, puhán és vastagon. Eltávolítja saját keresgélését a saját lépteitől, saját csoszogásának, szuszogásának zaját. Mozdul a szíve. Mintha utoljára lökné a vért az erekbe. Csend. Tudnia kell, lehunyt szemhéja mögött nem igazi sötétet, nem igazi fényt lát. A kolompra figyel. Nem reggeli harangszó, hanem a tehenek esti kolompja. Tudnia kell, nem valódi hangok, hallania kéne a valódi csendet, tudnia kéne, hogy megszűnt a csoszogás, szuszogás. Csend. De nem hallja a csöndet. "A szagok! Ismerem. Érzem a szagot, ismerem.” Nem mozdul a szíve többé, ködben távolodik a tehenek esti kolompja, a csirke mozdul a zsákban. „Megérkeztem.” Csönd. Mintha szél hozná, rövid hullámokban emelkednek, süllyednek a szagok. Közelednek, távolodnak, mintha szellő hajtaná. Itt hever a lába előtt. Horkol. Lassú, emberi ütemben. Édeskésen fülledt szagát mintha szellő emelné, süllyesztené, távolítaná, közelítené. „József vagyok, ne félj!” – sérti a csendet József – „Elhoztam a csirkét, ne félj. Megkopasztottuk, ahogy szereted. Élő, kopasztott csirkét, ahogy szereted. Hallod? Elhoztam a csirkét. Hallod?” A lába előtt hever, testének illata süllyed és emelkedik, közeledik és távolodik, mintha szél mozdítaná, lassú, emberi ütemben horkol. „József vagyok, de szólítsál apádnak, hallod? Emeld föl fejed, s mondjad: Megjöttél, apám? Elhoztad a csirkét, apám? Kopasztott, élő csirkét, ahogy szeretem? Apám, József! Hallod?” Álma mély, horkol. „Ébredj, fiam! Hallod, fiam? Ébredj! Ne félj. József vagyok, az apád. Édesanyád küldte a csirkét kopasztva, forrázva, de él még. Ahogy szereted. Anyád küldte, Mária. Hallod?” A csirke nem mozdul a zsákban. Válláról leemelhetné a zsákot, a késsel elvághatná a zsák száját szorító madzagot. Érzi kezében a kést, ahogy leemeli válláról a zsákot. A kés nyelét; a penge élét, hosszát is érzi. Zsírosan csillog a test a lába előtt. Horkol, lassú ütemben. Összegömbölyödve lebeg a zsírosan csillogó test, saját szagának magzatvizében. Széles mellkasát emelik, süllyesztik a bordák. Ha a negyedik és ötödik borda közé beilleszthetné a kést. Nem. A penge hossza éppen elegendő. Most. „Rajta, József, mozdulj!” Lába előtt moccan a test. Most. Nem. „A penge hossza éppen elegendő, ha a negyedik és ötödik borda közé beilleszteném a kést. Tévedhetetlenül a szívét.” Már nem horkol. Mozgolódik a lába előtt. Ahogy rendeltetett. Csend. „Ne félj, fiam! József vagyok” – sérti a csendet József – "Elhoztam a csirkét, ne félj. Hallod? Kopasztott, élő csirkét, ahogy szereted. Anyád készítette, kopasztotta forró vízben. Belédöfheted a szarvadat, érezheted a vér szagát, érdes nyelveddel felnyalhatod a szétfreccsenő csöppeket. A vért. Hiszen szereted! Ébredj, fiam! Hallod? Én vagyok. Miért nem válaszolsz?” Mintha a szíve mozdulna, új vért lökne, a csirke mozdul a zsákban. Érzi a kést a markában, a penge hosszát. „Rajta, mozdulj, József! Nem hallod? József! Ha egyszer, egyetlenegyszer teljesítenéd, amit nem akarok. Hallod?” Igen. „Ha egyszer teljesítenéd, amit akarok. József!” Nem. „Miért akarod kihívni a sorsot, József? Miért nem mozdulsz? Rajta! Most az egyszer, egyetlenszer, József. Mozdulj, nem hallod? A negyedik és az ötödik borda között. Elvéthetetlen. József, nem hallod? Csöngettek. Miért nem mozdulsz, miért nem hívod ki a sorsot, József?” A test, ott, a lába előtt. A kés nyele, a penge hossza, érzi. Elvághatja a zsák száját szorító madzagot. Hussan a csirke a zsákból. A test, ott a lába előtt, felemelkedik. Zsírosan csillog fülledt szagának édes burkában. Mellkasát süllyesztik, emelik a bordák széles ívei. Meredő szarva, rengő bikaheréi. A fénytől zsíros test teljes hosszában felemelkedik. Ahogy rendeltetett. Indulhat. Bikaszarv a csirke után. Nem viszi a lába. Ha a folyosón lenne már, a folyosók karolnák vissza, előre. Indulhat. Orrában a test édeskésen fülledt szagával, a hangokra fülelve, táguló és szűkülő pupillával keresve kerülvén a fényt, és tapogatva a sötétet táguló pupillával, indulhat visszafelé. „Ismerem. Nem akarom. Hallod? Nem akarom. Elébb a negyedik és az ötödik borda közé beilleszteném a kést, felszakítanám a bőrt, a húst, míg el nem érném késem pengéjével a szívedet. Hallod, fiam? Miért nem válaszolsz? Nem akarom.” Csend van. A csirke szárnya verdes a csendben, valahol a bizonytalan sötétben a szíve ver, izgatott ütem. Érzi a kés markolatát, fáradtságot, éhséget, szomjúságot érez. Bikaszarv tusakszik a forró vízben kopasztott csirkével. Álmos. Indulhat vissza, előre. Tudja, ha szemhéját álom zárná, akkor újra indulhatna, újra. „Ismerem.” Óvatosan, ne reccsenjen a padló. Osont, ne kelljen kérdéseket hallani. „Levitted a csirkét, József? Eszi még a csirkét, József?” Ha nem kérdezte is, hallotta a kérdést József. Az ablakhoz. Mária finoman szuszogott álmában. A függöny mögé. A kitelt hold hatemeletnyi magasból nézett hat körfolyosó kék körébe. Mintha kút mélyén ülne. Imádkozhatott. Várta a csengőt. „Édes Istenem! Köszönöm.” És a Mária álmától párás szoba mélyéről: „József, te vagy? Mintha lépteket hallottam volna, óvatos, félénk lépteidet. Visszajöttél, József? vagy csak a reményeim? József, te vagy itt? Valahol. Hol? Hol vagy? Bizonyára a függöny mögött, ahol jól érzed magad. Szép. Ha tudnád, mennyi minden történt, míg nem voltál itt. Csöngettek. Az a nő volt, bizonyára az a nő a hetedik körfolyosóról, a ringyó. De nem nyitottam kaput neki, József, résen voltam. Tudom, két forintot adott volna, hogy visszalophassa. Tolvajnő, semmi kétség, József, besurranó. József, én nagyon elfáradtam. Minden erőmre szükség volt, hogy ne halljam a csengetést, s ha meghallottam már, ne induljak a konyhába a kulcsért. Ne csoszogjak végig az udvaron. Ne nyissam a kaput. Ne fogadjam el azt a pénzt, amit visszalopna. Szükségem volt minden erőmre, felemésztette. Belefáradtam. Pihenni kéne, pihennünk kéne, József, de lassacskán elérkezik a takarítás ideje. József miért nem válaszolsz? Olyan sokáig voltál távol, s úgy szeretném hallani a hangodat. Jó. Nem hallgatok el semmit. Ha nekifogtam, hát elmondom az egészet. József, itt volt a kisfiam is. Árnyéka a mennyezeten körbe-karikába. És a madaraid is. A madaraid is itt voltak, hallod? A fákon, a fák között. A kisfiadat megszólítottam, de nem válaszolt. Elment. Elhagyott. Most már hiába reménykedsz József, hiába ülsz ott a függöny mögött, hiába zsírozod a függönyeimet, nem jön vissza. Elzüllött. Latrokkal végezte. Elhagyott minket. József, a csirkét levitted? József, félek tőled. Isten bocsássa meg bűnömet, de leleplezlek, József, nem hallottam a vasajtó nyikorgását. Miért nem csuktad be, becsuktad az ajtót? A vasajtóra gondolok. Bezsíroztad a vasajtót? Nem hallottam a csikorgását. József, mit gondolsz, mit csinálunk, ha egyszer érdeklődni talál valaki, milyen ajtó csikordul oly bántóan a nyugodalmas éjszakában? József, most már csak ő maradt, nem ölhetjük meg őt. Bezsíroztad, vagy becsuktad, József? Becsuktad, vagy nyitva hagytad? Vagy ki sem nyitottad, József. A csirkét fölfaltad magad? Félek. Tőled félek, József. Kérlek, mutasd a tenyeredet. Szeretnék megbizonyosodni. Miért nem mozdulsz? József, kérlek, egyetlenszer. Hol vagy? Tudom, a függöny mögött, a mélyedésben ülsz, a függöny és a fal között, ahol jól érezheted magad, ahol pihenhetsz. A függönyöket, ha kell, naponta mosom, keményítem, József, nem érsz célt. József, még nem jött el a pihenés ideje, a takarítás ideje közeleg. József, a kezedet szeretném látni. Véres kezedet. Szeretném megízlelni a vért, mert félek tőled. Ez nem csirke vére, József, ez emberi vér a kezeden. Válaszolsz? Vagy lelepleztelek? Mondjad nekem: Nem, Mária, ez nem embervér a kezemen, tévedsz, Mária, ez nem emberi vér. A csirkevér ízét téveszted az emberi vér ízével: Mondjad. József, miért nem válaszolsz? Kérlek. Hiszen én elmondtam mindent, ami történt. József, szeretném tudni, mi történt. Hallgatsz? Szeretném tudni, gyilkos vagy-e. Szeretném tudni, mi következik. Hallgatsz? Tudom, sokat beszélek, de a hallgatásunkat nem szeretném tudni, József. Nem válaszolsz? Jaj! Hogy éljek így tovább? Vége. József, szakítsunk meg minden kapcsolatot. Isten törvényesíteni óhajtja válásunkat. Elég volt. Szorítkozzunk a legszükségesebbre. Hallja, amit mondok?” Éles vonal szeli ketté az udvar kövezetét, átlósan. „József, elérkezett a takarítás ideje. Azt akarná, hogy belefulladjunk a mocsokba? Célt téveszt. Sekélyes bosszú lenne, József. Hallja amit gondolok? Rajta. József, álljon fel a függöny mögül, talpra! Takarítsunk. Legelébb a porszívót. Hozza, József. Eltávolítjuk a leülepedett port. Induljon, hallja? Hozza be a porszívót. Kapcsolja be a porszívót. A bútorok alatt is, József. A bútorok alatt a por összecsomósodik, legelébb a porcsomókat kell eltávolítanunk, József. Vigye ki a porszívót. Kivitte? Hozza be a seprűt. Söpörjünk, József! A bútorok alatt is, a megcsomósodott porcsomókat. Gyorsabban mozogjon. Gondosan, alaposan dolgozzunk. Talán arra számít, belefulladok a mocskába? Célját téveszti. Vigye ki a seprűt, József. Kivitte? A vizes rongyot, hozzon egy vizes rongyot, József. A vizes ronggyal törölje fel a padlót, eltávolítani a por utolsó szemcséit is. Serényebben, okosabban, József. Ne lihegjen. Megfontoltan szedje a levegőt. Dolgozzon. A saját mocskát takarítja. Éppen eleget takarítottam a mocskát. Vigye ki a rongyot. Kivitte? József, fáradt vagyok, nagyon. Még nem jött el a pihenés ideje. Száraz rongyot hozzon. A bútorokat. A sima felületeket. Mindenütt vastagon ül a por. Nyissa ki az ablakot, megfulladok. Vigye ki a rongyot, hozzon másikat. Kivitte? Hozzon másikat. Hol van? Miért nem mozog? Még nem jött el a pihenés ideje. Miért akarná kihívni a sorsot, József? Rajta! Miért nem válaszol? Miért gyötör a hallgatásával? Szép. Minden szép. Dolgoztunk. Most pihenhetünk. A pihenés ideje. Megérdemeltük. Végre pihenhetünk. József, olvasson fel nekem az újságból. Mi hír? A legfontosabb híreket, de csak röviden. Mi történik az udvaron, József? Hallani szeretném. Hallja? Ne tagadja le a híreket. Látom a mennyezeten az árnyékot, ne tagadja. Hallja amit mondok? József, látom, valami történik az udvaron. Ne tagadja. Levitte? Megnézte? Ki az? Látom a mennyezeten az árnyékát. József, ne mondja, hogy ez a kisfiú, nem, ez nem a kisfiú, ne szólítsa, ne tovább a hazugságokkal, nincsenek fák, meséljen. József, mesélne? Ez nem a mozdulatlan levegőben mozduló lombok árnyjátéka. Valaki jár az udvaron. Miért hallgat? Válaszoljon. Most az egyszer. Csöngettek? József, válaszoljon, utoljára. Hallja amit mondok?” A kitelt hold a kémények között. Fénye éles vonallal kétfelé szeli az udvar kövezetét. Fekete, sárga. „Igen, Mária! Az árnyékban áll. Itt van. A fénybe néz, hunyorog. Indul. Kibukkan a fénybe.” „Árnyékát a mennyezeten, látom. Az árnyékát. József! Mi történt? Válaszoljon. Bikaszarvát. Elindulhat. Kibukkan a fénybe? Látom az árnyékát. A mennyezeten. József, hallgat? Mi történt? Úristen, József, miért nem folytatod?”

 

 

 

Fehér*

Az autóbusz megáll a sétakertnél. Az autóbusz elülső ajtaja kicsapódik. Az autóbusz elülső ajtaja udvariasan kivárja, míg az egyetlen utas leszáll, majd visszacsapódik. Az autóbusz eldübörög.

 

Egyedül marad a járda üres fényében; valahová előrenéz, de nem indul arra. Kinyitja fehér retiküljét, mintha keresne valamit; a keresgélést akadályozza a fehér csipkekesztyű; lehúzza a fehér kesztyűket, még mélyebbre túr a retikülben. Nem találja, felpillant;

 

gesztenyefa árnyékában öregasszony ül a padon, horgol; arcát nem láthatni, leárnyékolja a nagy fehér kalap

 

a kezébe akad, amit keresett; kis orvosságos üvegcse, teli sárga pirulákkal. Megrázza, a fényes sárga pirulák összecsörrennek az üvegcsében; kesztyűje a földre hull; fehér csipkekesztyű a sötétszürke aszfalton: a kesztyű ujjai visszahajlanak, mintha vázlat lenne egy ökölbe szorulni készülő kézről; ügyesen kell lehajolnia, nyitott retiküljéből ne szóródjanak földre a tárgyak; a fiolára, a másik kesztyűre is ügyelnie kell. Felemeli, lerázza a kesztyűről a port. Retiküljének zárát összepattintja, felhúzná a kesztyűket, de nem tudja, melyik az, amelyiket imént a földre ejtette: piszkosnak érzi; tétovázik; nem akar ilyen piszkos kesztyűt a kezére húzni, habár nincsen meggyőződve róla, hogy éppen az a piszkos, amit piszkosnak vél. A retikült a karjára fűzi, a két kesztyűt a tenyerébe csapja; a fiola a másik markába kerül, és elindul. Három út vezet a sétatéren. A legelsőt választja, a legárnyékosabbat. Talpa alatt csikorog a sétakert, kavics. Nagyvirágos selyemruhája cupfosan leng, csapkod a lába körül. Ez a harmadik, a legárnyékosabb út a romokhoz vezet

 

leült, egy padra a fa árnyékában. Meleg van, lepihent. Retiküljéből előhúzza a nylonzacskót, a zacskóból horgolást. Két ujja között kifeszítette a cérnát, beleakasztotta a tűt, gyors mozdulatokkal dolgozik. A sergő egyenletesen permetezi a vizet a fűre, nedves illatát arcához legyinti a szellő. Fél órája, de lehetséges, hogy van már egy órája is, ül itt. Itt ült, amikor a kertész a sergőt a gyep közepére szúrta, az autóbusz megállt, a kavicsos úton elcsikorgott a vízcsapig, az autóbusz elindult,

 

öregasszony fehér kalapban a járda üres fényében

 

azóta egyenletesen spriccel a víz; a kertész ott tűnt el a romfal mögött. Most térde megrezzen, a gombolyag majdnem a földre szalad: ölébe ejti az ujjain kifeszített cérnát, a tűt, megmarkolja a gombolyagot. Figyeli a térdét, de nem rezzen újra. Ujja megkeresi a gombolyagról futó szálat, kifeszíti, a horgolótűvel belekap; a tű visszahurkolja a szálat önmagába. Látószögének szélén a romkápolna szürke tömbje

 

tölgyfa kapuja még ép, s félig nyitva van. A résen belátni. A tetőszerkezet a kápolna belső terébe zuhant, a gerendák maradványai, mint a csontok merednek a felfutó lonc, vadsóska alól; a rózsaszín márványkockák illesztései között, a kápolna padlatán, emberderékig érő gyomok. Az omló falak közt megszorul a levegő; a fény mintha világosabbra izzana. Testét, ruháját ne érintse kapu! – besurran a résen. Bűz. A romok hullabűze, ürülék és vizelet; keveredik a virágzó lonc, a vadsóska élő illatával. A falak éle a kék éggel találkozik. Magára hagyott csend. Hang, mozdulat, ha van: csak fenn, ott a kékben.

 

El tudja képzelni a kápolna belső terét; az ajtórésen belesett, de úgy találta, nem alkalmas a hely; leült, ide a padra, a fa árnyékába, elővette a horgolást, jött a kertész, megállt a busz, a sergőt a kertész a gyep közepére szúrta, a busz elindult, egy öregasszony fehér kalapban a járdán: mintha nem látna; valamit keresett a retiküljében, elindult azon az úton, amely a romkápolnához vezet, eltűnt, s azóta nem csikorog a kavics, pedig az út tovább vezet, át a sétatéren. Talán. Az a szellő, amit az arcán, fedetlen karján érez, meg sem moccantja a leveleket. A levelek hosszú kocsányon merednek előre a kék ég mozdulatlan háttere előtt

 

mintha minden fény a fejére hullana. Karnyújtásnyira a szenteltvíztartó durván faragott kőtömbje; vékony repedés húzódik a medencén keresztül. A szenteltvíztartó medencéjébe leteheti a retiküljét, a kesztyűjét; izzadt markában csak a fiola marad. Megrázza: csörren. Kinyitja az öklét; reszket a keze. Nehezen lélegzik. Leveszi a kalapját, utat enged a fénynek. A kalapot is a szenteltvíztartó repedt medencéjében helyezi el. Most. Most már csak a helyet kell megkeresnie. Körülnéz. Az oltár helye fölött áll a nap; ott kis árnyékot vet a fal. Kerülgetve a gerendákat és köveket, a méteres burjánon áttörve magát, elérkezik az oltárhoz. Két lépcső. Az árnyékban alig hűvösebb. Leül. A márvány hűvös. Kihúzza az orvosságos üvegcse dugóját, a duzzadt gumi megválik az üvegfal szorításától, kis pukkanást hallat

 

semmi zaj; a fa leveleit átvilágítja a fény, kirajzolja az érrendszer keretbe zárt hálózatát; mintha a nedveket látná lüktetni az erekben; magas vérnyomás, felszökött vérnyomás. Fülel: saját szíve dobbanása az erekben; de nem hall hangot a romkápolna mögül, nem csikordul az úton a kavics. Talán elájult ott, talán. Nyugalom. Még várok egy kicsit, s ha nem hallom a lépteit, ha nem bukkan elő sehonnan, akkor a gombolyagot, a horgolt csillagocskát, a tűt vissza a nylonzacskóba, a nylonzacskót a fehér retikülbe; mintha véletlenül sétálna arra, elindulni a romokhoz. A tölgyfa kapu ép, a résen belátni. A romok között ájultan hever. Ájultan hever, mert leütötték. A fehér retikülben a gyógyszert kereste, mert érezte már. Ájultan. Nyugalom. Ájultan. A fehér retikül, zöld füvön, nincs sehol. A kertész fut, eltűnik a romok mögött. Mentők. Rendőrség. Valahol egy telefonfülke, hol? Tantusz, nincs: sehol senki

 

izzadt tenyerébe önti a fiola tartalmát, sárga labdacsok sárga; az árnyék, a márványpadozat is felforrósodik, izzadság önti el; csend van, vibrál a kék; nézi a tenyerét, sárga gömbök sárga gömbök mellett a tenyér hálózatában; minden kész

 

mintha mozdulna valaki a pad mögött; az aranyeső bokra sárga virágaival a fényben

 

a szenteltvíztartó medencéjében kalapja, kesztyűje, táskája, fehér, fehér, fehér; száraz repedés

 

 

 

Szerelem*

„Egy párnát adjál.”

Feláll. A nyitott üveges ajtó mögött sötét hall. Kimegy. Lehunyom a szemem. Túl a szobán, kinn, csöndít a toronyóra kisharangja; egyet, kettőt. Elképzelem helyét a térben. Az utcát, az utca túlsó felén a lakóházak közé szorosan beékelt templomot. Tornyát a tetők fölé magasodva, a neonok visszfényétől derengő városi égen. A templommal szemben a házat. A házat, amelynek legfölső emeletére feljöttem. A lépcsőházat. A legfelső emeleten a lakást. A szobát, az ágyat. Az ágyat, ahol fekszem. Valamennyi idő eltelik. Hallom az ajtó kattanását, becsukta. Puffan, az ágyra dobott párna. Kinyitom a szemem. Visszamegy az asztalhoz. Úgy gyűröm a nagypárnát a hátam mögé, ha mellém fekszik, neki is maradjon hely. Leül az asztalhoz. Így, hátam alatt a párnával, kényelemben vagyok; a pillanat kényelme. Nézhetem. Zöld ruhában a test ismerős formái. Celofán csörren, kiemel egy füstszűrős cigarettát a pakliból; óvatosan, a vékony cigarettapapírt ne sértse fel, gyufaszállal piszkálja a dohányt. A dohány egy papírlapra szóródik; csend van, hallani. Az asztal mellett ülve, egyet már elszívtunk.

Az asztalnál, a fotelban ültem, félmeztelenül. Az asztalon az eszközök. Egy csomag cigaretta. Nylonzacskóban a fű. Olló, gyufa. Egy ív tiszta papír. Kivesz a csomagból egy cigarettát, aztán gyufaszálat a dobozból. A gyufaszállal kipiszkálja a dohányt a hüvelyből, óvatosan, a cigaretta vékony papírburkát ne sértse föl. Nem dőlök hátra. A fotel támláján az ingem, az ingemen zöld ruhája kiterítve. Szeret meztelenül mászkálni; meleg van. A dohány a papírlapra szóródik. Melle alig észrevehetően remeg, késve követi a mozdulatok ütemét; mellbimbója az asztal pereméhez ér. Jó nézni ahogy dolgozik. Amikor a hüvely már csaknem üres, maga elé állítja; a filter talapzatán megáll. Fölé hajlik, mellbimbója benyomódik az asztal peremén. A nylonzacskóból füvet csippent; óvatosan az üres hüvelybe tömködi. Aztán közönséges dohányt vesz, egy csipetnyit három ujjába szorítva, de a hüvely felborul. Visszaállítja. Beleszórja a dohányt is, majd megint egy csipetnyi füvet a nylonzacskóból. A gyufaszál foszforos végével megtömködi. „Nem vagy szomjas?” – kérdezi. Még egy kis dohány, aztán újra a fűből valamennyi, végül ismét néhány szál dohány; letömködve a gyufa gömbölyű végével. „Majd hozok. Rögtön.” A rétegesen, fűvel és dohánnyal feltöltött hüvelyt megsodorja két tenyere között. Az ollóval levágja a filtert. Felnéz, rám. „Add ide a ruhám.” Nyúlok a zöld ruháért. „Minek?” Feláll. „Belátnak a konyhába.” Feje fölé emeli a ruhát, hasán kifeszül a forradás fehér barázdája, dereka megvékonyodik; belebújik. Hátradőlök. Kimegy. Innen a fotelból jól áttekinthető a szoba. Az erkély ajtaja nyitva.

Kilépek az erkélyre. Itt valamivel hűvösebb. A keskeny utcácska, lenn a mélyben, üres és sötét. Az árnyékok a helyükön. Tulajdonképpen meg kéne mondanom, hogy nem jövök ide többé. Valamennyi idő eltelik. A templom mély kapubéllete, mintha csatornát nyitna a föld alá; szennyvíz. Tudom, nem fogom megmondani; gyanútlansága leszerel. Visszafordulok. A szoba közepén áll, pedig nem hallottam. Kezében két pohár, az antik csillár alatt. Szép. „Téged nem ingerel ez az erkély?” Nevet. Szeme eltűnik a nevetésben. „Én soha nem lépek ki!” „Túl alacsony ez a korlát ahhoz, hogy az embernek eszébe ne jusson.” „Átlendülni, mi? Én soha nem lépek ki! Kinyitom az ajtót, de még soha nem voltam kinn.” „Soha?” „Nem. Azt hiszem, soha.” Elveszem az egyik poharat. Limonádé. Iszom. Visszaülök a fotelba, a poharat az asztalra teszem, koccan. Ha végletes dolgokról beszélünk, az sem jó. Ha semmiről, talán az. Ő is leül, szemben velem, de csak a szék szélére. Felemeli, ajkai közé illeszti a cigarettát, és gyorsan rágyújt. Pedig szerettem volna, ha az ágyon fekve szívjuk el. Szippant, a füstöt mélyen magába nyeli. A füstből nem szabad elvesztegetni semmit. Átadja. Erősen megszívom. Szájamban, torkomon ismerős az íz. Igyekszem minél mélyebbre nyelni. Köhögésre ingerel; visszaadom; szívja; de nem köhöghetek. Ha felköhögném, kárba veszne. Lehunyom a szemem, és elképzelem, érzem a tüdő telített hólyagocskáit. Köhög. Visszaadja, ki kell nyitnom a szemem. Erősen parázslik. Megszívom, serceg. Szabadon száll fel a füst. Fölé hajolok, szívom az orrommal is. Visszaadnám, de int, hogy neki most nem kell. Két szippantásnyi az enyém. A nők jó falatokat készítenek. A tüdő telítődik, issza. Lassan kiengedem a maradékot, hogy megszívhassam újra, de nincsen maradék. Megszívom, és visszaadom. Jó lenne az ágyra feküdni, ott várni. Visszakapom. Ez már a vége, két, talán három szippantásnyi még. Ujjamon a parázs forrósága, s mennyi füst száll el hiába. Visszaadom, vigyázva, ne égesse meg a kezét, az ujjamat. Szemét lehunyva szívja, ajkát égetheti a parázs. Elvétett adomány. Felállok. Levetem a nadrágom, a fotelba dobom. Még semmi. A csikket elnyomja a hamutartóban, a füstöt kiköhögi. „Adnál egy lepedőt? Szeretnék lefeküdni.” Feláll. A komódhoz lép. A komód tetején, könyvek, újságok és folyóiratok között, konyhai vekker ketyeg. Kihúzza a fiókot, elveszem a lepedőt. Visszalöki a fiókot, csikorog. Kiterítem a lepedőt az ágyon. Lefekszem. Ahová szoktam. Vállamat, fejemet a falnak vetem, ahogy szoktam. Visszamegy az asztalhoz, leül. „Megcsinálom a következőt. Jó?” „Jó.” A csillár szép fényében: szép csillár: szeretnék visszahúzódni tőle: egyáltalán, szeretnék visszahúzódni mindentől. „Eloltanád a villanyt?” Feláll. El a komód előtt, a kapcsolóhoz. A villanyt eloltja. Falikar világít a fejem fölött. Kényelmetlen így, vállamat nyomja a fal, bőrömet szúrja a faliszőnyeg. Visszaülne az asztalhoz. A testi érzékelés kellemetlenségei csökkenthetők a kényelemmel. Leül. „Adjál egy párnát.”

Feláll. A nyitott üveges ajtó mögött sötét hall. Kimegy. Még soha nem néztem körül, mi van a hallban. Ott tartják az ágyneműt? Lehunyom a szemem. Az ajtót be kéne csukni, magunkra maradnánk. Kinn, valahol a fejem fölött, csöndít a harang. Elképzelem helyemet a térben. Hatodik emeleten szoba. Valamennyi idő eltelik, míg hallom az ajtó kattanását. Becsukta. Az ágyra dobott párna puffan. Kinyitom a szemem. A nagypárnát a hátam mögé gyűröm, de nem foglalom el egészen, neki is maradjon hely, ha mellém fekszik. Leül az asztalhoz. Innen az ágyról minden jól áttekinthető. A látvány középpontjában ül. Zöld ruhában a test ismerős formái. Kiemel egy cigarettát a pakliból, csörren a celofán; óvatosan, a vékony papírt ne sértse föl, gyufaszállal piszkálja ki a dohányt. A dohány papírlapra szóródik, csend van, hallani. Még semmi különös. Minden úgy, ahogy. Ott ül az asztalnál, ahol egyet már elszívtunk. Lenn elsistereg egy autó. Érzem, ha átadnám magam fáradtságomnak, elaludnék, s ez nem lenne jó. Kárba veszne, hatását átaludnám. Vagy az álmaim mélyén munkálna; de elegem van az álmaimból is. A szobában meleg van. Pedig az ágy felett nyitva az ablak. És nyitva az erkélyajtó, és nyitva van a másik ablak is; levenném az alsónadrágomat: izzaszt; de zavarna, ha így, szétvetett lábakkal feküdnék mezítelenül. Nem akarom látni a saját testemet. A radiátoron testes kéziratot tartalmazó dosszié; holnap el kell olvasnom, tulajdonképpen még ma el kellett volna olvasnom; vagy tegnap; mert lehet, hogy ma már holnap van. A dosszié tetején az órám, megnézhetném: ellenőrizhetném, hogy ami van, az tegnap-e vagy holnap, de ez a mozdulat megzavarná a belső közönyt, amely még mindig nem közelít. Az órám mellett hamutartó, egy doboz cigaretta, gyufa. Rágyújthatnék. Úgy látszik, a nyugalom, mely a közönyhöz vezet, elérhetetlen. „Nem zavarja a rítust, ha rágyújtok?” Az időt vagy mozdulattal, valamivel, vagy gondolattal, ki kell töltenem. „Várjál, rögtön. Rögtön hozom.” Akkor várni. A nylonzacskóból füvet csippent, lassan, nyugodtan dolgozik. „Érzel valamit?” Hangja telt, testhez tartozó. „Nem. Semmit. Csak fáradt vagyok. Te?” „Semmit.” Mozdulatai is teltek; nyugodt figyelem: amit csinál, jól végezze el. Minden mozdulatot jól, a célrahegyezettség feszültsége nélkül. Mintha egyedül lenne a szobában, mintha nem lennék itt, még soha nem láttam ilyen gyanútlanul nyugodtnak. S mintha magam is. Mintha belőlem is kilebegett volna a figyelés görcse. Nem figyelek, hanem látok. Nem én magyarázom a látványt; a látvány: érintetlenül ér el hozzám. Érintetlenül ér el hozzám: ő. A feltöltött hüvelyt megsodorja két tenyere között. Telt barna karja a zöld ruha kivágásában. Teste testibb. Az asztal is, mintha távolabb lenne az ágytól. Megközelíthetően távol van. Ha idejön, érezni fogom bőrét a bőrömön. A várakozás jó dimenzió: egyszerre megtalálható benne az, ami nincs, és az, ami lehet; az elképzelhetetlen és az elképzelhető. Majd szeretkezünk. A közönyben minden benne van. Távolság két pont között. Az egyik pont, önmagára utalt test, ott az asztalnál: nőalak, vonzódom hozzá, mert a másik pont én vagyok, itt fekszem, meztelen lábszár szőrökkel, comb, szétvetett combok, alsónadrággal takart domborzat; de ez a távolság összevonható. A test nevetséges, esendő, nevetségesen egyszerű; az alsónadrágot levethetném; felesleges. Ha viszont ezt gondolom a mozdulatok feleslegességéről, akkor kezdődik. Közöny, amelyben élesebben látom magam körül a világot, mert megszűnök ellenőrizni. A közöny a van teljessége, a volt és a lehet nélkül. Felemeli az ollót, levágja a filtert a cigaretta végéről. „Te érzel valamit?” A filter az asztalra pottyan. „Talán. És te?” „Igen. Most mintha kezdődne.”

Feláll. Jön az ágy felé. Kezében a cigaretta. Át a távolságban. Bizonytalanul. „Látom! a mozgásodon!” Tenyerét elhúzza a homloka előtt, mosolyog. „Igen. De csak könnyedén.” Kitűnik a látványból. Utána kéne fordulnom. Az ágy megsüpped alattam, leült. A cigarettát az éjjeliszekrényre teszi. Tárgyak közé. Magnetofon. Könyv. Telefon. Pohárban limonádé, nem itta meg. Alig észrevehető mosolya nagyon lényegessé és jelentőségteljessé válik, magával visz engem is a mosolygásba, mintha egy olyan szelíd határvonal felé ragadna, amely mögött, érzem, már nincsen semmi más, csak végtelen mosoly. Mégis ijesztő; menekülni kéne. A mosoly bennem nyílik; távolság, ami most nem kívülem, hanem bennem van, de végtelen. A végtelen a végső kiegyenlítettség. Amire vágyakoztál! Ami most mégis ijesztő. De nem akarom, semmit nem akarok, nem akarok védekezni. Nézem. Mosolya tárgy, belém hatolhat, távolságot nyithat, enyémmé lesz ha engedem, pedig valami valódi távolság még mindig van közöttünk. De nem nyújtom ki a karom. Ez külső távolság, és ő magának mosolyog a belső távolságban, magának, nem nekem. Mégis, így is az enyém. Megmozdul. Megfordul, lábát felhúzza az ágyra, hátát a falnak veti, de nem a párnán, ahol helyet hagytam. Távol akar lenni, ám így is közel van. Önmaga kényelmében, bennem. Most kéne magamhoz vonnom, míg egymás érzékelésében el nem szakadunk; most kéne hanyatt fektetnem, lehúznom a ruháját. Bugyi van rajta; és az alsónadrágom is. Az elképzelhető mozgások túl bonyolultak ahhoz, hogy végrehajthatók legyenek. Elfordítom a fejem. Fehér, távol, fehér. A látvány szélén az erkély nyitott ajtaja, az üveg tükröződései. Jó így. Ez már nem várakozás. Akármi jó. Talán a következőt el se kéne szívni már. Megpuhult csendben a tárgyak. Könyvespolc, az erkélyajtó nyitott szárnya, fehér fal. Kéz jelenik meg a képben, a keze. Mintha hosszú időre elfeledtem volna, hogy itt van mellettem. Kezében a cigaretta. Mintha saját jelenlétemről is megfeledkeztem volna; azzá váltam, amit láttam; valami hosszú időre, pedig ez biztosan nagyon rövid idő. Volt. Kinyitni a szájam! Kinyitom. Két ajkam közé helyezi, a kéz eltakarja a látványt, összezárom a cigarettát. Karom az oldalam mellett pihen. Tenyér, széttárt ujjak a fehér lepedőn a falikar, fölöttem, sárgás fényében. Fölém hajlik, tiszta arc szelíd mosolyban. Tüzet ad. Hallom a gyufa sercenését, de távolabbról; távolabbról, mint amilyen távolságban látom, Mégis meg kell fognom a cigarettát, mert a száj erőtlen. Felemelem a kezem, megfogom, ahogy kell. Meggyullad, szívom, felparázslik. Igen, ez az igazi íz. Fojt. Köhögésre ingerel. Ha köhögnék, a füst kárba veszne. Átadom. Minél mélyebbre nyelni a füstöt, sokáig benn tartani. A mélység, ahová nyelhetem, úgy tűnik, most mélyebb. Hosszú pillái lecsukódnak. Szemhéja telt, akár a teste, a hangja is. Jó nézni, ahogy szívja; két szemöldöke között a figyelem ráncait, megemelkedő, a szippantás idejére megmerevedő vállát az ujjatlan zöld ruhában. Magamhoz szorítani. Nem a testet, hanem ezt az önmagába fordult figyelmet, hogy enyém legyen. De előbb szívjuk el. Pillái emelkednek, a falikar sárgás fényében kék, nagyon kék szeme. Mosolytalan. A füst köhögésre ingerli, torkához kap, teste rázkódik, lehajtja a fejét, küszködik, köhög. Átveszem a cigarettát. Szívom, de nem érzékelem, hogy szívom, csak látom, hogy szívom; amit érzékelek, az nem a megszokott; nem a szívás vagy a mozdulat öröme, nem a szájüreg kéri a füstöt. A vágy örömtelenül, de nagyon mohón, ott fészkel valahol a tüdő hólyagocskáiban, a mellemben, lenn; mintha ott lenne most a test legmélyebb, legfontosabb pontja; ahol ez a kielégítésre váró vágy fészkel. A belégzésben. Mindent be, be. Visszaadnám, de int, hogy nem kell. A távolság két pontja most bennem van, belül. A száj és a tüdő között. A távolság: vágy. Gyorsan kiengedem a maradékot, hogy a friss füst indulhasson, csak belégzés legyen, elérhessen addig a pontig, legyőzhesse a távolságot, ami a vágy. Megszívom. Mélyebbre. De a vágy még mélyebbre távolodik. Keze hamutartót helyez széttárt combjaim közé. Kerek bronz, hamuval, csikkekkel a fehér lepedőn, előttem. Fölé görbedek. Szívom, mélyebbre, de hiába; van a mélyebbnél is mélyebb, mélyebbre nem lehet, hiába görnyedek, a mozdulat a belső távolságot nem csökkentheti. Az orrommal is nyelem. Szabadon száll a füst, és kárba vészne; nyelem az orrommal is. De a távolság növekszik. Kielégíthetetlen. A füst mennyiségének növelése még jobban növeli. Kiegyenesedem. Visszaadnám, de int, hogy nem kell, csak szívjam. Figyel. Ez nem gyanakvásának figyelme, nem a régi. Semleges. Mintha egy tárgyat figyelne. Nem zavar. Tárgy is lehetnék. Megszívom, a parázs elválik a cigaretta testétől, és a hamutartóba hullik. Élő parázs. A cigaretta kihunyt végével felszúrom a parazsat. Szívom. A parázs visszaízesül a cigarettához, most tömör füstöt ad. Átnyújtom. Elveszi. Szemhéja lecsukódik, a figyelem ráncai összerántják két szemöldökét. Csúnya. Visszaadja, arca mosolyba simul, szép. Szívom, de már nem tudom olyan mélyre szívni. Már nem kell.

„Ne dobd el!”

Visszaadom.

Minden kitágul, szétnyílik. Ha engedem, a végtelenbe tágul. Ez még nem a végtelen, de a végtelenbe tágul

„Te!”

szeretnék mondani valamit; valamit szeretnék mondani neked, de nem tudom mondani ettől a nevetéstől

„Te!”

valamin nevetnem kell; mi ez a mindent kitöltő nevetés, amelyből nem tudok a felszínre vergődni? nem tudok a felszínre vergődni valahonnan; átcsap a fejem fölött, kiterjed belőlem, s hallom a saját vad és durva nevetésemet, és érzem a szétnyílt, széthúzódott szájamat, amelyből előtör ez a röhögés: benn már mindent hatalmába kerített, mindent, ami vagyok; nem akartam mást mondani, csak azt, hogy ilyen gusztustalan és hülye vagyok a saját oktalan röhögésemtől, ami azért van, mert szerettem volna valamit mondani

neked

de közben elfelejtettem; amit mondani akartam, annyira azonossá vált velem, hogy már nem kell kimondani; jaj, nem bírom tovább ezt a nevetést, megfulladok, de ez is nevetséges; nincsen vége, az nevettet, hogy nevetek, nem bírom tovább! Még mélyebbről tör elő, még erősebben, ki a számon, hallom. Nem szabad! Miért ne lehetne? Ezen is nevetnem kell: gondolatok! Ijesztően felesleges, minden jó felesleges.

Szemét lehunyva fekszik a hátán. Mozdulatlanul. Ezek szerint ezt az egész nevetésdolgot csak én képzeltem. Csend van. Ezek szerint nem is nevettem. És csukva volt a szemem, mert nem láttam semmit, csak a saját képzelt nevetésem hullámait közeledni, kitörni, távolodni. Gyorsan lejjebb csúsztatom a testem az ágyon. Fejemet a falról a párnára. A hamutartó már nincs a két combom között. Összezárom a lábam, hogy tegyek valami mozdulatot a nevetés ellen. Talán néhány másodperc volt, ellenőrizhetetlen idő. Közben a hamutartót elvette. Hagyni kell. Miért védekezem mindig, minden ellen? Kinyújtom a karom. Megmozdul, áthengeredik. Testének súlyától érzem a testem. Elhelyezkedik, arcát a mellemre fekteti, átkarol, combjával a térdemet kulcsolja magához. A látványban eluralkodik a zöld, zavar ez a ruha.

„Vedd le ezt!”

Lehunyt szemmel fölemelkedik.

„Igen.”

Hangja testemhez simuló, mélyen zengő készség. Mintha ő nem is lenne már, csak értem, nekem, hogy bennem megmutatkozzék. Két telt karja keresztezi egymást, s ujjaival szépen megragadja a ruha alsó szegélyét, húzza fölfelé. A has barna halmát átlósan szeli a forradás fehérebb csíkja; a nyújtózó mozdulattól megvékonyodó derék, aztán előlendülnek fehér mellei, napfénytől érintetlen mellei a bimbók szederjes holdudvarával. Fölnyúlna a szám, de nem mozdulok. Nem a test kell, hanem a mozdulat: a látvány, így, ha megtartóztatom magam a test érzékelésétől, egészen az enyém. Még soha nem éreztem, hogy egy idegen mozdulat is a magamévá tehető. Lehunyom a szemem, bezárom azt, ami az enyém lett. De látvány nélkül: zuhanva indulok saját távolságaimba. Combja átkulcsolja, magához vonja a térdemet.

„Jaj, de jó nekem, jaj de jó nekem!”

és ez a hang a fülemen át betölti azt a testet, ami az én testem, s amelynek külső burkát az ő testének simuló súlyától érzem. Csak úgy érzem magam, igen, ha érzem őt. Ez boldoggá tesz. Átkarolom. Ennyire még sohasem éreztem magaménak. Szorít. Szorítom. S megint hangként szabadul be a fülemen

„Jaj! Baszd meg, nagyon jól érzem magam, jól érzem, jaj, nagyon jól érzem magam! Mondhatok, jaj nagyon jól érzem magam, mondhatok, mondhatok mondókát neked? Szeretnék, jaj, mondókákat, mondókákat szeretnék mondani neked. Mondhatok mondókákat neked?”

és nevet. Nevetése kitölt, és felpiszkálja, kiszabadítja az én nevetésem, érzem, behullámzik a fülemen, s én a saját nevetésem robbanásával válaszolhatok, nevetünk, s már nem lehet elkülöníteni, mert hangjaink összefonódnak, egymásba keverednek, minden megszűnik, ami elválasztana, csak a mindent összefogó, mindent kitöltő, kiszakadó és visszagördülő hangok fenyegetése marad. Valamiben meg kéne kapaszkodni, ami kívül van ezen. „Mondjál!” – hallom a saját hangom kiáltását, s tudom, hogy a saját hangomat löktem a nevetés fölé

„Mondjál! De azt a szót, amit az előbb használtál, azt ne mondd, most ne, ilyen szavakat ne, most!”

Nem nevet tovább. Csend. Úgy, olyan telten érzem beáramlani fülemen nevetésének hiányát, ahogy a hangjait éreztem; és egyre hosszabb, nyúlik, egyre hidegebb a csend; én vagyok a hibás! még most is ellenőrzöm; morális mércék az amoralitásban, nevetséges! de a mondat visszavonhatatlan; ami vagyok, visszavonhatatlan, mert ez vagyok, s hiába zavar, ő is megmásíthatatlan; de ha ezen gondolkodom, nem, nem akarom, mert így távolodik, és szeretnék visszakerülni hozzá, nem érzem a testét, a súlyát sem, pedig tudom, itt van; egy elvétett mondat, amely leleplezett, s visszazuhantam önmagam távolságába, elvesztettem, pedig

őt

akarom; milyen furcsán, élesen tudok gondolkodni most, pedig azt, amit külvilágnak nevezünk, abból semmit nem érzek; nem akarom! ezek a saját gondolataim, nem akarom! valamiben újra megkapaszkodni, ami visszatéríthet hozzá

„Mondjad. Kérlek. Mondjad!”

hallom a saját hangom, s tudom, hogy a saját hangom volt az, amiben ösztönszerűen megkapaszkodhattam; s már látok is: arcát a vállamon, hunyt szemhéját, a nevetésben felvillanó, a nyáltól csillanó fehér fogakat, s hallom a nevetését. „Mondjad! Kérlek!” Nevetése kitölti a testem, egészen a lábamig, s teste könnyű súlyától érzem a testem, érzem, hogy van testem is; nevetek, a saját nevetésem is hallom, külön. „Mondjak mondókát neked?” „Mondjad!” Nem tudunk szabadulni, pedig mondaná; ijesztően lemerülünk a szétbogozhatatlan boldog közösbe; fekete, képlékeny massza; váratlanul kiránt belőle kislányosan visító hangja

breke

keksz

breke

keksz

mi ez?

breke

keksz

gyere bújj víz alá ha szeretsz

oda

lenn

soha nincs vad idő

odalenn sose hull az eső

tudom, testi fájdalmat kéne okozzon, de nincsen, ami fájhatna: a test és a fájdalom csak bizonytalan emlék; mégis, valamiféle fájdalom vagy félelem, hogy megállíthatatlan ez a nevetés, hogy most már mindig nevetni kell. Most én akarok, most én is akarok! „Most én akarok, most én is akarok! Én is!” – ordítom, de nem tudom, hogy mit akarok. „Mondjál! Jaj de jó! Mondjál! Hallod? Mondjál! Jaj de jó, mondjál!” – visít. „Most én akarok!” – ordítom, hallom a saját ordításomat, de nem a saját hangomon, valaki, az a régi hang, az a gyerekhang, és akkor az ő visítása is az a kislány, aki volt

Egyet fingott a veréb

kitörött a lába

elvitték a szállodába

nem tudom, nem tudom tovább a nevetéstől; megkapaszkodni, miben? visszafojtani, hogy tovább: mondhatnám tovább, és akkor még nagyobbat, még jobban nevethetnénk

tüske ment a valagába!

inc pinc Lőrinc

te vagy odakinn!

távolodik, lassan távolodik az utolsó szó

kinn

kinn

még hallatszik

kinn

de a nevetés elmossa; most már nem félelmetes ez a nevetés, csak jó; könnyű emelkedés, burok, körülfog áradó, vidám, puha melegével, s azt is tudom, hogy itt fekszem ennek a buroknak a közepében

vele

a testében, mintha behatoltam volna a testébe, teste érintése nélkül érintetlenül; testében lebegnék, pedig tudom, hogy nem; csak itt fekszem, lehetetlen, hiszen alsónadrág is van rajtam! és mégis, mintha

közelednénk

ahogy távolodunk az elhangzott szavaktól, távolodunk, úgy közelít egy valamikor már érzékelt szelíd határvonal, s a határvonal túlsó felén e fokozhatatlan jó, amiben most látszólag mozdulatlanul lebegek, igen, benne lebegek, de ott ez a fokozhatatlan jó átcsap, igen átcsaphat; ez a nevető, lebegő ordítás a kétségbeesés ordításává fokozódik, távolság két pont között, közeledem

„Jaj de jó! Jaj de jó! Ezt te találtad ki? Ugye most találtad ki? Jaj de jó! Ezt te találtad ki?”

jó, tényleg jó; szeretném mondani, hogy jó, mert mindig az utolsó pillanatban, mintha az utolsó pillanatban rántana vissza a hangod, a hangod nem enged eljutni ahhoz a ponthoz, amelyhez mindig közeledni érzem magam, vagy a pont közeledik? Azt kéne mondanom, hogy nem, nem én találtam ki, hanem a kislány a kertben felemeli az egyik lábát és ugrál

ő mondta a kertben

túl hosszadalmas, bonyolult lenne elmondani

„Igen. Én találtam ki.”

majd elmondom, hogy a kislány a kertben

„Tudod, hol vagyok én? Most népi motívumokat látok. Népi motívumokat. Látom. De nem tudom, hol vagyok, csak népi motívumokat látok, s ezek mintha, mintha népi motívumok között lennék.”

igen, népi motívumokat! elmélyült, öblös hangja ezekkel a népi motívumokkal bennem is felidéz valami népi motívumokat, vagy az emlékét? szeretném elmondani, hogy én is láttam, nem is olyan régen nekem is a fejemben jártak vagy voltak, vagy láttam, valamilyen népi motívumok; lehet, hogy tegnap, vagy ma, vagy régebben, s ezt meg kell mondanom neki, mert ha ez így van, ha van olyan azonosság, amely az én látványomat vetíti az ő szeme elé, ha van ilyen erő, akkor biztosan az én általam látott népi motívumok kerültek bele az ő fejébe; valami átáramlás, nem lehetetlen; de nem tudok emlékezni, mintha nem is lett volna semmi, amire emlékezhetnék, csak van itt két ismerős szó; múlt, emlékezés, amelyek arra utalnak, hogy volt múltam, mert a szavak jelentenek valamit, s ha képes lennék emlékezni, akkor ennek a múltnak egy meghatározott pontján előkerülnek azok a népi motívumok, amelyek most átkerültek az ő fejébe. De nem jut eszembe, amit el kellene mondanom, hanem csak az jut eszembe, hogy el kellene valamit mondanom valamilyen népi motívumokról, amelyekről nem jut eszembe amit el kellene mondanom. De el kell mondanom! Ebben a feszültségben

érzem,

eltoltam magamtól a testemen heverő testét, és most érzem csak, hogy a testemen teste hevert, amit eddig nem éreztem; a súlyát, s látom is, s ezek szerint eddig anélkül, hogy láttam volna valamit, bizonyára csukva volt a szemem, csak küszködtem valamivel, de nem éreztem

úgy látszik, benne vagyunk

de most kikerültem belőle, mert látom, érzem; térdemet combjával átkarolja, karja a vállamat, feje a mellemen, arca, teste melegét, forróságát, s mintha én is lázas lennék, lázas forró kábulat, betegség, vagy szeretkeztünk, s ezért ez a lázas kielégítettség, homályos kábulatból kibontakozó

szoba, bútorok, csend, szemben a fehér fal

de nem! csak hasonló ahhoz, amit szeretkezés után; a mellemen van a feje! akkor mégsem toltam el magamtól, mosolyog a mellemen. Bizonyára magamat toltam el valamitől, a saját gondolataimtól, amelyek valamiféle népi motívumok körül keringtek; most nyitva van a szeme, s ez a mosoly; te! „Te most benne vagy?” „Azt hiszem, igen!” Akkor! „Akkor próbálj kijönni belőle, mert valami érdekeset szeretnék mondani, és szeretném, ha tisztán értenéd. Azokról a népi motívumokról. Azokat a népi motívumokat biztosan azért láttad, mert én is, órákkal ezelőtt, vagy tegnap, vagy nem tudom mikor, mert mintha ezen a pillanaton kívül, igen, ezen, amikor ezt mondom, éppen ezt, ugye beszélek? mintha ezen kívül semmi nem létezne. Szóval nem tudom elérni azt, ami volt, de azt hiszem, hogy azokat tőlem vetted át.”

„Mit?”

„Hát a népi motívumokat! Tőlem.”

Tenyerét megtámasztja a mellemen, s felemelkedik, fölém; közben karja is kicsúszik a hátam alól. Néz. „Milyen népi motívumokat?”

„Hát amiről beszéltél!”

„És azt tőled?”

„Igen. Neked akartam adni, azért vetted át.” –

Néz, és a mosolya áttűnik a mosolygásba.

„De azt hiszem, én azt hiszem kedves, hogy nem szabad kikerülni belőle. Teljesen át kell engedni magunkat.”

„Jó. Igazad van.”

Igaza van, akkor teljesen át kell engedni magunkat. Mindennek a maga szabályai. Nem szabad kikerülni; de ha most, az előbb, kikerültünk belőle, akkor honnan jött elő ez a zavaros dolog? milyen népi motívumok? Ez valami rögeszme. Nem kerültem ki belőle, csak azt hittem, józan vagyok; minden, amit érzek: látszat; ha a józanságnak vannak fokozatai, mert most például nem vagyok egészen józan, de józanabb vagyok, mint voltam, ha tehát ilyen fokozatai vannak, lépcső fölfelé, akkor nincsen abszolút józanság, ahol biztonságban érezhetem magam; a lépcsőnek nincs legfelső foka, mert minden fokozat újabb látszat.

Hanyatt, fekszem, ágyon, szoba; szemben a fehér fal, az erkélyajtó nyitott szárnya az üveg tükröződéseivel. Feje a mellemen. Mintha ez is a józanságnak egy fokozata lenne, állomás, ahonnan visszatekintve úgy tűnik, ami történt, mintha nem is történt volna meg. Mintha nevetésünk, az a megállíthatatlan nevetés, és azok a népi motívumok csak az én képzeletemnek lennének furcsa termékei; miközben itt fekszünk mozdulatlanul; feje a mellemen, combjával átkarolva a lábam. Megmozdul. Jó lenne eldönteni, hogy mi az, ami a képzelethez, s mi az, ami a valósághoz tartozik. Mintha hosszú álomból ébredne. „Elzsibbadt a kezem – hallom a hangját, álomból, messziről érkező, ébredő hangját –, a hátad alá akarom dugni ezt a kezem, mert így egészen elzsibbadt” – hallom a hangját. Ezek szerint ez a valóság, s mindaz, ami eddig volt, csak képzelet. Elaludtunk. Álom volt. Kissé megemelkedem, tenyere becsúszik a lapockám alá. Szorít. Magamhoz szorítom. De hiába. A teste, bár érzem a szorítást, mintha nem lenne fogható. Hiába szorítom, mintha még erősebb szorítás szükségeltetne ahhoz, hogy valóságosan érezzem, de hiába szorítom még erősebben, még erősebben kéne szorítanom. Mert nem tudom elkülöníteni testét a magam testétől, mintha a két testnek nem lennének önálló határai; súlytalanul olvadnak egymásba át. „Tudod most hol vagyok? – hallom a hangját, nyugalmas, álomba visszalebegő hangját, de mintha az ő hangja belőlem jönne elő. – Most egy réten vagyok, hosszú, széles, nagyon hosszú, nagyon széles réten, ahol virágok nyílnak, s mintha a virágok között bogár lennék; ezt nem látom, csak érzem, tudod? érzem, hogy bogár vagyok.” A rét, a virágok, fényes hátú, fekete bogár a napsütötte tavaszi réten. „Jaj de jó a réten, jaj de jó! Ha érezhetnéd, hogy milyen jó bogárnak lenni ezen a réten!” Látom a bogarat a füvek között földmorzsákat mászni. Tenyere a hátamat tapintja. „Jaj de jó nekem! Jaj de jó nekem! Jaj de jó a tested! Tele van a tested sűrített levegővel! Még soha nem éreztem, hogy tele van a tested sűrített levegővel!” Tenyere a hátam, fülemben puha ordítással a réten, két fatörzs fekszik a réten, de a két fatörzs mintha nem is két fatörzs lenne, hanem tudom: két comb szétvetve, de mégis fatörzs; a fatörzsek között egy szánkó csúszik a téli réten, domboldalról siklik lefelé a szánkó a két fatörzs, valami, comb közé, besiklik; és visszarándul, visszasiklik föl a dombra, aztán lesiklik újra; föl és le; homályos köd a téli tájon

jaj de jó

nekem

jaj de

jó nekem

puha ordítás a föl-le csúszkáló szánkó ritmusára; de hiszen ez nem is szánkó! két fatörzs vagy valami között lezuhanó-felemelkedő lift; zuhan és visszaemelkedik, zuhan és emelkedik a két valami között; de mintha ez a zuhanó-emelkedő

zuhan emelkedik

nem is lift lenne vagy valami, hanem

én vagyok

a hang ritmusában

jaj tele van a tested sűrített levegőcskékkel! jaj tele van a testem

jaj de

jó

nekem

zuhanok és emelkedem hangja ritmusára, föl és le; siklik, mint a szánkó, ki és be; kinn, és akkor a behatolás vágya; benn, és akkor a kikerülés vágya; fönn és lenn; emelkedés és zuhanás, mint a lift; de már tudom, hogy amit láttam, az én voltam, az én mozgásom jelképe a liftben és a szánkóban; s ezek szerint a testében vagyok. De akkor éreznem kéne! Mozgásom ritmusában közeledni hallom a hangját

jaj

de jó

nekem

mélyülő-táguló ritmus; és minden ritmus végén valami kemény akadály, olyan akadály, amit a következő ritmusban kell legyőznöm; most már tudom, azért húzódom vissza, hogy még mélyebben hatolhassak belé; minden visszahúzódás a még előnyösebb helyzet keresése; de hiszen nem is előre mozgok, hanem fölfelé; nem mélyebbre, hanem magasabbra! minden behatolással egy opálfényű űrbe, s minden visszahúzódás sima siklás a puhán sötét lüktetésbe; hangosan, ordítva lüktet; fény és sötét lüktető váltakozása ordít és hallgat; de a fény nem igazi fény, mert érzem a kemény akadályt, s tudom, ha ez az akadály nem lenne, ha úgy helyezkednék, hogy ne legyen, szűnjön meg! akkor érném el az igazi fényt! de hol vagyok? ha ölelkeznénk, azt éreznem kéne! de nem érzem, csak a fény és sötétség között, mindig beleütközve az akadályba, emelkedem és zuhanok a csend és az ordítás ritmusában; és újra beleütközöm; a fény és a sötétség határvonalán ez a kemény kis akadály; mi ez? tudnom kell, hol vagyok!

ahol vagyok, e megállíthatatlan ritmusban, amelynek nincsen vége, hiába tágul, hiába mélyül, nincsen vége, mert az akadály mindig visszalök! megakadályozza, hogy eljuthassak saját ritmusom végére,

mintha látnám, mintha nyitva lenne a szemem, mintha látnám az erkély ajtaját, az ágyat, leterítve fehér lepedővel, és a combját, amint a térdemet kulcsolja magához. Igen. Mintha mindezt látnám esti lámpafényben. És csend van. És már nincsen ordítás. Nem ölelkezünk. Csak a térdem, úgy látszik a térdem imitálta az ölelkezés ritmusát; a térdem és a szeméremcsontjának ütközése. De hiába tudom, amit látok: a megállíthatatlan ritmust érzem, s mintha a ritmus lenne a valódi, a tudás és a látvány csak hazudná valódiságát; amit látok, azt nem érzem, csak a ritmust a belső távolságban. Fény és sötét, fény és visszazuhanás a sötétbe.

Kinyitom a szemem. Az előbb már nyitva volt. Mikor hunytam le? De mintha nem is lett volna nyitva, mintha csak képzelném, hogy nyitva volt, mintha most látnám először

úgy fekszik rajtam, mintha aludna. Ha alszik, ha valóban alszik, s ha ezt is nemcsak képzelem, akkor mindaz, ami eddig volt, érzékcsalódás. Álmában mosolyog. Persze hogy érzékcsalódás, hiszen milyen csend van, s milyen jó nézni álomban mosolygó arcát.

De nem tudom

eldönteni, hogy ezt valóban látom-e, vagy csak képzelem. Minthogy azt sem tudom eldönteni, hogy ölelkeztünk-e, vagy csak a térdem imitálta az ölelkezést a szeméremcsontjával, vagy azt is csak képzelem. Nem érzem amit látok! Igyekszem magamhoz szorítani, de egyáltalán nem érzem, hogy magamhoz szorítanám, mert a testemet nem érzem. Csak látom. Az érzékelés bennem van, a látvány kívülem, s nem kapcsolódnak. Ezt el kell mondanom: látlak, de nem érezlek, viszont érzem a ritmust, amit nem látok; mert látom, hogy itt fekszel és alszol, mégis úgy érzem, mintha testünk mozogna az ölelkezés ritmusában. Nem akarom!

„Éva!”

Csend. Mintha ebben a csendben most valóban látnám, amit látok. Mellemen a feje, álmában, mintha mosolyogna álmában. De hiszen ezt már láttam. S akkor is azt hittem, hogy látom, pedig mindig eltűnik, minden, amit valóságosnak hiszek, mindig eltűnik. Fejem alatt, érzem! puha párna. De nem érzem a testem, pedig látom. De ha érzem, ha legalább a párnát el tudom különíteni a fejemtől, akkor mégis van valami, amit érezhetek.

„Éva!”

„Tessék kedves. Tessék. Tessék kedves.”

forró burában, bezárva az ismétlés láncolatába

tessék tessék

kedves

tessék

mióta mondja?

tessék

tessék

kedves

akkor ez mégsem valódi, csak a valódiság látszata

tessék kedves

és akkor ebből nem lehet kikeveredni, mert ő is belezuhant, és két kábulat egymásba fonódása

tessék tessék

kedves

tessék kedves

Fel

kell ébrednie! Elég volt!

tessék kedves

„Éva!”

„Tessék kedves!”

mintha valóban mondaná, s nemcsak a hangok mióta? láncolódó egymásutánja

„Éva! Valami furcsa történik velünk!”

„Igen, furcsa.”

mintha egy fölfelé tekeredő spirál végpontjára érkeznék a mélyből; egy olyan távolságból, amely nem kívülem, hanem bennem van: megmenekültem; érzem saját lélegzetvételem; egy szoba levegőjét szívom, egy olyan szobában, amit láthatok. Láthatom az arcát, a szemét; kissé fátyolos, a visszatérés erőfeszítésétől még zavaros szemét; akkor ő is küszködik, ugyanazzal küszködik. És láthatom bőrének sima napszínét, lenszínűre szőkült hosszú haját; és tudom, hogy itt vagyok

„Igen. Valami furcsa.”

Szeretném elmondani, ami történt. Az, ami történt, nem elmondható. Mintha nem különálló történés lenne, hanem azonos velem, s csak akkor mondhatnám el tökéletesen, ha tökéletesen megismételném. Vagy akkor mondhatnám el, ha szét tudnám választani azt, ami történt, attól, amiről azt hittem, hogy megtörténik, pedig csak képzelem.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Valami furcsa történt velünk.”

mintha helyettem mondaná ezt valaki, az én valahonnan ismerős hangomon; s mintha ez a valaki, aki én vagyok, ezt már mondta volna valamikor; de úgy figyel, olyan figyelemmel hajlik fölém! figyelme bizonyosság, hogy mindaz, amit hallok vagy mondok, most hangzik el először; s ha ez így van, ha most végre valóban elértem az elhangzó szavak, a tapintás, a légzés, a látvány konkrét valóságába, akkor mindaz, amit eddig valóságnak hittem, ami annyira elrémített reális irrealitásával

az

képzelet volt. Képzelet, nem más. S akkor úgy látszik, hogy minden szó között, amit sikerül kimondanom, két kimondott szó között is visszazuhanok ebbe a reális kábulatba, s úgy látszik, e kábulat a végtelenbe nyújtja az időt két szó között; a kinyúló időben, a kábulat idejében minden idő egyformán jelen van. Jelen idő. Benne a múlt és a jövő. Igen. Megint gondolkodom, pedig beszélni szerettem volna, s ha megint gondolkodom, akkor újra belekeveredtem abba az örökkévalóságig nyúló meghatározhatatlan időbe, amelyet az előbb megfogalmaztam, hogy kitépjem magam ebből az időből, és visszatérhessek ahhoz az időhöz, amit eddig valóságnak hittem, de ez lehetetlen, mert a gondolkodással, éppen azzal, hogy most ezt gondolom, akadályozom meg azt, hogy visszatérhessek, hogy megkapaszkodhassam abban, amit valóságnak szeretnék hinni.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Valami furcsa történik velünk.”

„Igen. Valami furcsa.”

„Most! Most szeretnék kikerülni belőle. Szeretném elmondani. Szeretnék kikerülni ebből. Szeretném elmondani neked. Megfogalmazni. Hallod, amit mondok? Itt vagy? Csak képzelem, hogy itt vagy? Te benne vagy?”

„Igen. Azt hiszem, benne vagyok. Nagyon. De tudok figyelni. Figyelek rád. Hallod? Itt vagyok.”

Benne, igen, benne mindig megkapaszkodhatom. Nem a saját gondolataimban, a saját képzeletemben, abban nem. Már megint gondolkodom. Az is gondolat, hogy már megint gondolkodom. Leállítani. Ez is gondolat.

Nem!

Igen.

A szoba. Most éber vagyok. Az agy állandóan működik. Végre éberen. De hol közelebb, hol távolabb vannak a tárgyak. Nem szabad sokáig nézni. Mozognak. Feje a mellemen. Érzem a súlyát. Érzem, hogy két különálló egész vagyunk, aminek az érintkezését érezhetem; csak vigyázni kell, át ne csússzon ez a két különálló, egymásba, újra. Mintha mosolyogna álmában. Átkarol, itt van, telt, napfényszínű combjával kulcsolja a térdemet; a szeméremcsont keménységét érzem a térdemen. Ezt akartam elmondani! De nem szabad felébresztenem! Valóban alszik? Hiszen az előbb mintha mondott volna valamit, mintha a hangját hallottam volna, hogy mondott, mit? mikor? Közben bizonyára visszasüllyedtem, s ő közben elaludt. Mosolyog álmában, elaludt. Jó, nagyon jó így is. Az erkélyajtó. Közeledik. A fal, fehér, közeledik, és minden kifehéredik, már nem látom. Ha ránézek valamire, akkor az teljesen kitölt, eltelít, eluralkodik. Nem, nem szabad visszasüllyedni. De mit csináljak, hová meneküljek, ha minden pillanat valamit okoz? Ha most lehunynám a szemem, akkor kifognék rajta?

Elsötétedés.

Mintha nem is az ágyon feküdnék, hanem ennek az elsötétedésnek a közepén, pedig tudom, hogy az ágyon fekszem, mégis úgy érzem, mintha önmagamon belül feküdnék, pedig érzem a tenyerét a hátamon, súlyát a testem súlyában, szeméremcsontja kemény kis akadályát a térdemen. Nem. Ezt nem szabad éreznem. Ki kell találni valami újat, mielőtt elsüllyednék. Minden pillanatban ki kell találni valamit, s akkor nem zuhanok.

„Jaj de jó a tested!”

hallom a hangját álomból ébredni, s látom a hangját, amint világossággal tölti be azt a sötét űrt, ami én vagyok

térdemen teste kemény akadályának tágulása szűkülő ritmusban

zuhanok

mélyebbre

emelkedem

csak azt akartam kérdezni, hogy mondtad-e, hogy mondtad-e az előbb vagy valamikor, hogy

jaj de jó nekem

tele van a tested sűrített levegőcskékkel

jaj de

jó!

emelkedés az opálba,

lebegés

zuhanás

a puhán lüktető

sötétbe, jaj de jó

nekem

hol

vagyok? mi ez? szeretkezünk. Nem! nem, ez ugyanaz! de hiába tudom, hogy ez ugyanaz a valóságos csalódás, amit éreztem már? Hiába tudom, ha érzem; s hiába, ha éppen az ellenkezőjét érzem annak, amit tudok. Ismétlődés. Minden ismétlődik. Ha minden ilyen elkerülhetetlenül ismétlődik, akkor újra benne vagyok, s ez azt jelenti, hogy az előbb sem kerültem ki belőle. Csak most kezdek igazán kikerülni belőle. De ha most igazán, akkor ez azt jelenti

érzem, emelkedem, az opálfénybe simulok könnyedén és egyre magasabbra, és ilyen magasságban nem jártam még, tudom, ebben az egyre táguló magasságban, ahol a végtelenség vége mindig csak egyetlen mozdulatnyival jár előttem, s én megállíthatatlanul emelkedem utána és közelítem

zuhanás

a lüktető puha sötétben, de akkor ez ismétlődés, az érzékcsalódás ismétlődése, s ha érzékcsalódás, akkor az előbb sem kerültem ki belőle; éppen ellenkezőleg, egyre véglegesebben bezáródom az ismétlődéseknek ebbe a körébe; körbe, amelynek nincs kijárata; csak bejárata volt, mikor? hol? milyen kör? de nincs kijárata

„Éva!”

hallom, hallom az ordítást, a saját ordításomat a lüktető puha fekete űr felett hallom az ordításomat, meghatározhatatlanul lebegek

„Tessék kedves!”

ez is elhangzott már! minden ismétlődik, és nincsen semmi új; ha lenne valami új, ha nem ez a szüntelen ismétlődés lenne, akkor megkapaszkodhatnék, akkor kitéphetném magam

„Valami furcsa történt velünk.”

hallom a saját hangomon, de mintha nem is most mondanám, hanem ez a hang is az lenne, ami elhangzott már

„Igen. Valami furcsa.”

mégis, mintha most hallanám először, pedig tudom, hogy nem most hallom először, de úgy érzem, mintha most hallanám először, s ha most hallom először, akkor rendben van, akkor csak bennem kavarodott össze az idő; s ha most hallom először, ha ez a mondat azonos azzal a mondattal, amit az előbb mondott, de én csak most hallom először, mert két szó között bennem lezajlik az egész végtelenbe nyúló idő a maga ismétlődéseivel; ha most mondja, ha most hallom először, akkor

az a képzelet

amit eddig valóságnak hittem, s az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem, s akkor helyben vagyok, mert csak szét kell választani. Megint gondolkodom. Nem szabad. De hiába hiszek bármit, sem a valóságban, sem a képzeletben nem érzem magam. Fölemelkedem; mintha a testébe hatolnék; föl, előre. Éreznem kell

„Éreznem kell!”

„Mit kell érezned kedves?”

fel kell dobnom magam, nem szabad elmerülnöm

„Éreznem kell, hogy vagyok!”

„Rosszul vagy? Rosszul érzed magad?”

mit kérdez? mi az, hogy rosszul, rosszul? rosszul

„Rosszul vagy kedves?”

Valami már ismétlődött így! Emlékezni! Ez is csak egy szó, ami nem tudom honnan került elő! Emlékezni! Ki mondja ezt bennem? Emlékezni! Mire? Emlékezni! Jaj! Nem tudok, nem tudok emlékezni, mert nem tudom, hogy mire kéne emlékeznem, csak azt tudom, ha megint nem tudom, hogy mi az, amit tudnom kéne, akkor megint, akkor újra visszakerültem, s megint nem találtam meg a kijáratot.

Sötét, aminek nincsen magassága, nincsen mélye

ahol nem vagyok, pedig tudom, hogy lennem kéne

„Éreznem kell!”

hallom az ordítást; ami nem jön belém, hanem távolodik fölöttem: belőlem

„Mit kell érezned, kedves?”

Látok. Az arcát is látom. Figyel. Valamit figyel. Ha fölöttem, akkor fölém hajlik. Ha fölém hajlik, akkor bizonyára itt fekszem az ágyon. Ott, ahová lefeküdtem, hanyatt. Akkor a fejem alatt van a párna.

„Rosszul érzed magad? Rosszul vagy, kedves?”

látom a száj puha mozgásait, hallom, amit látok, és amit látok és hallok, az úgy átkarol, mintha érezhető test lenne, pedig nem test, csak látom és hallom

„Csinálnom kell valamit, éreznem kell!”

„Rosszul vagy? Rosszul érzed magad, kedves?”

rosszul? a hangjából, szeme figyelméből érzem, hogy valami történt velem, s ez a valami aggodalomra készteti. De nem tudom miért, hiszen olyan jó így nekem.

„Rosszul érzed magad, kedves?”

„Nem. Nem érzem magam rosszul, csak az előbb elvesztettem magam, és elvesztettelek téged, mert elvesztettem magam.”

Jó hallani, beszélek. Jó lenne beszélni tovább. Most vagyok, mert látlak; közelít a kezed, és a bőröd, a tenyered dudorait a bőrömön; igen, a tenyeredtől érzem az arcom, van arcom, s ezt el kell mondanom, mert ha beszélek, ha nagyon gyorsan beszélek, akkor vagyok, s akkor nem fogom azt érezni többé, hogy nem vagyok, de lennem kéne.

„Nem érzed? Hallod, amit mondok? A kezed. A lábad. Érzed a kezed, a lábad?”

honnan tudja, hogy ezt kell kérdeznie? a szavak, milyen mulatságos! a kimondott szavak körülírják, érzékelhetővé teszik a kezet, a lábat; szavai teszik érzékelhetővé azt, ami az enyém

„Igen. Érzem.”

de csak akkor érezném, ha mindig újra kimondaná, ami a kezemet és a lábamat jelenti. Még nem ébredtem fel egészen. De ha nem érezném a kezem, a lábam, ha nem érzem magam, akkor lehet, hogy az is csak érzékcsalódás, hogy itt vagyok. De éppen az előbb, mikor? döntöttem el, hogy az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem, s az a képzelet, amit valóságnak hittem; s ha a dolgot így megfordítom, akkor minden rendben van. Ha nem érzem, akkor képzelet. „Szomjas vagy, kedves?” ne, nem vagyok szomjas. „Éreznem kell!” tapogat a nyelv valamiben, fogak; száj! Ez a szájam. „Hozzak neked vizet?” Most már tisztán látom. Az arcát, a szobát, mintha kérdezett volna valamit. Igen, ez a szoba. Ott az üvegajtó, a hallba nyílik. Ez a szoba, ahol vagyok. Ez legalább biztos. Ezek a mozdulatlan tárgyak. Bútorok. „Hallod, amit mondok? Hozzak neked vizet?” észrevette, hogy szomjas vagyok, kiszáradt a szám, honnan tudja, hogy szomjas vagyok?

„Majd én hozok! Hozok magamnak! Éreznem kell, hogy tudok magamnak hozni egy pohár vizet!”

Lendülök. Ott az ajtó, a hallba nyílik, ki kell nyitni. Mintha testetlenül szállnék át az ágy fölött, nem érzem a talpam alatt; csak látom a mozdulattól belendülő szobát; saját lendületem negatívja. A szőnyegen állok, és visszanézek az ágyra; ahol az előbb feküdtem. Test hever az ágyon, a fehér lepedőn mezítelenül, a falikar sárgás fényében. Barna női test, fehér mellein a még barnább bimbók díszével; szétbomlott, hosszú, lenszőke haj, szétterül a párnán. Figyel. De mintha nem látna, mintha figyelme áthatolna a fejemen, s azt figyelné, amit mögöttem lát, mit?

Visszanézek.

A hall csukott ajtaját.

Visszanézek.

A nyitott erkélyajtó előtt szőnyeg. Mintha tekintete valamire biztatna, ami az ajtókkal kapcsolatos. Nem tudom, miért állok itt, miért? Ott feküdtem, igen; átlendültem ide, de most éppen olyan bizonytalanul állok itt, mint ahogy ott feküdtem. Víz. Igen, a víz. Lendülnek a bútorok, a fények; mintha a bútorok és a fények közül kisuhanva sötét alagút futna mellettem csendben és megfoghatatlanul; repülök. Érzem, alig valamivel a föld fölött. Kattanás. A tompa fényben villanykapcsolón látok egy kezet, a kezem, s egy mosdót; a mosdókagyló csillog, a csapból víz csöpög. Látok a csap felé közelíteni egy üvegpoharat. Egy kéz, a kezem, fogja az üvegpoharat, s a csapból csepeg a víz. Ez a fürdőszoba. De ha ez a fürdőszoba, akkor hogyan kerültem ide? És ha a kezemben van ez a pohár, akkor mikor és hol vettem a kezembe ezt a poharat? Ha most valóban itt állok a fürdőszobában, kezemben a pohárral, s ha ezt nem csupán képzelem, mert szomjas vagyok, képzelem, mint álmomban, amikor szomjas vagyok, s ha a képzelet nem valóság, akkor úgy látszik vannak ellenőrizetlen idők. Olyan idők, amelyek a tudatomon kívül történnek velem. Ha viszont most megnyitom ezt a csapot, és vizet töltök a pohárba, akkor ez olyan idővé válik, amiről tudok, mert én töltöm meg mozdulatokkal. Ha nem engedem az időt elfutni nélkülem, akkor érzem, hogy vagyok. Kezem közelít a csaphoz, nem érzem, de látom, hogy a kezem megtekeri a csapot, és jön a víz. Nem hallom, pedig tudom, hallanom kéne zubogását, de látom. És ha itt állok a mosdónál a fürdőszobában, akkor itt van a tükör, itt van a mosdó fölött, és a tükörben ellenőrizhetem, nézhetem magam. Arc tükörben. Sápadt, csapzott. Fekete árkok, ráncok. Minden kétséget kizáróan az én arcom, annyira ismerős; mégis van benne valami bizonytalan, mintha nem is az én arcom lenne, mert hiába keresem, nem látom benne a szemét; csak a ráncok és barázdák, az arc formái gyűrűznek, mozognak, de nem találom a szemet, amely önmagát keresi; de nem szabad sokáig keresnem, mert akkor elmerülök; pedig most csinálok valamit, itt vagyok a fürdőszobában, hogy vizet igyak? látom, az arc kimenekül a tükörből, hogy ne lássam. De közben még félig sem telt a pohár, ilyen gyorsan gondolkodom? A telt pohárba zubog a csapból a víz, bugyborékolva csurran ki a szélén, s lefolyik a kezemre. Látom a kezemre ömlő vizet, de nem érzem. Vissza kell menni hozzá. Fekszik az ágyon. Inni. A szájamhoz emelem a poharat, érzem a pohár érintését az ajkamon, érzem a szájam, s hallom a kortyokat, hallom a víz útját, csak ízét, anyagát nem érzem. Mintha beteg lennék. Fölém hajlik, úgy itat, mintha beteg lennék. Hallom a gége nyeldekléseit, de nem érzem, hogy amit iszom, az anyag lenne, csak tudom róla: víz. A pohár pereme fölött látom a szobát, ahol vagyok. Nem kell több víz. A kéz és a pohár eltűnik. Tarkóm alól, érzem, kicsúszik a tenyere. Fejem a párnára esik. Koccan a pohár. Letette. Ez a koccanás mintha reális koccanás lenne a valóságos csendben. Itt fekszem. Ott az erkély nyitott ajtaja, a könyvesszekrény a könyvekkel, a fehér fal. A hall ajtaja. Az éjjeliszekrényen a pohár. Ha az éjjeliszekrényen koccan a pohár, akkor nem voltam a fürdőszobában, nem láttam magam a tükörben. „Szomjas vagy, kedves?” Nyelvem mintha felduzzadt volna, alig mozdulhat a szájüregben, tapogatja a fogak élét. „Szomjas vagy, kedves?” „Igen. Szomjas vagyok.” „Hozzak vizet?” „Hozzál.” Akkor bizonyára vízért ment. Nyitva van a hall ajtaja. Ott sötét van. Megjelenik a sötétben, kezében pohár, lábával berúgja a hall ajtaját, s jön felém, növekszik mezítelen, barna teste, jön felém a pohárral; a pohárban csillog a víz, s fehér mellén a barna. Leül az ágy szélére, tenyerét a tarkóm alá csúsztatja, érzem a tarkóm, érzem, a párnán feküdtem eddig, megemeli a fejem, s itat, mintha beteg lennék; a melle is egészen közel; mintha beteg lennék, kis kortyokban nyelem a vizet, de nem érzem a víz ízét, nem oltja szomjamat; a melle, mintha a mellét kívánnám; a víz csak a felduzzadt nyelvet hűsíti, nem kell, nem nyelem tovább. A kéz, a pohár eltűnik, hallom a pohár koccanását. Az éjjeliszekrényen, bizonyára az éjjeliszekrényen koccan. De ha ez valóságos koccanás, ha most valóban látom a szobát, ha ő hozta nekem a vizet, akkor nem voltam a fürdőszobában, akkor csak képzeltem, hogy a fürdőszobában voltam, s láttam a tükörben az arcomat.

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Éva! Én most tudni akarom. Most szeretném tudni. Kinn voltam én a fürdőszobában? Az előbb kinn voltam a fürdőszobáhan?”

Mintha várta volna ezt a kérdést.

„Igen. Kinn voltál a fürdőszobában. Kimentél, hogy érezd, tudsz csinálni valamit. Kinn voltál a fürdőszobában.”

Akkor jó, ha itt van, ha kinn voltam, ha fölém hajlik, akkor a kezét is megtalálhatom valahol.

„Éva!”

„Tessék kedves!”

„Most szeretném tudni, te hoztál nekem vizet?”

„Igen. Én hoztam neked vizet.”

Akkor nem voltam a fürdőszobában. Akkor csak képzeltem, hogy a fürdőszobában voltam, s azt is csak képzeltem, hogy ezt megkérdeztem, s csak képzeltem, hogy ő azt válaszolja: igen, a fürdőszobában voltál. Akkor minden rendben van: ezt csak képzelem. Szeretném megtalálni a kezét. Nevetséges. Mintha beteg lennék, mintha egyszer már valamilyen betegségben kerestem volna egy ilyen kezet, s a kéz rákulcsolódik a kezemre, de mégsem kéz, hanem valami súlyos, élő tömeg, amely duzzad, növekszik, átáramlik belém, megkülönböztethetetlenül enyémmé válik, pedig tudom, csak a kezét fogom; tudom, azt kéne éreznem, hogy a kezét fogom, de úgy érzem, mintha egy óriássá növekedett, melegen bezáródó tenyérben feküdnék súlytalanul, s ebben az érzésben nem tudom elválasztani, hogy mi az, ami én, s mi az, ami ő; akárha ő feküdne bennem, vagy én őbenne: a bőr, a hús élve lélegző testszínében. Jó így, ebben a két testben, határtalanul. Az érzékeim úgy látszik ismét elváltak a tudatomtól. De szerencsére a tudatom pontosan működik. Tudom, itt vagyok az ágyon, csak azt nem tudom, mit kéne tudnom ahhoz, hogy tudatom megcáfolhassa érzékeimet; s ha újra nem tudja a tudatom, hogy mit kéne tudnia, akkor talán nem is dolgozik olyan pontosan; lehet, hogy éppen a tudat, az érzékektől függetlenedő gondolat az, amely becsap; mert ha nem tudom, hogy amit érzek, azt egyáltalán érzem-e, vagy csak képzelem létező érzésnek, akkor azt sem tudhatom, hogy ő itt van-e valóságosan, itt van-e mellettem, vagy csak képzelem. Itt van. Fogom a kezét, csak a keze ilyen határtalanul naggyá nőtt az érzékeimben. De ha itt van is, ha fogom a kezét, lehet, hogy ő egészen mást érez, s amit ő érez belőlem, az éppen olyan ellenőrizhetetlen és bizonytalan, mint amit én érzek belőle. Nem szabad gondolkodnom. A gondolat elvált az érzékitől, s megakadályoz abban, hogy érezzek. Inkább még jobban magamhoz kéne vonnom, ugyanazt érezze, amit én, s én ugyanazt érezzem, amit ő. Most kéne szeretkeznünk! ha lehetne; ha ura lehetnék a testemnek. De ha még jobban magamhoz vonnám, ha szeretkeznénk is, akkor még kevésbé tudnám, vagyok-e, van-e. Minél közelebb kerül, annál jobban elveszítem, s ahogy távolodik, úgy veszítem el; mert mindig az Én, mindig Én, s ettől az örökösen jelenlevő Éntől nem érezhetem, nem tudhatom sem azt, ami Én valóságosan vagyok, sem azt, ami Ő. Nem tudom érezni, mert most is gondolkodom. Nem érzek, pedig tudom: minden van, de semmit nem érzek, s ezért lehet, hogy semmi sincs, s ezért nem tudhatom. Semmi. Már találtam, mindig találtam, mindig találok kapaszkodót. Valamilyen biztos pontot kell találni. Nincs. Amiben megkapaszkodhatom. Minden biztos pont egy másik szempontból bizonytalan.

„Szomjas vagy, szomjas vagy, kedves?”

hallom a hangját. Ezek szerint ismét a szájamat nyalom, teljesen kiszáradt; de ezt is kérdezte már, mikor? Figyelj az időre!

Látom, legalább az erkély nyitott ajtaját. Most fel kéne kelni, és kilépni az erkélyre, hogy lássak valamit, valami mást, mint az erkély nyitott ajtaját. Mintha fölkelnék, mennék, de az erkély ajtaja nem közeledik. Pedig az idő, ennyi idő már éppen elegendő lenne: megyek az erkélyajtó felé, ennyi idő alatt már el kellett volna érjem, csak néhány lépésnyire van? Nem találom a lépéseket, pedig lépek, előre, de nem látom előrelendülő lábamat. Idő nincsen. Nincsenek tárgyak, ezek nem valóságos dolgok! Ez képzelet! De ez legalább biztos. A logikám, legalább a logikámról tudhatom, egészségesen működik; minden igenre mond egy nemet, s minden nemre mond egy igent; ez reális. Csak ennek a realitásnak a beismeréséhez eddig nem volt elegendő erőm; most kétfelé, két egymást pontosan fedő logikai részre szakadtam; mindaz, amit tudok, érzek, azonos azzal, amit nem tudok és nem érzek; a tudás mögött a nemtudás mögött a tudás; és nincsen vége. A valami alatt a semmi, a semmi alatt a valami. Mégis! Éreznem, tudnom kéne, hogy ez az erkélyajtó valóságosan nincs? Valóságosan van? Ki kell ugranom!

Az ágy besüpped, de már a szőnyegen vagyok, a szőnyeg megcsúszik a lábam alatt. A korlátnak ütközöm, elvesztem egyensúlyomat, ez az a pont, amit kerestem! átlendülni, le!

Csattanás. Nekiütközés. Lezuhantam volna már? Karjával kapkod az esti lámpafényben, csápol, utánam ugrik, csápol a kezével, magához akar rántani, de visszanyerem az egyensúlyomat, körülöttem a szoba némán, állok a szoba közepén, az arca közeledik, mert ugrik, utánam veti magát, és az arcán valamilyen rémület, és érzem, hogy én menekülök előle, de utánam kap és magához ránt és a testünk összeverődik, csattan kétféle hús. Állj meg! Miért álljak meg?

Csend.

Ellököm. Háttal az asztalra zuhan; az esés erejétől, súlyától csúszik az asztal, kifelé a képből, eltűnik

a nyitott erkélyajtó előtt a szőnyeg. Üres. Vár. A szőnyegen, tudom, megcsúsztam, de üresen vár a szőnyeg az erkély ajtaja előtt, s ha a szőnyegre ugrom, csak két lépés, akkor kiugorhatok, át az erkély korlátján, le

az asztal nem csúszik tovább; megkapaszkodik az asztalban, s elindul felém

fölkel az ágyról; jön, felém jön, nyugodt nagy léptekkel, és mosolyog

a két ellentétes irányból közeledő két test találkozik a szőnyegen, és eggyé mosódik hirtelen, s most már egyedül jön felém; jön, mosolyog, de

itt vagyok a szoba közepén. A karjában. Állunk a szoba közepén, s amit látni véltem az előbb, mintha csak kép lett volna, miközben itt álltunk a szoba közepén, de mióta? érzem a bőrét, mellem a mellét. Érzem, hogy itt vagyok, s a vállára hajtom a fejem, és látom a nyitott erkélyajtót, amit az előbb egészen más perspektívából láttam ugyanolyannak; és a szőnyeget és az ágyat, s így érzem, mintha most ugranék az ágyról ide, ide a szoba közepére, ahol itt állok vele, a karjában; de nem ide akartam, s mégis miért itt vagyok? És nem is a vállán van a fejem, hiszen látom az arcát, mosolyog; nyugodtan, szépen mosolyog, mintha nem történt volna semmi

„Éva!”

„Tessék kedves. Itt vagyok. Látsz? Érzel?”

„Most igen, de félek; mindig csak pillanatokra érezlek, mindig csak pillanatokig érzem, hogy valóban itt vagy, s mindig elveszítem újra. Nem akarlak, nem akarlak elveszíteni!”

ez nevetséges, nevetségesen megható, meghatódom önmagamtól, ez az én hangom volt, de nem lehet valóságos, ha ilyen nevetségesen meghatódott, nevetséges, hogy így ragaszkodom az ittlétéhez, s ennyire kiszolgáltatottnak érzem magam; de magához szorít, érzem, akkor mégis! nagyon erősen magához szorít, és én is, szorítom; minél jobban szorítom, minél jobban szorít, az ölelés annál jobban gyöngül, minél jobban szorítom, annál gyengébbnek érzem az ölelését

„Kedves. Most érzel?”

csak a hangját, de már nem látom, nem érzem a testét, pedig tudom, hogy itt állunk egymást átölelve a szoba közepén, tudom, ha nem képzelem

„Érezni akarlak! Érezni akarlak! Valami furcsa történt velünk! Megint, megint érzem, hogy távolodom. És érzem, tudom, megint közeleg. És tudom, hogy ezt nem szabad elmondanom, de ha gyorsan, ha megpróbálok mindent gyorsan elmondani, akkor talán! Hallod, amit mondok? Szoríts! Jaj, nem érezlek már! Csak addig szoríts, míg sikerül elmondanom, hogy az előbb azért ugrottam ide, mert ha nem ide ugrottam volna, akkor az ablakon. Nyitva az erkélyajtó, és anélkül, hogy akarnám, nem is gondoltam ilyesmire, de ha nem ide ugrottam volna, akkor kiugrottam volna az ablakon!”

„Nem. Az ablakon nem fogsz kiugrani kedves. Hallod? Az ablakon nem ugorhatsz ki, mert én azt nem engedhetem. Érted? Hallod, amit mondok?”

„Igen. Most már tudom, hogy nem fogok kiugrani az ablakon, de értsd meg, érzem, megint érzem, hogy közeleg egy hosszú vonal, amit látok, s amelyen át kell mennem, vagy valami. Nem akarom, de mintha mindig működne egy ellentétes akarat, ami bennem van, és ki akar ugrani velem. Most már tudom, érzem, hogy itt vagyok, itt vagyok veled; talán elmúlik, de eddig nem tudtam, nem tudtam pontosan, hogy mi történik, illetve ami történik, az megtörténik-e, érted?”

„Nem történt semmi.”

„Semmi?”

„Nem. Nem történt semmi. Csak feküdtél szépen az ágyon, és most ideszökkentél, mint egy bakkecske! Más nem történt!”

„Más nem történt?”

„Nem. Más nem történt.”

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És a fürdőszobában? Voltam közben a fürdőszobában vízért?”

„Nem. Nem történt semmi. Nem voltál a fürdőszobában. Csak feküdtél szépen az ágyon, és most ideszökkentél, mint egy bakkecske! Más nem történt!”

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És vizet? Hoztál te nekem vizet?”

„Nem. Nem hoztam vizet.”

Nem. Akkor jó. Ha nem voltam a fürdőszobában, ha nem hozott vizet, akkor valóban nem történt semmi, csak feküdtem az ágyon, s mindaz, ami történt, az csak az én fejemben, de most már vége. És ha ez a képzelet? Ha most már vége, ha ez a valóság, és minden eddigi a képzelet, akkor miért nem látom, miért nem érzem? Megint ebben a fekete űrben állok. Vagy csak újra, valami pillanatra vesztettem el? És csak ki kell nyitnom a szemem, hiszen bizonyára, miközben gondolkodtam, már megint gondolkodtam, miközben gondolkodtam,

kinyílik a látvány: egymást átölelve állunk a szoba közepén. A szoba, megint a szoba. Feje a vállamon, de nem érzem. Ágy, ahol feküdtünk. Nyitott erkélyajtó, előtte szőnyeg. Az esti fények. Mert kinn sötét van. Éjszaka. Ezért idebenn ég a villany, az ágy fölött. Akkor ez a fény és ez a sötét azonos azzal az estével, amelyben lefeküdtünk az ágyra? Igen. Emlékszem: halk zúgással, súlyos lebegéssel indult, és most visszaérkeztem ide, újra látni, ami látható. Csak közben eltelt valamennyi idő, de ez az idő csak bennem telt el, valóságosan talán nem is telt el olyan sok idő, hiszen ez ugyanaz: este, változatlan fényeivel, és nem történt semmi, úgy hittem, történik valami. Mennyi mindent hittem! A mozdulatlan nemtörténésben: a nevetéstől a halálig. Nevetnem kell, telítődöm a nevetésnek azzal a kitörésre feszülő fuldokló görcsével, ami egyszer már lehúzott; de most mintha azon kéne nevetnem, de nem akarok nevetni, mintha azon nevetnék, hogy ami történt, az a történésnek csupán látszata volt, mégis, milyen erővel ragadott magához! tragédia, halál! amikor valóságosan nem történt semmi! milyen üresek és nevetségesek ezek a nagy fogalmak, ha csupán árnyékukat látjuk; miközben én saját halálom felé meneteltem, itt egy mozdulatlan szoba volt, s itt voltam, ott az ágyon, mozdulatlanul. S ha ez így van, érzem így, érzem, mert karommal a testét szoríthatom, bőröm érzi a bőrét, hasam, ha figyelem, érzi hasa domborulatát, mellem a mellét, fejét a vállamon, hajának ismerős illatát is érzem; illat! s ha ezt érezhetem, akkor ez a valóság az, ami után képzeletben úgy viaskodtam, miközben itt volt a kezemben. Itt van, visszanyertem, amit el sem veszítettem. Magamon kell nevetnem, magamon, aki önmagával csapta be, önmagával tévesztette meg önmagát. De igyekszem, csillapítani kell ezt a lassan mindent eluraló belső nevetést, ne törjön színre, nem szabad nevetni, mert akkor újra elkezdődhet, ami volt, akkor ismétlődik: de miért félek az ismétlődéstől, amikor tudom, hogy ami volt, az nem volt, csak hittem, hogy van! Félelmem még nevetségesebbé tesz; milyen nevetséges félni valamitől, ami nincs: hiszen nyugodtan nevethetek! S ha mégsem merészelem átadni magam a nevetésnek, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig valóságnak hiszem a képzeletet, még mindig attól félek, ami nincs! Ami mégis volt. Pedig most, most pontosan tudom, mi volt: hallom, újra hallom az ordítást, s térdemen érzem a szeméremcsont akadályát. De szeretkezés nem volt, azt csupán képzeltem: térdem fantáziája! Mindent tudok pontosan, de szeretném látni az arcát, hogy tudásom még pontosabb lehessen: tenyerem felcsúszik a karján, én csúsztatom, tenyerem megemeli a fejét, a fej felemelkedik a vállamról, hogy láthassam. Látom az arcot. Magas, tiszta homlokának domborulatán a lámpa fényét. Kék szemében a lámpa fényét. Kissé cserepes ajkát, amint nyelvével végigsimítja. Feje oldalra billen, mosolyog, mint aki álmából ébredt. Ez az a mosoly. Az a túlzóan szép. Az a végtelenből eredő, végtelenbe nyúló. El kell tolnom magamtól a testemhez simuló testet, ne ilyen közelről lássam ezt a mosolyt, távolságot kell teremtenem: ez valóságos mosoly, ez nem az a mosoly, amely becsábított a képzelet idejébe. Tudom, ez valóságos mosoly, igen, mégis, azonos azzal a mosollyal, amely a nevetésbe csábított, az ismétlődések végtelenébe. Félek. Nem lehet hinni a mosolyának, elbizonytalanít. Látom. Látom az arcát, a nyakát, a vállát, a szobából annyit, amennyi e látószögbe belefér, de félek, hogy e látvány közepében az a mosoly már nem valóságos mosoly, hiába igazolják a reálisnak tűnő dimenziók! mosoly képzeletem terében. Hinni szeretném, amit látok! De látom-e valóban, amit látok, vagy csak képzelem, hogy látom? Valami kéne! Valami úgy hiányzik!

„Éva!”

„Tessék kedves.”

a saját hangra válaszoló ismerős idegen a látvány csendjében: mintha most hallanék először hangot, mintha most tudatosodna először, hogy a valóságos világban, amit eddig kerestem, s amelynek teljességét nem, csak fokozatait éreztem, hogy ebben a világban a képhez hang is tartozik, tehát nemcsak kép van, nem csupán az, ami látható és tapintható, és nemcsak a gondolat róla, de hang! hangot is ad, s ez talán a legmagasabb foka a valóság érzetének! van hang, amiről tudtam, amit elvesztettem és visszakaptam

„Éva! És az, az megtörtént? Szeretném elmondani. Most szeretném hallani a hangodat! Az előbb, amikor ott feküdtünk, ugye a comboddal átfogtad a térdemet?”

saját hangom teste; a hang hallhatóvá vált test; igen, ez nem a képzelet terébe nyúló mosoly, pedig mintha nem is hallaná, mosolyog

miért nem válaszol? mosolya úszik felém, mintha nem is tartozna az archoz, amelyről levált

„Mintha a térdem! Érezted? Mintha a térdem lökéseivel öleltelek volna! Érezted? Mintha a térdem ölelt volna! Te érezted?”

a mosolyból hang sugárzik puhán mozduló finom ajkán

„Nem. Nem éreztem. Nem.”

„Mintha szeretkeztünk volna! Te nem érezted?”

„Nem. Nem éreztem. Ezt is. Bizonyára ezt is csak képzelted!”

már nemcsak a mosoly, az arc is átcsúszik, mintha nagy messzeségből szólna vissza, ismételné távolodva, bár teste itt van! mégis távolodva

„Nem. Nem éreztem kedves. Ezt is. Bizonyára ezt is csak képzelted.”

Mit? Bizonyára ezt is, ezt is csak képzelem. Mit? Miért mondja, hogy képzelem? Honnan tudhatná, hogy mit képzelek? Nem tudhatja, hiszen amit képzelek, az belül van, ő pedig kívül, ha létezik egyáltalán. Az imént még itt volt, hol? A saját gondolataim válaszolnak a saját gondolataimra. Őt csak egyik magam helyett képzelem. Ha nem így lenne, akkor itt kéne állnia előttem, de nincs itt, itt nincsen semmi, a semmi van, megint a semmi ismétlődésében vagyok, ott, ahol a valami a megragadhatóság reményével kecsegtet ugyan, de ha megragadom, akkor kideríti magáról: semmi volt, amit valaminek hittem. És ha itt van ez a semmi, akkor azt sem tudhatom eldönteni, hogy most hol vagyok. Lehet, az ágyon fekszem, de éppen így lehetséges, hogy ott állok, vagy még mindig az ágyon fekszem, vagy kiugrottam az ablakon, és azért nem érzek talajt, semmit, sötétben. Nem, az nem lehet. Gondolkodom. Ha gondolkodom, akkor meghatározható, hol vagyok. Ha végiggondolom. Próbáljunk logikusan gondolkodni. Csakhogy nem tudsz, nevetséges, de nem tudsz logikusan gondolkodni, mert nincsenek a birtokodban az összefüggések elemei. Nevetséges vagyok, azzal akarom meghatározni magam, amivel nem tudom. Csak akkor tudhatnám, ha lenne egy pont, egyetlen pont, amit valódinak érezhetnék, ahonnan, megvetve lábam, visszatekinthetnék meghatározni teret és időt, ha tudnám, hogy hol vagyok, s ami történik vagy nem történik, annak időbeni sorrendjét, ha biztos lehetnék akármiben: akkor a bizonyossághoz, ahhoz az elérhetetlen, egyetlen bizonyossághoz odakötném magam, hozzáigazítanám mindazt, amit eddig képzeltem vagy megéltem, s azon a ponton kitörhetnék ebből a körből. Ami bizonyára nincs. Amiben mégis benne vagyok. Ahol önmagamat igyekszem elérni, de mindig csak önmagamat találom, s ezért csúszom ki minduntalan a kezeim közül. De ennek a körnek volt bejárata! Ha bejárata volt, akkor lennie kell egy kijáratnak is. A kijárat is a valóságba vezet, amit nem lelek. És ha megfordítanánk a gondolatsort? Ha azt mondanánk: nem az a valóság, amit eddig valóságnak hittem, hanem ez. Mindegy. Ha ez a valóság, akkor miért keresem ilyen rögeszmésen azt? A rögeszmében az akarat működik. Az akarat az erő öntévesztése. De hiába gondolkodom erről, hiába akarom valóságnak nevezni ezt, ha azt keresem. A gondolkodás bűntelen az öntévesztésben, mert csak reprodukcióra képes, kullog a folyamat nyomában. Úgy látszik, erősebb erő mozgat, mint hogy akaratomért vagy akaratom ellen tehetnék valamit. S ha ez az erő már megmozgatott, csak akkor gondolhatok bármit felőle. Nem. Ez is tévút. Nem szabad gondolkodni. Vissza kell térni a bejárathoz. Amit valóságnak nevezhetünk. Igen. Ott. Leültünk az asztalhoz. Az elsőt ott szívtuk, s akkor,

akkor

     akkor, ez időmeghatározás, mikor? ott, ez helymeghatározás, hol? Minden szóra egy kérdés! De így nem lehet! Ha minden szó kérdéses, akkor nem érhetek a végére! Asztal. Az asztalnál. De hol van az asztal? Hiába szeretnék visszatérni a kiindulóponthoz, ha nem láthatom, nem érezhetem az asztalt, csak gondolkodhatom felőle. Tudom, volt olyan asztal. Gondolkodjunk az asztalról. Antik. Asztal. Négyszögletes asztal. Négyszögletes antik asztal. Asztal! De nem láthatom, csak az asztal fogalmához kapcsolhatok más fogalmakat, melyeket arról az asztalról tudok, amit azonban nem láthatok, mert nem tudom, hol vagyok: ha tudhatnám, hol vagyok, akkor meghatározhatnám az irányt, ahová néznem kell, kivárhatnám az időt, amikor

látok

de éppen azt a pontot veszítettem el, ahonnét bármiféle irány meghatározható lenne: elveszítettem a bejáratot, ami még valóságnak nevezhető, s ezért nem találom a kijáratot. Logikus. De meddig? Logikámmal visszatérhetek ugyan a bejárathoz, de logikám nem helyettesítheti az érzékeimet, a logikámmal nem láthatok; a gondolatnál lényegesebb, erősebb erő vezérel, erről az erőről viszont nem gondolkodhatom, mert csak érzem. Ez maradt. Ez a feketeség, ez a fekete csönd, amelyben logikám fénytelenül száguld ugyanazon a körön, korlátolt pálya, mindig vissza, önmaga igazolására. Mindig vissza a megragadhatatlanságnak ugyanarra a pontjára: ez a logikám egyetlen megragadható logikája. És ez a hibája. Nem ezt, hanem azt kéne meghatároznia: ahol, amiben, amikor vagyok; nem azt, amiben, amikor, ahol voltam. Nem viszonyítani. A múlt logikájának körével nem határozhatom meg a jelent. Milyen világosan működik az agyam. Felméri, élvezi önmaga szenvedését. De még meddig? Most: működik. Induljunk ki ebből! Ami van. Ezek szerint működik valami, ami én vagyok, de részlet belőlem. Tehát valamilyen formában vagyok. Ez azonban semmi más így, mint a működés képlékeny önigazolása. Logikám logikusan igazolja önmaga logikáját; ami az érzékek nélkül illogikus. Ezt tudom már: ismétli önmagát. Hogyan tovább? Egy ismeretlen eredetű erő hajt, hogy gondolkodjam felőle. Most induljunk ki ebből. Korlátoltság lenne nem gondolkodni róla, csak azért, mert nem ismerem. Most induljunk ki ebből. Gondolkodjam. Ha gondolkodásom így, a létérzékeléstől függetlenül is igazolhatja önmagát, anélkül, hogy az önigazoláshoz szüksége lenne a külvilágra, akkor elképzelhető, ha következetesen gondolkodom, hogy az, ami voltam, már nem vagyok, önmagam régi egészének egyik részletévé váltam, csak logikámban vagyok az ismeretlen erő által arra ítélve, hogy igazoljam létemet. Ítélve: ez túl misztikus fogalom, de kénytelen vagyok alkalmazni, mert az erőt nem ismerem. Ha tehát csak úgy vagyok, mint egy régebbi egészem részlete, de ez a részlet most egésznek tetszik, akkor ez azt jelenti hogy egyszerre vagyok és nem vagyok; két minőségem között. Hol? Öntörténetem lecsupaszulásában, lét és nemlét között. Fogalmilag. Képszerűen: fekete, logikus csönd a fénytelen gondolatok zajával. Tehát a halál. Még nem az. De már. De hol, hogyan? Mivel ellenőrizhetem, hogy ez az? Mikor, hogyan értem volna ilyen közel? Nem ugrottam le, hanem éppen ellenkezőleg, az erő által megmenekítettem magam a leugrástól. És mégis? Csak azt tudhatom: két minőség között vagyok. De azt, hogy ez a két minőség micsoda, azt nem tudhatom. Nem tudhatom, hogy az erő, amely mozgat, a fizikai létemmel mit kezdett. Hiszen már újra, már megint, mióta? nem érzek, nem látok semmit, csak a gondolatnak ez a vágtája vagyok. Tehát ha fizikai létem még van, visszazuhant az érzékelhetetlenségbe. Abba az erőtérbe, amely megelőzi nemcsak a gondolataimat, hanem az érzeteimet is, amelyről gondolkodni igyekszem. Gondolkodni, de képeket nem látok. Különbség. Most, itt, már nem képek történnek velem; a fizikai lét a lét felülete: a külvilág, már képek formájában sem jelenik meg. A gondolat: lecsupaszított kép. Az egyetlen, amit elkülönülni érzek magamtól, ezek a lecsupasztott képek; most ez a külvilágom, ami mégis azonos velem; a logikám. Maradék a nemlét előtt. A fizikai lét önigazoló utóvédharca. A nem vagyok, de lennem kéne szorongató érzete. Halál. Vagy a halál érzékelése. Eldönteni nem tudhatom. Ahhoz, hogy eldönthessem, mi ez? a halál előérzete, vagy a halál érzete, vagy maga a halál, a fizikai létállapotot kéne látnom vagy éreznem, amit mióta? már nem érzek; a külvilágot kéne tehát, amelyben érezhetem magam. Ez a gondolatfutam is végpont, visszatérített a kiinduláshoz, ismétlés, önigazolás, logikai rendszerben vagyok: ugyanott. Ismétli magát, ahogy a képek ismétlődtek. Most már nem kell tennem semmit. Elengedettség. Rábíztam magam, mert hiába hadakoztam. Már ez is megszűnt vannak lenni, ez is volttá múlt. Leleplezve önmaga ürességét. Ha elvesztem a kapcsolatom a külvilággal, ha megszűnnek a képek, akkor a gondolkodás utóvédje marad a lét terepének. De gondolkodásom önmagára utalva: nem tudja, nem emlékszik, nem kötődik, nem érzi, amit magyarázni hivatott, s ami külvilágnak nevezhető; csak tudja, van ilyen szó: külvilág, s ez a szó abban a világban, amelytől elszakadt, jelentett valamit; így, önmagára utalva, a gondolkodási készség nem talál tárgyat a gondolkodáshoz: logikus általánosságok maradékán rágódva lebeg. Ami még valóság. Még! Hagyjuk. Leleplezte önmagát. Mechanikus csontváz. Az utolsó állomás. De ha ez az utolsó állomás valóságos, ha sikerülne legalább emlékeznem, ha rászoríthatnám magam az emlékezésre, akkor éppen az utolsó állomáson találhatnám meg azt a pontot, amit kerestem! akkor talán most végiggondolhatom az egészet visszafelé, és akkor sikerülne visszatérni. Hová? Minden állításra egy kérdés. Hová? Erre, erre is emlékezni kell! Nem tudok. Mire? Arra kell emlékezni, amit a szavak jelentenek. A külvilágra, csak a külvilágra! Mi az? Külvilág. Valami, rajtam kívül, valami, ami ezen kívül, nem itt. Valami más. Kívül. Rajtam kívül, a múltban, rajtam kívül a múltban voltak még. Mikor? Kívül. Mi? Valamik. Micsodák? Tárgy. Például tárgyak. De ez is csak egy szó! Máshogy. Valamit! Kell! Én ember vagyok. Emberek. Más emberek. Ki? Én! Én és még ki? Tárgyak. A legegyszerűbb tárgyakat! Valamit! Szavak. De mi az? Ezek a szavak, amelyek jelentenek valamit, amire most képtelen vagyok emlékezni. Képtelen. Igen! Pontosan! Azért vagyok képtelen, képtelen emlékezni, mert megszűntek a képek! ha a szavakhoz megjelennének a képek, akkor emlékezhetnék, mert nem lennék képtelen. Pedig itt vannak bennem. Ki? Hol? Valakire azért emlékeznem kell! Valaki, aki! Nem, nem látom, nem látok senkit, nem emlékszem senkire. Látnom kell. Nincsenek bennem, ezek szerint senki és semmi nincsen bennem, teljesen üres vagyok, mert csak én vagyok saját magamban, és akkor visszatértem újra

én

de én sem vagyok, mert ez is csak egy maradék szó, amit gondolok, a felduzzadt semmi nevezi meg magát ebben a szóban; a semmi tapogat valamik után felduzzadt önmagában igazolásért. Akkor mindent tudok. Vége. Végre. Nem igaz! Tudásnak ez túl sok vagy túl kevés. Ez öncsalás. Leleplezte önmagát. A logikám sem. Hogyan lehetne igaz, ha nem valódi! Beléptem egy rendszerbe, s azt tudom csak, ami e rendszeren belül történt, ami igaz, de honnan tudhatnám, hogy valódi-e? A képzelet igazságai. Erre emlékszem. Itt, ebben a térben mindenről tudok. Szívtunk. Talán túl nagy adagot. Még azt is tudom, talán túl nagy adagot. Ok. Amikor szívtuk, az még a valóság volt. Akkor kezdődött, amikor. A kör bejárata a szexualitás. Az én szexualitásom, amit ő nem érez, ami hozzá nem jut el. Itt kezdődött. Vagy hazudja, hogy nem jut el hozzá, mert még beljebb akar rántani a körbe, véglegesen, nem akarja, hogy megtaláljam a kijáratot, itt akar tartani magának, éppen azért, mert el akar nyelni, végleg. Vagy nem érzi. Nem érezheti, hiszen mindez csak bennem mozgott, külső jelek nélkül. De ha bennem mozgott, ha a képek, a belső mozgás ábrái nem reálisak, akkor a gondolkodásom önigazolása is hamis, hamis, csak azért bizonyítja ilyen erővel önmagát, hogy itt tartson, ne engedjen kitörni. S ha nemcsak a képek, de a logikám is hamis, akkor nemcsak azt nem tudhatom megállapítani, hogy hol vagyok, de azt sem, hogy mit gondolok erről. Megfogtad a semmit. Csinálj vele valamit. De a semmivel még semmit sem lehet csinálni, mert nincs, de bekerített. Elhagyni. Kitörni! Ha az erő engedi, ha engedné, ha az erő sodor, akkor elhagyhatom egyszer, mikor? és akkor vége lesz

kibukkan, emelkedik a sötétségből, s a távolban, még messzi, még nagyon messze az a vonal; közeledik, vagy közeledem, és túl a vonalon már nincsen ilyen sötét; ott; hanem derengő szürke; a vonal; ott a közeledő, vagy közeledem, én a vonalhoz; a vonal választja el a feketét a derengő szürkétől, s olyan sebesen közeledem, nem elviselhető; levegőt! de mégis jó, mert látom, ott a vonal, amelyen át kell érnem, látom, már egészen közel, s most már látom! látom, nem a vonal közeledik, hanem én száguldok felé súlytalanul, látom, már érzem, mintha előre érezném az átzuhanás boldogságát a száguldásban: sötétből derengő szürkébe! gyorsabban, gyorsabban

látom, közeledik a sötét!

miért? miért a sötét amikor a szürke

az ajtó

erkély kőkorlát szürke mögött sötét

közeledik, mi ez? hol?

ha közeledik, akkor futok, én

miért futok felé amikor a derengő közeledett

miért futok? nem futottam! a szőnyeg, az a szőnyeg! akadály, mi ez? nem, nem akartam, nem akarok kiugrani, a vonal! menekülni kell! a vonal csak ezt jelenti! de mi ez itt? menekülni, hogy ne lássam, hogy ne! miért, ha nem akarom? ha nem tudom, hogy mit, hová futok, akkor lehet, hogy a menekülés, ha menekülök, közelebb visz, amit nem akarok! nem akarok kiugrani! kéz, kar elönt a bőr színével ez a test! lámpafényben: ez ő; de hogyan kerültem ide? El kell menekülni! Látom, érzem, ugrálok, csapkodok, a kezemmel csapkodok magam körül, pedig nem tudom miért, hogyan kerültem ide, hol vagyok? miért ugrálok? csak menekülni kell! oda! a falhoz! látom, nem tudom, miért kapkod, ő itt van? kapkod és ugrik utánam, de ne fogjon meg! miért nem engedi? de miért menekülök, hová? amikor ezt sem akarom, mit csinálok?

„Éva!”

„Kedves! Tessék, tessék! Mi? Mondjad!”

távolodik vagy távolodom? az erkélytől ez elég messze van, igen, ez fal, jó, akkor jó lenne bele a falba, a fal megtartana, összegömbölyödni, ne jöjjön utánam! nem látod, hogy menekülök? ez biztosan nem az! itt biztosan nincs erkély, az erkély ott van!

„Éva! Mennyi idő telt el?”

„Mikor, mikor, mikor mennyi idő telt el?”

miért kiabál? pontosan, újra benne voltam, most pontosan, most nagyon pontosan kell megfogalmazni ezt a kérdést, de hiszen hiába! a pontosságnak is csak fokozatai vannak!

„Mennyi, mennyi idő telt el? Mennyi idő telt el, amióta itt állok?”

„Hol?”

persze, a kérdés, a pontosság! hiszen nem is itt álltam, hanem ott!

„Éva, mennyi idő telt el, mennyi idő telt el, míg ott álltam?”

miért fél tőlem?

„Semmi. Semennyi idő!”

„Mennyi idő telt el?”

„Nem tudom, nem tudom, kedves.”

„De hány óra van?”

valahová, ahová néz, igen, ott a komód: ez az a szoba, ott a komód, nézi az órán az időt

„Fél egy”

Én is látom már az órát a komód tetején könyvek között az óra, igen fél egyet mutat, mert a kismutató a tizenkettes és az egyes között van, ezek számok, és a nagymutató a hatoson, nem szabad gondolkodni, de hogyan láthatom az órát, ha én nem is ott állok, hanem itt, mégis közelről látom az órát, de akkor mióta állok itt?

„Amióta itt állok, Éva, kérlek, látod, tudom a neved, kérlek, amióta itt és nem ott, amióta itt állok, mennyi idő telt el?”

„Jaj! Hát! Semennyi! Azóta semennyi, hiszen most mondtam, most mondtam, hogy most ugrottál ide!”

„De ott, ott mennyi ideig álltam?”

„Jaj, hol ott? Hiszen itt állsz, most is itt állsz! Kedves, higgyél nekem, itt állsz!”

„Hol?”

mintha tényleg nem itt állnék, hanem ott, ahol álltam?

„Érted? Hallod, érted, amit mondok? Semennyi, azóta semennyi, most ugrottál ide!”

„Nem Éva! Az lehetetlen. Akkor mégsem kerültem ki belőle, vagy tévedsz, mert én nagyon régóta itt állok, és hol? Nem tudom. Lehetetlen, már nagyon régóta. Nem tudom. Jaj, lehetetlen!”

nem, nem tudom, most ott állok? vagy itt? mikor álltam ott sokáig, vagy itt? ezt el kéne magyaráznom: ha ránézel az órára! az óra az idő! az idő az egyetlen biztos! érdekes, ez a válaszolgató most nem kérdez, hanem segít! ki ez bennem? De hogyan láthatnám ilyen közelről az órát, ha nem ott állok, hanem itt? Fél egy. Ez a most. Csak ez a biztos van. Mostantól kezdve.

 

 

 

 

 

Ami volt, múltnak tekinthető. Ez a kéz a kezem. Látom, érzem a lábam, a combom is, de miért emelkedik hol az egyik, hol a másik, mintha futnék? miért csapódik a kezem? Ugrálok. Nincsen semmi baj, csak ugrálok. Ez a meztelen test én vagyok. Csak a fejemet nem látom, de azt nem is láthatom, hiszen a fejben van a szem, amivel ezt láthatom: a testet, a szőnyeget, padlót. Ezek tárgyak például. És az erkély is ott van. Ha leugrottam volna az utcára, akkor az utcára zuhantam volna. Utca. Még ez a szó is eszembe jut! Utca. Ha most elindulnék, ki innen, és futnék az utcán, akkor azt kéne mondani neki, gyere, menjünk innen, fussunk az utcán, mert akkor nem kell mindig ugyanazt látnom, de ha elindulnék és futnék

„Szomjas vagy?”

érzem a nyelvem, a nyelvem a számon; talán ez a szomjúság. Előttem áll. Mosolyog. Akkor megint itt állok, ahol álltam, s nem ott? vagy nem is ugráltam, csak képzeltem, hogy ugrálok? Még nem telhetett el sok idő.

„Hozzak neked vizet? Jó? Hozok neked vizet.”

Látom az arcot. Szép. Arányos. Mosolyogni igyekszik, pedig látom ezen az arcon, hogy nincsen kedve mosolyogni, és ezt a vizet is azért mondja, csak azért hozza a vizet, hogy segítsen rajtam, látom az arcán, fél tőlem, segíteni akar, de nem nagyon érthető, hogy miért kéne félnie tőlem, és miért kéne segítenie. Érdekes. Ha ez látszik az ő arcán, akkor bizonyosan ő is teli van gondolattal, ő is éppen úgy telve van, mint én, benne sincsen semmi rés. Akkor valóságos lény, és nemcsak képzelem.

„Hozok vizet. Jó? Nem félsz egyedül maradni, kedves?”

Víz. Vizet hoz. Ha vizet hoz nekem, akkor az én arcomon is láthatni valamit, amit nem láthatok. Valamit, amiből arra a következtetésre jutott, hogy segítenie kell rajtam, mert nem vagyok olyan állapotban, mint rendesen. Vizet hoz. Valami, akkor mégis valami baj van velem. Valószínű, mert ha nem lenne semmi baj, akkor miért állnék itt meztelenül a szoba közepén? Éjszaka. Igen, kinn éjszaka van. Beteg vagyok, és itt állok. Hová tűnt? Vízért ment. Míg visszajön, tisztáznom kellene, hogy mi a bajom. Nem szabad ilyen mozdulatlanul állni itt. Érzem a lépést, elindultam az asztal felé, de mire az asztalhoz érek, már nem érzem, hogy léptem volna, csak itt vagyok. Látom: lábam a padlóhoz csapom, érezzem a talpam! Nem érzem. Még egyszer látom: a padlóhoz csapom. Fájni kéne, de nem érzem. Gyorsan emelgetem a karom, látom a karok suhanását, lendületét, de mire karom fölér a lendület holtpontjára, már futni kell. Mindig más mozdulatokat kitalálni, ne vesszek el. A tárgyak úgy mozognak, mintha futnék körülöttem. A látvány iramából következtetve: én futok. De már nem érzem. Leguggolok. Ezt érzem. Felugrom. A cselekvés mindig megelőzi a gondolatot. Mikor csukták be, ki csukta be az ajtót? Ellenőrizni kell az időt. Állok, szemben az erkély csukott ajtajával. Van még valaki a szobában, aki becsukhatta? Körülnézek. Most nincs itt, most kiugorhatnék. De miért ugornék ki, ha nem akarok. Vagy nem a cselekvés előzi meg a gondolatot, hanem egy előző cselekvésemből olyan gyorsan következik egy másik, hogy gondolkodásom nem tudja pontosan követni? Itt vagyok. De hogyan kerültem ide? Ezt nem tudom. Elvesztettem az emlékezetemet, egy láncszemet a cselekvésekből. De mikor? Látom a lendülő karokat, a guggoláshoz hajlított térdet, az ugráshoz egyenesített lábakat, tehát ezt csinálom, guggolok, ugrok, pedig itt állok mozdulatlanul. Látom a karlendítéseket, érzem, leguggolok, felugrom, pedig a látvány nem mozog, itt állok mozdulatlanul, és mozdulatlanok a tárgyak, pedig ha valóban mozognék, és nemcsak képzelném, hogy mozgok, akkor a látványnak is mozogni kéne. Körbefutok a szobában, érzem, és itt állok, mozdulatlanul, látom. Egyszerre érzem és látom önmagam mozdulatlanságát és mozgását, mintha lenne egy harmadik is, aki figyeli ezt a kettőt, aki én vagyok, de mindhárom én lennék. Nem. Csak ez a harmadik vagyok én, aki a kettő között figyeli azokat, akik én vagyok. Aki felugrik, leguggol, fut, leguggol, békaügetés. Karkörzés. De nem érzem. Két mozdulat között túl hosszú az idő. Mire elérnék a következő mozdulathoz, elvesztem az előbbi érzetét. Az a másik, aki állandóan mozgásokat végez, azt a másikat biztosan valamilyen kényszer nyűgözi, hogy ott álljon mozdulatlanul. De nem tudhatok róla, milyen kényszer, mert nem én vagyok, én csak látom. Azért mozog, hogy érezze, amit nem érez mozdulatlanul; tehát megőrült, mert akármit csinál, elvesztette a kapcsolatát a valóságosan értékelhető mozdulatokkal. Elvész, elvész a mozdulatok réseiben; túl sok ideje marad két mozdulat között. Gyorsabban, gyorsabban kell mozogni, de két gyors között is van szünet. Egyik mozdulat csak úgy érhetné el a másikát, ha azonos lenne vele. De ha azonos mozdulatokat végzek, akkor elvesztem az érzékelést, mert minden ismétlődik, és az ismétlődések örökös azonosságában nem találhatom magam, hiszen én nem vagyok azonos azzal, aki ismétlődik. Valahová el kéne menekülni, a falba kéne belesimulni. És az időhöz kéne igazítanom magam. Látnom kellene az órát, de ha nem tudom, hogy hol vagyok, akkor azt sem tudhatom, hogy hol van az óra.

Úgy látszik itt álltam, csak a szemem volt csukva, mert megint gondolkodtam; azért mozdultak el a tárgyak, mert gondolkodtam, de most itt az óra. Az idő. A nagymutató a hatoson, a kismutató a tizenkettes és az egyes között. Ez azt jelenti, hogy fél egy van. Hogyan lehet van, ami volt? Fél egykor megállt. Ha megállt volna, nem ketyegne. Hallom, ketyeg. Fél egy. Ha nem az óra állt meg, akkor az idő. Hiszen az óra nem idő, az óra csak eszköz, megmutatja, mennyi az idő, mennyi idő telt el egy előző időponthoz képest. De az előző időpontot is tudni kell. Ezt az óra nem mutatja, pedig ketyeg. Fél egy már volt. Ketyeg. Most is fél egy van. Akkor az idővel történt valami. Megállt. Nem mutatja, amit mutatnia kéne, pedig ez volt az egyetlen, az utolsó biztos fogódzó nekem. Azt hittem, hogy ez. De ez is leleplezte önmagát. Az idő áll, csak az én képzeletemben megy. A valóság utolsó morzsájáról is bebizonyosodott, hogy képzelet. De ez a bizonyítási akció szintén képzelet. Ismétlés. Annak a ténynek ismétlése, amit a logikám már bebizonyított: végponthoz értem. Bizonyára ez az a pillanat, ez a fél egy, ez az az idő, amikor megszűnt a létem, s már nem vagyok, csak eddig még abban a hiedelemben éltem, hogy lennem kéne. A fizikai lét utolsó kapaszkodója a gondolatban. Az idő elvesztette érvényét. Az óra az érvényét vesztett idő szimbóluma, nem más. El kell indulni. Hozzá kell segítenem magam a megszűnéshez, hiszen ezt akarja tőlem. Koncentráljunk. Most látom ezt az órát, ha tehát odább fordulok, akkor látni fogom a szobát is, ahol az erkély ajtaja nyitva van, és akkor elindulhatok, mert biztos lehetek benne, hogy oda megyek

„Itt a víz, kedves.”

itt, áll, előttem, mintha itt állt volna mindig, mintha azonos lenne a régivel, kezében a pohár, a pohárban a víz

„Mi történt?”

„Nem történt semmi.”

nyújtja a vizet, igyam, de távolodik, mert hátrálok, menekülök a fal felé, menekülök előle, aki nincs, nem létezik, de látszatával az utolsó pillanatban mindig visszatart

„Mi történt?”

pedig nem akartam ordítani, csak olyan izgatottságot érzek magamban

„Nem. Nem történt semmi. Csak szaladgáltál egy kicsit. Más nem történt. De ne félj. Más nem történt. És most már értem is kedves, ami veled történik. Biztosan benned történik valami. De ne félj! Rögtön elmúlik. Én itt vagyok melletted. Látsz? Itt vagyok és itt maradok melletted és rögtön elmúlik. Igyál.”

közeledik, és nyújtja a vizet, igyam

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„És vizet, te hoztál nekem vizet?”

„Látod, hoztam neked vizet. Igyál.”

Nézem. Akkor valóban itt van, akkor ihatok a vízből, akkor a víz nem válik képzeletté. Biztosan szomjas vagyok. Akkor hinnem kell neki. Akkor eddig, mostanáig, tudnom kell, nem történt semmi. Akkor elfogadhatom a vizet. Nyúlok a vízért, keze a vállamon, s a pohár pereme fölött látom az arcát mosolyogni; igyekszik mosolyogni az arca, de nem mosoly ez, csak nekem szánt megnyugtatás. Szenved. Valamivel szenvedést okoztam. Nem szabad. Most már vigyáznom kell, ne okozzak szenvedést neki, hiszen olyan jó hozzám, nem engedi, hogy megtegyem, türelemmel van irántam, pedig éjszaka van, és én minden ok nélkül ugráltam, mert valami történik velem. Hallom a kortyokat lemenni a torkomon, de nem érzem az ízét, anyagát. Ijesztő, hiszen olyasmi történhet, ami nem történik. Gyorsan elveszem a számtól a poharat, és gyorsan nyújtom. A poharat elveszi, az asztalra teszi: mintha ez is megtörtént volna. Koppan. Ha ez a koppanás is megtörtént, akkor azóta

„Éva!”

„Mondjad kedves!”

„Mennyi idő telt el?”

„Mióta mennyi, mióta mennyi telt el?”

„Amióta itt állok!”

„Semennyi, igazán semennyi!”

„Éva, az lehetetlen! Éva! Légy szíves mondd meg, nem akarom megkérdezni, de légy szíves mondd meg, ne haragudj, de mondd meg, hány óra van?”

„Fél egy”

„Éva! pontosan!”

„Fél egy!”

mintha nem is hallanám, amit hallottam, amit hallanom kell: fél egy. Lehetséges lenne? Most emlékszem: az előbb is fél egy volt, és azelőtt is volt már egyszer fél egy. De azóta eltelt valamennyi idő. Vagy képzeltem. De a képzeletnek is van ideje, képzelet sem lehetséges kívül az időn! Vagy megállt. Vagy nem a képzelet van időn kívül, hanem én. Most bebizonyosodott ez a feltételezésem, hiszen ő mondja, tehát tudnom kell, az időm megállt. Ha most fél egy van, ha fél egy volt, akkor mindig fél egy lesz. Vagy hazudik.

„Fél egy! Érted? Fél egy! Érted kedves? Fél egy van. Fél egy. Ennyi az idő. Nem több, nem kevesebb. Fél egy. Fél egy van, drága!”

suttog; az arca! Ha nem hazudna, akkor nem szűkülne a szeme ilyen gúnyosan! nem suttogna, nem sziszegne ilyen gyűlölettel, nem mutatná magát ilyen szépnek még most is, ha nem hazudna. A szépsége is látszat, csábítás, hogy elhihessem, amit hazudik. Ha elhitetné velem, hogy fél egy van, akkor azt is el kéne hinnem, hogy az idő megállt, s akkor számomra minden ellenőrizhetetlenné válna, akkor kénytelen lennék itt maradni örökké. Vele. Ezt, így, pontosan kiszámította. Belecsábított a látszatoknak ebbe a körébe, s így hihetővé kéne válnia annak is, hogy az idő megállt. De nem számolt azzal, hogy gondolkodni még tudok. Nem tudok gondolkodni. Tehát győzött. Hiába gondolkodom a tényen; fél egy van. Ahhoz, hogy gondolkodni tudhassak ezen, szükségem lenne még egy, egyetlenegy időpontra, s akkor összevethetném a kettőt. Két azonos időponttal rendelkezem. Fél egy volt, fél egy van. S ha egy egész nap telt el azóta? ha már nem ma, hanem holnap van? Teljes huszonnégy óra, egy egész nap! Ezt csak akkor ellenőrizhetném, ha várni tudnék. Öt percet. Nem tudok várni, mert nem mozog az idő. Fél egy volt, fél egy van. Várni csak arra lehet, ami majd bekövetkezik. Az ismeretlenre, a sejthetőre. Arra nem lehet várni, ami bekövetkezett. Megszűnt a várakozás.

Az óra! Hátha!

Fél egyet mutat. És ott az erkély ajtaja. Nyitva. Érzem, mostanáig csendesen figyelt bennem az erő! de már nem érezhetem, mert megmozdul és rohan a nyitott ajtó felé és látom, rohanok a nyitott ajtó felé, de az ajtó nem közeledik, hanem távolodik, érzem, valamibe beleütköztem. Mégsem az ajtóhoz vitt, hanem a falhoz, ide. Kezemmel szeretném megtapintani a falat, de hiába tapogatok, nem érem el, hiába csapkod a kezem, csapkod a kezem, és valamilyen feszültség miatt ugrálok, rúgok, mert nem tudom érezni a falat. Itt állunk a szoba közepén, ahol álltunk, pedig mintha ott állnék a falnál, s mintha azért menekültem volna oda, hogy ne ugorjak ki az ablakon. De nem ott vagyok, hanem itt. És ő is itt van; pedig nem láttam eddig, hol volt? Itt volt, csak nem láttam. Érzem, nem mozog a kezem, a lábam. Csend van. És egyre bizonyosabban látom, itt van. Ki kell használni ezt az időt

„Éva, úgy érzem, megőrültem. Nem tudok szabadulni! Most azt hiszem, kijózanodtam egy pillanatra. Most minden éles. Most minden itt van, de ettől is félek. Félek! Érted? Félek! Minden eltűnik. Gyorsan el akarom mondani, míg itt vagyok, Éva, valamit csinálni kell. Megőrültem. Nem tudok kiszabadulni a gyorsan mozgó képek vagy gondolatok közül, és nem tudom soha, hol vagyok, mert az idő nem mozog.”

„Víziókat? Víziókat látsz?”

„Nem tudom. Nem olyan képeket látok, ami nincs, illetve, éppen ezt nem tudom. Mintha csak azt látnám, ami van, de mintha ez nem lenne. Minden, ami van, felgyorsult, de az idő áll. Nem tudom szétválasztani a dolgokat. Azt sem tudom! az előbb még tudtam, de most már azt sem tudom, hogy te itt vagy-e valóban, vagy csak képzelem. Mert minden elsötétedett, és már nem látlak, csak hallom a saját hangomat, hogy beszélek, és ezért azt sem tudhatom, hogy veled vagy csak magammal beszélek-e. Ne haragudj, ha itt vagy, és még hallod, amit mondok, akkor ne haragudj, de mintha mindig olyasmiket mondanál, ami megtéveszt. Mintha becsapnál. Ne haragudj.”

„Azt tudod, hol vagyunk?”

„Tudom. Ezt a szobát tudom. Most megint egész élesen látom. De nem tudom, hiába próbálok emlékezni, nem tudom, hogy mi van ezen a szobán kívül. Tudom, hogy tudnom kéne, de nem tudom, hogy mit. Csak szavak jutnak az eszembe. És minden ismétlődik; mintha ezt is mondtam volna már. És van bennem egy erő, amelyik mindig oda akar lökni, tudod? Ki az ablakon! de valami akadályoz. A másik. De nem tudom, melyik vagyok én.

Segíts!

Mintha magammal beszélnék, s téged csak azért képzelnélek, hogy ne tudjam, most magammal beszélek-e vagy veled. Segíts! Soha többé nem fogok kikerülni ebből a szobából. Ezt nem akarhatod. Hol vagy? Nem érezlek. Látod, megint nem érezlek és nem látlak, mert nem segítettél. Még nem őrültem meg egészen. Még tudok gondolkodni egy kicsit. Ez a szoba van, csak nem látom; és tudom, hogy én vagyok, csak nem érzem önmagam, te is vagy, ezt is tudom, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy lennie kell valaminek rajtad kívül is. Csak nem emlékszem. Eszembe jutott! Látod, eszembe jutott. Látod, tudom, akkor azt is tudom, mert eszembe jutott, hogy van telefon. Az éjjeliszekrényen. Ha van telefon, akkor hívni lehet a mentőket. Hívd fel a mentőket! És a mentők jönnek, és elvisznek, mert telefonálni lehet. És a mentők csinálnak velem valamit, mert nem bírom már tovább, ne haragudj, de nem bírom. De mit tudnak csinálni velem? Megőrültem, mit csinálnának már velem?”

„Kedves! Figyelj! Hallod, amit mondok? Már megint olyan sápadt vagy! Figyelj! Csak rám figyelj! Hallod? Itt vagyok. Kedves! Nincsen semmi baj. Elmúlik. Nem lesz semmi baj. Hallod, amit mondok? Válaszolj! Hallod, amit mondok? Nem lesz semmi haj! Érted? Semmi, semmi. Hallod, jaj, kedves, hallod, amit mondok? hallod, amit mondok neked? próbálj meg lefeküdni! Nekem nincsen semmi bajom, nem kell félned. Itt vagyok melletted. Hallod, amit mondok?”

„Hallom. De akkor ez azt jelenti, hogy én nem beszéltem hozzád, hanem csak képzeltem. Érted?”

„Nincs semmi baj. Látsz engem?”

„Látlak.”

mintha most emelkednék a valódi látványhoz. Ami itt volt eddig is, de nem tudtam róla. Ami nincs, csak képzelem. Állunk, ahol álltunk. Az asztal és az ágy között, a csillár alatt. Az ágy fölött ég a villany. Tehát este van, éjjel. De ha éjjel van, akkor miért állunk itt? Miért üres az ágy? Velem van valami baj, és ezért nem hagyom aludni őt. Pedig éjjel van, és holnap dolgozni megy. Akkor mégis emlékszem valamire. Akkor mégsem zavarodtam meg teljesen.

„Éva!”

„Mondjad drága!”

„Nem kéne? Nem kéne mégis felhívni a mentőket?”

ezt már mondtam, vagy képzeltem

„Mentőket? Nem! Elmúlik. Nem lesz semmi baj. Ne félj. Túl sokat szívtál, ennyi az egész. Ha felhívnám a mentőket, akkor ezt meg kéne mondani nekik. És akkor becsuknának engem is, téged is. Börtönbe. Annak nem lenne semmi értelme. Érted?”

Még följebb emelkedem valami mélyből, ahol voltam; ahonnan már láttam, hogy itt van ez a szoba. De most is, mintha nem a szobában lennék, amit látok. De akkor hol? Cella. Ha képes vagyok elgondolni a börtönt, ami a külvilághoz tartozik, valamit, ami kívül van ezen a szobán, akkor tudok emlékezni is. Ha tehát hívjuk a mentőket, akkor a mentők bevisznek a börtönbe. Ezért nem szabad felhívni a mentőket. De ha nem hívjuk a mentőket, és nem visznek a börtönbe, mikor kerülök ki ebből a szobából?

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Éva, azt hiszem, most már egészen kijózanodtam. Tudom, igazad van. De szeretném tudni!”

„Mit, mit mondjak kedves?”

szeretném tudni, de félek megkérdezni, mert ha most is ugyanazt mondod, akkor! látom, ugrál a lábam, tehát ugrálok; mintha a kezemmel akarnám legyűrni, látom a kezem, amint a félelmet csapkodja; a kényszeres mozgások; akkor inkább megkérdezem, csak ne legyenek ezek a kényszeres

„Hány óra van?”

„Fél egy.”

nem az órát nézi, de ha nem az órát nézi, akkor honnan tudja? de hiába nézem az arcát, az arcán látom, nem hazudik, biztos benne, hogy igazat mond

„Fél egy. Fél egy van, kedves.”

Akkor rendben van. Legalább az bizonyos, hogy megőrültem. Újra ott vagyok, a fekete semmiben, amit ismerek, s ami úgy látszik az egyetlen valóságos helyem. Ezek szerint nem is láttam semmit, nem is hallottam semmit, csak azt képzeltem el, ami már megtörtént, vagy megtörténhetett volna, míg el nem értem eddig a végleges időig. Most még tudom: beléptem a körbe, amelynek volt bejárata, de nincs kijárata. Ezzel azonban csak saját törekvéseim véglegesedtek. Ezzel nem kívül kerültem önmagamon, hanem visszahulltam önmagamba. Az véglegesedett, ami volt. Törekvéseim, vonzalmaim, hazugságaim eredménye. A külvilággal veszítettem el a kapcsolatomat, mert féltem, mindig féltem tőle. Túl zavaros, túlságosan áttekinthetetlen, túl bonyolult volt ahhoz, hogy ne féljek tőle. Azt hittem, ha önmagamra egyszerűsítem, akkor megérthetem. Önmagamban a világot. Hazugság volt. A menekülés hazugsága volt. De ezt akartam, külvilág nélkül önmagam külvilága lenni, elengedve minden kapaszkodót. Azt hazudtam magamnak, hogy amit nem értek, az nincs. Most valóban eltűnt. Az életösztön még azt diktálná, hogy megragadjam, de hazugságaim ravaszul célba vittek, s hiába kapaszkodom, ha már nincsenek kapaszkodók. Gyávaságom és képlékenységem végeredménye. Lecsupaszodtam arra, ami vagyok; hazug, esendő, halálra szánt. Ez már az enyém. De ez már nem élet. Az élet a viszony volt, ami ismeretlen szimbólumaimat mások ismeretlen szimbólumaihoz kötötte. Amit tehát itt láttam eddig, mindaz nincs. Csak bennem létező szimbólum. Ő is csak bennem létező szimbólum, a nőiségé, amelyben igyekeztem megkapaszkodni, amit egyetlen, utolsó kapaszkodónak éreztem, hiszen vonzalmaim tárgya nem kívülem, hanem bennem van. De a külvilág, amit eddig valóságnak hittem, s amit annyira el akartam érni, hogy érte becsaptam magam, túl van rajta is, rajtam is. Oda én már nem érhetek el. Mert az nem én vagyok. Két, tökéletesen egybevágó formává lettem, ezért nem érzem másikomat. Egyiket sem, magamat. Ha lenne Isten, akkor ebben a végső ellentmondásban meg kéne nyugodnom. Ha megnyugodhatnék, akkor nem csinálnám ezeket az ismétlődéseket, nem kavarogna tovább a megismerés ereje saját terében, ami én vagyok. Most is, biztosan mozgok, bizonyára kényszeres mozdulatokat teszek, de nem láthatom és nem érezhetem. De ha nem tudok megnyugodni, ha nincs erő, amely ezt az erőt legyűrné, akkor nincsen Isten. Akkor Istent is csak hazudtam magamnak. Akkor csak én vagyok, erőm önmozgására bízva, saját szimbólumaim végtelen megismerésében. De ha ez igaz, akkor mégis van Isten, aki én vagyok, ez a bennem működő erő, amely mégis független tőlem. Addig működteti az ismétlődéseimet, amíg élek. Tehát a halállal megszüntethető.

A megismerés izgalma azért ilyen unalmas, mert hiába igyekszem kilépni a körből, csak önmagát képes elérni. A halálon kell túllépnie, abba a másik rendszerbe, hogy ne csak önmaga vonatkozásait ismerje fel.

Bennem már nincs semmi, ami tiltakoznék. Várni sem akarom már. Itt állok, s azzá következem, ami nem leszek. Hol? Igen, már nem ott. Nem az asztal és az ágy között, az asztal a hátam mögé került, most a komód előtt állok, s megnézhetem, mennyi idő telt el. De miért engednék még mindig az idő csábításának? A kismutató a tizenkettes és az egyes között, a nagymutató a hatoson áll. Tehát fél egy. Végre valami, ami nem engem, hanem csupán önmagát igazolja. De hiszen minden önmagát igazolja; nemcsak az időt, a teret sem tudhatom. Ha nem ott állok, ahol álltam, s nem emlékszem rá, hogy önálló elhatározásból, tehát akarati úton változtattam volna meg a helyemet, ez a tér önállóságát jelenti. A tér dobál engem, ahogy az idő is ragaszkodik saját hatalmához. De ez nem feltétlenül igaz. Lehetséges, hogy akaratomon kívül létezik, igen, az a bizonyos erő, létezik valamiféle erő, amely a térben mozgat, s ennek az erőnek a működését logikámmal nem ellenőrizhetem. Mint normálisnak nevezett életemben, egykor. Az események, anélkül hogy akartam volna, megtörténtek velem, s csak utólag gondolhattam felőlük bármit, ha adódott nyugalmi helyzet két történés között. Ezt neveztük életnek. Most ezek a logikai kihagyások teszik életszerűvé az őrületemet. Az őrület is élet. Még az. Élet a hazugság lehetősége nélkül, az erő feltétlen hatalmában.

A sötét mező horizontján túl derengő szürkület. A vonal, amely elválasztja a sötétséget, nem a világosságtól, csak attól a tértől, amelyben felsejlik a világosság lehetősége; tehát világosabb egy árnyalattal, mint ez. Nem közeledik, nem közeledem, pedig láttam, ezt már láttam közeledni.

Itt állok, s majd átbukom oda. Igen. Ez a halál vonala. Szimbólum. Bizonyára azért kívánom ezt a bukást, mert ott talán megszűnik a rápillantásnak, az értékelésnek, az összehasonlításnak, a gondolkodásnak ez a kényszere. Azon túl vagy minden teljesen logikus, és akkor nem kell szenvednem a logikai láncszemek közt tátongó résektől; vagy minden teljesen logikátlan, de a teljes logikátlanság, ami most még elképzelhetetlen nekem, a teljes logikátlanság is réstelen.

Láttam. Akkor tudom, hová kell mennem, hová megyek anélkül, hogy kellene.

De nem közeledem, nem közelít. Talán döntésre vár? Ebben a résekkel teli őrületben, ahol hiába pillantok önmagamra, hiába nézem, hiába próbálom a külvilágot, mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez jutok; ebben az állapotban nem lehet megmaradni. Elviselem, hiszen elviselem, de elviselhetetlen. Ez az elviselhető elviselhetetlenség, ha legalább arra nem hasonlítana ilyen következetesen, amit elhagyott! amit normális, valóságos életnek hittem eddig. De hogyne hasonlítana, ha része annak, csak még élesebben mutatja réseit. Úgy látszik, végkövetkeztetésként megállapítható: az ember réstelenségre törekszik. Halálra. Végkövetkeztetés? Ez az igazi gondolat! Amit senki nem használhat, amit senki nem gondolhat velem, mert közölni már senkivel nem tudhatom, s ezért számomra is teljesen felesleges.

Miért nem közelít?

Csak akkor érhetem el, ha sikerül visszatérnem az őrületből. Úgy látszik, mégsem felesleges gondolat. Gondolkodnom kell, az az erő kényszerít rá, amelyik majd kegyesen megvonja tőlem a gondolkodás képességét. Az ismeretlen. A rés. A mozgató. A résben a réstelen. Ahová törekszem lenni. De úgy látszik, csak akkor sikerülhet átfordulnom abba a létbe, ha előbb visszatérhetek oda, ahonnan elindultam. Az őrületből a normálisnak nevezett életbe. Gondolkozzunk. Az őrületnek logikai szakaszában vagyok. Ebben az állapotban csak gondolkodásomban működöm. Ami életnek nevezhető, nem csupán gondolati működésemnek, hanem fizikai működésemnek érzékelése is. Fizikum és szellem egyidejűségének téveszméje. Tudatom felfogta annak a vonalnak a szimbolikus értelmét, amelyen túljutva mindez nincs. De ezt a vonalat csak úgy érhetem el, ha egy pillanatra, ha egyetlen töredékidőre visszanyerhetem testi érzékeimet, s a testet reálisan elindíthatom a szimbólumnak megfelelő valóságos térbeli elemek között egy olyan pont felé, amely beteljesíti azt, amit a tudat felfogott. A testemet, amelyről tudok, de nem énem, a fizikumot kell visszanyernem, s beteljesíteni rajta az elhatározó erőt; megszüntetni.

Nem. Itt valami nincs rendben. Két logikai lánc, amely csak egy rés közbeiktatásával kapcsolódik egymáshoz!

Gondolkozzunk. Ha ilyen élesen és pontosan tudatában vagyok annak, hogy létezik test, elhatározás és akarat, sőt, annak is, hogy létezik egy rajtam kívül levő, érzékileg felfogható világ, amelyet azonban nem érzek, már megint nem érzek, de éreztem, s feltehetően érezhetek, akkor nem kerültem olyan közel a halálhoz, mint azt hihetem; ez csak a képzelet terméke volt, az őrület képzetének terméke. Az őrület menedéke, olyan végletes menedék, ami nem a halált bizonyítja, amelyhez mint elképzelt alanyhoz menekült, hanem éppen ellenkezőleg, az állítmányt, magát a menekülést. Tehát nem azt jelenti, hogy a halál segítségével kikerülnék az őrületből, hanem azt, hogy még mélyebbre süllyedtem őrületem logikájában. Az őrületnek abba a fázisába kerültem, ahol mindaz, ami bennem volt és van, szándék, vonzalom, gondolat: rendszerré kezd összeállni; rendszerré, amely hézagtalanul kitölti önmaga testét, s nincs szüksége a test érzetére, mert a rendszer maga a gondolattá, logikai anyaggá termelődött test, ezért nincs szüksége és lehetősége a külvilágra sem. Megszűnik a külvilág, mert a rendszer jeleihez képest felfoghatatlan összefüggéseket erőszakolna, ami a logikai anyag egyneműségét idegenként sértené. Nincs halál. Könnyű menedéke lenne. De nincs. A megváltás reménye lenne, amely így, kifordítva eredeti értelméből, vagy éppen visszafordítva eredeti értelmébe, a megváltoztathatatlanságot jelenti. Mert nincs. Csak az van, ami van. Önmagam kiismerhetetlen terében, újra és újra végigfutva ezen a kör alakú pályán, de hiába tapasztalatokkal! vissza ugyanoda; és az idő kapaszkodója nélkül; a megváltás reménye nélkül. Nem tudhatom, meddig kell élnem bennem. Az őrültek átlagos életkora rövidebb, mint azoké, akik normálisnak hiszik magukat. Az életkor rövidebb, hiszen mindazt, amit érzek és gondolok, rendszereim üres formáit, azt sokkal gyorsabban érzem és gondolom, mint azok, akik a reálisnak nevezett térben és időben nem érzik ezt. Gyorsabb az égésem. Tíz év. Legalább tíz év. De hogyan reménykedhetem ebben a tíz évben, hogyan bírhatom ki e tíz évet az időmúlás reménye nélkül? hiszen nem mozdul előre az időm; nem tudom, mennyit haladt előre az ő idejük! Az elhülyülés, igen az elhülyülés. Az őrültek egy idő után, megint az idő, amiről nem tudhatom, hogy mennyi; de az őrültek valamennyi után teljesen elhülyülnek. Bizonyára akkor, amikor megszűnik a tűrésük; amikor már elviselhetetlen ez a sebesség, a ritmusnak ez a megállíthatatlan, pihenést nem ismerő végtelensége a mozdulatlan idő végtelenségében. Amikor az ellentmondás külső és belső világ között már nem tűrhető tovább, amikor a test, az agysejtek, az ideg szövetei belehalnak, mielőtt végleg belehalnának? amikor a szellem kioltja önmagát a testben, s üres vegetatív formát hagy. De mikor? Öt év. De ha most fél egy van, s nem múlik el többé egyetlen olyan perc sem, amit ismertem, akkor mikor telik be az idő öt éve?

Igen. A nyugalom, a pihenés, a csend, ami nincs.

Egyetlen megoldás van. Meg kell ölnöm magamat.

Ha azonban ez a tér, amelyben most vagyok, nem reális tér, csak én hiszem annak, aminek hiszem, akkor hiába rohanok az erkélyajtó felé; úgy látszik azért ütközöm minduntalan a halál akadályába, mert ott, ahol én azt az ajtót hiszem, nincsen ajtó. Fal van. És talán nem is annak a szobának a fala, amelyben hiszem magam. Mert az idővel sem ellenőrizhetem, hogy valóban ott vagyok-e, ahol voltam. Nem tudhatom: mennyi idő telt el nekik? Olyan hosszú már, ami eltelt, lehetséges, hogy hónapok, évek. Már nem itt vagyok, már valahol másutt vagyok, csak bennem, mint reális létem utolsó terepe, ez a szoba rögződött. Elszállítottak ebből a szobából. A mentők. Ez a szó is azért juthatott eszembe, mert valamikor valóban jöttek a mentők, és elszállítottak, de akkor ez a tény csak nagyon távolról jutott el hozzám, hiszen bármi történhet körülöttem, tudatomat ez a szoba tartja fogságában; mégis eljutott hozzá valahogy, s később beépítette rögeszméjének épületébe. És akkor azt mondtam neki, hogy hívja a mentőket. Pedig ő már régen nem volt ott, már régen hívta a mentőket, s azok elszállítottak, mégis azt képzelem, hogy neki beszélek, őt kérem, hívja a mentőket; mert ki akartam kerülni abból a szobából. Pedig már nem voltam ott. Már nem vagyok ott. Az a rögeszmém, hogy ezt a szobát lássam. Tudom, mégsem vagyok képes szabadulni. A lét és az akarat totális szembehelyezkedése. Minden kétséget kizáróan ez az őrület. De hogyan szabadulhatnék? Valahová el kéne futni, ahol nem látom rögeszmém tárgyát, ezt a szobát! De hogyan, hová futhatnék, ha fogalmam sincs, hol vagyok? Futnom kéne. De nem futhatok.

érzem, futok

De hiába futok, ha állandóan ezt a szobát látom! Miért is futok, ha ez a futás nem megoldás, kényszer, a menekülés kényszere bennem, tehát őrületet jelent. Az őrülettől szabadulni szeretnék! De hogyan szahadulhatnék attól, ami vagyok?

Gondolkodni, gondolkodni! Most! Gondolkozz!

Igen. Van két lehetőség. Külvilág van. Ezt tudom. A külvilágra kell összpontosítanom a figyelmemet. Tisztán, rögeszméktől mentesen meglátni és megérezni azt, ami a külvilág. Vagy megölöm magam. De hogyan ölhetném meg magam, ha ott fal van és nem az erkélyajtó, amit hiszek. És csukva van. Az előbb még nyitva volt. Változás az ismétlődések rendszerében. De csak azért, ez is szimbólum csupán, azért változik, hogy életszerűnek hihessem, hogy idekötözzön még jobban; megzavarja a logikámat. A dosszié. A fűtőtesten a dosszié, a dosszié tetején az én régi órám. Idő. Megnézhetném, de hiába nézném. Ez is szimbólum. A szabadulás vágya. Feltámad bennem a vágy, az életösztön támasztja föl, de mást nem tehetek: tevékenykedem képzelt szobámban; ha a külvilág látja, egyszerűen kényszeres mozgásnak véli. Ők csak azt látják, hogy most odamegyek valahová, és felemelek valamit, ami számukra nem létezik, és megnézek valamit, ami nincs, és elmosolyodom, milyen buták! nem látják, hogy én ahhoz a régi órámhoz megyek, hogy megnézzem az időt

„Kedves! Hallod, amit mondok? Kedves! Beszélj! Mondj valamit, hallod?! Mondjad! Akármit! Ha beszélsz, akkor talán jobb. Beszélj. Mondj valamit! Hallod? Próbálj beszélni! Mit érzel? Mi az, ami ilyen rettenetes? Beszélj! Hallod? Jaj! Hallod? Beszélj!”

de valami történik; valami történik, ami nem én vagyok, mintha hangot hallanék! valamilyen hangot! hallottam volna valamit, ami nem belőlem jön, hanem kívülről jön felém! Vagy én beszélek így magamhoz?

„Beszélj kedves! Mondjad! Mondj valamit. A kezed, a lábad, érzed a kezed, a lábad? Érzed?”

a kezem, a lábam, igen; hogyne! a kezem, a lábam! Érzem! Érzem a kezem! Érzem a lábam! Az ő hangja által éreztem a kezem, a lábam; megmenekültem, akkor megmenekültem

„Érzed? Beszélj!”

akkor eddig nem éreztem, de a hangja, a hangja tudatosítja, érzékelhetővé tette a kezemet, a lábamat, de hiába válaszolnám, hogy érzem, ha megint nem érzem

„Érzed? Beszélj!”

nem tudok válaszolni, hiszen látom, itt áll, itt áll a szimbólum előttem, de nem érzem a kezem és a lábam, nem érzem. De meg kéne nyugtatni, ami azt jelenti, hogy magamat nyugtatom, megnyugtatni; hogy ne féljen így az arca, mert ha így fél az arca tőlem, ha így félek magamtól, akkor talán mégsem szimbólum, akkor talán mégis vagyunk, és akkor nekem is van kezem, lábam, csak nem érzem

„Igen. Érzem.”

„Jaj, kedves! Beszélj! Mindig válaszolj! Jó? Mondjad, mindig mondd el, mit érzel! Jó? Mit érzel? Félsz? Szorongsz?”

ez lenne a félelem? ha ezt nevezik félelemnek és szorongásnak, akkor biztosan félek és szorongok. De ezt már kérdezte! Mintha ezt már kérdezte volna. Nincs itt, és én sem vagyok. Újra becsaptam magam. Azért kell visszatérniük ezeknek a régi kérdéseknek és válaszoknak, hogy az őrület logikáján belül reális pontnak tűnjenek, változatosságnak az ismétlésben; céljuk a reálisnak hitt lét logikájára visszautalni, ahol éppen változékonyságuk tette életszerűvé az eseményeket. Ezek a visszautaló kérdések önnön tudatom játékai, csábító hívások, próbáljak visszatérni ahhoz, amit valóságnak akartam elfogadni, de mivel ez úgyis lehetetlen, még mélyebbre zuhanjak az őrületbe. Féljek, szorongjak, ezt akarják. De nem félek, nem hagyom magam megtéveszteni, már nyugodtan társaloghatok saját kényszerképzetemmel; félelem! nevetséges

„Kedves! Hallod? Itt vagyok! Látsz? Itt vagyok, melletted vagyok, jaj már nem tudok jobban itt lenni! Látsz? Érzel? Beszélj! Ne félj, elmúlik! Hallod? Elmúlik. Nem kell félned! Tudod, hol vagy? Látsz? Próbálj emlékezni! Hallod?”

mintha ő szólna, mintha én biztatnám így magam az ő hangján

„Próbálj! Akarnod kell! Hallod? Próbálj emlékezni!”

„Mire?”

itt van egy arc, az arc, ami arra az arcra emlékeztet, ami ő volt, de talán csak az én arcom szája nyílik

„Valamire! Akármire!”

„Nem tudok. Hiába próbálok, nem tudok emlékezni. Csak akkor tudnék emlékezni, ha tudnám, hogy hol vagyok. Igen. Most érzem, most látom, hogy itt vagy. Itt vagy? Ugye itt vagy? Segíts! Segíts, hogy ne csússzak vissza! Éva!”

„Mondjad!”

„Mennyi idő telt el?”

az arc, ami itt van előttem, az arcban mozogni kezd a szem, ide-oda mozog a szem, mintha valamit keresne

„Nem tudom. Semennyi. Alig valami.”

„De mennyi?”

„Egy perc. Talán egy perc.”

„Mióta? Ha eltelt, akkor most hány óra van?”

„Fél egy. Fél egy múlt egy perccel.”

akkor jó; megmenekültem; eltelt, elmúlt egy perc; nem áll

„Próbálj beszélni! Jó? Vagy beszéljek hozzád?”

„Ne! Azt ne! Akkor rögtön ráfutok az automatizmusra!”

fél tőlem, mert hülyeségeket beszélek, de hogyan magyarázzam?

„Milyen automatizmus, kedves?”

„Nem tudom. Így érzem. Ha elkezdődik valami, akkor az rögtön függetlenné válik mindentől; folyamat lesz belőle; de akármi kezdődik, mindig ugyanoda érek. Érted? Ahhoz a vonalhoz. Ha minden pillanattöredék nem szolgál valamilyen újdonsággal, akkor rögtön visszacsúszok ebbe a saját körömbe, akkor elveszítelek, és visszatérek oda. Érted? Elveszítem azt, hogy reálisnak hiszlek, pedig tudom, hogy csak látszat vagy.”

„Tudod, kedves, mit kéne csinálnod? Próbálj számolni.”

„Számolni?”

„Igen.”

„A számokra emlékszel?”

„Igen.”

„Akkor próbálj számolni. Jó?”

„Un, deux, trois, quatre, cinq, six, sept, huit, neuf, dix, onze, douze, treize.”

„Jaj de jó! Tovább!”

„Treize, quatorze, quinze, seize.”

„Tovább!”

az idő szökken veled számról számra, számolhatod számról számra számolhatod, de mikor jutok akkor a végére ha számról számra

nem!

ha csak számlálva múlik, akkor nem kell; arra képtelen vagyok, nem tudhatok öt évet vagy tíz évet vagy nem tudom mennyit végigszámolni; de miért számoltam franciául? miért nem magyarul?

nem akarom tudni! miért nem akarod tudni, kedves? emlékezzél! mire? miért nem magyarul? miért franciául, miért francia számokkal számláltad az időt? Nem tudom. Emlékezzél! Nem tudok. Valamire akkor kéne tudnom emlékezni, amire nem tudok. Pedig biztosan valamilyen fontos oka van, hogy nem magyarul kezdtem számolni, hanem francia számokat kezdtem mondani. És ez az ok el van rejtve, kedves. Mert nem tudok emlékezni. Emlékezzél! Mire? Ki kérdezi? Az ösztöneid. Az ösztönök óhajtják tisztázni magukat bennem, kedves. Magyar ösztönök, vagy francia ösztönök. Ami vagyok. De mi? Valaki mindig kérdez. Én magam, magam engem. De nem tudom. Akár magyarul, akár franciául. Az időt nem lehet számolni. Amíg franciául számláltam valamit, az soha nem érintette az időt; vagy az idő után, vagy az idő előtt, de egyetlen szám sem illett az időre. Az időt nem tudom eltalálni a számokkal. Mert nem tudok megállni. Nem tudom biztos ponthoz igazítani magam. Nincs pihenő. Csak a logikámat hajtja az erő, bebizonyítson számomra is felesleges dolgokat. Megyek, de nem előre. A lényeges mindig a feleslegeseken keresztül nyilvánítja meg magát. Ezt az egészet azért kellett végigélnem, feleslegesen, hogy eljussak ide. Bebizonyítsa: nincs előre, hiába számolnék előre. Fogalom, amelyről le kell mondanom. Se előre, se hátra. A képtelen mű önbizonyítéka. Kör, ami semmi tapasztalattal, csak önmaga ürességével szolgál. Miért kell kibírnom ezt? Miért kell átvészelnem minden bukást? Miért kell ugyanazon a körön, egyre mélyebbre, ugyanoda érnem?

„Kibírod kedves! Nincsen semmi baj. Melletted vagyok! Itt vagyok. Kibírod kedves! Nincsen semmi baj.”

Jó hallani. Pedig tudhatnám: csábít. Nyugalma, biztonsága, bizodalma csábít. Becsábít a reménnyel, vissza ugyanoda. Visszacsábító! Húzza, tölti szenvedésem idejét. De lassan felvérteződtem ellene. Már nem hihetem, hogy valódi. Tudom, csak az életösztön csábítása, amely éppen úgy beszél bennem a maga formájában, mint a halál a maga jeleivel. Dialógus. De éppen ez a dialógus nem húzható tovább. A végeredmény elkészült. Ha nem tudom megszüntetni ezt a végeredményt is, akkor tovább kell csinálni. S eljutni újra és újra, ugyanoda. Percről percre. Nevetséges! Nevetséges fogalom a múltból. Azt az egy percet is azért mondta, hogy reményt adjon. Az életvágy aduja a halál ellen. Annak az egy percnek az illúzióját az életösztön adta a halál ellenében. Vagy ő mondta, de azért, hogy megtévesszen. Mindegy. Érzem, az idő áll. És nem tudhatok a végtelenségig topogni benne. Kérdezd meg, ellenőrizd! Nem, már nem kérdezem. Múlik, telik az idő, csak a te illúziód, hogy megállt! Nem, ne kérdezd, csalódásod elmélyíti az őrületet! De hiszen ha tőle kérdezed, ő megmondja neked az időt!

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Mennyi idő telt el?”

„Mióta mennyi? Semennyi. Semmi!”

„De hány óra van?”

„Fél egy. Fél egy van, kedves.”

Igen. Rendben van. Ellenőriztem, megkérdeztem. Be kell fejezni.

„Kedves! Figyelj. Próbálj meg lefeküdni. Aludni. Próbálj meg lefeküdni!”

Nem. Nem kísérletezem tovább. Már nem próbálok semmit. Elég volt. Akármit próbálok, ugyanoda érek. Abba kell hagyni.

„Kibírod. Nem történt semmi különös.”

Csendesen kéne elmúlni magamból, ha megszüntetni nem tudom.

„Feküdj le. Kialszod és elmúlik.”

Nem! Nem akarok lefeküdni. Nem akarom ezt a rothadt hangot hallani tovább!

Elég volt! Nem bírom ki!

„És ha felébredsz, éppen olyan lesz a világ, mint volt!”

Nem. Nem akarom, hogy olyan legyen! Nem lesz, hiszen nincs. Miért kell ezeket a nyomorult hangjaimat beszélni hallanom? Miért beszélgetnek, miért tépnek kétfelé, amikor csendesen szeretnék elmúlni egyedül.

Skizofrén pszichózis.

Még így is meghatározza nekem! Nem akarom! Nem akarom! Engedjétek ki magából! Be vagy zárva! Nem hallod, te átkozott? Engedje ki magából!

Fehér keretben sima sötét felületen halvány foltjai éles síkjai a fénynek. Kinn. De nem látni ki. Kinn éjszaka van. Az erkélyajtó üvegén fények és egymásba átmosódó foltok tükrözése. Mert kinn éjszaka van. És a szoba tükröződik. Az a valami, ami az imént bennem ordított, dübörgött, lassan visszahúzódik, s ahogy visszatér önnön homályába, úgy foglalja el helyét ennek a szobának a csendje; a mozdulatlan látvány. És érzem, ahogy a szoba elfoglalja helyét bennem, úgy térek vissza magamhoz, ami voltam. Itt állok, s ebben nincsen semmi különös. Körülbelül a szoba közepén. De nemcsak látom, a talpammal, a bőrömön is érzem, hogy itt állok, s ebben nincsen semmi különös. Kissé felemelhetem a kezem, s érezhetem. Aztán visszaengedhetem, s érezhetem ezt is. A valóságot, amely még törékeny ugyan, mert félő, újra elveszítem, de ami mégis, minden kétséget kizáróan itt van a szobában, s visszatért belém is. Vigyáznom kell a mozdulatokkal, még nem szabad nagyon mozogni, nehogy elveszítsem. Az üres ágy, a fehér lepedő gyűrődései, ráncai. A fény sima szóródása, felcsillanásai a tárgyak élén. Ez is rendszer. A valóság a legvégletesebb rendszer, ahol az észlelések észrevétlenül adják az embert kézről kézre. Ha itt állok, akkor nem állhatok ott. Ez a valóság törvénye. S míg innen eljutnék oda, a tér megszámlálhatatlan részletei adogatnának kézről kézre; míg odajutnék. Ez az idő.

„Feküdj le kedves. Jó? Kialszod magad, és elmúlik. És ha felébredsz, éppen olyan lesz a világ, mint volt.”

Már olyan. Még olyanabb, mert örülök neki. A hangnak, a hangjának, amely olyan lágyan idomul ennek a szobának s az én gondolataimnak a csendjéhez. S oldalt fordítom a fejem, és lassan, éppen abban a ritmusban, ahogy oldalt fordítottam a fejem; elfordul a látvány. Tehát oldalt fordíthatom, a valóságban így van: ha a hangját hallom, akkor ránézhetek. És ott áll az asztalnál. Igen, az asztal. Ahol ült. S mindez olyan természetes és egyszerű, hogy ő nem is csodálkozik rajta. Csak fáradt az arca; a mosolyában a fáradtság. Milyen esendő és nyomorult voltam magamban. De addig küszködött, addig harcolt, amíg visszahúzott ide. És elfáradt. Jó lenne közelebb lépni hozzá, megérinteni. De törékeny; féltem magamban a valóságos érzeteknek ezt a törékeny, egyszerű rendszerét. Arcának lágy vonásai, majdnem tömzsi, csaknem esetlen testen a mellek, a bármikor rezzenő mell a leplezetlen hús sötét holdudvarával mégis gyöngéddé varázsolja ezt a nagy testet. De hiszen megérinthetem! Lépek felé, s a lépés nem más: egy lépés felé.

„Éva! Azt hiszem soha nem mondtam még. Nagyon szeretlek.”

Két tenyerem között nyugtázza vallomásomat; két tenyerem közé szorítva nyílik a mosoly; tenyerem érzi bőre melegét; mintha a mosoly lassan, ügyeskedve, kinyitná arcát az anyag fáradtságából; de ellenkezőleg: a mosoly mutatja, milyen fáradt, vallomásom nem képes feltámasztani; mosolya rutin, udvarias védekezés érzelmeim ellen. Míg eljutottam a szerelemig! Olyan hosszú úton jutottam ide. Nem csoda: az út nyűglődései kioltották az ő szerelmét. Azt a szerelmet, amely engem feltámasztott. Milyen nevetséges. Kétirányú közlekedés azonos útszakaszon. Vajon érzi-e? Egyáltalán érezheti-e, mennyire szeretem? Milyen szavakba, milyen mozdulatokba foglalhatom? Mivel téphetem ki arcából ezt a fáradtságot? Mivel tehetem jóvá mindazt, amit elkövettem ellene? Mivel űzhetem el szomorúságát, amelyet az én közönyöm, mozdulatlanságom, őrületem okozott? Eddig ő harcolt értem, most nekem kell harcolnom érte. A soha nem egyező két elem. Milyen ismerős! De nem ezt az egymásért folytatott küzdelmet nevezzük-e szerelemnek? Hiszen ez csak egy szó. Nem azt a harcot szeretem-e benne, amit értem folytat? Hiszen én is érte harcoltam, magam ellen, azért szenvedtem, hogy egyetlen pillanatra elérhessem őt, azt, aki nem én vagyok. De miért van így, ennyire az anyaghoz kötve? A szerelem miért nem szeretheti önmagát – benne? Miért nem érzékelhetem azt, ami ő,

nélkülem,

csak őt! pusztán önmagáért.

Nem! Vigyázz! Ha így gondolkodom, nyúlik az idő. Ami történt, nem más, mint a szerelem hosszú ideje. Küzdelem értem, érte. Vele ellenem. Visszatekintve: milyen kellemesen mulatságos idő; az öntévesztésnek milyen mulatságos kalandjai. A szerelem ideje, amely kioltotta a valóságos időt. Az idő, amely azért szűnt meg, azért harcolt önmaga ellen, hogy feltámassza bennem az elhalt, szexualitássá züllött szerelmet. Így adja vissza azt az időt, amit elrabolt. Visszaadta a szerelemmel, ami azonos az ő néven nevezhető, valóságos lényével.

Milyen szép! Itt állunk. Éjszaka egy városban. Hasonló ólakban hasonló állatok töltik az éjszaka idejét. Szobák. Emberek. De arról, ami itt van, nem tudhat senki. Arról, ami itt történik velünk, s ami annyira hasonló ahhoz, ami velük, hasonlókkal történhetik, erről mégsem tudhat senki. A valóság variációs lehetőségeinek csodája: itt vagyunk ketten.

„Fáradt vagy? Biztos fáradt vagy, kedves. Próbálj aludni. Itt maradok melletted. Jó? Nem lehet semmi baj. Melléd ülök, vagy ha akarod, melléd fekszem én is. Feküdj le. Jó? Próbálj aludni kedves. Nincsen semmi baj.”

Nem. Nem érez semmit abból, amit én. De nem baj. Folytatódik az idő. Aludni. Megpihenni. Mellette. Ez is a szerelem idejében. Az ágy. Ott az ágy, el kell indulni.

Még érzem kezének helyét: vállamat kiengedte karjának súlya alól. Tenyeremen még érzem arca melegét. Az ágy. Kiválasztottam tehát egy pontot a térből, ahová elérhetek.

Fölém hajlik, melle mellemet éri. Ha fölém hajlik, akkor nem függőleges, hanem vízszintes helyzetben vagyok. Bizonyára fekszem. Az ágyon. Igen, ezt a pontot választottam a térből, ahová eljutottam. De mikor? Éppen a lefekvés mozzanata, a ritmus valahol elveszett az időben. Lényegtelen. Úgy látszik, egy pillanatra, míg az ágyra lefeküdtem, visszacsúsztam.

„Hozzak vizet, kedves? Nem vagy szomjas? Limonádét? Jó? Vagy vizet? Nem vagy szomjas?”

mégis, mennyivel egyszerűbbnek, józanabbnak érzem magam, mint az előbb. Limonádé. Citrommagok egy pohár alján. Vizet hoz. Az előbb valamilyen szentimentális hullám puffasztott, de most egyszerűen itt fekszem. Nem csoda: képzelt borzalmaimból átcsúsztam a megváltás képzetébe. Szerencsére nem vette komolyan. Vigyázni kell, vagy aludni.

A toronyóra élesen csöndít egyet a fülemben,

szünet,

s üti a másodikat.

Kettőt ütött. Többet nem üt. Kattan, nyekereg a szerkezet, hallom. És csend. Ez azt jelenti: fél van. Fél valamennyi. Az idő nem hagy aludni. Jelzésnek szánta? Nekem! Jelezte, nem mozdulok előre, csak képzelem. De miért gondolkodom ezen, amikor aludni akartam? Nem baj. Vigyáznom kell, ebből a valóságból ne térjek vissza, s akkor nincsen semmi baj. Jelezte az időt, hogy ne alhassak. Állandóan tudatosítanom kell azt, ami van, nem alhatok; ha elaludnék, elveszteném az időt. Itt fekszem, s mert folyamatosan fekszem itt, ez időmúlást jelent. De hogyan tudatosítsam?

Itt fekszem.

Itt fekszem.

De ha folyamatosan fekszem itt, akkor nem érezhetem, hogy itt fekszem, mert ez nem más, mint újabb automatizmus, az ittfekvés automatizmusa, ismétlődik, az ittfekvés ismétlődései. Azonosság. Az egyik időben ugyanúgy fekszem itt, mint a másikban, tehát nem tudhatom, mikor van az egyik idő, és mikor a másik. Nem tudhatom, ami van, az nem azonos-e azzal, ami volt.

A másodpercmutatót kéne nézni. Az órámon van másodpercmutató? Van. Tehát emlékszem. Csak a karomat kéne kinyújtanom; a radiátorig; a dosszié tetején van az órámon a másodpercmutató; de ha kinyújtanám a karomat, bármily óvatosan csinálnám, mozdulat lenne, s már nem feküdnék itt. Ha nem feküdnék itt, így, ilyen mozdulatlanul, akkor talán ismét megindulna a folyamat, nem tudhatnám: hol vagyok? itt? vagy ott? A mozdulat saját csapdámba vezetne. Vigyázni kell! Vagy így is a csapdámban vagyok már? Az ellentéteket kéne összehangolni. Nem lehet. Feküdni mozdulatlanul, de úgy, hogy közben a másodperc minden töredékidejében történne valami más. Ha minden történés csak meghatározott ideig mozogna bennem, míg itt feküdnék mozdulatlanul; ha minden történés egy másodperc múltán átadná helyét a következő történésnek, akkor soha nem kéne az órámra néznem; én lennék a mozdulatlan tárgy, az óra, s a mozgás bennem ketyegné az időt; a történés mérné saját idejét velem, aki azonos lennék a történéssel. Önmagam történéseinek helye lehetnék mozdulatlanul, de mértéke és tárgya is. A teljes, a hézagtalan azonosság: a belső és külső ellentétének megszűnése. Ahol nincs szükség az időre! Újabb rögeszme. Lényege ugyanaz: hiába igyekszem elérni a mozdulatlanságot vagy a mozgást; az idő csak halálom mozdulatlanságában helyezkedhetik belém, de most még vagyok, hiába fekszem itt mozdulatlanul, hiszen vagyok, a gondolataim mozognak, az idő mégis áll, mintha már nem lennék. Mintha fél egykor megszűntem volna lenni. De most már tudom: valóságos halálomat előidézni, ha nem tudom, akkor úgy kerülhetek ki rögeszméimnek rendszeréből, ha sikerül megragadnom a valóságnak nem azonosságra, hanem változékonyságra utaló pontjait. Ami nem ismétlődése a már megtörténtnek, hanem kibontakozás az ismétlődésekből. Vigyáznom kell; találni kéne egy ilyen pontot. Mostanáig jól megőriztem magam, most vigyázni kell, megtalálni ezt a pontot.

Víz. Talán a víz! Kiment, hogy vizet hozzon nekem. Limonádé. Limonádé már volt. Víz. De a víz sem új motívum, a víz is visszatérő motívuma a rendszernek. A nő vizet nyújt a kínlódó férfinak. Séma. Egyszer vagy kétszer már kiment, és visszajött, kezében a pohárral, és kiment, hogy vizet hozzon. A séma ismétlődése. Ha minden ismétlődik, akkor minden jelenség, kép és mozdulat öntudatlan motívuma a rendszernek. Olyan motívum, amely sematikus ábrázolásban szimbolizál valamit. Motívum ő is, motívum vagyok magam is. Kapcsolatunk is motívum. Meghatározott mozdulatokat ismétel, míg én meghatározott logikai körömön futok. Ugyanonnan ugyanoda, mindketten a magunk körén. A két kör sem összekapcsolódni nem tud egymással, de körök lévén, elfordulni sem tudnak egymástól. Ami azt szimbolizálja: ha érintkezni nem tudunk is, szükségünk van egymásra. Amikor én pályámon futva elérek a halálhoz, ő éppen egy mozdulathoz ér a saját pályáján keringve. Mozdulatával életre, további mozgásra csábít. Ez valóságosnak tűnik, mert látszólag nem azonos, hanem sajátos variációja egy régebbi mozdulatának. Az újdonság látszata kiszabadít ismétlődéseim rendszeréből. A mozdulat is motívum. A víz, az ölelés, a biztatás motívuma; tehát anyag, anyageszme, vagy eszme formájában megjelenő motívum. De ezek a motívumok lényegében nem szimbolizálnak mást, mint az élet folytatásáért vívott női küzdelmet. A mozdulatok variációs lehetősége végtelen. Megtévesztene, ha nem érezném lényegük azonosságát. Szimbolikus motívumok. S én minél jobban hadakozom a valóság egyértelműségéért, annál jobban elsüllyedek a szimbolikus többjelentésűség érzetében. Mert gondolkodom. Hiába küszködöm a gondolataim ellen. Gondolkodom; véglegesen elutasítani vagy véglegesen elfogadni semmit nem tudok. Mert gondolkodásom maga az idő. Gondolkodásom megszűnése megszüntetné bennem az idő motívumát, megszűnne létem is. Létemet azonban nem engedi megszüntetni: ő. Aki bizonyos szempontból személyes, bizonyos szempontból személytelen motívum a rendszeremben. Ha személyes formában jelenik meg, akkor a megszűnés, a feloldódás, az élettől való szabadulás felé ránt, tehát a halált szimbolizálja. Ha motívum formájában jelenik meg, akkor a halál akadálya, az életet, a szerelmet szimbolizálja. És a két véglet között vergődve futok körömön.

Reális és irreális, valós és valótlan – nem két, egymástól független rendszer tehát. Éppen ellenkezőleg. A nagy rendszer részei. Hiszen az egyik csak a másikhoz való viszonyában létezik. Csak az irreális vonatkozásrendszerében láthatok valami mást reálisnak; és a reális vonatkozásrendszerében mozogva irreálisnak, amire nézek. Amikor tehát a reálist és az irreálist igyekszem szétválasztani, rögeszme, téveszme, logikai hiba nyűgöz. Végletes tudás, nem tudhatok mit kezdeni vele. Ugyanis mindig csak egy, kiválasztott vonatkozásrendszerben mozoghatok. Egyszerre mindkettőben: lehetetlen. A kettő között bizonyára van stabil pont, ahonnan mindkettő szemlélhető, de ennek a stabil pontnak a megtalálásában bízni illúzió. Ha egyetlen, kiválasztott vonatkoztatási rendszerben mozgok, akkor a motívumok, a lényegükre csupaszított mozdulatok és képek úgy helyezkednek el, hogy semmi mást, csak önmagukat bizonyíthatják. Abban a rendszerben, amelyben én most mozgok, minden azt bizonyítja: az idő megállt. S a bizonyításnak kénytelen vagyok hinni, kénytelen vagyok áldozatává lenni saját rendszeremnek, míg egy másik vonatkozási rendszer nem gyakorol rám olyan külső hatást, amely tudatosítja, hogy nemcsak az én vonatkozási rendszerem, de más rendszerek is léteznek. Tehát nemcsak én, hanem ő is. Ez a felismerés az újdonság erejével hat rám, egy pillanatra kitaszít magamból; de megértéséhez kénytelen vagyok újra magamra, tehát a magam rendszerére támaszkodni, s akkor már újra a magam körén forgok, míg el nem érek ugyanoda; ha ugyanoda érek, a gondolkodás automatizmusa berántja a megfelelő végkövetkeztetés-motívumot: ha nincs új hely a térben, jelen esetben a gondolat terében, akkor nincs új idő sem; illetve ha a tér, a hely azonos a régivel, akkor az idő is azonos lehet a régivel; az idő megállt. Idő nincs. Persze tudom: az idő nem állt meg, csak az én rendszeremben, de ezt – a másik rendszer logikájából irreálisnak tűnő tényt – kénytelen vagyok elfogadni valóságnak, mert a másik rendszerhez, amelyben az idő előre mozog, nem vagyok képes eljutni;

ilyen sokáig hozná azt a vizet?

Mindenről. Minden, amiről azt hinném, hogy az idő mozgását bizonyítja, végső soron bebizonyosodik: időm a végtelenbe nyúlik; tehát áll.

És miért van sötét a szobában, amikor az előbb világos volt? Ki oltotta el a lámpát? Amikor kiment? Magamra hagyott azzal az ürüggyel, hogy vizet hoz. De ettől a ténytől nem kell megijedni. Bizonyíték; látszatával becsapott. Hozzá vagyok kötözve ahhoz a reális illúzióhoz, hogy mellettem van. Ha mellettem van, akkor ez, ha nincs, akkor a hiánya kínoz. Kínoz, mert nem tudtam megnyugodni még abban a felismerésben, hogy az illúzió is valóság, csak a valóság másik oldala. Akkor tudnék csak megnyugodni, ha tudatosítanám, mit jelent. A gondolat, ha csak kísérlet formájában is, megpróbálhat egyszerre két vonatkozási rendszerben is mozogni. Összevetni a valóság két ellentétes oldalát. Gondolkozzunk. Abban az illúzióban, hogy ő nincs itt, valószínűleg csak az a tény tükröződik, hogy miközben én ebben a szobában, a mozdulatlan időben hiszem magam, már régóta nem itt vagyok, hanem valahol másutt. Ott, ahol az őrülteket tartják. De nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy itt vagyok. Éppen ezért vagyok ott, mert nem tudtam megszabadulni attól a kényszerképzettől, hogy itt vagyok. Jó. Nem itt, hanem ott. De hol? Ha én csak ezt látom! Ezt! Itt! Ha el tudnám mondani nekik, nekik, akik bizonyára vannak, s az őrültekkel foglalkoznak, velem; ha képes lennék elmondani nekik a logikának ezt a mindig önmagába visszahurkolódó éles vonalát! akkor belátásuk támadna az én rendszerembe, az őrület logikájába; akkor a mozgásaimat sem ítélnék kényszeres mozgásnak, mert megértenék, milyen reális jelentése van annak, ha én meredten nézek valamit, vagy ugrálok; akkor tudnák, hogy nem kényszeres mozdulatokat teszek, hanem ellenőrzöm az időt, vagy megpróbálok kiugrani az erkélyről, vagy egyszerűen csak küszködöm önmagam érzetéért. De éppen az tesz őrültté, ez különböztet meg tőlük; tőlük, akik azt hiszik: az idő előre mozog

azt a kérdést még soha nem tették fel maguknak, hogy előre, de hová?

de éppen ez különböztet meg tőlük: nem tudok belátást engedni magamba, mert rendszerem hézagtalanul kitölt. Mert önmagam vagyok önmagam kényszerképzete. A teljes azonosság.

A toronyóra nyugodt csendülése átüt. Várom a következőt. Csendül. Többet nem.

Amit tehát külső zajnak hittem, belső. Motívum. Magam figyelmeztetem az órával magamat. Hiába gondolkodom, hiába érzem a felismerések elrendeződő újdonságait, az idő még mindig annyi, ugyanannyi.

De miért várom még mindig, hogy történjen valami más is? Miért nem tudok megnyugodni a szemléletnek ebben az idejében? Megnyugodni! Nevetséges, de mégis jó lenne tudni, hogy ők, akik véglegesen elhitették magukkal, hogy az idő halad, előre megy, ők? Jó lenne tudni, most milyen időt hisznek maguknak, mert elszakadtam tőlük, s azóta nem tudom. De hiszen nincs különbség! Ami különbség van, az csak a viszonylatrendszer különbözősége. Ők éppen úgy nem tudnak a világegyetem, a nagy rendszer idejéről, mint én az ő idejükről.

Talán éjszaka van.

Ha ennek a szép nőnek a látszatát nem érzem magam mellett, akkor ez azt jelenti, hogy a külvilág most nem akar hatást gyakorolni rám; ami egyben azt is jelenti, hogy a külvilág, ami jelenleg az őrültekháza, ha valamilyen hatást gyakorol rám, akkor az a hatás nem valóságosan, hanem ennek a szép, múltamból ismert nőnek a formájában jelenik meg. Bizonyára etetnek, fürdetnek, fenntartják fizikai létemet, de ha etetnek vagy fürdetnek, tehát hatást gyakorolnak rám, én nem a hatás valóságos formáját, hanem rögeszmémet: ezt a szép nőt látom. Most azonban nem jelenik meg, most csak a sötét szobát látom, rögeszmém tárgyi terét; ez azt jelenti, hogy békén hagynak, azt hiszik, hogy alszom; pedig nyitva a szemem, mert látom a szobát. Jó lenne, ha nagyon sokáig békén hagynának, mert ha a nő megjelenik, akkor akcióba lép az erő, megindulnak a vonzalmaim; vonzalmaim miatt hiszékennyé válok, a hiszékenység sebezhetővé tesz; akkor nem tudom, hogy mit tudok és mit nem, és ez a kibékíthetetlenség elterel a halálhoz, a saját halálom illúziójának valóságos átéléséhez, amit sem előidézni, sem elviselni nem tudok. Ha békén hagynának, szépen nyugodtan kivárhatnám a halálomat. Ők is ezt teszik, várnak. De a motívumoknak sokkal gazdagabb rendszerével szórakoztatják magukat.

Én elvesztettem önmagam érzetét, csak elgondolom, hogy vagyok.

Ezért másokat sem érezhetek.

Lecsupaszodtam az alapmotívumokra.

Ezért nem érzem a motívumoknak azt a gazdag rendszerét, amit életnek neveznek ők. Ezért nincs valóság, csak szimbólumok.

Életem a szimbolikus motívumok ismétlődése; állandó, teljes belső azonosság.

Ezért nincs idő.

De ennél többet tudok. Idő van. Születés és halál. Motívumok születnek és halnak. A születő és haló motívumoknak bizonyos variációja embernek neveztetik az emberi variáció által. Emberek: variációi ugyanannak a gesztusnak. A gesztus: az erő ritmikusan ismétlődő mozgása; kilégzés, belégzés; születés és halál. A ritmus neveztetik időnek az ember által; a ritmus neveztetik születésnek és halálnak. A ritmusban az ember kapcsolatba kerül a gesztus más variációival, amelyek szintén születnek és halnak, hiszen ők is a gesztus motívumai; kövek, fák, állatok. Ez a kapcsolat neveztetik életnek. De az egész: azonos dolog ritmikus, variatív ismétlődése.

Én elvesztettem a kapcsolatomat a gesztus másféle variációival, amelyek megismerése olyan szórakoztató és olyan lehetetlen ennek az időnek nevezett ritmusban. Csak a gesztust, a ritmust érzem, az üres formában az üres erőt.

Akik a születő és elhaló motívumoknak csak különbségeit, variabilitását érzik, azoknak ez a végtelenből a megnevezés által kiszakított, de abból kiszakíthatatlan ritmus rövidnek tűnik; azt mondják: az élet ideje rövid; hiszen a variációk száma, amelyek körülveszik őket, megismerhetetlenül végtelen. Tehát létezik egy Sok, amihez viszonyítva az övék Kevés. Én nem érzem a motívumok különbségeit, csak tudok róluk, mert én is részt vettem a megismerés hajszájában, de most már azt is tudom, hogy a variabilitás nem lényegi különbségeket, hanem éppen lényegi azonosságot jelent. Számomra tehát az idő, amely elválaszt a ritmus végétől, halálomtól, számomra ez az idő hosszúnak tűnik, mert bennem a gesztus már nem látja és nem ismeri más variációit, csak saját magát, a gesztust.

Ha a variációk ugyanannak a gesztusnak megismerhetetlenül végtelen, azonos lényegű motívumai, akkor hogyan mondhatjuk azt, hogy van idő?

Ha én, mint variációja egy minden motívumában-variációjában azonos lényegű gesztusnak, mégis képes vagyok más variációk érzékelésére, az összehasonlításra, akkor hogyan mondhatom azt, hogy nincs idő?

Becsavarodtam. Megint becsavarodtam a saját logikámba. Újra. Újra ugyanazok a motívumok, a logikának ugyanazok az állomásai.

Le kellene mondanom a valóságos idő képzetéről, s akkor megnyugodnék. Végleg elszakadni attól a rendszertől, amelyben éltem; az ő rendszerüktől. Így csak vergődöm a két rendszer között. De ha megint ezt a kibékíthetetlenséget érzem, akkor nem bírom ki. Nem bírom. Akkor bizonyára megint ugrálok, vagy olyan mozdulatokat teszek, amelyeket ők nem érthetnek. Kérem, öljenek meg! Miért nem ölnek meg? Miért hagynak így kínlódni saját magamban?

Nem ölnek meg. De akkor gondolkodnom kell, és ezt nem bírom. Meg kell ölnöm magam. Ez is csak gondolat. Az öngyilkosság gondolata ismétlődik. Motívum. Szimbóluma az életképtelenségnek, a halni nem tudásnak. De csak gondolat. Nem, ezt nem bírom. Megőrültem. De hiszen ezt is tudom! Tudom. Már ezt is tudom, és miért kell mindig ugyanazt tudnom?

Ezek szerint az őrület nem más, mint állandó kibékíthetetlenség az idővel. Kibékíthetetlenség a bizonyossággal és a bizonytalannal.

Ezt is tudom. Már tudtam. Miért kell újra tudnom, miért nem mozdulok? Megint benne vagyok. Visszatértem oda, ahonnan elindultam.

Istenem!

Ez a szó. Ez a szó nem azonos azzal, amit eddig gondoltam.

Ha imádkozni tudnék! Az imádság ismétlés. Begyakorlott szavak ismétlődésének automatizmusával önmagadra fordít. Ahonnan szabadulni akarok! De minden, akkor minden, ami eszembe jut, az csak én vagyok, csak önmagamra fordíthat, csak ugyanoda.

„Zenét! Akarsz valamilyen zenét hallani, kedves? Hallod, amit kérdezek? Hallod? Zenét! Dzsesszt tegyek föl, vagy Mozartot? Hallod? Zenét! Kedves, válaszolj kedves! Dzsesszt tegyek föl, vagy Mozartot?”

„Mozartot.”

Csend van.

Mintha távolról hangok jönnének felém; egyre közelednek, pedig én mozdulatlan vagyok. De látom a hangokat, amint dübörögve görögnek a távolból felém; hangok! valamilyen hangok! Több hang, nagyon sok különálló hang, mégis egységes nagy tömegben jönnek. S itt vannak már. Elöntenek, mint egy nagy hullám, átcsapnak a testemen, testemet magukkal sodorva; s a hangoktól, amelyeket látok! de furcsa, látom a hangokat! szürke, apró világosszürke szemcsék hullámzó tömege; de itt hagyják a testemet, nem viszik tovább, rajtam keresztül mennek tovább; de nincsen vége, mert egyre újabb tömegek csapnak át, s a hangok tömegétől érzem a testem! itt hever a hangok szakadatlan áramlása alatt, s látom a hangokat, hogy ez az egységes szürke dübörgő hangtömeg a csillogó részlethangok cikázásából áll; de ezek a csillogó-fénylő részletek, miközben átsuhannak rajtam, mint egy hullám, mintha iszonyatos küzdelmet vívnának egymással, egyik tépi magát a másik szorításából, s akkor új hang, új csillanás születik: a megszabadult! de ez a harmadik eltűnik a tömeg szürkéjében, de hiszen mindegyik ilyen, mindeniknek ki kell tépnie magát, mindegyiket nyűgözi egy másik; az elhaló, a szürkeségbe visszatérő szemcsék hatalmas bőségben ontják magukból a szabadultak felszikrázó csillanásait; és minden csillanás máshogy mutatja meg magát a hömpölygő tömegben, és másféle fénytöréssel hullik alá; föl és le, fényesen húzzák maguk után a felszikrázás és kihunyás megszabott íveit, s az ívek egymásba fonódnak, a rendszertelenből így alakul rendszer, s mennek előre.

Látok.

Látom a szobát. Az ágyat, a lábam, az erkély nyitott ajtaján a fény síkjait az árnyékokba átmosódni. És hallom ezt a súlyosan könnyed, áttekinthető dübörgést; az egymásba hurkolódó, egymásból kilépő ívek törtetését egy olyan pont felé, előre, egy olyan pont felé, amelyet nem ismerhetek, mert kívül van rajtam; túl; látom a hangokat, és látom a szobát; egyszerre a külső és a kívülről bezendülő teret; és látom a testét; a hangok hullámaiban áll; rajta, az ő testén is átsodródnak ezek az előre, igen, előretartó hangok, s áll a dübörgésben fölöttem, és nyújtja a poharat, de ő mintha nem látná a zenét.

Nem láthatja. De nem látom már én sem, eltávolodik, a mélybe zuhan, mint egy lavina forgataga; távolodó dübörgése, látványa azonban itt hagyja nekem a csendben a zenét, a zenét, azt a zenét, amit hallok, a zenét, amely a csend végtelenségét szervezi a végesség szigorú, ám játékos rendjébe. És itt áll fölöttem a pohárral. A muzsika minden hangja a csendből szerveződik, de nem adja vissza magát a csendnek, küszködik ellene, egy következő elemben folytatódik, hogy ne vegyem észre, ő, aki volt, már kénytelen kimúlni; ő, aki volt, saját folytatásában tagadja meg és vallja be önmaga végességét; kimúlt, visszahullt a csendbe a következő és a rákövetkező is, a folytatók, mert azok is a következőben és a rákövetkezőben folytatódnak, s így egyre többen vannak azok, akik voltak; olyan gyors rákövetkezésben, hogy ez a gyorsaság, a ritmus megtagadni látszik azt, amiből született: a csendet; de két egymást követő hang között még mindig ott a csend; de oly gyorsan, olyan ritmusban igyekszik folytatódni, hogy a rés, ez a csend birodalma két hang között, nehogy kitáguljon, minél keskenyebb legyen! mert érzi, ha nem folytatódik, ha a csend rése kitágul, akkor vissza kell térnie abba, amiből született.

Akkor vége. Akkor mégis megmenekültem. Vagy újabb motívum, a csábítás újabb, visszatérő önáltatása? Nem. Hiszen a zene éppen azt bizonyította, amit nem tudtam megoldani.

Van idő, mert van előremenetel, mert egyre több az, ami volt.

De honnan tudja, hogy mindig akkor kell bebizonyítania valamit, amikor éppen elértem a halálomat? És visszaránt.

Itt áll fölöttem. Mintha az idők kezdete óta itt állna, s nyújtaná a poharat. Ez nem lehet igaz. Túl szép, túl szentimentális lenne, hogy éppen Mozart zenéje ébresszen rá a valóságra. Egy pohár víz csillogása a zenében, és testének tökéletes formái. Túl szép.

De a poharat, pedig nem hittem, hogy valóságos pohár, látom, a kezem, az ösztöneim elveszik a poharat a kezéből, s már iszom a vizet. És a pohár pereme fölött láthatom arcának szorongó figyelmét mosolyba oldva. Érzem és hallom a víz anyagát kortyokban lefutni a torkomon, de onnan már nem tudom hova megy: mintha csak nagy fej lennék, s alatta üresség, a semmibe csorog a víz, pedig látom, hogy ott van a test, ami a vizet elnyeli, éppúgy látom, mint az ő testét, ha a pohár pereme fölött nézem, de most nagyon ravasznak kell lennem, becsapni őrületemet; a vízivás automatizmus. Elveszem a szájamtól a poharat, pedig még innék, az a forró űr, ami a fej, még kívánná a vizet, de lehet, hogy nem a vizet, hanem a vízivás automatizmusát kívánja, s azt nem engedhetem meg neki.

„Nem kérsz többet?”

„Nem.”

„Én is nagyon szomjas vagyok.”

Fölöttem issza a víz maradékát. Karja kinyúlik valahová, de az már kívül van a képen. Koppan. A pohár koppant. Igen. Ott az éjjeliszekrény, kívül a látható képen, de ha megfordítanám a fejem, akkor láthatnám. Látom. És az éjjeliszekrényen a magnetofont.

De miért nem hallom a zenét?

Hallom, de már nem érint úgy. Nagy távolságban, a valóságosan látható távolságon túl, göröngyös úton zötykölődik előre, de hová? Kikerülni a hangzatoknak ebből a közömbös automatizmusából.

„Adjál egy cigarettát!”

hallom a hangom, de nem tudom, hogyan jutott eszembe a cigaretta.

„Elszívtam. Elfogyott.”

„Mikor?”

„Most. Elszívtam.”

Hazudik. Azért mondja, hogy ne történjen semmi. Itt maradjak a hangok automatizmusában. Visszazuhanjak oda, ahonnan kikerültem. Újabb motívum legyen ez is, csak egy újabb kör a saját pályámon. Vádaskodni nem szabad. Ismétlés lenne ez is. Bizonyos pontokon mindig ismétlődik ez a vádaskodás.

„Ott van a táskám. A szék alá tettem. A táskámban találsz egy csomag cigarettát.”

Fölkel. Hogyan juthatott eszembe a táskám? Átsuhan a képen, amit látok. Eltűnik.

„Nem találom.”

Fölemelkedem. Mintha az ágy tetején állnék egy kitágult képben, ami a szobát ábrázolja. Elindulok, mintha szállnék a tárgyak között: nem érzek, csak látok. De a nyitott erkélyajtó csukva van. Mert megint ki akartam ugrani. De ki csukta be, amikor az előbb még nyitva volt?

Mert ki akartam ugrani. Két ujjam közt, a kezemben cigaretta. Szívom, de nem érzékelem, hogy szívom, csak látom, s az ízét sem érzem. Mikor ülök itt? Igen. Itt ülök, hátamat a falnak vetve az ágyon, és szívom, pedig nem kell. De ez nem van, hanem volt. Olyan csend, olyan a csend, mintha mégis most ülnék itt. A hamutartó, igen, a hamutartó ott van a dosszié tetején. Akkor mégis itt vagyok, mert ott a radiátor egy karnyújtásnyira, és a radiátoron az a dosszié és rajta a hamutartó és az órám és a két cigarettásdoboz. Meg kéne nézni az órát, és akkor tudhatnám, hogy most ülök-e itt, vagy már nem. De valamiért, nem tudom miért, félek; félek megnézni az órát, pedig a kezem már ott van, és a hamutartóba ejti a cigarettát. De miért van két cigarettásdoboz a dosszién? Az előbb csak egy volt, az a feltépett, üres doboz, de most ott van a másik is, tele. Ha kettő van, akkor mégsem kell megnéznem az órát, akkor ez azt jelenti, múlik az idő.

„Éva!”

„Tessék kedves.”

„Miért van ott két doboz? Hogyan került oda az a másik doboz?”

„Emlékezz kedves. Próbálj, mindig próbálj emlékezni. Én azt mondtam, hogy elfogyott a cigaretta, mert elszívtam. Emlékszel? És akkor te felkeltél, megkerested a táskádat, sokáig kerested, mert azt hitted, hogy a szék alá tetted, pedig az ágy és a radiátor között volt. Emlékszel? És megtaláltad. Te vetted ki a dobozt a te táskádból. Emlékszel?”

„Azt hiszem, emlékszem, most, hogy mondod, mintha valóban, de lehet, hogy csak képzelem. De most mintha valóban itt lennénk és beszélgetnénk, bár úgy hallom, hogy megint magamban beszélek.”

„Nem. Nem magadban beszélsz kedves, hanem velem.”

„Veled?”

„Igen.”

„És te valóban vagy?”

„Igen, itt vagyok veled.”

„Akkor úgy látszik, hogy lassan elmúlik, mert tényleg, én is úgy érzem, most úgy látom, itt vagy valóban. Nagyon szeretném, ha elmúlna.”

„Persze, elmúlik kedves. Ha megpróbálnál aludni! Jó lenne, ha megpróbálnál elaludni. Ne félj semmitől, csak próbálj aludni. Ennyi az egész. Ha megpróbálsz emlékezni, nem baj, hogy beszélek hozzád? nem rossz ez neked? ha megpróbálsz emlékezni, tudhatod, hogy nem történt semmi, csak szívtunk, s ami benned történt, az ennek a következménye, de a hatása elmúlik, s te éppen olyannak látod majd újra a világot, mint amilyen. Nem baj, hogy beszélek?”

„Nem. Jó, hogy beszélsz, de most már ne!”

„Akkor próbálj meg aludni kedves. Aludni. Tudnál aludni?”

„Igen. Azt hiszem, most úgy érzem magam, mintha beteg lennék, és te ápolnál. De elárulom neked, ne haragudj, elárulom, pedig tudom, hogy nem kéne, szóval nem tudom, hogy mi a betegségem, csak érzem, hogy beteg vagyok. Talán megőrültem, de ez csak egy feltételezés, tudod? Azt hiszem, teljesen elvesztettem az időérzékemet, pedig volt; erre emlékszem, csak azt nem tudom, hogy az milyen volt. Az idő megállt, tudod?”

„Próbálj meg aludni kedves, jó? Eloltom a villanyt, hogy ne zavarjon, jó?”

Akkor sötétség lenne, ha eloltaná a villanyt. De hiszen a sötét! Sötétnek is láttam már a szobát; és akkor ez ismétlés, helyesebben most hallom, amit akkor kellett volna hallanom.

„Nem! Ne!”

Mintha beszélgettünk volna. De ha beszélgettünk, akkor itt van mellettem. Hol?

A komód előtt áll. Az előbb mintha mellettem feküdt volna, és beszélgettünk volna, most pedig ott áll, és mintha a kezébe venné azt az órát.

„Látod? Felhúzom a vekkert, így, így, szépen. Holnap reggel fel kell ébrednem, mert dolgozom. Holnap? Látod milyen buta vagyok! Bennem is összezavarodik az idő. Nem holnap kell fölébrednem, hanem ma, hiszen éjfél már elmúlt. Na! Felhúztam. Látod? Csörögni fog. Mert holnap sajnos éppen olyan nap következik, mint az eddigiek voltak. És nincsen semmi baj az idővel. Megmondjam neked, hány óra van most?”

„Nem, ne! Nem akarom tudni!”

„Pedig megmondhatom: fél egy.”

 

 

 

 

 

Érzem kényszeres mozgásaimat. Látom, csapkodok a kezemmel, rúgok a lábammal. Nem akarom elölről kezdeni. Nem akarok csapkodni, rúgni, mert ez is az őrület mozdulata. De a félelem görcseit csak az akarat rúgásaival fékezhetem, s ezért még jobban hánykolódom az ágyon, még nagyobbakat rúgok, kezem egyre elszabadultabb íveket ír a levegőbe. Mert nem akarom.

„Eloltom a villanyt, jó?”

Kérdezi. Vagy kérdezte. De ha ilyen nyugodt a hangja, akkor ez azt jelenti, hiába látom, hogy itt rugdalok és csapkodok magam körül, hiába érzem, hogy testemet az akarat nem akarásának görcse feszíti és ernyeszti ezekre az őrült mozdulatokra; ha ilyen nyugalmas a hangja, akkor ez azt jelenti, hogy ő nem látja, amit én látok, tehát a valóságban mozdulatlanul fekszem, s mindezt csak képzelem.

„Eloltom a villanyt, jó?”

„Jó.”

Sötét vagy világos, mindegy. Most sötét van. Akkor mégis ez a valóság; eloltotta a villanyt, és sötét van. Kialszom magam, s reggelre minden ugyanolyan lesz, mint volt. Nem. Nem alhatok, mert vigyáznom kell. Az ablakkeret négyszögében derengő szürke fény. Talán hajnal van már. A hajnal is időfogalom. Tehát nem tudom megállapítani, van-e. Lehunyom a szemem, ne gondolkodhassak rajta. De a sötét mozdulatlanság is kapcsolatban van az idővel. Akkor mégis nyitott szemmel kell várni. Akarni nem szabad. De ha akarni nem akarok, ez is az akarat tevékenysége. Akarat nélkül lemondani sem tudok. Át kell engednem magam. Mindegy minek. Ami van. Kinyitódott a szemem. Ezt most nem akartam, mégis kinyílt. Így kell csinálni, így kell lenni. Hagyni: az erő működjön bennem, s ne fékezze az akarat ereje, hiszen úgyis hiába fékezi. Sötét van. Ugyanolyan éjszaka. Az ablak keretében a fény valóban szürke, de nem a hajnal, hanem biztosan az utcai lámpák. Nincs hajnal. Tévedtem. Vagy képzeltem. Az idő bizonyára nem megy előre. Most kéne ellenőrizni az időt. Az órám, egy karnyújtásnyira. Felemelkedem, hogy elérjem az órát, de közben érzem, hogy nem emelkedem föl, hanem fekszem az ágyon, ugyanúgy. Ülök, de fekszem. Fekszem azon az ágyon, amelyen ülök, ugyanabban a szobában, ahol sötét van. De ilyen nincs. Egyszerre ülni és feküdni nem lehet. El kéne dönteni, most hol vagyok. Ülök-e az ágyon, ahol fekszem. Eldönteni semmit nem szabad. De akkor mi ez? A szoba mozdulatlan és csendes. Éjszaka van. Tehát aludtam. Vagy valamilyen kábulatban voltam, de most felébredtem, és nem tudok visszaemlékezni az időre, ami eltelt. A paplant bizonyára álmomban húztam magamra. Nem lehet, mert az előbb még ébren voltam, és akkor nem volt itt ez a paplan. A kezemmel fogom, tehát valóságos paplan. De hiába fekszem itt mozdulatlanul, mégis úgy érzem, mintha gyors, tört mozdulatokkal tapogatnék magam körül. Megszabadulni ezektől a mozdulatoktól! Hasra fordulok. És közben látom, itt fekszik mellettem. Összegömbölyödve alszik a másik paplan alatt. De fölébred, felnéz rám, közömbösen. Felhajtja a paplanját és fölkel.

„Hová mész?”

Feláll.

„Fázom. Hűvös lett. Hozok paplant.”

De miért hoz paplant, amikor a paplan már itt van. És meleg van. És a fejem alatt egy kispárna. Nem tudom, hogyan került a fejem alá. Kinyitja a hall ajtaját. Az ajtó nyitva marad, s ő eltűnik a hall sötétjében. Biztosan ott tartják az ágyneműt. De milyen paplant hoz, ha itt a paplan? Az egyik rajtam, a másik az ő üressé vált helyén. Megjelenik az ajtó sötétjében, valami nagy, fehér, alaktalan tömeget szorít karjával a testéhez. Jön az ágy felé, karjából kicsúsztatja azokat a valamiket. Mintha felém lendülne karja, s a testem ennek a valaminek a súlyát, érintését érzi. Persze, a paplan. Paplant dobott rám. És nyújt felém valamit.

„Tedd a fejed alá.”

De nem tudom elvenni, nem tudom miért, nem tudom elvenni. Keze megemeli a fejemet, és azt a valamit becsúsztatja a fejem alá. Egészen közelről láthatom arcát a sötétben. Kispárna. De mintha nem is ő lenne, az ő arca a sötétben: ez csupán emlékeztet valakire.

Anyám. Halál. Nem ő volt itt, hanem az ő mozdulata tette a fejem alá a kispárnát. És én is megcsinálhatom a halált, ahogy az anyám. Nem félek. Már sokszor meggondoltam. Csak úgy szabadulhatok, ha megölöm magam. Mindez nagyon egyszerű. Most nem érzem a testem, semmit nem érzek. Tehát úgy lendülök majd át, hogy nem leszek bizonyos benne, átlendültem-e már, vagy még mindig itt vagyok. Csak lesz egy végleges pillanat, amikor anélkül, hogy láthatnám, érezném, ez megszűnik. Az erkélyajtó csukva van. A szoba a bevetülő fények békés derengésében. Ez kell, egy ilyen békés szoba, éppen ez. Hanyatt fekszem, az ágyon. Most még. Fejem fölött, valahol kinn, túl a falon, csendít a toronyóra harangja, egyet. És üti a másodikat. Idő. Elérkezett az idő, a jelzést köszönöm. De hason fekszem, fejem alatt a kispárna. Megfordulok, felülök az ágyon, felülök, de mintha még mindig hanyatt feküdnék az ágyon, ahol feküdtem. De hiszen nem kell az ajtó! Az ablakon is kiléphetek az erkélyre!

Az ágy tetején állok, tehát felálltam már, de mintha még mindig az ágyon feküdnék hanyatt; de látom a kitágult képet, a képet, ami nem más, mint a sötét szoba felülnézetből: mintha állnék az ágyon, ahol fekszem.

Innen az ablakpárkányra léphetek. Lépek. Innen az ablakpárkányról láthatom az erkély sötét kőkorlátja alatt az utca mélységét, ahová le kell vetnem magam. Az erkély keskeny, tehát innen, az ablakpárkányról is elrugaszkodhatom. Az utca üres. Az erkély kőkorlátja eltakarja az úttestet, csak a szemközti ház ablakainak szürke csillogását látni, a templom súlyos tömbjén vágott rózsaablak kerek foltját, s lenn a járdát; az úttestet, ahová zuhanok, nem! könnyű így, jó zuhanni, mert akkor most két hely között vagyok. Még nem ott, de már ott sem. A puffanás, mintha súlyos rongyköteget dobtak volna le; de hiszen ez a saját testem puffanása volt! És hallom, a csendben léptek csattognak felém. Nem lett volna szabad! De jól zúg és

sötét

és akkor túl vagyok rajta, vége.

De ha túl vagyok rajta, akkor miért fekszem itt? miért képzelem, hogy itt van a kispárna, amikor már nem élek? Vagy élek, és csak elképzeltem, hogy meghaltam? És akkor folytatódik. Nem bírom!

És miért van világos? Ha elképzeltem csak a halált, akkor miért ég a lámpa, miért világos a szoba, amikor az előbb még sötét volt? Azért világos a szoba, mert meghallotta a testem puffanását, és gyorsan felgyújtotta a villanyt, de én már nem ott vagyok, hanem itt az utcán, és meghaltam, csak látom a szobát is. Felült az ágyon, és oda néz, ahonnan a nagy szél fúj: a szél tépi, lebegteti hosszú szőke haját; arcát a szélnek feszíti és mosolyog, s mintha a hangját is hallanám, pedig nem szól, nem mozdul a szája, csak a teste feszül mozdulatlanul, a szél dübörgésében, előre; mégis, mintha szólna, a nevemen szólítana, pedig nem mozdul a szája

„Kibírod kedves. Nincsen semmi baj. Kibírod. Nincsen semmi baj. Kibírod.”

ez nem ő! ez látomás! akkor jó, akkor mégis meghaltam! de ha ugyanez folytatódik a halál után, akkor miért kellett meghalnom? Hogyan szabaduljak meg ettől a haláltól? De sötét van. Hason fekszem az ágyon. Látom a nagypárnát, s fejét a nagypárnán, és alszik. És látom a faliszőnyeg mintáit. Ezt, ezeket a mintákat kell néznem. Ezek a minták nem változnak, ezek a szőnyeg mintái. Ha ezt nézem, akkor nem jelenik meg semmiféle szimbólum. De milyen szimbólumokról gondolkodom? Egyszerűen álmodtam valamit, és most felébredtem, és itt fekszem. Milyen hülye álmok. Ha ezeket a mintákat nézem, ha csak a nagypárnának a szélét és a mintákat látom, akkor biztos lehetek benne, hogy álmodtam, és felébredtem, és ez a valóság. De mintha még mindig nem ébredtem volna fel egészen. Mintha a nagypárnának a széle nem is az lenne, aminek látom, hanem egy kéz. Ez csak álom lehet. De nem álom, mert ez egy kéz. Mintha nem valódi kéz lenne. Fából faragott kéz. De mintha ez a fából faragott kéz értem nyúlna, mert élő fából faragott kéz és azért nyúlt értem, hogy segítsen. Krisztus keze. Értem nyúl. Meg kell fognom, hiszen lenyúlt értem. Álom. Milyen nevetséges álom. Mégis, érzem, nem alszom. Ha nem alszom, akkor nem lehet álom Krisztus keze. Ha Krisztus így nyújtja felém a kezét, akkor nem tehetem. El kell fogadnom, hiszen azért nyújtja, hogy segítsen. Nevetséges. De amint megfogom, a fából faragott kéz visszaváltozik nagypárnává. Elengedem. De újra kéz. Hiába nézem, hiába bizalmatlankodom, egy valódi fából faragott kezet látok felém nyúlni. Csak nem szabad megfogni, mert akkor eltűnik, és úgy csinál, mintha nagypárna lenne. De ha nem érek hozzá, ha nem foghatom meg, akkor nem lehetek biztos benne, hogy nagypárna-e, vagy Krisztus keze. Krisztus keze nem lehet, hiszen meghalt. De ha meghalt is, a kezét nyújthatja felém. Hiszen nem valóságos kezet látok, hanem fából faragott kezet. Akkor mégis magához akar venni. De mivel valóságosan megjelenni már nem tud, szimbólumként jelenik meg. Azt akarja, hogy meghaljak. De én nem tiltakozom, s akkor miért nem halok meg? Miért kell élnem még mindig? Vagy miért van itt a halál, ha élnem kell? Ő biztosan tudja. Akarni már nem akarhatok semmit. Nem tudok akarni. Várok. De meddig? Hiszen az időt nem tudhatom.

Borzalmas úgy várni, hogy minden pillanat, amelyről nem tudom, elmúlik-e, minden pillanatban megtörténik a jelen, amiről nem tudom, létezik-e. Ha semmit nem tudhatok. A nagypárna Krisztus keze. Ez csak motívum. Kitölti, nyújtja, csavarja a mozdulatlan időt.

Később hanyatt fekszem az ágyon. Paplan takar. Érzem, hogy később van, mint az előbb volt. Felülök. Tehát még mindig itt vagyok, ebben a szobában. Kinyújtom a karom, elveszem az órám, úgy fordítom, hogy az utcáról bevetülő fényben látni lehessen a számlapját. A kismutató majdnem a hármason, a nagymutató a kilencesen áll. Nézem. Tehát háromnegyed három van. A másodpercmutató vékony szála is mozog a középponti tengely körül. Szép, egyenletes, ideges rándulásokkal pattan régi helyéről új helyére. De nem előre. Csak körben. Tehát nem új helyéről új helyére, hanem a régebbiről a régire. Egy meghatározott, lezárt rendszer középpontjának sugaraként. Körben. Tehát ismétli önmagát.

Fekszem az ágyon, s tudom, az előbb fel akartam ülni, hogy megnézzem az órát. De felesleges. Mintha azt mutatta volna, mintha megnéztem volna, s azt mutatta volna, hogy háromnegyed három van. Képzelet. Nem mutathat időt. Ugyanúgy forog önmaga központja körül, mint én.

Kék. Kék ég. Háztetők. Fény. Reggeli napsütés fényei a háztetőkön. Felülök az ágyban. Az ablakkeret négyszögében a kék ég és a háztetőkre vetülő reggeli fény. Kinn süt a nap. De ide, a szobába nem ér el a fénye, megakasztják, összetördelik a háztetők. Nyugodtan, csendesen alszik mellettem. Kissé összegömbölyödve, a paplan alatt. Halkan, egyenletesen szuszog. Feje a párnába merül. Arcvonásai keményebbek, mint éberen. Szája keskenyre szorul, mintha álmában akarna valamit. De ez az akarat egyenletes, mert arca az akarattal békülten, nyugodtan pihen. Ha ezt így láthatom, gondolhatom, akkor talán nem is történt semmi. Csak álom volt, álmodtam. Mintha megérezné, hogy nézem, szemhéja megrebben, az arca is megremeg a száj körül. Aztán megpihen, mintha visszasüllyedne oda, ahonnan elindult; de a süllyedés megijesztené, s még erősebben rándul a szája, rebben a szemhéja. Kinyitja a szemét. Kék. Milyen furcsa a kék szem. Közömbösen néz, pedig milyen meglepő látni a szemét; valami, amit az előbb még nem láthattam. A közömbösség szinte észrevétlenül lebben át figyelembe. Figyel. Előbb csak az arcomat, aztán a testem, az ágyra támasztott tenyeremet; és vissza az arcomra. Hosszan figyeli az arcomat. Ha így figyel, akkor mégis megtörtént minden. Nem szólal, figyelme elmélyül, elsötétül. Megmozdul, felül. Felsőtestéről lecsúszik a takaró. Most én bocsátom el az arcát, és megnézem a testét; a nyakát, melleit külön-külön, hasát. A takaró csak az ölét fedi. És én is visszatérek az archoz. Jó lenne hozzáérni, megtapintani, a hangját hallani, szólni, de félek. Érzem, olyan hosszúra nyúlik ez a figyelem, nem tudjuk húzni tovább. Kiugrik az ágyból, de visszafordul. Mintha új helyzetéből jobban, biztosabban megnézhetne. Aztán gyorsan kisimítja arcába hulló hosszú haját. Körülnéz.

„Szomjas vagyok.”

A hang mesterkélten nyűgös. Elindul az asztal felé. De nincsen ott a pohár.

Visszapillant. Az éjjeliszekrényen van a pohár. Üres. Visszalép. Megemeli a poharat, szemmagasságba. Átnéz rajta. Leteszi. Koccan. Leül az ágy szélére, lehajtja a fejét, haja ismét előrehullik. Sokáig így ül. Csak szétnyomódott ülepét látom, és a gerincoszlop meghajló ívét, a hát sima, barna, behajló síkjait. Mintha csak hát lenne, fej nélkül. De felemeli a fejét, gyorsan visszasiklik a paplan alá. Könyökére támaszkodik. Nem tudom nézni tovább. Mögötte a szobarészlet, reggeli fényben, éppen annyi a szobából, amennyit látószögem befoghat. Más reggeleken is láttam már ilyennek ezt a szobát. Az asztal. A fotel. „Csöngött a vekker?” „Nem tudom.” „Hány óra van?” „Ezt nekem kéne kérdeznem.” Elmosolyodik. „Én jól aludtam. Azt hiszem, teljesen kialudtam magam.” Hangja magasan cseng. „Éva!” „Tessék kedves.” Hangja mélyen búg. „Megyek. Nem akarok most találkozni velük.” „Ne menj, kedves, nem engedem be őket ide!” Érzem és látom, hogy lassan, nyugodtan felkelek: ez tehát egy egészen egyszerű dolog. A fotelban a ruháim. „Most jó lenne, ha itt maradnál, kedves.” Felemelem a nadrágom, az ingem. De az alsónadrágot nem találom. „Jó lenne.” Persze, az alsónadrágot nem vettem le. Belebújok az ingbe. És ez teljesen természetes. Legalább az arcomat, kezemet megmoshatnám. Fürdőszoba. A szájvíz sajnos elfogyott. Törülköző, fésű. Az óra felcsatolása a szobában. „Ne kelj fel. Korán van még. Aludj. Még alhatsz egy kicsit.” „Ne kérdezzem, hogy mikor látlak?” „Ne!” Ajtó. Csendben, nehogy felébredjenek a kicsik. Még egy ajtó. A kilincs letörik, a kezemben marad. Nézem. Leteszem a küszöbre. Lépcsőház.

A kapuban megállít az utca, ahová lezuhantam. Elindulok az utcán. Mielőtt befordulnék a sarkon, fölnézek az erkélyre. Ahol esténként, ha jövök, vár, és ha elmegyek, integet. Ahonnan kizuhantam az utcára, ahol megyek. Befordulok a sarkon. Ebbe az utcába besüt a nap. Emberek jönnek, mennek, láthatom; hallom a lépteiket. Még kevesen vannak. Korán van. Idő. Ránézek az órámra, s érzem a hátamon a nap melegét; fél hat.

Előttem megy árnyékom a járdán. Árnyékom: fej fülekkel, nyak, váll, erősen megrövidült törzs, a lábak árnyéka a lábakból; valóságos lábam és árnyéklábam a talpamban találkoznak; talpamban, amin járok, s ezért nem láthatom; árnyékom siklik előttem a járdán. A lábak mozgása szakaszos mozgás. Figyelem a lábam: térdből hajlítva előrelendül, tehát testem súlya ilyenkor a másik, pillanatnyilag mozdulatlan lábamon van; de utána rögtön a másik! bár folyamatos, érzékelhetőek a szakaszai. A szakaszos mozgás árnyéka mégis folyamatos, egyenletes siklás, előre. Folyamatosság és szakaszosság különbségei csak a talpamban egyesülnek, a súlyban. Istenem, milyen marhaságokat gondolhat az ember! És hányingert, egészen enyhe hányingert is érzek. De árnyékom egyenletesen siklik előttem. Ő nem érezheti sem a súlyomat, sem a hányingert, de mégis, mintha ő vezetne. Hova? Meddig kell ismételnem a lábaknak ezt a szakaszos mozgását? Ez az ismétlés, ez a járásdolog, újabb stáció? Stáció. Ez egy fogalom. Isten. Krisztus. Stáció. Szépen visszatértem a gondolkodásnak ebbe a régi, keresztény fogalmakkal meghatározott világába, és most egészen addig kell ismételnem a lábaimmal ezt a járásnak nevezett szakaszos mozgást, amíg el nem érek addig az eszpresszóig, ahol az elmúlt héten is ittam egy kávét, mert elfelejtett, akkor is elfelejtett kávét venni, akkor is ilyen tiszta reggel volt, most már nem kell sokáig ismételni ezt a lábmozgást, mert nemsokára ott vagyok, ahol a kávét ittam az elmúlt héten is, mielőtt buszra szálltam volna az Engels téren.

 

 

 

Út*

Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok, és kiér a Klauzál téri piacra, ahol fél kettő és kettő között most olyan kihaltak a standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvág a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnéz a Fészek Klub kivilágított ablakaira – mielőtt befordulna –, de folyamatosan halad előre, és nem bámulja meg a sarki Ápisz-bolt kirakatát; aki tehát így cselekszik, annak föltétlenül észre kell vennie, hogy a Kertész utcában összehasonlíthatatlanul több gépkocsi parkol, mint a Klauzál utcában, bár jobbára öreg autók, s szinte valamennyi piszkos; ám ez sem lehet zavaró tényező, mert ha valaki – természetesen saját igényeihez igazodva – követi példámat, és éjjel fél kettő és kettő között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatja érzelmes sétáját, s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér.

 

 

 

Berlini szürke*

Itt, a Stargarder utca sarkán, végre sok minden elképzelhető.

Az önkiszolgáló étteremben az öregasszonyok fecsegése.

Vagy ha megállsz a kolbászsütő és az újságos bódéja között.

Itt, ha nem esik is, mindig csöpög valami víz. A városi vasút vaspillére alatt olyan a pocsolya, mint tavaly. Ha fölnézel, s közben átdübörög fölötted a vonat, s reszket az egész vasszerkezet, láthatod: onnan csöpög a víz. Még mindig csöpög, mint tavaly. De a pocsolyában már nincsen ott a döglött sirály. Elrohadt? Eltakarították végre? Nem maradt nyoma.

Naponta kétszer láttam a döglött sirályt, egy egész hónapon át. Mentemben, jöttömben. S úgy tűnt, mit sem változik. Illetve: dehogynem! Halála napján autó gázolta el? villamos? vagy röptében a városi vasút pilléréhez ütődött óvatlanul? –, még ezen az első napon volt e tetemben valami nemes; merev, hosszú lába, fehér teste, és a csőre lazacszínű, és a begyén az alvadtvérszínű folt. Aztán három nap, s szennyesszürke lett; csak a csőre maradt lazacszínű; olyan szürke, mint a pillér vasa; de három nap múltán hiába csöpögött már a víz, hiába a füst és korom, az autógumik alól felfreccsenő latyak, az idő hiába múlt a tetem fölött, aztán már nem változott. De a csőre lazacszínű maradt.

M. leírja, hogy harminc évvel ezelőtt, amikor Stargardba érkezett, egy kislány hullája, egy hóbucka jegesre fagyott oldalán; nem látta arcát, de elképzelte halála körülményeit; mintha ő maga ölte volna meg a katonát, aki a kislányt megölte; mert csak egyetlen lőtt seb a kabát gallérja fölött, pontosan a két copf között – a tarkóján, természetesen. És most, harminc év múltán, tavaly és idén, naponta kétszer a Stargarder utca sarkán; a bódé fölött, ahol a kolbászt sütik, most is sirályok sikítanak, mint tavaly. Mint tenger színére bukkanó halat lesik a kolbászcsonkokat; persze jobbára csak kenyérhéj marad. Ahogy zuhanó repülésben, fejeket, kalapokat, vállakat, s a városi vasút magas vaspilléreit ügyesen elkerülve, hosszú csőrükkel a kenyeret elemelik! – egyetlen pontos ív.

Ám ez még mindig nem olyan furcsa, mint a hattyúcsapat.

Alkonyatkor szabályos kötelékben szállnak a városi hattyúk az autók fölött; nem magasabban, mint ahol a magasvasút eldübörög. És mindenütt hattyúk a vizeken. És a vadkacsák.

„Összefogdosták, megették, a háború után megették a vadkacsákat. Éhínség esetén ízletes!” – mondja nevetve Leni. Ez a mondat: mintha ő nem is evett volna belőle! Csak az tartozik hozzám, amire emlékezem? Pedig evett, a két hónap múlva harmincéves Leni.

És hattyúk és vadkacsák a ravensbrücki tavon.

G. leírja, hogyan érkezett ide. És érkezése után harminc évvel, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, itt állok a tó partján, ahol G. leírása szerint olyan szépek a fenyők, s nézem a nyugovóra térő vadkacsákat, hattyúkat. A fenyők között a szél. Alkonyodik. Egyedül. Kicsit teátrális a jelenet. Nem színpadi mégsem, hiszen csak magamnak játszom a megrendülést. A tó partján a krematórium. Akkor G. itt nem állhatott, hiszen él; és nem tudom elképzelni a helyet, ahol állt. De elképzelhető a vágány, a vágányon a csillék, s a mozdulat, ahogy a tóba ürítik a hamut. Csontliszt a halaknak. Kövér halak a vadkacsáknak.

Milyen szép mozdulat, ahogy egy vadkacsa a halért a víz alá bukik.

De ez a magamnak játszott megrendülés mégis nem színpad-e? Hiszen a színjáték mi más, mint a megkerülhetetlen jelen idő görcsös erőfeszítése arra, hogy megélje a múltat vagy a jövőt? Kísérlet: ne ezt a mai szelet érezzem, pedig érezni csak ezt tudom! de ne ezt a mai hideget, ne a mai hattyúkat, kacsákat lássam, hanem a maiban a harminc év előttit, tehát ne én, hanem most hirtelen a harminc év előtti G. legyek. Aki itt, akkor, nem állhatott.

A színpad csak láthatóvá teszi a térnek és időnek ezt az állandó zavarát. A megkerülhetetlen jelent, amint képzelt jövőjéből visszatekintve saját múltját érezni vágyik.

Ha saját jelenemből kísérletileg eltávolítom magam! Ha színpadra képzelem.

Egy tó: bádogból; és benne a víz: műanyag tükör; s a háttérben a festett fenyők mögött az ügyelő megindítja a műszelet, s a hungarocell-krematórium is füstölni kezd, és a kellékhattyúk és kellékkacsák úsznak a műtavon. Milyen undorítóan banális.

Minden élmény ilyen undorítóan banális, amire nem emlékezhetem?

És éppen ilyen undorítóan banális, hogy a jelenben, magyarázat után nyomozva, az érzelem képzelete a nem ismerhető múltba játssza be magát?

Mert mi mást tehet a képzelet? Hiszen játéktere – a díszlet – mindig változatlan. Utcák, fenyők, vadkacsák, városok, pocsolyák, öregasszonyok. Csak G. helyett most én állok a díszletek között. És én állok, harmincévesen, a Stargarder utca sarkán, M. helyett, aki harminc évvel ezelőtt, harmincévesen, Stargard egyik utcáján elképzelte azt a kislányt, aki még élt néhány órával előbb.

„Micsoda színjáték! De színjáték csupán!” – így Goethe.

„És még annyit akarok mondani: a megtorlás órája elérkezik!” – suttogja Hitler megőrzött hangja, amikor a rádiót bekapcsolom.

„Te meséld el neki Leni, kit ábrázol ez a kép!” – mondja Leni édesanyja, és maga elé húzza a fényképalbumot.

„Jó étvágyat” – biccentenek az öregasszonyok, és megnézik, mi van a tányéromon.

A Stargarder utca sarkán, az önkiszolgáló étteremben; fekete, sötétzöld vagy sötétbarna kalapot viselnek az öregasszonyok. Olyan gondosan lekefélt, ecetes ruhával felgőzölt kalapok. Történelmi kalapok.

„Elég szép adag hús” – kezdik a fecsegést az öregasszonyok – „Úgy látom, elég könnyen vágja azt a húst a kés” – folytatják az öregasszonyok – „Ez az a hús, ami négy ötvenbe kerül? Jaj, nagyon drága! Drága!”

Sirályok a kolbászsütő bódéja fölött.

Az öregasszonyok az önkiszolgáló étteremben a legolcsóbb ételeket eszik. Kávét és túrótortát. Jobb napokon húsgombócot krumplival. A húsgombócot a szaftban szét kell nyomni jól; a szaftból se maradjon a tányéron semmi sem! És a történelmi kalapok alól megértő tekintettel nézik az öregasszonyok a nagyobb szelet húsokat a fiatalemberek tányérjain.

„Jó puha hús lehet! Vagy kemény?”

Ha a választ óvatosan fogalmazom, ha nem veszik észre az idegen ízt, akkor nyugodtan beszélnek az öregasszonyok tovább. És akkor végre sok minden elképzelhető.

Nyugdíj, mert a férjem.

Igen, a háború alatt.

Hadifogoly. A biztosító műkezet adott.

Igen, azon az éjszakán, harminc év, Istenem! amikor, akkor a fiam, az apám, a lányom, az anyám.

Sztálingrád.

Igen, a háború után a vadkacsák.

Eltűnt. Barna pulóverben, jó meleg, én kötöttem.

Csak egy ládám maradt, mert a pincébe vittem, és benne a hollandi porcelán.

Megfagyott.

És nézik, hogyan emelem a számhoz a falatot. És a tányéron mennyit otthagy! És főleg a jó szaftot otthagyom.

Leni anyjánál is meg kell néznem ezt a családi albumot. A képek alatt szavak jelzik, ami a képen amúgy is látható. És a számok az időt. Zongorázom. Karin nővérem eljegyzése. Disznótor 1933. Első hangversenyem. Nagymamáék aranylakodalma. Karin nővérem első gyermeke. Sógorom, Werner bevonul. Sógorom, Werner hazalátogat. Karin második gyermeke. Werner utolsó fényképe. Az én eljegyzésem. Polgári esküvőnk. Egyházi esküvőnk. Nászút. Klausom bevonul. Klausom egyenruhában.

„Egyszerű katona volt” – mondja Leni anyja.

Klausom hazalátogat. Klaus a fronton, pihenőben. Álarcosbál. Új házba költözünk. Virágzik a cseresznyefánk 1943.

„És most te meséld el Leni, kit ábrázol ez a kép!” – mondja Leni édesanyja, és maga elé húzza a fényképalbumot.

De Leni nem meséli. Már elmesélte. A képen egy férfi látható. Mosolyog. Francia hadifogoly. Leni apja. Claude. A táborból esténként négy zenész kijár. A színházból hiányzik a német munkaerő. Előadás után még vendéglőbe mehetnek. A vendéglő annak a háznak a földszintjén, ahol a kertben virágzik cseresznyefánk. Az emeleten a lakás. A szomszédok megfigyelik: német asszony francia dalokat játszik a zongorán, és a négy francia énekel. Felismerik a Marseillaise dallamát. Letartóztatás. Amikor hat hónap múlva kiszabadul, s a várost el kell hagynia, a német asszony már nagyon nehezen mozog. Claude közben eltűnt. Leni megszületik. Közben megérkezett a hír, Klaus hősi halott. Később kiderül: Claude-ot egy év múlva megölték. Klaus megfagyott.

 

 

 

Ma*

Valami elmúlt, és nem akar helyette jönni más. Valami teljesen, végleg. És itt állt az ablaknál. De ha itt áll, és ha valami elmúlt, akkor ennek is el kellett volna múlnia. Nem a nagymama miatt, hanem azért, mert ha valami így elmúlik, akkor miért nem szűnik meg vele minden, ami régi? „Rossz szokás. Ez csak egy rossz szokás!” Vagy ha mégsem múlt el semmi, és nem is jön helyette semmi új, akkor minden ilyen maradt, mint amilyen volt. De akkor mégis. Mégis miért? Miért változott meg ennyire minden? Minden, ahogy érzem. Az ablaknál állt.

A deszkában az a szakadék, ahol mindig jöttek a katonák. Éjjel is vonultak, nappal is vonultak, de ha az ablaknál állt, akkor nagyon csendesen, csak néha egy-egy csoszogást. A nagymama kötőtűjével sem lehet az árok alját kitapintani. Átszúrni. Olyan mély. Biztosan észre sem vették a nagymama kötőtűjét, csak csoszogtak szépen az árokban. De ha az ablakhoz állt, mint régen, akkor csendesebben. Pedig az új öltönye benn a szekrényben. Még nem mosakodott, mert reggel nem ment iskolába, és így elmaradt a rohanás előtti mosakodás. Pedig mosakodnia is kéne, és megborotválkozni, mert ha felvenné az új öltönyt, akkor mindenképpen meg kell borotválkoznia. És ma semmit, de semmit nem csinált. Pedig azért maradt itthon, azért kérte az itthonmaradást, hogy csinálhatna, akkor lenne ideje csinálni valamit. Valamit kitalálni, amiről még nem tud. Mert ha ezt a valamit ki tudná találni, akkor attól még jobban elmúlna, ami elmúlt. De ha nem tudja kitalálni, akkor ami elmúlt, ezért nem tud végleg, egészen elmúlni. Pedig csak azért áll itt az ablaknál, mert képtelen kitalálni azt. Ha kitalálná, akkor nem állna itt megint, és akkor ez az álldogálás is elmúlna.

Kinn, az udvaron, már sötétedett. És hullott a hó. Olyan hóesés, amit jó a meleg szobából nézni. Pedig a szoba nem volt meleg. Ma semmit, semmit nem csinált, és nem tudni, hogy ez hová tartozik, mert régen mindig csinált valamit, ilyen még nem történt, hogy semmit ne csinált volna, de nem tudott visszaemlékezni, mi lehetett az, amit régen, ilyen üres napokon, ha például elmaradt a tanítás, mert régen bizonyosan csinált valamit, de az is olyan lényegtelen lehetett, hogy már emlékezhetni se rá, s akkor az is csak ilyen semmi volt, mint ma, de ez a semmi mégis új, valami megkülönbözteti, egészen más. Ma nem ugrott ki az ágyból, a konyhába nem rohant szemetesvödröt, alágyújtóst, fát, szenet hozni, a kályhát nem hamuzta ki, nem gyújtott be, nem mosakodott, elmaradt a borotválkozás is, pedig a héten már igazán esedékessé vált, és a gimnáziumba se ment, hogy végre megtörténhessen. De vár. Az a teljes elmúlás, amit érez, talán két napja? vagy régebben? és jöjjön helyette az új, amiről még nem tudni, mi ő – de nem! olyan régen azért nem! hanem inkább mostanában. A nagymama mindent megcsinált, csak a begyújtást nem, meg a szemetet délután levinni a kukába; mert a házmester nem szemetezik. A nagymama a kályhákat is úgy építtette át, hogy bontsák ki a két szoba között a falat, és egyetlen nagy kályha legyen, aztán a falat megint visszaépítették, és a kályha csak innen fűthető, s ez a reggeli befűtés az ő feladata.

Harangoztak. Ide, az udvari szobába éppen csak behallatszott a harangozás. Elképzelte, hogy a harangszó bejön a kapun, a szűk kapualjból az udvarra jut, és feljön a lépcsőkön is. Már fáradt, mire felér, alig hallható. És azóta, de pontosan nem tudni mióta, csak mostanában állandóan az foglalkoztatta, mi lehet, ami így elmúlt? Mert nem tudhatni, mi. És arra is gondolt, talán azért nem tudja megfejteni, mert állandóan ezzel foglalkozik, de másra gondolni nem tudott. Pedig jó volt, ha másra is gondolhatott, ha eszébe jutott elképzelni a harangszót, amint a kapun bejön, mert ezek a pillanatok megnyújtották egy kicsit azt az időt, amíg nem; de aztán megint arra kellett gondolnia, amiről nem tud. Mert attól, hogy az a valami, vagy ez a valami elmúlt, mintha minden megváltoztatta volna magát. S miatta, igen, őmiatta, e miatt az izé miatt, semmit nem lát rendesen, mintha minden megváltoztatta volna magát.

A szoba nem volt egészen hideg, mert egy ilyen nagy, régi házban nem hűlnek ki végleg a szobák. Ha megtapintotta volna a cserépkályhát; csak a cserépkályha, a régimódi fehér csempékből, s minden csempén egy domborított halványzöld királyliliom, mintha csak ez a cserépkályha nem változtatta volna meg magát. Ő ilyen maradt. Állt a sarokban, s belül átment a falon. Pedig minden más! A cserépkályha még tegnapról langyos egy kicsit. Még nem volt egészen sötét. Harangoztak. Kinn esett a hó, pihe pihére rakódott, bepárnázta a körfolyosó vaskorlátját. A nagymama az előszobában motozott, aztán csendesen becsapta az ajtót maga mögött, aztán hallani lehetett, ahogy a lépcsőházban lefelé kopog.

A nagymama egy szót sem szólt. Pedig ma langyos maradt az ő kályhája is. Már reggel is esett a hó. Hirtelen, amikor már nem hallotta a lépcsőházban kopogni a nagymamát, s teljesen egyedül az ablaknál itt maradt, arra kellett gondolnia, hogy őt és a nagymamát az űr köti össze, ami a két szoba között a kályhában van. Elképzelte ezt a sötét, kormos, langyos kályhabelsőt. De aztán mégis arra gondolt, hogy azóta átváltoztak a reggelek is. Az ilyen téli reggel. Pedig már tavasz. Tegnap reggel először? Vagy tegnapelőtt? Mert a hó már tegnapelőtt is esett. Mielőtt csengethetne még az óra, régen tányérra kellett állítani, kinyílik a szeme, látja a szobát, de úgy, mintha nem is történt volna meg az éjszaka, mintha a tegnapi este lenne, s a vekker nyugodt ketyegésében a hóesés. Az udvari világítás fénye a falon, s a fényben a hóhullás árnyai. Már tegnap reggel is esett a hó. És este, tegnapelőtt, amikor lefeküdt, akkor is figyelte a vekker nyugodt ketyegésében a hóesést. A falat, a falon az udvari lámpa fényét. A fényben a hó hulló árnyait. De nem tudta, ez ma reggel volt-e, vagy tegnap este? vagy mindig így, vagy tegnapelőtt reggel, vagy még annak előtte, mert mintha meg sem történtek volna az éjszakák. Este elaludt, emlékbe visszaidézhetetlenül tűnt el a fal, s reggel felébredt, s megint a fény, a fényben az árnyak hullásai a falon, a vekker ketyegése, a hóesés, s megint arra kellett gondolnia.

Biztosan lehetett kezdete. Talán az iskolában, a nagyszünetben, az udvaron, amikor az arcán keményen és hidegen szétmázolódott az a hógolyó. Csak állt. Az ösztön, ami itt van bennem valahol, lehajolt volna, amikor repülni látta a hógolyót, vagy gyorsan félrerántotta volna a fejem, de ő csak állt, bevárta, hogy éppen az arcán mázolódjon szét, és nem mozdult a keze sem, hogy ő is visszadobhatna egyet talán, gyúrjon és dobja vissza! mocorgott, de az ösztön nem mozdította meg a kezét. Vajon ki volt? Biztosan akkor, így kezdődött, mert az iskolaudvar elhomályosult, csak az ordítás, a visítás és a hógolyók puffanásai, és az arcán, mert a kezével nem tudta letörölni, mert nem tudta felemelni a kezét, lassan megolvadtak a hó szemcséi, átnedvesítették a pilláit is, mintha sírna, s mintha a könnyek torzításán át látná azt, ami körülötte; persze azt is érezte, hogy nem csupán az olvadó hó csorog, és nem könnyek, pedig jó lett volna sírni, mert nem tudta, ki volt? hanem valami más is, mert amikor a hógolyó az arcához csapódott, mintha a közepén, jól belegyúrva, kő, vagy valami kemény tárgy, s most csurgott a homlokáról a vér, végig az orr nyergén, az orrcimpákon le, tovább, helyét kereső izgatott patak, s itt, a már egy hete nem borotvált ügyetlen kamaszsörték között utat tévesztett a vér, elbizonytalanodott. De mégsem akkor történt. Előtte, reggel, már úgy nyílt ki a szeme, akkor már teljesen fölösleges volt a vekkert tányérra állítani, s már akkor, előtte is érezte, már azon a reggelen is hullott a hó.

És érezte a seb helyét az orrnyereg fölött, a homloka közepén, bár az ösztönök! de nem nyúlt oda. Nem! Akkor mégsem a nagyszünetben! Előbb! Előtte már biztosan voltak olyan reggelek. A nagy, langyos szobában vetetlen ágy. De ezért nem szólt a nagymama. Még nem volt egészen sötét. Harangoztak. Az ablaknál állt. Kinn hullott a hó. Nem láthatni, honnan hullik a hó, mert szürke az ég, s fehér a háztető. Csak amikor hullásában az udvar körébe, a hámlott, sötét falak, tompa ablakok közé ér, a sötét háttér előtt, az udvar kútjában látszik lehullani a hó. Éppen eltávolodtak a nagymama léptei. A körfolyosó másik oldalán egy ablak, akár a többi ablakok, váratlanul; az ablak szürke keretében: egy szoba. Az előtérben a függöny ráncolódó rácsai, de még így is jól látható az ágy.

Asszony az ágyban. Karja az éjjeliszekrényen, amint a kislámpa kapcsolóját éppen megtalálta. Fején tarka mintás kendő. Meztelen karját a dunyha alá visszahúzza. A sarokban a cserépkályha sejthető; fehér csempéken domború liliomok. A kislámpa fénye csak a dunyha domborulatát és az asszony arcát emeli ki. A többi részlet homályban marad. Bár csillog még valami, talán egy váza karimája. A kendő a homlokán nagy bogra kötve. De a fej, alig észrevehető lassúsággal  a fényből a homályba csúszik, valahogy fölfelé. Fejét az ágy magas támlájának veti. A támla a félhomályban, elmélyült árny csupán. Meztelen karjai a fényben világítanak. Mintha az ágytámla árnyékából kihúzna, és a fénybe beletenne valamit. Aztán a kendő suhan, és a dunnán szétterül. És a kar most fény és árnyék között megint mozog.

Leteszi a kendőre, aztán gyorsan visszanyúl a hajába, megkeresi a következő csipeszt. Ujja nyomásával szétnyitja a csipesz szárait, s kihúzná, de a csipesz kicsiny rugóval működik, s a rugóba hajszál akad; hiába keresgéli a megoldást, néhány hajszálat ki kell tépnie, hogy eltávolíthassa a csipeszt. A csipeszt a markába veszi, s a hajtincsről legöngyöli a hajcsavarót. A tincs ügyetlenül lehullik a füle mögé. A hajcsavaró lyuggatott fémhengerét s a csipeszt a rugóba akadt hajszálakkal a kendőre teszi. Aztán a következő csipesz után nyomoz. A fájdalom, amit a hajszálak kitépésével okoz, nem nagy, inkább kellemetlen. Mégis, minduntalan fel kell magát készítenie e kellemetlen fájdalomra, s ezért mielőtt a csipeszt megrántaná, visszafojtja a lélegzetét – majd kigöngyöli a csavarót, és a kendőre teszi – a tincs a homlokára gördül. Akkor lélegzik. Megkeresi a következőt; tarkója fölött; lélegzete elakad, de a csipesz könnyedén kicsúszik, s a hajcsavaró is minden nehézség nélkül kibontható. A henger alakjára száradt hajcsomó kis hullámokat vetve a tarkójára hull. Lélegzetet vesz. A kendőt összefogja, s a fémszerszámokat, mintha egy zacskó lenne, a mélyére rázza. Az éjjeliszekrény lapjára teszi. Az üveglap koccanása, és odébbcsúszik a pohár. A pohár alján vöröses folyadék. Bor vagy málnaszörp. És két gyógyszeresdoboz is van az éjjeliszekrény üveglapján. Az egyik dobozból kiveszi a fiolát, a fiolából a dugót, két drazsét a tenyerébe csúsztat. Egyik markában most a dugót, a fiolát és a dobozt, a másikban a két sárga labdacsot szorítja. Kiegyenesíti ujjait, és hosszan nézi a sárga gyógyszereket. A tenyéren meglehetősen zűrzavaros vonalak. A két sárga korongocskát mintegy felnyalja zűrzavaros vonalú tenyeréről. Markából a dobozt, a fiolát, a fiola dugóját az üveglapra ejti, koppan, a műanyag dugó legurul. Valószínűleg az ágy alá. Fejét hátrahajtja; a loknik követik a mozdulatot, hátracsúsznak; kezével a poharat keresi, megtalálja, a szájához emeli, s megissza, ami a pohár alján maradt. Kesernyés vörös bor. De a folyadék a nyelvéről nem sodorja le a drazsékat. Hiába dönti még hátrébb a fejét. Se előre, se hátra, valahol a nyelvtő és a garat között mégis megakadnak. Köhögnie kell, de a gyógyszereket a szájában tartani, s ez a kettős erőfeszítés enyhe hányingert okoz. A torkához kap, nagyokat nyel. Az édes sárga mázt leolvasztotta a nyál, s a nyelv érzi már a keserűt. Édes és keserű furcsán keveredik a szájban. A két olvadozó drazsé visszacsúszik a fogakig. Szeme az erőlködéstől könnyekkel telik. Nyelve hegyével taszigálja vissza a garat felé. Le kell nyelnie. Az erősödő hányinger ellenére nagyokat nyel, orrán vesz lélegzetet, végül lenyeli. Úgy érzi, mintha egyszerre csúszott volna le mindkettő, de oly könnyedén, hogy nem is érti, miért kínlódott vele az imént olyan sokat. Persze azért mintha a torkát megkarcolta volna egy kicsit. Fejét a párnára hajtja, karját behúzza a dunna alá, egy ideig így marad. Most a kislámpa fénye ismét ugyanazt világítja meg. Arcát a párnák között, s a tömött dunna domborulatát. De az ablakon halványan tükröződik a körfolyosó hóval párnázott vaskorlátja is.

És még halványabban a falak, a hasonló ablakok az ablakon. Szürke lepedék. De háta mögött az ajtó kinyílt. „Az ablaknál állsz? Az ablaknál állsz megint?” Megfordult, nem egészen, csak a fejét, és nem a kérdés miatt, hanem csak azért, mert látni akarta, felvette-e már a télikabátját a nagymama, s ha felvette, akkor egyedül itt maradhat. A nagymama becsukta az ajtót, a retiküljét a székre tette. Kalapja széles karimája alól pislogott. Mindig olyan gyorsan verdes a pillája. Mintha sietne. Mintha egyszerre mindig sok dolgot kellene látnia. „Nem jössz velem?” Nem szólt a kályha miatt, de azért gyorsan körülpislogott, és láthatta, hogy az íróasztal is üres, és az ágy vetetlen. Ma nem lépett be ide. Nem szólt, hogy kész az ebéd, de azért, hogy az ágy nincs bevetve! De nem szólt.

„Nagymama, holnap nem megyek iskolába. Gondolkodnom kell valamin, amin már nem tudom mióta gondolkodom és nem tudom eldönteni, de ha nem tudom eldönteni, akkor, érted nagymama? akkor egyszerűen, érted nagymama?” A székre tette, de nem engedte el a retikül fülét, mert tulajdonképpen nem akarta zavarni a fiút, csak félt egy kicsit, mert nem tudta, mi történhet egész nap a szobában. Néha fülelt, de nem hallott semmi zajt, és akkor olyan nagy baj nem lehet, mert akkor biztosan megint az ablaknál áll, s végeredményben, ha gondolkodik, akármiről gondolkodik, ebből baj nem lehet, bár ha ezek az állandó álldogálások az ablak előtt, amikor hiába szól hozzá az ember, ez mégis furcsa, és ha a végén még valami baj lesz belőle. Délben két szelet halat rántott volna, de végül mégsem szólt; magának csak teát főzött, és egy szeletke kenyeret pirított, mert szerette, ha áldozás előtt a gyomra csaknem teljesen üres, s úgy olvad el az ostya a nyálban, éhesen; gyorsan lenyelni nem szabad.

Fogta retiküljének fülét. „Azt mondták a rádióban, a házmesterek söprik a járdát, de nem hiszem, mert ha lesöprik is, amit nem hiszek, mert ez egyáltalán nem igazi házmesterség, házfelügyelő, vagy nem is tudja már az ember, hogyan mondja nekik, mert ezek most már mind dolgoznak is, mint a miénk. Tudod, mennyire félek tőle, Isten bocsássa meg ezt a félelmemet, mert biztosan azért félek tőle, mert gyűlölni nem szabad, és én talán mégis gyűlölöm. El sem tudod képzelni. Régen a házmesterek. Csak azt nem tudom, miért gyűlölöm. Régen más dolga nem volt, mint a házat rendben tartani, de nem is így nézett ki a ház, ez pedig még a szemetet sem viszi el, pedig a szemétpénzt ugye megfizettetik az emberrel rendesen. De érthető, mert amikor hazajön, akkor már fáradt, vagy éjszakás és alszik, de ha még le is söpörnék a járdáról a havat, a járda mégis csúszós marad, mert sót nem kaptak a köztisztaságitól, ilyen homokos sót, amivel kéne, salakot meg honnan vegyenek? Gyere ide. Hadd nézzem a homlokod. Gyere!”

A fiú nem mozdult, csak a fejét fordította egy kicsit, s még ebben a rossz, itthoni nadrágban is milyen szép a teste a félhomályban, a sötétedő ablak előtt, s kinn a lassú hóesés. És amikor a kádban ül és a fürdőszobából kikiabál. Az öregasszony elengedte a retikül fülét, és ő indult a fiú felé.

„Nagymama! Nagymama! Nagymama, nem mosod meg a hátamat?” Jó a hátát, a szappannal csúsztatni a tenyért; a sima bőr, és minden tagja olyan arányos a szappantól lassan homályosodó víz alatt. A kérést soha meg nem tagadta, a fürdőszobába bement. Hiszen a kérést megtagadni, vagy kitérni előle, mintha visszautasítani. A szeretetet, amit egy szappanos tenyértől vár, s amit adni kell. De úgy, hogy észre ne vegye, ez nem, ez több, vagy más, mint a szeretet. Szobájába visszatérve hosszan imádkozik. Tenyerén még a sima bőr. És eszébe jut a görögországi utazás. De akkor nem tudtam még, tizenkilenc éves voltam, két gyereket fogantam, szültem, de azt hittem, azok csak a szobrász álmai, mert nem tudhattam. Istenem, honnan tudhattam volna? És miközben imádkozott, és tenyerén még az eleven bőr szappanos sikamlásai, látta magát, amint ötven évvel előbb úgy tesz, mintha nem venné észre a szobrokat. Azt hittem csak a kő, a kő lehet ilyen. Előbb csak a rózsafüzér imáit sorra véve. Az önmaguk értelmét kereső szavak oltsák ki, amit érezni, látni nem akar. De aztán magánimákat is.

Hiába mozdulnak el a szobrok a helyükről. Hogyan védekezhet valaki a saját álmai ellen? Ha álmomban kőbe költözik a hús, ami én vagyok. Itt vagyok előtted, teljesen nyitott. Ha nem hinném el a tekinteted, akkor is miért hazudnék, hiszen a hazugságokhoz már öreg vagyok. Még nem vagyok magatehetetlenül öreg, még lépcsőt járni is tudok, tulajdonképpen teljesen egészségesen hagyod megöregedni a testemet, de azért már érzem a halált. Talán nem a saját testemben érezteted? Mert néha, ha rosszul is vagyok, ha kihagy néha a lélegzetem, akkor hagyod, hogy olyan óvatosan ravaszkodhassak, amíg újra lélegezhetek, tovább. Vagy talán túl nagy az életvágy bennem, és ezzel mutatod? De érzem és tudom. Míg sorra veszel engem is. És ha érzem, ha tudom, ha hiszem, akkor miért? Miért éppen most kísért az, ami egész életemben elkerült, annyira, hogy tudni sem tudtam, amit érezni lehet? „Krisztus a kereszten mutatta meg csupasz testét a világnak!” Ki mondja ezt? De hiszen olyan nevetséges még testnek nevezni, ezt. Szép volt egyáltalán? „A csúnyaság kínja a szép!” Ki mondja ezt?

A fiú fejét két tenyere közé fogta, kicsit lehúzta magához, hogy láthassa a homlokán a sebet. Mintha az a valami a csontot ütötte volna át. A csont alatt mintha látszanék a lüktetés. Aztán mégsem csókolta meg. „Sápadt vagy kisfiam. Gyere! Kísérj el, síkosak, biztosan síkosak az utak, és félek, hogy a lábamat megint eltörhetem. És szőrös is, szőrös vagy, és kifejezetten izzadságszagú.” A tenyérből kicsúszott az arc. De a tenyerén még maradt egy kis meleg. „És ma, ma el kell jönnöd. Igazán! Hallod? Beharangoztak. Ha ma nem, jól tudod, akkor az halálos bűn lehet. Figyelsz egyáltalán? Halálos bűnnek számít, tudod. Én persze ezekre a formaságokra köpök, jól tudod, de azért mégis fontosak ezek a formaságok is. Mert ami van, az éppen elég. És ha nem jössz, ha nem tudod egy kicsit, csak egy kicsit a formákban tartani magad, akkor ez tényleg valami olyasmi lesz!” A fiú egyáltalában nem válaszolt; de nemcsak szavakkal nem válaszolt, hanem ahogy a félhomályban állt. Homlokában a lyuk csillogni tűnt a félhomályban; mintha három szeme nézne, de nem lehetne tudni, mit, és nem lehet tudni, hová. „És beszélgetnénk is, miközben megyünk. Hidd el, míg odaérnénk, s aztán ott, minden megoldódna megint. Minden önmagától oldódik, mert úgysem tudunk semmit megoldani. Ha reá bízod magad! Hidd el nekem. De ha csak az ablaknál állsz. Ez csak egy rossz szokás. És igazán tekintettel lehetnél az öreg lábamra is. Ha csak az ablaknál állsz, ez semmi más, csak egy rossz szokás.” A fiú elfordította a fejét. Hallani vélte, ahogy a szűk kapualjba a harang utolsó kondulása betér, jön fölfelé, a lépcsőházban jön fölfelé, aztán valahol elveszik.

Hullott a hó, de a hóhullás csak akkor látható, ha az udvarba ér, a sötét falak előtt hullik csak le a hó, mert a fehér tetők között, a sötétedő égen nem látható hullásban közeleg a látható felé. „Azt mondd meg nagymama!” Olyan furcsa volt a saját hangját hallani, mintha valaki szólna, aki áll a helyén. „Arra vagyok kíváncsi! Nagyon kíváncsi lennék ha megmondanád! A hó miért esik?” És a nagymama sokáig nem mozdult a háta mögött, s most a saját hangja helyén a mozdulatlanság lett hallható. A székhez, bizonyára most a székhez visszalép, és bizonyára most megfogja a táskája fülét. „Mit tudom én! A hó azért esik, mert le kell esnie. Egyébként most jut eszembe! Várj csak. Egyszer, emlékszem, kilencszázötvennégyben is fehér húsvétunk volt. Már nagycsütörtökön esett a hó. És nagypéntekre olyan vastagon, mint egy szép fehér karácsony előtt. És akkor azt mondta, tudod! Béla bácsi akkor azt mondta nekem, hogy tudod, ettől az egész furcsa hóeséstől arra gondolok, ez nem más, mint jel, figyelmeztetés. Mert ettől a jeltől bennünk a húsvét és a karácsony teljesen összekeveredik. És ezért arra kell gondolnom, hogy a születés és a kereszthalál ugyanaz a pillanat és egy dolog. Valahogy így mondta, tudod, de már nem emlékszem pontosan. Az a furcsa, ő biztosan emlékezne még, de ha valaki meghalt, akkor az is furcsa, hogy többet tőle már nem kérdezhetünk. De azt hiszem ötvennégyben. Vagy ötvenháromban volt. Ő biztosan emlékezne pontosan. De az is lehet, hogy ötvenkettőben. Igen. Valahogy úgy. Mert sehol nem kaptam angyalhajat. Itt maradsz?” És aztán hallotta, hogy a táskáját felemeli a székről a nagymama. Kinyitja az ajtót. Még vár. És csendesen csukja he.

Az előszobában motoz. Talán az esernyőjét is elviszi, a kalapja miatt. Kilincs. Becsapja az előszoba ajtaját, és a lépcsőházban lefelé kopog. És amikor már nem hallotta a lépcsőházból a lépteket, és az ablaknál egyedül itt maradt, és hullott a hó, a körfolyosó korlátjára pehelyre pehely, és szemközt egy szobában a villanyt felgyújtották, és az a nő az ágyban feküdt, és valamit motozott a hajában, miután a fejkendőjét levetette, majd bevette a gyógyszereit, és újra nyugodtan úgy feküdt, és a kislámpa csak az arcát és a tömött dunnát világította meg, és körülötte csak sejteni lehetett a szobát, s valahol, mintha a szoba homályában függene, azt a csillogást, ami talán egy váza lehet, akkor megint arra kellett gondolnia. Megint, megint eltelt valami idő. Talán, mert az ablaknál áll, s nézi azt a ronda nőt, meg a szobát, meg a havat, és tulajdonképpen ezt sem szabadna néznie, nem a nagymama intése miatt, hanem azért, mert ez, és mindaz, ami olyan furcsára változtatta magát, amit látni lehet, mindez megakadályozza a gondolkodást. Lassan, talpát a padlón csúsztatva, a léptek ne okozzanak kellemetlen nyikorgásokat, hátrálni kezdett a szoba belseje felé. A szoba közepén megállapodott, és lehunyta a szemét. De itt sem érezte igazinak a helyet. Innen még jobban láthatta a hóesést, a szemközti világos szobát, hiába hunyta le a szemét. Mert hiába csukja le a szemét, ha akkor is képeket lát, ha lecsukta a szemét. Ezeket a képeket is meg kéne szüntetni. Ne zavarják a gondolkodást. És hunyt szemmel elindult a szoba sarka felé. Többször azt hitte, már odaért; kezét maga elé emelte, hogy elérje a falat, de ez még mindig nem a sarok. Ki kellett nyitnia a szemét, mert félő, hogy elvéti az irányt, és eltéved, és nem a sarokba ér. De már a sarokban állt. A kezével még nem érte el. Nem megtámaszkodni. Csupán érintse a falat. Annyira csak, hogy a sarok érzékelhető legyen. És megint behunyta a szemét. Várt. Mintha nagyon sokáig. Már nem voltak képek, csak az a barnás sötét, és benne kis fényvillogások, ami bennem van. És könnyűség, hogy jó, ha nem kell semmit látnia és látni semmit nem akarok; mint a szédülés. És akkor most kéne jönnie annak a gondolatnak, csak még várni kell. De ha arra gondol, hogy most kell jönnie a gondolatnak, akkor ez a gondolat nem engedi a másik gondolatot a fejébe jönni, elfoglalja a helyet. Tehát gondolkodni sem szabad. Mintha a homloka körül, a lyuk szélein kis szellő fújdogálna. De ezt nem szabad éreznie, mert az érzés is akadály. Tehát érezni sem szabad. De ez a megállapítás, hogy érezni nem szabad, ez is egy gondolat, és elfoglalta annak a gondolatnak a helyét, amire vár. Akkor semmit. Csak a várakozás.

Mintha belefordulna abba, ami alatta, de mégis itt, áll valaki, a talpamban érezhető vagyok magam. De mégis, mintha valami mégis megtörtént volna. Amire vár. Nem gondolat, hanem, hogy a szekrényhez szalad és kinyitja és a szekrényajtó nyikorgása és az új öltönye a vállfán. De mégsem mozdulhat, hanem a sarokban áll. Vagy az ajtót nyitja ki, itt van egy karnyújtásnyira, és érzi, tudja, látja, amint a fürdőszobába szalad, és közben a tükörben látja magát, sápadt és borostás, és a borotválkozásnak nekikezd, de nem tudja, hol és hogyan, csak az arcát látja a tükörben. A sarokban állt, mozdulatlanul. Vagy a fürdőszobában. Áll a zuhany alatt, a szappanért nyúl, de nem tudja, hogyan került ide, milyen kéz ez, amely a szappan felé közelít, mert hiszen nem is itt van, hanem a sarokban állt, és még mindig nem nyitotta ki a szemét. Fülcimpáján a borotvaszappan maradéka, s az állán, ahol az elmúlt héten megvágta a bőrt és a vékony hasadékból most megint a vér kibuggyan, de a rózsaszín timsót nem találja a mosdó fölötti polcon. Arc. De mintha el sem mozdult volna onnan a sarokból, hiába keresi a timsót a fürdőszobában, itt. Vagy az előszoba. A fogasról leemelt kabát és a kabát ujja, ahová be kell dugnia a kezét, mint egy sötét kályhacső.

Ismét kinyitotta a szemét. A falon egy kép, üveg alatt, s az üvegen halványan tükröződni látta arcát. Lehunyta a szemét. A fürdőszobában a tükör előtt, a tükörben arc, a fül cimpája még szappanos. Vagy a szekrény előtt, de az öltönyt mégsem veszi fel! pedig azt hitte, hogy ez az új öltöny majd olyan fontos lesz! a szekrény ajtaja kitárva, úgy marad. Az előszobában kabátba bújik, az ajtót becsapja maga mögött, és fut, végig a körfolyosón, körbe. Itt senki nem seperte le a friss havat, léptei a nyomtalan hóban. A lépcsőházban szökken, a lépcsőket hármasával veszi. De soha nem tudtam így lefelé! A sarokban állt. A szűk kapualjban a léptek csattogása, és a kapuban, mielőtt az utcára lépne, megáll. Ott, a sarokban állva is elképzelhető. Kinyitja a szemét, mert ha nem alszik, nem tartható csukva a szem. A szoba most már teljesen sötét, csak az udvari világítás fénye vetül a falra; a fényben a hóhullás árnyai. De még így, a sötétben is látható a kép az üveg alatt. Nagy hús, a húsban az izmok sötétebb rostjai, egy félbevágott karfiol világít, sárgarépák, az asztalon erősen ráncolt drapéria, és a drapéria ráncaiban a fácán nyaknál elmetszett feje, a fej az asztalról lecsüng, de a fácán teste, a hosszú faroktollak mintegy bekeretezik a hegyes sárgarépákat, a sárgarépákon még nedves földrögök, a félbevágott karfiol, s a hús, díszes aranykeretben. S az üveglapon valami tükröződés. A kapu előtt a házmester lapáttal tolja a havat.

A vaslapát élét ferdén bevágja a letaposott hó alá, testét a nyélnek feszíti, és béna lábát ügyetlenül húzza a másik, a hajlékonyabb után. Csoszog. A vaslapát a járda érintésétől egyenletesen visít. Miközben túrja, s kétoldalt hóbarázdát hagy a lapát, széles tányérja is megtelik. A fények, a házak közé feszített huzalon, az úttest fölött, bizonytalanul lebegnek a sűrű hóesésben. Mintha csak a fény körül esnék a hó. És mielőtt innen, a kapualj védelméből kilépett volna, mélyet lélegzik, érezze a hó szagát. Azt szerette volna érezni, hogy mégsem benn, nem a szobában, a sarokban áll, hanem itt, kinn, és ha nem történt volna valami, ha mégsem történt volna meg, akkor azt a sarkot nem hagyhatta volna el, akkor még mindig a sarokban állna, lehunyt szemmel, s nem lenne itt. Vagy ha itt lenne, az csak képzelet lenne, csak képzeletben lenne itt, de a képzelet nem érezheti ilyen mélyen az utca, a kapualj, a hó szagát. A házmester a járda pereméhez ért. Az utcán a járókelők, és autók árnyai. Lábában még a futástól, még a szökkenéstől a feszülés, és nem akart a házmesternek köszönni, és a házmester megragadja a lapát nyelét, rögtön megfordul, és ő kiugrott a kapuív védelme alól és futott. Arcát a hóhullásba fordítva, lehunyt szemmel. Gombolatlan kabátja szárnyai csapódtak, s a friss hó csikordulásai. De ahogy arcán a hó elsodródó pihéi és a futás iramának szele, mintha még mindig a sarokban állna, s onnan, a szoba sarkából, hiába igyekszik, hiába rohan, mintha onnan a szoba sarkából soha nem törhetne ki, de ki kellett nyitnia a szemét, mert a futás örömében és hunyt szeme mögött is érezte, hogy valami közeleg. Fényektől szürkésvörös városi ég a háztetők fehér árnyéka fölött, és éppen időben! mert egy hirdetőoszlop kövér hengere, és éppen időben nyitotta ki a szemét. ZENEAK SZIKLAI ER ÁRIA Tenyerét a nedves plakátra csattantva, védekezés, megáll. És most végképp nem tudta, mit kell tennie. Mi az, ami segít. És ha itt van, ha éppen ideért, akkor hová mozduljon innen el. És miért érzi a tenyere a plakát alatt a rücsköket; a ragasztó rücskeit, az új plakát alatt a régi plakátok, és a régi plakátok alatt a régi ragasztó dudorai. Most ismét, ugyanaz. Látok, de minden megváltozott, és nem tudom, miért változtatta meg minden így magát, talán azért, mert megálltam? És mi az, amitől minden ilyen? Mintha szétfolyna. És minden egy kép csak, megint egy valamilyen kép, és én a képben állok itt.

Bár itt, a hirdetőoszlop mellett nagyon jó. Úgy véd. De ha ebből a sötétből oda, abba az utcába, az üzletek kirakataiban a fény és a kirakatok fölött a fénylő feliratok és az úttest fölött a neonok és az autók fényei és szétmázolják és összegyúrják a friss havat és a siető árnyak a hóhullásban és lábuk alatt az összetaposott, olvadó hó és a csoszogásba, csikorgásba kimennék oda. Átsuhan egy kivilágított villamos. És ha ez nem más, csak megint egy kép, ha állandóan csak egy újabb képben vagyok, akkor mégsem jött el a gondolat, akkor ez megint ugyanaz, csalás, és most már így marad minden megváltozva, de nem akar megállni az egész. Ellenkező irányból is jött egy kivilágított villamos, és valakik utaznak a villamoson valahová. A fehér háztetők fölött a templom bádogtornya. A szürkésvörös égen a sötét torony, és ott már nem hullik a hó. Ha elindulnék, akkor nem történik más, csak megyek.

Megérezte a nyakán, a homlokán olvadni a havat, s amint a hajára rakódik, s ott nem olvad, mint a háztetőkre. Arra kellett gondolnia, ha elindul, akkor ő is menni fog. Csak azért megy, hogy a többiek, akik mind mennek, észre ne vegyék, hogy ő nem megy valahová, mert még mindig az ablaknál áll. Mindig az ablak előtt. És azon gondolkodik ott. Vagy a sarokban áll, és hiába jött el a sarokból, még mindig a sarokban áll. És hiába hunyta le a szemét, és hiába hitte, hogy mégis eljön az a gondolat. De ha mennek valahová, akkor nem tudják még, hogy bennem elmúlt, de én sem tudom, hogy mi az, ami elmúlt, mert helyette nem jön a más, és ezért nem tudhatom pontosan megmondani nekik, hogy ne menjenek így, rendesen, mintha nem történt volna mi sem. A plakát rücskös felületétől lassan elvált a keze, és már majdnem elindult, de nem tudta eldönteni, merre menjen. Mert mindenfelé mentek emberek. A Kossuth Lajos utcára, ki, de volt aki befordult, és a Vármegye utcába ment. És onnan is jöttek kifelé. És akkor ők mégis tudják, amit én nem tudok, vagy nem érzik, hogy azért nem tudok elindulni sehová, mert nem tudják, hogy én nem vagyok itt, és nem érzik, hogy az ember érezhet ilyet. Vagy csak nem tud kiszabadulni a sarokból. És ha a sarokból mégis kilép, akkor hiába megyek, mert nem tudom hová. Mégis elindult. S ez megnyugtatta. Az a tény, hogy megy, mint a többiek.

De hiába figyelte, nem tudta megjegyezni az arcokat. Valakit ki kéne választani, megnézni az arcát, és menni vele, mert megy valahová. Tekintete választott valakit. Egy fiút, éppen befordult a sarkon, a telefonfülke egy pillanatra eltakarta, de aztán jött. Bőrkabátban. Sapka nélkül. Hosszú kartonhengert vitt a hóna alatt. Amint közeledtek, látta, hogy a fiú homloka teli van elvakart pattanással. Aztán elmentek egymás mellett, és látta, hogy a fiú hegyes orra a hidegtől vörös, és arra kellett gondolnia, hogy ezt a fiút mégsem követheti, mert akkor vissza kéne fordulnia, és ahogy most ő figyeli ezt a fiút, valószínűleg őt is figyeli valaki, és ez a valaki akkor nem értené, hogy ez a fiú miért fordul vissza, miért megy éppen ellenkező irányba, és miért követi azt a másik fiút. És ez mégsem lenne jó, mert az a valaki talán éppen őt követi, és akkor ez a valaki sem tudná, hogy tulajdonképpen most merre is kell mennie. Akkor megint az ablaknál áll, és nem tud csinálni semmit, csak a sarokba menni, hogy az udvart se lássa már, és egyáltalán ne lásson képeket, a szemét is le kéne hunynia, hogy ne lássa a kép aranykeretét, az üvegen a tükröződést, a saját arcát se lássa! és a fácán elmetszett nyakát, a félbevágott karfiolt, a húst se lássa! Mert akkor megint semmit, de semmit nem tehet, a fürdőszobába sem mehet, mert a tükörben, miközben borotválkozna, ismét a saját arcát kéne és a szekrényből az új öltönyét se akarta! Csak lehunyt szemmel.

Itt a sarokban. Várni. Ment tovább. Oda, egyszerűen többé vissza nem mehet, soha többé nem lehet hazamenni. De nem tudott senkit kiválasztani. Voltak, akik megálltak a kirakatok előtt, és nézték, mi kéne nekik, de ő nem tudott megállni, mert nem tudta volna nézni, csak ment tovább. És akkor nemcsak ő, de mindenki, megállt. Vártak. Egymáshoz egészen közel. Mindenkire másik hópehely esik, de mégis mindenki érzi, hogy hull a hó. Közvetlenül mellette egy nő állt, kesztyűs kezében póráz feszült, és a pórázon egy kutya erőlködött a lábak közé, mert menni akart. A nő feszítette a pórázt, nem engedhette a kutyát, mert az autók. A lucskot a járdára csapták, és mindenki vigyázott a kabátjára. Amikor a lámpa sárgára váltott, az autók megálltak. Talán ezt a nőt kell követnie, aki a kutyát viszi. A kutya kicsi volt, izmos, és kitartóan erőlködött. És amikor a lámpa zöldre váltott, elindultak. A kutyás nőt követte. De a szemközti járdáról is jött a tömeg.

És összekeveredtek. Magyarázó mozdulatra felemelt kéz. „Ez nem új fehérje! Csak az téveszti meg, ami a hidrolízisnél fennmaradt.” És akkor egy pillanatra elvesztette tekintete a nő zöld kendőjét, de amint a túlsó járdára lépett, megint látta a nőt és a kutyát. A kutya nyakát az örv hátrafeszítette, nyelve kilógott. Valakit megtaszított a vállával, mert annyira figyelte a kutyát, és felettük és a háztetők fölött akkor megkondultak a harangok, s ettől a harangkondulástól mintha elnémult volna az utcazaj, de csak egészen röviden kongtak a harangok, mert a templomban most az Úr testét felmutatták. S mintha valaki a nevén szólítaná, női hang, de egészen halkan, s arra fordult, ahonnan a hangot hallani vélte, de behavazott műbőr kalap alatt férfiarc; a kalapkarima árnyéka alól szembenézett vele, de olyan nyíltan és hosszan és furcsán, hogy el kellett kapnia a fejét; valaki kinyitotta a templom üvegtáblás lengőajtaját, s egy pillanatra láthatóvá váltak a hátak a fényben, térdepelve, aztán a lengőajtó becsapódott a besurranó mögött, s az üvegen át a templom belsejének fényei, megtörve, mint halvány gyertyalobogás; mintha most a háta mögül! a nevén szólították, és arra fordult, ahonnan a hangot hallani vélte, de nem szívesen, mert tudta, talán ez tévedés, és a tévedés miatt a zöld kendő már messzi libegett, és a kutya sem látszott már a lábak között; és a hang talán nem is igaz, mert máskor is hallott ilyen hangot, hirtelen a nevén szólították, mintha a nagymama, vagy valaki más, talán férfihang, de hiába kereste, csak a nevén szólították és nem találta, és a kezét sem tudta megmozdítani, és a fényben, a szoba falán a hóhullás árnyai. De most megint! Ez nem az a hang, ami tévedés lehetne, mert ez nem a szoba. Az átkelőhelyen a közlekedési lámpa ismét pirosra vált. És itt áll.

 

 

 

Családi kép, lila alkonyatban*

Ha az autóbuszról leszállok, jól körül kell néznem. Mintha a páros oldal a páratlan tükrébe nézne, a szűk utcában egyformák a házak. A házszámot nem tudom, de az ösztöneimre – bármilyen zűrzavarosak – nyugodtan rábízhatom magam, gondolom. Elindulhatok. Felnézhetek, és megkereshetem a harmadik emeleti ablakot. A két szembenéző ablakot, mert csak így tudom eldönteni. De mindig át kell mennem az utca túlfelére – mintha mindig felcserélné közben két felét, mintha mindig szánt szándékkal megtévesztene, mintha mindig felszólítana, hogy mégse bízzam az érzékeimre magam – át kell mennem az utca túlfelére, oda, ahol a harmadik emeleti ablakban cserepes virágot tartanak.

A lépcsőházban két idős férfi díványt cipel, arcuk vörös, lélegzetüket visszafojtják, és egy fiatal lány kíséri őket. A sarokba kell húzódnom, hogy elférjenek. Érzem a két férfi szagát, a lány szagtalan. Aztán becsöngetek.

Anyai nagynéném – a nála tett látogatás időpontjában – éppen hetvenéves, és mintha nem is valóságos nagynéni lenne, hatalmas, bordó bársonnyal bevont karosszékben ül, közvetlenül az ablak előtt, de háttal az ablaknak. A karosszéknek nagyon régen, legalábbis azóta, amióta emlékezem, így van a helye. És minden pontosan a helyén van. A nagynéném, mint minden látogatóját, engem is a kényelmetlen támlásszékre ültet. Mankói ferdén a zongorának döntve, s ha karját akár ő, akár a moccanására is figyelő udvarias látogató kinyújtja, a mankó könnyen elérhető. Még soha nem láttam a nagynénémet felállni.

Az ajtót Adél, a kicsi szomszédnő nyitja ki – ő is valamilyen rokon –, és amíg a hosszú, sötét előszobán végigmegyünk, anélkül hogy egyetlen szót váltanánk, sok mindenben megegyezhetünk.

A bordó karosszék puha bársonyában, közvetlenül a nagynéném keze alatt – csak a karfa hajlata alá kell az ujjának araszolnia – egy csengőgomb található. Amolyan vészcsengő. Többféle célra. Lenn, a házmesternél ad vészjelet. De ha a nagynéném nincs egyedül, akkor a nagyobb biztonság kedvéért Adél is itt ül a kályha mellett, horgol. A kész csipkekosárkákat cukros vízben keményíti, és csipkevirágokat, csipkemadarakat helyez belé, zsúfoltan, de nem ízléstelenül. Ez eladásra készül, de két sikerültebb példány a szobában is látható, az egyik a vitrinben, a másik – mintha nagynéném fényes leánykorára lenne emlékeztető, akár egy díszkoncerten átnyújtott virágkosár múmiája – a zongora tetején. Adél sámlin ül, s ha magában van is, összeszűkült szemmel, éles tekintetét a ráncokban tüntetve el, mániásan mosolyog, s ha a nagynéném biccent, akkor gyorsan, tagolatlanul beszélni kezd. De éppen így, biccentéssel, akár el is hallgattatható. És ha nem beszélhet, jelenlétével nem zavar; a kályhához dől, összezsugorodik, mosolygós felpillantásaival csak a nagynénémmel szemben ülő látogató hátát érintheti. Vagy a nagynéném tekintetét.

Az ellenfény borúsabb napokon halványabban, derűsebb napokon erőteljesebben világítja át a nagynéném súlyos koszorúba tekert, fehérre őszült haját, ám az arc mindig árnyékban marad. A nagynéném a múltjából él. Nemcsak egy magas kitüntetés tulajdonosának mondhatja magát – amit azon érdemeinek köszönhet, aminek bénaságát –, hanem az átlagosnál jóval magasabb nyugdíj is jár neki, és kifogástalan neveltetésének köszönhetően még latint, görögöt és németet is tud tanítani, s ezért – tekintettel arra, hogy a családi örökség is az ő kezében van – csaknem gazdagnak mondható. Félúton a kályha és a bordó karosszék között, a támlásszéken ülő tanítványt vagy látogatót két láthatatlan szempár ellenőrzi. De ha a tanítvány vagy a látogató figyelme mégis elég állhatatos ahhoz, hogy dacolva az ellenfény erejével, a fej önárnyékában kikeresse a szemet, akkor vizsgálódásai során csontos, majdnem férfiasan kemény arcot lát és vékony, színtelen szájat – mintha e szájnak minden pillanatban valami megújuló, valamilyen hangképzésbe tolakvó fájdalmat kéne visszapréselnie – a száj fölött meglehetősen hangsúlyos bajuszkát – annak a lágy piheképződménynek öreges burjánzása ez, ami egy ifjú nő szép szája fölött még oly izgalmas lehet – erőteljes ívű karvalyorrot, s végül, a kutatás céljához érve, a szemfehérjével összesárgult, fátyolosan színehagyott íriszt, ami az erőszakosnak mutatkozó arcot mégis az aggkori tompaság kellemes bizonytalanságába vonja valamiképp. A nagynéném olyan mozdulatlan, mintha egész teste béna lenne. De tekintete nemcsak a homály miatt megfoghatatlan. Nem villan, lassan mozog, élő tárgyakat, éles testet elkerül. A levegőben érzi jól magát.

A szemközti ház harmadik emeletén széthúzódik a csipkefüggöny az ablak mögött, de sokáig nem történik semmi.

A nagynéném kezét nézem a karosszék bordó bársonyán, és felmérem a távolságokat.

Aztán egy férfi – atlétatrikóban – váratlanul mégis kinyitja az ablakot – a párkányról és a homlokzat elfeketedett stukkóalakzatai közül lustán lebbennek ki az utca fölé a galambok – a férfi kihajol, körülnéz, kiköp, majd nagyon gyorsan becsukja az ablakot.

Hangot nem hallani. A szobában is csend van, hiszen addig nem szólnak, amíg én hallgatok. A zongorához támasztott mankó egy karnyújtásnyira. A nagynéném még csak rövidlátó sem lehet, betegségre soha nem panaszkodik. Az ajtó elég messze van. Na, isten hozott! – mondja elégedett hangon, mint aki vár, mint aki aggódik, s lám, mégis egészségesen a szobába lépek. Ha most a mankót megragadnám, és a fejére sújtanék! Nézem a nagynéném kezét. Nem lenne elég egyetlen mozdulat; a megragadott mankót egy másik mozdulattal kéne a fejre irányítanom, csak akkor indíthatnám a csapást. A mozdulatok közötti érzékelhetetlen szünetben – s e ritmust semmilyen ügyesség meg nem szüntetheti! – nemcsak Adél sikítana – bár cinkos hallgatásában is reménykedhetem! – de a csengő gombjára kapna a nagynéném ujja is; hacsak bénává nem némítaná őket a rémület. Megkavarom a teám.

„De ha nem pénzért, akkor miért?” – kérdezem.

A hó lassan, pelyhesen ereszkedik.

A nagynénémnél nemcsak jó teát kapok – kandírozott gyümölcsöt, meggyet, sárgabarackot, cseresznyét adnak hozzá még nyáron is –, de a tálaláshoz is értenek. Ám kérdésemre válasz nem érkezik. A görgőkön guruló asztalkán – amit maguk elé húznak a tanítványok is – aranysárga selyemabroszon csontszínű porcelán, kristálytál, kétágú villácska, amivel a cukortól üveges gyümölcsöt felszúrhatom, ezüstök.

„Akarsz vajas pirítóst?” – kérdezi a nagynéném, s mintha bólintana.

„Milyen egyszerű lenne úgy!” – szólal meg Adél. „Hát persze, milyen egyszerű! Azt talán még Henriette-nek sem meséltem el, olyan rettenetes, olyan megalázó ilyesmit hallani, s bizonyos dolgokat az ember inkább örökre eltemet, vagy legalábbis ebben reménykedik, ugye Henriette?”

Elhallgat, és a nagynéném mozdulatlan.

„Nem bírom, nem bírom magamba fojtani, ne is haragudj Henriette, mégis elmesélem. Amikor azt mondta, hogy most, bár erről a védője bizonyára lebeszélné, de ha lehetne, ha segíthetne valamiben, hiszen a vád is, a védelem is holtpontra érkezett, akkor az érzelmi életéről szeretne vallani, s eddig erről azért nem meséltem, mert félek, ha mégis elmondanám, akkor eltorzítanám a gondolatait vagy az érzelmeit, s ezáltal, ha a magam képére formáznám a tényeket, magam is belekeveredem, inkább csendesen gondolkodtam róla, nem, el nem felejtettem, sőt, próbáltam kiélesíteni, rögzíteni, de oly szégyenletes, hogy benne, ezt mondta, hogy az ő érzelmi életében a gyengédség és a halál, a kegyetlenség és az élet olyan kapcsolatban állnak, mintha egy angyalnak folyton egy patással kéne párosodnia, s ilyesmit először akkor érzett, most nem akar kitérni más, korábbi, de szintén a tárgyhoz tartozó emlékeire, amikor az anyját mosdatták, ennél bolondítóbbat nem látott azóta sem, a vízbe mártott mosdókesztyű a test hajlataiban vízcseppeket hagyott, harmatos lett a szőrzet, és soha világosabban nem mutatta különbségeit élő és élettelen, mert a test anyaga hiába bonyolította túl magát olyan rejtélyes módon, ha a víz az örökkévaló, s itt az egyszerű és az összetett kapcsolatára kéne kitérnie, de az utolsó szó jogán, majd amúgy is kérni fogja, hogy a siralomházban közvetlenül az utolsó pillanatok előtti gondolatait lehetősége legyen papírra vetni, a legelvontabbakat, de most még az érzéki tapasztalás szintjén marad, az emléknél, mert amikor rájött, hogy a test ezeket a cseppeket már fel nem issza, a pórusok örökre magukba zárták a húst, és nem préselnek ki többé cseppeket, mintha a testet a halál bezsírosítaná, akkor, igen, akkor érezte először, pedig még gyerek volt, vagy tán éppen mert gyerek volt, bár természetesen nem értette, hogy mit érez, élő testet kéne így kiteríteni! vagy ha őt terítenék ki, így, meztelenül! és a késsel belémártani, vagy ha a kést belémártanák! mint a szalámit, szeletre! érezhetni a hatalmat azon átmenet felett, amely az élőt halottá és a halottat élővé formázza át, hiszen ez a hatalom az, ami csak átmenetként érzékelhető, és ha valami spirituális ízzel is fűszerezni akarná mondandóját, akkor azt is elképzelhetőnek látná, hogy igenis Istenné válni, s ezért hagyta hidegen a boncterem, de ezért vonzódott jobban a kísérletekhez, a viviszekcióhoz, például a hasdúcláncosok, e nem túl jelentékenynek látszó állatfajta, például az egyszerű földigiliszta, amelynek fölszeletelése nem gyilkosság, hanem az élet megsokszorozása, a léte fölötti isteni rendelkezés tehát szabadon tanulmányozható, habár! ha már itt tartunk! morális szempontból gyilkosság ez is, hiszen a földigiliszta csak eredeti, mondhatnánk, fejlődéstörténeti hosszában természeti vagy isteni teremtmény! ha tehát felmetéljük, és ezzel megsokszorozzuk az életét, akkor mégis a gyilkosságnak egy izgatóan paradox formájáról beszélhetünk, hiszen a moralitás kritériuma soha nem lehet sem a cél, sem az eredmény, a moralitás nem lehet forradalmi, az egyedit, az individuálist kell szem előtt tartania, s aszkéta módon tisztelni minden élőt, de arra persze senki nem tud válaszolni, hogy vajon minden szerves képződményt individuumnak kell-e tekintenünk? amíg a földigilisztát nem említette, csend volt, de akkor kirobbant a felháborodás, dobogtak, s a bíró maga is oly kényesnek s annyira minden tanulság nélkül valónak látta ezt a vallomást, hogy a termet kiüríttette, pedig állítólag akkor mondta el, hogy ő, ellentétben azzal a mesével, amit az ügyvédje volt szíves kitalálni, nemhogy gyűlölte volna áldozatát, de ha szerelemnek a bármily rendű vagy rangú élő iránt érzett minden értelmi korlátot áthágó halálos szenvedélyt értjük, akkor attól kezdve ő szerelmes volt egy kicsit, és kéri, ne keressenek mélylélektani összefüggéseket, mert az anyjához való hasonlításnak igaz, hogy szerepe van, de ennél sokkal jobban izgatta az élettel való rendelkezés problémája, az átmenet, s annak fokozatai, s ha őt most felkötik, akkor csak az történik meg vele, amit minden szerelmes csillapíthatatlanul kíván, de félelmében, hiszen az, amit akar, valójában csak a közös halállal lenne megvalósítható, az életbe rondítja bele szerelmét, hozzárondítja, de ő ezt nem akarta, neki a félelem csak kegyes ráadás, olyan kéj, ami éppen az átmenet lélektanába világít, olyan élvezet, amit a nemzőszervek dörzsölésével még csak megközelíteni sem lehet.”

Mintha testüket érinteném, nevetésem furcsa csendbe ér. Adél hagyja, hogy a cérna az ujjáról álmosan lehurkolódjon, az ölébe hulljon, sötétbarna flanellpongyoláját összehúzza a nyakán. A kályhához simul, a sámli kellemetlenül csikordul a csempe szélén. A nagynéném mozdulatlan, de egy kicsit azért följebb emelte a fejét. És mintha az se lenne igaz, ahogy lényegtelen közléseik nyomán az életüket elképzelem; a délelőtti szöszmötölések ebédig, a tanítványok érkezése, a tejeskávé brióssal alkonyat után, a megágyazás, Adél távozása, az előszobából behallatszó biztonsági zárak kattogásában az utcán surranó gépkocsik lámpáinak vonulása a mennyezeten, a sötétben kényelmesen elterpeszkedő zongora és az éjszaka.

„Miért nevetsz?” – kérdezi a nagynéném, és a hangja megreked.

„Nevettem volna? Nem! Talán csak azért, mert olyan váratlanul ért, és mintha nem is lenne igaz, bár nagyon mulatságosnak és kereknek tűnik, és te talán tudod, hogy miért, de mintha csak Adél találta volna ki.”

„Adél!” – kiált a nagynéném.

Adél nem válaszol, de a nagynéném nem türtőzteti magát, hallanunk kell kis sípolásait.

„Nézd!” – mondja egy árnyalattal talán még annál is hangosabban, mint ahogy szeretné, de elakad, teste tehetetlenül megvonaglik a karosszék sötétedő bársonyán, majd ismét meggondolja magát, váratlanul felém fordítja a fejét, de az arcából már semmit sem láthatok, haja világít. „A látogatásaidat általában másfél órára tervezed, s ha jól számolom, körülbelül tíz perced még hátravan. Arra kérlek, hogy ezt a tíz percet add nekem. Hosszabb nem leszek. Nagy ajándék lenne, mert nekem nincs jogom beszélni. Ezért hallgatok. Én egyszerűen csak élek. Se többet, se kevesebbet nem akarok. Annyit eszem, amennyivel ez az állapot fönntartható. És helyzetemben nem érzek semmi kivételest, mindenki úgy van, ahogy én vagyok, csak a szükséges következtetéseket nem vonta le. Nem jutott el odáig, hogy sajnálja azt is, amit kiszar, mert ez is csak pocsékolás, anyag, s ezért arra törekszem, hogy minél kevesebb legyen. És aki olyan ifjan, mint amilyen most te vagy, lemond arról a józan óvatoskodásról, amit célszerű anyaggazdálkodásnak, tehát az élet fönntartásának nevezhetünk, és nemcsak a gyomrát tömi pazarlóan tele, csak figyelem, hogy egyszerre fölzabálsz egy egész tálka kandírozott gyümölcsöt, amit csupán udvariasságból tálaltatok, hanem az érzékeit is a hányásig csiklandoztatja, és sajnos mindig akadnak kalandor szellemek, akik ebben segítséget nyújtanak! hetérák! az úgy bizony, úgy pusztul ki ebből a világból, mint egy kutya. Gyorsan és nyomtalanul. Ami önmagában véve egyáltalán nem sajnálatos. És ezért tulajdonképpen nincs is mit mondanom. Még ezt a tíz percet sem tudom elvesztegetni veled. Csak zabálj! Még hagytál egy cseresznyét!”

Érzem, hogy Adél feláll a hátam mögött.

„Téged valóban meg kéne ölni, Henriette!”

A nagynéném panaszos, de élvezetteli nyögéseket hallatva a fotel támlájának dönti magát. Sokáig hallgatunk.

„Most végre elárultad magadat Adél!” – szól később a nagynéném. „Nem csöngetek, hiszen a terveidben úgyis mindenki benne van. Üssetek. De a mankó nem elég kemény. A balta úgyis ott van a kályha mellett. Becsaptál, azt mondtad, hogy majd engem védsz vele, de tudtam. Tudtam, hogy mire kell. Miért nem mozdulsz, kis unokaöcsém? Nem hallottad a történetet? Bár bevallhatom, hogy néhány évig valóban azt hittem, Adél igazat beszél, mert egyszer éjszaka valami szörnyű dulakodásra riadtam, de neked találta ki! és kérdeztem reggel Adélt, s akkor találta ki, hogy valamilyen fiatalember lakik itt fölöttünk, annyi idős Henriette, mint a te unokaöcséd, ő is árva, és mindenki nagyon komoly embernek ismerte eddig, a lépcsőházban mindig köszön, nagy tudományos karrier előtt áll, már ilyen ifjan az élettani tudományok doktora, s ha most a te unokaöcsédnek is elbeszélnénk ezt Henriette, akkor sikerülne elriasztanunk, akkor lekopna végre, azt hinné, gyilkossági szándékkal gyanúsítjuk, mert az ilyen fiatalurak előtt úgy látszik hiába is hangsúlyozod, hogy egy megveszekedett vasunk sincs a párna alatt, és kár a gőzért, a bizalomgerjesztő szegfűkre is kár a pénzt kidobni, ilyenkor télen, szálja legalább tizenkét forint, ha látja az ezüstöket, amivel az udvariasság kedvéért tálalunk, rendben van Adél, és az érzelmeim felforrósodtak Adél iránt, ez valóban sikerülhet, hiszen ő ismer engem, gondoltam, tudja, hogy nekem milyen kínt okoz, hogy te itt teljesen fölöslegesen megeszed a kandírozott gyümölcsömet, és kannaszámra iszod az angol teát, és németül még mindig nem tanultál meg rendesen, pedig tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Én erre súlyt helyezek. De itt senki nem tanul meg tisztességesen. Csak dadognak, mert lusták és buták. Hol is hagytam el? Adél! Valamit akartam mondani, de nem ezt! Nem tudod, mit akartam mondani?”

Az utcán még nem gyulladtak ki a lámpák, a szobában sötét van, de a mankó nem lazul árnyékká, a hó bizonyára megmarad. És hamarosan felállhatok.

„Tölthetek? Még biztosan nem hűlt ki egészen.”

„Igen. Kérem. Csak töltsön Adél, még megiszom.”

„Igen! Már tudom, hogy mit akartam” – szólal meg a nagynéném, és Adél kezében a csészém pereméhez koccan a kanna csőre. „Van még pár percem, ugye, Adél? Én órát is úgy adok, hogy az időből semmi el ne vesszen. Minden pillanatot szóval kell kitölteni. De most csak azért beszélek, mert a nevetésed bujaságában érzem azt az erőt, ami idő előtt fog elpusztítani. Pedig az időt ki kell tölteni. Adélt már nem féltem, ő valahogy kihúzza még, ha én vigyázok, és nem engedem szabadjára a vágyait, de ő hamarosan meghal úgyis. Én tovább fogok élni, mert óvatosabb vagyok. Nem csiklandozom magam. Ezt a csengőt bármikor megnyomhatom, s nem hiszem, hogy a házmestert sikerült volna megnyerned magadnak, ő ugyanis a szeretőm akart volna lenni, de már akkor sem engedtem neki, mert tudtam, ha vágya megmarad, akkor felhasználhatom. Te azonban az élők legostobábbik fajtájából vagy való. Te még ostobább vagy Adélnál is. Te félsz a félelemtől, ezért bujálkodsz a kandírozott gyümölcsben, ezért nevetsz olyan mohón, ezért iszod ki az utolsó csepp teát. Minden fantáziádat gondolatnak képzeled, s minden fantáziádat szeretnéd cselekvésre váltani, nehogy gondolattá sűrűsödhessenek. Ezért nincs egyetlen gondolatod. Ami persze neked nem hiányzik. Egész életed csalóka fény, illat, csendülés. Pedig van egy tökéletes gondolat, amelyben minden részlet, összefüggés és maga az egész is felismerhető.”

A nagynéném elhallgat, mert az egyetlen szem cseresznyét a kétágú villácskára szúrom, kiemelem a kristálytálat az ezüst kosárból, és így nyújtom felé. Előredőlök, magasra tartom, egészen közel, észrevegye. Szomorúan mosolyodik el, szája vonalát megduzzasztja a mosoly, s a karfa bársonyára feszített tenyérrel ő is felém kormányozza magát. Látjuk egymást, a hó lilás visszfényétől minden élesebb.

„Én nem azt az egy szemet sajnálom tőled, te ostoba. Csak edd meg, kapd be! Én szeretem látni, ha valaki eszik. Én csak félek. Úgy ni, hamm! A csengő is azért van. Tőled is. Adéltól is. Mindentől és mindenkitől. Mindig. Mert senkiben nincsen határ, és én nem tudom, hogy mi történik, mi történhetik még velem. És mindenkit gyűlölök. Ezért is örülök annyira, hogy Adéllal is végezhettem végre. És ha arra kérnélek, hiszen nem kértelek még semmire, soha, és a leleplezésen már amúgy is túl vagyunk, légy jó hozzám! teljesítenéd kérésemet?”

Testének súlyát át kell helyeznie, hogy gyűrűs tenyerével végigsimíthassa az arcomat.

„Tudom, nem ölni akarsz, csak játszani! Gondoltál erre? Csak erre, erre felelj!”

„Ne kínozd magad!” – suttogom.

Leheletem mégis az arcába fúl, s a szája kinyílik, mint egy készülő csók előtt, de ilyen sokáig nem tudja magát felém feszíteni, a homályba visszadől. Ott még felnevet.

Sokáig kell várni.

Amikor az utcán felgyulladnak a lámpák, és kék fényük kitölti a bútorok közét, felállok. A nagynéném aludni látszik. Pedig szerettem volna még megnézni a képet. A kép a kazettában van, a kazetta a fiókos szekrény középső polcán, a lepedők alatt. A fiókos szekrény és a kazetta kulcsát a nagynéném egy selyemfonállal hímzett öreg bársonytarsolyban őrzi, a másik szobában, a dívány alatt.

Ha a kazettát kinyitják, hogy láthassam a képet – a képen, mintha magamat látnám, arcom komoly, habár nem a saját ruhámban vagyok, mintha maszkabálban! s az a hölgy, aki egy fotelben előttem ül, ölében tartva a tarsolyt, amiben most a hozzájuk vezető kulcsot őrzik, hasonlít ugyan anyámhoz, a nagynénémhez is, mégis túl idegen ahhoz, hogy az enyém lehessen, vagy túl ismerős; egyik kezem fesztelenül a zsebembe mélyed, a másikat a fotel támláján nyugtatom, s csak ki kéne nyújtanom gyűrűsujjamat, hogy mégis megérinthessem hölgyem nyakát – ha tehát a kazetta kinyílik, egy pillantásra a nagyanyám ékszereit is láthatom. Szép, tömött, sötét bajszom van a képen – kiemeli szigorú ajkamat –, de szelíd szemem. Körülbelül olyan vagyok, amilyen. És néhány hónap múlva éppen annyi idős, mint akkor a nagyapám, hiszen a felvétel sokkal előbb nem készülhetett.

Tenyerem éppen a keze mellett megtámasztom a karosszék bársonyán, fölé hajlok és megcsókolom a nagynéném homlokát. Adél is feláll a sámliról.

Mintha többé ezt az ajtót már nem kéne kinyitni.

„Ha tavasszal újra eljön, akkor folytathatom. De cserepes jácintot hozzon inkább, vagy pármai ibolyát. Olyasmit, ami megmarad” – suttogja az előszobában Adél, mielőtt őt is megcsókolnám a homlokán.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]