A tékozló koldus

Üdvözlet az Olvasónak!

„Felhatalmazom Moldova György írót, hogy az egészségüggyel kapcsolatos készülő könyvéhez az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium irányítása alá tartozó egészségügyi intézményekbe belépjen és – az adatvédelmi rendelkezések betartása mellett – az ott dolgozókkal, valamint a betegekkel riportot készítsen.

A felhatalmazás visszavonásig érvényes.”

Budapest, 2002. július 10.

Dr. Csehák Judit

A mentők csillaga

„Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok.

De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen…”

Dr. Felkai Tamás

mentőorvos

2002 júliusában – kevéssel azután, hogy engedélyt kaptam anyaggyűjtésre az egészségügyről írandó riportkönyvemhez – először az OMSZ-t, az Országos Mentőszolgálatot kerestem fel. Ebben a választásban leginkább érzelmi szempontok játszottak közre, szerintem mindig is a mentők tevékenysége volt az egészségügy legromantikusabb terepe, állandó akciókészültségük, versenyfutásuk a halált jelentő, gyorsan múló idővel a harci jelenetek feszültségét idézi fel.

Ha valaki Budapest területén a mentők 104-es segélyszámát tárcsázza, a hívás a Markó utcai központi ügyeletnél csöng ki. A jelentkezéseket egy számítógép sorrendbe állítja, és a négy kezelő egyike hamarosan fogadja. Egy komputer rögzít és tárol minden beszélgetést, ezek legalább három hónapra visszamenőleg felidézhetők.

Az ügyeleti teremben két részleg működik egymás mellett. Az egyik a kórházi-otthoni és egyéb szállításokat szervezi több órás, esetleg még távolabbi terminusra, a másik az „azonnalos”, közterületen vagy lakásban történt balesetekkel-rosszullétekkel foglalkozik. A szállítás nagyobb volumenű, naponta 600 körüli hívást fogad, a másik részleg mintegy 400-at. Úgy gondoltam, az „esetek” jobban tükrözik a főváros életének változó eseményeit, mivel pillanatok alatt kell dönteniük a segítségnyújtás módjáról, így az ő oldalukon telepedtem le.

Az a kezelő, akit kiválasztottam, látványos életutat járt be. A tengerészeknél kezdte, onnan került át a mentőkhöz, szakápolóként 18 évet töltött el rohamkocsin, csak egy balesetben elszenvedett, nehezen gyógyuló sarokcsonttörés után ült le a kezelői pult mellé.

A telefon egyelőre hallgat.

– 18 és 22 óra között a „leghúzósabb”, az emberek akkortájt mennek haza, berúgnak, és nem vigyáznak magukra, olyankor égnek a vonalak. Napközben akadnak ilyen csendes percek.

– Minden bejelentésre kimennek?

– Sérülésekhez, szüléshez, közterületi hívásokhoz mindenképpen küldünk ki kocsit, vagy ha egy asztmás beteg légzési nehézségekkel küszködik. Igyekszünk tartani azt a normát, hogy a kocsi a bejelentés után negyedórán belül kiérjen a helyszínre, sajnos nem mindig sikerül.

– Hogy tudják látatlanban eldönteni, mikor szükséges a beavatkozás?

– Általában a tapasztalat segít, az alapos kikérdezés, de folyton fennáll a tévedés lehetősége.

(Később Kecskeméten hallottam egy néhány évvel ezelőtti történetet. Egy férfihang bejelentette, hogy két vonat összeütközött a vasútállomáson, rengeteg a halott és sebesült. Olyan meggyőzően írta le az eseményeket, hogy a kezelő azonnal mozgósította az állományt. A bejelentés valótlannak bizonyult. A férfihang néhány óra múlva újra jelentkezett, közölte, hogy megismétli majd a provokációját, mert „tele van a f...a a kommunistákkal”.)

– Kering köztünk egy mondás, hogy a baleseteknél mindig a leghülyébbet küldik el telefonálni a mentőkért – folytatja a kezelő. – Azt sem tudják elmondani, hogy valójában hol és mi történt. A legtragikusabb eset Pécsen fordult elő, mindmáig emlegetik. Egy gyerek jelentkezett az ügyeleten, közölte, hogy egy férfi hanyatt esett az utcán, és beverte a fejét. A szolgálatvezető nem tudta eldönteni, hogy az ifjú ember csak szórakozni próbál-e velük, vagy valóban komoly a helyzet. Kérte a gyereket, hogy adja át a kagylót egy felnőttnek, de senki sem vette át tőle, majd a vonal is megszakadt. A szolgálatvezető úgy döntött, hogy nem küld ki kocsit. Két-három nap múlva kiderült, hogy a férfi akkor és ott valóban fejsérülést szenvedett, azon az estén még haza tudott menni, de két nap múlva meghalt – a kezelő átmutat a túloldalra, a Markó utcai bíróság épületére –, az ilyen esetek ott folytatódnak.

A technika fejlődése néha gondokat is hoz magával a tájékozódásban. A mobil telefonátjátszók nem mindig dolgoznak hibátlanul, néha a Fertő tótól is hozzánk, a budapesti Belvárosba továbbítanak egy hívást.

– Azonnal jöjjenek, baleset történt a Kossuth Lajos utcában!

Kimegyünk, nem találunk semmit a helyszínen, visszahívjuk a bejelentőt, akkor derül ki, hogy ő a győri Kossuth Lajos utcában vár ránk.

A néhány percnyi „stillstand” véget ér, megszólal a telefon, a kezelő udvariasságból kihangosítja a beszélgetést, hogy én is halljam. Egy férfinak 38 fokos láza van, a kezelő azt tanácsolja, forduljon a háziorvosához, ha nem sikerül elérni, jelentkezzen újból.

– Mindig minket keresnek meg először.

Mint minden esetet, ezt is dokumentálni kell, a kezelő kitölti az adatlapot, és hátradobja a mögötte ülő szolgálatvezető pultjára. Pillanatnyi szünet után érkezik a következő hívás; a Tóth István utcában valaki felakasztotta magát, a szomszédok levágták a kötélről, és most a mentőket várják. A szolgálatvezető egy pillantást vet az előtte álló lapra, melyen különféle színű és elhelyezésű karikák jelzik, hogy melyik kocsi foglalt és melyik szabad, végül kiadja az ügyet a legközelebb fekvő rákospalotai állomásnak. A telefon most már folyamatosan csöng: legközelebb egy férfihang jelentkezik.

– A feleségem fekszik a padlón, nem tudok mit csinálni.

– Lehet, hogy orvosságot vett be?

– Nem tudom. Bocsánat, lemerülök – és a hívás elhallgat, a kezelő egy darabig nyomozgat utána, de nem találja. Lehangoltan rakosgat az asztalán.

– Milyen hosszú a műszak?

– Huszonnégy óra, reggel nyolctól másnap reggelig. Délután kettő felé jön a mélypont, olyankor úgy érzem, hogy a vér kiszáll a fejemből.

Pusztazámorról érkezik a hívás, a kezelő sietve felveszi a bejelentő adatait, aztán rákérdez az esetre.

– Egy ember leesett a lépcsőn, valószínűleg eltörte a lábát.

– Milyen magasról esett le? Lehet-e beszélni vele? – kérdezi a mentő, de nem kap kielégítő választ, az adatlapot hátrateszi a szolgálatvezető pultjára, döntést kérne, és máris újra a kagylóért nyúl.

– Tessék, mentők!

– Halló, Árpád vagyok! – hallatszik a túloldalról.

– Mi a baj?

– Semmi! – és leteszik a telefont. A kezelő felsóhajt:

– Biztos, hogy ma tanítási szünet van, ilyenkor szórakoznak velünk a gyerekek.

– Van mód megállapítani, hogy ki lehetett az?

– Ha érdekli, utánanézhetünk.

A kijelzőn rajtamaradt a beszélgetést kezdeményező száma, utánaérdeklődik a Matávnál, kiderül, hogy egy nyilvános állomást lehet elérni rajta.

– Ezt a helyet már ismerjük. Ha lett volna a közelben egy kolléga, el is kapjuk a srácot.

Egy óra sem telik el, újra jelentkezik a gyerek:

– Halló, Árpád vagyok!

– Tudom, maradj nyugodtan, mindjárt megy ki érted a rendőrkocsi.

A fiú egy nagyot káromkodik, és leteszi a kagylót. Megint utánanézünk: a hívás egy zuglói áruházból érkezett.

– Úgy látszik, ennyi idő alatt ért be.

A sorozatnak nem akar végeszakadni, az újabb hang már egy valamivel idősebb személyre vall.

– Dögöljetek meg! Miattatok halt meg az anyám!

A kezelő már ideges, szeretné, ha elkapnák a hívót, próbálja elnyújtani a beszélgetést:

– Mikor halt meg a kedves édesanyja?

– Húsz éve.

– És pont most jutott az eszébe?

– Mindegy, hogy mikor. Maguk ráérnek, biztos, hogy most sem csinálnak semmit.

– Hol lakik?

– Kóstolgat? Megmondom nyugodtan: Szolnokon. És akármit is csinálnak, újra felhívom magukat. Nem hagyok békét maguknak, amiért megölték az anyámat.

– Ha zavarja a mentők munkáját, addig fog ülni, míg a varjak.

– Nem félek maguktól, az apám befolyásos ember, elintéz minden mocskos mentőt.

A bemérés most is megtörténik, kiderül, hogy valóban egy szolnoki lakás készülékéről jelentkeztek.

– Ilyenkor sem lehet tenni valamit?

– Néha szólunk a rendőröknek, de ők sem mennek sokra. Azt a választ kapják, hogy illetéktelen személy tartózkodott a lakásban, és az használta a készüléket, ezzel be is érik, nem keresik a munkát maguknak. Marad a személyes „kontra”, egyik kollégám azt találta ki, hogy éjjel két óra körül felhívja ezeket a vagány gyerekeket, és megkérdezi, hogy jobban vannak-e már.

Egy, a Batthyány téren fekvő részeget egymás után hárman is bejelentenek, majd négy-öt, egymást tízpercenként követő telefonhívás kapcsán szinte végigasszisztáljuk egy, a Kamaraerdőn lakó nő vajúdását. A kocsi elindult ugyan, de nem tud haladni a városból kifelé feltorlódott forgalomban. Az apa újra és újra beszámol az események alakulásáról, és tanácsot kér, de mindig csak azt a választ kapja, hogy a mentőkocsi rögtön odaér. Végül azt hallani:

– De már kint van a gyerek! Most mit csináljak?

Az ügyeletes orvos veszi át a kagylót, a mellettünk ülő kezelő csendesen megjegyzi:

– Ahány szülést én már levezettem. Érden van egy iskola, ahol szinte mindenkit én segítettem a világra.

Újra egy fenyegető hang jelentkezik:

– Megöllek titeket, a kurva anyátokat! Már fenem a kést, agyonszúrlak titeket! – rikácsolja, és lecsapja a telefont. A közlés senkit sem hoz izgalomba, a „Késes” régi ügyfélnek számít, déltájban szinte mindennap szokott jelentkezni.

Egy mentőtiszt néz be egy kávéra. Ő járt kint az általunk is hallott önakasztás színhelyén, a Tóth István utcában. Az újraélesztési kísérlet nem járt sikerrel. Ennél a beavatkozásnál igen nagy a halandóság, a 2001-es évben Budapesten 749 esetben próbálkoztak meg vele, de csak 139 embert tudtak visszahozni „Szent Péter előszobájából”.

10⁴⁵-kor telefonutasítás érkezik; a törökbálinti kórházból a gyerekklinikára kell átszállítani egy kislányt. A mentőtiszt átveszi a papírt, odalépek hozzá:

– Kimehetek magukkal?

A mentő vállat von:

– Ha bírja a gyomra. A múltkor egy újságírónő beült hozzánk szekundálni, de kint a baleset színhelyén rosszul lett, többet kellett foglalkoznom vele, mint a sérültekkel.

Nem akarok nagyon kiríni a csapatból, felveszek egy fehér orvosi köpenyt, és beszállok. Mikor a sofőr indít, az órámra nézek: 10⁴⁸-at mutat, három perc kellett a felkészülésre. A kocsit a Szent Márton rend adományozta az OMSZ-nek eredendően a gyermekmentés céljaira. A belsejét ennek megfelelően dekorálták ki; a mennyezetre matricákat ragasztottak, rajzfilm-figurákat festettek, a sarokban ott hever egy narancssárga ugrálólabda is.

– Néha rákényszerülünk, hogy felnőtteket is szállítsunk ebben a kocsiban. Ha a részegek felébrednek, elcsodálkoznak, hogy egy mesevilágba kerültek – mondja a fiatal orvos.

Csak ketten ülünk a betegtérben, elbeszélgetünk. Az orvos nem az Országos Mentőszolgálat alkalmazottja, a Heim Pál-kórházból jár át ügyelni havonta kétszer huszonnégy órára. Munkahelyén aneszteziológusként dolgozik, a fizetéséből és a mellékkeresetéből nem tudna megélni: mint mondja, belgyógyászként működő felesége tartja el.

Egy átlagos civil autó jó, ha egy fél óra alatt megtenné az utat a Markó utcától a törökbálinti tüdőgyógyintézetig, a mentőkocsi szirénáját, villogó lámpáját bekapcsolva, kicentizett fordulatokkal és előzésekkel alig negyedóra alatt kiér. Bár útközben többet tartózkodtam a levegőben, mint az ülésen, elismeréssel adóztam a sofőr profi teljesítményének.

Egy négyhónapos kislányt kell elszállítanunk, légcsőszűkületben szenved. Rá van kötve az oxigén, de így is megszenved minden cseppnyi levegőért, mellkasa és a hasa egyszerre tágul hatalmasra, majd esik össze, közben jajgató-nyögő hangot hallat. Egy hálót húznak a csuklójára, ez rögzíti az infúziós folyadékok bevitelére szolgáló kanült. Mikor kiemelik az ágyból, egy pillanatra kinyílik a szeme, és felnéz, felsír, mikor átrakják a hordágyra, az ápolónők beteszik a szájába a cuclit, így egy kicsit megnyugszik.

Az orvos és az ápoló telepszik le a hordágy mellé beavatkozásra készen, én előreülök a sofőrfülkébe. Lassan és óvatosan haladunk, el kell kerülnünk az úgynevezett szállítási traumákat. Minden óvatlan mozgatás a beteg kórfolyamatának romlását idézheti elő, akár egy hirtelen fékezés vagy kanyarodás is. A sofőr mereven figyeli az utat maga előtt, láthatólag megfontolja minden mozdulatát, mégis úgy érzem, hogy nem a puszta rutin irányítja, sokkal inkább szenvedélyből vezet. Megpróbálok beszélgetést kezdeményezni vele:

– Hány kilométer van a motorban?

– Több mint százötvenezer, de önmagában egy motorcsere nem segítene, az egész együtt öregszik. A pesti mentőautók átlagéletkora magasabb a vidékieknél, az állapotuk pedig sokkal rosszabb, kívül-belül elhasználtak.

– Elég meleg van itt a fülkében.

– Hátul sem jobb, az OMSZ egyetlen légkondicionált kocsival sem rendelkezik. Megemelem a kalapomat az orvosok előtt: itt lenyomnak egy 24 órás ügyeletet, utána bemennek a kórházba, és odaállnak a műtőasztal mellé. Hiába, mindenki csak úgy tud megélni, hogy két-három helyen is dolgozik.

– Maga is?

– Én itt csak egy negyedállásban dolgozom, nem vagyok ősmentős. Valaha volt egy saját reklámcégem, jól ment, de mikor elváltam a feleségemtől, kitettem a pontot. Elhagytam magam, összeköltöztem egy alkoholista barátommal, egész nap nem csináltunk semmit: ittunk, beszélgettünk, csavarogtunk.

Már úgy látszott, hogy beránt az örvény, mikor segített egy váratlanul jött szerelem. Az ő biztatására elmentem egy pszichiáterhez, ő azt ajánlotta, hogy kezdjek el dolgozni, akkor kerestem meg a mentőket.

– Miért éppen őket?

– Ez a hely híres volt arról, hogy befogadja azokat az embereket, akiket máshol már leírtak. Itt mindenféle egzisztenciát megtalálhat, cukrásztól felszentelt papig. Sokan kihasználják a helyzetet, a mentők fizetik utánuk a tb-járulékot, ők meg lógnak, seftelnek, taxiznak.

– Maga hogy szokta meg?

– Én valaha autó- és motorversenyeken indultam, itt is megpróbáltam sportos stílusban vezetni, de az öregek rám szóltak:

– Segíteni megyünk? Akkor először is oda kell érnünk. – Ma már csak akkor hajtok, ha muszáj.

– Mennyit keres?

– Mint említettem, itt csak egy negyedállásom van, a havi minimálbér felét kapom, vagyis: 25 ezer forintot. Sokszor mondtam már az igazgató úrnak, hogy tartsák meg, vegyenek rajta valamilyen műszert vagy eszközt a Szolgálatnak. Ez nekem nem pénz, én nem azért maradok itt, hanem mert ha itt dolgozom, jobb véleménnyel vagyok saját magamról.

– De miből él?

– Az új feleségemmel közösen nyitottunk egy elektronikai cikkeket forgalmazó céget. Olasz gyárakkal tartunk fenn kapcsolatot, előfordult már, hogy itt letöltöttem a műszakot, aztán átültem a saját furgonomba, és levezettem Milánóba áruért.

Közben megérkeztünk az Üllői úti gyermekklinikára, a régi épületben nem alakítottak ki megfelelő mentőbejáratot, a kocsinak kint az udvaron kell megállnia – nem tudni, hogy esőben mi védi meg a beteget. Az ápoló és a sofőr kiemeli a hordágyon fekvő babát, és lemegyünk vele a pinceszintre. A mennyezetről lelógó kábelek és csövek miatt csak mélyen meghajolva lehet eljutni a lifthez, útközben a tavaszi festés-mázolás során kirakott bútorokat és egyéb tárgyakat is kerülgetni kell. A baba szerencsére nem ébred fel, 12 óra felé újra ágyba kerül.

– Milyen a klinika felszereltsége? – kérdezem a mentőktől már lefele tartva a liften.

– Nem a legmodernebb, nem rendelkezik komputertomográffal (CT), nem lehet speciális koponyafelvételeket készíteni. Az egész városban nem működik egy külön gyermek sürgősségi osztály, ahová a nap 24 órájában be lehetne vinni a kis betegeket, és megfelelő szintű ellátást kaphatnának. De hát ez a kérdés a felnőtteknél sincs megoldva.

Most tapasztalom meg először, hogy a mentőket, legyenek bár a legfásultabbak vagy részegeket pofozó szadisták, egy dolog még mindig meg tudja rázni: a gyerekek baja. Most is meg kell pihennünk egy cigaretta erejéig. Visszafele újra hátraülök a betegtérbe, az ápolóval beszélgetek. A férfi egy Gödöllő melletti faluból jár be, naponta két órát utazik.

– Mennyit dolgozik egy hónapban?

Az ápoló óvatosan válaszol, nem tudhatja, kinek adom tovább az adatot.

– Hát ugye attól függ, hogy hány munkanapból áll az illető hónap: 170-180-at.

Legyintek:

– Ugyan hagyja már, nem azért kérdezem, hogy jelentsem az Adóhivatalnak.

– Mondjuk 180 órát töltök itt a kocsin, ehhez hozzájön az engedélyezett túlóra, eljárok kisegíteni egy maszek mentőhöz, hetente egyszer egészségügyi felügyeletet adok egy-egy áruházban reggel kilenctől este kilencig. Inkább 320 óra jön össze, mint 300, és nem mondhatom, hogy én dolgozom a legtöbbet a Szolgálatnál. „Para” alig van, épp annyit keresünk, amennyiből tisztességesen el tudjuk tartani a családot. Minden forint számít, még az is, hogy a McDonald’s ingyen vacsorát ad a gyerekmentő kocsi személyzetének, átjárunk érte a Nyugati pályaudvaron lévő éttermükbe.

A Markóba visszatérve újra leülök az ügyeletes mellé.

– Hogy megy a bolt? – kérdezem a kezelőt.

– A szokottnál kevesebb a hívás, ma, úgy látszik, nincs időjárási front, meg már sokan elmentek nyaralni, kiürült a város.

Rossz órában szólalt meg, mert elkezd csengeni a telefon, és sorozatban követik egymást az esetek. A Nyugati téri aluljáróban egy férfin epilepsziás roham tört ki, a bejelentő tanácsot kér, hogy mit tegyenek a mentőkocsi kiérkezéséig.

– Ne fogják le, és tegyenek a feje alá egy ruhát!

Egy rákos beteg már reggel óta fuldoklik, de csak most, háromnegyed egykor jelentik be a hozzátartozói.

– Előfordul, hogy három napot is várnak hasonló helyzetekben. Szerencsére a bejelentett esetek java része kevésbé látszik súlyosnak – már amennyire ezt egy magamfajta kívülálló meg tudja ítélni. Egy rendőrkapitányságon egy fogvatartott kificamította a bokáját, egy öregasszonynak fáj a foga.

– És ilyen ügyekben a mentőknek kell kimenni?

– Egyszer a csillaghegyi mentőket azzal hívta fel valaki, hogy szálka ment a körme alá.

– Miért nem a körzeti orvosok látják el őket?

– Ezt mi is gyakran megkérdezzük, ha jól tudom, négy-ötszáz háziorvos működik Budapesten, futná az idejükből. Az az igazság, hogy szabadulni akarnak a betegektől, nem hajlandók felfogni, hogy a mentőfeladatoknak két igazi terepe van: az utcák és a tragédiák. Évente kétmillió fölötti számban rendelnek mentőszállítást, járt itt nálunk egy belga mentőorvos, azt mondta: Belgium nem engedhetne meg magának ilyen luxust. És kit küldjünk ki ilyenkor? A szállítókocsijaink már rég kifutottak, lehet, hogy száz-kétszáz kilométerre járnak, a roham- és esetkocsijainkat kellene elvonni esetleg életmentő feladatoktól.

Egy határon túli hívás érkezik. Egy férfi kint Franciaországban dolgozik vendégmunkásként, a két fiát itt hagyta. Az egyik gyerek most hirtelen belázasodott, a testvére nem tudta, hogy mihez kezdjen, felhívta az apát, aki Párizsból kéri meg a mentőket, hogy menjenek ki a lakásra:

– Az Isten áldja meg magukat érte.

– Milyen gyakran köszönik meg a segítségüket?

– Nekem még soha senki, de azt hiszem, hogy a bajtársaimnak sem.

„Májriadót” jelentenek be, egy szervátültetésre váró asszonyt kell behozni Budajenőről, egy másik kocsit a májért küldenek. Hiába tűnik rendkívülinek az ügy, eltűnik a folyamatos, egymást követő események futószalagján, soha nem fogjuk megtudni, hogy sikerült-e a műtét.

Két óra felé jár, a kezelőnél – mint ahogy előre jelezte is – lassan beáll a délutáni holtpont, kimegy a folyosóra egy mély lélegzetet venni. Az emberek ötperces szüneteket megengedhetnek maguknak, hosszabb pihenőt csak hajnali négy óra tájban kaphatnak; ekkorra erősen lecsökken a hívások száma, a mentésvezető is beül közéjük segíteni; felváltva alhatnak egy-egy órát.

Áttelepszem egy másik kezelő mellé, a negyven év körüli, bajuszos, ritkuló hajú férfi egy biccentéssel tudomásul veszi a jelenlétemet, aztán fogadja a soros jelentkezést, ő is kihangosítja nekem a beszélgetést.

– Mi a baj?

– A szomszédom rosszul van, folyik róla a víz.

– Értem. Hogy hívják a szomszédját?

– Nem tudom, nálunk az emberek nem avatkoznak bele egymás életébe. Csak annyit hallottam róla, hogy egyetemre járt, de aztán abbahagyta.

A kezelő képzett mentőtiszt, még feltesz néhány tájékozódó kérdést, ezek alapján nem látja szükségesnek az azonnali közbelépést, megadja az ügyeletes orvos telefonszámát.

– Ha nem találja meg, hívjon vissza.

Leteszi a kagylót, és ültő helyéből félig felém fordul:

– Rokonlélek. Én is abbahagytam az egyetemet, matematika-fizika szakra jártam.

– Miért nem folytatta a tanulást?

– Kellett az idő a lányokra.

Megint egyre több hívás érkezik, a háziorvosok már befejezték a rendelésüket, a kerületi ügyeletek létezéséről a legtöbb embernek fogalma sincs.

– Ilyenkor a mentőszolgálat tartja össze az egészségügyet, és ahelyett, hogy segítenék, ezer korláttal nehezítik a munkánkat. A kocsi felveszi a beteget, és elmegy vele két-három olyan kórház mellett is, ahol megtalálható minden, ami az ellátásához szükséges volna, de a Mikola-féle szervezés folytán mégse oda viszi, hanem egy távolabbi helyre, mert az van kijelölve.

– Mi volna a megoldás?

A kezelő rutinos mozdulattal rakja át az indigót, és dobja hátra a pultra a kitöltött esetfelvételi lapot.

– Egy kézbe kellene fogni az ügyeleti ellátást és a mentést. Most minden kerületi ügyeleten két orvos dolgozik; az egyik bent ül, a másik kijár, egy ápolónő és egy sofőr is tartozik hozzájuk. Az egész munkát átvehetnék a kórházak, ha meg volna oldva náluk a sürgősségi ellátás.

A kezelő felemeli a telefont, jelentkezik, arca hirtelen feszültté válik; egy második hónapban járó terhes asszonyt elöntött a vér. A mentő sebesen írja az adatokat:

– Mi a telefonszámuk?

A bejelentő idősebb nőnek nem jut eszébe a saját száma, hallani, ahogy a háttérben álló családtagoktól kérdezi meg, bocsánatot kér a feledékenységéért, és hozzáteszi:

– 13 844 benyomására nyílik a kapu.

Közben a mentésvezető odaszól nekem, hogy egy másik Mercedes rohamkocsi esethez indul, ha akarok, kimehetek vele. Újra felkapom a fehér köpenyt, és lesietek az udvarra.

A cím a Soroksári út egyik mellékutcájába szól, ez már a város „érdesebb fele”. A lepusztult kis házakhoz, egykori gyári kolónia épületeihez időtlen idők óta nem nyúlt senki, ebben a környezetben most is nyugodtan le lehetne forgatni egy 1930-as években játszódó filmet – legfeljebb a vakolatot és a lekopott mázolt feliratokat kellene helyrepofozni a hitelesség kedvéért.

Az udvaron csoportokba verődött gyerekeket kerülgetünk, kíváncsi asszonyok bámulnak ki ránk a konyhaajtókon. A beteg a lakása ablaka előtt áll, éjszaka óta fullad. Nemrég tüdőembólián esett át, csak néhány hete jött ki a kórházból.

Míg a mentők kipakolnak, körülnézek a szobában. A mennyezet beázik, a sarkok felé sötétedő foltok terjengenek rajta. A helyiség agyonhasznált, feltehetőleg jobb helyekről kidobott, utcáról összeszedett bútorokkal van berendezve. A lámpákra csak néhol került bura. A mosott, de még vasalatlan ruhát feldobták az asztalra. Az itt élők próbálnak a nyomorban is otthonos hangulatot teremteni: üres italosüvegeket raktak ki dísznek, a szekrény tetején egy vitorláshajó-makett áll, a papírvitorlát belepte a szürke por.

Szabaddá teszik a beteg bal karját, a kezén tetovált halálfej és „Erzsi” felirat tűnik fel. Az orvos injekciót ad be neki, közben figyelmezteti:

– Ne ijedjen meg: melegséget fog érezni a tüdejében.

A férfi állapota néhány perc alatt szemmel láthatóan javul, arcszíne visszatér, légzése szabályossá válik. A mentők ennek ellenére szeretnék bevinni a kórházba, de ő elhárítja. Szeretné otthon tölteni a hétvégét, aláírja a papírt, hogy a saját felelősségére döntött így. A mentők figyelmeztetik, hogy azonnal jelentkezzék, ha rosszabbul érzi magát, hagynak neki orvosságot, és a kocsi elindul.

Az orvost kérdezgetem, ő főállásban az Országos Kardiológiai Intézetben dolgozik havi 63 ezer forintért, ehhez jön még 20 ezer forint egészségügyi pótlék. A Mentőszolgálatnál negyedállásban alkalmazták, 48 órát teljesít havi 12 ezer forintos nettóért.

– Egyszer érdemes volna benéznie hozzánk a Kardiológiára is, ilyet még a magyar egészségügyben is ritkán láthat. Építettek egy hatalmas, hatemeletes palotát, melyet félig sem tudnak kihasználni, egész szintek hónapokig üresen állnak. Többször is sok százmilliós adósságot halmoztak fel, kétszer mentünk csődbe.

– Mire folyt el a pénz?

– Estig lehetne sorolni. Az OEP alulfinanszírozza a tevékenységünket, minél többet dolgozunk, annál több veszteséget termelünk. A beruházásokat sem gondolták át: vettek légkondicionálót, mosogatógépeket, de akad olyan műtőnk, ahová nem jutott röntgenkészülék. A főigazgatónőnket Mikola, a volt miniszter Székesfehérvárról hozta fel, ő volt az, aki kirúgta Simon Kornél professzort, vásároltak neki Budapesten egy harmincmilliós lakást, hogy ne kelljen „ingáznia” – az orvos mintha megijedt volna a saját szavaitól, sietve hozzáteszi –, ha megírja, ne hivatkozzon rám, nálunk „ebzárlat” van, tilos beszélni a belső problémákról.

A beszélgetésünket egy rádión érkező utasítás szakítja félbe, egy Dembinszky utcai esethez irányítják a kocsit. A függőfolyosóról egyforma szoba-konyhás lakások nyílnak, a többnyire kézzel írt névtáblák már rég olvashatatlanná váltak, hosszú percekbe telik, amíg megtaláljuk a címet.

Az előszobában egy öregasszony fekszik a linóleumon, a WC-re akart kimenni, de elcsúszott. Nyolcvan év körül járó férje meg sem tudta mozdítani, jobb híján egy párnát rakott a feje alá, és betakarta egy pléddel. Két mentős emeli vissza az ágyra, egy tócsa maradt utána a linóleumon.

Az orvos megnézi a korábbi leleteket: a nő szív- és cukorbajban szenved, a mostani rosszullétét is valószínűleg az váltotta ki, hogy az inzulin bevétele után nem evett, és elszédült. Az orvos végigtapogatja: törést, traumás sérülést nem szenvedett. Injekciót kap, hamarosan megnyugszik. Az orvos kihívja hozzá a kerületi ügyeletet.

– Nem volna jobb bevinni a kórházba? – kérdezem.

– Azt hiszem, jobban jár, ha itthon marad, és a férje vigyáz rá. A kórházban valószínűleg olyan helyre kerülne, ahol egy nővér vigyáz öt kórteremre, itt megúszta a combnyaktörést, ott aligha kerülné el. Különben is közeledik a hétvége, a magyar kórházakban ilyenkor már úgysem történik semmi. Egyébként közvetlen veszély sem áll fenn, a kerületi ügyeletes orvos, ha másképp látja, felülbírálhat engem, és beküldheti a beteget.

Elköszönünk, csak a szemem sarkából látom, hogy az öreg férj behívja a konyhába a mentőápolót, és pénzt nyom a markába. Később megtudtam, hogy kétszáz forintot adott.

Most sem indulunk tovább azonnal, a csapat megáll egy cigarettára, én, mint nem dohányzó, addig a kocsit nézegetem. A tisztasággal nincs különösebb baj, műszak után a sofőr kívülről mossa le, az ápoló belül takarítja ki, az orvos a gyógyszereket rakja össze, a műszaki leromlást azonban itt is tagadhatatlan jelek mutatják. A padlón lehullott csavarok hevernek, még azt sem tudni, hogy honnan estek ki, a falon az eszközöket rögzítő szalagok java része le van szakadva. Ha a kocsi szervízbe megy, a személyzet előtte gondosan kipakolja, attól tartanak, hogy további felszerelések tűnnének el.

A mentők – bár személy szerint nem tehetnek róla –, restellik az állapotokat. Megmutatják a korszerűbb eszközeiket, például a vákuum-matracot, amilyennel állítólag az osztrák kollégáik sem rendelkeznek. Használatba helyezésnél kiszívják belőle a levegőt, és a belsejét megtöltő hungarocell golyók egymáshoz tapadnak és deszka keménységű felületet alkotnak.

Én még mindig az előbbi eset hatása alatt állok, megkérdezem az orvost:

– Maga, doktor úr, kórházban is dolgozik, mentőzik is, sokat lát, mi a tapasztalata: többségükben a szegény betegek fordulnak magukhoz?

– Igen. A gazdagok nem bíznak a magyar egészségügyben, régen Bécsbe mentek ki kezeltetni magukat, aztán Hamburg jött divatba, most az Egyesült Államokban fekvő Houston lett a sikk. Jellemző, hogy még a magyar professzorok java része is külföldön operáltatja meg magát. Úgy látszik, tudnak valamit a hazai állapotokról.

A főigazgatótól kapott írásbeli anyagok tanúsága szerint az OMSZ 1948. május 10-én 76 állomással kezdte meg a munkáját. Ebből összesen három olyan akadt, mely önállóan, kizárólagosan mentőállomásként működött, a többiek albérletben helyezkedtek el különböző vállalatok telephelyén, kórházakban, tűzoltólaktanyákban. A Lánchíd utcai mentőállomás Mária Terézia testőrségének egykori laktanyájában létesült, a valahai lóistállót használták garázsnak. Vidéken is hasonlóképpen alakult a helyzet, a példa kedvéért megemlítendő, hogy a téti állomás a Megyei Ideg-, Elme-kórház bonctermében került kialakításra, és több évtizedig ott látta el a feladatát.

„Sajnos az átvett épületek állaga siralmas képet mutatott – írja tanulmányában az Ábrahám–Hofi–Németh szerzőhármas –, nagyon kevés volt a háborús sérülésektől mentes épület. Kényszerűségből ekkor lettek meghatározva a mentőállomások minősítési szempontjai, amelyeket napjainkban is alkalmazunk:

1. A „jó” (alkalmas): Az épület mentőállomásnak megfelelő.

2. Az „elfogadható” (korlátozottan alkalmas): Az épület a jelenlegi szükségletet még kielégíti, azonban bővítést vagy átalakítást igényelne, melyre az épület adottságai megfelelnek.

3. A „szükségszerű”: Az épület jelen állapotában mentőállomásnak nem megfelelő, a szükséges helyiségigény nincs biztosítva. A gépkocsik, a működéshez szükséges berendezés elhelyezése megoldatlan…

4. Az „alkalmatlan”: Az épület semmiféle átalakítással, bővítéssel nem tehető alkalmassá mentőállomásnak. Helyette egészen új elhelyezés biztosítása szükséges.

Az átvett mentőállomásoknak több mint a fele „szükségszerű” és „alkalmatlan” minősítésű volt. Ma, több mint ötven év elteltével nem ilyen rossz a helyzet, de sajnálatosan még mindig található »kényszerű« és »alkalmatlan« minősítésű mentőállomás.”

Az idézett tanulmány megjelenése óta is eltelt egy bő fél évtized, de a mentőállomások műszaki állapotának színvonala továbbra sem ostromolja az egeket. Mivel az OMSZ nem rendelkezik épületfelújítási-karbantartási kerettel, ennek a tevékenységnek a fedezetét is az amúgy is szűkös működtetési keretből kell, vagy pontosabban kellene biztosítani. A 2001-es évben lezajlott felülvizsgálat szerint 20 mentőállomás „alkalmatlan”, 109 „felújítást igénylő” minősítést kapott, és csak 76 épületet nyilvánítottak „alkalmas”-nak.

Ami Budapestet illeti, Andics László főorvos szerint a tervszerű, időben végrehajtott épület-karbantartási munkálatok hiányában egyes mentőállomások (Bázis, Rákospalota, Csepel, Pestszentlőrinc) ma már alig nevezhetők egészségügyi intézménynek. Az ÁNTSZ toleranciáján múlik csupán, hogy egyáltalán működhetnek.

Mikor megkérdeztem Andics doktort, hogy a fővárosban melyik állomás dolgozik a legnehezebb körülmények között, egy másodpercnyi tűnődés nélkül a rákospalotait nevezte meg.

Az itteni helyzet valóban elképesztő. Az épület maga a MÁV tulajdonát képezi, a mentőszolgálat csak bérli tőle, de egyik fél sem tudja karbantartani a több mint hatvanéves házat. A salétrom, a pincetárolóból kifolyt felszivárgó olaj kiütközik a falakon, a résekben egerek és patkányok vertek tanyát.

– Adtak már valamilyen nevet a patkánynak? – próbálom feloldani egy esetlen viccel az ügyeleti helyiségben üldögélők nyomott hangulatát.

– Igen, D209-esnek hívják! – mondja egy baloldalisággal aligha vádolható mentő, nyilvánvalóan a jelenlegi miniszterelnök egykori titkosszolgálati fedőjelére utalva. Felkapom a fejem; egy ilyen éles megjegyzés szokatlan jelenségnek számít a Szolgálatnál. Ha van valami a világon, aminek politikamentesnek kell lennie, akkor a mentőszolgálat az. Az OMSZ is tartja magát ehhez az irányhoz, lehet, hogy ezért is került minden kormányváltás vesztesei közé. Az más kérdés, hogy a politika meg-megpróbálja felhasználni a mentőket a maga propagandacéljaira. Például a legutolsó budapesti főpolgármester-választáson az egyik jelölt éppen a rákospalotai állomásra látogatott ki, és hogy a vizit fényét emelje, megpróbálta kirendelni a Szolgálat egyik vezetőjét is. A főorvos közölte, a jelölt neki nem a fölöttese, hogy utasítást adhasson, a jelzett időben különben is a hivatali teendőit kell ellátnia.

Megmutatják az állomást, egy futó pillantás is elegendő annak a felmérésére, hogy a szociális körülmények nem érik el az illendő színvonalat; a „félautomata mosógép” épp nem működik, a védőitalul szolgáló szódavíz a zuhanyozóban hűl. A pihenőszobákban a mennyezet füstös, a padló rothad, egy fekete műbőr bevonatú heverőn egy felöltözött mentő fekszik takaró és párna nélkül, mereven kinyújtott keze és lába kemény fáradtságra vall.

Leülünk egy kávéra az állomás vezetőjével, beszámol a személyi-technikai helyzetről. Az állomány 11 gépkocsivezetőből, ugyanannyi ápolóból és egy mentőtisztből áll, főállású orvossal nem rendelkeznek, külsősök segítenek be. A leghatékonyabb egység egy benzinmotoros, közel 250 ezer kilométert futott esetkocsi, a tartalék jármű már 400 ezren is túl jár. A szállítókocsik életkora 7–10 év közé tehető, de mostanában a tíz évnél idősebb, gyakorlatilag már leselejtezett autókat is megpróbálják újra forgalomba állítani.

Az egyik, szolgálatból éppen lelépő sofőr megmutatja a Toyota szállítókocsit. A jármű télen-nyáron a „csillag garázs”-ban parkol, a fedett helyre csak két-három autó fér be, állapota ennek megfelelő, a sárhányója porhanyósra korrodálódott, bent szétrepedtek az ülések műbőr huzatai.

– Ezek még így is jobbak, mint a régi Nysák voltak, legalább nem esnek szét.

Itt is megemlítik, hogy az Országos Mentőszolgálat egyik kocsija sincs légkondicionáló berendezéssel ellátva.

– Mennyibe került volna a beszerelése?

– Annak idején 200 ezer forintba, de azt mondták, hogy nem telik rá. Azt tudja, hogy mi nem kész mentőkocsikat vásárolunk, hanem kis üres teherautókat, melyeket Magyarországon szerelnek fel. Egy valódi nyugati mentőautó belsejét egy műanyag sablonból öntik ki, mely mindenben pontosan illeszkedik a méretekhez, erős állagú és jól mosható, nálunk pedig műbőrrel és dekorlemezekkel variálnak. Az új Toyotába is olyan hordágyat raknak, hogy ha akad egy 120 kilós beteg, lehetetlen elvinni rajta. A szállítótérből sokszor hiányzik a hárompontos rögzítésű mentőöv. Ilyen dolgokon filléreskednek, máskor viszont szórják a pénzt, egy szervízből visszajött kocsira egymillió forintot költöttek.

(A rákospalotai járműhelyzetet nem lehet kivételesnek tekinteni. Andics főorvos így beszél erről:

– A mentőautóinkat két szemle közt átlagosan háromszor-négyszer kell futó javításra is vinni. [Ez már a Nysák korát idézi. M. Gy.] Tekintettel arra, hogy egyre kevésbé lehet arra számítani, hogy a javításokat rövid időn belül el tudják végezni, a gépkocsik futtatása tervezhetetlenné válik. Műhelyünkben az előjegyzési idő gyakran több egy hétnél… Állandósult, hogy mentőszervezetünk állományából 30-35 autó javításon van, vagy arra vár…)

A keresetekről érdeklődöm. Az egyik gépkocsivezető eredetileg egy kórházban dolgozott biztonsági vezetőként, az állását megszüntették, és ötvenéves lévén, már nem tudott elhelyezkedni, így került ide hat évvel ezelőtt. Harminchét éves munkaviszonnyal 64 000 forint nettót visz haza, abban reménykedik, hogy megéri még azt az időt, mikor az első nyugdíját kiviszi neki a postás.

– Van valamilyen mellékállásuk?

Mintha csak adóellenőrzéstől tartanának, a mentők vontatottan válaszolgatnak:

– Én a Pólus Centerben ügyelek, egy hónapban hatszor tizennégy órát.

– Én a kerületi orvosi ügyelet kocsiját vezetem, de még egy mellékállást kell keresnem, mert így sem tudunk megélni.

– Borravalót gyakran kapnak?

– Egyre ritkábban. Valaha annyi „jatt” jött össze, amennyi a teljes fizetésünk volt, most jó ha a tíz-húsz százalékát eléri. Tudja, mit adnak? Egy-egy doboz cigarettát, legföljebb egy „mentőezres”-t.

– Az mi?

– A kétszáz forintost hívjuk így.

– Úgynevezett „nagy bulik” már nem is akadnak?

– Igen ritkán. Ha elmegyünk őrködni egy cigány temetésre, anyagilag megéri, hogy végig kitartsunk. Ha valaki rosszul lesz, benyomunk valamilyen „bátorító” injekciót, és az elszámolásnál letesznek egy húszast. A filmeseknél ötnapos forgatás alatt meg lehet keresni egy ötvenest, de ez csak kivételesen adódik.

– Ugyanakkor anyagi felelősség is terhel minket, a sérültek mindent számon kérhetnek. Egy csövest bevittünk a detoxikálóba, másnap rajtunk kereste a mobiltelefonját. Még jó, hogy nem a diplomáját!

– Gyakran kerülnek konfliktusba a páciensekkel?

– Mi mindent megteszünk, ami rajtunk múlik, ha egy gyerekbalesetet jelentenek be, egy perc alatt kint vagyunk a helyszínen. Ha viszont Kiss Piroska hajnali fél négykor azért hívat ki minket, mert megjött a baja, vagy a kutyája a májkrémmel együtt a konzervdobozt is megette, és nem tud ugatni, akkor, bevallom, kissé dühösek leszünk. A múltkor egy nőnek látomása támadt, egy égi hang azt mondta neki: két napig ne egyen, aztán vegyen be ötven Prozacot és haljon meg a Bosnyák téri templomban. Kimentünk érte, telehányta a kocsinkat – nos, akkor nem repestünk a boldogságtól.

– Erőszakos összecsapások előfordulnak?

– Az olyan eseteket nem számítom, mint amikor a XXII. kerületben hátulról leszúrtak egy mentőt, mert azt hitték, hogy komoly pénzt tart magánál, Budapesten sajnos ez ma már bárkivel megeshet. Ami a szakmai területet illeti, a drogosok és az elmebetegek néha nekünk támadnak, belerúgnak az autóba, megpróbálják ököllel betörni az ablakokat, olykor a mentőszemélyzet is megsérül. Ha valamelyikük bezárkózik a lakásába, régen kihívtuk a rendőröket, ők csak annyit kérdeztek:

– Van hozzá papírotok?

– Van! – mondtuk, erre már rúgták is be az ajtót. Most már nem kockáztatnak, csak ritkán hajlandók segíteni. A minket megtámadó kutyákat sem fújják le spray-vel, délután négy órától már a sintérek se dolgoznak, a maszek állatvédők csak pénzért jönnek ki, ha be akarunk jutni a lakásba, magunknak kell megoldani a helyzetet.

Közben riasztják az esetkocsit, a Horváth Boldizsár utcába kell kimennünk egy blokkház kilencedik emeleti lakásába. Előre ül be a mentőtisztnő, egy utolsó éves medika, ő „fiúsítva” van, még a szabad percekben rendezett célba dobó versenyeken is részt vesz. Mi az ápolóval hátul foglalunk helyet.

A kinti harmincöt fokos kánikula ellenére a lakás minden ajtaját és ablakát bezárták, valamilyen fűtőberendezést is bekapcsoltak. A radiátorokon szakadt fehérnemű szárad, a párától még elviselhetetlenebb a meleg.

Ketten élnek itt; egy nyolcvan körüli, ágyban fekvő, mozgásképtelen férfi, aki reggel óta szédül és a nála is idősebb nővére. A testvérpár mindkét tagja süket, a medika csak kiabálva tud értekezni a férfival:

– Maga cukros, evett valamit azután, hogy bevette a gyógyszerét?

– Nem, a nővérem megbotlott és kiborította a tejet.

Egy injekciót kap, lassan magához tér, amennyire laikusként meg tudom ítélni, az állapota nem életveszélyes, a mentőtisztnő mégis tanácsosnak tartja, hogy beszállítsák a kórházba. A férfi kérlelni kezdi:

– Ne tessék bevinni engem, mert akkor a nővérem magára marad!

– És ő nem tudja ellátni magát?

– Épp ez az! Leépült idegbeteg, és én vagyok a gyámja. Mit csinálna nélkülem?!

– Az ügyeletes orvost már hívták?

– Igen, de nem jött ki.

Az ápoló félhangosan megjegyzi:

– Persze, hogy nem jött! Tudta, hogy itt nincs „jatt”.

A mentők ellátják a beteget, még megvárjuk, amíg az injekciók hatása jelentkezik, közben az ápoló felhívja az orvosi ügyeletet, csak az adminisztrátort találja bent, ő megígéri, hogy hamarosan kiküldi a doktor urat.

A személyzet bejelentkezik, hogy végzett, újabb feladat egyelőre nincs, ezért visszatérünk az állomásra. A mentők, mint majd minden esetük után, most is leülnek kávézni, letelepszem az asztaluk mellé, és tovább kérdezgetem őket a munkahelyi körülményeikről. A csapat már régen összeállt, mindenki legalább öt éve dolgozik már a Szolgálatnál. Van, aki mögött 39 év áll, főiskolát végzett, és a bruttó alapfizetése nem éri el a 160 ezer forintot.

Egy szabadnapos mentő lép be, a ruhaboltból jön, egy új fehér inget hoz az egyik kollégájának, elszámolnak a blokk alapján.

– Nem kapnak inget a Szolgálattól? – kérdezem elképedve.

– A ruha mindig elkésve érkezik, mondjuk a 2002 harmadik negyedévre esedékes 2003 elején. Inget meg kéket kaptunk, az emberek megszokták, hogy mi fehérben jelenünk meg, mindenkinek el kellene magyaráznunk, hogy mit keresünk mi itt kék ingben, inkább veszünk a saját pénzünkön fehéret.

Lezárnák a témát, de én tovább firtatom:

– Milyen munkaruha jár maguknak?

– Az OMSZ három évi kihordásra ad három inget, három nadrágot, két dzsekit, az egyikhez egy bélést télire. Kapunk még egy mellényt, egy jégeralsót és egy bőrkesztyűt, kétévente tízezer forint értékű cipőutalványt, amennyiért egy tisztességes szandált sem lehet venni, legfeljebb leértékeléskor.

Újra riasztják az esetkocsit: a Rovás utca 27. számú ház előtt egy öreg férfi fekszik mozdulatlanul a földön, a telefonáló nem tudott felvilágosítást adni, hogy él-e még. A sofőr bekapcsolja a szirénát, és elindul.

Bár, ha jól emlékszem a rendőri „meghatározás”-ra, miszerint halottnak csak az tekinthető, akinek a feje ötven centinél távolabb került a nyakától, ez az öregember egy darabban is minden bizonnyal halott. Kopott kék farmernadrágot visel, ugyancsak kék cejg munkáskabátot, mikor összeesett, a botja a teste alá került, sapkája, zöldséggel megrakott szatyrának tartalma szétgurult. A szája mellett egy kis vértócsa alvad a szürke aszfalton. A medika fölébe hajol, de már csak a halál bekövetkeztét tudja megállapítani.

– Mi történt vele? – kérdezem.

– Valószínűleg szív.

A mentők betakarják a holttestet a magukkal hordott fekete fóliával, de nem távozhatnak el a helyszínről, meg kell várniuk a rendőrök kiérkeztét, ebbe néha egy óra is beletelhet. Álldogálunk, megkérdezem a sofőrt:

– A szolgálata során hány halottat látott már?

A sofőr eltűnődve számolgat:

– Évi 3300-3400 esetből 150-200-at, ezt szorozza meg hússzal.

A holttest körül egy beszélgető kis csoport gyűlik össze, nem ismerik az öreget, csak annyit tudnak róla, hogy itt lakik valahol a környéken. Az ápoló fellebbenti a fekete fóliát, és a kék cejg kabátban megtalálja a személyi igazolványt, benne a címet, csak négy-öt házzal kell lejjebb mennünk. A jelzett helyen egy szép családi házat találunk, az előkertben üvegház is áll sűrűn zöldellő növénysorokkal. Csöngetünk, de senki sem felel, bár a szomszéd szerint az asszony otthon tartózkodik, csak erősen nagyothalló. Az ápoló visszafordul és a halott zsebéből kikeresi a kulcsokat.

Kinyitjuk a kaput, a medika megy fel elsőnek a lépcsőn, neki kell közölni a hírt a hozzátartozókkal.

(Professzor Dr. Frank Lasogga, a dortmundi egyetem tanára egy tanulmányában kísérletet tesz az ilyenkor követendő magatartás szabályainak meghatározására:

„– A közlő mutatkozzon be a teljes nevével, közölje a beosztását és kérjen engedélyt a lakásba való belépésre, a halálhírt nem tanácsos a folyosón vagy az ajtóban közölni. Nem javasoljuk az idegen szavak használatát, egyértelműen ki kell mondani a halál tényét…

– A közlés után nagyon fontos, hogy meghallgassuk a hozzátartozót, hagyjuk őt beszélni, magunk inkább hallgassunk. A meghallgatás alatt keresni kell a szemkontaktust a fogadóval, testi kontaktus, kézfogás vagy átölelés szintén pozitívan hathat, de óvatosan kell eljárni, nehogy a gesztus félreérthető legyen. Semmi esetre sem káros, ha megkérjük a fogadót, hogy foglaljon helyet, megelőzve az esetleges rosszullétet.

– Saját érzelmeket csak nagyon kis mértékben ajánlatos kimutatni. Ha a fogadó erős érzelmeket mutat, sírni kezd, nem szabad megakadályozni vagy korlátozni…

– A közlő ténykedése közben számos hibát követhet el. Ilyen például a formális vigasztalás (a »nagyon sajnálom« kezdetű mondatok), a túl sok beszéd, felesleges kérdésfeltevések, elkerülendő a kapkodás vagy a motoros nyugtalanság is…

– Gondoskodni kell arról is, hogy az érintett ne maradjon egyedül, de a leggyakoribb hibának az időhiányt kell tekintenünk, mely a legjobban felépített közlésmódot is az ellentétébe fordíthatja…

– Az átadó nem szabad hogy túl közel álljon, mert így megsérti a hozzátartozó intim szféráját, de a túl nagy távolság sem ajánlatos. A megfelelő zóna 1–3 méterig terjed…”

A medika – bár korából eredően kevés rutinnal rendelkezik – magabiztosan jár el, mikor tisztázta, hogy valóban a megfelelő helyen járunk, a szükséges óvatossággal és empátiával jelenti be a hírt a feleségnek, az sírni kezd:

– Miért indult útnak?! Azt mondta, csak lemegyek a piacra. Én mondtam, hogy nem kérek tőled semmit, csak pihenjél, feküdjél, de ő járni akart, mert nem tudott enni semmit, 12-féle gyógyszert szedett – a nő teljesen váratlanul átvált a gyakorlati teendőkre. – Lent van a lányom Zalakaroson, szólni kell neki. Értesíteni kell a rokonokat Gyöngyöshalászon.

Aztán újra rádöbben a veszteségre, és sírni kezd, a mentőtisztnő bead neki egy nyugtató injekciót. Közben megérkeztek a rendőrök, elhagyhatjuk a helyszínt.

– Mi történik a holttesttel?

– A rendőrök vigyáznak rá, a szabályok szerint a hullaszállítóknak négy órán belül el kell vinniük.

– Ez minden esetben megtörténik?

– Néha órákkal is túllépik ezt a határidőt, jóllehet nem szívességet tesznek; a szállítási költséget a hozzátartozóknak kell fedezniük. Azt már nem is említem, hogy a rendőrjárőröket kivonják más, fontosabb szolgálatok elvégzéséből.

Távozóban még látom, hogy a házigazda gondos ember volt: az ablak párkányán egy tálban gyűjtögette össze a lehullott körtét, almát.

Az állomásra visszatérőben ér minket a szolgálatvezető újabb utasítása: a Vakok Intézetében egy asszony rosszul lett. Bemegyünk a munkaterembe, ahol zacskókat ragasztanak a gyengén látók, előttük egy mérce van rajzolva az asztalra; ez jelzi a folyamat első fázisában dolgozónak, hogy mennyire kell behajtania a lapot, majd továbbadja társának, aki összeragasztja a darabot.

A beteg asszony, aki miatt a mentőket kihívták, ott áll az asztal mellett, pánikbetegségben szenved, egy roham tört rá, keze-lába remeg. A medika ellátja, a tünetek lassan enyhülnek. A művezető szól a mentőtisztnőnek, hogy vigyék haza az asszonyt Pesterzsébetre, mert a férje vak, de az ápoló közbeszól, visszautasítja a kérést:

– Nagyon sajnálom, de nem tehetjük meg. Jelenleg egész Budapesten összesen hat, a miénkhez hasonló esetkocsi működik, nem vonhatjuk ki magunkat a forgalomból.

– Rendben van, akkor hívunk egy taxit.

A kocsiba beülve nem szólok, de az ápoló láthatja az arcomon, hogy fenntartással fogadom az előbbi döntését.

– Egy öreg szolgálatvezető egyszer azt mondta, hogy „minden esetnél jöhet még súlyosabb”. Az igaz, hogy a megtörtént eset fontosabb, mint a lehetséges, de mindig meg kell őriznünk az erőnket, hogy közbeléphessünk.

A kívülállóban feltámadhat az a gyanú, hogy a rákospalotai mentőállomás helyzete egyedi és szélsőséges kivételnek tekintendő, az ő kételyeik eloszlatására idézek az OMSZ Főigazgatóságának éves beszámolóiból. A 2000. évről szóló jelentés szerint „a tárgyévben épületfelújításra 52 083 040 forintot fordítottunk [ez a pénz többet ért, mint ma, de messze alatta maradt egy budai luxuslakás árának – M. Gy.]. Az »alkalmatlan« minősítésű mentőállomások száma 7-re, illetve a Mentőkórházat is beszámítva 8-ra emelkedett, Sopron, Nyíregyháza, Szombathely, Sümeg, Hajdúszoboszló, Bánréve Mentőkórház mellett újabb alkalmatlan mentőállomás a dabasi, mert felújítása gazdaságtalan.

Mentőállomások üzemeltetésére és karbantartására 290 millió 456 ezer 576 forintot fordítottunk, ami messze elmarad a szükségestől, hasonlóan az előző évekhez, több esetben az alapvető karbantartási munkákat (festés, tisztasági meszelés) sem tudjuk elvégeztetni…”

Lássuk, mit ír a következő, a 2001-es év történéseit összefoglaló jelentés:

„Az előző évekhez hasonlóan, a tárgyévben sem rendelkeztünk épületfelújítási-karbantartási kerettel, így annak minimális fedezetét az amúgy is szűkös működési költségkeretünkből kellett biztosítanunk. A tárgyévben felülvizsgáltuk a mentőállomások műszaki állapotát, mely alapján 20 mentőállomás »alkalmatlan«, 109 »felújítást igényel«, és csak 76 épület (37,4%) nyert »alkalmas« minősítést.

A karbantartási felújítás évek óta tartó elmaradása miatt a mentőállomások műszaki állapota nagymértékben romlik, már-már működést akadályozó tényezőt jelent. E hiányosságok miatt sok esetben igen határozott kifogást emelt az ÁNTSZ, illetve a munkavédelmi és a környezetvédelmi hatóság, esetenként a mentőállomás bezárását is kilátásba helyezve…”

A legújabb, a 2002. év eseményeire visszatekintő beszámoló jelentés még 15 sort sem szán ennek a témának:

„…a mentőállomások műszaki állapota tovább romlott, növelve az ÁNTSZ által jelzett és megoldást igénylő kifogások számát. A mentőállomások átlag életkora megközelítőleg 28 év [az építőipari normák és szabványok 25 éves nagyfelújítási időszakot tartalmaznak]. Még rosszabb a kép, ha nem az általunk történt birtokba vétel időpontját, hanem az épületek építésének időpontját vesszük alapul. [Ez például a Markó utcai állomás esetében – 1889-ben épült és 1948-ban került az OMSZ kezelésébe – közel hatvan év pluszt jelent. – M. Gy.]

Csehák Judit miniszter asszony egy szakmai konferencián úgy nyilatkozott, hogy a 210 mentőállomás fele felújításra szorul, a másik felét pedig azonnal be lehetne zárni, mert tarthatatlan állapotok uralkodnak. A mentők vitatták ezt az állítást, bár elismerték, hogy a mentőállomások többsége rossz állapotban van.”

A szövegek garmadáját olvasva egy mondat különösen felkeltette a figyelmemet:

„A sümegi mentőállomáson sajnálatos módon még mindig olajjal fűtünk…”

Az ilyen technikai színvonal még a XXI. század Magyarországán is különösnek tűnt, úgy gondoltam, érdemes rászánnom egy kis időt, hogy körülnézzek ezen a helyszínen.

Magát az épületet egy püspökségi tulajdonú bikaistállóból-vágóhídból alakították át mentőállomássá még 1960-ban. Azóta kínálkozott volna esély, hogy egy jobb adottságú környezetbe költözhessen át – egy megszüntetett villanytelep helyére. Ez a váltás 15 millió forintot igényelt volna, de sem az önkormányzatnak, sem a Mentőszolgálatnak nem futotta rá.

Az állomás 1961. április 4-én, a felszabadulás évfordulóján kezdte meg működését, azóta gyakorlatilag semmiféle javítást nem végeztek az épületen. Be sem kell lépni a kapun, hogy az ember fogalmat szerezzen az állapotokról: az autófeljárat betoncsíkjába tengelytörő gödrök mélyülnek, a garázs fűtetlen és szűkös, az állomás három kocsijából egyszerre csak kettőnek jut fedett parkoló. Kocsimosó nincs, reggel azon koszosan indulnak el, ahogy bejöttek, csak a sofőrök tisztességérzete segíthet.

Megnézem a három Toyota papírjait; az egyikük viszonylag fiatalabb, „csak” 200 ezer kilométert futott, a másik viszont már 580 ezret, a harmadik pedig a 600 ezer kilométeren is túl jár. Ennek a távolságnak a jó részét egykori, egyre inkább lepusztult téesz utakon tették meg padlóig nyomott gázpedállal, ahol már a 60 kilométeres sebesség is szétrázza a kocsikat. A sofőrök azt mondják, hogy a 300 ezer kilométeres határt elérve az itteninél kedvezőbb körülmények között is le kellene cserélni ezeket a Toyotákat, mert bármelyik pillanatban leállhatnak.

Az épület belseje sem nyújt vigasztalóbb látványt. A 16 négyzetméteres tartózkodóhelyiségben hat embernek kellene elférnie, a börtönökben kétszer-háromszor ennyi hely jut a raboknak, igaz, a mentők kevés időt töltenek itt. Az olajkályha telefüstölte a falakat – egy szezonban kéthordónyi fűtőolajat is elfogyaszt –, a helyiség öt évig nem volt kimeszelve.

– Nem lehetne bevezetni a gázt?

– Dehogynem, ott van a csonk, csak rá kell csatlakozni, de erre sincs pénz. Itt még évekig nem történik semmi.

Sümegen gyakorlatilag nincs kórház, csak egy pszichiátriai elfekvő működik, az aktív osztályokat más városokba telepítették át – baj esetén csak a mentők nyújtanak sürgősségi ellátást. Ha mindegyik kocsi kivonul, az állomáson senki sem marad, az ajtót bezárják, és kitesznek rá egy táblát: „Hívja a 104-es telefonszámot!” A hívásra a tapolcaiak jelentkeznek, aztán jönnek, amikor tudnak.

Mint az országban mindenütt, a mentőket itt is rosszul fizetik. Egyikük tízéves szolgálati idővel is csak 75 ezer forint körül keres, néhányan még nála is kevesebbet. Itt nincs „jatt”, tíz beteg közül jó, ha egy ad borravalót.

– A jégkrémes kocsin többet összehoz a sofőr!

Az anyagiakat erkölcsi megbecsülés sem pótolja. A kórházakban az orvosok gyakran beszélnek velük megalázó stílusban, a betegek hozzátartozói lógással vádolják őket, még az alkoholisták előtt sincs tekintélyük:

– Ha a részeg megrugdossa az embert, elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelent az a szó: hivatástudat.

A mentők fizikailag hamar elhasználódnak; nyáron az eső, télen a hó ver be a kocsiba, sok a mozgásszervi betegség, lumbágó, a meggörnyedt testtartásban végzett cipelés elkoptatja az ízületeket. Az emberek ennek ellenére ragaszkodnak a helyükhöz, minden megingás ellenére mégis él bennük a hivatástudat, emellett azt is számba kell venniük, hogy Sümegen 15 százalék körül mozog a munkanélküliség, aki elveszíti az állását, aligha talál hamarosan újat.

– Egy maszek mentőszolgálat is működik a környéken. Ők azt hirdetik magukról, hogy „kényelmi szállítást nyújtanak európai stílusban”, holott csak becsapják a betegeket és az államot. Úgy mennek fel Pestre egy sümegi beteggel, hogy megkerülik a Balatont, mert így több hasznuk jön össze. Ha négy embert visznek fel, négy külön útnak számítják fel, előfordult, hogy amikor összeadták a teljesítményüket, kiderült, hogy egy nap 26 órát dolgoztak. Ez már valami, nem igaz?!

Közben az autók egymás után kimennek feladatokra, az ajtóra kiteszik a „Hívja a 104-es telefonszámot”-táblát, így hát én is elköszönök tőlük. Maradt még időnk a vonat indulásáig, a kísérőm felajánlja, hogy addig elvisz Mészáros professzorhoz, az egykor nagy hírű sümegi kórház valamikori igazgatójához és kifejlesztőjéhez. Munkám során végig az a szándék vezetett, hogy ha lehet, összefüggéseiben láthassam egy-egy város egészségügyét, így most is örömmel fogadtam az invitálást.

Az idős orvos feleségét elveszítvén egyedül él családi házában, megszokta a magányt, nem minden fenntartás nélkül fogad minket, de készségesen rendelkezésünkre áll, mikor a kórház történetéről kérdezem.

Az ispotály ősét 1875-ben alapította Ramasetter Vince helybeli kékfestő kisiparos és borkereskedő. Mindkét gyereke meghalt, ezért a vagyonát a sümegi városfejlesztő alapítványra hagyta. A pénzt gimnázium építésére, megesett lányok otthonára és egy kórház létesítésére fordították – addig a legközelebbi gyógyintézet 47 kilométeres távolságban, Zalaegerszegen fogadta a betegeket.

(Megjegyzendő, hogy 1867 és 1906 közé esik a megyei kórházépítés aranykora, ebben az időszakban mintegy 300 gyógyintézetet emeltek a 20–40 ágyas helyi lazarettektől kezdve egészen az impozáns Szent István és Szent János Kórházzal bezárólag.)

A sümegi ispotály húsz ággyal indult, a befogadóképessége csak a háború után növekedett meg negyvenre, külön osztályokra nem tagozódott. Két orvos működött benne; vakbélirritációkkal, epekő- és gyomorpanaszokkal foglalkoztak. Az orvosoktól nem vártak el magasabb szintű teljesítményt, külön feljegyzés rögzíti, hogy 1934-ben Acél Elemér, a kórház első sebész szakorvosa már nagyobb műtéteket is elvégzett.

A kórház az 1950-es években futott fel magasabb szintre, ez összefüggésben állt a mezőgazdaság elhatározott és folyamatosan megvalósított kollektivizálásával. Sümeg városán kívül hat környező járás is az ellátási körébe tartozott, amelyek rövid időn belül meg kellett szerezzék a „szocialista járás” címet, ezzel tovább növelve az ellátandók körét.

– Úgy éreztem – mondja Mészáros professzor –, hogy az Úr most a kezembe adta a tárogatót, eljött a pillanat, amikor valóban lehet tenni valamit. Leültem a párttitkárral és a megyei tanácselnökkel, javasoltam a kórház nagyarányú fejlesztését.

– Hogy képzeled? – kérdezték tőlem. – Ti nem számítotok országos intézménynek, nem igényelhetünk nektek komolyabb központi támogatást. Honnan akarsz pénzt szerezni?

– A mezőgazdasági dolgozók ajánljanak fel egy-egy munkaegységet a kórház javára.

– De ki mer odaállni ilyen kéréssel a parasztok elé, mikor amúgy is el vannak keseredve, hogy be kellett lépniük a téeszbe?

– Én.

Pályám elején a közeli Bazsiban – Simon Pistának, a költőnek a falujában – dolgoztam körorvosként, ott akartam kezdeni az akciót. A következő vasárnap lementünk oda a járási tanács elnökével, a tízórás nagymise után összejött a nép egy kultúrháznak kinevezett fészerben. Akkor már Bazsiban is megalakult a téesz, az emberek siratták magukban a közösbe elvitt földjeiket és jószágaikat. Tudtam, hogy nem szabad hosszan agitálni őket, csak két percig beszéltem:

– Tudom, hogy el vannak keseredve, de itt most másról van szó. Hogy ne kelljen eljárniuk kezelésre Zalaegerszegre vagy Celldömölkre, hanem itt helyben elláthassuk a bajukat, ajánljanak fel egy munkaegységet a kórház javára.

– De hát azt sem tudjuk, keresünk-e egyet is! – mondta egy öregasszony, de a többiek letorkollták:

– Ha egyet keresünk, azt is odaadjuk, mert Mészáros doktor úr kéri tőlünk.

Más falvakba is lementünk, sőt a bauxitbányászokat is bevontuk az akcióba. 1958-ban Nyirádon meghalt az orvos, Halimbán, sőt magában a bányában sem működött egészségügyi ellátás, ezt is érvként tudtuk felhasználni. Megkerestem a főnököt, Kanizsai Józsefet, ez az elnök olyan elfoglalt ember volt, hogy csak este tízkor tudott fogadni. Őt is megkértem: beszélje rá a bányászokat, hogy mindegyikük ajánlja fel évente egynapi keresetét. Beleegyezett, sőt munkával és gépekkel is megtoldotta a segítséget. Megittuk rá az áldomást, kicsit kapatosan értem haza. Reggel mennék a munkába, veszem a kabátomat, nem értem, hogy miért olyan nehéz, kiderült, hogy egy pisztoly lapul a zsebében, elcseréltem Kanizsai kabátjával – mind a kettőnké a Vörös Október Ruhagyárból származott.

Más vállalatok is beszálltak; követ fejtettek, meszet égettek társadalmi munkában, a fuvarozásban is segítettek. 1962. április elsején nyílt meg az új belgyógyászati pavilon, a sebészeti részleg és a többi frissen felhúzott létesítmény – akkor derült ki igazán, hogy mekkora szükség van rá. Húszéves sérvekkel, elhanyagolt tüdőbajjal, idegbetegségekkel jelentkeztek azok, akik korábban egyéni gazdaként vagy más maszekként kívül maradtak a biztosítottak körén.

A segítő szándék a továbbiakban sem apadt el. Sokat küszködtünk a központi fűtéssel és a melegvíz-szolgáltatással, át kellett volna építeni, de erre már nem jutott pénz. Bazsiban, a Tátika Tsz-t a kőbányai Fűtőberendezések Gyára patronálta, ők küldtek egy mérnököt, aki megcsinálta a terveket, majd egy önkéntes brigádjuk meg is építette a berendezést.

Mentőállomás is létesült, egy év alatt 17 vajúdó nőt hozott be a mentőkocsi, ezek az asszonyok különben orvosi segítség nélkül maradtak volna.

1966-ban megszűnt a járás, ennek nyomán felszabadult egy sor hivatal épülete. A bíróság és az ügyészség irodáiból rendelőintézetet alakítottunk ki, mely egy időben 17 pácienst tudott fogadni, a Pártbizottság székházát pedig szülészeti osztálynak szántuk.

A fák azonban most sem nőttek az égig, a mi fejlődésünk távlatai is bezárultak. 1960-ban elkezdték tervezni az új ajkai kórházat – a mi intézetünktől szinte szemmel belátható közelségben –, 1964-ben lerakták az alapkövet, további öt év alatt el is készült. Eredetileg 260 ágyasra méretezték, aztán menet közben különféle kiegészítő igények jelentkeztek, végül is 555 ágyasra sikerült – minden szempontból túlságosan nagyra.

Én már a legelején felismertem, hogy számunkra csak addig marad „lebensraum”, amíg Ajka üzembe nem lép. A mi műtétes osztályaink nem állhatják a versenyt az orvosokkal, berendezéssel, műszerekkel jobban ellátott vetélytársakkal. A hétezer lakosú Sümeg nem tud eltartani egy általános kórházat.

Keresni kezdtem egy olyan „profilt”, területközi diszciplínát, mely továbbra is biztosítaná jelenlétünket az adott földrajzi környezetben. Végül is a pszichiátriai részlegünk fejlesztését találtam megfelelőnek erre a célra, ebben a szakágban Ajkát is Sümeg látta el, sőt egész Veszprém megyében alig találhattunk pszichiátriai ágyakat. Kollégáim nem örültek az elképzeléseimnek.

– Miért akarod idehozni a bolondokat?

– Azért, mert ez menti meg a kórházat.

A megyei vezetés is tiltakozott: nem kell ide bolondház. Hiába magyaráztam nekik, hogy az elmebeteg is éppolyan méltóságú beteg, mint egy sebészeti, akinek kilyukadt a gyomra.

Megkerestem Acél György egészségügyi miniszterhelyettest – csak névrokona volt a kultúra irányítójának –, az ő közbenjárására az országos pszichiátriai irányítás előhozta az ügyet, de Veszprém megye elvetette.

Én nem hagytam annyiban. Mint a Megyei Tanács egészségügyi bizottságának elnöke próbáltam fellépni. 1967 októberében napirendre került a megye szociális helyzete, igyekeztem ide besuszterolni a pszichiátria témáját. Előadást tartottam, ehhez készítettem három nagy táblát. Az első a kapitalista országok pszichiátriai ágyigényét és effektív ágyszámát mutatta ki – egy ilyen összehasonlítás aféle kötelező gesztusnak számított a szocializmus eszmei fölényének igazolására. A második tábla a szocialista országok helyzetét tüntette fel, az ötödik helyet foglaltuk el a rangsorban: tízezer lakosra 8,5 ágy jutott. Aztán következett a lényeg: a magyar viszonyok. Összesen három megyében nem működött pszichiátriai ellátó központ: Baranyában, Szolnokon és Veszprémben. Hozzátettem, hogy Baranyát ellátja a Pécsi Orvostudományi Egyetem klinikája, Szolnokot pedig a 900 ágyas egri kórház, aztán elhallgattam. Veszprém akkori főkapitánya, Slamovits azonban nem hagyta annyiban, és megkérdezte:

– És Veszprémet ki látja el?

– Székesfehérvár, Szombathely, Zalaegerszeg és Győr.

– Pápa?

– Az ottani állapotról jobb nem beszélni: két ágyon három beteg fekszik.

A vita után szavazás következett, eldöntötték, hogy a megyében is legyen megfelelő pszichiátriai ellátás. Akkor még nem nevezték meg konkrét helyszínként Sümeget, de mi már hozzáláttunk az előkészületekhez. A régi körülmények nem feleltek meg a megváltozott céloknak, két új épületet kellett felhúznunk, ehhez kisajátítottuk a megfelelő területet. Megszereztem a szükséges építőipari kapacitást, ami akkoriban komoly problémának számított. Végül 8,5 millió forintos beruházásból felépült a 187 ágyas új osztály. A kihasználtság 90 és 100 százalék között mozgott. Új orvosok jöttek, köztük olyan kiemelkedő szakemberek, mint Lipcsei Attila, a későbbi egyetemi tanár. A szakszemélyzet létszámát is feltöltöttük, négy ágyra jutott egy ápolónő. Azt is meg kell említenünk, hogy a miénk volt az első „open door”, nyílt kapus intézet Magyarországon.

[Semmiképp sem kívánom kétségbe vonni Mészáros professzor állítását, csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy számos más pszichiátriai intézmény is magának tulajdonítja ezt a dicsőséget. – M. Gy.]

– Aztán, ahogy előre is látszott, a többi részlegünk nem bírta a versenyt a nagyobb és jobban felszerelt intézményekkel. Az országos irányzatoknak megfelelően a megyében és a szomszédos területeken is megkezdődött az orvosi gárda szétszéledése, például Keszthelyen nyolcan elmentek háziorvosnak. Erős szívóhatást gyakorolt a gyógyszeripar is, egy adjunktus a kórházban 68 ezres fizetést kapott, a Chinoinnál 200 ezret, ha teljesítette az éves penzumot, 800 ezer forint prémium is járt neki, még azért is külön honorálták, ha a rendelkezésére bocsátott kocsit a saját garázsában tartotta. Ezek a körülmények minket különös súllyal nyomasztottak.

Még 1966-ban, a járás megszűnésekor hoztak egy olyan kiegészítő rendelkezést, hogy a nagyközségi tanácsok – akkoriban Sümeg is ennek számított – nem tarthatnak fenn önálló kórházat, vagy egy megyei, vagy egy városi kórházhoz kell csatlakozniuk 1976-os határidővel. Én a magam személyében sokat nem tehettem ellene, mert Papp János, a megyei első titkár még 1975-ben kidobatott a Megyei Tanácsból, melynek két cikluson át is a tagja voltam. Mikor eltávolítottak, önérzetem védelmében nem azt írtam a lemondó levelembe, hogy egészségügyi okok miatt vonulok vissza – a 46. évemben járva szégyelltem volna –, inkább a megnövekedett tanulmányi elfoglaltságomra hivatkoztam. Ezek után mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy amikor a sümegi kórházat végül is a tapolcaihoz csatolták, engem neveznek ki igazgatónak – emellett tovább dolgoztam a sümegi belosztályon is. A kórház elsorvadását azonban ebben a tisztségemben sem állíthattam meg, 1980-ban megszűnt Sümegen a szülészet és a sebészet, csak a pszichiátriai ellátás folytatódik.

Mint tudjuk, Magyarországon a központosítás és a decentralizálás a különféle járványok következetességével ismétlődik, ennek jegyében 1993-ban újra különváltunk Tapolcától. Én nyugdíjba vonultam, egy tehetséges és lelkes orvosnő tölti be most a régi posztomat. Tiszta szívemből sok sikert kívánok neki, de nem hiszem, hogy le tudja győzni majd a nehézségeket. A sümegi kórházból szociális otthon lesz, vagy úgy eltűnik, mintha soha nem lett volna, és én sem lettem volna soha.

Úgy képzeltem, hogy a rákospalotaihoz és a sümegihez hasonló nyomorúságos állapotok leírása után fényes ellenpontként mutathatom be majd az OMSZ budapesti mentőszervezetének Markó utcai központját. A közel 120 éves „Mentőpalota” már az OMSZ elődjének, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületnek (BÖME) székházául is szolgált, falai között dolgoztak a hivatás glorifikált egyéniségei: Kresz Géza, Kovách Aladár, Orovecz Béla és a többiek.

Az itt alkalmazott orvosok némelyike a világ figyelmének központjába került, ilyen eset következett be a „Titanic” óceánjáró elsüllyedésénél. Az elsősegélyhelyeket vezető egyik orvos, dr. Lengyel Árpád szintén a BÖME állományába tartozott.

A budapesti mentőszervezet jelentősége az idők múlásával sem csökkent, a 2002. évben 271 777 mentőfeladatot látott el, az OMSZ összteljesítményének több mint az egytizedét, az átlagosnál kedvezőbb mutatókkal.

Nem minden megilletődöttség nélkül léptem be a Markó utcai épület kapuján, de az illúzióim hamar szétfoszlottak. Ha nem is a rákospalotaihoz hasonló jelenségek fogadtak, de a leromlás itt is elképesztő.

A lépcsőházba vezető ajtó egyik szárnya tönkrement, spárgával van kikötve, nehogy valaki használni próbálja. Budapest, sőt az egész ország első számú mentőállomásán napok óta nem szedték össze a szemetet, a zacskók, papírgombócok, kötszerek, műanyag poharak, ételmaradékok a túltömött tárolókból lehulltak a folyosó padlózatára.

Benézek a WC-be, az egyik piszoár már hónapok óta eldugult, cigarettacsikkeket dobálnak bele, ettől a fala megbarnult, a másik folyik. Az ülőke azoknak a bizonyos végletekig lerothadt felszerelési tárgyaknak a sorába tartozik, melyeket a főnökök dühükben okvetlenül meg akarnak mutatni dr. Csehák Juditnak – aztán, ha az egészségügyi miniszter asszony egyszer csakugyan elvetődik a házba, nem merik idehozni.

A fürdőszobában a falról hullanak le a csempék, rég hiányoznak a zuhanyrózsák, a kézmosók fölül is eltűntek a csapok, valaki elvitte a lefolyót takaró fémlapot is. A szellőző sem működik, belepte a korom.

Erről persze nem csak a szűkös anyagiak tehetnek, az ilyen állapotok kialakulásához és fennmaradásához a használók nemtörődömsége és teljes igénytelensége is szükségeltetik – itt és másutt egyaránt. Egy vidéki állomáson az illemhelyet takarító asszony kiragasztott egy cédulát:

„Bajtársak! Mindenkivel közlöm, hogy a WC-kefe használata továbbra is ingyenes!”

– Mennyibe kerülne az egész Markó utcai épület rendbehozatala? – kérdezem a kísérőmet.

– Fogalmam sincs, százmillió forintot is mondanak, meg háromszázmilliót is.

– És ezt senki nem hajlandó fedezni?

– Bármelyik nagy gyógyszergyár örömmel kifizetné – reklámért cserébe, de ezt mi, mentők, nem engedhetjük meg magunknak, és nem is akarjuk.

– A fővárosi önkormányzat nem segít? Vidéken sok helyütt beszáll a helyi vezetés.

– Más a helyzet vidéken és más Budapesten. Vidéken megsüvegelik a mentőt, itt leköpik. Az önkormányzat mindig a könnyebbik részt választja, Demszky főpolgármester úr kimegy a Keletibe, megkínál egy csövest egy cigarettával, aztán elballag, nekünk pedig össze kell majd szednünk ezt a csövest a maga hányadékából. Tudja, mi érdekelné őket legfeljebb?

– Mi?

– A mentőállomás épülete! Nagy belvárosi ház, jó pénzért el lehetne passzolni. Még azzal sem törődnének, hogy a kormányzati negyed mentőellátás nélkül maradna.

– Miből gondolja ezt?

– Már megkérdezték a főnökeinket, hogy nem volnánk-e hajlandók kiköltözni Rákospalotára a régi szovjet laktanyába. A főorvosunk azt felelte, ő kimegy, csak építsenek fel ott egy sürgősségi ellátó kórházat. Arra persze sajnálnák a pénzt.

A pihenőszobákban keshedt zöld pokrócokkal letakart priccsek állnak, párnát csak az egyiken látni, gazdája hazulról hozhatta magával. A kávéfőző gépet és más komfortot jelentő használati tárgyakat a mentők maguk szokták vásárolni az összedobott borravalókból, az úgynevezett kiskasszából.

– Külön említést érdemel az OMSZ egyik legfontosabb objektuma, a Markó utcai mentőállomáson található Központi Irányító Csoport védelme – mondta később a főorvos.

– A KICS egy esetleges terrorcselekménnyel szemben semmiféle oltalmat sem élvez. Az épületben igen jelentős az idegen személyek mozgása (információkérők, ambuláns ellátásra jelentkezők, személyes bejelentők, oktatásra érkezők, más mentőszervezetek dolgozói stb.), akiket a portaszolgálat – személyi és technikai feltételek hiányában – képtelen megbízhatóan ellenőrizni. Épületen kívüli tartalékhelyiség nincs kiépítve, ezért egy tényleges akció esetén a mentőszolgálat irányítása összeomlana, megsemmisülne egy katasztrófamentesítés első és legfontosabb lépcsője.

A helyzet megoldására még 2001-ben javaslatot tettünk, mely a Markó utcai objektum teljes védelmét összefoglalja. A fentieken kívül a sajnálatos módon megnövekedett lopásokat és szándékos károkozásokat is elhárítaná. Az ipari kamerával működő térfigyelő – valamint egy biztonságosan kiépített beléptető – rendszer az épületen belül található vagyontárgyak és az utcán parkoló mentőgépkocsik vagyonvédelmét is megfelelően szolgálná.

Kifelé tartva megállok az udvaron, kikopott kövezetén szokták lemosni a mentőautókat. A teret egy fal zárja le, egy hasadék tűnik fel rajta; a mentőtisztek azt mondják, egy ölyvpár lakik benne. Úgy látszik, nem szokták háborgatni őket vakolással és más renoválásokkal.

Ha működnek Magyarországon olyan állami szervezetek, amelyek messze az objektív lehetőségeiken felül teljesítenek, az OMSZ minden bizonnyal közéjük tartozik. Ezt maguk a mentők is tudják, gyakran hallani tőlük, hogy az osztrák vagy német kollégáik csődöt mondanának, ha az itteni feltételek között kellene dolgozniuk. A „sok” azonban most sem „elég”, nem lehet minden technikai-létszámbeli rést emberi idegekkel, fizikai kizsákmányolással betömni, ezt mutatja a budapesti mentőszervezet 2002. évi működése is.

Budapesten a feladatok ellátására összesen 86 autó állt rendelkezésre, 32 a mentés, 54 a betegszállítás szolgálatában. Ez a szám azonban a gyakorlatban tovább csökken, mert éves átlagban a szervezett kocsiszámnak csak a 77%-át tudták elindítani. Januártól áprilisig 70 és 74 között mozog a munkanapi nappali szolgálatot teljesítő egységek száma, majd fokozatosan visszaesik, augusztusban 57-re csökken, és később sem éri el a hetvenes számot. Ez két százalékkal kevesebb, mint az előző évi, és az irányzat alakulása továbbra is kevés jót ígér.

– Az egyszerű betegszállításokat csak igen jelentős várakozással (több óra) tudtuk teljesíteni – jelenti a főorvos. Az esetkocsik számát viszont lehetőség szerint nem csökkentettük, de sajnos gyakran fordult elő, hogy a roham- és esetkocsi orvos vagy mentőtiszt nélkül dolgozott, mert továbbra sem tudjuk a betegség és szabadság idejére szóló helyettesítést megoldani. [Csak az a bökkenő, hogy a roham- és esetkocsi alapvető meghatározásai közé tartozik, hogy orvos vagy mentőtiszt üljön benne. Ezt különféle szómágiával próbálják elkendőzni, például a szállítókocsikat „mentőkocsiknak” keresztelik át. – M. Gy.]

A mentőorvosi gárda létszámának növekedése egyébként aligha remélhető. „Az 1980-as évek közepén egy kezdő mentőorvos alapbére a kórházinak a kétszerese volt, mára ez a különbség a társszakmák esetében eltűnt, illetve megfordult, annak ellenére, hogy kivonuló orvosaink lényegesen nehezebb körülmények között végzik a munkájukat” – említi meg egy feljegyzés.

A 2002. szeptemberi bérrendezés után a budapesti mentőszervezet vezető főorvosa bruttó 295 575 forintot keres, egy főállású szakorvos 189 080-at, a gépkocsivezető fizetése 85 343, az ápolóké pedig 81 730 forint. A 2003-ban lehetséges béremelésekről keveset hallani, a többség legföljebb 2,5-3 százalékra számít.

A budapesti mentőszervezet pénzügyi helyzete egyébként sem kelthet szívderítő benyomást. Az elmúlt évben először bevételi kötelezettséget írtak elő a mentők számára, ami az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól származna az egyszerű betegszállítások után. Az összeget 136 563 462 forintban állapították meg, az első félévi elszámolás alapján az időarányos bevételi hiány: 5 613 397 forint volt. A kiadásokat a mentőkocsik leállításával, illetve a túlórák visszafogásával igyekeznek mérsékelni – ez az utóbbi szándék a gyakorlatban csődöt mondott: a személyi túlórák száma az előző évhez képest 1,38 százalékkal növekedett. Budapesten a terhelés is nagyobb, mint vidéken, a kivonulók a teljes műszak 60 százalékát is „tengelyen” töltik, míg például Zala megyében ez az arány talán 30-40 százalék körül jár, az egy „sichtában” dolgozó mentők már délután 3-4 óra felé hazaérnek.

Külön hátrány, hogy a fővároson belüli viszonylag rövidebb távolságok miatt az óriási feladatszám sok üres futott és alacsony „hasznos kilométert” eredményez. Az elégtelen kocsipark miatt a szállításokat kapcsoltan kell elvégezni, ami a betegeknek kellemetlenséget, a mentőknek pedig bevételi kiesést jelent. Ezen csak úgy lehetne változtatni, hogy a maszek mentőkhöz hasonlóan az OMSZ is egyedi szállításokat szervezne, ez azonban azzal a következménnyel járna, hogy a napi feladatait nem tudná ellátni, vagy a forgalomban töltött idő a végletekig megnőne.

A dologi keret forintra megegyezett az előző évivel, az illetékesek sem az inflációt, sem a fejlesztési célokat nem vették figyelembe. A kiadási tételek közül leginkább az ingatlan-, épület-karbantartásra és a szemétszállításra fordítandó összeget fogták vissza, „a feleslegesnek bizonyuló hulladékgyűjtő konténereket megszüntettük”, ennek „áldásos” következményeiről fentebb már ejtettem néhány szót.

A számítástechnikai segédanyagokra kiadott summa növekedett meg a leginkább, több mint a kétszeresére, ez egyrészt örvendetes, mert a mentőállomások számítógépes ellátottságának javulását jelzi, másrészt viszont tovább növeli a terheket.

Nem kívánom tovább sorolni a bajokat, de mindenképpen szólnom kell a fegyelem gyakori megingásában megmutatkozó hatásukról. Igazolva látom a közmondás helyességét, miszerint: szegényházban nehéz fegyelmet tartani.

A 2002. évben közel hetvenen tettek panaszt a budapesti mentők ellen – a legkülönbözőbb indokok alapján. A többség értékeinek: pénzének, vérnyomásmérőjének, ollójának és egyéb dolgainak eltűnését nehezményezi, de felemlítenek pofonvágásokat, szállítási késedelmeket, sőt szállítások elutasítását, jogtalanul követelt borravalókat. Az illetékes elbírálók szinte kivétel nélkül „megalapozatlannak” minősítették a felszólamlásokat, összesen kettőt láttak el „megalapozott” jelzéssel.

Ami a fegyelmi vizsgálatokat illeti, a jelentés 34 esetet említ meg. A perbe fogottak sora a portásoktól és az ápolóktól egészen az orvosokig terjed. Az okok itt is változatosak: közúti eseménytől a „Dolargan” kábító hatású injekciók ellopásán keresztül egy szülő nőhöz történő hívás elutasításáig terjed. Itt már szigorúbb szentenciákat hoztak, öt főt kizártak, pontosabban a Szolgálattól való kilépésre késztettek, java részüket azonban az előléptetésből való hosszabb-rövidebb visszavetéssel sújtottak.

Írásbeli figyelmeztetést főleg gépkocsivezetők kaptak, adataink csak az év első nyolc hónapjáról vannak, ez idő alatt több mint negyvenen, jórészt tankolási szabálytalanságok, a KRESZ-előírások megsértése és más közúti események miatt.

A 2002-es év eseményeit elemző főigazgatói beszámoló jelentés szerint a közlekedési balesetek száma az országos tendenciához hasonlóan Budapesten is emelkedett; az OMSZ gépjárművezetőinek felróhatóan 11,1 százalékosan, míg idegen hibából 21 százalékosan.

A személyi sérüléssel járó balesetek száma az előző évhez viszonyítva kiugróan, 64,1 százalékkal emelkedett, ezen belül az OMSZ sofőrök 94,4 százalékkal több esetben voltak részben vagy egészben felelősek, mint 2001-ben. A balesetek során megsérült személyek száma összesen 114,8 százalékkal nőtt, ezen belül az OMSZ sofőrök részbeni vagy egészbeni hibájából 121,4 százalékkal.

Emelkedés történt valamennyi súlyossági kategóriában. A személyi sérülések közül négy volt halálos kimenetelű (ebből 3 fő OMSZ-hibás baleset során), 16 személy sérült meg súlyosan, 96 fő pedig könnyű sérülést szenvedett.

Még belegondolni is nyomasztó, hogy épp egy, az emberi életek megmentésére szolgáló jármű öljön meg valakit, de 2002 októberében Budapesten is megtörtént ez a tragédia.

Bár az ügy még csak ügyészi szakban tart, sok jel mutat arra, hogy a sofőr nem kerülheti el a büntetést, de a jogerős ítéletig őt is megilleti az ártatlanság vélelme. A Szolgálat kiáll mellette, a sofőr továbbra is vezet kocsit, és ápolóként is dolgozik, én is egy kórházi beszállítás során a liftnél álldogálva találkoztam vele. Bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogy hajlandó-e beszélni az esetről, beleegyezett, csak annyit kért, hogy a nevét ne említsem meg, mert abban a Pest környéki házban, ahol lakik, a szomszédok nem tudnak a történtekről. A továbbiakban jelöljük őt egy közömbös Z. betűvel.

Z. alacsony, testes, ötven év körüli férfi, mintha el akarná rejteni az arcát, szájszegletig érő bajuszt és frissen növesztett őszes szakállt visel. Az Astoria kávéházban beszéltük meg a találkozót, a megállapodott időnél jóval hamarabb ért be, levette és a szék karfájára terítette kopott piros-zöld színű dzsekijét. Elfogódottan körülnézett, láthatólag megnyugtatta, hogy a szombat délutáni időben alig egy-két asztal mellett ülnek vendégek, a közvetlen szomszédságunkban pedig senki sem tartózkodik.

– Mi érdekli, Moldova úr?

– Kezdjük az elején, milyen iskolát végzett?

– Sajnos nem sokat. A nyolc általános után elmentem karosszérialakatos-tanulónak, de ott nem folyt igazi oktatás, ahelyett ránk bízták az 55-ös Ikaruszok rögzítő andráskeresztjének a tisztítását. Tudnia kell, hogy minden lehullott mocsok, szemét ide gyűlik össze a kocsiban. Meguntam, a szakvizsgát sem vártam meg, három év után leléptem. 1975-ben, tizenkilenc éves koromban szereztem meg a jogosítványt, azóta több mint egymillió kilométert vezettem le, a katonaságnál is sofőrként szolgáltam a vegyi sugárfelderítő egységnél.

– Milyen stílusban vezet?

– Azt hiszem nyugodtan, számomra mindig az volt az első, hogy odaérjek, az csak a második, hogy mikor. Egyszer büntettek meg – akkor teljesen jogosan. Még 1983-ban a Volán Taxinál dolgoztam, a házunk melletti étteremben egy nagy esküvőt tartottak. Ahogy szokásos, jöttek-mentek az emberek, elfogytak a taxik, éjfél felé szóltak, hogy nem hoznék-e ki néhány vendéget. Bennem akkor már volt két sör és hozzá még valami, de hagytam magam rábeszélni, gondoltam, majd a kertek alatt megteszem azt a pár kilométert, elindultam. A kivezető utaknál épp akkoriban állították fel az ellenőrző rendőrbódékat, engem is megállítottak, hogy elfelejtettem bekapcsolni a lámpát. Mikor kinyitottam az ajtót, megérezték rajtam az ital szagát, feljelentettek. A bírónő fél évre elvette a jogsimat, az ügyész kevesellte a büntetést, újra le kellett vizsgáznom.

Z. körülnéz:

– Rá lehet itt gyújtani?

– Itt nem, csak a túlsó asztaloknál. Üljünk át?

– Nem kell, kibírom. Tessék csak tovább kérdezni.

– A mentőkhöz hogy került?

– Egyszer bakteriális ízületi gyulladással bent feküdtem a Margit-kórházban, láttam jönni-menni a Nysa mentőkocsikat, beszélgettem a sofőrökkel, tetszett a csapat.

– Nem a pénz mozgatta?

– Én, Moldova úr, soha nem kerestem sokat, és tudtam, hogy nem is fogok. A mentők akkoriban nem hirdették magukat újságban, el kellett mennem jelentkezni a Markó utcába. Látták az önéletrajzomban, hogy egyszer már elvették a jogsimat, kérdezik: érek-e annyit, hogy ezt elnézzék nekem? Ha nem vesznek fel, sohasem tudják meg! – mondtam, és ez tetszett nekik.

Az újpesti állomásra kerültem, itt egy rendes csapat dolgozott együtt, nem lehetett svindlizni. Előfordultak lopások és más linkségek, ha a rendőrség nem talált bizonyítékot, mi golyóztuk ki az illetőket.

– Hogyan csinálták?

– Például meghívtuk este a kocsmába, nagyjából tudtuk, hogy mennyit bír, ennek a kétszeresét itattuk meg vele. Másnap reggel, mikor szolgálatba jelentkezett, szóltunk az ellenőrnek, hogy szondáztassa meg, azonnal kirúgták.

Az idősebb kollégák végig fogták a kezemet. Megtanítottak, hogy a mentőknél nincsenek kínai falak, a rohamkocsi is szállíthat, a szállítókocsi is belefuthat valamilyen szerencsétlenségbe, ha a kezdőnek nincs is joga injekciót beadni, de újraéleszthet, el kell lásson nyílt sebeket, belső vérzéseket. A mostani újoncoknak fogalmuk sincs, hogy mit kell csinálniuk, másfél év is beletelik, amíg igazi mentővé válnak, aztán mikor „fölneveltük”, kapják magukat és elmennek. Én belső szolgálat és két hét szekundálás után kerültem fel egy Nysára.

– Maga szerint milyen színvonalon álltak ezek a kocsik?

– Az addigi típusoknál, a Zsuknál, a Barkasnál jobban futottak – azok úgy 80 kilométer körül pörögtek, 100-nál már felforrt a hűtővíz, de ezeknek is megvoltak a maguk hibái. A lengyelek nem tudták eladni őket, ahogy kijöttek a gyárból, kirakták őket valamelyik szabadtéri tárolóba, aztán ott álltak esetleg nyolc-tíz évig is, amíg vevőt találtak rájuk. Mire mi is használatba vettük, úgy szétrohadtak, hogy tízezer kilométer futás után már a harmadik motort cseréltük bennük, átlagosan 120 ezer kilométer után le is selejtezték őket. Állandóan hurcolnunk kellett magunkkal mindenféle alkatrészt, hogy ott ne maradjunk az út szélén.

Összesen egy fűtőtest állt a Nysában, hátul az ápolói ülés mellett, nem sokat használt, mert oldalt minden illeszkedésnél jött be a hideg. Egyszer Pécsre mentünk le, az ápoló két pokrócot tekert fel magára, én is, a beteget öttel takartuk be, mégis szólt, hogy fázik. Akkor odaadtam neki az egyik pokrócomat, Pécsig úgy elfagyott a karom, hogy aztán órákig nem tudtam kiegyenesíteni. A Toyoták jobbak, 6-800 ezer kilométert is lefutnak fődarabcsere nélkül, de sokat fogyasztanak, 20-21 litert 100 kilométeren.

Kilenc év után otthagytam a mentőket, beálltam egy maszek pékhez, kenyeret-süteményt hordtam ki. Éjjel egykor keltem, reggel hétkor végeztem. A pék nem adta meg azt a pénzt, amit megígért, én meg folyton a mentőkről álmodtam: rám vár egy idős asszony, és én kérdezem, hogy mit tudok segíteni. Egy év után visszajöttem.

Kitanultam ápolónak is, bár ehhez papíron érettségi kellett volna, én felmentést kaptam. Ezután a vezetés mellett egy negyedrész ápolói állást is betöltöttem különmunkában.

– Egy hónapban hány órát dolgozott?

– Úgy szokták megszervezni a beosztást, hogy minden munkanapra átlagosan nyolc óra jöjjön ki – ez 180-190 órát tesz ki. Ehhez jön még az engedélyezett havi negyven túlóra; a mentőknél csak az az időpont biztos, amikor beérkeznek, a hazamenetelt soha nem tudhatják, ha egy tömeges baleset vagy mérgezés fordul elő, vagy nem jön a váltótárs, 16-20 órát is le kell dolgozniuk. Nálam még hozzá kell venni négyszer 12 órát, amit ápolóként teljesítettem.

A blokkomban gyorsan összeadom a tételeket:

– Ha jól számolom, ez 260-270 óra havonta.

– Lehet, én nem éreztem soknak, pedig a vezetés csak 30 éves korig szórakozás, efölött már munka, mert megöregszik a szervezet.

Z. előrehajol, aztán újra hátradől, nyilvánvalóan minél hamarabb rá akar térni a halálos baleset ügyére. Tisztelnem kell a szándékot, kihagyom a többi előkészített mellékes kérdést.

– Mikor történt a baleset?

– 2002. október 30-án.

– Milyen nap volt?

– Vagy csütörtök, vagy péntek – Z. megcsóválja a fejét. – Ezt is el lehet felejteni?!

– Lehet, hogy most csak leblokkolt egy pillanatra, aztán majd eszébe jut.

– Arra emlékszem, hogy a hőmérséklet öt-tíz fok körül járt, az ég be volt borulva, az emberek kabátot hordtak. Reggel nyolckor kezdtem egy ONE-kocsin – ez azt jelenti, hogy orvos nélküli –, egy szakápoló, régi kollégám jött velem.

Reggel sérült részegeket szállítottunk, egyiküknek a bokája is el volt törve, aztán 10 és 12 óra között épp csak csordogált a forgalom, meg is tudtunk ebédelni. Papíron harminc perc járna, ezt aztán levitték húszra, de általában ezt sem tudjuk kivenni, mert kint járunk a területen, meg sem melegíthetjük az ételt, úgy visszük haza, ahogy elhoztuk. Ezen a napon, mondom, el tudtuk fogyasztani.

Fél négykor indultunk ki a Róbert Károly körúti bázisról az Óbudai-sziget felső hídjához, telefonon azt jelentették, hogy ott fekszik egy részeg, aki eltörte a karját. Kiértünk a helyszínre, elláttuk a sérültet, be akartuk vinni az Uzsoki-kórházba, aznap ők voltak az ügyeletesek. Útközben rádión kiszóltak nekünk, hogy ott a közelben még egy sérült várna beszállításra, ha meg tudjuk oldani, menjünk el érte. Elvállaltuk.

Az egyik mellékutcában egy üdülő gondnoka éppen rendezkedett a kertben a szezon után, vele történt baj; az egyik lába paralízisben meg volt nyomorodva, elcsúszott a nyálkás úton, és eltört a combcsontja, mire kiértünk, már be is dagadt. A részeget kiültettük a székre, a gondnok alá egy vákuummatracot tettünk, bekötöttük az infúziót, de így is nagy fájdalmai voltak. Az ápoló előreszólt:

– Ne menjünk gyorsan, nehogy egy gödörbe hajtsál véletlenül.

Z. eltűnődik:

– Mégis inkább pénteki nap lehetett, mert ahogy átjöttünk a hídon az Uzsoki-kórház felé tartva, a Róbert Károly körúti forgalom be volt állva egészen a Hungária körútig, még a kereszteződésekben is torlódtak a kocsik – rendőr persze sehol. Megpróbáltam előrejutni, ráhajtottam a villamossínekre.

– Nem félt?

– Nem. Tudom, hogy a síneken könnyű megcsúszni, de én még a régi sofőrök közé tartozom, nem az agyammal, hanem a fenekemmel érzem meg, hogyha a kocsi elmozdul alattam, ezért sokkal gyorsabban tudok reagálni. A Domus Áruháznál utolértem a villamost, meg nem előzhettem, le kellett térnem a sínekről. A Lehel útnál is keresztben álltak a kocsik, de láttam, hogy a legkülső sáv szabad, ott megfordultam, és bekéredzkedtem a felüljáró felé tartó forgalomba. A villamost megelőzve újra rátértem a sínekre, negyven kilométerrel haladtam, közben figyeltem oldalt a gyalogosok mozgását, nem bukkan-e fel valahol egy fiatal társaság, mely játékból ide-oda lökdösi egymást. Közben egyszer csak megdobódott és megcsúszott a kocsi, ráfutott a parkolást gátló beton félgömbökre, átugrani nem tudta őket, visszavágódott, majd újra nekiütközött a félgömbnek. Most már keresztbefordult, nem fért el a villamosmegálló járdaszéle és a félgömbök között, rohant egyenest a gyalogos-aluljáró felé, ahonnan tömegnyi ember tartott fölfelé, csak arra vigyázhattam, hogy közéjük ne vágódjak.

Mikor végre sikerült megállnom, bevágtam a fejemet az oldalt felfüggesztett oxigénpalackba, egy pillanatra el is ájultam. Mikor magamhoz tértem, körülnéztem: bent a kocsiban nem sérült meg senki, de előttem kint egy férfi fogta a kezét, és mutatta, hogy a karja eltörött. Egy pneu sínt raktam rá.

Nem vettem észre, hogy közben elgázoltam egy fiatal nőt, bevitték a Péterfy-kórházba, utána akartam menni, hátha segíthetek rajta, de a kollégák nem engedték, egy esetkocsival hazavittek, a nő négy-öt óra múlva meghalt.

– Tud róla valamit?

– Huszonhét éves volt, egyedülálló, a szüleivel élt.

– Meglátogatta a családot?

– Nem. Én el akartam menni, de egyedül nem mertem. Kértem a feleségemet, a barátaimat, hogy kísérjenek el, de senki sem volt hajlandó rá, lebeszéltek, azt mondták, hogy a tárgyaláson majd úgyis találkozom velük, akkor majd bocsánatot kérhetek.

– Mitől félt?

– Nem attól, hogy leköpnek vagy megvernek. Arra gondoltam, hogy amíg nem találkozom velük személyesen, addig nem is fogják fel, hogy létezem, de ha megismernek személyesen, látják, hogy én is ember vagyok, és megpróbálnak bosszút állni, például tesznek valamit a gyerekeimmel.

– Ha ez lett volna a szándékuk, már rég megtalálták volna, hiszen az iratokból ismerték a maga lakáscímét.

– Igaz. Megpróbálom majd.

– Hivatalosan hogy folytatódik az ügy?

– Gondatlanságból okozott közúti vétség a vád, az ügyvédem szerint felfüggesztett büntetést kapok majd.

– Felelősnek érzi magát a történtekért?

– Talán ha lassabban megyek, elkerülhettem volna a gázolást, az nem mentség, hogy siettem, mert két súlyos sérültet vittem a kocsin. De nekem nem is a börtön a legnagyobb büntetés, akár felfüggesztik, akár le kell ülnöm. Büszke voltam a korábbi mentéseimre, az újjáélesztéseimre, akárhogy is, de nem éltem hiába. Tudtam segíteni az embereknek, nem akkor és nem ott haltak meg, vagy még most is élnek. Most meg azt mondom, hogy bár meg se születtem volna. Ennyi az én történetem, uram.

– A bajtársai mit szóltak az ügyhöz?

– Senki sem tett szemrehányást, mindenki azt kérdezte, hogy mit segíthet. Dolgozhatom tovább sofőrként is, ápolóként is.

Z. már szedelődzködik, mikor eszembe jut még egy kérdés:

– Azt a bizonyos Toyota kocsit leselejtezték?

– Nem, megcsinálták, forgalomban maradt.

– Ha újra erre a kocsira vezényelnék, elvállalná a vezetését?

– Ha kellene, igen.

Z. felveszi kopott dzsekijét, bólint búcsúzóul, és elindul kifelé a kávéházból.

(A balesetek emelkedő irányzata folytatódni látszik: 2003 elején még alig negyven nap telt el az évből, de már hat, többnyire súlyos kimenetelű mentőbalesetet regisztráltak. Március 11-én, mikor ezeket a sorokat írom, egyetlen óra leforgása alatt kettő következett be.)

A Mentőbázis, az Országos Mentőszolgálat központja az angyalföldi Róbert Károly körút 77. szám alatt helyezkedik el – közel az M3-as autópálya felüljáró-rendszeréhez. Maga az épület a szocreál stílus sikerületlenebb termékei közé tartozik, a tervezői fantázia szegényes volta mellett egy időben hosszan elnyúló vajúdás nyomait is magán viseli. A Szolgálat jubileumi évkönyve így foglalja össze a kor nehézkes ritmusára oly jellemző történetet.

„Az OMSZ Főigazgatósága a Mentőbázis beruházásakor, 1969 márciusában területi igényt jelentett be és területfelhasználási engedélyt kért, amit 1971 áprilisában kapott meg. Ugyanez év során az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) elkészítette a beépítési tervet, melynek jóváhagyása 1971 szeptemberében történt meg. A beruházás bonyolítását kezdetben az OMSZ Főigazgatósága végezte, majd 1974 szeptembertől az Egészségügyi Beruházási Vállalat (EÜBER) vette át azt.

A beépítési terv alapján az IPARTERV elkészítette a beruházási programot, amire alapozottan 1975 szeptemberében az első engedélyokirat 186 000 e. forint fejlesztési összeggel kiadásra került. 1976-ban a kiviteli tervdokumentációt az IPARTERV készítette el, ezen dokumentációra alapozva az EÜBER 1977 januárjában a 31. számú Állami Építőipari Vállalatnál (ÁÉV) a munkát megrendelte. Befejezési határidő a 2. számú szerződésmódosítás szerint 1981. november 30. (1984 májusáig egyébként hat szerződésmódosítás történt.)

1981 májusában a 31. számú ÁÉV megküldte az 5. számú szerződésmódosítást 221 202 e. forint végösszeggel, és 1982. június 30-i befejezési határidővel. Ezt a módosítást az EÜBER – ragaszkodva az 1981. november 30-i befejezési határidőhöz – csak 1983 februárjában fogadta el, miután megkapta az újabb engedélyokiratot, amiben a beruházás teljes költségirányzata már 268 321 e. forint volt, az 1984. áprilisi (azaz utolsó) engedélyokirat viszont 273 317 e. forint fejlesztési költségelőirányzatot és 1984. június 30-i befejezési határidőt rögzített…”

Így az első lépéstől az utolsóig több mint tizenöt év telt el, magának a beruházás megvalósulásának átfutási ideje is megközelíti a nyolc évet. Ehhez kevés hozzátennivalónk lehet, az emlékezés szerzője is egy diplomatikus mondattal fejezi be az eszmefuttatását: „A tervezés és kivitelezés kritikai értékelésére nem térünk ki…”

(Pedig nyilván tudna mit mondani. Én csak egy példát említek: a fűtőtestek és az utcára nyíló ablakok között egy negyven centis hézag tátong, ez az egész épületen végighúzódó űr nemcsak esztétikailag taszító, de jelentősen megnöveli a fűtési költségeket is.)

Az épület a Főigazgatóságon kívül helyet ad egy korszerűnek mondott autójavító műhelynek, a központi anyagraktárnak és a „Bázis”-nak, Budapest 12. számú mentőállomásának.

A régi illemszabály szerint: ha bekopogok egy lakásba, mindig a házigazdát kell először köszöntenem, a mentőknél is dr. Göbl Gábor főigazgatónál jelentkeztem. Az OMSZ-nél igen alacsony a „fajlagos vezetőfelhasználás”, a Szolgálat 1948-as megalakulása óta eltelt több mint fél évszázad alatt ő mindössze a harmadik személy, aki betölti ezt a posztot, dr. Orovecz Béla és dr. Bencze Béla után.

Később, mikor a mentőkkel folytatott beszélgetések során dr. Göbl személyére terelődött a szó: kiváló belgyógyászként, jelentős elméleti szakemberként jellemezték, hibájaként azt rótták fel, hogy viszonylag gyengébb szervező, ami talán abból ered, hogy előzetes pályafutása során soha nem irányított megyei mentőszolgálatot.

– Bencze Béla bácsi mind a hétezer mentőt ismerte – mondta egy mentőorvos, valószínűleg egy kis túlzással élve.

– Az 1990-es évig – kezdi Göbl dr. – a mentőállomások létesítésénél az az alapkoncepció érvényesült, hogy az általuk ellátandó terület mintegy 30 kilométer sugarú kört alkosson, ezek a körök érintkezzenek, ily módon a sürgős, „azonnalos” eseteket 30 percen belül elérhessük. Ez az időtartam nem vonatkozik a krónikus betegek kórházba, szakrendelőbe, vizsgálatokra vagy az otthonukba való szállítására.

– Ha jól értem, a szó szoros értelmében vett mentés, illetve a szállítás képezi a Szolgálat két fő tevékenységét.

– Ez nem válik élesen külön. Ha a helyzet úgy kívánja, az esetkocsik is végezhetnek szállítást, a szállítókocsik pedig mentést.

– Az 1990-es rendszerváltás után, mikor az Európai Unióhoz való csatlakozás lett az ország egyik alapvető célkitűzése, akkor nekünk is közelednünk kellett a nyugat-európai egészségügyi ellátó rendszerek normáihoz, így az azonnali ellátást igénylő betegekhez, illetve sérültekhez feleannyi idő alatt, 15 percen belül ki kellene érnünk. Ennek érdekében 1987 és 1992 között 16 mentőállomás épült, de még további 47-re volna szükség.

Göbl doktor egy kör alakú diagramot rak elém, mely az úgynevezett „A” feladatokhoz való kiérkezést mutatja a 2001. év során. Az ábra szerint az esetek 77,5 százalékában a mentőautó 0 és 15 perc között jelent meg a helyszínen, további 18,3 százalékban 16 és 30 perc között és csak 4,2 százalékban haladta meg a menetidő a fél órát.

Többé-kevésbé bejártam már az országot, ismerem a közlekedés körülményeit, az utak állapotát, a városok és falurendszerek térbeli szervezésének bonyolultságát, önkéntelenül is kételkedni kezdek ezekben az adatokban. Fenntartásaimat még korai volna előhozni, inkább tovább kérdezek.

– És ehhez rendelkezésre áll a megfelelő személyi létszám és technika?

A precíz Göbl doktor nem bízza magát a memóriájára, felnyitja az előző évi főigazgatósági jelentést, és felolvas belőle egy részt:

„Április 15-től június 30-ig az Egészségügyi Minisztérium Ellenőrzési Főosztálya átfogó pénzügyi-gazdasági ellenőrzést végzett intézményünknél. Ennek lényeges megállapítása, hogy »az OMSZ tevékenységét szűkös költségvetési korlátok között, a munkaidőkeretet túllépve, folyamatosan cserélődő, alulfizetett személyi állománnyal, folyamatosan amortizálódó eszközökkel folytatja«” – Göbl doktor becsukja a jelentést. – Ezt akár ma is le lehetne írni kisebb módosításokkal – és nem minden módosítás volna kedvezőbb a korábbiaknál.

– Mennyi az OMSZ létszáma?

– A fluktuáció, főleg Budapesten, igen magas, így csak közelítő számot mondhatok: 7500-7600 fő körül mozog. Országos tekintetben mindenképpen létszámhiány mutatkozik, ennek oka az ellentmondás, mely a magas elvárások és munkaterhelés, illetve az alacsony jövedelmek között áll fenn.

Sokat elmond a helyzetünkről, hogy a mentőszemélyzet felét érintette az a tény, hogy 50 ezer forintra emelték fel a minimálbéreket, vagyis addig ezalatt a szint alatt kerestek – 6000 kivonulóból 4200-ra vonatkozott. Hadd mutassak még egy táblázatot, mely a 2001-es év december 31-én érvényes teljes időben dolgozók átlagbérét tartalmazza szakmai megoszlás szerint:

Ehhez jönnek még a délutáni, illetve éjszakai és egyéb pótlékok.

– Milyen jutalmakat kapnak?

– Leginkább csak az úgynevezett „hűségjutalmat”, például 25 év folyamatos szolgálat után 50 ezer forintot, vagyis évente kétezret. Megértik, hogy nem jut több, és inkább azt igénylik, hogy én, a főigazgató a nyilvánosság előtt fogjak kezet velük.

Viszont az is igaz, hogy büntetni se nagyon tudunk. Mi közalkalmazottnak számítunk, ránk négyféle büntetést lehet kiszabni. Az első a megrovás – ez lényegében semmit sem jelent –, aztán jön az egyéves várakoztatás az előmenetelben – nem hiszem, hogy akadna olyan mentő, aki ezt komolyan veszi, a harmadik a cím, például a „tanácsos” rang megvonása, nálunk ez a fogalom nem is létezik, végül a negyedik a fegyelmi elbocsátás, ez is igen bonyolult, mert aki nem akar elmenni, az a munkaügyi bírósághoz fordul, és akár évekig elhúzhatja az ügyet – jó eséllyel, hogy ő jön ki nyertesként.

[Később Bács-Kiskun megyében mesélték, hogy egy mentősofőrt, aki „pocsolyarészegen” állt szolgálatba, azonnali hatállyal elbocsátották, az illető fellebbezéssel élt a döntés jogszerűsége ellen, mondván: a büntetési skálát nem fokozatosan alkalmazták, hanem mindjárt elsőre a legsúlyosabb fokozatot szabták ki. – M. Gy.]

– Erről is készült részletes kimutatás – folytatja Göbl doktor. – A 2001. évben összesen 138 fegyelmi büntetést róttunk ki. Szakszerűtlen, illetve szabálytalan betegellátás miatt 3 esetben, gépkocsisérülés – karambol – miatt 30 esetben, szolgálat előtti vagy alatti szeszfogyasztás miatt 11 esetben, szállított beteg pénzének-értékének elvesztése miatt 1 esetben.

– Erről a legutóbbiról az emberek között sokkal többet lehet hallani.

– Az évek során akadt néhány incidens, amely valóban nagy port vert föl. Például egy mentő ellopta egy eszméletlenül beszállított beteg bankkártyáját, és pénzt vett fel vele egy automatából. A gép művelet közben lefényképezte teljes mentőfelszerelésben, a lopás és a tolvaj személye lelepleződött, és a bíróság foglalkozott az üggyel.

[Ehhez hasonló kirívó esetnek számított, mikor egy nőnek valamilyen idegen test repült az egyik szemébe, a mentők aztán mind a kettőt bekötötték, és úgy rámolták ki a retikülje tartalmát. – M. Gy.]

– Tisztában vagyunk vele, hogy az effajta bűncselekményeknél sok a látencia, mikor az elkövető kiléte nem bizonyítható. A mentők egymás között többnyire tudják, hogy ki volt a tettes, és vagy kiverik, vagy kiutálják maguk közül. Sajnos nem válogathatunk az emberekben, jönnek-mennek, az éves fluktuáció 25 és 35 százalék között mozog. Sokan dolgoznak nálunk részfoglalkozásban: taxisok, buszvezetők, tűzoltók, ez a tömeg egyszerűen áttekinthetetlen.

[Később azt hallottam a Hajdú-Bihar megyei mentők vezetőjétől, Szép főorvostól, hogy: – Én mindenkit felveszek, kivéve az elbocsátott rendőrt és a kiöregedett profi futballistát. – M. Gy.]

– Az igazi mentőket mélyen sértik az olyan jelenetek, hogy mikor kiérkeznek egy-egy betegért, a lakásban összesúgnak:

– Tegyetek el mindent, mert jönnek a mentők!

Keresnek rajtuk elveszett gyűrűket és más ékszereket is, melyek később otthon elő szoktak kerülni. De hiába, nekünk kell helyreállítani a becsületünket, melyet nem a mi standbeli csapatunk vesztegetett el.

Visszatérve az eredeti kérdésére, a státusok papíron nagyrészt be vannak töltve, de szabadság, betegség, oktatás-továbbképzés miatt sok emberünk kiesik hosszabb-rövidebb időre. Ők természetesen továbbra is kapják tőlünk a fizetésüket, de a munkájuk hiányzik. Ilyenkor vagy leáll a kocsi, a szervezetten futó mentőautók óraszámát például Budapesten csak 85 százalékban tudtuk teljesíteni, vagy túlórákat kellene biztosítani, arra pedig egy bizonyos szerény határon túl nincs mód. Legalább 680 fő kiegészítő álláshely vagy ennek megfelelő bérfedezet kellene, de ezt évek óta nem kapjuk meg.

Nem állunk sokkal jobban eszközök és műszerek tekintetében sem. Egyre nagyobb számban szorulnak javításra, mindinkább amortizálódnak, és mihamarabb cserére szorulnak. Az elmúlt évben 1793 orvosi műszer és 1918 eszköz javítását végeztük el. A hazai gyártású EKG-k javításának legnagyobb részét a budapesti mentőszervezet állományában levő MEDICOR MC–3 típusú és az MR–11-es típussal kapcsolatos munkák teszik ki. Ezek a készülékek 25 évnél is régebbiek, de a cseréjükre most sem nyílik lehetőség. A külföldről beszerzett EKG-k közül az MSG1M típusú készülékek javítása jelent egyre növekvő gondot, gyenge mechanikai konstrukciójuk és elöregedésük miatt, a gyártó cég már nem garantálja az alkatrészek szállítását. Sürgősen selejtezni kellene a 20 darab HELLIGE SERVOCARD B–2 típusú defibrillátort, mert tartalék javítókészletünk nincs hozzá, az alkatrész-utánpótlás pedig itt sem biztosított.

A készülékeink, műszereink egyik legproblematikusabb eleme az akkumulátor. A 40-féle elektronikus műszertípusunkhoz nem kevesebb, mint 90-féle akkumulátort, valamint ritkábban lítium memóriatelepet használunk. Az év folyamán 226 darab akkumulátort cseréltünk le, ez a mennyiség 22 típusból jött össze, az áfával együtt 2 741 345 forintot fizettünk érte.

Vannak olyan eszközök is, melyekkel kapcsolatban fel sem tudjuk mérni a helyzetet. Például az előző évben 18 darab új vérnyomásmérőt adtunk ki, a jelen évben 63-at. Közel ezer darab készülék vár beszámozásra, de nem ismerjük az életkorukat, nem tudunk velük mit kezdeni, jóllehet rohamosan nő az igény irántuk.

– És kocsikkal hogy vannak ellátva?

Göbl doktor fegyelmezett arcán egy vonás sem rezdül, csak a hangja válik vontatottabbá:

– Az Országos Mentőszolgálat 2000. december 31-i záróleltára 1462 gépkocsit tüntet fel. 2001-ben 67 újat szereztünk be, de 85-öt le kellett selejteznünk, és végképp kivontuk a forgalomból, további 27-et pedig leállítottunk, tehát a csökkenés megközelíti a tíz százalékot.

– A leselejtezett autókra milyen sors vár?

– Két-három kocsit ingyen átengedünk az erdélyi mentősöknek, egy nagyobb tételt kereskedők vesznek át, és elviszik valamelyik keleti országba.

– És a nálunk forgalomban lévők milyen állapotban vannak?

– Szeretném, ha erről majd személyesen győződne meg kint a mentőállomásokon, most csak néhány általános adatot említek meg, kezdjük a kocsik életkorával. A 2002-es évben 1045 mentő- és szállítókocsival rendelkeztünk – most nem számolom a személyautóinkat –, ezek a forgalomba helyezés éve szerint a következőképpen oszlanak meg: 1992-ből származik 229 darab (23 százalék), 1993-ból 116 darab (11 százalék), 1994-re gyakorlatilag ugyanezek a számok érvényesek, 1998-ban már csak 64 darab (6 százalék), és ez a szám mindmáig nem éri el az évi száz darabot, vagyis a tíz százalékot.

Ami a magasabb felszereltségű eset- és rohamkocsi-parkunkat illeti, az 2002-ben 216 darabot tett ki, a beszerzésük 47 százalékban az 1994-es évre datálódik.

– Miért épp ebben az időszakban alakult ki ilyen kiugróan magas arány?

– Mert erre az évre tervezték a budapesti világkiállítást, és a résztvevők elemi biztonsága is megkövetelte a kocsiállomány legalább részbeni lecserélését. Az EXPO terve megbukott, ezzel együtt visszaestek az új kocsik forgalomba állításának a mutatói is. 1996-ban 9 darab (4 százalék), 2001-ben 18 darab (8 százalék). Természetesen ezeknél öregebb kocsik is részt vesznek a forgalomban.

– Mennyi a korhatár?

– A szállítókocsiknál tíz év, de mostanában olyan híreket hallani, hogy ezt a limitet felemelik tizenöt évre.

[Ez hamarosan be is következett. – M. Gy.]

– Az életkornál is fontosabb mutatónak számít, hogy egy kocsinak mekkora a futástelítettsége, vagyis hány kilométert tett meg – folytatja Göbl doktor. – A Toyota autóink 1990 és 1995 között beszerezett hányadának – ez teszi ki a teljes mentőgépkocsi-állomány 32 százalékát – átlagéletkora meghaladja a nyolc évet, a megtett kilométerek száma pedig eléri a 465 ezret. Az elhasználódás mértéke ugrásszerűen emelkedik: a 72 százalékot is meghaladja, azaz az állomány közel háromnegyed része nulla forintos értékben van nyilvántartva.

Göbl doktor lapozgat a főigazgatósági beszámoló jelentésben, mikor megtalálja a keresett szakaszt, elém tolja:

„A gépkocsik mind nagyobb hányadát vonjuk ki magas életkorukból és futásteljesítményükből adódóan rossz állapotban. Több közülük fődarabhiba miatt üzemképtelenné vált… Egyre jellemzőbb a karosszéria nagyobb mértékű korróziója, a padlólemez keresztüllyukadása, az első ülések rögzítési pontjainak kiszakadása, az első ülések szakadása, törése…

A magasabb futástelítettségű járművek betegterének állapota is kritikus képet mutat. Főleg az állandó és erős igénybevételeknek kitett esetkocsik belső burkolata, bútorhuzata kifogásolható, de a mentőkocsik hordágy- és üléspárnái is nagyrészt cserére szorulnak. A magas életkor és a mindennapos használat következtében repedezett, szakadt, lyukas felületek, a rozsdás, kopott fémszerkezetek fertőtlenítése, tisztítása szinte megoldhatatlan.

Összességében megállapítható, hogy a járműállomány nagymértékben elöregedett a tartósan alacsony szintű gépkocsicserék miatt. A következő évek fejlesztési tervei, a gépkocsipark növekvő csereigényének ismeretében, a beszerzési és karbantartási lehetőségek jelenlegi szintje mellett belátható időn belül (2-3 év) a gépjármű-üzemeltetés ellehetetlenülésével kell számolnunk…”

– Elolvasta?

– Igen.

– Akkor folytatom – Göbl bele-belenéz a beszámolóba, nincs ok feltételezni, hogy nem ismeri kívülről az adatokat, hiszen a szöveg egy részét ő fogalmazta meg, inkább azt a papi rítust követi, hogy fohászkodás közben folyton kézben kell tartani az imakönyvet, nem megengedhető semmiféle hiba vagy gikszer. – A 217 760/1948 NM rendelet szerint az Országos Mentőszolgálat feladata: az ország egész területén a mentés és betegszállítás, mozgóőrség ellátása, a sürgősségi orvosok oktatása egyetemeken, főiskolákon és posztgraduális szinten, az elsősegélynyújtás országos felügyelete, elemi csapások, tömegszerencsétlenségek egészségügyi felszámolásában való részvétel és így tovább.

– A betegszállítás trendje nem utolsósorban az alternatív, vagyis magánmentők időközben történt belépésével csökkenést mutat, így is feladataink összességében mintegy 70 százalékos arányt képvisel, a mentés és a sürgősségi ellátás viszont 20-25 százalékot tesz ki. A bevételünk viszont ezzel szinte fordítottan arányos.

– Ez miből ered?

– A mentési-sürgősségi feladatok ellátását a minisztérium dotálja, a pénzünknek több mint 70 százalékát tőlük kapjuk, a betegszállítást viszont az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) fedezi, ez 20-30 százalékot tesz ki. Lehet, hogy ez furcsának tűnik, de a feladatok természete szerint mégis indokolt, mert a mentéssel járó beavatkozásoknál igen drága gyógyszereket, egyszer használatos eszközöket kell alkalmaznunk, míg a betegszállítás gyakorlatilag alig igényel egészségügyi anyagfelhasználást.

Közben egyre gyakrabban szólal meg a telefon, Göbl doktor öt-tízperces visszahívásokat ígér. Igyekszem nem tudomásul venni ezt a jelzést, még felteszek egy személyes kérdést:

– Ön tényleges mentőszolgálatot is teljesített?

– Igen, 24-36 órákat ügyeltem.

– Erős a stressz?

– Igen. Német felmérések szerint a megkülönböztetett jelzéseit használó mentőkocsiban az átlagos autókhoz viszonyítva négyszeres a sofőr idegi megterhelése. Évente legalább egy-két aktív korú emberünk meghal, mert elhasználódik ekkora súly alatt.

Én annak idején igyekeztem legyőzni magamban a szorongást, arra gondoltam, hogy a sofőrünk profi, jól vezet, menet közben nem eshet bajunk, megpróbáltam élvezni a száguldást. Már nem „kocsizom”, de hétfőnként bejárok ügyelni az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe, hogy szakmailag karban tartsam magam, ha érdekli az ottani munka, szívesen látjuk.

Megértem, hogy ez a meghívás most már egyenértékű az elköszönéssel, felemelkedem a helyemből. Göbl doktor még ellát írott anyagokkal, aztán lekísér az épület földszintjére, és átad egy nyugdíjasként visszajáró öreg sofőr-garázsmesternek. Új kalauzom megmutatja a garázsban tárolt muzeális mentőautókat; régi Nysákat, lengyel UAZ-okat, Volga személykocsikat.

– A régiektől tudom, hogy 1948-ban, mikor az Országos Mentőszolgálat megalakult, 140 darab 19 különféle típusba tartozó autóval rendelkeztünk; Magosixek, Opel Blitzek, Hanomagok, Dodge-ok és más hasonlók is akadtak köztük – tíz-húszéves lestrapált masinák. Ezzel a parkkal nem tudtuk volna ellátni a feladatunkat, szerencsére az akkori államtitkár, Zsebők nemzetközi kölcsönt szerzett, és a leszerelő hadseregek egészségügyi felszereléséből megvásároltunk néhány kocsit – az amerikaiaknak egyszerűbb volt eladni őket, mint hazaszállítani. Jöttek aztán Škodák, Fiatok, IFA Framók, Warszavák és így tovább. 1959-ben már 27 különféle típusú mentőautót kellett volna javítanunk, csak épp hogy alkatrészeket nem tudtunk szerezni hozzájuk.

Egységesíteni kellett a kocsiparkot, ez meg is történt 1960-ban. Egy nyugati márkára – gondolom – nem lett volna elég valutánk, ezért az illetékesek a lengyel gyártmányú Nysákat választották. Aztán vagy harminc évig a Nysák vitték nálunk a prímet, 8-9 ezer darab is futott belőlük a magyar utakon, azt mondják, több mint egymilliárd kilométert tettek meg, 50 millió beteget szállítottak. Ha megkérdezi a régi sofőröket, nem fogják dicsérni magának a Nysákat, sokan kemény nyavalyákat szedtek össze bennük. Beázott, jött olyan kocsi is, amelynek a hordágya már az átadásnál félig tele volt vízzel, mikor szóltak érte, a lengyel csak vállat vont:

– Mit vettek maguk?! Mentőkocsit vagy tengeralattjárót?!

– Aztán csak változott a világ, 1990 körül eljött az idő, hogy végre lecseréljük a Nysákat. Meghirdettek egy nemzetközi pályázatot, egy egész sor nyugati autógyár jelentkezett, Citroënt, Mercedest, bármit vehettünk volna, de közbeszólt a Pénzügyminisztérium. Közölték, hogy egy fillérnyi valutát sem adnak készpénzben a típusváltásra, legfeljebb arra van lehetőség, hogy áruval vagy szolgáltatással fizessünk. Erre minden pályázó visszalépett, csak a Toyota ment bele az üzletbe. Állítólag a spanyolok tartoztak Magyarországnak valamilyen vasúti építkezés árával, ezt a kintlevőségünket fogadta el pénz helyett. Valójában, azt hiszem, egy hosszú és tartós kapcsolatban bízott. 1991-re már 295 darabot szállított le.

A Nysákat tokkal-vonóval, vagyis teljes felszereléssel ellátva küldték a lengyelek, benne volt az árban, a Toyotáknál viszont mindennel takarékoskodni kellett. Néhány eszköz, például a hordágy, eleve használhatatlan volt, mert az európai átlagnál jóval kisebb japán testméretekre szabták, ez adta az ötletet, hogy a Toyotákat nem mentőautóként, hanem üresen, gyakorlatilag teherautóként vásároljuk meg, mert akkor ugyanabból az alapból egyharmaddal többre telik.

A berendezésre rögtön találtak is egy megfelelő magyar céget, a gödöllői Finommechanikát, mely eredetileg hadiüzem volt, tankokat javított – a környékén még most is le van tarolva az erdő a próbajáratoktól –, az üzem a hadsereg leépítésével gyakorlatilag munka nélkül maradt, szívesen elvállalta ezt a feladatot. Maga is tapasztalni fogja, hogy milyen minőségben dolgoztak. Például a kocsikon felszerelt hordágyat nem lehet körülállni, ha az orvos a beteg átellenes karjába akar beadni injekciót, valósággal rá kell feküdnie.

A Toyotákat elsősorban a betegszállításban használták. Rohamkocsiként először, még 1954-ben egy IFA Phónomen kocsit állítottak be erre a feladatra, majd jöttek a Roburok. Az igazi típusváltás 1973-ban kezdődött meg, Mercedes gépkocsikat szereztünk be, ezeket is, a Toyotákhoz hasonlóan, házi „barkács” módon alakították át valahol Vas megyében.

– Ezek valódi stuttgarti Mercedesek?

– Én azt nem tudom. Olyat is hallani, hogy a gyárnak az NDK-ban is volt egy kihelyezett üzeme, a mi autóink állítólag ott készültek, mások szerint viszont Törökországban.

Az öregember eltűnődik:

– Mit még erről?! Azt hiszem, minden fontosat elmondtam. A kocsik életkoráról, elhasználtsági fokáról majd mesélnek magának kinn az állomásokon.

– Mikorra várható kedvező változás ezen a téren?

– Ígérni mindenki ígért nekünk, most arra várunk, hogy valaki végre tegyen is valamit.

Augusztus 18-án, vasárnap inkább csak a kíváncsiság vitt el a Markó utcába, érdekelt, hogy a Hungaroringen épp akkor lebonyolítandó Forma 1-es autóverseny mennyiben befolyásolja az állomás munkáját.

A terjengő legendák azt sejtetik, hogy a nagyobb jelentőségű és ezért komolyabb bevételeket hozó rendezvények (ipari és egyéb vásárok, nemzetközi sportesemények) egészségügyi biztosításának ellátásáért a háttérben késhegyig menő taktikai csaták folynak. Ezekben a küzdelmekben csak kevés cég élvez monopolhelyzetet, a cél elérésére különböző tartós és alkalmi szövetségek alakulnak. A Népszabadság 2002. augusztus 16-i számában a következőket írja:

„A Rapid-Med magáncégként az egészségügyi szolgálatot látja el a magyarországi Forma 1-es futamon. A feladathoz az OMSZ gépeit kölcsönzi ki [mivel légi tevékenységről van szó, ezen helikopterek értendők – M. Gy.]. Göbl Gábor, az OMSZ főigazgatója a mogyoródi futamra érvényes kedvezmény mértékét [értesülésem szerint ötven százalékosat – M. Gy.] az OMSZ hírnevét erősítő hosszútávú együttműködés értékével magyarázza. Ennek némileg ellentmond a Csehák Judit szakminiszternek készült jelentés, amelyben Göbl közli: azokban az esetekben, amikor nem egészségügyi tevékenységet végeznek, a helikopterek a rájuk ragasztott mentőemblémát letakarják. (A jelentős PR-értékre való hivatkozást az Állami Számvevőszék vizsgálója is komolytalannak ítélte.) Márpedig a bérbe adott mentőhelikopterek szállítják a Forma 1-es »cirkusz« több versenyzőjét, illetve vezetőit a Hungaroring belső körébe, ahová csak a mentők és a résztvevők léphetnek be. A repülőeszközök ilyen célú felhasználását az üzemeltető BASE KFT. ügyvezető igazgatója egy közelmúltbeli eseménnyel indokolja. Nevezetesen azzal: a nyár elejei angliai futamon botrányt okozott, hogy a Forma 1 közismerten forróvérű tulajdonosa, Bernie Eccleston kénytelen volt a nagy dugóban gépkocsival megközelíteni a pályát, mert a rossz idő miatt a helikopter nem tudott leszállni. Emiatt a futam bezárásával fenyegetőzött.” Ennek olvastán az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: melyik magyar magánvállalkozó tudná befolyásolni az angol egészségügy szervezetét?

Az idők folyamán az OMSZ több hasonló szolgáltatásért vívott csatáját is elvesztette, például a Hungexpo biztosítását egy viszonylag jelentéktelen, alig néhány főből álló céggel szemben, ezért különös gondot fordít a megmaradtakra.

A mentésvezető tudomása szerint ma legalább 9 eset- és rohamkocsi vonult ki a Hungaroringre, a már említett helikopteren kívül a Pest megyeiek is mozgóőrséget adnak. Két őr az úgynevezett KED mellényekkel (KENDRICS EXTRACTION DEVICE, Kendric-féle kiemelő eszköz) áll készenlétben. Ezeket a balesetet szenvedett és a kocsikba beszorult pilóták gyors kiemelésére tervezték meg; rögzíti a testet, és így az esetlegesen elszenvedett sérüléseken túl a pilótát nem éri további trauma. A mellény felhelyezése után a beteget úgy ki lehet emelni a kocsiból, akár egy zárt bőröndöt. A mentők egyébként szívesen vállalják az ügyeletet a pályán; jelen lehetnek egy nagy sporteseményen, és az átlagosnál jobban fizetik a teljesített óráikat.

Úgy gondolom, az OMSZ nem áll olyan jól, hogy egy ekkora erőelvonás ne hatna vissza feladatai ellátására. A mai nap Budapestre és a környékére a központi mentőállomás összesen tíz szállítókocsit tud kiállítani, ezen kívül csak a gyerekszállító rohamkocsi áll még készen a segítségnyújtásra. Mielőtt még felháborodnék, egy mentőorvos leint:

– Ünnepnapokon Bécsben sem dolgozik több mentőautó!

Annyit már tudok, hogy az osztrák fővárosban hasonlíthatatlanul jobb a szervezettség, a kocsik átlagosan öt-hat perc alatt kiérnek a balesetek helyszínére, tehát már ettől is magasabb a hatékonyságuk, de nincs idő a vitára. A rohamkocsit esethez riasztják, kimegyek velük. Az ügyeletes orvossal ismerősként köszöntjük egymást, mikor infarktussal beszállítottak a kórházba, ő fogadott az intenzív osztályon.

A Peterdy utcába hívták a mentőket, a bejelentés szerint egy részeg férfi rosszul lett. A megadott címen csak egy borkimérést találunk, békés vasárnapi fröccsözgetőkkel, nem tudnak semmiről.

– Erről a környékről sok alaptalan hívást kapunk – mondja az ápoló –, egyszer egy mama beszólt, hogy a férje leszúrta a kilencéves gyereküket, kiszálltunk, kiderült, hogy vicc az egész: a mama fogadott egy szomszéddal, hogy fel mer-e hívni minket.

Az esetkocsi ma a nap 24 órájából előreláthatólag 23-at fut majd. Most is; arra sem jut időnk, hogy megforduljunk, mikor megszólal a rádió: az Orczy téren összeesett egy nő, azonnal ki kell menni hozzá. Mire kiérünk, a járókelők már átvitték a beteget a villamosmegálló túloldalán húzódó aszfaltcsíkra. Az orvos fölébe hajol:

– Volt valami baja mostanában?

– Epeműtét, aztán mindenemet kivették, már csak a vesém van a helyén. Most is vérzek.

A nő befekszik a kocsiba, leveti a blúzát; mind a két könyöke mellett szét van „falcolva” a bőr, legalább tízszer felvágta már az ereit. Szótlanul üldögélünk mellette, leadjuk a nőgyógyászati klinikán. Még ki sem álltunk az udvarról, máris befut a következő rádióutasítás. 11³⁰-kor egy mentőhelikopter érkezik Zalaegerszegről, egy agyödémában szenvedő beteget hoz fel, akit nekünk kell tovább vinnünk a Szent László Kórházba. Repülőtér a közelben nincs kialakítva, a gép az orvosegyetem futballpályáján száll le. A játékra csábító zöld gyep most üres, nekitámaszkodunk a nézőtéri korlátnak, és figyeljük a látóhatárt, hamarosan feltűnik a dörgő helikopter.

A fertőzésveszély miatt az ápolók gumikesztyűt és maszkot öltenek, lepedőben emelik át a tizenöt év körüli kreol bőrű kislányt, a kísérő orvosnő átnyújtja a papírokat:

– Elhanyagolt tüdőbaj, az agyödéma ennek a szövődménye.

Én közben néhány szót váltok a pilótával, kiderül, hogy náluk dolgozik néhány régi ismerősöm még a Repülőgépes Növényvédő Szolgálattól, elhatározom, hogy megkeresem őket, és felvilágosítást kérek tőlük a légi mentés helyzetéről.

A helikopter a levegőbe emelkedik, mi is elindulunk. A kislány izzad, nyög, a torka tele lehet váladékkal, mert csak nehezen kap levegőt. Fel-felsír, az orvos hiába próbálja nyugtatgatni. Beérünk a Szent László Kórházba, a sürgősségi osztály bejáratát egy zöld gerendaváz alkotja, a faoszlopok felszínén csak mutatóba maradt meg egy-egy foltnyi zöld festék. Bizonytalanul nézek az orvosra:

– Máshová nem vihettük volna?

– Ez a legjobban ellátott gyerek-intenzívosztály. A többiek, ha megszorulnak, innen szoktak gyógyszert kérni.

A gyerek átadása és elhelyezése után itt is lebonyolódik egy szerény csereakció. A mentők tablettákat, injekciókat kapnak kiegészíteni a kocsibeli orvosságkészletüket, viszonzásul gumikesztyűket adnak. Nincs kétségem afelől, hogy nem magáncélokra vagy csencselésre használják fel, meg kellene kérdeznem valamelyik magasabb beosztású vezetőt, hogy miért kényszerülnek ilyen manipulációkra, de aztán elvetem a gondolatot. Az illető vagy mellébeszélne, és azzal nem megyek semmire, vagy megmondaná a valódi okot, és akkor elveszne a maradék bizodalmam is a dolgok lehetséges javulásában.

Az ápoló és a sofőr fertőtleníti a mentőkocsit, a művelet 25-30 percig tart, ezalatt a folyosó falaira kirakott fotókat nézegetem. A gyógyult betegek küldték magukról, többnyire tréfásnak szánt beállításban: a fejükre bébi főkötőt, sapkát rajzoltak, látni néhány negyven körüli partedlis kisfiút is.

Egy kávéra sem jut idő; az Üllői út és a József körút sarkán összeütközött két magánautó. Első pillantásra nem történt személyi sérülés, az orvos megvizsgálja az egyik autó hátsó ülésén fekvő gyereket, őt is rendben találja, de kötelességszerűen felajánlja, hogy bevisszük a kórházba megfigyelésre. A szülők elhárítják, aláírják a felelősséget vállaló nyilatkozatot, a többi már a rendőrök dolga, megyünk tovább.

12 óra 30 perckor a rádió a Haller utcába küld minket, a négyes számú ház első emeletének húszas számú lakásában egy gyerek vért hány. Az épület tipikus lerobbant ferencvárosi ház, a vakolata már rég lehullott, helyette a fejlett szépérzékű lakók csukaszürkére festették be a téglákat. A belső udvarról legalább tíz lépcsőház nyílik, a kirakott táblákon olvashatatlanok a nevek, vissza kell szólnunk tisztázni, hogy melyikbe menjünk. Az ügyelet kapcsolatba lép a hívóval, közli velünk, hogy nem kell keresgélnünk, a gyereket lehozzák majd a bejárat melletti cukrászda elé. Körülnézünk: közel s távolban nem található cukrászda, csak egy ütött-kopott eszpresszó, feltételezzük, hogy erre gondoltak.

Több mint negyedórája vesztegelünk a budapesti központi mentőállomás egyetlen hadrafogható esetkocsijával, mikor újra bejelentkezünk a Markó utcába, a mentésvezető kísérletezik, a túloldalon felveszik a kagylót, de senki se szól bele, csak lakodalmas rockzene hallatszik. A megismételt hívást pedig már nem is fogadják.

– Lesre futottunk! – mondja az orvos. – Budapesten ma ez a legolcsóbb szórakozás, csak mi fizetünk rá. Ha valaki felmászik a hídon a Turulra, a tűzoltóknak százezer forintjába kerül, a mentőknek egy félmillióba.

– Ezt az esetet nem lehetett volna előzetesen kiszűrni?

– Az ügyeletes helyében én biztos kételkedtem volna abban, hogy egy négyéves gyerek vért hány, miért hányna?! De a mentőmunkában nem lehetnek kilencvenkilenc százalékos valószínűségek sem, ki kell jönnünk.

Lelkiismeretünk megnyugtatására még tovább is várakoznánk, de egy újabb riasztás érkezik: közvetlen közelünkben a Haller utca 15.-ben valaki benzinnel öntötte le és lángra lobbantotta magát, a lakás is kigyulladt.

Megfordulunk a Nagyvárad tér irányába. Már messziről látszanak a beavatkozó erők arányai: két rendőrautó, három tűzoltókocsi – köztük egy magaslétrával felszerelt – várakozik az épület előtt. A tűzoltók egy földszinti, a rendőrök egy emeleti lakás címét kapták, már kifelé tartanak a kapun, semmiféle tűz nyomát nem találták. Jegyzőkönyvet vesznek fel, aztán elvonulnak, az orvos lehangoltan néz a bámészkodó tömegre.

– Lehet, hogy itt áll köztük, aki az egészet kitalálta. És még azt sem tudom kívánni nekik, hogy kerüljenek egyszer igazi bajba, és ne kapjanak segítséget.

Ebédidő volna, de újabb feladatot kapunk, mennünk kell tovább.

Egy önálló mentőkórház gondolata már az OMSZ 1948-ban történt megalakulásánál felmerült. A szolgálat első főigazgatója, dr. Orovecz Béla felmérte, hogy a betegszállítás gyorsasága nem fokozható a végletekig, egyre nagyobb fontosságot kell hogy kapjon a magasszintű helyszíni ellátás – a legkorszerűbb diagnosztikai és terápiás eljárásokat kell alkalmazni.

Orovecz doktor nélkülözhetetlen feltételnek tartotta, hogy az Országos Mentőszolgálat egy saját szervezeti rendszerébe tartozó kórházhoz jusson, mely egyként rendelkezik sürgős ellátást biztosító ambulanciával, gyors kivizsgálást elősegítő fektető és fekvőbeteg részleggel. A beosztott orvosok nemcsak az intézményi munkában vennének részt, de „kocsiznának” is, vagyis kivonulnának a mentőautókkal.

Tovább növelné ennek az akkor még csak elképzelt kórháznak a jelentőségét, hogy klinikai és laboratóriumi háttér birtokában általánosíthatná és továbbfejleszthetné a gyakorlati munkában felhalmozódott tapasztalatokat, ezeket a praxisba visszaforgatva segíteni lehetne a helyszínen ténykedő mentők munkáját.

Orovecz doktor elgondolása megfelelt az általános európai irányzatnak, már számos országban létesült hasonló jellegű kórház. Az Egészségügyi Minisztérium is a magáévá tette ezt az elképzelést, az 1955–56-ban kidolgozott ötéves tervprogramban előirányozta a Mentőkórház létesítéséhez szükséges anyagi eszközöket. A megvalósítást azonban meghiúsította, egyben különös módon elő is segítette az 1956 októberében kirobbant fegyveres felkelés.

A harci események során a mentőknek számtalan sebesültet kellett volna beszállítaniuk a kórházakba, de a közlekedés legfontosabb útvonalát, a Nagykörutat állandó tűz alatt tartották a szembenálló felek, szinte lehetetlen volt átjutni rajta. A kocsikra festett vöröskereszt sem biztosított bántatlanságot, mert a harcolókban élt a gyanú, hogy a járműveket fegyverszállításra használják fel. Több mentő is súlyos sérülést szenvedett, kettőjük, Kecskés Sándor mentőszakápoló és Rónafalvi Ödön mentőorvossegéd pedig életét vesztette, mikor egy tank rájuk lőtt nehézgéppuskájával.

(Az OMSZ jubileumi évkönyvében dr. Pap Zoltán néhány sorban felvázolja Rónafalvi életútját: „…kispap volt, felszentelésére az egyházi iskolarendszer szétverése miatt nem került sor. Latin, görög, német és filozófia szakos tanári diplomával rendelkezett. A szakápolói tanfolyam után elvégezte az orvossegédi tanfolyamot is…

Sírja nem maradt meg. Nem volt élő hozzátartozója, aki a lejárati időt meghosszabbította volna…”)

Az ily módon kettévágott Belváros egyik részét ellátta a Markó utcai Központi Mentőállomás, melynek pincéjében Orovecz doktor segélyhelyet rendeztetett be, de a Lenin körút páratlan oldalán túli területre is mentőkocsikat kellett telepíteni.

A feljegyzések szerint november elsején vagy másodikán Orovecz főigazgató átment a Szobi utca 2. szám alatt működő trachomakórházba – ez gyakorlatilag üresen maradt, mert a betegek java része hazament. Orovecz doktor megállapodott Constantinovits Milán szemész főorvossal, hogy egy szállító és egy orvosi mentőegység települjön be a földszintre. Néhány nap alatt kilenc kórtermet, sebészeti és belgyógyászati ambulanciát, továbbá fektető helyiséget alakítottak ki.

November 4-től a szovjet csapatok behatolása nyomán újra fellángoltak a harcok. Az ideiglenes kórház működésének harmadik napján már annyira megnövekedett a beszállított sebesültek száma, hogy az épület magasabb szintjeit is igénybe kellett venni, a megmaradt trachomás betegeket átvitték a szemészeti klinikára. Az átalakított műtőben sorozatban végezték az operációkat.

A magát szocialistának nevező rendszer restaurációja után Constantinovits főorvost meghurcolták, szakmai és tudományos karrierjét derékba törték, de a kórház helytállása kiváltotta az országos egészségügyi vezetés elismerését. Nyilvánvalóvá vált, hogy a félig romba dőlt főváros újjáépítése egyhamar nem teszi lehetővé a tervekben szereplő új Mentőkórház létrehozását, ezért a Budapest Fővárosi Tanács 1956. november 20-án, mintegy a kialakult állapotokat szentesítve az Országos Mentőszolgálat kezelésébe adta át a Szobi utcai épületet, ezzel létrejött a progresszív sürgősségi ellátás alapja.

A kórházi munka rendkívül nehéz körülmények között indult el. Az épület – bár esztétikailag kedvező benyomást keltett elegáns homlokzatával és különösen impozáns belső falépcsőjével – eredendően nem volt alkalmas a kívánt célra. Eredetileg magánpalotának épült, később a török követség vette birtokába, majd „City” néven néhányágyas magánszanatóriummá alakították át. Ezt követően iskolaként, végül, mint említettük, trachoma kórházként szolgált, földig kellett volna rombolni, és újra felépíteni, hogy a fővárosi sürgősségi betegellátás igazi bázisává váljék.

Orovecz doktort és csapatát így sem érheti gáncs. A Mentőkórház üzemeltetésében megkísérelték felújítani a teljes közműrendszert, az elektromos-, gáz- és vízvezeték-hálózatot, a telefonközpontot. Az átalakítás arányait és nehézségeit jellemzi, hogy több mint egy negyedszázadot vett igénybe, és akkor is távol maradt a tökéletességtől. A műszerállományból is csak a legszükségesebb eszközök álltak rendelkezésre, dr. Maklári Lajos így ír emlékezéseiben:

„…a laboratórium az ambulancián ellátott betegek megfigyelésére létesített fektető egyik sarkában üzemelt, és csak a kötelező rutinvizsgálatok elvégzésére volt alkalmas, például csak kézi centrifugával bírt… A kórház személyzete később segítséget kapott az OMSZ főigazgatóságától a szükséges gépek, felszerelések, eszközök beszerzéséhez, ezt kiegészítette a dolgozók öntevékenysége, amelynek segítségével kis anyagi ráfordítással és sok élőmunkával teremtette meg a sürgősségi ellátás alapvető feltételeit…”

A kórházban formailag csupán sebészeti és belgyógyászati osztály működött – egy időben feladatkörébe sorolták a fővárosi ittasok, később a kört szűkítve, az ittas sérültek ellátását, mégis kevés olyan kórképet említhetnénk, melyek nem jelentek meg a kórház különböző részlegein, a szülések levezetésétől egészen a mérgezettek ellátásáig. A betegforgalom már 1957-ben meghaladta a húszezer főt, és az emelkedés a továbbiakban is folyamatosnak bizonyult; az ellátott betegek összesített száma 1984. december végéig elérte a 600 ezret, 1998-ra pedig az egymilliót, tehát negyven év alatt elméletileg minden második fővárosi lakos megfordult a Mentőkórházban, nem egészen száz ágyon.

A tevékenység gyakorlati jelentősége azonban még ezeken a magas mutatókon is túlnőtt. A már hivatkozott dr. Maklári Lajos említi, hogy elsősorban egyes orvosi szakágak sürgősségi határterületeinél játszott fontos szerepet. „Az ilyen betegeket, mivel a területi elhelyezési rendszer még nem volt érvényben, a kórházak nehezen vették fel, a mentőkocsik néha órákat töltöttek el egy-egy beteg elhelyezésével. A Mentőkórház a nap minden órájában fogadta a sürgős ellátásra szoruló betegeket, akár mentőkocsi szállította be, akár más úton érkeztek. Elsősorban a közterületi baleseteknél és rosszulléteknél végzett a kórház hiánypótló munkát.”

(Azt már a saját tapasztalatomból teszem hozzá, hogy a mentők is meg voltak kímélve attól a lenézéstől, mellyel a „civil” kórházak ügyeletesei fogadták és ma is fogadják őket, sokszor azért is botrányt csapnak, hogy a hordágy súlya alatt görnyedező ápolók betegükkel a frissen felmosott folyosó kövezetére mernek lépni.)

A szakmai fejlődés íve sokáig töretlen maradt. Az 1960-as évek legelején Orovecz főigazgató a világon az elsők között indította el a szervezett reanimációs programot, előbb a kórházban alkalmazták az újraélesztés modern módszereit, majd egyre többször külső helyszíneken is. Az első beteg, a feljegyzések szerint, az esemény után 12 évvel még életben volt. Hatágyas, jól felszerelt intenzív terápiás részleget is kialakítottak. A konziliáriusi orvosgárda számos tagja főorvosi, sőt professzori rangra emelkedett. Megnőtt a kórházi személyzet létszáma, az induló alig ötven főből 120 fölé.

Nagyrészt a Mentőkórház teljesítményének volt köszönhető, hogy az illetékesek az oxiológiát, vagyis a sürgősségi betegellátást önálló orvosi ágazatként ismerték el, és 1978-ban az egyetemen bevezették az oxiológiai szakvizsgát.

Ezek az évek, természetesen, nem csak a siker jegyében teltek el; állandó nehézséget jelentett a szűk folyosókon való közlekedés és szállítás, az elavult épület hiányosságait ellensúlyozó toldozgatások és felújítások ágyszámcsökkentéssel és ideiglenes bezárással is jártak. Az igazi megrendítő, pontosabban megsemmisítő csapást azonban a rendszerváltást követő időszak eseményei mérték a Mentőkórházra.

Az OMSZ 1998-ban megjelent jubileumi évkönyve még igyekezett optimista hangnemben fogalmazni:

„A kórház fejlődése nem zárult le. Okunk van azt hinni, hogy a megszerzett szakmai kincseket, a sürgősségi ellátásban elért eredményeinket a jövőben egy új, korszerű és gazdaságos egészségügyi rendszer is képes lesz átmenteni, megőrizni, sőt fejleszteni.”

Ezt a derűlátást valójában már rég alaptalanná tették a folyamatosan végbemenő kedvezőtlen változások. Az 1992-ben kiadott Közjogi Törvény megváltoztatta a Mentőkórház orvosainak szolgálati rendjét. Addig havi átlagban 48 órát ügyeltek egy mentőkocsiban, az új törvény felmentette őket ezen kötelem alól, az ügyeletet külön jogviszony létesítéséhez kötötte. A belgyógyászok többsége erre nem volt hajlandó – valószínűleg szívesen megszabadultak a terhes feladattól, a sebészeknél is havi 12 órára korlátozták az ilyen jellegű közreműködést.

Ilyetén módon megszűnt, illetve csökkent a személyes tapasztalatszerzés lehetősége, így gyakorlatilag felszámolódott a kórház egyik legfontosabb tevékenységének alapja: a közvetlen praxisból levonható tapasztalatok megszerzése és elemzése, klinikai körülmények között végzett általánosítása, majd az így továbbfejlesztett új módszerek bevezetése a mentők mindennapos munkájában.

A másik érzékeny csapás az anyagiak tekintetében érte a kórházat; elvonták tőle a részeg sérültek ellátásának feladatát. Ezt a döntést nem minősíthetjük teljesen indokolatlannak, mivel számos hiányosságot lehetett felfedezni a végrehajtásban. Minden részeget levittek a pincébe, fedőnevén a „Pálmaház”-ba, és ott az enyhébb esetek összekerültek a kemény dühöngőkkel, napirenden voltak a verekedések, sőt emberölési kísérlet is előfordult. Ezzel a leépítéssel viszont a kórház anyagi bevételének jelentős hányadát elveszítette.

A belső bomlás további jeleit is sorolhatnánk még: az orvosok némelyike a magánbetegeit, sőt a hozzátartozóit is bent a Mentőkórházban kezelte, olyanokat is hallani, hogy egyesek hosszú hetekre be is fektették – elvonva a helyet életveszélyes sérültektől.

Nem tudni, mikor és hogyan merült fel először a Szobi utcai Mentőkórház megszüntetésének gondolata. Az Országos Mentőszolgálat Főigazgatóságának 1999-es, az adott intézményt is érintő jelentésében kevés vigasztalót találhatunk, de csak igen burkoltan céloz egy hasonló eshetőségre:

„A Mentőkórház a tárgyévben gyakorlatilag változatlan feladatkörrel és feltételekkel látta el a munkáját. A telephely-változtatás változatlanul megoldatlan; jóllehet az egészségügyi kormányzat kiemelten kezeli a sürgősségi ellátást, érzékelhető a Mentőkórház központi szerepének megőrzésére irányuló szándék, azonban elvi döntés csupán decemberben született. A megoldás előkészítése fokozott gondosságot igényel, hangsúlyozottan fontos a jelenlegi tulajdonviszonyok és struktúra lehetséges mértékű megőrzése…

A Mentőkórház finanszírozása az elmúlt évinek megfelelően továbbra is előnytelen maradt, jelentős deficithez vezetve, amiben az is közrejátszott, hogy egyébként sem sikerült megfelelő Országos Egészségbiztosítási Pénztári bevételt produkálni. Az előző évihez képest 9% volt a bevételcsökkenés, míg a működési kiadások összesen 4,8 százalékkal emelkedtek. Örömteli, de gazdaságilag eredményrontó volt a két hónapig tartó festés, mely nominálisan 50 százalékos üzemeltetéssel járt, az időzítés szabadságidőre, illetve az amúgy is redukált forgalmú nyári-kora őszi hónapokra esett.

Az OEP a tárgyévben továbbra is 40 belgyógyászati (benne 6 intenzív) és 30 traumatológiai ágyra, valamint a belgyógyászati és traumatológiai járóbeteg-szakellátásra kötött velünk szerződést…”

Az OMSZ nem táplálhatott olyan illúziókat, hogy változatlanul megőrzi pozícióit. A Szobi utcai kórház helyett hajlandó lett volna más megoldást is elfogadni, szóba került többek között az éppen akkoriban megszüntetett Balassa-kórház, sőt a Duna-parti egykori Pártközpont, a jelenlegi képviselői irodaház is – ehhez az utóbbihoz a politikai pártok nem járultak hozzá.

Akik igazán realista módon gondolkodtak, nem törték a fejüket hasonló áthidaló megoldásokon, tudták, hogy nincs miben reménykedniük. Számtalan példán tapasztalhatták már, hogy az ő sorsuk nem igazán szívügye a hatalomnak, emlékeztek rá, hogy a kormány meghirdette a „sürgősségi ellátás évét”, majd néhány hónappal később három százalékkal lecsökkentette a mentők létszámát, és még nagyobb mértékben leállította a gépkocsiparkjukat.

Mint Magyarországon általában, most is a pesszimistáknak lett igazuk. Fellapozva az Országos Mentőszolgálat főigazgatóságának következő évi beszámoló jelentését, már az első oldalon az év legfontosabb eseményeinek felsorolásánál egy meglepő hír ötlik a szemünkbe:

„Mikola István miniszter úr május 9-i döntése alapján a Mentőkórházat július 1-jével be kellett zárnunk, illetve átköltöztetnünk az Országos Traumatológiai Intézet épületébe [Budapest VIII. kerületébe, a Fiumei útra – M. Gy.]. Ezzel a két intézményt összevonták, az intézmény új neve Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet (OBSI), amelyet július 2-án adott át rendeltetésének Mikola miniszter úr. Az összevonással a Mentőkórház közalkalmazottainak többsége jelentős megrázkódtatást élt át, és nehezen szabadulnak a negatív érzésektől. Sokan nem vállalták a várható nehézségeket, és eltávoztak az intézményünktől. A két intézmény összevonása az OMSZ számára nem volt ideális megoldás – tudjuk, hogy ideális megoldást egy évtizeden keresztül nem sikerült találnunk –, de reméljük, hogy évek alatt Oxiológiai Centrummá tudjuk fejleszteni az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetet…”

Mi történt közben és hogyan? Maga a 2001-es év jól indult a fejlődés apróbb jeleivel: januárban nagyjavítást végeztek a röntgenkészüléken, és egy Siemens gyártmányú képerősítőt is vásároltak, ezzel hatékonyabbá vált a belgyógyászati intenzív és a traumatológiai osztály működése.

Február elején váratlan fordulat következett be. Mikola egészségügyi miniszter most már nyíltan kifejezte azt az óhaját, hogy a Mentőkórház költözzék el a Szobi utcai épületből, az OMSZ vezetése azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a kórház a Szolgálat szervezeti egysége maradjon. A miniszter nem fogadta el ezt az álláspontot, mindössze arra a kompromisszumra volt hajlandó, hogy a kórházban dolgozók megtarthassák a bizonyos előnyökkel járó közalkalmazotti jogviszonyukat.

A következő fordulóra ugyanezen év április 4-én került sor, ekkor a miniszter már nem vitatémaként vetette fel az ügyet, személyesen közölte az OMSZ és az Országos Traumatológiai Intézet vezetőivel, hogy elrendeli a két gyógyintézet fúzióját, egyesítésükkel létrehozva az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetet, ahogy már említettem, a Fiumei úti épületben.

(Senki sem értette, és tapasztalataim szerint jelenleg sincs tisztában a miniszteri döntés indokaival. Ha valóban a Mentőkórház technikai elmaradottsága szolgált volna alapvető okul, akkor ilyen alapon be lehetett volna zárni a magyar egészségügyi intézmények nagyobbik felét.)

A nyílt és logikus magyarázat hiányában különféle mendemondák terjedtek el. Egyesek azt állították, hogy az illetékesek magánszemélyek kezére akarták átjátszani a leromlottságában is elragadóan szép Szobi utcai épületet. 2003 márciusáig, mikor jelen sorokat írom, még nem került sor erre a műveletre. Tudomásom szerint a ház az Állami Vagyonügynökség fennhatósága alá tartozik. Az őrzése komoly pénzbe kerülhet, ennek ellenére még a vezetékeket is kitépték a falakból. Senki sem tételezheti fel azonban, hogy direkt húzzák az ügy megoldását, mert a későbbi vevő olcsóbban juthatna hozzá a már teljesen lepusztult épülethez, illetve a telekhez, amelyen áll.

Egy másik vélekedés szerint az Országos Traumatológiai Intézet megfelelő betegforgalom hiányában az anyagi csőd szélére került, és ezt a Mentőkórház pacientúrájának magába foglalásával próbálta kiegyensúlyozni.

Az is csak a rosszindulatú pletykák világába tartozik, hogy a miniszter már korábban összekülönbözött dr. Túry Peregrinnel, a Mentőkórház főigazgatójával, és így próbálta lehetetlenné tenni. Aki ismeri a jobboldali kormányok magas erkölcsi színvonalát, az felháborodottan kell hogy visszautasítson egy ilyesfajta rágalmat.

Ugyanakkor őszintén sajnáljuk, hogy az illetékesek szinte semmit sem tettek a homály eloszlatása érdekében.

Alig két héttel a miniszteri fellépés után, április 17-én már el is készült egy előzetes dokumentum, melyet mind a két országos intézet vezetője és a Mentőkórház igazgató főorvosa is aláírt. A miniszter Pulay államtitkárra bízta, hogy irányítsa az OBSI létrehozásával kapcsolatos további teendőket.

Az egészségügyi vezetés, amely máskor évtizedekig halogatott egy-egy olyan intézkedést, mely ezer és ezer beteg gyógyulásának érdekeit szolgálta volna, most az egyszer megmutatta, hogy képes határozott és gyors cselekvésre.

Április 23-án az OMSZ és az Országos Traumatológiai Intézet vezetői egy helyszíni bejárást tartottak, felmérték az elhelyezés lehetőségét, ennek tanulságai alapján április 28-ára elkészült egy alternatívákat is magában foglaló terv. Az OMSZ ezt áttanulmányozta, és legfőbb igényként azt jelölte meg, hogy az átköltöztetésre kerülő egységeit egymás mellett helyezzék el. (Hogy csillapítsuk az olvasók lázas izgalmát, előre eláruljuk, hogy az illetékesek ezt a feltételt nem teljesítették.)

Az ügy első, valóban hivatalos írásos dokumentumának Pulay államtitkár május 16-án kelt levele számít, amely rögzíti, hogy a Mentőkórház dolgozói OMSZ közalkalmazotti állományban maradnak, később látni fogjuk, hogy ez nem döntő, de korántsem elhanyagolható körülmény. Az államtitkár egyúttal további intézkedéseket is kért; a feladatátvállalási tervezet és más hasonló iratok elkészítését május 28-i határidővel, ezeket az illetékesek az adott időpontra be is terjesztették, pedig a kórházépület kiesésével az OMSZ alapító okiratát is módosítani kellett.

Az átköltöztetés terminusát július elsejére tűzték ki, dr. Göbl, az OMSZ főigazgatója kérte a minisztert, hogy egy távolabbi időpontot határozzon meg a kedvezőbb elhelyezés kialakításának érdekében, de csak egy hónapos haladékot sikerült elérnie.

Egy minisztériumi megbeszélésen kapott utasítás értelmében a Mentőkórház valamennyi dolgozóját június 29-én értesítették, hogy augusztus elsejétől az OBSI Fiumei út 17. szám alatti épületében kell folytatniuk a munkájukat.

Ezután már csak az utóvédharcok maradtak hátra, kísérletek kisebb-nagyobb engedmények kicsikarására. Az OMSZ megpróbálta elérni, hogy továbbra is a Szolgálat töltse be az oxiológia egységes háttérintézményének szerepét – a próbálkozás nem járt eredménnyel. Az Országos Traumatológiai Intézet főigazgatója felajánlotta az ottani üres állásokat azoknak az OMSZ közalkalmazottaknak, akik objektív okokból nem tarthatták fenn eddigi jogviszonyukat az új helyen – ő sem sokra jutott.

Az események azonban továbbra is változatlan sebességgel peregtek. A korábbi mentőkórházi főigazgatót, Dr. Túry Peregrint gyakorlatilag félreállították, dr. Szokoly Miklós traumatológus főorvost bízták meg az átköltözés feladatainak koordinálásával, egyben őt jelölték ki az új intézménybe átköltöző OMSZ osztályok „kórházigazgatójának”.

Az áttelepülés végbement, az Állami Számvevőszék jelentése ezzel kapcsolatban a következőket rögzíti:

„A Mentőkórház épületében 2001. augusztus 17-ig elvégezték a teljes körű leltározást. A szabályszerűen felvett vagyonátadó leltárban összesen 68,1 millió forint eszközt vittek át az OBSI-hoz, ebből 44,9 millió forint a nagy értékű eszköz. Az eszközök átvételére az OBSI nem volt felkészülve.

Az OBSI székhelyén 2001. év októberében – nem hivatalosan – ismét felmérték az OMSZ vagyonát. A kiértékelést november végéig nem adták át. Az előzetes tájékoztatás szerint több eszközt (pl. számítógépeket, hűtőszekrényeket) nem találtak. A hiányzó eszközök értékéről a többszöri kérés ellenére sem kaptunk tájékoztatást.

A rendezetlen viszonyok miatti esetleges hiányokért elsődlegesen a két intézmény vezetőjét terheli a vagyoni felelősség…” – mondja az ÁSZ jelentése.

Az OMSZ egy 2003-as utólagos beszámolója kiegészíti a történteket:

„A Mentőkórház költöztetésekor áthozott eszközök egy részére az OBSI tartott igényt, némelyek elavultságuk, illetve költöztetéskori sérülésük miatt váltak használhatatlanná. Ezek pótlása, az erre a célra elkülönített pénzösszeg késve történő érkezése, az informatika fejlesztésére történő elvonás, valamint a beszerzések nehézsége miatt rendkívül lassúnak bizonyult. A központi monitorrendszer bérleti szerződése, üzembe helyezése megvalósult, az ágy melletti monitorok nyomásmérő egységeinek adapterei azonban még mindig nem állnak rendelkezésre. A 2001 júliusában megigényelt műszerek nagy része 2002 utolsó hónapjaiban érkezett meg, de néhány eszköz (pl. defibrillátor) beszerzése még mindig függőben van. További súlyos gondot okoz az anyagrendelések lassúsága, nehézkessége, mely miatt az astrup készülékünk nagyjavítása válhat szükségessé. A rendelkezésre álló EKG készüléket megfelelő, mobilis számítógép hiányában beüzemelni még nem tudtuk, invaziv hemodinamikai készülék, kérésünk ellenére, ez idáig nem került beszerzésre. Ennek beszerzése mellett a lélegeztetőgépek, valamint az echocardiográfiás készülék cseréje is feltétlenül szükséges az elkövetkezendő évben…

Az OBSI új, immár közös informatikai rendszere a korábbi (mentőkórházi) számítógépeken nem futtatható. Annak ellenére, hogy az Országos Mentőszolgálat egységeinek szakmai minimum feltételének biztosítására juttatott harmincmillió forintból az OBSI visszatartott négymillió forintot az informatika fejlesztésére, az áthozott számítógépeket csak részben cserélték és ezen kívül néhány printert…”

A hivatalos beszámolókon túl feltehetőleg rosszindulatú pletykák is szárnyra keltek az átköltöztetés körülményeivel kapcsolatban. Egy, az eseménynél jelenlevő mentőápoló azt mondta nekem, hogy az egyik, műszereket szállító teherautó reggel kilenc órakor indult el a Szobi utcából az alig negyedórás távolságban fekvő Fiumei útra, de minden különösebb indoklás, telefonon való bejelentkezés nélkül csak délután két óra felé érkezett meg. Az illető nem mondta ki nyíltan, de érezni engedte, hogy ennyi idő bőségesen elég lehetett egyes eszközök eltulajdonítására. Az igazgatói teendőkkel megbízott Szokoly doktor visszautasította ezt a vádat, állítása szerint minden egyes darabot gondosan leltárba véve raktak fel, és a szállítmány hiánytalanul érkezett meg.

Tovább követve az események menetét: augusztus 2-án az egykori Mentőkórház traumatológiai osztálya már megkezdte a működését a Fiumei úton, a belosztály indulását építkezési okok hátráltatták, csak augusztus közepétől lépett be. A harmadik részleg, a belgyógyászati intenzív osztály október 15-től fogadott betegeket.

„A Mentőkórház személyi állományát lelki és fizikai értelemben jelentősen megterhelte a költözködés; a média által kiszivárogtatott – olykor alaptalan – hírek közalkalmazottainkban jelentős feszültséget keltettek – írja egy főigazgatói jelentés. – Miután a költözéssel számos álláshely (diagnosztika, műszaki, irodai illetve portaszolgálat) feleslegessé vált, az ott dolgozóknak igyekeztünk az OMSZ-en belül más munkakört biztosítani, amivel többen éltek, mások viszont elhagyták az intézményt. A bizonytalan helyzetben és a biztos végkielégítés tudatában távoztak a műtősnők és az aneszteziológusok – két asszisztens kivételével. 2001 januárjában 142 fő volt a Mentőkórház állományában dolgozók száma, a költözést követően, 2001. augusztus elsején 89 fővel kezdtünk az új telephelyen.

Működőképességünk fenntartására szükségessé vált az elvándorolt szakemberek pótlása. Az üres álláshelyekre folyamatos hirdetésekkel, pályázatokkal keresünk szakképzett munkaerőt. Különösen súlyos a helyzet az intenzív osztályon, ahol a nővérhiány mellett műszerezettségi hiányosságok is fennállnak…”

Aki végigkövette ezeket az eseményeket, abban okvetlenül felötlik egy kérdés: mennyire volt szükségszerű ez a kifejlet? Vajon az OMSZ vezetésének módjában állt volna-e ellenszegülni? Ismerve a Fidesz-kormány kíméletlen „egészpályás letámadásra” alapozott taktikáját, egészségügyi minisztere, Mikola is aligha tűrte volna el, hogy szembeszálljanak vele, mégis személyes véleményem szerint az OMSZ nem élt minden rendelkezésére álló eszközzel.

Bár erős túlzásnak találtam egy megyei mentőfőorvos kijelentését, miszerint a mentők meg tudnának buktatni egy politikai rendszert, a szolgálat néhányszor már megmutatta, hogy hiba volna semmibe venni a jelentőségét. 2001 novemberében egy pénteki napon a Csongrád megyei mentőszervezetnek elfogyott a benzinvásárlási kerete, erre a mentők részleges sztrájkkal reagáltak. A betegeket csak befelé, a szakrendelésekre és a kórházakba vitték, hazafelé senkit sem szállítottak. Két nap alatt „eldugultak” a megyei egészségügyi intézmények – hétfőre más anyagi forrásokból átcsoportosítva megérkezett a kiegészítő benzinpénz. Egy komolyabb szervezettségű akció nyilvánvalóan még sokkal hatékonyabb volna, fenyegetésként is veszélyes fegyver.

Nem ildomos saját normáinkat mások tetteinek megítélésére felhasználni, de közszereplők tevékenységéről lévén szó, nem egészen jogtalan. Dr. Göbl Gábor, az OMSZ első embere megítélésem szerint nem mutatott kellő erélyt és harci kedvet. Bár Göbl doktor formailag nem rendelkezik államtitkári címmel, az Országos Mentőszolgálat főigazgatójaként bír ennek megfelelő tekintéllyel és társadalmi súllyal, melyet még nyomósabbá tesz belgyógyászként szerzett magas orvosi reputációja is – fellépése tehát aligha maradt volna társadalmi visszhang nélkül. Egy személyes beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy én az ő helyében a Mentőkórház fennmaradását követelve vertem volna az asztalt az illetékesek előtt, végső esetben az állásomról is lemondok, nem vállaltam volna, hogy az intézmény megszüntetésének ódiumából valami is az én nevemhez tapadjon.

Göbl doktor jogosan válaszolhatta volna, hogy egyelőre ő vezeti az OMSZ-t és nem én, biztosabb és kiterjedtebb fogalmai vannak arról, hogy adott esetekben miképp kell eljárnia a főigazgatónak, de ő a maga csendes modorában csak annyit mondott, hogy semmiképp sem kívánta esetleges lemondásával cserben hagyni ezernyi mentőbajtársát, másrészt 12 éves működése során sokkal több és keményebb ütközetbe ment már bele, mint amennyiről a közvéleménynek, azon belül nekem is, tudomásom van. További viták helyett egy egész dossziét megtöltő iratcsomót nyújtott át hasonló, többnyire sikertelenül végződött vállalkozásairól. Be kell vallanom: ez az anyag hosszadalmas és kiélezett csatákról tanúskodott, melyeket Göbl doktor főleg a létszám feltöltéséért és a gépkocsi-állomány fejlesztéséért vívott, de ez sem győzött meg arról, hogy a Mentőkórház ügyében a főigazgató az egyedül lehetséges utat választotta.

Én jóval az egyesítés végbemente után kezdtem el a riportkönyv anyagának gyűjtését, csak 2002 nyarán látogattam el a Fiumei úti kórházba. Egy hétfői időpontot választottam ki, mikor Göbl doktor és az OMSZ főigazgató-helyettese, Gorove doktor adott éjszakai ügyeletet.

A Keleti pályaudvarnál szálltam le a metróról, onnan gyalog vágtam át a józsefvárosi utcákon. Már késő délutánra járt, de a rekkenő hőség nem enyhült, egy patika mellé kitett hőmérő 36 fokot mutatott. A hőség csak két koldust nem zavart, egy bezárt bolt kőlépcsőjén üldögéltek, és féldecis üvegekből pálinkát ittak.

Szokás szerint korán érkeztem, a két orvos még nem jött be, kezemben egy könyvvel leültem az ellátásra váró sérültek és kísérőik közé. Először egy mentőápoló vett észre, akivel már találkoztam valahol, behívott a vizsgálóhelyiségbe, ahol dolgozott, megmutatta, hogy most sem működik a légkondicionáló berendezés.

– Az egyik bajtársam fogalmazta meg a legjobban a mi helyzetünket, azt mondta: az egészségügyben a betegnél csak a dolgozó van jobban leszarva! – ezzel mintha mindent elmondott volna, ami a szívén fekszik, elköszönt.

Visszatértem olvasmányomhoz, a mentőszolgálat történetéhez. A könyv tanúsága szerint a mentők soha nem tartoztak a Hatalom kegyeltjei közé, mint például a rendőrök, mert hivatásuknál fogva sohasem szolgáltak az államrend megszilárdításának vagy megvédésének eszközéül. Eltűnődöm néhány régi újságból vett idézeten:

„Virradat, 1920. december 19.

Holnap megáll az utolsó mentőautó! Válságban a Mentők Egyesülete – Önfojtogatók, kádba fúlók és egyéb öngyilkosok. Kovách Aladár igazgató nyilatkozata:

– A legnagyobb nyomorúságban vagyunk. Hogy meddig bírjuk ily körülmények között folytatni a munkánkat, azt nem tudom. A magyarázatát ennek a nyomorúságos közállapotokban találom… két fűtetlen szobában nézünk elébe a télnek, amelyet egy hónap óta érzünk, hogy már itt is van…”

Új Nemzedék, 1922. január 20.

„…az üzemi balesetek száma 350-ről 800-ra emelkedett… A lőfegyverek drágulása folytán az öngyilkosságoknál leginkább a gázmérgezés szerepel… Mióta a kórházakban megdrágult az ápolási díj, jóval kevesebb gondot okoz a mentőknek egy-egy beteg elhelyezése…”

És megint a Virradat, 1922. június 13.

„Katasztrofális összeomlás előtt a Mentőegyesület. Éjszaka már nem tudnak elegendő mentőautót üzemben tartani…”

Egy ismerős orvos halad el mellettem, már épp lelépni készül a „műszakjából”, beinvitál egy kávéra.

– Mit szól ehhez a kórházhoz? Valaha katonai létesítmény volt, egy tábornok volt az igazgatója. Egy kis „drill” benne is maradt a falakban.

– Mennyire sikerült átmenteni ide a régi Mentőkórház funkcióját és légkörét?

– Semennyire, mára még a nevünk sem maradt meg. A traumatológiánk a 13-as, a belgyógyászatunk a 14-es, az intenzív osztályunk a 15-ös számú egység lett. Összesen 300 ágy áll itt, ebből még 60 sem a miénk.

– A Szobi utcában mennyi volt?

– 86, de nem csak ez számít, a berendezésünk-felszerelésünk java része is felszámolódott. A laborunk teljes műszerállományát most adták el kétszázezer forintért, pedig testvérek között is több milliót ér. A könyvtárunk is eltűnt a Róbert Károly körúti bázison.

Ebben a kórházban nem működik megfelelő diszciplináris háttér, például nincs urológia vagy érsebészet. Ha ilyen szakemberre van szükségünk, szívességi alapon kell megkérnünk őket. Pedig egy traumatológiának „mindenevőnek” kell lennie.

A Szobi utcai kórház megszüntetésével elsősorban nem mi sérültünk meg, hanem a sürgősségi ellátás egész rendszere. Régen, ha leesett egy ólmos eső, ötven beteget behoztunk, 24-et megoperáltunk, mert az erők koncentrálva voltak, és ismerték a feladataikat.

Most több szervezet is foglalkozik az esetleges katasztrófahelyzetek megoldásával: a rendőrség, a katonaság, a polgári védelem, a tűzoltók, mi és még sokan mások. Csak annyi bizonyos, hogy a bajok bekövetkezte utáni első tíz perc a mentőké, utána nincs semmiféle konkrét mozgósítási terv.

Teljes az összevisszaság. A múltkor a Ferihegyi repülőtéren rendeztek egy katasztrófagyakorlatot, kirendeltek öt vagy hat mentőkocsit, persze nem közölték velük, hogy csak próbáról van szó. Tizenhárom percen belül kiértek a repülőtérre, de a portások nem engedték be őket, mert nem voltak tájékoztatva a mentők érkezéséről. A kocsik ott álltak egy fél órát a sorompónál, míg végre valaki közölte velük, hogy nincs szükség rájuk, elmehetnek.

Telefonon leszólnak, hogy Göbl doktor időközben beérkezett, felmegyek hozzá. Beszélgetőpartnerem élete központi témájába belebonyolódva elfeledkezik arról, hogy a szolgálata már rég letelt, hazamehetne a családjához, felkísér a liften.

– A kórház miért nem veszi át a saját állományába a mentőket? – kérdezem.

– Az OBSI már kezdettől fogva szívesen megtette volna, de a mi embereink nem hajlandók úgy egyszerűen átlépni. Ők az OMSZ közalkalmazottai, a fizetésüket továbbra is onnan kapják, és joguk van megőrizni ezt a státuszukat. Az érvényes szabályok szerint őket csak egy másik mentőkórházba lehetne áthelyezni, ilyen viszont, mint tudjuk, nem létezik.

– És ha felmondanának nekik?

– Akkor a szokásos végkielégítés többszörösét kellene megkapniuk, az egészségügyi vezetés épp ezeket a milliókat akarja megspórolni a kivárásos taktikával.

Köszöntjük egymást Göbl doktorral, akit máris elhívnak egy beteghez, elnézést kér, és a két szolgálatos ápolónő gondjaira bíz, megígéri, hogy néhány perc múlva visszajön. A két nővér ma éjszaka 24 ágyban fekvő betegre vigyáz, a megfelelő ellátáshoz még legalább két fő kellene.

– Volt idő, hogy az éjszakai műszakban csak egy ember dolgozott, úgy kellett kiharcolnunk, hogy legalább ketten legyünk.

[Ez a „duplázás” nem mindenütt sikerült, mint látni fogjuk, az Országos Pszichiátriai és Neurológia Intézet egyes osztályain, de más helyeken most is csak egyetlen nővér teljesít szolgálatot. M. Gy.]

Az idősebbik ápolónő Vácról jár be, ma negyed hatkor jött el hazulról, ha a dolgok rendben mennek, akkor holnap reggel fél kilenckor nyomja majd le otthon a kilincset – de a dolgok csak ritkán mennek rendben. Papíron az ő munkahete is 40 órából áll, de a gyakorlatban legalább heti 15-20 órát kell rátennie. A túlóra felső határa csak elméletileg van megszabva, ha a mentési feladatok úgy kívánják meg, bármennyit elrendelhetnek. A havi összteljesítmény a 220 órát is meghaladhatja. Az egyik nővér már a második egymás utáni éjszakát tölti benn, egyedül neveli a gyerekeit, szüksége van az ötven százalékos műszakpótlékra.

– Melyik időszak a legnehezebb?

– Éjjel két óra körül. Azt mondják: ilyenkor a legalacsonyabb az emberi test hőmérséklete, a betegek nyugtalanok, én is fáradtnak érzem magam.

– Karácsonykor is sok a baj – teszi hozzá a társnője –, kitör a betegeken a hisztéria, de aztán kapnak csokoládét, és megnyugszanak.

A nővéreken látszik, hogy türelmetlenek, mennének a dolguk után, már csak a keresetüket kérdezem meg: az idősebbik 80 ezer forintot kap, a másik, aki tíz évvel kevesebb szolgálati idővel rendelkezik, csak 60 ezret.

– Én gyógypedikűrös tanfolyamot végeztem, azt csinálom mellékfoglalkozásban. A szabadnapjaimon körbejárom a kuncsaftokat.

Nem tudják, hogy változik majd a bérük, az őszre beígért nagy rendezésnél 20-30 százalékos emelésre számítanak.

A nővérek elköszönnek, magamra maradva lenézek a magasból: az épület előtt épp befelé tart egy mentőautó, szorosan felzárkózva egy személykocsi követi, nyilvánvalóan a beteg hozzátartozóit szállítja. Hallottam, hogy néha nagyobb konvoj is összejön. Mikor az újpesti cigányvajda megbetegedett, és be kellett szállítani a kórházba, ő haladt elöl egy Mercedesben ülve, mögötte hajtott a mentőkocsi az orvossal és az ápolóval – hátha útközben szükség lesz valamilyen beavatkozásra –, majd egy másik Mercedes zárta le a menetet. Míg bámészkodom, lassan besötétedik, a viszonylag közel fekvő Népstadion oszlopait is alig lehet kivenni a homályban, de a hőség nem enyhül.

Az ismerős orvos közben eltűnt, most visszatér, néhány frissen előkeresett újság- és folyóiratcikket ad át, melyeket esetleg használhatok majd, aztán odakönyököl mellém az ablak korlátjára. Lent egy újabb mentőautó közeleg.

– Az intenzív osztály hány beteget tud fogadni?

– Elméletben hatot, de hiányzik a megfelelő felszerelés és személyzet, ezért az ÁNTSZ csak három ágyat engedélyezett. Önkéntes vállalás esetén túlórában négy-hat személyt is elláthatunk.

– Ha most egy operációra szoruló beteget hoznak be, az mikor kerül sorra? – kérdezem.

– A régi kórházban legkésőbb hat óra alatt megoperálták – egyébként a norma is ezt írja elő. Itt lehet, hogy egy nap alatt sem kerül műtőasztalra, mert eszközökben-emberekben egyaránt csehül állunk. Majd kérdezze meg erről az ügyeletes orvosokat, ők pontosan tudják, mi a helyzet.

– Nekem úgy tűnik, maga egy kicsit elfogult.

Az orvos lebámul a mélybe:

– Az angol azt mondja: the small is beautiful, a kicsi mindig csodálatos. Ez nem tudom az egészségügyre is vonatkozik-e, annyi biztos, hogy a Szobi utcában mindent jobban kézben lehetett tartani. Egy apróság, de jellemző: annak a nővérnek, aki a betegek ételét osztotta, kötelező volt a maga számára is befizetni az étkezést – így kivédték azt a veszélyt, hogy az ápoltak porciójából csípjen le.

Megjelenik Göbl doktor, kései vizitként végigjárjuk az osztályt. Már kilenc óra is elmúlt, de a kórtermekben még mindig harminc fok fölötti a hőség. Kereszthuzatot nem lehet teremteni, mert az ablak alatti ágyon fekvő beteg megfázna a légvonatban. Az öregasszonyok nem tudják elviselni magukon a takarót, csak egy törülközőt vetnek illemből a hálóingükre. A légkondicionálás csak az intenzív osztályokon van bevezetve, ha a többi szobában is fel kívánnák szerelni, mintegy harmincmillió forintba kerülne.

(Ezekben a napokban a jelentések szerint a hőség nem csak itt kínozta meg a betegeket. Egy szegedi klinika ambuláns részlegén a hőmérő 40 fok körüli értékeket mutatott, a folyosón várakozók közül többen is rosszul lettek, infúzióra kellett kötni őket, és hosszan lehetne sorolni a további példákat.)

Végig azt várom, hogy valaki legalább egy szóval panaszkodjon, de ez a téma nem kerül szóba, a magyar beteget rászoktatták, hogy tiltakozás nélkül fogadja el az adott körülményeket, mint a lehetséges legjobbakat.

Az ágyon fekvők közül többen is egy „Tisasen” nevezetű hashajtót kérnek, Göbl doktor csak nehezen engedélyezi, mert ha a szervezet megszokja, elrenyhülhet a belek működése. Közben az egyik beteg rosszul lesz, hányadékát a nővér megmutatja az orvosnak, aki gondterhelten vizsgálgatja. A szomszédos ágyon egy fogatlan ukrán állampolgárságú nő alszik, agyi esemény következtében került ide, az ápolónő azt mondja, nem tud magyarul.

– Hogy érintkeznek vele?

– A Szása fordít, ő egy orosz betegápoló, aki Magyarországra nősült, és itt maradt, amikor a szovjet csapatok kimentek.

Az egyetlen szabad helyre új beteget hoznak, a kórisméje ájulás utáni zavartság, 78 éves, nincsenek hozzátartozói. Göbl doktor őt is ellátja, aztán elhagyjuk a kórtermet, az ajtóból visszanézek: a nők lehajtják magukról a takaróként használt törülközőket; karjukon vagy lábukon lassan már szürkülő gipszkötések tűnnek fel.

Már tíz óra is elmúlt, de még folytatódik a vizit. A fektetőből egy beteg vizelettel teli „kacsát” hoz ki, a teremhez nem tartozik kiöntő, a WC-be kell kivinni, hosszan elhaladva a folyosón várakozók előtt.

– A Szobi utcában könnyebb volt a helyzet? – kérdezem ezen az estén már sokadszorra.

– Az ottani mentőkórház már hanyatlott, a fejlődéshez sokféle új diagnosztikai lehetőség kell, és ezek itt rendelkezésre állnak.

Méltányolom Göbl doktor lojalitását feljebbvalóinak döntése iránt, és nem teszek fel több kérdést ezzel kapcsolatban, pedig jegyzetfüzetemben még ott sorakozik néhány ezzel kapcsolatos téma. A mentők azt mesélték, hogy egy amerikai állampolgárt balesete után a Szobi utcába vitték, az orvosok a halálból hozták vissza, az illető hálából egy komputertomográfot akart vásárolni a kórháznak. A terv állítólag azért hiúsult meg, mert a Mentőkórházban egyetlen olyan helyiség sem akadt, ahol a gépet fel lehetett volna állítani, az udvarra pedig mégsem tehették ki.

A betegforgalom mintha csökkenne.

– Majd hajnalban erősödik a vegetatív működés, olyankor az infarktus is több.

Átmegyünk az ügyeleti szobába, itt Gorove doktor, a másik ügyeletes orvos az operációk szünetében épp sokadik feketekávéját fogyasztja. A combnyak- vagy bokatörések azonnali műtétet igényelnének, de a gyakorlatban előfordul, hogy valakit reggel hat órakor üt el az autó, és még éjfélkor is vár a sorára kint a folyosón. Az OBSI 12 műtőhelyiségéből jelenleg összesen három üzemképes; a nyári szabadságolások miatt nincs aneszteziológus – egyébként ez a hivatás, ahogy általában, itt is hiányszakmának számít.

A mentős „részleg” csak az ügyeletes napokon, hétfőn és szerdán használhatja a műtőt, ha egy műtét hétfőn valamiért elhalasztódik, csak két nappal később lehet pótolni. Gorove doktor felhörpinti a kávéját, és siet vissza operálni, Göbl főigazgató is elvonul, valamilyen adminisztrációs munkát kell elvégeznie. Ketten maradunk az ismerős orvossal, aki változatlanul nem tudja rászánni magát, hogy hazamenjen, elgondolkodva rágyújt egy cigarettára.

– Hát igen, ebben a kórházban mi „másodrendű állampolgárok” vagyunk.

– A műtők milyen technikával vannak ellátva?

– A berendezés nem éri el egy vasgyár színvonalát, ahol számítógépek szabályozzák az esztergák működését, de a mi szakmánkban talán nem is ez a döntő. A fonendoszkóp például már elég korszerűtlen eszköznek számít, de megvan az a hallatlan előnye, hogy az orvost legfeljebb 20 centire engedi eltávolodni a betegtől. A mi sebészcsapatunk a Szobi utcában egy kis „kalákaműhelyt” alkotott, ahol öt ember segítette egymást, és ebből a szellemből még itt az új helyen is megmaradt valami.

Lent az utcán mentőautók közelednek sivítva a kórház felé, az orvos rezignáltan nyomja el a cigarettáját.

– A világon összesen nincs ennyi sziréna! Egyébként ez az első kórház, amelyben mostanában járt?

– Igen.

– Tapasztalni fogja, hogy másutt sem jobb a helyzet. Maguk a kórházak is kényszerhelyzetbe szorultak: minden hónapban kézhez kapják a jelentést, hogy egy-egy osztályon mennyit költöttek, és ebből a finanszírozás mennyit térített meg. A terápiát ez ritkán befolyásolja, az alkalmazott eszközöket viszont annál inkább. Ha egy combnyaktörésnél két megoldás kínálkozik, akkor az orvosnak azt kell választania, amelyet a HBCS (homogén betegségcsoport) elszámolási rendszere magasabban honorál. Másrészt a gyógyszertámogatás hányada is limitálva van, tehát ha tízféle antibiotikum áll is a rendelkezésemre, akkor is a legolcsóbb mellett kell döntenem. Ez kimondottan kényszerű, én nem gondolkodhatom azon, hogy egy törést milyen műszaki színvonalon kivitelezett szeggel vagy csavarral foghatok össze.

Erről még sokat fog hallani, talán lesz olyan szerencséje, hogy lát is valamit. Nem akarom befolyásolni abban, hogy milyen következtetéseket von le, mit ír majd, csak két dologra hívom fel a figyelmét. Az első: a magyar egészségügy olyan épület, amelyet bárhol is bontanak meg, összeomlik az egész. A második: a betegek sokat csalódnak az orvosban, de ne vegye el tőlük a maradék hitüket.

December 24-én már délután négy óra körül elment az utolsó menetrend szerinti autóbusz és metrójárat, a mentők egy kocsit küldtek értem, amely bevitt a Markó utcai központi állomásukra. Amerre elhaladtunk, már mindenütt kihalt a környék, csak egy-egy sietős járókelő alakja bontakozott ki a vékony ködből, majd tűnt el újólag.

Néhány újságírónak is eszébe jutott, hogy megnézze: a Szentestén miképp alakul a mentők munkája. Egy rádiós riporter már évek óta kijár ilyenkor a gyermek-esetkocsival, rajta kívül most már egy kamera is rászegeződik a telefonhívásokat fogadó ügyeletesekre. Félrehúzódom tőlük, nem kívánok a sajtóban szerepelni, hogy végképp „terepszínűvé” váljak, elkérem az ügyeletet vezető főorvostól, Golopencza doktortól piros mentőskabátját – ebben a ruhadarabban majd kint a helyszíneken sem tűnök idegennek.

A két rohamkocsi egyikére kerülök, a csapat három tagból áll: a sofőrből, egy szakápolóból és egy külsős orvosból, aki „civilben” a Szent István kórházban dolgozik, a mentőknél havi négy alkalommal ügyel.

Hamarosan megkapjuk az első feladatot: Budakeszire kell kimennünk egy szívpanaszokkal küszködő beteghez. A kocsi megindul, bár alig négyéves, minden recseg-ropog benne menet közben, a falról hullanak le a felakasztott szerelékek, doboztetők, kivágódnak helyükről a fiókok. A mentőápoló lenyúl, és csak úgy találomra felvesz a padlóról egy alátétet, mutatja:

– Ilyen itt minden. A csavarok nincsenek meghúzva, csak éppen rákapatták őket. A biztosítékokba sem az van bekötve, ami fölébük van írva. A szervízekben azokat veszik előre és azzal törődnek igazán, akitől „jattot” várhatnak.

– És maguk miért nem adnak? – kérdezem. A provokáció bejön, az ápoló felkapja a fejét:

– Miből? Most a fizetésemelés után is csak 72 ezer forint az alapom. Elmenni nem tudok hova, mert semmi máshoz nem értek, és nemcsak én, de a mentőtisztek is ugyanúgy ide vannak kötve az OMSZ-hez, pedig ők többet tudnak egy közepes orvosnál.

Annak idején a vezetőink nagy marhaságot követtek el, mikor spórolni akartak, és külön vették meg a kocsit, a hordágyat, az orvosi felszerelést, mindegyik után vámot és áfát kellett fizetni, ha egy komplett mentőkocsit vásároltak volna, el lehetett volna intézni a vám- és áfamentességet – újra felszed a padlóról valamilyen lehullott csavart. – A minőségről már nem is beszélek: egy Binz kocsi egyik fiókját be tudom rakni a másik helyére, ez a mi Mercedesünknél nem megy.

A sofőr hallja a beszélgetésünket és hátraszól:

– Ne panaszkodj! Ha a rohamcsapat villamossal vonul ki, akkor is az a rohamcsapat!

(A tévedések elkerülése végett meg kell jegyeznem: szó sincs arról, hogy valami sebtében előrángatott alkalmi csotrogányba ültem volna be: ez az autó egyike a ma éjszakai legnehezebb feladatok elvégzésére kijelölt két rohamkocsinak.

Ez újabb fogalmat nyújt a járművek általános műszaki állapotáról. Elképesztő ezeket hallani. Két autó akkumulátorhibával került be a szervízbe, és ahelyett, hogy megjavították volna, az alkatrészeket egyszerűen kicserélték egymással. Még augusztusban egy szállítókocsi menet közben felborult, a hordágyat rögzítő szerelék eltörött, az eszköz kirepült a kocsiból, szerencsére nem a gyalogjáró felé esett, mert ott embereket ölhetett volna meg.)

Már kint járunk Budakeszin, de nem találjuk a megadott Barackvirág utcai címet. Egyre inkább tapasztalható, hogy a közigazgatás elhanyagolja a táblák kifüggesztését, még a sarkokra sem kerül belőlük. A lakók sem rakják ki a házszámot a kapujukra, mintha tudat alatt abban reménykednének, hogy így elrejtőzhetnek a betörők és más lehetséges támadók elől. Végül rábukkanunk a keresett családi házra, a mentők felszerelkeznek és felsietnek a lépcsőkön.

Bent a szobában feldíszített fenyőfa áll, és alig visszafogott hangerővel szól a televízió – ezen az estén minden helyszínen, ahol megfordultunk, ugyanez a kép fogadott minket. Az idős beteg férfi ott ül a díványon, meztelen felsőtesttel, hatalmas hasa úgy kidomborodik, mintha fordítva kötött volna fel egy tömött hátizsákot. Az elsődleges ellátást már megkapta, infúziós csövek állnak ki belőle.

A kerületi ügyelet jött ki hozzá, ezt valaha a mentők adták, de folyamatos és mindenre kiterjedő térvesztésük következtében ma már egy magánkézben levő egészségügyi szolgálat látja el a feladatot. Ennek alkalmazottja a jelenlevő fiatal orvosnő is, barátságosan és ismerősként üdvözli a mentőket, valaha ő is a Szolgálatnál dolgozott, a magasabb kereset reményében köszönt el.

A mentőorvos átveszi az irányítást, elvégzi az EKG-t és a többi szükséges vizsgálatot, úgy dönt, hogy a férfit kórházba kell szállítani. Tolókocsiban viszik fel az autóra, a kemény hidegben három pokróccal is betakarják.

A Szent János kórházban adjuk le a beteget. A mentők nem jelentik be azonnal a feladat végrehajtását, mert lehet, hogy az irányítás azonnal tovább küldené őket egy új esethez, megengednek maguknak egy rövidebb cigarettaszünetet. Ennél nagyobb lazaságok az ellenőrzés szerint nem fordulnak elő, elképzelhetetlen, hogy egy mellékutcában félrehúzódva félórákat pihenhessenek, vagy a magánügyeiket intézzék. Ez bizonyára így van, bár én magam is láttam vidéki festéküzletek és más boltok előtt hosszan várakozó mentőautót.

– Hogy szokták megszervezni a karácsonyi munkabeosztást? – kérdezem.

– Bent az állomáson kitesznek egy lapot a falra, erre mindenki maga írja be, hogy mit akar vállalni az év végi ünnepeken: december 24–25., vagy január elseje közül kell kiválasztani egy napot. Én azért döntöttem a Szenteste mellett, mert ezzel letudtam az évvégét, együtt lehetek a családommal. Mások azt vették figyelembe, hogy alakul a mellékfoglalkozásuk a Máltai Szeretetszolgálatnál vagy valamelyik maszeknál.

– A vezetők nem szólnak érte?

– Régebben fenyegetőztek, hogy nem tűrik el az ilyesmit, most már tudomásul veszik, hogy a mentős fizetésből nem lehet megélni.

– Hogy fizetik ezt a műszakját? – kérdezem az orvost.

– Úgy, mint a többit. 24 órára nyolcezer forintot kapok.

Az ápoló ideges, Balassagyarmaton lakik, szolgálati napjain onnan jár fel, most hívást vár a családjától, de a mobiltelefonját a Markó utcai bázison felejtette.

– Érdemes ilyen hosszú utakat megtenni? Nem volna jobb vidéken szolgálni?

– Tiszabura és Tiszaroff felé csak akkor van világos, ha a penge villan a cigánytelepeken, nem szívesen mennék ilyen helyekre. Itt Budapesten sokkal jobban érzem magam, már komolyabb feladatokat kapunk. Minket vetettek be az árvizeknél, mi dolgozunk a Hungaroringen, az összes olyan helyen, ahol csakugyan történik valami.

– Az előrejutásra kínálkozik valamilyen lehetőség?

– Még a helyben maradásért is meg kell küzdeni. Folyamatosan tovább kell tanulnunk, gyűjteni a kreditpontokat, ez egyre nehezebben megy, mert sem anyagi támogatást, sem munkaidő-kedvezményt nem adnak hozzá.

A mentők elnyomják a cigarettájukat és bejelentkeznek, egyelőre nincs új eset, elindulunk befelé. Útközben hallgatom a rádió forgalmazását, három-négy szuicid próbálkozást is bemondanak: „idősebb férfi ismeretlen tablettákat vett be” és így tovább. A mentőállomás ablaka alá érve az ápoló újra beleszól a rádióba, engedélyt kér, hogy beállhasson az udvarra, de az irányító utasítja, hogy a kocsi azonnal menjen a Lánchíd pesti hídfőjéhez, mert ott is öngyilkosságot kísérelt meg valaki.

A Fórum Szálló előtt néhány alkalmazott vár ránk, bevezetnek minket a hallba. Egy párnázott szék sarkába roskadva egy negyven körüli nő üldögél szürke műszőrme karmantyús és galléros fekete szövetkabátban, a haja is feketére van festve. Kiderül, hogy néhány perccel ezelőtt bele akart ugrani a Dunába, már fenn is állt a híd korlátján, mikor egy arra sétáló amerikai turista visszahúzta, és behozta a hotelba.

A mentők beültetik a kocsiba, és meggyújtják a villanyt, a nő cigány, de az arca a festett fekete haj alatt lisztfehérnek tűnik. Az orvos megpróbálja kifaggatni tettének okairól, de ő csak azt hajtogatja:

– Meg akarok halni, mert nem tudtam eltartani a négyéves lányomat.

– Mennyit ivott?

– Négyet.

– Miből négyet?

– Négy deci vodkát.

– Orvosságot is vett be?

A nő előbb határozatlanul igent bólint, később kiderül, hogy ha fogyasztott is, akkor sem veszélyes mennyiségben. A mentők választás elé kerülnek: a nő személyi igazolványa szerint Kőbányán lakik, ha csak részeg és az idegeivel van baj, akkor a területileg illetékes Bajcsy-Zsilinszky kórházhoz tartozik az ügye, viszont ha gyógyszermérgezettnek minősítik, akkor az Erzsébet kórház toxikológiájára kell beszállítani. Az első megoldás legalább egy órát, a második viszont csak tizenöt-húsz percet venne igénybe. A mentők dél óta egy falatot sem ettek, a sofőr és az ápoló – aki szeretne minél hamarabb végezni a fuvarral, hogy beszélhessen a családjával – inkább a második megoldásra hajlana, de mikor az orvos úgy dönt, hogy a beteg inkább a Bajcsyban kaphat megfelelő ellátást, morgolódás nélkül tudomásul veszik. Valahol kaptak egy zacskó szaloncukrot, azt adogatják körbe, hogy elűzzék az éhségüket.

Elindulunk, a nő feje néhány perc múlva félrecsuklik, elaludt. Kibámulok a kocsi ablakán, Kőbányán születtem, talán ezerszer is jártam már errefelé, most, ilyen kivágásban mégsem tudom azonosítani az elmaradó utcákat és tereket. A környék változatlanul üres, csak egy-egy taxi látszik a kereszteződésekben. Visszafordulok az ápolóhoz:

– Látott már öngyilkosságot Szenteste?

– Mindig akad. Emlékszem, egy férfi akkor kötötte fel magát a gázcsőre, mikor a szomszéd szobában a családja épp díszítette fel a karácsonyfát.

Kint a világ most sem áll meg, az ügyelet sorra közli az eseteket: valakire rálőttek egy gázpisztollyal, egy nő kezében késsel kiirtással fenyegeti a családját. A csuklómat a fény felé fordítom: negyed nyolc, csak egy-két óra telt el a gyertyagyújtás óta.

A kocsi lelassít, egy ismerős hatalmas fenyőfa jelzi, hogy beértünk a Bajcsyba – valaha sokat jártam ide, itt halt meg a nagyanyám. Mikor megállunk, a mentők karon ragadják a botladozva járó nőt, és felviszik a pszichiátriai osztályra.

Várnunk kell, amíg az ügyeletes orvos előkerül. A folyosón néhány beteg sétál: egy anorexiás ügyvédnő, aki lefogyott harminc kilóra, és csak most ment fel a súlya negyvenre. Annyira félt az elhízástól, hogy alig evett, és a ritka étkezések után is lenyúlt a torkán, és meghányatta magát. Ő viszonylag olcsón megúszta az ügyet, az ilyen fokú anorexiába minden hatodik-hetedik beteg belehal. Egy pizsamát-köntöst viselő szakállas férfi tőlem kér engedélyt a kórházból való távozásra, közlöm vele, hogy őszintén sajnálom, de nem áll módomban engedélyezni.

Feltűnő jelenség lehetek az ősz-kopasz fejemmel, mert egy fiatal, fehérköpenyes ápoló is megtalál:

– Mi van öreg, keresed már a kriptakulcsot?

Megfontoltan válaszolok:

– Az, hogy az ember megöregszik, csak azt bizonyítja, hogy az ágyúgolyónak nincs szeme.

– Nincs valami spray ellenetek?

– Még nincs, de mire te megöregszel, addigra már lesz.

Az ápoló már eleresztene egy újabb élcet, mikor az arcára hirtelen rémület ül ki:

– Bocsánat, de nem tudtam a rangját!

Először azt hittem, hogy a Kossuth-díjamra gondol, aztán felfogom, hogy a kölcsönbe kapott mentőskabát mellén olvasta el a „Dr. Golopencza Pál szolgálatvezető főorvos”-feliratot, és vele azonosított. Nagyvonalúan napirendre térek az eset fölött.

– Ugyan már, mit számít a rang?! Az egyik ember annyi, mint a másik! – idézek a régi szovjet himnusz szövegéből.

Közben előkerül az ügyeletes pszichiáternő, egy komor felmérő pillantást vet a betegre, aztán leülteti és kifaggatja.

– Miért akart öngyilkos lenni?

– Mert nem tudok gondoskodni a lányomról!

Az orvosnő néhány rutinvizsgálatot végez el, aztán dönt:

– Itt marad!

– Na még az volna szép, hogy itt tartson.

– Választhat: vagy befekszik hozzánk, vagy átvitetem a kijózanítóba.

A nő még tiltakozgat, de lehetnek emlékei különféle gyomormosásokról, mert az ellenállása hamarosan megtörik. A mentőknek leltár szerint át kell adniuk a beteg holmiját, ehhez végig kell kutatniuk a zsebeit és apró fekete retiküljét; csak némi aprópénzt találnak nála, igazolványok, kozmetikai szerek és egy kislány színes fényképe kerül elő. A leltár aláírása után eltávozhatunk.

A még mindig üres utakon az autó lendületesen halad a Markó utca felé. A csapat közös vacsorára készül, azt emlegetik, hogy mennyi töltött káposztát és bejglit fogyasztanak majd el. Már a Múzeum körúton járunk, mikor megszólal a rádió, és a Dob utcába küld minket egy balesethez.

Az egyik útkereszteződésben egy szürke BMW belerohant egy, a védett útvonalon közlekedő Opelbe. A vétkesnek látszó kocsiban egy magas, fiatal néger férfi ült partnernőjével – a hideg ellenére hajadonfőtt és könnyű kabátban. Láthatólag nem rendítette meg a karambol, körülnézett, aztán a kocsit hátrahagyva belekarolt a partnernőjébe, és elsétáltak a Dob utcán.

Az ünnepi időpont ellenére hamarosan tömeg verődik össze, elhangzik egy-egy rasszista megjegyzés:

– Hazamehetnének már innen ezek a dzsungelnyuszik! – és más hasonlók.

A mentők nem törődnek a csoportosulással, az Opel vezetőjét lefektetik a hordágyra és megvizsgálják, nem találnak-e rajta sérülést. A fejet ért legkisebb ütés is néhány óra alatt vérömleny keletkezéséhez vezethet az agy kemény burka alatt, ami kezelés nélkül a beteg halálát okozhatja – itt semmiféle sérülés nem tapasztalható. A balesetet szenvedett férfi igazolványából kiderül, hogy rendőr, mobiltelefonján értekezik kollégáival, akik hamarosan meg is jelennek a helyszínen, azonnal a kezükbe veszik az irányítást.

Itt nem maradt tennivalónk, újra elindulunk a Markó utca felé, de mintha egy komédia forgatókönyve valósulna meg, menet közben most is új feladatot kapunk. Egy eszméletét vesztett öregasszonyhoz küldenek ki minket a ferencvárosi Nagytemplom utcába. Az órámra nézek: öt perc múlva fél kilenc.

A környéken legalább negyven éve nem nyúlt senki a házakhoz, a tetőtől a pincefalig minden átható nedves bűzzel mállik – szinte elképzelhetetlen, hogy az itteni lakásokból emberek százai-ezrei indulnak el és térnek haza naponta. Egy rozsdás lemezekből összerótt kapu előtt egy kövér, kopasz, „kínai Nike” melegítőt viselő férfi vár minket.

– Ki a beteg? – kérdezi az orvos.

– Az édesanyám. Nem itt lakik, Monostorról jött be hozzánk az ünnepekre – mondja, és félreáll az utunkból. Egy széles udvarra lépünk be, a telek mélyén valaha egy konzervgyár működött, de már rég lebontották. Az előtérben egy raktár vagy egy üzemi épület állt, ebből alakítottak ki egy lakást, úgy, hogy minden oldalról hozzáépítettek egy-egy toldalékot. Az ajtó felé tartva mindenféle alkatrész- és szerszámroncsokat, szakadt munkapadot, kifordult belű motorokat kerülgetünk.

Ezt a lakást is szegényesen, régen lehasznált darabokkal rendezték be; a leváló furnérozású szekrénysor fölött még az 1950-es évekből származó háromlángú, színezett üvegű csillár ég. A ház asszonya és a tizenöt év körüli lány egy nyikorgó díványon ülve nézi a televíziót, a házigazdához hasonlóan ők is rettenetesen elhízottak.

Az öregasszony a belső szobában fekszik; itt a mennyezetet valamilyen extra ötlet hatására feketére festették, az oldalfalakat pedig zöldre. A mennyezeti világítást leszerelték, vagy fel sem rakták, a plafonról csak egy drót lóg le, az asztali lámpát kell meggyújtani, hogy lássunk valamit.

Az orvos itt is elvégzi a szükséges vizsgálatokat; a beteg szíve aritmikusan ver, és más bajokra utaló jeleket is talál, át kell vinni a közeli I-es számú Belklinikára. Az öregasszony tiltakozik, nem akar bemenni, de a család rábeszéli:

– Mama, így nem lehet nekimenni az éjszakának!

Végül is beül a mentőkocsiba, de lemondóan legyint:

– Úgysem segítenek rajtam! Mindenkim így halt meg: apám, anyám, a testvérem.

A klinika portása nem enged felmenni minket, meg kell várnunk, amíg lejön az ügyeletes orvosnő. A fiatal portás csak úgy a tekintetével értésünkre adja, hogy kívül tágasabb. Bár erősen fagy, az öregasszonynak bent kell maradnia a rohamkocsiban. Talán tíz percet is várunk, mire a doktornő lejön a lépcsőn, ajkát biggyesztve néz végig rajtunk:

– Már azt hittem, hogy elmentek. Milyen sokan vannak!

Nem kezdem el magyarázni, hogy én nem számítok, velem nem többen vannak, csak sűrűbben, de megcsap a lenézés, mellyel egyes orvosok a betegeket beszállító mentőket kezelik. Szerencsére hamar átveszik az öregasszonyt és eltávozhatunk. Kint a klinika előtti téren már érződik, hogy múlóban van az ünnep, mind többen sétáltatják kutyájukat a parkban.

Befelé tartunk, a forgalom is megindult már, egyre több személyautó jelenik meg az utakon, sok vezető mintha enyhe alkoholmámorban hajtana, a kereszteződéseknél gátlástalanul vág át a sárga lámpánál.

Ezúttal nem kapunk újabb feladatot, a csapat végre elmehet vacsorázni, az ápoló is beszélhet mobilon a családjával. Karácsonyi ajándékul táskámból előveszem három kötetemet, dedikálom és nekik adom, megállapodunk, hogy a következő riasztásnál újra csatlakozom hozzájuk.

Beülök az ügyeletre, hallgatom a beszélgetéseket. Szidják az egyik budai kórházat, ahol rendszeresen – és szerintük nem véletlenül – a hétvégekre és az ünnepekre romlanak el a diagnosztikai készülékek, és a mentőknek át kell vinni a vizsgálandó betegeket a pesti oldalra, ma is így történt. 22 óra körül befut a jelentés az első karácsonyfatűzről, ilyenkor együtt vonulnak ki a tűzoltókkal.

Újra riasztják a rohamkocsit is: egy Üllői úti lakásban szívzavarokkal küszködik egy középkorú nő. Felveszem a piros mentőkabátot, és lemegyek az udvarra. Csodálkozva észlelem, hogy a csapat magatartása megváltozott; alig szólnak hozzám, kerülik a tekintetemet, a kocsiba beszállva az ápoló előrehajol a vezetőfülkébe nyíló ablakon, és egész úton hátat fordít nekem.

Sok idegen környezetben eltöltött évtized után már rendelkezem annyi rutinnal, hogy felmérjem: valami történt velük időközben, szállongó pletykákat hallottak rólam, talán olyat, hogy a tapasztaltakat jelentem a főnököknek. A valódi okra nincs értelme rákérdezni, úgysem kapnék őszinte választ, ahhoz nincs kedvem, hogy eltöprengjek rajta. Felhúzom a cipzárat a kabátomon és hátradőlök; ilyen ez a Karácsony: gyanúval, bizalmatlansággal teljes. Az órámra nézek: nemsoká éjfél, akkor elköszönök majd, eredetileg is így terveztem. Ezt az esetet még végigkövetem, a mentőket kihívó nő már jobban érzi magát.

A hónap végén elkértem a Szenteste napjára vonatkozó adatokat. December 24-én reggel nyolctól másnap reggel nyolc óráig az Országos Mentőszolgálat Budapesten 371 alkalommal vonult ki, ez a szám mintegy húsz százalékkal múlja felül az átlagos munkanapok forgalmát, az utóbbi évek karácsonyaihoz képest közepesnek volt mondható.

Az események kedvező alakulásában valószínűleg szerepet játszott, hogy ez a nap épp egy hideghullám közepére esett, új időjárási front betörése nem terhelte az emberek idegeit.

Jelentős baleset nem fordult elő, hét gyógyszerrel elkövetett öngyilkossági kísérletet jelentettek, ezen kívül további öt személy más eszközzel próbált végetvetni az életének.

A Markó utcai mentőállomás ügyeletén várok, amíg megérkezik az ellenőrzésre induló kocsi. Már Karácsony után járunk, a szolgálatos orvosokkal beszélgetünk az elmúlt évről.

– Mi vagyunk az a nemzedék, amelyik a mézesmadzagokon nőtt föl. 11 éve dolgozom a mentőknél, ezalatt hat egészségügyi minisztert éltem túl, mindegyik hozott valamilyen új programot, „2000-re egészséget mindenkinek” vagy „az egészség évtizede” – és hasonlókat, aztán mire a tervezet kibontakozott volna, addigra eltűntek. Csak az volt biztos, hogy mi, a mentők mindig lejjebb kerültünk. Az utolsó 15 évben a szállítási kapacitásunk a felére csökkent, 168 kocsi helyett 86 fut, a létszámhiányról is hallott már elégszer, nem akarom ilyesmikkel untatni.

– Miben látnak esélyt az egészségügy jövőjét illetőleg?

– A legfontosabb: mindent el kell követni, hogy ne javuljon a középiskolai oktatás színvonala, mert aki nyelveket tud, az el fog menni külföldre. Egy barátom azt mondta, hogy az orvosoknál éppolyan nemzetközi átrendeződés következik majd be, mint az örömlányoknál: a moszkvaiak áttelepülnek Budapestre, a mieink mennek tovább Spanyolországba, a spanyolok pedig az Egyesült Államokba. Gondolja meg: a norvégok 11 állást hirdettek meg Magyarországon, 600-an jelentkeztek rá.

– Nem várható előrelépés a mentőknél sem?

– Komolyabb felzárkózásra az európai színvonalhoz semmi sem utal. Németországban a sürgősségi ellátásra nyolcszor-tízszer annyi pénzt fordítanak, mint nálunk, Spanyolországban is úgy jött rendbe a költségvetés, hogy a kerethez hozzáírtak egy nullát – a végére és nem az elejére, ahogy nálunk szokták csinálni.

A portáról felszólnak, hogy beérkezett az ellenőrzésre induló kocsi, elköszönök, és lemegyek az udvarra. Egy mentőjelzéses Toyota Corolla személykocsiban egy testes, középkorú, bajuszos férfi vár rám: dr. Göndöcs Zsigmond, vezetőhelyettes főorvos. Az autó éppolyan lerobbant állapotú, mint az eset- és szállítókocsik többsége, a vezetőülés fölötti mennyezeten keletkezett törések nyomait színes matricákkal takarták el.

– Lassan már ott tartunk, hogy vidékről kell felhozatnunk az ott leselejtezett kocsikat – mondja a sofőr, aki civilben a budapesti mentőszervezet egyik technikai vezetője. Az ellenőrzésre készülők személye is jelzi, hogy nem egy rendszeres kontrollrendszer egyik etápja valósul meg – a szolgálat ehhez nem rendelkezik sem elegendő anyagi, sem fizikai forrásokkal, sokkal inkább arról van szó, hogy két irányító saját kezdeményezéséből egy feltáró vizsgálatot végez.

Kihajtunk a Markó utca falakkal körülzárt belső udvaráról. Nincs előre meghatározott útitervünk, kapcsolatban maradunk az ügyelettel, mely azonnal jelenti a rendkívüli eseményeket, egyébként Göndöcs doktor a napi munkája során szerzett értesülései nyomán szeretne szemügyre venni néhány helyszínt.

A főorvos először Pesterzsébetre irányítja a kocsit a helyi mentőállomásra, meg akar bizonyosodni, hogy az ottani csapat betartja-e a riasztással kapcsolatos előírásokat. A szabályok szerint a kocsinak nappal egy, éjszaka két perc alatt ki kell állnia a garázsból vagy más parkolóhelyéről.

– Miből adódik ez az egyperces különbség?

– Éjszaka az emberek levetnek magukról egy-két ruhadarabot, időbe telik, amíg felöltöznek.

A kocsi bekapcsolt szirénával és jelzőfénnyel vág neki a Soroksári útnak, újra tapasztalnom kell, hogy a forgalomban résztvevők nem segítik a mozgását. A mentőautók gyakran csak kockázatos manőverekkel tudnak előbbre jutni, ezek okozták a közelmúltban bekövetkezett baleseteiket is.

– Budapest területén milyen sebességgel haladnak a mentők?

– A menetsebesség elérheti az óránkénti 120 kilométert is, de ha útközben meg kell állniuk egy-két piros lámpa miatt, akkor 60-ra is lecsökkenhet.

Pesterzsébeten jégbordás utakon csúszkálva érünk el a mentőállomásig, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet, a bejárattól távolabb állunk le. Göndöcs doktor utasítja az ügyeletet, hogy riassza a csapatot egy kitalált csepeli közúti baleset ürügyén.

– Nem fordulhat elő, hogy az ügyelet puszta szolidaritásból figyelmezteti őket az ellenőrzésre?

– Nem, különben is minden elhangzott szó magnóra kerül, és utólag lehallgathatom.

19 óra 08 perckor hangzott el a riasztás, feszülten figyeljük az alumínium garázsajtót, már letelt az előírt két perc, de semmi sem mozdul.

– Úgy hallottam – mondom Göndöcs doktornak –, hogy a tűzoltóknál, ha kiadják a parancsot az indulásra, abban a pillanatban automatikusan kinyílik a garázsajtó, de 90 másodperc múlva újra becsukódik, ha az autó addig nem lépett ki, akkor bennragad. A központi ügyelettől kell kérniük újra nyitást, ahol nem szokták szó nélkül hagyni az ilyen fegyelmezetlenséget.

– A tűzoltóknál más a helyzet, ők gyakran napokig várnak egy-egy bevetésre, a mi embereinket viszont egy nap hússzor-harmincszor is riasztják.

19 óra 11 perckor feltárul a garázsajtó, és feltűnik a mentőautó orra, Göndöcs doktor bólint:

– Ez még elfogadható.

Bemegyünk az állomás épületébe. A ház korábban olyan elhanyagolt állapotban volt, hogy az ÁNTSZ be akarta záratni – ahhoz pedig már nagyon komoly hiányosságok kellenek, hogy a tisztiorvosi szolgálat ilyen lépésekre szánja el magát. Sikerült egy rövid haladékot kieszközölni, ezalatt úgy-ahogy rendet teremtettek, például a korhatag parkettát kövezett padlóra cserélték le, de az ablakok most is hézagosak, tódul be rajtuk a hideg, és a mennyezeten újra kialakulnak az első beázásnyomok.

Göndöcs doktor aláírja a naplót, és megyünk tovább a Dél-pesti-kórház felé. Azt kívánja kontrollálni, hogy tartózkodik-e ott OMSZ-es autó, és miképp látja el a feladatot, de csak egy magán mentő-vállalkozáshoz tartozó Volkswagen szállítókocsi áll bent.

A főorvos vált néhány szót az előtéren átsiető fehérköpenyes kollégával: reggel hat óra körül léptek szolgálatba, és valamikor másnap délután végeznek majd, már észrevehető rajtuk a fáradtság.

– Sok mindent szeretnék – mondja Göndöcs doktor –, de egyet nem, egy magyar kórházban éjfél után műtőasztalra kerülni.

Már kifelé tartunk a kórház udvaráról, mikor hirtelen eszembe jut valami:

– Magának, doktor úr, a maszek mentőket is jogában áll ellenőrizni?

– Igen, most mint mentőfőorvos egyben az ÁNTSZ-t is én képviselem.

– Akkor, ha lehet, forduljunk vissza, és nézzük meg ezt a Volkswagen szállítóautót.

A kocsi személyzete bent tartózkodik a kórházépületben, feltehetőleg beteget vesznek át, a sofőrünk elmegy megkeresni őket, mi addig kívülről járjuk körbe az autót. Túl az általános lehasználtságon egy egész sor olyan hiányosság tűnik a szemünkbe, mely a forgalomból való azonnali kizárást indokolná. A gumikról már úgy lekoptak a barázdák, hogy borotválkozótükörnek lehetne használni őket – istenkísértés nekivágni velük a jéggel borított utaknak. Az index és a reflektor burája törött, a kocsinak nincs joga a megkülönböztető jelzések használatára, ennek ellenére a tetőre fel van szerelve a villogó.

A kórház kijáratában megjelenik az ápoló és a sofőr, egy hordágyon fekvő öregasszonyt hoznak, a leányfalusi szociális otthonba kell kivinniük. Göndöcs doktor megvárja, amíg elhelyezik a beteget, akkor igazolja magát, és megkezdi az ellenőrzést. Kiderül, hogy a kocsiban nincsenek sem rögzítő eszközök, sem Ruben ballon, sem újraélesztő készülék. A teljes felszereltsége egy poros tetejű kék mentődobozból áll, melyhez hasonlókat alsóbb osztályú focimeccseken szoktak elhelyezni a felezővonal közelében. Mikor felnyitják, én is belenézek: néhány csomag kötszert és tablettát tartalmaz. (Később nemcsak én, de maga Göndöcs doktor is megdöbbent, mikor utánanézett és kiderült, hogy a szállítókocsikkal kapcsolatos szabályok adott esetben ennyivel is beérik.) A CB-rádiókészülék is rossz, a kocsi életkora meghaladja a tíz évet, ez alatt alig nyúlhattak hozzá komolyabban.

Göndöcs doktor kikérdezi a személyzetet, az ápolóról kiderül, hogy semmiféle egészségügyi végzettséggel vagy képzettséggel nem rendelkezik.

– Milyen alapon látja el ezt a feladatot?

Az alkalmi ápoló tudja, hogy ha azt mondaná, hogy kereső foglalkozásként, azzal bajba keverné alkalmazóját, a kocsi tulajdonosát, ezért csak kitérően válaszol:

– Társadalmi munkában.

– Ha ehhez van kedve, miért nem a Vöröskeresztnél próbálkozik?

– Ez érdekesebb.

A sofőrünk a kollégája papírjait nézi át; kiderül, hogy a forgalmi engedély nem a mentőautóra, hanem „fehér tehergépkocsi”-ra van kiállítva. A sofőr már 24 órája dolgozik egyhuzamban, a munkaügyi szabályzatok ezt az orvosoknál, mint láthattuk, megtűrik, de a gépkocsivezetőknek szigorúan tiltják.

– Hogy fordulhat elő ilyen túlszolgálat?

– Cserélünk az ápolóval.

– Neki van jogosítványa?

– Nincs.

– Akkor hogy cserélnek?

Nem érkezik válasz. Göndöcs doktor feljegyzi a történteket, hivatalból jelentést tesz majd az ÁNTSZ-nek. Elindulunk, menet közben a főorvos hátrafordul:

– Van valamilyen kórház, amit szeretne megnézni?

– Elmehetnénk a Nyírő Gyula kórház kijózanító részlegébe? Érdekelne, hogy fest ilyenkor.

– Megpróbálhatjuk.

A kórház addiktológiája zárt területnek számít, szürkére festett tömör acélkapu tart fel minket haladásunkban, Göndöcs doktornak be kell jelentkeznie, hogy feltáruljon előttünk. Az ügyeletes orvosnőtől megkapjuk az engedélyt, hogy megnézhessük azt a két földszinti helyiséget, ahol a ma este beszállított alkoholmérgezéses betegek fekszenek. Egy termetes ápoló is elkísér minket, ő nyitja ki az ajtót.

– Mostanában szinte mindent elborít a „személyiségi jogok védelme”. Önöknek szabad rázárni az ajtót bárkire is?

– Funk Sándor, a kórházunk főorvosa a múltkoriban írt erről egy tanulmányt, ebben megállapítja, hogy nekünk, detoxikálást végző orvosoknak tilos pszichiátriai eszközöket alkalmazni, például rázárni az ajtót egy alkoholbetegre. Viszont ügyészt, bírót, aki ezt engedélyezné, nem hívhatunk ki, rendőr pedig nem jön ki, oldjuk meg a bajainkat úgy, ahogy tudjuk. Ha pedig a „törvények szellemében” kinyitjuk az ajtót, és a beteg eltávozik, nagy a valószínűsége, hogy kint a Lehel úton elüti egy busz vagy villamos. És akkor a bíróság majd azért von kérdőre minket, hogy miért nem tartottuk benn a beteget, kialussza magát, és reggel biztonságosan hazajutott volna, most is élne. Csak e között választhatunk.

Sokáig itt, a Nyírő Gyula kórházban működött Budapest egyetlen detoxikálója, később épült még egy hasonló intézmény a pesterzsébeti Baba utcában, de azt renoválás miatt jelenleg zárva tartják, így a „Nyírő” újra „monopolhelyzetet élvez”. Két helyiségben összesen 15 ellátandót tudnak fogadni.

A férfirészleg padlóra vetett műanyag matracokkal van berendezve – nemcsak azért, mert ez a legolcsóbb megoldás, de könnyen el lehet távolítani róluk a szennyeződést, és kizárja a fekvőhelyről való lezuhanás veszélyét. Korábban a kezelésre szorulókat vaságyakban tartották, a fémrudakba gyakran beütötték a fejüket, és az is előfordult, hogy a kifeszegetett darabokkal egymásra támadtak.

A férfiaknál most összesen két páciens horkol alsónadrágra vetkőzve, a bűz mégis olyan masszív, hogy neki lehetne támaszkodni; a lábszag a szájon és bőrön át párolgó alkohollal keveredik össze.

– Hajléktalanok? – kérdezem.

– Igen. Az esetek hetven százalékát ők adják.

– Mikorra esik a csúcsforgalom?

– Este nyolc és éjfél közé.

Átmegyünk a női részlegre, itt négy, utcáról beszállított fekszik, a bűz még áthatóbb, mint a másik teremben. Eszembe jut egy öreg „hímsoviniszta” barátom megjegyzése: „Egy férfi soha nem tud olyan büdös lenni, mint egy nő, ha elhagyja magát!”

Két nő egy közös pokróc alá húzódott, és még eszméletlenségükben is összeölelkeznek, Göndöcs doktornak ezzel kapcsolatban is vannak régi mentőkórházbeli emlékei:

– Előfordult, hogy a homoszexuálisok direkt behozatták magukat a „detox”-ra, és ott vadásztak friss húsra.

Az ápoló bezárja az ajtót, még megállunk beszélgetni a folyosón.

– Mennyibe kerül a kijózanítás?

– 5500 forint, de ritkán lehet behajtani.

Fölöttünk az emeleten helyezkedik el a fekvő részleg 69 ággyal, ide azok kerülhetnek, akik önként jelentkeznek elvonó kezelésre. A frissen behozottakat nem lehet berakni közéjük; az még a kisebb baj volna, hogy részegen hadonászva feldöntenék az infúziós állványokat, nagyobb veszélyt jelent, hogy nehezen felismerhető betegségeket hordozhatnák magukban – a vizsgálatok a magyar egészségügyi gyakorlatban alig előforduló vírusokat is kimutattak náluk. Egyre gyakrabban találnak köztük AIDS-es betegeket is.

– Ezen a téren csak tovább romlik majd a helyzet. Ugyanaz történt, mint az indiánokkal Amerika felfedezése idején: mi adtuk nekik a „tüzes vizet”, ők a dohánnyal viszonozták; a fehér ember a szifilisszel lepte meg Afrikát, és most visszakapja az ajándékot az AIDS-szel.

Gondolja meg: Ukrajnában a lakosságnak már egy százaléka megkapta ezt a kórt, a számuk jóval meghaladja a cukorbetegségben szenvedőkét. Romániában még rosszabbak az állapotok, Ceauşescu idején elterjedt az úgynevezett „saját vér injekció” használata, ezt roboráló, erősítő módszernek szánták, a levett vért egy idő után visszaadták a gyerekeknek, de sokszor fertőzött tűt használtak a művelethez, így az AIDS járványszerűen elterjedt. Mellesleg már az is kiderült, hogy a betegséget csókkal és más közvetett módon is el lehet kapni. Mi is felkészültünk az esetek számának robbanásszerű emelkedésére. Nem lehet kitenni a vasvillát a falu végére, hogy ne jöjjön be a kolera.

Elköszönünk, és folytatódik az ellenőrző út.

Korábban a fővárosi felnőtt éjszakai, illetve munkaszüneti ügyelet ellátása a mentőszolgálat feladatkörébe tartozott, de az idők folyamán ezt a feladatot mindinkább elvonták az OMSZ-től, 2002-ben Budapesten már csak három kerület maradt meg neki. Az önkormányzatok szívesebben választják a vállalkozói szféra ajánlatait az ügyeleti szolgálat ellátására – még akkor is, ha az szakmailag nem képes az OMSZ-hez hasonló szintű ellátást biztosítani.

„Kétségtelen – írja egy OMSZ-feljegyzés –, hogy a finanszírozási alkukban hátrányos helyzetben vagyunk ezekkel a vállalkozásokkal szemben, mert azok gazdálkodásukban jobban képesek lavírozni a gazdasági jogszabályok hiátusai között, és az esetleges rajtakapások kevesebb presztízsveszteséggel és kockázattal járnak, továbbá számukra stabil hátországot jelent a sürgősségi ellátásban törvényi kötelezettséggel felruházott, ezért bármikor igénybe vehető Országos Mentőszolgálat…”

A három, OMSZ kezelésében megmaradt budapesti kerületi ügyelet egyikébe, az angyalföldibe látogatunk el. Az ügyeletes rendkívüli eseményt jelent. Az egyik rohamkocsi sofőrjét a helyszínre kivonulva egy részeg mellbe rúgta, eltörött a bordája, le kellett váltani. Göndöcs doktor gondterhelt bólintással veszi tudomásul a hírt:

– Idén ez már a 12. erőszakos cselekmény mentők ellen.

Már elmúlt tizenegy óra, bár az ellenőrökön nem látszik a fáradtság nyoma, feltételezem, hogy ha én nem volnék itt, lassan már befejeznék a körútjukat. Javaslom, hogy induljunk el hazafelé. Göndöcs doktor nem tiltakozik, de még meg akarja mutatni nekem az Alkotás utcában újonnan létesített budai központjukat. Korábban a Sportkórház területén állt egy bázis, a Hypobank vette meg a telket egy székház céljára, a Mentőszolgálat ebből a pénzből építkezett. Az új központ zajosnak tűnik, néhány méterrel az ablakai előtt halad el a sűrű forgalom, feltételezem, hogy nyáron az áradó benzin- és olajszagtól szellőztetni sem nagyon lehet.

Göndöcs doktor bemutatja a vezetőnőt, felismerem benne azt a mentőtisztet, aki 2001 tavaszán a szívinfarktusom után bevitt a Kútvölgyi kórházba. Emlékszem: útközben azzal vigasztalt, hogy fogunk mi még együtt táncolni. Most megállok előtte és meghajlok:

– Szabad egy fordulóra?

Kapok egy puszit és egy kávét. Leülünk pár szóra, kiderül, hogy az asszony a Mentőszolgálat egyik legtöbbre hivatott embere, egyszerű ápolónőből küzdötte fel magát vezetői pozícióba.

Göndöcs doktorék hazafuvaroznak, de útközben is figyelnek minden szembejövő mentőautóra. Ha a vezetőfülkében ketten ülnek, a legszívesebben megállnának és leellenőriznék: nem hagyták-e magára a szállított beteget az utastérben.

Számtalan diagnosztikai eszközt, műtéti eljárást a különféle háborúk során dolgoztak ki és vezettek be, ezek sorába tartozik a légi úton történő mentés gondolata is.

Dr. Andics László és Wittinger Kálmán tanulmánya szerint már az 1870-es párizsi kommün idején az ostromlott városból léghajón mentették ki a sebesülteket, de a tevékenység a maga teljességében a II. világháborúban és az azt követő időben bontakozott ki. A háborúban átlagosan kilenc óra telt el a sérülés bekövetkezte és a szakellátás között, ez a vietnámi harcok idejére egy órára csökkent – a gyorsabb beavatkozás nyomán a halálozási gyakoriság az egyötödére esett vissza. A háborúkban szerzett tapasztalatokat természetesen a polgári egészségügyben is alkalmazták.

Magyarországon elsőként 1936-ban a Magyar Vöröskereszt Légi Mentőszolgálata alakult meg, gépállománya néhány sportrepülőre korlátozódott. Legjelentősebb bevetésére 1941-ben a Duna apostagi gátszakadásánál került sor, ivóvizet, élelmet, gyógyszert szállított a hullámoktól körülzárt településekre, a gépek nyolc nap alatt több mint száz órát töltöttek a levegőben.

A II. világháborúban ezek a Junkersek, Savoia-Marchettik főleg sebesülteket mentettek, többek között ők hozták haza Varsóból a nyíregyházi huszárezred súlyosan sérült katonáit.

A felszabadulás után a német cégek magyarországi érdekeltségei – gyárak, hajózási vállalatok és így tovább – hadi zsákmányként szovjet tulajdonba mentek át, így alakult meg a MASZOVLET, a Magyar-Szovjet Légiforgalmi Társaság is. Tevékenységét nagyban meghatározták a nemzetközi kommunista mozgalom céljaival kapcsolatos feladatok – így például a görög polgárháború idején a baloldali fegyveres erők sok sebesültjét hozták Tiranából Budapestre.

Andics doktor és Wittinger a már hivatkozott tanulmányában a MASZOVLET egy különös szolgáltatását említi meg. A modern idők egyik legprimitívebb repülőgéptípusával, a „Mari néni”-nek becézett PO–2-sel szamárköhögésben szenvedő gyerekeket vittek fel 3000-3200 méter magasba, és ott másfél óráig keringtek velük. Mivel a várt eredmények elmaradtak, megszüntették ezeket a „terápiás repüléseket”.

Hosszabb szünet után dr. Orovecz Bélában, az OMSZ első főigazgatójában merült fel a gondolat, hogy folytatni kell, sőt ki kell szélesíteni a légimentő-tevékenységet. 1957-ben a mezőgazdasági repülős szolgálattal közös bázist hoztak létre, a két JAK–12-es hordágyon fekvő betegek szállítására is alkalmasnak bizonyult. A gépek a főleg Kelet-Magyarországot sújtó gyermekbénulási járvány idején betegek sokaságát szállították a budapesti és debreceni kórházakba.

Aztán 1958-ban a fejlődés kiváltotta a szolgálat kétfelé válását, a mezőgazdasági, illetve egészségügyi feladatokkal foglalkozó csoport egyaránt a maga szakminisztériumának felügyelete alá került. Megalakult az OMSZ Légi Betegszállító Csoportja, eszközei két SUPER-AERO típusú géppel bővültek.

A műszaki fejlődés a továbbiakban is töretlennek bizonyult, 1963-ban már nyolc kétmotoros repülőgép állt rendelkezésre. A többnyire szocialista országokból vásárolt gépek azonban lassan kirepülték az üzemidejüket, és a gyártók nem vállalkoztak javításukra és felújításukra.

Újabb típusok után kellett nézni, de megismétlődött a földi mentőkocsik beszerzésével kapcsolatos vita, a szakmai vezetés nem akarta engedélyezni nyugati repülőgépek behozatalát. A helyzetet megfelelően jellemzi, hogy az OMSZ főpilótája, Tóth György mentőfeladat végzése közben lezuhant egy MORAVÁ-val, és életét vesztette. 1971-ben a Légi Betegszállító Csoportnak egyetlen üzemképes repülőgépe maradt. Ekkor végre sikerült beszerezni két svájci gyártmányú Pilátus Turbo Portert. Ezek kiváló manőverező képességgel rendelkeznek, kabinjuk nyolc személyt képes befogadni, és a szerkezeti felépítésük is ideális.

A jövőt azonban mindenképpen a helikopterek jelentették, mert a merevszárnyú gépekkel ellentétben közvetlenül a balesetek helyszínére tudnak leereszkedni, és a sérülteket a kórházakhoz közel fekvő területen rakhatják le. 1980-ban két gázturbinás MI–2-es helikopter érkezett Lengyelországból, először 1981. május 7-én az M7-es út 36. szelvényénél bekövetkezett balesetnél vetették be őket.

A csoport 1986-ban Légi Mentőállomássá szerveződött, majd 1990 októberében Budaörsről áttelepült a Ferihegyi Repülőtérre.

„A közforgalmú repülőtér beton kifutója és nemzetközi előírás szerinti navigációs rendszere lehetővé teszi, hogy mostohább időjárási körülmények között is rendelkezésre álljunk a hazai és külföldi betegszállítási feladatok végrehajtására” – írja Andics főorvos.

A fejlődés azonban továbbra sem állt meg. 1991 tavaszán egy, majd két éven belül még két francia gyártmányú AS 350 ECUREUIL típusú helikoptert szereztek be, ezek európai szintű légimentő-tevékenységet tesznek lehetővé – legalábbis a mentő emlékalbum tanúsága szerint.

Lent a földön kevésbé jól alakultak a dolgok. A közalkalmazotti bérviszonyok leromlása, az egészségügyi finanszírozás beszűkülése mind nehezebb anyagi helyzetbe hozta a légi mentés résztvevőit, érthető, hogy változtatásra szánták el magukat.

1994-ben az addig közalkalmazotti jogviszonyban álló szerelők és pilóták egy BASE nevezetű kft.-t hoztak létre. Ez a szervezet üzemeltetésre átvette a légi mentők repülőgép- és helikopterállományát, a szerződés szerint a BASE a pilótát és a szerelőt adja, az egészségügyi személyzet (orvos, ápoló) és a járműállomány továbbra is az OMSZ fennhatósága alá tartozik.

Mint a korszak egyéb üzleti vállalkozásainál, itt is nehéz volna kideríteni az együttműködés valódi okait. Olyan kósza pletykákat hallani, hogy az OMSZ ebben a jogi formációban próbálta elkerülni az üzemanyag árában bennefoglalt általános fogyasztási adó kifizetését – ez végül is nem sikerült. (Megjegyzendő, hogy például a rendőrség minden trükközés nélkül megkapta ezt a kedvezményt.) Mások szerint személyi kapcsolatok játszottak közre a dolgok ilyetén alakulásában, de ezeknek a vizsgálata messze túllépné könyvünk kereteit. Az állapotok leírását fejezzük be az OMSZ főigazgatóságának 2002-es jelentésével, mely szerint légi mentést Ferihegy, Balatonfüred, Debrecen, Miskolc, Pécs, valamint Szeged helikopteres állomásai láttak el. A felsoroltak 50-70 kilométeres körzetükben primer, míg az ország egész területén szekunder feladatokat végeztek.

(Csak a rosszindulat és a térképre vetett pillantás mondatja velünk, hogy Miskolc, és különösen Szeged köré vont ötven-hetven kilométeres kör nagy része túlesik az országhatáron, és aligha valószínű, hogy ott is teljesítenének szállításokat.)

Balatonfüreden az úgynevezett „görög falunál” fordulunk el a hegynek. A kupolaszerű tetőkkel fedett, sakktáblaszerűen elrendezett épületegyüttest valaha bevásárlóközpontnak szánták, de a szállongó hírek szerint menet közben elfogyott a tőke, és a vállalkozás felében-harmadában abbamaradt. A balatoni idegenforgalom jelenlegi hanyatlása kevés reményt nyújt a vállalkozás újrakezdésére.

Az építkezés nem ma állt le, az idő múlását jól mutatja, hogy a formátlan beton épületkezdeményekből már magas fák nőttek ki. Ugyanígy lezüllött az egész környék: a „görög falu” mellett fekvő hatalmas szőlőültetvény egykoron Füred egyik legszebb táblájának számított, a rendszerváltás után osztatlan közös tulajdonba került, az új gazdák nem törték magukat, hogy dolgozzanak benne, hátha az általuk rendbe hozott sorok végül majd mégis másnak jutnak. A tőkék néhány éve még termést hoztak, most ki sem látszanak az embermagasságban tenyésző gyomból.

A kocsi felkapaszkodik a fehér kövekkel, alacsony bokrokkal felvert ösvényen; egy szabad kitekintést adó, viszonylag gondozott fennsíkra jutunk ki. A terület valaha egy mezőgazdasági iskola oktatótelepéül szolgált, az intézmény megszűntével a városi önkormányzat átengedte az OMSZ-nek, a Mentőalapítvány egy repülőteret alakított ki itt – felszállópályával, személyzeti tartózkodó helyiséggel, hangárral – kerítéssel, mely mögé biztonsággal el lehet helyezni a repülőgépet.

A személyzet épp ebédel az épület árnyékában kirakott asztalnál, számítottak a jöttünkre, egy tálon csokoládét és kekszet készítettek ki, de tekintetüket el-elfordítják, láthatólag nem kívánnak beszélni magukról. Megértem a tartózkodásukat, ebből a beszélgetésből semmi jó nem jöhet ki nekik. A pilóták és szerelők az átlagosnál jobb pozíciójukat féltik. Amikor elhagyták az OMSZ-t és egy kft.-be léptek át, megszűnt ugyan a közalkalmazotti státuszuk és vállalkozókká minősültek át, de a keresetük megemelkedett – állítólag napi 10-12 ezer forint körül jár –, és a befizetendő adójukat nagyjából-egészéből le tudják fedezni különféle költségszámlákkal. A most éppen szolgálatot teljesítő orvos külsős, nyilván ő sem kívánja kockáztatni egy nyilatkozattal a pénzkereseti lehetőségét. A helyzetet firtató direkt kérdésekre csak kitérő vagy elutasító választ kaphatok, ilyenkor inkább szakmai témákkal érdemes próbálkozni. A tapasztalat szerint mindenki szívesen beszél a foglalkozásáról-hivatásáról.

– Az időtényező mekkora szerepet játszik a mentésben?

A kísérlet beválni látszik, a csapat meglepő élénkséggel fogadja a kérdést.

– A baleseti halálozások három nagy csoportra oszlanak. Az első csúcs az azonnali halál – ez másodpercekkel, illetve percekkel a sérülés után áll be –, sajnos az esetek ötven százaléka így végződik. A második csúcs az úgynevezett korai halál, ez a sérülést követő néhány órán belül következik be, de az ilyen sérültek már jó kilátásokkal kezelhetők baleseti centrumokban, illetve baleseti sebészeteken. Itt már megnő, sőt döntővé válhat a mentők szerepe. A harmadik csúcsba azokat soroljuk, akiket napokkal vagy hetekkel később a kórházak intenzív osztályán ér utol a halál. Itt is sokat segíthetünk, ha egy-egy váratlan szövődmény gyors átszállítást kíván meg egy magasabb szintű ellátást nyújtó intézménybe.

– Létezik az úgynevezett „golden hour”, az aranyat érő óra fogalma. A sérülést követő 60–90 perc alatt kapott ellátás meghatározza a túlélési esélyeket, de pontosabb volna az „arany félóra” megjelölés. Állandóan igyekeznünk kell, egy orvos egyszer azt mondta, hogy „az igazi pillanat hamar elmúlik”.

Úgy érzem, hogy kérdéseimmel már beljebb léphetek egy körrel.

– Hány órát dolgoznak?

– Nyáron tizenegyet, reggel nyolctól este hétig, télen csak ügyeletet tartunk nyolctól háromig.

– „Éjszakai bevetésekre” nem alkalmasak a létesítményeik?

– Egyelőre, de más okokból sem nyújthatjuk meg a műszakok időtartamát, mert például majd a duplájára kellene emelnünk a létszámot, és a fenntartási költségek is megnövekednének.

– Lent az utakon velünk együttműködő mentők sem tudnák tartani a lépést: kevés náluk az esetkocsi, hiányoznak náluk a megfelelően kiképzett emberek.

Számolnom kell azzal, hogy bármikor érkezhet egy utasítás, és a gépnek azonnal indulnia kell, és én beszélgetőpartnerek nélkül maradok. Nincs annyi hely, hogy majd én is velük tarthassak, ezért megpróbálom gyorsítani a tempót. Megkérem a csapatot, hogy nézzük meg közelebbről a felszállópályán veszteglő Ecureuil-t.

– Tudják, mit jelent a neve?

– Megnéztük a francia szótárban: mókus, repülő mókus – úgy látszik, ilyen állat is van.

Egy riport kapcsán eltöltöttem másfél évet a Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál, az ormótlan szovjet Kamovok és AN–2-esek látványához szoktam hozzá, velük összehasonlítva az Ecureuil sokkal esztétikusabb felépítésű, viszont sérülékenyebbnek is tűnik.

– Nem fél benne? – kérdezem az orvost.

– Mennyivel veszélyesebb ebbe beülni, mint egy földi rohamkocsiba? Menni 120-szal a magyar utakon, emellé kifoghatok egy olyan sofőrt, aki ugyan különböző beosztásokban, de már 72 órája dolgozik egyfolytában.

A pilóta is dicséri a gépet.

– A két hajtómű összesen 650 lóerős teljesítményre képes, ugyanakkor a súlya csak a fele a Kamovénak – ezt nekem elhiheti, mert én dolgoztam vele a „trágyabombázóknál”. A forgószárny majdnem olyan hatásosan működik, mint egy légcsavar, megkönnyíti a manőverezést. Az Ecureuil érzékeny, „pilótabarát” helikopter. Annyiban különbözik minden általam repült korábbi típustól, hogy ez kiszolgálja a személyzetet, a régieket pedig nekünk kellett kiszolgálni.

– Mennyi idős a gép?

– 1991 tavaszán érkezett ide, tehát most már a tizenegyedik évet teljesíti.

A pilóta kitér a nyílt válasz elől, más forrásokból tudtam meg, hogy a hasonló gépmatuzsálemeket Ausztriában és Németországban már rég leállítják és eladják, ha egyáltalán akad vevő rájuk.

– A garancia fődarabonként változik – folytatja –, a hajtóműre például 6000 órát szabtak meg, most körülbelül a félidőnél tart. Meghatározott időszakonként kiviszik a gyárba, ahol elvégzik rajta a nagyrevíziót.

A szerelő még egyszer átnézi a gépet, az orvos is leellenőrzi a műszereit és az orvosságkészletét, a pilótával behúzódunk az árnyékba. A vezető már az ötvenedik életéve felé közeledik, annak idején, mint a szakmában szinte mindenki, ő is a hadseregben kezdte a repülést.

– 1985–86-ban Oláh honvédelmi minisztersége idején nem éltünk rosszul. Azt mondták, hogy a több millió forintos értékű technikát ne egy koldus kezelje, emlékszem, egy viszonylag rövid időszak alatt kétszáz százalékkal emelték a fizetésünket. Egyhavi fizetésemből el tudtam menni Dubrovnikba egy egész hónapra a feleségemmel és a három gyerekemmel együtt. Ez egyszer volt és sosem lesz többé.

1991-ben felszámolták a börgöndi bázist, nekem felajánlottak egy oktatói beosztást, de ahhoz nem volt kedvem, átmentem a Caritas légi-mentőszolgálathoz. Itt két évig „örömködtem”, aztán pénzügyi nehézségek miatt innen is tovább kellett lépnem az OMSZ-hez. Egyre kevesebb repülési feladat adódott, inkább gépkocsivezetőnek használtak minket, mint pilótának. Mások is megunták, mikor megalakult a BASE, átszegődtem ide. Itt jobb a pénz, nekem is, a szerelőknek is.

– A feladatokkal elégedett?

– A gép az OMSZ-é, ha ügyeletet adunk, másra nem használható. Az esetfeladatok rövidek, 50–70 kilométeres sugárban repülünk – a pilóta közben észreveszi az ügyeletes jelzését. – Ne haragudjon, mennünk kell.

Egy kézfogással köszönök el a pilótától:

– Hogy is szokták mondani? „Szart a kereked alá!”

– Köszönöm. Viszontlátásra.

2002. augusztus 16-án a Népszabadság egy hosszabb cikket közölt: „Magáncéget gazdagít a légi mentés kerete” címmel, melyben különféle visszaélésekkel vádolja meg a BASE KFT.-t és a vele szerződéses viszonyban álló Országos Mentőszolgálatot is. Ismerem annyira a magyar újságírást, hogy ne fogadjak el készpénznek minden leírt sort, ezért szerettem volna első kézből származó értesülésekhez jutni. Megkerestem dr. Göbl Gábor főigazgatót, és megkérdeztem, kívánnak-e reagálni az újságközleményre, ő egyértelmű nemmel válaszolt. Magyarázatképpen korábbi példákra hivatkozott, mikor felvállalta a hasonló kihívásokat, és a mentőszolgálatot érintő rágalmakra részletes válaszokat adott különféle hírlapoknak, és azt kellett tapasztalnia, hogy az anyagot vagy eltorzítva közölték le, vagy sehogy.

Természetesen nem áll jogomban bírálni a főigazgató magatartását, de véleményem szerint az ilyen defenzív taktika csak további támadásoknak nyit teret.

(Korábban már említettem néhány esetet, most csak a legújabb „termésből” idézek fel egy példát – nem túl fontosat, de jellemzőt. Egy folyóirat 2003. márciusi számának első oldalán jelent meg egy glossza, melynek személyes hangvétele, konkrét és részletes megfogalmazása, úgy tűnik, valóban megtörtént eseményre utal:

„A mentőknek szombat reggel háromnegyed órába telik, hogy kiérkezzenek Budapest szívébe. – Na jó, nézzük a tappancsot [nyilván az EKG érzékelőiről van szó – M. Gy.], bár nyilván semmi értelme – mondja a fiatal doktor. – Már hajnalban beállt a halál, hol a mama személyije? Nem leljük. Kár…”

Nehéz elképzelni, hogy egy nyilvánvaló halottat ilyen módon kezdenek el vizsgálni, ahelyett, hogy esetleg az újraélesztésére tennének kísérletet, de menjünk tovább a glosszában. Az ágyán fekvő halottért eljönnek a hullaszállítók, de mielőtt elvinnék, ellopják a pénzét, hitelkártyáját, sőt a kulcscsomóját is.

„Háziorvosunkat sem rázza meg a hír – folytatódik a glossza. – Ő például zsebébe rejti ékszereit, mikor hosszabb autóútra indul. Szeretném, ha karambol esetén a mentő az újjáélesztésemre koncentrálna, s nem a nyakláncom csatját keresné. Ügyvéd ismerősöm… rátromfol a doktornőre. Friss bírósági esetet említ. Külföldi luxusautó csúszik az árokba az autópályán. A mentők és a rendőrök egyszerre érkeznek. Kié legyen a zsákmány? A policáj fegyvert ránt és…” A szerző nem folytatja a leírást, de mi könnyen kiegészíthetjük a cowboyregények szokásos fordulatával: „és felugat a colt”.

Két eset lehetséges: a fentebb leírtak valóban megtörténtek, akkor a legszigorúbb felelősségre vonást kell alkalmazni, ha pedig nem felelnek meg a valóságnak, minimálisan helyreigazítást kell kérni. Ha egyikre sem kerül sor, biztosra vehetjük, hogy a mi gyűlölködő korunkban az emberek hiteles ténynek tekintik majd – mármint azok, akik olvassák ezt a folyóiratot.)

Én folytattam az utánjárást, kimentem a BASE ferihegyi központjába és megkerestem Ármai Zoltán menedzsert. Nála is a Népszabadság-cikkben közölt adatok valódiságáról érdeklődtem. Négyszer kérdeztem rá, de ő inkább csak az általa irányított szervezet fontosságáról és eredményeiről volt hajlandó felvilágosítást nyújtani. Arra gondoltam, hogy talán illetéktelen „partizánkodással” gyanúsít, ezért megmutattam neki a Csehák Judit miniszter asszony által aláírt engedélyemet, erre is csak annyit mondott, hogy a miniszter asszony nem azért adta ezt a papírt, hogy ilyen alaptalan ügyeket erőltessek. Mivel remény sem látszott, hogy szót értsünk egymással, néhány perc múlva elköszöntem. A szóban forgó ügyben még mindig nem zárult le a vizsgálat, a Népszabadság 2003. február 18-i cikke szerint „a vizsgálók törvénysértést nem, de több szabálytalanságot találtak”.

Én már lassan el is felejtettem az egész légi mentési ügyet, de egy váratlan esemény újra az eszembe juttatta. Egyik reggel felhívott egy orvos és találkozót kért tőlem. Kiderült, hogy a középkorú szemüveges orvos külsősként a légi mentőknél dolgozik, és szeretné megosztani velem az általa tapasztaltakat, cserébe neve és személyi körülményeinek elhallgatását kérte.

– A bajok már a repülőterek kialakításánál megkezdődnek, ilyen szempontból csak Balatonfüred mondható megfelelőnek, ahol alig néhány méteresek a távolságok, az Ecureuil szinte pillanatok alatt levegőbe tud emelkedni. Viszont Ferihegyen és Szegeden a személyzeti tartózkodó messze, több száz méterre esik a felszállótól, hol gyalog, hol kocsival kell leküzdeni ezt a távolságot. Ehhez jönnek még az óhatatlanul becsúszó akadályok: a lassú engedélykérés, a melegítés és így tovább. Ha a riasztástól számított nyolc percen belül sikerül elindulni, az már jó eredménynek számít.

A járműparkunkról is kevés vigasztalót lehetne elmondani. A MI–2-es helikopter éppolyan alacsony színvonalat képvisel, mint annak idején a földi mentőknél a Nysa gépkocsi. Zajos, a gyenge hajtóműve miatt lassú, sokat fogyaszt, mégsem rendelkezik kellő teljesítménytartalékkal. Kiszolgált katonai repülőeszközök, az életkoruk 16–20 év között mozog, nem véletlen, hogy egy MI–2-es Debrecenben odacsapta magát, és totálkáros lett. Két olyan helikoptert is átvettek a hadseregtől, melyek már évek óta lekonzerváltan, raktárban várják a csodát, hogy átalakítsák és üzembe állítsák őket.

Az illetékesek a MI–2-es csak egyetlen pozitív tulajdonságát szokták emlegetni: a kabinja nagyobb, mint az Ecureuil-é, ezért repülés közben is elvégezhetünk benne bizonyos orvosi beavatkozásokat, de ez egyszerűen nem igaz, ha a beteghez hozzá akarok nyúlni, ezzel is le kell ereszkednünk a földre.

Próbálom megőrizni maradék illúzióimat:

– De az Ecureuil-ök stabilan működnek, vagy nem?

– A repülőgép nem autó, egy tízéves darab is teljesíthet megfelelő szinten, de a mi három Ecureuil-ünkből tavasszal kettő állt, mert alkatrészeket kellett cserélni rajtuk, amellett előfordul, hogy elfogy a megszabott repülőidő-keret.

– Ez hogy történhet meg?

– Például olyan módon, hogy mikor Eddy Murphy, az amerikai színész filmet készített Budapesten, akkor a gépeket kölcsönadták a forgatásra, ha jól tudom, háromszor két órás időtartamra, ami nagyon sok.

– A mi két hajtóműves Ecureuil-jeink már nem felelnek meg az A-kategóriás előírásoknak, ahogy közeledik az EU-hoz való csatlakozás időpontja, ez a hiányosság mind nyomasztóbbá válik. Nincs már messze az a terminus, mikor muszáj lesz lecserélni őket, de mi úgy csinálunk, mintha örökké tartanának, egy lépést sem teszünk ebbe az irányba. Pedig egy ilyen fordulat igen sok pénzt és még több időt igényel. Svájcban elhatározták 14 darab Augusto A109KZ típusú helikopter leváltását. A terv megvalósítása a 2000-es év elején indult el, és a helyettesítő EC145-ös gépek első példányainak érkezését 2003 őszére várják. Ha a gazdag Svájcnak ennyi időre volt szüksége, nekünk mennyi kell majd?

A gyors és kedvező változásokban azért is nehéz reménykedni, mert az irányítás és a szervezés nem egységes, nem látunk olyan koncepciót, melyre alapozva tervezni lehetne. Bármilyen hihetetlen, a mentőrepülők telepítése és birtokban tartása gyakran önérzeti kérdéssé vált, minden magyar főorvos szeretné elmondani, hogy „most már nekünk is van helikopterünk!”, és ha nem sikerül kielégítenie a hiúságát, ott tesz keresztbe nekünk, ahol csak tud. Például úgy hoz határozatot a rádiózásunk szabályairól, hogy előtte nem kéri ki a repülőállomány véleményét – jóllehet maga soha nem dolgozott ilyen beosztásban.

– Orvosokkal mennyire van ellátva a légi mentés?

– Mi ugyanazt a pénzt kapjuk, mint akik a földön teljesítenek ügyeletet: 220 forintot egy órára. Bizonyára tudja, hogy a McDonald’s éttermekben 350 forint a kiszolgálók induló órabére. Ausztriában egy légi mentőorvos a reggel hattól naplementéig tartó műszakért 350 eurót kap.

– Ezek a kereseti lehetőségek természetesen lefelé nyomják a szakmai színvonalat. Miskolcon és Debrecenben is előfordult, hogy orvos helyett olyan medikus szállt be a gépbe, akinek nem volt jogosítványa betegaltatásra vagy a transzfúzió elvégzésére. Egyszer egy katonát vittek, aki főbe lőtte magát a laktanyában, szállítás közben vérezni kezdett, a gépnek le kellett szállnia, a medikust egy orvos váltotta fel, és így repültek tovább.

Én szeretem ezt a feladatot, de lehet, hogy egy idő után mégis kénytelen leszek felhagyni vele. Főállásban egy klinikán dolgozom, az úgynevezett „good clinical practice”, azaz a helyes klinikai eljárások elvei szerint. Ha ezekhez tartom magam, megfelelő felszerelések és körülmények hiányában nem végezhetnék semmiféle beavatkozást a betegeimen, illetve a kezelésnek képzettségem és gyakorlatom keretein belül kell lennie. Ha mint orvos másképpen járok el, a beteget veszélyeztetem, és az állásomat kockáztatom. Sajnos a helikopterekkel kapcsolatban nem alkalmazunk hasonló standardokat.

– Végül is: létezik ma légi mentés Magyarországon?

– Ha azok szemével nézzük, akik repülnek, szerelnek, gyógyítanak, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs. Azt, hogy még egyáltalán mennek a dolgok, csak a pilótáinknak és a szerelőinknek köszönhetjük, ők mindent megtesznek, mert megígérték a családunknak, hogy haza fogunk térni.

(Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a fenti interjú készítéséhez nemcsak a beszélgetésünk anyagát használtam fel, hanem partnerem írásbeli dolgozatából is idéztem a szövegbe beolvasztott részeket. A címeket és a dolgozatok lelőhelyét – a nevéhez hasonlóan – az ő kérésére nem tüntettem fel, de ha a dolgok úgy alakulnak, és az orvos is hozzájárul, készséggel pótolom majd ezeket az adatokat.)

Kell tennünk néhány lépést visszafelé a történelemben, hogy megérthessünk bizonyos, napjainkban lezajló változásokat. Mint említettük, az Országos Mentőszolgálat 1948 májusában jött létre két korábbi társadalmi jellegű mentőszervezet, a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) és a Vármegyék és Városok Önkéntes Mentőegyesülete (VVÖME) egyesítésével és államosításával.

A Népjóléti Miniszter 217 760/1948-as számú rendeletében hirdette ki, hogy:

„Az OMSZ feladatkörébe tartoznak az életmentéssel és a betegszállítással kapcsolatos összes tennivalók az ország egész területén való ellátásán felül a társadalom széles rétegeinek elsősegély-nyújtásra való kiképzése, továbbá árvíz és egyéb elemi csapások, valamint balesetek elhárításában, illetőleg azok következményeinek leküzdésében cselekvő közreműködéssel, illetőleg szakvélemény-adással a hatóságok támogatása, és végül a mentésügy tudományos fejlesztése…”

(Ennek a pontnak és a hozzá kapcsolódó kiegészítéseknek a megfogalmazása mentésügyben alaposan jártas szakember kezenyomát viseli magán, minden valószínűség szerint az általunk már említett dr. Orovecz Bélától származik. Orovecz doktor a magyar mentésügy történelmének legnagyobb egyéniségei közé tartozott. Pályája kezdetén mentőtisztként, majd mentőorvosként dolgozott, 1937-től hivatásos katonaorvos. 1942-ben ő hozza létre a Székesfővárosi Hatósági Légoltalmi Mentőszolgálatot. Emberséges alapállásának jellemzéséül megemlítjük, hogy a végsőkig próbálta menteni a hozzá beosztott, többségében zsidó orvosokból álló 18. Légoltalmi Munkásszázad tagjait, néhányukat a nyilas Számonkérő Szék kezéből szabadította ki.

Dr. Orovecz a felszabadulás után előbb orvosszázados lesz, majd a Népjóléti Minisztériumban dolgozik, 1948 szeptemberében őt nevezik ki az OMSZ első főigazgatójának. Ebben a beosztásában is megmaradt katonának, megkövetelte a fegyelmet: esténként személyesen ellenőrizte, hogy bezárták-e a mentőautók ajtaját, a hanyagokra kemény büntetést rótt ki, nem tűrte el a szakállviselést és a lezserül kihajtott ingnyakat, a mentőknek 30 fok feletti melegben is fel kellett kötniük a nyakkendőt.

Tevékenységét egy külön vastag könyvben is aligha lehetne összefoglalni, csak néhányat sorolhatunk fel nagy vállalkozásai közül: a háborúban nagyrészt elpusztult, maradékaiban is szétesett magyar mentőügyet európai színvonalra emelte. Elkezdte a korszerű országos mentőállomás-hálózat kiépítését, megfelelő számú és típusú kocsik beszerzését, létrehozta az önálló Mentőkórházat, lerakta a légi mentőszolgálat alapjait.

Orovecz doktorról elmondható, hogy különb világot hagyott maga után, mint amilyenbe beleszületett. 1966-ban halt meg, temetése idején az ország valamennyi mentőautójának szirénája egyszerre szólalt meg, mentőrepülőgépek dobtak virágcsokrot a sírjára.)

Az 1948-as működési előírások 1972-ig nagyjából változatlanok maradtak. Átalakításukat semmi sem indokolta volna, huszonöt év alatt az OMSZ megduplázta állomásainak számát, futó kocsiparkját hat-hétszeresére emelte, az elvégzett mentőfeladatok és a futott kilométerek száma az indulási évhez képest a tizennégyszeresére növekedett.

1972-ben az új egészségügyi törvény az OMSZ-t az Egészségügyi Minisztérium közvetlen felügyelete alá helyezte, feladatai közül kivette a műszaki mentést, a tömegoktatást pedig a Magyar Vöröskereszt hatáskörébe sorolta át. Ezeket az intézkedéseket később további átrendezések követték.

„A Főigazgatóság eredményes munkastílusát, kitűnő szervezettségét bizonyítja, hogy létszáma az összes alkalmazotti létszám öt százaléka körül mozgott. Ez hazai viszonyok között szinte példátlanul alacsony létszámarányt jelentett – írja az OMSZ jubileumi évkönyve. – Az erős központosítás, mely évtizedekig a fejlődés motorja volt, a nyolcvanas évek elejére lassan fékező hatásúvá vált. A mentőszervezet szélesebb vezetésében rejlő szakmai tudás és képesség a hatáskörök centralizáltsága miatt nem tudott érvényesülni.”

A gazdasági főigazgató-helyettes nyugdíjba vonulását követő szemléletváltás 1984-től lehetővé tette a mentőszervezeti gazdasági vezetők önállóságának növekedését azon szűk határok között, melyekre az állami előírások módot nyújtottak. A mentőszervezet belső önállóságának bővítése elkerülhetetlenül szükségessé vált a rendszerváltást követően az önkormányzatok megalakulása kapcsán.

Orovecz doktor életének utolsó két évében több infarktust is elszenvedett, mind hosszabb időszakokra kiesett a munkából. Mint a Szolgálat megalapítóját és élő legendáját senki sem kívánta elmozdítani a helyéről, de az OMSZ munkáját gyakorlatilag már a helyettese, doktor Bencze Béla irányította. 1967-ben, Orovecz doktor halála után, hivatalosan is kinevezték a főigazgatói posztra.

Elődjéhez hasonlóan Bencze doktor is igyekezett fenntartani a Szolgálat fegyelmezett, folyamatosan hadrafogható szellemét, magas szakmai színvonalát. A mentők soha nem kaptak magas alapfizetést, de egyrészt komoly összegű paraszolvenciát szedtek össze, másrészt üzemi konyhán étkezhettek, szolgálati lakásuk fűtési-világítási költségeit is az OMSZ vállalta magára. Ennek köszönhetően álláskeresőben sohasem mutatkozott hiány, Bencze doktor bevezette azt a szabályt, hogy egészségügyi beosztásra csak érettségizett személyek jelentkezhettek. A jelöltek előbb egy felvételi beszélgetésen vettek részt, majd második lépcsőben „szekundáltak” a standbeli mentők mellett, végül egy aféle „kis vizsgán” is meg kellett állniuk a helyüket.

Hosszú évek óta gondot jelentett a Szolgálat működésében a mentőorvos-hiány, ennek kiküszöbölésére Bencze doktor harmad-negyedéves medikusokat rakott fel a kocsikra, majd a szükséges gyakorlat megszerzése után mentőtisztté neveztette ki őket. A Szolgálat befogadta azokat a fiatalokat is, akiket „osztályidegen” származásuk miatt annak idején nem vettek fel az egyetemre. Itt eltöltöttek néhány évet, majd a Mentőszolgálat hathatós ajánlásával sikerült elkezdeniük orvosi tanulmányaikat. Ehhez a manőverhez Bencze doktor is készségesen asszisztált.

– Ön is hasonló utat járt be? – kérdezem a most már nyugdíjas főigazgatót budapest-belvárosi lakásán.

– Nem, de medikusként én is dolgoztam mentőkocsin. Egyrészt azért, mert mindig is a sürgősségi orvostudomány érdekelt leginkább, másrészt anyagilag rá voltam kényszerítve, mert a családom szegény volt, nem tellett nekik a taníttatásomra. Heti kétszer 24 órát „kocsiztam”, 292 forint 50 fillért kaptam érte – ez akkoriban, 1949-ben elég jó pénznek számított.

– A diplomám megszerzése után behívattak az Egészségügyi Minisztériumba, és a terveimről érdeklődtek.

– Sebész szeretnék lenni Budapesten – mondtam.

Formálisan kinevettek, nem volt sebészi állás sehol, főleg a fővárosban nem. Akkor azt kérdeztem, hol van olyan megyeszékhelyi mentőállomás, amelynek közelében olyan kórház áll, ahova bejárhatok externálni, vagyis külsős orvosként. Így kerültem le Nyíregyházára, itt akkoriban olyan híres orvosok dolgoztak, mint Eisert Árpád, aki Európában az elsők között operálta meg egy élő ember mozgó szívét.

Eisert doktor egy 140 ágyas osztályt vezetett, ezt nem bírhatta egyedül, Illyés Zsigmond doktorra bízták az állomány felét, én hozzá kerültem. Sebészi, traumatológusi, ortopéd szakvizsgát tettem, utána jelentkeztem Orovecznél, hogy szeretnék visszajönni a mentőkhöz.

– Hová? – kérdezte a főigazgató.

– Békéscsabára, ott a feleségemnek is ígértek állást.

– Rendben van, akkor elmész Salgótarjánba, mert most ott kell az ember.

– 1962-ben jöttem föl Budapestre, mint említettem, 1967-ben neveztek ki főigazgatónak, majd egy negyedszázadig töltöttem be ezt a posztot.

– 1991-ben a Mentőszolgálatnál az jelentette a rendszerváltást, hogy engem kirúgtak. Surján, ahogy kinevezték, egy polgári védelmi gyakorlaton azt mondta, hogy nem lehet régi vezetőkkel új egészségügyet csinálni. Az illető visszamondta nekem, mire én csak annyit jegyeztem meg, hogy szerény véleményem szerint nem új, hanem jó egészségügyre van szükség. Aztán kavartak ellenem egy palotaforradalmat az OMSZ-en belül, olyan helyzetbe hoztak, hogy nem maradhattam tovább. 62 éves voltam akkor, mégis elküldtek öregségi nyugdíjba. Surján az államtitkárával mondatott fel, nem méltatott arra, hogy személyesen fogadjon. Azóta sem vagyok munkanélküli; tanítok és dolgozom egy oxiológiai vállalkozásban.

Bencze doktor eltávolítása az OMSZ főigazgatói székéből aligha tekinthető egy végiggondolt terv részének (a rendszerváltás utáni magyar kormányok általában nem tudtak ilyet produkálni), viszont jól beleillett abba az elképzelésbe, amely fel kívánta számolni a szocializmus utolsó végvárainak tekintett intézményeket, így a mentőellátás állami monopóliumát is.

Az 1992-es társadalombiztosítási reform következtében a mentés és a betegszállítás finanszírozását az egészségbiztosítás vette át. Ezzel szinte egy időben színre léptek az úgynevezett alternatív mentők, hét-nyolc magáncég jelent meg a piacon egyenként 3–11 kocsival, különböző rendelők és kórházak ellátták őket szállítási feladatokkal.

Ez a tevékenység egy ideig tudva, de hivatalosan tudomásul nem véve folytatódott. Egy 1995-ös népjóléti miniszteri rendelet már papíron is lehetővé tette, hogy az OMSZ-en kívül mások is végezhessenek legálisan betegszállítást, sőt meghatározott feltételekkel mentést is. A Mentőszolgálat jubileumi évkönyve megjegyzi, hogy „a rendelet kidolgozását sem szakmai-gazdasági hatástanulmány, sem a betegszállítás indokoltságát meghatározó biztosításjogi szabályozás, sem reális igényfelmérés nem előzte meg…”

1997-ben született meg az OMSZ-nek a már az új helyzetre szabott finanszírozási szerződése. Az intézmény a betegszállításban az úgynevezett hasznos – vagyis fedélzetén beteggel – megtett kilométerek szerint részesül térítésben.

Az eddig egységes pénzügyi forrás az 1998-as költségvetési évtől kezdve már nyilvánvalóan kettészakadt. Mint már említettem, a mentést és az „azonnalas” betegszállítást, mint államinak minősített feladatot a minisztérium, míg a betegszállítást, mint a kötelező egészségbiztosítás keretében nyújtandó szolgáltatást az Egészségbiztosító Alap fedezi.

Ennek a törvénymódosításnak a következményeként súlyos érdekháború tört ki. A betegszállítás költségei nem emelkedhettek spontán módon az égig, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár egy úgynevezett „felül zárt” kasszából fedezi őket, vagyis egy meghatározott, tovább nem növelhető összeget irányoz elő erre a célra, és ezt a teljesített hasznos kilométerek száma szerint osztja fel. Ha az adott időszakban növekszik a szállítások száma-hossza, akkor egy kilométer kevesebbet ér, ha csökken, akkor többet.

Az alaphelyzetet figyelembe véve az OMSZ és a magánmentők riválisoknak számítanak, ugyanazon az egyre zsugorodó tortán kell osztozniuk. Az Országos Mentőszolgálat emberei folyamatosan tudatában vannak ennek az érdekellentétnek, beszélgetéseink során gyakran szidták az alternatívokat. Már a fentebb leírt sümegi találkozásunkkor is elhangzott néhány vádaskodás, ezeket később számtalan új panasszal egészítették ki:

– A szállítási kényszer csak az OMSZ-re vonatkozik, mi kötelesek vagyunk bármelyik beteget bármikor bárhová elvinni. Ők válogathatnak, ha jeges az út, vagy a szállítás sok „üres” kilométerrel járna, megtagadhatják a fuvart. Legutoljára Tolnában fordult elő hasonló eset.

– Csak a pénzes eseteket választják ki. A kórházakban megfizetik az ápolónőket, hogy a távozó, jobb módú betegeknek az ő szolgálataikat ajánlják. Az előcsarnokban mindenütt ki vannak ragasztva a hirdetéseik.

– A mi zsírunkból élnek. Munkaszerződés nélkül foglalkoztatnak alkalmi sofőröket és ápolókat, többnyire az OMSZ-ből vesznek fel másodállású dolgozókat. Visszaélnek azzal, hogy egy mentős leginkább mégiscsak a saját szakmájához ért a legjobban, és maszekban is ezt csinálja a legszívesebben. Ezek a Mentőszolgálattól kapott egyenruhájukat használják, sőt a különböző eszközöket is átviszik magukkal. Ha az OMSZ beszerez egy-egy új műszert, biztos, hogy két-három hét múlva ezek feltűnnek a maszek mentőkocsikban is. Az ilyen húzásokkal a tizedére viszik le a rezsit.

– De hogy fizetik az embereket? – kérdezem.

– A tulajdonosok adnak a mentőknek csak úgy zsebből napi 2-3 ezer forintot, ehhez jön a borravaló, egy műszak alatt 10-15 ezer forintot is elérheti.

Ezeket a szubjektív és indulatos állításokat nehéz volna tényekkel bizonyítani, annyi viszont kétségtelen, hogy a kialakuló betegszállítási versenyben az állami mentőszolgálat mindinkább alulmarad. A 2002. évi főigazgatói beszámoló a következőket jelenti:

„Egyszerű betegszállítási feladataink az előző évi tendenciát folytatva 1,6%-kal csökkentek… Fejér megyében 9,3%-kal, Győr-Moson-Sopron megyében 4,7%-kal, – döntően a dialízisre [művesekezelésre – M. Gy.] történő betegszállítások növekedése miatt… Veszprém megyében számottevő a csökkenés, 14,7%, ami mögött a magánvállalkozások teljesítménynövekedése gyanítható… Komárom-Esztergom megyében részben a kényszerű szolgálati óra csökkenés miatt az egyszerű betegszállítási feladatok száma 4,3%-kal volt kevesebb az OMSZ-nál, míg az „alternatív” betegszállítók a szakkíséret nélküli betegszállításokkal meghaladták a Mentőszervezet összes egyszerű betegszállítási feladatszámát: 1998 és 2000 között a Mentőszervezet által ellátott feladatok száma 4519-cel csökkent, míg ezen idő alatt az „alternatív” szállítók feladata 23 595-tel növekedett, ami a mi csökkenésünket ötszörösen meghaladja. Az egyszerű betegszállítások ilyen mértékű növekedésével az OEP betegszállítási kasszája nem tart lépést, és marad az alulfinanszírozottság…”

Ez a versenyhátrány feltehetőleg fokozódik majd, mint ahogy – egy hasonlattal élve – a nehézkes történelmi egyházak is napról napra tért veszítenek a mozgékony, modernebb szervezésű szektákkal szemben.

Bár ismereteimet nem tartom elégségesnek ahhoz, hogy állást foglaljak ebben a konfliktusban, általánosságban szólva: mindig is jobban szerettem, ha a sorsunkba, sőt az életünkbe vágó ügyeket nem magánvállalkozók végzik, hanem az állam látja el központi szervezésben. Belátom, hogy az állam gyakran jár el agyaglábú bálvány módjára: lassú, körülményes, tehetetlen, de legalább tevékenységének kiindulópontjában megpróbál igazságos lenni, a szabályokat egyformán érvényesíteni mindenkivel kapcsolatban.

Az egészségügyben töltött idő alatt is az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szolgáltatásoknak az általános szint fölé emelése, minőségének javítása – elsősorban a magánvállalkozások előretörése révén – végeredményben sokszor azt eredményezi, hogy a társadalom alsóbb rétegeinek ellátási szintje csak tovább romlik, viszonylagosan és abszolút mértékben egyaránt, gyakran az elviselhetőségi küszöb alá süllyed le.

Ilyen fenntartásokkal kerestem fel a „Samaritanus Mentőszolgálat Kft.”-t, mely hazai és nemzetközi betegszállítással foglalkozik, és a maga nemében valószínűleg a legnagyobb hasonló vállalkozás Magyarországon. A bázisuk fenn a Svábhegyen egy saját tulajdonú négyemeletes panzióban helyezkedik el. A közvetlen szomszédságában emelkedik a „Tündér” lakópark és néhány miniszter villája is. A Markó utcai állomás leromlott környezete helyett itt kerthelyiség, bárpult, elegáns portaszolgálat fogadja a látogatókat.

Amennyire meg tudom ítélni, a „Samaritanus” családi irányítású és tulajdonú vállalkozás, apáé és fiúé, mivel az idősebb Minich beszélgetésünk során többször is említette visszavonulási szándékát, ebből arra lehet következtetni, hogy egyre nagyobb hányad kerül a fiú kezébe, aki már magas képzettségű közgazdász, ugyanakkor nem idegenkedik a mindennapok folyamatos robotjától sem.

Az apa, Minich Károly vállalja a beszélgetést velem. Ő valaha az OMSZ-nél dolgozott, egykori kollégái szorgalmas és rámenős emberként jellemezték, aki mindig is tudott élni az adódó lehetőségekkel. Kávét hozat, mosolygós, de bizalmatlan arckifejezéséből látni, hogy semmit sem kíván feltárni kártyáiból. Már csak szakmai gyakorlatként is megpróbálom kibillenteni egyensúlyából egy szokatlan kérdéssel:

– Tudja, hogy kik voltak a szamaritánusok?

– Nem, csak hallottam felőle.

Én szerencsére már korábban utánanéztem egy lexikonban:

– Az ókori Palesztina Szamária nevű helységének a lakóit hívták így. Az irgalmas szamaritánust Jézus említi egyik példabeszédében, mint a felebaráti szeretet megtestesítőjét.

Kettőnkön kívül egy bajuszos, vékony termetű férfi ül még az asztal mellett. Átnyújtja a névjegyét: T. Zoltán, az „Európa” mentőszolgálat ügyvezetője, később és csak véletlenül derül ki, hogy „civilben” az OMSZ alkalmazottja, a szentendrei állomás mentőtisztje. Nincs kétségem, hogy T. nem véletlenül került most a társaságunkba, az „Európa” mentőszolgálatnál Minichék komoly érdekeltséggel rendelkeznek. Az „Európa” részbeni vagy teljes birtoklása komoly előnyökkel, a működési terület kiterjesztésével jár, mivel ez a szervezet nemcsak szállítótevékenységre jogosult, hanem orvosi felügyelet ellátására is, sőt esetekhez is kivonulhat – igaz, csak az OMSZ irányítójának utasítására. Az „Európa” jelenleg két Volkswagen és egy Renault gyártmányú rohamkocsival és megfelelő tartalék járművel rendelkezik.

A „Samaritanus” összesen 35 kocsit működtet, ebben a számban Minich szerint már a családi személyautók is benne foglaltatnak. 1989-ben egy Volkswagennel kezdték, fokozatosan fejlődtek fel, 1992-ben már húsz fölé emelkedett a kocsiparkjuk.

– Honnan szerezték be őket?

– A németek már négyéves használat után lecserélik a mentőautóikat, meghirdetik az Interneten. Az eredeti százezer márkás árnak az ötödéért-tizedéért meg lehet kapni. Nálunk a rohamkocsi 8, a szállítókocsi 12 év alatt fut ki, akkor leszedjük róluk a felszerelést, és eladjuk teherautónak.

– Az Országos Mentőszolgálatot szövetségesnek vagy vetélytársnak tekintik?

– Mielőtt válaszolnék, egy dolgot tisztáznunk kell: Nyugat-Európában az állami mentőszolgálat nincs monopolhelyzetben, a versenyszféra lendíti előre a dolgokat. Münchenben például 6-7 különféle szervezet működik, olyan szervezésben, hogy mindig az egyik alakulat látja el az ügyeleti munka 70-80 százalékát, az ő főorvosa tartja a kezében az irányítást.

Ami az alapkérdését illeti: az OMSZ is és mi is ugyanonnan, az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól kapjuk a feladatokat és a pénzt, 17 kocsink dolgozik az OEP-pel kötött szerződés alapján. Azonos jellegű és minőségű szállításokat végzünk, sokszor csak a kocsik elhelyezkedése határozza meg, hogy melyikünk indul el az adott esetben. A különféle betegszállításokat az OMSZ egymagában képtelen volna ellátni, mi havonta 100 ezer „betegkilométert” teljesítünk, ez több mint a felét teszi ki a budapesti feladatoknak.

A másik közös pont: az OMSZ emberei közül sokan nálunk dolgoznak másodállásban. A beosztásban akadhatnak különbségek, például, aki ott sofőr, nálunk esetleg átül ápolónak, ha van szakvizsgája.

(Gyanítom, ennek sem az a célja, hogy a mentők minél változatosabban tölthessék el az idejüket, inkább az játszhat közre, hogy egy sofőr – legalábbis papíron – nem vezethet többet napi 12 óránál, és ezt a penzumát már az OMSZ műszakkal letöltötte.)

– Örülök, hogy ilyen elismerően beszél az OMSZ-ről, ott nem ilyen megértőek magával szemben. Azt mondják, ha egy OMSZ-es magánál dolgozik, olyan a helyzet, mintha valaki dolgozna egy fogkrémgyárban és a konkurencia krémével mosná a fogát nyilvánosan a gyár egyenruhájában.

– Ha egy mentő nem tudja eltartani a családját a főállásában kapott fizetéséből – márpedig jelenleg ez a helyzet –, mit tehet? Elmegy valahová másodállásba. Miért jobb, ha egy kőműves mellé áll be segédmunkásnak és nem hozzánk?

– Itt jobban keresnek?

– Kérdezzen meg bárkit, senki sem fog panaszkodni magának.

Eszembe jut az egyik sokat emlegetett vád:

– Igaz, hogy maga 2-3 ezer forintot ad nekik „jatt”-ba és a többit borravalóban kapják meg a betegektől?

Minich mosolyogva néz el az arcom mellett, mint az újságok szokták írni: „sem megerősíteni, sem megcáfolni nem kívánja ezt a híresztelést”, de a legkisebb kétségem sincs, hogy ha ezt tényként írnám, feljelent. Nem ismétlem meg a kérdést, nem az esetleges sajtópertől tartok – ötvenéves pályafutásom alatt egyet vesztettem el, természetesen azt, amelyben leginkább igazam volt –, jobban félek attól, hogy egy ilyen botránnyal sok mentős kezéből ütném ki a kenyeret. Inkább fordítok a témán.

– Ennyi közös érintkezési pont ellenére miért tekintik mégis vetélytársuknak az Országos Mentőszolgálatot?

– Szinte ugyanazért, amiért a szövetségesünknek. „Egy tóból halászunk.” Ebben egyikünk sem bűnös, az OEP „felül zárt kassza” rendszerében szükségszerűen egymás elől visszük el a pénzt. Egzisztenciális harc alakul ki.

– És ki nyeri meg ezt a párbajt?

– Én természetesen úgy képzelem, hogy a mi esélyeink jobbak. Mi emberszabású szolgáltatást nyújtunk, egy begipszelt lábú betegnek nem kell nyolc-tíz órát várni az elszállításra, mi egy óra alatt ott vagyunk érte.

– Igen, ezt a túloldalon is elismerték.

– Sőt azt is szívesen elvállaljuk, hogy útközben megállunk vele egy üzletnél vagy templomnál.

– De többet is kasszíroznak érte.

– Szó sincs róla. Mi éppolyan szabályos utalványra dolgozunk, mint az állami mentők.

– Pletykaszinten azt hallottam, hogy némelyik sofőr vagy ápoló az utalvány mellett egy számlát is benyújt, vagyis duplán fizetteti meg a fuvart.

Minich arca erre a provokációra is nyugodt marad.

– Én nem állhatok ott minden emberem mögött, lehet, hogy ilyesmi is előfordult, de mondja meg az informátorának, hogy hozza elém az illetőt, és én le fogok számolni vele. De biztosíthatom, nem fogja megcsinálni. A kocsijaink műszaki állapotára és tisztaságára is több gondot fordítunk, mint a vetélytársaink – már csak puszta önvédelemből is.

– Ez mit jelent?

– Mi fokozott ellenőrzés alatt állunk, nincs kibúvó, minden előírást teljesíteniük kell. Ha akár csak egy ampulla gyógyszer hiányzik a táskából, elvehetik tőlünk a mentési engedélyt.

A szervezeti felépítésünk is átgondoltabb és takarékosabb; nálunk 80 emberre összesen két adminisztrátor jut, az OMSZ-nél minden megyei szervezet központja valóságos székházba települt, és az emeleti részt teljesen lefoglalják az irodák, bürokratikus vízfej alakul ki. Mi a bevételeinket inkább új kocsik és felszerelések vásárlására igyekszünk fordítani…

(Nem illendő menet közben megkérdőjeleznem interjúalanyaim állítását, itt mégis kénytelen vagyok megjegyezni, hogy például a pécsi vagy a veszprémi megyei mentős központot a maga lepusztultságában éppolyan nehéz volna palotának minősíteni, mint Minich úrék többemeletes panzióját kunyhónak.)

– A mi hatékonyabb szervezésünk más területeken is megmutatkozik. Ha az OMSZ például Szegedről Sopronba indul egy beteggel, általában Budapesten átrakják, és egy másik autó viszi tovább, ami időveszteséggel és kényelmetlenséggel jár. Mi lehetőleg egyből, direktben tesszük meg ezt az utat.

A nemzetközi szállításokban is megálljuk a helyünket. Tegyük fel, hogy egy osztrák vagy olasz állampolgár megbetegszik, megsérül nálunk vagy egy másik közép-kelet-európai országban, ha nincs szükség nála azonnali és hosszadalmas beavatkozásra, akkor inkább egy otthoni kórházban kívánja kezeltetni magát. Érthetőleg nem kelt bennük különösebb bizalmat, hogy például Romániában a mentők összecsukható katonai hordágyakra rakják őket, de Horvátországból is áthozatják magukat a tompai határállomásra. Jó hírünk alakult ki köztük, a többség a „Samaritanus”-t keresi. Ha angolul telefonál, akkor angolul tudó, ha németül, akkor németül tudó orvost kapcsolunk be a beszélgetésbe, és egy órán belül érte megyünk. Ha egy műtét elvégzésénél például 72 óra a meghatározott terminus, vigyázunk, hogy ne csússzon ki belőle. A nagy balatoni buszbaleset után lengyel sérülteket is szállítottunk haza. Mostanában Kazahsztánnal is kapcsolatba léptünk, gazdag olajország, a legjobb szolgáltatásokat akarják kialakítani maguknál, gyakran kijárunk konzultálni hozzájuk.

Ha valaki repülőgépet kíván igénybe venni, kiszállítjuk a repülőtérre. A stewardessnek ezer más dolga van, nem tudja ellátni a beteget, mi adunk mellé kísérőt a szükséges orvosi felszereléssel, a mi emberünk eteti, takargatja az úton.

– Nem jár túl sok kockázattal a repülés?

– Nézze: ha valakit felengednek a repülőgépre, az már nem lehet túlságosan rossz állapotban. Olvastam egyszer egy cikket, azt írták benne, hogy a szállítás alatt egyetlen beteg sem halt meg, sőt lélegeztetni vagy intubálni sem kellett – persze ez a felmérés egy bizonyos időszakra vonatkozott.

– Más szállítási formáknál nem fordul elő haláleset?

A vezetők hallgatnak, végül egy sofőr töri meg a csendet, aki a szomszédos kerti asztalnál issza a sörét:

– Ha Magyarországról egy haldokló beteget viszünk haza Erdélybe vagy Románia más részébe, az illető mindig a megérkezés után hal meg, ez Magyarország területén belül nem következhet be.

– Miért nem?

– Mert akkor a holttestet le kellene adnunk egy magyarországi hullaházba, elindulna egy jogi procedúra, ami sok költséggel jár, és a temetés is hetekre elhúzódna.

– És ha a román határőrök észreveszik, hogy egy halott fekszik a kocsiban?

– Erre mondta P. Howard, hogy rizottó nélkül nincs kockázat. Bocsánat, hogy közbeszóltam – és a sofőr elfordul, arcán látszik, megbánta, hogy nem tartotta a száját, mert hozzáteszi: – Egyébként nem ide tartozom, csak vendég vagyok.

– A mentőellátásban milyen távlatok mutatkoznak? – teszem fel az utolsó kérdést.

– A mi működésünk mindig is az egészségügy általános helyzetétől függött. Ha a „legmagasabb fokú ellátás” a mostani szintet jelenti, és nem következik be változás, akkor ránk is kevés jó vár.

Felemelkedem a helyemből, elköszönök, közben egy szolid, mégis önérzetes mondatot fogalmazgatok magamban arra az esetre, ha felajánlják, hogy levisznek a fogaskerekű vasút tízpercnyi járásra fekvő állomásáig, de semmiféle hasonló javaslat nem hangzik el, így gyalog vágok neki az útnak.

Az alternatív mentőket is szerettem volna munka közben látni, ezért az egyik reggel kimentem a ferencvárosi Óbester utcába, ahol az „Európa” egyik bázisa működik. Az itteni autópark két kocsiból áll; egy 24 órás állandó szolgálatot adó eset-, és egy 12 órás szállítókocsiból. Bejárom az udvart, de embert sehol sem látok, csak később találok egy harmincöt év körüli, a fáradtságtól gyűrött arcú ápolót. A piros kabátjára és overáljára varrott jelzés mutatja, hogy főállásban az OMSZ-nél dolgozik, itt csak kisegít ápolóként. Egyelőre nincs hívás, de bármelyik pillanatban érkezhet, az esetkocsiba ülünk be beszélgetni.

– Egy hónapban hány órát dolgozik?

Először ő is a sablonos kitérő választ adja, de mikor újra rákérdezek, elunja, hogy mellébeszéljen.

– Az OMSZ-nél a havi munkanapok számától függően 168 és 200 óra között, itt szerdánként vagyok beosztva, ez havi 96–120 órát jelent – a mi feladataink nem olyanok, hogy abban a percben abbahagyhatjuk, mikor lejárt a munkaidő. A szervezet két állomásának is én vagyok a vezetője, ez is igénybe vesz valamennyi időt. Amellett eljárok sofőrnek az egyik budapesti kerület orvosi szervezőjéhez.

– Ez összesen mennyit tesz ki?

– Nem szoktam számolni. Előfordul, hogy hétfőn reggel beállok, megyek az egyik helyről a másikra, aztán csak péntek este kerül le rólam a ruha.

– Muszáj így hajtania?

– Igen, albérletben lakom. Még mindig évek kellenek, hogy meg tudjak vásárolni egy lakást.

(A 2002. évben az OMSZ-nél 103 alkalmazott részesült kamatmentes lakásépítési kölcsönben, ez összesen 25 800 000 forintot tesz ki, ha elosztjuk, fejenként 258 ezer forintot jelent – egy magasabb minőségű lakásban egy négyzetmétert lehet venni belőle. 23 fő kérelmét eleve elutasították, beszélgetőpartneremnek mint egyedülállónak esélye sem lehetett volna.)

– Azért ez mégiscsak sok.

– Azt hiszi, csak én dolgozom ennyit? Egy orvosnő 104 órát nyomott le anélkül, hogy egyszer is hazament volna. Ahogy az eset végeztével kiszállt a kocsiból, már aludt, a kocsiban menet közben aludt, de ahogy kiértünk a beteghez, mindig magához tért.

A mi munkánkat inkább lelkileg nehéz elviselni. Egy öregasszony terhére van a családjának, meg akarnak szabadulni tőle, megpróbálják bevitetni a kórházba, hátha benn tartják majd a mamát. Arra sajnálják a pénzt, hogy megkenjék a családi orvost egy szállítási utalványért, inkább kihívják az esetkocsit. Az orvos megvizsgálja, kiderül, hogy az öregségen kívül semmi baja nincs, mégis elvisszük, mert ha otthagyjuk, csak magunknak csinálunk plusz munkát, két óra múlva újra kirángatnak minket.

– Gyakran adódnak konfliktusok?

A mentő kihajtott inggallérjára mutat:

– Évekig megtartottam a szabályt, és szolgálatban mindig felkötöttem a nyakkendőt, aztán kétszer is előfordult, hogy egy részeg elkapta és elkezdett fojtogatni, azóta nem hordom.

A háttérben álló épületből kávét hoznak ki nekünk, az ápoló eltűnődve iszogatja.

– Nem gondolt arra, hogy más szakmát válasszon? – kérdezem. – Ilyen robotolással másutt is megkeresné ezt a pénzt.

– Ez egy zárt kör, az ember 18 éves korában elkezdi, és többé nincs kilépés belőle. Mi bajtársnak szólítjuk egymást, és azok is vagyunk, bízunk a másikban, hogy ha egy százkilós embert viszünk le a harmadik emeletről egy kanyargós lépcsőn, akkor sem engedi el a hordágy másik végét, ha beleszakad.

– Sok szabálytalanságról hallani.

– Sajnos nem mindenki viselkedik úgy, ahogy kell. Egyszer bevittünk egy eszméletlen beteget. Mikor leadtuk a kórházba, szólt a kísérője, hogy kilencvenezer forint volt nála, és ez nem szerepel az értékleltárban. Kérdezem a kollégámat:

– Te láttál nála pénzt?

Erre elővesz a zsebéből egy csomó ezrest, és nekem akarja adni: itt a részed! Családos ember volt, nem jelentettem fel, de szóltam a többieknek, egy hét alatt el kellett mennie tőlünk. Egy ápoló ellopott egy gyűrűt, attól tartott, hogy a hozzátartozók szólnak a rendőröknek, és motozást tartanak majd. Hogy ne találják meg nála, ott helyben elásta a kerítés mellett, és este visszament érte. Emlékszem olyan időkre, mikor három embert bocsátottak el lopásért a Markó utcai állomásról.

9 óra 57 perckor utasítás érkezik a rádión; ki kell mennünk a kőbányai Zách utcába, egy idősebb férfi összeesett, a bejelentő szerint valószínűleg kéz- és lábsérülést szenvedett. Egy perc alatt elindulunk. A Könyves Kálmán körúton a Népliget mellett elhúzva látjuk, hogy egy részeg hajléktalan férfi fekszik a füvön. A sofőr int felé:

– Érted majd később jövünk.

A sérült, akihez kihívtak minket, a Zách utcai villamosmegállóban esett el, eszméleténél van, sztoikusan fogja fel a történteket:

– Ez volt mára megírva, ide kellett jönni.

Leginkább a combját fájlalja, valószínűleg combnyaktörést szenvedett, de rövid ujjú szürke inge alól kibukkanó könyökén is alvadt vér szárad. Az ápoló ellátja a sebét, aztán felveszi a személyi adatokat, az öregember már 25 éve nyugdíjas, egyedül él.

Én az ing szürke vásznát nézem, a színárnyalat a rendőrök és a vasutasok régi uniformisát juttatja az eszembe. Rákérdezek, kiderül, hogy a sérült valóban a Vasútnál szolgált.

– Akkoriban az egyenruha még nem műrostos anyagból készült. A nadrág is már egy rongyáig szakadt, de megtartotta a belevasalt élt, ez az ing még ma is ing.

– Mi volt a honállomása?

– Budapest-Ferencváros.

Itt magam is hónapokat töltöttem el annak idején, egészen a kórházig elbeszélgetünk a régi nagy főnökökről: Udvarhelyiről, Selmecziről, Berendi Tiborról. A mentők leadják a Péterfy kórház traumatológiáján, én az ajtón kívül maradok, úgy gondolom, ha nem szükséges, nem illik tanúja lennem mások szenvedéseinek.

Egy cigarettára sem marad elég idő, a kocsi máris új feladatot kap: a Bajcsy-Zsilinszky kórházból át kell vigyen egy tumoros beteget az Uzsoki kórházba. A páciens fiatal, szakállas férfi, az anyja megkéri a sofőrt, hogy velünk jöhessen, útközben vele beszélgetek.

A fiú negyedéves hallgató a bölcsészkaron, történésznek készül. A bajok már régebben jelentkeztek nála, az orvosok allergiára, fertőzésekre gyanakodtak, de egy alaposabb vizsgálat kiderítette, hogy rosszindulatú daganattal, agyalapi rákkal küszködik. Azóta már többször is megoperálták, különösebb eredmény nélkül, de látszólag teljes nyugalommal viseli el a helyzetet.

– Csak egy kívánsága van – mondja az anya –, azt szeretné, hogy még egyszer vigyük el Rovinjba, az Adriára, akár meggyógyul, akár nem.

A betegen látszik, hogy eszméleténél van, érdekli a beszélgetésünk, felé fordulok:

– Mennyire maradtak meg a régi kapcsolatai?

– „Donec felix eris numerabis multos amicos / Tempora si fuerint nubila solus eris…” Amíg boldog vagy, sok barátod akad, de ha az ég befelhősödik, magadra maradsz. Ez nálam nem stimmel, én soha nem voltam boldog, tehát nincs változás – ezzel mintha mindent elmondott volna, csukott szemmel elfordítja a fejét.

Mikor végzünk az Uzsoki kórházban, a mentők kitakarítják a kocsit. Az ápoló csak most veszi észre, még az öreg vasutas ellátásánál véres lett az inge, kimosni nem tudja, átmeneti megoldásként egy fehér leukoplaszt csíkkal ragasztja le a vérfoltot.

– Nem nagy ügy. Ismerek olyan kollégákat, akik tbc-t, vagy hepatitist szedtek össze a betegektől. Ha majd épp arra járunk, hazaugrom egy tiszta ingért.

Még be sem fejezték a takarítást, mikor új utasítás érkezik: a Keleti pályaudvarnál egy nő leesett az aluljáró lépcsőin, össze-vissza zúzta magát. A sofőr bekapcsolja a szirénát és a vészvillogót, a kocsi nekivág az útnak.

Természetesen nem értem be az OMSZ fővárosi tevékenységének megismerésével, a vidéki mentőszervezetek helyzetéről is megpróbáltam fogalmat szerezni. Hajdú-Bihartól Vas megyéig tucatnyi helyen fordultam meg.

Riporteri szerencsém úgy hozta, hogy Szombathelyen az új városi – egyben megyei – mentőállomás megnyitása előtt néhány nappal lehetőségem nyílt körülnézni a lebontásra ítélt régi épületben.

A kiérdemesült mentőbázis egy régi határőrlaktanyában és a hozzá tartozó egykori lóistállóban működött majd öt évtizedig, ennek során a végletekig lehasználódott. Az új állomás építkezése 2001 szeptemberében kezdődött el az adott telken, a tervek szerint 300 millió forintos költséggel egy év alatt kellett elkészülnie a munkának. Mivel a betegek mentését ezen idő alatt sem lehetett szüneteltetni, az ÁNTSZ ideiglenesen hajlandó volt szemet hunyni a hiányosságok fölött.

Dr. Puskás Tivadar, a Vas megyei mentőszervezet vezető főorvosa kalauzol végig az utolsó napjaikat élő régi falak között. A különféle irodák és tartózkodók nyilvánvalóan alkalmatlanok a munkavégzés legszerényebb formáira is. Az állandó ismételgetéstől félve már alig merem leírni, hogy az épület beázik, a vakolat lehullott a mennyezetről, a belső helyiséget ellepték a különféle élősdik. Egy mentő egy alkalommal mocorgást hallott az élelmiszertároló szekrényben, találomra odacsapott egy fémtálcával – egyszerre két egeret ütött agyon. Az emberek húszfokos hidegben is a beton padlózatú garázsban öltöztek át, az ügyelet szakadt műbőr bevonatú, kijáró lábú priccseken pihenhetett meg. A 28 négyzetméteres irodában négy íróasztal áll, az adminisztrátorok könyöke szinte összeér írás közben. A páncélszekrény is kiszorult a garázsba, udvariasságból nem kérdezem meg, hogy tartanak-e benne pénzt vagy kábító hatású gyógyszert – attól félek, hogy igenlő választ kapnék. Az új épületbe szánt műszereket és felszerelési tárgyakat konténerraktárakban őrzik, ez meglehetősen kockázatosnak tűnik, mert az építést végző vállalatok dolgozói és más idegenek is szabadon járkálnak a területen.

– Az emberei még nem unták meg ezt a felfordulást, és nem széledtek szét? – kérdezem Puskás doktortól.

– Nem, a mi hetven fő körüli állományunk viszonylag stabil, csak két ember ment el, és tízen jöttek. A fegyelmi helyzet a felfordulás közepette is kielégítő, a 2001-es évben sem fegyelmi, sem kártérítési ügy nem akadt. Közérdekű bejelentéssel is csak egy esetben kellett foglalkoznunk, gondatlan bánásmód tárgyában nyújtották be, de a vizsgálat során ez a panasz is alaptalannak bizonyult. Reménykedem, hogy az új épületben sem szaporodnak meg a hasonló gondjaink.

Élvezzük a megyei közönség támogatását, ezzel kapcsolatban csak egy példát említek meg: egy szombati napon haza kellett hoznunk egy magyar beteget Németországból, mivel pénzt nem vételezhettünk fel, és a bankok is zárva tartottak, az ostffyasszonyfai versenypálya tulajdonosa adta kölcsön a szükséges háromezer márkát.

Mint annyi más alkalommal, most is kifutottam az időből, sietnem kellett, hogy elérjem a vonatot. Puskás doktor kivitt a pályaudvarra, menet közben átadott néhány tájékoztató anyagot, és felajánlotta, hogy valamikor szeptemberben jöjjek majd vissza. Addigra készen áll az új mentőállomás, tetszésem szerinti ideig ellakhatok a vendégszobában, segítenek majd, hogy megismerhessem a városi és a megyei mentők munkáját.

Már fenn a vonaton ülve eltöprengtem a felkínált lehetőségen. Úgy gondoltam, nem hagyhatok ki egy olyan esélyt, hogy átfogó képet kaphassak egy egész megyei szolgálat működéséről. Vas egyébként is sok tekintetben etalonnak számít: az ország legiparosultabb megyéi közé tartozik, és talán itt a legmagasabb arányú a lakosság foglalkoztatottsága. (Jóstehetséggel nem rendelkezvén, azt nem láthattam előre, hogy alig egy fél év múlva milyen lebomlási folyamat indul majd meg az itteni üzemekben.)

Találomra belenéztem a megyei mentőszolgálat 2001. évi összefoglaló jelentésébe, és elolvastam a befejező sorokat:

„A 3. évezred első évszázadának első évéből visszatekintve a szervezett magyar embermentés több mint egy évszázadára – meggyőződésem, hogy az Országos Mentőszolgálat egyik legjobbika a világ mentő-betegszállító rendszereinek!

Szakmai, gazdasági értékei mellett a szervezet tevékenységének eszméje, a segítés szellemiségének erkölcsi többlete az, ami a problémák megoldásában irányt mutat, a nehézségeken átsegít, a napi vitákat feledteti, a jövőbe tekintve bizakodást, derűt áraszt.

Van múltunk, amire büszkék vagyunk!

Van jelenünk, amit úgy kell élnünk, hogy utódaink büszkék lehessenek ránk!

S van jövőnk. Felelősek vagyunk a magyar mentés alakulásáért.

Eddig úgy volt, hogy a történelem formálta a jellemünket. Most úgy lesz, hogy a jellemünk formálja a történelmünket. Saját történelmünk lesz megint.”

A hanghordozás számomra kissé dagályosnak tűnt, de ez nem döntő, köztudomású, hogy nekem a cukor is keserű.

– Nézzük meg, hogy áll a helyzet Vas megyében – legalább egy pillantás erejéig –, mormogtam magamban, és szeptember végén vissza is tértem Szombathelyre.

Azt már megtapasztaltam, hogy a dolgok menetét leginkább az ügyeleten lehet nyomon követni, ide fut be minden, ami fontos. Már a megérkezésem estéjén beültem a telefonhívásokat fogadó mentőtiszt mellé:

– Hány hívás érkezik napi átlagban?

– Négy-ötszáz. A vidéki állomásainkon sokszor nem veszik fel a telefont, mert nem tartanak éjszakai ügyeletet, azokból a falvakból is minket keresnek meg.

– És az orvosok mekkora részt vállalnak?

– Az változó, van olyan családi orvos, aki korrektül ellátja a beteget, aztán értesít minket, van, aki csak egy cédulát hagy a családnál, hogy szerinte mi baj van, némelyik meg egyenesen titkosíttatja a telefonszámát, nehogy otthon is megtalálják a betegek.

A végzős műszak épp most lép le, távozás előtt még beállnak egy-két szóra. Nekem is köszönnek, tudják, mi járatban vagyok, kérdezik, hogy mit tapasztalok. Isten tudja, meddig és kihez juthat el az, amit az ember ilyenkor mond, igyekszem inkább a kedvező benyomásaimról beszélni, de átlátnak rajtam, fáradtan legyintenek:

– Biztos ismeri azt a régi mondást, hogy a cukrász habbal takarja el a selejtjét, a kőműves malterral, a mentős pedig földdel.

Aztán elcsendesedik a terem, egyelőre hívás sem érkezik, az ügyeletvezető a másnapra esedékes szállítások papírjait rendezgeti.

– Nagy az igények száma?

– Igen. Érdekes, hogy mindig megnő, ha a benzin árát felemelik. A rokonok régebben nem várták meg a mentőket, hanem behozták a betegeket a saját autójukkal, de a drágább üzemanyaggal már sokallják a költséget.

– A megyében összesen hány mentőgépkocsi dolgozik?

– Ha mindent, a félig roncsokat is beleszámítjuk, összesen 26.

– Ma éjszaka hány kocsival rendelkezik?

– Összesen hárommal: egy esetkocsival és két Toyota szállítóval.

– Ezek milyen állapotban vannak?

– Az esetkocsi még úgy-ahogy elfogadható, de a Toyoták öregek, az egyik már 550 ezer kilométert futott, a másik pedig az 580 ezren is túl jár.

– Milyen személyzet szolgál rajta? Hány orvos?

– Egy sem.

(Közbeiktatva megjegyzem, hogy egy 2002. júliusi statisztika szerint a Vas megyei mentőszervezet tíz állomásán összesen 9,75 orvos dolgozott – mint tudjuk, a létszámot nem személyek, hanem az elvégzendő feladatok szerint számítják, továbbá 19 mentőtiszt és 3 szolgálatvezető mentőtiszt.)

– Az esetkocsin ma éjszaka egy mentőtiszt dolgozik egy ápolóval, a két szállítókocsin csak ápolók ülnek.

– Ők milyen képzettségi szinten állnak?

Az ügyeletes megnéz egy kimutatást:

– A megye mentőállomásain összesen 83 mentőápoló dolgozik. Közülük 64-en szakápolói képesítéssel rendelkeznek, 19-nek nincs szakirányú végzettsége. Ez utóbbiak nem adhatnak be injekciót, és nem köthetnek be infúziót sem.

– Akkor mit csinálhatnak?

– Például reanimálhatnak, vagyis újraélesztést végezhetnek. Fenntartják az életfunkciókat, amíg kiérkezik egy esetkocsi.

– Ma éjszaka a két Toyota szállítókocsin is ilyen képzetlen ápolók szolgálnak?

Az ügyeletes egy pillanatnyi türelmet kér, beszól valahová, aztán felém fordulva bólint:

– Igen, mind a kettőn.

– És ez a három kocsi jelenleg hány emberre vigyáz?

– A kilencvenezres megyeszékhelyre és egy sor falura, összesen olyan 150 ezer főre.

A szolgálatvezető a szomszédban lakik, egy percre hazaugrik a vacsorájáért, helyét a telefon mellett egy mentőtiszt veszi át, ő már befejezte a munkáját, de még a jelentésekkel bajlódik. A harmincöt év körüli vörös hajú férfi a megyei mentőszervezet legtörekvőbb szakemberei közé tartozik, a szakmai konferenciákon önálló előadásokat tart, társai között is érezhető tisztelet övezi. Először őt is a havi munkaidejéről kérdezem.

– Mentőtisztként én is a szabályos 170-180 órát teljesítem, ehhez jön még 48 óra, amikor szolgálatvezetőként dolgozom. Emellett havi 30-40 órában elsősegélynyújtást oktatok – ez is klasszikus mentőfeladat –, külön egy-egy alkalommal vizsgáztatok a Vöröskeresztnél. Mindent összevetve 270-280 óra jön ki. Emellett tanulok a főiskolán, a távlati tervek szerint Szombathelyen is elindul majd a mentőtisztképzés, és szeretnék tanítani ebben az intézményben.

– A Mentőszolgálat mennyiben támogatja a továbbtanulását? – kérdezem, de csak a szokásos tagadó választ kapom.

– Semmiben, sem anyagiakban, sem időkedvezményekkel, legföljebb a vizsgák idején cserélhetek szolgálatot valamelyik kollégámmal. Négy gyerekem van, ha a szüleim nem küldenének hazulról húst, zöldséget és gyümölcsöt, igen nehezen élnénk meg.

Közben a szolgálatvezető visszatér – kezében egy lábossal –, a mentőtiszt elköszön, és újra a jelentései fölé hajol. Az irányító is tovább rendezgeti a másnapi szállítások papírjait, az étel ott hűl ki előtte.

– Az egyik kocsink reggel hétkor megy fel Budapestre, három beteget visz fel kontrollra, ezen a napon már nem bízhatunk rá más munkát, mert mire visszaér és elvégzi az adminisztrációt, már le is telik az előírt 12 óra. Néha bele sem férünk ebbe a keretbe. Előfordult, hogy hétkor kezdtünk, este 11-kor kimentünk Nagytilajba, egy beteget kellett behoznunk katétercserére, közben akkora köd ereszkedett le, hogy a helységtáblát sem láttuk, reggel volt, mire a kezelés után hazavittük, és nekünk még vissza is kellett jönnünk.

– Sok az olyan munka, amelyet feleslegesnek tart?

– Akad éppen elég. Itt van például a katétercsere, amiről az előbb beszéltem. Ki kell mennünk hat-nyolc helyre, hogy összeszedjük a rászorulókat, megvárni, amíg végeznek, aztán hazaszállítani őket. Elég volna egy nővért kiküldeni, aki egy kocsival sorra járja őket, és elvégzi a kezelést, a betegek is jobban járnának, mert ki se kellene mozdulniuk hazulról.

A szolgálatvezetőnek nincs étvágya, eltolja maga elől az ételt, ujja hegyével a hátát tapogatja:

– Kivan a gerincem. Sokat éjszakáztam székben ülve, és nem támaszthattam hátra a fejemet, mert a főorvos rám szólt, hogy ilyen testtartásban rögtön elalszom. Erre aztán még rátett vagy tíz év a Nysán, papírral tömtük tele a szélvédő üveg oldalát, és így is majd kivitt a huzat. Velünk nem lesz sok akadék, könnyen halunk majd.

– Legalább jobban kerestek?

– Igen. 1975-ben 1350 forintos havi fizetéssel kezdtem, de ehhez hozzájött napi kétszáz forint „jatt” – ezen 12 üveg sört lehetett venni.

Megszólal a telefon, a szolgálatvezető jelentkezik a hívónál, sietve jegyez, aztán kiadja a lapot az esetkocsinak:

– N. József, Szentpéterfa. Agyi történés.

Újra tanúja lehetek annak a jelenségnek, hogy a feladattal járó stressz vizelési ingert vált ki a mentőkből, aztán mintha be akarnák hozni ezt a percnyi időveszteséget, rohannak ki a kocsihoz.

Én is felkapaszkodom, feljegyzem a riasztás időpontját: 20 óra 56 perc. Megfordul a fejemben, hogy a mi távozásunkkal egy százötvenezer főt kitevő lakostömeg marad időlegesen hatékony mentőellátás nélkül, de a mentőtiszt megnyugtat:

– A szomszéd városokból tudnak segítséget küldeni, az is előfordul, hogy a szállítókocsi szedi fel a beteget, elindul vele, és útközben találkozik az esetkocsival. Ez az úgynevezett „randevú módszer”.

Szentpéterfa az osztrák határ közvetlen közelében fekszik, talán húsz kilométerre Szombathelytől. A sofőr százkilométeres tempóban vág át a városon, hirtelen irányváltásai nem mentesek minden kockázattól, a Toyota télen-nyáron ugyanazt a gumigarnitúrát használja, az állandó terheléstől erősen megkopott, alig-alig tudja a kocsit az úton tartani. Újra megfogadom, hogy soha többé nem vállalkozom ilyen utazásra, nem a haláltól félek, hanem attól, hogy hányni kezdek. A hátsó zsebemben kitapogatok egy idegcsillapító Xanax tablettát, csak úgy víz nélkül elrágom. Megkönnyebbülök, mikor a kocsi lelassít, majd rövid tájékozódás után megáll.

A beteg 1928-as születésű, hatalmas termetű öreg férfi, a mentőtiszt megméri a vérnyomását: 200/100.

– Mi történt vele?

– Nem szedte be a vérnyomás-csillapító gyógyszert, mert a szomszédban kiforrt az új bor, és inni akart a barátaival.

Hiába mondták neki, hogy az alkohol még tovább emeli a vérnyomást, agyvérzést kaphat, csak legyintett ránk: ti nem értetek hozzá, az a fontos, hogy a gyógyszer és a bor ne keveredjék. Amikor hazajött, azonnal rosszul lett.

A mentőtisztet egy sípoló hang zavarja, kiderül, hogy a hallókészülékből származik, leállítják. A beteg hányáscsillapító injekciót kap, elmerevedett bal kezét próbálják óvatosan megmozgatni, a hatalmas mellkas mint egy kohó küzd az életért. A helyben nyújtható segítségek forrása kimerül, be kell vinnünk a kórházba.

A komolyabb, száz kilót megütő testet átrakják az önmagában is nyolc-tíz kilós hordágyra. A mentők görnyedezve, összeszorított fogakkal botorkálnak végig a konyhán, majd a lépcső fordulóin.

– Mikor tervezték ezt a házat, nem kombinálták be az italt és az öregséget.

A figyelem és a feszültség egy pillanatra sem lankad. Ha volt valami esély egy beteg életben tartására, és ellátás közben mégis meghalt, a csapat napokig nem szabadul fel a lelki nyomás alól. Suttogva próbálok tájékozódni az esélyekről, de a mentőtiszt akkor sem beszélhet az állapotáról a beteg jelenlétében, ha az már a klinikai halál fázisáig jutott el.

– Visszatérnek és beszámolnak, kiderül, hogy mindent hallottak és értettek.

– Hogy fordulhat elő egy eszméletlen betegnél?

– Nem tudom, lehet, hogy mégis van testen kívüli lét. Egyébként nem is lehet semmiféle biztosat mondani, csak a CT-vizsgálat állapíthat meg lágyulást, embóliát vagy agyérgörcsöt.

A kezelés a robogó kocsiban is folytatódik magáért a puszta életbentartásért. A beteg száján bugyborékolva ömlik az éretlen vörösbor, édeskés szaga korminra vagy más direkt termő szőlőre vall. A vese alakú hányótál hamarosan megtelik, akkor egy lepedőben fogják fel az okádékot.

– Van ennél nyomasztóbb bűz?

– Van. A megégett ember szaga elviselhetetlen.

Megérkezünk a szombathelyi Markusovszky kórházba, a mentők a hordágyon fekvő tehetetlen testtel lebotorkálnak a sötét alagsorba, a nedves sarkokban ciripelnek a tücskök, megjelenésünkre bagzó macskák ugranak szét. A kórházi belső közlekedés egyetlen liften bonyolódik le, ezen szállítják a betegeket, látogatókat, a halottakat és az ételt.

Átadnánk a beteget a kórházi ügyeletnek, akkor derül ki, hogy a szentpéterfai házban az öreg férfi papírjai helyett halott feleségének iratait kaptuk meg, még a hagyatéki végzés is előkerül. Telefonon kiszólnak a családnak, az otthoniak megígérik, hogy valamelyik azonnal elindul és kocsival behozza.

Az adott küldetés ezzel befejeződött, a pontosság kedvéért ránézek az órámra, 22 óra 08 percet mutat. A kocsi betegterében szennyeződések nyomai maradtak, az ápoló lemossa a padlót, a műbőr felületet, majd Domestos-szal fertőtleníti. A lé becsorog a hézagokba, és a szakadásokba, tovább fokozza a korróziót.

Aludtam néhány órát az új mentőállomás vendégszobájában, majd reggel visszamentem az ügyeletre. Hét órakor indult el a szállítókocsi Budapestre, úgy számolják, hogy este fél nyolc körül ér majd vissza.

– Minden megyeszékhelyről járnak fel így a fővárosba?

– Nem; a három egyetemi város: Debrecen, Pécs és Szeged kivétel.

– A szombathelyi orvosok gyengébb színvonalon állnak?

– Nem, csak arról van szó, hogy az egyetemi városokban a kórházaknál magasabb felkészültségű és ellátottságú klinikák működnek.

Egy mentő közbeszól:

– Persze az is igaz, hogy Szombathelyre csak akkor jön el egy orvos, ha Pécsen nem fogadták be.

Megnézem a szállító Toyotát, ez is messze 500 ezer kilométer fölött teljesített már, rugói az eredeti állásukhoz képest 2-3 centimétert süllyedtek meg a terheléstől. A sofőr azt mondja, hogy a magánmentők kocsijai sokszor még egymillió kilométer megtétele után is jobb állapotban vannak.

– Ők válogathatnak a fuvarokban, nem vállalnak el nehéz utakat, megtehetik, mert rájuk nem hárul ellátási kötelezettség, mint az OMSZ-re. Néha hetekre le is állnak.

– Ilyenkor miből élnek?

– A maszekok jó része inkább pénzmosással foglalkozik, mint mentéssel. Egyébként nem kell őket félteni, megkeresik, ami nekik kell. Különféle trükköket alkalmaznak, például valaki mint vállalkozó megvesz néhány használt kocsit, aztán mint mentő kibérli saját magától.

Megérkezik Puskás Tivadar főorvos. Ő hivatásának megszállottja, alapvető funkciója mellett a „Magyar Mentésügy” című folyóirat fő szervezője, a Magyar Oxiológiai Társaság egyik vezető tisztségviselője, ezen kívül rendíthetetlen vasi lokálpatrióta. Mielőtt elindulnánk megyei körutunkra, a kávé mellett rövid előadást rögtönöz a megyei mentésügy történetéről.

Mint az ország számos más helyén, a „mentőosztály” itt is a tűzoltóság keretein belül alakult ki Brutscher József parancsnok irányításával. Brutscher a korszak romantikus figurái közé tartozott. A feljegyzések szerint tisztes iparosként vezette a családi boltot, de szabadidejében az alpinizmusnak hódolt, megmászta Európa legmagasabb hegycsúcsait, a Matterhorntól a Mont Blanc-ig, 1880-ban belépett a Tűzoltóegyletbe, előbb mint „mászó” dolgozott, aztán szakaszparancsnokká lépett elő. 1892-ben végleg felhagyott az üzleti tevékenységgel, és életét az önkéntes tűzoltóság fejlesztésének, majd a mentésügy kialakításának szentelte.

Az első kivonulásra 1904. április 6-án került sor. Az 1908-as tífuszjárvány idején lóvontatású, bódés ragálykocsikat állítottak be, ezek 500 beteget szállítottak el. 1909-ben lépett szolgálatba egy gumirádlis mentőkocsi fűthető betegtérrel. 1925-ben érkezett meg Budapestről az első mentőgépkocsi alváza, a karosszériát Szombathelyen építették rá, egy fekvő- és két ülő beteg szállítására volt alkalmas.

Fel-feljegyzek néhány adatot, szerencsére kiderül, hogy az agilis Puskás doktor szerkesztésében egy album is megjelent erről a témáról, elkérem későbbi elolvasásra, a történelmi visszapillantás véget ér, és elindulhatunk körutunkra.

Először Sárvárra látogatunk el. Itt az OMSZ első állomását egy, a háborúban elpusztult zsidó család házában alakították ki, még 1951 decemberében, Sztálin születésnapján adták át. Innen 1971-ben költözött át egy lapos tetejű épületbe. Azóta újra eltelt több mint harminc év, és az állomás átfogó jellegű javítások hiányában a használhatatlanság szintjéig leromlott. A Vas megyei Mentőszervezet 2002. január 19-én kelt jelentése ezt szerényen úgy határozza meg, hogy „a sárvári mentőállomás külső és belső felújítása elodázhatatlan…”

(Tovább forgatva az említett jelentést, megbizonyosodhatunk, hogy a sárvári példa nem egyedülálló a megyében.

„– A celldömölki mentőállomás belső munkálatainak felmérése már 1984-ben megtörtént, a kivitelezés azonban pénz hiányában még mindig várat magára. Korszerű fűtéssel, de méltatlan körülmények között végzik bajtársaink továbbra is a munkájukat. Elengedhetetlenül szükséges az épület külső felújítása is. Az Építési Osztály 2000 tavaszán újabb felmérést készíttetett, más továbbra sem történik.

– A körmendi mentőállomás belső felújítása szükséges, festése elodázhatatlan.

– A kőszegi mentőállomás tetőtéri bővítésének terve évek óta megvan, de továbblépni nem tudtunk.

– Szintén szükséges a szentgotthárdi mentőállomás külső és belső renoválása, a tető javítása elengedhetetlen.

– Az épületek, a mentőállomások bútorzata, egyéb felszerelési tárgyai elhasználódtak, sokszor funkciójuk ellátására is alkalmatlanok.

– Az Építési Osztály kerete terhére az év során elvégzett munkák összege 390 806 forint. Saját keretünkből az épületek karbantartására 174 937 forintot fizettünk ki.)

A sárvári mentőállomást állítólag egy feltöltött téglagyári gödörre telepítették, az ingatag altalajra vall, hogy az épület statikailag folyamatosan romlik, az ajtók mindinkább befelé billennek. A falakra kiül a salétrom, a beázások olyan méretűek, hogy az egyik helyiség mennyezetéről átterjednek a másikéba. Mindenütt érződik a rothadó lambériák szaga.

Érdekel, hogy keletkezett a beázás, felkapaszkodom a falra szerelt vashágcsón, körülnézek a tetőn. Mint az eltérő árnyalatú fedőréteg mutatja, egy mintegy 25 méter hosszú és 3 méter széles folton bomlott meg a szigetelés, toldozgatásokkal próbálták meg helyrehozni, de nem sikerült, változatlanul átengedi a vizet. A kémény élvakolata is megrepedt, lehullófélben van, bármelyik pillanatban követheti maga a kémény is.

A garázson keresztül térek vissza az épületbe, itt is minden lehasznált, a fertőtlenítő kagylója feketére égett a savtól, a padozat feltöredezett, jellemző apróság, hogy még az itt tárolt zászló szövetén is egy nagy hasadás látszik. Jelenleg egy Mercedes rohamkocsi és két Toyota áll benne – nem biztos, hogy mind a három működik, mert egy 2002. júliusi kimutatás csak két kocsiról tesz említést – mintegy 45 ezer lakost kellene kiszolgálniuk.

A létszám 30 főből áll, 1,5 orvosból – főállású orvossal nem rendelkeznek –, a legmagasabb szakmai színvonalat három mentőtiszt és öt szakápoló képviseli. Hosszabb beszélgetésre nem futja az időnkből, tovább kell indulnunk.

Celldömölkön még szegényesebb állapotokat találunk. A mentőállomás egy kívül-belül megingott családi házban helyezkedik el, Puskás doktor igyekszik megnyugtatni, hogy ez a helyzet csak átmeneti, a mentők hamarosan elköltöznek innen, az új helyre még helikopterleszállót is terveznek. Két szállítókocsival rendelkeznek, 7-8 évesek, futástelítettségük 600 ezer kilométer körül jár, saját esetkocsijuk nincs, 15 ezer helyi és környékbeli embert kellene ellátniuk.

Az említett kimutatás szerint itt nemcsak a szakorvosok, de a mentőtisztek is teljességgel hiányoznak, a statisztika csak 7 mentőápolót tüntet fel.

Puskás doktor átinvitál a helyi kórházba, ahol az intézmény két vezetője is fogad minket. Előbb a város sorsának alakulásáról érdeklődöm. Celldömölk valaha virtigli vasutas fészeknek számított, itt működött az ország legnagyobb fűtőházainak egyike, de a budapest–szombathelyi vonal villamosítása következtében a jelentősége lecsökkent, mivel lényegileg dieselmozdonyok javítására volt berendezve. Nem véletlenül került ki a város címeréből a vasutat jelképező fogaskerék. Csődbe ment a Kesztyűgyár és a többi ipari vállalkozás is, 3000-nél több munkahely szűnt meg, a városi önkormányzat statisztikája azonban csak 600 munkanélkülit tüntet fel. A környékbeli legendás hírű mezőgazdasági termelőszövetkezetek is vagy felszámolódtak, vagy eredeti méretük töredékére zsugorodtak össze.

Ezt az általános leromlást a város egészségi és szociális intézményei is meg kell hogy érezzék. A szociális otthonban 160 főt gondoznak, és az előjegyzési lista is hosszú.

– Nem megy nálunk a többgenerációs együttélés, a fiatalokban indulatok élnek az öregek ellen, igaz, ők már nem is láthatták, hogy kell igazi kapcsolatokat kialakítani a családon belül.

A helyi kórház 106 éves; 84 akut és 20 krónikus ágyon folyik a gyógyítás, kezelés. Az érrendszeri, daganatos betegségek száma megnövekedett, a celldömölki polgárok Csernobilt okolják érte, a Svédországból elindult, fertőzést magával sodró szél Balassagyarmat–Balatonfelvidék irányon át jutott el Kemenesaljáig – legalábbis az ő vélekedésük szerint.

A kórházhoz tartozik a Benedek István könyve nyomán híressé vált „Aranyketrec”, vagyis az inkapusztai intézet. Az 1990-es évek kórházi ágycsökkentési hulláma elsősorban a pszichiátriai intézményeket érintette. Vas megyében 460-ról 250-re ment le a pszichiátriai ágyak száma, Inkapusztán is 110-ről 70-re esett vissza.

– Előfordulhat, hogy megszűnnek kórházak Vas megyében?

– Meg vagyok győződve, hogy erre nem kerül sor, legalábbis Celldömölk esetében. Az éves kiadásaink 700 millió forint körül mozognak, az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól 610-620 milliót kapunk az elvégzett teljesítményünk fejében, ha az önkormányzat nem hajlandó fedezni a különbséget, akkor az alapítványunk és az adóbefizetések számunkra felajánlott egy százaléka pótolja a hiányt.

Megint tovább kell vonulnunk, útba ejtjük az ostffyasszonyfai „Pannónia Ring”-et. Itt Forma 3 versenyeket rendeznek, újfajta autógumikat próbálnak ki, emellett Ausztriából és Németországból érkezett kocsi- és motorvezetők élik ki itt a sebességszenvedélyüket. Bár a kanyarok szelídebbek, mint a világversenyeken látottak, és a pálya egész vonalvezetése is kevesebb veszélyt rejt magában, a kisebb-nagyobb sérülések elkerülhetetlenek, az évek folyamán 161 esetet jegyeztek fel.

– Meghalt már valaki?

– Bent a pályán még senki. Az előfordul, hogy egyes vezetők hazafelé tartva tovább folytatják a „versenyzést”, és karamboloznak. Erről senki sem vezet hivatalos statisztikát, úgy tudjuk, talán tízen fejezték be így az életüket.

Itt a versenypálya mellékén szükség van a mentők jelenlétére, a szombathelyi állomás küld egy eset- és egy szállítókocsit. Tízórás mozgóőrséget adnak, a személyzet általában túlórában dolgozik, hétezer forint bruttót kapnak egy-egy szolgálatért, szívesen vállalják. Összetalálkozom azzal a sofőrrel, akivel együtt jártunk kint Szentpéterfán.

– Mi történt az öreggel – kérdezem –, kiheverte az újbor kóstolást?

– Sajnos meghalt, az orvosok nem tudtak segíteni rajta.

Egy pillanatig emlékezően elhallgatunk.

– Gyakran jár ki ide a pályára?

– Igen, sokszor külön név szerint hívnak.

– Tud valami rendkívülit?

– Nem arról van szó. Sok mentő hiába jó szakember, valósággal vonzza a bajokat, nekem viszont szerencsém szokott lenni. Néha nagyon nagy a forgalom, legutóbb itt rendezték meg az osztrák motoros bajnokságot is. Ilyenkor három napig valóságos város alakul ki autókból-lakókocsikból-sátrakból. Egy hétvégén is összejön kétezer ember, minden előfordul ujjmegvágástól szerszámok elszabadulásáig. Kisgyerek félrenyelt, intubálni kellett, így találtam meg azt az ételdarabot, amitől fuldoklott. Emlékszem, mindenki halálos csendben figyelte, mit csinálok – amíg fel nem sírt a gyerek.

Egy veterán motoros nekivágott a körnek, az első forduló után összeesett. Infarktust kapott, a klinikai halálból hoztuk vissza.

Szívesen nézném tovább a délelőtti edzést, de Puskás doktor jelzi, hogy indulnunk kell, ha teljesíteni akarjuk a tervezett programot.

Répcelak az OMSZ legújabb, sorszámát tekintve 208. állomása, 2002 augusztusában adták át – azóta már megnyílt a 209. is Kunágotán. Egy régi gyermekorvosi rendelő helyén létesült 41 millió forintos ráfordítással; egy földszintes épületet és egy garázst foglal magába. Egy szállító- és egy esetkocsit működtetnek – ez utóbbit anyagi nehézségek miatt csak napi nyolc órában. A személyi állomány 16 főből áll, java részük a környéken lakik. Főállású orvos nincs, mentőtiszt is csak egy.

Itt is csak néhány szót tudok váltani az emberekkel. Az alacsony keresetekre panaszkodnak, többen is azt fontolgatják, hogy átmennek dolgozni a közeli Ausztriába. Az egyik ápoló már kipróbálta ezt a lehetőséget.

– Kérdezték, hogy mennyi a fizetésem? Mondom: negyvenezer forint. Hetente? Nem, havonta. 1994-ben egy képesítés nélküli osztrák mentő 24 ezer schillinget keresett, egy szakápoló 32 ezret. Hely akadt bőven, majd minden falu tart legalább egy mentőautót, kell rá a személyzet.

Ha egyelőre még nem is hagyják el az emberek az OMSZ-t, a hétvége érinthetetlen tabunak számít, ilyenkor keresik meg a kenyerük hiányzó szeleteit, alig-alig lehet megszervezni az ügyeletet. Földdel, állatokkal foglalkoznak, van, aki bútorokat készít, egyikük masszőrként dolgozik egy osztrák futballcsapatnál.

A kocsink északnyugatra kanyarodik a határ közvetlen közelségében fekvő Máriaújfalu felé. Puskás doktor be akar mutatni az itteni háziorvosnak, aki példamutató kapcsolatot tart fenn a Mentőszolgálattal.

– Ő nem abba a típusba tartozik, aki ha egy balesetet lát, sietve eldugja a műszertáskáját és eloldalog.

(Ez a pozitív magatartás bármilyen természetesnek is tűnik, korántsem tekinthető általánosnak. Én magam is ismertem olyan körzeti orvost, aki mielőtt útnak indult volna, gondosan kirakta a táskát a kocsijából, nehogy menet közben véletlenül megállítsák, és elsősegélyt kelljen nyújtania.)

A máriaújfalusi házban egy csinos, fekete hajú, negyven év körüli asszony fogad minket. Azt hiszem, hogy ő az orvos felesége, érdeklődöm a férje holléte iránt, akkor derül ki, hogy ő a körzet háziorvosa. Tizenhat éve jött át Marosvásárhelyről, valamelyik városban is talált volna munkát, de ő ezt a vidéket választotta – talán mert ez a környék hasonlít leginkább az erdélyi tájakra. Ez a körzet önálló egységként nem létezett korábban, mikor a doktornő ideérkezett, egy fonendoszkóp és egy vérnyomásmérő tette ki a teljes felszerelést. Az EKG-készülék is végképp tönkrement, a környékbeli falvak adtak össze másfél millió forintot egy újra.

A falu befogadta a doktornőt, egy cikluson át társadalmi munkában a polgármesteri tisztséget is betöltötte, most is tagja az önkormányzati testületnek.

– Más értelmiségi is él a faluban?

– Igen, ahogy lenni szokott: a pap és a pedagógus.

– Ezek a leggazdagabb polgárok?

– Nem, a ranglista élén egy kőműves áll, aki a szakmája mellett vállalkozik is. Én messze le vagyok maradva az élbolytól – a kamrámban jelenleg nincs más, mint két kiló liszt. A körzetem privatizált, a kártyaszám meghaladja az 1200-at, de a jövedelmemből kell fizetnem az asszisztensnőmet, a takarítónőt és a dologi kiadásokat is.

Én csak egy dologban állok az élen: autóvezetésben. A határövezet nagy része hozzám tartozik, egy hónap alatt 1000-1200 kilométert szoktam megtenni. Ott is el kell mennem, ahol nincs is út, sok helyen a mobiltelefon sem működik. Minden nehéz helyzetben egyedül vagyok, enyém a felelősség, igyekszem olyan döntéseket hozni, hogy később ne bánjam meg.

Az orvosnő kezet nyújt búcsúzóul:

– Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot: körzeti orvostól soha ne vegyen használt kocsit!

Őriszentpéter következne, de itt még csak a telket jelölték ki, és az alapkövet rakták le a Zala partján, a tervezett új állomás felépítése valószínűleg még évekig elhúzódik. Gazdagabb települések ezt saját forrásokból is meg tudják oldani, de az Őrség „fővárosa” sohasem dúskált anyagiakban.

Vasvárra nézünk át, az egész autóparkja egy 12 órás és egy 24 órás szolgálatot teljesítő szállítókocsiból áll. Az egyik viszonylag új, a másikban 548 645 kilométer van benne, ez benzines kocsinál a teljes elhasználódás határát jelzi. A technikai adottságoknak megfelelően a személyi állomány is szerény, orvos és mentőtiszt nincs, hat gépkocsivezetőnek és ugyanannyi mentőápolónak 15 ezer lakost kellene ellátnia.

A büki állomás valószínűleg a legjobb állapotban lévő mentőintézmény egész Magyarországon. A kifogástalanul kivitelezett új épület luxus színvonalú, a pletykák szerint nemcsak a város, de maga az OMSZ is különleges gondot fordított rá. Állítólag hamarosan még egy emeletet húznak rá, és egy üdülőrészleget is berendeznek a büki gyógyhatású vízre rászoruló mentőknek. Feljegyzek még egy jellemzőnek vélt adalékot; míg a többi Vas megyei állomáson összesen 7,75 szakorvos dolgozik, addig magában Bükön kettő is.

A kőszegi állomás újra az általában megszokott képet mutatja. Két szállítókocsival rendelkezik, a város polgárai most próbálnak összegyűjteni 18-20 millió forintot, hogy egy esetkocsit vásároljanak a mentőknek. Ha ez a terv – különös csodaképpen – megvalósulna, egy még nagyobb feladat következne: miből teremtsék elő a működtetés költségeit.

A bázis az egykori polgármester régi lakóházában helyezkedik el. Semmi kétségem sincs, hogy az ÁNTSZ csak végszükségben engedélyezhette a fennmaradását; a mennyezet beázik, a fűtőtest fölött a falon kiterjedt füstnyomok látszanak. Önhittségemben azt képzeltem, hogy ilyen helyeken engem már semmivel sem lehet meglepni, most mégis felkapom a fejem, mikor meglátom, hogy a mosdóhelyiségben egy zománcavesztett fürdőkád is a helyén áll még.

Mentőorvos vagy mentőtiszt itt sem működik, Puskás doktor kérésemre áthívja az egyik városi orvost. A gaztól felvert kertben rusztikusnak szánt, valójában ormótlan tuskóülésekre telepedünk le beszélgetni.

Partnerem gondolkodó-általánosító felfogást követ: a jelenségeket megpróbálja mélyebb okokra visszavezetni. Úgy véli: Kőszeg városa sohasem heverte ki a trianoni területelcsatolásokat, a történelmi Vas megye kettéválasztását. A magyarnak megmaradt részen belül külön hátrányt jelentett Kőszeg számára, hogy Szombathely riválisként kezelte, nem segítette városként való fejlődését, inkább üdülőhellyé próbálta visszaminősíteni.

Az 1940-es évek vége és az 1950-es évek eleje változást hozott. A könnyűipari üzemek idetelepítése sok új lakost vonzott, jelentős „vérfrissítéssel” járt. A rendszerváltás idejére ez a folyamat leállt, az üzemek nagy része felszámolódott. Akik képesek voltak az új helyzethez való alkalmazkodásra, Ausztriában kerestek megfelelő megélhetést, de sokakból hiányzott az erő az életformaváltáshoz.

– A társadalom pozitívnak mondott változásai ellenére is nagymértékben megnövekedett a hangulati betegségek száma. Túlságosan gyorsan alakultak át az életfeltételek, nőttek meg az egzisztenciális különbségek. Félelmetes sebességgel ugrott meg a kínálat használati és élvezeti cikkekben, az emberek úgy érzik, hogy ez nekik is kijárna, és mégsem jutnak hozzá. Ha a szomszédom a WC-re is autóval jár, nekem miért nincs egy rendes kocsim? – kérdezik maguktól és a világtól.

A betegek agresszivitása folyamatosan nő. A mi preventív tevékenységünk erősen korlátozott, az életmódból eredő ártalmakat nem tudjuk kivédeni. Nem is vesznek minket túlságosan komolyan a pácienseink, egyszerűen idetelefonálnak, hogy írjuk fel ezt és ezt a gyógyszert receptre, majd érte jönnek, ha lesz idejük. Én nem vagyok hajlandó erre vizsgálat nélkül.

– De hiszen benn van a gépben! – szokták mondani.

– Lehet, de a receptet én írom alá.

Az egzisztenciális tényezők depressziót váltanak ki, ez pedig további betegségeket, a belgyógyászati bajok nyolcvan százalékánál pszichiátriai okokat lehet felfedezni. A Nyugaton fokozatosan jelentkező problémák nálunk exponenciális robbanás formájában törnek ki.

– Mihez lehetne kezdeni?

– Nem tudom. Akármilyen nevetséges is, én visszasírom az 1950-es, 60-as évek MHK-ját, a Munkára Harcra Kész mozgalmat, mikor mindenkinek kötelező jelleggel el kellett indulnia különféle sportversenyeken 10-től 70 éves korig. Az ilyen szervezések levezették az idegi feszültséget is, de hol vannak már azok az idők – az orvos sietve hozzáteszi –, ez nem jelenti azt, hogy visszakívánom őket.

Lassan a megyei kör végére értünk, visszamegyünk Szombathelyre, Puskás doktor lerak az állomáson. Lefeküdnöm még korai volna, beülök az ügyeletre, régi esetekről kérdezgetem az ügyeletest.

– Emlékszem, egyszer egy másfél éves gyerekről kiderült, hogy nem tud sem járni, sem beszélni, még a legelemibb szinten sem. Az apa és a nagyapa bejelentette a rendőrségen, hogy amíg ők a kocsmába jártak, a szomszéd, akinek vigyáznia kellett volna a gyerekre, megerőszakolta azt – onnan származik a lelki trauma. A rendőrség minket kért meg az ügy kivizsgálására. Kiszálltunk a helyszínre; egy pincehelyiségben egy huszonötös körte égett. Egy lázmérő hegyével végigpróbáltuk a testnyílásokat, a gyerek egyik kísérletre sem reagált, tehát valószínűleg nem történt megrontás…

A mentőtiszt nem tudja befejezni a történetet, megszólal a riasztócsengő, az esetkocsinak egy fejsérüléshez kell kivonulnia, és is elmegyek velük. Az ápoló, hogy időt nyerjen, előre kikészíti a kötszereket, a rögzítőszalag tekercsről darabokat tép le, és a kezefejére ragasztja.

A sérült a nyílt utcán fekszik, egy kerítés tövében, árad belőle az ital bűze. Annyi első pillantásra is megállapítható, hogy eltörött az orra. A mentőtiszt többször is megpróbálja szóra bírni, de csak nyögéseket kap válaszul:

– Haggyál! Haggyál békén!

Ruházata kopott és elhanyagolt, viszont szokatlanul elegáns szürke félcipőt visel – pedig a lerongyolódás általában a lábbelinél szokott kezdődni. A mentőápoló próbálja megállapítani a személyazonosságát, a táskából csekkek kerülnek elő, majd egy igazolvány: a sérült N. Béla nyugdíjas, a Sabaria Cipőgyárban dolgozott tervezőként – innen maradhatott meg az elegáns cipő.

– Úgy látszik, ma kapta meg a nyugdíját – mondja az ápoló.

N. Béla fokozatosan magához tér, már bent a kocsiban ülve letépi magáról a vérnyomásmérőt, és csak úgy vaktában csapkodni kezd az öklével, és artikulátlan hangon üvöltve tiltakozik a beszállítás ellen.

– Ilyen esetben mit írnak elő a szabályok?

– Amennyiben az érintett képes egyértelműen kinyilvánítani az akaratát, tiszteletben kell tartanunk azt. Ez az úr nincs ilyen állapotban, tehát fel kell tételeznünk a beleegyezését, abból kiindulva, hogy minden betegnek az a szándéka, hogy életben maradjon. Hiába írja fel egy motoros a bukósisakjára, hogy „ezt csak orvos veheti le rólam!”, ha eszméletlenül a hányadékában fuldokol, mégis leszedjük. Alapelv marad azonban, hogy mi nem alkalmazhatunk kényszert, csak a rendőrök, nemegyszer fordult elő, hogy megbilincselve tették be az őrjöngő pácienst a hordágyra. Örülünk, ha a rendőrök velünk jönnek, mert a sérültek menet közben sokszor megpróbálnak kiugrani a robogó kocsiból, berendezési tárgyakat törnek össze.

A sérültet a Markusovszky kórház baleseti sebészetén adjuk le, itt is folytatja az őrjöngését, próbálja megrúgni az ápolónőket, le kell fogni. A vizsgálathoz levetkőztetik, még látom, ahogy az elegáns cipő lekerültével elgombásodott vörös foltok tűnnek fel a lábfején.

Mire visszaérünk a mentőállomásra, már éjfél körül jár, felmegyek a szobámba. Az agilis és figyelmes Puskás doktor bekészített néhány számot az általa szerkesztett „Magyar Mentésügy” nevezetű folyóiratból. Belelapozgatok az anyagba, a szemem megakad egy cikken, melyet Betlehem József írt a Svédország déli részén fekvő trelleborgi mentőállomás munkájáról. Úgy találom, hogy összehasonlítási alapul szolgálhat a napközben látottakkal, feljegyzek néhány adatot.

A svéd mentőállomás ellátási kompetenciája mintegy negyvenezer főre terjed ki – ez valamivel kevesebb, mint például a Vas megyei Sárvár illetékessége. A feladatok ellátására nappal három mentőgépkocsi és egy mentőorvosi kocsi áll rendelkezésre, míg éjszaka két mentőgépkocsi és egy mentőorvosi kocsi. Az előbbiek Chevrolet, az utóbbiak Mercedes márkájúak. A magyar viszonyoktól eltérőleg a svédeknél nincs külön szállító-, eset-, illetve roham mentőgépkocsi, valamennyi azonos, a legmagasabb felszereltséggel végzi a munkáját. A mentőorvosi kocsin főleg aneszteziológus ápoló dolgozik, súlyosabb esetben orvos is kivonul.

„A személyzet képzettsége elég eltérő – írja Betlehem József –, ami azt jelenti, hogy a kezdőknek csak héthetes ápolói képzettsége van. Az ilyen végzettségű dolgozók többnyire gépkocsivezetést látnak el és szekundálnak… Azok, akik már 20 hetes (két éves) ápolói végzettséggel rendelkeznek, látják el az igazi ápolói feladatokat…”

A cikk kitér a mentők szociális-ellátási körülményeire is. Folyamatos fizikai tréningeken vesznek részt – heti rendszerességgel. Tágas étkező és jól felszerelt konyha áll a trelleborgi mentők rendelkezésére, a „szabad” időben egy nappali szobában telepedhetnek le, mely televízióval, folyóiratokkal és más hasonló kényelmi lehetőségekkel van ellátva. Az éjszakai szolgálat valamennyi tagjának külön szobája van; íróasztallal, szekrényekkel, polccal, ággyal. A szobát ugyan ketten használják, de nem egy időben – mivel a szolgálati beosztásuk eltérő.

A kórházban a mentők részére külön szeparált raktár található, itt cserélik a hordágy ágyneműjét és az alátétet, amivel a beteget mozgatják. Szükség esetén más anyagokat is felvételeznek.

A cikket néhány adat zárja, mely Malmöhus kerülettel foglalkozik – ahol a trelleborgi állomás is működik. 1995-ben összesen 43 041 mentőfeladatot láttak el a körzetben. A riasztástól számított átlagos kiérési idő a sürgős esetek 79 százalékában nem éri el a tíz percet.

A cikk végére értem, leoltom a lámpát. Megpróbálok elaludni, de felriaszt a kivonuló esetkocsi szirénája.

Más megyékben nem tudtam végigjárni az összes mentőállomást, csak Baranyában töltöttem el viszonylag hosszabb időt.

A rendszerváltással járó bajok ezt a vidéket az átlagosnál is jobban sújtották, az utolsó években a megyék közötti foglalkoztatási sorrendben a korábbi hetedik helyről a tizenhetedikre esett vissza. Csak a mecseki bányászkodás felszámolásával hatezer munkahely szűnt meg – ez a mentőszolgálatot is érzékenyen érintette: amíg termeltek az aknák, modern, rohamkocsi ellátottságú autók álltak rendelkezésre, olyan orvosságokat szerezhettek be, melyekhez az ország más részein aligha jutottak hozzá. Ma már ennek az esélye sem merül fel.

Ugyanaz a hanyatlás figyelhető meg a mentőszolgálat helyzetében is. Baranya az OMSZ által készített megyék közti rangsorolásban általában a táblázat alsó harmadába került. A százezer lakosra jutó mentőfeladatok száma 2002-ben 28 184-et tett ki, ezzel messze elmaradt Borsod 40 ezer, Hajdú-Bihar 46 ezer fölötti igénybevételétől, igaz, Komárom, Pest, Vas jobban áll nála. Ez részben örvendetes, mert a lakosság viszonylagosan jobb egészségi állapotát sejteti, részben lehangoló, mert a technika ennek a feladatnak az ellátására sem elegendő. A megye összesen 38 gépkocsival rendelkezik (Pest megye 86-tal, Borsod 107-tel), de ezek közül csak 16 működik folyamatosan, a hét hat napján, egy autót 12 órára, egy másikat csak tízre tudnak kiállítani, a többieket csak öt napra vetik be, java részüket 6 órás időtartamra. Négyszázezer lakos megfelelő ellátását kellene biztosítaniuk.

Ami a személyi állományt illeti, öt-hat éve még sorban álltak a jelentkezők a megyei mentős központ előtt, ez az állapot mára megszűnt. Az engedélyezett 296 és fél státusz most is be van töltve, de ez gyakorlatilag itt is létszámhiányt jelent, mert nem minden mentő fogható hadra minden nap. Szabadságok, táppénz, tanfolyamok miatt összesen 25 ezer szolgálati óra esik ki – túlnyomólag a nyári hónapokban. A mentős vezetés csak ritkán teheti meg, hogy leállítson kocsikat, a saját embereinek, vagy a külsősöknek viszont 150 százalékos túlórát kell fizetnie. A plusz ötven százalékot a saját bérkeretéből kellene kigazdálkodnia, erre viszont képtelen, így már az év derekára 40-50 millió forintos adósságot halmoz fel.

Az idők változásával mind lejjebb süllyed az állomány szakmai színvonala is. A fiatalok szeretik a hivatásukat, ám ha könnyes szemmel is, de mégis elmennek, mert a fizetésükből nem tudják eltartani a családjukat – az egyik legjobb mentőtiszt csokoládéügynöknek szegődött el. A pénz, mondom, kevés, ezért legfeljebb olyanok jönnek ide, akik már közelednek a pályafutásuk végéhez, és abban bíznak, hogy a különböző pótlékok megemelik majd a nyugdíjalapjukat.

A megyében két maszek mentő működik, az egyik jelentéktelen: egy orvos dialízisre szállítja el a betegeket. A másik viszont annál mozgékonyabb, azt mesélik, kocsijai megjelennek a baleseteknél, a sérülteket felkapják, és eltűnnek vele, a halottakat pedig otthagyják. Mozgóőrséget is adnak, jóllehet nem rendelkeznek ilyen jogosítvánnyal, a rendőrök időnként elkobozzák tőlük az illegálisan használt megkülönböztető jelzéseiket.

Így hát a mentést és a betegszállítást gyakorlatilag az OMSZ állomásai látják el a megyében. A 38 futó kocsi évi kétmillió kilométer fölött teljesít, 113 ezer beteget mozgat meg, ennek 65-70 százaléka a szokásos megoszlás szerint szállításnak tekinthető, a többi esetekből, súlyosabb feladatokból jön össze.

Nem igényel tőlünk nagy bátorságot, hogy kijelentsük: az OMSZ baranyai szervezete nincs abban a helyzetben, hogy magas szinten lássa el a feladatát. Szállítási teljesítményét az Országos Egészségbiztosítási Pénztár messze alulfinanszírozza, egy futott kilométerre még 100 forint sem jut, a saját költségek viszont a Toyoták fokozódó lepusztulásával egyre növekednek, mind több üzemanyagot használnak fel, sűrűbben szorulnak javításokra, 80-100 kilométeres távolságokat is meg kell tenniük, hogy eljuthassanak egy-egy eset színhelyére, ennek fele pedig üres kilométernek számít, amiért nem jár dotáció.

Az esetkocsik ugyanilyen, ha nem még leharcoltabb képet mutatnak. Orvost nehéz keríteni rájuk, 8-10 ezer forintos műszakbérért senki se törekszik ide kisegítőnek.

A mentők megkérdezik, hogy melyik állomást akarom megnézni, rájuk bízom a döntést, ők Sellyét ajánlják. Ahogy elhagyjuk Pécs környékét, hamar eloszlik a „gazdag Dunántúl” illúziója. Amennyire a mentőautó ablakából kitekintve megállapítható, a kiöregedett falvakban mindenütt túlsúlyba jutott a cigány lakosság. Megváltozott a helységek egész összképe: a járókelők lassabb ritmusban, szélesen gesztikulálva, elengedetten sétálnak az utcán, a házakat élénk színekre: kékre, pirosra festették, a kertek kiégtek az ott elvégzett vizelésektől. Hátul egy-egy roncsszámba menő autó áll, mellettük rég széthullott gépek rozsdálló alkatrészei halmozódnak – valószínűleg szétvágják őket és elviszik a fémgyűjtő telepre. Az országutat embermagasságúra megnőtt burján szegélyezi, alig látni megművelt földet, idén sem szántottak.

– A házak eladhatatlanok, az építési költség feléért kelnek el, vagy még annyit sem adnak értük. Nemcsak itt telepedtek meg cigányok, hanem Baranyában mindenfelé: Gyöngyfán, Aranyosgadányban már övék a többség, Alsószentmárton pedig színtiszta cigány falu. Magyar ember egyre kevésbé marad meg, itt ezeken a gyenge földeken csak a dinnye terem meg.

– Azt hallottam, hogy az nagy üzlet.

– Csak annak, aki hamar, még primőrként ki tudja vinni a piacra, a szezonban már nincs ára.

Az út egyre meredekebbé válik, a sofőr megjegyzi:

– Most még istenes, de ezeket az utakat télen sem tisztítják le, tükörjég fagy rá, jó, ha 30 kilométeres sebességgel tudunk haladni.

– Hogy tartják a helyszínre való 15 percen belüli kiérkezést?

– Papíron.

Sellye a maga háromezer lakosával városi címmel büszkélkedhet, a múltjába visszatekintve nem is alaptalanul. 1962-ig járási székhely szerepét töltötte be, területén járásbíróság, főiskola, víztársulat működött. A régi szép napokra már csak az utak emlékeztetnek, szokatlanul szélesek, a madárberkenye, birs, ciprusfenyő alatt élénk virágok nyílnak.

A mentőállomást egy családi házból alakították ki, és 1964. szeptember 9-én nyitották meg. Az általa ellátandó terület még a térképen is jelentősnek tűnik, a végpontok egyike, Mailáthpuszta 25 kilométerre fekszik Sellyétől. A kanyargós utakon nagyobb távolságok is adódnak, például ha Felsőszentmártonról Pécsre kell bevinni egy beteget, 90 kilométert is megtesznek a sellyei bejáróhoz hasonló emelkedőkön – egy ilyen útra ma is sor került. A haladási sebesség alacsony, az utak néha úgy összeszűkülnek, hogy két kocsi el sem fér egymás mellett.

Leülünk egy kávéra, a városbeli változásokról kérdezem a mentőket:

– Itt valaha egy Építőipari KTSZ működött, több száz alkalmazottal, vegyi üzem, varroda, mezőgazdasági termelőszövetkezetek – minden megszűnt. A sellyei munkanélküliség 35 százalék körül jár, Gilvánfán és más kis falvakban pedig a százat is megközelíti. A cigányfalvak szinte csak a segélyből élnek, külön pénzhez akkor jutnak, ha leszedik az alumínium jelzőtáblákat, lelopják a vasúti kábeleket.

– A szakmával rendelkezők mivel próbálkoznak?

– Eljárnak autóbusszal Székesfehérvárra „hetelni”, vagyis hétfőn indulnak, és csak pénteken este jönnek haza. Híresek voltak a sellyei hentesek, kimentek Németországba – ezek már kint is maradnak.

– Dinnyével sokan foglalkoznak?

– Egyre kevesebben, nem éri meg. Gondolja meg: az a fóliatekercs, ami néhány éve 2700 forintba került, most 18 ezerbe, a fuvar 10-12 ezerről 50 ezerre ment fel. Az önköltség 20-25 forint körül jár. A dinnye ára viszont esik lefelé, valaha 100 forintról indult, most 7-8 forintot adnak kilójáért.

– A másik fontos termékünkkel, a borral is fel kellett hagynunk, kis mennyiségben nem lehet meggazdagodni. A kocsmáros száz forintért veszi meg tőlünk literjét, és négy-ötszázért méri ki. Majd bolond leszek az ő zsebére dolgozni!

Egy másik mentő veszi át a szót:

– Egyszóval mi sehova sem tudunk nyúlni, nem marad más nekünk, mint amit az OMSZ-nél keresünk. Még a jó időkben, 1965 és 1980 között sok ház épült, felvettünk rá 80-100 ezer forint kölcsönt 25-30 évre, azt is nyögjük még.

– Semmiképp sem vagyunk megbecsülve: egy rendőr százezer forint fölött keres, és 45 évesen elmehet nyugdíjba, nekünk pedig „csontig” ki kell töltenünk az időt!

Elhallgatnak, de az indulataik tovább feszülnek. Attól tartok, hogy a kísérőm előtt olyan túlzásokra ragadtatják magukat, amelyekből később bajuk származhat, inkább megpróbálok továbblépni, kérem, hogy mutassák meg a kocsikat.

– Valaha mi is Nysákkal dolgoztunk, a váza fagerendákból volt összeróva, 125 ezer kilométer után szétrothadt, az ember ki tudta dugni rajta a kezét. A mi Toyotáinkat 1991-ben vette a Szolgálat.

– Ez nem rothad?

– Sajnos nem eléggé.

– Ezt hogy kell érteni?

– Azért nem rothad, mert errefelé nem sózzák az utakat.

Két Toyota szállítókocsi áll bent; az egyik 560 ezer, a másik 576 ezer kilométert futott már. Benézek a belső térbe: a fejpárna már valósággal szétfoszlott, de az üléshuzatok és a hordágyak műbőr bevonata is több helyen elszakadt. A kísérőm próbálja menteni a mundér becsületét.

– Egyelőre nincs pénz a javításokra.

A mentők ezt nem hagyják szó nélkül.

– Magyarországon nincs pénz? Többet költöttünk tűzijátékra, mint Amerika! Tudja, kin spórolnak? Csak rajtunk. Én 1972–73-ban háromezer forintot kerestem, akkor ezer liter benzint lehetett venni rajta, eszerint most 250 ezer forintot kellene kapnom, adnak ehelyett 80-90 ezer forintot. És én még jól állok, mi van ott, ahol mind a két szülő munkanélküli, ketten kapnak 60 ezer forint segélyt, és ebből kell eltartani a családot?!

Ez a vita messzire vinne, elköszönök, és elindulunk visszafelé. A sofőr más útvonalat választ, hogy többet lássak a környékből. A táj itt is hasonló képet mutat: hatalmas, felszántatlan, gazverte táblák látszanak, a felhagyott dinnyeföldek helyén kint maradtak a foszlott fóliák, csak az út közvetlen mellékén bólogat néhány tő kukorica.

Drávafokon áthaladva kiderül, hogy megszűnt a régi legendás kisvasút. Állomásfőnök vagy forgalmista itt sem működött, a vonat megállt a közúti átjáró előtt, a kalauz leszállt és letekerte a sorompót, megvárta, amíg a szerelvény áthalad, újra felengedte a „kútágast”, és visszakapaszkodott. Ez sincs többé.

Mezítlábas cigánygyerekek bámulják meg a falvakon átrobogó mentőkocsit, de némelyik felnőttön sincs cipő, ruháik is lehordottak, szakadtak.

– Milyenek a higiéniai viszonyok?

– Ahogy üresedtek a falvak, úgy jöttek be a cigányok az erdőkből, a putrikból, valamint a horvátok. Olyan emberek, akik ahhoz szoktak, hogy a vérző sebüket a kutyával nyalassák „tisztára”. Nem tudnak behozni két-háromszáz éves lemaradást, sok a beteg köztük, főleg szív- és idegbajban szenvednek.

– Nehéz velük hangot találni?

– Nem könnyű. Ha kimegyünk egy esethez a „péró”-ba és bezárjuk a mentőautót, akkor sértegetnek minket: azt képzelitek, hogy mi lopunk?! Ha meg nyitva hagyjuk az ajtót, akkor csakugyan lopnak. Egy szegedi cigánytelepen „megvirtoltak” egy többmilliós defibrillátort. A főorvos szólt a vajdának, két nap múlva visszahozták. Azt mondja a vajda:

– Azt ne kérdezze, főorvos úr, hogy mit kaptak tőlem!

Másnap a reggeli kávénál megkérdezi a megyei mentőfőorvos:

– Ma hová akar kimenni?

Nézem a térképet, a szemem megakad Komlón.

– Komlóra lehetne?

– Miért ne? Majd a gazdasági vezetőnk kiviszi a kocsiján.

Elindulunk. Valaha bányászként dolgoztam Komlón, aztán mikor könyvet írtam róla, ott laktam egy évig a kökönyösi munkásszállóban, százszor is bejártam már azt a hegyi utat. A helységtábla után először a panel építkezéseket megelőző korszak „pontházai” tűnnek fel, a kapuk elé kitett padokon öreg bányászok lógatják a lábukat, nem olvasnak, nem beszélgetnek egymással, csak várják a delet, az estét és a még előttük álló reggeleket.

Komló látványát régen csak este lehetett elviselni, lent a mélyben a kivilágított központ, a Csillepályaudvar, az Erőmű fényei egy igazi nagyvárost sejttettek, nappal mindenfelől szénpor szitált, homokkal keveredve recsegett a járókelők cipője alatt, percek alatt belepte az óvatlanul kirakott mosott ruhát.

Az egykori „szocialista városok” mára tisztábbá váltak, Ózdról valaha egy szennytől kávébarna patak folyt kifelé, ma pisztrángok suhannak a vizében – igaz, az embereknek kenyeret adó kohászat felszámolódott, és munkanélküliek ezrei guberálnak a meddőhányókon.

Komlón se hull már a fekete por, eltűnt a szénosztályozó, a csillepályaudvar, felszámolták a bányászkodás utolsó maradványait is fenn Zobák aknán, ezer embert tettek ki az utcára.

– Béke van – mondja a kísérőm –, a temető békéje.

A feljegyzések szerint Komlón 1950-ben a bányászkodás nagyarányú felfejlesztésével egy időben nyílt meg az első önálló mentőállomás. A Bányatárspénztár épületének egyik szobájában kapott helyet, személyi állományát egy gépkocsivezető és egy tiszteletdíjas ügyvezető képezte.

„A következő évben már ápolói és gépkocsivezetői váltószolgálat szerveződött – írja dr. Farbaky Iván és dr. Fábián József tanulmánya –, 1953-ban pedig már két 24 órás és nappalos kocsi dolgozott, telefonügyeleti szolgálattal és orvos vezetővel… 1957 márciusától állandó kivonuló orvosi szolgálat működött, külön ápolói állás szervezése után megindult az ambulancia munkája is. Betegeik többségükben alkoholmérgezettek voltak, akiknek kórházi elhelyezése nem volt megoldott. 1960. június 1-től újabb nappalos kocsi beállításával két 24 órás és két munkanapi nappalos gépkocsi szolgálta a város és környezete betegellátását…”

– És most hogy állnak? – kérdezem a levegőtlen, félhomályos ügyeleti szobában ülő mentőktől.

– Egy eset- és három szállítókocsival rendelkezünk – ebből az egyik 24 órás szolgálatot lát el. A feladatkörünk 40 ezer emberre terjed ki, magára a 29 ezer lakosú Komló városra és 16 környező falura.

– Milyen alapbetegségek mutatkoznak nagyobb számban?

– Szilikózis, alkoholizmus, a 40-50 éves emberek között sok tüdődaganatos akad, főleg azok között, akik lent a bányában a szállításon dolgoztak. Munkát akkor sem kapnának, ha bírnák, megszűnt itt a kőbánya és a varroda is, csak 3-400 ember ingázik be Pécsre.

Elmennek nyugdíjba, eladják a panellakásukat és kiköltöznek a hegyoldali kiskertjükbe, a víkendházukba, olyan körülmények közé, hogy még folyóvizük sincs. Lehet, hogy épp ezért tudnak kijönni a pénzükből, mert a víz nagyon megdrágult, már nem szállítják ingyen a bányaszivattyúk, egy köbméterért 500 forintot kell fizetni, a melegvíz a duplájából jön ki.

– Az a másik könnyebbség, hogy Komlón működik egy saját vágóhíd, olcsók az árak, Pécsről is ide járnak ki vásárolni.

– És maguk hogy élnek?

– A többségünket gyakorlatilag minimálbéren tartják, de a többiek sincsenek normálisan megfizetve – mondja a szolgálatvezető. – Én érettségiztem, és letettem a szakápolói vizsgát, ezzel együtt a havi nettó alapbérem nem éri el a hatvanezer forintot. Másodállásban havonta kétszer-háromszor ápolói feladatot is ellátok, de ezzel sem megyek sokra, évek óta nem tellett annyira, hogy elmehessek nyaralni a gyerekeimmel. Hívtak be Pécsre dolgozni, de ott sem keresnék sokkal többet. Egy mentőápolónk kiment dolgozni Németországba, ő is hátrányból indult kint, állítólag öt euróval kevesebb órabért kap, mint az állampolgárok. Egészen más irányban kellene próbálkozni, például egy vendéglőt nyitni, de hát honnan vegyek tízmillió forintot.

– És legalább erkölcsileg meg volnánk becsülve! – szól közbe egy idősebb társa. – Ha elmegyünk egy betegért, a hozzátartozók figyelik minden mozdulatunkat. Az orvosok sem szeretnek minket:

– Megjöttek az ostobák, a pipogya OMSZ-esek! – így fogadnak.

– Miért nem kedvelik magukat?

– Egy orvos számára csak egy felesleges dolog létezik: a beteg, ha ő nem volna a világon, semmi bajuk sem lenne, mi meg zavarjuk vele. Emlékkönyvbe kellene írni azoknak az orvosoknak a nevét, akik csakugyan szeretik a betegeket.

Végigvisznek az állomáson, az épületet 1955-ben a bánya segítségével építették fel. A speciális bányamentők nem itt helyezkedtek el, ők többnyire önkéntesek voltak, és a felszerelésüket magában az üzemben őrizték.

A garázsban két Toyota parkol, az egyik tíz, a másik tizenegy éves.

– Itt szemben dolgozik egy teherfuvarozó vállalkozó, ő háromévenként lecseréli a kocsiját, nekünk pedig 15 évig kell kínlódnunk ezzel a verdával. Télen nem érünk ki vele időben, sőt még nyáron sem. Előfordul, hogy kocsihiány miatt eleve 40 perc késéssel indulunk.

Benézek a kocsi belsejébe, a szokásos kép fogad; a műbőrborítás sok helyütt megrepedt, az eszközöket rögzítő patentek meglazultak, és leszakadtak, egy elmebeteg dühöngésében még a plafont is beütötte. A tisztaság viszont kifogástalan, a falakat és a többi felületet naponta valósággal lemaratják a fertőtlenítő folyadékkal.

– Mindegyikünk abból indul ki, hogy a következő beteg talán az én gyerekem lesz.

– A magasabb beosztásokat is nehéz betölteni? – kérdezem a gazdasági igazgatótól már Pécs felé tartva.

– Kiírtunk egy pályázatot a megyei mentőfőorvosi poszt betöltésére, évekig nem találtunk rá megfelelő embert. Egy kórházigazgató többet keres. És az orvosok sem jönnek.

– A fiatalok sem?

– Nem. Itt az orvosnak azonnal kell döntenie, konzulens nélkül, eszközök nélkül. Az országúton vízszintesen süvít a téli szél, az infúzió belefagy az üvegbe, és nekik ott kell állniuk a sérült mellett. Hoztam egy hatodéves medikát, de az is elment inkább fül-orr-gégésznek, ott egy heti paraszolvenciája többet tesz ki, mint itt a havi fizetése.

– Van más példa is: egy bankban dolgozó középvezető tízszer annyi pénzt keres, mint egy mentőorvos. Annyival többet ér a munkája?

Mint minden vita, amibe igazán belemelegszünk, ez is messzire vinne, jobban járunk, ha abbahagyjuk, elköszönök. A kísérőm udvariasan megkérdezi:

– Úgy tudom, Moldova úr, sokáig élt Komlón, nem kell sietnünk, ha úgy kívánja, ellátogathat valamelyik barátjához, szívesen megvárom.

– Jó uram, nekem nem maradtak barátaim Komlón. Egyesek azt is letagadják, hogy ismertek valaha, mások már kint vannak a temetőben, valaha díszsírhelyet kaptak a várostól, de ezeket sem tudom hol keressem, mert azóta kirakták őket onnan. Menjünk csak tovább nyugodtan.

Különféle személyes kötődéseim révén mindig is érdekelt a magyar bányászkodás sorsa. Komlón már nem lett volna hol körülnéznem, de Ajka közelében eljutottam a még működő Ármin-aknához.

A bányászok egy fejtést szereltek át, a beforgatás során eldőlt egy tám és egy kiszabadult kőzetdarab rázuhant az egyik vájárra, és valószínűleg eltörte a térdét. A hatalmas, 110 kilós embert társai hozták fel a napszintre, ők hívták ki a mentőket is.

Mikor kiérkeztünk a helyszínre, a bányász a nedves földre vetett zsákokon feküdt, eszméleténél volt, viccelődni próbált a körülötte állókkal:

– Még csak az kellene, hogy valamelyik főnök meglássa, hogy én itt munkaidőben heverészek.

Az orvos felvágja a nadrágszárát és elaltatja, míg a kezelés tart, egy szakszervezeti vezetővel behúzódom az irodájába.

– Az „Ármin” a legöregebb akna az egész ajkai szénmedencében, 137 éve folyik itt a fejtés. 6500–6700 kilojoule energiatartalmú, magas hamutartalmú barnaszenet termelnek itt. Az 1960-as években majd kétmillió tonnát hoztak fel – a környékbeli Padraggal és Balinkával együtt mostanában ennek a töredékét sem. A létszám a korábbi 4000 főről 318-ra esett vissza.

– Minden energiapolitikai váltás tovább nehezítette a sorsunkat. Bár az anyag-, bér-, eszközköltségek az egekbe szöktek, a szén bekerülési árát nem engedték emelni. Ez padlóra küldött minket, 1992-ben felszámolták a Veszprémi Szénbányák Vállalatot.

– Nekünk egy reményünk maradt, azt ígérték, hogy 1997 őszén Inotán felépül egy új szenes alapú erőmű, ötven százalékban hazai, ötven százalékban import fűtőanyagra alapozva. A Fidesz-kormány azonban keresztülhúzta ezt az elképzelést; piaci alapon beszerzett import energiaforrásokra, elsősorban gázra helyezte volna a hangsúlyt. Chikán, az ipari miniszter már 2001-re liberalizált piacot ígért, ehhez 8 törvényt kellett volna módosíttatnia, de nem jutott hozzá, mert időközben leváltották. Az utódja nem foglalkozott ezzel a témával: mindenki ott és úgy termel energiát, ahogy akar, és a saját belátása szerint árulja vagy vásárolja.

– A Medgyessy-kabinet hatalomra jutása után azt hirdette meg, hogy az ország energiaszükségletének 25 százalékát a magyar szénipar termelheti meg. Mi most is hátrányból indultunk, mert az úgynevezett kiotói környezetvédelmi normáknak csak a mátrai „Gagarin” és az oroszlányi hőerőmű felel meg.

– A mi felvevő üzemeink közül az inotai erőművet január elsejétől leállították, azt ígérték, hogy 2008-ig egy új épül majd a helyén, mely 40 százalékban a környékbeli bányák szenét használja fel, másik 40 százalékban petrolkokszot, a maradék 20 százalékban pedig közüzemi hulladékot. Sajnos ez is csak terv maradt, eddig még egy téglát sem raktak le. Az ajkai erőmű maradt a mi legfontosabb bázisunk, hetvenöt százalékban árminbányai szenet vesz igénybe. Most a Magyar Villamossági Művek, az MVM visszamondta a már megkötött áramvásárlási szerződést. Gyanítom, azért is, mert mi részvénytársasági tulajdonba tartozunk, az állam pedig különféle pressziókkal a saját alapanyag-termelőit védi.

– Az ügy választott bíróság elé került, 3 : 0-ig, vagyis egyhangú döntésig kellett tárgyalni, vesztettünk, de a pert továbbvisszük a Legfelsőbb Bíróság elé. Most itt tartunk jogilag.

– A széntermelés visszaesését az egész város ipara megérzi, nemcsak az erőmű, hanem a timföldgyár is erre az energiára épült, mi láttuk el a lakótelepeket is.

– A megmaradt bányászok mit szólnak a változásokhoz?

– Az átlagkeresetük nem rossz, a 70-80 ezer forintos nettót is eléri – ez ajkai viszonylatban elfogadható. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a városban több mint kétezer ember teng-leng munka nélkül. Állami kézben csak a Hőszolgáltató és a kórház maradt meg, minden más privát tulajdonba került: az Üveggyár, a Timföldgyár, a nagy Elektronikai Kft., ezek pedig inkább elküldenek, mint felvesznek munkásokat.

– A bánya kihez tartozik?

– A Bakony Erőmű Rt.-hez, úgy tudom, Demján Sándor és a transelektrós Székely Péter tartozik a legfőbb irányítók közé.

– Ők nem találtak ki valamilyen tervet Árminbánya megmentésére?

– Azt hallottam, hogy felhúztak volna egy új erőművet, amely referenciául szolgált volna az építtetők számára. Kiváló minőségi mutatókat tűztek ki célul, alacsony kénkibocsátást, a szén romló minőségéhez igazították volna a tüzelési technikát, bármit el lehetett volna égetni benne. Lehet, hogy most is dolgoznak rajta, lehet, hogy felhagytak vele. Ami biztos, az 1980-as évektől nincsenek fejlesztések, csak egy-egy nyomásfokozó szivattyút telepítenek. Az ígér valami távlatot, hogy az ajkai szén ma már újra olcsóbb, mint az importból behozott – ez valaha fordítva volt.

Kint az épület előtt már befejeződhetett a sérült ellátása, mert figyelmeztetőleg megszólal a mentőautó kürtje, sietősebbre kell vennem a beszélgetés tempóját.

– Milyenek lent a munkabiztonsági viszonyok?

– Tavaly november 27-én kettős halálos baleset történt. Két emberünk ereszkedett le a 371. vágatba megújítani a festett jelzéseket és tisztázni az állapotokat. A feltételezések szerint munka közben nem megfelelően használták az önmentő készüléket, nem rakták fel rendesen a csutorákat. Olyan mezőbe kerültek, ahol széndioxid-gáz ülepedett le mérgező töménységben, állítólag a 14 százalékot is elérte. A betongáttól 15-20 méterre a benzinlámpa elaludt, oxigénhiányos állapot lépett fel náluk, és bekövetkezett a fulladás. A későbbi vizsgálatok azt mutatták, hogy a készülék jó volt.

Most már türelmetlenebbül ismétlődik meg a mentőautó kürtjelzése, elköszönök. A kocsi kigördül a kapun, melyen alig olvasható már az „Ármin-bánya”-felirat, fenn a kötélpályán közömbös lassúsággal követik egymást a csillék.

Bent a veszprémi kórházban adjuk le a beteget, utána mennék ki a vonathoz, de a mentők megígérik, hogy hazavisznek, így benézek a megyei központba. Az épületet 1978. augusztus 20-án adták át, az eltelt negyed század alatt alaposan megrugdosta az idő.

– Tudom, hogy hivatalosan nincs keret a renoválásra, de más utakon nem próbálnak pénzt szerezni?

– Mire gondol?

– Gyerekkoromban minden Szilveszterkor gyűjtöttek a mentők, emlékszem, a perselyre az volt ráírva, hogy: „mindenkit érhet baleset!”

– Azt olvastam, hogy az OMSZ-nél ilyen társadalmi gyűjtés csak egyszer fordult elő: 1948 Szilveszterén. A bevételből 12 új FIAT 1100-as típusú mentőgépkocsit vásároltak. Ezután már nem engedélyezték, azt mondták, az állam mindent fedez.

– Mostanában mintha nem vennék ezt olyan szigorúan, talán meg lehetne próbálni.

– Mi is rendeztünk már Vállalkozók Bálját – mondja az egyik vezető –, többe került a zenekar, mint amennyi adomány összegyűlt. A vállalatok segítenek, és kapunk az adók egy százalékából is. Ha jön hozzánk egy német cég, általában az is hoz valamit. Kaptunk amerikai égési kötszereket a magyar katonai intézetektől, az álcázás miatt barnára vannak festve, de a hatásuk felér a kábítószerével.

– Nekünk nincs más segítségünk és tartalékunk, mint az embereink. Ha lehet ilyet mondani, nem a pénzért dolgoznak, mert a bérrendezésnél derült ki, hogy 35 százalékuk nem érte el a havi 50 ezer forintot. Egy nyugdíj előtt álló gépkocsivezető hatvanháromezret keres. És nem tudunk differenciálni, aki önfeláldozó, az sem kaphat többet, sőt még rosszul is járhat. Egy ápoló lenyomott 24 órát, nem jött meg a váltás, maradnia kellett, kifogott egy ellenőrzést, megbüntették.

– Nincs lopás – amennyire vissza tudok emlékezni, egyszer tűnt el egy svájci bicska –, és más linkségek sem fordulnak elő. Valaki azt mondta, a lengyel mentők némelyike összejátszott a temetkezési vállalattal, hagyták meghalni a beteget, aztán átadták nekik.

Az ügyeleten, ahol beszélgetünk, egymás után szólalnak meg a telefonok. A mentésvezető idegesen rázza a fejét:

– Néha órákig sincs hívás, máskor meg a hamutartó is csörög.

A főorvos felajánlja, hogy mielőtt hazamennék, tegyünk egy rövid kört néhány megyei állomáson. Először egy Balaton-partra kitelepített mentőkonténert nézünk meg, saját kocsival van ellátva, a tó túlsó sarkában elhelyezett párjával osztozik a feladatokon, 7-8 perc alatt bárhová eljutnak.

Az ügyeletesek mintha csak üdülnének, a székükön hátradőlve napoznak és beszélgetnek, de mikor rákérdezek elfoglaltságukra, ők is embertelen teljesítményekről számolnak be. Az egyik ápoló a múlt hónapban 320 órát dolgozott, ez napokra elosztva tíz óránál hosszabb műszakokat jelent.

Most is csak a szokott kérdést tudom feltenni:

– Miért nem keresnek könnyebb és jobban fizető munkát?

– Mi Várpalotáról járunk ki, a városban tíz százalék fölötti a munkanélküliség, az ápoló nem tudna elhelyezkedni, csak kukázhatna.

Míg beszélgetünk, a főorvos felméri beosztottainak megjelenését, egyiküknél fülbevalót fedez fel, szól neki, hogy szolgálatban ne hordja, mert a beteg elveszíti a bizalmát iránta – úgy érzem, mintha egy pillanatra visszatérne a legendás Orovecz főigazgató szelleme.

Továbbindulunk, átmegyünk Pápára. Az itteni állomást az 1960-as évek második felében építették töltéstalajra – ma már nehéz volna eldönteni, hogy gondatlanságból tervezték ide, vagy a városban addigra már elfogytak a jobb adottságú belső telkek. Megfelelő alapot sem raktak le, az épület megsüllyedt, a födém láthatóan elválik az oldalfalaktól, a téglák esnek ki a falból, az öntevékeny munkában végzett festés sem takarja el a repedéseket.

Egy fiatal mentő fogad minket, ápolóként dolgozik az állomáson, de ebből nem élne meg, folytatja eredetileg tanult mesterségét, és pincérkedik, a műszakját teljesítve néha reggelig tartó lakodalmakon szolgál fel. Utánaszámolunk: az ő havi munkateljesítménye is messze meghaladja a 300 órát.

Az épület belsejében is körülnézünk. A konyhának használt helyiség falára kiírták: „omlásveszély”, itt-ott saját kezűleg lerakott cementcsíkok látszanak. A pihenőszobában a lámpaburát egy gumikesztyű takarja le, valószínűleg arra figyelmeztet, hogy a vezeték elszakadt, és használhatatlanná vált.

– Olaszországban légkondicionáló és számítógép is van a mentőállomáson, ők Peugeot-val járnak, én Dáciával.

– Nem kell olyan messzire menni példáért, a pápai kórház új műtőszintet kapott, a hotelkörülmények is javultak náluk.

– Mi ennek az oka?

– A kórház városi, vagyis önkormányzati, a mentőállomás pedig állami intézmény.

– És magasabb szinteken nincsenek tisztában az itteni körülményekkel?

– Járt nálunk egy auditáló bizottság, amennyire a szavaikból kivettem, eddig csak konzervgyárakban vizsgálódtak. Megállapították, hogy a rohamkocsik kihasználási százaléka nem megfelelő, nem értették, hogy itt a készenlét a legfontosabb, sajnos egyben a legdrágább tényező.

– Milyen kiegészítő feladatokat javasoltak az esetkocsiknak? Újságkézbesítést vagy „Veszprém by night” járatokat?

– Már nem emlékszem, csomagolópapírra rajzoltak valamit, jellemző, hogy a papírt is a mentőkkel vetették meg.

Már közhellyé vált az a mondás, hogy Magyarország két külön részre oszlik: az egyik a Duna vonalától nyugatra, a másik attól keletre fekszik. Mint minden általánosítás, ez is túlságosan sarkított, hiszen mint a dunántúli példákból láthattuk, ott sem kolbászból fonják a kerítést, a teljesség kedvéért mégis szükségesnek láttam, hogy bemutassam egy „keleti” mentőállomás munkáját.

Az OMSZ szabad választást engedett, én végül is Kazincbarcika mellett döntöttem. Akárcsak Komlóhoz, ehhez a városhoz is személyes emlékek kötöttek, fiatalabb koromban néhány hétig itt dolgoztam a berentei szénosztályozó építkezésén, majd a barnaszénbányák részleges felszámolása idején töltöttem el hosszabb időt a környéken.

Valaha reggelenként Miskolcról utasokkal zsúfoltan indult tovább a gyorsvonat Kazincbarcika–Ózd felé, a bányászat és a kohászat jelentőségének megszűnésével ma már az egy kocsiból álló Interpici is megteszi.

Amerre elhaladunk, mindenütt kihűlt, megbarnult bányaépületek várják a bontó csákányt, magas toronykéményeiken már elmosódó piros-fehér karikák látszanak, lábuknál cigánytelepek húzódnak meg vályog- és sárházaikkal. Az ablakon kibámulva egy gumicsizmás öreg férfit pillantok meg; egy reménytelenül elgazosodott rétet próbál lekaszálni. Máshol néhány szarvasmarha legel, de a földeket leginkább parlagon hagyják, csak néhány szál napraforgó tör ki a burjántenger fölé. A romlás minden elképzelhető irányba tovaterjed; Sajószentpéteren a vasúti állomás homlokzatára felszerelt neonbetűkből leesett az első kettő, maradt a JÓSZENTPÉTER.

Szemét- és törmelékhalmok jelzik Kazincbarcika közeledtét, egy tüzelőárusító telep látszik, átfut rajtam a gondolat, hogy erre a leállt bányavidékre honnan hozhatják a szenet.

Az állomástól autóbusszal megyek be a városközpontba, hiába kérdezősködöm, sem a buszvezető, sem a megállóban várakozók nem tudják, hol fekszik a mentőállomás. A kórházhoz irányítanak, ott igazítanak útba végre. Három hosszú tömböt kell visszajönnöm, az egykor rabok által felhúzott Építők útján; csicsásra festett játéktermek, használtruha-turkálók maradnak el mellettem és egy zálogház.

A megjelölt Szabó Lajos utcát keresem, valamilyen munkásmozgalmár vagy mártír emlékét őrizheti, de időközben átkeresztelték Mátyás király nevére. Közvetlen közelébe érve is tudakozódnom kell, egy öregember mutatja meg végül a magasházak tövében két nagy fűzfa árnyékában meghúzódó mentőbázist.

– Csak ideiglenesen működünk itt! – mondja az állomás vezetője.

– Mióta?

– Ötven éve.

Szerencsétlenebb fekvésű területet keresve is aligha lehetett volna találni: mintha egy óriási tányér alján helyezkedne el, minden irányból ide folyik és itt ülepszik meg a környéken lehulló minden csapadékvíz, nyáron elpang, télen jégtócsákat alakít ki.

Beljebb megyünk az épületbe, leülünk a tartózkodó helyiségben, itt is felteszem a szokásos tájékozódó kérdéseket. Az állomás öt Toyota gyártmányú szállítókocsival rendelkezik, némelyikük futástelítettsége már az 500 ezer kilométert is meghaladta, üzembiztonságuk legalábbis kétes. A magasabb felszereltségű esetkocsikból csak egy van, az se a sajátjuk, hanem a megyei tartalékból kapták, a maguké gyakran mozgásképtelenné vált és állandó javításra szorult, műhelyről műhelyre vitték, a kazincbarcikai mentők azt se tudják, hogy most merre reparálgatják. A helyette kapott cserekocsi is túl van már az első fiatalságán, 250 ezer kilométernél is többet futott.

Ami a személyi állományt illeti, főállású orvos itt sem dolgozik, 6 mentőtiszt, 19 ápoló és 14 gépkocsivezető teszi ki a létszámot. Jelenleg minden státusz be van töltve, de ez, mint sok helyen tapasztalhattuk már, itt sem elegendő. Most, a nyári szabadságolások idején, több szállítómentő is bezárt ajtókkal vesztegel az udvar mélyén, mert az irányítás nem tud személyzetet kiállítani rájuk.

Az ellátandó körzet két földrajzi határpontja, Hídvégardó és Mályinka országúton mintegy száz kilométerre fekszik egymástól. A 40 ezres Kazincbarcika városon kívül még 60 település tartozik ide, köztük olyan, mint a területi központ szerepét betöltő Edelény. Előfordul, hogy egyszerre öt-hat mentőfeladatot kellene teljesíteni, de a kocsik vagy szállítást végeznek, vagy esetnél járnak kint, az irányító senkit sem tud kiküldeni. Ilyenkor meg kell várni az időveszteséggel járó központi segítséget, így történt ez például a 2000-es évben a Borsodchemnél bekövetkezett buszbalesetnél, ahol 42 ember vesztette életét, illetve sérült meg súlyosan. Bár senki sem mondja ki nyíltan, de világos, hogy az ellátás biztonsága nem teljesen garantálható.

Az amúgy is szűkös kapacitást itt is tovább terheli a sokszor felesleges igénybevétel.

– Valaki már huszonöt éve diabetesben szenved, de az állapota kielégítő, gyalog jár vásárolni, vagy az ismerősöket meglátogatni, viszont ha kórházi vagy rendelői kontrollra kell mennie, akkor kihívja a mentőket. Ha egy „belőtt” drogos fekszik az utcán, tízen is telefonálnak, mire kiérünk, valaki már haza is vitte az illetőt. A kivonuláskor egy-egy megtett kilométer önköltsége 600 forint körül jár, ennek nagy részét nekünk kell lenyelnünk. Nem akarom megdicsérni az 1950-es éveket, de akkor keményen megfizettették az indokolatlan igénybevételt.

Végigjárjuk az állomás épületét, a padló az udvar szintjénél alacsonyabban fekszik, tehát a felgyülemlett csapadék befolyik, félméteres magasságban felszivárog a falakba, kivirágzik a salétrom.

A garázs fala és a nekitámasztott tartalékpolcok is rothadnak. Az ablakkeret fölött potyog a vakolat.

– Az a legnagyobb pazarlás, ha a karbantartáson spórolunk. Valaha 1-2 millióért rendbe lehetett volna hozatni az ablakokat, most 15-20 millió kellene rá. A megfázásokról már nem is beszélek; ha egy erősebb szél fúj, benn a szobában vízszintesen áll a függöny.

Már megtanultam, hogy felülről mindent jobban lehet látni, most is felmászok a tetőre a vashágcsón. Az eredetileg szigetelt födém beázik, jó időben sem szárad ki, világosan kivehetők rajta a sötétebb nedves foltok. Lent a tartózkodó helyiségekben nagyobb esők idején a lámpaburákból is folyik a víz. A rádió tetőantennája valójában már romokban hever, fadarabokkal, fóliával, ragtapaszokkal tartják egybe.

– Nem kapnak támogatást?

– A mentőállomás fenntartása az állam feladata, de a városnak is érdeke, ki merné elvállalni azt a felelősséget, hogy Kazincbarcika mentők nélkül maradjon? Az önkormányzat megpróbál segíteni, átadnának nekünk egy megszüntetett óvodaépületet, de az OMSZ-nek nincs pénze az átalakításra. Olyan alkalmi támogatóink vannak, mint egy helybeli orvosnövendék, aki a szülei pénzéből egy mentőalapítványt hozott létre. Véleményem szerint, ha a helyzet alapvetően nem változik meg, 2004-ben az ÁNTSZ mindent bezár majd.

Úgy állapodunk meg, hogy az esetkocsival töltöm el majd a napot, még bent parkol az udvaron, van időm megnézni. Mercedes-Benz gyártmányú, a nagy márka ellenére úgy tűnik, hogy rothad a karosszériája, néhol ki is lyukadt már.

– Ez is azok közül való, melyek még az NDK-ban készültek.

A kocsi belseje is a megszokott lehangoló képet mutatja: a hordágy műbőr huzata és a mellette álló székek bevonata egyaránt szakadt. Az EKG-készülék kábelei nemrégiben még töröttek voltak, Budapestről küldtek le helyette egy másikat, de az sem igazán használható, a vizsgálatoknál nem ír szalagot.

– Mi is így használódtunk el – mondja a kocsin szolgáló középkorú mentőtiszt. – Az én nemzedékem valaha 360 órát dolgozott egy hónap alatt, húsz év alatt negyvenet teljesítettünk, mégsem kapunk egy óra nyugdíjkedvezményt sem. 50-52 éves korban sorra viszi el az embereket a szívhalál.

Közben a szolgálatvezető kiadja az utasítást a mentőkocsinak: egy 45 éves tumoros nőért kell kimenni, aki az éjszaka vért köpött. A címet Kazincbarcika régi, elslumosodott belvárosában találjuk meg, egy nagyrészt cigányok lakta környezetben. A ház négyemeletes, annak idején azért nem építették magasabbra, hogy ne kelljen lifttel is ellátni. Minden részében lelakták, az ablakkeretek fölött kipotyogott a vakolat, az ajtók törött üvegtábláit furnérlapokkal pótolták, a pincerácsokat is mind kitörték. Az épület előtti parkolóban néhány vénséges Mercedes áll, cigány tulajdonság, hogy inkább előkelő márkájú lepusztult kocsit tart, mint jobb műszaki állapotút, de közönségesebbet.

A szobában, ahol a beteg fekszik, megy a televízió és harsog a magnetofon, a mentők kikapcsoltatják, hogy meg tudják vizsgálni az asszonyt. Már korábban is kezelték a tüdőbajokra szakosodott edelényi kórházban, a mentők most is azt javasolják, hogy menjen be velük oda. A beteg nehezen áll rá, a szomszédból átjövő asszonyok beszélik rá, piros pongyolába öltöztetik és ékszereket is raknak fel rá. Az ápoló beköti az infúziót és elindulunk, ahogy haladunk lefelé a lépcsőn a hordággyal, mindenütt nyitva vannak az ajtók, a nők és a férfiak integetnek utánunk, és egymás nyakába borulva sírnak.

A mentőautó elindul, de itt sem kapja meg a néki kijáró elsőbbséget, csak nehezen tud bekapcsolódni a forgalomba. A mentőtiszt a hordágy mellé ül le, próbálja megóvni a beteget a rázkódásoktól.

– Van Kazincbarcikán egy olyan sáv, ahol sokkal több tumoros eset fordul elő, mint a város más részeiben.

– Mitől van ez?

– Nem tudom, talán még mindig Csernobil okozza, vagy a panelekbe került be radioaktív anyag a bánya meddőhányójáról.

A kocsiban váratlanul megszólal a rádió, a szolgálatvezető új utasítást ad. A beteget át kell rakni egy szállítókocsira, mert ennek az esetkocsinak közvetlen életveszélyt kell elhárítania, azonnal induljon el Izsófalvára, ahol egy munkás beleesett a kútba.

A mentőállomás udvarán sietve átpakolják a tumoros asszonyt, és szirénázva nekivágunk az országútnak. A helyszínre kiérve kiderül, hogy a kapott tájékoztatás pontatlan volt. Egy csatorna-karbantartóval történt baleset, leszállt a szennyvízátemelő aknába, ahol egy zsírréteg okozta dugulást akart megszüntetni. Gázálarc és biztosítókötél nélkül ereszkedett le a három-négy méteres mélységbe, elájult, a munkálatokat figyelő falubelieknek kellett felhozni őt.

Kijött a helyszínre az orvosi ügyelet, sőt a tűzoltók is megjelentek, de a szerelő közben már magához tért, előrehajolva ül a sáros füvön. Nem látszik rajta sérülések nyoma, ennek ellenére be kell vinni őt ellenőrzésre a kazincbarcikai kórházba. A mentők szólnak neki, hogy feküdjön le a kocsi hordágyára, de ő inkább leül, menet közben kétszer is előre szól a sofőrnek, hogy álljon meg és letántorog hányni. Én a mögötte lévő széken foglalok helyet, a férfi ruhájából-testéből áradó csatornaszagtól émelyeg a gyomrom, de valahogy kibírom a kórházig.

A pácienst leadják a belosztályon, aztán megyünk tovább. Az ügyelettől új utasítás érkezik, Herbolyabányára kell kimennünk egy infarktusgyanús öreg férfihoz. A parasztház kapujában a feleség jön elénk – valaha gégerákkal operálhatták, a torkán egy fehér tülldarab fedi el a műtét helyét. A hetven év körüli sovány férfi fájdalmában keresztbefordult a kettős ágyon, felrakják rá az EKG-készülék tappancsait, a mentőtiszt arcán látom, hogy rossz eredményt kaptunk. A dolog annál veszélyesebb, mert a beteg egy infarktuson már átesett, be kell vinnünk a kórházba.

A mentőkkel töltött hosszú hetek alatt most látom harmadszor vagy negyedszer, hogy borravalót kapnak, az öregasszony egy-egy zöld kétszáz forintost csúsztat a zsebükbe.

– Ennyit is csak a szegények szoktak adni, koloniál szekrényből soha sem jött „jatt” – mondja fanyar gúnnyal a mentőtiszt.

Letörlik a beteg melléről az észlelők tapadását segítő folyadékot, és elindulunk. Az öreg férfi igyekszik elhárítani a mentők gyámolítását, maga fekszik fel a hordágyra, és útközben sem nyög vagy jajgat.

– Bátyám, hány éves? – kérdezem.

– Hetvennégy.

– Hol dolgozott?

– Itt Herbolyán voltam vájár.

– Szépen tartja magát.

– Apám azt mondta: ne állj meg soha, mert akkor véged van.

Már három óra felé jár, mikor visszaérünk a bázisra, a mentőtiszt megkínál a maga hazulról hozott ebédjéből. Nincs étvágyam, csak a forma kedvéért eszem egy-két kanállal.

– Szabad megkérdeznem, hogy keresnek?

– Szabad, csak nem érdemes. Egy mentőápoló harminc letöltött szolgálati év után 74 ezer forintot visz haza havonta, az alacsonyabb besorolásúak a hatvan ezret sem érik el. Most jön a béremelés, azzal talán eljutunk a nyomorküszöbig.

– Nincs mód, hogy házon belül kiegészítsék a keresetüket?

– Nincs, a szabályok évi 200 túlórát engedélyeznek, sőt a pénzhiány miatt ebből a keretből is levesznek. Az emberek, ha meg akarnak élni, gépkocsivezetést, elsősegélynyújtás-oktatást, szobafestést és más hasonlókat vállalnak.

– Maszek mentők nem működnek a környéken, ahová elmehetnének?

– Csak Miskolcon a Borsod Mentő. Ők nem járnak ki esethez, csak betegszállítást vállalnak 8-10 kocsival. Csak gépkocsivezető van rajta, ápoló nincs.

Indulnom kell, az az orvostanhallgató visz ki a vasúthoz, aki szülei pénzéből létrehozta a helyi mentőalapítványt.

– Szüksége van a mentőknek ilyen alkalomszerű külső segítségekre?

– Azt hiszem, hogy igen, rengeteg a kisebb-nagyobb baj. Az orvosi fémtáska minden kanyarban szétesett, a kocsikból hiányzott a vércukorszintet mérő műszer, az EKG-ba is vettünk akkumulátort. Ezeket olyan 15-20 ezer forintos összegekből meg tudtuk oldani. Próbálkoztunk nagyobb volumenű támogatásokat is szerezni. Például találtunk egy szponzort, aki adott volna pénzt egy új rohamkocsira, de felülről leszóltak, hogy ne erőltessük ezt az ügyet.

– Miért ne?

– Mert nincs pénz emberre és benzinre a működtetéséhez.

Bólintottam, aztán szó nélkül ültünk egymás mellett az állomásig.

Legközelebb néhány hét múlva kora esti időben vetődtem el a kazincbarcikai mentőállomásra. A nappali váltás éppen akkor lépett le, egyik-másik sofőr, ápoló beköszönt még a szolgálatvezető szobájába. Megkérdeztem egy idősebb gépkocsivezetőt.

– Mennyit ment ma?

– Rövid utak voltak, talán 300 kilométert összesen.

– A kocsival nem volt baj?

– Én még a régi Nysákon kezdtem. Ha rögtön Toyotát kaptam volna, ma nem lenne műfogsorom és a derekam se fájna.

Egy másik sofőr közbeszól:

– Nehogy már elkezdd dicsérni a Toyotákat. Az író úr nem tudja, hogy téli reggelenként be kell állnunk a garázsba, hogy kiolvadjanak az ajtók. Így is majd mindegyikünknek aranyere van, mert a hideg műbőrre kell leülnünk.

A sofőrök dohogva elvonulnak, egy időre kettesben maradunk a szolgálatvezetővel. A középkorú testes férfi a másnapi betegszállítási tervet állítja össze, 15-20 menetlevél halmozódik előtte.

Közben meg-megszólal valamelyik telefon, általában a cigánytelepeken lévő segélyhívókon jelentkeznek – a 104-es és a 105-ös számot ingyen lehet tárcsázni –, sokak számára ez a legfőbb szórakozás. Néha csak egy-egy gunyoros sértést üvöltenek bele a kagylóba, máskor viszont baleseteket, rosszulléteket jelentenek be. A szolgálatvezető feladata eldönteni, hogy kiküld-e kocsit, de ritkán meri elutasítani a hívást, legföljebb olyan nyilvánvaló ugratások esetén, mint hogy „az eszméletlen beteg hasfájásról panaszkodik”. Inkább elvállalja, hogy a péró fele hahotázva fogadja a kivonuló mentőket, mint hogy egy valódi beteget segítség nélkül hagyjon.

– Nem kellene magnóra felvenni ezeket az eseteket? – kérdezem.

– A számítógépünk feladata volna, hogy rögzítse őket, de már rég elromlott, összekeveri a két héttel ezelőtti beszélgetést a tegnapival. De ha mind megvolnának, akkor se mennénk vele semmire, a rendőrségnek nincs ereje ilyen ügyekben eljárni.

– Az ilyen kiszállások egyébként is sok bajjal, sőt veszéllyel járnak. Az erősen összetartó cigány közösségek megkövetelik, hogy mindenáron gyógyítsuk meg a betegeiket. Azt mondták az egyik mentőtisztünknek:

– Ha anyu meghal, meghalsz te is!

A kollégáktól olyan eseteket is hallottam, hogy fegyvert fogtak az orvosra.

Közben feladatának végeztével beérkezik egy-egy kocsi, a személyzet főz egy kávét magának, ilyenkor mindig vele tart az egész csapat, fejenként öt-hat adagot is elfogyasztanak egy műszak alatt. Szükség van az állandó összpontosításra, a dombos-völgyes területeken gyakran kerülnek nehéz helyzetbe. Nincs összkerék-meghajtású kocsijuk, egy cukorbeteg asszonyhoz, aki fent a szőlőhegyen lett rosszul, lovas szekérre áttelepülve jutottak fel. Máskor egy szinte járhatatlan úton elszakadt a kuplung, az önindítót használva fordultak meg, aztán végig a váltóban lévő sebességgel haladtak a célig. Olyan eseteket is feljegyeztek, hogy a mentőtiszt két klinikai halottat reanimált, élesztett újra egyszerre az ápoló segítségével, az egyik kocsiból a másikba ugrált.

– A Mentőszolgálaton kívül más állása is van? – kérdezem az egyik ápolót.

Ezt a kérdést már számtalanszor feltettem, de a mentők minden esetben vonakodva feleltek rá, mostani partnerem sincs meggyőződve, hogy nem sodorja bajba magát, ha őszintén válaszol.

– Itt az állomáson 168 órát dolgozom, és ugyanennyit teljesítek egy benzinkútnál is mint kiszolgáló. A kútnál néha többet is, mert éjszaka is ki kell mennem, ha jön a szállító tanker.

– A felesége is állásban van?

– Igen, óvónő.

– Akkor olyan túlságosan rosszul nem állhatnak.

– Ne higgye, hogy felvet minket a pénz, az élet mindenütt drága, de itt Kazincbarcikán különösen az. Vegyünk csak egyetlen példát: a mosatást. Biztos hallotta már, hogy a Mentőszolgálat ezt pénzben váltja meg, egy évre 4000 forintot fizet – ez egy alkalomra sem elég.

– Hogy lehet az?

– Az én mocskos-véres ruhámat nem keverem össze a család holmijával, mindig külön kapcsolom be a gépet. Kazincbarcikán az ipari üzemek leállításával felire-harmadára csökkent a városi vízfelhasználás, a Vízmű kiadásai viszont változatlanok maradtak, sőt emelkedtek, a terheket továbbhárították a lakosságra, növelték az árakat, egy köbméter víz jelenleg 500 forintba kerül.

– Komlón ugyanannyi.

– Akkor ott is drága – és ez még csak a víz, hol van a mosószer és az áram?!

Megint tanácsosabbnak ítélem kitérni a feltörő indulatok elől, visszatelepszem a szolgálatvezető mellé, a beosztásában előforduló bonyolultabb esetekről faggatom.

– Egy öreg mentőorvostól, dr. Szegeczky Dezsőtől sokat tanultam, a továbbképzéseken nagyon tanulságos történeteket mesélt arról, hogy mennyire nem szabad beugranunk a látszatnak, hanem tovább kell vizsgálódnunk.

Egy lakóházból egymás után érkeztek a hívások, mindenki gyengeségre, hányásra, fejfájásra panaszkodott. A szolgálatvezető szénmonoxid-mérgezésre gondolt – a városi gáz akkoriban még tartalmazott CO-t –, szóltak a Gázműveknek, de kiderült, hogy a házban nincs is bevezetve a gáz. A bejelentések azonban folytatódtak, újból rászóltunk a gázosokra, kimentek a helyszínre ellenőrizni, akkor derült ki, hogy az utcában eltört egy föld alatti cső, és a gáz onnan szivárgott be a házba.

Máskor egy kivonuló egység azt kérte, hogy mire kiérnek a helyszínre, a lift legyen lent a földszinten. A szolgálatvezető felháborodott:

– De kényelmesek vagytok! Selyempárna nem kell a seggetek alá?!

Aztán kiderült, hogy az egység ismerte a helyszínt, tudták, hogy a lift üzembe helyezése egy negyedórát is igénybe vesz.

Közben megszólal a telefon, a szolgálatvezető felkapja, arca feszültté válik, sietősen kérdezget, a válaszokat feljegyzi egy papírra, aztán felém fordul:

– Mályinkán egy 61 éves férfi rosszul lett, infarktusgyanús. Kiküldöm az esetkocsit, ha akar, velük tarthat.

A körülményekre jellemző módon a bevetést jelző csengőszerkezet sem működik, az ügyeletesnek át kell mennie a tartózkodóba, hogy személyesen riasszon. Találomra lekapok a fogasról egy piros mentőkabátot és felveszem.

A csapat egyik tagjára most is rátör a vizelési inger, a sofőr, mintha be akarná hozni az így elvesztegetett másodperceket, bekapcsolja a kék villogót és a szirénát, a padlóig tapossa a gázpedált. Az út nem igazán alkalmas arra, hogy száz kilométeren felüli sebességgel haladjunk rajta, különösen Tardonán túl, mikor a hegyek közé érünk, de a sofőr a szerpentinen sem lassít. Hátul ülök, fogódzkodom, ahogy tudok, de egy-egy hirtelen irányváltás így is megdob, most is többet tartózkodom a levegőben, mint a műbőrborítású széken. A gyomrom lassan felfordul, sav tolul fel a torkomba, elfog a pánik, hogy szégyenszemre elhányom magam. Kiengedem a nadrágszíjamat, és a már megszokott módon idegcsillapító után tapogatódzom a zsebemben. Szerencsére a kocsi megáll, megérkeztünk.

Az öreg férfi, akihez kihívtak minket, három napja rosszul érzi magát, a családja már megpróbálta bevitetni a kórházba, de ő nem hajlandó menni.

– Itthon akarok meghalni – hajtogatja –, ennyi jár egy embernek!

A mentők egyelőre nem vitatkoznak vele, átnézik a korábbi zárójelentéseket: a páciens már gerinctörést is elszenvedett, epilepsziás rohamokat is kapott. Az orvosságait nem szedi, nem is eszik rendesen, helyette dohányzik és iszik – most főzték ki a házi pálinkát, azt fogyasztja, a szentpéterfai öregember esete jut az eszembe. A bal keze kifacsarodott és a lába is mozdíthatatlanná vált, nem ismeri meg a családját, félhangosan motyog maga elé:

– Meg akarnak verni!

A mentők ráteszik az EKG tappancsait, a képen átfutó szabálytalan hullámok a pitvar fibrillálását jelzik.

– Rosszul megy a motor, bátyám, már csak olyan, mint egy Trabant.

A beteg injekciókat kap, tudata lassan feltisztul, a mentőknek is megtagadja, hogy kórházba menjen.

– Rendben van, bátyám, nem kényszerítjük. Írjon alá egy nyilatkozatot, hogy megtagadja a beszállítást, és írassa alá két tanúval!

A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a magyar ember szívesen nyilvánít véleményt, főleg szóban, de nem szeret írásban is felelősséget vállalni. Egy abszurd példával élve: ha a rendszerváltozásnál nem lett volna elég egyszerű távolmaradással megszüntetni az MSZMP-tagságot, hanem egy nyilatkozatot kellett volna adni erről, a pártnak még ma is több százezer tagja volna. A trükk itt is eléri célját, a páciens tartása meginog. A család felháborodottan nekitámad, és valósággal felerőszakolja a hordágyra. A kocsi elindul vissza Kazincbarcika felé, a tempóját, szerencsére, lelassítja.

– Mi lett volna, ha a beteg aláírja a nyilatkozatot?

– Akkor is behozzuk. Nem vállaltuk volna a felelősséget, hogy orvosi felügyelet nélkül marad, és éjszaka egy újabb rohamot kap. Így mindenesetre egyszerűbb.

Beszéd közben nem tompította le eléggé a hangját, a beteg megérti, hogy mi történt, a hordágyon fekve is a mentőtiszt felé rúg.

Másnap délelőtt leadunk egy beteget a kazincbarcikai kórházba, utána lefelé kopogunk a lépcsőn, mikor egy negyven körüli, szemüveges, fehér köpenyes nő jön velünk szembe, a mentőtiszt ismerősként üdvözli. A bemutatkozásnál kiderül, hogy dr. Trencsényi Erzsébetnek hívják, ő a kórház igazgató-főorvosa, valaha maga is sokat mentőzött. Behív minket az irodájába egy kávéra.

– Ha érdekli a mi kisvárosi kórházunk helyzete, bármikor szívesen fogadjuk.

– Jól látom, hogy az épület már megérett a felújításra?

– Már régen. Az 1960-as évek végén szinte egy időben három kilencemeletes, nagyjából azonos típusú és rendeltetésű panelkórház nyílt: Ajkán, Karcagon és nálunk. A karcagi kórház messze jobb állapotban van, mint a miénk, sok milliárd forint értékű rekonstrukciós munkákat végeztek el rajta, nem utolsó sorban annak köszönhetőleg, hogy Karcagot a Fidesz-kormány pénzügyminisztere képviselte a Parlamentben, Kazincbarcika pedig szocialista fészeknek volt kikiáltva.

A falaink úgynevezett „függönyfalak”, három rétegből állnak; a külső részt egy alumínium lemez alkotja, aztán egy műanyag szivacs következik, a hungarocellhez hasonló, belül pedig egy dekoritlap zárja le. A három és fél évtized alatt sok helyen szétrothadtak, néhol még az utcára is kilátni rajtuk, az ablakok is deformálódtak. A csőrendszerünk nagyjából használhatatlan, a csövek egyrészt korrodálódtak, másrészt a 32-es keménységi fokú víztől eltömődtek, az eredeti 100 milliméteres átmérő leszűkült 20-ra.

– Mit szólnak ehhez az illetékesek?

– Ha panaszkodunk, azt szokták válaszolni, hogy mit akartok? Nálatok száz évvel öregebb kórházak is vannak! Bár most mintha megmozdult volna valami, kaptunk ígéretet a minisztériumtól.

– Mennyi pénz kellene a teljes felújításhoz?

– 5,2 milliárd forint, de ennyiben nem is reménykedhetünk. Ha minden jól megy, 2,7 milliárdot kapunk a 2003–2004-es években.

– Mennyi az éves költségvetésük?

– Mindent összevetve évi 1,2 milliárd forint bevételünk van a különböző tevékenységeinkből, de ennyiből nem tudjuk fedezni a működésünket, már most augusztusra összejött 30 millió forintos hiány. Százmillió fölött általában már a csőd következik, ez történt a vasgyári kórházban, Sátoraljaújhelyen és még számos más helyen. A magyar kórházak egyesített adóssága a közüzemek, a szállítók és mások felé havonta átlagosan egymilliárd forinttal nő, illetve valószínűleg többel, mert a 156 magyar kórház közül csak 92 szolgáltatott ilyen jellegű adatokat a Kórházszövetségnek.

– A tulajdonos önkormányzat nem segít?

– Igyekeznek, de alig van miből adniuk. Kazincbarcika szegény város.

Még volna néhány kérdésem, de látom, hogy a mentőtiszt egyre sűrűbben nézegeti az óráját; Kazincbarcika egyetlen mentős esetkocsija kint vesztegel a kórház előtt. Kapok néhány írásbeli anyagot az igazgatónőtől, aztán elköszönök, megállapodunk, hogy hamarosan újra lejövök, és folytatjuk a beszélgetést.

Az Intercity vonaton Budapestről Miskolc felé tartva belenézek az ülésre kirakott zöld színű gazdasági napilapba, szemem megakad egy cikknek a címén: „Toborozzák a magyar ápolónőket!” Már lezajlott a kórházi fizetések rendezése, de mint a mentők mondták, az új bérek is csak a nyomorküszöb határán mozognak, egy keményebb infláció elsöpörné minden pozitív hatásukat. A keresetek változatlanul nem versenyképesek a magánszektorban és a kereskedelemben elérhető jövedelemmel, és ezekben az ágazatokban a munka is hasonlíthatatlanul könnyebb – így a szakmából eltávozottak közül csak kevesen tértek vissza a betegágyak mellé.

„A határok megnyitása csábító – írja az újság. – Arról ugyan nincsenek pontos adatok, hogy hány magyar ápolónő vállalt már munkát a tőlünk nyugatra fekvő országokban (ahol nem ritka a havi 300 ezer forintnak megfelelő jövedelem), az viszont biztos, hogy Magyarország célország lett ilyen tekintetben… Hazánkban közel 88 ezer az egészségügyi szakdolgozói létszám, ám az állások 20-30 százaléka betöltetlen… Ezt az sem ellensúlyozza, hogy a magyar kórházakban 200-250 külföldi nővér dolgozik, elsősorban magyarul beszélő ukrán és román szakdolgozók…”

– A kazincbarcikai kórház fel tudja tölteni az ápolónői keretet? – kérdezem az igazgatónőt.

– Nálunk nincsenek ilyen gondok. A városban munkanélküliség uralkodik, nem mehetnek máshová dolgozni. Amellett általában ők a családfenntartók, tehát nem mernek kockáztatni.

– A külföldi szerződések nem csábítják őket?

– Ehhez nyelveket kellene tudniuk, a magyar ember különben is csak végszükségben hagyja el a megszokott környezetét.

– Egyéb tekintetben hogy alakul a létszámuk?

– A szükséges 74 orvosból 22 hiányzik.

– Ez nagyon sok.

– A megyében sok kórház még rosszabbul áll, például Ózd. A Miskolcon lakó orvosok Kazincbarcikára még hajlandók kijárni autóbusszal, de Ózdra már nem, letelepedni pedig végképp nem kívánnak, akkor sem, ha kész lakást kínálnak nekik.

– A hiány megoszlása nagyjából az országos helyzetet tükrözi: elegendő nőgyógyásszal rendelkezünk, de már a gyermekorvosi státuszok egy része betöltetlen, a kollégák inkább elmennek gyermek-háziorvosnak, ahol lényegesen többet kereshetnek. Az aneszteziológusainkat is csak úgy tudjuk megtartani, ha az átlagnál jobban megfizetjük őket. A fiatal orvosoknak annyi pluszt tudunk nyújtani, hogy lakást kapnak, és az önkormányzat fizeti a rezsiköltségeiket is. Előfordul, hogy „beválasztunk”, és nem megfelelő személyt veszünk fel, aki aztán a nyakunkon marad, nem tudjuk elküldeni, csak ha megfogjuk őket alkoholon vagy más szabálysértésen.

– Hány ággyal rendelkeznek?

– Valaha 460 volt, most 330. Ez sok is, kevés is, mert a belső arányok megváltoztak. Például régen egy epeműtét után a páciens tíz napig feküdt benn, most már a harmadik napon eltávozik, vagyis ugyanannyi ágyon esetleg háromszor annyi beteget tudunk fogadni.

– Kazincbarcika régen a fiatalok városának számított, a szülészeten alig lehetett helyet szorítani a várandós anyáknak, mára a fiatalok elvándoroltak, a lakosság elöregedett. Régebben 1200 körüli számban születtek gyerekek, most 750 sem jön világra. Ez is jár bizonyos belső arányváltozásokkal. Az aktív ágyainkat nem adhatjuk fel, de elsősorban az ápolási és rehabilitációs részlegünket kellene továbbfejlesztenünk.

– Olyan munkák is a nyakunkba szakadnak, melyek nem ránk tartoznának. A háziorvosok nem látják el a „kapuőr” szerepét, vagyis nem vigyáznak arra, hogy a beteggel azon a szinten foglalkozzanak, amilyenen szükséges, és ne magasabban. A szakrendelés, vagy pláne a kórházi kezelés lényegesen drágább, mint az alapellátás. Ennek ellenére a háziorvosok több vonalkódos beutalást töltenek ki, mint receptet. A rendelőjükben ott áll az EKG-készülék, mégis hozzánk küldik be vizsgálatra a betegeiket. Nem is beutalják, hanem valósággal beutálják őket.

– A megelőzésben sem teljesítik a feladatukat. Ők közvetlen és folyamatos kapcsolatokat tartanak fenn a betegekkel, tapasztalatból tudják, hogy „mi a divat” a családban, miképp halt meg a papa vagy a mama, számítaniuk kellene rá, hogy ugyanaz a baj a következő nemzedéknél is megjelenik majd – feltehetőleg négy-öt évvel korábbi életkorban.

Most több időnk jut a beszélgetésre, mint az előző alkalommal, előveszem az írásbeli anyagokból készített jegyzeteimet, és megpróbálom kiegészíteni őket. Először a kórház történetéről kérdezem az igazgatónőt.

A kazincbarcikai városi kórház 1953-ban létesült, eredetileg egy régi, K jelű felvonulási épületben, itt még csak az úgynevezett alapszakmák: belgyógyászat, sebészet, szülészet-nőgyógyászat és gyermekgyógyászat működtek. 1969-ben költöztek át a jelenlegi helyükre, akkor bővült ki a szakmai ellátás szemészettel, fül-orr-gégészettel és más diagnosztikai osztályokkal. 1993-ban központi intenzív osztályt is szerveztek, a legsúlyosabb állapotú betegek számára.

Fertőző osztályt is kialakítottak 52 ággyal, de mint a megyei kórházakban általában, félig sincs kihasználva, inkább csak rosszul táplált, hasmenéses Boldva-völgyi cigánygyerekeket fogadnak itt, és próbálják feljavítani a kondíciójukat.

Az országos irányzatnak megfelelően az ápolási és rehabilitációs osztályt kellene bővíteni, részben súlyos, többnyire időskorú betegeknek, de olyanoknak is, akiket állapotukat tekintve haza lehetne adni, de nincs hová, és nincs kinek. A hasonló elesett emberekkel való foglalkozás kemény pluszterheket ró a kórházra, a ráfordítások messze meghaladják az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által biztosított támogatás kereteit. A legkisebb javulás elérése is átlagon felüli törődést és főleg magas hatékonyságú, drága gyógyszereket igényel. Akadnak kórházak, melyek hasonló esetekben úgy segítenek magukon, hogy a hozzátartozókkal kívülről hozatják be az orvosságokat, de – mint könyvünk más helyén olvasható – ezt az OEP tiltja, mint a kettős támogatás egyik változatát, és az igazgatónő szerint Kazincbarcikán nem is alkalmazzák ezt a megoldást.

– Mindenképpen beszélnünk kell az alkoholbetegségekről. Ez a szenvedélybetegség mindig is létezett a városban, de arányaiban most nőtt igazán riasztóvá. Újra és újra megdöbbenek, hogy mennyi májcirrózist látok, egyre több nő is bekerül ilyen diagnózissal. Terjedésében elsősorban egzisztenciális okok játszanak szerepet. Az olyan régi szocialista városok, mint amilyen Kazincbarcika is, mindig bőségesen biztosítottak munkalehetőséget lakosaiknak, a rendszerváltás viszont megszülte és egyre fokozta a munkanélküliséget. A Borsodchemben egyes üzemrészek – mint például a karbamidgyártás – megszűntek, és az új technológiák is mind kevesebb embert igényeltek. Az eredetileg 6000 fős vállalat létszáma 3500-ra csökkent. A környékbeli téeszeket felszámolták, a bányák is bezártak – talán csak Lyukóbánya működik még egy darabig. Kialakult egy széles réteg, mely reményeket sem táplálhat, hogy valaha is elhelyezkedhet, ennek tagjai szinte kivétel nélkül az italozás felé fordulnak, és előbb-utóbb pszichiátriai esetté válnak.

– A kórházban sajnos nem működik ideg-fekvőosztály, a pszichiátriai betegeket heti két alkalommal egy szakrendelésen fogadjuk. Kétszer négy óra alatt annyi beteget látunk el, amennyit csak tudunk. Az alkoholfüggők Miskolcra vagy Izsófalvára kerülnek. Különös módon az ágykihasználtság mutatói ott is elég alacsonyan állnak, sok betegnek itt volna a helye, de inkább az ideg- vagy belosztályra fekszenek be, mert szemükben fekete pontot jelent a pszichiátriára kerülni, az elmebajjal azonosítják.

Csend támad, belelapozok korábbi jegyzeteimbe.

– Azt mondta a múltkor, hogy a kórház idén augusztusig 30 millió forintos adósságot szedett össze. Lehet tudni, hogy az év végére mennyire növekszik?

– Legalább hatvanmillióra. Marad az 1,2 milliárdos költségvetési keretünk, nem pótolják vissza nekünk az inflációt, a minimálbér felemelését, a kisebb-nagyobb felújítások költségeit. Kínálkoznának pénzügyi kiskapuk, például sugalmazhatnám a kollégáimnak, hogy azokat a betegeket is operálják meg, akiknél nem okvetlenül szükséges ugyan, de elfogadható a műtéti beavatkozás. Az ilyenekért járó Homogén Betegségcsoport (HBCS) pontok után járó pénz milliókat tett volna ki, de nem akarunk ilyen tisztességtelen eszközökhöz nyúlni.

– A tulajdonos önkormányzatot is említettük a múltkor.

– Tőle sem számíthatunk komolyabb támogatásra, csak a vízlágyító berendezésünk kicseréléséhez adott hatmillió forintot. Mondtam már, hogy nem a jóindulat hiányzik belőle, hanem maga is forráshiánnyal küszködik. A berentei rész önállósult, levált a városról, elviszi magával a területén fekvő iparvállalatoktól befolyó adót, és ez nagy veszteséget jelent. Sok iskolát és más közintézményt is fenn kell tartania. A városi hajléktalanszálló is az ő hatáskörébe tartozik.

– Ez milyen nagy?

– Elvileg 25 ágy áll benne, de néha negyvenen is alszanak ott. Tüdővészesen, összefagyva először hozzánk hozzák be őket a mentők, mi, ahogy tudjuk, rendbe hozzuk a szerencsétleneket, úgy kerülnek át a szállóba. Továbbra is próbálunk segíteni rajtuk, a konyhánkon megmaradt ételt is átvisszük nekik, hálából lekaszálják a füvet a parkban, felkapálják a rózsabokrok közeit, télen elsöprik a havat. Ha érdekli az ügy, majd átkísérem magát hozzájuk.

Minden forintért külön meg kell harcolnunk. Az érdekképviseleteken is elmondtam, hogy ha nincs pénz, akkor nincs orvos, nincs beteg, tehát bevétel sincs, ezért az orvosokat és az ápolószemélyzetet mindenképpen meg kell fizetnünk. A keresetek a bérrendezés után is alacsonyak. Az emberek kisebb része a hálapénzre számítva, nagyobb része lelkiismereti okokból mégis megpróbál elfogadható ellátást nyújtani. Nem azt mondják, hogy nem tudom megcsinálni, hanem megpróbálja megoldani valahogy. Az viszont biztos, hogy minden olyan dolog, amit az öntudatra építenek, előbb-utóbb összeomlik.

– Az állami vezetés mit tesz a helyzet megoldására?

– Egy miniszter azt mondta, hogy az egészségügy egy tervezhető rendszert kell hogy alkosson – minimum feltételekkel. Egy-egy osztályon ennyi ágy, ennyi fürdőszoba, ennyi műszer, ennyi személyzet kell. A részletes kidolgozást rábízták a szakmai kollégiumokra, ami nagy hiba volt. Bár ezekben a bizottságokban tekintélyes professzorok is helyet foglalnak, akiknek a tudását senki sem vitatja, de ők már rég nem foglalkoznak a gyógyítás apró gyakorlati kérdéseivel, nem tudják, milyen konkrét feltételek szükségesek egy-egy kezeléshez. Az ajánlásaikat számtalanszor át kellett dolgozni, és még most sem igazán használhatók.

Már fél három körül jár, a konyháról felszólnak, hogy menjünk le, mert kihűl az ebéd. Nem szívesen eszem kórházban, mindenen gyógyszerízt érzek, ez is az olyan régi babonáim közé tartozik, mint hogy temetőben növő virágot vagy gyümölcsöt nem lehet elhozni, de udvariatlanságszámba menne az elutasítás.

Helyet foglalunk az étkezőben, míg a levesre várunk, egy mellettünk ülő öreg orvos arról beszél, hogy az egészségügyi vezetés valaha az étkezések költségein akarta behozni a másutt elpazarolt milliárdokat: az ebédhez fejenként csak egy szelet kenyeret engedélyeztek, és még a papírszalvétákat is kettévágták.

Ami azt illeti, a felsőbbség most sem mutatkozik túlságosan bőkezűnek: a kórháznak 264 forintból kell kiállítani egy beteg háromszori étkezését, 1800-2500 kalóriát. Ezt az ellátmányt nem egészíti ki disznóhízlalás vagy házi zöldségtermelés, az alapanyagokat a nagybani piacon kell beszerezni. A legszigorúbb takarékosság érvényesül, egyszer komoly botrány keletkezett abból, hogy a beszerző 260 forint helyett 400-ért vett meg egy kiló citromot, szerencséjére az árus bepótolta a különbséget.

Megnézem a 2002. október 21. és 27. közötti étlapot, elég szegényesnek tűnik, kedden például májgaluskalevest és káposztástésztát kapnak a betegek ebédre, szombaton zöldséglevest és babfőzeléket főtt tojással.

– Ott spórolunk, ahol tudunk – mondja az igazgatónő –, mikor bevezettük a hideg reggelit és vacsorát, három embert el lehetett bocsátani a konyháról, még azon is takarékoskodunk, hogy a vacsorát korábban, még világosban vigyük fel, mert így nem kell meggyújtani a folyosói lámpákat.

Ebéd után végigsétálunk az egyik emeleti folyosón, először a ruharaktárral közös varrodába nézünk be. Három nő javítgatja a pizsamákat, hálóingeket, lepedőket, jöttünkre kicsit abbahagyják a munkát, és nyújtózkodnak.

– Hogy vannak egészségileg, hogy bírják? – kérdem.

– 33 éve nyomom a varrógépet, az én gerincemmel már nem sok mindent lehet csinálni.

– Mi az előírás, jár a betegnek a kórházi hálóruha?

– Nem, de ha tudunk, adunk nekik. Régen inkább a sajátjukat hordták, most már egyre többen igényelnek tőlünk. A fehérneműink állaga viszont folyamatosan romlik, amúgy is gyenge minőségű anyagból készültek, a mosodában főzik őket, túl vannak használva, előfordul, hogy egy pizsama kétszer is megfordul egy nap, mert a beteg lehányja, hamar tönkremennek. Több holmit kell leselejteznünk, mint amennyit venni tudunk, nem lehet lépést tartani az árakkal, egy újszülöttre való kising 800 forintba kerül. Szponzorok nem küldenek ajándékokat, szegény kórház ritkán kap, nem igazi reklámhordozó.

Benyitunk a mosodába is, öreg, még az NDK-ból beszerzett gépek kínlódnak a szennyessel, a halottak után kimossák a szivacs ágybetéteket is.

– Nem járnának jobban, ha, mint más kórház, maguk is egy külső cégre bíznák a mosatást?

– Egy külső cég nem vállalná a mi rövid átfutási időnket, legalább a másfélszeresére kellene emelnünk a jelenlegi textília készletünket. Amellett a vállalkozó a hasznát és az adóját is rárakná az áraira, azt pedig végképp nem tudnánk kigazdálkodni.

– Egyébként sem olyan egyszerű együttműködni külső partnerekkel. Sátoraljaújhelyen a kórház mindent kiadott maszekoknak; a mosodát, a rendészetet, a konyhát, a takarítást, 350 millió forintot fizetett nekik, de vissza kellett vonni a megbízást, olyan hanyag munkát végeztek.

Amerre elhaladunk, mindenütt az épület műszaki leromlásának jelei ötlenek a szemünkbe. A teherlift most sem működik, ha valaki meghalna, saroglyán kellene levinni a hullaházba. A vécében 60-70 centis magasságig le van verve a vakolat, mert a salétrom kivirágzott a falon. A beépített vezetékek gyakran eltömődnek vagy eltörnek, a karbantartók felbontották a betont, és leszigetelték az adott szakaszt, most egy méterrel arrébb csordogál le a víz a linóleumra. Az ablakok üvegtáblái is megrepedtek vagy betörtek, a padlóról nagy foltokban hiányoznak a csempék, a szürke aljzatbetonra lépünk. A vízlágyító felszerelése, a kazánból kiinduló vezeték már az első métereken kezdett eltömődni, a melegvíz a hetedik emeletre nem jutott fel.

Megemlítem az igazgatónőnek, hogy a műszaki hiányosságoktól eltekintve is nyomasztónak tűnik az épület, bólint:

– Igen, rideg szovjet típus, Szibériára tervezték. Ha rajtam múlna, egészen más formában építtetném újra, de a betonváz adott, azzal nem tudunk mit kezdeni, még útalapba sem volna jó.

Bár a munkaideje már lejárt, még bent találjuk a házi gyógyszertár vezetőjét, egy magas, kopaszodó férfit. Elmondja, hogy ők biztosítják a kórház belső ellátását, a költségek kímélése végett csak a legszükségesebb orvosságokat tartják raktáron, ha valami másra merül fel igény, órák alatt meg lehet hozatni. A két hétre számított készlet így is tízmillió forintot tesz ki. A gyógyszerész megemlíti, hogy akadnak olyan antibiotikumfajták, melyek kiszerelési egységenként tízezer forintba is belekerülnek.

– Némely cikk tekintetében nagy a kínálati verseny; a gyógyszergyárak ingyen mintát adnak, vagy komoly kedvezményeket.

– Magát személyesen még nem akarták megvesztegetni?

A vezető kissé sértődötten utasítja vissza a kérdést:

– Nem, kérem, nem fordult elő ilyesmi!

Az igazgatónő biccent:

– Velem már igen. Vettünk egy gépet, az átvételnél letettek elém 600 ezer forintot, megkérdeztem:

– Ez mi?

– Hát a maga öt százaléka.

– Tűnődtem, hogy a fejükhöz vágjam-e, aztán felmentünk az orvostechnológiára, és vettünk rajta két infúziós pumpát.

– Más forrásból nem tudták volna beszerezni?

– A gépekkel kapcsolatosan gyakran kerülünk nehéz helyzetbe. Például létezik egy bélvarrógép, mely abszolút biztonsággal dolgozik, még a testüreg tízcentis mélységeiben is el lehet végezni vele a megfelelő műveleteket. 160 ezer forintba kerül, de az Országos Egészségbiztosítási Pénztár csak bizonyos kórházaknak téríti meg az árát, mikor megvettük, akkor derült ki, hogy mi nem szereplünk ezen a listán.

Már indulnánk tovább, mikor felmerül bennem még egy idevágó kérdés:

– A vérellátást hogy oldják meg?

– Valaha a városban egy önálló vérellátó állomás működött, de időközben azt bezárták, most Miskolchoz tartozunk. Huszonnyolc napig tudjuk tárolni a kiszállított vért, ezalatt fel kell használnunk. Kevés a készlet, leszűkítették a vésztartalék keretet is; minden vércsoportból csak egy-két operációra elegendő tartalékkal rendelkezünk, ha ezt kiveszik, azonnal pótolnunk kell. Sajnos ez nem megy zökkenők nélkül, maga Miskolc is szűkölködik ilyen tekintetben, nyáron minket hívtak fel segítségért, egy placentaleszakadásos esetben rengeteg vér kellett, taxival küldtük be nekik a rendelkezésünkre álló mennyiséget.

– Ha jól emlékszem rá, ez régebben másképp volt, hogy alakult ki ez a válságos helyzet?

– Az emberek általában a kisvárosi kórházakhoz kötődnek, azokat érzik a magukénak, ott vért is szívesebben adnak. Régebben annyi összejött, hogy még Budapestre, a Péterfy kórházba is szállítottunk belőle. Ezt a szervezetet felszámolták, az egész Borsodban összesen két kis állomás maradt meg: Ózdon és Sátoraljaújhelyen. Mikor panaszkodtunk emiatt, Mikola miniszter úr azt mondta, hogy mit akarunk? Az USA Alabama államában összesen 4 vérellátó működik. Ez is egy válasz, persze.

Folytatjuk az utunkat, az ápolási osztály mellett haladunk el, benézek egy-egy ajtón; többnyire öreg, magatehetetlen betegek fekszenek bent. Az igényekre jellemző, hogy az osztály 46 ágya közül egy sem marad üresen. Az átlagos itt-tartózkodási idő két-három hónap, de van, aki egy fél évet is itt tölt – az osztály kis túlzással a szociális gondozó intézmények egyik gyógyellátással bővített formájának tekinthető. Az egész kórházban ez az egyetlen részleg, ahol a betegért fizetniük kell a hozzátartozóknak, a társadalombiztosítótól kapott ágyanként 3500 forintos napi támogatást ki kell egészíteniük ezer forinttal. A költségek itt aránytalanul magasak, a gyógyszerellátás is több pénzt visz el, a betegek nem tudják visszatartani vizeletüket-székletüket, nadrágpelenkát kell hordaniuk.

– Itt az ápolónőket is jobban meg kell fizetnünk, túl azon, hogy a munka nehéz, még abban a sikerélményben sem részesülnek, hogy meg tudtak gyógyítani valakit, az ápoltak nagy része „tepsiben” távozik.

Még egyszer benézek a kórterembe:

– Különösek ezek az ágyak.

– Egy nyugati utamon megtudtam, hogy a francia hadsereg leselejtez egy csomó betegágyat, utánajártam, és egymillió forintért megvásároltam a kórházunknak. A régi Medicor gyártmányú ágyak már úgy megnyúltak, hogy leértek a földig, ezeknél a beteg maga tudja szabályozni az ágymagasságot és a fej dőlésszögét.

Bólintok, de az igazgatónő láthatja rajtam, hogy egyre inkább elkomorodom a látottaktól, megpróbál valami szívderítőbbet mutatni, átmegyünk a gyermekgyógyászatra. A főorvos, az országos hírnevű doktor Varga Gyula fogad minket. Ő még nem tett le arról az illúziójáról, hogy minden idelátogató újságíróban segítőt lehet találni. Néhány statisztikát, kimutatást szed elő:

– Az igazgatónő biztos említette már Önnek, hogy Kazincbarcikát régen a „fiatalok városá”-nak nevezték, de a munkahelyek felszámolódásával az ifjabb generáció elvándorolt Miskolcra, vagy kitelepedett a környező falvakba, ahol nem egy szűkös blokklakásban kell meghúznia magát, hanem saját házban élhet, és anyagilag is jobban megtalálja a számítását. A város elöregedett, akár jelképnek is tekinthetjük, hogy az egyik bölcsődét öregek otthonává alakították át.

Valaha itt mutatkozott a legalacsonyabb szintű csecsemőhalálozás, ma már ez is megközelíti az országos átlagot. A bajok egyik forrása a környezetszennyeződés, Borsod megye nagyjából-egészéből mérgezett föld. Korábban a vegyi gyárak és üzemek nem voltak kötelesek megsemmisíteni a veszélyes hulladékaikat, vagy lerakni megfelelő biztonságot nyújtó tárolókba, szinte a tetszésük szerint kiválasztott helyeken ásták el, sokszor zöldségkertek, gyümölcsösök közvetlen közelében. Az eltemetett higany és a többi méreg belekerült az emberi táplálékokba, onnan pedig az anyatejbe. A kéndioxid is számos betegséget okozott már, csak azért nem még többet, mert a Bükk felől fúvó szél elvitte a javát.

– Ezek az üzemek mennyire vannak tudatában a felelősségüknek? – kérdezem az igazgatónőtől. – Támogatják a kórházakat?

– Tiszaújvárosban a Tiszai Vegyi Kombinát sokat segít, nálunk a Borsodchem már nem annyira adakozó természetű. Egy operációs mikroszkópot vettek a szemészetre és egy másik négy-ötmillió forintos műszert a fül-orr-gégészetre. A lágyhab üzemük beindítása 12 milliárdba került, az igazgató szerint oda kellett a pénz.

A főorvos visszaveszi a szót:

– Végképp nem tudunk mit kezdeni a cigány gyerekekkel. Egy hatvan fős nagycsaládban esetleg egy ember se dolgozik, normális táplálkozás helyett legföljebb krumplira jut.

– A részarányuk pedig egyre növekszik, a lányok 12 éves korukban elveszítik a szüzességüket, egy-két évvel később már szülnek is. Ózdon az újszülöttek 69 százalékát a cigány családok adják, Sajókazán 300-ról 1200 főre növekedett a cigány lakosság.

– És a távlatok mit ígérnek?

– Semmi jót. Az apák még dolgoztak lent a bányákban, az utódok már akkor sem mehetnének le, ha akarnának, mert megszűntek ezek a munkahelyek. Legföljebb a felszínre bukkanó szénereket fejtik le, de ez büntetendő cselekmény.

Varga főorvos egy másik, a kórház keretein túlmutató ügyről is beszélni kíván. Budapestre készül, a hivatalos látogatáson nálunk tartózkodó üzbég kormányfő és kísérete előtt kell ismertetnie egy gyógyszert, melynek kifejlesztésében és elterjesztésében alkotóként és vállalkozóként egyaránt részt vett.

– Mi ennek a gyógyszernek a lényege?

– Ha megengedi, távolabbról kezdem el. Az Egyesült Államokban valaha egy-egy koraszülés százezer dolláros kiadással járt.

– Mi került ilyen sok pénzbe?

– Ha az újszülött rögtön meghalt, az nem igényelt nagy költségeket, de a károsodott túlélők: vakok, nyomorékok, agysérültek annál többet. Az államnak el kellett tartani őket életük végéig. Folyamatosan kutatták a jelenség kialakulásának okait és megszüntetésének vagy legalábbis csökkentésének lehetséges módjait.

– Egy Knox nevű tudós már 1950-ben leírta, hogy a hüvelygyulladások és a koraszülések között egyenes összefüggés mutatható ki, erről a kapcsolódásról korábban nem tudtak. A gyulladások határozott gyógyításával le lehetne csökkenteni a vetélések, koraszülések, méhen belüli sorvadások, halálozások számát is. A bakteriális és trichomonas eredetű hüvelyfertőzésekre az antibiotikumok kevéssé hatottak, alig húsz százalékos javulást eredményeztek.

– Magyarországon Újhelyi professzor kezdett el foglalkozni ezzel a témával. Még az 1970-es években egy vakcinát dolgozott ki, mellyel ezer gyulladásos nőbeteget kezelt. A kúra után az addig terméketlen nők közel fele egy év alatt minden más terápia alkalmazása nélkül teherbe esett. Világraszóló eredmény!

– Több gyógyszergyár is meg akarta venni az alapötletet. Először egy német cég jelentkezett, de Újhelyi nem adta el nekik, mert a kész, kiszerelt orvosság egységenként 40 ezer forintért került volna vissza Magyarországra. Végül egy svájci vállalkozóval kötött megállapodást, aki garantálta, hogy legföljebb 4 ezer forintért vásárolhatunk meg egy-egy adagot.

– Az ötletben még sokkal több lehetőség rejlett, például szinte mellékesen kiderült, hogy a prosztatabetegségekre is jótékonyan hat. Újhelyi professzor halála után sem fejeződött be a munka, egy magyar csapat továbbfejlesztette a gyógyszert. Mindenképpen szükséges a hatékonyság további növelése: országunkban a termékeny korban lévő nőknek közel az egyharmada folyamatos gyulladásban szenved.

– Országunkban három-négyszázezer meddő házasságról tudunk, minden termékeny korban lévő nőt beoltva több mint százezer kívánt gyerek megszületését lehetne elősegíteni. Külön előnye az általunk tökéletesített vakcinának, hogy az alkalmazásával elkerülhetnénk a költséges, de kis hatékonyságú beavatkozásokat.

Igen gyérek az idevágó ismereteim, próbálok találni valamilyen útbaigazítást.

– Ez az eljárás nem áll ellentétben a lombikbébi-programmal?

– Nem, sőt az eddigi tapasztalataink szerint jelentősen növelné az eredményességét.

– Hogy képzeli el a vakcina gyakorlati alkalmazását?

– A tervezett gyermekvállalás előtt ingyen be kellene oltani az anyákat, ez szinte kiiktatná a gyulladások kockázatát. Tudjuk: a javaslatunk mindenképpen utat fog törni magának, csak az a baj, hogy évek telnek el majd, amíg megvalósul.

– A mi magánvállalkozásunk csekély anyagi lehetőségekkel rendelkezik, és csak kis mértékben tudjuk finanszírozni az ügyek vitelét. A minisztériumnak kellene lépéseket tenni, hogy a vakcinát minél szélesebb körben bevezessék, most írtunk egy levelet a miniszter asszonynak, de még nem kaptunk rá választ, és más hivatalos szervek sem reagáltak számunkra kielégítő módon.

– Lehet, hogy a kockázatot nem akarták vállalni?

– Ez az eljárás mentes minden rizikótól.

– Akkor talán túl drágának találják.

– Az egyszeri beavatkozás ára, ha a férjet is kezelik, 8000 forintot tesz ki, összehasonlításul megemlítem, hogy a lombikban történő megtermékenyítés 140-160 ezer forint kiadást jelent az Országos Egészségbiztosítási Pénztár számára, ehhez jön még mintegy 80 ezer forint árú gyógyszer.

– Miért nem tudnak megnyerni támogatónak egy gyógyszergyárat?

– A nagy gyógyszergyáraknak nem érdekük, hogy a betegek gyorsan és véglegesen meggyógyuljanak, mint ahogy az autógyárak sem törekednek arra, hogy a kocsik örökké tartsanak. Például: a nyilvántartott prosztatabetegek száma 500 ezerre rúg, képzelje el, hogy mind egyszerre meggyógyulna, ki venné meg a gyógyszereket?!

– Talán majd az üzbégek.

– Igen, lehet, hogy az üzbégek – mondja a főorvos és egy udvarias meghajlással elbúcsúzunk.

Megyünk tovább a folyosón Trencsényi doktornővel, anélkül, hogy külön keresném, szemem továbbra is meg-megakad az épület leromlásának jelein. Egy ablak alá táblát raktak ki: „az ablak rossz, kérjük, ne húzza fel”, a rések mindenütt szivacsdarabokkal vannak betömve. A falak sok helyütt annyira meginogtak, hogy szinte ki lehetne rúgni őket a helyükről. A „függönyfal” fémrétege átveszi a kinti hideget, és továbbítja a kórtermekbe, a gyér fűtés ezzel képtelen megbirkózni.

– A tisztaságra és a rendre vigyázunk, de a lepusztultsággal, a tervezési hibákkal egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Már csak egyet említek meg: a szemészethez elfelejtettek műtőt építeni, utólag kellett pótolni.

Már sötétedik, de a fáradhatatlan doktornő nem akarja befejezni az ismertetést:

– Ha bírja erővel, még egy intézményt megnézhetünk; a hajléktalanszállót. Azt hiszem, már említettem. Kazincbarcika vezetői nehezen vették tudomásul, hogy a városunk elszegényedett, de mára felfogták, hogy ki kell építenünk az átfogó és összefüggő egészségügyi-szociális rendszert.

– A szociális gondokat mi is érzékeljük a kórházban. Hoztak már be hozzánk olyan embert is, aki évek óta egy istállóban lakott, olyan vastag trágyaréteg borította, hogy ollóval kellett levágni a ruhát róla. Sok hajléktalan tüdőbajos bejön, de nem fogadja el a mi kezelésünket, eltűnik a szemünk elől, és szórja tovább a bacilusokat. Mindenképpen együtt kell működnünk a szállóval.

Bólintok:

– Jól van, nézzük meg.

A hajléktalanok szállása a mentőállomás mögött fekszik, csak egy drótkerítés választja el tőle, tapasztaltam, hogy a mentők ellenérzéssel figyelik a jelenlétüket. A ház földszintes, valaha még a nagy „panel-bumm” idején felvonulási épületnek használhatták, később az ÁNTSZ rendezett be itt egy élősdiektől mentesítő fürdőt, majd 1995 októberében alakították át jelenlegi céljára. A fontosságát kiemeli, hogy huszonöt-harminc kilométeres körzetben nincs hasonló intézmény.

A ház több részlegre oszlik: egy nappali melegedőre, melyet titokzatos indítékú előírások szerint egy évben csak 261 napig lehet működtetni, és egy éjjeli menedékhelyre, melyet papíron 25 főre szabtak, de néha ötvenen is tartózkodnak benne. A szállás irányítóinak és gondozószemélyzetének szerencsére nem az az elsődleges célja, hogy a felállított elvi korlátok között mozogva vasfegyelmet alakítsanak ki, hanem minél több emberen akarnak segíteni. Minden jelentkezőt bebocsátanak az utcai kapun, csak aztán vizsgáztatják, egyetlen szempontot vesznek figyelembe: a befogadott tudjon gondoskodni magáról, ne szoruljon külső fizikai támogatásra.

– Részeg is bejöhet?

– Aki csak úgy tudja elviselni az életét, az rúgjon be, csak ne a többiek kárára. Előfordult már, hogy a szó szoros értelmében talicskával toltak be valakit.

Beengedtek már apát háromhónapos kislányával, mert az illető csak így tudta elkerülni, hogy a gyerekét állami gondozásba vegyék. Nyáron olyan sokan összejönnek, hogy sokszor sátrakat kell felverni az udvaron.

A vezetőnő Iványi Gábor metodista lelkészt tartja a példaképének, gyakran feljár hozzá Budapestre a Dankó utcai Oltalom menhelyre – mintegy továbbképzésként. A két szállás mégis alapvetően különbözik egymástól, a kazincbarcikai helyzet hátrányai nyilvánvalók. A pénzügyi támogatás itt jóval csekélyebb, egy-egy ember ellátására kevesebbet lehet fordítani, az emberek nem rendelkeznek kellő „nyomor rutinnal”, metró sincs, melynek állomásai Budapesten szinte kiegészítő befogadó helynek számítanak.

Egy dolgot viszont a javára írhatunk ennek a nincstelen kisvárosi közösségnek: itt mindenki dolgozni akar, aki csak mozdulni tud. Felszereltek maguknak egy műhelyt: átalakítás és karbantartás tekintetében önellátásra rendezkedtek be. Ők rakták le a padlócsempéket, maguk festették le a falakat, a teljesebb komfort kedvéért folyamatosan új helyiségeket építenek hozzá a házhoz.

Igyekeznek külső pénzkeresetekhez jutni, egyetlen munkát sem találnak megalázónak; az arborétum harmincnapos takarításra, tereprendezésre szokta szerződtetni őket, de beállnak a mutatványosokhoz is, élő motorként hintát hajtanak. Mindig bizonytalan, hogy hozzájutnak-e a munkabérükhöz.

– Reggeltől este fél hétig betonoztunk, de a góré nem fizetett ki minket, azt mondta, hogy berúgtok és holnap nem jöttök.

A munkaadók sokszor 100-200 forintos órabérrel szúrják ki a szemüket, tudják, hogy a hajléktalanok szerződés híján hiába fordulnának panaszukkal bárhová is.

Ilyen keresetek mellett esélyük sincs, hogy kijussanak a hajléktalanszállóról. A legolcsóbb megoldásnak számító szociális bérlakás is elérhetetlennek tűnik, egy 15 négyzetméteres bérleményért is havi 28 ezer forintot kellene fizetni.

– Mi csak a csodában reménykedhetünk: örökölünk valami ismeretlen rokontól, vagy találunk egy olyan asszonyt, akinek van lakása.

A társa legyint:

– Nekem az sem sikerült. Van egy állandó kapcsolatom, az odavenne magához, de kétgyerekes anya, azt mondja, hogy nem tud eltartani engem is, előbb szerezzek magamnak állást, ahhoz viszont egy állandó lakás kellene. A kör bezárult.

A szállót otthonuknak tekintik, ha munkát keresve vagy elcsavarogva az ország túlsó végébe vetődnek, dolguk végeztével ide telefonálnak, hogy jönnek haza. Az 50 ágyból legalább 40 állandóra le van foglalva. Az ágyneműt valaha a lillafüredi Palota Szállóban selejtezték le, ott csapott le rá a jószemű vezetőnő.

Egy-egy szobában négy ember lakik, az idők folyamán róluk már kiderült, hogy el tudják viselni egymást, nem okoznak gondot a társaiknak. Ilyenkor ősszel járják a közeli hegyeket gomba után, a zsákmányt megfőzik, és közösen fogyasztják el. Az újoncokat oktatgatják a helyzet elviselésére, némelyikük itt tanulta meg kezelni a mosógépet.

– Hogy fogadják a társuk halálát? – kérdezem, visszaemlékezve az általam látott szatmári-beregi szociális otthonokra, ahol a hasonló esemény nem váltott ki különösebb emóciókat a társaságból, legfeljebb azon veszekedtek, hogy ki kerüljön át a megboldogult esetleg kényelmesebb ágyára.

– Hét év alatt tizenketten haltak meg, de egyikük sem itt a szállón. Mikor már nagyon rosszul volt valaki, szóltak, hogy vigyük át a kórházba, mind attól fél, hogy ő lesz a következő. De megadják a halottnak a tisztességet, kimennek a temetésére.

Közben már beesteledett, a hajléktalanok a maguk főzte vacsorát kavargatják a tűzhelyen, nem illik tovább zavarni, elköszönök. Elsétálok a motelbe, ahol szobát vettem ki, a város valamilyen televíziós sorozatot nézhet, mert üresek az utcák, csak egy-két nejlonzacskót cipelő rongyos ember kotorászik a kirakott kukákban. Innék valami erőset, de aztán legyűröm magamban az ingert.

Másnap reggel újra a kórházban kezdek, kávézás közben megkérdezem Trencsényi doktornőt:

– Mióta tölti be itt az igazgatói posztot?

– Tizenhat éve.

– Elég sok. Nem gondol rá, hogy továbblépjen?

– Pest nem vonz. Medika koromban ott is mentőztem, nem tudok elfelejteni egy esetet. Egyszer egy vérző fejű öregasszonyt szállítottunk, és egymás után öt-hat helyen sem fogadtak be. Itt vidéken, szerintem, mindenhol megkapta volna az elsődleges ellátást.

– Egy esetleges külföldi munka nem érdekli?

– A múltkorjában láttam egy hirdetést, a Szaúdi Királyi Kórházba kerestek ápolónőket és orvosokat. Azt hallottam, hogy a kiérkezés után elveszik az útlevelüket, nem érintkezhetnek férfiakkal, csak kocsin közlekedhetnek, és egy évig semmi körülmények között nem jöhetnek haza. Ezt nem lehet semennyi pénzzel ellensúlyozni.

– Itthon hogy él?

– 300 ezer forintot keresek – bruttó, ehhez jön még az ügyeleti díj.

– Paraszolvencia?

– Itt még az operáló orvosok sem kapnak nagy hálapénzeket, egy vastagbélműtétért talán húszezer forintot. Van egy panellakásom és egy kocsim.

– Más érték?

– Mindenki előre köszön nekem. A körzetemben most választottak meg önkormányzati képviselőnek – baloldali programmal. Én Szabolcsból jöttem, az apám téeszelnök volt Ibrányban.

– Egyszóval: nem akar elmenni innen?

– Amíg ezt a kórházat rendbe nem hozom, addig biztosan nem. Most jut eszembe: mennyire ismeri Kazincbarcikát?

– Egy ideig itt dolgoztam a környéken.

– Nem akar egy kört tenni?

– De, szívesen.

Elindulunk az udvaron parkoló kocsi felé, az utat már hervadó bokrok szegélyezik. Trencsényi doktornő eltűnődik:

– Milyen finom ízlése van a természetnek, nyáron, mikor meleg van, hideg zöld színeket kever, most késő ősszel pedig meleg barnákat.

Az Építők útján indulunk kifelé, az itteni, hagyományos, téglából épült magasházakat – mint említettem – még munkára kihelyezett rabok húzták fel az 1950-es években. Úgy látszik, nem átkozták meg a falakat, mert változatlanul kitartanak. Kijjebb haladva már panelből készült „Trautmann kaptárak” mellett húzunk el – nevüket a korszak építésügyi miniszteréről kapták. Az 1960-as és 1970-es évtizedekben összeszereltek még igen gyengén sikerültek, csak a legutolsó, 1980-as széria számít elfogadhatónak.

Az országos politikai döntések nyomán itt eladták a lakásokat, az új tulajdonosok az önállóssággal együtt a gondokat is a vállukra vették, az előre jelzett életkort régen túlélt vezetékek, szerelékek, nyílászárók javításának költségeit. Mind kevesebben győzik fizetni, eladósodnak, belerokkannak a terhekbe. Ez a mentők és a kórházak tevékenységének „vízgyűjtő területe”.

A városszéli zöldövezetben a régi és új gazdagok nyugati magazinokból kilesett minták szerint való villákat emeltek maguknak, nincs olyan nyomorult, mélyre süllyedt helysége Magyarországnak, melynek ne volna meg a maga luxus Rózsadombja.

A helységtáblát elhagyva Herbolyabányán haladunk át. Eltűnt az egykori Terv-táró hatalmas aknatornya, az üzemi épületek falai is omladoznak, az egyikben valamilyen raktárt rendeztek be. Szuhakálló és más termelő üzemek is leálltak, csak az őrző-védő kft.-k emberei strázsálnak a lejáratok körül, elszántan őrzik a semmit.

A legkülönösebb história talán Sajógalgóc esete. Itt felépítettek egy újdonatúj bányát, de a kormányintézkedések nyomán rögtön be is zárták, anélkül, hogy egyetlen csille szenet is kihoztak volna belőle. Néhányan „magán bányászkodással” próbálkoznak, a meddőhányókon gyűjtögetnek.

A régi bányászkolóniák házai is vigasztalan képet mutatnak. Lakóik egykor, még az „arany időkben”, mikor a propaganda az országos figyelem középpontjába emelte őket, és a keresetük is messze felülmúlta a más szakmákban dolgozókét, hivalkodó nagy családi házakat építettek – most már a fenntartásuk költségeit sem tudják fedezni. A konyhában és az alsó szint egy-két kamrájában húzzák meg magukat, hogy a fűtésre-világításra kevesebbet kelljen költeniük. A felső szobákat nyaralóknak adnák ki, de azok ritkán vetődnek el errefelé. A környék szűkölködik idegenforgalmi nevezetességekben, az útikönyvek csak annyit közölnek, hogy az 1848-as szabadságharc leverése után Jókai Mór az egyik közeli faluban, Tardonán bujkált.

A nyomor legbiztosabb mutatójaként román vándorkereskedők ütik fel sátrukat a boltok oldalában. A kocsmák előtt már ebben a korai időben is népes csoportok álldogálnak.

– A bányász valaha whiskyt ivott reggel, most már csinált borral és hamis pálinkával is beéri.

Az az igazság, hogy sokkal többre nem telik. Munka nincs, sokan elvonulnának nyugdíjba, de ritka az a szerencsés, aki legalább 67 százalékos rokkantsági fokot ki tud mutatni, ha azt nem éri el, havi tizenötezer forintos segélyből kell megélnie. Mellékkereset alig-alig akad, a sovány földeket nem érdemes megművelni, legfeljebb az erdészetbe járnak át alkalmi munkákra, csemeteültetvényeket tisztogatni a hegyoldalban.

Megnézzük Dédestapolcsány határában az egykori szovjet rakétabázist, a kiszolgáló épületek tetejéről már az utolsó cserepeket is lelopták, kisvártatva a távolban már feltűnnek Kazincbarcika lakótelepei. Megered az eső, sűrű cseppek toccsannak az autó szélvédő üvegén.

Már délre jár, kimegyek a vasútra. Menet közben kibámulok az ablakon. Mindenütt a „magyar Ruhr-vidék” roncsait látom; Berentén a lebontott szénelőkészítő-mű alapjait, Sajószentpéteren a bezárt üveggyárat. Minden állomáson sárban úsznak a sínek és sörben a kopott restik.

Manapság nem lehet úgy kinyitni a televíziót vagy belelapozni egy újságba, hogy az ember ne találjon legalább egy kórházat, mentőket, ápolónőket vagy orvosokat támadó tudósítást. Nem vitathatók a kezelés során vétett gondatlanságok, sőt a műhibák sem, de ugyanígy nem lehet elfogadni a negatív általánosításokat sem. Meggyőződésem, hogy az elkövetett hibák száma lassabb tempóban növekszik – ha növekszik egyáltalán –, mint amilyen tempóban romlanak a munka elvégzéséhez szükséges feltételek.

Az egészségügyi vezetés szinte soha nem áll ki saját emberei védelmében – arra gyanakszunk, nem véletlenül enged utat a bűnbakkereső indulatoknak. A „fent” és „lent” „közép” elleni összefogásának régi taktikáját választja, az emberek felháborodását megpróbálja átterelni a kórházakra, szakrendelőkben dolgozókra és nem utolsó sorban a mentőkre is. A helyzet megoldására bejelentett tervei gyakran nem többek üres szólamoknál, abban bíznak, hogy a megvalósulásukat a következő országgyűlési választásokig úgysem kérik számon rajtuk.

Ilyen szellemben folytak le 2003 elején az Országos Mentőszolgálat létesítmény- és kocsihelyzete körüli viták. Csehák Judit egészségügyi és családvédelmi miniszter asszony egy szakmai konferencián kijelentette, hogy a feladatok megfelelő ellátásához 850 mentőautó hiányzik, a 210 mentőállomás fele felújításra szorul, a másik felét pedig azonnal be kellene zárni, mert tarthatatlan állapotok uralkodnak bennük.

A szakminiszter nyilatkozata feltehetőleg összefüggésben állt Medgyessy Péter miniszterelnök korábban elmondott országértékelő beszédével, melyben még az idén 150 új mentőautó beállítását ígérte. Ez az ígéret, nekem, a kívülállónak, több, mint nagyvonalúnak tűnik. Egy esetkocsi, akár olcsóbb formában, Magyarországon berendezve, a régi eszközöket újra felhasználva is 15-20 millió forintba kerül, ennek fedezésére az OMSZ-nek semmiféle saját keret nem áll a rendelkezésére. A meghirdetett „mentőprogram” időarányos része pedig mindenestől sem tesz ki többet másfél milliárdnál, és minden forintját ezer és ezer lyuk betömésére kellene fordítani.

Természetesen nem ismerhetjük a tárca valódi lehetőségeit, az ezen irányba kutakodókat a naponta változó szempontok, a velük kapcsolatos számok és sokasodó botrányok teljes bizonytalanságba ejtik. Felmerül a gyanú, hogy az illetékesek maguk sem hisznek a mentőautók ügyének megoldásában, erre vall, hogy a miniszter asszony az új autók vásárlása mellett vagy helyett más megoldásokat is javasol. El tudja képzelni, hogy a betegszállító kocsikat csak lízingelnék, vagy még ennél is tovább lépve, magát a szolgáltatást bérelnék.

A nyilatkozatot általános elképedés fogadta az állami mentőszolgálatnál. Egyrészt, mert a miniszter asszony szavaiból mintha az tűnne ki, hogy valamiféle új helyzet alakult ki ezen a téren, eddig feltáratlan bűnök és hibák kerültek napvilágra, holott a körülmények már hosszú évek óta közismertek, és az OMSZ a maga részéről mindent megtett a bajok jelzésére. Százával idézhetnénk ezzel kapcsolatos beadványokat, de beérjük egy dokumentum ismertetésével, melyet már a 2002-es választások után küldtek el dr. Hargittai Mária egészségpolitikai helyettes államtitkárnak címezve:

„Az Egészségügyi Miniszter 25/2002 (V. 14.) számú rendelete tovább nehezítette az OMSZ gépjármű üzemeltetésének helyzetét…

A mentő és betegszállító járművek eddig azonos üzemeltetési időhatára lehetővé tette az azonos kialakítású gépkocsik igény szerinti (mentő- vagy betegszállítás céljára történő) használatát. A módosítást követően a betegszállító járművek használhatóságának időtartama a korábbi 10 évről 15 évre emelkedett, a 10 évet meghaladó korú mentőjárművek mint fekvőbeteg szállító kocsik tovább üzemelhetnek.

A 2002. év alacsony (az utóbbi tíz évet tekintve a legalacsonyabb) volumenű gépjármű-beszerzése következtében 2003. január 1-jén várhatóan mintegy 200 db. olyan gépkocsival rendelkezünk majd, amelyek a továbbiakban a mentésben már nem, csak a betegszállításban vehetnek részt.

A nehézséget fokozza, hogy a korhatár feletti gépkocsik az eddigiektől eltérően nem lehetnek a mentőkocsik tartalékai sem. Miközben az emelkedő karbantartási igény várhatóan a tartalékállomány emelését teszi szükségessé, a rendelet módosítása korlátozza az eddigiekben takarékosan alkalmazott közös tartalékképzés gyakorlatát.

Intézményünk [az OMSZ – M. Gy.] továbbra sem ismeri a jármű cserepótlás lehetőségeit, ezért nem tudja felmérni és tervezni a járműüzemeltetés jövőbeni költségeit sem.

Amint azt már többször jeleztük, gépkocsiállományunk jelentős mértékben elöregedett. Az életkorral és futástelítettséggel együttjáróan emelkedő üzemeltetési kiadásokat az eddigiekben a tízéves életkor korlátra való tekintettel visszafogtuk, azonban az élettartam ötven százalékos kitolódásával az eddig „megspórolt” szerkezeti és betegtéri javítások, illetve felújítások elkerülhetetlenné válnak. A betegszállító járművek számításaink szerint 15 év alatt várhatóan mintegy 820 ezer kilométert futnak, de valószínűleg nem lesz ritka az egymillió kilométert meghaladó teljesítmény sem. Működési keretünk az üzemeltetési-fenntartási költségek emelkedése miatt nem biztosít fedezetet.

Előreláthatóan nehézségekkel kell számolnunk az eset- és rohamkocsi-állomány üzemeltetése terén is.

A 2004. év végéig összesen 140 db eset-, illetve rohamkocsi éri el az üzemeltetés felső határát jelentő tíz évet, a mentést szabályozó rendelet alapján ezen gépkocsik 2005-ben már nem vehetnek részt a betegellátásban. Ahhoz, hogy feladatainkat maradéktalanul, kellő színvonalon, az előírásoknak megfelelően elláthassuk, a hátralevő két évben, 2003. és 2004. év végéig 70-70 eset- és rohamgépkocsit kellene üzembe állítanunk – a költségvetés kímélése, a berendezőkapacitás biztosítása és a későbbi cserék egyidejűségének megelőzése érdekében.

Általános tapasztalat szerint a gépkocsik állapota egyre gyakrabban teszi (tenné) szükségessé a karosszéria és a betegellátó tér javításait. A korrózió miatti javítás fekvőbeteg-szállító kocsira vonatkozóan mintegy 200-400 ezer forintot, a betegtér szükség szerinti javítása-felújítása mintegy 600-700 ezer forintot igényelne gépkocsinként. A bizonyosan bekövetkező, de a mai ismereteink alapján még nem becsülhető gyakoriságú főegység javítások költségigénye egységtől függően 300 ezer-1,2 millió forintos értékek között valószínűsíthető.

Az esetkocsik nagy összegű munkái (korrózió miatti javítás 400-500 ezer, belső tér: 900 ezer-1 millió forint) már jelenleg is jelentős mértékben terhelik költségvetésünket.

A cserepótlás tervezésénél figyelembe kell venni, hogy az új kocsik megrendelésétől az üzembeállításig; a szállítás, a mentőkocsivá alakítás munkálatai, valamint a hatósági eljárások és egyéb, a működéssel összefüggő teendők miatt, átlagosan hat hónapra van szükség. A nagy volumenű berendezési munkákra a szerződéses vállalkozóknak fel kell készülniük (anyag, eszköz, kapacitás stb.), ezért az akadálytalan üzembe állítás érdekében a gépkocsik egy részének már az év első negyedévétől rendelkezésre kellene állnia (ezt követően egyenletes ütemezésben legkésőbb novemberben). A jelenlegi gyakorlat szerint későn, az első félév második felében vagy a második félév elején nyílik lehetőség a megrendelésre, ezért az új járművek üzembe állítására gyakran csak a következő évben kerülhet sor. (Az áthúzódó forgalomba helyezés a rendelet módosítása miatt egy évvel megrövidíti a betegszállító jármű használhatóságának időtartamát is, mert azt a gyártás évétől kell számítani…)”

Visszakanyarodva a kiindulópontunkhoz; valószínűleg ennek a csomónak néhány szálát próbálta kettévágni Csehák Judit miniszter asszony, mikor felvetette annak lehetőségét, hogy a betegszállítást kivonja az Országos Mentőszolgálat hatásköréből. Miképp áll a helyzet ezen a területen, és a változtatás milyen következményeket vonna maga után?

Magyarországon évente durván számítva 2,3–2,5 millió beteget szállítanak, vagyis az egyesített lélekszám négy év alatt eléri az ország teljes lakosságát. A szállító szervezetek közül majd 2 millió eset jut az OMSZ-re, félmillió körüli arra a 32 „alternatív” betegszállító vállalkozásra, melyekkel az OEP szállítási szerződést kötött. Az állami mentők mintegy 800, a konkurencia 300-350 kocsival rendelkezik. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által a szállításokért kifizetett összeg 38 százalékát az „alternatívok” kapták, ami jelzi: pontosan tudják, hogy a kenyér melyik felén van megkenve vajjal, vagyis a jobban fizető eseteket választották ki.

A miniszter asszony felvetését a magánvállalkozások lelkesedéssel fogadták, a további piacosítás jól jönne nekik. Valamelyik csoportosulásuk be is jelentette, hogy ha megkapják az OMSZ szállítókocsijait és a rajtuk szolgálatot teljesítő személyzetet, magukra vállalják a főváros és Pest megye területi feladatait.

– Maguk mit szólnak ehhez? – kérdezem az OMSZ egyik vezetőjét.

– Kétségtelenül érdekes elgondolás. Tovább működtetnének bizonytalan ideig 800, cserére már rég megérett mentőkocsit és kényszeráthelyezésre próbálnának kötelezni 800-850 közalkalmazottat. Ez persze kirívóan dilettáns ötlet, amelyet az azonnali pénzszerzés vágya váltott ki, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy milyen más formában lehetne megvalósítani.

– Feltételezem, hogy ez az intézkedés súlyosan érintené az OMSZ gazdasági érdekeit.

– Rosszul képzeli. A mi költségvetésünk bevételi oldalának két alapvető összetevője van: 17,3 milliárd forint az állami költségvetésből származik, és csak 3,9 jön az OEP-től a szállításokért.

– Azért ez is a bevételeik egyötöde!

– Ha közelebbről is megnézzük, már nem olyan szép a menyasszony. A szállításoknál felhasznált üzemanyag évente több mint 2 milliárdot visz el, továbbá tíz százalékkal csökkenthetnénk a bérkeretünket, és más anyagi terhektől is megszabadulnánk.

– Mi nem a bevételkiesés miatt aggódunk, hanem azért, mert életbevágó fontosságú tevékenység mehetne csődbe – és ezt értse szó szerint. Azt tudja, hogy az OMSZ kocsijai kettős rendeltetésűek, a szállítókocsik is végeznek mentést, ügyeleti feladatot is ellátnak. Ha felszámolnák őket, akkor a fél ország mentőellátás nélkül maradna, ha viszont megmaradnának az új rendszerbe tartozó autókkal együtt, felesleges kettősség alakulna ki a szállításban.

– Felmerült az az elképzelés is, hogy „tabula rasa”-t csinálnak, vagyis teljes mértékben felszámolják a mostani rendszert, és egy új, külső vállalkozás lép be a helyünkbe. Azt mondják, ez a legolcsóbb megoldás, pedig ha belegondolunk, csak drágább lehet, ki volna az a hülye, aki úgy ruház be tőkét, hogy nem számít jelentős profitra? Ez a plusz nincs benne a jelenlegi árakban, tovább kellene hárítani az adózókra.

– Még más körülményeket is meg lehetne vitatni, de a döntés nem a mi dolgunk. Biztos vagyok benne, hogy az egészségügyi vezetés a legbölcsebb megoldást választja majd.

A sajtó továbbra is szinte napi gyakorisággal folytatta az OMSZ működésének bírálatát. 2003. február vége felé arról adott hírt, hogy ötvenkét baranyai település polgármestere a minisztériumhoz kíván fordulni panaszával. Azt sérelmezik, hogy több mint tízezer, ormánsági falvakban élő ember számára csak délután öt óráig biztosított a sürgősségi betegellátás, ugyanis ezen időpont után csak szállítókocsi működik a térségben, esetkocsi nem.

„Vajszló polgármestere úgy véli, hogy ennek következtében az akut életveszélyes állapotba került betegek esetleg ötven kilométeres zötykölődés után juthatnak csak kórházba…”

Megütődtem a megfogalmazás felületességén, mert egyrészt összekeveri az oxiológiát, vagyis a mentőkocsiban nyújtott segítséget a kórházban végzett sürgősségi ellátással, másrészt azt is ki lehet olvasni belőle, mintha Vajszló és Pécs között jobb volna az út, és rövidebb a távolság, ha egy esetkocsi és nem egy alacsonyabb felszereltségű szállítókocsi teszi meg.

El is felejtettem volna az ügyet, de alig egy hét múlva egy azonos mondanivalójú cikk jelent meg. Ezúttal a dunavecsei illetékesek panaszkodtak, és kértek egy állandó esetkocsit a városukba települt mentőállomáson működő három szállítókocsi mellé.

„Legalább napi 4-5 esetszerű sürgős szállítási igény merül fel, de előfordul, hogy nyolc beteget is sürgősen kórházba kell szállítani 24 óra leforgása alatt, nem számolva az 51-es úton bekövetkező baleseteket, amelyeknek sérültjeit most szintén betegszállító autóval viszik kórházba.”

Felhívtam az ügyben illetékes Bács-Kiskun megyei mentők főorvosát, doktor Rotyis Máriát, és megkértem, hogy menjünk ki együtt Dunavecsére körülnézni. Rotyis doktornő készségesen beleegyezett, megállapodtunk, hogy kijön elém a kecskeméti pályaudvarra.

Lefelé a vonaton még egyszer átolvastam a cikket. Szerzője visszapillant a közelmúlt eseményeire, forrásként Kovács Péterre, a kisváros polgármesterére és Harmos István helybeli háziorvosra hivatkozva.

„Négy évvel ezelőtt egy Samamed nevezetű cég egy esetkocsit vásárolt, fel is szerelte, összesen mintegy 15 millió forintot költve rá, és felajánlotta Dunavecsének. A város lelkesen fogadta, de az öröm bosszúságba fordult, mert sem az előző, sem a jelenlegi egészségügyi szaktárca nem engedélyezte, hogy működésbe állítsák.

A 2000. év folyamán kétszer is elutasították azzal az indoklással, hogy nincs szükség rá, mert a közeli Solt községben építenek egy új katasztrófavédelmi állomást, amely többek között korszerű mentőautóparkkal is rendelkezik majd. Ez a beruházás azonban elmaradt, 2002 őszén az új kormányzat is elzárkózott a terv elől…”

A cikk néhány gyakorlati példával próbálja érzékeltetni a jelenlegi helyzet elviselhetetlen voltát. Megemlít egy húszéves, súlyos izomsorvadásban szenvedő beteget, akin éjszaka tört ki a fulladási roham. Az orvos hiába próbálta életben tartani, mire a mentőkocsi kiérkezett, a férfi már meghalt. A szülő asszonyok – a bajokat elkerülendő – már egy-két nappal korábban befekszenek a kórházba.

A vádak még folytatódnak, de elrakom az újságcikket, úgy gondolom, egyszerűbb, ha majd kint a helyszínen foglalkozunk velük. Mielőtt elindulnánk Dunavecsére, bemegyünk a kecskeméti megyei mentőközpontba. A főorvos asszonynak még alá kell írnia néhány levelet, addig a helyettes lát el néhány szükséges adattal. Maga a központi állomás 7-8 szállító-, egy eset- és egy rohamkocsival rendelkezik, a teljes Bács-Kiskun megye pedig 4 esetkocsival – ebből kettő napi 12 órás, kettő 24 órás szolgálatot ad. Továbbá: az állományba tartozik 24 szállítókocsi, java részük már túl jár a 400 ezer kilométeren. Az alapvető finanszírozás elégtelen volta miatt még ennek a szerény kocsiparknak a tíz százaléka is le van állítva spórolási célokból – mivel nappal kockázatos volna kivonni őket a forgalomból, éjszaka kell pótolni a takarékosságbeli elmaradást, ilyenkor a veszteglő autók aránya a húsz százalékot is eléri. A megyei mentőszolgálat mintegy 500 ezer embert kellene hogy ellásson.

– Pontosan meg van határozva, hogy hány roham-, eset- vagy szállítókocsinak kell jutnia bizonyos számú lakosságra? – kérdezem Rotyis doktornőt már a kocsiban ülve.

– Csak az általános nyugat-európai standardokat ismerjük, ezek tízezer lakosra számítanak egy szállító-, 50 ezerre egy eset-, és 100 ezerre egy rohamkocsit. Bács-Kiskun megye ellátottsága ennél lényegesen alacsonyabb szintű – például az arányos öt rohamkocsi helyett csak egy van.

– Ezzel a járműparkkal mennyiben oldható meg az a bizonyos 15 percen belüli helyszínre érkezés?

– Úgy becsülöm, 55 százalékban. (A mentőszolgálat főigazgatóságának 2002-es évi statisztikája 71 százalékot tüntet fel – M. Gy.) A városokon belül nem tudunk „tépni” a forgalom miatt. A sofőrök bekapcsolva tartják a rádiójukat, nem hallják a jelzéseinket, egyébként sem szokták segíteni a futásunkat. Kint az országúton is akadnak piros lámpák, ha például vasúti kereszteződések előtt égnek, mi sem haladhatunk át.

Kecskemét után 41 kilométerre, Szabadszálláson működik a legközelebbi állomás két szállító- és egy esetkocsival. Véletlenségszámba megy, hogy erre az utóbbira akadt egy mentőorvos, egy helybeli fiú lediplomázott, és hajlandó volt hazatelepülni – azóta sem tudtak egy másik orvost találni mellé, és mivel nem dolgozhat minden nap 24 órát, így nem jöhet létre folyamatos szolgálat.

Solton haladunk át, rákérdezek az újságcikkben megemlített „katasztrófaközpontra”, melyet ebbe a helységbe terveztek.

– Még a Fidesz-kormány idején kijött ide három miniszter, körülnéztek a környéken, és kijelöltek egy mocsaras részt, hogy ott kell felépíteni egy „védelmi centrumot”, melyben a rendőrök, a tűzoltók és a mentők kapnak majd helyet. Egy országos hálózat mintadarabjának szánták, melyet majd sok hasonló követ. „Velencei” romantikus stílusban tervezték, ötszázmillió forintba került volna – ebből a pénzből hét-nyolc átlagos mentőállomást lehetett volna létesíteni. Aztán egyik napról a másikra abbamaradt a tervezgetés, de a világon senkit sem értesítettek a leállásról.

Már közeledünk Dunavecséhez, Rotyis doktornő átnyújt egy lapot, mely a Mentőszolgálat főigazgatójának címzett jelentését tartalmazza:

– Ezt még jó volna, ha elolvasná, nagyjából összefoglaltam a tudnivalókat.

„1999 nyarán a Bács-Kiskun megyei Mentőszervezetet megkereste a SANAMED [az újságcikk hibásan SAMAMED-ként említi – M. Gy.] képviselője azzal, hogy a megyében bárhol mentést szeretne végezni. Mentési engedélye nem volt… Felvázoltam a megye helyzetét, jelezve a rosszabbul ellátott területeket, kijelentettem, hogy Kiskunfélegyházán az OMSZ esetkocsit kíván indítani (azóta megvalósult) és Dunavecsét, Tiszakécskét, valamint Bácsalmást jelöltem meg olyan területként, ahol belátható időn belül a kapcsolatos személyi feltételeket saját erőből meg tudjuk teremteni. Az összefoglalót átadtam a SANAMED ügyvezetőjének, részleteztem benne a Dunavecse-környéki feladatszámot, amiből egyértelműen kiderült, hogy a mentési esetek száma évi 300 alatti, így napi 1-2 feladatnál többre nem számíthatnak. A SANAMED ezután megvásárolt (vagy lízingelt) egy mentőkocsit, felszerelte és bemutatta, jóllehet az OMSZ-től e lépést alátámasztó információja nem volt. A minisztérium véleményt kért a dunavecsei esetkocsira vonatkozólag, mi rögzítettük, hogy ennél magasabb prioritású a 28 kilométerre levő, csupán munkanapi 12 órában működő szabadszállási esetkocsi 24 órássá fejlesztése.

A SANAMED-ről (betegszállítási tevékenységüket leszámítva) több mint két éve nincs hírünk…”

– Milyen szándék vezethette a SANAMED-et? – kérdezem.

– Maga mit gondol?

– Valószínűleg pénzt akart keresni.

– Bravó! És ezt meg is lehet érteni. Csak az a baj, hogy ilyen célra nincsenek szabad pénzek, tőlünk kellett volna elvenni. Hat év alatt harminc százalékkal nőttek a feladataink, anélkül, hogy plusz támogatást kaptunk volna – ezt már nem tudtuk volna elviselni.

Közben beértünk Dunavecsére, az orvosi rendelőben megkeressük Harmos István doktort, nagyrészt az ő nyilatkozatán alapult az említett újságcikk, és Kovács Péter polgármesterrel együtt ő áll az egész esetkocsi-akció élén.

Bár a találkozót természetesen előre egyeztettük, az orvos mintha megbánta volna, hogy belement. Udvariasan, de bizalmatlanul fogad minket, tanúként vagy segítségként behívat egy idősebb fehérköpenyes hölgyet; nem derült ki, hogy az illető milyen beosztást tölt be, mert egyetlen szóval sem szólt közbe. Rotyis doktornő megpróbálja oldani a feszültséget.

– A főorvos úr valaha dolgozott az OMSZ-nél, ő nem azok közé tartozik, akik egy vénát sem tudnak szúrni.

Harmos doktor halványan elmosolyodik.

– Igen, 1993 és 1998 között rendszeresen bejártam a Markó utcai állomásra, „kocsiztam”, és elméleti munkát is végeztem.

Most már nekem is könnyebb kérdeznem:

– Mekkora Dunavecse lélekszáma, és hány fős egészségügyi ellátási körzet tartozik hozzá?

– A város ötezres [egy 1992-es adat szerint 3781-en laknak benne – M. Gy.], a vonzáskörzete 17 ezres, tehát 22 ezer emberről van szó.

– Az újság – nyilvánvalóan az Önöktől kapott adatok alapján – azt írja, hogy egy nap legalább 4-5 sürgős szállítási eset adódik, de ez a szám a nyolcat is elérheti, ehhez jönnek még az 51-es úton történő balesetek. Vegyünk napi átlagban hat sürgősségi esetet, ezt szorozzuk meg 365-tel, 2190-et kapunk; ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a városban és a környékén egy év leforgása alatt minden tizedik ember súlyos balesetet szenved el, vagy más okból, de életveszélyes helyzetbe kerül. Valójában így áll a helyzet? Mert a mentők csak évi 360 körüli esetről tudnak.

Harmos doktor kissé meginog:

– Az újságírónő nem fogalmazott helyesen.

– Ezt Önök persze helyreigazították, nehogy a közvélemény hamisan legyen tájékoztatva. Szabad tudnom, hol és mikor történt ez a korrigálás?

– Ez nem történt meg, de azt hiszem, hogy itt sokkal fontosabb kérdésekről van szó. A helyzetet csak az Európai Unióhoz való csatlakozás oldhatja meg. Egyébként a polgármester úr megkért, hogy menjünk át hozzá a Városházára.

A polgármester alig középkorú, de elhízott, ősz szakállú férfi, előzetesen szerzett információim szerint nemrégiben szívinfarktuson esett át, és egy szállítókocsi vitte be a kórházba. Hatásosabbnak találom, ha ezt a „muníciót” nem direktben lövöm el, hanem egy kérdésbe rejtem:

– Szabad megtudnom: Önt esetkocsival szállították be?

– Nem, egy szállítókocsi vitt be.

– Menet közben a polgármester úrnál kamrafibrilláció következett be, a szívverése gyakorlatilag leállt, a mentőápoló hozta vissza a halálból.

Ez a körülmény kevéssé támogatja azt a dunavecsei elképzelést, hogy a helyi esetkocsi beszerzése nem tűr halasztást, a polgármester elhárítólag emeli fel a kezét.

– Engem az orvosok mentettek meg a kórházban, mindent nekik köszönhetek.

Ebbe a vitába nem érdemes belemenni, más irányból próbálkozom. Egy amerikai kapcsolatszakértő szerint egy véleménycserében mindenekelőtt egy „igen”-t kell kapnom a partneremtől valamilyen kérdésben.

– Abban, azt hiszem, egyetértünk, hogy az emberi élet a legfontosabb. Ha egy beteg megmentése a magyar gazdaság teljes GDP-jét igényelné, oda kellene adni erre a célra.

– Igen, ez így van.

– Ez azonban csak a mi véleményünk, a gyakorlat másként alakul. Az orvosi ellátás mindenütt egyenlőtlenséget mutat, jelentős különbség áll fenn például a főváros és egy kisváros között.

– A dunavecsei ember épp annyit ér, mint a budapesti ember, és ugyanolyan életesélyekhez van joga!

– Nem tudom, mit ért azon, hogy „budapesti ember”? Egészségügyi tekintetben nehéz volna közös jellemzőket találni, mert a budai villákban lakók átlagosan 10-15 évvel tovább élnek, mint például a józsefvárosiak, és még lehetne sorolni a különbségeket.

– Ne menjünk bele az ilyesmikbe, beszéljünk a mentőkről.

– Az országban 210 mentőállomás működik, ezek közül nemcsak a dunavecsein nincs esetkocsi, hanem még 88 másikon sem – arról nem is beszélve, hogy ezernyi magyar helység mentőállomással sem rendelkezik. A meglévő kocsik jelentős része is csak napi 12 órás szolgálatot ad, sok lecserélésre szorulna. Ha minden igényt ki akarnának elégíteni, százszámra kellene új esetkocsikat beszerezni.

– Ha volna is pénz rá, mert nincs, az Egészségügyi Minisztérium csak púpnak tekinti a hátán az OMSZ-t [minden félreértés elkerülése végett ezt én mondom és nem egy mentős – M. Gy.], és nem sietnének a megoldással.

– Másik kérdés, honnan vennének oxiológusokat? Az összes orvosi ágazat közül nekik a legnagyobb a fizikai-szellemi terhelésük, mert elsőként ők szembesülnek a bajokkal. Ezeket az újonnan beállítandó orvosokat még a szakmai becsvágy sem motiválná, itt Dunavecsén is elvégezné a napi egy-két feladatát, egyébként csak a legyeket csapkodná a lába szárán.

– Maga, Moldova úr, úgy látszik, a mentők védőszentjének szegődött, de meg kell értenie az én helyzetemet is – mondja Kovács Péter. – Az emberek nem azért tartanak polgármestert, hogy megmondja nekik, miért hiányzik valami, vagy bizonyos dolgokat miért nem lehet elérni. Különösen áll ez Dunavecsére, ahol a polgárok mindent megtesznek, amire csak képesek. Az éves költségvetésünk 506 millió forint, ebből 110 milliót fordítunk az egészségügyi kiadásokra, így is húsz évig tartott, amíg megépülhetett a rendelőhöz vezető mentőrámpa. A legközelebbi kórház Kalocsán, illetve Kecskeméten fekszik, ha valaki meghal azért, mert nem ért be idejében vele a kocsi, hogy állok én az emberek elé?

A kérdést hosszú csend követi, végül a minket kísérő mentőorvos szólal meg:

– Magyarországon most is „katasztrófa medicina” van érvényben, a betegek egy részét meg tudom menteni, más részét nem.

A főorvos asszony igyekszik feloldani a nyomott hangulatot:

– Jelenleg a megyében két fehér foltot találni, ahová az esetkocsi nem mindig ér ki a kívánatos 15 perc alatt: Bácsalmás és Dunavecse. Úgy ígérik, hogy még az idén felépül az új szekszárdi híd, ha ez megvalósul, megígérem, hogy a maguk gondjai is megoldódnak.

Úgy teszünk, mintha elfogadható kompromisszumra jutottunk volna, elköszönünk. Beszállunk a kocsiba, a kísérőnk fanyar hangon jegyzi meg:

– Így megy ez, kötögetjük a szarra a masnit!

Kérésemre kimegyünk a dunavecsei mentőállomásra, a főútról letérve egymást érik a kátyúk. Bent az állomáson egy kocsi sem tartózkodik, csak egy piros személyautó parkol az udvaron. A szolgálatvezetést is elvitték Dunavecséről, ha valaki itt tárcsázza a 104-es segélykérő telefont, a hívása Kecskeméten csörög ki.

– A kecskeméti mentők pontosan tudják, hogy az itteni tanyák merre fekszenek, hogy lehet megközelíteni őket?

– Nem, nem hiszem. Kíváncsi még valamire?

– Nem, mehetünk.

Kifelé tartva majdnem rálépek egy hóból kiolvadt madárhullára, alig tudom félrekapni a lábamat.

Nincs kedvem beszélgetni, az OMSZ Főigazgatóságának a 2002-es helyzetet taglaló jelentését nézegetem. A 7. számú melléklet szerint a 210 mentőállomás közül az alábbi 77 mentőállomáson egyáltalán nincs szolgálatvezetői szolgálat:

Budapesti Mentőszervezet: 12 mentőállomáson

Bács: Tiszakécske, Szabadszállás, Bácsalmás, Dunavecse

Békés: Zsadány, Kunágota

Borsod-Abaúj-Zemplén: Bánréve, Edelény, Gönc, Hidvégardó, Izsófalva, Mezőcsát, Ricse, Tiszaluc, Tokaj, Sajószentpéter, Szikszó

Csongrád: Mórahalom, Ruzsa

Győr-Sopron: Pannonhalma, Lövő

Hajdú: Komádi

Heves: Hatvan, Kompolt, Poroszló, Petőfibánya, Pétervására

Nógrád: Bátonyterenye, Bercel, Szécsény, Pásztó, Rétság

Pest: Gyömrő, Pilisvörösvár, Százhalombatta, Zsámbék, Örkény, Vámosmikola, Szob

Somogy: Balatonszemes, Csurgó, Lengyeltóti, Tab, Balatonlelle, Fonyód

Szabolcs: Ibrány, Nyírlugos, Rakamaz, Balkány

Szolnok: Jászkisér, Túrkeve

Tolna: Simontornya

Vas: Celldömölk, Kőszeg, Szentgotthárd, Vasvár, Bük, Répcelak

Veszprém: Balatonfűzfő, Zirc, Sümeg

Zala: Lenti, Letenye, Zalaszentgrót, Pacsa

További 31 mentőállomáson csak korlátozott óraszámban van szolgálatvezetői szolgálat.

A foltozott halál

Mestereim valaha azt tanácsolták: egy riportkönyvet mindig azzal kell kezdeni, hogy megkeressük és meghallgatjuk a szakma nagy öregeit. A jelen gondjai biztosan megvárnak minket – nem az a szokásuk, hogy megoldódjanak –, de ha késlekedünk a régi idők tanúinak meghallgatásával, kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy időközben eltávoznak közülünk, és magukkal viszik a sírba semmi módon nem pótolható ismereteiket és tapasztalataikat.

Már említettem, hogy magasabb hivatali helyekről ajánlást vagy útbaigazítást nem kaptam, egyetlen felkeresésre érdemes személyt sem jelöltek meg. Ez beleillett riportvállalkozásom általános képébe, sem a minisztériummal, sem más egészségügyi szervezettel nem alakult ki valódi kapcsolatom, én nem is erőltettem, beértem azzal, hogy hagytak dolgozni.

Magamra voltam utalva, de már az indulásnál kezemre játszott a szerencse. A kávéházban, ahol gyakran leülök dolgozni, megfigyeltem, hogy egy közeli asztalnál időről időre találkozik egy idősebb orvosokból álló baráti társaság, többnyire szakmai témákat tárgyaltak meg emelt hangon; újságcikkek, tájékoztatók és más kiadványok jártak kézről kézre. Úgy ítéltem meg, hogy egy statisztikai-történeti könyvön dolgozhatnak.

Kapcsolatunk nem terjedt túl a szokásos üdvözlő biccentésen, most összeszedtem a bátorságomat, és engedélyt kértem, hogy helyet foglalhassak az asztaluknál. Elmondtam, mivel foglalkozom, az ügy érdekében készségesen fogadtak.

– Nem tudom, mit vár tőlünk, de attól félek, csalódni fog – jegyezte meg az asztaltársaság vezetője, egy szemüveges, göndör, ősz hajú, egykori kórházigazgató –, Voltaire azt mondja, hogy az orvos olyan ember, aki olyan orvosságokat ír föl, amelyekről keveset tud, olyan betegségek gyógyítására, amelyekről még kevesebbet tud, olyan embereknek, akikről semmit sem tud.

Nem először tapasztaltam az orvosok különleges vonzódását az aforizmák és általában a hatásos megfogalmazások iránt, de nem kívántam ilyen jellegű társalgásba belemenni.

– Az egészségügy közeli és időben kissé távolabbi múltjáról szeretnék beszélgetni.

Az idős férfiak egymásra néztek, eldöntendő, hogy ki szólaljon meg először, egyikük óvatosan megkérdezte:

– Hol kellene kezdeni?

– Ahol akarják, mondjuk a két világháború közötti időktől.

Újra az asztaltársaság vezetője vette magához a szót:

– Tudnia kell, hogy a mi kis csapatunk többsége baloldali kötődésű volt, és az is maradt, de akad köztünk egy-két konzervatív szemléletű is, ezért ne várjon tőlünk egységes véleményt. Én a magam nevében beszélek, lesznek, akik nem értenek egyet velem.

– A két világháború között nem működött önálló Egészségügyi Minisztérium, az irányítást a Belügyminisztérium egyik főosztálya végezte, amelyet emlékezetem szerint doktor Johan Béla vezetett.

– A magyar össznépességnek mintegy harminc százaléka tartozott különféle egészségügyi biztosítókhoz, mint amilyen az OTI, a MABI, a Vasutas vagy a Postás szakmai biztosítók voltak és így tovább, a szervezetek száma meghaladta a húszat. A legszélesebb körű és a legalacsonyabb színvonalú az OTI volt. Keringett is egy vicc erről akkoriban. A tanítónő megkérdezi Mórickát:

– Mi akarsz lenni, Móricka?

– Orvos.

– Ilyen fekete körmökkel?

– Igen, OTI-orvos.

– Ezek a szervezetek részesültek állami támogatásban?

– Nem, de nem is volt szükségük rá, mert eltartották magukat. Megfelelően forgatták a tagoktól befolyó járulékot, komoly aktívájú mérleget tudtak felmutatni. A vagyonukat ingatlanokba, főleg bérházak vásárlásába fektették, hogy megrázkódtatások nélkül éljék át a pénzügyileg nehezebb éveket. Már akkor is látszott, hogy az egészségügy üzletnek sem utolsó.

– És mi történt azokkal, akik kívül maradtak a biztosító társaságok keretein?

– Kialakult egy országos, ma úgy mondanánk, körzeti orvosi szolgálat. Az orvost a helyi közigazgatási szervek – többnyire az elöljáróságok – szerződtették, fizetést, lakást és a munkáját segítő közlekedési lehetőséget, általában lovas járművet kapott. Magánvényt írt fel, ami azt jelenti, hogy ha a páciens nem volt biztosítva, semmiféle támogatást nem kapott a kiváltásához. Bizonyára Ön is hallott róla, hogy akkoriban egy-egy családtag megbetegedése anyagi tönkremenetelt jelentett az egész család számára.

– Mindenféle visszaemlékezésekben sokszor olvasni arról, hogy az orvosok a saját zsebükből fizették ki a szegényebb betegek gyógyszerköltségeit.

– Az ilyen esetek ritkábban fordultak elő, mint ahogy hirdetni szokták. Akadt ugyan néhány baloldali érzelmű orvos, akik megpróbáltak tenni valamit, de ez kivételnek számított. Az én apám, aki szintén orvos volt, számon tartotta a járandóságát, vezetett egy kockás füzetet, ebbe jegyezte fel, hogy melyik betege mivel adós neki, például egy beöntés árával.

– Az ország nagyobbik, rossz anyagi helyzetben élő része csak akkor juthatott kedvezményes, esetleg ingyenes gyógyszerekhez, ha az elöljáróságon kiváltotta a szegénységi bizonyítványt – ez hasonlított a mai közgyógyellátott státuszához.

– Néhány terület kivételnek minősült. Megkülönböztetett elbánásban részesültek például a járványokba belesodródott személyek vagy a tüdőbajban szenvedők – a tbc népbetegségnek számított, így fordulhatott elő, hogy az országban fellelhető hatezer szanatóriumi ágy egytizedét a tüdőbetegek foglalták el – köztük számos nehéz anyagi körülmények között élő ember is akadt. A kedvezményezettek közé tartozott a Zöld Kereszt is, mely ingyenes gondozást nyújtott az anyáknak és a csecsemőknek, tanácsokkal látta el őket, diétát javasolt, esetleg tápszert, szappant adott nekik – grátisz.

Az egyik öreg orvos – feltehetőleg a konzervatív alapállásúakhoz tartozó – eddig hallgatott, de most nem állja meg közbeszólás nélkül:

– Azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy jelentős eredményeket is elértek azokban az időkben. 1933-ban a halálozások száma a népesség százalékában kifejezve alacsonyabb volt, mint 1993-ban, pedig nem is ismerték az antibiotikumokat vagy a komputertomográfot.

A mellette ülő azonnal visszavág:

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy a halálozási mutatók legfeljebb 15 százalékban eredeztethetők pusztán egészségügyi okokból. Most is sokkal nagyobb szerepet játszik az alkoholizmus, a stressz, a rossz táplálkozás, a környezetszennyeződés, a mozgáshiány. Nem véletlen, hogy a még aktív életet folytató fiatal középkorú réteg kevésbé bírja a megterhelést, mint az öregebbek.

– De azt el kell ismernetek, hogy az orvosi morál sok tekintetben magasabb színvonalon állt, mint most. Nem gyártották futószalagon a hamis igazolásokat, az orvosnak nem lehetett odalökni ötven pengőt, ha valaki azt akarta, hogy vegyék táppénzbe vagy szuperálják ki a katonai sorozáson, esetleg mentsék fel a gyereket a tornaórák alól. Sokkal magasabb fokon és alaposabban ellenőrizték a betegállományba való vételt.

Az asztaltársaság „elnöke” visszaveszi a szót:

– Ez a kontroll ma is létezik, sőt fokozottabban, mint régen, csak beépítették az embereknek a tudatába. A kapitalista tulajdonosok kirúgják azokat, akik sokat maradnak távol betegség miatt, a szimulálás helyett a disszimulálás került előtérbe, az emberek letagadják a bajaikat.

– Abban viszont igazad van, hogy feljebb, az egészségügyi apparátus különböző szintjeinek egyikén sem érvényesül a hatékony állami vagy önkormányzati ellenőrzés. Amikor nyugdíjba mentem, engem is felkértek a pénzügyi monitoring rendszer szabályozására.

– Van pénz rá? – kérdeztem.

– Pénz? Az nincs.

– Akkor nem vállalom, olyan volnék, mint falu bolond pappal.

– De haladjunk tovább. Ahogy közeledett a háború, úgy romlott az egészségügy helyzete. Az 1930-as években mintegy tízezer orvos működött az országban, jelentős részük zsidó volt, az előbb csak korlátozó, majd nyíltan kizáró jellegű törvények folyományaként ők kikerültek a szakmából, másokat pedig a frontra vittek ki hadiszolgálatra.

– Ha szabad a családi ügyeimmel untatnom: az én apámat is behívták. Sztálingrádban dolgozott egy hadikórházban, utasítást adott a szanitéceknek, hogy a közelben fekvő sebesült szovjet katonákat is hozzák be – bár az életét kockáztatta volna, ha kiderül, hogy az orvosságokat az ellenség ellátására pazarolja. Mikor a katlanban rekedt csapatokat felszámolták, apám is fogolytáborba került, talán ott is végezte volna, de egy szovjet komisszár, akit ő hozott vissza a halálból, megkereste, és elintézte, hogy kikerülhessen a lágerből.

– A felszabadulás után hogy alakult a helyzet?

Az asztalon fekvő kézirathalomból előkeresik Csákány György professzor egyik idevágó tanulmányát, és egy lapot átnyújtanak belőle.

– Ő koránál és ismereteinél fogva sokkal jobban megfogalmazta, mint mi tudnánk.

„1945-ben az egészségügyben, az oktatásban, a közigazgatásban, a művészeti ágazatokban Magyarország lényegesen jobb feltételeket örökölt, mint az utódállamok. Trianon után ugyanis a »kisantant«-országokat tömegesen hagyták el a magyar nemzetiségű szakemberek. Így Horthy Magyarországán a szellemi kapacitás, a szervezettség, az egyes ágazatok intézményrendszere viszonylag fejlett volt…

Ezt az előnyt 1945 után is megőrizte, sőt növelte az ország. A romba dőlt intézményeket az újjáépítés meglepő gyorsasággal üzemképes állapotba helyezte. Ez 3800 kórházi ágyat jelentett, az orvosi létszám is megközelítette a háború előttit. Az orvosok zöme hazajött a frontról, akár katonaorvosként, akár munkaszolgálatosként került ki, de még a holokausztot is több orvos vészelte át, mint a deportáltak átlaga…

Az Egyesült Államok expedíciós hadseregének nagy részét hazaszállították az európai háború befejeztével. A hadtápraktárakban óriási mennyiségű áru halmozódott fel, amelynek őrzése vagy hazaszállítása többe került volna, mint amennyit ér. Legalábbis ők ezt állították. Így aztán politikai gesztust is téve, kitalálták az UNRRA-segélyt, amelyet a szovjet megszállás alá került országoknak ajánlottak fel. Legtöbbjük nem fogadta el, politikai mézesmadzagnak tekintették – az is volt, de megérte.

Mi kiküldtük a Népjóléti Minisztérium parasztpárti államtitkárát, dr. Dezső Zoltánt az USA által megszállt övezetbe, hogy válogassa ki a felajánlott segélylistából az egészségügyben felhasználható részt. Dezső nem volt egy gáncsnélküli lovag, de jó üzleti szimattal rendelkezett. Rengeteg gyógyszert, antibiotikumokat, vérkészítményeket, infúziós szerkezeteket, röntgenfilmet, a legkülönbözőbb laboratóriumi vegyszereket és eszközöket stb., stb. vett át. Magyarországon előbb voltak elérhetők a penicillin, a streptomicin, az újfajta hormonkészítmények, a kortikoszteroidok stb., mint a szomszédos országokban. Dezső bevásárlási körútjának mulatságos epizódja volt a tengeralattjárók légtisztító pasztilláinak ügye. Dezső ebből is behozott egy nagy tételt, amivel kihívta a sajtó és a politikai tényezők hangos rosszallását. Végül bebizonyította, hogy ezek a pasztillák értékes alapanyagul szolgálnak a magyar gyógyszeripar számára…”

Leteszem a lapot:

– Mi volt a következő nagy lépés?

– 1949-ben államosították az egészségügyet, kizárólag állami feladattá vált, beolvasztották az összes addig működő rétegbiztosítót is. Ezzel a lépéssel soha nem látott mértékben terjesztették ki az egészségügyi gondoskodást. Később, mikor mindent átfogó kiterjedésben vezették be a mezőgazdaság nagyüzemi formáit, az addig számon kívül maradt magyar parasztság nagy tömegei is beálltak az egészségügyi biztosítás védernyője alá. Gyakorlatilag az ország egész lakossága igényt tarthatott orvosi ellátásra.

– Az átszervezés milyen modellből indult ki?

– A szovjet egészségügyi rendszer szolgált mintául, melyet még 1919-ben egy Szemosko nevezetű orvos-közgazdász fogalmazott meg. Ő lényegileg nem túl sok újat fedezett fel, a klasszikus bismarcki alapelveket alkalmazta.

– Ezek miből állnak?

– Hosszú volna részletesen kifejteni, maradjunk a lényegnél. Bismarck, az egykori porosz kancellár figyelmét felkeltette az úgynevezett „bányászládák” intézménye. A bányászok fizetési napokon ebbe dobták bele a keresetük egy részét, hogy segítsenek beteg szaktársaikon vagy az elhaltak családjain. Bismarck országossá tette ezt a szolidaritási elvet, létrehozta az állampolgárok általános egészségesre-betegre kiterjedő kockázatközösségét. A rendszert aztán beillesztette a mindenről bölcsen gondoskodó állam ideájába, mely a gyógyításban is érvényesítette a porosz fegyelmet és tekintélyelvűséget, a professzorok és a vezető orvosok abszolút primátushoz jutottak.

– Íme: így ér össze a szocializmus Bismarckkal – szúrja közbe konzervatív asztaltársunk.

– Ez volt az elméleti alapelképzelés, a gyakorlati megvalósításban is egy szovjet professzor játszott szerepet, aki a II. világháborús katonai medicina szempontjait alkalmazta, például az úgynevezett triage elgondolást. A szanitécek három csoportra osztották a harctéren fekvő sebesülteket:

1. Olyan súlyos a sebe, hogy meg lehetne talán menteni, de a nehéz körülmények között nem érdemes kísérletezni vele – tehát otthagyták.

2. Ez úgyis meggyógyul, rá lehet bízni a társaira.

3. Ez olyan fokban sérült, hogy érdemes bevinni kezelésre, újra hadra fogható katona válhat belőle.

– Az ilyen logikán alapuló döntésrendszer aztán messze ható következményekkel jár – békeidőben is.

– A szovjet tanácsadó Budapestet – Moszkva mintájára – kiemelt ellátási centrummá tette, ez máig kihatóan érvényben maradt, gondoljunk csak arra, hogy a 160-170 magyar kórházból több mint ötven működik a fővárosban. Ugyancsak moszkvai háborús patent nyomán ide központosított minden vérigényes műtétet, hihetetlenül primitív körülmények között papírral lefedett befőttesüvegekben szállították a vért.

– A hibák ellenére sikerült-e megvalósítani az általános, magas színvonalú és ingyenes ellátást?

A konzervatív szemléletű öreg orvos nem állja meg szó nélkül:

– Valaki azt mondta, hogy ebből a három tulajdonságból az egészségügyben egyszerre csak kettő valósulhat meg. Vagy általános és magas szintű, akkor ez a magánpraxis, tehát nem ingyenes, vagy általános és ingyenes, akkor nem magas szintű – ennek felel meg az SZTK, vagy magas szintű és ingyenes, akkor viszont nem általános, nem mindenki által elérhető, mint például a Kútvölgyi kórház.

Az asztaltársaság „elnöke” nem hagyja zavartatni magát a közbeszólástól:

– A társadalombiztosítási járulék mindent összevetve sem haladta meg a keresetek tíz százalékát.

– A „hálapénzek” hogy alakultak?

– Ez fogalomként is alig létezett. Ha egy orvos paraszolvenciát fogadott el a betegektől, hamar lebukott, és akár öt-hat év börtönbüntetést is kaphatott. Az unokám jogászhallgató, és a múltkor hallottam tőle, hogy a törvény most is üldözni rendeli a hálapénzt, mint az előnyszerző korrupció egyik minősített formáját, az más kérdés, hogy a gyakorlatban a kutya sem törődik vele. Sokan úgy fogalmaznak, hogy a magyar egészségügyet már csak a hálapénz tartja egyben, mint az öreg paraszt kalapját a zsír, ez persze méltatlan túlzás.

– Visszatérve az adott időkre, akkor is messze jártunk a tökéletességtől. A szocializmus kezdeti korszakának gigantomániás elképzelései az egészségügyre is átterjedtek. A kórházak befogadóképessége 100-110 ezer ágyra növekedett – összehasonlításul: most a 80 ezret sem éri el a számuk. Sok új létesítmény is született, 3-400 ágyas tüdőkórházak épültek, például Nyíregyházán és Egerben, hogy a tébécéseket ki lehessen emelni a fertőző osztályokról. Az 1960-as években a magyar lakosság halálozási mutatói kedvezőbbek voltak, mint az osztrákoké vagy a finneké. Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy egészen az 1970-es évekig Magyarország alig három-öt évvel volt elmaradva a fejlett nyugati államok egészségügyi színvonalától.

– És most?

– Most? Talán ötven-hatvan évre, és a leszakadás napról napra növekszik.

– Miért?

Az asztal körött ülők némán nézik maguk előtt az üres csészéket és poharakat, hosszú időbe telik, míg végül egyikük mégiscsak megszólal:

– Én is orvosdinasztiából származom, az apám – mai szóval élve – körzeti orvos volt a Teleki téren és kapcsolt részein, háromezer ember tartozott hozzá. A lépteiről megismerték őt az öregasszonyok és ő is az öregasszonyokat. Gyógyítgatta őket, egy vizitért 10-20 forintot kapott, ebből nevelt fel minket, a gyerekeit.

– Apám összes tudománya belefért egy táskába. A betegeit úgy vizsgálta meg, hogy a fülét rátette a hátukra és figyelt, ha nagy baj volt, adott egy injekciót. A legszofisztikáltabb eljárásnak a röntgengép számított. Viszont az is igaz, hogy egy komolyabb tüdőgyulladásba belehalhattak az emberek.

– Azóta a világ gyökeresen megváltozott, exponenciális méretekben növekedett a betegellátottság színvonala: szívátültetések folynak, kivételes hatású gyógyszerekkel kezelik a pácienseket. Eltűnt a régi skill: spárga, kés, sztetoszkóp, éter. Modern gépek lépnek a helyükre egyre növekvő árakon.

Előállt egy roppant méretű konfliktus az orvosilag szükséges és gazdaságilag lehetséges között. A finanszírozás növekménye a társadalomra hárulna, de ezt az átlagpolgár nem vállalja, nem akar 10-20 százalékkal rosszabbul élni azért, hogy a nagymamája ne 85, hanem 87 éves korában halálozzon el.

Világszerte többféle szervezeti módszer is kialakult ennek a helyzetnek a megoldására. Elsőként említsük azokat az országokat, ahol az állami egészségügyi szolgálatok döntő mértékben meghatározónak számítanak, itt az anyagi forrást a költségvetés biztosítja, a különféle ellátásokhoz állampolgári jogon lehet hozzájutni. A második forma az úgynevezett szolidaritás elvű társadalombiztosítás, itt a pénz az állampolgárok által befizetett járulékokból származik, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés általánosnak tekinthető biztosítási jogon valósul meg. A harmadik variáns az egyéni öngondoskodás, melyben az anyagi forrásokat nem szabályozzák központilag, és a magánbiztosító társaságok játsszák a meghatározó szerepet. Ez a felosztás vegytiszta formában persze csak elméletileg létezik, a valóságban keverednek a különféle alkotóelemek.

– Mi jellemzi őket?

– Az állami egészségügyi szolgálaton alapuló szisztémát a bürokratikus intézményrendszer, az egyszintű és egységes ellátási forma és az alacsony önköltség határozza meg. Az egyéni öngondoskodásra épülő struktúra pedig az egészségügyi szolgáltatások vásárlására, a többintézményes, többszintű ellátásra és a magas költségekre alapszik. A központosított rendszer mindig a legolcsóbb, mint például Angliában, az egyéni biztosításokra támaszkodó pedig a legdrágább, ebben a tekintetben az Amerikai Egyesült Államokat említhetjük mintaképpen.

– Mind a kettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Sokan telepednek le Angliában éppen az egészségügyi ellátás általános volta miatt, viszont egy bypass szívműtétre sokszor másfél évet is kell várni – erre még Magyarországon is 6-8 hónap alatt sor kerül. Ha az angol beteg nem akarja kivárni ezt az időt, magánorvoshoz kell hogy forduljon, ami viszont már komoly költségekkel jár. Az Egyesült Államokban nincs ilyesféle sorban állás, viszont a lakosság húsz százaléka, majd negyvenmillió ember egyszerűen kívül rekedt a biztosítottak körén, mert nem tudják kifizetni a társaságok által megszabott magas díjakat. Ők csak akut esetekben – lábtörésnél, szívrohamnál – részesülnek ellátásban, és még ezek költségeit is behajtják előbb-utóbb valakin, végső esetben az államon. Nincs százszázalékos, mindenre kiterjedő egészségügyi biztosítási szerződés sem, az ügyfélnek mindenképpen vállalnia kell egy bizonyos önrészt. Az egyes szolgáltatások igénybevételénél is kikötnek egy meghatározott pénzügyi plafont, például ha a páciens a műtétet egy olyan professzorral kívánja elvégeztetni, akinek a honoráriuma a többszöröse az átlagosnak, akkor bizony állnia kell a pluszköltségek jelentős részét.

– Magyarországra melyik rendszer a jellemző?

– A magyar egészségügy elvileg a közbeeső, szolidaritás elvű társadalombiztosításon alapszik. Két pillére van: a szolidaritás a biztosítottak között és a munkáltatók hozzájárulási kötelezettsége. A szolidaritásnak két síkon is kell érvényesülnie: fennáll a szegények és a gazdagok, illetve a fiatalabb és idősebb korosztályok között is. A hozzájárulás arányos a jövedelemmel, viszont a rászorulók a befizetéseik összegétől függetlenül, orvosilag elismert szükségleteik szerint kapnak ellátást.

– A társadalombiztosító, adott esetben az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, kollektív vásárlóként jelenik meg az egészségügyi piacon. Nem a biztosított költségeit fizeti meg, hanem szolgáltatásokat vásárol az egészségügyi intézményektől: háziorvosi rendelőktől, szakrendeléseken át egészen a kórházakig a biztosítottjai számára. Az ilyenformán kialakult ellátás teljes körű, azonos esélyű hozzáférést biztosít minden állampolgár számára – legalábbis a hivatalos álláspont szerint.

Felfigyelek arra a fenntartásra, mely az utolsó félmondatból kiérződött.

– Úgy gondolják, hogy a valóságban nem így van?

– Nem a nyugdíjas orvosok illetékességi körébe tartozik, hogy erről nyilatkozzanak, ezért csak egy-két számunkra nehezen elfogadható jelenséget említek meg. Magyarországon a befizetendő járulék arányaiban messze meghaladja az európai átlagot – ha reálértékben el is törpül amellett –, és az emberek korántsem kapják meg a megfelelő ellenszolgáltatást. Az állam egy hosszú élet során elkéri a pénzüket: add ide, majd ha bajban leszel, segítek neked, aztán kiderül, hogy nem állja a szavát, számos ilyen példát fog tapasztalni.

Újra a göndör, ősz hajú, szemüveges, élénken gesztikuláló öreg orvos veszi át a szót, egy statisztikai felmérést tesz le elém az OECD gazdasági tanulmánykötetéből:

– Egy 25 országra kiterjedő nemzetközi vizsgálat szerint a humán szektorra fordított állami kiadások világszerte növekvő irányzatot mutatnak, Magyarország ebben is kivételnek számít, mondhatjuk úgy is, hogy elérte a „negatív világcsúcsszínvonalat”. A rangsorban a 24. helyet foglalja el – csak Törökországot előzi meg.

Többen is közbeszólnak:

– Ez 1999-es felmérés volt, ma már a törökök is előttünk járnak.

– Egy magyar állampolgárra átlagosan évi 500 dollár jut, ez alig az egy hetede a lista élén álló Egyesült Államok 3 498 dollárjának. A trend változatlanul hanyatlást mutat, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ráfordításai GDP-ben számítva 5,5 százalékról 4,8-ra estek vissza, reálértékben pedig 11 százalékkal csökkentek.

– Ha a ráfordításokat részeire bontjuk, még szomorúbb képet kapunk, a pénz java a folyamatos „tűzoltásra” megy el. A legfontosabb területnek számító megelőzés az összkiadásoknak még az öt százalékát sem teszi ki.

– Miért a prevenció a legfontosabb?

– Mert ez a leghatékonyabb tevékenység, emellett ez a legolcsóbb is – a legdrágább természetesen a kórházi kezelés. Egy ország minél szegényebb, annál inkább törekednie kell arra, hogy a kórházi ápolás költségeit prevenciós célokra csoportosítsa át. A prevenció mindig befektetést igényel, és bizonyos kockázattal is jár, de ez az egyetlen járható út. A másik tűrhetetlen aránytalanság: a kutatásokra fordítható összeg a GDP egy százalékát sem éri el, szemben a fejlett országok négy-hat százalékos arányával.

Belenézek a jegyzetembe:

– Az előbb azt mondták, hogy a magyar egészségügy valaha csak néhány évre volt lemaradva a világszínvonaltól, mára viszont 50-60 évre nőtt ez a különbség. Mikor kezdődött a „mélyrepülés”?

– 1970-től fokozatosan romlottak a halálozási mutatók, különösen az úgynevezett „elkerülhető halál” kategóriájában. Hiába nőtt meg az orvosok száma, és úgy-ahogy a kórházak felszereltsége is, ha a társadalom meghatározó körülményei egyre tovább süllyedtek. Fokozódott az alkoholfogyasztás, feltűnt az addig jelentéktelennek számító drog, megtette a magáét a migráció által kiváltott keveredés, megugrott az öngyilkosok száma a fiatalabb korosztályokban is.

– Magára az egészségügyre is hatottak a gazdasági-politikai körülmények. Egészen az 1980-as évek elejéig jelentős szufficitet tudott felmutatni, ebből az állam mind többet csípett le, például, tudomásom szerint, 40 milliárd forintot vontak el lakásépítési támogatások céljára. Így az addig felhalmozódott tartalékok elfogytak.

– De, gondolom, az állam később visszatérítette ezt a pénzt.

– Nem mindig.

– Hogy fordulhatott ez elő?

Válasz helyett elébem rakják az egyik bíró párhuzamos indokolását az alkotmánybíróság 54/1996-os határozatából:

„Az Alkotmánybíróság elvben már utalt arra, hogy alkotmányosan védett jogok tekintetében a visszalépés csak más alkotmányosan védett cél érdekében, elkerülhetetlen esetben elfogadható, ha a fejlesztés foka politikai döntéstől is függ [28/1994. (V. 20.) AB határozat]. Az egészséghez való jog és az egészségügyi ellátáshoz való jog ilyen védett terület. Az Alkotmánybíróság már több esetben tapasztalhatta, hogy a jogalkotó egyes területeken a szakszerű költségvetési szempontok érdekében visszalép alkotmányos alapjogok érvényesítésétől, míg a tiszta adórendszer létrehozása után [a bíró itt feltehetőleg arra utal, hogy az egészségügyi járulékok behajtása átkerült az APEH hatáskörébe – M. Gy.] az így elért megtakarítások már nem az alkotmányosan védett, a szakszerűség érdekében kerülnek (szakszerűen) vissza, hanem más, nem védett célok nyelik el a felszabadított eszközöket.

A törvényhozó érzékelhetően nem az alkotmányosan védett és kiemelt értékek megvalósításának határai között mozog, hanem a rendelkezésére álló eszközöket bőséggel szórja a piacgazdaság szereplői közé, hogy aztán az alkotmányos kiemelések felvetésével az üres állami kincstárra hivatkozzék.

Az alkotmánybíróság helyesen állapítja meg, hogy az ellátás minimumának finanszírozása alkotmányos kívánalom az új rendszerre való áttérésnél. Úgy vélem azonban, ennél több az alkotmányos kívánalom… Azok vonatkozásában, akik egy életen át teljesítették a nekik előírt társadalombiztosítási szolgáltatásokat, és életük alkonyán vagy megrokkant állapotban rászorulnak a nekik alapjogként való ellátásra, a rendszer reformjából a társadalom hasznára, de az ő terhükre adódó többlet- (anyagi vagy egyéb) nehézségek megoldását köteles a jogalkotó alkotmányos szellemben biztosítani, mégpedig nem minimális, hanem azonos vagy magasabb szinten.

Az Alkotmánybíróság nem tudja megítélni, milyen lehetőségei, adott igényei vannak ennek a követelménynek. Azonban a vizsgált jogszabályból és a vele szemben felmerülő panaszokból érzékelhető, hogy a jogalkotó a feladatának nem kézzelfoghatóan tesz eleget. E mellett pedig álláspontom szerint az Alkotmánybíróság nem mehet el szó nélkül. Az alkotmányos jogok kiüresítése, apróbb lépésekben az ellátás átalakítása úgy, hogy az új megoldások elmaradnak, alkotmányos jogállamban elfogadhatatlan, kivált nem alkotmányos, fiskális szempontok kedvéért…”

Megsemmisülten rakom le a lapot, mely ha egy pillantás erejéig, de betekintést engedett abba, hogy az állam milyen önhatalmúlag rendelkezik adóként befizetett pénzünkkel, minden aggály nélkül vonhat el tetszése szerinti célokra az egészségünk fenntartására vagy gyógyításunkra előírt összegekből. Erős a gyanúm, hogy ebben a tekintetben közömbös, vajon jobboldali vagy magát baloldalinak nyilvánító párt kezében van a kormányrúd. A partnerem még hozzáteszi:

– Az állam más módokon is megpróbálja a maga társadalmi-anyagi terheit az egészségügy vállára áthárítani. Számos feszültséget „medikalizáltak”, így például az egyre növekvő munkanélküliséget úgy igyekeztek ellensúlyozni, hogy tízezreket engedtek el rokkantnyugdíjba – a besoroláshoz szükséges egészségromlás megléte nélkül. Ez a folyamat 1987 körül kezdődött és hallgatólagosan, de mindmáig tart.

– Az OEP bevételei fokozatosan csökkennek. A visszaesés több okból is ered, olyanokból, mint a foglalkoztatottság visszaesése, a tömeges munkanélküliség megjelenése, az a cégek és munkavállalók körében egyaránt elterjedt magatartás, hogy elkerüljék az adózást, a járulékok be nem fizetése (a felgyülemlett hátralék összege például 1996-ban az éves bevétel 19 százalékát tette ki), ez különösen az olyan nagy állami vállalatoknál jelentett problémát, mint a vasút vagy a rendőrség, de állítólag a honvédség is ebbe a körbe tartozik. Jóllehet nem könnyű megbecsülni a laza járulékfizetési fegyelem okozta bevételkiesést, jellemző adat, hogy a magánvállalkozók éves, fejenként számított összjáruléka csak az egyötödét teszi ki a bérből élő alkalmazottakénak – a többit elintézte egy-egy ügyes könyvelő. A járulékbefizetők száma a korábbi ötmillióról három és félre csökkent. Az új idők jegyében az állami egészségügynek fokozódó mértékben kellett igénybe venni külső szolgáltatásokat – piaci áron –, hamarosan kiderült, hogy a rendelkezésre álló pénz ehhez kevés.

– Mégis talán a politika ártott a legtöbbet. Az egymást váltó kormányok mindegyike reformokra törekedett, de egyikük sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ezeket a reformokat nem lehet önhatalmúlag, a lényeges kérdéseket megkerülve megvalósítani. Ők csak azt tartották szem előtt, hogy egy rosszul működő egészségügyi rendszerrel biztosra vehető a kudarc a következő választásokon, a jó ellátórendszer viszont nagymértékben elősegítheti a sikert. Ezért bátran ígértek: „mondd csak nyugodtan, ha vesztünk, mindegy, ha győzünk, úgysem kérik számon rajtunk!”-alapon.

– A hatalomra való kerülés után viszont egyetlen kormány sem dolgozott ki összefüggő és megvalósítható programot, beérték néhány részterület kiragadásával. A kórházak ráálltak a „favorizált” betegségre, például a szívbajokkal foglalkozó osztályaik fejlesztésére – más osztályaik kárára –, erre használták fel szerény anyagi lehetőségeiket, aztán egy újabb kormányváltás után a vállalkozásuk befejezetlen maradt, mert a programon belüli kiemelés és vele együtt a támogatás is minden átmenet nélkül megszűnt. Jött egy újabb vesszőparipa. Ilyen tekintetben alig mutatkozik különbség a jobb- és baloldal között, jellemző egybeesés, hogy mind a két tábor 5-600 milliárdot ígért az egészségügy teljes rekonstrukciójára – és nem adott meg a továbbiakban.

– Érvényes volt ez a 2002-es választásokra is? – kérdezem. Megint csend támadt, végül egy volt kórházigazgató válaszol:

– Módomban állt beszélni 2000-ben az akkor még ellenzéki pozícióban levő MSZP egészségügyi kabinetjének egyik irányítójával. A szocialisták eredeti elgondolása szerint meghirdetett programban az egészségügy kapta volna a legmagasabb kiemelést. Ez a terület valóban a leginkább támadható pontja volt a Fidesz-kormány működésének, és az ezzel kapcsolatban indított attakok igen jól mutattak a televíziós vitákban és az újságok főcímeiben. Később viszont, mikor Medgyessy Péter került a gazdasági tervező bizottság élére, az egészségügy visszaszorult a második helyre az oktatás mögé, sőt, véleményem szerint, a távközlés fejlesztése is megelőzi. Anélkül, hogy lebecsülném bármilyen képzés vagy számítógépes ismeret fontosságát, csak annyit jegyzek meg: a tanulás, illetve az internetezés legfontosabb előfeltétele, hogy a tanuló, illetve a használó éljen és életben maradjon.

A volt kórházigazgató, mintha megbánta volna, amit mondott, elhallgat, még a székét is távolabb húzza az asztaltól, átengedi a szót társainak, de senki sem akarja folytatni. Már dél körül jár, mögöttünk az éttermi részben a pincérek már megterítették ebédhez az asztalokat. Az öreg orvosokat is hazavárják, megállapodnak a következő találkozójuk időpontjában és szedelődzködni kezdenek. Búcsúzóul mondanak néhány nevet, akikkel a továbbiakban érdemes volna találkoznom, megajándékoznak néhány nyomtatott tájékoztatóval, beszámolóval.

Mindenképpen az látszott következetesnek, hogy a tájékozódást az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál folytassam. Telefonon megkerestem Matejka Zsuzsa főigazgató asszonyt, ő nem zárkózott el egy beszélgetés elől, de elfoglaltságára hivatkozva egy távolabbi időpontot kért. Szándékát természetesen illett tudomásul vennem, és a találkozásig más utakat próbáltam bejárni.

„Minek már ezeknek a szegény hajléktalanoknak az egészségügyi ellátás! Hiszen csak a szenvedésüket hosszabbítaná meg.” (Számviteli ellenőrzés kapcsán hangzott el.)

„A szociális területen dolgozónak tudnia kell, hogy mindenkin segíteni nem lehet. Aki ezt nem veszi tudomásul, az nehéz helyzetbe hozza önmagát és intézményét.” (Idézet a szociális ellátásnak magas fórumán szervező-irányító felelőstől, egy Népszabadságban megjelent cikkből.)

„Az állam nem paternalista intézmény” (egy esti kerekasztal-beszélgetés során egy szociálpolitikus nyilatkoztatta ki).

„A hajléktalan betegeknek nem kell külön kórházi ellátás. A kórházakat kényszeríteni kell, hogy bent tartsák a hajléktalan betegeket. Nem kell létesíteni, feltámasztani a régi rossz emlékű szegénykórházakat. Ez szegregáció lenne, ami a mai világban már nem fogadható el.” (Hajléktalan ellátásban dolgozó vezető cikkéből a Népszabadságban.) Kérdés: az utca jobb?

„Társadalmunkban eddig baj volt, hogy nem érvényesült eléggé a természetes kiválasztódás szigorúsága.” (Csurka István)

Dr. Samu István gyűjtéséből.

A Budapest VIII. kerületében fekvő Dankó utca a Kálvária teret köti össze a Mátyás térrel. Jellegzetes, lepusztult józsefvárosi környék; már üres grundok váltakoznak lebontásra érett házakkal, csak néha tűnik fel egy-egy renovált homlokzat.

Benézek egy közeli pékségbe is: nem érzem a hasonló műhelyekből áradó bódító kenyérillatot, helyette valamilyen semleges savanyú szag árad, a vekniket szállító targonca nagyokat döccen az udvar kikopott betonján. Egy régi sarki kocsma helyén önkormányzati tanácsadó irodát rendeztek be, nem tudni, kik és mivel foglalkoznak itt, délidőben sem látni egy embert sem. Továbbhaladva tekintetem megakad egy táblán, mely egy vallásos közösség hivatalát jelzi.

A járdán szembejövők közül szinte mindenki cigány: elhízott fiatal nők, gyerekeket vonszolnak maguk után, középkorú férfiak, akik ing helyett valamelyik nagy külföldi futballklub dresszét viselik. A kocsiúton elhúz mellettem néhány „élet hercege” is, egy luxus terepjáró-autóból kitekint egy felékszerezett cigány férfi, és közömbös mozdulattal kidob egy összegyűrt cigarettásdobozt. Alig száz méterre a Mátyás téren már egy másik mikrovilág alakult ki, ott egy muzsikus cigányréteg él, ezt jelzi a környéken található néhány kisebb hangszerbolt is.

A Dankó utca közepe táján sűrűsödnek a nyomor jelei, egy falbeszögellésbe betelepedve egy részeg alszik, fejét a tenyerébe támasztva, arcán üdvözült mosollyal elhalad mellette egy debil férfi.

Az Oltalom Karitatív Egyesület menhelye és kórháza a 7-9-es szám alatt működik. Vaskapuját zárva tartják, majd ebédosztás előtt nyitják ki. Egy korábbi megbeszélés szerint a szomszédos könyvesboltba kellene becsengetnem, és azon keresztül jutnék be az épületbe, de udvariasságból elém jött egy negyven év körüli magas, fekete szakállas, szemüveges férfi, az Oltalom kórház főorvosa: doktor Iványi Tibor.

A főorvos egy tizenegy gyerekes lelkész-pedagógus családból származik, a família legismertebb tagja a bátyja: Iványi Gábor. A közvélemény az idősebb fivért az elmúlt évtizedben szabaddemokrata politikusként tartotta számon, több ciklusban is részt vett az Országgyűlés munkájában, képviselőként emlékezetes felszólalásokat tartott – elsősorban a hajléktalanok érdekeinek védelmében, később érezhetőleg visszahúzódott a nagypolitikától. Iványi Gábor jelenleg az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke, az intézményt létrehozó és fenntartó szervezet első embere, hozzá megyünk fel az emeleti irodába.

A lépcsőházban körülnézve az épület „modern eklektikus jegyeket” mutat, vagyis mindig akkor és olyan színvonalon építettek meg valamit, amikor és amennyi pénz jutott rá. Némelyik lépcsőszakasz a legridegebb üzemi csarnokok feljáróit juttatja az eszembe, néhány ide nyíló helyiség ajtaja viszont a leggondosabb kézműves munka.

Az irodában várakozó elnök, Iványi Gábor „civilben” sokirányú aktív működést folytató lelkész, az anglikán-metodista hitelveket valló Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyik alapítója, a Wesley Jánosról elnevezett Lelkészképző és Teológiai Főiskola igazgatója, a Keresztény–Zsidó Társaság elnökségi tagja.

A komolyabb száz kilót is meghaladó Iványi Gábor lengő ősz szakállt visel, az a gyanúm, hogy nemcsak a tisztelet kiváltásának okából, hanem valószínűleg naiv, gyermekded tekintetű, védtelen arc rejtőzik mögötte.

Iványi kordiális mosollyal fogad, kávét hozat. Érezhetőleg nem kívánja korlátozni a felvethető témák körét, a figyelmemet sem szándékozik meghatározott irányba terelni gesztusaival. A szemem sarkából körülnézek: minden polcon, szekrényben, asztallapon, de még a parkettán is könyvek halmozódnak; különféle magyar, angol, német kiadványok, de akad héber betűkkel nyomtatott könyv is. Az ilyen könyvrengeteg egy, a világtól elkülönülő szellemi fedezéket szokott jelezni, ez inkább egy kikötő, ahová eszmék érkeznek és indulnak tovább. A falon néhány belső épületrészt ábrázoló fotó lóg.

– Ez a háztömb eredetileg milyen célt szolgált?

– A háború előtt a Fleischer-féle kóser mészárszék működött benne, vágóhíddal, feldolgozóval, füstölővel, kereskedéssel egyetemben. A háború alatt és az azt követő években tönkrement – az elnök fényképeket mutat a pusztulásról: némelyik épületszárny váza lábon maradt, a tetején néhány cseréptörmelékkel, de a legtöbb fal a földig leomlott. – Tizenöt évig állt üresen, aztán mi vettük igénybe a hajléktalanok befogadására. 1992-ben engedték át nekünk 99 éves használatra.

Iványi nem mondja ki nyíltan, de később teljes világossággal kiderült, hogy az önkormányzat és talán maga a magyar állam is látványos, de gyakorlatilag jelentéktelen gesztust tett – mint annyi más hasonló esetben. Többnyire használhatatlan állapotban lévő ingatlanokat kínálnak fel a hajléktalanok ellátására – később ezt tapasztaltam lent a kazincbarcikai menhelyen is. Talán úgy gondolhatják, hogy a próbálkozások előbb-utóbb úgyis megbuknak, és az épületek visszakerülnek az ő rendelkezésükbe, ők pedig a nyilvánosság előtt könnyítettek a lelkiismeretükön.

– Mibe került a helyreállítás?

– Nehéz volna meghatározni, a teljes összeg nem járhat messze a négyszázmillió forinttól.

– Honnan tudták megszerezni ezt a pénzt?

– Kaptunk önkormányzati támogatást, beszállt a metodista egyház, nemzetközi szervezetek. A kórház jelenleg is veszteséges, havi egymilliós hiány mutatkozik – ezt jórészt civil adományokból és egyházi pénzekből pótoljuk, de minden más eszközt is megpróbálunk megragadni. Például mikor II. Erzsébet angol királynő Magyarországon járt, ellátogatott hozzánk. Itt fotók készültek róla – ezeket árverésre bocsátottuk néhány példány kivételével, melyek itt lógnak az iroda falán. Szégyen, nem szégyen, így volt.

– 1992 decemberében már tető fedte az épületet, a pincét is födém takarta már. A benyújtott tervünk az egész komplexumra vonatkozott, így részleges használatbavételi engedélyt egyelőre nem kaphattunk, de a hideg télben hajléktalanok ezrei kóboroltak az utcán. December 23-án szabadságra engedtük az összes munkást, és a saját felelősségünkre bekapcsoltuk a fűtést. A pince, ha a legalacsonyabb komfort szintjén is, de lakhatóvá vált, már Karácsonyra befogadtunk hat hajléktalant.

Már tíz év telt el a megnyitás óta, de még kering néhány legenda az első lakókról. Egyikük behozta magával egyetlen „barátját”, egy fehér patkányt is. Az állat a hajléktalan férfi nyakán lakott, hátul a kabát gallérja alatt. A gazdája úgy etette, hogy egy falatnyi ételt a saját kinyújtott nyelvének a hegyére tett, a patkány előjött, lekapta onnan, és visszament törzshelyére, a gallér alá. Később egy íróasztal fiókját jelölték ki a patkány rezidenciájául.

Túlestünk a kávén, a titkárnő kiviszi a csészéket, kirakom az asztalra a jegyzetblokkomat:

– Kezdjük az alapfogalomnál: tulajdonképpen kit tekinthetünk hajléktalannak?

Iványi Gábor a választ átengedi az adott ügyben járatosabb öccsének, a főorvosnak:

– Többféle hivatalos meghatározás is létezik. Az ENSZ 1987-es megfogalmazása szerint minden személy hajléktalannak számít, aki

– pincében, utcán, aluljáróban, elhagyott házban él;

– emberi vagy természeti katasztrófa következtében elvesztette az otthonát;

– olyan helyen lakik, ahol nincs víz, tisztálkodási lehetőség;

– akinek személyes biztonsága vagy lakásbérlete veszélyben forog.

Értetlenül nézek vissza a főorvosra:

– De hát ez óriási különbségeket mos egybe; aki akár egy pince falai között meghúzódhat, az ugyan nem krőzus, de hasonlíthatatlanul jobb helyzetben van annál, aki az utcán kóborol.

– Magam is kissé tágnak érzem ezt az értelmezést. Létezik emellett egy magyar szociális törvény is, az 1993. évi III. tv., ennek meghatározása szerint azok a személyek tartoznak ebbe a csoportba, akik nem rendelkeznek állandó lakhellyel, illetve azok, akik éjszakáikat közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben töltik.

– Nem végeztem ugyan semmiféle felmérést, de úgy tűnik nekem, hogy hihetetlen gyorsasággal emelkedett meg a hajléktalanok száma – jegyzem meg.

– Érdekelne, hogy ezt milyen formában tapasztalta.

– Hirtelenjében egy példát tudok elmondani: 1987–88, mikor a rendőrségről szóló riportkönyvemhez gyűjtöttem anyagot, az ügyelettel gyakran kimentem éjszaka a Déli pályaudvarra. A rendőrök név szerint ismerték az ott csövező néhány öreg csavargót, megkeresték őket:

– Vili bácsi vagy Sanyi bácsi, gyertek be a kapitányságra, fürödjetek meg és melegedjetek át.

– Bevitték őket, és másnap elengedték. Néhány évvel később viszont akárhová utaztam egy reggeli vonattal a Déliből, már minden telefonfülkében, szellőzőrács fölött aludtak, a kupéban már a beszállásnál rongyok, cigarettacsikkek hevertek a padlón, mert hajléktalanok százai töltötték el az éjszakát a tárolóvágányokra félreállított vagonokban. Mikor következett be a „nagy ugrás”?

– Egy kicsit optimista a memóriája, Moldova úr – mondja a főorvos –, egy nem hivatalos információ szerint a Budapesti Rendőr-főkapitányság akkor is ötezer olyan személyt tartott nyilván, aki rendelkezett ugyan munkahellyel, de még fiktív lakcíme sem volt.

Bár az átlagnál tájékozottabb embernek hiszen magam, még soha sehol nem hallottam ezt az adatot, maga a főorvos sem véletlenül minősítette „nem hivatalosnak”, még a tizedrészét sem tartom valószínűnek. Felfogásommal nem állok egyedül, doktor Samu István, a hajléktalanokkal való foglalkozás legendás orvosalakja, akivel a későbbiekben gyakran találkozunk majd, azt írja:

„Gyakorlatilag alig, s ha igen, eltűnőben létezett hajléktalanság.

Létezett egy dinamikusan változó, hol magasabb, hol alacsonyabb szögesdrót kerítéses rendszere a karanténoknak, barakkoknak… Ámde ebben a rendszerben orvosi szemmel észrevettünk és görcsösen megragadtunk egy a rendszer által hangoztatott és nyíltan meg nem cáfolt ideológiai fogantyút a humanizmusról, testvériségről stb., amelyek az orvosi etikával is egybeesnek. Az orvosi kar tagjai ebbe a fogantyúba kapaszkodtak, és az akkor nehéz helyzetben a mostaninál többet elértek. Lassan, fokozatosan már lett majdnem elégséges kórházi és szociális otthoni ágy, még a krónikus betegek számára is, olyan-amilyen, de mindenesetre jobb, mint ez a mostani, az utcai kivégzőtábor, szégyenlősen, fűszoknyával eltakarva úgy-ahogy.

A főváros és több nagyváros duplájára növekedése, számos város építése ellenére az új házak, munkásszállók tíz- és százezrei, az új munkahelyek befogadtak szinte minden leszakadóban lévő, vagy vándorló munkakorút, akkor is, ha csak piszkálni tudta a munkát. S ha még azt sem, ráverték a REF-et, vagy a közveszélyes munkakerülés bélyegét, s lemosatták róla vissza-visszatérően a börtönök munkahelyein. Rákényszerítették az embereket a létbiztonságra, akár akarta, akár nem…”

Nem akarok belemenni a lényegtől távol vezető vitákba, inkább tovább kérdezek:

– Jelenleg mennyi a hajléktalanok száma?

– A hivatalos statisztikák lefelé szoktak kerekíteni, mi, akik foglalkozunk az emberekkel, inkább felfelé, ezért nehéz pontos adatot megjelölni: harminc- és hatvanezer közé tehető az érintett tömeg, személyes becslésem szerint inkább a felső határ a hiteles.

– Jó időben sokan eltávoznak, Budapestről vidékre mennek, alkalmi munkákra állnak be vagy a nagy turisztikai célpontok környékén koldulnak. Télen általában visszajönnek a fővárosba; itt ingyenkonyhák és több mint ötezer férőhely várja őket. Sokan az utcára szorulnak, vagy maguktól is inkább kitartanak a csövezés mellett, lopásoktól, bajtársi erőszaktól félve. Budán, a Normafa környékén éppúgy letelepülnek, mint a lőrinci temetőben. Kispesten a metró-végállomás előtti erdőben valóságos kunyhókat építettek ki; a földkábelekről villanyt lopnak, televíziót, elektromos fűtést működtetnek vele.

– Az első, már hivatalosan is regisztrált hajléktalan réteg a gazdasági szerkezet átalakításának áldozataiból került ki. A veszteséges gyárak és üzemek felszámolásánál leghamarabb a képzetlen munkavállalókat bocsátották el, a „határon belüli vendégmunkásokat”, 1990-ben mintegy ötmillió körül mozgott a foglalkoztatottak száma, ez jelenleg a négymilliót sem éri el. 400 ezer ember már a munkaerő-nyilvántartásból is eltűnt. Az új tulajdonosi réteg nem törődött azzal, hogy az ő kezük munkája nyomán valósultak meg az ország korábbi nagy építkezései, ők pedig, javarészt vidékről felkerült, gyökereiket vesztett emberek, nem tudták megvédeni az érdekeiket.

– Új és új rétegek csatlakoztak hozzájuk. A lecsúszás okai különbözőek: kilakoltatták őket, mert nem tudták kifizetni a lakbérüket és a közüzemi díjaikat, mások válás miatt voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat, megint mások lakásüzérek áldozataivá váltak. Mikor a magyar kórházakban végrehajtották az ágyszám-leépítést, rengeteg pszichiátriai helyet szüntettek meg, az ezen fekvők jó része azóta is gondozás nélkül tengeti a napjait.

– A legnépesebb tartalékhadsereget az állami gondozottak alkotják; évente ötezernyi fiatal kerül ki a gondozás kereteiből. Ők korábban a lakótelep-építkezéseken találtak munkát maguknak vasbetonszerelőként vagy más hasonlóként, az otthonokban is ezekre a szakmákra készítették fel őket, ma már, az építkezés leálltával, ezekre a foglalkozásokra nincs igény, nem tudnak elhelyezkedni. Amíg dolgoztak, különféle munkásszállók fogadták be őket, a termelés csökkentésével, illetve leállításával onnan is el kellett jönniük. 1989 óta legalább hatvanezer ilyen férőhely szűnt meg. Az állami gondozottak az otthonból való elbocsáttatásuknál kapnak ugyan némi életkezdési segélyt, de ez csak néhány hetes kitartást biztosít.

– Még az 1980-as, 90-es években társadalmi méretű mozgalmak bontakoztak ki, melyek a hajléktalanok sorsának megoldását tűzték a zászlajukra. Olyanokra gondolok, mint a SZETA tevékenysége, vagy a Nagy Bandó András nevével fémjelzett „rongyos lázadás”. Önök eszmeileg ezek folytatói és kiteljesítői? – kérdezem Iványi Gábort a következő találkozásunknál.

– Bizonyos mértékben igen, de jelentősek az eltérések is – felel kitérőleg, és a később tapasztaltak is azt bizonyították, hogy az Oltalom Karitatív Egyesület politikailag nem olyan agresszív, mint némely elődje, az energiáit valóban a segítő munkára összpontosítja.

– Az a tény, hogy Ön, az intézmény első embere hivatása szerint metodista lelkész, meghatározza az Egyesület eszmei alapállását?

– Nem, látni fogja, hogy a befogadásnak nálunk nincsenek vallási feltételei. Mi nem téríteni, hanem segíteni akarunk. A mi alapítónk, az angol Wesley János nyomornegyedekben és kikötői sikátorokban folytatta a tevékenységét, az ipari forradalom idején fellépett a nyomorúság és a gyermekmunka ellen. Az ő tanítványai voltak a szociális védőháló szervezői Angliában.

– A megalakulásunk óta eltelt 13 év alatt folyamatosan igyekszünk megvalósítani fő célkitűzésünket: az élet perifériájára sodródott emberek támogatását, legyen szó hajléktalanokról, családsegítésről, menekültekről, elemi csapások kárvallottjairól. Működési formáink közé tartozik: a szociális munka – ennek terepe az utcára is kiterjed, a lelki gondozás, jogi támogatás, álláskeresés, segélyezés.

– A hajléktalanoknak nyújtott szolgáltatások tekintetében elsőbefogadós menedékhelynek számítunk: átmeneti szállásokat, népkonyhát, nappali melegedőt tartunk fenn, naponta 300-350 ember fordul hozzánk valamilyen formában.

– A tevékenységi területeink között nehéz volna fontossági sorrendet felállítani, de az egészségügyi ellátás talán mégis kiemelkedő helyet foglal el. A hajléktalan életforma szinte megágyaz a különböző betegségeknek. Én magam nem vagyok orvos, ezért jobb és hitelesebb, ha dr. Samu István megállapításaira hivatkozom.

Iványi felteszi a szemüveget, és egy papírlapot keres elő az asztalán halmozódó iratcsomagból:

– Azt írja: „…általában tízéves hajléktalanság alatt minden ember a feje tetejétől egészen a talpáig beteggé válik. Tetű, rüh, bőrgennyedés, fekélyek, elkukacosodás. Szellemi leépülés, elbutulás, agysorvadás az alkoholtól, számos fejsérüléstől, delirium tremenstől, vitaminhiánytól, alultápláltságtól. Érelmeszesedés a napi 2-3 doboz cigarettától, érszűkületek, gangréna, lábamputáció, szívinfarktus, agytrombózisok, epilepszia, idült hörghurut, tüdőasztma, tébécé, tüdőtágulat, tüdőgyulladások. Májzsugor, hasnyálmirigy-gyulladások, gyomorperforáció és hashártyagyulladás, műtét utáni állapot, idült gyomorhurut, gyomornyálkahártya-sorvadás, savtúltengés, illetve savtalanság, vérszegénység. Szívizom elfajulás, szívelégtelenség, angina pectoris, sokszoros bordatörés, állkapocstörés, combnyaktörés, lábszártörés utáni állapot, minden előfordult már náluk ismét és ismét…”

Iványi leteszi a papírt, időbe telik, míg újra meg tudok szólalni:

– Készült olyan felmérés, mely a hajléktalanok egészségi állapotát összehasonlítja az átlag lakosságéval?

– Még 1995-ben Molnár D. László összeállított egy ilyen statisztikát. Úgy találta, hogy a hajléktalanok 44 százaléka szenvedett valamilyen hosszan tartó betegségben, fogyatékos vagy rokkant volt, a lakosság összehasonlító mintacsoportjában 27 százalékot mutatott ki. A hajléktalanok között tízszer gyakrabban fordult elő tébécé, mint a kontrollcsoportnál, sűrűbben kaptak szívinfarktust és követtek el öngyilkosságot.

– A hajléktalanságra kivetett személyeket, ha személyileg vagy csoportosan sajátságos, úgylehet negatív tulajdonságokat is mutatnak fel, nem illetheti diszkrimináció és hátrány az egészségügyi ellátásban. A látványos különbségtevés mégis már korai fázisban, a mentőszolgálatoknál megkezdődik. Megemlítek egy példát, melyet a hajléktalanokról szóló könyvembe is beiktattam. Egy ingyenkonyha előtt figyeltem az ételosztást, mikor a várakozó tömegben összeesett egy ismerős hajléktalan, nevezzük K.-nak, epilepsziás roham tört ki rajta. Kihívtuk a mentőket, ők felmérték a helyzetet, magához térítették a beteget, majd megpróbálták kimondatni vele azt az indokot, amely felmentené őket a közbelépés alól:

– Ugye, K. úr, maga már rég nem evett, azért lett rosszul?! Egy jó leves majd helyrehozza!

K. azt sem tudta, hol fekszik, mi van vele, a kérdésekre mindig úgy felelt igennel vagy nemmel, ahogy a hangsúlyból kiérezhetőleg várták tőle. A mentők aláírattak vele egy nyilatkozatot, már távozásra készültek, mikor odaléptem hozzájuk, és kérdőre vontam őket. Egyikük megismert, és kezdett mentegetődzni, hogy az adott órában az egész fővárosban alig néhány esetkocsi fut. Ha ők most elviszik ezt a hajléktalant, aki lehet, hogy tetves vagy rühös, vagy akár össze is hányhatja magát menet közben, az ő kocsijuk kiesik, mert a teljes belsejét fertőtleníteni kell.

– Beláthatja, tisztelendő úr – mondta a mentő –, hogy egy szülés előtt álló kismamát nem rakhatunk bele ebbe a mocsokba. Ön is felháborodna, hogy ha a felesége ilyen körülmények közé kerülne.

– Én emlékeztettem őket, hogy az Alkotmány szigorúan tilt és büntet bármiféle megkülönböztetést. Ők ne alkossanak új törvényeket, K. éppúgy jogosult a szolgáltatásukra, mint bármely más személy, aki a Magyar Köztársaság területén tartózkodik. A közhangulat úgy alakult, hogy fel kellett venniük K.-t, de egy fél óra múlva már újra ott állt kint az utcán, mert a mentők elvitték néhány sarokkal odébb, és ott aláírattak vele egy újabb nyilatkozatot, hogy önként lemond a kórházba szállításról és kirakták a kocsiból.

(Az ilyen esetek nem mennek ritkaságszámba, ezt bizonyítja a következő részlet is a Menhely Alapítvány diszpécserszolgálat naplójából:

„1999. XI. 9. 16 óra 55 perc Kelenföld városközpont:

Egész nyáron ott lakott egy »csövi«. Most a szakadó esőben három napja egy padon ül, nem tud elmenni, mert fáj a lába.

1999. XI. 19. Még mindig kint van a hóesésben. 104-et [a mentők telefonszáma – M. Gy.] kiküldtem 17 órakor.

17 óra 40 perckor telefonált a bejelentő, hogy az akció botrányba fulladt. A mentőorvos ugyanis minősíthetetlen stílusra váltott, mikor kiderült, hogy egy »csövi«-hez hívták ki, és nem egy lábsérülthöz. A »csövi«-hez is üvöltözve ért oda, aki ijedtében aláírta az el nem szállító papírt.”)

Nehezen szánom rá magam, hogy vitába szálljak Iványival, de nyílt és toleráns magatartása felbátorít rá:

– Természetesen igaza van abban, hogy egy hajléktalannak is kijár ugyanaz a szolgáltatás, mint bármely más állampolgárnak – és ez egy szervezett, jóléti szintű államban nem is jelenthet gondot. Nálunk viszont a mentők tarthatatlanul nyomorúságos feltételek között dolgoznak, gyakran rákényszerülnek, hogy időben és sorrendben súlyozzák a feladataikat és nehéz felülbírálni, hogy két eset közül melyiket ítélték fontosabbnak.

– Ezzel is tisztában vagyok, igyekszünk minél kevesebb terhet rakni a nyakukba. Megállapodtunk egy alternatív mentőszolgálattal, hogy egy szállítókocsijuk – megfelelő díjazásért – szükség esetén a rendelkezésünkre áll. De attól tartok, a mentők magatartása nemcsak rájuk jellemző, hanem olyan reflexeket lehet felfedezni benne, melyek a közvélemény jelentős hányadát is jellemzik. Igen jelentős számú népességcsoport elítél minden szándékot, amely a hajléktalanok megsegítésére irányul. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy a hajléktalanok többsége mögött munkás múlt áll, nem élősködők, hanem áldozatok, nem tehetnek róla, hogy nincs szükség rájuk. Az irántuk érzett gyűlölet súlyos gondolati eltévelyedés. Ha szabad felhozni bibliai példát: Szodomát is azért pusztította el az Úr, mert a többség gondtalan bőséget élvezett, és nem fogták meg a szűkölködők kezét.

– Telenként sokan emlegetik, hogy a hajléktalanok miért nem mennek el havat lapátolni. Nem puszta lustaságból, hanem azért, mert három-négy óra alatt a lyukas nyári félcipőjük átfagy, és reggelre olyan állapotba kerülnek, hogy valamennyi lábujjukat amputálni kell. Találtunk már olyan embert is, akinek harminc fok alá süllyedt a testhőmérséklete.

– De haladjunk tovább. Tegyük fel, hogy a mentők mégis felveszik a kocsijukba a beteg hajléktalant és megpróbálják leadni valamelyik kórházban. Az esetek nagy részében elutasításra találnak majd.

Az elnök belelapoz egy hivatalos jelentésbe:

– Egy súlyosan fagyott hajléktalan férfit 14 órán keresztül szállított a mentő Budapesten az egyik kórházból a másikba, mire végre megkapta a megfelelő kezelést. A kórházak igazgatói felmérték, hogy a hajléktalanok többség nem rendelkezik TB (társadalombiztosítási) kártyával, így az ő ellátásuk után nem fizet majd az OEP. Meg is jelent egy olyan újságcikk, hogy a miskolci kórháznak több milliós veszteséget okoz a TB-kártya nélküli betegek kezelése, ezért meg kell gondolniuk, hogy vállalják-e az ilyen eseteket. Sok kórház addig elmegy, hogy még egy heroinfüggőségben szenvedő fiatalembert is elutasítottak a papír hiányában.

Eltöprengek a hallottakon:

– Valamit nem értek. A Társadalombiztosítási Azonosítási Jelet, ami a TB-igazolvány alapja, ezt jegyzik be a nyilvántartásokba is, mindenki már a születésénél megkapja, éppúgy, mint a személyi számot. Miképp történt, hogy a szóban forgó hajléktalanok nem rendelkeztek ezzel az igazolvánnyal?

– Megkérem, nézze meg a saját TB-igazolványának a kiállítási dátumát.

– 1995. 10. 15.

– Tehát még egy évtizede sincs, hogy bevezették ezt az egész rendszert, a hajléktalanok nagy része akkor már munka nélkül volt, esetleg tíz éve nem állt mögöttük egy olyan cég vagy vállalat, mely az alapul szolgáló biztosítás összegét befizette volna utánuk, így sokan nem is kaptak igazolványt. Mások azért kerültek ilyen helyzetbe, mert elveszítették a kártyát, illetve ellopták tőlük. Olyanról is tudunk, hogy eladta valaki.

– És a TB-kártyát nem lehet pótolni?

– Az OEP első alkalommal díjmentesen adja ki ezt az igazolványt, ha elveszik, eltűnik, megsemmisül, igazgatási, szolgáltatási díjat kér a másolatért, azt hiszem, kétezer forintot. Ez nekik igen nagy pénz, de sokan nem is tudják, hogy módjukban állna új kártyát kérni.

– Akinek nincs munkaviszonya, annak nem lehet közgyógyellátásra szóló igazolványa akkor sem, ha jogosult volna rá?

– De, a területileg illetékes önkormányzatoknál is kiválthat ilyen papírt.

– Így kívülről ez az ügy elég zavarosnak tűnik.

– Valószínűleg belülről is az. Az egész rendeletnek, úgy tudom, máig sincs meg a végrehajtási utasítása.

– Végül is – TB-kártya ide vagy oda – a magyar állampolgároknak alanyi jogon jár-e a megfelelő szintű, mindenre kiterjedő egészségügyi ellátás, vagy nem?

– Szerintem erre a kérdésre senki sem tud egyértelmű választ adni, az Alkotmány is csak a „Magyarország területén tartózkodók”-ra vonatkoztatja. Lehet, hogy az illetékesek szívesen kimondanák az „igen”-t, de ennek nyomán tovább csökkenne az amúgy is lanyha járulékbefizetési hajlandóság.

– Ha valakit elbocsátanak a munkahelyéről, akkor elveszik a TB-igazolványát is?

– Nem.

– Akkor a kórházak felvételi irodái miből állapítják meg, hogy az illető munkanélküli és hajléktalan?

A mellettünk ülő Iványi főorvos legyint:

– Annak szaga van, nem csak fizikai értelemben, a nejlonzacskók is árulkodnak, a beteg egész magatartása.

– A kórházba való leadásnál újabb vita alakul ki a mentők és a befogadók között – az élősdivel fertőzött betegek fertőtlenítő fürdetésével kapcsolatosan. Szeretném, ha elolvasná az országgyűlési biztos jelentésének idevonatkozó szakaszát – mondja és átnyújt egy sokszorosított anyagot:

„A kórházak többsége nem működtet fertőtlenítő helyiséget, így a fertőtlenítő fürdetés miatt az ÁNTSZ fürdőit kell felkeresni, és megindul a torzsalkodás, hogy kire hárul a továbbszállítás feladata.”

Felnézek a papírból:

– Mit mutat a statisztika: a hajléktalanok milyen százalékban fertőzöttek különféle élősdiektől?

– Országos adatok csak az 1994-es évből állnak a rendelkezésünkre: 7-8 százalék, ez annak idején több ezer embert jelenthetett.

Folytatom az olvasást:

„Az ÁNTSZ Fővárosi Intézetének Fertőtlenítő Osztályán kapott tájékoztatás szerint az elmúlt években évi 4-5 esetben fordult elő, hogy a fürdetés során a beteg meghalt akkor, amikor a mentők a kórházi felvétel előtt ide hozták a hajléktalant. Ezek a halálesetek az ÁNTSZ jegyzőkönyvében azért nem kereshetők vissza, mert a betegek halálát a mentők szállítás közbeni halálesetként regisztrálták.

A halálesetek megelőzésére csak néhány éve vezetett be új rendszert az ÁNTSZ. A fertőtlenítő fürdetést csak akkor végzik el, ha egy orvos fürdethetőnek nyilvánítja a beteget. Ha a fürdő melletti háziorvosi rendelőben épp akkor dolgozik az orvos, vagy a mentőegységet orvos vezeti, akkor ők dönthetnek, fürdethető-e a beteg. Már más a helyzet, ha a szállítás esetkocsival történik, mert azon többnyire csak mentőtiszt dolgozik, és nem biztos, hogy mindig helyesen ítéli meg a helyzetet. Az éjszakai időszak a legkockázatosabb, az ÁNTSZ csak olyan esetben vállalja a fürdetést, ha a mentő papírt hoz a kórháztól vagy más ügyeletes orvostól.

Az egész eljárás rendkívül hosszadalmas. Miután a mentő felveszi a beteget és megállapítja, hogy fürdetésre lesz szükség, kórházba vagy ügyeletes orvoshoz kell szállítania, onnan a fürdetőbe, majd ismét vissza az egészségügyi intézménybe. Ez rossz a mentőknek is, mert az egyik kocsijuk órákra kiesik, a beteg szempontjából pedig különösen veszélyes, hogy hosszan kell utazniuk, illetve várakozniuk orvosi ellátás előtt, ami adott esetben sürgősségi ellátás is lehet…”

(Már leírtam ezeket a sorokat, mikor értesültem róla, hogy az élősdiek nem csak a hajléktalan betegeknél találhatók fel, 2002 augusztusában az egyik fővárosi kórházban száznál több, két másik helyen pedig 5-10 rühatkával fertőzött beteget és egészségügyi dolgozót kellett kezelni. Az egészségügyi létesítmények mellett a szociális otthonokban is terjed ez a ragály.)

Visszaadom az összefoglalót Iványi főorvosnak.

– És ezzel a fürdetéssel a hajléktalanok végképp megszabadulnak az élősködőktől?

– Nem okvetlenül, egy-két hetes kezelés után is kerülnek ki a kórházakból tetves-rühös betegek. De térjünk vissza a kiindulópontunkra, és tételezzük fel, hogy a hajléktalan mégiscsak bekerült a kórházba. Ha fel is vették, a kezelés időtartamát igyekeznek a lehető legrövidebbre korlátozni. A kevéssé kedvelt hajléktalanok ellátása csak tessék-lássék módon történik mind az orvosok, mind az ápolónők részéről.

– Általában nehéz betegek?

– Belátom, nem egykönnyen szocializálható emberanyag, deviánsnak tűnő szokásokat alakítottak ki, például éjjel kettőkor reflexszerű beidegzettséggel felébrednek és rágyújtanak – korábban az utcán lakva ilyenkor várták a teát-zsíroskenyeret-cigarettát szállító kocsit.

– Olyan kísérő körülmények is közrejátszottak, hogy nem érdeklődtek utánuk, és a személyzetnek senki előtt sem kellett vállalni a felelősséget értük. Ezt egy érdekes próbálkozás is bizonyította: egy szociális gondozót azzal a feladattal bíztunk meg, hogy mintegy hozzátartozóként látogassa meg ezeket a magukra hagyott betegeket, vitt nekik almát, üdítőt, beszélgetett az ápolónőkkel. Egy idő után azt tapasztaltuk, hogy ezekre az addig elhanyagolt betegekre is több figyelmet fordítanak, felverik a párnájukat és így tovább.

– Csak a nyilvánvaló, leginkább szembeszökő jeleket észrevéve, illetve gyógykezelve bocsátják el őket. Leggyakrabban a sebészetről jönnek ki ilyen félig-meddig kikezelt állapotban, de már a belgyógyászaton is előfordult, hogy nem vették észre a tébécés megbetegedést, rosszabb esetben nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy ne kelljen a tüdőosztályos elhelyezéssel bajlódniuk.

– Egészséghez való jog ide vagy oda, a TAJ-szám vagy lakcím nélküli betegnek szinte lehetetlen a tüdőosztályra bekerülni. A tbc-t diagnosztizáló szakrendelés leleteinek konklúziója a következőképpen szokott szólni: kórházi elhelyezése feltétlenül indokolt volna, de erre TAJ-szám nélkül nincs lehetőség. Ilyenkor hasonló leveleket kapok tőlük:

– Egyszóval átpasszolja nekünk! A mi kórházunk statisztikája szerint az összes nálunk ápolt beteg több mint fele frissen kiszűrt fertőző tüdőbeteg volt. A tbc diagnosztizálása, illetve annak gyanúja esetén is sürgősséggel át kell venni a beteget egy tüdőosztálynak, a mi hajléktalan betegeink esetében ez a rendelkezés nem működik. Átlagosan 2-3 hét elteltével sikerül áthelyezni őket.

A hátrányos helyzetű emberek diszkriminálását – jóllehet áttételes módon – hivatalos gesztusok is alátámasztják. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár azért nem hajlandó teljes mértékben finanszírozni a hajléktalanok fektető- és járóbeteg-kezelését, mert szerinte ez csak részben egészségügyi kérdés, félig szociális segélyezési ügynek is tekinthető, tehát a kettős finanszírozás esete fenyeget. Ezt a szociális jelleget szerintük szemléletesen illusztrálja, hogy a hajléktalanok kezelésére az átlagosnál több kötszert kell felhasználni.

(Az OEP-nek ez a felfogása az egészségügy más területein is megnyilvánul. Például a vakok speciális támogatása részeként a világtalanok háromévenként vehetnek maguknak egy fehér botot – 30 százalékos támogatással. Arról szó sincs, hogy egy fillért is kaphatnának egy beszélő hőmérő vagy mérleg beszerzéséhez.)

– Néha még hegyesebben kibújik a szög a zsákból, a korábbi elnökhelyettesük kijelentette:

– Érthetően konfliktust okoz, ha egy rendes biztosított melletti ágyon egy hajléktalan fekszik – kegyelemből. Mi az, hogy kegyelemből?!

A lelkész-elnök egy elszánt kísérletet tesz, hogy a beszélgetést visszatérítse a kiinduló témánkhoz.

– Mindenképpen meg kellett oldanunk a hajléktalanok orvosi ellátását, legalábbis a lehetőségeink által meghatározott szinten. Ezt a munkát 1991-ben kezdtük egy ambulancia létesítésével, mára két háziorvosi praxist, bőrgyógyászatot, fogorvosi szakrendelést alakítottunk ki és egy harmincágyas kórházat – 24 órás orvosi jelenléttel.

Eszembe jut a sokat emlegetett név:

– Samu doktor is itt dolgozik?

– Igen.

– Ő is a metodista felekezethez tartozik?

– Nem, ő ateista, sőt kemény baloldali gondolkodású ember – mintha különös nyomatékot kívánna adni mondanivalójának, a lelkész a mellére teszi a kezét. – De szeretnék olyan biztos lenni a magam lelki üdvössége felől, mint az övé felől. Nem zsidó, mégis a régi nagy rabbik vigasztaló-gyógyító ereje árad belőle.

– Már említettem, hogy bérelünk egy mentőautót – ez a kocsi 1998-ban 67 798 kilométert tett meg, 3392 főt szállított, ebből 1671-et közterületen vett fel, a 2000-es évben a futásteljesítménye 85 640 kilométerre emelkedett.

– Honnan tudja ilyen pontosan ezeket a számokat?

– Sok pályázatra jelentkezünk, ismernünk kell az adatokat.

– A többi részlegnek milyen a forgalma?

– Vegyük például az 1998-as évet. Január 1. és december 31-e között az alapellátásban, a bőrgyógyászati és fogorvosi szakrendeléseken összesen 6820 esetet regisztráltunk. Ezt az összefoglaló adatot felbontva: a háziorvosi rendeléseken 4068 emberrel foglalkoztunk – ide számítva a rendelési idő után az ügyeletnél jelentkezőket és a hétvégeken ellátott járóbetegeket is. A bőrgyógyászaton 1769 esetet jegyeztünk fel. A fogorvosi ellátást 443 fő vette igénybe – hetente kétszer tartunk rendelést, de ha minden nap dolgoznánk, akkor sem tudnánk kielégíteni az igényeket.

– Kik kerülnek be a kórházi részlegbe?

– Akikről az előbb említést tettünk: a más kórházakból TB-kártya hiányában elbocsátott vagy fel sem vett hajléktalanok, hontalanok, a Máltai Kórház is átpasszolja nekünk a betegeinek egy részét. A mentők gyorsan lerakják nálunk a kétes eseteket, néha nőket is, pedig mi csak férfi betegeket fogadhatunk.

– Ha a beteg magyar állampolgár, a szociális gondozónőink 2-3 hét alatt meg tudják szerezni neki a TB-kártyát, viszont sokan nem ide tartoznak, java részük csonkolt végtagú, fejlődési rendellenességgel küszködő, leromlott állapotú, koldulásra kényszerülő külföldi állampolgár – többnyire magyar nemzetiségű. Ezeknek az utóbbiaknak a kezelését az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nem támogatja.

– A járóbeteg-rendelést és a harminc kórházi ágyat három főállású és néhány kisegítő orvos látja el; őket egy minden elismerést megérdemlő szakszemélyzet segíti.

– És ez elégséges arra, hogy legalább részben megoldhassák a gondokat?

– Nem, a klientúránk szinte beláthatatlan. Samu Pista bácsi mondása szerint nem minden beteg hajléktalan, de minden hajléktalan beteg.

Mintha csak meghallotta volna a nevét, belép a már nyolcvanadik éve felé közeledő nyugdíjas főorvos, a szakma egyik legismertebb és legrokonszenvesebb alakja. Neve először az 1973-as balassagyarmati túszdrámánál járta be az országot. Az idősebbek még emlékeznek az esetre: egy határőr ezredes két fia fegyverrel foglyul ejtette a kollégiumban lakó lányokat, így akarták kikényszeríteni, hogy váltságdíjat kapjanak, és Nyugatra távozhassanak. A környéket ellepték a belügyis csapatok, akcióra készülődtek a hasonló esetek akkoriban kizárólagos megoldásának szellemében: túszszedő élve nem hagyhatja el az országot, „meg kell semmisíteni” – mint mondták az illetékesek.

Dr. Samu István akkoriban Balassagyarmaton dolgozott pszichiáterként. Szerette volna elkerülni a véres kimenetelt, felvállalta, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a renitenseket. A túszejtők hajlandók voltak beengedni az épületbe – gatyára vetkőzve kellett megjelennie, nehogy fegyvert vihessen be magával. Élelmet-orvosságot hordott be, és megpróbált a túszszedők lelkére hatni. A vállalkozása ötven százalékos sikerrel járt, mert az egyik fiút rá tudta beszélni, hogy a belügyisek rohamánál ne tanúsítson ellenállást, így ő életben maradt, a testvérével golyók végeztek.

Ha a tekintélyes és jól képzett Samu doktor a továbbiakban semmihez sem nyúl, csak önmagát adminisztrálja, szakmai karrierje, személyes sorsa folyamatosan felfelé ívelt volna, de ő nem volt hajlandó passzivitásba húzódni. A balassagyarmati kórház mosodájából krízispszichiátriai osztályt alakított ki tizenöt ággyal. A nyitott létesítmény szelleme végletesen liberálisnak tűnt az akkori idők rácsos ágyas-elektrosokkos gyakorlatához képest. Az osztályon a főorvos, az ápoló, a takarítónő és a beteg értelmetlen korlátozásoktól mentes hangulatot teremtett. Családias életforma honosodott meg, az orvosok és a betegek egy asztalnál ebédeltek. Jó híre hamarosan elterjedt, a nyitott részleg betegforgalma messze felülmúlta a falakon belül működő osztályét.

Aki emberekkel foglalkozik, az hiába próbálja kizárni tevékenységéből a politikát, mindig lesznek olyanok, akik valamilyen módon rákényszerítik erre a terepre, Samu doktor sem járt különbül. Olyanokat jelentettek felőle, hogy egyes betegei a Szabad Európa Rádiót hallgatják. Iványi Gábor könyvében megemlíti, hogy a „politikai pszichiátria” néven ismert akciók során – melyeket a politikai ellenzék letörésére indítottak – Samu doktor az eljárás alá vont személyek védelmében állt ki. Többszöri figyelmeztetésre sem volt hajlandó parírozni, ezért hamarosan nyugdíjba küldték. Hatéves kvietációs időszak után tért vissza a hivatásához, a hajléktalanok orvosi ellátásában vállalt feladatot. A Dózsa György út 152. szám alatti Menhely Alapítványnál tevékenykedett, onnan került át az Oltalom Kórházba.

Samu doktor munkaideje nincs korlátozva, senki sem tiltja meg neki, hogy egész napját a kórházban töltse. Egyszer a felesége rátelefonált:

– Pista, te azt ígérted, hogy hatra hazajössz vacsorázni!

– Mit akarsz? Még csak négy óra van!

– Az igaz, de tegnap este hatról volt szó!

Most is már rég lejárt az ambuláns rendelés ideje, de ő még fogadja az elkésőket, invitál, hogy menjek vele, a rendelőben beszélgessünk. Iványi Gábor még visszatartja egy kávé erejéig. Az ősz, szemüveges orvos velem szemben foglal helyet az asztalnál, módomban áll megfigyelni: korához képest aktív, arckifejezésében rezignált ember, nem szívesen emeli fel a hangját, feszülten kell figyelnem a szavaira. Egy, a közelmúltra való visszaemlékezéssel kezdi.

– A kádári időkben Magyarországon teljes foglalkoztatottság alakult ki, gyakorlatilag egyetlen családtag sem maradt otthon, márpedig, ha valamelyik nagypapa vagy nagymama agyvérzést kapott, egész napos ápolásra szorult. Senki sem tudta ellátni, ez a feladat tehát szinte száz százalékban az egészségügyi intézményekre hárult.

– A család különös módon jól járt azzal, ha az öreg kórházba került. Az itteni ellátás – a szociális otthonoktól eltérőleg – ingyenes volt. A nyugdíját viszont továbbra is kézbesítették, ezt a pénzt a család hozzá tudta csapni például az építkezési beruházásaihoz. Ez így ment néhány évig, aztán az illetékesek úgy gondolták, hogy a család ne húzzon hasznot a tartós ápolásba került tagjaiból, térítsen meg valamit a kórház költségeiből. Ennek első állomásaként az akut ágyak – ahol a baleseteket, szívrohamokat, agyvérzést és más hirtelen formában megjelenő betegségeket kezelik – továbbra is ingyenesek maradtak, de a krónikus-elhúzódó ápolást igénylő ágyak igénybevételének módja kezdett hasonlítani a szociális otthonok rendtartására, vagyis ezentúl pénzbe került. A magyar egészségügy akkori állapotát kiegyensúlyozottnak lehetett minősíteni, ebben közrejátszott Kádár János közelsége az emberekhez, megértése a bajaik iránt.

[Az egészségügyben eltöltött időm alatt gyakran hallottam hasonló nosztalgikus megjegyzéseket orvosoktól és betegektől egyaránt, de furcsa legendák is keringtek az egykori „első emberről”. Például – az egyik történet szerint – a kínzások során szétroncsolt ujjaival gyakran szorult orvosi kezelésre, az egyik professzor nem megfelelő érzéstelenítéssel végezte el ezt a kisebb műtétet, erre megharagudott, a másik, figyelmesebben ténykedő orvost viszont egy klinika élére segítette. – M. Gy.]

– Ami az én szűkebb területemet, a pszichiátriai ellátást illeti, az 1960-as évek második felére teljessé vált. A kórházi pszichiátriai részlegek és az elmeszociális otthonok, ha túlzsúfoltak is voltak, de ellátták az összes rászorultat. Magánvéleményem szerint Kádár itt is segített, bűntudatot érzett a téeszesítés végrehajtása miatt, mely szerte az országban számos tragédiához vezetett.

– Aztán a többszöri hatalomváltás folyamatos átszervezéssel járt. Komoly egészségügyi reformot csak stabil, hosszútávú kormányzás esetén lehet végrehajtani. A bismarcki modellt a „Vaskancellár” államfőként, szilárd körülmények között vezette be, az angol, úgynevezett beveridge-i modellt győztes háború után a progresszív munkáspárti kormány, a Szovjetunió a maga Szemaskó által meghatározott egészségügyi feltételeit diktatórikus körülmények között, az USA-ban a Medicaid Kennedy 1960-as színre lépése után valósult meg. Nem lehet négyéves ciklusokban tervezni, ahol a második két évben a vezetést minden lépésben egyetlen cél vezérli: a hatalom megtartása.

– Ami az én szorosabban vett szakmámat, a pszichiátriát illeti, a Bokros-csomag egyszerűen elsöpörte ezt a medicinát a kórházak nagy részében: csak az akut ágyak maradtak meg, a krónikus ágyakat megtizedelték vagy inkább megötödölték. Az elmeszociális otthonokba csak kihalásos alapon lehet bejutni, legalább öt évig kell várni, hogy valaki a kapun belülre kerülhessen. Ez a tömeg – mert tömegről van szó – addig az utcán szenved és a társadalom vele együtt.

– De gazdaságilag, gondolom, előnyös volt ez a döntés.

– Egyáltalán nem. Az elmebetegeket rengeteg sérülés éri; meggondolatlanul mászkálnak a városban, elesnek, megütik magukat. A mentők tízszer-hússzor is beviszik őket kivizsgálásra, minden alkalommal új és új CT- és laborvizsgálatot kell végezni – hihetetlen pénzekért.

(Ez a leromlás nemcsak a pszichiátriai betegségek területén nyilvánul meg, hanem minden más tekintetben is. A Gallup Intézet 2001. áprilisi jelentése szerint: a középkorú [35-64 éves] felnőttek egynegyede és az idős lakosság [a 65 éven felüliek] közel fele egészségi problémáik miatt tartósan korlátozott volt a társadalmi életben. A mindennapi életben majd minden tizedik otthon élő időskorú embernek segítséget kellett igénybe vennie, közülük minden negyedik segítség nélkül az ágyból sem tudott felkelni.)

– Mihez lehetne kezdeni ebben a helyzetben?

– A fővárosnak és más helységeknek vissza kellene állítani a régi pszichiátriai ágyszámot, bár ez nem menne simán, mert a berendezéseket sok helyen összetörték. Egy új kórház kellene erre a célra – ez talán olcsóbb is volna.

– Nagy szavakkal élve, a kezelés hiányosságai az Alkotmányba ütköznek, mert az adott forma nem biztosítja az ellátáshoz, az élethez való jogot. A jelenlegi kormányzat egészségügyi tevékenységét néhány hónap után még nem illik értékelni, bár ha eljön az ideje, meg kell tenni. A Fidesz felfogásával nem értettem egyet. Stumpf István miniszter mondta ki a párt nevében, hogy a régi gondoskodó állam helyébe az esélyteremtő állam lép. De milyen esélyekről lehet szó? Egy embernek, ha nincsen lába, hiába mondom, hogy fusson csak nyugodtan! – Samu doktor felemelkedik a székéből –, menjünk, kedves uram.

Elindulunk az átépítések-toldások folytán áttekinthetetlenné vált lépcső- és folyosórendszeren. Először a „százágyas” éjszakai menedékhelyre nézünk be. Valóban száz személyt tud befogadni, ezeket este hétkor engedik be a kapun, és reggel nyolcig maradhatnak. A nappali itt-tartózkodás nem megengedett, Iványi Gábor attól fél, hogy ebben az esetben bandák alakulnának ki, és akár a rendelkezés jogát is megkísérelnék magukhoz ragadni. Most is üres a hálóterem.

A fekete műbőrrel borított, viszonylag magas fémlábakon álló priccseket nem takarja sem lepedő, sem paplan, a levegőben átható fertőtlenítőszag terjeng, minden nap hypós vízzel mossák végig a fekhelyeket és a kövezetet. A teremben szekrények nem találhatók, nemcsak a jobb helykihasználás végett, de higiéniai okokból sem; el akarják kerülni, hogy rothadékony vagy fertőző anyagokat tároljanak bennük. Sok hajléktalan viszont éppen azért kerüli el a menhelyet, mert nem tudja elrakni a holmiját, és álmában lelopják a lábáról a cipőjét.

– Így küszöbölik ki a cipők elosztásában megmutatkozó társadalmi igazságtalanságot! – jegyzi meg keserűen Samu doktor.

A terem mégsem egészen üres, egy alacsony, kopaszra nyírt férfi szorgoskodik a háttérben egy felmosófával, kivételezett helyzetét jelzi, hogy az ő fekvőhelyét egy lepedőféle takarja.

– Szabolcsból jött fel, analfabéta és gyengeelméjű. A Lóversenypályán csutakolta a lovakat, mikor onnan kirúgták, idekerült, dolgozik ezt-azt a ház körül, keres néhány forintot. Néha kapja magát és hazautazik Szabolcsba, a rokonok elszedik a pénzét, a mentők szokták visszahozni.

Egy pillantást vetek az ágyára, a lepedőn néhány nejlonzacskó hever és egy kopott téli dzseki, ez minden földi vagyona.

A hálóteremhez egy fürdő csatlakozik, a zuhanyozókon nincsen csap; nyilvánvalóan felmérték, hogy nem sokáig maradna a helyén, egy hozzáférhetetlenül beépített fémgombot kell megnyomni ahhoz, hogy jöjjön a víz. A többség egy betonvályúhoz hasonló mosdóban tisztálkodhat.

Lentebb egy férfi alszik egy székben, az egyik karját gipszkötés merevíti ki.

– Dimitrisz. Egy görög ember fia, az apja hazament, és itthagyta őt az anyjára és az utcára. Állandó lakónk.

Már három óra is elmúlt, az ambulancián, mint jelezték, már rég lejárt a rendelési idő, de néhány késve érkezett férfi beteg még ott várakozik a folyosón. Egyikük, bár már ötvenéves is elmúlt, fiatalos divat szerint öltözködik: piros atlétatrikót, fülbevalót, csuklóláncot visel, begipszelt lába fölött pedig bermudanadrágot.

– Van TAJ-kártyája? – kérdezi az öreg orvos.

– Nincs, ellopták.

– Hol lakik?

– Az Üdvhadsereg szállón.

– Be kellene áztatni a kötést, hogy levehessük.

– Nincs időm várni, itt van egy olló, mindig magamnál hordom.

Samu doktor képzettsége szerint pszichiáter és neurológus, de hosszú évtizedek gyakorlata nyomán kialakult benne a mind ritkább általános orvosi rutin. A menhelyen aligha fordul elő olyan betegség, melyet alapellátási szinten ne tudna kezelni. Egy pillantást vet a sebre.

– Be kellene feküdnie vele.

– Nem engedhetem meg magamnak. 23 ezer forint a nyugdíjam, ebből nem tudok megélni: 56 éves vagyok, ki kell tartanom a teljes nyugdíjig.

– Dolgozik valahol?

– Egy securitynál vagyok diszpécser, persze csak úgy bújtatva. 75 ezer forintot kapok, nem hagyhatok ki egy napot sem, mert kirúgnak.

– Rendben van, maga tudja, várja meg, amíg amputálják a lábát.

Az orvos valamilyen vörös folyadékkal keni át a sebét, a kezelés után a beteg világfias modorban, gáláns főhajtással búcsúzik el az asszisztensnőtől.

A következő páciens Kecskemétről érkezett, tízpercenként vizelnie kell, erősen csípi.

– TAJ-kártya?

– Nincs.

– Személyi igazolvány?

– Elveszett.

Ezt el kell hinni bemondásra, bár mindenki tudja, hogy a személyinek komoly forgalmi értéke is van. Úgy hallani, hogy a Keleti pályaudvarnál tízezer forintot is megadnak érte; felmutatásával vásárolni, kölcsönözni lehet, szerződéseket aláírni és így tovább.

– Hogy került az utcára?

– Nyolc év házasság után elváltam a feleségemtől, az anyósomnál laktunk, nekem kellett eljönnöm hazulról.

Samu doktor megállapítja a kórismét, nem mondja ki, de látszik, hogy a gyógyítás nyilvánvalóan meghaladja az Oltalom kórház lehetőségeit:

– El kell küldenem magát egy önkormányzati szakrendelésre, ahol kezelni tudják.

– Fogadnak majd?

– Átszólunk telefonon, hogy tudjanak magáról.

A harmadik várakozó egy negyven körüli férfi, az arcát és a szabadon maradó más bőrfelületét is hámló-vöröslő foltok borítják. Samu doktor szól neki, hogy jöjjön át velünk az ambulanciáról a kórházi részbe.

Átvágunk a zárt belső udvaron, ez a hely nyáridőben aféle fórumnak számít. Néhány pizsamás beteg üldögél a padokon, egy-egy üveg kristályvizet tartanak a kezükben, valamilyen jótékonysági akcióból származik.

Megállunk mellettük, néhányukat megkérdezem sorsuk alakulásáról. Egy amputált lábú férfi hamarosan újra kés alá kerül majd, a másik lábát is le fogják vágni, de a kezében most is cigaretta füstölög.

– Nem árt a dohányzás? – kérdezem.

Nem válaszol, csak vállat von, az emlékezetes történelmi kép jut az eszembe róla, mikor a karóba húzott jobbágy a halált hozó vason ülve is tovább bagózott. Mellette egy középkorú férfi foglal helyet, Erdélyből jött át, arra számított, hogy Magyarországon helyrehozzák majd beteg tüdejét.

– Otthon nem próbálkozott?

– Nem bízok az otthoni orvosokban. A húgom is egy orvosi műhiba következtében halt meg.

Az Oltalom kórházba tüdőgyulladással vették fel, de a vizsgálatoknál egy daganatot is találtak, így valószínűleg lebenyirtásra kerül sor nála.

– Milyen iratai vannak?

– Csak román, de az Isten haló lábbal se fordítson feléjük.

– „Magyar igazolvány”-a nincs?

– Az mi?

Amputált társa kisegíti:

– Tudod, az a koronás.

– Az van, de otthon hagytam.

– Akkor ki fogja elvállalni az operációt?

A férfi széttárja a karját, Samu doktor önkéntelenül utánozza a mozdulatát. A szomszéd padon ülők felfigyeltek a beszélgetésre, és kérdezetlenül is mondanak néhány szót magukról.

– Ledolgoztam 34 évet, Ózdon kohászkodtam. Leittam magam, az út mentén elaludtam, a lábam befelé esett, ráhajtott egy autó.

– Én ha tudok, visszamegyek az erdőbe. Van ott egy faház, arra ráírtam, hogy „menhely”.

Bemegyünk a kórházi vizsgálóba, az orvos behívja az utolsónak maradt bőrbajos beteget, végignézi a testét, aztán a nővérhez fordul:

– Van Sumetrolimunk?

– Van, de kevés, épp a két bent fekvő betegünknek elég.

– Noricin?

– Az is egy betegnek jár, ő még az előző kórházból hozta magával.

Samu doktor könyörgőre fogja.

– Valamit csak tudnak adni neki, Eszter?!

Az ápolónő megsajnálja, és előveszi a vésztartalékban rejtegetett két doboz gyógyszert. Idő kell, amíg meg tudok szólalni:

– Miért ilyen hiányos az ellátás? Nem megfelelő az állami támogatás?

– Megkapjuk azt a pénzt, mely a kórházaknak jár a krónikus bennfekvő betegek után, ez most egy ágyra számítva 2500-2700 forint, pontosan nem tudom, mennyi…

[Csak az összehasonlítás kedvéért iktatok ide egy adatot: a magyar börtönökben egy rab napi ellátása 4000 forintba kerül, az illetékesek ezt is keveslik, megítélésük szerint legalább napi 6000 forint kellene. „A hagymapörköltben egyre több a hagyma és egyre kevesebb a hús!” – hallottam panaszkodni egy elítéltet. – M. Gy.]

– Ehhez szerzünk néha egy-két milliót pályázati úton, mint láthatja, nemcsak a kórházat, hanem a járóbetegeket is el kell látnunk belőle.

– Más forrásuk nincs?

– Néha kapunk természetbeni adományokat gyógyszergyáraktól, alapítványi támogatást. Előfordul, hogy a patikák átadnak nekünk valamennyit a lejárófélben levő készleteikből. Magánszemélyek is behozzák néha a meghalt hozzátartozóik után visszamaradt gyógyszereket.

Feltolul bennem a kérdés: mi van akkor, ha ezeknek a behozott gyógyszereknek a hajdani szedői más betegségben is szenvedtek, például tbc-ben, és fertőző nyomok maradtak a dobozokon és a tablettákon, de aztán mégsem okvetetlenkedek: ez az okoskodás ahhoz hasonlítana, mint mikor egy kőműves attól undorodik meg, mert egy hajszálat talált a malterban.

– Milyen az ágykihasználtságuk?

– Változó, vegyük például az 1999-es évet hónapokra lebontva: január 109,8%, február 110,6%, március 107,2%, április 106,3%, május 97,31%, június 100,6%, augusztus 95,05%.

(Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a statisztika jól mutatja: a hajléktalanok irtóznak a befogadó intézményektől, az időjárásilag kedvező hónapokban még a betegek is igyekeznek elkerülni.)

– A kórházak minél hamarabb kívül akarják tudni a kapun a nemkívánatos betegeket, elsősorban a hajléktalanokat. Önöket milyen meggondolások vezérlik?

– Be kell vallani, mi is rá vagyunk kényszerülve bizonyos diszkriminációra. A rászorultság mértéke dönti el, hogy kit fogadunk be és tartunk benn a magunk harminc ágyán. Télen sokkal több a súlyos eset, akkor hamarabb kiteszünk egy-egy könnyebb beteget, mert kell a hely. Adunk az illetőnek egy zárójelentés-félét – ez nem hivatalos papír, de egy esetleges rosszullétnél tájékoztatót nyújt az orvosnak – és egy-két napra elegendő gyógyszert. Útbaigazítjuk: hol talál magának szállást, lehetőleg segítünk elintézni. Lehet, hogy ez nem sok, de a befogadókészségünk mindig is nagyobb volt, mint a befogadóképességünk. A hajléktalan visszakerül a régi mókuskerékbe: utca, visszaesés…

– Ez elkerülhetetlen?

– Gyakorlatilag igen, a hajléktalan lét emberi megterhelésben csak a koncentrációs lágerokhoz és a Gulághoz mérhető, lényegileg utcai megsemmisítő tábor. Aztán újabb megbetegedés – kórház –, a mi kórházunk, aztán megint az utca. Mikor a betegszám ránk nehezedő nyomása fokozódik, akkor gyorsabban forgatjuk a kereket.

A magyarországi kórházaknál elsősorban a szakszemélyzeti, különösen az ápolónői létszámban szokott hiány mutatkozni, az Oltalom kórházban viszonylag kedvezőbb a helyzet. A három orvos munkáját 9-10 nővér segíti. Anyagi megbecsültségük 10-15 százalékkal múlja felül budapesti kollégáik átlagát, a 2002-es augusztusi állapot szerint havi 80-90 ezer forint bruttó bért kaptak. Ehhez persze szükséges hozzátenni, hogy itt nem olyan betegeket ápolnak, akiktől borravalóra számíthatnának, legfeljebb egy zacskó ropival szokták megajándékozni őket. Az orvosok sem részesülnek paraszolvenciában, Iványi Tibor főorvos kilencéves itteni működése során összesen tíz tojást könyvelhetett el.

Samu doktor is érezhető bizalommal hagyatkozik segítőjére, egy középkorú, szőke, szemüveges nővérre, egy adódó pillanatnyi szünetben megkérdezem az asszonyt:

– Honnan került ebbe a kórházba?

– Erdélyből jöttem, a korábban idevándorolt lányom után. A lányom aztán továbbment Nyugatra, én pedig itt maradtam.

– Úgy tapasztalom, hogy a magyar kórházakban elég vegyes a határokon túlról érkező magyar nemzetiségű ápolónők megítélése. A skála a legjobbtól a legrosszabbig terjed.

– Az ápolónők Erdélyben háromféle szintű képzést kaphatnak, itt pedig egy kalap alá vonták őket, amikor átjöttek. A legmagasabb kategóriába tartozók, például a Vöröskeresztesek a legigényesebb magyar szinten tudják a szakmát, a legalacsonyabbak viszont meglehetősen felkészületlenek, hallottam olyanról is, aki az antibiotikumot por alakban akarta beadni a betegnek.

(Valami hasonlót magam is tapasztaltam: egy éjszaka szívpanaszokkal bevittek a győri megyei kórházba, ott két Erdélyből érkezett nővér is dolgozott. Egyikük magasfokú szakértelemmel és szervezőkészséggel lényegileg maga irányította az intenzív osztály egész működését, a másikuk pedig azzal sem volt tisztában, hogy kell feltenni az EKG-készülék érzékelőit.)

Samu doktor már hívna át az egyik kórterembe, hogy megnézzük az ott fekvőket, de egy hatvan év körüli, szegényesen öltözött nő tartja fel, és egy iratcsomót nyújt felé.

– Azt szeretném tudni, hogy ezekkel a papírokkal vissza kell-e mennem Király főorvos úrhoz?

Samu doktornak semmit sem mond ez a név, visszakérdez:

– Miről volna szó, kedvesem?

– Tetszik tudni, nekem van egy öcsém, akinek mind a két lábát amputálták. Egy romos lakásban él. Alkoholista, a tolókocsijával lemegy az utcára kéregetni, abból iszik. Én hordok neki ételt, de én már magamat sem tudom ellátni. Folyton botrányokat csinál, zeng tőle a ház. Király főorvos úr megvizsgálta, és azt mondta, hogy a leletekkel forduljak az önkormányzathoz, ők majd beutalják valahova.

– És maga küldött is kérvényt?

– Igen, válaszoltak is rá.

Belenézek az iratba, a Fővárosi Pszichiátriai Betegek Otthona azt közli a kérelmezővel, hogy az ügyet rendkívüli súlyossága miatt a soron kívüli sürgősség kategóriájába sorolják át, a 76. sorszámot kapja, „ez, tapasztalataink szerint 8-10 éves várakozást szokott jelenteni” – vallják be őszintén.

– Ez nem kirívóan hosszú határidő, a vidéki házakba sem lehet sokkal hamarabb bekerülni, Szentgotthárdra például hét évig kell várni. Zalaapátiban a súlyos imbecilliseket gondozzák, ott sem sokkal jobb a helyzet – mondja Samu doktor, és nyugodt, lassú mondatokkal próbálja elmagyarázni az asszonynak, hogy az adott helyzetben ő semmit sem tehet. Az asszony láthatólag egy szót sem fog fel az egészből, a hosszú eligazítás végén is csak annyit kérdez:

– Szóval akkor vissza kell mennem Király főorvos úrhoz a papírokkal?

Samu doktor belátja, hogy nem boldogul, az ápolónőre bízza a további eligazítást. Most is hiába indulunk el, nem jutunk át a kórterembe, mert egy 35 év körüli, fülbevalót viselő, farmeröltönyös férfi megállítja az orvost.

– Mi baj van? – kérdezi Samu doktor.

– Ami régen, fáj a szívem és a lábam.

– Az idegeivel hogy áll?

– Tudja a főorvos úr, hogy három hónap után leszereltek a katonaságtól, azóta semmi sem változott.

– Dolgozik?

– Nem, hülye lennék.

– Látom, alkoholt fogyasztott, nem akarja abbahagyni az ivást?

– Nem. Voltam elvonókúrán is, de nem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert egy ilyen kúra nem szünteti meg azokat az okokat, amiért iszom. Amellett a gyógyult alkoholisták a legfafejűbb emberek a világon.

– Most hol lakik?

– Egy Dohány utcai pincében.

– A családjával hogy áll?

– Semmi kapcsolatom nincs a gyerekeimmel, már három éve nem láttam őket.

– Evett ma már?

– Még nem.

Három óra elmúlt, a százötven adagnyi ingyen ebéd már rég elfogyott, Samu doktor kinyitja az erszényét, pénzt ad a férfinak, én is hozzáteszem a magamét, dacosan fogadja.

– Nem kell ennyire segíteni rajtam.

Végre eljutunk az egyik kórteremig. A négy helyiség közül az egyik földszintit nézzük meg, ide általában azokat a betegeket helyezik el, akik nehezen járnak, és nem tudnának megbirkózni a lépcsőkkel.

Végigsétálunk a két ágysor között, Samu doktor minden betegnél megáll, meghallgatja őket, és engem is tájékoztat az állapotukról:

– Epilepsziás, emellett összeszedett egy orbáncot.

– Krónikus alkoholista, ittas állapotban napokig feküdt egy padon, felfekvést kapott, három mély seb van a hátán.

– Csontfejnekrózis, vagyis elhalás. Annyit tudunk tenni vele, hogy nem alakul ki gennyes elváltozás.

– Lábszárfekély; nézze meg, olyan, mintha egy gyűrött bőrharisnyát hordana. Egyszer már rendbe hoztuk, de továbbra sem mosott lábat, elhanyagolta magát, a sebeit beköpték a legyek, visszakerült. Úgy tudom, eredetileg rendészként dolgozott.

– Agyi keringési zavar, enyhe jobb oldali végtaggyengeség, nála is lábszárfekély alakult ki.

Megszólítom a beteget:

– Hogy került ide?

– Egy parkolóban dolgoztam egy szálloda előtt.

– Be volt jelentve?

– Egy munkaszerződést kötöttünk.

– Járulékot fizettek maga után?

– Úgy tudom, nem. Egyik nap elkezdtem szédülni, azt hitték, hogy részeg vagyok, megfúvatták velem a szondát, de nem mutatott ki semmit. Azt mondták, hogy menjek haza, és pihenjem ki magam, csak az volt a baj, hogy nem volt hová hazamenni, most már három éve eljöttem a családtól. Az utcán rosszul lettem, a mentők bevittek az idegkórházba, de onnan két hét múlva kitettek, így kerültem ide.

– És ha rendbe jön, innen hová megy?

– Hová mehetnék? Vissza egy szállóra.

Egy cigány ember következik, a nyári hőségben is fázhat, mert a pizsamája alá vastag pulóvert húzott. Vele is elbeszélgetünk, négy általánost végzett, segédmunkás, a Nyírségben élt, két gyereke volt, de a felesége összeszűrte a levet egy másik férfival, és elkergette őt a háztól. Feljött Pestre, nem kapott munkát, az éhezésben legyengült, rühös lett és tetves, nála is megjelent a lábszárfekély. Állapota most már kielégítőnek látszik, hamarosan elhagyhatja a kórházat.

A belső sarokban fekvő ötven körüli férfit kopaszra nyírták, arcán grimasszá merevült az állandó mosolygás. Samu doktor megsimogatja a fejét.

– Ő a legrégebbi betegünk. Tizennégy éve jött át Erdélyből, szeretett volna Magyarországon maradni, de valami ügyetlenséget követett el, bebélyegezték az útlevelébe, hogy 72 órán belül hagyja el az országot. Ő nem ment, bujkált, először egy használaton kívüli hajón élt, aztán cselédkedett egy Pest környéki gazdánál. Valamilyen okból egy agyi történés következett be nála, és mind a négy végtagjára lebénult. A mentők bevitték a neurológiai klinikára, az állapota tovább rosszabbodott, mindkét oldali nyaki verőér elzáródott, csak egy hátsó gerincvelős artérián át kapott valamennyi vért. Nyelési nehézségek léptek fel nála, kiszáradt, megfelelő ellátás nélkül egy-két hét alatt meghalt volna. Rokonai nem maradtak Erdélyben, akiket értesíteni lehetett volna. Mivel nem voltak igazolványai, a román nagykövetséget keresték meg, hogy törődjön vele, de ott nem voltak hajlandók tudomást venni róla, holott az ő állampolgáruknak számít. Végül átkerült hozzánk, a nővéreink felhozták egy elfogadható szintre.

– Nem adtuk fel a reményt, hogy megpróbáljuk jogilag is tisztázni a helyzetét. Kivártuk azt az időpontot, mikor betelik a betegünk Magyarországon való tartózkodásának a tizedik éve.

– Ez az időpont mennyiben változtat a helyzeten?

– Egy középkori analógiára gondoltam, akkoriban, ha egy szökött jobbágy eltöltött három évet egy szabad városban, ezzel megváltotta a maga személyes szabadságát. Boldog középkor! A mi emberünk esetében a tíz év sem számított, nem sikerült elrendeznünk sem a magyar jogi státuszát, sem a hazatérését Erdélybe. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól nem kapunk semmiféle támogatást utána.

– Meddig fog itt maradni?

– Amíg meg nem hal.

– Évente hányan halnak meg az Oltalom kórházban?

– Hárman-négyen, de vannak esztendők, hogy tíz körüli számban veszítünk el embereket.

– A halottakkal mi történik?

– Általában Iványi Gábor temeti el őket.

– A többi hajléktalan kimegy a szertartásra?

– Nem, általában nem mennek, nincs bennük közösségtudat.

– Mennyi az átlagos ápolási időtartam?

– Huszonnyolc nap – egy hónap, attól függ.

– Ez nagyon soknak tűnik, az átlagos kórházakban ez a mutató hat-nyolc nap körül jár, és a keményebb esetekben is ritkán haladja meg a két hetet.

– Ez a különbség, sajnos, természetesen következik a hozzánk kerülők leromlott állapotából, sok köztük a végstádium előtt álló daganatos beteg. Tapasztalataim szerint a bajok általában még annál is súlyosabbnak bizonyulnak, mint amilyennek kezdetben becsültük őket. Behoztak egy fiatal férfit hasi fájdalmakkal, úgy gondoltuk, 10-12 nap után távozhat majd, a végén több mint másfél évet töltött itt. A hajléktalan, aki részesült ugyan a legszükségesebb kórházi kezelésben, még mindig nem „utcaképes”, további védelemre szorul.

– Nem lehetne őket legalább erre a plusz időre szociális otthonban elhelyezni?

– Pár perccel ezelőtt maga is látta, hogy az milyen hosszadalmas és mennyi nehézséggel jár – szól közbe a szociális munkásnő, az osztály mozgató lelke. – A kórházban ápolt betegeink nagy része már korábban megkérte a szociális otthonba történő beutalást, ez jó esetben is még egyéves további várakozást jelent. Volt olyan betegünk, aki a halála után pár nappal kapta meg az elhelyezési papírt.

– Nekem az a véleményem, hogy a középkorú, gondozásra szoruló hajléktalanok elhelyezését nem az időskorúak otthonában kellene megoldani, hanem a részükre építendő speciális intézményekben. A szálláshely és az étkezési lehetőség legyen ugyanazon a helyen, jól megközelíthető elhelyezésben, és a főváros minden kerületére jusson legalább egy. Sajnos még el sem kezdték a hasonló otthonok tervezését.

– Azt is meg kell állapítanunk, hogy ha egy hajléktalannak sikerül is bejutnia egy szociális otthonba, sokszor csak két-három hónapot tölt ott, embertelennek találja a gondozók magatartását, nem jól érzi magát, és visszaszökik Budapestre.

– A televízióban hirdetett látványos öregek otthonaival pedig még gondolatban sem kísérletezhetnek. Itt vagy egy lakást kellene leadniuk belépési díjul, vagy 50-60 ezer forintot kellene fizetniük a havi ellátásért. Esetleg mind a két feltételt teljesíteniük kellene. Miből?

Továbbsétálunk Samu doktorral:

– Általánosságban szólva a kórházi ápolás idejéről, Amerikában egy bypass szívműtéten átesett beteg már négy nappal az operáció után elhagyja a klinikát és hazamegy, nálunk a tartózkodás időtartama a kivizsgálástól a szanatóriumi utókezelésig két-három hónapot is igénybe vehet – persze ebben a kórházaink anyagi érdekei is közrejátszhatnak, majd kérdezzen rá valahol.

– Az amerikai háttérben biztonságot nyújt, hogy ott egy átlagos ember is megengedheti magának, hogy egy nővér akár naponta is kijárjon hozzá – egy ilyesfajta segítség nálunk 80-200 ezer forintba is belekerülhet, és erre csak ritka embereknek telik.

– Maguk az otthoni körülmények sem összemérhetőek a nyugatiakkal. Budapesten a lakásoknak több mint harminc százaléka nélkülözi a minimális komfortot is, nincs fürdőszoba, a WC kint a folyosón található, ilyen feltételek közé engedik haza Mari nénit vagy Jani bácsit. A hajléktalan pedig még rosszabbul jár, visszaviszik a semmibe; a szeméttelepen kialakított vackára, sőt az is előfordult, hogy a mentők az elé a kripta elé transzferálták, ahonnan a rosszulléte után beszállították.

– Ha elkap a depresszió – mondja Iványi Tibor főorvos egy másik délután –, gyakran eltűnődöm, hogy van-e értelme a mi egész tevékenységünknek. Hátha jobb volna nem csinálni semmit, és a bekövetkező csőd kikényszerítené a totális javulást az ellátásban, több pénzt irányítanának erre a területre.

Iványi doktor 1999 márciusában az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Továbbképző Intézetének jogi szakokleveles orvosi szakának hallgatójaként tanulmányt írt a „kívülrekedtekről”, vagyis arról a rétegről, amely nem tudja érvényesíteni jogait az egészségügyi ellátásban, ebből mutat néhány esetfeljegyzést:

„Egy munkanélküli nyomdász, aki hajléktalanná vált, hirtelen bekövetkező látásromlása miatt felkereste a korábbi lakhelye szerint illetékes szemészeti szakrendelőt, ahol nem a problémájáról faggatták, hanem mindenekelőtt a TB-kártyáját kérték. A szerencsétlen ember meg sem próbált valamilyen hihetően hangzó történetet kitalálni, hogy miért nincs nála ez a szükséges irat, őszintén bevallotta, hogy már hosszú ideje munkanélküli, nincs betegbiztosítási kártyája. Még megpróbálta gyorsan elmondani, hogy milyen ügyben szeretné, ha megvizsgálnák, de belefojtották a szót, a TB-kártya hiányára hivatkozva megtagadták a vizsgálatot.

A nyomdász kénytelen-kelletlen beletörődött az elutasításba, fellebbezni nem állt módjában. Nyomasztó helyzetében egyre gyakrabban fogyasztott alkoholt, néhány hét leforgása alatt teljesen megvakult. A betegsége valójában glaucoma volt, a látását meg lehetett volna menteni, ha a betegségét időben felfedezik és megfelelően kezelik.

A nyomdász hónapokig feküdt nálunk vakon a hajléktalanok kórházában, egyetlen távlatnak az tűnt, hogy némi »kárpótlásként« felveszik majd a Vakok Intézetébe. Természetesen a férőhelyre várni kellett még jó néhány hónapig – aztán a helyzet magától megoldódott, a nyomdász hirtelen meghalt…”

Iványi doktor visszakéri a tanulmányát, és lapozgat benne:

– Itt van egy 1999-es történet. H. A.-t a mentősök egy traumatológiai ambulanciáról hozták át, ahová lábsérülés miatt bicegett el. Bár a beteg sem személyi igazolvánnyal, sem TB-kártyával nem rendelkezett, nem küldték el a rendelésről. Elvégezték a röntgenvizsgálatot, ennek során megállapították, hogy az egyik lábcsontja eltörött, és be kellene gipszelni. Csakhogy közben észbe kaptak, hogy a betegnek nincs TAJ-száma, sőt hajléktalan is, ezért a vizsgálat a röntgennél megszakadt, a további ellátás helyett csak adminisztráció következett. Az ambuláns ellátási lapra beírták, hogy hajléktalan, a TAJ-szám helyére a sérült ember születési dátumát jegyezték be, végül a „terápia” rovatban azt tüntették fel, hogy: „a nevezett hajléktalan, így szociális okból a gipsz felhelyezése lehetetlen!”

– A baleseti sebészbe szorult annyi emberség, hogy mentőbe ültette a beteget, és nem a törött lábán zavarta el. A demoralizált, túlterhelt és szégyenletesen alulfizetett egészségügyben dolgozók csak elenyésző hányadukban őriztek meg valamiféle könyörületet a hajléktalanok iránt, és az első adandó alkalommal kidobják őket, sokszor nevetséges indokkal, embertelen körülmények közé.

– A szociális nővérüktől már megkérdeztem, most magától szeretném hallani: hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet? Egy új hajléktalan-ellátatlan kórház építésével, vagy egy átfogó új intézményláncolattal?

– Mi nem párhuzamos ellátást szeretnénk kialakítani, hanem az adott rendszeren belül lehetőséget biztosítani a gyógyuláshoz azoknak, akiknek nincs hová menniük. Ha a mostani 30 helyett legalább 300 ágyon végezhetnénk a gyógyító munkánkat, ehhez egyébként kellő tudással, tapasztalattal rendelkezünk, és a szükséges szakembergárdát is ki tudnánk alakítani, például a szóban már többször odaígért Vas utcai, majd később a Kun utcai megszüntetett kórházakban, akkor képesek lennénk a szegények, a hajléktalanok egészségügyi ellátását a szükséges szinten és mértékben elvégezni Budapesten és vonzáskörzetének egész területén.

– Feltételezve, hogy ez a feladat nem csak magukra hárul, bizonyára kijelöltek néhány más intézményt is, ahol fogadni kell a hajléktalan betegeket.

– Igen, Budapesten több ilyen is található. Egy 2000. évi ombudsmani vizsgálat foglalkozott a működésükkel, és szomorú tapasztalatokat rögzített. Például vegyük az Országos Traumatológiai Intézetet. Az 1999-es évben itt 409 hajléktalant láttak el ambulánsan, ebből csak 80-at helyeztek el a saját fekvő osztályaikon, a többit visszaküldték az utcára. A felmérések szerint a hajléktalan elbocsátottaknak nem nyújtottak semmiféle segítséget a szálláskeresésben, az adminisztrálás szerint „hazaengedték” őket. Az Országos Traumatológiai Intézetben 2000 első félévében 40 hajléktalant ápoltak, ez a szám az összes fekvőbeteg 0,7-0,8 százalékát teszi ki.

– Az intézet azzal védekezett, hogy ő kizárólag akut ellátást nyújt, krónikus-rehabilitációs ágyakkal nem rendelkezik, és a finanszírozás módja szerint nincs lehetőségük a hajléktalan betegek szociális alapon történő ellátására.

– Valószínűleg ennek a tiltakozásnak a nyomán egy Főorvosi-Főigazgatói Körlevelet adtak ki, mely szerint a további ápolást igénylő hajléktalan betegeket a Fővárosi Szociális Központ Intézményeinek keretében vagy az Oltalom Karitatív Egyesület betegellátó osztályain, vagyis nálunk kell elhelyezni személyes megbeszélés után – azaz ezt a labdát is visszapasszolták nekünk.

– Csak az a baj, hogy az általunk fenntartott osztályok tartós ápolási osztályoknak minősülnek, ezért a finanszírozásuk sokkal alacsonyabb szorzóval történik, mint a rehabilitációs vagy a krónikus osztályoké – vagyis kevesebb pénzt kapunk. A felszereltségünk is alacsonyabb színvonalon áll, nem rendelkezünk megfelelő diagnosztikus háttérrel, amit például a labor vagy a röntgen jelentene.

– Ha a hajléktalanokat mégis a mi alacsonyabb ápolási szintet nyújtó osztályunkra helyezik, ezzel az Alkotmányba ütköznek, mely kimondja a diszkrimináció tilalmát, továbbá sérti az említett betegek jogát a lehető legmagasabb szintű testi egészséghez.

– Ennél csak azt szeretem jobban, ha ankétot szerveznek a hajléktalanok egészségügyi ellátásáról, mikor rendeznek ilyet a magyar milliárdosok egészségügyi gondjairól? Joggal érezhetik úgy, hogy háttérbe szorítják őket.

Össze kívánok szedni néhány meghatározó pénzügyi adatot, átmegyek az „Oltalom” gazdasági osztályára, kellemesen meglep, hogy nyoma sincs a titkolódzásnak, szinte naprakész adatokkal szolgálnak.

– Az ambulancia és a kórház fekvő részlege az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól havi 3,4 millió forintot kap az elvégzett teljesítménye fejében. Ez az összeg nem fedezi a költségeinket, idén nyár elején már 4,5 milliós mínuszban járunk.

– Hogy pótolják a hiányt?

– Alapítványoktól és magánszemélyektől adományok jutnak el hozzánk. Ezek összege változó és előre betervezhetetlen, előfordult, hogy egy év alatt néhány millió is összejött, máskor ennek csak a töredéke.

– A már ismerteken kívül mik a legnagyobb kiadási tételek?

– Azt bizonyára tudja, hogy bérelünk egy mentőautót, ez havi nyolcszázezer forintos kiadást jelent, tehát az évi 42 milliós támogatásunkból eleve elvisz 9,6 milliót. A betegek étkeztetésére egy vállalattal kötöttünk megállapodást, egy ebéd 300 forintba kerül.

– Láttam, hogy száz-kétszáz „utcaképes” hajléktalan ingyen ebédben részesül. Ezt hogy oldják meg?

– Kapcsolatot teremtettünk egy másik ellátó szervezettel is, mely a napi visszamaradt készleteiből 25 forintért ad nekünk egy-egy adagot.

– A betegek reggelijét és vacsoráját miből fedezik?

– Ezt már drága volna külső szállítóktól megrendelni, a nővéreink maguk vásárolják meg a nagyáruházakban a kenyeret meg a rávalót, és ők is készítik el. Egyébként természetben legtöbbet a johannitáktól kapunk.

– Ha jellemzőnek nem is tekinthető, de érdekes megemlíteni, hogy a hajléktalanok néha kaviárt, lazacot és kaszinótojást is fogyasztanak, előfordul ugyanis, hogy néhány nagyszabású rendezvényről átszólnak: maradt néhány tálra való vegyes ízelítő, át lehet menni érte.

– Nem volna olcsóbb, ha maguk főznének?

– De igen, csakhogy nem tudjuk biztosítani azokat a feltételeket, melyeket az ÁNTSZ megkövetel egy melegkonyha fenntartásához. A mosatásnál is kötve vagyunk az ÁNTSZ által működtetett intézményekhez, ez a munka havi 100 ezer forintot visz el. A tisztítószerek negyedévenként 500 ezer forintba kerülnek, pedig ahol tudunk, igyekszünk takarékoskodni. A hypót nagykereskedőknél vásároljuk ballonban, a mosóport zsákban. A múltkor akcióban 40 ezer üveg sampont vettünk bevezető áron, literenként 120 forintért. A közüzemi díjakat a kórház megosztja az Oltalom Karitatív Egyesület szállóival és melegedőjével.

– Valamiféle fejlesztésre jut a költségvetésükből?

– Nem, olyanról nem is álmodhatunk, hogy például a fűtőcsöveinket lecserélhessük radiátorokra. Örülünk, hogy a berendezés rendbehozatalát fedezni tudjuk: a fekvőhelyeket borító műbőrt gyakran felhasogatják késsel, alsógatyát vagy tornacipőt tömnek be a vécékagylóba, eldugul, ömlik a víz, mindent eláztat. Tavaly végeztünk felújító tisztasági festést, az idén is kellene, de nem hiszem, hogy jut rá pénz.

A fizetésekről csak később kérdeztem meg Iványi doktort. A főorvos hosszú szakmai gyakorlattal, két diplomával, három szakvizsgával összesen 195 ezer forintot keres, egy fiatalabb doktor 107 ezer bruttót kap. Egy főiskolát végzett szociális munkás 58 ezer forintot visz haza havonta.

– Ha már a pénznél tartunk: a lakók félreraknak valamennyit?

– A nyugdíjasok pénzét általában letétbe helyezik, és mi beosztjuk nekik. Elkerüljük, hogy eligyák, a részegeskedés nemcsak anyagi krachhal járna számukra, de a szállóból is ki kellene tiltani őket.

– Lehet tudni, hogy összegszerűen mennyi a legtöbb összegyűjtött pénz?

Egy szociális munkás közbeszól:

– Még sohasem fordult elő, hogy valakinek a rongyai között milliókra szóló takarékkönyvet találtak volna a halála után. A legnagyobb összeg, amiről tudunk: egy hajléktalan összespórolt 95 ezer forintot.

– Néha sikerül elérnünk, hogy valamelyik gondozottunknak visszamenőleg állapítsák meg a nyugdíjszerű ellátásra való jogosultságát, ilyenkor megesik, hogy 100-200 ezer forintot is kézhez kap, akár lakossági folyószámlán, akár a postahivatalban történő felvétellel. Tapasztalataink szerint az illető magatartása ilyenkor megváltozik. Korábban esetleg együttműködött velünk, absztinenssé vált. A pénz felvétele után gyakran visszaesik a korábbi züllött életformájába, eltávozik tőlünk, a pénzt elszórja, esetleg kifosztják vagy más bűncselekmény áldozatává válik.

– Jó irányba nem vezet út kifelé? A külvilág, a család nem nyújt támaszt?

– Mi már a gyógykezelés ideje alatt próbáljuk felkutatni a hozzátartozóikat, akiktől a betegeink több éve elszakadtak és segíteni abban, hogy ezek a családi kapcsolatok helyreálljanak. Sajnos vagy meg se találjuk őket, vagy elutasítanak – régi sérelmekre hivatkoznak, vagy maguk is olyan rossz körülmények között élnek, hogy nem tudják vállalni ezt a terhet.

– Talán négy betegünket fogadta vissza a rokonság az utóbbi időben – a rokkantsági nyugdíjuk megállapítása után –, legjobb tudomásom szerint ők már el is helyezkedtek, 4-6 órás munkaidőben dolgoznak.

Samu doktor rezignáltan legyint:

– A hajléktalanok nagyobb része családot alapított – egyszer vagy többször –, lakása volt vagy lakásai, otthagyta mindegyiket, vagy el kellett hagynia mindet, úgy, hogy „háta mögött farkas, feje felett holló”. Azt sem tudja, apja-anyja él-e, testvérei merre járnak, gyerekeit véletlenül az utcán látta – talán négy-öt évvel ezelőtt. Esze ágában sincs visszatérni a családjához. Ha megkapja a keresetét vagy a nyugdíját, egy hét múlva már egy fillérje sem marad. A „karrier” végén nincs más motívuma az életnek: csak az, hogy szűnjön a szenvedés, ne viszkessen annyira valami, boruljon el a tudatom világossága, ne érezzek, ne fázzak, hagyjanak békén, és eltűnjön a jövőnek s az időnek még a fogalma is, de átélhessem újra a vegetatív jóllétnek az állapotát a megszokott drog, az olcsó bor hatására.

Este fél hat felé már gyér a mozgás a Dankó utcában; az üzlethelyiségekbe kitelepült hivatalok, a pékség már rég bezárt, csak egy-egy építkezésen dolgoznak még a túlórázó munkások. Az „Oltalom” felé közeledve egy üres telket oldalról lezáró drótháló mögött, hevenyészett fedél alatt egy ötven-hatvan főből álló embercsoport tűnik fel, durván ácsolt padokon, törött székeken, tuskókon kuporogva arra várnak, hogy bejuthassanak az éjszakai szállásra. Fél hétkor lehet majd feliratkozniuk, és hétkor engedik be őket.

A kapuban őrködő fiatal szociális munkásokkal beszélgetünk, akik egyúttal az ügyeleti feladatokat is ellátják. Tudnak jövetelemről, kérik, hogy várjak néhány percig, Iványi Gábor hamarosan megérkezik. Míg álldogálunk, egy középkorú, rendezett ruházatú, szemüveges, láthatólag feszült idegállapotú nő kéredzkedik be az utcáról:

– Hány órakor kezdődik az istentisztelet?

– Hatkor – az ügyeletes befelé mutat –, a téli melegedőben tartjuk, tessék addig ott helyet foglalni.

– Köszönöm, de inkább sétálok egyet, aztán visszajövök.

A nő visszafordul, az este folyamán többé már nem tűnik fel.

Ígérete szerint Iványi Gábor is befut. A szomszédságban fekvő, várakozásra kijelölt grundról kérdezem.

– Két dologtól védi meg az embereket – mondja a lelkész –, az esőtől és a rendőröktől. Korábban szokásos volt, hogy a járőrök állandó ellenőrzéseket tartottak a létesítményünk környékén, sőt éjszakánként a szállásra is bejöttek, elemlámpával belevilágítottak az alvók arcába, gyanús vagy éppen körözött személyeket kerestek. Arra is megpróbáltak rábeszélni minket, hogy adjunk jelentést, ha ilyen egyének próbálnak bejutni hozzánk. Én ezt visszautasítottam, nekünk nem szabad egérfogóként működni. Mi „gyenge pozíció”-ból közelítünk hozzájuk, mi vagyunk az elsők a „túloldalon”, akiknek elmondhatják a bajaikat és a keserűségeiket, és ezt a bizalmat nem játszhatjuk el spionkodással.

– Értsék meg – mondtam a rendőröknek –, hogy számukra a következő fedett hely: a hullaház.

– Be kell ismernem, hogy nem minden munkatársammal tudtam elfogadtatni ezt a felfogásomat, akadt, aki a tiltásom ellenére is jelzett a rendőrségnek. A tettét úgy ítéltem meg, mint a bibliai Dávid azt a férfit, aki azzal próbált dicsekedni előtte, hogy miképp ölte meg Sault – eltávolítottam a körünkből.

– Egy ilyen előzetes szűrés és folyamatos ellenőrzés nélkül nem nehéz fenntartani a rendet?

– Többé-kevésbé azért így is sikerül. Ha valaki markecolni próbál, azt kikísérjük a kapun. Azt is elküldöm, aki fizikai erőszakot alkalmaz, sőt azt is, akit túlságosan gyakran fenyegetnek meg.

Elcsodálkozom:

– Az ilyen embert miért?

– Mert az esetek többségében ki szokott derülni: hogy provokálja a társait.

Egy húsz év körüli, fekete hajú nő nyit be az irodába, Iványi Gábor egyik lánya, jött segíteni apjának a ma esti istentiszteletek lebonyolításában. Fehér asztalterítőt vesz ki a szekrényből, egy tálcára pászkadarabokat készít, a kehelybe vörösbort tölt az Úrvacsorához, gyertyát rak egy tartóba. Maga a lelkész nem fordít különösebb gondot a készülésre, nem ölt palástot, nem rak a fejébe díszes süveget, napközben hordott fehér ingében, fekete nadrágjában marad, csak egy Bibliát vesz magához.

– Meg akarja hallgatni az istentiszteletet? – kérdezi Iványi.

– Szívesen.

Együtt vágunk át az udvaron, közben fel-feltárul az utcára nyíló vaskapu, az ügyeletesek húsz-harminc embert engednek be. Ők az istentiszteletre jöttek, de ha már bent vannak, kihasználják a helyzetből fakadó előnyt, és elsőként iratkoznak fel az éjszakai fekvőhelyekre is.

– Mennyiben kötelező a részvétel a vallási eseményeken?

– Csak az jön be, aki akar. Senkit sem kényszerítünk, a kívül maradás semmiféle hátránnyal nem jár.

A lelkész mintha csak bizonyságot kívánna tenni, megszólítja az udvaron üldögélőket, de egyiküket sem invitálja befelé, azok nem is mozdulnak, tovább cigarettáznak a fal melletti padokon.

A nappali melegedőben mintegy harmincan ülnek, a lábuknál ott hevernek a minden földi vagyonukat magukban rejtő nejlonszatyrok, időnként féltő pillantást vetnek rájuk. Az asztal elejénél helyet foglaló férfi egy régebbi magasabb életstandard maradványaként nem dzsekit, hanem egygombos zakót visel, egy műanyag fóliába csomagolt negyedkilónyi kenyeret rakott ki maga elé. Bár az ablakokat félig nyitva hagyták, a teremben egyre sűrűsödik a rossz ruhákból, nehéz lélegzetekből, mosdatlan testekből áradó nyomorszag, ezt csak nehezen tudja ellensúlyozni az imaasztalon lobogó gyertya füstölgése.

A szertartás minden hallgatója egy duplaoldalas stencilezett szöveget kap, az első oldal homlokán a Máté evangéliumából vett idézet áll:

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugtatlak titeket…”

A lapon utána felhívás következik a bűnbánatra: „elhatározom, hogy akiket bántottam, akik ellen bűnöztem, azokat megengesztelem, kiengesztelem…” Eltűnődöm azon, hogy ezt a textust nem a nyomorultak között kellene hirdetni, akik legföljebb egy sapkát vagy egy tornacipőt lophatnak el társuktól, inkább helyénvaló volna a bankok igazgatói irodáinak falán, minisztériumokban, pártközpontokban – de ott feltehetőleg nincs szükség ilyen felhívásra. Egy régi legenda jut az eszembe: Mózes, mikor lehozta a hegyről az Istentől kapott tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat, és az aranyborjú felállítása miatti dühében a földhöz csapta azokat, a darabok szerteszét repültek. Az erősek a nagyobb töredékeket vették magukhoz, melyeken a „lopj”, „paráználkodj”, „ölj” szavak álltak, és azóta is ezek szellemében cselekedtek, a gyengébbeknek csak a kis foszlányok jutottak, a „ne”, a „ne” és a „ne”.

A zsoltárokat Iványi szinte egyedül énekli – legfeljebb néhányan csatlakoznak hozzá bizonytalanul dünnyögve –, a többség nem hogy a dallamukat nem ismeri, hanem gyakorlatilag analfabéta és a stencilezett szöveget sem tudja elolvasni. Egy szakállas öregember közvetlenül a szeméhez emeli a lapot, de így sem boldogul.

Ezután a lelkész lánya felolvas egy részt Lukács evangéliumából, szavai alatt száraz köhécselések hallatszanak. Iványi prédikációja következik: a reménységről beszél az ország egyik legreménytelenebb közegében, nem irigylem azért az erőfeszítésért, mellyel tartani akarja magában és a közösségben a hitet. Az Úrvacsora szertartása zárja le az istentiszteletet, Iványi vörösborba mártott pászkadarabokat tesz az elébe járulók nyelve alá. Sokan, például a zakót viselő, negyed kiló kenyeret őrizgető férfi, nem igénylik ezt az áldást. A lelkész még megkérdezi: akar-e valaki szólni vagy önállóan imádkozni, egy melegítőruhát viselő kopasz férfi jelentkezik, és iskolás hangsúlyozással újra elmondja a Miatyánkot.

Az áldás és elbocsátás után a szertartás résztvevői libasorban távoznak, Iványi mindegyikükkel kezet fog, rajtam átfut a gondolat, hogy legalább a negyedrészük bőrbajjal fertőzött lehet, önkéntelen tiszteletet érzek bátor gesztusa iránt. Később valaki azt magyarázta nekem, hogy ha valaki állandóan egy meghatározott betegséggel fertőzött környezetben tartózkodik, egy idő után immunis lesz az adott bajjal szemben – jól hangzik, de nem hiszek az ilyesfajta védettségben.

Az egyik hallgató visszamarad a teremben, bizalmasan a paphoz fordul:

– Atyám, tudna hozni nekem egy Bibliát? Mégsem akarok a templomból lopni – magyarázólag hozzáteszi –, láttam, hogy a múltkor is adott valakinek.

– Az egy Újszövetség volt, talán lesz valahol még egy.

– Nem, nekem egy teljes kell, olyan, amilyet a reformátusok használnak. A Károli Gáspár-féle.

– Maga református?

– Nem, én katolikus vagyok, de egy református nőnek udvarolok, és szeretném tudni, hogy kell beszélni vele.

– És ezt épp a Bibliából akarja megtanulni? Jól van, megnézem.

A lány összeszedi a kelyhet, a gyertyát, a pászkás tányért, ma este még egy istentiszteletre sor kerül, az egyik kórteremben tartják a fekvő betegeknek. Ide is átkísérem Iványit.

– Elképzelem, hogy mekkora rutinja lehet már mindig megtalálni az épp adott környezethez szóló szavakat.

– Túlbecsül, sokszor kerülök nehéz helyzetbe. Egyszer egy cigánygyereket kellett temetnem, kétéves volt, az anyja véletlenül beleejtette egy bográcsba, amelyben levest főztek. A debreceni kórházban egy hétig próbálták megmenteni, de a bőrfelülete annyira megégett, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Nem tartoztak a híveim közé, de engem kértek fel a búcsúztatóra. Cigány szokás szerint felöltöztették kis vőlegénynek, a család ott állt a koporsó körül, az emberek körömmel marták az arcukat, tépték a hajukat. Mit mondjak nekik?! Arra gondoltam, hogy majd arról beszélek, hogy véletlen volt, senki és semmi nem tehet róla. Nem szoktak látomásaim lenni, de akkor megszólalt bennem egy hang, Isten hangja:

– Te csak ne védj engem!

Lehajtottam a fejem és arról kezdtem prédikálni, hogy mindenben az Ő akarata valósul meg, és mi semmit sem tudhatunk felőle.

Menet közben találkozunk az asztal elején ülő, zakót viselő férfival. Megszólítom, kiderül, hogy a polgári életszintet felidéző ruhadarab valóban egy tehetősebb múlt emléke, valaha energetikusként dolgozott nagy építkezéseken, de már 12 éve él különféle hajléktalan menhelyeken.

– A legjobban itt szeretek lenni, mert itt rendet tartanak.

Nem kutatom, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak a mellettünk álldogáló Iványinál próbál jó pontot szerezni, tovább kérdezek:

– Dolgozik valahol?

– Nem tudok, kivan a szívem.

– És valami ülőmunka?

– Még ha portásnak mennék, akkor sem bírnám a feszültséget.

Átmegyünk a már ismert kórterembe, itt tartják ma este a második istentiszteletet; tizenkét beteg és egy látogatóba érkezett nő hallgatja Iványi szavait. Az egyik ágyon valaki alszik, vagy legalábbis alvást tettet, a fejét is betakarja a paplanjával. A betegek nagy része fiatal ember, arcukra általában az elvárható mértékben ül ki a figyelem – nem kevésbé és nem jobban. Tekintetük csak akkor élénkül meg, mikor a lelkész egy véletlen széles mozdulattal felborítja a kelyhet, és a kiömlő vörösbor illata elborítja a termet.

Fél hét után néhány perccel az utcai kapunál megkezdődik a feliratkozás az éjszakai hálóhelyekre. A jelentkezőknek különféle igazolásokat kell felmutatniuk: fél évnél nem régibb keletű negatív tüdőszűrési leletet, két-három napon belül kiállított féregmentességet bizonyító papírt az ÁNTSZ-től. A befogadottak egy-egy ágyszámot kapnak; ha valaki hajnali ébresztést kér, az ügyeletes abból tudja, hogy kit keltsen.

Az elhelyezésben világosan kirajzolódó hierarchia alakult ki. A legalsó fokozat a „fapados”, vagyis a már bemutatott, fekete műbőr borítású priccsekkel berendezett szobák, aztán jön a „pince”, majd az „átmeneti szálló”, a két utóbbi kategóriába tartozók nincsenek kitéve annak, hogy esetleg nem sikerül bejutniuk, meghatározott ideig biztosított az ágyuk, viszont ugyancsak meghatározott összegű bért kell fizetniük.

Iványi Gáborral kimegyünk a kapu elé: a Dankó utcán negyven-ötvenméteres sorban állnak a bebocsáttatásra várakozó hajléktalanok. Mellettük elhaladnak a leereszkedő este „császárai”; sportosan öltözött stricik, kis és nagy vagányok, puszta fölényből, erőfitogtatásból meglökik a sor szélén álló hajléktalanokat, de a provokációkra senki sem válaszol.

Megpróbálom arcokra bontani az egybeolvadó tömeget, megszólítok egy-két várakozót. Az egyikük a Belügyminisztériumban dolgozott sofőrként, leszázalékolták, 44 ezer forint nyugdíjat kap havonta.

– Miért nem keres egy albérletet?

– Tudja, mibe kerül ma egy rendes szoba? 35 ezerbe. Ha ezt kifizetem, miből élek meg?

(Később megnéztem a környéken kiragasztott hirdetéseket, nem találtam albérletet 25 ezer forint alatt, amihez hozzájön még a rezsi és az előre lerovandó negyedéves kaució.)

A másik várakozó fehér trikóján vérfoltok látszanak, kiderül, hogy vendéglőben dolgozik konyhamészárosként, és munka után nem tud átöltözni, mert ez az egyetlen ruhája.

A kapuban az ügyeletes ellenőrzésképpen kinyittatja a nejlonzacskókat és ócska sportszatyrokat, az egyikből kiemel egy szutykos műanyag palackot.

– Mi van benne? Ital?

– Ugyan már, víz. Ha nem hiszi, kóstolja meg!

A többi várakozó hangos nevetéssel fogadja az ajánlatot, úgy érzik, hogy ha egy jelentéktelen ügyben is, de sikert arattak a Hatalom felett. Az ügyeletes nem szánja rá magát a próbára, csak beleszagol a palackba, és visszaejti a táskába. Tovább folyik a beléptetés.

– Ma este összesen hányan állhatnak a budapesti hajléktalan menhelyek előtt? – kérdezem Iványit.

– Nincs pontos összesítő adatunk, talán három-ötezren. Most még jó az idő, a tél majd sok embert lekerget a hegyi sátrakból, akkor a kihasználtság a száz százalékot is meghaladja.

Visszamegyünk az udvarra, egy ötven körüli, kopaszra nyírt, jó erőben lévő férfi állítja meg Iványit:

– Főtisztelendő úr, volna egy kérésem. Én utcaseprőként dolgozom napi 16 órát, hét teljesített nap után kapok két nap szabadságot. Reggel négykor kelek, este 9 óra 20-kor fizetik ki a béremet. Mikor hazaérek, még rendbe kell szednem magam, meg kell borotválkoznom, a Deák tér az enyém, és oda, ugye, nem mehetek szőrösen. Szeretném magam kipihenni, de a „fapadoson” nem tudom, mert folyton jönnek-mennek, az ügyeletesekkel is vitatkoznom kell, mert későn érek haza, nem akarnak beengedni a kapun. Ha lehetne, szeretnék átkerülni a „pincébe”, ott normális a környezet és később is bejöhet az ember.

– Tudja, hogy ez nem olyan egyszerű. Ott működik egy lakóbizottság, az be kell, hogy fogadja magát.

– Nekik már szóltam, ők beleegyeznek.

– És a „pince” szálló nem ingyenes, mint a „fapados”. Heti ezer forintot kell fizetni.

– Azt is vállalom.

– Megengedheti magának?

A férfi kihúzza magát:

– Napi 4200 forintot keresek. Segítek a zöldségeseknek és a butikosoknak is, tőlük is leesik 5-600 forint. Hét év múlva megyek nyugdíjba, addig szeretném összeszedni magam egy kicsit.

– Ebben a környezetben komoly pénzt tart magánál? – kérdezem csodálkozva.

– Nem, mind be van rakva kártyára.

– És a kártyát nem félti?

– Aki azt el tudja venni tőlem, annak magamtól is odaadom! – hangzik a magabiztos válasz.

Iványi elgondolkodva simogatja a szakállát, aztán elszánja magát, támogatja a törekvést, szól az ügyeletesnek, hogy engedje át a kérelmezőt a magasabb kényelmi fokozatú „pincé”-be.

– Nem járt el szabálytalanul, mikor egyedül döntött?

– De igen, de támogatni kell minden ambíciót.

Nyolc óra felé jár, a beérkezettek fele-harmada már le is feküdt, a többiek a belső udvar falakkal és kapuval lezárt hosszúkás négyszögében álldogálnak és beszélgetnek, aki megengedheti magának, vesz egy kávét az automatából. Aféle fórum alakul ki, ahol a kereseti lehetőségektől, a régi színészeken át egészen a nagypolitikáig minden szóba kerül. Belehallgatok egy társalgásba; egy idősebb férfi épp azt taglalja, hogy a hóhért, mikor végrehajtotta az akasztást, minden esetben halálra ítélik emberölésért, de azonnal fel is mentik és rehabilitálják.

Végigjárjuk a szállást. A szemlét a „fapados”-nál kezdjük, a délelőtt még oly elhagyatott terem nagyrészt már megtelt. A hajléktalanok egyetlen, nappal is viselt ruhájukban fekszenek, ágynemű nem jár nekik, néhányan a melegítőfelsőjükkel takarják be az arcukat, hogy a tíz óráig égő mennyezeti lámpa ne bántsa a szemüket. Cipőjüket, szatyrukat a fejük alá teszik, átizzadt testük hozzátapad a priccs merev fekete műbőr borításához.

– Ilyenkor nem szokott szólni valamilyen megnyugtató zene? – kérdezem Iványit.

– Az az igazság, hogy szólhatna, mert kaptunk valakitől két hangfalat, de ilyen nyomorult körülmények között én kihívónak érezném a zenét – mondja a lelkész. – Mindig a koncentrációs táborok jutnak az eszembe, ott harsogott folyton a zenekar, miközben vonultak a csont-bőr foglyok.

– Szoktak kapni valamilyen vacsorát?

– Nem nagyon telik. Régebben előfordult, hogy jutott nekik egy-egy zacskó tej, de sokan nem itták meg, hanem kivitték és elcserélték szeszesitalra. Samu doktor találta ki, hogy ollóval le kell vágni a zacskók felső sarkát, mert így kényszerítve vannak rá, hogy helyben maguk fogyasszák el a tejet.

A következő állomás a „pince”. Nem tudni, milyen célt szolgálhatott eredetileg, nem valószínű, hogy légoltalmi pincének használták, a fedése ehhez túlságosan vékony, a mennyezete alig egy méterrel a belső udvar szintje alatt húzódik. A lejáratnál egy fotocellás mozgásérzékelő lámpa van felszerelve a belépők-távozók jelzésére, de nem működik megfelelően, oktalanul gyullad ki és alszik el.

Az érkezőnek tíz-tizenkét lépcsőn kell lebotorkálnia az alapszintre. Az előtéri kis tartózkodó részben néhányan olvasnak, vagy kávét főznek, ebből a kis térségből kiindulva egy húsz-huszonöt méter hosszú, öt-hat méter széles helyiséget alakítottak ki, melyet zsúfolásig megtöltenek az egymáshoz illeszkedő kétszintes ágyak. A pincének nincs természetes világítása és szellőzése, csak a nyitva hagyott ajtón árad be valamennyi levegő, télen, ha ezt az ajtót csukva kell tartani, elképzelhetetlen lehet a fülledtség.

A levegő most is nedves és nehéz, de a kényelmi fokozat magasabb, mint a „fapadoson”, a lakók lepedőn, paplanos ágyban fekszenek, a motyójukat sem kell a fejük alá gyömöszölniük, mindenki kap egy kisebb műanyag kosarat, abba belerakhatja a holmiját, és az egészet betolhatja az ágy alá.

Bár szinte mindegyikük dolgozik valamilyen alkalmi állásban, korán kell kelniük, a legtöbben még nem feküdtek le, ágyukon kuporogva esznek, keresztrejtvényt fejtenek. A pince hátsó falánál a felső ágyon egy vékony, fekete hajú férfi rádiót hallgat:

– Egy hatost kapott a Zalaegerszeg Zágrábban, a Fradi viszont vezet itthon! – újságolja.

Megállok egy pillanatra, a férfi udvariasan leveszi a füléről a rádiót.

– Dolgozik valahol?

– Szeretnék, de nem tudok. Tüdőbajos vagyok, 42 kilóra lefogytam, a Köztisztaságihoz nem vesznek fel, mert a seprűt sem bírnám el.

– Miből él?

– Valami mindig adódik.

Ilyen válasz után már nem illik tovább faggatódzni, kimegyünk a hálórészből, a fotocellás lámpa most sem jelez, csak egy-két perc múlva pislog egyet.

Fent, a pince előtti szabad térségben egy kecskelábú asztal mellett hárman beszélgetnek, megismernek, megkérnek, hogy üljek le melléjük. Kérdezgetem őket, honnan kerültek ide; egy fiatalabb bajuszos férfit a családja utálta ki a zuglói házukból, a másik Túrkevén élt, házassága csődje után menekült fel a fővárosba, a harmadik állami gondozottként nőtt fel.

– Nekem a legkönnyebb – mondja –, mert én sohasem éltem családban, engem már a kórházból sem vittek haza a szüleim, amikor megszülettem, azóta sem láttam őket. Nevelőotthonból nevelőotthonba raktak, életemben még egyetlen lakás, de még egy szoba ajtajára sem volt kiírva a nevem, és ha valami biztos ebben a nyomorult világban, akkor az, hogy nem is lesz. Nekem soha semmi újat nem kellett megszoknom. Ők viszont – mutat a társai felé – ismerték a jót, aztán felnőtt korukban kellett megtapasztalniuk, hogy milyen érzés kivert kutyának lenni.

– Azt akarja mondani – képletesen szólva –, hogy egy született vak helyzete sokkal kedvezőbb, mint egy olyan emberé, aki harminc vagy ötvenéves korában veszítette el a látását?

– Igen. Nekem rutinban sok év fórom van velük szemben.

Hallgatunk egy sort, őszintén tisztelem a hajléktalanoknak ezt a tartását és – úgylehet – erőltetett jókedvüket, mellyel a sorsukat elviselik. Meg vagyok győződve, hogy hasonló helyzetbe kerülve, én nem volnék képes ilyen magatartásra. Újra én töröm meg a csendet.

– Dolgoznak?

– Igen, mind a hárman culágerek vagyunk kőművesek mellett, 3500 forintos napszámért dolgozunk 12 órát, és elhiheti: a mesterek nem hagyják, hogy háj nőjön a hurkánkra, vagyis kihajtják belőlünk az utolsót is.

A túrkevei ember a kezét mutatja: ujjai már soha ki nem engedő görcsben állnak.

– Ilyen ujjakkal nem mehetnék el zsebtolvajnak, ugye?

– Mi a tervük? Innen hová lépnek tovább?

– Amíg lehet, maradunk.

– Nem akarnak semmi többet?

– Mit akarjak, azt, hogy milliomos legyek? Úgysem fog menni.

A túrkevei ember közbeszól, hogy ne hagyja kitörni társa indulatait:

– Az összes hajléktalanmenhely közül ez a legjobb, mert Iványi úr és a többiek rendet tartanak. A pincénél van kényelmesebb rész is – az udvart lezáró épületre mutat –, ott fenn működik az átmeneti szálló, ez már olyan, mint régen egy közepes munkásszálló volt.

– Mi kell hozzá, hogy felkerülhessen oda valaki?

– Minimum két hónapot el kell tölteniük a „fapadoson”, vagy nálunk, a „pincében”, hogy megismerjék őket, szükséges egy felvételi beszélgetés, az ottani lakóbizottság jóváhagyása, anyagi fizetőképesség, és ami a legfontosabb: igazolt állandó munkahely.

– Ez most már általános szabály – mondja a zuglói férfi –, például Érden is ez a helyzet, régen csak a munkaképesség számított a befogadásnál, most már a munkaszerződést is be kell mutatni. Még a nyugdíj sem elegendő egymagában.

– Hány hely van az átmeneti szálláson?

– 16-18, csak kihalásos alapon lehet bekerülni, de én megpróbálom.

– És mi lesz, ha nem felel meg?

– A „pincében” akkor sem maradok, inkább megyek vissza az utcára. Egy barátom a Teleki téren lakik egy Škoda roncs karosszériájában, ő talán befogad. A rendőrök ismerik, nem háborgatják.

– Erős a szolidaritás a hajléktalanok között?

– Egyáltalán nem is létezik. Ha két „nejlonszatyros” találkozik az utcán, az első gondolata, hogy foszthatná ki a másikat.

(Ennek a három embernek a törekvése, hogy folyamatosan dolgozzanak, távolról sem általános jelenség az „Oltalom” befogadottjainál. Az egyik Dankó utcai látogatásom során találkoztam M. Béla építési vállalkozóval, aki a hajléktalanok ügye mellé szegődve folyamatosan próbál segíteni nekik. Már több tucatnyi embernek adott állást, de összesen egy vert gyökeret nála, egy „Hofi” nevezetű vízszerelő, aki szakmájának valódi mestere. „Hofi” mentalitására is jellemző a hajléktalanok bizalmatlansága a külvilág iránt, az együtt töltött négy év alatt M. Béla szinte semmit sem tudott meg alkalmazottja személyi kapcsolatairól, csak arról értesült, hogy valahol van egy lánya. A többiekkel hiába kísérletezett, mindannyian leléptek a munkahelyről, számtalan kéziszerszámot és építési anyagot víve magukkal. Alkalmi munkára is alig kaphatók. Egyik este egy román kamion futott be M. Béla telephelyére, 25×25-ös átmérőjű, 8 méter hosszú fenyőgerendákat hozott, melyeket azonnal le kellett pakolni, hogy a kocsi visszafordulhasson. A vállalkozó szorult helyzetében megpróbálta mozgósítani a Dankó utcai hajléktalanokat, fejenként négyezer forintot ígért a rakodásért, a pénzt közvetlenül a munka elvégzése után kifizette volna. Csak egyetlen ember jelentkezett, egy negyvenkilós tüdőbeteg cigány. M. Béla csak szánalomból vitte el magával. Lehet, hogy rossz időszakokat fogtam ki, de olyat sem igen láttam, hogy a kapun belülre kerülve bárki is belekezdett volna valamilyen munkába, még az udvart is a személyzet söpri fel, ők beszélgetnek, cigarettáznak, sakkoznak.)

Iványi Gábor eddig a háttérbe húzódott, hogy jelenlétével ne befolyásolja a beszélgetés menetét, most közelebb lép, meg akarja mutatni a menhelyi hierarchia csúcsát: az átmeneti szállást. Menet közben az udvaron kiáltozásra leszünk figyelmesek: egy részeg férfi vitába bonyolódott az ügyeletesekkel; azt követeli, hogy engedjék be éjszakára a „fapadosba”. Ittas állapota már önmagában kizárja ebből a lehetőségből, de súlyosbító körülményként, notórius tolvaj hírében is áll. Iványi Gábor közli vele, hogy már nem maradt fekvőhely, menjen át az Előd utcai szállásra, ha siet, ott még nyitva találja a kaput. A részeg átkozódva-fenyegetődzve távozik.

– Nem fél? – kérdezem a lelkészt.

– Nem. Nem szabad erőt fitogtatni, akkor nincs baj.

– Még egyetlen emberét sem verték meg?

– Samu Pista bácsi kapott régebben egy nagy pofont. Talán még Balassagyarmaton dolgozott, és ragaszkodott hozzá, hogy ha a rendőrök egy letartóztatottat hoznak be vizsgálatra az ő osztályára, akkor vegyék le róla a bilincset, ők maguk pedig maradjanak kint a folyosón. Egyszer egy részeg bányászt állítottak így elő, aki úgy arcul vágta, hogy Pista bácsi hanyatt esett. Feltápászkodott, és nem csinált botrányt, azt mondta a betóduló rendőröknek, hogy ez az ütés nekik volt szánva és nem őneki.

Mire felérünk az átmeneti szállásra, már fél tíz felé jár, az itt lakók többsége lefeküdt. Csak egy kis, feltehetőleg társalgónak használt szobában nézi még valaki a televíziót, és a konyhában ketten teát főznek: egy középkorú és egy fiatalabb férfi. Az idősebbet kérdezem:

– Szabad tudnom, hogy mivel foglalkozott korábban?

– Vállalkozó voltam, kétszer is tönkrementem, azt hiszem, most fogok harmadszor.

Iványi felkapja a fejét:

– Mi történt?

– Egy híd korlátját mázoltuk le a barátommal – mutat fiatalabb társa felé. – Persze eredetileg nem mi kaptuk meg a munkát, kézről-kézre adták, mi csak az utolsó láncszem voltunk. Nem is kötöttek velünk szerződést, „svarcban” számoltak volna el. Most befejeződött a mázolás, a pénzből mindenki lecsípte a maga részét, nekünk, akik a sor végén álltunk, és tulajdonképpen elvégeztük a munkát, már nem jutott egy fillér sem.

Iványi feszült arccal tovább kérdezi:

– Többen is érdekeltek ebben az ügyben?

– Igen, de ne tessék próbálkozni a közbelépéssel, főtisztelendő úr. Nincs papír, nekünk nem lehet igazunk, egy öt-hat évig tartó perbe pedig egyébként sem érdemes belemenni.

A víz felforrt, a férfi elkészíti a teát, közben tovább morfondírozik:

– 87 ezer forint jutott volna rám, nagyon kellett volna a pénz, mert a családom kint él Ukrajnában, Kijeven túl, és arra számítottam, hogy ki tudok küldeni kétszáz dollárt a gyerekeknek téli ruhára.

A folyosó csendes, nem akarom zavarni a szobájukban pihenőket, visszafordulunk a lépcső felé. Megpróbálom kitenni a pontot a tapasztaltak végére:

– Azt mondják, ez a csúcs, innen hová vezet az út?

– Majd lent odaadom a legutóbbi éves beszámolónkat, abból kiszedheti az adatokat.

Belelapozok a kékfedelű nyomtatott füzetbe. A 2001-es évben összesen 41 fő lakott az átmeneti szálláson, a fluktuáció ötven százalék körül járt: 24-en költöztek be és 23-an távoztak el. Ebből hatan visszaestek, és újra a menhely legalsó bugyrába, a „fapadosba” kerültek. Az a tény, hogy annak idején sikerült bejutniuk az átmeneti szállóra, furcsa módon negatív hatást gyakorolt rájuk, úgy érezték, hogy ezzel már be is biztosították az életüket, újra elkezdtek inni, vagy kiléptek a munkahelyükről. Négyen másik budapesti átmeneti szállást választottak – az egyikük kifejezetten absztinens alapállású intézetet.

– Kapnak az emberek támogatást az életük újrakezdéséhez?

– Egy pályázaton nyertünk annyi pénzt, hogy öt embert albérleti szobához segíthettünk, általában öthavi bérüket tudtuk fedezni, de nekik maguknak is előtakarékosságot kellett folytatniuk, hogy módjukban álljon fenntartani a szobájukat.

– Kórházba, illetve szociális otthonba egy-egy ember került, hárman ismeretlen helyre távoztak.

Iványi Zoltánné, az intézményrészleg vezetője feljegyezte az egyik, átmeneti szállóból kizárt személy „pályafutását”:

„Z. Tamás 2000 elején került velünk kapcsolatba. Az Oltalom beutaló határozata alapján tavasszal beköltözhetett az Átmeneti Szállóba. Örült neki, mert biztonsági őrként dolgozott, és a „fapadoson” nem tudta kipihenni magát. Első interjújában elmesélte hányatott gyermekkorát. Születése évében apja disszidált, anyja állandóan verte. Hatéves korától különböző intézetekben nevelkedett. 18-19 évesen nagymamájához költözött, dolgozott és közben esti gimnáziumban leérettségizett. 1988-ban előbb az USA-ba, majd Kanadába követte apját. Kint élő magyarok segítették munka- és szálláslehetőséggel.

1996-ban hazajött, mert anyja nagyon beteg lett. Hárman laktak egy fedél alatt: anyja az élettársával és ő. Azonban hamarosan el kellett költöznie, mert kevesellték a pénzt, amit hazaadott. Először egy barátjánál lakott, majd albérletből-albérletbe vándorolt, míg végül kikötött a Dankó utcai »fapadoson«.

2000 augusztusában megkötöttük a gondozási szerződést, amelyben célként rögzítettük, hogy újra kijusson Kanadába az apjához. Mivel az útiköltség sokba kerül, megbeszéltük az előtakarékosság menetét, eszerint minden hónapban félre kell raknia 20 ezer forintot a takarékbetétkönyvébe. Ezt meg is tudta tenni, mert igen jó helyen dolgozott. 2000 novemberében, anyja halála és mostohaapja durva viselkedése mélypontra juttatta, bánatában leitta magát. Ennek tudható be, hogy agresszíven viselkedett a szobatársával, ezért figyelmeztetésben részesült. Közben szerelmi bánattal is küszködött, ez is oka volt annak, hogy a pohár után nyúlt.

2001 februárjában úgy tűnt, hogy kezd túljutni a problémákon, és próbál egyenesbe kerülni. Telefonon beszélt az apjával, elmondta neki a kiutazási szándékát. Később apja is kórházba került, ezért még sürgősebbé vált a kiutazás Kanadába. Írt apjának, melyben kérte: küldjön meghívó levelet. Közben szorgalmasan gyűjtötte a pénzt repülőjegyre, de a válasz nem érkezett meg. Ettől valami újra megpattant Z. Tamás életében, és ismét a pohár után nyúlt.

2001 májusában – újabb erőszakos viselkedése miatt – ki kellett költöznie a szállóról, azóta teljesen elvesztettük vele a kapcsolatot. Reméljük, hogy nem az utcán, hanem valamelyik másik szállón próbálja rendbe hozni zaklatott életét…”

Közben tíz óra is elmúlt, a „fapadosban” leoltják a lámpákat, elköszönök Iványitól. A pap még marad, a munkanapjai egybefolynak, de a türelmetlen fáradtság, a stressz nem üt át a tartásán, isten tudja, miben vezeti le az idegeiben felgyülemlett feszültséget. Egy autószerelő mesélte egyszer, hogy a papok a legnagyobb „kocsigyilkosok”, olyan erővel nyomják a gázt és a többi pedált, hogy azok idő előtt tönkremennek.

A kapunál egy öregember az ügyeleteshez közel hajolva kikéretődzik az utcára:

– Tíz perc múlva jövök!

Gondolom, egy utolsó „beöntésre” indul.

Kint a Dankó utca már kihalt, csak négy-öt cigány suhanc jön velem szembe, hallgatagon közelednek, de mikor egymás mellé érünk, valamilyen sláger szövegét üvöltik az arcomba, ez valami könnyed szellemességnek számíthat errefelé. Leszegem a fejem és továbbsietek.

A következő – 2003-as – év elején megszűnt az „átmeneti” szálló, a helyén egy 21 ágyas pszichiátriai részleget alakítottak ki. Egy váratlanul adódó pénzügyi támogatás tette lehetővé ezt a fejlesztést; a szokatlanul kemény tél kapcsán az Egészségügyi Minisztérium bizonyos összegeket juttatott azoknak az intézményeknek, amelyek hajlandók voltak további hajléktalanoknak szállást nyújtani, így jutott az „Oltalom” is ötmillió forinthoz. A Soros Alapítvány 20 millióval „egészítette ki”, ebből már ki lehetett vitelezni ezt a vállalkozást.

2003. április elején jutottam hozzá, hogy megnézzem az új részleget. Tisztán, ízlésesen alakították ki az új célokat szolgáló környezetet; a kerámia és faborítások pontosan illeszkednek, a szaniter felszerelések fehéren csillognak.

– Szeretnénk, ha ilyen is maradna – mondja a kalauzom –, mikor Hollandiában jártam, láttam egy olyan intézetet, ahol a padlószőnyeg már 15 éves volt, és úgy nézett ki, mint az új, mert a bentlakók vigyáztak rá.

Meglepődtem, mikor kiderült, hogy csak az egyik kétágyas szobában laknak betegek, a többi hely üres. Érdeklődtem az okok iránt.

– Arra már nem maradt pénzünk, hogy megfelelő személyzetet állítsunk be, különben sem szeretnénk, ha az egész fővárosból idehoznák azokat a pszichiátriai eseteket, akikkel a többi kórházban nem tudnak vagy nem akarnak mit kezdeni. Elég volna néhány rabiátus figura, hogy felboruljon a nehezen kialakított fegyelmi rend. Mi a saját gondozotti állományunkból emeljük majd ki a pszichésen érintett, de gyógyszerrel rendben tartható embereket. Őket állapotuk miatt társaik gúnyolják, lehetetlen helyzetbe hozzák, tehát az elkülönítésük mindenképpen indokolt.

Elhagyva ezt a részleget, beültem egy kórterembe, elbeszélgettem egy nyilvánvalóan idegi zavarokkal küszködő öregemberrel, aki elmondta, hogy felajánlották neki az áthelyezést a pszichiátriára, de nem tudta vállalni, mert az ott tartózkodásért napi ezer forintot kértek tőle.

Meg voltam győződve, hogy az öreg valamit félreértett, talán heti ezer forintról lehet szó, de feleslegesnek gondolt óvatosságból azért megkérdeztem az illetékeseket – kiderült, hogy az ezer forint valóban naponta értendő.

– Ezért a szállás mellett napi háromszori étkezést is kapnak. Ideje már leszoktatni az embereket arról, hogy mindenhez ingyen juthatnak hozzá.

Megdöbbenésemben elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon az OEP ezekhez az ágyakhoz is megadja-e a maga napi 3-4 ezer forint körüli támogatását. Csak abban reménykedtem és reménykedem ma is, hogy Iványi Gábor felül fogja bírálni ezt az egész gazdasági alapú elképzelést.

– És hová kerültek az „átmeneti” lakói?

– Ideiglenesen vissza a „pincébe”.

Lementem meglátogatni őket. A „pince”, ha lehet, még zsúfoltabbá vált, mert néhány szekrényt is beállítottak. Hátul egy alig négyzetméteres területre egy életlen, folyton megszakadó képű televíziós készüléket is felszereltek, egy ember nézi a szűk helyen, olyan közel hajolva, hogy a homloka szinte érinti a képernyőt.

Az egyik ágyon ülő férfi mereven néz rám, nem köszön, csak bólint, alig ismerem fel benne régi beszélgetőtársamat, az „örökös állami gondozottat”, arca sápadt és beesett.

– Mi történt magával?

– Kilett a szívem, bevittek infarktussal a Szent István kórházba, kiderült, hogy nem arról volt szó, de olyan állapotban vagyok, hogy leszázalékolnak majd.

Az ágya szorosan beékelődik a többi fekhely, dobozok, műanyag kosarak, lelógó ruhadarabok közé.

– Mekkora légtér jut itt egy emberre?

– Talán két köbméter. Az ajtót ilyen hidegben ugye zárva kell tartanunk, levegő csak itt jön be – és egy negyed négyzetméternyi rácsra mutat, mely egy falba vésett kis aknán keresztül felnyúlik az udvarra.

Feljön velem a lépcsőn, hogy rágyújtson, álldogálunk egy percig.

– Jelenleg mennyi pénze van? – kérdezem.

– Negyven forint – mondja, de nem fogadja el tőlem a feléje nyújtott ötszázast.

Három óra fele csöngetek be a vaskapun, a zuhogó esőben néhányan mégis ott toporognak az épület előtti járdán. Egyikük most is jókedvet erőltet magára.

– Mulatni való kedvem van, hívjuk ide muzsikálni Bódi Jóskát, ő aztán ismer minden nótát.

Az ügyeletesek megsajnálják az esőben ázó embereket, és beengedik őket a melegedő helyiségbe. Ez a lágyszívűség hivatalos szempontból szabálytalanságnak számít, mert nem ellenőrzik le a belépőket, rendelkeznek-e tüdőszűrési papírral, így fertőző tébécés is bejuthat. A veszély nem lebecsülendő, nem egy hajléktalannal előfordult már, hogy negatív leletekkel érkezett, és egy hónap múlva derült ki, hogy mégis fertőző. Különös módon a sokszoros börtönviseltek egészségi állapota a legjobb, a fegyintézetek rendje egyben tartotta őket, később is ritkán jutnak a leszázalékolás sorsára.

Megnézem az orvosi tartózkodó épületet, homlokzatán mély keresztirányú repedések húzódnak végig, eredetileg egy kerítésen túli épülethez támaszkodott, amikor azt lebontották, ez is megroppant.

Bent a szobában csak az öreg Samu doktor üldögél, mellette egy tálcán a kihűlt ebédje, az asztalára egy beteg különféle zárójelentéseinek garmadája van kirakva, fejét csóválva mutatja:

– Most nézd meg! Egy 26 éves fiú, súlyos depresszióban szenved, munkaképtelen. A bizottság ötvenszázalékos rokkantnak minősítette, ennek következtében nyugdíjszerű ellátásban nem részesülhetett, csak eseti szociális segélyezésben. Aztán az egyik kórházból a másikba került, de az állapota tovább rosszabbodott, skizofréniaellenes gyógyszerekkel kezelték.

– Miért nem antidepresszánsokkal?

– Mert a skizofréniaellenes orvosságok olcsóbbak, és velük hamarabb lehetett olyan állapotba hozni a fiút, hogy ki lehessen rakni a kórházból.

– Mit tudsz tenni érte?

– Állapotrosszabbodást mutatok ki, a leszázalékolás mértékének el kell érnie a 67 százalékot, és ekkor már nagyobb és rendszeres járandóságra lesz jogosult.

– Szinte mindig folyamatos romlásról, leépülésről hallok, általában kevés az esély a rehabilitációra?

– Az államnak nincs pénze a rehabilitációra, sőt a megbukott jobboldali kormányzatnak ez a szándékában sem állott. Megjegyeztem néhány kijelentésüket, Orbán Viktor azt mondta: azokat kell támogatni, akik a hátukon viszik a társadalmat, biztos, hogy nem a hajléktalan betegekre gondolt, hanem az amúgy is gyarapodó felső középosztályra. Mikola az egészségügyet nemzetgazdasági húzóágazattá akarta változtatni, örvendezett, hogy jönnek majd a derék, egészséges vendégmunkások, akik fizetik majd a biztosítást, és alig-alig veszik igénybe a szolgáltatásainkat.

– Azt akarták, hogy a porbasújtottak mellett úgy menjünk el, mintha észre se vennénk őket. Aki magyar, nem horgasztja le a fejét, hanem kiemelve, hátraszegezett nyakon tartja. Mintha nem lett volna Augsburg, Merseburg, a hét gyászmagyar, Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Gorlice és Piave, Don-kanyar, és ezer évet is villámnál félelmetesebben bevilágító népirtásban részt vevő gyalázatunk. Ámde van világhírű magyar nemesi virtusunk, az új évezred első évében 7,2 milliárdos nemzeti imázsunk, páratlanul piacképes túrós csuszánk. Többé nem szégyelljük az erőnket, hanem használjuk, a pannon tigris ugrani készül.

– Általánosságban ki lehet mondani, hogy a jobboldal a kiválasztódáson alapuló evolúciós felfogást vállalta fel. Ezt egy orvos soha nem fogadhatja el, mert ő a hivatásából eredőleg az ilyesfajta evolúció ellen küzd, menti azt is, akit a Természet látszólag halálra ítélt azzal, hogy egy súlyos betegséget bocsátott rá.

Samu doktor figyelmeztetően emeli fel az ujját:

– De ez nem világnézeti kérdés! Iványi Gábor az Isten nevével küzd az emberért, én az Isten ellenében. Én egykori mesterem, Sántha professzor filozófiáját vallom: az istentelen kereszténységet. A másik emberhez való kapcsolatom nem az „adok-kapok” egyenlegén kell hogy alapuljon, hanem elsősorban az „adok”-on. A Föld a szolidaritás bolygójává kell hogy váljon.

– A rehabilitáció elsősorban a gyakorlatban kell hogy érvényesüljön. Az utcára való „hajléktalan igazolvány” és az egész utcai gondozás azt az illúziót kelti, hogy az utca az egy legalizált hely, amellyel minden rendben van, a helyére került, az esélyt teremtő állam polgára efelől nyugodtan alhat. Egyáltalán nem nyugodhat meg, ha van lelkiismerete, akkor ezt a megkülönböztetést a dogmatikus ultraliberalizmus és egy modern ököljog-állam törvényes igazolványa kellékének kell hogy tartsa.

A „hivatalos ész” nem segít, elő kell vennünk a másik eszünket – az emberit. Nem lehetünk hajlandók feladni azt a jogunkat, hogy emberségesen viselkedjünk a rászorultakkal, bármennyire is megpróbálnak ellenkező irányba eltolni minket, meg kell találnunk a helyzethez illő, testre szabott megoldásokat. Mikor lent, a balassagyarmati pszichiátrián dolgoztam, minden nálunk alkalmazott szakmunkás mellé adtam három beteget, akik egész nap kísérték, segítettek neki. A szakmunkások szívesen vállalták, mert kaptak érte egy kis plusz pénzt, a betegek pedig valaha maguk is munkások voltak, jobban megérttették magukat velük, mint a hivatalos felügyelőikkel.

– És a mai helyzetet hogy látod?

– Sokak élethelyzete mindenképpen rosszabbodott, növekedett a teherbíró- és ellenállóképesség deficitje. A bajokra depresszióval, agresszivitással, drogfogyasztással reagálnak az emberek. Az úgynevezett „locus minoris resistenciae”, vagyis a gyengébb ellenállás helye nálunk kiterjedtebb felületet képez, mint egy magasabb szociális jóléti társadalomban.

Lassan becsukom a jegyzeteimet:

– Mit lehetne tenni?

– Ha a bankkonszolidációra vagy a mezőgazdaság „európai színvonalra való hozatalára” költött milliárdoknak csak egy százalékát a nyomor enyhítésére fordították volna, nem itt tartanánk. De mindegy, ha jó lelkiismerettel dolgozunk, nem ütközhetünk közönybe – mondja az öreg orvos, és újra a zárójelentések fölé hajol.

Kibámulok a szapora esőbe, újabb és újabb hajléktalanok kéredzkednek be a kapun, sietősen vonulnak el a melegedő felé, mintha csak rohamra indulnának. Valahonnan felmerülnek bennem egy rég olvasott ballada sorai:

Budapesten mintegy félszáz kórház működik, a tulajdonosi-fenntartói hátterük több mint változatos képet mutat. A fővárosi önkormányzathoz mintegy húsz intézmény tartozik, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériumhoz tíz, de a névsorban megtalálható a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium, a Katolikus, a Református Egyház, a Zsidó Hitközségek Szövetsége, és mint láthattuk, a metodista felekezet is. A kavalkádot azt teszi teljessé, hogy a város szívében fekvő patinás múltú Rókus-kórházat a Pest Megyei Önkormányzat birtokolja.

Nem maradhat említés nélkül a Budapest közigazgatási határain túl fekvő, de a főváros vonzáskörzetéhez tartozó jelenleg egyetlen magánkórház, a Telkiben működő intézmény sem. Magánrendelők, klinikák természetesen bőséggel akadnak szerte az országban, de Telkiben a kórház jelleget meghatározó fekvőbeteg-ellátás is folyik. Szinte magától kínálkozik az a megoldás, hogy összevessük a két végletet: Magyarország talán legnehezebb körülmények között helytálló kórházának, az „Oltalom”-nak a bemutatása után a másik végletet is ábrázoljuk, a legmagasabb ellátási nívót ígérő telki magángyógyintézetet.

Mielőtt erre rátérnék, meg kell említenünk, hogy nem a telki kórház volt az első ilyen jellegű próbálkozás napjainkban: időben több kezdeményezés is megelőzte, például az óbudai Hajógyári szigeten létesült „Sziget Szanatórium”. Bár ez a létesítmény már évekkel ezelőtt megszűnt, története annyi tanulságot hordoz magában, hogy megérdemel egy rövid áttekintést.

A szanatórium ötlete annak idején doktor Haskó Lászlótól indult ki, ő jelenleg a Belgyógyászati Klinika sebészorvosa. Hosszabban elbeszélgettünk, úgy véltem, az általa elmondottak bajt hozhatnak rá, ezért megkérdeztem: oldjam-e fel a szavait egy általános alany használatával, vagy adjam a szavait egy kitalált személy szájába, de ő minden hezitálás nélkül felvállalta neve nyílt megemlítését.

Az egyik ügyeletesi szobában ültünk le diskurálni. Az ötvenes éveit taposó, kopaszodó, őszülő szakállú orvos évtizedekkel ezelőtti eseményekkel indította el a mondandóját. Haskó már az 1960-as években gyakran kijárt Kanadában élő unokatestvéréhez. Ezeknek a látogatásoknak a során mindig figyelemmel kísérte az országban kibontakozó új kezdeményezéseket, felkeltette az érdeklődését, hogy az ipari szintű fejlesztések után egyre inkább növekszik a nívósabb szolgáltatások iránti igény. Ezt az irányzatot a maga hazájára és szakmájára lefordítva úgy gondolta, hogy Magyarországon is meg lehetne kísérelni egy magánszanatórium létesítését. Rokonai helyeselték az ötletét, az ő gyerekkori magyarországi emlékeik és a Kanadában szerzett tapasztalataik alapján, a „magánklinika” jelentette számukra az egészségügyi szolgáltatás és nem mellékesen az elérhető bevételek csúcsát. Haskó itthon tovább töprengett ezen az ideán.

– Nálunk az orvosi ellátás csúcsának a kórház számít, melyet csak rettenetes költségekkel tudunk fenntartani – ezt csak növeli, hogy számtalan olyan feladattal is felruházzák, melyet másutt gazdaságosabban és egyszerűbben lehetne elvégezni. Például sokkal olcsóbb és gyorsabb volna, ha egy kivizsgálás kedvéért a betegnek nem kellene napokra-hetekre befeküdnie egy kórházba.

– A kanadai tapasztalatok alapján a szervezési megoldás adottnak látszott: újjá kellene éleszteni a mátrixkórházakat, mely ismertebb nevén „szanatóriumi rendszer”-ként igen jól működött egészen az államosításig.

– Mi ennek az elgondolásnak a lényege?

– Az ilyesfajta kórház gazdaságosabban létesíthető és működtethető, mint a sok külön szakmai osztályra tagolt, pazarló intézmény. A mostani szervezésben előfordul, hogy például a fül-orr-gégészeti osztályon az ágyak fele üresen áll, mégsem rakhatnak át oda betegeket, mondjuk a túlzsúfolt belgyógyászatról, mert két külön „birodalom”-nak számít, őrzött és védett határokkal. A szanatóriumokban a pácienseket egy- vagy kétágyas szobákban helyezik el, de nem a különféle orvosi szakmák szerint szerveződve, hanem a betegellátás orvosi és ápolási szempontjai érvényesülnek.

– Az újonnan bevezetett műtéttípusoknál kezdetben sok szövődmény alakult ki, legtöbbször közvetlenül a sebészeti beavatkozás helyén. Ezért akkor jó megoldásnak számított, hogy a műtét utáni időszakban a betegre az vigyázott, aki megoperálta. A műtéti technika azonban napjainkban annyira fejlődött, hogy a szövődmények száma a minimumra csökkent, viszont az egész szervezetet érintő komplikációk – mint az embólia, a vérkeringési és anyagcsere-zavarok száma megnövekedett. Az ilyen bajok megoldásában viszont gyakran nem maga az operátor a legjáratosabb, a beteg jobb helyen van az intenzív osztályon, illetve az egységes fekvőbeteg ellátásban.

– És mi garantálhatja egy szanatóriumban a kezelés és az ellátás megfelelő színvonalát? Hiszen kikerül a minisztériumi, illetve önkormányzati szervek folyamatos ellenőrzése alól.

– Általában a tulajdonos-igazgató személye. Nem véletlen, hogy egyes, még háború előtti nevek – mint például a Pajor Szanatórium – máig sem mentek ki a köztudatból. Fontos és megőrzendő hagyomány az is, hogy az intézmény „nyitott”, az egyes páciensek kezelését vagy műtétjét nemcsak a kórháznál alkalmazott orvosok, hanem az adott szakterület egy-egy olyan kiválósága is elvégezheti, aki más intézetben, esetleg más városban, sőt más országban működik. (Például Babits Mihálynak, a költőnek a műtétjét a budapesti Liget Szanatóriumban Rudolf Nissen irányította.) Bocsánat, elfelejtettem kirakni valami ropogtatni valót – mondja Haskó és egy tálcára édes és sós aprósüteményt önt, mellé kristályvizet tesz ki.

– Természetesen személyes indulati rugók is mozgattak – folytatja az orvos. – Még sok embertől hallja majd, hogy a kórházak feudális felépítésű és működésű mamutintézmények. Az állami egészségügy olyan tandembiciklihez hasonlít, melyen a tíz pedálpár közül csak kettő vagy három van összekötve a tengellyel, a működése ezért szervezetlen, nem összehangolt. A kormányos a menetiránynak háttal ül, nincs is pedálja, érdemes-e távcsövet venni neki? Kell-e speciális cipő annak a lábára, aki nem tekeri a pedált? Vajon annak a háromnak, akik valóban hajtanak, jut-e a „kalóriapénzből”, melyet természetesen az a hét követel a leghangosabban, aki nem sokat tett hozzá a bicikli előrehaladásához.

– Nem túlzás feudálisnak nevezni a kórházak mostani felépítését?

– Állítom, hogy a két kórházi kulcspozíció birtokosa – az igazgatóra és az adott osztályt vezető főorvosra gondolok – a legtöbb helyen szemenszedett hűbérúr, a területe pedig hűbérbirtok. A mai kórházi szerkezetben a szakmai munkáért az osztályvezető főorvos a felelős, csak az nem világos, hogy ez a felelősség miben nyilvánul meg. Az állása örökös, a fizetése fix, a paraszolvenciája magánügy. [Egy szakértő szerint: a feudalisztikus rendszer igaz, de a gyökerek mélyebbek, nincsenek hűbéri, örök kiváltságok, a rendszer bármikor kiejthet igazgatót, főorvost … persze ha beáll a sorba és „szürke” marad, akkor maradhat, de mára bárki bármikor elveszítheti a kiváltságait. M. Gy.] A jogai már kézzelfoghatóbbak: megválogathatja a beosztottjait, anélkül, hogy a feladatteljesítésük színvonalát valaki is számon kérhetné tőle. Ez erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt káros: ha valaki kellő szakismeret nélkül próbál meg elhelyezni egy kanült egy központi vénába, és ez a művelet csak a sokadik kísérletre sikerül neki, az nemcsak több veszélyt jelent a betegre, hanem az elhasznált eszközök révén percek alatt több ezer forintos többletkiadás is keletkezik. A szófogadatlan beosztottjaitól viszont minden gond nélkül megszabadulhat a főorvos, helyükbe nyugodtan felveheti bárkinek a rokonát, barátját, ha a pártfogó befolyása akvirálható. Nos, többek között ezeket az állapotokat is meguntam, és szerettem volna a magam ura lenni. Bocsánat ezért a verbális viharért.

– De hát egy szanatórium létesítése rengeteg pénzt igényel, számíthatott állami támogatásra?

– A magyar társadalombiztosítás, vagyis az OEP magánkórházakkal nem köt szerződést. Állami pénzekben egyetlen magánvállalkozás sem reménykedhetett, legalábbis ezen a területen. Az 1990-es évek elején megszüntették a vállalkozói kedvezményeket, addig az egészségügyi kft.-k ötéves adómentességet élveztek – egyébként mindig veszteségeseknek bizonyultak.

– Vagy „célszerű” könyveléssel azzá tették őket.

Haskó bólint:

– Nem tudom, lehet, hogy ilyesmi is előfordult.

– Ha az állami támogatásra nem számíthattak, akkor a külföldi tőke részvételében bíztak?

– A plasztikai sebészeten és a mesterséges megtermékenyítésen kívül még a külföldiek sem mertek kísérletezni Magyarországon, legfeljebb ambuláns ellátásra vállalkoztak. Érezték, hogy ingoványos a talaj. Minálunk csak baleseti vagy nyugdíjkiegészítő-biztosítással foglalkoznak a biztosító társaságok, az átfogó egészségbiztosítást nem vállalják. A tartózkodás oka világos, hiszen Magyarországon aligha létezik olyan intézmény, mely garantálni tudná, hogy nála egy-egy műtét legalább nagyságrendileg meghatározva mindig és folyamatosan ugyanannyiba kerül majd, márpedig csak ez szolgálhatna egy haszon-költség számítás alapjául. Sőt némely kórház még büszkélkedik is azzal, hogy nála alig követhetők nyomon a költségek. Valaki azt írta, hogy az egészségügyi ellátás nem utalható az egyéni öngondoskodás körébe, hiszen senki sem tudja előre, hogy idős korában majd valamilyen drága, divatos betegséget kíván beszerezni, vagy beéri valamilyen egyszerűbbel, olcsóbbal is.

– Végül is hogy jött össze a pénz az induláshoz?

– Eleinte úgy volt, hogy egy magánvállalkozó megépíti a kórházat, és én csak lízingelem majd, de ez az elgondolás nem valósult meg – ma már közömbös, hogy miért nem. Egyetlen megoldás maradt: viszonylag kedvező kamatfeltételekkel sikerült felvennem majdnem harmincmillió forintos Start-hitelt. Egyedül így sem ment volna, egy ügyvéd barátom huszonöt százalékos tulajdonosi részesedéssel beszállt üzlettársnak.

– A szanatórium miért épp a Hajógyári szigetre települt?

– Mert ha az ember belép ide a Mozaik utcai hídon, akkor mintha a Paradicsomban találná magát. A Duna egy csendes zöld parkot vesz körül, római korból itt maradt műemlékeket találni – és a sziget mégis szinte a város közepén fekszik, a betegek és az orvosok könnyen és gyorsan megközelíthetik.

– Egy régi villaházat béreltem ki, valaha állítólag Horthy Miklós egykori monitoros hajóstisztjének a tulajdonába tartozott, a felszabadulás után üzemi óvodának használták, majd a Hajógyár felszámolása után hagyták tönkremenni. Tíz évre szóló szerződést kötöttem az ÁPV Rt.-vel. Ennyit az indulás anyagi körülményeiről.

– Én is sokat jártam a Hajógyári szigeten, a környezet nekem, a laikusnak, szinte sugallja, hogy egy itt létesülő egészségügyi intézmény a divatos természetgyógyászati alapokra helyezkedjék. Nem fordult meg a fejében ez a gondolat?

Haskó elgondolkodva vakarja rövid, őszes szakállát, keresi a szavakat, nyilvánvalólag el akarja kerülni a túl erős fogalmazást.

– Nekem nincs semmi kifogásom az ellen, ha egy szemölcsöt vagy egy szeplőt sósvízzel vagy vérehulló fecskefűvel próbálnak eltávolítani, de egy kifejlett melanoma vagy tumor esetén már nem elegendőek ezek a szerek.

– Megéltünk már olyan korszakot is, mikor mindent diétával próbáltak kezelni, ha jól tudom, Déri Jancsit is ilyen kúrára küldték ki Mexikóba – az eredmény közismert. 1994 és 1998 között az MSZP egészségügyi prevencióval megbízott szakembere is ezt a módszert részesítette előnyben. Nyílt akkoriban egy olyan klinika, melynek az volt a legfőbb alapelve, hogy a betegeknek nem szabad húst fogyasztaniuk. Egyszer én is jártam kint náluk, az orvos-direktor meghívott ebédre, én, már csak illendőségből is, az előírásos diétás menüt kértem: nyers borsót, bambuszrügyeket és más hasonlókat, ő viszont egy akkora csirkecombot evett, hogy két kézzel is alig tudta tartani. Én nem irigylem tőlük sem a keresetüket, sem a bennük hívő emberek áhítatát, de azt egyszerűen megengedhetetlennek tartom, hogy a betegeket hagyják eljutni a már helyrehozhatatlan állapotig.

Hallottam ellenkező előjelű esetekről is, mikor a hagyományos kezelést alkalmazó orvosok az általuk már menthetetlennek ítélt betegeket engedték át a természetgyógyászoknak, hátha ők mennek valamire, de nem hoztam elő, beláttam, hogy egy ilyen vita sehová sem vezetne.

– Én már gyerekkoromban is sebész akartam lenni – folytatja Haskó –, a szanatórium létesítése előtt több helyen is dolgoztam, utoljára a Péterfy kórházban. Legtöbbször vastagbelet operáltam – nagy műtét –, nagy elégedettség önmagammal, azt mondhattam a tükörbe: hiába, nagy sebész vagyok! Csak az volt a baj, hogy a beteg sokszor már túl későn került a műtőasztalra.

– Az a tapasztalat alakult ki bennem, hogy bár az összes általános sebészeti műtét fele rosszindulatú daganatos szerv csonkolására vagy eltávolítására irányult, az elkésettnek tartható beavatkozások számaránya meghaladta az ötven százalékot. Műtéti tevékenységünk tehát eleve erősen korlátozott, miközben a helyi és az általános szövődmények száma is egyaránt ebben a betegségcsoportban a legnagyobb. Csökkenteni kellene tehát az elkésett műtétek számát, a „háromlábú” (háziorvos-szakorvosi rendelő-kórház) rendszerben nem történtek adekvát lépések a rendszeres, minden szervre kiterjedő szűrések bevezetésére. Hozzátehetem: a közeljövő sem ígér sokat.

– Nap mint nap újra meg kellett értenem a megelőzés alapvető fontosságát. Ha a szűrővizsgálat ma egy centiméteres polipot mutat ki a vastagbélen, az egynapos műtéttel leküzdhető, egy évvel későbbi észlelésnél már három centire nő, és elkerülhetetlen a hosszadalmas kezelés és a kockázatos operáció.

– Ezért mi a Sziget Szanatóriumban a prevencióra helyeztük a hangsúlyt. Három betegvizsgálót rendeztünk be a gyomor-, légzési, idegrendszeri, nőgyógyászati panaszokkal jelentkező pácienseinknek. Harminc perc alatt mindent át tudtunk vizsgálni, mert az orvosaink és a külső specialisták ezalatt csak az adott pácienssel foglalkoztak, és rögtön értékelték is a kapott eredményeket. Ez persze azzal járt, hogy naponta csak tíz beteggel tudtunk foglalkozni.

– Tizenkét egyágyas szobát rendeztünk be, ebből hatban agyvérzés vagy combnyaktörés után lábadozó betegeket részesítettünk rehabilitációs kezelésben. Távlatilag további fejlesztéseket is terveztünk.

– Milyen irányba kívántak nyitni?

– Minden szakember tudja, hogy Magyarországon az évi 4000 koronáriaműtét helyett legalább 30 ezret kellene elvégezni, de nincs hozzá elegendő pénz. Mégis, aki ezt nyíltan ki meri mondani, azt kicsinálják. Egy tündöklő tehetségű kollégám próbált kidolgozni egy alacsony költséggel járó módszert a koronária tágítására, a tervével magasabb érdekekbe ütközött, addig zaklatták, amíg öngyilkos nem lett. Én, hogy többé-kevésbé a magam ura lettem a szanatóriumban, szerettem volna berendezni egy ilyen osztályt is.

– Öt orvos dolgozott nálunk állandó jelleggel és tíz-tizenkettő járt be kívülről – ez utóbbiak leginkább a magánpraxisukat folytatták nálunk, élve azzal az előnnyel, hogy nálunk a műtétekre is lehetőséget kaptak.

– Maga is praktizált?

– Igen. Például alkalmazni kívántuk az úgynevezett loparoszkópos műtéteket, ezeknél egy kis optikát vezetünk be az ízületek belsejébe, sőt ha kell, a hasüregbe is, ezzel minden mozzanatot szemmel követhetünk. Az ilyen operációk viszonylag kis sebbel járnak, ha a beteg lelépett a műtőasztalról, szinte azonnal hazamehetett. Eredetileg azt szerettem volna, ha ezeket a műtéteket valaki más végzi el nálunk, de sem szakmai szintben, sem anyagi igényekben nem tudtuk megoldani a kérdést. Akkor én jártam át az I-es számú Sebészeti Klinikára megtanulni ezt a módszert.

– Milyen árakat szabtak a pácienseknek?

– Egy bizonyos összeg befizetése után minden betegünk klubtaggá vált, és kedvezményesen vehette igénybe a szolgáltatásainkat. A klubtagsági díj évi százezer forintot tett ki.

– Nem hiszem, hogy erre a bevételre nagyszabású fejlesztéseket lehetett volna alapozni. Miben reménykedtek?

– Abban bíztunk, hogy a szanatórium jó híre széles körben elterjed majd, és különböző nagy cégek is felfigyelnek rá, kedvet kapnak arra, hogy a társadalombiztosításnak fizetendő 44 százalékos járulék egy részét visszatartsák, és azt arra fordítsák, hogy az alkalmazottaiknak magasabb minőségű orvosi ellátást nyújthassanak.

– Erre már akkor is volt jogi lehetőség?

– Meg lehetett volna találni a megfelelő formát, és abban is hittem, hogy az OEP-pel is köthetünk valamilyen kompromisszumot a finanszírozással kapcsolatban.

– Aztán kezdtek gyülekezni a felhők a Sziget Szanatórium fölött. 1995–96-ban a Fidesz vezetői, akkoriban még csak készülődve a hatalomátvételre, gyakran kijártak ide a „Dokk” vendéglőbe. Nagy sétákat tettek, és észrevették, hogy a Hajógyári sziget mekkora értéket képvisel. Különféle hasznosítási terveket szőttek, állítólag egy fél Budapest méretű luxus lakótelepet szerettek volna itt kialakítani. Gyakran megjelent nálunk kezelésre a MOL egyik vezetője, mivel túl sokszor látták a fideszesek, azt hitték, hogy az intézetünk az ő, illetve a cég tulajdonába tartozik. Mikor győztek a választásokon, és átvették a kormányzást, Orbán Viktor kijelentette a televízióban:

– Fölszámoljuk a MOL Rt. magánszanatóriumát!

Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a sorsunk. A lebonyolításnál elég durva módszereket alkalmaztak, a kaput azt tette be végleg, hogy a háromszorosára emelték a bérleti díjat, ezt már nem bírtuk kifizetni. 1998 május elején lehúztuk a rolót.

– Most mi van az épületben?

– Nem tudom, a rossz nyelvek azt suttogják, hogy találkahelynek használják. Mindent összefoglalva: a Sziget Szanatóriumban évente mintegy 2000 embert vizsgáltunk ki. Háromnegyed részük panaszmentes volt, ők csak szűrésen estek át. Évente 120-140 műtéti eset került ki – ennek egynegyede volt felismert daganat vagy daganatmegelőző beavatkozás. Eredményesnek volt tekinthető az egynapos és ambuláns műtéti profilunk is.

– Úgy vélem, hogy ez az intézményi modell a következő húsz év orvosi alapellátási formája lehet. Két-háromezertől tizenöt-húszezerig terjedő lakossági számra tervezhető egy-egy ilyen kis klinika.

– Bocsásson meg a kérdésért, de ha minden ilyen kiválóan ment, akkor miért nincs folytatás gyakorlatilag egy fél évtizede?

– Ennek több oka is van. Az első: a magánszférával folytatott „flört” a szakma széles köreiben bizalmatlanságot keltett. A döntési helyzetben lévő fórumok (ÁNTSZ, minisztérium, TB) a beadványaimra és egyéb kezdeményezéseimre vagy nem is válaszoltak, vagy évek múlva küldtek egy pár soros sajnálkozó levelet, ugyanez volt a helyzet minden pályázatommal. Szakmai konferenciákra nem hívtak meg, a Multidiszciplináris Egynapos Sebészeti Társaság máig sem küldte vissza a jelentkezési lapot, melyet még 1997-ben adtam be.

– Magyarországon csak háromféle vállalkozás viseli el a megfizethetetlen adókat és egyéb közterheket. Először: a multik és a beszállítóik, másodszor: a lopott-privatizált vagyont felélők és végül az állami megrendelések megszerzői. Az első csoport szóba sem állt velem, a második kategóriába sorolható első üzlettársam félig, az utódja pedig teljesen kifosztott – igaz: sokkal nem dicsekedhettem.

Haskó doktor elmosolyodik:

– A harmadik csoportba való bekerüléshez pedig túl tisztességesnek számítottam. Néhány egyedi körülmény is közrejátszott, mint említettem: sorsdöntő kiszolgáltatottságot jelentett, hogy nem saját, hanem bérelt, sőt a magyar államtól bérelt épületben indultunk, a bérleti díj minden szerződés ellenére hét év alatt a nyolcszorosára emelkedett.

– Miért nem emelték maguk is ezzel arányosan a szolgáltatásaik díját?

– Ezt kis részben a tisztesség, nagyrészben pedig a fizetőképes kereslet korlátozta. A csapatot is nehéz volt egyben tartani: még baráti körben sem célszerű feketén fizetni, legálisan pedig alig lehetett meghaladni az állami szintet.

– Lesz „feltámadás”?

Haskó széttárja a karját:

– Ki tudhatja?! Tényleg nem kér egy kis aprósüteményt? A sós például nagyon finom.

Őszintén szólva, attól tartottam, hogy a telki magánkórház vezetői elutasítóan fogadják majd az érdeklődésemet, nem járulnak hozzá, hogy megnézhessem az intézményt, ezért közvetítő protektort kerestem egy országgyűlési képviselőnő személyében. Meglepetésemre Czöndör Attila, a kórház ügyvezető igazgatója hamarosan vissza is hívott, megállapodtunk, hogy másnap délelőtt találkozunk egy belvárosi bank épülete előtt, és kivisz Telkibe.

A jelzett pénzintézet sokemeletes tömbje egy régi ismerős épület, az „Élet és Irodalom” valahai felrobbantott szerkesztőségének a helyén emelkedik. Előtte egy kis pihenőparkot alakítottak ki, leültem egy padra, és gondolatok nélkül bámultam az absztrakt fém vízköpőket. Arra rezzentem fel, hogy egy húsz év körüli magas „yuppie” áll meg előttem, kezében aktatáskával:

– Moldova úr?

– Igen. Czöndör úr küldte Önt?

– Nem, én Czöndör Attila vagyok, az ügyvezető igazgató. Parancsoljon, ott áll a kocsi.

Még beszállás közben is hitetlenül bámultam a partneremre:

– Szabad megkérdeznem, hogy mióta tölti be ezt a tisztséget?

– 2000 januárja óta, vagyis már több mint két éve.

– Milyen egészségügyi végzettséggel rendelkezik?

– Semmilyennel, leszámítva a János kórházban töltött gyakorló időmet. Egyébként a Pénzügyi Főiskolán szereztem a diplomámat.

– És úgy gondolja: ennyi elég ahhoz, hogy kiismerje magát egy kórház élén? Nem szükségszerű, hogy egy orvos töltse be ezt a tisztet?

– Telkin már a negyedik menedzsment irányítja a kórházat. Az elsőt és a harmadikat orvos vezette, a másodikat és most a negyediket közgazdász. Ez jelzi, hogy a kérdés korántsem egyértelmű. Az én véleményem szerint ez a poszt elsősorban gazdasági jellegű áttekintő ismereteket és készséget igényel. A kórház a „Bankár Holding Rt.” többségi tulajdonába tartozik, ez a cég hatalmas vállalkozásokat tart a kezében, a bankokon kívül olyanokat is, mint az egykori Sasad TSz. Természetesen szigorúan profitorientált szemléletű, ha a vezetők úgy találnák, hogy nem tudom megfelelően ellátni a feladatomat, egy pillanatra sem maradhatnék meg a helyemen.

Czöndör rutinos kormánymozdulatokkal kiáll a parkolóból, közben elmorfondírozik:

– Egyébként – tapasztalataim szerint – nem csak a közgazdászok foglalkoznak folyton a pénzzel, az orvosok között is ez a legfőbb téma. Most jártam lenn Tihanyban egy háromnapos kongresszuson, olyan autócsodákat láttam a parkolóban, melyek Nyugaton is feltűnést keltenének, és ezek a gazdag, nagymenő orvosok végig az alulfinanszírozottságukra hivatkoztak, szinte verekedtek minden fillérért.

– Igaz, harc nélkül kevésre mennének, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár mindig aszerint támogat, hogy melyik lobbicsoport alkalmazkodik legjobban az ő elképzeléseihez. Ezért gyakran önkényes az elosztás, mert például egy szemüveglencséhez 300 forintot adnak, a János kórházban pedig ennyi jut egy beteg egész napos ételellátmányára. Az István kórházban háromdimenziós ultrahanggal működő diagnosztikus készülékkel rendelkeznek, a János kórház traumatológiáján ugyanakkor egy negyvenéves röntgengéppel dolgoztak.

[Ennek az utóbbinak a működése személyes tapasztalataim szerint is hagy maga után némi kívánnivalót. Egy balesetnél a könyökömre estem, a János kórházba vittek, és a vizsgálatnál nem derült ki, hogy a csontból letörött egy darab – ezt csak később, egy másik kórházban állapították meg. – M. Gy.]

– Senki sem tudja, hogy mire megy el a pénz – folytatja Czöndör. – Menedzserek dolga volna rendet teremteni, de ők nem törik magukat, hogy egy kórház élére kerülhessenek, másutt, egy néhány ezer főt foglalkoztató vállalatnál havonta egy-másfél millió forintot is megkereshetnek, itt viszont alulról bámulják ezt a szintet.

– És mi a távlat? Mit kell fejleszteni?

– A fejlesztés általában nem érzelmi, hanem stratégiai kérdés. A harmadik világban egy menedzsernek azt kell elmagyarázni a népének, hogy ha az ország valamilyen pénzhez jut, abból nem csokoládét kell venni a gyerekeknek, hanem utakat építeni az infrastruktúra kialakításához. Nálunk viszont gyakran „elcukrozzák” a pénzt, a kórházak az alapítványokból, az adók felajánlott 1 százalékából csavarokat és matracokat vesznek, nem például egy gépet, amely hosszú ideig magas színvonalon működik.

– El kell viselni a fájdalmakat, melyeket akkor érzünk, mikor azt olvassuk, hogy mennyien halnak éhen a világban. Ez addig fog tartani, amíg a reformok elodázása kisebb botrányt kelt, mint a látványos tragédiák, de ezt a helyzetet már csak egy új nemzedék fogja megváltoztatni.

Feltolul bennem a kérdés, hogy ha az előző nemzedék is ilyen „célszerűen” gondolkodott volna, akkor a mai fiatalok milyen körülmények között tudtak volna felnőni és érvényesülni. Szerencsére nem mondtam ki hangosan, mert később megbántam volna. Megtapasztalhattam ugyanis, hogy méltánytalan lett volna az ifjabb generációt „kegyetlenséggel” vádolni, mert ez a látásmód nem csak őrá jellemző.

Czöndör előre mutat:

– Az ott már Telki!

Ellenőrzésképpen az órámra pillantok: több mint húsz perc telt el azóta, hogy elindultunk a bank elől – jóllehet kedvező időjárási viszonyok között, az átlagosnál gyengébb forgalomban haladtunk. Én huszonöt éve naponta járok a közlekedési útvonal gerincét képező Budakeszi úton, tanúsíthatom, hogy a téli fagyban-hóban több kilométeres dugók alakulnak ki, az autóbuszok tapasztalt pilótái is majd egy óra alatt teszik meg az ennél rövidebb, Széna tér és Telki közötti utat. Többek között ezért is fordult meg a városból a közelinek tűnő zöld területre való kitelepülés folyamata, és térnek vissza mind többen a változatlanul szürke és koszos Budapestre.

A szakértőkkel folytatott beszélgetéseink során sokszor előkerült a telki kórház helykiválasztásának az ügye, a többség úgy vélekedett, hogy nem volt túlságosan szerencsés döntés.

– Az kétségtelen, hogy a főváros „felső tízezre” el tud tartani egy magánkórházat, de ennek Buda központjához közel, mondjuk az Istenhegy oldalában kellene feküdnie.

– Beteg ember nem megy ki a pusztába húszkilométeres távolságba – fogalmazott egy orvos. – Gondolni kell arra is, hogy egy komolyabb történés esetén mind az orvos, mind a konziliárius csak nagy időveszteséggel érhet ki.

Csak találgatni tudjuk, hogy mégis mi szólhatott a telki helyszín mellett. Ez a környék sokáig bevehetetlennek számított az itt letelepülni szándékozók előtt, mert állítólag errefelé állt Kádár János egyik vadászháza. A rendszerváltás után az egyik polgármester végre vette magának azt a bátorságot, hogy 15-20 hektárnyi szántóföldet belterületté minősítsen át, utat nyitva a kedvező áron történő parcellázáshoz. Ekkor szállta meg a vidéket az új hatalmi és pénzarisztokrácia. A kórház tulajdonosainak és alkalmazottainak nagy része szintén Telkin lakik.

A kórház három hektárnyi területet hasított ki a vidékből, a jelenlegi épület ennek talán az egyharmadát sem foglalja el – nyilván további fejlesztések céljaira tartalékolják. A bejárat előtti kertrész rendezett, de a lift nem működik, Czöndör nem csap botrányt, természetesen, szinte jókedvűen veszi tudomásul a műszaki malőrt, gyalog megyünk fel az igazgatói irodába.

A kórház 1998 szeptemberében nyílt meg a „Bankár Holding Rt.” és más szakmai befektetők beruházásaként – ez utóbbiak között a kórház eljövendő orvosai is szerepeltek milliós tételekkel, a költségek összege meghaladta a kétmilliárd forintot. Ötven kétágyas szobát alakítottak ki, de a befogadóképesség szükség esetén akár 3-400 ágyra is növelhető.

– Milyen kapcsolatban állnak az állami egészségüggyel?

– Lényegileg semmilyenben. Adót nem fizetünk, nincs miért, mert nem képződik nyereségünk. A gyógyító tevékenységünk évente átlagosan 550 millió forintot hoz, a nullszaldót hét-nyolcszázmilliónál érnénk el. A veszteség döntő hányada éppen az amortizációra és a karbantartásra fordított kiadásokból származik.

(A kívülálló szakértők ennél többre becsülik a kórház ráfizetését, olyat is hallottam tőlük, hogy a napi egymilliót is megközelíti – az igazsághoz tartozik, hogy sejtéseiket nem támasztották alá kézzelfogható dokumentumokkal.)

A kórház gyaníthatólag arra számított, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár előbb-utóbb enged elutasító álláspontjából, és végül igényt tart a Telki által nyújtott szolgáltatásokra, és előbb-utóbb szerződést köt rájuk, biztos anyagi finanszírozást nyújtva. Ez azonban – a várakozások ellenére – mindmáig nem következett be.

– Őszintén hiszünk a közeli és kedvező változásokban – folytatja Czöndör. – Egyrészt tovább terjed a kórházunk jó híre – ezzel növekszik a betegszámunk –, másrészt olyan új egészségügyi biztosítási formák jelennek meg Magyarországon, melyekben lehetségessé válik a copayment, vagyis a magasabb összeget befizető biztosított betegsége esetén jogot nyer egy magasabb szintű és természetesen drágább ellátáshoz.

Czöndör felvázolja a kórház szerkezeti sémáját, az elgondolás nagyban hasonlít azokhoz a működési elvekhez, melyeket annak idején Haskó doktor is alkalmazott a Sziget Szanatóriumban. Mintegy százan dolgoznak itt főállásban, rajtuk kívül legalább száz orvossal alakítottak ki kapcsolatot a legkülönbözőbb formákban. Akad olyan, aki műteni jár ki hozzájuk heti négy-hat órában, mások szabályos rendelési időben működnek, megint mások ügyeletet látnak el.

– Ez a száz orvos megmaradt az eredeti státuszában?

– Többnyire, például a vezető szülész-nőgyógyászunk a Szent István kórház kötelékébe tartozik.

Fejben újra elvégzek egy időbecslést. Tegyük fel, hogy ezt az orvost épp egy műtét közben éri a Telkibe szólító hívás, nem csaphatja le a műszereit, hanem csak az operáció befejezése után indulhat el a Nagyvárad térről. Kocsijával végig kell haladnia a zsúfolt Üllői úton, a Nagykörúton, a Margit körúton, majd a Moszkva téren, a Szilágyi Erzsébet fasoron, és a Budakeszi úton átvágva térhet el csak Telki felé, akár két-három órába is beletelhet, mire kiér a rá várakozó pácienshez. A helyettesítésük pedig aligha lehet teljes értékű, hiszen közismert, hogy a várandós anyák ragaszkodnak az általuk kiválasztott és megismert szülészhez.

– Az orvosaik milyen presztízzsel rendelkeznek?

– Számunkra természetesen az volna a legjobb, ha minél több magas megbecsültségnek örvendő orvos akadna köztük, akik kiemelkedő hatékonysággal hozzák át a pacientúrájukat hozzánk. A helyzet azonban úgy áll, hogy egy igazán elismert professzornak ez nem áll érdekében, ő inkább a maga állami vagy önkormányzati kórházába, a saját osztályára viszi őket, mert ott megkapja a jelentős összegű paraszolvenciát.

– Itt nem kapnak hálapénzt az orvosok?

– Nálunk a paraszolvencia elfogadása azonnali elbocsátással, illetve szerződésbontással jár. Azt sem hagyjuk retorzió nélkül, mikor egy orvos úgy kíván előnyökhöz jutni, hogy a magánrendelőjének a címét osztogatja szét a mi pácienseink között. A túlzott anyagi igényekből is származhatnak viták, például egy aneszteziológus 90 ezer forintot kért volna egy ügyeleti napért.

(A konfliktusokat azonban nem mindig pénzügyi okok váltják ki. K. professzor, a magyar sebészet ma is aktív klasszikusa más alapon utasította vissza a telki meghívást.

– Tudtam, hogy csak a nevem kell nekik. Én nem vagyok hajlandó abba belemenni, hogy napközben megoperálok egy beteget és kész, én éjjel fél kettőkor is felelek érte. Amíg egy baj esetén kijutok ide, másfél órába is beletelik, a rendelkezésre álló helyettesítő orvosokban pedig nem bíztam.)

– Általában a második vonalba sorolt, de első vonalbeli képességekkel rendelkező orvosok közelednek hozzánk, olyanok, akiknek a munkahelyükön a fejükön taposnak a főnökeik, nem juthatnak pénzes betegekhez.

– Nálunk a műtét típusától függően az árjegyzékben rögzített összeg 15-20 százalékát kapják meg. Nem érvényesül a szakmák közötti egyenlősdi, például az aneszteziológus a járandóságain kívül nem kap külön részesedést, mert ő a saját kórházában végzett munkája során nem találkozik közvetlenül a betegekkel, tehát nem közvetíthet hozzánk pácienseket, mint egy belgyógyász vagy sebész. Ennek ellenére, be vannak töltve az aneszteziológiai helyeink is, a 2001-es évben 18,7 millió forintot fizettünk ki nekik megbízási díjként. Általában nem küszködünk szakemberhiánnyal. Kezdetben nagy volt a fluktuáció, az induló személyzetünk fele lecserélődött négy év alatt, most nincs üres posztunk, legfeljebb még egy műtősnőt tudnánk felvenni.

– Milyenek a keresetek?

– Az adott tevékenység időigényének és fontosságának megfelelően nagy a szóródás, az éves díjazás 346 ezer forinttól 5,7 millióig terjed.

– Ami a szakszemélyzetet illeti, a hozzánk belépő ápolónőknek 25 százalékot emeltünk a kinti fizetésekhez viszonyítva, ügyelettel-pótlékokkal együtt 140 ezer forintot kapnak. [Ez a szám még a 2002 szeptember elsejei nagy állami egészségügyi bérrendezés előtti időből származik, a telki kórház a maga belső konstrukciója szerint ezzel az intézkedéssel is tartotta a lépést. – M. Gy.] Műtőssegédet 120 ezerért tudunk felvenni, de nem kapunk megfelelő személyeket, sokan jelentkeznek ugyan, de ezek többnyire alkoholisták. [Még egy összehasonlítás: a vidéki kórházakban a műtőssegédek többnyire ötvenezer forintos minimálbérért dolgoznak. – M. Gy.]

Czöndör meghív ebédre, lefelé tartva benézünk egy-egy betegszobába. Mindegyikben két ágy áll, de csak az egyiken helyeznek el pácienst, a másik a hozzátartozójának van fenntartva, akit folyamatosan maga mellett akar tudni. Napi háromszori étkezést biztosítanak, szobapincér tálalja fel az à la carte kiválasztott fogásokat, ez a megoldás a régi klinikai hagyományokból származik, például a „Korányi”-ban az ápolónőknek át kellett öltözniük az étkezések felszolgálásához. Minden szoba légkondicionált, Philips televízióval, telefonnal van felszerelve. A nővérpultokhoz legközelebb eső három szobában – feltehetőleg itt helyezik el a legsúlyosabb betegeket – oxigénvezeték visz be.

– Mennyibe kerül mindez? – kérdezem.

Czöndör most sem köntörfalazik, megmutatja a kórház árlistájának tájékoztató kivonatát, melyet az érdeklődők rendelkezésére szoktak bocsátani. Először az adott szolgáltatásra vonatkozó részt nézem meg:

„Ápolási díj:

Egy éjszaka itt-tartózkodás esetén 39000 forint

Ápolási díj tartalmazza:

Kórházi szoba díj

Teljes ellátás

2000 forintig terjedő gyógyszerfelhasználás [Ez nem fedezi egy kritikus állapotú beteg antibiotikum-szükségletét, de még a megfelelő fájdalomcsillapítót sem. – M. Gy.]

Nővéri felügyelet

Orvosi felügyelet…”

(Megint csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem meg, hogy ugyanebben az időben Magyarországon a sok százezer emberre kiterjedő minimálbér 50 ezer forintot tett ki, tehát, aki ebből él, egyhavi teljes jövedelme mínusz adó fejében mintegy 28 órát tölthetne el a Telki kórházban. Erre persze joggal mondhatnák az illetékesek, hogy ezt az intézményt nem a szóban forgó réteg számára találták ki és tartják fenn, más okvetetlenkedők viszont tovább kérdezhetnének olyasféléket, hogy miért nem?)

Sokkal olcsóbban megússza az, aki befekvés nélkül, csak napközbeni tartózkodást igényel, ő 19.000 forintot fizet egy-egy alkalomra.

– Mennyi az átlagos ápolási idő?

– 3,3 nap. Persze nagy a szóródás. Van olyan páciensünk, aki már kilenc hónapja nálunk tartózkodik.

– Ő milyen betegségben szenved?

– Meghalt a férje, azóta úgy érzi, nincs értelme az életének, viszonylag itt tudja a legjobban elviselni. A túlsó végletként lehetne említeni, néhány egyszerű sebészeti műtétet egynapos befekvéssel is elvégzünk, de nem ezzel reklámozzuk magunkat. Nálunk a csapat komolyabb operációkra is képes, másrészt nem kívánunk konkurálni a budapesti járóbeteg-klinikákkal.

Közben leértünk az ebédlőbe, evés közben nem volna illendő folytatni ezt a témát. Maga a vendéglátó részleg kialakítása is jól mutatja a mindenre kiterjedő gazdaságos szemléletet. Nem csak az orvosokat és a személyzetet látja el, a kávézó és étterem külső vendégek előtt is nyitva áll, ők akár szeszesitalt is fogyaszthatnak.

Czöndör ebéd közben lopva az órájára néz, véges lehet a rám fordítható ideje, tudomásul veszem a jelzést, belapátolom az ételt, hogy minél hamarabb folytathassuk a beszélgetést.

Az asztaltól felállva végigjárjuk a kórházat, Czöndör kívülről megmutatja a két műtőt; az egyikben a szeptikus, vagyis a fertőző, a másikban az aszeptikus műtéteket végzik. A kórházban tizenhárom ambuláns rendelő működik, az itt folytatott vizsgálatokon kiszűrtek alkotják a befekvő betegek egy részét.

A higiéniai állapotok, véleményem szerint, megközelítik a Magyarországon elérhető tökéletes szintet. A többi általam látott kórház a szabályok szerint legföljebb ideiglenes működési engedéllyel rendelkezhetne, Telki az egyetlen, mely az ÁNTSZ minden előírását képes betartani. Az ellenőrzés feltehetőleg szívesen szankcionálná a hiányosságokat – minden forint kivetett büntetés kedves az állam szívének –, de alig-alig találnak kifogásolni valót, olyanokat nehezményeznek, hogy a veszélyes hulladéktárolón a rugós erőmérő egy csapra van felakasztva, helyette egy rudat kellene beállítani, vagy hogy az orvosi besorolásoknál pontos volt-e a „konzulensi” minősítés használata.

Visszatérek a korábbi témához:

– Kiket, milyen társadalmi és gazdasági helyzetű, milyen állampolgárságú rétegeket ápolnak?

– A pacientúránk fele magyar – a másik fele külföldi. Ez utóbbiak főleg amerikaiak, nekik mi olcsók vagyunk, betegre röhögik magukat az árainkon, a költségeik 90 százalékát egyébként is a biztosítójuk fizeti. A magyar pácienseknek különféle címeken 10-20 százalékos engedményt adunk. Tisztában vagyunk vele, hogy a kettős elbánás etikailag nem egészen korrekt, és igyekszünk bizalmasan kezelni, a könyvelés minden esetben száz százalékos szinten történik. Mikor én magam betegedtem meg, nekem is ide kellett befeküdnöm – milyen propaganda lett volna, ha máshová megyek? –, én is kifizettem a teljes árat, az más kérdés, hogy a főnökeim később megtérítették nekem.

Újra belelapozok az árlista kivonatába.

– A külföldieket megértem, de ezek a szolgáltatások a magyar állampolgárok számára elérhetetlenek – legalábbis szerintem. Ahogy látom, egy szülés 232 ezer forint, gondolom, ehhez még hozzá kell adni a járulékos költségeket, egy lágyéksérvműtét felmehet 350 ezerre, némely operációnál külön 20 ezertől 200 ezer forintig terjedő aneszteziológiai díjat számítanak fel. Ki tudja ezt megfizetni nálunk?

– Például az, aki a 300 ezer forintos öltönyt. Van, aki azért jön be, hogy itt haljon meg nálunk, azért is kifizetik.

Felütöm a fejem:

– Ezt hogy kell érteni?

– Mondjuk: egy vidéki öregember fekszik egy budapesti kórházban. Feljön hozzá a család, látják, hogy az öreget szinte elborítja a saját hányadéka, az ápolónők le sem mossák. Azt mondják a rokonok: egy hete lehet még az apánknak, nem több, bevisszük oda, ahol méltósággal halhat meg! Összeadják a pénzt, és elhozzák Telkibe.

– De más indítékok is közrejátszanak. Megjelent az újgazdag, aki saját orvost és saját ápolónővért vár el, sírógörcsöt kap, ha egy szálkát talál a halban. Van, aki úgy ítéli meg, hogy az újszülött gyereke itt kapja meg a legjobb ellátást: nálunk 6 csecsemőre két ápolónő vigyáz – az állami kórházakban negyven-ötvenre jut egy nővér. Büszkeségünk tárgya, hogy mind a két Habsburg unoka nálunk született. Lehetséges, hogy a diszkréciónk is vonzó, tőlünk nem jutnak ki hírek a sajtóhoz. A Habsburg unokákhoz senki sem mehetett be fényképezőgéppel, és minden látogatót egy-egy nővér kísért. Volt egy színész, akinek az alkoholfogyasztással kapcsolatos problémáit szüntettük meg, nemcsak a közvélemény, de környezete is végig úgy tudta, hogy egy tengeri üdülőhelyen tartózkodik. Sokan persze csak fontoskodnak. Operáltunk egyszer egy kisgazdapárti politikust, aki kérte az orvosainkat, hogy amikor altatják majd, ne figyeljenek a szövegére, mert ő szörnyű államtitkokat ismer, és lehet, hogy véletlenül kibeszéli.

– Melyik volt a legdrágább műtétjük?

– Amire emlékszem, az egy hárommillió forintos. Egy üzemben az egyik munkásnő nem kötötte be a fejét, a hosszú haját bekapta a gép, és valósággal megskalpolta. Behozták ide, hogy varrjuk vissza. Az orvosaink megpróbálták, de nem sikerült, a cég viszont annyit elért, hogy az ügyet üzemi balesetnek könyvelték el, és nem munkavédelmi hiányosságnak, ami komolyabb következményekkel járhatott volna.

Tovább böngészem az árjegyzéket, jelentős helyet foglalnak el benne a szépészeti beavatkozások is, íme néhány tétel: orrplasztika 200-260 ezer forint, emlőfelvarrás plusz nagyobbítás, implantátumok nélkül 200–280 ezer. Még mélyebben kell a zsebébe nyúlni annak, aki emlőkisebbítést kíván, ez 224–290 ezer forintot kóstál. Egy hétfőtől-hétfőig tartó fogyókúrás program egyágyas szobában 245 ezer forintra rúg.

– Mindenki pontosan fizet?

– Korábban többször is előfordult, hogy a páciensek utólag alkudni próbáltak, vagy ki sem egyenlítették a számlájukat, ezekből a hátralékokból nyolc számjegyű összeg kerekedett ki. Egészségügyi szolgáltatást nem lehet visszavenni, mint egy autót, személyes poggyászt sem foglalhatunk le, a törvényszéki eljárások pedig hosszadalmasak és eredménytelenek. Ezért azt a rendszert vezettük be, hogy a fekvőbetegeknél a kezelés költségeit előre kérjük.

(Egy kívülálló orvos nem értett egyet ezzel a gyakorlattal, véleménye szerint ez az eljárás csak a kábítószerfüggő páciensekkel szemben indokolt, mert legalább az előlegként lerakott összegből nem vásárolnak drogot.)

Végigfutok a jegyzeteimen, észreveszem, hogy egy fontos kérdést kihagytam:

– Milyen arányú az ágykihasználás?

– Jelenleg 10-15 százalékos.

– Ez nem túl magas.

(Később egy orvos ismerősöm azt állította, hogy ő egy egész napot töltött el a telki kórházban, és azalatt egyetlen beteget sem tudtak mutatni neki.)

– Hamarosan javulásra számíthatunk – mondja Czöndör –, a nyugat-európai biztosítók egyre inkább átlépik a határainkat, és fedezik majd a magyar biztosítottaik egészségügyi költségeit is. Érdekes megemlíteni, hogy állítólag már egy „paraszolvencia biztosító” is szerveződik, az garantálja, hogy az ügyfelei bekerülhetnek a legjobb magyar közkórházak egyikébe, és ott senkinek sem kell paraszolvenciát, vagyis borravalót adniuk.

– Folytatnak valamiféle utógondozást?

– Ez nem fér bele a kórházunk profiljába, de természetesen szívesen fogadjuk régi betegeinket, bármilyen okból is jelentkeznek újra. Talán még azt lehet megemlíteni, hogy a nálunk született gyerekeknek Mikulás-estet szoktunk rendezni.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mikor legközelebb kitelefonáltam, már nem Czöndör Attila állt a kórház élén.)

A magát szocialistának nevező rendszer idején a legtöbb gazdasági és szociális területhez hasonlóan az egészségügyben is a „tervutasításos” irányítás érvényesült. Íróasztal mellett határozták meg, hogy a terv öt éve alatt hány vasfazekat vagy WC-papírgurigát kaphatnak a kórházak, mennyi jut fizetésekre vagy benzinre. Némely baráti országban ennél is messzebbre mentek, előírták, hogy a tervidőszakban 6714 komoly tudományos felfedezést kell tenni, felmérve a mentőautók kapacitását és az általuk fogyasztható üzemanyag mennyiségét, azt is megszabták, hogy 50 évnél idősebb betegeket nem szállíthatnak – feltehetőleg a „vén ebre már kár a korpa” meggondolás alapján.

A finanszírozás az úgynevezett bázisalapon történt. A rendelőintézet vagy a kórház megigényelte azt az összeget, amelyet a következő évi működéséhez szükségesnek tartott – ez általában meghaladta az adott esztendei keretet, egyrészt azért, mert a több pénz jobb, mint a kevesebb, másrészt az igények növekedése érzékletes módon bizonyította a kórház folyamatos fejlődését. A már kialakult kapcsolati rendszerek révén, ügyesen megfogalmazott félinformációk segítségével a többség meg is kapta ezt a pénzt, és az adott időszak végén elszámolt vele.

Ez a finanszírozási forma sokak véleménye szerint torzulásokhoz, pazarlásokhoz, sőt visszaélésekhez vezetett. Gyakorlatilag semmi sem ösztönzött takarékos gazdálkodásra, márpedig a közmondás szerint, nincs drágább műszer, mint az orvos töltőtolla, ha felír egy orvosságot vagy elrendel egy kezelést. Az egészségügyi intézményeknek egyenesen az érdekükben állott, hogy a kapott pénzt az utolsó fillérig elköltsék, mert az esetleges maradvánnyal azt bizonyították volna, hogy túligényelték magukat, a következő gazdasági évben a felettesek szorosabbra fogták volna a pénzügyi gyeplőt – ezért a negyedik negyedévben hihetetlen méretű bevásárlásokba kezdtek. Nemcsak a gyógyszer-műszer-kötszer készleteiket töltötték fel a szükségesnél magasabb szintre, de a legendák szerint némelyek még birkózószőnyeget is vásároltak a tornaterembe. Az év végén megnövekedett az orvosoknak és a szakszemélyzetnek kiosztott jutalmak összege.

A juttatások összege szinte alig függött az elvégzett feladatok számától és szintjétől, ezt legjobban az egy teljesítményegységre eső költség szóródása érzékelteti: a legkisebb és legnagyobb érték között megközelítően tízszeres eltérés mutatkozott.

Az ismeretes gazdasági leromlás nyomán az 1980-as évek elejére lezüllött a kórházak infrastruktúra-rendszere, és minden elfogadható szint alá süllyedt le az egészségügyben dolgozók keresete. Az illetékesek először a szokásos felszínes-tüneti megoldásokkal próbálkoztak, például előírták az étkezéseknél használt papírszalvéták megfelezését, a filctollak golyóstollal való helyettesítését, de hamarosan kiderült, hogy ezek nem vezetnek eredményre.

Világszerte általánossá vált az egészségügyi rendszerek közgazdasági megközelítés szerinti értékelése – ezt Magyarország sem kerülhette el. A reform kezdeményezői számos kórházból begyűjtötték az ott ápolt betegekkel való foglalkozás dokumentumait. Minden egyes esetben utólag végigkalkulálták a költségeket, mennyibe került a kezelés, hány napot töltött benn az illető és így tovább. Az így szerzett ismereteiket aztán megpróbálták a kórházi aktív ápolási esetek osztályozására és minősítésére felhasználni.

Világszerte már több módszert is kidolgoztak erre a célra, Magyarországon a legszélesebb körben elterjedt, az orvosszakmai és a gazdasági szempontokat egyaránt figyelembe vevő rendszert az Egyesült Államokban kifejlesztett DRGS (Diagnosis Related Groups) szisztémát választották modellül.

Ezt a rendszert Robert Fetter alapozta meg még az 1960-as években a Yale Egyetemen. Fetter az ipari szervezés területéről jött, és az ott szerzett tapasztalatainak alkalmazásával egy összehasonlító vezérlési segédletet akart készíteni, például két kórház munkájának egybevetésére. Először az egy-egy napra jutó esetek számából indult ki, ezt önmagában nem találta kielégítőnek, hiszen egy alkoholista méregtelenítése esetleg több időt vesz igénybe, mint egy szívműtét, ezért alapvető szempontnak tekintette a nyújtott szolgáltatás költségigényességét is. Az USA kormányzata rájött, hogy ez az elgondolás megfelelő alapul szolgálhat az egészségügy állami finanszírozására.

A rendszer később az egész világon elterjedt, nem utolsó sorban azért, mert addig sehol sem alakítottak ki megfelelő egészségügyi gazdasági előfeltételeket. Senki sem tudta, hogy pontosan mennyibe kerül egy beteg ellátása, legfeljebb annyit számoltak ki, hogy a költségek háromnegyed része állandó – a fizetésektől a villanyszámláig; ez akkor is felmerül, ha a kórtermekben senki se fekszik, és egynegyed rész az az összeg, amit a betegre fordítanak.

A rendszer magyar változata a Homogén Betegségcsoport (HBCS) nevet kapta – nem az én dolgom eldönteni, hogy ez a betűszó hogy hangzik a magyar fülekben. A struktúra egyik atyjaként ismert dr. Bordás István egyik tanulmányában így fejti ki a HBCS alapjellemzőit:

„Homogén Betegségcsoportnak az azonos teljesítményértékű ápolási esetek orvosi szempontból is elfogadható csoportját nevezzük.

– Kezelhető számú (1998-ban 787) csoport van

– Orvosi szempontból minden csoport egyértelműen meghatározható, összetartozó eseteket jelent. A csoportba sorolás egyértelmű algoritmus szerint történik a kórházi ápolás alapadatai szerint (diagnózisok, műtétek, a beteg életkora stb.)

– Az egyes csoportokhoz tartozó eseteknél a teljesítmény (szakmai igényesség, költség) nem túl nagy szórással azonos értékű

– A csoport teljesítményértékének jelzőszáma az átlagos értékhez való arányt kifejező súlyszám. Egységnyi súlyosságú az átlagos költségigényességű csoport

– A csoporthoz tartozó számított átlagos ápolási nap (normatív ápolási idő) tájékoztató adatként szolgál, összehasonlítási lehetőséget ad

– Egy kórház (osztály) munkáját nagymértékben jellemzi az egy adott időszakban kezelt esetekhez tartozó súlyszámok átlaga, az esetösszetétel indexe.

Mivel egy homogén betegségcsoportban a teljesítményérték azonosnak tekinthető, ezért a csoporton belüli átlagos teljesítményértékben egységes térítési díj rendelhető. A kórházi ápolási esetekért előre megállapított súlyszámarányos díjat fizetnek. A magasabb szakmai és munkaigényességű esetekért magasabb térítési díj jár.

A homogén betegségcsoportok szerinti térítési rendszer az aktív fekvőbeteg-ellátás területén alkalmazható. Nem alkalmazható viszont a kórházi ambuláns szolgáltatások, valamint a hosszú ápolási időt igénylő esetek korrekt elszámolására.”

A HBCS rendszert 1993. július elején indították el Magyarországon, az idők folyamán a tapasztalatoknak és a szükségleteknek megfelelően többször is változott. A kórházak fokozatosan jöttek rá, hogy ha ésszerűsítik a tevékenységüket, sok időt és ennek folyományaként sok pénzt megtakaríthatnak. Egy műtéti szakmában az előjegyzett operációk menete korábban úgy alakult, hogy egy nap elment a befogadás formaságaira, a következő a vizsgálatokra, a harmadik a leletek belső kiértékelésére, és csak a negyedik napon került sor a tényleges sebészi beavatkozásra. Ha a vizsgálatokat a kórházon kívül járóbetegként végeztették el, két napot lehetett ugorni, gyorsult az ágyforgás, javult a műszerkihasználtság.

Az alapvető gondok közé tartozott, hogy sokáig nem alakult ki megfelelő ellenőrzési rendszer. Márpedig ha a kórházak kezükben tartják azt a jogot, hogy maguk sorolják be a pácienseket a megfelelő HBCS-csoportba, és ezt nem kontrollálják megfelelően, fennáll a csalás veszélye.

A kórházak különben sem szeretik az elszámolási rendszereket, mindegyiküknek az az álma, hogy a tevékenysége után számlát adjon. Ebben az esetben az orvos határozza meg az elvégzendő szolgáltatásokat, nem a vevő igénye – aki esetleg nincs is magánál, mikor bekerül a kórházba. Sokan úgy vélik, hogy bizonyos típusú műtétek nagy részét feleslegesen végzik el – például a császármetszések mintegy 40 százalékát, ezt látszik alátámasztani, hogy augusztustól, mikor már elérték a kívánt esetszámot, vissza szokták fogni a ritmust.

A kórházak viszont joggal tartják hátrányosnak a fizetés időbeli lebonyolítását. A teljesítmények után járó HBCS súlyszámok összegét csak jókora eltolódással kapják meg; az állami kezelésben lévők két, az önkormányzatiak három hónap múlva – a januárban megkeresett pénzt leghamarabb áprilisban. Az összegből levonják a TB-járulékot és az egyéb közterheket – ez mintegy 40 százalékos mínuszt jelent. Sok eladósodott kórház ennek a lebonyolítási módszernek tulajdonítja, hogy csődbe jutott.

Az elvont fejtegetések után nézzük meg egy konkrét példán, hogy mennyit is ér az a bizonyos súlyszám, hogy aránylik a kórház által elvégzett munkához.

Egy 2001-ben kiadott egészségügyi miniszteri rendelet – mely már a HBCS hetedik variánsát rögzíti – meghatározza az egyes homogén betegségcsoportokhoz rendelt ápolási időt és súlyszámot. A 02-es főcsoportból, mely a szembetegségek kezelését foglalja magába, találomra kiválasztottam illusztrációnak az első tételt, a szaruhártya-átültetést. A kórházi tartózkodás alsó határnapja: 2, felső határnapja 40, normatív napja 20, a súlyszáma: 2,09490.

– Ez mit jelent? – kérdezem tanácstalanul egy ismerős orvosnőtől.

– Ha a beteg a műtét kapcsán 2-20 napot tölt bent, a kórház megkapja a jelzett súlyszámnak megfelelő összeget, egy súlyszám 110-120 ezer forintot jelent, az adott időszakra jutó esetek országosan összesített száma és súlyossága szerint változik, ha nem is hónapról hónapra.

– Mi történik abban a feltételezett esetben, ha a szaruhártya-átültetés az alsó határnap előtt, mondjuk, egy nap alatt végbemegy, a beteg 24 órán belül meggyógyul, és eltávozik a kórházból?

– Ez az adott esetben elvileg sem fordulhat elő. A HBCS-nél elsődleges besorolási tényező, hogy a beavatkozásra csak egy napot meghaladó folyamatos kórházi felügyelet mellett kerüljön sor. Általában szólva, ilyen esetekben a szolgáltató nem kapja meg a teljes ellátási díjat, csak annak az idővel arányos töredékét.

– Tehát a kórháznak nem éri meg, hogy az alsó határnapnál hamarabb teljesítsen?

– Nem, mert ilyenkor okvetlenül csökken a bevétele, tehát igyekszik a beteget legalább az alsó határnapig benntartani.

– Mennyit kap a kórház akkor, ha túllépi a normatív 20 napot, mondjuk, 25 nap után mennyivel több súlyszámhoz jut?

– Semennyivel, az adott esetben a 25 vagy 35 ápolási nap sem hoz neki többet, mint a 20.

– Akkor miért tűzték ki a 40 napot, mint felső határnapot?

– Ez inkább csak ajánlásnak számít, a HBCS-rendszer összeállítói úgy vélték, hogy ennyi idő alatt mindenképpen elvégezhető egy szaruhártya-átültetés.

Tovább makacskodok:

– És ha mégsem sikerül? Esetleg ötven napot igényel, mert különleges, rutinesetnek nem minősíthető ügyről van szó.

– Ezeknél az elszámolás egyedi módon történik. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a szabályok ugyan nem tiltják, de a finanszírozás nem ösztönzi a tartós ápolás jellegű, hosszú időtartamú ellátást az aktív minősítésű osztályokon. A kórház az 50 napra is csak a normatív időre megszabott súlyszámot kapja, a további időszakra az úgynevezett hosszú ápolásra meghatározott összeg számolható el, ami egy-egy napra vonatkoztatva csak a töredékét teszi ki a súlymérték arányos hányadának. A kórházak ezt az utóbbi esetet mindenképpen igyekeznek elkerülni, ennek érdekében erős nyomást gyakorolnak az orvosaikra. Külön hátrányt jelent az, hogy ha a szaruhártya-átültetést elszenvedő beteget az aktív minősítésű ágyról egy úgynevezett krónikusra rakják át, mert az új helyen töltött első hét után a kórház egy fillért sem kap, az óra csak a nyolcadik naptól fogva kezd el ketyegni.

A továbbiakban végiglapoztam a több száz oldalas besorolási kézikönyvet a homogén betegségcsoportok képzéséről és más segédleteket, de mint laikus, nem vállalkozhattam azok elemzésére, különösen pedig a megítélésükre. Csak az a „civil” benyomás rögzült bennem, hogy egy spekulatív, merev és élettelen szabályozó rendszerrel állunk szemben.

Azt, hogy a dolgok menete távol áll a tökéletességtől, maga a HBCS-rendszer már hivatkozott „atyja”, dr. Bordás István is elismeri egy cikkében.

„Az elmúlt években számos észrevétel érkezett, hogy a súlyszámok nem fejezik ki megfelelően az esetek közti különbséget, hogy az igényesebb szakmai feladatok vállalására ráfizetnek az intézetek, »sokkal jobb bolt« az egyszerűbb esetek minél nagyobb arányú ellátása. Általános vélemény (tapasztalat), hogy a ráfordítás igényesebb szakmák (pl. sebészet, traumatológia, kardiológia, intenzív ellátás) ráfizetését más szakmák (pl. belgyógyászat) bevételével lehet kompenzálni.

Az egyszerűbb (kevesebb ráfordítást igénylő) esetek túlértékelése tovább rontja az egyéb okok miatt is rossz járó-fekvő szakellátási arányt. Az egyszerűbb esetek nagyrészt a szakrendelőkben is ellátható körből kerülnek kórházba…”

Utánajárva ennek a kérdésnek, találtam néhány, szakemberek által felemlített gyakorlati példát, melyek konkrétabbá és felfoghatóbbá tették a megmutatkozó ellentmondásokat.

Méhes Károly írja a „Gyermekegészségügyünk egyes vonásairól” című tanulmányában:

„Az úgynevezett HBCS pontok megállapításában például ugyanazon teljesítményért a gyermekosztályok közel 20 százalékkal kisebb pontszámot és ennek megfelelően kevesebb pénzt kaptak, mint a felnőtt betegeket ápoló osztályok. A lépeltávolítás 18 év felett 4,039 pontot, 18 év alatt 2,473 pontot ért, a mandula és orrmandula eltávolítása felnőttnél 0,869 pontért, 18 év alatt 0,518 pontért történik, a tüdőgyulladás kezeléséért 18 év felett 1,136 pontnak, 18 év alatt 0,929 pontnak megfelelő térítést nyújtott az egészségbiztosító. Ezt semmi sem indokolja. Hiszen, ha azonos betegség gyógyítására azonos műszerek, gyógyszerek használhatók felnőtt- és gyermekkorban, akkor nincs értelme a különbségtevésnek, ha azonban különböző eszközök és gyógyszerek bevetése szükséges, akkor könnyen belátható, hogy a csecsemőknél és gyermekeknél felhasznált műszerek, segédeszközök a drágábbak, mert ezeket a gyártó cégek sokkal kisebb szériában tudják eladni, ugyanakkor rendszerint finomabb megmunkálást igényelnek. De az esetek többségében a gyógyszerrel nem lehet spórolni, hiszen mindegy, hogy egy megbontott ampullából 1 ml-t vagy csak 0,1 ml-t használunk fel, a szabályok szerint az ampullát rendszerint ki kell dobni…”

A másik példa Papp László Tivadar szemsebésznek a Heti Világgazdaságban megjelent cikkéből származik:

„Évente 65 ezer szürkehályogműtétet végeznek Magyarországon. Tavaly [2002-ben – M. Gy.] jelentősen csökkent az ilyen operációra fordítható összeg, ezért kíváncsi lettem az új érték kiszámításának módszerére. Először megpróbáltam megtalálni azokat az alapadatokat, amelyekkel az Országos Egészségbiztosítási Pénztár számol. Kiderült, hogy az 1998–1999-ben erre szerződött néhány intézmény statisztikájából képeztek átlagos felhasználási részköltségeket, és ezek arányainak alapján kalkulálták a végső árat. Legnagyobb megdöbbenésemre a szürkehályogműtét anyagköltségénél nulla százalék szerepelt. Tehát a valóságban igénybe vett egyszer használatos anyagok, eszközök (maszk, sapka, fecskendők, tűk, szűrők, lándzsák, szikék) amúgy műtétenként 20 ezer forintnyi költségét az OEP egyáltalán nem finanszírozza. Még ha az összes többi, általa számított tétel valós lenne, akkor is egy átlagos szemészeti osztály ezer műtét esetén 20 millió forinttól esik el, országosan pedig 1,3 milliárd forintról van szó…”

Dr. Simó Gábor jegyzi meg a Szent Imre Kórház „Hírmondó”-jában, hogy a femoralis, vagyis combból történő amputálás magasabb pontértékű, mint a több órás végtagmentő, újraereződést biztosító műtét. Tehát levágni a lábat, nemcsak egyszerűbb, de jobban is kifizetődő, mint a gyógyítására tett kísérlet.

„– A legjobb beteg a halott beteg, legalábbis gazdaságilag – mondja egy másik orvos –, mert ha valakit felveszek a kórházba és szinte már halott és csak egy kis infúziót, lepedőt használok a végső kimenetig, azért ugyanazt a pénzt kapom, mintha 12 órát küzdök a megmentéséért és elköltök egymillió forintot.”

A következő tanulságos példát dr. Mencser András sebészorvos emlékezéseiből idézem.

„Lehetett olyanokat is hallani, hogy egy-egy osztály hazabocsátott betegének a kórlapját a kórházvezetés összeszedette és elküldte egy bizonyos »pontszakértőhöz«, aki átnézte és úgy »belejavított«, hogy több pont, azaz forint járjon érte. Mondják, hogy egyik helyen a »pontszakértőtől« visszaérkezett kórlapoknál, például az emlővel operáltak műtéti leírásában olyan beírások voltak, hogy a mediastinalis [vagyis a gátorhoz tartozó – M. Gy.] nyirokcsomók is kiirtásra kerültek. Állítólag így több pontot lehetett elkönyvelni érte. Amikor az osztályvezető ezt megtudta, azonnal a kórház csúcsvezetőjéhez rohant, és felháborodva közölte, hogy túl azon, hogy ez valótlanság, de mondhatnánk közönséges csalásnak is, még szakmai szempontból is erősen elvetendő, ugyanis ilyen szuperradikális műtéteket már régóta nem végeznek az emlőrákosoknál, mert nincs semmi értelme. Az intézetvezető méla megvetéssel válaszolt: »amíg nem jönnek rá, addig ne izgasd magad!«”

A példák felsorolását ezzel nem tudom lezárni, legföljebb időlegesen függeszthetem fel, a továbbiakban is gyakran kell majd foglalkoznunk hasonló esetekkel. Közbenső ítéletként álljon itt egy ugyancsak újságcikkből vett idézet:

„Ha az Országos Egészségbiztosítási Pénztár vizsgálatot indít, a kórházak többségében megállapíthatja, hogy több pénzt igyekeznek kifizettetni az egészségbiztosítóval, mint amennyi a szabályok szigorú betartásával járna nekik. Tipikus, hogy a kórházak több munkát számolnak el, mint amennyit elvégeztek. Csalást, okirat-hamisítást bárhol bőven találna a rendőrség.

Mivel a kórházak többsége alkalmazza ezt a »kreatív könyvelést«, aki kimarad belőle, rosszul jár. A többség túlszámláz, de mert az egészségbiztosító felülről zárt kasszából fizet, az egységnyi teljesítmény ára csökken. Emiatt a becsületességet bünteti a rendszer: aki nem csal, az a saját teljesítménye ellenértékét sem kapja meg maradéktalanul. Mivel mindenki, vagy majdnem mindenki csal, az egész egészségügyi rendszert nem lehet gyanúsítottként kihallgatni, ezért az, hogy végül is ki veszít rajta, sajátos „véletlenek” eredője. A tömeges csalást, amire sokak szemében erkölcsi felmentést ad a kényszerhelyzet, gyakran tetézi a saját zsebre való csalás is, amelynél a lebukás veszélye – legalábbis mostanáig – csekély volt. Így lehetett, mondjuk, krónikus csípőízületi kopástól szenvedő külföldi állampolgároknál sürgősség címén csípőprotézist beültetni a magyar biztosítottak pénzén, s közben a magánbetegként kezelt külfölditől bezsebelni a műtétért a busás fizetséget…” (Tanács Istvánnak a Népszabadságban megjelent cikkéből.)

Az újságírót aztán a hivatal megfeddte a fentebb kifejtett állításaiért, és ő kénytelen volt nyilvánosan is többé-kevésbé visszakozni. Bár tudom, hogy egy magamfajta kívülálló véleménye adott esetben nem sokat számít, szerintem igaza van az általa leírottakban.

Végezetül meg kívánom ismételni, hogy a HBCS-rendszer csak az aktív kórházi ágyakra vonatkozik, a járóbeteg-szakellátást más alapon, az úgynevezett német pontrendszer szerint dotálják, ezzel majd a későbbiekben foglalkozom.

Matejka Zsuzsa, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) főigazgatónője titkárnője útján közölte velem, hogy október 25-én délután három órakor tud fogadni. Feltételeztem, hogy erősen elfoglalt, előre nem látható tennivalói is akadhatnak, ezért a megadott nap reggelén újra jelentkeztem, de megerősítették az időpontot.

Mindig is úgy képzeltem, hogy ha a királyok udvariassága a pontosság, akkor a riportereké a korábbi érkezés, már jóval három óra előtt beléptem az OEP Váci úti székházának kapuján.

Már az előcsarnok meglepett eltúlzott arányaival, lenyűgözőnek szánt, lilára festett fémtraverzeivel, a maguk idején elegánsnak számító csőliftjeivel. Nemcsak a már ismert kórházak fogadó szintjei jutottak eszembe összehasonlításként, de azt sem értettem, hogy miért kellett egy ilyen palotába költöztetni az intézményt, hiszen korábban kisebb központokba decentralizálva is megfelelően működött. A nemezszerű hangelnyelő anyaggal borított folyosón végighaladva tovább erősödik bennem az érzés, hogy aki ebben az épületben tölti a napjait, az felülemelkedik az ország mindennapos gondjain, mintha Aristophanes görög drámaíró nevezetes „Felhőkakukkvár”-ában élne.

Pontban három órakor nyitok be a titkárságra, nem jutok tovább az előszobánál, mert a főigazgató asszony még tárgyal, kint a folyosón kell leülnöm, várva, hogy mikor szólítanak.

Életemben már sokadszorra kerülök ilyen helyzetbe, mindig az a dilemma foglalkoztatott, hogy sértődjek-e meg és kerekedjek föl, vagy gyűrjem le magamban a felháborodást. Indulataim szerint inkább az előbbi megoldásra hajlanék. Egy barátom példája szokott előttem lebegni, akit a Televízió egyik vezetője hívatott be magához kilenc órára, de a megjelölt időpont letelte után is várakoznia kellett. Nem sokkal később a barátom udvariasan megkérte a titkárnőt, hogy telefonálhasson egyet, felhívta a „pontos idő” szolgálatot, és mikor a géphang bemondta a kilenc óra öt percet, a kagylót a titkárnő kezébe nyomta és elviharzott.

Most úgy döntök, hogy egy negyed órát kitartok a folyosón üldögélve. Kinyitom a táskámat és olvasnivalót keresek, a Fővárosi Önkormányzat 2002-ben kiadott cselekvési programja akad a kezembe, belelapozok a füzetbe, a tekintetem megállapodik egy összefoglaló szövegrészen:

„Több mint három évtizede folyamatosan romlik a hazai lakosság egészégi állapota. 1999-ben a születéskor várható átlagos élettartam férfiak esetében 66,37, nőknél 75,24 év volt, ez messze elmarad az Európai Unió átlagától (1997-es adatok szerint a férfiak 74,84, a nők 81,24 évre számíthattak), de alacsonyabbak a környező közép-európai országok idevonatkozó adatainál is. Különösen magas – világviszonylatban is – a középkorú férfilakosság halandósága. [Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az 1960-as években ez a mutató Magyarországon kedvezőbb volt, mint Ausztriában – M. Gy.]

A 65 évnél fiatalabb korban a halálokok között vezetnek a keringési rendszer betegségei, közülük is a szívkoszorúér-betegségek (jórészt szívinfarktus) és az agyérbetegségek, döntően a magas vérnyomás következtében. A magyar lakosság körében a szívkoszorúér-betegségek miatti korai halálozás mintegy háromszorosa, az agyérbetegségek miatti halálozás pedig közel a négyszerese az EU-átlagnak. A rosszindulatú daganatok okozta korai halálozás is meghaladja az EU-átlagot, 1,8-szorosa annak. A férfiak daganatos halálozásában a leggyakoribb a tüdőrák, a nők esetében pedig az emlőrák és a méhnyakrák. Különösen kiugró az EU-átlaggal szemben a férfiak tüdőrák és a nők méhnyakrák halálozása hazánkban: a tüdőrák halálozás 2,5-szer, a méhnyakrák okozta korai halálozás pedig 3,5-szer magasabb az EU-átlagnál. Ugyanakkor mindkét nemben emelkedik a vastagbél és a végbél rosszindulatú daganatai okozta korai halálozás. Különleges gondot jelent, hogy az elmúlt 30 évben 7-8-szorosára emelkedett – a jórészt alkoholos eredetű – krónikus májbetegségek és májzsugor okozta korai halálozás, és az 1990-es évek közepére mintegy hétszerese volt az EU-átlagnak is. Az erőszakos halálozást a felére kellene csökkenteni ahhoz, hogy ne haladja meg az EU-átlagot, az erőszakos okokon belül az öngyilkosságok miatti korai halálozás még ma is több mint a kétszerese az EU népesség körében észlelhető átlagos szintnek…”

(A maga 100 ezer főre jutó 27 öngyilkosával Magyarország „előkelő” helyet foglal el a világranglistán, csak a szovjet utódállamok némelyike előzi meg.)

„Az okok hátterében éppúgy meghatározóan jelen van az egészségtelen életmód, a hiányos egészségkultúra és a környezetszennyezés, mint az ország gazdasági fejlettségének, teljesítőképességének hiányosságai, a társadalmon belüli egyenlőtlenségek, valamint az egészségügyi ellátás kifogásolható színvonala. Nagyon sokan és sokat dohányoznak, egészségtelenül táplálkoznak, keveset mozognak, mértéktelenül fogyasztanak alkoholt, önpusztító életmódot folytatnak, nem törődnek az egészségükkel, nem veszik igénybe a szűrővizsgálatokat, de az egészségügyi ellátás más formáit sem. Az életmód lehetőségeit eleve differenciálják a társadalmi egyenlőtlenségek – a legszegényebb és leggazdagabb rétegek egymástól való távolságának mértéke – elsősorban az iskolázottság, a foglalkozás és a jövedelmi viszonyokon keresztül. A társadalom egyes leszakadt csoportjai, a rendszerváltás vesztesei között halmozottan fordulnak elő egészségi problémák…”

A titkárság ajtajára nézek, semmiféle jel nem mutat arra, hogy hamarosan szólítanának. Előkeresek egy másik dokumentumot, a Magyar Szocialista Párt szakmai vitaanyagát, a téma szinte ugyanazon a nyomon folytatódik:

„A kilencvenes évtized közepén végzett vizsgálatok szerint egy 30 év körüli férfi, aki legalább 15 évet vagy annál is hosszabb időt töltött az oktatásban, 11 évvel hosszabb életre számíthat, mint az a kortársa, aki az általános iskola 8 osztályát sem végezte el. Más mérések szerint a magasabb jövedelmű társadalmi rétegekben 4-5 évvel hosszabbodik a várható életkor az alacsony jövedelműekhez vagy a kifejezetten szegényekhez viszonyítva. Statisztikai adatok szerint 1997-ben a legmagasabb jövedelmű réteg egészségügyi és testápolási kiadásai több mint ötszörösen haladták meg a legalacsonyabb jövedelműekét. A beteg által térítendő egészségügyi szolgáltatásokra kiadott összeg arányában viszont 14-szeres eltérés alakult ki. Érdemes kiemelni ezzel kapcsolatban, hogy a japán társadalomban mutatkozó alacsony halandósági mutatók és a jelentős élettartam-növekedés az elemzések szerint alapvetően az OECD-országok közül legalacsonyabb jövedelemkülönbségekkel magyarázhatók…”

Még feltűnik egy mondat: „fellazultak a tradicionális kapcsolatok, és megszakadtak az évszázados, generációs kötődések, a falun élők betegebbek, mint a városi lakosok.” A nyomtatott oldal aljára értem, bár a szövegben feltüntetett adatok jó részét már ismertem, így összefoglalva mégis olyan nyomasztóan hatottak rám, hogy nem volt kedvem továbblapozni. Úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek, nincs értelme várni tovább, nemcsak azért, mert a folyosón való veszteglésem ideje már a fél órát is meghaladta, de el sem tudtam képzelni, hogy a tanulmányokban körvonalazott állapotok között miről lehetne még beszélni egy egészségügyi intézmény, adott esetben az OEP vezetőjével.

Már indultam is volna, mikor maga a főigazgatónő lépett ki a folyosóra, elnézést kért a megvárakoztatásért, és beljebb invitált. Az irodája nagy asztalán egy vastag, nemzeti színű szalaggal átfogott gyertya égett – két nappal voltunk október 23-a után, a láng megcsillant Matejka szemüvegén. Kinyitom a jegyzetblokkomat, időhiánytól tartva előre felírtam néhány kérdést.

– Mekkora az OEP létszáma?

– Itt a Központban és a húsz megyei jellegű részlegben 3700-an dolgoznak.

– Hány orvos van köztük?

– Nem tudom pontosan, hétszáz és nyolcszáz között.

– És ebből hány dolgozik az Ön közvetlen vezető stábjában főigazgató-helyettesként, főosztályvezetőként?

– A húsz helyből hármat töltenek be orvosok – Matejka Zsuzsa csodálkozva néz fel. – Ezt miért kérdezi?

– Mert azt hallottam kórházban dolgozó orvosoktól, hogy egyetlen kollégájuk sem kap szerepet az OEP irányításában, ezért nem érvényesülnek az ő szakmai érdekeik.

Beszélgetőtársam régi, rutinos menedzser, nem engedi meg magának, hogy felháborodjon:

– Jogi, közgazdasági, informatikai és más hasonló feladatokat nem bízhatok orvosokra, és nálunk zömében ilyeneket kell ellátni.

– Olyan jól fizetett állások ezek, hogy sokan szeretnék elnyerni?

– Egy főigazgató-helyettes jelenleg 450 ezer forint körül keres, egy főosztályvezető 380 ezer körül.

– Mi jön még hozzá?

– Tizenharmadik és tizennegyedik havi fizetés, kocsihasználat, mobiltelefon. Soknak találja?

Utánaszámolok, egy főigazgató-helyettes évente 6,3 milliós alapjövedelemhez jut, ami a minimálbér tíz és félszerese, ehhez jön még a prémium és az ingyenes szolgáltatások.

– Ahogy vesszük. Ha a biztosítótársaságok vezetőinek jövedelmével hasonlítjuk össze, akkor kevésnek, ha az orvosokéval, akkor soknak.

Anélkül, hogy akár egy vonásnyit is változtatni kívánnék a főigazgató asszony által felvázolt képen, meg kell említenem, hogy a közvélemény és különösen a sajtó nem tekinti tisztázottnak az OEP belső anyagi és szervezési ügyeit. Egy a HVG-ben megjelent cikk szerint a gyógyító-megelőző ellátási főosztály vezetője havi közel másfél millió forintos javadalmazásért foglalkoztat egy szakértőt. Ugyanilyen áttekinthetetlen a helyzet az informatikai fejlesztések körül, azzal a különbséggel, hogy a tét itt már milliárdos nagyságrendű. Az olyan adatok már csak a habot jelentik a tortán, hogy a nemzetközi és integrációs főosztály felügyeletével megbízott személy egyetlen idegen nyelven sem beszélt – ez nehezen egyeztethető össze a Matejka Zsuzsa által említett szakértelem megkövetelésével.

– Sorozatban alakulnak ki a botrányok az OEP körül, vesztegetési kísérletekről, kirúgott főigazgató-helyettesről, autósamponokra fordított állítólag horribilis összegekről és más hasonlókról beszélnek. Nem rám tartozik, hogy megítéljem, mennyire valósak ezek a vádak, de vajon véletlenül merülnek-e fel ilyen nagy számban és különös élességgel? Miből erednek ezek, lehetséges, hogy a bal-, illetve jobboldal politikai konfliktusainak lecsapódásai?

– Nem hiszem, hogy például az én működésem idején az ellenzéki pártok mozgatnák a szálakat, az akciók sokkal inkább cégekhez és lobbikhoz kötődnek, melyek ezzel a „tüzérségi előkészítéssel” próbálják elérni a céljaikat. Ami a hangnemet illeti, az mindig is durva volt, valószínűleg azért, mert az illetők úgy vélik, hogy a közvélemény a durvaságot az erővel azonosítja. Ezt már a korábbi időkben is megtapasztaltam, mikor 12 évig töltöttem be az OEP főgyógyszerészi tisztségét. A változás csak annyi, hogy a stílus még gorombább lett. Az egyik elődöm azt mondta, hogy ha valaki népszerűségre törekszik, az ne menjen OEP főigazgatónak. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy ebben a pozícióban még gyakoribb a váltás, mint az egészségügyi miniszter székében, nálam is csak ideiglenes projektnek számít.

Önkéntelenül is kicsúszik a számon a kérdés.

– Meddig szándékozik maradni?

– Ne haragudjon, de erről nem kívánok beszélni.

– Rendben van – mondom csalódottan. – Valahol azt olvastam, hogy a közvetlenül az olajvezeték fölött húzódó földcsíkokon a környezettől elütő virágok és növények nőnek. Lehet, hogy a nagy pénz kezelése az Önök esetében is automatikusan felkelti a gyanút. Tulajdonképpen mekkora összegről van szó?

A válaszon látszik a törekvés, mellyel egy viszonylag frissen hivatalba lépett vezető igyekszik alkalmazkodni a szabályoknak nemcsak a szelleméhez, de a betűjéhez is.

– Az OEP gazdálkodási tevékenységét az ország kormánya irányítja, a működéséhez szükséges előirányzatokat a költségvetésről szóló törvény tartalmazza.

– Mit jelent ez forintban?

– 2002-ben elméletileg mintegy 1000 milliárdot, 2003-ra 1200 milliárd van betervezve, de mi ennek egy százaléka fölött sem diszponálunk közvetlenül. Még a saját hivatalunk pénzügyi működtetésébe is alig van érdemi beleszólásunk.

– Ne haragudjon, de ez – legalábbis kívülről – másként látszik.

– Az egészségügyi finanszírozást illetőleg a szakma legfontosabb szereplőinek: az orvosoknak és a kórházaknak az OEP-pel van szerződése, tehát minden kedvezőtlen döntést nekünk tulajdonítanak – pedig mi nem rendelkezünk a jogszabály-változtatás jogával. Nem hogy mi, de az egészségügyi miniszter sem hozhat döntést a pénzügyminiszter hozzájárulása nélkül, neki vétójoga van. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetgazdaság csak egy bizonyos összeget tud kitermelni, és nekünk is ahhoz kell igazodnunk.

– De miért nem emelkedik a támogatás, ha a GDP közben magasabb lett?

– Csak a kibocsátás növekedett, az eredmény nem.

(Ezek a viszonyok nem napjainkban alakultak ki. Oberfrank Ferenc, aki Matejka Zsuzsát megelőzőleg töltötte be az OEP főigazgatói posztját, szintén rezignáltan nyilatkozott Bartus László újságírónak:

– Együttérzésem a mindenkori miniszteré, aki az ágazat legkiszolgáltatottabb és eleve kudarcra ítélt vezetője. Mire a miniszterelnök megérti az egészségügy sajátosságait, addigra már túl késő. Kevesekben él a felelősségérzet, hogy történelmi döntéseket – akár önveszélyeseket is – felvállaljanak. Ezért minden ígéretes reform félbe maradt. Államférfiúi kvalitásokra van szükség, hogy valaki akkor is felismerje, hogy mit kell tennie, amikor a közvetlen nyomás ez ellen hat. A felelősségvállalásról van szó, olyan vezetőre van szükség, aki a bukást is vállalni tudja, mert a bukás is nemesebb, mint a svindli…)

Nehezen tudom megemészteni a hallottakat:

– Úgy tudom, hogy valaha maga az egészségügy kezelte a befizetett járulékokat, miért változott meg ez a rendszer?

– Korábban valóban léteztek Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatok, ezek a működésükhöz megfelelő anyagi-vagyoni bázissal rendelkeztek. Ezek az intézmények a rendszerváltozás után szerveződtek, de aztán fokozatosan elsorvadt a hatáskörük. A kormányzatok a továbbiakban arra törekedtek, hogy államosítsák az egészségügyi biztosítás egész rendszerét, annak financiális ügyvitelét. Ezt a folyamatot már a Horn Gyula vezette kabinet megkezdte, mikor az önkormányzati mandátum lejártakor 1997-ben választások helyett delegálással oldotta meg a munkavállalók önkormányzati képviseletét.

– Nyilván olyanokat jelölt, akik egyetértettek a politikai célkitűzéseivel.

– Ezt nem nekem kell megítélnem. Később a Fidesz-rezsim már csak a pontot tette fel az i-re. Az egészségügyi önkormányzatok 1998-ban megszűntek, a járulék beszedését is az APEH végezte a továbbiakban. Központilag határozzák meg a sarokszámokat, mennyit lehet költeni gyógyszerekre, rokkantsági nyugdíjakra és így tovább. Többségében úgynevezett „zárt kasszák” jöttek létre, előírták, hogy mennyi pénz fordítható egy-egy területre, ennek legföljebb az elosztása változhat meg, az összege egy forinttal sem növekedhet menet közben.

– Ezt láttam már a mentők betegszállító tevékenységénél, miképp oszlik meg a pénz az OMSZ és az alternatív mentők között. Minden esetben be lehet tartani ezeket a direktívákat?

– Nem mindig, például a gyógyszerkassza előirányzott keretét az idén is túl kell lépnünk.

– A Homogén Betegségcsoportok súlyszámait is Önök határozzák meg?

– Nem, azt az indulásnál dr. Jávor András, aki most a Johan Béla Nemzeti Program igazgatója, később egy kódkarbantartó bizottság vette át ezt a feladatot. Itt is érvényesülnek lobbiérdekek, ha nem is olyan szinten, mint a gyógyszerbeszerzéseknél.

– Miért nem tesz ellene valamit?

– Ennél a megoldásnál csak az volna rosszabb, hogy ha a mindenkori OEP főigazgató döntene. Összefoglalva, csak annyit mondhatok, hogy a mi önálló mozgásterünk igen szűk, minden lépésünket törvények vagy rendeletek határozzák meg.

– A kórházak és más intézmények sokat panaszkodnak, amiért nem jut pénz az épületeik, létesítményeik rekonstrukciójára.

– Ez nem a mi feladatunk, az OEP csak az egészségügyi szolgáltatásokat fedezi, a beruházás, a rekonstrukció, a gépek vásárlása a minisztérium, valamint az önkormányzatok és a többi fenntartó-tulajdonos illetékességi körébe tartozik.

– Tapasztalataim szerint az onnan származó pénz nem elégséges. Olvastam egy adatot, miszerint a kórházak jelenlegi adósságállománya 25 milliárd forintot tesz ki. Az ország 160 kórházának csaknem a fele eladósodott, egyharmada olyan mértékben, mely már a betegellátás színvonalát veszélyezteti, napirenden vannak a csődök. Nincs mód arra, hogy az OEP pénzt irányítson át erre a területre?

– Újra mondom: ez nem a mi feladatunk, mi csak az elvégzett szolgáltatásokért fizethetünk.

– Az olyan, szakmához kötődő egészségbiztosítások, mint például a vasutasoké, megtartották az önállóságukat?

– Ők is az OEP-hez tartoznak, de mivel jogi személyiséggel rendelkező, országos illetőségű, ágazati jellegű igazgatási szervet alkotnak, saját költségvetéssel rendelkeznek.

– Úgy hallottam, mostanában fokozottabb önállóságra törekszenek.

– Igen, tudok róla.

Nehezen préselem ki magamból a kérdést:

– Nem volna helyes, ha Magyarországon több egészségügyi biztosító is működne párhuzamosan? Amennyire tudom, a Fidesz-kormány is fontolgatta ezt a megoldást, ám menet közben meggondolta magát, és végül nem vállalta fel a változtatás kockázatát. Egyébként egészségügyi programjában az egyik kormánypárt, az SZDSZ is a több biztosítós modell mellett állt ki. Szerintük az alapfokú szolgáltatások mindenkinek járnának, magasabb szintű ellátásokra nagyobb befizetéssel járó szerződéseket kellene kötni – vélhetőleg magáncégekkel.

– Szerintem ez a kérdés nem olyan meghatározó fontosságú, mint ahogy a róla vitatkozók képzelik. Nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb felállás: egy nagy állami szervezet bizonyos kiegészítő részegységekkel, vagy magának az alapbiztosítónak is vetélytársakat kellene teremteni. A Fidesz-kormány úgy tervezte, hogy magát az OEP-et darabolja fel önálló vállalkozásokra. A konkurenciaharcnak megvannak a maga nyilvánvaló hátrányai, a magasabb haszonra való törekvés okvetlenül drágulásokat eredményezne, például egy hálózat helyett ötöt vagy tízet kellene fenntartani.

– Amíg egyetlen egészségügyi biztosító működik az országban, addig szükségképpen nem alakul ki olyan környezet, amely a jelenleginél ésszerűbb gazdálkodásra, a feladatok átgondolására, a kintlevőségek hatékonyabb behajtására, az egész tevékenység színvonalának emelésére késztetne.

– A több biztosító jelenléte még nem biztosítja önmagában a valódi verseny kialakulását. Másrészről egyetlen biztosító is képes lehet üzleti alapon működni, szigorúan számon kérve a kifizetett összegért járó szolgáltatás minőségét.

Önkéntelenül is közbeszólnék, hogy az OEP igen kevéssé tartja a kezében az ellenőrzést. Legfeljebb néhány esetben reagál látványos eréllyel, például mikor egy háziorvos lerokkantosított egy fél falut – beleértve a helyi futballcsapat középcsatárát is, vagy mikor kiderült, hogy halottaknak rendeltek házi ápolást, és ki is fizették a költségeit.

Az olyan események is kevés bizalomra adnak okot, mint hogy az új OEP központba való költözés során a napi 24 órán át őrzött raktárakból ötven számítógépből loptak ki alkatrészeket: winchestereket, processzorokat és memóriákat. A merevlemezek belföldi és külföldi biztosítottakra vonatkozó személyes adatokat, ügyintézési dokumentumokat is tartalmaztak. Egyes vélemények szerint, ha ezek valamelyik nagy gyógyszergyártó cég kezébe kerülnek, ismeretei birtokában jelentős előnyhöz jut a magyar piacon. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az esemény még a Fidesz-rezsim idején történt, Matejkának mint főigazgatónak nincs személyes köze hozzá.

Bámulom a nemzeti színű szalaggal övezett gyertya lángját, és hagyom, hogy beszélgetőtársam magánál tartsa a szót.

– A piac esetleges felosztásánál egyes biztosítók okvetlenül megpróbálnák lefölözni a tehetősebb rétegeket. A nemzetközi tapasztalatokból ismert a chilei példa. Ott kétfelé osztották az állami egészségbiztosítót, az egyikben a gazdagok tömörültek, akik a kereten belül maradt néhány szegényt is átkényszerítették a másik csoportba. Így gyakorlatilag az eredeti állami létesítményeket felhasználva egy saját intézményt alakítottak ki, amely a magasabb befizetések révén magasabb szintű szolgáltatásokat tudott nyújtani, jobb orvosokat szerződtetett, modernebb gépeket szerzett be. Ez meglepi?

– Nem, én megszoktam már, hogy minden egészségügyi változás nálunk mindig a szegényeket sújtja elsősorban, úgy látszik, külföldön is hasonlóan alakulnak a dolgok.

– Nem látja túl pesszimistán a dolgot? – kérdezi a főigazgató.

– Nem, és meg vagyok győződve, hogy az Ön alapállása sem különbözhet sokban az enyémtől, csak valamiben hinnie kell, hogy a jövő héten is legyen kedve bejönni dolgozni ide.

Matejka Zsuzsa felnevet, de nem kommentálja a hallottakat.

– Egy orvos egyszer azt mondta nekem, hogy az elmúlt évtizedben minden kormány ártott valamennyit az egészségügynek. Ami a mostanihoz hasonlóan „baloldali” alapállású vezetést illeti, a Horn Gyula vezette kabinet is olyan intézkedésekkel örökítette meg az emlékét, mint a nyugdíjak félszázalékos emelése. Az is jellemző volt rá, hogy Bokros Lajosnak is akkor kellett távoznia, amikor az egészségügyi támogatási rendszeren próbált változtatni.

– Higgye el: most először megvan a politikai akarat és a szükséges pénz is a változtatáshoz. A kormányprogram célul tűzte ki, hogy az egészségügy részesedése a GDP-ből a ciklus végéig érje el az európai uniós átlag kétharmadát.

(Abban nem bízom, hogy ez a szándék megvalósul majd. Az elmúlt évtizedben azt tapasztalhattuk, hogy minden kormányzat legföljebb regnálásának első másfél-két évében hajlandó arra, hogy néhány – többnyire látszat – intézkedéssel segítsen az elesettek-nyomorultak sorsán, a ciklus második felében minden anyagi erejét a következő választások megnyerésére összpontosítja, ennek érdekében az elvonásoktól sem riad vissza. A legutolsó példa a Fidesz „nyugdíjreformja”, melynek eredményeként épp a legszegényebb csoportok egyikétől vették el a legtöbb pénzt. A jelek szerint a jelenlegi „nemzeti közép” kormánytól sem várhatunk túl sok jót. Ezt persze nem mondom ki, egy ilyen megjegyzés végképp lehűtené a beszélgetés légkörét.)

– Szeretnék tisztázni egy közkeletű félreértést – folytatja a főigazgatónő –, az egészségügy önmagában nem tudja megváltani a világot, legföljebb 15 százalékos hatást gyakorolhat az emberek életére. Ha megkapnánk a mindenki által emlegetett 5-600 milliárd forintot, rendbe hoznánk belőle az összes kórházat, az orvosi fizetéseket felemelnénk 600 ezer forintra, akkor sem csökkennének döntő mértékben a betegségi és a halálozási mutatók. A külső társadalmi és szociális gondok, olyanok, mint a környezetszennyeződés, a drog, akkor is tovább sújtanának minket. Száz kilométer új autópálya felépítése nagyobb hasznot hoz a társadalomnak, ezen belül az egészségügynek is, mintha ezt a pénzt kórházakra fordítanák.

Ez a kijelentés olyan abszurdnak tűnt, hogy azt hittem, rosszul hallok.

– Kifejtené ezt részletesebben is?

– Száz kilométernyi új autópálya balesetek százait előzné meg, a potenciális áldozatok megmenekülése összességében sokkal több minőségi életévet biztosítana a társadalom tagjainak, mint a kórházakban reménytelenül sínylődő betegek életének meghosszabbítása – a főigazgatónő megismételte –, a minőségi életévek a legfontosabbak…

Elképedtem ezen az összevetésen, de sem módomban, sem jogomban nem állt vitába kezdeni.

– Az, hogy egy ország népének milyen az egészségügyi állapota, esetleg mikor válik elviselhetetlenné, abban az életmód 30, sőt 40 százalékos szerepet játszik. Nálunk, sajnos, nem alakult ki az egészségtudatos magatartás, általánosan jellemző az önsorsrontás: kövér vagyok, és ahelyett, hogy igyekeznék lefogyni, bánatomban egyre többet eszem-iszom.

Számomra rég ismerős az a politikusi-értelmiségi magatartás, mely a fentebb elhangzott szavakból kibontakozik: a társadalmi bajok ódiumát, legalábbis annak nagyobbik felét, áthárítani az objektív gazdasági okok miatt hátrányba kényszerült tömegek nyakába, szemükre hányva, hogy nem viselkednek öntudatos emberek módjára, miért folyamodnak a legolcsóbb energiaforrásokhoz, a zsíros kenyérhez, silány édességekhez, kalóriaszegény, sovány húsok helyett? Teszik ezt egy olyan országban, ahol változatlanul milliók élnek a nyomorküszöb közelében vagy éppen az alatt – de ez megint nem ide tartozó vitatéma.

[Mint annyi más esetben, most is Csákány György professzor egyik elemzésében találtam meg a gondolat hátterének hiteles feltárását:

„A sarokba szorult egészségpolitikusok kiötlöttek jónéhány defenzív elméletet és szlogent, amelyekkel védeni próbálják magukat… Egyre gyakrabban hallani, hogy az egészségügy önmagában csak 10 (egyesek szerint 20) százalékban felelős a lakosság egészségi állapotáért. A többi az életmód, a dohányzás, az alkoholizálás, a helytelen táplálkozás, a környezetszennyezés, a higiénés viszonyok, a túlfeszített munka, vagy éppenséggel a mozgásszegény tunyaság stb., stb. függvénye.

Ha eltekintenénk attól, hogy az egészségpolitika irányításának nagy felelőssége van a felsorolt tényezők, károsító hatások elhárításában, például az egészségügyi felvilágosítás hatékonysága, a civil társadalom befolyásolása, az egészségügyi érdekek megvédése és érvényre juttatása útján, az összkormányzati munkán belül s mindenek előtt a megelőzésben – akkor sem igaz a 10-20 százalékos felelősség ott, ahol a második halálokot képező daganatos betegségekben szenvedő rászorulóknak csupán 50 százaléka részesül a szükséges sugárkezelésben, ahol a nyitott szívműtétek és a katéter-terápiás beavatkozások aránya a koronária betegségekben fordítottja a fejlett egészségüggyel rendelkező országokban tapasztalt arányoknak. Ahol az alulfinanszírozott rendszerben a rendelkezésre álló szűkös anyagi és szellemi erőket 4-500-felé forgácsolják szét (szakmailag elégtelen kis és törpe intézmények), a szakmai és gazdasági ellenőrzés teljes hiánya mellett herdálják el a közpénzeket egy maroknyi orvosi elit kizárólagos érdekérvényesítése jegyében – ott az egészségpolitika nem 10-20 százalékban felelős a kialakult helyzetért. Vajon egy 10-20 százalékos hatékonysággal működő hatalmas egészségügyi szolgálat megér-e mintegy ezer milliárd forintot évente?… Maradjunk csak abban, hogy a lakosság egészségi állapotáért az egészségpolitika 100 százalékban felelős, s ezen belül elválaszthatatlan a közvetlen kormányzati, a helyi önkormányzati, a biztosítóintézeti, a magánszektorban működő struktúra gyógyító-megelőző, jogalkotó és ellenőrző, felvilágosító, a médiát befolyásoló, a civil szférát mozgósítani képes tevékenysége. Az egészségpolitika, mint a kormánypolitika integráns része teljes széles és bonyolult intézményrendszerével száz százalékban felelős a nép egészségi állapotáért, adott tárgyi és szellemi feltételek között éppúgy, ahogy a kormánypolitika az egész országért…”]

– Szeretném, ha visszatérnénk arra, hogy maga az egészségügy mit kellene hogy javítson a saját berkein belül, milyen hibákat kellene leküzdeni a betegek jobb és eredményesebb ellátásának érdekében.

– Az orvos és a beteg között az átlagostól merőben elütő kapcsolat jön létre. Például, ha kenyeret vásárolok, én határozom meg, hogy melyiket emelem le a polcról, ha beteg leszek, az orvos dönt rólam. Bizonytalanság alakul ki bennem, amelyet csak fokoz az információs aszimmetria.

– Ez mit jelent?

– Az orvosok visszaélnek ismeretbeli fölényükkel, például olyan módon, hogy a betegek előtt egy érthetetlen, latin és más idegen szavakkal telespékelt nyelvet használnak.

– Nem inkább azért teszik ezt, mert az egyetemen tanult és a gyakorlatban beléjük rögződött terminus technikusokkal, bocsánat, szakkifejezésekkel jobban és gyorsabban tudják közölni a mondanivalójukat, amivel esetleg értékes másodperceket nyerhetnek? Nem hiszem, hogy a hadvezérek csata közben a fogalmazás nyelvi tisztaságával törődnének elsősorban.

A főigazgatónő nem reagál a közbevetésemre, ugyanazzal a lendülettel folytatja.

– Hasonló a helyzet a kezelésnél felhasznált gyógyszerekkel is. Nem adnak teljes körű tájékoztatást alkalmazásuk céljáról és hatásmechanizmusáról. Az orvostársadalom mesterséges sötétségben tartja a beteget…

(Az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Matejka Zsuzsa ezzel a véleményével nem áll egyedül. Gidai Erzsébet, a közgazdaságtudomány akadémiai doktora is így nyilatkozik az egyik tanulmányában, sőt még messzebbre mutató következtetéseket is levon.

„Az orvos információs monopóliumot képez… Ennek egyik oka az a tudásmennyiség, amellyel rendelkezik… ugyanakkor az orvostársadalom fenntartja tudományának miszticitását, hiszen ez kiemelkedő társadalmi presztízsének egyik tartóoszlopa. A beteg tehát részint nem rendelkezik elegendő ismerettel a racionális döntések meghozatalára, részint látszólagos választásait alapvetően az orvos ajánlásai határozzák meg. Ez viszont azt jelenti, hogy a piac két pillére, a keresleti és a kínálati oldal összemosódik, tehát az orvos alapvető befolyással rendelkezik saját szolgáltatásainak keresettségére. Ezt természetesen saját érdekeinek megfelelően próbálja kiaknázni, vagyis ha például teljesítményfüggő bérezést kap, akkor mesterségesen megvárakoztatja a betegeket, hogy őket a magánpraxisába terelje. Ebből is látszik, hogy nincs az a kapacitásmennyiség, mely ha egyszer létrejött, ne teremtené meg a saját betegkörét, más szóval: ha nincs páciens, az orvos mindig talál beteget…”

Ez a kijelentés még nekem, a kívülállónak is túlzásnak tűnik, mert az egész orvosi karra kiterjed, fel sem tételez kivételeket – márpedig ezek szükségszerűen léteznek –, másrészt nem ad magyarázatot az egyes orvosi praxisok keresettségére, mások megszűnésére.)

Nyugaton a páciensek kikövetelik, hogy minél többet tudjanak meg a betegségükről és az alkalmazott orvosságokról is. Nálunk is kialakultak különféle betegeket tömörítő szerveződések; a vakoké, a cukorbetegeké, a reumásoké és így tovább, de ezek még gyerekcipőben járnak, nincs igazi politikai hatóerejük.

– Arra gondol, hogy a kormány tisztában van vele: a betegek nem vonulnak ki az utcára, hogy tüntessenek a jogaikért, mint a gazdálkodók vagy a rendőrök? A kerekesszékbe kényszerültek már megjelentek a Parlament épülete előtt.

– Ez egyedi jelenség. Az állam vagy más hivatalos szponzor alig vagy egyáltalán nem támogatja az ilyen egyesületeket.

– Ebbe a társadalmilag légüres térbe lép be a beszállítói kör a maga pénzével. Ha egyes gyógyszer-, műszer- vagy gépszállítók el akarnak érni valamit, akkor ezeken a szervezeteken keresztül is próbálják megvalósítani a céljaikat, felismerték, hogy egy beteg a hozzá hasonló bajban szenvedők véleményét inkább elfogadja, mint a kívülállókét.

– Az ilyesfajta akciók eleve kedvező helyzetből indulnak ki. Az állam, illetve az OEP feladatköréből következőleg inkább csak ellenőriz, figyelmeztet, büntet, csak ritka esetekben jutalmaz, a gyógyszergyárak viszont bárkinek tudnak és akarnak is adni valamit.

Ilyen tekintetben figyelemre tarthat igényt például az a nyílt levél, amely 2002. november 7-én jelent meg az országos napilapokban – hirdetésképpen, becslésem szerint több millió forintos költséggel. Az üzenet dr. Medgyessy Péter miniszterelnökhöz szól és közli vele, hogy:

„Akár 2 évet is késhet számos súlyos betegség, mint a

– rák

– cukorbetegség

– asztma

– reumás betegségek

– Alzheimer-kór

– Parkinson-kór új, innovatív gyógyszereinek eljutása a betegekhez. Ezen gyógyszerek között több olyan is van, amely már hosszú évek óta nem kap biztosítási támogatást, így a megvásárlásuk elviselhetetlenül nagy terheket jelent a betegeknek.

Az Egészségbiztosító nem tartja be a gyógyszergyártókkal aláírt, jelenleg is érvényes szerződést, mely 2003 végéig jóval az infláció alatt tartja a gyógyszeráremelést, és biztosítja az új és korszerű gyógyszerek támogatását.

Kompromisszumkészségtől vezéreltetve a gyártók 2002 őszén újra tárgyalóasztalhoz ültek az OEP-pel.

A megbeszéléseken jegyzőkönyvek kerültek aláírásra, melyek szerint a gyártók engedményeket tettek annak érdekében, hogy a fenti új gyógyszerek 2003 januárjában támogatást kapjanak. Változatlanul nem látjuk jelét annak, hogy az egészségbiztosító az elmúlt hónapok tárgyalásainak eredményét be akarná tartani. Emiatt akár további két évet is késhet egyes új, innovatív gyógyszerek eljutása a betegekhez…

Az EU-csatlakozás küszöbén a magyar betegek érdekében ragaszkodunk a jogbiztonsághoz…”

Több ismerettel kellene rendelkeznem ahhoz, hogy a kérdéshez érdemben hozzászóljak, csak két kisebb megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik inkább csak formai: a levél megírásának dátuma 2002. november 7., tehát az újságokban való megjelenésének ideje, bár kizárt dolog, hogy 0 óra után fogalmazták meg, és még bele tudták szorítani a reggeli lapokba, melyeket akkorra már rég kinyomtattak és expediáltak. Lehet, hogy apróság, de mindenesetre gyanút kelt.

A másik, fontosabbnak tűnő momentum, az aláírók névsora, melyben a „Feledékeny Emberek Hozzátartozóinak Társasága”, a „Magyar Lupus Egyesület”, az „Európai Reuma Betegek Ligájának Magyar Képviselete” és más szolidaritási szövetségek után lezárásképpen, tehát különös hangsúllyal, az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete szerepel. Persze „rossz, aki rosszra gondol”.

– 1990-ig 800 gyógyszert használtak Magyarországon – egyfajta használati célú gyógyszerből egy gyár egy készítménye állt rendelkezésre. Jelenleg tízezernél több gyógyszer van forgalomban, de ez nem azt jelenti, hogy ennyi alapmolekula létezik, hanem azonos hatóanyagú orvosságokból harminc-negyvenfélét is piacra dobnak. Áttörő fontosságú új gyógyszer alapmolekula igen ritkán akad, évente ha egy-két esetben.

– Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kénytelen állást foglalni, hogy melyiket támogatja közülük. A döntést nem mi hozzuk, hanem a Társadalombiztosítási Ár- és Támogatási Bizottság, ebbe az Egészségügyi, a Pénzügy- és a Gazdasági Minisztérium, valamint az OEP delegál tagokat, akik figyelembe kell hogy vegyék a szakmai kollégiumok ajánlását is. A végső döntést az egészségügyi miniszter hozza meg a pénzügyminiszterrel egyetértésben.

– Természetesen minden törzskönyvezett gyógyszert e nélkül is forgalomba lehet hozni, csak éppen támogatást nem kapnak. Az illetékesek, hogy elkerüljék a vitákat, igyekeztek elhúzni a törzskönyvezés folyamatát – néhány bejegyzés két évet is igénybe vett, de tudunk olyan esetekről is, mikor négy évig tartott. Ez a gyakorlat azonban már nem sokáig folytatható, az EU-szabályok szerint 90 napon belül döntést kell hozni.

– A támogatások odaítélésében szubjektív indokok is szerepet játszhatnak?

– Igen, előfordul. Egyes tagok támogatási javaslatában előjön a hála egy-egy gyógyszergyár iránt, mely korábban finanszírozta az ő külföldi útjait.

[Olyan esetekről is hallani, hogy egy egészségügyi miniszter soron kívül levett egy gyógyszert a támogatási listáról, mert, állítólag, annak a gyárnak a terméke volt, ahonnan elbocsátották a feleségét. – M. Gy.]

– Sok függ attól, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak sikerül-e rendeznie a működési területén uralkodó erkölcsi normákat. Ezt a rendszert ilyen formában már nem sokáig lehet fenntartani.

Bólintok, a finanszírozási rendszer az én első tapasztalataim szerint is formális, és könnyen kijátszható. A kórházak Homogén Betegségcsoportok nyakatekert pontrendszere eltorzítja a működéshez szükséges viszonyokat. Az OEP volt főigazgatója szerint „a beteg és a szakma szempontjából méltányolhatatlan tevékenységeket esetleg megjutalmazza, a méltánylandót viszont megbünteti… A kórházigazgatókat arra ösztönzi, hogy a finanszírozás ésszerűtlen rendszerét képezze le az intézetére. Ne azt támogassák, amire a betegnek szüksége van, hanem amit megfelelően finanszíroznak, mert így juthatnak ahhoz a pénzhez, amiből az intézményüket működtetni tudják…”

Az alapellátásban a háziorvosoknál a térítés kártyapénz formájában jelenik meg, az orvos anyagi érdekei azt diktálják, hogy minél több kártyát gyűjtsön össze, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy megfelelő időt szánhasson a betegeivel való foglalkozásra. Az a törekvés pedig, hogy az orvos évente legalább egyszer találkozzék minden betegével, már nagy bajokra vall, sőt a komikum határát súrolja.

– Lát-e kivezető utat a manipulációknak, vagy mondjuk inkább, ügyeskedéseknek ebből az útvesztőjéből? – kérdezem a főigazgatónőt.

– Információs aszimetria áll fenn a szolgáltatók és az OEP között, nem vagyunk képesek teljes mélységében áttekinteni a helyzetet. Tehetetlenül állunk például az elképesztő gyógyszerfogyasztás előtt, a biztosító társaságok nálunk gazdagabb országokban is előírják, hogy miből, mennyit, milyen körülmények között lehet felhasználni. Nálunk elpazarolják, hazaviszik és elosztogatják, vagy a magánpraxisba „mentik át”.

– Én már a legkomolyabban gondoltam rá, hogy szerződtetek, mondjuk, tíz szakértőt egyenként havi nettó 20 millió forintos fizetéssel, akik figyelnének minden kétes ügyre, őket talán nem lehetne megvesztegetni.

– Talán.

– Ne gondoljon naivnak: én nem a feltétlen becsületességükben bíznék, hanem a környezetük irigységében, amiért ilyen sokat keresnek. Biztos, hogy figyelnék minden döntésüket, és a legkisebb ballépésüket is jelentenék. De az egész elképzelés akadémikus, mert nem tudunk pénzt keríteni rá.

– Valamilyen reálisabb út nem kínálkozik?

– Felhívom a figyelmét az úgynevezett „veresegyházi kísérletre”, az Irányított Betegellátási Modellre, az IBM-re, jelenleg több mint félmillió magyar biztosított körében próbálják ki.

– Nemzetközi példákból indulnak ki, többek között az amerikai „managed care” mintájából. Ez azon alapszik, hogy a hozzá feliratkozott állampolgároktól egységes díjakat szed be, és egységes, előre meghatározott tartalmú szolgáltatási csomagot ad érte, egyébként magánbiztosítóként működik: szolgáltatásokat nyújt, illetve vásárol. A biztosítottjai a szolgáltatóknak csak egy körülírt, rögzített csoportját keresheti fel a panaszaival. Minél költségesebb beavatkozásra kerül sor, annál szigorúbban ellenőrzik az indokoltságot, és kontrollálják a költségeket.

– Másik kiindulópontként a brit GP Fundholding rendszert vették alapul. Itt egy háziorvos csoportnak a központi egészségügyi pénzalapból leutalják a pácienseikre járó fejkvótát, és ebből kell gazdálkodnia. A háziorvos nemcsak a maga személyes lehetőségei szerint látja el a betegeket, hanem azokat a szolgáltatásokat is meg kell vásárolnia számukra, melyeket ő vagy az orvoscsoport nem tud nyújtani, így például a szakrendelői vagy kórházi ellátást.

– A mi IBM szervezeteinket egy igen egyszerű alapelgondolás vezérli. Az OEP szerződést köt a szervezőkkel, melyek legalább 40 ezer biztosított egészségügyi ellátását felvállalják. Egy nem, kor és más egyéb szempontok alapján korrigált fejkvótát utalnak át nekik egy elvi folyószámlára, ez képezi a szervezők bevételi oldalát, a kiadási oldalt pedig az orvosoknak, szakrendelőknek, kórházaknak és egyéb intézményeknek kifizetett összegek alkotják. Az egész elgondolásnak az a lényege, hogy ha a szervező az országos átlagszámoknál jobban gazdálkodik a pénzzel – természetesen kielégítve a rábízott lakosság szükségleteit –, akkor az év folyamán komoly megtakarítást könyvelhet el. Az év végén megvonjuk a szaldót, ha az egyenleg pozitív, akkor kifizetjük neki a különbséget, ha negatív, az egyelőre következmények nélkül marad.

– Gyakorlatilag együttműködő gyógyító teamek alakulnak ki, melyekben a háziorvos, a szakrendelés közös érdekek nyomán gazdálkodik, nem törekszik egymás kizsákmányolására. A háziorvos másutt akkor jár a legjobban, ha a beteget rövid úton beutalja valamelyik szakrendelőbe vagy kórházba – akár egy vérző ujjat is ott kötöztet be, mert a rendelőjében felhasznált géz is az ő rezsijét terheli. Illik feltételeznünk, hogy a háziorvosok többsége nem él vissza a lehetőségekkel, de az is kétségtelen, hogy nem kell felesleges kísértéseknek kitenni őket. Itt viszont érdekében áll a korrekt eljárás, mert ennek következtében anyagilag is jól jár, akár szervezőként, akár egyszerű résztvevőként kapcsolódik a rendszerbe. A 2001-es évet az összes ellátásszervező pozitív eredménnyel zárta, 1-től 13 százalékig terjedő megtakarítást tudott felmutatni.

– A járóbeteg-ellátásban elvileg csekélyebb megtakarítást érhetünk el, hiszen az egész rendszernek az az alapvető célja, hogy az ellátás a kórházon kívüli kezelés felé tolódjék el, mert a fekvőbeteg-gondozás a legdrágább és a legösszetettebb tevékenység. Az adatok szerint az irányított betegellátás mutatói egyértelműen kedvezőbben alakultak, mint az országos adatok; az ezer főre jutó esetszám 13 százalékkal volt alacsonyabb, az egy esetre jutó átlagköltség pedig 33 százalékkal. A fekvőbeteg-ellátással kapcsolatos kiadások is csak az országos átlag 82 százalékát teszik ki.

– Személyesen is részt vett ebben a munkában?

– Igen. Gyógyszerészként végeztem, de finanszírozási ügyekkel is foglalkoztam. Mint már említettem, 1988 és 1996 között én voltam az OEP főgyógyszerésze, majd a Pharmavit Rt. stratégiai igazgatója lettem. Munkám során találkoztam Somody Imrével, ő, mint igazi vállalkozó, abból indult ki, hogy az egészségügyet is lehet üzemként kezelni, csak ki kell dolgozni a működtetésére alkalmas rendszert. Egyetértettem a szándékával, akkor lettem a veresegyházi Missziós Egészségügyi Központ egészségmodell igazgatója.

– Prevenciós munkacsoportokat alakítottunk, beavatunk olyan szakembereket, akik a magas kockázati csoportokba tartozó egyénekkel külön is foglalkoznak. A szűrési-gondozási felmérésekből kiindulva minőségellenőrzési lépéseket is beiktatva lehetővé vált a kiszűrt, majd gondozásba vett betegek sorsának követése és elemzése.

– A megelőzésre a Missziós Egészségügyi Központ tevékenységéből hozok fel egy példát. A 2000. évben kérdőívekkel szűrtük ki a szívérrendszeri megbetegedésre hajlamos, de korábban még nem kezelt egyéneket, és vizsgálatra hívtuk be őket. Az itt megjelent betegek egy fél év után nemcsak egészségileg álltak jobban a megfelelő kezelés eredményeként, de a rájuk jutó költség is alacsonyabb lett, a felét sem érte el annak, amit a hasonló állapotú, de a vizsgálatról távol maradó személyekre kellett fordítani.

– A rendszer még nem bontakozott ki a maga teljességében, egyelőre az ország összlakosságának mintegy öt százalékát öleli fel. Elterjedésében még komoly akadályokat kell legyőznünk – ebben a rendszerben is fennmaradt a paraszolvencia, a jogi szabályozás 12 hónap után megszüntette a szervezőknek járó díj finanszírozását – addig biztosítottként évi 500 forintot kaptak, ezzel lelassult a modell működése, de meg vagyok győződve, hogy csak átmenetileg.

A főigazgatónő leengedi a hangját, csend áll be. Az órámra pillantok: már több mint másfél órája beszélgetünk, a beosztottak egymás után nyitnak be az ajtón elköszönni. Felállok és elköszönök. Még egy pillantást vetek az asztalon könnyezve égő gyertyára, aztán lenyomom a kilincset.

A sajtóban néha feltűnik egy-egy pozitív hangvételű riport, mely azt kívánja bizonyítani, hogy az általános pénzügyi nehézségek ellenére léteznek olyan kórházak is, melyek eredményesen dolgoznak, bevételi többlettel zárják az évet. Példaképpen a kecskeméti kórházat szokták felhozni, de jut a dicséretből a gyulainak is, melynek már két éve nincs lejárt tartozása. Már óvatosabban emlegetik a zalaegerszegi gyógyintézményt, ahol hírek szerint úgy számolták fel a felhalmozódott hiányt, hogy radikálisan csökkentették az elvégzendő méregdrága szívműtétek számát, és a személyzet jelentős részét is elbocsátották.

Nem tudni, hogy ezek a lelkendező cikkek felsőbb sugalmazásra születtek-e, attól tartok, nem volt szükség különösebb inspirációra, a magyar sajtó elég jól be van idomítva ahhoz, hogy magától is felmérje, mit kívánnak tőle az őket mozgató politikai erők. Ezek az írások azonban nem tudnak változtatni azon az alapvető tényen, hogy a fekvőbeteg-intézmények jóval többet költenek, mint amennyi bevételhez jutnak, és szinte megállíthatatlanul sodródnak a pénzügyi csőd felé, vagy már bele is estek ebbe a szakadékba. Illusztrációként két kórház helyzetét kívánom bemutatni, a közelítő teljesség kedvéért egy kisebb és egy nagyobb intézményét.

Pécsről Siklós felé tartunk, a kísérőm egy kis kanyart tesz a kocsijával, hogy megmutassa a pécsbányai elfekvőkórházat:

– Már nem működik, a közelmúltban zárták be. Az illetékesek úgy ítélték meg, hogy nem gazdaságos az üzemeltetése.

– Az öreg emberek életben tartása gazdasági kérdésnek számít? – kérdezem megdöbbenve.

– Úgy látszik, nálunk is azzá válik.

A kerítés mögött nem látni embert, csak a sártól összetapadt szőrű kutyák vicsorognak ránk, az épületet állítólag raktározásra használják.

Hamarosan beérünk Siklósra, délidőben is sokan ácsorognak, sétálnak az utcákon, köztük javakorabeli férfiak is. A városban hivatalosan 10,8 százalékos a munkanélküliség, 447 főt érint, de a közvélekedés pontatlannak tartja ezt a számot, szerintük legalább ugyanennyien kimaradtak a lajstromból, mert az állástalanságuk időtartama már túllépte a regisztrálás kereteit.

A siklósi városi kórházat – ez volt az utunk célja – egy közhasznú társaság üzemelteti, melynek irányítását az önkormányzat dr. Fülöp Erzsébetre bízta. A doktornő nemcsak évtizedes orvosi működésével érdemelte ki ezt a bizalmat, hanem a menedzseri teljesítményével is. Már korábban privatizálta és azóta is eredményesen működteti a helyi rendelőintézetet, most a kórház fekvőrészlegének a szanálását vállalta fel.

Az épület egy összevissza foldozott, egész szerkezetében barkácsolt létesítményként hat a szemlélőre. A kórháztörténeti monográfia feljegyzései szerint 1893-ban alapították az itteni huszárszázad elvonulásával szabaddá vált kaszárnya átalakításával. Azóta számtalanszor felmerült a terv, hogy lebontsák és egy újat emeljenek a helyébe, de 1938 óta sem Magyarország, sem Siklós történelmi sorsa nem tett lehetővé ilyen nagyobb szabású vállalkozást, legföljebb valamelyik épületszárnyra húztak rá még egy emeletet. A lebomlás a legújabb időkben is folyamatos: az 1994. június 30-i állapot szerint 153 volt az úgynevezett szervezett ágyak száma, ez napjainkra 105-re csökkent.

– Pécs, Kaposvár és más nagy egészségügyi központok közelében van-e értelme fenntartani ezt a kis kórházat? A mentők nem tudnák átvállalni a feladatát?

– Nem alkalmasak rá. A siklósi mentőállomás összesen egy eset- és két szállítókocsival működik, ezek túlterheltek, előfordult, hogy órákig nem tudtak elvinni egy akut ideggyógyászati beteget, saját állományú orvosokkal sem rendelkeznek. Ha a mi kórházunk megszűnne, a környék első fokú ellátó centruma számolódna fel, a cigánytelepekről pedig biztosan nem járnának be Pécsre kezeltetni magukat. De tudja mit? Előbb ismerje meg a kórházunkat, aztán feleljen maga a saját kérdésére.

– Így lesz – bólintok, és előveszem a jegyzetblokkomat. – Mennyi a létszámuk?

– 162 ember.

(Újra a már említett kórháztörténeti monográfiából veszem az összehasonlító adatot: nem egészen tíz évvel ezelőtt a létszám 233 főt tett ki – igaz, hogy a szakrendelő személyzetével együtt.)

– Milyen a képzettségi szintjük?

– Több mint százan segédápolói minősítésbe vannak besorolva, ők a minimálbért kapják – természetesen a megfelelő pótlékokkal kiegészítve. A szakmai előrelépéshez el kell végezniük majd a HID elnevezésű szakmai tanfolyamot.

(A hasonló minősítések más kórházakban is okoznak különféle bonyodalmakat, melyeket csak taktikai trükkök bevetésével tudnak legyűrni. Például sok helyen csak úgy tudják megtartani a bértáblán alacsonyan besorolt adminisztratív dolgozókat, hogy papíron segédápolóként tüntetik fel őket, és az előbb említett pótlékokkal magasabban dotálhatják.)

– Tíz évvel ezelőtt 33 orvossal rendelkeztek, most mekkora a létszám?

– Tizenöt.

– Ez elégséges?

– Nem, a minimumhoz képest is legalább öt fő hiányzik. Például az egyetlen aneszteziológusi státusunk is betöltetlen jelenleg. A korábbi szakorvos úgy gondolta, hogy jobban megtalálja a számítását, ha felmond és inkább vállalkozóként, számlára dolgozik tovább. Be kell ismernem, hogy a maga szempontjából pontosan mérte fel a helyzetet.

– A kórháznak viszont pluszkiadást jelent.

– Akkor is jobb, ha a hasonló ügyeket egyértelmű korrektséggel kezeljük. Hallottam egy aneszteziológusról, aki egész nap fel-alá rohangált vagy bujkált, hogy ne találják meg, és a műtétre csak 4 óra után kerülhessen sor, mikor már túlórában dolgozhatott, magasabb bérért, az operatőr közben meg várt és dühöngött.

– Hiányzik továbbá egy sebész és még három más orvos is. Ez a létszámbeli kiesés nappal még úgy-ahogy kivédhető, de az ügyeletet már nem tudjuk megszervezni ebből a keretből. Volt olyan évünk is, hogy a szülészeti osztályon összesen két orvos dolgozott: operáltak, szülést vezettek, járóbeteg-rendelést és fekvőbeteg-kezelést láttak el. Az egyik este az egyikük ment haza, a következő este a másikuk, de aki otthon tartózkodott, az is „behívós” maradt, vagyis készen kellett állnia, hogy bármikor visszarendelik.

– Valamiképp mégis megoldják?

– Pécsről járnak ki hozzánk fiatal orvosok, ők is vállalkozóként működnek, de egy idő után természetesen visszatérnek majd a klinikára, ahol szélesebb körű rutint szerezhetnek, és karrier tekintetében is inkább szem előtt vannak. Keveseket vonz az a jövőkép, hogy Siklóson csinálják végig a pályafutásukat.

– Miért? A város társadalmi rangsorában milyen helyet foglal el egy orvos?

– Presztízs dolgában nem vetélkedhet a sikeres vállalkozókkal, valahol a pap és a polgármester után következik. A közvélemény a keresete szerint osztályoz mindenkit.

– A paraszolvencia sem emeli meg a rangjukat?

– Még a szülész és a belgyógyász sem kap hálapénzt a túlnyomórészt cigány betegektől. Amelyik páciensnek telik rá, az nem a siklósi kórházba jön a bajaival, hanem legalább Pécsre, de inkább Budapestre.

– A pénzügyeknél maradva: milyen a kórház anyagi mérlege?

– Most nyárra 62 millió forintos adósságunk jött össze, ezt az év további szakaszában sem tudjuk kigazdálkodni majd, legföljebb arra törekedhetünk, hogy ne nőjön tovább jelentős mértékben. Minden fillért igyekszünk megfogni, a beszerzéseknél figyeljük az „egyet fizet kettőt kap”-akciókat. Lázcsillapítóból 160-féle gyógyszer közül választhatunk, de ha egy adott gyár termékeiből vásárolunk, bizonyos kedvezményekben részesülünk. Régen adtunk a betegeknek pongyolát, hálóinget, papucsot, de ezek már úgy elszakadtak, hogy vödrökbe hányva vitték el őket, pótlás viszont nincs.

– A kórháztulajdonos nem segít?

– Négy városi önkormányzat tart fenn minket: Siklós, Harkány, Beremend és Villány, egyik sem dúskál a pénzben. Mikor az ultrahang-gépünkön fejcserét kellett elvégeznünk 2,5 millióért, körlevelet kellett intéznünk hozzájuk, hogy ki mennyivel tudna beszállni. Inkább csak olyan alkalmi támogatásokat kapunk, mint hogy a beremendi cementgyár vesz nekünk egy klímaberendezést, vagy a szülészet felújításánál a városbeliek hozták az építőanyagot, vagy beszálltak szerelni társadalmi munkában. De, gondolom, a többit kórháznézés közben is megbeszélhetjük.

Felállunk és elindulunk ismerkedő sétánkra. A falakon, a vezetékeken, de a kórház szívét jelentő műtőhelyiségen is látszanak az általános „leharcoltság” nyomai. A műtőben két asztal áll; az egyik egyszer már hosszában elhasadt, a másiknak a hidraulikája romlott el, a két meghibásodás szerencsére nem egy időben történt, ezért úgy-ahogy lehetett műtéteket végezni. A hasonló bajok veszélye szinte minden magyar kórház feje fölött ott lebeg. Pécsen a 400 ágyas klinika traumatológiai műtőjében összesen „másfél asztalon” kerülhetett sor operációkra, mert az egyik fölött elromlott a lámpa, és csak úgy lehetett a megfelelő szögbe beállítani, hogy egy műtőssegéd gézszalagot kötött rá, meghúzta és folyamatosan ebben a helyzetben tartotta.

Körülnézek: a hőlégsterilizátor már hónapok óta nagyjavításra vár, a nőgyógyászati altatógép 1978-as gyártmányú, egy harminc évnél öregebb röntgenkészüléket csak nemrégiben selejteztek le és szállítottak el.

– Mennyibe kerülne a kórház teljes felújítása?

– Körülbelül nyolcszázmillió forintba és ennek az összegnek a felét a műtőre kellene költeni. Minden egyre drágább lesz, egy ultrahang-készüléket 1994-ben még 25 millióért meg lehetett kapni, az új, továbbfejlesztett változata már 50 millióba kerül – és a mi anyagi lehetőségeink nem növekednek ezzel arányosan. Egy pillanatra sem állhatunk le, a kórház minden nap felvételes, 400 ezer környékbeli ember ellátásáért felel.

– Hány haláleset fordul elő?

– Ez változó, hetente 2-3.

Még mindig a műtőben álldogálva beszélgetésbe elegyedek egy Pécsről kijáró fiatal sebésszel. Szavaiból kiderül, hogy ebben az egyetlen helyiségben szeptikus, vagyis fertőző, és aszeptikus műtéteket, például szülések levezetését, egyaránt lebonyolítanak. A két műtőágy azonos légtérben helyezkedik el, csak egy vékony anyagból készült függöny választja el őket.

– Hogy lehetséges ez?

A körülöttem állók hallgatnak, végül egy műtőssegéd próbálja megadni a magyarázatot.

– Úgy szoktuk szervezni, hogy azok a műtétek, amelyek fertőzésveszélyesek, délután kerüljenek sorra.

– De hát ezzel párhuzamosan a szüléseket nem lehet mindig délelőttre időzíteni.

– Hát nem.

– És utána fertőtlenítik az egész helyiséget a padlótól a mennyezetig?

– Hogyne – mondja a műtőssegéd –, néha még egy fél óra is rámegy.

A többiek letorkollják.

– Mit beszélsz hülyeségeket! Csak a műszereket másfél óráig sterilizáljuk! – azzal gyorsan kituszkolják társukat a helyiségből.

Nem provokálok tovább, inkább néhány átlagos meghatározó körülmény után érdeklődöm. A kórházban az átlagos ápolási idő hat napot tesz ki, ezt a tartamot jelentősen le lehetne csökkenteni az úgynevezett „egynapos sebészet” bevezetésével. Gondok vannak a betegek elhelyezésével is, egy új hotelszárnyat kellene építeni.

– Itt minden marad a régiben – mondja az orvos –, az átlagember különben is csak azt a műtétet becsüli, amelyik sokáig tart, és jó nagy seb marad utána.

A körutam ezzel véget is ért, mehetek vissza Pécsre. Az autóbuszállomás meglehetősen messzire fekszik a kórháztól, az igazgatónő felajánlja, hogy kivisz odáig a kocsijával. Átvágunk a nyári napfényben fürdő városon, Fülöp doktornő nem állja meg, hogy menet közben meg ne kérdezze:

– Most, hogy körülnézett, mi a véleménye: egy mentőállomás tudná pótolni a kórházunkat?

Tudom, hogy semmi sem múlik a válaszomon, és az udvariasság is azt diktálná, hogy a kórház javára döntsek, de nem tudok erőszakot tenni magamon.

– Igen, azt hiszem, hogy ha a mentők megfelelő kapcsolatot építenek ki és tartanak fenn a pécsi és a többi nagy kórházzal, a siklósi emberek jobb egészségügyi ellátásban részesülhetnének.

A párbeszéd ezzel megszakad, és a búcsú is fagyosra sikeredik. Megnézem a menetrendet: a legközelebbi busz csak egy óra múlva indul Pécs felé. Leülök egy padra, és tovább olvasgatom a siklósi kórház történetéről szóló könyvet, Benkő doktor, a szülészeti-nőgyógyászati osztály első beosztott orvosa így emlékezik az 1952–1956 évekre:

„A segédorvosok harmadnapokon ügyeltek, a »szabad« napokon mentőszolgálatot, illetve mozgó szakorvosi szolgálatot teljesítettek… Sebész és nőgyógyász kölcsönösen asszisztált a műtéteknél, és rendszerint belgyógyász altatott nyílt módszerrel, chlorethyl-aether narcosis formájában (hosszabb műtéteknél 4-5 100 grammos aetheres üveg is elfogyott).

Vérvesztés esetén elsősorban volumenpótlást tudtunk biztosítani. Méhen kívüli terhességnél számos esetben retransfundáltuk a hasban talált vért. A szolgálat nemegyszer 24 órás volt, a szülőszoba ablakából sokszor köszöntött ránk a hajnali napsugár, ahogy a nagyharsányi hegy mögül előbukkant…”

Leengedem a könyvet magam mellé a padra, ezekre a régi orvosokra gondolok, és hangtalanul, de megkövetem magamban a siklósi kórházat.

Egy régi, még a háború előttről származó feljegyzés így írja le a Péterfy Sándor utcai kórház létrejöttét:

„Budapest Székesfőváros szívében, a VII. kerületben, a Bethlen Gábor utca, István út, Rottenbiller és Péterfy Sándor utcák közötti telken, az utóbbi két utca sarkán évek során kifejtett gondos előkészítés után elkészült és a nemes szociális rendeltetésének és hivatásának átadva emelkedik a modern technika vívmánya: a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) új központi rendelőjének, gyógyszertárának és kórházának négyemeletes hatalmas épülete, s mellette a központi főzőkonyhát, kazánházat és mosodát magába foglaló gazdasági épületcsoport…

Az igazgatóság az elnökség javaslatára 1931. évi március hó 4-ik napján megtartott ülésében hozott határozatával a kórházi, rendelőintézeti és gyógyszertári építkezés tervezésével dr. Hültl Dezső műegyetemi rektor-műépítészt, a gazdasági épület tervezésével pedig Hegedűs Ármin nyug. székesfővárosi műszaki főtanácsos műépítészt bízta meg.

A megbízott műépítészek a terveket elkészítették, az elnökség és az igazgatóság ezeket, valamint a költségvetéseket letárgyalta és elfogadta, majd a népjóléti és munkaügyi magyar királyi Miniszter mint felügyeleti hatóság, 1931. évi október hó 5-én kiadott rendeletével a határozatokat jóváhagyta s az építkezést éspedig az új kórház és rendelőintézet építését, valamint berendezését engedélyezte. A munkák pályázatra való kiírása, a beérkezett ajánlatok elbírálása és a vállalatba adást tárgyazó önkormányzati határozatok felsőbb jóváhagyása után az építkezés ténylegesen 1932. március hó 2. napján vette kezdetét. Az építkezés közel két évig tartott, és 1933 december havában fejeződött be…

Legyen a hajlék az egészségnek büszke reménysége, a betegnek üdítő forrása és lebegjen felette mindenkor a Mindenható áldása!”

Az 1930-as évek legvégén, illetve az 1940-es évek legelején magam is láttam ezt a kórházat. Az én mindennel megpróbálkozó, folyamatos munkanélküliséggel küszködő apám valamilyen rejtélyes módon tagja volt a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének. A Péterfy Sándor utcában fogadták az ellátásra jogosultakat, apám engem is ide hozott be, ha új lúdtalpbetétre szorultam.

Emlékszem, hogy kőbányai nyomortelepi lakásunk után ez a rendelőintézet a testet öltött fényűzésnek tűnt makulátlan tisztaságával, kinyitható üvegtetejével, hangtalan zöld linóleum padlójával, dísznövényeivel. Talán valami halk háttérzene is szólt, de ezt már nem tudom felidézni magamban.

A háború után a világ változásaival együtt a MABI is eltűnt, a kórház állami felügyelet alá került, kisebb-nagyobb bajaimmal az új területi rend szerint kijelölt SZTK rendelőbe jártam. Csak évtizedekkel később egy sportsérülés kapcsán vetődtem el újra a Péterfybe. A kezelés után a Bethlen tér felőli oldalról átsétáltam az átellenes Péterfy Sándor utcai kijárathoz. Menet közben a szél iránya hirtelen megfordult, és furcsa, édeskés bűzt éreztem. A háborús időkből jól emlékeztem erre a szagra: bomló hullákból szokott felszállni, de nem akartam elhinni, hogy ez terjenghet egy kórház területén. Később kiderült, hogy a szimatom nem csalt meg: a hullaház hűtése már napokkal korábban elromlott, és a bennük tárolt holttestek oszlásnak indultak. Aztán megtudtam, hogy ez egyáltalán nem számít kivételes esetnek, a környéken lakók gyakran emelnek panaszt ilyen okból.

Aztán megint hosszú évek teltek el, 2002 októberében látogattam el újra a Péterfy kórházba – most már riportanyaggyűjtés céljából. Körülnéztem az udvaron, úgy tűnt, hogy a már korábban is észlelt leromlás csak fokozódott. A vakolat fellazult, egy-egy erősebb szélroham hatására nagy darabokban zuhan le a falról, több baleset is történt ennek következményeként, az autók már csak tisztes távolságban mernek leparkolni. Bent az igazgatósági épületben viszonylag kedvezőbbek az állapotok, igyekeznek rendet tartani, szemet gyönyörködtetően feltűnik egy-egy régi időkből származó faragott tölgyfa pad.

Megpróbáltam felkészülni a dr. Ferenczi István kórház-főigazgatóval folytatandó beszélgetésre, a „Ki kicsodá”-ban megnéztem a róla szóló szócikket, eszerint: orvos, belgyógyász, 1968-tól dolgozik a Péterfy Sándor utcai kórházban, végigjárta a ranglétrát, volt belgyógyász alorvos, adjunktus, főorvos, 1991 és 95 között orvosigazgató, 1995-től főigazgató. Hematológiával foglalkozik, hobbija: horgászat, kertészkedés.

Bár telefonon már tárgyaltunk, személyesen most először találkozunk Ferenczi doktorral, az ötvenes éveinek végét taposó, magas termetű, kopaszodó férfi udvarias szabványmosollyal fogad – igaz, kevés okot találhat a vidámságra. Augusztus eleje óta egy, a fővárosi önkormányzat, vagyis a fenntartó által kirendelt csődbiztos működik a kórházban – Ferenczi doktor főigazgatói működése alatt már másodízben. Nem mondja ki nyíltan, de nagyjából biztosra veszi közeli leváltását vagy előnyugdíjba küldését, és érthetőleg nem akarja elrontani majdani elhelyezkedési esélyét egy felelőtlen nyilatkozattal.

Már az első szavakból kiderül, hogy a kórház adósságai megközelítik a 600 millió forintot.

– Hogy jött ez össze?

– Anélkül, hogy el akarnám hárítani a rám jutó felelősséget, el kell mondanom, hogy Budapesten a terhes és hátrányos feladatokkal többnyire a Péterfy kórházat találták meg. Annak idején ránk bízták a megszüntetett Balassa kórház felszámolását, anélkül, hogy megfelelő kereteket biztosítottak volna hozzá, az irattárukat csak a pincében tudtuk elhelyezni.

– 1998-ban hozzánk csatolták az Alsóerdősor utcai Erzsébet kórházat is. Az egyesítésnél egy csomó adósságot hoztak magukkal, ez később csak tovább növekedett az elmaradt adókkal és az elvesztett munkaügyi perekben kifizetendő kártérítések összegével.

– Az 1510 ágyunkkal jelenleg mi számítunk Budapest legnagyobb kórházának, de ezen kívül szakrendelőket, felnőtt- és gyermekfogászatot is fenntartunk, nappali melegedőt is működtetünk, a tevékenységünk összesen 21 telephelyre terjed ki. Ehhez képest viszonylagosan kevés támogatást kapunk.

A főigazgató nem mondja ki, de közismert tény, hogy a magyar egészségügyben nem érvényesül az arányosság elve, a kórházak egymás elől viszik el a rendelkezésre álló, meghatározott összegű, egyébként igen kevés pénzt. Az Uzsoki például építhetett magának egy európai színvonalú új szárnyat, nem is beszélve a klinikákról, melyek állami intézményeknek számítanak, egyszerre két minisztériumhoz is kötődnek – az egészségügyihez és az oktatásihoz, ők nyugodtan görgethetnek maguk előtt milliárdos adósságokat. Csak a debreceni mutathat fel pozitív szaldót, a másik három orvostudományi egyetem fenntartóként éppen mostanában nyújtott be kérelmet 1,18 milliárdos adósságtámogatásra.

– Azt mondják, főigazgató úr, hogy maga nem tartozott a kórháza érdekében az asztalt csapdosó vezetők közé.

– Valószínűleg igazuk van, nem ez a stílusom.

– Politikailag sem evez a jelenlegi hatalom farvizén. Minden sértő szándék nélkül kérdezem: miért tűrik meg magát a helyén?

Ferenczi doktor változatlan mosollyal tárja szét a karját, és nem válaszol.

– Van kiút ebből a helyzetből?

– Bizonyára hallotta már, hogy minden új miniszter meg szokta ígérni azt a bizonyos 600 milliárdot az egészségügy szanálására, aztán jön egy pénzügyi államtitkár, és véget vet az álmodozásoknak. Sokan úgy vélik, hogy a jövő évi költségvetésbe betervezett többlet nagy részét elviszik majd az idei béremelés áthúzódó hatásai és az infláció. Ami kézzelfoghatónak látszik, kiírtak egy 2,6 milliárdos pályázatot, mi is jelentkezünk rá.

– Az ügyek viteléhez szükséges pénzből jórészt magunknak kell fedeznünk az amortizációs költségeket – és ez a teher az idő múlásával folyamatosan növekszik. Példaként megemlítem, hogy 1993–94 sok új gépet és műszert kaptunk, ezek garanciája mostanra lejárt, szervizre nem telik – amíg mennek, addig használjuk őket.

– Hogy részesülnek a közbeszerzésekből?

– Sokszor valóságos kálváriát kell járnunk, a közbeszerzési bizottság egy hiányzó kettőspontért is visszaküldheti a papírokat. Az eredményhirdetés csak fokozza a szakmán belüli ellentéteket, minden vesztes feljelentést tesz. Ha nyertünk, néha azzal sem jutottunk messzire. A sebészeti műtőnkbe még nem vezették be a légkondicionálást, 1999-ben kaptunk rá 90 milliót, de ennyiből nem tudtuk megoldani, mert a szállítók legalacsonyabb ajánlata is 110 millióra szólt. Azóta hiába megyünk lefelé a magunk igényeivel, az árak gyorsabb ritmusban emelkednek.

– Aki szegény, az mindig rosszul jár, akkor is, ha szerencséje van. Még 1990 előtt sikerült vásárolnunk egy „uraságoktól levetett” komputervezérlésű érvizsgálót, de hamar tönkrement, és kiderült, hogy javíthatatlan, mert itt egy csavart sem lehet kapni hozzá. Amerikából is érkeztek gépek, melyek 110 voltra és a miénktől eltérő wattszámra voltak beállítva – ráadásul nem rendelkeztek magyar engedéllyel. A gépek néha olcsók, de a működtetésük annál drágább, mert csapvizet nem lehet belecsurgatni, csak az adott gyártmányú reagenst, nyolc-tíz évig kell vásárolnunk hozzá, de mást nem tehetünk, mert a pipettázáshoz már nem térhetünk vissza.

– Időnként azért valami jót is ki lehet fogni. Az európai uniós normák bevezetése miatt Németországban és Ausztriában is komplett kórházi felszereléseket cserélnek le, ezekre szoktak lecsapni az élelmesek, persze a nyugat-magyarországi intézmények közelebb fekszenek hozzájuk, így előnnyel indulnak. Nekünk ebből is csak a „resztlik” jutnak. A nővéreink létrehoztak egy alapítványt – és kapcsolatot teremtettek egy hamburgi kórházzal. Valahányszor kilátogatnak hozzájuk, megnézik, hogy mit lehetne elkérni tőlük, kaptunk például leszerelt ágyakat, éjjeliszekrényeket, nővérruhákat.

– Előfordul olyan eset is, hogy maguk selejteznek le valamilyen felszerelést?

– Igen, például ágyakat, régen Erdélybe küldtük őket, most már inkább az itthoni hajléktalanszállások kapják.

– Visszatérve az előbbi témára: ezekben a nemzetközi kapcsolatokban nem rejlik benne az a veszély, hogy a külföldi partnerek magukhoz csábítják a magyar munkaerőt?

– Be kell látnunk, hogy ha valaki el akar menni, úgysem tudjuk visszatartani. Már kialakultak a „szűk keresztmetszetek”, a legfontosabb hiányszakma az aneszteziológus és a „szundi babák”, vagyis az altatónővérek, az ő hiányukban akár hét osztály is működésképtelenné válhat, köztük olyanok, mint a traumatológia vagy a belgyógyászat. Emelnünk kellett az aneszteziológusok ügyeleti díját és a nekik járó egyéb juttatásokat, a most folyó vizsgálat ezt túlzottnak találta, és a terhünkre rótta. Őszintén remélem, hogy az utódaim találnak majd olyan megoldást, amely nem igényel anyagi ráfordításokat.

– Addig nem tehetünk mást, mint hogy kizsákmányoljuk a szakembereink maradékát. A diagnosztika: a labor, a röntgen, a szövettan nehézségei is megbéníthatják az egész kórház munkáját. A létszámhiány mindenütt megmutatkozik, előfordult, hogy Karácsony előtt alig találtunk ügyeletest a toxikológiai, vagyis ahogy a környéken nevezik, az „öngyilkossági” osztályunkra.

– Szabad még feltennem egy kényes kérdést? Milyen a kapcsolata a csődbiztos asszonnyal?

– Személy szerint régi jó ismerősöm, nem ellene, hanem általában az önkormányzati biztosok feladatkörével kapcsolatban vannak fenntartásaim. Ők helyzetüknél fogva ellenfelei a kórházigazgatónak. Tisztában vannak vele, hogy az ő saját területükön is akadnak hibák, tőlünk viszont a tökéletességet követelik meg. Olyan adatokat igényelnek tőlünk, melyekkel nem rendelkezhetünk, nem veszik figyelembe, hogy a kórházak többségében nem alakult ki átfogó informatikai rendszer – mi is próbálkoztunk egy világbanki pályázaton, de nem sikerült nyernünk –, nincs mindig naprakész könyvelésünk, nem tudjuk áttekinteni a raktárkészletünket.

Erélyes kopogással, határozott léptekkel egy fekete hajú, fehérköpenyes asszony nyit be az ajtón, Ferenczi doktor bemutatja:

– Melcherné Szerján Piroska, a kórház főmérnöke.

Az asszony hatvanas éveinek vége felé jár, már rég túllépte a nyugdíjkorhatárt, vissza is vonult, de a kórház újra és újra kikönyörögte nála, hogy folytassa a munkáját. Leül egy kávéra, kérdéseimre ejt néhány szót az életútjáról: annak idején osztályidegen származása miatt csak szerszámlakatos tanulónak vették fel, később munka mellett szerzett diplomát.

A főigazgató most mintegy önmaga mentesítésére hívatta fel őt, elfoglaltságára hivatkozva azt kéri, hogy egy más alkalommal folytassuk a beszélgetést, és a főmérnök asszony gondjaira bíz.

– Mihez kezdjünk, mit akar látni először? – kérdezi Melcherné.

– Mindenekelőtt: szólíthatom Piroskának?

– Rendben. Szóval hová menjünk?

– Arra a helyre, amely a legjellemzőbb a kórház műszaki állapotára.

– Akkor nézzünk le az alapszinti közlekedő folyosóra.

A hatalmas alapterületű, számtalan épületre tagolódó Péterfy kórházban sohasem volt egyszerű a mozgás és a mozgatás, és az eltelt évek alatt csak tovább nehezült. Az általános leromláson kívül speciális okok is közrejátszottak. Számos osztály külön műtőhelyiséget igényelt magának, ezeket csak úgy lehetett kialakítani, hogy beépítették a folyosóvégeket, lehetetlenné téve minden kapcsolódást. A forgalom nagy része leszorult a mélybe, az épületek alatti közlekedőfolyosóra, eltűrhetetlen állapotokat teremtve, például az ételkihordó bármikor összetalálkozhat egy „tepsit” toló hullaszállítóval.

Egy lépcsőn ereszkedünk le a mélybe, a kulcsokat kezelő kísérőnk elemlámpával világít elénk, szabad kezével fölfelé mutat:

– Még Lucifer is fölöttünk van!

A folyosó állaga a végletekig leromlott, kicsi az űrszelvény, nincs mód semmiféle komolyabb szerelési munkára, a vezetékek belógnak, az üveggyapot-szigetelés sok helyütt felbomlott. Nincs betartva az az előírás sem, hogy a különböző szolgáltatások vivőrendszereit hermetikusan el kell különíteni egymástól, a víz az elektromos vezeték fölött fut, a legkisebb sérülés esetén rácsöpög, és zárlatot válthat ki.

– Időzített bombák ketyegnek itt, és időnként felrobbannak – mondja Piroska. – Egyszer eltört a villanyvezeték, és négy órára leállt minden, még a műtétek is.

A poklok legmélyebb bugyra kétségkívül az úgynevezett közműpince, ez a kórház legalacsonyabban fekvő kiépített pontja. Itt helyezkedik el a melegvíz-szolgáltatás, a fűtés, a gáz és a csatornarendszer központja. Ide csak benézünk, utcai ruhában nem tudunk bemenni, mert a mennyezetről folyamatosan csurog a víz. A szennyvízvezeték is tömítetlen, akár egy csapból, csurog belőle a mocskos lé, tócsákat alkotva megülepszik a betonpadlón és megposhad. Kísérőnk beljebb emeli az elemlámpa fénykörét: hátrébb alulról is jön a víz, akárha egy buzgár törne fel, ez is elpang.

– Nem lehetne kiszivattyúzni? – kérdezem.

– Nem, mert kiüregesedik a föld, és az egész épület összeomlik. Különben sincs rá egy fillér sem.

A kelet-nyugati metró építésénél valahol a Blaha Lujza tér környékén átvágtak egy föld alatti vízzáró réteget, a víz azóta szabadon áramlik a Péterfy kórház felé, és valahányszor a Duna szintje meghaladja a mérce szerinti 252 centis szintet, elönti a pincét. A feltörő talajvíz ellen úgy próbáltak védekezni, hogy az aljzatra egy betonréteget terítettek, majd mikor ezen is átütött, fölébe egy újat és még újabbakat raktak, összesen másfél méteres vastagságban. Ezzel csak annyit értek el, hogy a belmagasság lecsökkent, a víz változatlanul betör, viszont csak derékszögben meghajolva lehet közlekedni. Ha egy külső vállalat valamilyen munkát végez itt, dupla árat számít fel, mint egy normális adottságú helyen.

– Nincsenek más módok a szigetelésre?

– Meg lehetne próbálni azt, amit a szikszói kórházban csináltak még 1963-ban. A gépház, illetve a kazánház a régi épület alagsorában működött, később kívülről is vágtak hozzá egy lejáratot. A talajvízszint magas volt ezen a területen, hiába szigeteltek cementtel, ezzel-azzal. Valakinek támadt egy olyan ötlete, hogy próbálják meg szalonnával. Állítólag több mint harminc kiló avas szalonnát és szalonnabőrt gyűjtöttek össze, és azt tömködték be a résekbe. Aztán többen is felfedezték a munkások és a betegek közül, lejöttek és le-lecsaptak egy darab szalonnát, ezért a főorvos leöntette mésszel az egészet, hogy ne hordják el. Lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, én is csak így hallottam.

A legenda a legősibb anyanyelv, még ebben az irdatlan párás sötétben is felélénkíti az embert, de Piroska főmérnök asszony nem hagyja, hogy eltérjünk a lényeges dolgoktól:

– A szennyvizes akna fala szomszédos volt a konyháéval, nemrégiben megrepedt, és a mennyezeten keresztül lefolyt a tartalma. Az ürülék és a zsír bűze olyan erős volt, hogy még egy görény is díszlépést verhetett volna neki. Most kibélelték műanyaggal, és egyelőre nincs baj vele.

– Az is előfordult, hogy a Rottenbiller utcán végighúzódó fővezeték „visszanyomott”, a szennyvíz elöntötte a raktárakat. Ezt a veszélyt egy szelep beiktatásával egyelőre kiküszöböltük, de egy csőtörés most is elboríthatja a fél kórházat.

Továbbmegyünk a folyosón, a szerelő hetvenéves elektromos vezetékeket mutat, még jutavászon szigetelés fedi őket. Hirtelen egy tolókocsi előz meg minket, egy mindkét lábán combból csonkolt nő ül benne, cigarettázik, teli tüdőből fújja a füstöt. Majd folytatódik a különös karnevál, előbb egy hullaszállító „tepsi” húz el mellettünk, majd egy fehérköpenyes, csípőficamos férfi közeledik rángatódzva felénk.

Meleg van, a minket kísérő szerelő azt mondja, hogy ha kifújna a gőz, csak pajzzsal lehetne itt közlekedni, akkor is félig megfőne az ember.

– Mibe kerülne a kórház teljes rekonstrukciója? – érdeklődöm a főmérnök asszonytól.

– A kívülálló szakértők tudomásom szerint úgy becsülik, hogy nyolc és fél milliárd forintból kijönne, de szerintem ez csak a legszükségesebbekre, az osztályok átrendezésére, illetve ide-oda telepítésére volna elegendő. A teljes gőz-, villanyhálózat, a liftek és más műszaki létesítmények helyrehozatalával együtt legalább tizenkétmilliárd forint kellene.

– Annak idején Deutsch Tamás miniszter úr megígérte, hogy ha győznek a 2002-es választásokon, akkor rendbehozatják az egész kórházat. Ez, mint tudjuk, nem következett be, és eddig más oldalról sem köszöntött be a megváltás. Továbbra is a műszaki állomány viszi a vállán a Péterfyt, négy villanyszerelő harcol folyamatosan, hogy működjenek a vezetékek, de a többi munkás is köztéri szobrot érdemelne.

Egy hosszú szakaszon gipszkarton takarás előtt haladunk el, ez a borítás nem díszcélokat szolgál, hanem elrejti a mögötte rothadó falat, majd egy ajtón feltűnik a „Prosectura” tábla.

– Ide is be kíván menni? – kérdezi a főmérnöknő, némi kétkedéssel a hangjában.

Nincs olyan részem, melyet vonzana egy hullaház látványa, de a riporteri szakma alaptörvényei közé sorolom, hogy mindent meg kell nézni, ami az olvasót érdekelheti. Mi történhet? – morfondírozok magamban, legfeljebb rosszul leszek, bele nem halok, vagy ha mégis, a legjobb helyen teszem, nem kell messzire vinni. Bólintok:

– Persze, mehetünk.

A prosectura vezető főorvosa hellyel kínál minket – és mond néhány szót a szakmájáról.

– A boncolóorvos a kórházban folyó munka legfontosabb minőségi ellenőre, mert csak ő tudja kétségtelen bizonyossággal megállapítani, hogy az elhunyt milyen betegségben szenvedett, és arra a legmegfelelőbb gyógymódot alkalmazták-e és az elérhető legmagasabb szinten. Ennek a tanulságai fontosak lehetnek, ezért igen sajnálatos, hogy a haláleseteknek alig 15 százalékát követi boncolás. Öt-tíz esetben is előfordult, hogy én magam kértem hivatalos boncolást, mert például úgy találtam, hogy a vénás injekciót beadó tű tovább hatolt a megengedhetőnél, vérzés keletkezett, és az illető beteg abba halt bele, vagy az idegenkezűség gyanúja merült fel. Persze a diagnosztikai műszerek és módszerek fejlődésével egyre csökken a tévedések száma.

– Régebben egy orvos bármilyen szakra kívánt is specializálódni, előnynek számított, ha előtte egy ideig patológusként is működött. Ma már kevesen vállalják ezt a munkát, egyik kollégánk tíz év után elment szülésznek, egy másik is épp most hagyott itt minket. Azt szokták mondani, hogy a patológus nem születik, hanem marad. Az állományt csak nehezen tudjuk feltölteni a szükséges szintre, szerencsére néhány nyugdíjas szakember, például egy nyolcvanadik évében járó egykori szegedi főorvos kisegít minket. A mi nehézségeink, mint bizonyára tudja, az egész gyógyító munkát megingathatják, mert a patológia határai messze túlterjednek a boncolásokon; a szövetvizsgálatok, a citológiai és egyéb elemzések is a feladatkörébe tartoznak.

– A patológia más kórházakban is válságos helyzetbe került?

– Én úgy gondolom, hogy igen, de kérdezze meg erről Szentirmay professzor urat a Kékgolyó utcai klinikán, ő magasabb szintről tudja áttekinteni az állapotokat.

A kimutatásokat összegezve a Péterfy kórház különböző egységeiben évente összesen 1000-1100 beteg hal meg, ebben a számban benne foglaltatnak azok is, akiket a mentők már haldokolva vettek fel, és alig néhány perccel élték túl a beszállítást.

(A menet közben meghalt személyeket a mentőknek az Üllői útra, az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetbe kellene bevinniük, de nem szívesen vállalják ezt a külön fuvart, néhányan megpróbálják a halottat benn a kórházban leadni.

Egy mentőápoló legendákba illő trükköket talált ki. A szakmában csak „Halottsétáltató”-nak hívták, mert a tetemet ráállította a maga lábára, és így lépkedve vitte fel sokszor a második emeletre. Másik fortélya abból állt, hogy a hordágyon fekvő, már halott személy nevében kért egy pohár vizet a kórházi ápolónőtől, kiöntötte valahol, aztán visszajött, és a nővérnek tolmácsolta a „beteg” köszönetét. Ha jött az orvos, és azt mondta, hogy: de hiszen ez halott, a mentő csak csóválta a fejét:

– Hát akkor ebben a pillanatban szenvedhetett ki szegény, az előbb még kért egy pohár vizet, meg is köszönte, igaz, nővérke?)

A Péterfy nagyobb egységeiben mindenütt kialakítottak hullakamrákat, ami természetes, hiszen valaha önálló tevékenységet folytattak. Ezek közül az Erzsébet kórházé számít a viszonylag legmodernebbnek – úgynevezett „tálcás-polcos” rendszerű. A kapacitásuk általában kielégítőnek mondható, de egy háromnapos ünnep alatt elhalálozottakat már csak nehezen vagy egyáltalán nem tudja befogadni.

(Később hallottam egy idevágó angliai példát. Egy időben a szigetországban is kormányzati célkitűzéssé vált a kórházak ágy- és helycsökkentése, ez a szándék a hullakamrákra is kiterjedt. Ez a törekvés sokáig nem járt súlyosabb következményekkel, de egy nagy influenzajárvány annyi halálos áldozatot követelt, hogy nem tudták őket a hullaházakban elhelyezni. Jobb megoldás híján a kórházak külön hűtőkamionokat béreltek, és ezekbe pakolták bele a kadávereket, a kocsik a városon kívül vesztegeltek, amíg sor nem kerülhetett a hullák eltemetésére.)

Magának a Péterfy kórháznak a tetemőrzője korszerűtlen, hosszú évek óta nem nyúltak hozzá. Nem véletlenül terjenghetett többször is édeskés bűz a környéken. Bejelentem, hogy szeretném megnézni, a főorvos megpróbál lebeszélni:

– Több szempontból sem tartanám szerencsésnek. Egyrészt kegyeleti okokból: a hozzátartozók érzékenységét sértené, ha egy idegen tekintené meg a családjuk elhunyt tagját. Másrészt komoly egészségügyi kockázattal is járna, mert egy napokban elhunyt AIDS-es beteg holttestét is ott őrzik.

Én már visszakoznék, de Piroska, a más szándékait is következetesen képviselő főmérnök asszony nem egyezik bele az elutasításba:

– A kegyeleti jogokat nem sértjük meg, hiszen nem is azonosítjuk a holttesteket. Az író úr csak egy pillantást vet rájuk, az AIDS pedig tudomásom szerint nem terjed belégzéssel, így a fertőzés veszélye sem áll fenn.

Végül is megkapjuk az engedélyt. A hullakamra előtt boncmester fogad minket, megállapodunk, hogy csak a küszöbön állva nézek be, nem lépek beljebb. Az első, ami az ajtó nyitódásánál meglep, hogy bentről inkább langyos, mint hideg levegő árad ki.

Körülnézek: a hullaház harminc személyre van méretezve, most tizenöten fekszenek benne.

– Félházunk van – összegzi a boncmester.

A tetemeket minden rendszer nélkül, látszólagos összevisszaságban helyezték el, az egymáshoz közelebb-távolabb fekvő testek mégis mintha egy szerkesztett kompozíciót adnának ki, leginkább Hieronymus Bosch festményeihez hasonlatosat. Ritkább vagy sűrűbb elhelyezkedésük mintha magasabb szempontból megtervezett volna, megmerevedett karjuk mintha egymásra mutatna egy elképzelt központba terelve a figyelmet. A halottakat nem takarták le szemfödéllel, csak egy lepedőt vetettek rájuk, az is lecsúszott a légvonattól. Némelyikük oldalán kiterjedt zöld foltok látszanak.

– Azok ott hullafoltok? – kérdezem.

– Nem, azok már a rothadás nyomai. Sok halottat csak egy héttel az exitus után kezdenek keresni a hozzátartozói. Akkor kiderül, hogy nincs pénzük a temetésre, kérik, hogy tartsuk itt egy darabig, amíg összeszedik a szükségest. Aztán nem jelentkeznek többé. Két hónap után a test már folyik, nem várhatunk tovább, betesszük egy műanyag zsákba és elviszik, ilyenkor az önkormányzat rakja le ingyenes temetéssel.

Még vetek egy pillantást befelé:

– Szívós anyagból áll az emberi test?

– Nem nagyon. Például a kutyát a szőre-bőre tovább egybetartja.

A boncmester bezárja az ajtót. Erőteljes, fiatal férfi, talán még a harmincadik évén is innen jár.

– Mióta szolgál itt?

– Már a hetedik éve – mintegy megelőzve a várható kérdést, hozzáteszi –, 73 ezer forintos nettót keresek.

– Ennyit máshol is megkapna, mi tartja itt?

– Borravalós szakma, az öltöztetésért adnak jattot.

(A boncmesterek máshonnan is kaphatnak „jatt”-ot, a temetkezési cégek 4-5 ezer forintot csúsztatnak nekik, ha őket „ajánlja” a hozzátartozóknak.)

Később hallottam, hogy a boncmesterek külföldön külön jövedelmekhez is hozzájutnak. Egy szegedi ismerősöm Amerikába kivándorolva erre a pályára állott, ő mesélte, hogy némelyik orvos meg-megkéri, hogy a hullákból titokban operáljon ki egy-egy felhasználható testszövetet, és bőséges borravalóval jutalmazza a szolgálatait.

Még ebben az egyszerűnek látszó szakmában is előfordulhatnak „cviklik”. Egy boncmester a holttestből kivágott szerveket nem az eredeti „tulajdonos”-ba rakta vissza, hanem egy másik hullába. Később ezt az elhunytat exhumálni kellett: két szívet és négy vesét találtak benne. Legalábbis így szól a legenda.

Folytatjuk az utunkat, de nem tudok szabadulni a látvány emlékétől, a folyosó padlóján feltűnő ismeretlen eredetű nyomokat is vérfoltoknak hiszem.

A Péterfy utcai kórház patológiai osztályának megtekintése után szükségesnek találtam, hogy valamivel közelebbről is megismerkedjek ennek az orvosi szakágnak a helyzetével. Felhívtam a főorvos által is említett Szentirmay Zoltán professzort a Kékgolyó utcai klinikán, és megkértem, hogy üljön le velem egy tájékoztató beszélgetésre. A professzor készségesen fogadta a jelentkezésemet, megállapodtunk, hogy a munkahelyén keresem fel.

Mintha csak jelképezni kívánná a nukleáris patológiának, Szentirmay professzor szűkebb értelemben vett szakmájának a rangját, irodája és laboratóriuma a belső út melletti utolsó, XIX. számú pavilonban helyezkedik el. Minden szavatossági határidőt évtizedekkel túlszolgált faépület, pontos mása a régi bábolnai tojóházaknak, a fából készült falakon át tudják rágni magukat az egerek, a padláson leszakadt a nád stukatúr. Látatlanban megemelem a kalapomat azok előtt, akik ilyen körülmények között is magas színvonalú teljesítményt tudnak nyújtani.

Szentirmay professzor robusztus fizikumával, de egész gondolkodásával is egy folyamatos nehéz munkával viaskodó kézművesre emlékeztet, önkéntelenül is kerüli a túlságosan elvont fogalmak használatát. Mielőtt megszólalna, egy üres papírlapot húz maga elé, készen arra, hogy ha szükséges, illusztrálja a szavait.

– Ránk, akik a nukleáris patológiával foglalkozunk, hármas feladat hárul: meg kell állapítanunk, milyen betegséggel állunk szemben, milyen a várható lefolyása, és mi az optimális kezelési mód.

– Ez mennyi időt igényel?

– Egyszerre öt-hét esettel foglalkozunk, előfordulhat, hogy a betegség jellegének felismerése egy hetet is igénybe vesz, pedig mi az átlagosnál több munkaórát teljesítünk. Reggel nyolctól este hétig tart a „műszak”, néha még tovább is. Miskolcon a patológia vezetőjének a felesége fellázadt, mert a férj szombat-vasárnap is bejárt dolgozni, azt találták ki kompromisszumos megoldásnak, hogy a hétvégére hazavitte a mikroszkópot, és otthon folytatta a munkát.

– Mennyire becsülik meg a tevékenységüket?

– Elmondok egy esetet, ami jelzi, hogy a társadalom miképpen méltányolja a fáradságunkat. Az említett miskolci orvos feljött Budapestre egy konszenzus konferenciára, a 8-10 ezer forintos részvételi díjat befizette, de az ezerforintos ebédre már nem tellett neki. Lehet, hogy nem nagy dolog, de gondolja meg: ezen az emberen múlik, hogy Észak-Magyarországon kinek veszik le a mellét, a kezét vagy a lábát.

– A patológus kevesebbet keres, mint például egy sebész?

– A fizetése nem kisebb, de a jövedelme mégis alacsonyabb, mert nem kap hálapénzt. Ő nem jelenik meg a műtőasztal mellett, a betegnek talán fogalma sincs, hogy patológus is van a világon, csak azt érzékeli, hogy az orvos kivette belőle a daganatot. Az operatőr jól felfogott anyagi érdekeitől vezéreltetve nem fogja közölni vele, hogy a patológus esetleg három-négy órát is dolgozott az egészségéért, a műtét sikeréért. A sebész viszi el a pénzt, sokszor kemény tízezreket.

– Egy dolog van, amiből nekünk jut a nagyobb rész: ez a felelősség. Azt szokták mondani: a patológus irányítja a sebész kezét, ő ellenőrzi, hogy maradt-e olyan sejt, amely miatt meg kell ismételni a műtétet, és utána is döntő szerepe marad az alkalmazandó terápia meghatározásában. Ha ő téved, a beteg meghal.

– A patológus legfőbb adottsága a gyors döntés képessége. Úgy kell határoznia, hogy tudja, a döntése végleges és végletes, életet vagy halált jelent. Ami a személyes tulajdonságait illeti, szangvinikus lelkialkatú, ebben a sebészekhez és az űrhajósokhoz hasonlít. Emellett persze nem nélkülözheti a kézügyességet, a kombinációs érzéket, hogy össze tudja rakni egy metszet minden részét. Nem véletlen, hogy általában jól rajzolnak, és könnyen megbirkóznak a puzzle-játékokkal is.

– Jelenleg hány patológus dolgozik Magyarországon?

– Nem egészen 300 szakorvos, ha a szakvizsga előtt álló rezidenseket is hozzávesszük, a létszám akkor sem éri el a 350-et. Mindenképpen ez tekinthető a legkisebb orvosi szakmák egyikének.

(Hogy megengedjek magamnak némi malíciát, megjegyzem, akad olyan magyar minisztérium, ahol a patológusi szakma létszámának több mint a kétszerese: 750 fő dolgozik.)

– További lemorzsolódásra is számíthatunk – folytatja Szentirmay professzor –, a középnemzedék eltűnik; vagy pályát módosít, vagy kimegy külföldre, ahol tárt karokkal várják. Csak mostanában is három orvos távozott a Szent János kórház patológiájáról Svédországba, meg lehet érteni őket: tizenöt-hússzorosát kapják a hazai fizetésüknek. A fiatalokat nem vonzza ez a presztízs nélküli munka, a Debreceni Orvostudományi Egyetem hatszáz végzős diákjából egy ment patológusnak. Maradnak az öregek. Ezt a mesterséget az ember tulajdonképpen a haláláig folytathatja, de idősebb korban már nincs kedve tanulni, márpedig a betegségek ismeretlen „szürke zóná”-ját csak a folyamatos képzés csökkentheti. Az öregek hamarabb el is fáradnak, nehezebben végzik el a szükséges „szőrözés”-t, a diagnózis csúszik, ezzel együtt a kezelés módjára vonatkozó javaslat is.

– Ez a létszám semmiképp sem elegendő. Magyarországon a szív- és érrendszeri betegségeket leszámítva a daganat a leggyakoribb halálozási ok. Évente 32 ezer embert visz el a rák, és 60-65 ezer új esetet regisztrálnak – köztük 4000 emlőrákot. Más országokban szinte mindenütt csökken a gyomorrák, a mellrák, a vastagbélrák mortalitása, nálunk növekszik. A halottak felével olyan szövődmények végeztek, melyeket jelenlegi tudásunkkal is lehetne orvosolni. Elfogadhatatlan, hogy egy asszony ma is méhnyakrákba haljon bele, márpedig az évi 600 beteg jelentős része mégis így fejezi be.

– Ami a megelőző szűréseket illeti, már gyakran nekirugaszkodtak, de szervezett formában még nem bontakoztak ki. Hárommillió nőt kellene átvizsgálni, a 17. évtől az 55-ig terjedő korosztályt. Ehhez nem a meglévő háromszáz, de kilencszáz orvos is kevés volna. Akadnak olyan megyék, ahol egyetlen patológus szakorvos működik, az is megfelelő műszaki háttér nélkül. Törvényszerű, hogy ekkora túlterhelésben hibákat is elkövetnek, vagy túl-, vagy alulkezelik a beteget, az előbbi pénzpazarláshoz, az utóbbi halálhoz vezethet.

– Mint az egészségügyben szinte mindenütt, itt is meghatározó anyagi okok rejlenek a háttérben. A Homogén Betegségcsoportok elszámolási rendszere viszonylag magas súlyszámmal sorolja be az onkológiai kezelést, de minden műveletet egybevonva egy összegben térít. A gyakorlatban a sebészet veszteséges, a kemoterápia és a sugárkezelés viszont nyereséget hoz, a patológia mégis háttérbe szorul a pénz elosztásánál, sőt azt is a fejünkhöz szokták vágni, hogy a sebészeti osztály pénzéből csípünk le. A tevékenységünk ilyen körülmények között nem válhat átfogóvá, csontvelő-transzplantációt vagy nagy dózisú kemoterápiát nem tudunk elvégezni.

– A szakma azt szeretné elérni, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nyisson egy olyan kasszát, melyet csak a patológia használhatna fel. A kórház egész éves költségvetésének 3,5 százalékával is beérnénk. Nem szeretnénk, ha öndicséretnek hangzana, de a munkánk jelentősége ennek az aránynak a többszörösét teszi ki. Ebben az ügyben levelet intéztünk az egészségügyi miniszter asszonyhoz, de semmiféle változást nem tapasztalunk. A kórházak továbbra is tetszésük szerint osztják el a bevételt, még azt a pénzt sem kapjuk meg, amelyet mi termeltünk ki.

– A külföldi tőke még nem próbált belépni erre a területre?

– Egy kanadai biztosítótársaság jelentkezett nálunk, egy szállodát építettek volna azoknak a betegeknek, akik a mi kórházunk szolgáltatásait vették volna igénybe. Anyagilag feltehetőleg jól jártunk volna, de a minisztérium elutasította az ajánlatukat.

(A korábbi magas egészségügyi vezetés úgy tervezte, hogy néhány tagjuk viszi el majd a „tejfölt”. Közhasznú társaságokat alapítanak százezer forintos törzstőkével, és kezükbe kaparintják nemcsak az országos intézetek profittermelésre képes részeit, de még a gyógyfürdőket is. Szerencsére nem sikerült megvalósítani a szándékukat.)

– Maguk a patológusok nem próbálják meg privatizálni a munkahelyüket?

– Itt kevés olyan embert talál, aki ehhez elegendő pénzzel rendelkezne, az OEP pedig csak nullszaldóig finanszíroz, ezért a patológusok csak elvétve folytatnak magántevékenységet – leginkább még a citológia és a molekuláris diagnosztika területén. Szeretnénk elérni, hogy nálunk is teremtsék meg a privatizáció törvényi feltételeit, de egyelőre kevés jel mutat arra, hogy ez sikerülne.

– Az egyik kollégám szokta mondani, hogy minden más területen már a piac törvényei uralkodnak, itt viszont a bürokrácia szabályai érvényesek; nálunk még nem történt meg a rendszerváltás.

Szentirmay professzor még megmutatja a laboratóriumot is. A helyiség padlója fehér-fekete kőkockákkal van kirakva, ha leejtenek valamit, nehezen találják meg rajta. Kicserélésére nem jut pénz, sok értelme egyébként sem volna, a roskadozó épületet hamarosan le kell bontani.

A magyar onkológia területén csak az utóbbi évtizedekben következett be a szó valódi értelmében vett technikai fejlesztés. Az 1950-es években inkább csak temették a betegségbe esett embereket, legföljebb a kemoterápiát alkalmazták. A laboratórium legfontosabb gépeinek egyike a 12 millió forintért beszerzett Light Cycler, a bakteriális fertőzés gyors kimutatására szolgál. A gépet az amerikai hadsereg számára fejlesztették ki, valószínűleg még a vietnámi háború idején. Az osztály rendelkezésére áll 2 komputertomográf, egy MRI-gép és több lineáris gyorsító, mely szimulációs módon töredéknyi idő alatt végzi el az élő testben esetleg csak hetek-hónapok alatt végbemenő folyamatokat.

– Van fejlődés, elképzelhető, hogy technikailag egyszer még felzárkózunk, de kérdéses, hogy akkor már lesz valaki is, aki használhatja majd ezt a technikát, vagy addigra eltűnnek Magyarországon a gyógyító patológusok.

Búcsúzásnál – az általa elmondottak kiegészítéséül – Szentirmay professzor ad egy tanulmánykötetet, melyben a szakma fiatalabb nemzedéke fejti ki a véleményét az ügyek állásáról. Az egyik cikkben dr. Melegh Zsombor patológus szakorvosjelölt a hiányszakmák kérdéseivel foglalkozik:

„A végzett orvosok 30-40 százaléka nem lép be a rezidensi rendszerbe, máshol, esetleg nem is orvosi munkakörben helyezkedik el, így nem lehet arra számítani, hogy a más orvosi szakmák keretein kívül maradottak töltenek fel hiányterületeket… Már Budapesten is számos betöltetlen patológus állás van, itt is elsősorban a paraszolvencia, vagy helyesebben mondva, annak hiánya az egyik oka, hogy a fiatal orvosok nem vállalnak munkát. A rosszabb életkörülmények és lehetőségek is sok embert riasztanak el… Egyes kórházakban a műszerezettség mellett a rendelkezésre álló szakirodalom is igen elavult, általában 10-20 éves könyvek találhatók a polcokon…

– A hiányszakmákban az egy orvosra jutó munka aránya magasabb, mint az olyan területeken, ahol megfelelő számú orvos működik. Az elvégzett többletmunkát sehol sem veszik figyelembe, sőt a munkáltatók át nem gondolt spórolása a munkabéren, ellentmondásos helyzetekhez vezet… A szakorvos a munkaideje lejárta után más kórházban dolgozik másodállásban. A kórházak, nehezen érthető módon, tehát kívülről besegítő munkaerőt alkalmaznak, ahelyett, hogy a saját orvosaiknak fizetnék meg az esetleges túlmunkát…

– Jelenleg Magyarországon egy orvos jóval többet dolgozik, mint az Európai Unió által megengedett heti 40 óra, vagy olyan magas esetszámot lát el, amely már veszélyezteti a megfelelő szakmai minőségi szint biztosítását. Magyarország Európai Unióba való belépésének az lesz a következménye, hogy azokban a szakmákban is, ahol most még nincs orvoshiány, kevés lesz az orvos. Azokból az országokból, ahol az itteni lehetőségekhez képest rosszabb körülmények közt kénytelenek az orvosok dolgozni, már most is sokan keresnek munkalehetőséget nálunk, az EU-hoz való csatlakozás után azonban valószínű, hogy ezek az orvosok a jobb lehetőségeket kínáló EU-tagállamokba mennek tovább. A nálunk dolgozó külföldi orvosok szakmai kompetenciájával kapcsolatosan nincs pillanatnyilag semmilyen ellenőrző rendszer. Emiatt fennáll annak a veszélye, hogy csak azok az alacsonyan képzett, külföldről érkező orvosok maradnak nálunk, akik más EU-tagországban nem kapnak munkát…”

– Várhatjuk a jemeni és pakisztáni orvosokat! – mondta valaki.

– Ha a halálnak nincs is értéke nálunk, a gyerekeknek még van – mondja Piroska főmérnök asszony. – Menjünk át a szülészetre.

Átvágunk azon az épületrészen, ahol 1956 októberében a felkelők egy szervezési-egészségügyi ellátó bázist alakítottak ki, itt működött a tragikus sorsú Tóth Ilona medika is. Amennyire meg tudom ítélni, jól választották ki a támaszpontjukat: a föld alatti folyosókon rejtve-fedve lehetett megközelíteni és egy fúrt kút közműkatasztrófa esetén is biztosította volna a vízellátást.

A privát tőke néha érdekes formában az önkormányzati fekvőbeteg-ellátás területén is megjelenik, a Péterfy Sándor utcai kórházban is találhatunk rá példát, ebben a minden elképzelhető norma alá lepusztult intézményben egy magas színvonalú szülészeti osztály működik.

Kialakulásának története magán viseli a kor sok jellemző vonását. Az egyik nagy budapesti autókölcsönző vállalat igazgatója felmérve, hogy a cégénél igen sok fiatal dolgozik, úgy gondolta: érdemes volna szorosabb kapcsolatra lépni egy szülészeti osztállyal, a cég alkalmazottai, a társvállalatainak emberei, közeli ügyfelei oda vihetnék be gyereket váró asszonyaikat. Az igazgató tisztában lehetett vele, hogy lényegileg nem sokat kockáztat, mert az e célra történő anyagi ráfordítás szinte teljes mértékben megtérül a különféle adójóváírási lehetőségek révén.

Az igazgató személyes ismeretség alapján a Péterfy kórházat választotta. A cél megvalósítására egy alapítványt hoztak létre, az autókölcsönző vállalat indulásnál húszmillió forintot tett be – ami öt-hat évvel ezelőtt még komolyabb pénznek számított –, ehhez maga a kórház is hozzájárult ötmillióval, később további adományok is érkeztek az úgynevezett „egy százalékos” adófelajánlások formájában.

Először két szobát újítottak fel műszakilag, ellátták korszerű műszerekkel, és átalakították az európai higiéniai és esztétikai normáknak megfelelően. Minden alapítványi pénzen beszerzett berendezési tárgy, végbevitt beruházás kezdettől fogva a Péterfy kórház tulajdonát képezte.

A további vívmányok is igen jelentősek. Megvalósult például a szabad orvosválasztás, az „externisták”, vagyis a külső, magánpraxist folytató orvosok behozhatják ide szülésre váró pácienseiket, sőt a jövendő kismamák az általuk már korábban megismert szülésznőt is behívathatják.

A két szoba hasznából aztán további hármat modernizáltak, ezek a helyiségek is kétszemélyesek, jól felszereltek, önálló vizesblokkal vannak ellátva.

Olyan várandós nők is bekerülhetnek, akik nem tartoznak az alapítványt létrehozó, illetve a később társult vállalatok érdekkörébe. Ezeknek a kismamáknak a felvételüknél adnak egy csekklapot és közlik velük, hogy napi 4 ezer forintot illendő befizetniük az alapítvány számlájára – az átlagosan 3-4 napos tartózkodásra összesen 12-16 ezer forintot.

– Minden páciens hajlandó fizetni? – kérdezem az osztály egyik orvosát.

– Mi senkitől sem követelünk pénzt, előfordult, hogy úgy ment el valaki, hogy egy fillért sem adott. Természetesen tisztában vagyunk azzal is, hogy formailag csalást követünk el, mikor a biztosított páciensektől külön pénzt fogadunk el, de az az igazság, hogy másképp nem tudnánk tartani a színvonalat.

(Később beszéltem erről a megoldásról az önkormányzat által kirendelt csődbiztossal, de ő nem volt meggyőződve az ilyesfajta ügyintézés legális voltáról, szerinte aggodalomra adhat okot, hogy a pénzeket kezelő alapítvány ügyeibe a kórház nem lát bele teljes részletességgel.)

– Az az összeg, amit az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fizet nekünk egy-egy szülés után, a saját ráfordításainkat sem fedezi – folytatja az orvos. – Ezért Magyarországon minden közkórházi szülés szövődményes, legalábbis annak van minősítve, mert csak így jön hozzá annyi kiegészítés, hogy legalább a nullás szaldót elérjük.

– Sok esetben a hátrányosan megszabott keretek kényszerítenek minket umbuldára. A küret általában az úgynevezett egynapos, vagy még inkább a néhány órások körébe tartozik, de az esetek többségében háromnapos bennfekvéssel járnak, mert a kórházak így jönnek ki anyagilag a legjobban.

– Szeretnénk becsületes munkával emelni a bevételt, rajtunk semmi sem múlik. A jó orvosi teljesítményért önmagában azonban még nem kapunk több pénzt, sőt, az eredményesség megszorításokat vonhat maga után.

– Ez miképp lehetséges?

– Mondjuk, ebben a negyedévben megtakarítunk bizonyos mennyiségű sebvarró fonalat, ezért nem jár jutalom, hanem a következő negyedévben már annyival kevesebb fonalat kapunk.

– Néha beesik egy-egy külföldi páciens is, például a kínai kereskedők általában nincsenek biztosítva, ha az asszonyaik nálunk szülnek, akkor a teljes árat, százezer forint körüli összeget számolunk fel nekik. Aztán vagy kifizetik, vagy nem.

Néhány héttel később ismét a kórház főigazgatójánál kezdtem a napot. Ferenczi doktor reggelenként hét óra tájban bejön, hogy legyen ideje áttekinteni a rá váró teendőket – ebbe a „stillstand”-ba most én is belefértem.

– A múltkor említette, hogy majd 600 millió forintos adósság jött össze, ez miből keletkezett?

– A kórházban sok a drága osztály: a traumatológia, a sebészet, az urológia és így tovább.

– Ezek más kórházakban is működnek.

– De ott is mínuszosak – inkább a belosztályok egyenlege pozitív, mert ezek kevesebb anyagot használnak fel. Az előbb említett osztályok fenntartása magas ráfordításokat igényel, de a Homogén Betegségcsoportok, a HBCS elszámolási rendszere rosszul honorálja őket.

– Nekem, a kívülállónak úgy tűnik, hogy az egész HBCS-rendszer zavaros és könnyen kijátszható.

– Én nem szeretnék kategorikus ítéletet mondani, inkább egy-egy példát említenék meg. Tegyük fel, valakit behoznak hozzánk tüdőgyulladással, később kiderül, hogy cukorbajban is szenved, sőt lúdtalpas is – Ferenczi doktor felüti a besorolási kézikönyvet, és kikeresi az idevonatkozó részt: „– A besorolás alapvető meghatározó szempontja az ellátást indokló fődiagnózis. A besorolásnál elsőként a betegség alapján meghatározható betegség főcsoportot határozzák meg.” Továbbá: „a HBCS-rendszer meghatározott beavatkozásokat másodlagos besorolási tényezőként kezel. Ezek olyan beavatkozások, amelyeknek a meghatározott ápolást indokló fődiagnózissal együtt való előfordulása egyértelműen jelzi, »igazolja« a preferálandó magas szintű ellátás elvégzését.” Érti?

– Nem.

– Rögtön elmagyarázom. Visszatérve az előbbi példához; a beteg tüdőgyulladásban, cukorbajban és lúdtalpban szenved, a zárójelentés rögzít egy összesített súlyszámot, mondjuk, megállapít 1,2 HBCS-t, mely jelenleg 120 ezer forintot hoz a kórháznak. Másvalaki viszont lúdtalppal kerül be, és csak aztán kezeljük tüdőgyulladással és cukorbajjal, hiába azonos a szolgáltatásunk az előzővel, a lúdtalp, mint elsődleges alapbetegség, alacsonyabb értékkel van besorolva, ezért csak 0,8 súlymértéket, vagyis 80 ezer forintot kapunk az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól. Ezzel már mindenki tisztában van, a kórházak külön irodákat működtetnek, hogy a zárójelentéseket a legelőnyösebb formában állítsák össze – és ezzel semmiféle csalást nem követnek el.

– A HBCS-vel megtermelt pénzt csak a működtetésre lehet felhasználni?

– Valaha rendeletek tiltották, hogy a HBCS-súlyszámokból befolyó pénzből akár egyetlen fillért is amortizációra, felújításokra fordíthassanak a kórházak. Békéscsabán ennek ellenére megpróbálták, az illetékesek törvényszéki ügyet kreáltak belőle. Most már engedélyezik az ilyen jellegű felhasználást, de hát egy fillért sem tudunk megtakarítani belőle erre a célra.

– Az önkormányzattól kapott támogatás nem elegendő?

Ferenczi doktor nem megy bele ebbe a témába, inkább a kórházban uralkodó állapotokat vázolja tovább:

– Maga is láthatta, hogy hullik a vakolat, ennek következtében a meleg is kiszáll a falakon, pedig a fűtés eleve gyenge. A rendelőkben sok helyütt még mindig a MABI 1930-as években felrakott Bergmann-csövei és egyéb szerelékei működnek, pedig közben nemcsak az idő múlt el fölöttük, de voltak a második világháborús sérülések, az 1956-os belövések és így tovább. Az elhasználtságukra csak egy példát említek: a múltkoriban megpróbáltunk kicserélni egy pár centis csődarabot, munka közben folyton tovább törött, végül egy négy méter hosszú kivágást kellett végrehajtanunk.

– Mostanában nem is történtek rekonstrukciók a házban?

– Végeztünk bizonyos kisebb munkálatokat, például a nyílászárók részleges cseréjét, ez úgy történt, hogy a régi vaskeretekre „rápattintották” az új műanyag ablakokat. Kaptunk ígéretet más beruházásokra is, de csak az új kazánházat építették fel – ez elkerülhetetlen volt, mert a régi már állandó robbanással fenyegetett. Az már más kérdés, hogy az újat az igényekhez képest háromszorosan túlméretezték, a három egységből most is csak egy működik.

– 1998-ban a feletteseink 400 millió forintot tettek félre egy tetőtér beépítésére, erre eddig nem került sor, a pénzt zárolva tartják, pedig ha megkapnánk, talán meg tudnánk oldani belőle az egész kórház újravakolását. Az alpinisták vállalnák fel viszonylag olcsón, eddig is sokszor dolgoztak nálunk, mikor a lehulló vakolat szétvágott két autót, ők verték le az adott falszakaszt.

– Az igazi nagy feladatok megoldása azonban időben egyre inkább eltolódik. Az illetékesek úgy tesznek, mintha a kórház falain belül nem érvényesülne az infláció, a dologi ráfordítások összege nem növekszik. Nem veszik figyelembe, hogy a csúcstechnika annyira-amennyire, de nálunk is megjelent, és az automata diagnosztikai gépek már nem fogadják el a régi ócska röntgenlemezeket, az egyszer használatos eszközök is drágábbak lettek.

– Annak is mi isszuk meg a levét, hogy a gyógyszergyárak ügynökei meggyőzik a háziorvosokat, hogy ne az olcsóbb „zöld” orvosságot írják fel, hanem a drágább „kéket”, mert az sokkal jobb. A beteg aztán a kórházba bekerülve is ragaszkodik ehhez, mert megszokta már.

– Más bevételi forrás nem kínálkozik?

– Mire gondol?

– Hallottam például olyat, hogy a kórházak extra igényes magyar vagy külföldi betegeket fogadnak.

– A biztosítók nálunk is jelentkeztek ilyen igényekkel, de nem tudtunk egy-, kétágyas, modernül berendezett szobákat felajánlani. Csak a szülészeten értünk el bizonyos eredményeket.

– Milyen módon lehetne javítani a kórház adott bajain?

– A csődbiztos asszony azt mondja: ha száz forintunk van, akkor csak száz forintot költhetünk el. Ez a felfogás elvileg és általában támadhatatlan, csakhogy a kórház nem egy gyár, ahová adott mennyiségű vas kerül be, és ennek megfelelő mennyiségű csőnek kell kikerülnie. Itt bizony előfordulhat, hogy a betegre kétszáz forintot kell költenünk, a rendelkezésre álló százból.

– Gyógyszerre, gyógyászati anyagokra egyre kevesebb jut. Eddig úgy-ahogy kijöttünk a gyógyszerkeretünkből, most ha a hónap végén bekerül egy-egy drágább ellátást igénylő beteg, főigazgatói engedély kell hozzá, hogy megkaphassa a gyógyszerét.

– A létszámuk mennyire van feltöltve?

– Mint köztudott, az egészségügyben idén megemelték a fizetéseket, a belső kereseti arányokat is rendezni kellett, ez messzire kiterjedő pénzügyi következményekkel jár majd, de egyelőre nem ismerjük ezeket.

– Konkrét számokban fogalmazva: a Péterfy kórházban és a rendelőintézeteiben összesen 2100 ember dolgozik. Az asszisztensi állomány 1200 főt tesz ki, ebből jelenleg mintegy 150 státusz betöltetlen. Külön baj, hogy a tapasztalt „öreg rókák” kezdenek kikopni, és az utcáról érkezett, gyakorlatlan személyekkel kell pótolnunk őket.

– Ami az orvosokat illeti, továbbra sem rendelkezünk elegendő számú kórboncnokkal, laborossal, aneszteziológussal, most már a klinikai szakmák: a belgyógyászat, a traumatológia és a többiek is meggyengültek, legalább 20-30 hely maradt betöltetlenül.

– Hallottam a csőd felszámolásának olyan technikájáról, hogy tekintet nélkül a következményekre, csökkentették a létszámot. Máshol limitálták az elvégzendő műtétek számát.

– Nem ismerem az ő helyzetüket, lehet, hogy ők megtehették, mi viszont például a toxikológiai osztályunkon egy öngyilkost sem utasíthatunk el.

– A csődbiztosi elképzelés nálunk is – ugyancsak gazdasági szempontokból kiindulva – általában csak a minimális orvos létszámot engedélyezi, például akad olyan osztály, ahol csak négy főt, ez azt jelenti, hogy nem képesek ellátni az ügyeletet.

– Miért nem?

– Mert a közalkalmazotti törvény szerint egy orvos egy hónapban csak hat ügyeletet adhat, vagyis négyen összesen huszonnégyet. A minimális létszám tehát öt-hat fő, így a feladatot külső erők bevonásával kell megoldanunk.

Közben már megpezsdült az élet a főigazgatói iroda előterében, a titkárnő sorra hozza be az aláírandó leveleket. Az anyagiakkal kapcsolatos ügyekben Ferenczi doktor nem dönthet egyedül, ki kell kérnie az önkormányzati biztos ellenjegyzését is.

– Ezek után mekkora tekintélye maradt az orvosai előtt?

A főigazgató nem válaszol, csak sokatmondóan széttárja a karját:

– Ezt inkább hagyjuk, kérem a mai utolsó kérdést.

– Ha ennyire lehetetlennek tűnik a bajokból való kilábalás, nem volna ésszerűbb megoldás bezárni a Péterfyt?

– Ezt nem tehetjük meg. A Péterfy egyike a főváros nyolc regionális kórházának, sok orvosi szakmában 24 órás ellátást nyújt. Meghatározott napokon teljes körű ügyelet terheli. Ügyeletes időszakainkban a fővárosnak mintegy az egynegyed része ránk jut, és az M5-ösön bekövetkezett balesetek ellátása is hozzánk tartozik. Valamilyen más megoldáson kell gondolkodni, de azt hiszem, ez már nem az én dolgom lesz – mondja Ferenczi doktor, és barátságosan kezet nyújt.

A főmérnök asszonnyal megbeszéltük, hogy folytatjuk a kórház „műszaki bejárását”, egy szombat délutáni időpontban állapodtunk meg. Elindultunk, az udvaron most is kóbor macskák húzódtak félre az utunkból, ránézésre is kövérek.

– Nem lehetne tenni valamit ellenük? Mégsem idevalók.

– Ivartalanítani akartuk őket, de amikor híre ment, hogy milyen akciót tervezünk, a környékbeli öregasszonyok tüntettek ellene. Ide hordják nekik az ételmaradékot, a betegek is eldobálják a „betétes” zsömléket. Mindenhová befészkelik magukat, némelyik macska lezuhan valamelyik törött fedőrácson, fennakad a pince elektromos vezetékein és szénné ég.

– Milyen állatok élnek még itt?

– Sok a csótány, ez összefügg Budapest általános higiéniai állapotával. Hiába permetezünk, a csótányok újabb és újabb nemzedékei már vegyszerellenállók lesznek, ciánozni kellene.

Menet közben Piroska felsorol néhány alapvető tudnivalót:

– A Péterfy kórház fekvőbetegeket ellátó alapterülete 66 ezer négyzetméter. A 21 telephely felújítására évente 50-55 millió forintot kapunk a tulajdonos önkormányzattól. Eldönthetetlen, hogy ezzel mihez kezdjek: a rendelőintézet üvegtetejét csináltassam meg, vagy festessem ki egy épület felét – ennyire telik belőle. Kellene egy új konyhát is építenünk, de az 3-4 milliárdba kerülne.

– Az energiarendszerünkhöz már harminc éve nem nyúltak hozzá, pedig az alapvető igényeket ki kell elégítenünk, például az újszülötteknek biztosítanunk kell a minimálisan 28 fokos hőmérsékletet.

– Amortizációs juttatást nem adnak, vészelhárításra is hiába kérek pénzt, februárban igényeltem, és májusban szóltak vissza, hogy mit is akarsz, Piroska? Ha megcsináltatom hozomra a saját pénzünkből, azt nem térítik meg.

Megállunk egy vakolatát vesztett falnál.

– Tulajdonképpen miért vedlik az épület?

– A fal elöregedett, a csapó eső bejut a vakolat és a téglasor közé, a rögzítő mészhabarcs pedig feloldódik a vízben. Egy ilyesfajta épület élettartama 50-100 év közé tehető, mi 70 év körül járunk, de a háború és a forradalom okozta megrázkódtatások után a kórház megérett a teljes rekonstrukcióra. Úgy tudom, az önkormányzatnál jelenleg is félre van téve több százmillió forint, csak nem adják oda nekünk.

– Igen, ezt már a főigazgató úr is említette. Mit gondol: mi lehet ennek az oka?

– 1956 után a hivatalos körök évtizedekig nem felejtették el a mi kórházunknak, hogy a felkelők itt alakították ki az egyik bázisukat, az osztogatásoknál mindig a sor végére kerültünk. Aztán ez elmúlt, de valahogy benne maradt a köztudatban, hogy mi „fekete seggűek” vagyunk, és a későbbi kormányoktól sem kaptunk pénzt.

Bemegyünk a rendelőintézet épületébe, szombat délután lévén az ajtókat zárva találjuk, egy külső biztonsági cégnél szolgáló őr hozza végül a kulcsokat. A főmérnöknő ismerősként üdvözli őt, valaha a kórházban dolgozott lakatosként.

– Mikor jön vissza hozzánk, Sanyi?

– Adják meg nekem azt a pénzt, amit most az őrző-védőknél keresek, és már itt is vagyok.

– Mennyi a különbség forintban? – kérdezem.

– A kórházban 130 ezret kaptam, itt 230-at.

Az őr felgyújtja a villanyt, és belépünk az üres csarnokba. A padló egy-egy csíkján még ott fekszenek a háború előtt lerakott zöld linóleum maradványai, itt is feltűnik egy-egy régi remekbe faragott tölgyfa pad. Az épen megmaradt emlékek mellett még szembeötlőbbek a romlás nyomai. A mennyezet valaha egy gépezet segítségével szétnyílt, besütött rajta a nap, és átszellőztette az egész épületet, most mozdíthatatlan, és beázások nyomai látszanak rajta. Valaha külön bejáraton jutottak be a fertőző betegségben szenvedő gyerekek, hogy társaik ne kapják el a bajt, de ez a kapuszolgálat megszűnt, a pácienseket senki sem osztályozza többé. A kísérő őrünk nosztalgikusan idézgeti a felszabadulás utáni idők hangulatát:

– Gyerekkoromban itt laktunk a környéken és tudtuk, hogy fenn a napozó teraszon fürödni lehet, zenés partikat rendeznek, be-beszöktünk hallgatni. Még abban az időben is, mikor én idekerültem dolgozni, akkor is meg volt szervezve minden. Nem fogja elhinni, de még olyan apróságokra is berendezkedtek, hogy egy medencében békákat tenyésztettek a terhességmegállapító tesztekhez, egy másik medencében pedig vízibolhákat, melyekkel a békákat táplálták.

Az őr elnézést kér a főmérnöknőtől, amiért magunkra hagy minket, az illemhelyhez megy, és leellenőrzi a kabinokat.

– A „homokosok” kívülről ide járnak be szerelmeskedni, régebben az ajtókból kivettük a legalsó lapot, hogy lássuk, hányan tartózkodnak bent egyszerre – aztán jött a személyi jogok sérelme, és vissza kellett raknunk a lapot.

Körüljárjuk a csarnokot, minden rendelő be van zárva, csak egy teremben mutatkozik mozgás, benézünk: a szerelők a CT-gépet szervizelik. Kiderül, hogy ők nem a kórház állományába tartoznak, hanem egy külső vállalat emberei.

– Lehet, hogy ezért hajlandók dolgozni szombat délután is – jegyzi meg az őr.

Még megcsodáljuk az egykori végiggondolt tervezés nyomait; az esőcsatornába egy horganylemezből készült lyuggatott vápát illesztettek bele, ez átengedi a vizet, de visszatartja a belehullott leveleket, a vápát kiemelve és megtisztítva meg lehet akadályozni a rendszer eldugulását.

Felmegyünk az emeleti kórházi részbe, itt sorakoznak a műtők is. Annak idején csak korlátozott méretű telek állt az építtetők rendelkezésére, ezért nem lehetett különálló operációs blokkot létrehozni. A látogatást az egyik belosztályon kezdjük, itt is kevés vigasztalót látunk, a mennyezet alatt még 1932-ben felrakott Bergmann-csövek húzódnak, a festék is pereg a falakról – a háború előtt ez is másképp nézett ki.

„…ki kell még emelni, hogy a legutóbbi időkig dívó szokástól eltérően a kórházban nem a fehér szín az uralkodó – írja a kórháztörténet az 1930-as évekről. – A csempék a folyosókon és a kórtermekben világos barnássárga színűek, úgy a folyosók, mint a kórtermek fala világos pasztellszínekkel van festve. Az ablakokon a vászonredőnyökön kívül élénk narancssárga függönyök vannak. Ezzel összhangban a kórtermi székek, asztalok és szekrények, továbbá a széles folyosókon és a csarnokokban levő asztalok, székek és padok is sárgára vannak festve. A nappali helyiségek bútorai pedig furnírozottak és barnára színezettek. A kórházüzemi helyiségek bútorai természetesen fehérek. Természetes, hogy a színes falak, bútorok, függönyök és a különböző színű gumipadló a kórházszerű benyomást tompítják, és kellemesebbé, otthonosabbá teszik a kórházban való tartózkodást. A kórházi szoba így jobban hasonlít az otthonhoz, ami a beteg kedélyére jótékonyan hat, és így a gyógyulást is előnyösen befolyásolja…”

Az egyik fürdőszobába benézve hamar visszatérünk a mai valóságba: pozdorjává rúgtak szét egy WC-ülőkét, a zuhanyozókban lelopták a csaptelepeket, az egyik éppen nyomás alatt volt, a kiáradó víz három emeletet is elborított, mire el tudták reteszelni.

– Ki vihette el ezeket a csaptelepeket?

– Az biztos, hogy a látogatók nem hoznak a retiküljükben magukkal svédfogót vagy 17-es villáskulcsot! Ami eltűnt, azt belső ember kellett hogy elvigye – vélekedik az őr.

Az obligát ápolási teendőkön kívül szombat délutáni időben itt sem folyik semmiféle különösebb tevékenység; a hasi sebészet 80 ágyára összesen három nővér vigyáz, azt már meg sem merem kérdezni, hogy éjszaka hányan lesznek. A műtők is üresek.

– Mikor végeztek itt utoljára műtétet? – kérdezem az ügyeletestől.

– Tegnap, vagyis pénteken délelőtt 10 órakor. Későbbi operációra azért nem került sor, mert az esetleg nem fejeződött volna be 14 óráig, a munkaidő végéig, és az aneszteziológusok azt mondják, hogy nekik senki sem fizeti meg a túlórázást.

– De nem volna érdemes kiszorítani azt a néhány ezer forintot? Hisz így sokkal több pénz vész el. Ketyeg minden rezsi: fűtés, víz, világítás, és ezek a magas műszerezettségű létesítmények kihasználatlanul maradnak, egy fillért sem termelnek péntek déltől hétfő reggelig. Arról nem is beszélve, hogy az operációra váró betegek napokkal hamarabb térhetnének haza és állhatnának munkába.

– Azt hiszi, hogy az illetékesek ezt nem tudják? Én még hozzáteszek valamit: a gép öt-hat év alatt mindenképpen elavul, és nem mindegy, hogy ennek az időnek a tizenöt vagy az ötvenöt százalékában használták.

– Annyi biztos, hogy szombaton nem szabad megbetegedni egy embernek, ha már mindenképpen muszáj, akkor inkább kedden.

Még kimegyünk a harmadik emeleti folyosóra, ezen a szinten feküdt valaha a már többször is említett napozóterasz. Területe meghaladta a 360 négyzetmétert, minden oldalról pergola vette körül, kerti asztalok, székek, fekvőágyak álltak rajta. Ha túl erősen sütött a nap, kihúztak fölébe egy sátorponyvát – mára csak a támasztórudak helye maradt meg belőle, vagy ha megizzadtak a sziesztázók, hátramentek a zuhanyozó fülkékhez, és letusolták magukat.

Itt a folyosón magasabban vagyunk a rendelőintézetet befedő üvegtetőnél.

– Már alkalmilag sem lehet kinyitni?

– Nem, tönkrement a motor.

Tovább bámulok lefelé:

– Még soha nem jutott eszébe egy öngyilkosnak, hogy innen ugorjon le?

– Egyszer megpróbálta valaki, de az üveg erős, el sem törött alatta.

A délután már az estébe hajlik, nem tartom illendőnek tovább feltartani a főmérnök asszonyt, elköszönök tőle. Egy biztonsági őr kísér ki hallgatagon, csak az utcára, mint egy már idegen felségterületre kiérve szólal meg:

– Az az igazság, Moldova úr, hogy innen elküldik azokat az embereket, akik tudják a szakmájukat, és ki is merik nyitni a szájukat. Felvesznek helyettük mindenféle semmirekellőket, akik hagyják lerothadni a kórházi szolgáltatásokat, mert így a főnökök behozhatnak külső cégeket, és ezért részesedést kapnak tőlük.

– Piroska főmérnök asszony is belemegy ilyenekbe?

– Ő nem, de nem is eszik meg már sok sót ebben a kórházban. Jusson majd az eszébe, amit mondtam.

Természetesen sem időm, sem módom nincs, hogy leellenőrizzem ennek az állításnak a valódiságát, de őszintén szólva, hajlok arra, hogy higgyek benne. Az egészségügy, amely alapállásában oly gyakran helyezi mindenek fölé a közgazdasági szempontokat, egyszerűbben szólva a pénzt, gyakran alakít ki ilyen csali helyzeteket.

Köztudott, hogy számtalan ápolónő távozott el jobban fizetett, kisebb terheléssel és felelősséggel járó munkahelyekre, előfordult, hogy egy-egy újonnan megnyílt áruházban több képzett ápolónő dolgozott, mint a megyei kórházban. Valakit a helyükbe kellett állítani, hogy legalább nagyjából stimmeljen a létszám, egyes kórházak gazdasági-személyzeti vezetői a munkaközvetítőtől igényeltek állástalan sofőröket, segédmunkásokat és más hasonlókat. Őket minimálbéren alkalmazhatták, és egy évig csak a különféle pótlékok töredékét kellett kifizetni nekik. Egy év múlva aztán sajnálkozva megállapították, hogy az illetők nem váltak be, új személyeket kértek a munkaközvetítőtől – és kezdődött minden elölről.

Már a Keleti pályaudvarnál járok, mikor eszembe jut, hogy elfelejtettem megnézni a főigazgató által említett túlméretezett kazánházat. Egy ideig nem áll módomban pótolni ezt a kihagyást, mert a következő hetet már a Péterfynek egy másik egységében, az Erzsébet kórházban kezdem, de felírom a jegyzetblokkom utolsó, emlékeztető oldalára, hogy legközelebb oda is el kell mennem.

Egy kimutatást nézegetek, mely az Erzsébet kórház ápolónői, segédápolónői és műtősnői állományát tünteti fel a 2002. november 5-i helyzet alapján. A papíron két párhuzamos oszlop sorakozik, az egyik az osztályok státuszainak számát rögzíti, a másik a jelenleg betöltetlen helyeket. Ideiktatom ezt a kimutatást, mert úgy gondolom, hogy állapotjelzőnek sem utolsó.

Ennek a mutatónak külön nyomatékot ad, hogy a jelzett időben már életbe lépett az egészségügyi béremelés, az illetékesek számtalan helyen nyilatkoztak, hogy megszűnt az elvándorlás, sőt a pályát korábban elhagyó ápolónők is visszatérnek. Mint látható, az Erzsébet kórházban kevés jel utal a kedvező változásokra. Ez a téma olyan leverő, hogy Sásdi doktorral, az Erzsébet kórház igazgatójával találkozva nem akartam ezzel kezdeni a beszélgetést, inkább a közelmúlt eseményeiről kérdezem:

– Mikor vonták össze az Erzsébet kórházat a Péterfyvel?

– 1998. január elsejei hatállyal.

– Szükségszerű volt az egyesítés?

– Azt hiszem, hogy nem. A két kórház profilja kiegészítette egymást, például nálunk kiváló kardiológia működött, a Péterfyből ez hiányzott, nálunk viszont nem volt fül-orr-gégészet, traumatológia, csak a Péterfyben.

– Akkor mégis mi indokolta ezt a fúziót?

Sásdi doktor egy szabadkozó kézmozdulatot tesz:

– Erről nem kívánok beszélni.

(Aztán más forrásokból szereztem bizonyos értesüléseket. Az akkori igazgatónő, doktor Nagy Katalin kiváló neurológus volt, amellett államigazgatási képzettséget is szerzett, de a diplomácia feltehetőleg nem tartozott az erősségei közé. Az elődje irányultságát tekintve a Magyar Demokrata Fórumhoz tartozott, Nagy doktornő azonban nem sorolt be egyik oldalra sem, sőt igaza védelmében szinte mindegyik fővárosi önkormányzati frakcióval összeütközésbe került. Az illetékesek igyekeztek volna szabadulni tőle. Berendelték Nagy doktornőt az egészségügyi bizottság ülésére, a tervek szerint ott akarták felmenteni a tisztségéből, de az igazgatónő mozgósítani tudta a televíziókat, a kamerák ott várakoztak a bejáratnál, ilyen körülmények között a felsőbbség elhalasztotta szándékának megvalósítását.

Bár nehezen hihető, de többen is állítják, hogy az igazgatónő eltávolítása volt az egyik, ha nem a legfőbb indoka a kórházak egyesítésének. A fúzió végre már elégséges indoknak számított arra, hogy megszüntethessék Nagy doktornő feladatkörét, előbb Ajkára, majd állítólag Szegedre került.)

– Mekkora a kórház befogadóképessége?

– Valaha 749 ággyal rendelkeztünk, ez a szám mostanra lement 550 alá.

– Mik a további távlatok?

– Néhány osztályunk még most is, országos viszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozik, mint például a toxikológia vagy a plasztikai sebészet, de a jelenlegi elképzelések szerint szinte minden aktív osztályunk átkerül majd a Péterfy Sándor utcai épületbe. Ezt a kórházat krónikus ellátásra alakítanák át.

– Vagyis elfekvő intézetté válna?

– Ne használjuk ezt a szót, maradjunk a krónikusnál. Ez a terv egy nagyobb szabású átszervezés részének számít. A Péterfyhez tartozik a Szövetség utcai és a Csengery utcai kórház is, ott kizárólag krónikus betegek fekszenek. Ha a mi aktív osztályainkat áthelyezik, a felszabaduló helyre az ottani betegeket telepítenék át ide, és az ő épületeiket az egészségügy átengedné a szociális ellátásnak.

– Ez az átalakítás nem jár túl sok nehézséggel?

– Hasonló jellegű változás már végbe ment a Szövetség utcai kórházban, mikor ott megszűntek az aktív osztályok. Egy, a maga idejében korszerű, plafonig csempézett műtőben jelenleg 12 öregasszony fekszik. Mégis alkalmazkodnunk kell a kialakult helyzethez, tudomásul kell vennünk, hogy az ország lakossága egyre inkább elöregszik, és mind többen szorulnak ápolásra.

– Ezektől a változásoktól nem fordul negatívba az Erzsébet kórház anyagi mérlege?

– A mi mérlegünk most is, így is veszteséges.

– Milyen a kórház műszaki állapota?

– 1970-ben modernizálták jelentősebb mértékben az épületet – leszámítva a Péterfy Sándor utcára nyíló szárnyat. 1994 elején az MDF-kormány egy 600 millió forintra rúgó céltámogatást ígért a további fejlesztésre, a bejelentés már meg is jelent a Magyar Közlönyben, de aztán a kormány a választásokon megbukott, és a Horn-kabinet visszavonta ezt az intézkedést. Mit mondjak még? A technikai állapotok leromlottak, a falak sok helyütt salétromosak, az ajtók-ablakok rosszak, de ezek a jelenségek nem csak ránk jellemzőek, más magyar kórházakban is ugyanezt láthatja.

– Az Európai Unióhoz való csatlakozás megoldhatja majd ezeket a gondokat?

– Nem hiszem. Elvileg volna rá lehetőség, előttünk áll Portugália példája, ott a csatlakozás idején a tízszeresére emelték meg az egészségügy számára biztosított pénzügyi kereteket, nálunk erre aligha kerül sor.

– Hátha a közvélemény nyomása kikényszeríti.

– Az ország lakossága nem mozgósítható egy ilyen cél támogatására, mert nincs tisztában a saját érdekeivel. A múltkor láttam egy preferencia felmérést; a magyar közvélemény az egészségügyet fontossági sorrendben a nyolcadik helyre rakta – a megélhetés, a közbiztonság, a közlekedés és mások után, ha jól emlékszem, még a televíziós műsorszolgáltatást is előbbre helyezte.

Kibámulok az ablakon, a havat ígérő sötét felhők alatt fehér balkánigerle-csapatok keringenek, le-lecsapnak egy gyommezőre vagy hulladékra.

– Nézzünk körül egy kicsit – ajánlja az igazgató –, bár sajnos, nincs túl sok időm.

A rehabilitációs osztályon 120 ágyra egyetlen orvos jut, a Péterfy kórház sebészetéről járnak át segíteni neki. A betegek korából és állapotából következőleg a rehabilitációs tevékenység alig-alig hozhat eredményeket. Az ápoltaknak – ha nincs családjuk, vagy van, de nem fogadja vissza őket – egy bizonyos idő után szociális otthonokba kellene továbbkerülniük. Meg is történik az előkészítő adatfelvétel, például egy jelenleg 101 éves férfit is regisztráltak ilyen célból, ha a dolgok a szokott medrükben folynak, 104-105 éves korában juthat helyhez valamelyik otthonban.

Benézek egy kórterembe; az ágyak csoportjait fából készült panelfalak választják el egymástól – így próbálják emberi léptékűvé tagolni a teret. Meglep, hogy a levegőben nem érződik a hasonló helyeken megszokott széklet- és vizeletbűz.

– Szinte mindenki pelenkát hord – magyarázza az igazgató.

Kísérőm a folyosó végén elfoglaltsága miatt elköszön, megkérdezi, hogy a továbbiakban melyik osztály érdekel különösebben, én az Erzsébet kórház általános ismertségét meghatározó toxikológiára, az úgynevezett „öngyilkos osztály”-ra kérem magam.

A Dr. Kárteszi Mihály osztályvezető főorvos és munkacsapata által készített feljegyzések szerint az osztály körvonalai az 1940-es évek vége felé kezdtek kirajzolódni. A belgyógyászatból vált le, tevékenysége egyrészt a mérgezéses, másrészt az öngyilkossági esetekre terjedt ki.

Indulásnál 100 ággyal rendelkezett, a gyenge technikai színvonal miatt a mérgezéses betegek halálozási arányszáma ebben az időben negyven százalék körül mozgott. Később az infúziós kezelés bevezetése a negyedére vitte le ezt a számot, majd a lélegeztetés alkalmazása további javulást hozott, jelenleg alig haladja meg a 2 százalékot – ez már nemzetközi normák szerint is jónak mondható.

Az utóbbi időkben az osztály fejlődése megtorpant, sőt, fokozatos lemaradás következett be. Az országos ágyszámcsökkentési hullám a toxikológiát is érintette. 1997 januárjától az addig száz helyett már csak 58 férőhelyen működött tovább. Ezen belül önálló szervezeti egységként egy Központi Intenzív Osztály létesült, a befogadóképességét eredetileg tíz főre tervezték, de a valóságban nyolc ágyon folyt a gyógyító munka, jelenleg pedig már csak haton, az intenzív mára ismét az osztály része. Az egység állapotáról dr. Kárteszi Mihály feljegyzéseiben csak annyit jelez, hogy alapterületében a minimum-követelményeknek sem felel meg, elfogadható raktárhelyiséggel, gépteremmel, orvosi szobákkal, szakdolgozói öltözővel sem rendelkezik.

A súlyosabb betegek ápolása két, egyenként hatágyas kórteremben történik – folytatja a leírás –, ugyanezen az oldalon alakítottak ki egy izoláló kórtermet is, ahol főleg testkihűléssel felvett, rendszerint igen elhanyagolt, élősdiekkel és bőrbetegséggel fertőzött, többnyire hajléktalan betegek ápolása folyik. Az egy ágyra jutó minimális alapterületet egy kórteremben sem lehet biztosítani.

Szűkös az egyetlen mentőbejárat, a betegváró, a fürdetővel egybekapcsolt kezelőhelyiség is, a zsúfoltság megnehezíti a feladatok ellátását. A toxikológiai laboratórium is térben szétszórtan, zömében az adott célra alkalmatlan helyeken végzi a munkáját.

Az orvosi szobák száma az egész osztályon összesen négy, az igénybe vevő létszámhoz mérten zsúfoltak, a komfortfokozatuk elégtelen. Az ápolószemélyzet részére két ugyancsak zsúfolt öltöző áll rendelkezésre. Nincs ügyeleti helyiségük az adminisztrátoroknak, egy osztályiroda, egy kórlapraktár működik – ezt egyben infúziótárolónak is használják. A betegeknek nincs kialakítva étkező, társalgó vagy dohányzó. A főorvosi szoba szűkös, raktári feladatokra is igénybe veszik. A sterilizáló, ahol más osztályok számára is végeznek munkát, műszakilag nem felel meg a követelményeknek.

A kórházigazgató éppen a helyzetjelentés megfogalmazójára, Kárteszi főorvosra bízott, hozzá fordulok a kérdéseimmel:

– Mikor készült ez a feljegyzés és kinek?

– 1997-ben a Fővárosi Önkormányzat Egészségügyi és Sportbizottságának a felkérésére írtuk társaimmal.

– A benne foglaltak ma is megállják a helyüket?

– Igen, nem sok változott, a krízishelyzet folyamatos. Az esetek száma lecsökkent ugyan az éves tízezerről mintegy nyolcezerre, de a nehézségi fok emelkedik. A működési területünk is kiszélesedett, a betegek egyharmada vidékről kerül fel hozzánk, feltételezheti, hogy a legkritikusabb állapotban lévőket irányítják át.

– Az ambuláns és a fekvő részlegre bekerülő betegek 98 százalékát a mentők hozzák be. Döntő többségük este-éjszaka az ügyeleti időben érkezik, az egyetlen kezelőhelyiség képtelen mindet azonnal fogadni, torlódás alakul ki, egyszerre több esetkocsi is várakozik az ajtó előtt. Az átlagos ápolási idő 1,8 napot tesz ki, ez is csak úgy jön ki, hogy a 24 órán belül önkényesen távozó betegeket a kedvezőbb elszámolás érdekében ambuláns lapon könyveljük el.

– Az idők folyamán az anyagi helyzetünk nem javult, sőt egyre súlyosabbá vált. Már az alapbesorolásunk is elfogadhatatlan: bázisfinanszírozás nélkül kell ellátnunk országos feladatokat, ez is közrejátszott abban, hogy 180 millió forintos deficit halmozódott fel nálunk.

– Az Egészségügyi Minisztériumtól vagy az önkormányzattól nem kapnak külön segítséget?

– Egyszer tudtunk kihajtani belőlük 27 millió forintot – a falak kifestésére fordítottuk, ezt már nem lehetett tovább halogatni, a nagy garral meghirdetett sürgősségi programból is csak egy Samsung telefon jutott ránk. A vezetés nem tanúsított igazi megértést a mi gondjaink iránt, sokszor fensőbbséges pozícióból ítélte meg őket. Régen úgy mondták, hogy a tudás hatalom, úgy látszik, most meg a hatalom jelent tudást.

Még mindig a sokmilliós deficiten tűnődöm.

– Hogy jött össze ez a hatalmas hiány?

– A toxikológiai ellátás nagyon sokba kerül, főleg a kezelés első óráiban igényel igen dinamikus gyógyszerezést. Ezek az orvosságok valóban nagy hatásúak, de igen drágák, gyakran ismétlendők, főleg az ellenszerek tekintetében. A mi 4,8 milliós gyógyszerkeretünket viszont levették majd az egyharmadára, holott csak a betegeinknek beadandó orvosi szén kétszázezer forintba kerül naponta.

– A Homogén Betegségcsoport-rendszer nem honorálja megfelelően a tevékenységünket. Egy súlymérték gyógyszertartalma 12 százalék, ez nálunk a szükségesnek a töredékét sem fedezi. Egyebekben is méltánytalanul alacsony szorzókat alkalmaz, ezek nem követik az esetek súlyossági fokát. Egy kígyómarásos beteg kezelése – ami a hüllőmánia elterjedésével már korántsem számít ritkaságnak – 4,5 millió forintos ráfordítással is járhat. A HBCS ebből néhány százezer forintot térít meg, ehhez legfeljebb hasonló összegű eseti finanszírozás jöhet még hozzá. De túl ezen az extrém példán, a sürgősségi ellátás betegenként 50-100 ezer forint veszteséget jelent a térítéshez képest, ez az évi mintegy 500 súlyos beteget tekintve mintegy 50 milliót tesz ki.

– Ez az osztály az év minden napján és minden órájában felvételes, bármelyik pillanatban jöhet a mentő, a folyamatos magas fokú készenlét jelentős közvetlen és az osztályra vetített indirekt plusz bérköltséggel jár.

– A pénzhiány mellett – attól persze nem függetlenül – más súlyos gondokkal is küszködünk. Az osztály jelenlegi orvosi ellátottsága nem elégséges a ránk háruló feladatokhoz, a napi két ügyeletes és egy készenlétes kijelölése nem biztosítható. A jelenlegi munkabeosztás maximális terheket ró az orvosainkra. Ha valaki ügyeletes, reggel nyolc óra felé áll be, huszonnégy órát dolgozik folyamatosan, majd másnap reggel nyolckor pedig egy percnyi pihenő nélkül elkezdi az új műszakját, 30-32 órát teljesít, mire elindulhat hazafelé.

– Létezik olyan magyar rendelet, törvény vagy bármi más jogszabály, ami ezt engedélyezi?

– Nincs, a magyar kórházakban mégis ez az általános gyakorlat. Nem hiszem, hogy a világ sok országában fordul elő hasonló kizsákmányolás.

– Nem lehetne a hiány pótlására külső erőket bevonni, például mentőorvosokat? Ők mégiscsak közel állnak ehhez a szakmához.

– Rákényszerülhetünk, de ez a szervezési forma nem teljesen kielégítő. Egy külsős orvostól nem várható el, hogy a szolgálata végeztével továbbra is bent maradjon, és részt vegyen a szakmai megbeszéléseinken is, így viszont nem tud lépést tartani a napi munkánkkal és a távlati törekvéseinkkel.

– Nem jobb a helyzet a nővérek tekintetében sem. Ha két ápolónő kiesik, a főnővér már nem tudja elkészíteni a beosztást. Mindent összevetve: attól kell tartanunk, hogy az intenzív terápia bármikor összedőlhet – azután pedig már minden mindegy lesz.

Itt is elindulunk a szokásos ismerkedő körsétára. Most, kora délután még sok ágy gazdátlan – a tegnap behozott betegek jórészt már magukhoz tértek és eltávoztak, az új hullám csak estefelé indul meg, inkább csak a folyamatos, hosszabb ellátásra szorulók maradtak benn. Kárteszi doktor 40-60 százalékosra becsüli az ágyak kihasználtsági fokát.

– A teljes telítettség kerülendő, súlyos következményekkel járhatna. A főváros nincs felkészülve egy tömeges katasztrófára, olyanra, mint amilyen Tokióban fordult elő, mikor a terroristák mérgező gázt vetettek be a földalatti vasút egyik állomásán, és ezerszámra sérültek meg az emberek. Budapesten nem lehetne hol elhelyezni egy ekkora tömeget. Hallottam olyan legendákat, hogy a Keleti pályaudvar nyitott kerengője alatt egy speciális kórház létesült épp az ilyen katasztrófák áldozatainak befogadására, de ez aligha több puszta fantazmagóriánál. Valós ismereteink szerint egy ilyen tömegszerencsétlenség súlya elsősorban az Erzsébet kórházra zúdulna, amit aligha viselhetne el. A mi helyzetünk így is folyamatosan harctéri jellegű.

A folyosón haladva hirtelen egy kiáltás üti meg a fülemet:

– Nem maradok itt, semmiképp nem maradok itt! – aztán a hang gazdája, egy fiatal nő, futva eltűnik a kijárat felé. Nézek utána.

– Nem lehetne visszatartani őt?

– Nem, a beteget megilleti az eltávozás joga. De az persze nem megengedhető, hogy bejelentés nélkül vagy esetleg a karjukba bekötött infúzióval menjenek el.

– És utána mennyire követik az életük alakulását?

– Nem nagyon. Nincs utógondozás, eltűnnek az emberek. Legfeljebb akkor értesülünk a további sorsukról, ha újra próbálkoznak, és behozza őket a mentő.

Belépünk az egyik kórterem ajtaján. Egy beteg ül az ágyán lehorgasztott fejjel, a lepedőjét ledobta a padlóra, arra támasztja meztelen talpát. A szomszédos fekhelyre tették le az ebédjét: levest és tésztát, már rég kihűlhetett az étel, de nem nyúlt hozzá.

A sarokban egy savmérgezett ápolt fekszik.

– Sajnos, egyre többen választják az öngyilkosságnak azt a rettenetes módját, hogy sósavat vagy hypót isznak.

– Mi az oka?

– Altatóra vagy más tablettára nincs pénzük. Napokig agonizálnak ép tudattal. A nyelőcsőtől a vékonybélig mindent feketére éget a sav. Csak a Távol-Keleten fordul elő hasonló számú savmérgezés. Az utóbbi időben, hála Istennek, értünk el eredményeket az ezzel kapcsolatos műtétek terén.

Elnézem az egyik alvó beteg arcát:

– Tudják, hogy miről szoktak álmodni? Szóba kerül néha?

– A betegek nem álmodnak, csak az ébredéshez már közeli időszakban villannak fel bennük képek, benyomások, a narkotikusokkal is ez történik.

– Nem tudjuk követni, hogy az ájultaknál az agyműködés leállása mikor válik visszavonhatatlanná. Az is előfordult, hogy az elektroenkefalográfhoz nem volt papír, ezért nem kerülhetett sor a vizsgálatra, aztán a pár forintos milliméteres szalag helyett több ezret költöttünk az életfolyamatok fenntartására.

A panaszok mintha nem akarnának kifogyni. A főnővér panaszkodik Kárteszi doktornak, amiért jelentést kell írnia, hogy miért használt az egy napra engedélyezett két darab (darab! – nem pár!) gumikesztyűnél többet – jóllehet mindenki tudja, hogy az ócska pakisztáni készítmény néha már a kézre való felhúzásnál elszakad.

Szóba kerül egy, a közeljövőben rendezendő külföldi kongresszus. Kárteszi doktor utazik, elvihetne magával egy fiatal orvost is, de nincs megfelelő személy, mert a szolgálat túlfeszített ritmusában senkinek sem jut rá ideje-ereje, hogy a tudományos munkában eredményeket tudjon elérni.

– Az egészségügyben csak egyetlen baj van: az, hogy vannak betegek is. Nélkülük semmi baja nem volna az illetékeseknek! – mondja az osztályvezető főorvos lehangoltan.

Úgy gondoltam, hogy a toxikológiai osztályon elértem a magyar egészségügy egyik – bár korántsem egyedüli – holt-tengeri mélypontját, érdemes itt alaposabban is körülnéznem, ezért néhány este belátogattam az ügyeletre.

Úgy jött ki, hogy ilyenkor többnyire Zacher Gábor főorvos és csapata tartotta a frontot. Vele már korábban is találkoztam egy büki mentőskonferencián, a viszonylag fiatal, de szakállas-kopaszodó orvos a drogok történetéről és jelenkorbeli használatáról tartott előadást. Szünetben odamentem hozzá, és megkértem, hogy felkereshessem a munkahelyén, az Erzsébet kórház toxikológiai osztályán.

November 11-én este, a tél első igazi rohama után mentem el hozzá. Bólintottam a portásnak, aztán végigbotorkáltam a sötétben elmerülő kórházudvaron. A bejárati ajtó rosszul csukódott, akadálytalanul áradt befelé a hideg, egy visszahúzó rugót kellene felszerelni rá, de úgy látszik, erre sem telik. Lábtörlő helyett egy összenyomott papírdobozt vetettek a padló kövére. Fél hét van, üres folyosón kopogok végig, félszemmel benézek az egyik szobába: a kövér televíziós műsorvezetőnő épp a vibrátor használatának előnyeiről és hátrányairól értekezik a hölgyvendégeivel.

A személyzeti tartózkodóban Zacher doktor éppen vacsorázik, elborzadva látom, hogy egy agyszeletelő késsel vágja a szalámit.

– Nem undorodik ilyen eszközzel enni?

– A kés éles és tiszta, itt az emberek leszoknak a kényeskedésről.

Zacher nyilvánvalóan csak „brahizik”, nem megyek bele egy vitába. Az orvos elrakja a szalámit, és áthív egy kávéra a szobájába. Menet közben itt is felfedezem a műszaki leromlás ismerős jeleit; a falakról pörög le a festék, a kőpadló kikopott, egy ajtóra feliratot ragasztottak: „A WC rossz!”

– Öngyilkosság tekintetében melyek a legveszélyeztetettebb rétegek?

– Ami a korcsoportokat illeti, hármat lehet kiemelni. Az első a 16-26 év közöttiek, ők a párkapcsolatban, a szülő-gyerek viszonyban kialakuló nehézségek, munkahelyi konfliktusok miatt fordulnak önmaguk ellen. Az ő kísérletük aféle „Cry for Help”-nek, segélykiáltásnak számít.

– A másodikat a 35-45 éves korosztály alkotja. Náluk már nincs párkapcsolati ingadozás, viszont a kialakult helyzetük elviselhetetlen. A férfi alkoholista, veri a feleségét. Egyikük vagy mind a kettejük elvesztette a munkahelyét, és nem talál újat, reményük sincs rá, mert általában alacsonyabb képzettségűek.

– A harmadik korcsoportba a hatvan éven felülieket lehet sorolni. Itt a pár, az élettárs elvesztése a fő kiváltó ok, elhúzódó gyászreakció lép fel, az „utánad megyek”-effektus. Főleg a férfiak élik meg nehezen ezt a helyzetet. Erre az életkorra már a testi bajok is felhalmozódnak, növekszik a daganatos betegségek száma, operáción esnek keresztül, utána pelenkázni kell őket, esetleg „vendégnyílást” vágni a hasukon, ezt már nem akarják vállalni, a végstádium előtt kilépnek a „buliból” – én a magam részéről meg tudom érteni őket.

– A legveszélyeztetettebb állományt – minden korcsoportot átívelően – a hajléktalan drogbetegek alkotják, ők már átestek a szociális háló minden résén. A nők és a fiúk is prostituáltként próbálják megszerezni az „anyagra” való pénzt. Néha hepatitis c-t is összeszednek, ilyenkor nehéz eldönteni a mentőknek, hogy hová vigyék őket: hozzánk, vagy az addiktológiára, vagy a Szent Lászlóba.

– Hány öngyilkosság történik Magyarországon?

– Mintegy évi 20 ezer kísérletről tudunk, ebből évi 3-4 ezer szokott „eredményes” lenni. Az esetek felét önakasztással követték el, gyógyszerhez 25 százalék nyúlt. Az összesített mutató alacsonyabb ugyan a kórházba élve bekerült betegek számánál, de a mi feltételeink hasonlíthatatlanul rosszabbak, mint a kardiológiáké. Tevékenységünk dotálását a Homogén Betegségcsoportok elszámolási rendszere alacsonyan, esetenként 0,2-0,45 súlyszámra sorolja be. Gyalázat kimondani, de az az igazság, hogy mi akkor járunk a legjobban, ha a beteget behozzák, és egy órán belül meghal, nem kell drága gyógyszereket adni neki, és más költséges ellátásban részesíteni.

– Hogy alakult ki ez a hátrányos helyzet?

– Ahogy mondani szokás: erősebb kutya élvezi a májust, és a mi szakmai lobbizásunk mindig gyengének bizonyult. Az is sokat ront, hogy klinikai toxikológia elmélet gyakorlatilag nem létezik Magyarországon, az alapvető fontosságú kézikönyvek is csak idegen nyelven olvashatók.

– Magát személy szerint hogy érintik ezek a körülmények?

– Gondolom, ezen azt érti, hogy keresek. Az alapfizetésem a béremelés után bruttó 260 ezer forint, ebbe már bele van számítva a veszélyességi és a vezetői pótlék is. Hozzájön még a havi tíz ügyelet díja, bár papíron csak hatot teljesíthetnék, a négy hétvégéből kettőn bejövök.

– Milyen előrejutási lehetőségek állnak maga előtt? Könnyebb vagy nehezebb karriert csinálni, mint más osztályokon?

– Nálunk egyedi a helyzet, semmilyen formában nem érvényesül a „bismarcki modell”.

– Ez mit jelent?

– Máshol az osztályvezető főorvos, mondjuk egy professzor, azt mondja: én vagyok az „alfa hím”, én döntök: azt a beteget veheted fel, azt operálhatod meg, akit én kijelölök neked. Mögötte a második sorban ott toporog két-három ember, és várja, hogy a professzor leforduljon a székről, ha ez bekövetkezik, mindenki lép egyet fölfelé. Ez a rendszer már olyan kialakult, hogy akadt olyan kolléga, aki megismerve a kórház orvosainak korösszetételét, papíron kiszámolta, körülbelül 25 év kell ahhoz, hogy ő legyen majd az osztályvezető főorvos. A „bismarcki rendszer” másik jellemző vonása az egyoldalú „csendőr pertu”, a beosztott csak ritkán és akkor is csak körülírva meri visszategezni a főnökét: „professzor uram, Neked teljesen igazad van abban…” – és így tovább. A beosztott orvos a vasárnapi ebédtől is felugrik, ha a professzor felhívja, hogy hirtelen le akarja vitetni magát valahová. Az esetleg bekövetkező bajokat viszont már nem a vezetőnek, hanem az egész osztálynak kell felvállalnia. Itt a toxikológián a munka nem tűr meg semmiféle hasonló alá-fölé rendeltséget, nehéz a dolgunk, és kevesen vagyunk hozzá. Nekem nincs időm számolgatni, hogy mikor léphetek feljebb egy lépcsőfokkal.

Úgy érzem, hogy a beszélgetésünk elhúzódott, és más síkra terelődött át, szeretnék már átmenni a kórtermekbe. Keresek egy lezáró kérdést, de csak egy sablon jut az eszembe:

– Melyik eset maradt meg leginkább az emlékezetében?

Zacher doktor kivesz a szekrényéből egy női hálóinget, a szőnyegen kiteríti a ruhadarabot; az egész elejét elfoglalja egy nagy nyomtatott betűkkel ráírott szöveg:

„Gondolom, hogy ez jobban fáj neked, mint az, hogy engem elvesztettél. Neked holmi tárgyak többet érnek, mint egy ember (anyád), mert a Laci fontosabb számodra, mint én! Így én nem tudok élni! Légy boldog vele!!! Nélkülem!!!”

– Ebben a hálóingben hozták be, az üzenet már rá volt írva.

– Az asszony életben maradt?

– Igen.

– Az öngyilkossági kísérlet jár valamilyen felelősségrevonással vagy kártérítési kötelezettséggel az elkövetőre nézve?

– Nem, úri passziónak számít, romantika lengi körül. Dolgunk csak nekünk van. A gyógyító munkán kívül jelentenünk kell a nyolc napon túli sérüléseket, az esetleges idegenkezűség gyanúját – Zacher doktor az órájára néz. – Ha gondolja, nézzük meg a betegeket, ilyen idő tájt úgyis tartanék egy alkalmi vizitet.

Az első kórteremben egy férfi sétálgat türelmetlenül fel s alá, a holmiját már összepakolta, arra vár, hogy a mentők érte jöjjenek, és hazavigyék. Reggel nyolc órára jelezték a szállítókocsit, az idő már este hét óra felé jár, de még nem érkezett meg. Elunja a várakozást, elmegy valahová egy kávét felhajtani.

– Mivel került be? – kérdezem Zacher doktort.

– Etilénglikolt ivott, ez ugyanúgy néz ki, mint a mostanában divatos Pepsi Blue, csak éppen halálos méreg. Úgy lehet megölni vele valakit, hogy két liter kólába betöltenek neki 3-4 deci glikolt, az illető meg sem érzi az ízén, megissza, és ha nem kap orvosi segítséget, másnap leáll a veséje.

A másik ágyon egy 93 éves öregember alszik oxigénmaszkkal az arcán. Ő életének korábbi évtizedeiben megszokott altatójából, az Eunoctinból gyűjtött össze egy halálosnak vélt adagot, és azt vette be. Egy középkorú férfi felöltözve fekszik, sok Andaxinra sok alkoholt ivott, a mentők már ájultan hozták be, az ápolónők nem tudták levetkőztetni, csak a karján húzták fel a ruhát, hogy beköthessék az infúziót.

Emlékeimből homályosan felrémlik, hogy a dühöngő vagy más módon veszélyes betegeket le szokták kötözni az ágyukhoz, itt sehol sem látok hasonlót.

– Nem szoktuk alkalmazni ezt a megoldást, több baj származhat belőle, mint amennyi haszon. Egyszer még régen gézzel lekötöztek valakit, mikor felébredt, nem tudott kiszabadulni, odaszólt a szomszédjának:

– Oldozzál ki! Neked értened kell a csomókhoz, te voltál katona.

A szomszéd próbálkozott, de nem sikerült neki, végül elővette az öngyújtóját és meggyújtotta a rögzítő gézt, tűz keletkezett, a betegnek leégett a karjáról a bőr.

Elbeszélgetek néhány gondterhelten üldögélő beteggel, szavaikból közismert típussorsok rajzolódnak ki: elveszítették a munkájukat, összevesztek a családjukkal, az utcára kerültek. Rászoktak az italra, napi adagjuk tíz üveg sör volt és ugyanannyi feles, aztán következett valamilyen drog, ha más nem, naponta háromszor öt-hat Andaxin.

– Ez elég drága orvosság, hogy jutnak hozzá? – kérdezem Zachert.

– Akadnak közgyógyellátásra jogosult barátaik, akiknek ingyen felírják, tőlük szokták kapni – az orvos egy-egy beteg fölé hajol, ellenőrzi az állapotukat, közben füstölög magában: – Az állat nem eszi meg a trombitavirágot, a nadragulyát, mert keserű, az ember viszont mindent elfogyaszt a mámor kedvéért, megeszi a mérges gombát, megissza a műanyag öngyújtók üzemanyagát. Aztán jön a csőd, az öngyilkossági szándék, akkor nem válogatnak, minden megfelel, ami szájba vehető, olyan is előfordult, hogy valaki összerágott egy hőmérőt és lenyelte, abban reménykedett, hogy a higany megöli majd. Egy másik tövissel szurkálta össze magát, hogy vérmérgezést kapjon.

– Aztán mikor nálunk, a kórházban magukhoz térnek, már az első reggel megmutatkoznak az elvonási tünetek, remeg nemcsak a kezük, de az egész testük is, megvesznek egy csepp alkoholért vagy drogért. Újabb öngyilkossággal rögtön nem próbálkoznak, legalábbis itt benn a kórházban csak olyan esetre emlékszem, hogy az egyik ápoltunk kést szúrt a mellébe.

Benézünk a gyógyszermérgezett női betegek egyik kórtermébe is: egy román kislány epilepszia elleni orvosságot szedett, és túladagolta magát, egy másik fiatal nőnek vészesen ingadozik a súlya – rövid idő alatt hol harminc kilót hízik, hol ugyanennyit fogy – most rosszul lett, orvosi felügyeletre szorul. Itt is lehet találni olyanokat, akik Andaxinnal próbáltak öngyilkosságot elkövetni.

– Hallottam egy mondást: az öngyilkos nők a saját lábukon távoznak innen, a férfiak koporsóban. Csakugyan ekkora különbség van a nemek között?

– A világon mindenütt több férfi kísérel meg öngyilkosságot, az áldozatok 65-75 százaléka közülük kerül ki. Az is jellemző, hogy a férfiak gyakrabban választanak olyan violens eszközöket, mint az önakasztás, lőfegyver, vonat elé ugrás – ezek biztos módszerek. A nők inkább gyógyszerhez nyúlnak, vannak kiemelt időszakaik: a tavasz, a nap első fele, a menstruációt közvetlenül megelőző periódus, ilyenkor megnő az esetek száma.

Az ápolónő beszól Zacher doktorért: a mentők egy beteget hoztak. Húsz év körüli, gyér szakállt viselő férfi vár ránk a vizsgálóban, elmondja, hogy ötven szívritmus-szabályozó gyógyszert, Betalocot vett be, a vérnyomásának felső értéke ettől nyolcvanra esett vissza. Lefektetik a műbőrrel bevont változtatható magasságú és dőlésszögű asztalra, leveszik róla tarka színű ingét és olcsó farmernadrágját, feltűnik aszténiásan vézna felsőteste. Az orvos megvizsgálja, és hogy megakadályozza a gyógyszer további felszívódását, a gyomormosás mellett dönt.

A beteget beültetik a hánytató székbe, kezét vastag szíjjal a karfához rögzítik, az előkészületek kísértetiesen emlékeztetnek a híradókban látott villamosszékes kivégzésekre. Az ápoló elővesz a szekrényből egy steril, átlátszó műanyagba csomagolt gumicsövet, az átmérője talán három-négy centi is lehet, ezt dugják le a fiú torkán. Figyelmeztetik, hogy az orrán át vegyen levegőt, és ne feszítse meg magát, mert így könnyebben elviseli a beavatkozást. Míg nyomják lefelé a csövet, a fiú megpróbálja kilökni magából, közben kiabál:

– Rosszul vagyok! – és fel akar állni, de nem bír a szíjakkal és az ápolók szorításával.

A cső végébe egy tölcsért illesztenek, ezen keresztül vizet töltenek be, majd a csövet lefelé fordítják és a gyomorból sárgás folyadék ömlik a zöld műanyag lavórba. A műveletet nyolcszor-tízszer megismétlik, addigra a víz újra átlátszóvá válik. A lebonyolításban nem tapasztalok olyan szándékot, hogy felesleges fájdalmakat is okozva örökre elvegyék a beteg kedvét az öngyilkossági kísérletektől.

Kilépek a vizsgálóból, a fiú anyja kint áll a folyosón.

– Mi történt a gyerekével? – kérdezem.

– Esti gimnáziumba jár, most szerdán kellene vizsgáznia nyelvtanból, és az egyik osztálytársa azt mondta neki, hogy ha meghalsz, akkor sem tudsz átmenni! Pánikba esett, és bevette az én orvosságomat.

A beteget most már nem fenyegeti életveszély, a vérnyomása sem romlik tovább, áttolják a szubintenzív osztályra, bekötik az infúziókat, az ágy biztonságos melegében hamar elalszik.

Az órára nézek: fél tíz elmúlt, elköszönök. A folyosón még szembetalálkozom a mentőket reggel óta hiába váró férfival, motyog magában és gesztikulál, mintha magyarázna valamit.

Már napok óta kemény fagy szorítja a markába Budapestet, a televízióból áradnak az állami és önkormányzati vezetők nyilatkozatai, hogy milyen hatalmas erőfeszítésekkel segítenek a hajléktalanokon, az Erzsébet kórház toxikológiájára viszont sorra hozzák be a fagyott utcalakókat.

Állunk Zacher doktorral egy ágy lábánál, a rajta fekvő beteget 25 fokra lesüllyedt testhőmérséklettel szállították be egy lebontásra ítélt ház kapualjából.

– Mennyi az esély, hogy életben marad?

– Harminc százalék – azért ilyen kevés, mert az egész szervezete leromlott, ellenállásra képtelen. Egy síbajnok sanszai hasonló esetben elérik a 95 százalékot.

Most, egy egész napos ápolás után a végbélben mért hőmérséklet épp csak megközelíti a 29 fokot, a megfelelő gyógyszereket csak harmincöt fok felett lehet alkalmazni. A férfi láthatólag is legyengült, a teste puffadt, mintha kövér volna, pedig csak a víz feszíti a bőrét. A szíve Zacher doktor szerint rendkívüli mértékben megnagyobbodott. A lélegeztető vezetékek, az infúziók hálójában öntudatlan eszméletlenségben fekszik, a felsőteste csak néha mozdul meg, mintha fel akarna ülni.

Zacher doktor félrehajtja rajta a takarót: a beteg rühös, a lába köze is kipállott. A lábait fekélyes sebek borítják, ha valaha is összeszedi magát, a jobb lábát mindenképpen amputálni kell, lehet, hogy a balt is.

– Jobb volna neki, ha átaludná magát a másvilágra.

Az orvos illúziók és köntörfalazás nélkül szokott fogalmazni, ebből eredőleg különféle legendák terjengenek róla. Egyik kollégája szerint egyszer komoly bajba került, mert egy miniszter rokona már menthetetlen állapotban került hozzá, és ő állítólag azt mondta, hogy már kár volna milliókat költeni rá. Mikor rákérdeztem az esetre, Zacher doktor visszautasította a pletykát.

– Én az utolsó utáni pillanatokig küzdök a betegeim életéért. Egy 74 éves savmérgezett öregasszonnyal egy egész éjszaka kínlódtam, pedig a belseje szinte szénné volt égve, senki sem kérhette volna számon rajtam a halálát, és végül sikerült visszahoznom.

Megjegyzendő, hogy végül ezt az agyonfagyott embert is életben tartotta, kitisztította a lábsebeit, végképp megmenteni nem tudta, néhány hónap múlva meghalt egy krónikus osztályon. Csodákra persze Zacher doktor más esetekben sem volt képes; ezen a télen 80 hypothermiás, vagyis fagyásos beteg került be az Erzsébet kórházba, és ennek egyharmada még benn a kórházban exitált, a többiek sorsáról nincs tudomásunk. De ezt a témát jobb abbahagyni, mielőtt végiggondolnánk, hogy kerülhettek az utcára tíz- és tízezrek.

– Sok beteget hoznak be ilyen elhanyagolt állapotban? – kérdezem, az orvos mellett álló ápolónő válaszol.

– A zokni rájuk van rothadva, télen a megfagyott szar kilós gombócokban esik ki a nadrágjukból. Olyan is előfordult, hogy valaki ellopott egy kukatartályt, felkötötte magára hátizsáknak, és abban hordta mindenét. Itt bent sem lehet rábírni őket, hogy fürödjenek meg, mintha ők volnának a „nyugati boszorkányok”, akik elolvadnak, ha víz éri őket.

Zacher doktor most is aféle kisvizitet tart, ahogy haladunk el az ágyak előtt, úgy sorolja fel a kórisméket:

– Ezt a nőt szénmonoxid-mérgezéssel szállították be, a vérében negyven százaléknyi CO-t mértünk, ez nagyon sok, egy erős dohányosnál öt százalék körül szokott lenni.

– Ez a néni 92 éves, 60 darab Eunoctint szedett be. Ma december kilencedike van, tizenötödikén ébred majd fel. Félő, hogy tüdőgyulladás fog fellépni nála, nem biztos, hogy túléli.

– Ez a férfi véletlenül sósavat ivott. Egy hete vénásan táplálják, a nyelőcső, a gyomor és a patkóbél ki van kapcsolva az emésztőrendszeréből.

Átmegyünk az intenzív osztályra. Itt nem érzem azt a makulátlan sterilitásra való törekvést, azt az állandó feszült, ugrásra hangolt készenlétet, melyet például a Kútvölgyi kórházban a magam bőrén is tapasztaltam, de a hangulat oldott, sőt barátságos, a nővérek meg-megállnak beszélgetni a betegekkel.

– Azért nyugodtabb itt a hangulat, mint egy átlagos intenzív osztályon, mert itt nincs féltékenykedés, hogy ne nyúlj az én betegemhez, mert a hozzátartozók akkor neked adnak „jattot”. Itt senki sem kap.

Mint már említettem, az osztályon tovább csökkent az eredetileg tízre tervezett ágyszám, mostanra már csak hat férőhely maradt. Ezek egyike úgynevezett légágy, a felfújható matracon azokat helyezik el, akik várhatólag hosszabb itt-tartózkodásra szorulnak, nem alakulnak ki rajtuk felfekvéses nyomok.

A hat ágy közül négyre vagy ötre van felszerelve az intenzív osztályok alapvető tartozéka: a lélegeztető gép. Pontos számot nem tudok mondani, mert a négy Amadeus és egy Siemens gyártmányú készüléket tizenkét-tizenhárom éve szerezték, már messze túlszolgáltak minden lehetséges határidőt. Három-négyhavonta meghibásodnak vagy más okból szorulnak javításra, egy-két gép mindig hiányzik.

– Mit csinál akkor, ha több a rászoruló beteg, mint ahány lélegeztető rendelkezésre áll?

– Egy időben állítólag vizsgakérdés volt az egyetemen, hogy ha van három lélegeztetőm: az elsőre a polgármester van rákapcsolva, a másikra a városi rendőrkapitány, a harmadikra a párttitkár, melyiket veszem le, ha egy súlyos beteg érkezik. Ha ezt a kérdést nekem tették volna fel, máig se vizsgáztam volna le.

– Mégis mihez kezd itt az intenzív osztályon?

– Szólok egy ismerős, orvosi készülékeket forgalmazó cégnek, és kérek tőle egy gépet.

– De hát ezzel nemcsak magát, hanem a kórházat is elkötelezte. Ha legközelebb gépet vásárolnak, és nem ennél a cégnél szerzik be, soha többé nem segít magukon!

– Ez így van, de megmondaná, hogy mit csináljunk?!

A lélegeztető gépek nemcsak ennek a kis intenzív osztálynak okoznak gondot, hanem az egész magyar egészségügynek. A gépek száma ugyan meghaladja a kétezret, de az átlagéletkoruk eléri a 13 évet, legalább hatvan százalékuk annyira elöregedett, hogy bármelyik pillanatban működésképtelenné válhat. Kedvező változásokra aligha lehet számítani, egy gép ára 3 és 15 millió forint között mozog. Hivatalosan sem tesznek ilyen irányú ígéretet, Kökény Mihály, az Egészségügyi Minisztérium politikai államtitkára úgy nyilatkozott a „Népszabadság”-ban, hogy a 2003-as évben csak az altató- és röntgengépek cseréje folytatódik.

Az intenzív egyik ágyára egy „szakmabeli” került, egy pszichiátriai osztályon dolgozó ápolónő, ő nyugtatóval kísérelt meg öngyilkosságot. Szomszédja, egy 1914-es születésű öregasszony Eunoctint szedett be.

– Ez a nemzedék már az Eunoctinra van beállítva, mint altatóra, nem igazán korszerű termék, de ők már nem próbálkoznak új szerekkel.

Egy 23-24 éves, kikészített arcú, szoláriumozott bőrű nő is elviselhetetlennek találta az életét, ő is altatót nyelt.

Már szinte röstellem ismételgetni, hogy itt is akad egy ápolt, aki sósavat ivott, mentegetődzésként csak egy professzor régi mondását tudom idézni:

– A gyakori kórképek gyakran fordulnak elő, a ritka kórképek ritkán!

Zacher doktor rövid nyugalmi időszaka hamarosan véget ér, a vizsgálóba hívják. Egymás után érkeznek a mentőautók, valóságos sort alkotnak a kórházudvaron. Az első páciens egy érdi öregasszony, figyelmetlenségből túl sok nyugtatót vett be, szédül és támolyog, az orvos ujja hegyével megütögeti a homlokát, hogy magához térjen. Rövid vizsgálat után megszületik a döntés: nincs különösebb baj, de holnap reggelig bent tartják megfigyelésre.

Az I. kerületből egy szürke műszőrme bundával betakart, 55 év körüli nőt hoztak be. Még az edzett kórházi ápolók is meglepődnek, mikor kiderült, hogy 200 (!) Corinfar nevezetű vérnyomáscsökkentő tablettát vett be. A nő aztán megbánhatta a tettét, mert ő maga hívta ki a mentőket.

Zacher doktor valaha maga is kocsizott az Országos Mentőszolgálatnál, de most szokatlanul erélyes hangon utasítja rendre egykori munkatársait, akik a beszállítással letudni vélték a tennivalóikat, és a papírok kitöltésére várva tétlenül támasztják a falat.

– Nem félnek, hogy az egyik kezük feltöri a másikat? Jöjjenek ide és segítsenek!

A mentők láthatólag neheztelnek a kemény hangért, de nem akarnak vitát kavarni, inkább odalépnek a műtőasztalhoz. Csak hetekkel később „mószerolják” be nálam Zacher doktort, hogy mentőként ő sem volt jobb a Deákné vásznánál. Valaha, mikor ügyeletet látott el náluk, egyszer fürdőnadrágra vetkőzve napozott az udvaron, és emiatt csak késedelmesen tudtak elindulni. Így hát jobb, ha hallgat!

A nőről leveszik a szürke műszőrme bundát – alatta lila melegítőruhát visel –, átemelik a vizsgálóasztalra. Zacher doktor lehajol a beteghez.

– Mi a baj?

– Elég volt az életből. Kétszer volt gerincsérvem, méhnyakrákkal operáltak, kitettek a munkahelyemről. Elég volt.

– Egyszer, ugye, már volt nálunk?

– Igen, egy évvel ezelőtt, de akkor végig meg akartam halni, most pedig meggondoltam magam.

Közben folynak a vizsgálatok, a vérnyomás 90 per 60-as, és tovább süllyed, a méreg egyre nagyobb mértékben szívódik fel, itt is gyomormosást kell alkalmazni. Egy műanyagból készült kötényt akasztanak a nő nyakába, és megkezdődik a procedúra, az erősebb hatás kedvéért közben meg-megnyomják a hasát. Újabb és újabb adagot töltenek a tölcsérbe, az előbbi gyomormosáshoz hasonlóan sárgás folyadék ömlik a lavórba, de a víz színe most csak lassabban tisztul. Mikor kiveszik a csövet a nő torkából, sűrű köpettel kísérve áll helyre a légzés és a nyelés ritmusa. A vérnyomás süllyedése lelassult, most nyolcvanöt per ötvenet mutat a mérő, a beteget átviszik a kórterembe, ott az ápolónők foglalkoznak vele. A gyomormosás csak a további felszívódást gátolja meg – csak azt távolítja el, ami a gyomorban volt és nem került a bélrendszer mélyebb régióiba.

A következő páciens egy 25-30 éves férfi, a mentők ájultan szedték fel egy újpesti kocsma előtt. Árad belőle a szesz szaga, de összeszűkült pupillája azt a gyanút kelti, hogy drogot is fogyasztott. Hasztalan próbálják magához téríteni, semmilyen kísérletre sem reagál, Zacher doktor előveszi a kocsikulcsát és végighúzza a páciens meztelen talpán, erre végre összerezzen.

– Mi lesz vele? – kérdezem. – Itt marad, vagy továbbküldi a mentőkkel?

– Nem tudom, meg kell néznünk, hogy van-e még ágyunk, ahová lefektethetjük – Zacher doktor elhúzza a száját. – Jövőre vagy két év múlva már nem biztos, hogy kell ilyenekkel foglalkoznunk.

– Több helyük lesz?

– Kevesebb, a kórház átszervezési tervei szerint 52-ről 30-ra viszik majd le az ágyak számát. Akkor már az ilyen betegeket egyszerűen nem lesz hová elhelyezni.

– Nem értem, hogy az illetékesek milyen alapon hozták meg ezt az intézkedést.

– Biztos, hogy felmérték a helyzetünket, küldhettek ellenőröket is, valószínűleg délután két óra körül jártak nálunk, amikor csakugyan üres az ágyaink nagy része. Ebből vonhatták le azt a következtetést, hogy túl sok a férőhelyünk, de van valami, amit még az ágyaknál is jobban sajnálok. Itt az osztályon kialakult egy csapat; öt orvos és egy ápolói gárda, ennek a tagjait bármelyik osztály, sőt más kórház is átvenné, de mi szeretnénk együtt maradni. A mi speciális tapasztalatunk olyan érték, amit kár volna elherdálni.

A széthullás veszélye nem üres képzelődés. Alig egy-két éve történt, hogy az Erzsébet kórház intenzív osztálya jobb munkakörülményeket követelt, s mikor nem kapta meg, az orvosok és az ápolók egyszerre felálltak és eltávoztak.

Folytatjuk a vizitet. A női kórteremben egymással szomszédos ágyakon négy öngyilkosságot megkísérelt öregasszony fekszik. A takaró alól csak a fejük látszik ki, lehunyt szemükkel, egyformán göndörített fehér hajukkal úgy festenek, mint egy játékbolt babarészlege, ahol nagymamákat formázó figurákat árulnak.

Egy hajléktalan nőnek viszont nincs haja, az utcáról tetvesen hozták be, kopaszra kellett nyírni, ez történt a kórház többi hét hajléktalan ápoltjával is.

– Egy támogató céggel tudtunk vétetni egy hajvágógépet, 9 ezer forintba került. A nővérek kezelik.

Egy cigánylányt szólítunk meg, húszéves korára is az anyja tartja el, anyja gyógyszereit is szedte be.

– Mi a neve, kedves? – kérdezi Zacher doktor.

– Losó Nikolett.

– Ismerős család. A bátyja, Losó Félix is be szokta „nyomni” magát, ilyenkor borogatja fel a telefonfülkéket Angyalföldön.

Egy nő tisztelettudóan felül az ágyon, és megkéri a főorvost, hogy továbbra is bent maradhasson a kórházban. Nem tud hazamenni, mert a távolléte alatt feltörték a lakását, és mindenét elvitték:

– Még a szekrényeket is a fal felé fordították, hátha van mögöttük valami.

Zacher doktor a többi beteget is végignézi, behívatja az ügyeletes ápolónőt, hogy ültessen fel egy öregasszonyt, és köhögtesse meg, hogy szabadulni tudjon a torkában felgyülemlett váladéktól.

Az osztályon nincs szigorúan előírt napirend; kötelező lámpaoltás és ehhez hasonlók, nem is volna sok értelme, mert bármikor hozhatnak egy új beteget, és az ő ellátása úgyis felkavarja a nyugalmat. Tíz óra felé jár, de a nagy férfikórteremben most is szól a televízió, a gondozottak kávét isznak, beszélgetnek. Leülök közéjük, az ide vezető útjukról kérdezgetem őket, szívesen mesélnek. Egy kopasz, zizegő sportmelegítőt viselő, teli torokból harsogó férfi kezdi a maga esetével.

– Vettem két liter tiszta szeszt a békásmegyeri MDF-piacon, hozzá négy tábla eredeti Milka csokoládét, mert csokiflipet akartam készíteni Karácsonyra – elhárítólag felemeli a kezét –, előre bocsátom, hogy én nem vagyok egy alkoholista természet, de amíg főztem a flipet, meg-megkóstoltam, hogy nem kell-e bele valami. Negyvenöt fokosra akartam beállítani, hogy azért legyen egy kis ereje is.

– Mennyit ivott belőle?

– Nem sokat, talán három és fél decit. Egyszer csak éreztem, hogy baj van, kavarog a gyomrom, a fejem, mindenem. Fogtam egy darab sima fát és lenyomtam a torkomon, hogy hányni tudjak, aztán szóltam a szomszédomnak, és ő behozott kocsival. Itt bent derült ki, hogy metilalkoholt adtak el nekem. Most már rendbe jöttem, nemsokára kiengednek, akkor az lesz az első dolgom, hogy kimegyek az MDF-piacra. Megkeresem azt az árust, ha megtalálom, nem is szólok neki, csak hívom a rendőrt. Van bizonyítékom, mert az üvegben megmaradt legalább fél liter tiszta szesz.

Egy fiatal szemüveges férfi – foglalkozását tekintve szakács – rászokott a heroinra, napjait egy drogos társaságban töltötte. Azért jött be a kórházba, mert jó hírét vette Zacher doktornak, elszánta magát, hogy felkeresse és megkérje, segítsen megszabadulni a szenvedélyétől. (Később érdeklődtem utána: két hét múlva távozott, feltett szándékában egyelőre meg nem inogva, az orvos szerint jó esélyei vannak a teljes gyógyulásra.)

Egy vasutas, N. Lajos is akad a társaságban. N. komoly karriert futott be a MÁV-nál: kocsirendezőként kezdte, váltókezelőként folytatta, majd az esti gimnáziumban leérettségizett, és Miskolcon elvégezte a tiszti tanfolyamot. A vasútnál akkoriban folyamatos létszámhiány mutatkozott, a rendelkezésre álló embereknek feszített munkaritmusban kellett helytállniuk. Emberünkkel is előfordult, hogy 24 órás szolgálat után sem akarták leváltani, ő azonban küzdött a szabadidőért, mert a vasútról egyenest a másodállásába kellett sietnie, culágerként serénykedett kőművesek mellett, télen pedig teherautót vezetett.

N. igen jól keresett, Debrecenhez közeli szülőfalujában két családi házat is fel tudott építeni: egyet magának és ápolónőként dolgozó feleségének, egyet a fiuknak. A szervezete aztán egy nap benyújtotta a számlát a túlerőltetésért, szívinfarktust kapott. Mikor úgy-ahogy felépült, a MÁV-nál leszázalékolták, külön munkákat sem bírt vállalni többé, harminc-negyvenezer forinttal csökkent a jövedelme. A felesége ezt nehezen viselte el, elfordult N.-től, a férfi inni kezdett, majd hat évvel ezelőtt öngyilkosságot kísérelt meg. A házasság hamarosan felbomlott, N. otthagyta mind a két házat, egy hátizsákra való ruhával távozott.

– Huszonhét évet és két hónapot dolgoztam – mondja N. –, a leszázalékolásnál nem adták meg a 67 százalékos rokkantságot, így csak 21 400 forintos nyugdíjat kapok.

– Mit tud hozzákeresni?

– Sajnos, semmit. Az „Emberbarát” Alapítvány fogadott be, ott van a szállása Kőbányán a régi zsidótemplomban. Most onnan is el kellett jönnöm, mert az udvaron lebontották azt a fémvázas házat, amelyben laktam. Kikerültem az utcára, fagyási sebekkel hoztak be ide, megpróbálok itt tölteni egypár napot, amíg eldől, hogy hová mehetek.

– Milyenek az esélyei?

– A kistarcsai szállásra talán bejuthatnék, de ott munkaviszonyt kellene igazolni, én meg nem tudok elhelyezkedni.

Elsütöm az ilyenkor szokásos poént:

– Majd csak akad egy jó karban levő özvegyasszony, aki befogadja.

N. elmosolyodik.

– Hát majd körülnézek.

A beszélgetésnek az vet véget, hogy két rendőr lép be a kórterembe, egy ájultnak látszó fiút hoznak, akit épp most értek tetten egy betörésnél. Lefektetik, és a csuklóját odabilincselik az ágy vas pereméhez. A delikvens valószínűleg csak tetteti az eszméletlenséget, Zacher doktor próbát tesz: ujjával a fiú lezárt szeme fölé bök, a szemhéja megmozdul. Nyilvánvaló, hogy csak időt akar nyerni; hátha adódik valamilyen alkalom a szökésre, az esélyek itt jobbak, mint a fogdában, vagy kívülről érkezik valamilyen segítség. A két rendőr káromkodik, már rég lejárt a szolgálatuk, és itt kell strázsálniuk mellette – lehet, hogy egész reggelig.

Zacher doktor szótlanul veszi tudomásul a rendőrök jelenlétét az osztályon – nyilvánvalóan nem először fordul elő hasonló eset –, de az arcán határozott tartózkodás látszik. Akárcsak Iványi Gábor az „Oltalom” kórházban, ő is igyekszik távol tartani a rendőrséget betegeinek ügyeitől. A már említett büki mentőskonferencián a kábítószer-élvezőkről tartott előadásában kifejtette, hogy a drogosok védelme elemi kötelessége az orvosoknak – kivéve, ha nyilvánvaló kábítószer-terjesztőkkel kerülnek szembe. Veréssel, erőszakkal az Erzsébet kórházban tilos próbálkozni, nem is motozzák meg a pácienseket, behozott kábítószerek után kutatva, ha később mégis találnak nála „anyagot”, le kell húzniuk a WC-n. Zavart tudatállapotú embert nem szabad feljelenteni a rendőrségen – mondta Zacher doktor a konferencián, és ezzel kapcsolatban egy olyan példát hozott fel, mellyel valósággal felbőszítette a mentőkből álló hallgatóságot. Szavai szerint egy öngyilkosságot megkísérelt drogfüggő betege bevallotta neki a kórházban, hogy megölte a feleségét; a fejét levágta, és a hűtőszekrénybe rakta, a testet pedig háromfelé hasítva elásta a kertben. Zacher doktor ezt az értesülését nem közölte a rendőrséggel, bár utóbb kiderült, hogy a gyilkosság valóban megtörtént, mégpedig a leírt módon.

A hallgatók sokáig nem kaptak levegőt, aztán az egyik mentőtiszt szólt hozzá felháborodva:

– Senki sem fogja fel, hogy a kábítószerek mekkora veszélyt jelentenek, többek között ránk is. Csak a múlt héten két autónkat is felfeszítették, kilopták a gyógyszeres fiókból a Dolargant – ennek hatása az ópiuméra hasonlít –, egy drogos pedig rátámadt az ápolónkra és eltörte a karját.

(A mentők becsületére legyen mondva, hogy a saját soraikban sem tűrik meg a narkósokat vagy a dílereket. Feltűnt nekik egyszer, hogy egy ápoló kollégájuk gyakran átül beszélgetni egy-egy kocsiba, és utána azt tapasztalták, hogy el-eltűnik egy Dolargan-ampulla. Csapdát állítottak neki, amelybe a delikvens bele is esett. Mikor lebukott, megpróbálta megjátszani a bolondot.

– Visznek a Lipótra? – kérdezte, majd látva, hogy ezzel nem tudja megtéveszteni a kollégáit, elszaladt. Az ápoló zavarában elfelejtette eldobni a Dolargant, a riasztott rendőrök úgy kapták el, hogy még mindig a kezében szorongatta az ampullát.)

Zacher doktor rendíthetetlenül állta a hallgatóságból feléje áradó ellenszenvhullámot, egy gondolatnyit sem volt hajlandó eltérni alapfelfogásától.

Visszamegyünk a vizsgálóba, a mentők folyamatosan hozzák a betegeket, a napi esetek száma már elérte a harmincat.

– Mi a legnehezebb? – kérdezem az egyik ápolónőt egy pillanatnyi szünetben.

– Harminchárom éve dolgozom, sokan haltak meg a kezem alatt, de a gyerekhalált soha nem bírtam megszokni. Mindegyiket elsirattam. A főorvos látta, és azt mondta, hogy ez így nem fog menni, kikészülök. Hiába, még most is van bennem ilyenkor egy érzés, hogy miért is történt ez, hogy is van ez az egész?

Éjfél körül jár, el akarom érni az utolsó földalattit a Blaha Lujza téri állomáson, vagy legalább az éjszakai autóbuszjáratot, mellyel átjuthatok Budára, elköszönök és elindulok hazafelé. A mellékutcából átvágok a Rákóczi útra, a Duna felől metsző hideg szél csap meg. Megdöbbenve látom, hogy egy éjszakára is kivilágított bank előterében, a feszülő rácsok előtt rongyokba takaródzó hajléktalanok alszanak, többnyire párosan. Mély lélegzetet veszek és továbbmegyek.

A Péterfy harmadik legnagyobb egysége, a Szövetség utcai kórház alapítását tekintve nagyjából egyidős a többivel. A hátsó épületet 1886-ban építették, az elülsőt pedig 1902-ben fejezték be. Létrejöttében jelentős szerepet játszott gróf Apponyi Albert, a századforduló legnevesebb politikusainak egyike, a kórház valaha viselte is a nevét. A felszabadulás után az Apponyi-relikviákat elhányták, díszkeretes arcképét csak nemrégiben találta meg a pincében a jelenlegi igazgató, felhozta, és kirakta az irodája falára.

A kórház, mint már említettem, gyakorlatilag ápolási, szociális jellegű feladatokat lát el, olyan betegeket fogad, akiknek vagy nincs családjuk, vagy ha van is, nem hajlandó törődni velük. Aktív ápolási ágyakkal nem rendelkezik.

– Miben különbözik egy elfekvő otthontól? – kérdezem az igazgatót.

– A szociális otthon az élet végéig szól, az itteni elhelyezés, legalábbis formailag, nem. Ide orvosi beutaló kell, oda önkormányzati előjegyzés alapján lehet bejutni. Nálunk csak részleges térítési díjat kérnek, a családnak 3-400 forintot kell fizetnie egy-egy napért, ott a beutaltaknak le kell adniuk a nyugdíjuk nagy részét.

– Az OEP mennyivel támogatja a tevékenységüket?

– Egy-egy krónikus ágy után tavaly 3300 forintot fizetett, az idén 3500-at, a rehabilitációs helyek után valamivel többet, ehhez jönnek még különféle szorzók 1.1-től 1.7-ig.

– Hogy folytassam a különbségek felsorolását, a mi intézetünk még mindig kórháznak számít, három osztályon összesen 320 férőhelyen krónikus belgyógyászati és rehabilitációs tevékenység folyik. A korátlag magas, egy-két 55-60 éves kétszeres amputáltat leszámítva 80-90 éves emberekkel foglalkozunk, az átlagos ápolási időtartam négy hónap.

– Az igény egyre nő, egy-egy osztályon 6-8 jelentkezőt tartanak számon, de előfordul, hogy húszan is várakoznak egy helyre.

– Kik juthatnak be ide?

– A Péterfy különféle krónikus osztályait területileg felosztották illetékesség szempontjából, ránk, a Szövetség utcára a város mátyásföldi, sashalmi, cinkotai része jutott és még öt környékbeli falu.

– Miként szokott alakulni az itt ápoltak sorsa?

– Néha előfordul, hogy a család csak két-három hónapra adja be a hozzátartozóját, mondjuk, arra az időre, amíg lezajlik egy építkezés vagy egyenesbe jut egy vállalkozás, aztán visszafogadja. De nem ez a jellemző: a betegeink nagy része halottként távozik el tőlünk – legföljebb egy másik intézetbe kerül át.

Megszólal a telefon, az igazgató elnézést kér, és felveszi a kagylót. Szavaiból azt következtetem ki, hogy nyugtatgatni próbálja a hívót, de hallhatólag nem sok sikerrel, arcán rosszkedvű fintorral fejezi be a beszélgetést.

– Szabad megkérdeznem: kórházi ügyben keresték?

– Igen, tulajdonképpen nem tartozik a témánkhoz, de annyira jellemző ügy, hogy érdekelni fogja. Nálunk éppúgy orvosi létszámhiány alakult ki, mint a legtöbb kórházban, megpróbáljuk áthidalni a magunk módján. Akivel most beszéltem, az főállásban pszichológusként dolgozik a kórházunkban, vállalkozóként pedig rendszeresen ügyel nálunk, havi 40-50 ezer forintot kap számlára. Az esete nem egyedi, legalább harminc munkatársunk választott hasonló megoldást.

– Most jött egy új törvény, hogy ugyanaz az orvos nem lehet egyszerre és ugyanott közalkalmazott és vállalkozó, a szóban forgó pszichológusnak is közalkalmazottként kellene ügyelnie ezután.

– És ez nem megoldható?

– Mint igazgatónak, módomban állna egy 30 órás mellékállást kreálni neki, mondjuk az eredeti keresetét megközelítő 45 ezer forinttal.

– Akkor mi a baj?

– Azt a pénzt, amit vállalkozóként kap, gyakorlatilag elköltségelheti, a mellékállásból származó fizetést viszont mindenféle járulék terheli, és tőle is levonnak majd ötven százalékot, 22-23 ezer forintot kap majd kézhez. Egy magasan képzett és minősített pszichológusnak 7-800 forintos órabérért kellene dolgoznia, persze hogy nem vállalta.

– Vannak orvosi szakmák, ahol ennél magasabb ügyeleti díjat harcoltak ki maguknak. Például tavaly 18 aneszteziológiai státuszra összesen nyolc ember maradt, ők éltek a kivételezett helyzetükkel és elérték, hogy 2500 forintra emeljék fel az ügyeleti órabért. Ezért senki sem haragudhat rájuk, sőt le kell venni előttük a kalapot: végre akad egy olyan orvosi szakma, amely megpróbálja helyreállítani a társadalom megbomlott kereseti arányait.

– Ezt hogy érti?

– Gondolja meg: egy Renault-szervizben az óradíj 4500 forint plusz áfa.

A kórházban egyébként is folyamatosan tapasztalható jelei mutatkoznak a működéshez szükséges pénzért folytatott állandó küzdelemnek. A vezetés igyekszik minél több „krónikus” besorolású ágyat „rehabilitációs”-ra átminősíttetni, mert az előbbire napi 3500 forint támogatás jár, az utóbbira viszont a már említett szorzó következtében 4200 forint. Itt is megcsodálhatom a Homogén Betegségcsoportok finanszírozási rendszer látszólagos precizitását: a magas vérnyomás kezelése 0,8 súlymértéket (80 ezer forintot) biztosít, a depresszióé viszont 1,7-ot (160 ezer forintot), ezek a szinte tetszőlegesen megállapított arányok valósággal kiprovokálják, hogy a kórház megpróbálja kijátszani őket.

Itt is elindulunk a már megszokott körsétánkra. Az első kórteremben, ahová benézünk, hat ágy áll, az ágyak mellett éjjeliszekrények, hátrébb egy nagy ruhásszekrény támaszkodik neki a falnak. Kevés a személyes holmi, legfeljebb egy-egy rádiót vagy samponos üveget tartanak maguk mellett a betegek.

Ezen az osztályon egy beteghordó dolgozik, a munkaideje hattól délután kettőig tart, segít mozogni az ápoltaknak – a legtöbben nem igénylik a helyváltoztatást, inkább fekszenek –, kitolja őket az előtérben álló asztalok mellé. Hetente kétszer viszi az öregeket a zuhany alá fürdetni egy olyan tolószéken, melynek lapján egy nyílás van kialakítva, egyben szobavécének is használják. Délutánra a beteghordó lelép, ilyenkor már csak a néhány önálló mozgásra képes ápolt kel fel az ágyából.

A folyosó egyik sarkába félrehúzódva egy reszketeg, ősz hajú pár ül. Egykorúak, 88 évesek, közel hatvan éve élnek házasságban egymással. A nőn vastag szemüveg, 90 százalékos vakságban szenved, a maradék látását is fokozatosan elveszíti, a férfi járásképtelen béna, és a jobb karját is gipszkötés takarja. Egyszerre próbálkoztak meg öngyilkossággal, kilencven darab Eunoctint vettek be, de a toxikológián megmentették őket.

– Kár volt! – mondja a férj, a felesége rábólint:

– Így igen.

A kórházban nincs koedukált részleg, külön-külön kórteremben helyezték el őket, csak délelőttönként találkoznak, szótlanul üldögélnek, egymás kezét sem fogják meg. Másfél éve kerültek ide, a gyerekeik egyre ritkábban látogatják őket.

A férfikórterem sem nyújt vigasztalóbb látványt. Egy öregember a hirtelen rátörő légszomjjal küszködve óriásira tátja ki a száját, egy partra vetett halra hasonlít. Egy fiatalabb, mindkét lábán csonkolt beteg a mankójáért nyúl, hogy kimenjen a vécére.

A kórtermekből kihordott ápoltak a folyosón elhelyezett nagyasztal mellett foglalnak helyet, néhányan a tolókocsiban maradnak. Nem szólnak egymáshoz, mindegyikük elmerül magában. A fejük fölött szól a televízió, de nem figyelnek arra sem. Az orvosok és az ápolók összehordtak egy 25-30 kötetes könyvtárat, de ahhoz sem nyúl senki. Négy-öt órát ülnek szinte mozdulatlanul a kemény székeken.

Egy nő elhúzódó gyászritmusban folyamatosan jajgat, őt sem lehet egész nap az ágyában hagyni, mert felfekvések keletkeznének rajta, de őt egy külön kisasztalhoz ültetik, hogy a jajgatásával ne zavarja a többieket.

Újabb kórterembe nézünk be, az ablak alatti legbelső ágyon egy agyvérzéses beteg fekszik, a teste megbénult, de a tudata tiszta maradt, ha nehézkesen is, de képes a beszédre:

– Miért éljek? – kérdezi az orvostól, az megsimogatja, intéz hozzá néhány vigasztaló szót, aztán továbbmegyünk.

– Azt hiszem, ebben a kórházban ő szenved a legtöbbet, mert felfogja a baj teljes súlyát.

– Egy debreceni klinikán dolgozott valaha egy professzor, aki szintén agyvérzést kapott, és a saját régi osztályára került be egy krónikus ágyra. Az orvosok igyekeznek elkerülni, hogy ilyen helyzetbe jussanak. Mikor B., a legnagyobb magyar szívsebészek egyike súlyos műtétre várva bevonult a kórházba, egy adag ciánkálit vitt magával, és nincs kétségem, hogy ha úgy alakul az állapota, be is vette volna. Ha hívő, ha nem, maga is imádkozzon, hogy ne kerüljön ide – búcsúzik el tőlem az igazgató.

Távozóban még látok egy öregasszonyt, üldögél a folyosón, maga előtt a járókeretre egy vécépapír-gurigát húzott rá, ha rájön a szükség, ne kelljen visszamenni érte a kórterembe. Kint a mellékhelyiségben ugyanis nincs papír, szinte egyetlen magyar kórházban sem találni, vagy be sem készítik, vagy ellopják, ugyanerre a sorsra jutnak a szappanok és a szappantartók, sőt néha a tükrök is. A hozzátartozók teli táskával kísérik be a betegeiket, hogy legalább a minimálisan szükséges szerekkel el legyenek látva.

Egy államtitkári nyilatkozat szerint csak az elmúlt évben kétmilliárd forintot osztottak szét a kórházak között kényelmi szolgáltatásokra, az intézmények, úgy látszik, meg sem kapták a pénzt, vagy más célokra használták fel.

– Odajutunk majd, mint a falusi budik – mondta egy takarítónő –, vécépapír helyett lapulevelet raknak be, vagy a falról lóg le egy kukoricatorzsa.

(A helyzet, valószínűleg, nem ilyen egyszerű. Egy vidéki kórházi orvos közleményt jelentetett meg a helyi lapban; adományokat kért, hogy vécépapírt, szappant, kötszert vehessenek az ápoltaknak. Ugyanakkor köztudott, hogy a pénzügyi keretek ügyes átcsoportosításával épp mostanában vettek egy csillárt a kórházigazgató szobájába – félmillió forintért.)

Szerettem volna megnézni a másik krónikus kórházat is a Csengery utcában, de a Péterfy igazgatóságán arra kértek, hogy mondjak le erről a szándékomról. Arra hivatkoztak, hogy az ottani főorvos éppen beteg, és a helyét ideiglenesen betöltő fiatal orvosnő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy fogadni tudjon.

Így csak néhány, közvetett módon szerzett adatot tudtam rögzíteni. A Csengery utcai kórházat 1992-ben újították fel, a Péterfy minden egysége közül jelenleg ez van a legjobb műszaki állapotban. Kilencven krónikus ággyal rendelkezik.

Papíron rá is hárulna kötelezettség a területi ellátásban, a főváros VI. és XIV. kerülete tartozik hozzá, de az intézménybe szinte kizárólag protekcióval lehet bejutni. A mindenkori hatalmi nómenklatúra szokta ide berakni otthon csak körülményesen ápolható hozzátartozóit. A magas beosztású fiak és leányok meglehetősen szűkmarkúak. Azt beszélik, hogy az egészségügy egyik korábbi helyettes államtitkára tiltakozott az ellen, hogy neki is ki kelljen fizetnie a napi 3-400 forintos minimális térítési díjat.

A Csengery kórház légvonalban talán néhány száz méterre fekszik a Szövetség utcától, ápoltjaik köre mégsem keveredhet össze, mint ahogy a Kútvölgyi kórház betegei sem hajlandók egy fedél alá húzódni a szomszédos Szent János kórházbeli sorstársaikkal.

December 13-án délután az Erzsébet kórházba indultam, a Moszkva térnél épp a metró felé tartottam, mikor odalépett hozzám egy magas, középkorú férfi, sapkában-kabátban csak nehezen ismertem fel benne Ferenczi Istvánt, a Péterfy kórház főigazgatóját.

– Üdvözlöm, Moldova úr. A múltkor azt kérdezte, hogy hagynak meg engem a helyemen.

– Igen, emlékszem rá.

– Akkor megnyugtathatom: ma leváltottak. Egyébként kellemes ünnepeket kívánok!

Ha hihetünk a szállongó híreknek, a leváltás a hasonló ügyekben szokásos embertelenséggel ment végbe. Informátoraim jellemző apróságként megemlítették, hogy az előnyugdíjazásba való helyezés konkrét időpontját kitöltetlenül hagyták a papíron, később sem személyesen közölték Ferenczi doktorral a kiválasztott napot, hanem a titkárnőjének telefonálták meg.

Az eljárás durvasága feltehetőleg nemcsak Ferenczi doktor ellen irányult, hanem minden rakoncátlankodó orvostársa megfékezését is szolgálta – nem minden eredmény nélkül. Később magam is tapasztalhattam, hogy néhányan azok közül, akik a leváltás előtt elismerően értékelték a főigazgató tevékenységét, utána egyik napról a másikra megváltoztatták a véleményüket, és alkalmatlannak minősítették őt a posztjára. Tavasszal mind többen akadnak olyanok, akik úgy emlékeznek vissza, hogy ők már régen meghallották a fű növését.

(Ha ebből az esetből érdemes további tanulságokat levonni, újra megállapíthatjuk, hogy az orvosi szakma korábban legendásnak számító szolidaritása napjainkra megbomlott. A fehérköpenyesek csak ritkán állnak ki egymás védelmében, ha az érdekeik úgy kívánják, habozás nélkül kiszolgáltatják kollégáikat a felsőbbségnek, a sajtónak, vagy a közvélemény ítéletének. Élesedik a harc a paraszolvencia egyre zsugorodó tortájának megmaradt szeleteiért, sőt, sok helyen a puszta létért. Egyes osztályokon nem is engedik betölteni a megüresedő státuszokat, mert ez a hálapénz megoszlásával járna. Az is konfliktusokat vált ki, hogy a nővéreknek már alig jut a pénzből, és még lehetne sorolni a fokozódó szembenállás jeleit, megfelelő helyen még visszatérek ezekre.)

A leváltást követő napokban alkalmam nyílott egy néhány perces beszélgetésre Rabi Pálnéval, a csődbiztossal, akit a fővárosi önkormányzat rendelt ki a Péterfy kórház ügyeinek felülvizsgálatára. Rabiné régi szakembernek számít az egészségügyben, működése során több kórház gazdasági ügyeit is irányította már, de ide nem az önkormányzat alkalmazottjaként jött, hanem vállalkozói szerződéssel.

– Véleménye szerint a Péterfy kórház miért került csődhelyzetbe? – kérdezem.

– Én nem szeretem használni ezt a fogalmat, én nem csődbiztos vagyok, csak önkormányzati biztos. Még nem fejeztem be a vizsgálatot, tehát összefoglaló értékelést nem adhatok.

– De néhány résztanulságot már le tud vonni.

– Meg vagyok győződve, hogy ha a menedzsment erőteljesebben képviseli a kórház érdekeit, a dolgok nem fajulnak idáig. A főigazgató 12 évet töltött itt, ebből hetet a legmagasabb beosztásban, és ezalatt kétszer jutott csődbe a Péterfy. Hat évvel ezelőtt már végbement egy konszolidáció, de ez alig terjedt ki többre, mint az adósságok kifizetésére. Mindemellett személyes véleményem szerint lehetett volna emberségesebb formát is találni a főigazgató úr felmentésére.

– Meglátása szerint most mennyi pénz kellene a kórház szanálásához?

– A Péterfy utcai és az Erzsébet kórház helyrehozatala legalább tízmilliárdot igényelne.

– És a Szövetség utcai részlegé mibe kerülne?

– Azt mindenképpen le kellene adnunk a szociális gondozásnak, előbb-utóbb az Erzsébetet is.

– Én nem értek hozzá, de véleményem szerint egyszerűbb és olcsóbb volna magát a Péterfyt is lebontani, csak nyeli majd a pénzt a lényegi javulás minden reménye nélkül; ezeket a falakat, csöveket, nyílászárókat már nem lehet helyrehozni.

– Nem vitatom, amit mond, de azzal magának is tisztában kell lennie, hogy a Péterfyt nem lehet lebontani – a gondokat az adott kereteken belül kell megoldani.

– Az intézmény egész szervezését átalakítjuk majd, megengedhetetlen, hogy 21 különféle telephelyet tartsunk fenn. Megszüntetjük a fekvőbeteg osztályok széttagoltságát, egyeseket be is zárunk. A már említetteken kívül a Dózsa György úti részleget is el szándékozunk adni – talán bejön érte annyi pénz, amennyi elegendő volna a Péterfy részleges felújítására. A XVI. kerületi önkormányzatnak átadjuk a felnőtt- és gyermekfogászatot, melyet eddig mi működtettünk, ezzel együtt a Zsenge utcai melegedőhelyet is, ennek fenntartása a kerületre hárul majd.

– Arról is hallani, hogy a Péterfy kórházat degradálják majd, hivatalosan is kisorolják a főváros regionális szintű vezető kórházai közül, a Semmelweis Egyetem klinikái lépnek a helyébe a közép-pesti régióban.

– Biztos vagyok benne, hogy ha be is következik ez a változás, a betegek érdekei akkor sem sérülnek majd, hanem tovább javulnak az ellátás feltételei. Ez a döntés azonban nem énrám tartozik, nekem továbbra is az aktuális gazdasági-szervezési gondokkal kell foglalkoznom.

Kopognak, majd egy középkorú, de rezignált arckifejezésű férfi nyit be. Elnézést kér a zavarásért, és bejelenti Rabinénak, hogy másnap reggel ki kell nevezni közalkalmazottnak az ideiglenesen megbízott új főigazgatót, doktor Budaházy Emilt, mert csak úgy veheti át az eltávozott Ferenczi doktor teendőit. Az önkormányzati biztos rábólint, a férfi a helybenhagyás birtokában elvonul. Én alig tudom felfogni, hogy mi történt itt egy-két perc alatt.

– Ez ilyen egyszerűen megy?

– Igen, a kórház nem maradhat irányítás nélkül. Egy háromtagú új menedzsment érkezett: Budaházy úr, Fülöp úr és Csepeli úr. Az ő munkájukat segíti az az úr, akit az előbb látott: Zsarnay úr, a gazdasági igazgató, ő már korábban, egy hónappal ezelőtt került ide. Akar beszélni vele?

– Igen, ha lehet.

Mivel a rám jutó idő már amúgy is letelt, átmegyünk Zsarnayhoz. A gazdasági igazgató most nem ér rá, de a következő héten szívesen fogad:

– Csak ne pénteken jöjjön, mert akkor én mindig hazautazom Bajára.

Természetesen tiszteletben tartottam az időbeosztását, így csütörtök délután ültünk le beszélgetni. A kávézás alatt feltettem néhány tájékozódó kérdést, Zsarnay nem zárkózott el, de nem is tárulkozott ki különösebben. Sopronban végzett erdőmérnökként, 1991-ben jött át az egészségügy gazdasági vonalára, pályafutását a kiskunhalasi kórházban kezdte. A csészét letéve váratlanul visszakérdez:

– Úgy hallom, már többször is járt a Péterfyben, milyen benyomásokat szerzett?

– Őszintén? Még nem láttam ennél lepusztultabb kórházat.

– Még én sem – mondja, elnyomva egy sóhajt.

– Hogy próbálnak meg kijutni ebből a helyzetből?

– Jelenleg 560 millió forinttal tartozunk, ebből 420 millió a harminc napon túli adósság, ennek leküzdésére az államtól 300 milliós, az önkormányzattól 75 milliós kölcsönt kapunk, és a nagy szállítóink is átütemezik 45 millió forint visszafizetését.

– A lejárt hitelek ügyét az új vezetés nem vállalhatja magára, van rá remény, hogy ha megfelelően használjuk fel a támogatást, akkor nem is kell letörlesztenünk. Nekünk arra kell vigyáznunk, hogy ne termelődjön újabb lejárt adósságtömeg. Mindenképp vissza kell állítani a megbízható hírnevünket, mert olyan eset is előfordul, hogy ha egy cég azt hallja, hogy valamelyik kórház csődbe jutott, egyszerűen nem szállít neki.

– Egy részleges privatizálás nem segítene a gondokon?

– A privatizálók mindig a tejfölt igyekeznek elvinni. Emlékszem rá: otthon, Baján felújították az összes fogorvosi rendelőt, új székeket raktak be, és csak akkor magánosították őket. Még nem láttam olyan üzletembert, aki szándékosan rosszul akart járni.

– Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárra mennyiben számíthatnak?

– Ez a hivatal egyszerre túl lágyszívű és túl aggodalmas.

– Mondana egy példát az utóbbira?

– Szegeden helyi erőforrásokból 195 millió forintért építettek fel egy sürgősségi betegellátót, de az OEP nem kötött vele finanszírozási szerződést, mert egy-két ember és egy-két műszer hiányzott – az ő megítélésük szerint. Mi is kifoghatunk egy hasonló elbírálást.

– Véleményem szerint a HBCS súlymértéket a jelenlegi százezer forintról legalább 130 ezerre kellene felvinni, és magasabb szorzóval kellene honorálnia elsősorban a toxikológia teljesítményét, ez nagyban csökkentené a ráfizetésünket – Zsarnay rám néz. – Nem akar egy teát inni?

– De, szívesen.

Kezében a csészével a gazdasági igazgató filozofikusabb hangra vált.

– Az átalakítások természetük szerint érdekeket szolgálnak és érdekeket sértenek. Nem minden nagyembernek van házi esztergályosa vagy pékje, de háziorvosa feltétlenül van, aki sokat el tud érni náluk, ha bajba kerül, és segítségre van szüksége. Azon a bizonyos „réztáblán a kapu alatt” kevés jelző mutat olyan jól, mint az „osztályvezető főorvos” – magasabb presztízst biztosít. Az osztályok összevonásával viszont nálunk is csökken majd az ilyen rangok száma, a vesztesek nehezen nyugodnak bele.

– Hogy ítéli meg az esélyeiket? Végig tudják vinni a tervezett változásokat?

– Akadnak intő jelek; az utóbbi években a Péterfy egyetlen gazdasági igazgatója sem töltött el a posztján két esztendőnél hosszabb időt – Zsarnay újra visszakérdez –, és maga mit gondol: sikerülni fog ennek az új vezető csapatnak?

– Nem hiszem, de örömest tévednék – mondom, bár tudom, hogy ez a válasz a beszélgetés végét jelenti.

Telefonon megkerestem az új főigazgatót, Budaházy Emilt, nem találtam benn, megkértem a titkárnőt, hogy hívjanak vissza, de nem jelentkeztek. Újra kellett volna próbálkoznom, de őszintén szólva, nem volt kedvem belemenni új konfliktusokba – ezek aligha lettek volna elkerülhetők, az új vezetés már csak hivatalból sem fogadhatta volna el az én pesszimista feltételezéseimet.

Utána sokáig nem jártam kint a Péterfyben, csak egy-egy szállongó pletykáról értesültem. A Heti Világgazdaság szerint a kórházban elterjedt egy olyan szóbeszéd, miszerint a Neptun Capital Inc. nevezetű amerikai cég 110 millió dolláros „vissza nem térítendő” támogatást ígért, ha a nyugdíjba küldött főigazgató visszakerül a helyére. Utánanéztek az ajánlatnak, kiderült, hogy ilyen cég nincs is bejegyezve az USA-ban.

Csak Piroska főmérnök asszonyt kerestem meg telefonon egy-egy adat tisztázása céljából, de a munkatársai minden alkalommal azt közölték, hogy beteg. Arra gondoltam, hogy Piroska a visszavonulásnak ezt a diszkrét módját választotta, meglepődtem, mikor hosszú hetek után ő vette fel a kagylót.

– Mi történt magával? – kérdeztem.

– Ha érdekli, jöjjön ki a kórházba, majd megbeszéljük.

Beültünk az irodájába, Piroska főzött egyet a kórházhoz méltó színvonalú teájából.

– Azt tudja, hogy én 1993. január elsejével elmentem nyugdíjba, de már júniusban visszahívtak, mert a gazdasági vezetőt felmentették, és szükség volt a segítségemre. Egyébként Zsarnay úr már a tizedik gazdasági igazgató, akit megértem ebben a kórházban. Előbb csak négyórás munkára kértek, akkor vállalkozóként dolgoztam, aztán visszavettek státuszba. 2000. december elsején rövid, vagyis átmeneti megbízást kaptam, melyet minden évben meg kellett újítani. A műszaki osztály vezető főmérnöke lettem, én irányítottam a beruházásokat, fejlesztéseket, de gyakorlatilag én voltam a főenergetikus, TMK-főnök és még Isten tudja, micsoda.

– Ferenczi doktor még főigazgatóként kérte, hogy maradjak legalább március 31-ig, a mérleg elkészítéséig, ez elvi megállapodást jelentett volna erre az évre. Január elején azonban, látva az állapotokat, úgy döntöttem, hogy befejeztem, nem jövök vissza többé. Ők nem akartak elengedni azonnali hatállyal, kértek, hogy várjam ki, amíg egy pályázaton megtalálják majd az utódomat, akinek átadhatom majd az ügyeket. Jelentkezett néhány mérnök, de egynek sem támadt kedve, hogy százféle feladatot lásson el, huszonnégy vagy akár negyvennyolc órákat bent töltsön a kórházban, ahogy én szoktam. Csináltam a munkámat, aztán újra megkerestek:

– Ugye maradsz?

– Csak akkor, ha garantáljátok, hogy a kórház felfelé ívelő pályára áll.

– Szóval megígértem, nem tudtam ellenállni, gyenge voltam, érzelmileg ide vagyok kötve, és még sorolhatnám az okokat.

– Az anyagiak mennyiben befolyásolták?

– Semennyiben. Aki 68 éves korára nem tudott összeszedni annyit, hogy ne a küszöböt rágja, az már rég elveszett ember. A családunknak van egy mérnöki irodája a Thököly úton, tehát a kórházi fizetés nem kenyérre kell. Tudja, mit veszítek? Az unokáimat évente egyszer-kétszer szoktam vinni külföldi kirándulásra, erről le kell mondanom.

– Visszatérve a kórházhoz; három hónapja állt fel az új vezetés, és ezalatt nem történt semmi, legfeljebb annyi, hogy papírokat gyártottak.

– A fővárosi közgyűlés 265 millió forintot hagyott jóvá az átszervezésre és a komfort kialakításával kapcsolatos munkákra. Az Erzsébet kórházból négy osztályt kellene áttelepíteni a Péterfy Sándor utcai épületbe.

– Mi kerül a helyükre?

– A Dózsa György úton megszűnne az ápolási osztály, az ottani 50-60 beteget kellene ide áthelyezni – a mostaninál sokkal nívósabb körülmények közé, mert külföldiek is akadnak köztük, akik nem fogadják el természetesnek a leomló vakolatot. Négy telephelyünkön összesen 5 konyha működik.

– Ez hogy lehet?

– Úgy, hogy nálunk külön főznek a személyzetnek és a betegeknek, ezt sem lehet tűrni tovább, és még ezerféle munkát kell elvégezni.

– Máris késésben vagyunk, még jóvá kell hagyatni a megszavazott 265 milliót, úgy számolom, április végére kapjuk meg az engedélyezési okiratot, akkor adhatom ki a munkákat a tervezőknek. Ez plusz egy hónapot jelent.

– Hamarabb nem menne?

– Két hét alatt is megcsinálják, de akkor dupla pénzt kérnek érte, ami már nem fér bele. Május közepén meg kell hirdetni a közbeszerzési eljárást, ez minimálisan 90 napot vesz igénybe, de inkább 120-at, vagyis már szeptember közepén tartunk, a Dózsa György úti épületet viszont augusztus közepén át kell adnunk az új tulajdonosnak.

– A munkákat pedig úgy kell elvégezni, hogy közben egy percre sem állhat le a kórház, mindig csak egy-egy kórterem, most viszont tizenkettőben dolgoznának egyszerre, négy emelet vizesblokkjain kopácsolnának. Ennek az év végére meg kell történnie, és nem fog megtörténni.

– Miért ígérték meg, ha nem lehet elvégezni?

– Nem tudom, nem én ígértem meg. A 265 millióból ki lehetett volna elégíteni bizonyos igényeket, de nem ennyi idő alatt. Szóval így állunk. Mi érdekli még?

– A múltkor nem jutottunk hozzá, hogy megnézzük a kazánházat.

– Jól van, menjünk át, ha akarja.

A kazánház a kórház utolsó nagy beruházásának számít, de az állaga ennek is erősen leromlott már. A teteje beázik, az esővíz rácsöpög a kazántestekre.

– Írtam az illetékeseknek, kértem pénzt a javításokra – mondja a főmérnök asszony –, azt válaszolták, hogy két hónappal előbb kellett volna szólnom, mert épp most járt le a szavatosság, abba belefért volna, külön pénz viszont nincs rá.

Körbenézünk, a kezelőszemélyzet elmagyarázza, hogy a három kazánból jelenleg is csak egy működik, a másik kettőre nincs szükség. Korábban több belső és külső felhasználó is igényt tartott a megtermelt energiára: a mosoda, a szomszédos motorgyár és mások, de ezek mind visszaléptek. Egy-egy nagy gép kapacitása önmagában is túlméretezett.

– Miért nem szereltek be inkább két kis gépet? Akkor most az egyiket le lehetne állítani, és nem kellene pazarolni a fűtőanyagot.

– Mikor ez épült, a főváros épp kidolgozott egy kazánprogramot, a kis és nagy kórházakba azonos kapacitású kazánokat terveztek, és ettől nem lehetett eltérni.

– Kinek volt ebből haszna?

– Leginkább a tervezőnek. Egyszer végzett el egy munkát és ötször-hatszor szedte be az árát. A fejlécet mindig letakarták, így másolták le a lapokat.

Kint a szabadban, de falakkal körülzárt térségben három magas kémény emelkedik ki a betonalapzatból. Néhány méterre lehetnek a szomszédos háztól, az ottani lakók nem tudtak aludni a rezonálástól, hangtompítót kellett beépíteni.

– Két kéményt úgy, ahogy van, el lehetne vinni, semmi szükség sincs rá.

A kémények melletti szabad füves területen nincs megoldva a vízelvezetés, pedig szobák, üreges térség fekszik alatta. Úgy érzem, eleget láttam, búcsúzóul kérdezem meg.

– A Péterfy többi egységében jobb a helyzet?

– Nem. Például az Erzsébet kórházban eredetileg hat kazán állt, most másfél működik, a többi szétdurrant.

Az Auxilium Kft. létezéséről véletlenül értesültem; hívtam valakit, a telefonom félrekapcsolt, és a túloldalon a cég ügyvezető igazgatója vette fel a kagylót. Elnézést kértem, közben kialakult egy alkalmi beszélgetés, megtudtam, hogy az Auxilium kórháztervezéssel és rekonstrukcióval foglalkozik. Ezt a témám tekintetében is érdekesnek találtam, abban bíztam, hogy az egyedi eseteken túlmutató, átfogó képet kaphatok az adott tevékenységről, megkértem a vezetőt, hogy fogadjon egy tájékoztató beszélgetésre.

Néhány nappal később ellátogattam a belvárosi irodájukba. A vállalkozás már az első pillantásra is nagyobb méretű volt, mint képzeltem, egy hosszú folyosót elfoglalnak az ide tartozó irodák ajtói.

– Huszonnégy család él ebből – mondja az ügyvezető igazgató, és átnyújtja a névjegyet, egy pillantást vetek rá:

– Ön a képzettsége szerint gépészmérnök, hogy jutott eszébe az egészségüggyel foglalkozni?

– Négyéves koromban tüdőgyulladást kaptam, már mindenki letett rólam, a szülői házat már ki is meszelték a gyászra, de a kórházban megoperáltak, kivágták két bordámat, és megmentettek, ezért mindenáron sebész akartam lenni. Mikor leérettségiztem, úgy alakult, hogy a Műegyetemre irányítottak – akkoriban az ember nem szállhatott szembe az ilyen döntésekkel. Diploma után az Akadémiára kerültem, itt találkoztam az úgynevezett műtőprogrammal, rám bízták a a kutatás-fejlesztést. Áthelyeztek a Medicor gyárba, így, ha nem is lettem sebész, de legalább a sebészeknek dolgozhattam – és teszem ezt mindmáig.

Mint általában, most sem kell célzott kérdések sorozatával szóra bírnom a partneremet, magától is kifejti véleményét az egészségügy állapotáról és fontosságáról Magyarország életében:

– Magyarországon 250 ezer ember fekszik kórházakban, további ötvenezer nyilvánvalóan beteg ugyan, de továbbra is végzi a munkáját, ezt a tömeget ugyanekkora számú orvos, ápoló és más egészségügyi alkalmazott gondozza, tehát egy időben a lakosság hat-hét százaléka érintett. Egy kormány sem kerülheti el, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék, legalább kísérleteket tegyen a gondok megoldására, ennek folytán a mi kft.-nk is megtalálhatja a maga szerény helyét a Nap alatt.

– Az Auxilium mikor kezdte meg a tevékenységét?

– 1982-ben alakultunk meg, kezdetben mint Gazdasági Munkaközösség. Tizennégy emberrel indultunk, valamennyien a Medicorból jöttünk át. A Medicor állami nagyvállalatnak számított, de a kórháztervezésben és a kivitelezés szervezésében nem rendelkezett megfelelő kapacitással – mi ezt a hézagot töltöttük ki. A Medicor bőven ellátott minket munkával.

– Kezdetben panel műtőket terveztünk. Még a viktoriánus korszak hagyományai szerint sok levegő kellett a fertőzések elhárításához, a méretek megszabásánál ehhez alkalmazkodtunk, de hozzáadtuk az újabb idők vívmányait, a műtő rozsdamentes acélburkolatát és más hasonlókat. Az első munkánk a tapolcai kórház volt, ma már az is felújításra szorulna, de erre sajnos aligha kerül sor, akik annak idején dolgoztak rajta, napjainkban már nagyvállalkozók, nem is foglalkoznak ilyen piti ügyekkel. Aztán a tevékenységünk tovább bővült: a Kékgolyó utcába terveztünk egy kétműtős részleget, a Szent Imre kórházban is közreműködtünk, sőt Moszkvában is végeztünk munkákat.

– Most milyen ütemben folyik a magyar kórházak rekonstrukciója?

– Nehéz volna olyan kórházakat említeni, ahol a helyzet minden tekintetben kielégítőnek volna mondható, és az egészségügynek továbbra sincs elegendő pénze ahhoz, hogy tartsa a szükséges tempót.

– A sok rászoruló kórház közül milyen alapon választják ki, hogy melyiket hozzák helyre?

– Az illető kórháznak pályázatot kell benyújtani címzett támogatásra. Az állam mintegy 60 milliárd forintnyi összeget bocsát rendelkezésre, ebből 60-70 kórház szeretne kapni, de a lehetőségek miatt jó, ha a tizedrészének sikerül. Mi már a pályázatok elkészítéséhez felajánljuk a szolgálatainkat – általában 1-2 millió forintot kérünk ezért a közreműködésünkért.

– Megér ennyit a megrendelőnek?

– Ne vegye dicsekvésnek, de a miáltalunk készített tervezetek hetven százalékban sikeresek, sokan, akik eredménytelenül pályáztak, később meg szoktak keresni minket.

– Van valami titkuk?

– Mi orvostechnológusoknak szoktuk nevezni magunkat, onnantól kezdve, hogy egy ember megszületik, egészen addig, amíg a kórbonctanról elszállítják a holttestét, az életfolyamat minden részével, állomásával foglalkozunk. Korábban nagy építészeket bíztak meg ezzel a feladattal, akik érthető művészi becsvágyból, látványos házakat kívántak tervezni, mi viszont a kórház elé kitűzött célok megvalósítását szeretnénk segíteni. Az is mellettünk szól, hogy mi egyharmadnyi pénzt kérünk a munkánkért, mint az építészek. A Honvéd kórház, a szekszárdi műtősblokk és a pécsi katonai kórház befejezetlen maradt, és ebben, szerintem, az is szerepet játszott, hogy a tervezésüket, esetleg a kivitelezésüket is nagynevű építészekre bízták.

A jegyzetblokkom hátlapjára felírom a három létesítmény nevét, hátha valamikor hozzájutok, hogy közelebbről is megnézhessem valamelyiket, aztán visszatérítem a beszélgetés fonalát a rekonstrukciós pályázatok további fázisaira.

– Ha a kérelmet kedvezően bírálják el, három-négy hónap alatt készül el az engedélyezési terv, majd ugyanennyi idő alatt megszületik a jogerős építési engedély – időbeli csúszások okvetlenül bekövetkeznek, egy év mindenképpen elmegy. Ezután hozzák meg a döntést, hogy az állam mennyi pénzt ad és milyen ütemezésben. Ez megint egy sokszereplős folyamat: az Egészségügyi Minisztérium javasol, a Belügy dönt, a Pénzügy utalja át a költségeket. A kórháztulajdonos önkormányzatok is beszállhatnak.

– A következő lépésben meghirdetik a közbeszerezési pályázatot, ezt esetleg több részre is bonthatják, legtöbben a kiviteli tervre aspirálnak, néhányan ezzel együtt más feladatokat is elvállalnak, például a műszerezést. A dolgok menete meglehetősen hektikus, tegnap a Közbeszerzési Értesítőben összesen egy ilyen munkát hirdettek meg, máskor néha harminc is megjelenik.

– Megszületik a döntés, maga a rekonstrukció a rendelkezésre álló pénz függvényében négy-öt évig is eltarthat, vagyis a teljes folyamat hat-hét évig is elhúzódhat. A dolgok kialakult menetén az időközönként bekövetkező kormányváltások sem változtathatnak. Minden újonnan belépő miniszter kidolgoz ugyan egy új koncepciót, de ennek nyomán csak rendeletek születnek, rend nem.

– Új kórházak létesülnek napjainkban?

– Mióta az eszemet tudom, vadonatúj állami vagy önkormányzati kórház nem épült, leszámítva a már említett budapesti Honvéd kórházat…

(Az egyik kórház gazdasági vezetőjétől hallottam, hogy ezt még a két katonai blokk szembenállásának idején hozták létre, a NATO elleni támadás egyik báziskórházának szánták, kubaturájában, vagyis űrtartalmában felülmúlja a Parlament méreteit. Az illető gazdasági szakember az 1970-es években épp itt kezdte a pályáját, egy megbeszélésen óvatlanul megkérdezte, hogy hol van ennek a kórháznak a szakmai programja, mire a parancsnok rátámadt:

– Úgy, szóval maga ki akarja adni a titkainkat a NATO-nak?! Még egy ilyen hang, és behívatom sorkatonai szolgálatra!)

– …Áll ugyan, de nem tud betegeket fogadni, a fenntartási költségei pedig meghaladják az évi 30 milliót. Sokféle terv született már a hasznosítására, például a Fidesz-kormány itt kívánta létrehozni a Kútvölgyit felváltó, társadalmi elitet kiszolgáló kórházát. Ez önmagában véve logikus törekvésnek számított, hiszen az USA-ban és más országokban is katonai egészségügyi létesítményekben fogadják a vezetőket, de a gyakorlatban zátonyra futott, úgy tudom, hogy most is csak a földszinti részt használják – étkezőként.

– Mi történt ott valójában?

– Többféle tényező együttesen hatott. A Honvédelmi Minisztérium anyagi forrásai kiapadtak, az egészségügy részesedése a GDP-ből folyamatosan csökkent, az is kiderült, hogy az új kórház létrejöttével felesleges, túlzott kapacitás is fellépne.

– Általánosságban szólva: ott tartunk, hogy ha a teljes nemzeti jövedelmünket odaadnánk az egészségügy helyrehozására, modernizálására, már az sem volna elégséges. Ne higgye azt, hogy ez csak az én magánvéleményem – az igazgató előkeres egy dokumentumot és belelapoz, a SAPRI [Gazdaságirányítási program egészségügyi alkalmazása.] jelentése szerint „a magyar egészségügyi rendszer átalakítása évek óta folyik, bár elvi kérdései mindmáig tisztázatlanok. Az örökölt rendszer és az egészségügyi reform ellentmondásainak és a működtetés nehézségeinek következményei mind a kiszolgáltatott betegeknél jelennek meg. A gyógyszeripar liberalizálása, a gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásának csökkentése, a hálapénzek, a kórházak eladósodásából fakadó kényszerű megtakarítások a betegeket közvetlenül érintik. A belső rendszert védő mechanizmusok és érdekek, valamint maga a bonyolult rendszer megnehezíti annak konkrét feltárását, hogy a betegek ellátása hol és mikor sérül. A betegellátás költségeit egyre nagyobb arányban a betegek viselik. A rendszer tehát krónikus pénzügyi válság körülményei között működik, miközben szervezeti-szerkezeti problémái is egyre nyilvánvalóbbá válnak.”

– A meglévő kevés pénz is rosszul hasznosul. Egy veseátültetést meg lehetne oldani egy hosszadalmas dialíziskezelés költségeinek egytizedéből, és hasonlíthatatlanul jobb életminőséget tudnánk biztosítani vele a betegnek. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez nem speciálisan magyar jelenség, hanem például Angliában is annyi a művesét használó, de új szervre váró beteg, hogy parlamenti képviselőjük is van, a sorsuk teljes értékű megoldása ott is elvinné a nemzeti jövedelem nagy részét. Egy bizonyos kor elérése után már nem is végeznek transzplantációt, csak a dialízist folytatják.

– Fent nincs senki, aki tudná, hogy mit kell csinálni?

– Attól tartok, hogy még azzal sincsenek tisztában, hogy milyen irányba kellene elindulni.

– És a privatizálás?

– Itt is minden zavaros. Ausztriában a létesítmények egyharmada van magánkézben, nálunk senki sem tudja, vagy nem meri meghatározni, hogy mennyi volna a kívánatos arány. Az új kórháztörvény állítólag lehetővé teszi majd, hogy a pénzügyi befektetők is részt vehessenek a fejlesztésekben, ha jó üzletet látnak az egészségügyben. Ez persze a szakmának aligha fog tetszeni, hiszen eddig is csak olyan területen jelentkezett ez a tőke, ahol biztos volt a haszon, így a kórházak komoly bevételtől esnek el. Viszont a harminc-negyvenéves gépeket előbb-utóbb le kell cserélni, csak azt nem tudják, hogy miből.

– Akad néhány tiszteletre méltó magánkezdeményezés. Például Péterfy kardiológus professzor Svédországban karriert futott be, de nem feledkezett meg a hazájáról; elhozta Debrecenbe a szükséges gépeket, és szombat-vasárnap ingyen fogadja a betegeket. Csak ez önmagában kevés, nagyon kevés.

A szekszárdi kórház eredeti régi épülete az 56-os számú főút bal oldalán emelkedett, de megfelelő terület hiányában az új részeket már a túlsó oldalon húzták fel, többek között a hullaházat is ide helyezték át. Ez a váltás nem ment minden zökkenő nélkül. A legendák szerint egy műtőssegéd egyszer egy kocsira rakott frissen exitált embert próbált áttolni a lüktető forgalomban, mikor egy teherautó elütötte, a helyszínelő rendőrök sokáig találgatták, hogy kerülhetett oda a két holttest, melyek egyike, megállapításuk szerint, kétszer halt meg.

Annak idején a szekszárdi kórházat is az imperialisták ellen megvívandó háború jegyében fejlesztették fel minden szükséges mérték fölé. Az országot stratégiai szempontból különféle övezetekre osztották fel, „veszélyeztetett”, „befogadó” és más hasonló besorolásokkal. A szekszárdi térséget viszonylag biztonságosnak ítélték, abból kiindulva, hogy a város környékén nem működött jelentősebb ipar. A tervezők úgy képzelték, hogy az imperialisták spórolnak majd az atombombáikkal, nem fogják őket zöld mezőgazdasági területekre pazarolni, tehát a betegeket itt nagyobb biztonsággal lehet elhelyezni. Elkezdődött az építkezés, majd mindenféle készletek felhalmozása. Az egymást keresztező elgondolások következtében ez az eredeti biztonsági szempont hamarosan értelmét vesztette, hiszen a paksi atomerőmű felépítésével Szekszárd bekerült a „veszélyeztetett” harminc kilométer sugarú körbe. Hiába múlt el azonban a háborús hisztéria, a rendszer tehetetlenségi ereje kizárta a menet közben történő változtatások lehetőségét.

Az 1980-as évekre az ágyak száma 1515-re emelkedett, mely mintegy kétszerese a szükségesnek. Hiába számít Tolna megye központi kórházának, a lakosság bajaival átjár a közel fekvő városokba: Kaposvárra, Dunaújvárosba, Dombóvárra és így tovább. Jellemző példaként megemlítik, hogy a gyermekosztály egy időben 25-30 százalékos kihasználtsággal működött.

A kórház szorult helyzetéből előrefelé próbált kitörni, szívós érdekérvényesítő kísérletek kezdődtek. Sikerült keresztülvinniük egy új központi műtőblokk létesítésének tervét, ez az ötemeletes épület magasabb fokú lehetőségeivel ide vonzotta volna a megye műtéti szakmákba tartozó eseteinek döntő részét: a sebészeti, ortopédiai, traumatológiai beavatkozásra szoruló betegeket.

Az építkezések 1995-ben kezdődtek el, 1999-ben fejeződtek be, de, mint ahogy az Auxilium ügyvezető igazgatója is megemlítette, még most, 2003-ban sem nyitotta meg a kapuit.

Lent jártam Szekszárdon a „Gyógyinfók”-nál, ez az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozó szervezet fordítja le konkrét számokra a Homogén Betegségcsoportok elszámolási rendszer elvi elhatározásait. Doktor Bordás István igazgató a „Gyógyinfók” működéséről adott tájékoztató után szívességből elvállalta, hogy átkísér a kórházba, megnézni az új műtőblokkot.

A látogatás megszervezése könnyűnek tűnt. Bordás telefonon felhívja a kórházat, aztán kiderül, hogy sem a főigazgató, sem a helyettese, sem a gazdasági igazgató, aki engedélyezhetné a belépést, nem tartózkodik a helyén, a titkárnők azt sem tudják megmondani, merre keressük őket. Én már lemondanék a szándékomról, de makacs házigazdám rábeszél, hogy menjünk át és a helyszínen próbálkozzunk.

Először magához a műtőblokkhoz megyünk, de egy lelket sem látni a környékén, a bezárt üvegajtón is hiába zörgetünk. Az irodaépületben próbálkozunk tovább, Bordás szinte találomra benyit egy szobába, a legnagyobb meglepetésünkre ott találjuk a nyilván hivatalos ügyekben tárgyaló főigazgatót. Jöttünkre felemelkedik és közli, hogy épp indulni készült, mert várják a megyei önkormányzatnál. Bordás igyekszik rábeszélni, hogy szánjon ránk néhány percet, de nem nagyon hajlik rá. Úgy érzem, hogy ebben az elsősorban engem érintő ügyben én sem maradhatok passzív, a táskámból előveszem és felmutatom Csehák Judit miniszter asszony felhatalmazását, melyben feljogosít, hogy az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium irányítása alá tartozó egészségügyi intézményekbe beléphessek, és az ott dolgozókkal, valamint a betegekkel riportokat készíthessek. Az anyaggyűjtés során több helyen is fel akartam már mutatni, de általában unott kézlegyintéssel elhárították, és e nélkül is készségesen fogadtak, a főigazgatóra azonban szemmel láthatóan hatott ez az irat, figyelmesen végigolvasta, aztán visszaült a székébe, és meghallgatott minket. Széttárta a kezét:

– Én, sajnos, nem vagyok illetékes, az épületbe való belépést csak Windemann úr engedélyezheti.

– Ő kicsoda?

– Az építkezés vezetője.

Bordás megkéri, hogy hívja fel az illetőt, az igazgató előveszi a telefonkönyvét, és egymás után hat-hét különböző számot is felhív, de a vállalkozót egyiken sem találja meg. Már feladtam minden reményt, mikor végre sikerül becserkésznie; Windemann úr nem emel kifogást az ellen, hogy beléphessünk a műtőblokkba. Elköszönünk, és visszamegyünk a helyszínre, várjuk, hogy valaki kinyissa az ajtót.

– Ha jól számolom, már majdnem öt év telt el az épület elkészülte óta, miért nem működik még ma sem?

– Még mindig nem tudták beszerezni a szükséges gépeket, műszereket, felszerelési tárgyakat, legalábbis a jó részüket. Valamilyen pályázatra várnak, ahol elnyerhetnék a hiányzó pénzt. A kórház valóban nincs könnyű helyzetben, mert belekezdett egy nagyarányú rekonstrukcióba, egy új szárnyat is fel akarnak húzni.

– Eddig mennyit költöttek a műtőblokkra?

– Nem tudom pontosan. Úgy hallottam, hogy eredetileg 2,2 milliárd forintra tervezték a beruházást, és most ötmilliárd körül tartanak.

Kulcs csikordul meg a zárban, egy őr beenged minket. Próbálom felmérni az állapotokat: az épület négy szintből áll, ehhez jön még az ugyancsak használati célokra kiépített alagsor. A fűtés és a világítás is ki van kapcsolva, a félhomályban, ha értenék hozzá, akkor sem tudnám felmérni az állapotokat, de a lepusztulás jelei így is szembeszökőek. A szennyvízcsatorna egy helyen eltörött, fölötte rothad a takaró falrész.

– Az üres idő duplán számít – mondja az őr –, és itt 1998 óta megállt minden.

Az idő rongálásain túl a felületesen elvégzett munka nyomai is fel-feltűnnek. Az épület két tagrészét összekötő „sóhajok hídján” megrepedezett az álmennyezet, a gipszkarton lemezek nyaranta átforrósodtak, és az összeillesztéseknél szétváltak egymástól. Néhol az eső is beesik, egy-egy vödröt tettek a beázások alá, de úgy látszik, nem jutott mindenhová az edényből, mert itt is, ott is fénylik néhány tócsa. A zárt, levegőtlen térben ötven-hatvan fokos hőség is kialakul, ez a padlóra is megteszi a maga hatását; az oldalsó szigetelések elváltak a faltól.

Az egyik felső szinten benézünk a műtőbe, egy folyosóról kilenc nyílik, az alsóbb emeleteken is elhelyezkedik néhány. A lámpák fel vannak szerelve, néhány bontatlan csomagolású gépet-műszert is beraktak. Nehéz elképzelni, hogy itt egyhamar operációkra kerülhet sor.

Az épület elkészültére csak egy falba illesztett tábla utal:

Elindulunk kifelé a padlóra vetett ócska kátrányfoltos, valaha sárga szőnyegen.

– Lehet, hogy ez a blokk is úgy avul majd el, mint azok az ágyúk, melyekből egyet sem lőttek, úgy vitték őket az olvasztóba? – kérdezi az őr eltöprengve.

Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy valamennyi magyar kórház rekonstrukciós törekvése csődbe fulladt volna, sikeres példaként elég az Uzsoki kórház új szárnyának létrehozására vagy az Országos Traumatológiai Intézet átalakítására hivatkozni.

Ebbe a sorba illeszkedett bele a Szent Imre Kórház és Rendelőintézet bővítéses újjáalakítása. A kelenföldi gyógyintézet mindenképpen megérett már a fejlesztésre, műszaki állaga és belső szerkezete rég nem felelt meg az orvosszakmai és gazdasági feltételeknek, a környéken csak „Halálgyár”-nak hívták. A megszüntetés gondolata fel sem merülhetett, a környéken egymás után épültek fel a kelenföldi, az őrmezői és a gazdagréti lakótelepek. Az ellátandók száma megközelítette a 300 ezer főt, ennek következményeként a kórház mamut intézetté vált 1143 ággyal, több mint 2200 alkalmazottal.

A körülmények az idő múltával sem javultak, dr. Péteri Miklós, a kórház régi főigazgatója így ír az 1999-es évről szóló összefoglaló jelentésében:

„A jelenlegi egészségpolitika egyik vezetője a magunk mögött hagyott esztendőről őszintén megállapította, hogy »az bizony kétségtelenül nem az egészségügy éve volt«. Tegyük hozzá, ilyen kijelentést a 90-es évtized bármelyik egészségpolitikusa, bármikor tehetett volna. A rendszerváltás óta ugyanis a kórházak – hasonlóan a kulturális és oktatási intézményekhez, színházakhoz, művelődési központokhoz, iskolákhoz, sportegyesületekhez – szinte folyamatosan a puszta fennmaradásukért küzdenek…”

A továbbiakban a főigazgató kitér néhány alapvető gazdasági gondra:

„Májustól kezdve számos olyan kedvezőtlen hatás érte az intézetünket, amelyek következtében az adósságállomány rohamos növekedésnek indult. Meg kellett kezdeni a januárban felvett 13. havi bérelőleg törlesztését… Életbe lépett továbbá az új HBCS-rendszer, amely – azonos teljesítmény mellett – az előzőhöz képest mintegy tíz százalékkal kisebb bevételt garantált…

A tulajdonosnak [a Budapest Főváros Önkormányzata – M. Gy.] jelentett havi adósságállomány növekedéséhez hozzájárult azután egy finanszírozástechnikai változás is. A kincstári körbe való bekerüléssel ugyanis az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól érkező ellátmányt a tárgy hó 25-26. napja helyett csak a következő hónap első munkanapján kaptuk meg. Így, míg 1998-ban a számlatörlesztés utáni maradék adósságot jelentettük, 1999-ben a tartozás jelentése utáni napokban tudtunk csak számlákat kifizetni… A fent vázoltak együttes hatásaként szeptember 30-án a 30 napon túli tartozásunk mintegy 75 millió forint volt…”

A következő évi jelentés középpontjában is szűnni nem akaró bajok állnak.

„A finanszírozási kilátások – az előző évekhez hasonlóan – 2000-re sem túl sok jóval biztatták az intézeteket. A mérséklődő, de még mindig igen jelentős inflációval szemben 0 százalékos dologi automatizmussal kell számolnunk. Valószínű volt, hogy a kötelező béremelés forrásának is csak egy részét kapjuk meg, a többit – szokás szerint – magunknak kell »kigazdálkodnunk«…

A Számvevőszék 2000. március végi jelentése megállapította, hogy bár a kórház igyekezett alkalmazkodni a finanszírozási feltételek változásaihoz, a 90-es évek elejéről örökölt adósságállományt nem tudta igazán kezelni, és ez további megszorításokkal, még szigorúbb takarékossági intézkedésekkel nem is lehetséges…

Ilyen kilátások mellett nyilvánvaló volt, hogy alapvető változtatásokra kell rászánni magunkat, ha talpon akarunk maradni. A másik fő feladat pedig – az »A« épületi rekonstrukció – azért nyert kiemelt fontosságot, mert ez döntő mértékben meghatározza az egész intézet hosszútávú jövőjét…”

A rekonstrukció anyagi alapjául az szolgált, hogy a terv címzett állami támogatásban részesült, ezt kiegészítette a Fővárosi Önkormányzat, összesen 7,4 milliárd forint állt rendelkezésre.

„1999 második félévében megtörténtek a toldaléképület alapozásához szükséges fakivágások, sor került az ott húzódó közművezetékek kiváltására, valamint a nővéröltöző, a Műszergazdálkodási Osztály és az oxigénpalack-tároló áttelepítésére…” – írja a jelentés. 2000 nyarán lerakták az új épület alapkövét.

Miután a megfelelő pénz összejött, a dolgok olajozottan haladtak tovább, kiírták a közbeszerzési pályázatot, melyen a Középületépítő Rt. vitte el a pálmát, a munkát számos alvállalkozójával megosztva el is végezte a célként elé tűzött feladatot. Az már szinte apróságnak tűnik, hogy a befejezés eredeti határideje 2002. szeptember 30-a volt, ez eltolódott 2003 tavaszára, mintegy 200 millió forintos bevételkiesést okozva a kórháznak.

„A patinás, egykor modern ház új életre kelt – lelkendezik az új épületet bemutató füzet. – A korábban itt nyomorgó manuális és diagnosztikai osztályok többek között 9 panelos szerkezetű nagyműtővel felszerelt korszerű, új otthont leltek a tartószerkezetig megújult és egy új épületszárnnyal bővült főépületben. Ide került a kórház új főbejárata és képalkotó diagnosztikai központja, valamint új funkcióként megjelent a sürgősségi betegellátó osztály is. A szétválasztott forgalmaknak köszönhetően a mentőből a beteg a legrövidebb úton kerülhet gyógyító kezek alá, míg a látogatók felesleges nyomasztó élményektől mentesen látogathatják hozzátartozóikat az új, zömében kettő- és négyágyas, fürdőszobás betegszobákban…”

Ennyi jó felsorolása megtette a maga hatását az én oly könnyen elérzékenyülő lelkemre is, elmentem az új épület átadási ceremóniájára. Az ünnepségre átrendezett előcsarnokban megjelent a szakma krémje, igazgatók és főorvosok, a kiválasztottak diszkréten félrehúzódtak a VIP-büfébe. Én egy sarokba vettem be magam, egy öreg orvosnőt figyeltem, aki ezt a régen várt szereplési lehetőséget kihasználva, egy társaság közepén harsogta az emlékeit:

– Tudják, mikor veszett el a morál?! 1946-ban, mikor Weil Emil azt mondta, hogy az orvosokat nem kell megfizetni, majd eltartják őket a betegek! Pedig az Isten óvjon attól, hogy az orvos pénzért kezdjen el gyógyítani…

Közben a közönséggel szemben, a mikrofonok mögött már felsorakoztak a minisztériumból, a fővárosi önkormányzattól érkezett méltóságok, a kórház vezetői és az építést végző vállalatok képviselői. Az első szó az egészségügyi államtitkárt illette meg, a beszédéből „úgy szállt a semmi, mintha valaminek lenne a pora”, de hát ezt már megszoktam, egy mondata viszont meglepett:

– Mostanában gyakran olvasgatom a Bibliát, és idejövet egy onnan származó gondolat jutott az eszembe: a vár ereje nem a falakban, hanem a védők lelkében rejlik.

Én eddig úgy tudtam, hogy ez a mondás „Az egri csillagok”-ból származik, de bizonyára én tévedek. Különben is kár fennakadni minden apróságon, a gondolat szép, érjük be ennyivel.

A budapesti önkormányzat vezetője következett, felvázolta a jövőbe vezető utat, mindenekelőtt a nyolc regionális kórház sorsának alakulását. Az Uzsokiban már megvalósult egy 7,5 milliárdos beruházás, az ötvenmilliárdos program keretében még ebben a ciklusban sor kerül a Bajcsy-Zsilinszky és a János kórházra is.

A beszédek után az új létesítményt bemutató séta következik. Bár ilyenkor mindig megjegyzik, hogy „nincs semmi titkolnivalónk”, a vendégeket általában ilyenkor a szakmai tolvajnyelven „C” útvonalnak nevezett irányban vezetik végig, az egyes állomásokat úgy választják ki, hogy lehetőleg egyetlen árnyék se homályosítsa el az összképet. Néha véletlenül vagy alig áttételes szándékból becsúszik egy-egy „cvikli”. Pécsen, a 400 ágyas klinikán máig emlegetik azt az esetet, mikor Orbán Viktor még miniszterelnök korában megnézett ott egy vízben-vizeletben úszó mellékhelyiséget, és azt mondta:

– Szörnyű! Ne mutassák meg az angol egyetemistáknak!

Egy ideig együtt haladok a menettel, megszólítok egy tekintélyes, ezüstszínű nyakkendőt viselő vezetőt:

– Milyen arányban vannak betöltve az aneszteziológusi állások?

– Száz százalékban!

Az eddigi tapasztalataim alapján ezt teljesen valószínűtlennek tartom, ezért felteszem ugyanezt a kérdést az aneszteziológiai osztály vezetőjének, aki elmondja, hogy a szükséges 14 orvosból 5 hiányzik, szerződésesekkel pótolják őket. Az ezüst nyakkendős hallja ezt a tájékoztatást, de egy vonás sem rezdül az arcán.

Igyekszem „oldalösvényekre” letérni. A képalkotó diagnosztikán csak az ultrahang-készülék állt le az ünnepi esemény tiszteletére, a többi gép a „cercle” alatt is dolgozik, kezelőik csak kényszeredetten emelkednek fel a látogatók üdvözlésére. Meg-megállok mellettük egy pár szóra, néhány érdekes, a hivatalos beszédek során nem említett adatot hallok tőlük. Kiderül, hogy az új komputertomográfot a kórház nem az állami támogatásból vette, hanem a saját forrásaiból lízingeli egy külföldi cégtől. Az új gépet is a régi esetszámával kell működtetni, mert ha túllépik ezt a szintet, új létesítménynek tekintik, és ez a finanszírozásban kedvezőtlen következményeket von maga után. A máshol párhuzamosan működő MR, mágneses rezonanciagép beszerzésére már egyáltalán nem tellett. Benézek a szülészetre, a vajúdó nők jó része itt egyágyas szobában fekszik – anélkül, hogy a másutt szokásos pótdíjat meg kellene fizetniük. Egy hajléktalan kismamát mutatnak, aki már a tizenegyedik napja fekszik itt, nincs hová kimennie a gyerekével.

Utolér a hivatalos vendégek élbolya, arról beszélgetnek, hogy ha a kórház így fejlődik, és eléri a már európainak minősülő szintet, akár dán vagy holland betegeket is fogadhatna. Nem kellett volna ezt megemlíteni, a „Magyar Nemzet” még azon a héten közölt egy olvasói levelet, mely azzal vádolta meg a Szent Imre kórházat, hogy az ellátásból ki akarja zárni a magyar embereket, és csak a külföldi pacientúrával kíván foglalkozni.

Bár hivatalosan nem zárták be, a rendezvény láthatólag véget ért, a VIP-büfében is csak pogácsa és narancsital maradt. Megvárom, amíg a kórház főigazgatója, dr. László Imre befejezi a televíziónak adott nyilatkozatát, és megállapodok vele, hogy a következő héten felkeresem majd egy beszélgetésre.

A főigazgató egykori katonaorvos, fegyelmezett ember, de mikor benyitok az irodájába, látni rajta, hogy olyasmi történhetett vele, amit nehezen tud megemészteni.

– Valamilyen kellemetlenség érte?

– Most járt nálam egy doktornő, hivatalos ügyben. Arra akart rábeszélni, hogy a betegek zárójelentésébe ne írjuk bele, hogy milyen gyógyszereket alkalmaztunk a kezelés során, csak azt a hatóanyagot jelöljük meg, amit azok tartalmaznak.

– Az illetékeseknek milyen érdekük fűződik ehhez?

– Ők kidolgoztak egy-egy protokollt, követendő eljárást az előforduló esetcsoportokra, ezeknél mindig a legolcsóbb szereket vették figyelembe, mert ezekhez kell a legalacsonyabb támogatást nyújtaniuk. Viszont, ha a kórházban drágább orvosságokat alkalmaztak, és ezek nevét beírják a zárójelentésbe is, a beteg továbbra is ragaszkodna hozzájuk, és ezeket akarná felíratni a háziorvosával is.

– Arra is rá akart bírni, hogy a szakrendelőből lehetőleg ne vegyek át pácienseket fekvőbetegeknek, mert a benti kezelés sokba kerül. Megmondtam neki, hogy a döntést mindig az adott személy állapota határozza meg, de ha valaki a határvonalon áll, és a kórház úgy jön ki jobban, hogy ha befektetjük, akkor azt fogjuk tenni. Minden más intézet is így jár el.

A főigazgató lassanként kifújja magát, megnyugszik:

– Hogy tetszett az új épületünk? Még sok a hiba, de hát ez kikerülhetetlen, az Uzsoki kórház új szárnyánál is hét-nyolc hónapig tartott a hiánypótlás.

Óvatosan visszakérdezek:

– Mennyire valósultak meg az eredeti célok? Az elődje, Péteri doktor panaszkodott, hogy a címzett támogatásokra vonatkozó törvény túlságosan merev, nem engedett megvalósulni néhány olyan változtatást, mely orvosilag-gazdaságilag hatékonyabbá tette volna a beruházást.

– Ez így lehet, de elégedettnek kell lennünk az elért eredményekkel. Létrejött egy modern sürgősségi osztály, mely minden életveszélyes állapotba került beteget fogadni tud. Más kórházakban ez az ellátás többnyire széttagolt és nem elégséges, mert nincsenek felszerelve a szükséges műszerekkel, és kellő speciális tapasztalatokkal sem rendelkeznek; a nyugtalan beteg szinte automatikusan a pszichiátriára kerül, pedig lehet, hogy a gyomra lyukadt ki.

– A Szent Imre kórházban, legalábbis az új épületben, megfelelő a műszerezettség?

– Nem. Egy rekonstrukciónál a kialakult arányok szerint a beruházási összegnek mintegy 30 százalékát fordítják orvostechnológiára és egyéb berendezésekre. Ez a mi esetünkben nem így történt: a 7,4 milliárd forintos keretből 2,1-2,2 milliárdnak kellett volna jutnia erre a célra, a gyakorlatban ez az összeg nem érte el az 500 milliót sem.

– Ezért nem szerezték be az MR-t, a mágnesesrezonancia-gépet sem?

– Ez nem számít alapvető hiánynak. Az MR egy gerincvelő-sérülés diagnosztizálásánál csakugyan nélkülözhetetlen, de nálunk nem működik traumatológiai osztály, az ilyen sérülteket a János kórházba viszik a mentők. Nagyobb baj, hogy nem tudtunk új altatógépeket vásárolni, a 13 műtőből összesen öt hiányzik. Rendes bútorok helyett műanyag székekkel és kerti padokkal kell hogy beérjük. Akadnak kialakításbeli hibák is, például a sterilizátor messze esik a központi műtőtől. Általában megérezzük azt, hogy a tervezettnél hamarabb elfogyott a pénz, mert a 7,2 milliárdos beruházási keretösszeg menet közben jelentősen devalválódott.

– Egyet világosan ki kell mondanunk: nem képzelhettük, hogy az egész Szent Imre kórház az egyik napról a másikra átlép majd a XXI. századi körülmények közé, az „A” épület rekonstrukciója és bővítése csak az első lépcső fölfelé. A „B” és a „C” épületben elhelyezkedő osztályok, mint például a belgyógyászat, az ideggyógyászat–pszichiátria még mindig az 1970-es évek színvonalán áll, a kiszolgáló egységek létesítményei, ha lehet, még öregebbek, a műveseállomás és az igazgatás is egy ideiglenesnek szánt barakkban működik, amelyet már rég le kellett volna bontani.

(A főigazgató sokat nőtt a szememben, mikor kiderült, hogy szó nélkül tudomásul vette: az ő irodája sem készült el, egyelőre úgynevezett „szerkezetkész” állapotban maradt, vagyis nincs padló, nincsenek lámpák, nincs vakolat, továbbra is lepusztult, zsúfolt szobájában dolgozik.)

– Nemcsak technikai eszközökkel akarjuk megoldani a gondjainkat – folytatja László doktor –, hanem belső átszervezéssel is, a mátrix-rendszer fokozatos bevezetésével.

– Röstellem bevallani, de nem tudom, mit jelent ez a rendszer a kórházi gyakorlatban. Pedig a „Sziget” szanatóriummal kapcsolatosan már elmagyarázták.

– Az egyes ápolási egységek között megszűnnek a merev határvonalak.

– Eddig, ha a harminc beteget befogadó belgyógyászaton csak húszan feküdtek, akkor tíz ágy egyszerűen üresen maradt, most ezt a kihasználatlan kapacitást átveszi tőle egy másik osztály. Viszont, ha ötven beteget kell kezelnie, akkor ő kap másoktól plusz helyeket. Az ápoló személyzet alkalmas erre a feladatváltásra, mert több szakmára is ki van képezve. Az ágykihasználtságunk eléri a 85 százalékot, ennél feljebb menni nem kívánatos, mert bizonyos tartalékot mindig meg kell őrizni váratlanul adódó helyzetekre. Ez a rendszer az egész vonalon az erők jobb kihasználását eredményezi; négy érsebésszel rendelkezünk, de ők tíznek a munkáját ellátják, mert nem kell foglalkozniuk ellátási, ápolási gondokkal, ezeket helyettük mások intézik el. Kevesebb ember több esettel tud foglalkozni, de néhány orvosi szakmában így is húsz-harminc százalékos létszámhiánnyal küszködünk.

A főigazgató az ápolási osztály egyik vezetőnőjére bízza, hogy kalauzoljon végig a kórházon.

– Mit mutathatok meg neki az osztályokon? – kérdezi a kísérőnőm csak félig tréfásan.

– Mindent, amire kíváncsi.

Ahogy más intézetekben, itt is feltűnnek a pitiáner lopások és nehezen felfogható vandálkodások nyomai. Az alig néhány napja felavatott új épület lépcsőkorlátjairól lelopták a díszeket, a falról leszedtek útbaigazító feliratokat, tönkretettek egy telefonkészüléket. Tudom, nem kell túlbecsülni ezeknek a dolgoknak a fontosságát, de arra alkalmasak, hogy az embernek elinduljon némi sav a gyomrából föl a torkába, és elgondolkodjon minden törekvés értelmetlenségén. Hippokratész I. axiómája jut az eszembe, melyet éppen a kórházat bemutató füzetben olvastam: „Szükséges pedig, hogy ne csak maga az orvos járuljon a szükségesek megtevéséhez, hanem a beteg, a környezők s a külső viszonyok is…”

Benézek a vizesblokkba, titkos dohányzók rebbennek szét, akár egy középiskolai illemhelyen. Azon már nem lepődök meg, hogy nem találni bent toalettpapírt, de azon elcsodálkozom, hogy itt szerelték fel a város legalacsonyabb WC-kagylóit, az öregasszonyoknak mélyre kell guggolniuk, ha rá akarnak ülni. Felhívják a figyelmemet a zuhanyozó fülkékre, csak használat közben derült ki, hogy az aljzatukon nem alakították ki a víz lefolyásához szükséges lejtést, fel kellett szedni a PVC-takarást, és alatta kivésni a betont – aztán újra meg kellett csinálni az egészet.

Számtalan apróbb jel utal arra, hogy a rekonstrukció nem mindenre kiterjedően ment végbe. Az ápolónők szobáját sem tudták új bútorokkal berendezni, a régi garnitúra felét meg kellett tartani, a szürke és barna színű lapok kevéssé illenek össze.

Kissé hosszabban elidőzünk a krónikus belgyógyászati osztályon. 57 ágyra nappal hat, éjszaka négy ápolónő jut, bár ez a szám magasabb az országos átlagnál, igen nehéz feladat hárul az itt dolgozókra, mert az aktív osztályokról áthelyezett betegek jelentős része idős, zavart, ágyhoz kötött állapotú. A halálozási arányszám 1999-ben meghaladta a 43 százalékot, jelenleg is messze 30 százalék fölött jár. Kísérőm szerint az itt dolgozó ápolónők havi tízezer forinttal többet keresnek, mint más osztályokon, mégis csak a kialakult közösségük vonzereje tartja meg őket a posztjukon. Az is a dicséretükre szolgál, hogy ez az egész intézet egyik legtisztább osztálya.

Minden egyes ágyra több várakozó is szeretne bejutni, ezért, és nyilvánvaló finanszírozási okokból eredően is a kórház kénytelen lerövidíteni az egy-egy fő ápolására fordítható időt. A betegek valaha három hónapot tölthettek itt, most három hetet, ezt a terminust további három héttel esetleg meg lehet hosszabbítani, de akkor már fizetni kell az ápolásért, hat hét után viszont már mindenképpen köteles távozni.

– Itt nincs kivételezés – mindenkivel egyformán kegyetlennek kell lennünk! – mondta egy orvos.

A haldoklókat átveheti a hospice részleg, ez hat ággyal működik, nekem, a kívülállónak, úgy tűnt, hogy ez kevés lehet, de az egészségügyi vezetés feltehetőleg elégségesnek tartja. Erre vall, hogy egy magas posztot betöltő minisztériumi tisztviselőnő majdnem dicsekedve azt nyilatkozta a televízióban, hogy hazánkban mindent összevetve közel 60 ágyat tartanak fenn a végstádiumban érkezettek számára – mindezt egy tízmillió lakosú, leromlott egészségi állapotú országban, ahol a családi kapcsolatok is szétestek, a hozzátartozók ritkán hajlamosak vagy képesek meghozni azt az áldozatot, hogy a betegüket hazafogadják meghalni.

Megnézem még a sürgősségi osztályt, melyet a kórház főigazgatója is a legjelentősebb fejlesztésnek minősített. Már az első pillantásra feltűnik, hogy a beérkező betegek útját valóban logikusan szervezték meg, a mentőkocsiból kiemelve az úgynevezett triage nővér fogadja és irányítja tovább őket.

A pacientúra összetétele vegyes képet mutat. Sok külföldi állampolgár bekerül, a kórház néhány hotellal szerződést is kötött a váratlan és heveny rosszullétek ellátására. Csalódottan konstatálom, hogy a beszállításokat általában az alternatív mentővállalkozások végzik, az OMSZ erről a területről is kiszorult, az állami mentőszolgálat állítólag nem tud olyan számlát adni, melyet a külföldiek otthon elfogadtathatnak a maguk biztosítóival. A betegek másik végletét az elhanyagolt állapotú, sokszor hajléktalan személyek képezik, akiket mindenekelőtt a fertőtlenítő helyiségbe kell irányítani, hogy megszabadítsák őket az élősdiektől.

Magas szintű és sokoldalú géppark áll rendelkezésre, sokktalanító, lélegeztető, újraélesztő készülékek segítik a beavatkozásokat, nemcsak a beszerzésük, hanem a működtetésük is igen költséges, például a vérgázanalizálóhoz olyan reagenst használnak, mely egy hónapban majd négyszázezer forintba kerül. Becsomagolva és félretéve áll egy izraeli gyártmányú ventillátor, az illetékesek nem engedélyezték a működtetését.

– Lehet, hogy azért, mert a „Tel-Aviv–New York tengelyen” érkezett – jegyzi meg valaki.

Négy orvos dolgozik itt 12 órás műszakokban váltva egymást, a létszámhoz tartozik még hat-hét ápoló és két betegszállító is.

A főorvos, dr. Berényi Tamás nemcsak a szakmai tevékenységével szerzett magának komoly hírnevet, de részben az ő személyéhez fűződik az a „lázadás” is, mely annak idején kirobbant az Erzsébet kórház intenzív osztályán, még az 1997-es évben. Már hallottam az ügyről, fentebb említést is tettem róla, de szerettem volna részletesebben is megismerni a történteket. Rákérdeztem, Berényi doktor azonban csak egy szűkszavú összefoglalásra volt hajlandó.

– Az élet-halál esélyeket csak egy átfogó, teljes ellátású rendszer tudja kedvező irányba befolyásolni, akkoriban az Erzsébet kórházban ez hiányzott, nem kielégítő feltételek között kellett dolgoznunk. Nem állt a rendelkezésünkre megfelelő labor- és képalkotó diagnosztikai lehetőség, ha úgy adódott, hogy sebészre volt szükségünk, azt is a másik épületből kellett áthívni. Többektől is azt hallottuk, hogy az illetékesek azért fogják vissza a beruházásokat, mert távlatilag szeretnék eladni a telket, melyen a kórház áll.

– Mikor kinevezték a válságmenedzsert, még tovább szűkítették a mozgásterünket, mindenképpen lépnünk kellett. Közösen felmondtunk, arra hivatkozva, hogy a tulajdonos nem biztosítja számunkra a működéshez szükséges feltételeket.

– A szakmai szolidaritás mennyire támogatta magukat?

– Semennyire. Ha egy osztály kollektíve feláll valahol, és elmegy, az rossz precedenst jelent máshol és más ügyekben is. Megindult egy hivatalos eljárás, de aztán peren kívül kiegyeztünk. Öt orvos jött el, és a nővérek közül is csak azok maradtak, akik terhesek voltak, vagy szerződés kötötte őket az Erzsébethez.

– Két évig szabadúszóként dolgoztam, aztán kerültem 1999-ben ide a Szent Imrébe. Nem volt okom megbánni ezt a döntésemet, itt szakmailag jobb és megalapozottabb munka folyik, mint például az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben. Nálunk nincs időhatár, egy héten 168 órát dolgozunk, minden beteget átveszünk, tavaly majdnem 18 ezer esettel foglalkoztunk. A munkánk eredménye meglátszik az egész kórház gyorsabb és hatékonyabb működésében, az átlagos ápolási idő csökkenésében.

– Anyagilag megbecsülik?

– Havi 250-300 ezer forintot keresek hat-nyolc ügyelettel. Ez sok?

– Azt hiszem, hogy nem.

– Én is azt hiszem. Emellett három részállásban is dolgozom: oktatok, tudományos munkát végzek, két helyen ügyelek heti 36 órában. Egy héten 110-120 órában vagyok leterhelve.

Ez a beszélgetés nem folyamatosan zajlott le, többször is félbeszakadt, mert Berényi doktort újra és újra elhívták az érkező betegekhez, most a szokásosnál is hosszabb szünet ígérkezik, az orvos rábíz a csapatára. Folytatva a szóba került témát, az aneszteziológus főápolót is a keresetéről faggatom.

– Tizenöt éves munkaviszony után az alapfizetésem 100 ezer forint körül mozog.

– Családos ember?

– Nem.

– Hogy tud ennyi pénzből például lakást vásárolni?

– Egy évig dolgoztam kint egy angol kórházban ágy mellett, ott jött össze.

A nővérekhez fordulok:

– Maguk hogy keresnek?

– A mi osztályunkon viszonylag jó a pénz, az átlagos fizetés 150 százalékát kapjuk, egy diplomás ápolónő a százezer forintot is elérheti, de így sem teljes a létszámunk, legalább öt fő hiányzik, nem tudunk jó munkabeosztást készíteni.

Berényi doktor közben visszatért, megáll a hátunk mögött, de hagyja, hogy a beosztottai kibeszéljék magukat, sőt rábólint a szavaikra.

– Egy idő után bekövetkezik a „burning out”, a kiégés.

– Ilyenkor mit lehet csinálni?

– Le kell váltani az ápolót, és más helyre rakni, van esély, hogy ott újra feltöltődik.

– Szerintem inkább az alapokhoz kellene nyúlni.

– Azt hiszem, nincs igaza. Nem lehet egy csapásra megoldani azt, amit hosszú évek során rontottak el. A Fidesz, mikor hatalomra került, tíz prioritást állított fel, az egészségügy a hetedik helyre került, és a fiúk úgy tanulták a nyugati politikai iskolákban, hogy mindig csak az első néggyel kell törődni.

– Valaki már megfogalmazta a kelet-európai paradoxont: az elmúlt húsz év alatt a jövedelem növekedett, a kultúra szintje viszont csökkent. Mert hiányzik annak a kultúrája, hogy kell a jövedelmet elkölteni államnak, magánembernek egyaránt.

Járókerettel Európába

2003. február 2-án egy nyílt levél jelent meg a „The New York Times” hasábjain, melyet dr. Matthias Rath orvos és tudományos kutató intézett George W. Bush-hoz, az Egyesült Államok elnökéhez, valamint a világ vezetőihez, az amerikai néphez és a világ többi népéhez. Írásának a „make health, no war!”: „egészséget csináljatok, ne háborút!” címet adta.

Dr. Rath a természetes egészségvédelem, vagyis a primér megelőzési módszer mellett szállt síkra, mely, véleménye szerint, milliók életét mentheti meg:

„Ma – számos oknál fogva – az egészség nem mindenkinek jut osztályrészéül, ennek okai között egyaránt megtalálhatjuk a társadalmi igazságtalanságokat és a háborús konfliktusokat. Nem kevésbé lényeges azonban az a tény, hogy a világ legnyereségesebb ágazata a gyógyszeripar, mely minden ellenkező nyilatkozat dacára a betegségek meglétére épül, és azok fennmaradásában érdekelt. Az alacsony költségű megelőzés; a betegeknek természetes, vagyis nem szabadalmaztatható módokon és eszközökkel történő gyógyítása ezt a dollármilliárdokban mérhető »betegségüzletet« fenyegeti.”

A dr. Rath nevével jelzett alapítvány további idevágó adatokat is megemlít. A multinacionális gyógyszeripari csoportok minden eszközzel próbálják megvédeni a maguk szabadalmaztatható szintetikus termékeit, hogy biztosíthassák folyamatos működésüket. Ennek érdekében nemcsak a primér megelőzést igyekeznek törvényen kívül helyezni, hanem a legmagasabb tisztségviselőket is próbálják megnyerni érdekeik képviseletére. Például Donald Rumsfeld honvédelmi miniszter számos gyógyszeripari multinacionális cég – Searle, Gilead – vezérigazgatója, illetve igazgatótanácsi tagja volt.

A háborúk, az elhúzódó nemzetközi válságok mind a gyógyszeripari érdekcsoportokat szolgálják. Nem lehet véletlen, hogy épp a gyógyszeripar volt a legnagyobb ipari csoport, mely anyagilag leginkább segítette a Bush-kormány hatalomra jutását, majd annak háborús célkitűzéseit. A támogatás kölcsönösnek bizonyult, Bush elnök 400 milliárd dollár megszavaztatásával viszonozta a lobbizást.

„A világ népei az emberiség történetének egyik legnagyobb kihívásával néznek szembe – írja dr. Rath –, az emberek milliárdjainak egészséghez és élethez való jogát veszélyeztetik a részvényesek egy maroknyi csoportjának érdekei. E két érdekcsoport céljai összeegyeztethetetlenek. Az egészség és az emberi élet, illetve a szabadalmaztatott gyógyszerek forgalmazásából származó nyereség közötti világméretű konfliktusban minden kormánynak, állami szervnek és magánintézménynek el kell döntenie, hogy melyik oldalra áll. És a Történelem el fogja számoltatni őket!”

Ez a nyílt levél, mint említettem, február 2-án jelent meg a „The New York Times”-ban, néhány nap múlva a magyar sajtó vezető lapjai is lehozták egész oldalas politikai hirdetés formájában. Egy hónap sem telt bele, és dr. Matthias Rathnak egy újabb kiáltványa látott napvilágot ugyanezeken a fórumokon, melyben további adatokkal támasztja alá az állításait. Véleménye szerint a szeptember 11-én végbement tragédiából a gyógyszeripar húzta a legnagyobb hasznot. Épp akkoriban tetőzött ugyanis a Bayer cég Baycel elnevezésű gyógyszerével kapcsolatos botrány, amely már az egész iparág létét fenyegette. Ebben és más hasonló ügyekben magánemberek és kormányok perelték a gyógyszergyárakat milliárd dollárokban mérhető kárpótlási összegeket követelve. A tornyok ellen intézett merénylet után a sajtó figyelme elterelődött erről a témáról.

Az iparág továbbra is ösztönzi a háborúk kiterjesztését, hogy újra ellenőrző szerephez juthasson, és hosszútávra szóló monopóliumot szerezhessen a „betegségüzlet”-ben. Ezt csak úgy érhetik el, ha megrövidítik a polgári szabadságjogokat, ezek sorában az információk szabadságát és a természetes egészségvédelemhez való szabad hozzájutás jogát.

Az iparág már évtizedek óta egy másik „háborút” is vív. Egy amerikai folyóirat szerint ebben a háborúban évente több mint százezer ember hal meg, és több mint másfél millió pedig kórházba kerül a receptre felírt gyógyszerek káros mellékhatásai miatt.

Ebben az „otthoni háborúban” az emberek többféle sérülést szenvednek el. Egészséget ígérnek nekik, ehelyett csak gyógyszereket kapnak, melyek nem gyógyítanak, csak a tüneteket fedik el. Teljes vállalkozások és betegek milliói jutnak anyagi csődbe, hogy a „betegségipar” óriási nyereségre tehessen szert.

„Mindannyian tanúsíthatjuk: a gazdasági élet mai uralkodói nem hajlandók önként feladni pénzügyi privilégiumaikat, inkább a vesztükbe küldik emberek ezreit, millióit…”

Ez a sajtókampány feltehetőleg a világ más országaira is kiterjedt, az ezzel járó hatalmas költségeket valószínűleg az információkat szolgáltató dr. Rath Egészségalapítvány állhatta. Nincs okom kételkedni közleményeik helytálló voltában, csak eljátszottam a gondolattal, hogy a primér megelőzés módszerének akadálytalan érvényesülése vajon kinek hozhat profitot.

Egy kórházigazgató megjegyzése jutott az eszembe:

„– Ha létezik aljasabb és veszélyesebb maffia, mint a fegyverüzletág, akkor minden bizonnyal a gyógyszerkereskedelem az” – bár ő ezt a megjegyzést poénnak szánta, és nem vonatkoztatta a szakma egészére.

A külföldi nagy gyógyszergyártó cégek magyarországi képviseletei közül csak a főleg infúziós anyagokkal kereskedő német „Hieronymus Walter”-nál tájékozódtam – kerülni kívánva az esetleges reklámhatást, nem a valódi nevét használom. Ők viszonylag kis szeletet hasítanak ki a magyar piac tortájából, nem mérhetők az amerikai mamutcégekhez, például az MSD-hez, mely az USA egyesített vállalati rangsorában az első tíz között foglal helyet, de a szervezésük és üzleti politikájuk általánosan jellemző vonásokat mutat.

Egy kongresszus után ültem le beszélgetni egyik képviselőjükkel, egy alacsony, bajuszos, a jobb lábát erősen húzó nyugdíjas orvossal. Nem titkolja a testi hibáját:

– Rövidebb lábbal születtem, éppen azért akartam sebész lenni, hogy legalább másokon segítsek. Felnőtt koromra sem tudtak helyrehozni, sokat kínlódtam a lábammal. Utoljára megcsúsztam a frissen felmosott kövön, és beestem a műtőágy alá, nyílt törés lett a vége és persze leszázalékolás. Most főállásban rokkantnyugdíjas vagyok, mellékállásban havi 6-7 ügyeletet látok el a régi kórházamban, de az igazi megélhetést a gyógyszerügynöki munka jelenti. Csak kórházakat látogatok, mert a cégünk ilyen jogosítvánnyal rendelkezik.

– Szabad megkérdeznem, hogy mennyit keres?

– Az én esetem nem tipikus, mert csak költségtérítést kapok a munkámért, ebből havi 80 ezer forint marad meg tisztán. Egy kezdő orvost 270 ezer forinttal vesznek át gyógyszerügynöknek, ami a kórházi fizetésének két és félszeresét-háromszorosát teszi ki. A főnökök, azt hiszem, elérik a havi egymillió forintot – valami furcsát láthat az arcomon, mert megáll és rákérdez: – Meglepődik ezeken a pénzeken?

– Egyáltalán nem. Már megszoktam, hogy az egészségügyben és az egészségügy körül mindenki jól keres – kivéve azokat, akik az igazi munkát végzik.

– Igen, mint orvos, én is úgy látom, hogy „rablógazdálkodás” folyik a területünkön, mindenki igyekszik minél többet elragadni magának, és a valódi feladatokra már nem jut pénz. Ez érvényes a legfőbb irányításra is, az OEP úgy néz ki, mint egy autóbusz, amelyre csak a vezető és a kalauz fér fel. Ráadásul ez az autóbusz tízmilliókba került, és a fenntartása sem olcsó.

A cég magyar menedzsere halad el mellettünk a kongresszus forgatagában, felfigyel ránk, és bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. Folytatom a felvetődött témát, abban bízva, hogy ő helyzeténél fogva jobban ismeri az összefüggéseket.

– Minden kiszemelt embert sikerül megnyerniük „orvoslátogatónak”, vagyis kapcsolattartó ügynöknek?

– A manuális szakmákból ritkán tudunk orvosokat elcsábítani, a sebészek, belgyógyászok, nőgyógyászok többre tartják a hálapénzt. Leginkább az intenzív osztályokon dolgozók jönnek át, nem bírják elviselni, hogy a munkájukban az elemi feltételek sincsenek biztosítva: nincsenek infúziók, vérkészletek, gépek.

– És valamennyien beválnak?

– Általában hat hónap a próbaidő. Ha valaki nem tud teljesíteni, vagyis nem hoz elég üzletet, az el kell, hogy távozzon a cégtől. Ez a döntés nem énrajtam múlik, a németországi központunkban az illetékesek csak belenéznek a komputerbe, és azonnal tudják, hogy mennyi ment ki a raktárakból, mivel minden cikk terjesztésének megvan a maga felelőse, ellenőrizhető, hogy ki dolgozott gyengébben.

– Nehéz üzletet kötni?

Az orvos széttárja a karját:

– Sajnos egyre nehezebb. Kezdő orvos koromban egy altatógép 400 ezer forintba került, az ára most már meghaladja a 15 milliót, ez akkor is sok, ha jóval többet tud, mint a régi. Ugyanez az arány érvényes a gyógyszerekre is.

A menedzser visszaveszi a szót:

– A mi üzleti filozófiánk szerint inkább olcsóbban vegyék meg a gyógyszert, mint hogy drágább árakon a nyakunkon maradjon. Az árlistánkon már két éve nem emelkedtek a tételek, sőt egyes kedvezményeink már három éve változatlanul érvényben vannak.

– Milyen eszközöket használnak, hogy megállják a helyüket a piaci versenyben? Gondolom, hogy mindenekelőtt az előállítási árakat próbálják csökkenteni.

– Rosszul gondolja, az orvosságok ára már rég elszakadt a gyártási költségektől. A folyamati sorrendet tekintve az első nagy tétel a gyógyszer kifejlesztése, ez öt-hat évig is eltarthat, és akár 300 millió dollárt is igényelhet, de mondom, ez csak az első lépés, a gyógyszerek lényegében nem a laboratóriumban, hanem az íróasztal mellett születnek.

– Ezt hogy kell érteni?

– Egy kikísérletezett molekula mint hatóanyag esetleg több célra is felhasználható, el kell dönteni, hogy milyen formában lehet a legtöbbet kihozni belőle. Példaként megemlítem a Minoxidin nevű gyógyszert, ezt az eredeti elgondolás szerint vérnyomáscsökkentőnek szánták, a vizsgálatok során derült ki, hogy eredményesen gátolja a hajhullást is, és végül ez lett az elsődleges alkalmazása.

– Az is előfordult, hogy a gyógyszergyártók nem létező betegségeket találnak ki, hogy eladhassák a termékeiket, esetleg új szereket dobhassanak a piacra? – kérdezem – inkább csak eljátszva a gondolattal –, de meglepetésemre a menedzser rábólint:

– Egy angol orvosi hetilapban épp most jelent meg egy tanulmány egy hasonló esetről. A férfi impotencián segítő tabletták különféle fajtái az utóbbi évek legnagyobb üzletének bizonyultak, ezért mintegy párhuzamként néhány gyógyszercég elhatározta, hogy bevezeti a köztudatba a „női szexuális zavar” fogalmát, majd orvosságokat gyárt ennek a bajnak a leküzdésére. Természetesen nem a saját nevükben kezdeményeztek, hanem tekintélyes orvosokat fizettek meg, hogy bonyolítsák le az ügyet. Hamarosan egy nemzetközi tanácskozást is szerveztek erről a témáról, minden előadó valóságosnak minősítette ezt a problémát, és sürgette a gyógyszeres megoldását, a tanulmányok egy bulletinben is megjelentek, egy újságíró utánanézett, kiderítette, hogy a 19 szerző közül 18 kötődik anyagilag a gyógyszergyárakhoz.

– És ez a baj csakugyan nem létezik?

– Frigiditás természetesen előfordul, de ez nem újabb orvosságokat, hanem társadalmi, vagy még inkább pszichológiai kezelést igényel. Az orvosságok aligha tudnak változtatni a rossz párkapcsolatokon vagy az idegi túlterheltségen.

– Visszatérve az új gyógyszerek bevezetésének kérdésére: az is fontos szerepet játszik, hogy a termék hol és mennyit tud elvenni a konkurencia piaci részesedéséből – ezt a morbiditási, vagyis megbetegedési adatokból ki lehet következtetni.

– A következő, egyben a legnagyobb ráfordítást a marketingköltségek jelentik. Ha egy innovatív, vagyis újszerű, eredeti elgondoláson alapuló gyógyszer összköltségeit száz százaléknak vesszük, abból a marketinggel kapcsolatos ráfordítások legalább hatvanat visznek el. A hirdetések csak nagy méretekben, nagy forgalmú médiumokban hatnak igazán: televízióban, egyes rádióműsorokban, magas példányszámú lapokban. Orvosi és szakmai folyóiratokban legfeljebb azért hirdetünk, hogy ilyen közvetett formában támogassuk a létezésüket. A piaci verseny kiélezett, évente legalább 4-500 új termék jelenik meg. Biztos hallott már róla, hogy régebben a gyógyszerek felsorolása elfért egy kis kézikönyvben, melyet az orvosok akár a műszertáskájukba is belerakhattak, a mostani lajstrom viszont három-négyezer oldalas köteteket tölt meg.

– A gyógyszer különleges áru, mert nem közvetlenül a fogyasztó, vagyis a beteg veszi meg, hanem egy köztes személy, az orvos dönt a megvásárlásáról. A gyógyszergyáraknak szükségük van az orvosokra, de az orvosoknak is a gyógyszergyárakra – elmélkedik a menedzser. – Biztos hallott már róla, hogy a kórházak milyen támogatásban részesülnek és az orvosok is milyen lehetőségekhez jutnak. Ebben a kapcsolatrendszerben sokan korrupciós veszélyt látnak, és tiltakoznak ellene, de az én véleményem szerint nem érdemes megbolygatni, mert a magyar egészségügyi ellátás szisztémája hamarosan összeomlana.

– Számos példa mutatja, hogy az egészségügyi vezetés nem tudja érvényesíteni az akaratát a gyógyszergyártókkal szemben. Az MSD, a már említett amerikai mamutcég bevezetett egy szteroid alapú, a szokásosnál kevesebb mellékhatással járó fájdalomcsillapítót, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár úgy döntött, hogy nem támogatja, a cég azonban átütő propaganda-hadjárattal mégis elérte, hogy a betegek keresik a patikában ezt a gyógyszert, jóllehet egy doboz több mint ezer forintba kerül. Aki megengedheti magának, a legjobbat akarja, 1997-ben a betegek által saját zsebből fizetett gyógyszerek aránya a teljes forgalom 11 százalékát tette ki, mostanra, véleményem szerint, megközelíti a 30 százalékot. A patikában egyébként is viszonylagos minden ár; a nagymama sokallja, ha a neki felírt orvosságért száz forintot kell fizetnie, de az unokájának ugyanott megveszi a kétezer forintos arckrémet – tegyük hozzá; nem utolsó sorban a reklám hatására.

– A magyar orvosságok hogy viszonyulnak a világpiaci árakhoz?

– Azoknál általában olcsóbbak, például francia cégeknek megéri, hogy egyes importkészítményeket felvásároljanak a magyar piacon és reexportálják. Persze a túlsó véglet is jelentkezik, előfordul, hogy egy-egy orvosság nominál értékben is drágább nálunk, mint a nyugat-európai patikákban.

– Visszatérve a marketingre, egy új gyógyszer bevezetésénél mindig felmérjük a potenciális célcsoportokat. A mi esetünkben az infúziós anyagokat tudományos szinten is el kell fogadtatnunk, lehetővé kell tennünk, hogy a szakemberek megismerhessék őket, dolgozhassanak velük, és az elért eredményeiket publikálhassák. Egy-egy hazai konferencia is eszköz a termék propagálására, ennek a költségeit is mi viseljük. A vendéglátással járó szolgáltatások sokba kerülnek, de meg kívánom jegyezni, hogy még egyetlen egészségügyi intézmény gazdasági igazgatója sem mondta nekünk, hogy ne rendezzetek büfét, majd otthon eszünk valamit, az erre szánt pénzt inkább fizessétek be az alapítványunkba, veszünk rajta egy gépet.

– Persze az is előfordul, hogy támogatunk egy-egy klinikát vagy kórházat, és végül semmit sem vesznek tőlünk – ez az üzleti kockázat körébe tartozik. Baj akkor van, ha elvileg kerülünk szembe egymással, például az orvos olyan vizsgálatot akar elvégezni, amelyet a gyár nem támogat, mert véleménye szerint a készítmény nem igazán hatékony az adott területen. Az is komoly gondot okozhat, ha egy professzor vagy más szaktekintély nem áll az új gyógyszer mellé, sőt lekicsinylően nyilatkozik róla, Magyarország kis piacot képvisel, egy-egy negatív vélemény hamar elterjed, és nagy súllyal eshet latba.

– Másik konfliktusforrás: a kórházak meghirdetik a közbeszerzési pályázatot, aztán nem vesznek a gyógyszerből, vagy nem annyit, mint amilyen mennyiséget kiírtak. A kötelezettségek csak az ajánlatokat tévő nagykereskedőkre vonatkoznak, azt senki sem ellenőrzi, hogy a kórházak betartják-e a játékszabályokat.

– Mi történik akkor, ha egy kórház nem fizet az átvett áruért?

– Erre sok példa akad, de adósságügyben még egyetlen gyógyszer-nagykereskedő sem lépett fel jogilag kórházakkal szemben. A „Hunda” jelentette ki egyszer, hogy nem szállít többé a tartozónak, de abban az esetben is megegyezés született.

– Mindent összefoglalva azt mondhatom: bár megvan a szándék, hogy a magyar orvoslás egy modernebb gyógyszerpaletta irányába fejlődjék, a valóságban egyre nyílik az olló az igények és a lehetőségek között.

Érdemes és érdekes visszatekintenünk a mára kialakult helyzet előzményeire, Csákány György professzor, a szakma már említett nagy öregje így ír jegyzeteiben:

„A gyógyszeripar már a Horthy-korszakban is fontos tényezője volt a magyar gazdaságnak (Chinoin, Richter stb.), 1945 után a jelentősége tovább nőtt, a szovjet blokkban mindvégig a lágerországok gyógyszerellátásának a fő bázisa volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a nagy nyugati gyógyszerkonszernekkel, amelyektől megvásárolta a korszerű gyógyszerek licencét vagy az alapanyagot, majd kiszerelte és részben nyugatra is visszaszállította… Közben a hazai igényeket is magas színvonalon elégítette ki. Magyarországon egy pillanatig sem volt hiány a legkorszerűbb és legdrágább gyógyszerekből sem. Ellenkezőleg, a gyógyszerbőség máig kiható túlgyógyszerezésre ösztönözte a paraorientált [hálapénztől vezérelt – M. Gy.] orvosokat. Ez a múltból itt ragadt abúzus, visszaélés a jelenlegi nyomorunkban is érvényesül: az egy főre eső gyógyszerfogyasztásban Európában a másodikak vagyunk, hajszálnyival a franciák mögött…

Egy általában nagyra becsült újságíró egy civil szervezet fórumán azt állította, hogy az előző rendszerben a magyar betegek nem juthattak hozzá életfontosságú drága külföldi gyógyszerekhez. Ilyet csak a Kútvölgyi kórház betegei kaphattak. Ennek épp az ellenkezője igaz. Az 1960-as évek végétől működött egy gyógyszerbizottság Rétsági György professzor irányításával. Feladata volt, hogy az országban semmiféle hatásos és korszerű gyógyszerből ne legyen hiány, továbbá, hogy megítélje, egyes betegek esetében, a ritkán szükséges drága gyógyszerek behozatalát egyedi felhasználásra…

A magyar egészségügy történetének azon a mélypontján, ahol ma is vagyunk még, a lakosság gyógyszer, műszer és az egészségügyben felhasználásra kerülő ezres nagyságrendű vegyszer fogyóanyagféleségek zöméhez nem jut hozzá, vagy csak megfizethetetlen áron. Egy országban, ahol a halálokok listáját magasan vezetik a szív- és érrendszeri betegségek legkülönbözőbb fajtái, a véralvadásgátló Colfaritot nem támogatja az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Ahol kórházakat, klinikákat kell bezárni gazdasági ellehetetlenülésük miatt. Nem folytatom, ezek banalitások, de valamennyien érzékelhetjük a saját bőrünkön…”

A további tájékozódás során az a benyomásom támadt, hogy jelenleg egyértelmű szembenállás körvonalai bontakoznak ki az állami vezetés és a kórházak között. A kialakult rend szerint a mintegy 160 magyarországi kórház maga kénytelen beszerezni a gyógyszerszükségletét. Az egyesített számlaösszeg évi 25 milliárd forint körül jár, a Homogén Betegségcsoportok kezeléséért járó teljesítménydíjazás 8-12 százalékát viszi el. Ez a társadalombiztosítástól kapott pénz nem elégséges, a magyar kórházak 25-26 milliárdos adósságából legalább 2-3 milliárdot tesznek ki a gyógyszergyártókkal szemben fennálló tartozások.

A helyzet valójában ennél is rosszabb, ha a kórházak meg akarják őrizni működőképességük minimális feltételeit, a gyógyszerbeszerzés során kénytelenek hivatalosan tiltott vagy legalábbis nehezményezett eszközökhöz nyúlni.

Mint jól tudott: közhasznú gyakorlatnak számít, hogy a szükséges gyógyszereket a betegek hozzátartozói otthon felíratják a háziorvossal, és beviszik a kórházba. Az OEP tiltakozik az eljárás ellen, mert a Homogén Betegségcsoportok kezelése után járó díjazás összegébe már bele van építve a felhasználandó gyógyszerek átlagára, a receptre felírt készítményeket is magas százalékban támogatják, tehát az ilyen elintézési mód a kedvezmények megduplázását jelenti. A protestálás azonban aligha járhat eredménnyel, nehéz volna bárkit is rábeszélni arra, hogy a kórházban fekvő szüleit vagy gyerekeit akárcsak részben is ellátatlanul hagyja.

Még komolyabb konfliktus bontakozik ki azoknak a támogatásoknak a kapcsán, melyeket a gyógyszergyártók nyújtanak a kórházaknak – ezekről a nekem nyilatkozó menedzser is említést tett. A segítő aktus különböző formákban valósul meg, olykor ingyenes juttatásként, máskor a megrendelt mennyiség arányain felül megszabott rabattal, vagy akár a gyári vásárlásnál nyújtott engedménnyel. A különböző utakon nyújtott támogatások összege természetesen nehezen számszerűsíthető, de a becslések 12-15 milliárd forintra teszik – ami, ha utánagondolunk, a magyar kórházak összes gyógyszerfogyasztásának a felét jelenti.

– Ez az adat a Gógl-, – később Mikola-féle (ő ismeri igazán ezt a panamát) – munkacsoport becslése – mondja a szakértő. – Az én olvasatomban – bár ez csak érzet – a helyzet még elkeserítőbb: nem a maga összegszerűségében, hanem szakmaiatlan voltában. A farmatámogatás, az orvosok, kórházak nem adózott jövedelmét jelöli, mely jelenthet közvetlen pénzt, szakmai támogatást, illetve közvetett támogatást, fizetést etc.

Megemlítendő, hogy a gyógyszergyártók nagyvonalúsága mögött legalább annyi piacszerző érdek rejlik, mint amennyi karitatív hajlandóság. Erre vall, hogy a kórházak által megvásárolt orvosságok átlagára meredekebb ívben emelkedik, mint a gyógyszertárakban értékesített termékeké. „Sokan úgy gondolják – írja Gáti Júlia a Heti Világgazdaságban –, hogy a gyártók így vesznek elégtételt, amiért rendre alulmaradnak az OEP-pel folytatott árvitákban, és vényköteles termékeik árát egyáltalán nem, vagy csak az inflációnál kisebb mértékben emelhetik.”

Az egészségügyi vezetés ezzel a kihívással is megpróbált szembeszállni. 2001 végén Mikola István, az akkori miniszter egy szabályozó rendeletmódosítást vitt keresztül, mely szerint a kórházak egy-egy gyógyszerből évente csak meghatározott mennyiséget, legfeljebb tíz csomagot fogadhatnak el térítés nélkül „a Magyarországon törzskönyvezett szokásos kiszerelésű gyógyszerkészítményekből”. Ezt a döntést nem a nemzeti vagy a szakmai önérzet vezérelte, sokkal inkább egy anyagi meggondolás. Az illetékesek attól tartottak, hogy a betegek kórházi kezelésük során rászoknak majd a külföldi, kiváló minőségű, de költséges gyógyszerekre, hazakerülve is ragaszkodnak majd hozzájuk, ez pedig a drága és magas társadalombiztosítási támogatást igénylő cikkek forgalmát növelné a patikákban.

A vélt vagy valóságos veszély elhárítására nyakatekertnek látszó intézkedések születtek. Egyebek között olyan rendeletet is hoztak, mely szerint a 3501 forintnál drágább készítményeknek a patikánál maradó árrését 630 forintban maximálták. Ez rövid idő alatt 4,5 milliárd forint körüli veszteséget okozott a patikusoknak, akik ilyen körülmények között óvakodtak attól, hogy 3500 forint feletti gyógyszereket tároljanak az üzletükben, inkább a kereslet szerint rendeltek a központi raktárakból – ez többek között olyan nehézségekkel járt, hogy a betegeknek kétszer is fel kellett keresniük a patikát. A szakma tiltakozásának eredményeként a rendelet érvényességét fel kellett függeszteni.

Mint a Szent Imre kórház főigazgatója fentebb már beszámolt róla, az OEP olyan rendelkezést készít elő, mely szerint a távozó beteg kórházi zárójelentésében csak a hatóanyagot lehetne feltüntetni a továbbszedésre javasolt gyógyszernek, a márkanevét nem. Így később a családi kezelőorvos keze szabadon marad, felírhat generikus, vagyis lejárt szabadalmi szavatosságú olcsóbb készítményt is, ezzel csökkentve az OEP és a betegek költségeit.

„Ez az érvelés aligha számol a betegek makacs ragaszkodásával a kórházban »már bevált« gyógyszerhez – írja Gáti Júlia –, de azt sem veszi figyelembe, hogy az az orvos, akire harmincan várnak a rendelés szűkre szabott ideje alatt, esetleg kevéssé lesz hajlamos információkat gyűjtögetni arról, mely másik olcsóbb gyógyszer felelne meg a betegnek.” Az ezzel járó megtakarításban nem érdekelt, sőt nagyobb hálapénzre számíthat, ha teljesíti a páciens kívánságát.

Ehhez nem sokat tehetünk hozzá, legfeljebb egy kórházigazgató egyik mondását idézhetjük:

„– Nagy szerencse, hogy a mi kórházunkban még egyetlen beteg sem halt meg gyógyszerhiány következtében.”

Minden fenntartásunk ellenére reménykedünk abban, hogy ez a kijelentés általánosságban is érvényes marad.

Kőbánya szélén, a Keresztúri útnál szállok le az autóbuszról, a megállónál szemembe ötlik, hogy úticélomnál, az „Egis” gyógyszergyárral szemközt egy különálló kis élelmiszerbolton ugyancsak az „Egis” firma áll. Arra gondoltam, hogy a kereskedőt az a szándék vezette, hogy egy, a környéket meghatározó létesítmény után keresztelje el az üzletet. Később megtudtam, hogy ennél komolyabb okok rejlenek a háttérben.

1972-ben a gyógyszergyárban egy kompánia metilalkoholt ivott, hárman is belehaltak a mérgezésbe, akkor a vezetés totális szesztilalmat rendelt el a környéken. A bolt akkori vezetője ezt a tiltást nem tartotta kötelezőnek magára nézve, továbbra is tartotta és árusította a féldecis tömény italokat. A műszakba tartók itt vették magukhoz az „utolsó beöntést”, hiába szondázták végig a tömeget, és bocsátották el a rajtakapottakat, sokan mégsem mondtak le a szeszről. A gyógyszergyár illetékesei megkeresték az üzletvezetőt:

– Nem lehetne megoldani, hogy ne áruljanak féldeciket?

– Nem, valamiből nekem is meg kell élnem.

A gyár nem kezdett vitába, megvásárolta az egész üzletet, és olyan működtetőnek adta át, aki eltüntette a polcokról az italosüvegeket. Mostanában nem hallottam hasonló esetekről, bár valójában csak egy apróságról van szó, az ember önkéntelenül is egy tudatos és körültekintő vezetést képzel az ilyen intézkedés mögé.

A gyár portáján tudnak az érkezésemről, egy kísérőt adnak mellém, de nincs szükség hosszas kalauzolásra, az udvaron szembejön velünk a gyár vezérigazgatója, Orbán István. Televíziós nyilatkozataiból már ismerem sovány, éles profilú arcát, de személyesen most találkozunk először, bemutatkozunk, aztán Orbán beinvitál az irodájába.

– Hogy kapta a gyár az EGIS nevet? – kérdezem, míg kavargatjuk a kávét.

– Az ősidőkben Wander gyárnak hívtak minket, ez az államosítás után Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárra módosult, rövidítve EGYT-re. Az újabb tulajdonosváltás után a márkanevet is meg kellett változtatnunk. Nem akartunk nagyon messze kerülni a céglajstromban a régi helyünktől, több betűt nem használhattunk, így jutott eszünkbe az EGIS, Zeus főisten pajzsa.

– A kezdeteknél maradva: a gyógyszergyártás régi iparágnak számít nálunk?

– Igen, mert ez a szakma elsősorban szellemi tőkét igényel, és szegény országnak ész a pénze. Már 1863-ban működtek gyógyszergyárak Magyarországon, a mai cégek közül például a Richter már több mint százéves múltra tekinthet vissza. A mi elődünk, a Wander gyár is már 1903-tól gyártotta az Ovomaltin nevezetű tápszert. Az iparágban komoly ismereti és technikai bázis alakult ki, állták a versenyt egész Európával.

– 1948 és 1950 között végbement az addig magánkézben lévő gyárak államosítása – ez sokkal szolidabb formában történt, mint az ipar más területein, kárpótlást is felkínáltak a tulajdonosoknak, de azok nem fogadták el – feltehetőleg jogfenntartási indokokból. Az államosítás jelentős veszteséggel járt a személyi állományban, nemcsak a külföldi szakemberek távoztak el, hanem minden idegen nyelvet beszélő embert is elvittek a Külkereskedelmi Minisztériumba, a forgalmazást kellett irányítaniuk.

– Az új felállásban teljes önellátásra törekedtek, a gyár önálló kutakkal, sőt erőművel is rendelkezett, azzal már kevésbé törődtek, hogy a termeléshez szükséges alapanyagok viszont hiányoznak, olyanok, mint például a tejcukor, de még csiriz sem volt elégséges. A kisebb vállalatoktól mindent a nagy gyárakhoz csaptak, 350-400 termék került ide, némelyik még most is nálunk van.

– Melyik a legrégibb gyógyszerük?

– A Nitroglicerin tabletta, ezt még 1933-ban engedélyezte a Belügyminisztérium, Egészségügyi Minisztérium akkoriban még nem létezett.

– A gyógyszergyártóknak is be kellett sorolniuk a tervgazdaság terelőkorlátai közé. Általános feladatként azt jelölték ki számára, hogy a hazai igények kielégítésén kívül fokozza a nyugatra irányuló exportot, az országnak életbevágó szüksége volt kemény valutára – ebben sokat segített, hogy a korábban kialakult kapcsolatok nem szakadtak meg teljesen. A magyar gyógyszeripar a legkeményebb tervutasításos időszakban is megpróbált piacgazdasági megoldásokat alkalmazni.

– Ön mikor került ide a gyárba?

– 1961-ben, huszonkét éves egyetemistaként. Társadalmi ösztöndíjra volt szükségem, azt itt biztosították, cserébe el kellett köteleznem magam, hogy a diploma megszerzése után ide jövök. Akkoriban nem foglalkoztam távlati életstratégiával, mikor 1964-ben üzemmérnökként bekerültem a gyárba, az volt a legfőbb célkitűzésem, hogy ne nekem kelljen elmosogatni az edényeket a laborban.

– Mielőtt folytatnánk a szakmai életrajzát, szeretnék egy másik területet érinteni: a politikai pályafutását. Megígérem, hogy a továbbiakban nem térek vissza rá. Meglepődve olvastam a „Ki kicsoda” lexikonban, hogy Ön 1971 és 1973 között a Marxizmus–Leninizmus Egyetemének esti tagozatán elvégezte a filozófia szakot, majd 1988–89-ben tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspárt utolsó Központi Bizottságának. Azt hiszem, hogy ebben az egész kötetben csak Ön közölt magáról ilyen adatokat.

– Én ezeket a tényeket soha nem titkoltam, ha tovább is olvasta a szócikket, azt is megtalálhatta benne, hogy 1990-ben az MSZP jelöltjeként részt vettem az országgyűlési választásokon. Listán indultam, olyan hátra kértem magam, ahonnan biztos nem lehet bekerülni a Parlamentbe.

– Most párttag?

– Nem. Én a magam személyében soha nem akartam politikus lenni, a téma legfeljebb az újságolvasó szintjén érdekel.

– A mostani helyzetről mi a véleménye?

– Mintha önjelölt amatőrök barkácsolnák össze a politikát. Itt is igazi profikra volna szükség, nem tudom, mikor érjük el ezt a szintet. A legveszélyesebb szituáció akkor alakul ki, ha a hatalom a hatalom mániákusainak a kezébe kerül.

El kell fogadnom, hogy Orbán István valóban távol kíván maradni a politikától, bizalmas közlésből tudom, hogy a Németh Miklós vezette kormányban miniszteri tárcát kínáltak fel neki, de ő elhárította az ajánlatot. Nem is folytatom ezt a témát, inkább Orbán szakmai pályafutásának állomásaira kérdezek rá. Négy évig dolgozott üzemmérnökként, három évig egy laboratórium vezetőjeként, majd a kísérleti üzemet és a kutatásszervezési főosztályt irányította. 1978-ban nevezték ki termelési igazgatónak, innen is gyorsan emelkedett tovább a ranglétrán, műszaki igazgató, majd igazgató lesz, végül 1985-ben eléri a gyári hierarchia csúcsát: vezérigazgatóvá nevezik ki. Karrierjének hátterét Orbán egy újságnyilatkozatában így fedi fel: „elég jól tudtam a kémiát, és jó volt a műszaki érzékem is”.

Ez a negyven év egy egész évszázadra elégséges változást hozott az ország életében, ezekhez a gyógyszeriparnak is alkalmazkodnia kellett, ha talpon akart maradni. Még alig-alig fújdogáltak a rendszerváltás szelei, mikor Orbán már megkísérelte „a kör négyszögesítését”, vagyis egy állami vállalat keretein belül felépíteni egy piacgazdasági elvekre alapozott üzemet. A termelékenység visszaesését már 1989-ben létszámstoppal próbálta ellensúlyozni, de vigyázott, hogy fenntartsa a diplomások magas arányát, ez a 32 százalékot is elérte – ennél magasabb hányad csak néhány bankintézetben alakult ki.

A lehetetlen azonban Orbánnak sem sikerülhetett. Pénzügyileg likviditási hiány alakult ki, a gyár még egy kiló szöget is csak készpénzért vásárolhatott Kátaynál vagy más nagykereskedőnél.

Elengedhetetlenné, sőt mind sürgősebbé vált a privatizálás. Orbán nem engedte meg, hogy ez a folyamat a bennfentesek egymás közti osztozkodásává fajuljon, a szabályok messzemenő tiszteletben tartásával meg akarta őrizni munkavállalóinak, az államnak és a leendő új gazdának a bizalmát. Végül 1995 végén jelentkezett egy francia üzletember, Servier úr, és megvásárolta a részvénytársaság 51 százalékát.

– A többi 49 százalék kinek a tulajdonában van?

– Tőzsdei forgalomba került.

– Ön milyen arányban részesedett?

– Az indulásnál a részvények összértéke 7,7 milliárd forintot tett ki, ebből én mint vezérigazgató, egymillió forint értékben kaptam, ennek az ára menet közben növekedett, most egy jó kocsit tudnék venni belőle. Összehasonlításul megemlítem, hogy egy nagy magyar bank vezérigazgatója négymilliárd értékű részvényhez jutott.

– Én itt nem tulajdonos vagyok, hanem alkalmazott, akit le lehet váltani, ha rosszul dolgozik. Minden alkalmazottunk sorsáról én döntök, de az én esetleges leváltásomról a tulajdonos határoz. Kétségkívül fennáll a veszély, hogy hibázhatok, pályafutásom negyven évéből csak hetet töltöttem el egy magánkézben lévő vállalatnál.

– A privatizálás milyen változásokat hozott az Ön helyzetében?

– A váltás után egy francia kolléga nálunk töltött négy évet, de lényegileg az én kezemben hagyták az irányítást. Ha az éves üzleti tervemet el tudom fogadtatni Párizzsal, akkor szabadon dolgozhatok.

– Vezetési stílusban mi újat hoztak a franciák?

– A leglényegesebb: a döntés előtt minden szempontot meg lehet vitatni, de a döntés után már nincs helye semmiféle polémiának, azt végre kell hajtani. Ha megengedjük, hogy újra elkezdjék rágni a gittet, lelassul, és hatástalanná válik a megvalósítás. A rossz döntés is jobb, mint a döntés halogatása.

– Az említett Servier cég multinacionális alapokon áll?

– Nem, egyértelműen francia nemzeti érdekeltség – talán ezért mutat az átlagosnál több megértést a mi gyárunk korábban kialakult hagyományai iránt. Nálunk még most is működik a bölcsőde, az óvoda, segítjük a dolgozók lakáshoz jutását. A szociális kiadások összege évi 1 milliárdot tesz ki, de ha egy akkora vállalat, mint a miénk, megérez egy ekkora tételt, akkor már baj van.

– Hogy alakultak a pozíciók a magyar piacon?

– A piac folyamatosan liberalizálódik. Menet közben megszűnt a gyárak gyógyszerellátási kötelezettsége. Tucatszámra hagytak fel bizonyos termékek gyártásával, ez nem mindig járt haszonnal, például eltűntek a „vitaminolajok” – a vitaminokkal dúsított étkezési olajok, ezeket aztán nyolcszoros áron kell importálnunk. Közelítenünk kell a nyugati árviszonyokhoz, mert minden kiegészítő anyagot külföldről kell beszereznünk: üveget, ampullát, a kartondobozokon is csak a betű magyar, a papír máshonnan származik.

– Milyen a kapcsolatuk a magyar egészségügyi vezetéssel, milyen változásokat hoztak a négyévenkénti kormányváltások?

Orbán arcán végigfut egy mosoly.

– Ezek a fordulatok általában nem a gyógyszergyártóknak kedveznek, hanem az autókereskedőknek, mert az új nómenklatúra mindig új kocsikat vásároltat magának. Általánosságban szólva az OEP gyógyszerkasszájában lévő pénz 12 év óta nem elégséges, még megbecsülni sem tudják a felmerülő igényeket, tavaly júliusban is 46 milliárd forinttal kellett megemelni az eredetileg meghatározott összeget. A Pénztár többféle módon is próbálja kihasználni a piaci versenyt, a gyógyszerek közül a legolcsóbbat választják.

– De úgy fogalmaznak, hogy a hatóanyag minden esetben azonos marad.

– Ha valaki azt állítaná, hogy a világon minden 12 fokos fehér bor egyforma, azt elhinné neki? Nem azonos hatóanyag-tartalmat kellene biztosítani, hanem teljes biológiai egyenértékűséget. A betegnek az is számít, hogy a tablettának milyen mellékhatásai vannak, hamarabb szétesik-e, sőt az sem mellékes, hogy megváltozik-e a színe.

– A gyógyszereket nagyjából három csoportba lehet sorolni. Az elsőbe a vényköteles, támogatott cikkek kerülnek, a másodikba a vényköteles, de támogatásban nem részesülők, végül a harmadikba a szabadon választhatók tartoznak. A második csoport arányai fokozatosan növekednek, ide sorolták például az antibébi-tablettákat, de egy főosztályvezető már azt is kijelentette, hogy a jövőben az Alzheimer-kór tüneteit enyhítő szereket sem kívánják támogatni.

– Ez a gyógyszergyártók árképzését mennyire befolyásolja?

– A nem támogatott cikkek árát saját elhatározásunk szerint állapíthatjuk meg, de ezek a termelési értékünknek alig húsz százalékát teszik ki. A többi gyógyszer sorsa az OEP kezébe van letéve, rajta kívül nincs más szerv Magyarországon, mely ilyen irányú támogatást adhatna.

– Hozzá kell benyújtanunk a kérelmünket, az OEP megmondja, hogy melyik gyógyszerre milyen árat fogad el. Azt is megengedheti magának, hogy például a pszichiátriai termékek esetében az azonos hatóanyagú cikkek valamelyikétől megvonja a támogatást.

– Ez hogy fordulhatott elő?

– Ultimátumot intéztek a gyárakhoz, hogy csökkentsék ezeknek a készítményeknek az árát, és ők erre nem voltak képesek.

– Ilyen körülmények között gyakorlatilag kényszerár alakul ki, mert ha az adott orvosságtól elvonják a támogatást, a patikai ára a sokszorosára emelkedik, és gyakorlatilag eladhatatlanná válik.

– Annak idején Mikola, a korábbi egészségügyi miniszter úgy döntött, hogy a gyógyszergyártók három évig csak az infláció hetven százalékával emelhetik az árakat, például, ha a ráta 6 százalékos, ebből mi 4,2 százalékot emelhetünk. Gondolja meg, az EGIS támogatott termékeinek fele 500 forintnál kevesebbe kerül, ha nem vihetjük fel az árukat legalább 50 forinttal, olyan mértékben fizetünk rá, hogy be kell szüntetnünk az előállításukat, és az államnak sokkal drágább exporttal kell kiváltani őket.

– Az olyan alapvetően magyar kötődésű vállalatnak, mint a miénk, a belső konkurenciaharcban is nehéz helyt állniuk. Az egészségügyi vezetés már korábban hátrányba hozott minket a promóció területén, megemlítem Mikola miniszter úrnak egy másik intézkedését, miszerint a partnereinknek adható ajándék ára nem lépheti túl a minimálbér egy százalékának összegét, ez most 500 Ft, csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy még a legszerényebb kivitelű naptár is 570 forintba kerül, tehát átesik ezen a határon. A nagy külföldi cégek ugyanakkor társasutazásokat, ingyen benzinkuponokat és más hasonlókat osztogattak, mindenkinek megadták a maga jutalékát, természetes, hogy az így lekenyerezett személyek az ő javukra döntenek.

– Ezt megtehetik az illetők?

– Olyan posztokat töltenek be, ahol megfelelő kompetenciával rendelkeznek, az olyan filozófiai tézisek nem zavarják őket, hogy az áruba bocsátott kompetenciát korrupciónak szokás nevezni.

– De hát ez az eljárás tisztességtelen, sőt törvénytelen!

– Attól függ, hol alkalmazzák. Ha valaki, mondjuk, Niger államnak akar eladni valamit, az ott alkotmányosan elismert költségnek minősül. És a megvesztegetés nem csak a magasabb állást betöltő vezetőkre vonatkozik, „egészpályás letámadás” folyik. Megfelelő baksisért azt is meg lehet tudni, hogy a háziorvosok közül ki hány kártyával rendelkezik, melyiket érdemes megkörnyékezni, hogy a gyár termékeit írja fel. Az orvosok néha bizalmasan megkérdezik az embereimtől: maguk miért nem fizetnek vényenként? Másoktól minden felírt orvosság után megkapom a pénzemet.

– Ne haragudjon meg a kérdésért, de maguk miért nem alkalmazzák ezt a módszert?

– Egyrészt nem fér össze az elveinkkel, másrészt úgysem győznénk a versenyt nálunk százszor nagyobb cégekkel.

– A kedvelt taktikai trükkök közé tartozik az is, hogy kiszimatolják a konkurencia szándékait, hogy aztán keresztezzék őket. Egyszer egy kórháznak szívgyógyszereket kínáltunk fel eladásra, de még mielőtt megkötöttük volna a szerződést, egy külföldi cég valósággal megtömte ilyen szerekkel, és az üzlet visszament.

Orbán lemondóan legyint:

– A marketing általában is nehéz ügy, hiszen az a lényege, hogy valakit rábeszéljünk, vegyen meg egy árucikket, melynek a megvásárolására nem is gondolt. Mi a magyar viszonyok miatt alapvető hátrányból indultunk, mert 1991-ig beérhettük azzal, hogy körleveleket írogattunk az orvosoknak. Később arról vitatkozgattunk, szabad-e például oroszlánfigurákat rajzoltatni a dobozokra, nem profanizáljuk-e ilyen eszközökkel a szakma tekintélyét, közben a világ elrohant mellettünk, a nyugatiak már kiforrott technikával alkalmazták az orvoslátogatói hálózatokat.

– Lényegileg ma sem a hatóanyagok versenyeznek, hanem az elnevezések. Az Egyesült Államokban több mint százezerféle gyógyszert hoznak forgalomba, ezek a hatóanyagukat tekintve sokszor fedik egymást, mégis előállnak velük, mert egy jó szlogent tudnak kapcsolni hozzájuk. Majd mi is belejövünk, a baka is menet közben tanul meg énekelni.

– Nekem úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű. Az egészségügyben most minden forrong, reformokat készülnek bevezetni. Mit gondol ezekről a változásokról?

– Az én személyes véleményem szerint nem túl szerencsés dolog a reformokat olyan emberekre bízni, akik az adott helyzet fennmaradásában érdekeltek. Lehetséges persze, hogy százéves távlatban csodálatos tervek alakulnak ki, de arról már nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket konkrét időegységekre is lebontották, legalább négyszer huszonöt évre, megfoghatatlan általánosságokban maradnak. Nem kívánok előre ítéletet mondani az új adminisztrációról, még kevés időt töltött hivatalban, majd a későbbi eredmények minősítik. Azt szokták mondani, Szent György napján a nyáj kihajtásakor még mindenki jó pásztornak számít, ősszel, Szent Mihály napján viszont már csak az, aki el tud számolni a nyájjal.

– Én mint kívülálló nem tudom megérteni a fejleményeket. Úgy látom, hogy a kormány a gyógyszeripar területén csapdába került, az MSZP nem tudja betartani a választás előtt tett ígéreteit, mert azok ellentmondanak egymásnak. Egyrészt azt hangoztatta, hogy nem lesz olyan mérvű áremelés, amely érzékenyen érintené a lakosságot – sőt a szívbajok és a csontritkulás elleni gyógyszereket ingyen adják majd. Másrészt viszont azt is garantálta, hogy minden érvényben lévő szerződést tiszteletben tart majd – ezzel azt a kontraktust is felvállalta, melyet a gyógyszergyártókkal kötött az árak emeléséről. Ha jól emlékszem, ötszázalékos drágulást engedélyeztek a receptre felírható támogatott gyógyszerek körében.

– Végül is hogy oldódott meg ez a konfliktus?

– Mi egy fillérrel sem növelhettük az árainkat, még az inflációt sem számíthattuk be [a beszélgetésre 2003. január 8-án került sor, és természetesen az akkori állapotokat tükrözi – M. Gy.]. A minisztérium azt állította, hogy az eredeti, még az Orbán-kormánnyal kötött szerződés utólag méltánytalannak bizonyult, mert nem vette figyelembe a forintárfolyam időközben bekövetkezett megerősödését. Mi nem fogadhattuk el ezt az érvet, mert mindent összevetve nettó exportőrnek számítunk, tehát eleve rosszabbul jártunk, másrészt, mint gyógyszerimportőrök nem tapasztaltuk, hogy a kormányzat korábban kompenzálta volna a gyengébb forintot.

Az OEP a 2003-as évre átlagosan 3,2 százalékos árnövekedést tervez, számos támogatáscsökkenést, sőt megvonást is belekombinálva, mikor Orbán megemlíti ezt az adatot, nem mond róla véleményt, de az arcán látszik, hogy elégedetlen ezzel az elképzeléssel:

– Már említettem Önnek, hogy mi túlnyomórészt olcsó gyógyszereket gyártunk, a mi gépsorainkon tízforintos cikkek is futnak, a multik ritkán mennek ezer forint alá, a 3,2 százalék mást jelent náluk és nálunk.

(A vita nem oldódott meg, időben kissé előre ugorva konstatálhatjuk, hogy 2003. május elsejétől emelkedtek a szorongáscsökkentők, nyugtatók, antireumatikus készítmények és a korábban ingyenesnek ígért csontritkulás elleni gyógyszerek árai. A drágulás igen jelentős mértékű, az eddigi pár száz forintos térítés helyett nehéz ezreket kell fizetniük a rászorultaknak.)

– Mi a helyzet az exporttal, például az orosz piaccal?

– 1992-ben a KGST megszűnése után a raktárainkban ott ragadtak a szovjet exportra szánt áruk, sőt a cégek a már kiszállított gyógyszereket sem fizették ki. Négy év szünet után kezdtük újra, és az 1998-as újabb válság idején sem vonultunk ki. Most is fenntartunk egy ottani kirendeltséget kétszáz emberrel, ezek főleg orvoslátogatók, Moszkvától Vlagyivosztokig és Szentpétervárig hatalmas területet kell bejárniuk. Az üzleti harc élesedik, ha árat ajánlunk, megkérdezik, hogy az adott gyógyszer Magyarországon mennyibe kerül, és ők sem akarnak többet fizetni, ha pedig itthon nincs törzskönyvezve, tárgyalni sem hajlandók róla. A törzskönyvezés pedig nálunk csigalassúsággal halad.

(A szakemberek véleménye szerint a magyar gyógyszeripar a nehézségek ellenére egyre jelentősebb hadállásokat épít ki Oroszországban. Tavaly már az oda irányuló export egynegyedét a három nagy magyar gyógyszergyár adta. Üzemeket építettek, raktárakat létesítettek a nagykereskedők számára.)

– A német azt mondja: „Zucker bleibt letzt”, a cukor marad a végére, foglalkozzunk a Deramiclane nevezetű, híressé vált készítményükkel.

Orbán arcán átsuhan egy kelletlen fintor, de nem tér ki a válasz elől:

– A gyógyszerek besorolásuk szerint két nagy csoportra oszlanak: innovatív szerekre, melyeket érvényes szabadalom véd, és generikusokra, melyeket már licenc nélkül is lehet gyártani. Az első csoportbeliek már csak újdonságuknál fogva is drágábbak, és magasabb hasznot is hoznak a készítőiknek. Az EGIS egy viszonylag szerény tőkével rendelkező vállalat egy kis ország közepén, a mi termékeink így alapvetően a generikus körbe tartoznak. Megjegyzem: nem tekinthetők egyszerű másolatoknak, egy-egy készítmény kifejlesztése és bevezetése négy-öt évet is igénybe vehet.

– A kutatóink azonban néhány innovatív gyógyszer kidolgozásával is foglalkoznak. Egy korábbi termékünk, a Halidor alapvető molekuláját továbbfejlesztették, és megállapították, hogy jelentős feszültségoldó hatással rendelkezik. Bár folytattuk a munkát, saját anyagi eszközeink nem voltak elegendők rá, hogy önállóan végigvigyük a kísérleteket, ezért kapcsolatba léptünk a finn Orion céggel, átadtuk neki az addigi eredményeinket tartalmazó úgynevezett preklinikai dossziét. Ők hozzátették a maguk részét, majd 2000-ben továbbították az amerikai Pharmacia gyárnak klinikai tesztelésre. A Deramiclane végigment a szokásos lépcsőkön, először állatokon, majd egészséges önkénteseken próbálták ki, utána megbizonyosodtak, hogy nem rendelkezik káros mellékhatásokkal. Végül két mintacsoportot alakítottak ki, az egyik placebót, vagyis hatóanyagot nem tartalmazó tablettát kapott, a másik a valódi gyógyszert.

– Már egy éve folytak a kísérletek, ekkor a Pharmacia bejelentette, hogy leáll velük, mert a költségek igen magasak, a hatásfok viszont csak 10-20 százalékkal haladja meg a placebóét – legalábbis őszerintük.

– Nem értettem a döntésüket, de hamarosan magyarázatot kaptam: a Pharmacia egyesült a Pfizerrel, a világ legnagyobb gyógyszergyárával, mely a hasonló típusú gyógyszerek amerikai piacán négymilliárd dolláros forgalmat bonyolít le. Nyilvánvalóan nem akart a Deramiclane-nal konkurenciát teremteni magának.

– Most mihez kezdenek ezzel a molekulával? Egyszerűen leírják a veszteségeket?

– Nem, szeszélyből nemet sem szabad mondani, új utakat keresünk a hasznosítására, és meg vagyok győződve, hogy találunk is majd.

A riporteri udvariassághoz tartozik, hogy mielőtt bemenne egy-egy vezető szobájába, megkérdezi a titkárnőtől, hogy a főnöke meddig ér rá, és ehhez szabja az interjú időtartamát. Most a körülmények úgy alakultak, hogy ezt nem tehettem meg, belefeledkeztem a beszélgetésbe, csak az ablakon kipillantva vettem észre, hogy már alkonyodik. Az utolsó kérdés szinte önmagát kínálta:

– A nagy multinacionális cégeknél bevett szokás, hogy három-ötévenként leváltják egy-egy részlegük irányítóját, és más egységükhöz, esetleg egy másik országba helyezik át. Ön ezt a terminust már tízszeresen túlszolgálta, negyven évet töltött el itt a gyárban, meddig kíván még maradni?

– Még érzek erőt magamban a továbbhaladásra, tudom segíteni, hogy a gyár sorsának spirálja fölfelé csavarodjon – Orbán elmosolyodik –, egyszer megkérdeztek egy idős cowboyt, aki vadlovak betörésével foglalkozott, hogy miből érzi majd meg, hogy kiöregedett. Én nem biztos, hogy megérzem – felelte –, de a lovak tudni fogják.

Mint ahogy a közmondásbeli gyakorlatlan táncos is a tánciskolában megszokott módon a kályhától elindulva próbálja elkezdeni a figurát, kiindulásként én is így fordulok Csákány György professzor nyilatkozataihoz és írásaihoz. Az orvosi műszerek és gépek sorsának és jelenlegi helyzetének felvázolásakor is elsősorban az ő gondolataira támaszkodom. Bántott a lelkiismeret, hogy más tollaival ékeskedem, de az általa megismert életanyag közvetlenül már megközelíthetetlenné vált számomra. Kikértem az engedélyét, és felajánlottam neki a jogdíj arányos részét, de ő elhárította:

– Azt és annyit idézel, amennyit akarsz – mondta –, a pénzt meg küldd el az árváknak.

– A felszabadulás után a magyar orvostechnikai ipar, elsősorban a Medicor gyár vezető szerepet töltött be, nemcsak az ország könnyűiparában, hanem odáig fejlődött, hogy komplett kórházakat exportált például Peruba, Brazíliába, Nigériába, Tuniszba és így tovább. Kulcsrakészen, tökéletesen felszerelve adta át a létesítményt a megrendelőnek, amit a magyar orvostechnikai ipar nem gyártott, azt a világpiacon szerezte be hozzá. Az illetékes kormányköröktől minden anyagi, diplomáciai támogatást megkapott, mert a vezetés nemcsak gazdasági, hanem politikai előnyöket is látott ebben az ügyben.

– A Medicort a hazai piac nem is nagyon érdekelte, számára szűk volt, és forintban fizetett, nem devizában, a vele kötött üzlet nem járt exportprémiummal. Én akkoriban az orvostechnikai bizottság elnöki posztját töltöttem be, ilyen minőségben felmérhettem, hogy a Medicor-gyártmányok nélkül a magyar egészségügyi intézményeket nem lehet ellátni viszonylag korszerű gépekkel és műszerekkel. Bár ezek a termékek öt-hét évvel elmaradtak a világ élvonalától, ez a körülmény nemcsak hátrányokkal járt, hanem azzal az előnnyel is, hogy a műszerek alapelvei már máshol kiállták a gyakorlat próbáját.

– Martossal, a vezérigazgatóval sikerült megértetnem, hogy a Medicornak is érdekében áll a hazai piacon is terjeszteni a termékeit, mert Magyarország referenciaalapként szolgálhat és kell is szolgálnia.

– Ha én külföldi importőr volnék – mondtam neki –, nem vásárolnék olyan cégtől, melynek a saját országában nincsenek működő példányai az eladásra kínált gyártmányaiból!

Martos hallgatott rám, azért is, mert rájött, hogy azokat a műszereket és berendezéseket, melyek egy-egy meghiúsult exportszállításból a nyakán maradtak, végül a hazai piacon még mindig el tudja helyezni. Azt javasoltam, hogy ezeket a készleteit mindig október táján ajánlja fel megvételre az önkormányzatoknak.

– Miért pont akkor?

– Mert a bázisszemléletű finanszírozási rendszer következményeként az önkormányzatok egész évben takarékoskodtak, viszont az utolsó negyedévre összegyűlt náluk egy jelentős költségvetési pénzmaradvány. Ha ezt az összeget december 31-ig nem költötték el, akkor nemcsak az veszett el, hanem a következő évi költségvetésüket is csökkentették ennyivel. Az év végi vásárlási pánikban mindent megvettek, ami csak elébük került a piacon. Kapva kaptak a Medicor ajánlatán, az önkormányzati keretből sokmilliós nagyságrendben tudtunk értékes felszereléseket szerezni a kórházaknak. Mind a mai napig üzemelnek 20-30 éves Diagnomaxok, EDR–750-es generátorok, UV–4-es vizsgálószerkezetek, ezekkel egy képzett röntgenológus jobb leleteket készít, mint egy gyenge radiológus a digitális csodagépekkel. [Az említett időtávok jelzik, hogy a professzor az „önkormányzat” fogalmát valószínűleg a „tanács” helyett használja. – M. Gy.]

– A laborok automatizálása is megtörtént az 1970-es években. Milliós dollárösszegekbe kerülő berendezések és ugyanilyen drága vegyszerek kellettek hozzá. A nukleáris műszeripar is kiteljesedett, a budai Gamma Művek kiváló berendezéseket gyártott – talán a legmegbízhatóbbakat a magyar orvostechnikában.

– A külföldi cégek mikor léptek be ebbe a folyamatba?

– Kis túlzással azt mondhatnám, hogy mindvégig jelen voltak. A nagy világcégek, olyanok, mint a Siemens vagy a Philips, már a Horthy-korszakban kialakították a maguk termelői bázisát Magyarországon, és a felszabadulás után tovább bővítették az érdekeltségeiket. A magyar orvostechnikai ipar szakembereinek zöme a Siemens erlangeni gyárában nevelkedett, sőt az Egészségügyi Minisztérium műszaki főszakértője, a nemzetközi tekintélyű Grossmann Gusztáv, a rétegfelvételi technika atyja is, aki csak Hitler elől menekülve jött haza.

– A Siemens gyár államosítása után létrejött Medicor szakemberei is a Siemensben tanultak, de az erlangeni gyárban sok magyar mérnök kint is maradt, felvették a német állampolgárságot. Ők később gyakran látogattak haza, tanácsokat adtak, kiállításokon vettek részt, és bemutatták azokat a csúcsberendezéseket, melyeket akkor még nem állt módunkban importálni. A Philips is kihasználta régi magyarországi gyökereit. A két cég emberei, amikor már megtehették, járták az országot, és jó kapcsolatokat építettek ki a magyar kórházak vezetőivel. Egy-egy üveg whisky vagy pláne egy kongresszusi meghívás megtette a maga hatását. A magyar szakmai elit latba vetette a befolyását a vezetőknél, és el is érte, hogy vásároljanak neki élenjáró színvonalú Siemens-gépeket, mondanom sem kell, hogy a közvetítők is megtalálták a maguk számítását. Persze a magas árak miatt csak néhány esetben jöhetett létre az üzlet.

– Engem ezek az urak éppen azért nem kedveltek, mert Medicor-termékekkel árasztottam el a hazai intézményeket, a mindennapos működés igényeit ugyanis csak ilyen könnyen beszerezhető és viszonylag olcsó gépekkel lehetett kielégíteni. Az 1970-es évek végén azonban jelentős változás következett be. A komputertomográf, a mágneses rezonanciával működő készülékek és más eszközök, módszerek alapjaiban forgatták fel az egész szakágat. A magyar orvostechnikai ipar, főleg a Medicor, már nem tudott lépést tartani ezzel a fejlődéssel. Már az 1980-as évek végén megjelentek az adott profilú külföldi cégek, jelenlétük annál inkább erősödött, minél több korszerű gépet kívántunk beállítani.

– Az évtized végéig a Siemens monopolhelyzetet élvezett a magyar orvostechnikai iparban, és nincs az a multinacionális cég, amely ne élne vissza kiváltságos helyzetével. Kétségtelen, hogy a Siemens termékei a magas világszínvonalat képviselik, de ez nem párosult olyasfajta jóindulattal, hogy kedvező áron kínálták volna nekünk őket, sőt! Bizonyítható tény, hogy Németországban vagy a Közös Piac államaiban, ahol versenyhelyzetbe kényszerült, 15-20 százalékkal alacsonyabb árakat szabtak.

– A magyar vezetés miért tűrte el ezt az árfelhajtást?

– Az engedékenységben nyilván közrejátszott a már kialakult ismeretség, az eladók tájékozódási biztonsága, személyi kapcsolataik rendszere, a magyar származású ügynökök bevetése, a hamar kialakuló vegyes vállalatok, melyek tovább szélesítették a kapcsolódó érdekcsoportot. A döntéshozók érzékeltették, hogy a Siemens előnybe részesítése felsőbb sugallatra történik, népgazdasági érdekből. Ezt látszott igazolni, hogy a hazai állami és politikai körök mindig a legfelsőbb szinten fogadták a Siemens képviselőit, és az sem számított titoknak, hogy Magyarország a konszern más ágazataival is jelentős üzleti kapcsolatot tart fenn. Az egyoldalú Siemens-orientáció beszűkítette a piaci áttekintésünket, beszorított minket egy egyirányú utcába, és az importunkban is az elosztás lépett a valódi kereskedelem helyébe.

– „Személyi ráhatás” nem érvényesült?

– Nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy közel negyven esztendős pályafutásom alatt alig emlékszem olyan nagyobb arányú beszerezésre, de tömegcikk vásárlásra sem, ahol nem az eladó érdekei érvényesültek volna a felhasználó intézménnyel szemben. Az intézmény, mondom, mindig rosszul járt, a beszerzés dolgában eljáró képviselői viszont általában jól. A tétek emelkedtek, mert már nem egy üveg whiskyt vagy külföldi utat kínálnak fel az eladni szándékozó cégek, hanem a bekerülési költség 10-15 százalékát, ami egymillió dolláros vásárlás esetén már szép összeget tesz ki.

– Aztán az 1980-as években megjelentek olyan külföldi cégek is, melyek nemcsak gépeket szállítottak, hanem saját fenntartású intézményeket is működtettek, például az International Medical Center (IMC) Budapesten, Szegeden, Debrecenben és más magyar városokban szállt be az úgynevezett „képalkotó diagnosztikába”.

– A folyamat egyre inkább kiteljesedik, becslésem szerint legalább 250-300 kisebb-nagyobb cég harcol a magyar piacon a minél nagyobb részesedésért. Ez természetesen lenyomta és tönkretette a magyar orvosi gép- és műszergyártó ipart. A Medicor fénykorában a világ tíz legnagyobb orvostechnika-cége közé tartozott, az alkalmazotti létszáma 9 ezer fő körül járt, mára lement 900 alá, üzleti súlyából pedig, ha lehet, még többet vesztett.

– A Siemens és a Philips nem igényelte vissza tőlük az államosítás során elvett tulajdonaikat?

– Nem törték magukat a leromlott állagú épületek után, őket elsősorban a piac érdekelte. 1983-ban még csak 35 százalékkal részesedtek a gépek és műszerek magyarországi eladásában, ez az arány 1988-ban elérte a 62 százalékot, és feltehetőleg azóta még tovább növekedett.

(A 2000. év adatait feldolgozó egészségügyi statisztikai évkönyv adatai más megközelítésben, de a fentiekkel egybehangzóan jellemzik a végbemenő gazdasági folyamatot. Külön táblázatban összegezik a százezer forintos értékhatárt meghaladó, tárgyi eszköznek minősülő egészségügyi gépek számának és beszerezési árának alakulását – ötéves bontásban.

Az első figyelembe vett korcsoport az 1970-ig beszerzett, de még használatban lévő tárgyi eszközök, a számuk 1865 darab, értékük 867,47 millió forint. A növekedés csak 1985 és 1990 között bontakozik ki erőteljesebben, a kimutatás itt már 29279 darabot tüntet fel 14578 milliárdos beszerzési árral. Végül 1996 és 2000 között már 66079 darabot jegyez, közel 52 milliárdos értékben. Ezek a számok a forint akkori folyamatos romlását figyelembe véve is kifejezik a magyar felvevőpiac változásait, hátterükben a külföldi szállítók behatolásának növekvő arányait, egyben a gépek árának ugrásszerű növekedését.)

– A CT az 1970-es évek közepén jelent meg a gyakorlati diagnosztikában, hozzánk az évtized végén jutott el egy-két példány – folytatja Csákány professzor. – Az akkor ijesztően drágának számító berendezés – az ára az egymillió dollárt is elérhette – ellen elutasító hangulat alakult ki, olyannyira, hogy az akkor tervezés alatt álló új létesítmények és rekonstrukciók beruházási programjából és épületterveiből is ki kellett hagyni a CT-t és a CT-helyiséget. A vezetésem alatt álló Országos Röntgen és Sugárfizikai Intézet, amelyhez tervbírálatra megküldték ezeket a tervdokumentációkat, úgy csempészte be a CT-helyiségeket a tervekbe, hogy „neuro-radiológiai vizsgáló”-nak kereszteltük el.

– Az 1980-as évek vége felé már nyilvánvaló lett mindenki előtt, hogy a korszak egyik legnagyobb medicinális vívmánya, a képalkotó diagnosztika csúcstechnológiája. És akkor megindult a CT-, az MR-, az ultrahang-berendezések utáni hajsza. Ezek az eljárások ismertek és népszerűek lettek a betegek között is. Egy jobb páciens ma már felháborodik, ha a kivizsgálása során „még egy CT-t sem csináltak”. A viszonylag gyorsan növekvő készülékpark kapacitása soha nem jutott egyensúlyba az igények növekedésével, ami várólisták kialakulásához vezetett. A komputertomográf vizsgálatra való besorolás éppúgy hálapénz-függővé vált, mint például a kórházi ágyhoz jutás vagy a műtéti sorrend.

– Milyen alapon lehet meghatározni, hogy hány effajta készülék kell egy tízmilliós országnak?

– Nálunk annyi CT-re van szükség és annyi is lesz, amennyit az orvosok érdeke diktál. Erre akkor is előkerül a pénz, ha semmire sem telik, és a CT ott is működik, ahol a szomszéd szobában még egy 25 éves Diagnomax romjain folyik a rutin röntgenellátás.

– Egy készülék szükséges voltát a megfelelő kapacitás, kihasználtság, a felhasználási területek és célok szigorú körülhatárolása, az állandó külső ellenőrzés és más hasonlóan fontos tényezők határozzák meg. Ha ezeket nem alkalmazzuk, a végén mindig kétszer annyi készülék lesz, mint amennyire szükség van.

– És ez nálunk bekövetkezett? Milyen formában?

– Léteznek „monopol műszerek”, „presztízs műszerek” és „disszertációs műszerek”. A monopol műszer olyan, ami az intézet tulajdona ugyan, de gyakorlatilag egy vezető orvos rendelkezik vele, mindenki mást kirekeszt a használatából, ezzel szakmai és anyagi előnyhöz jut. Ez soha nincs kihasználva, mert általában sokkal nagyobb a kapacitása, mint amekkorára a „tulajdonos”-nak szüksége van, tehát eleve pazarló és etikátlan jelenség. A „presztízs műszer” egyben-másban hasonlít a „monopol”-ra. Divatos, jobb helyeken lennie kell, akár szükséges, akár nem. A birtoklása tekintélyt ad. A „disszertációs műszer” egycélú, mondhatnánk, öncélú beruházás. A tudományos fokozatok megszerzéséhez rendszerint szükség van új metodikák bevezetésére, és ezek általában műszerfüggők. Minthogy nem a mindennapi diagnosztika vagy terápia igényeit elégíti ki, a disszertáció elkészülte után a sarokba kerül. Ilyeneket előkelőbb intézeteinkben szép számmal találhatunk, ez is a „teheti, magyar állam fizeti” kategóriájába tartozik.

Az új technika hatékony alkalmazását az is nehezíti, hogy sok orvos és asszisztens nem tanulja meg a készülék kezelését, ezért egyszerűen elrontja. Eltér a rendeltetésszerű használattól, nem ismeri a berendezés teljesítőképességét és szolgáltatásait, vagy nem tudja azokat a gyakorlatban alkalmazni. Reményt keltő kezdeményezés a mérnök-továbbképzés elindulása a „klinikai mérnök” szakképesítés elnyerése céljából.

– Nem az az alternatíva, hogy ami technikailag lehetséges, az gazdaságilag megengedhető-e, ami orvostechnikailag hatékony, az gazdaságilag is elkerülhetetlen legyen. De a legfejlettebb, legdrágább technika alkalmazásának társadalmi feltételei vannak. A gazdasági elmaradottság behatárolhatja a csúcstechnológia elérhetőségét az egészségügyben.

Kaposvár felé fut velünk a kocsi, a volán mellett dr. Repa Imre, a Pannon Egyetem diagnosztikai részlegének vezetője ül. Kényelmesen haladunk a vasárnap déli gyér forgalomban, Repa doktor gondolatai el-elkalandoznak:

– Egészségügy, persze, mindig volt és mindig lesz, csak nem mindegy, hogy milyen színvonalon. A magyar és a nyugati egészségügy úgy távolodott el egymástól, mint a nyíló olló két szára. Ezt még a magyar átlag tévénéző is észre kellett hogy vegye, a „Vészhelyzet” című sorozatban látszott, hogy a sürgősségi osztályon minden rendelkezésre áll és közvetlenül elérhető, ami csak szükséges az ellátáshoz. Az orvos csak kinyújtja a kezét, és leemeli a falról a réslámpát, nem kell, hogy a zsebében hordja magával.

– Mi beszereztük a CT-gépeket, és azt hittük, ezzel mindent megoldottunk, aztán rá kellett jönnünk, hogy ez önmagában keveset ér, ha nem csatlakozik egy számítógépes rendszerhez. Kiemeltünk valamit egy összefüggő szisztémából, ami így kiszakítva nem teljes értékű.

– Az Ön munkahelye, az egyetem kaposvári részlege mikor kapta az első gépet?

– 1987-ben hoztak le egy mágnesesrezonancia-készüléket, a vidéki intézmények között mi számítottunk éllovasnak. Dr. Horn Péter akadémikus agrártudós töltötte be nálunk a rektori tisztet. Ő a Németh Miklós vezette kormány idején a kulturális szféra egyik vezetőjeként ténykedett, az ő befolyásának is köszönhettük, hogy Kaposváron kialakulhatott ez a diagnosztikai központ. Hármas célt tűztünk ki magunk elé: oktatás, kutatás, szolgáltatás.

– A Pannon Egyetem mezőgazdasági irányultságából és a hazai agrár célkitűzésekből kiindulva kezdetben állattenyésztési kutatásokat végzett; milyen a hús-zsír arány, milyen genetikai vonalak mutatkoznak az állatállományon belül, ennek alapján különféle szelekciós módszereket ajánlott.

– Hogy történt ez a gyakorlatban?

– Korábban leölték és feldarabolták az állatokat, utána különféle kémiai elemzésekkel jutottak el a szükséges eredményekig. A CT- és az MR-gép viszont élő állapotban tudja meghatározni, hogy a kiválasztás szempontjából melyik genetikai vonalat futtassák tovább. A keresztmetszetben történő átvilágítás is komoly előrejelzést jelentett. Ez a feladat nem kötötte le a gépek teljes kapacitását, a fennmaradó időben humán szolgáltatásokat is végeztünk. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a tevékenység lesz a jövőnk útja.

– A magyar agrárium hanyatlásával – értve ezen a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok többségének felszámolódását – az állattenyésztés is leszálló ágba került. Amit a nagyüzem megengedhetett magának, azt a kistenyésztő már nem teheti meg; ő nem fogja behordani az állatait komputertomográfos vizsgálatokra. A gépeinket 93 százalékban emberi diagnosztikára kellett átállítani, onkológiai vizsgálatokat, sugárterápiát végzünk.

– Egyetemi intézményként minden kutatási szándékot tárt kapukkal fogadtunk, az első próbajellegű tanulmányokat saját erőből meg is finanszíroztuk. A fejlődés egyenes vonalú; a kutatásból közlemény születik, a jelölt újabb és újabb témákba kezd bele, az induló tehetség tudóssá, professzorrá válik. Eredeti és kiterjedt alapokon nyugvó vizsgálódásokat várunk el, és nem olyasfélét, hogy 10-15 beteggel foglalkoztam, ezt és ezt tapasztaltam velük kapcsolatban. A képzésük évente 16 millióba kerül az egyetemnek, a ráfordítás nagyságával minden jelölt tisztában van, a pénzt és magát a lehetőséget mindenki elfogadta. Minden rendben is volna, ha ők a magyar egészségügyben dolgoznának tovább, de az utánpótlást gyakran másoknak neveljük. Csak az én ismereteim szerint évente 10-15 radiológus megy el az Európai Unió különböző országaiba; fiatalok, jól beszélnek angolul, képzettségükről pedig elég annyit mondani, hogy a szakvizsgájukat Norvégiában is fenntartás nélkül elismerik.

(– Úgy tudom, Norvégiában nem is működik orvosi egyetem, szinte csak külföldi diplomával rendelkező orvosok dolgoznak a közgyógyellátásban – mondta később B. professzor. – Az egyik klinikát régi városmajorbeli kollégám vezeti, mikor helyettest kerestek mellé, Malaysiából hoztak egy doktort, aki egy szót sem értett norvégul, egy tolmácsot kellett fogadni mellé – még így is megérte nekik.)

– Viszik az asszisztenseiket is, a múltkor láttuk az Inter-tévén, hogy egy southamptoni magándiagnosztikai központ középfokú szakembereket keresett. Egy kollégánk jelentkezett, egyórás beszélgetés után felvették, az itteni fizetésének ötszörösét kapja.

– Ha megkérdezem a távozókat, hogy miképp egyeztetik össze eltávozásukat a hivatástudatukkal, vagy azt felelik, hogy én ott is gyógyítani fogok, vagy azt, hogy ez a pálya nem hivatás, hanem szolgáltatás, ehhez értek, ebből akarok élni és lehetőleg minél jobban.

A Kaposvári Egyetem Diagnosztikai és Onkoradiológiai Intézete a város szélén fekszik. Most, vasárnap délután alig látszik mozgás a környéken; a kerítésen belül is csak néhány őr tűnik fel az udvaron. Befelé tartva szemembe ötlik, hogy az egyik épület utcai homlokzatára egy feliratos márványtáblát raktak ki:

„A KAPOSVÁRI EGYETEM ONKOKARDIOLÓGIAI ÉPÜLETE

ÁLLAMI TÁMOGATÁS MELLETT 45 MILLIÓ FORINT

TERÜLETFEJLESZTÉSI TÁMOGATÁSSAL, 72 MILLIÓ FORINT

EURÓPAI UNIÓS PHARE TÁMOGATÁSSAL ÉPÜLT 2001-BEN.”

Eltűnődve méregetem a számokban kifejeződő arányokat:

– Mennyibe került az intézet létrehozása?

– A felszerelésünkre 1,7 milliárd forintot kellett költenünk, maga az épület ötszázmillióba került.

– Ezek szerint, ha nem tévedek, a Phare a maga 72 milliójával a teljes költség 3-4 százalékát adta.

– Nagyjából, ennek ellenére minden kérdésben ő kívánt diktálni. EU-közbeszerzést kellett elrendelnünk, egy általuk megbízott irodával folyamatosan ellenőriztették az egész építkezést, és most is propagálják magukat ennek a táblának a szövegével. Nem furcsa?

(Nem lepődöm meg, régóta tudom és tapasztalom, hogy a Phare-programot a Közös Piac országai önmaguk megsegítésére indították el. Emlékszem egy környezetvédelmi pályázatra, melyet a hollandok írtak ki légszennyeződést mérő kocsikra, a tenderben feltételként határozták meg, hogy a jármű húsztonnás vagy annál is nagyobb legyen. Senki sem értette az indokát, hiszen ezek többet fogyasztanak, mint a könnyebbek, sőt még az is kétséges, hogy tudnak-e mozogni a magyarországi rossz minőségű üzemi utakon. A végén kiderült a valódi ok: csak a Philips cég egyik hollandiai gyáregysége készít ilyen típusú autókat – tehát csak tőlük lehet beszerezni.)

Beljebb megyünk, a portán megnézem a naplót: ma 8-tól 15 óráig öt beteget fogadtak; hármat akut koponyasérüléssel hoztak be, egyet csípővizsgálatra, egyet a mentők szállítottak át Dombóvárról, ahogy mondani szokás: „agyi eseménnyel” – ezeknél kötelező a komputertomográfos ellenőrzés.

Hétköznapokon természetesen élénkebb a forgalom. Az intézet két műszakban dolgozik, bennfekvő osztályt nem tartanak fenn, a sérülések meghatározása után a betegeket továbbviszik, általában az innen öt kilométerre fekvő megyei kórházba kerülnek.

Az intézet diagnosztikai részlege egy MR- és három CT-készülékkel rendelkezik – ez utóbbiak egyike félig tartaléknak számít, félig a kutatások céljait szolgálja.

– Ez a géppark elégséges? – kérdezem Repa doktort.

– Tételezzük fel, hogy újabb anyagi források jelennek meg a magyar egészségügyben, és növekedni fog a gépek száma – akkor meg az okoz majd gondot, hogy nem lesz, aki kezelje őket. Magyarországon jelenleg mintegy 1300 radiológus dolgozik, és ez a létszám már most is csak szűkösen elégséges. Például Pápán, illetve Sátoraljaújhelyen is csak egy-egy megfelelő képzettségű szakember állt rendelkezésre, aztán ők is elmentek, és nincs mód a pótlásukra. Az idősebbek nyugdíjba vonulnak, az utánpótlás elmarad, a hiány mind súlyosabbá válik.

– Önök hogy vannak ellátva szakemberekkel?

– A mi intézetünk még viszonylag jól áll ebben a tekintetben. A létszámunk 96 főt tesz ki, ebből 16 orvos, 12 mérnök-számítógépszakértő, 9 állatorvos, illetve állattenyésztő, a többiek a gazdasági apparátus tagjai, sofőrök, takarító személyzet. Ez a helyzet azonban könnyen kedvezőtlenebbé válhat, folyamatosan fennáll a veszélye annak, hogy egyesek eltávoznak tőlünk. Ez Somogy megye, itt csak jó fizetésekkel lehet megtartani az orvosokat, ennek megfelelően nálunk a vezető állásúak alapbére eléri a 300-350 ezer forintot is, ehhez jönnek még a különféle pótlékok. Lehet, hogy így sem tudjuk kivédeni a konkurencia csábításait.

Elindulunk, hogy végigjárjuk a diagnosztikai épületet. Az előtéri várakozóhelyiséget láthatólag annak a célnak a szem előtt tartásával rendezték be, hogy segítsenek feloldani a belépő páciensek természetes szorongását. Kényelmes székeket állítottak be, két televíziós készülék is működik, a portáspulton egy öblös üvegpohárban cukorkát raktak ki. A falakra kiállításformán festményeket akasztottak ki, ha valakinek megtetszene egy alkotás, meg is vásárolhatja – bár nehéz elképzelni, hogy egy embernek koponya- vagy gerincvizsgálatra várva épp erre támadna kedve.

– Könnyű bejutni kezelésre? Csákány professzor egyik cikkében azt írja, hogy ez is hálapénz alapon működik.

– Korábban a küldő klinikus orvosok 5-10 ezer forintot is elkértek, hogy valakit beutaljanak CT-re, ma már ezen a téren gyakorlatilag nem létezik paraszolvencia, legfeljebb egy-egy üveg whisky formájában.

– Csak úgy mellesleg kérdezem: igaz, hogy az orvosok egész élelmiszerboltokat ellátnak ajándékba kapott márkás italokkal – jutányos áron?

Repa doktor elmosolyodik:

– Lehet, én is hallottam róla. Szerintem még mindig jobb megoldás, mintha az egészet maguk innák meg.

– Visszatérve a működésünkre: az intézet vonzerejét nagyban fokozza, hogy 24 óra alatt megállapítunk minden bajt. Koronáriás panaszokkal nem foglalkozunk, de a szívizomzat vérellátási zavarait fel tudjuk tárni.

Bemegyünk az egyik vizsgálóhelyiségbe, megnézem az MR-gépet. Mint műszaki analfabéta, a működéséből csak annyit értek, hogy a képalkotása nem a röntgensugárzás elvein, hanem miként a neve is jelzi, a mágneses rezonancián alapul, és a maga alkalmazási területén minden más módszernél hitelesebb felmérést készít az adott beteg állapotáról.

A gép Siemens gyártmányú, a vételára annak idején 400 millió forintot tett ki. A cég ötéves jótállást nyújt, ez magába foglalja a rendszeres szervizt és a használó hibáján kívül tönkrement alkatrészek pótlását. Ez az utóbbi jelentős kiadásokkal járna: egy panel ára százezer forintot tesz ki, a képcsőé pedig az egymilliót is meghaladja.

A német kórházakban öt év után lecserélik a gépeket, mert ezután az üzemi és az amortizációs költségek meredek ívben növekszenek, az alkatrészek cseréje nem fizetődik ki. Ezeket a gépeket a német külkereskedelmi vállalatok nem is generáloztatják, úgy adják tovább, főleg keleti országokba. Megjegyzendő, hogy mi is célpontjai vagyunk ennek az exportnak.

A gépek Magyarországon 7 és 9 év közötti időtartamban szolgálnak – öt év után itt is annyit kell költeni rájuk, mintha még egyszer megvásárolnák őket. Akadnak öregebb gépek is, a Központi Honvédkórházban áll egy 16 éves CT, de az összállományon belül jelentős arányt képviselő RADITEC–MT-gépek is túl járnak már a tizedik évükön. Mi is próbálunk exportálni, nem mindig sikerrel. A „lehordott” MR-jeinket megvették volna az ukránok, de titokzatos kezek már a tároló helyiségben szétszedték őket, mert sok volt bennük a hasznosítható réz.

Ha a magyar egészségügy új gépet akar venni, a gyártók a „beetetés” taktikáját szokták választani. A komputertomográf alapgépét esetleg 40 millió forintért is meg lehet venni, de a kiegészítő anyagokat, szerelékeket hosszú évekig a szállítóktól kell megvásárolni. Az alkatrészeket sem lehet házilagosan javítgatni, mert elvész a garanciakötelezettség.

Tovább sétálunk, benyitunk egy másik terembe, ahol a MOL vállalat dolgoztat; ide hozzák el az olajkutató tornyok által felhozott próbafuratokat, és elemzik a minta zsírtartalmát és egyéb meghatározóit, a széle vagy a közepe felé növekednek-e az értékek, a fúrás irányát mindig könnyebb módosítani, mint egy újat kezdeni.

Arrébb koszorúér-szűkülettel kapcsolatos vizsgálatok folynak, a bécsi Központi Állami Kórház végez ilyen irányú állatkísérleteket. Egy újfajta értágító gyűrűt, úgynevezett sztentet előbb disznókon akarnak kipróbálni, mielőtt emberi szervezetbe ültetnék be.

– Az osztrákoknak megéri ide áthozni ezt a munkát?

– Ötven százalékkal kevesebbe kerül nekik, mintha otthon, Ausztriában végeztetnék el. Egy évben általában öt hónapig használják a kis és a nagy műtőt, mi adjuk a berendezést, az állatorvosi hátteret, a kezelést, ők csak a kipróbálandó anyagot szállítják.

A körülmények rendkívüli gondossággal vannak kialakítva, minden eszköz a humán színvonalnak felel meg, a műszereket egy gőzsterilizátorban fertőtlenítik.

Már sötétedik, mikor átmegyünk az intézet másik épületébe, ahol az onkológiai kezelés folyik. Csak citosztatikus ellátást nyújtanak, műtéteket nem végeznek. A technikának ezt a szintjét már végképp nem tudom felfogni, csak találomra írok fel egy-két adatot. Egy-egy kúra 10-15 napig tart, ezen belül egy-egy kezelés 6-8 percet vesz igénybe. Repa doktor megmutatja, hogy minden betegnek külön műanyag maszkot készítenek, ez takarja el a sugárnak ki nem tehető felületeket.

– Mit tapasztal: több rákos beteg van, mint régen? – kérdezem még búcsúzóul.

– Igen, növekszenek a veszélyforrások. A chipek előállításánál olyan anyagokat használnak fel, melyek garantáltan rákkeltőek, a szerb háborúban grafitbombákat vetettek be, az élelmiszereket toxikus anyagokkal kezelik – lassan az egész életünk megmérgeződik.

Mióta a Magvető Könyvkiadó elköltözött onnan, azóta nem jártam a Vörösmarty téri tízemeletes irodaházban, gúnynevén az „Elizélt Palotában”. A régi bérlők cégtáblái mind eltűntek, a folyosókat is át-átszabták rácsokkal, hungarocell falakkal, de nem tudtak javítani az épület eredendő sivárságán. Nagyobb változtatásokra már senki sem vállalkozik, a hírek szerint hamarosan lebontják az egész házat.

Öt óra elmúlt, a páternoszter már leállt, a lifttel megyek fel a hetedik emeletre. Körbejárom a folyosót, mire megtalálom az International Medical Centert, vagyis a Nemzetközi Egészségügyi Központot.

A vezérigazgató, dr. Katona Zoltán úgy ül az íróasztala mögött, mint aki ma néhány órán belül még nem szándékozik felkelni a székéből. Régi helyén megszokta a hosszú munkanapokat, Miskolcon vezette a Borsod megyei kórházat, gyakorló orvosként is legendás hírben állt, mindenki sajnálta, hogy befejezte aktív gyógyító tevékenységét. Katona doktor a viszonylag kései időben is kávét hozat, aztán haza is engedi a titkárnőjét. Az orvosok és a lakosság viszonya kerül szóba.

– Valahogy nem találunk közös hullámhosszt az emberekkel, mindig a végletekben helyeznek el minket, vagy mocskok vagyunk, vagy angyalok. A kezünket csókolják, ha megmentjük egy hozzátartozójuk életét, máskor megesküdnének rá, hogy mi az operáció közben is csak a pénzre gondolunk; mennyi hálapénzt kérjünk egy-egy öltésért.

– Nincsenek köztünk tiszta és egyértelmű megállapodások. Még lent Miskolcon sokat foglalkoztam a szervkivételek ügyével. Nem tudtam rászánni magam, hogy egy 18 éves fiú halála után odaálljak a szülők elé, és alkudozzak velük, hogy adják ide a szerveit, mert több embernek is magasabb szintű életet lehetne biztosítani velük. Fordítva kellene, ők ajánlják fel maguktól.

– Megbeszéltem a helyi televízióval, hogy készítsenek egy riportot erről a témáról, ki is jött egy rendező, de képileg nem tudta megoldani a szituációt:

– Látni, hogy előbb kihozzák a testet a műtőből, aztán visszatolják. Honnan tudhatja a néző, hogy most meghalt vagy folytatják a műtétet?

– Akkor befejeztem ezt a témát. Ez csak egy ügy a sok ütközési pont közül. Az sem kelt bizalmat a betegekben, hogy 120-an várakoznak a háziorvos előszobájában, és annak legfeljebb egy „gyógypillantásra” futja az idejéből. A kórházi ápoltak sem repesnek az örömtől, ha megtudják, hogy az orvosuk az engedélyezett havi hat ügyelet helyett tizenkettőt teljesített, és a fáradtságtól azt sem tudja, hogy nappal van vagy éjszaka. Sokszor elgondolkodom ilyeneken.

– Ön most egy nagyvállalat vezérigazgatójaként is orvosnak tartja még magát?

– Igen, csak már nem gyógyító, hanem szervező orvosnak. Belgyógyász és sebész szakvizsgával rendelkezem. Kórházigazgató-helyettesként is minden héten egy napra lementem a műtőbe operálni, amikor igazgatóvá neveztek ki, akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy továbbra is rendelhessek, és ügyeletet adhassak.

– Ne haragudjon a megjegyzésért, de az a tapasztalatom, hogy minden vezetői állásba kerülő orvos ehhez hasonló módon igyekszik bizonygatni a közvélemény, de még inkább önmaga előtt, hogy ő az maradt, aki volt.

– Igen, de nekem volt erőm belátni, hogy a kezem már nem olyan biztos, mint régen, az intenzív osztályról átmentem az angiológiára, vagyis az értanra, aztán végképp kikoptam a gyakorlatból.

– Hogy befejezzem a kórházi karrierem történetét, Miskolcon úgy kerültem az élre, hogy elment a régi főigazgató, és a Borsod megyei MSZMP egyik vezetője, Ladányi József felajánlotta nekem a posztot. A szakmai környezet nem igazán bízott meg bennem, azt javasolták, hogy a kinevezésemmel egyidejűleg négy-öt főorvosból hozzanak létre egy tanácsot, mely döntési jogban fölöttem állana. Én nem elleneztem egy tanács gondolatát, de azzal a különbséggel, hogy főorvosok helyett a lakosság és a kórházat támogató gyárak képviselői foglaljanak helyet benne. Ettől tettem függővé, hogy elfogadom-e az állásajánlatot. A kikötésemet felzúdulás követte illetékes körökben, de Ladányi így is kineveztetett.

– Egyre figyelmeztetlek – mondta –, mindig lesz valaki, aki irigyel és feljelent. Ha csak rágalmaznak, én megvédelek, de ha valamin rajtakaplak, szétrúgom a seggedet.

– Ez 1987-ben történt. A rendszerváltás után már nem éreztem a „hátat”-at, a támogatási szándékot. Mivel mi soha nem szedtünk össze adósságot, elkönyvelték, hogy a kórház jól megy, felesleges foglalkozni velünk, mindenkivel leültek tárgyalni, minket leszámítva.

– Az 1998-as újabb váltás után Ódor, a megyei önkormányzat elnöke bizalmat szavazott nekem, de a jobboldal rám szállt. A Kórházszövetség vezetői közé tartoztam, egy konferenciánkon valami olyat mondhattam, ami a Fidesznek nem tetszett, két nap múlva megjelent egy nyilatkozatuk: a kórház főigazgatója, úgy látszik, nem tudja, hogy rendszerváltás történt. Aztán egy barátom telefonált Egerből:

– Van valami körülötted?

– Mi volna?

– Itt ülök egy vendéglőben, és a szomszéd asztalnál négy ember éppen arról tárgyal, hogy kellene megnyirbálni a nimbuszodat.

– Kezdett elegem lenni az egészből, akkor kaptam ajánlatot az International Medical Centertől, hívtak fel Budapestre. Én nem akartam otthagyni Borsod megyét és a kórházat, a családomtól kértem tanácsot, hogy mit tegyek. Azt mondták, ha nem érzem biztosan, hogy itt kell maradnom, jogomban áll változtatni. Magamban tovább töprengtem: a hosszú kórházi évek alatt sok kompromisszumot kötöttem, és ezek egy idő után visszahullanak majd rám. Ezt és azt ki kellene rúgnom, mert végképp alkalmatlanná válik a feladatára, de hogy tegyem meg, mikor annyi mindent csináltunk végig együtt? Hajtsa ezt végre egy új főigazgató. Végül is 2000 áprilisában elfogadtam az IMC ajánlatát.

– Nem akarok turkálni a zsebében, de itt mennyivel keres többet?

– A jövedelmem két és félszerese a réginek.

– Az IMC kinek a tulajdonába tartozik?

– Három világcég: a General Electric, a Dresdner Bank és egy amerikai befektető, a Global Invest hozta létre, hozzájuk csatlakozik néhány kisebb befektető. Képalkotó diagnosztikával, vagyis CT-vel, MR-rel, ultrahangos vizsgálatokkal, valamint vesedialízissel foglalkozunk, további 13 központunk működik Lengyelországban, Bosznia-Hercegovinában és Romániában. 2002-ben a cég tőkeemelést hajtott végre, ez forrást biztosít további kezelőcentrumok létrehozásához Magyarországon, tevékenységünk kiterjed majd Horvátországra és Csehországra is.

– Feltételezem, hogy egy profitra törekvő vállalkozást nem kizárólagos emberbaráti szempontok mozgatnak. A képalkotó diagnosztika viszont a magyar kórházakban veszteségesnek számít, Önök miképp tudják nyereségessé tenni?

– Az az igazság, hogy már az indulásnál számos előnnyel rendelkeztünk. Az egyik tulajdonosunk, a General Electric gépeivel dolgozunk, és bár a cég egyes részlegei önállóak, azért a beszerzésnél kapunk engedményeket. A szervizelést is maga a gyártó végzi, 95 százalékos működési biztonságot garantál, ha ezt nem teljesíti, kemény kötbért fizet nekünk. Egy-egy gép maximálisan hét évig működhet, utána leadjuk, ezzel elkerüljük a túlhasználat során egyre növekvő veszteséget.

– A második, talán még fontosabb tényezőt a szervezett munkavégzés jelenti. Minden lépésünket kőkemény kalkuláció előzi meg. Nem fordulhat elő, hogy beállítunk egy gépet, aztán csak napi 2-3 vizsgálatot végzünk vele, a maximális kihasználására törekszünk. Ismert dolog, hogy a gép nemcsak műszakilag kopik el, de az új típusok megjelenésével erkölcsileg is elavulhat, és cserére szorul, nem mindegy, hogy az élettartama alatt mennyit hozunk ki belőle.

(Miközben ezeket a sorokat írom, értesülök róla, hogy a makói kistérség önkormányzatai nemrégiben egy komputertomográfot vásároltak. A koldusszegény vidék hiába ölte bele a pénzét a gépbe, az kihasználatlanul áll a makói kórházban, mert az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nem támogatja a működtetését. Az adott esetben aligha lehet szőrösszívűséggel vádolni az OEP-et, mert mintegy hatvan kilométerre Makótól a szegedi egyetem klinikáján hasonló készülékek dolgoznak, és ha azokat nem használnák ki megfelelő mértékben, a klinika sokmilliós adóssága még magasabbra szökne.)

– A harmadik alapelvünk – folytatja Katona doktor –, mindig a legjobb szakembereket szerezzük meg.

– Nem fordult elő, hogy valaki azt mondta: én nem jövök ide?

– Én még nem találkoztam ilyennel, és őszintén szólva, elképzelni sem tudom, hogy az illető miért tenné. Az alkalmazottaink a szakmában szokásos fizetés kétszeresét kapják, utazási lehetőséget bécsi, genfi, chicagói és más külföldi kongresszusokra. Itthon is rendezünk a számukra egy-két hetes tanfolyamokat, évente tízmillió forint fölötti összeget költünk továbbképzésre. Az persze igaz, hogy maximálisan megköveteljük tőlük a munkát, évi 365 napos ügyeletet tartunk, és ez mindenkire vonatkozik.

Már túlságosan elszaladt az idő, megbeszéljük Katona doktorral, hogy néhány nap múlva majd a gyakorlati munka helyszínén folytatjuk a beszélgetést.

Az IMC a budapesti MÁV kórház egykori, félig használaton kívüli ruhatárát alakította át rendelőintézetté. Az alapterület hatalmas, több mint 600 négyzetmétert tesz ki. Az előteret ízléses padokkal, növényekkel, szökőkutakkal rendezték be, a háttérben kis boltok várják a vásárlókat. Folyamatosan őrködnek a környezet hangulata fölött, most éppen a mennyezeti lámpákat cserélték ki sokmillió forintos költséggel, mert úgy találták, hogy a korábbi gyengébb fényerejű világítótestek depressziós hatást gyakorolnak a várakozókra.

A recepción a jelentkező páciensek időpontot kérhetnek. Bár a rendelés szinte folyamatosan három műszakban, reggel héttől éjjel két óráig tart, a CT-készülékes vizsgálatra így is két hetet kell várni, az MR-re pedig majd egy hónapot. Egy évben átlagosan százezer beteget fogadnak, néhány kórháznak meghatározott állandó kontingenst biztosítanak.

– Az a tapasztalatom, hogy az emberek két dologra érzékenyek igazán – mondja Katona doktor –, arra, hogy megfelelő színvonalon lássák el őket, és hogy ne kelljen várakozniuk, a megbeszélt időpontokat messzemenően betartjuk.

(Hasonló szisztémát a közgyógyellátást nyújtó rendelőintézetekben is kialakítottak, de a gyakorlatban nem működik megfelelően.

„…Akit kilenc órára írnak be, és nincs ismerőse, az jó, ha tizenegyre az orvos elé kerül – írja Tanács István a szegedi felújított »nagy SZTK«-ról. Az orvosoknak ugyanis nem érdekük, hogy az időpontot betartsák, ezért vagy az ismerősöket, vagy a hálapénzes betegeket hívják be előre, vagy egyszerűen hagyják, hogy a betegek ölre menjenek a rendelő ajtaja előtt, és a legerősebb ugorjon be elsőnek az ajtón”.)

Katona doktor egy rövid körültekintésre invitál. Feltűnik, hogy a közlekedőfolyosókat is egységes elképzelés szerint alakították ki: a falakat mindenütt őszibarack színűre festették, derékmagasságban élénk sárga védőléceket húztak fel. Be-benézünk a rendelőkbe, a gépek, amennyire én meg tudom ítélni, magas világszínvonalon állnak. Egy komputertomográf száz képet is készít egy-egy beteg gerincről, ez biztos tájékozódást nyújt a kezelőorvosoknak.

Lassan elbizonytalanodom a Katona doktor által felsorolt számtengertől, könnyen lehet, azt is összekeverem, hogy melyik adat melyik gépre vonatkozik. Találomra jegyzem fel, hogy egy General Electric gyártmányú MR 400 millió forintba kerül, a folyamatos igénybevétel folytán némelyik csöve hat-tizenkét hónap alatt tönkremegy, pótlásuk 20-35 millió forintot igényel. A vizsgálatnál felhasznált kontrasztanyagokért havi egymilliót kell fizetni, a szervizköltség egy-egy gépnél elérheti a másfél millió forintot.

– Önöknek milyen formában térül meg ez a pénz?

– Éppúgy, mint az állami vagy önkormányzati tulajdonban levő rendelőintézetek, mi is a TB biztosítottjait fogadjuk, a vizsgálatokat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozza a szabványos ambuláns pontrendszer alapján. Egy egyszerű CT-vizsgálatért 4800 pontot kapunk, ha kontrasztanyagot is használunk, 10 ezret, egy mágneses rezonanciavizsgálatért nagyjából ennek a dupláját.

– Gondolom, azért megéri.

– Csak ha magas a betegszám. Egy pont értéke 1,2 forintról épp most csökkent le 96 fillérre.

(Mint laikus kívülálló, nem tudtam a maguk valódi súlyán értékelni a felsorolt számokat, de abban kételkedtem, hogy egy profitorientált cég esetleges ráfizetést is vállalva emberbaráti alapon végezné a munkáját. Később több orvost is megkérdeztem az ügyben, tőlük azt a felvilágosítást kaptam, hogy mindazokban az ágazatokban, ahol a magántőke megjelent, az OEP eleve magas pontszámot határozott meg a szolgáltatások finanszírozására. Ezt egyébként csak a többi szakág terhére tehette, mert a rendelkezésre álló pénzügyi keret szűkös és alig-alig változtatható.)

– A keletkező hasznot kiviszik az országból?

– Nem, visszaforgatjuk további fejlesztésekre.

– Mekkora létszámmal dolgoznak?

– Száztíz embert foglalkoztatunk, ezek között sok a „bedolgozó”, azt szoktam mondani: nálunk össze vannak válogatva az agyak.

Mint számos más egészségügyi intézmény, úgy az IMC is igyekszik kialakítani egy-egy magasabb nívójú szolgáltatást nyújtó részleget, ezt itt VIP-szekciónak nevezik. A rendelőben teljes belgyógyászati, urológiai és egyéb ellenőrzést végeznek, az intézet profiljából hiányzó szakágakban, például a sebészet körébe vágó feladatokat az épületben működő MÁV kórházban látják el.

A falra ki van függesztve az árjegyzék, egy-egy ilyen „check up”, ellenőrző vizsgálat 40-60 ezer forintba kerül, ezt már nem az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fedezi, hanem magánszemélyek saját költségükön veszik igénybe a szolgáltatást, vagy a vállalatok bérelik alkalmazottaik számára. Egy nap öt-hat személyt látnak el, őket külön jól képzett asszisztensek tartják szóval és kísérik végig a különböző állomásokon.

– Külföldi páciensek is járnak hozzánk – mondja Katona doktor –, állandó vendégeink is akadnak. Nyugaton már felmérték, hogy a megelőzés olcsóbb, mint az elkésve felderített esetekkel való reménytelen birkózás. Egy német ügyfelünk a múltkor közölte: most egy darabig nem jön, mert az ottani biztosító társaság szólt neki, hogy túl sok kockázati tényező mutatkozik nála, és be kell vonulnia egy kéthetes rekreációra, különben felbontják vele a szerződést.

Ha belegondolunk, ennek a VIP-rendelőnek a puszta léte is cáfolja a magyar egészségügyi vezetés oly gyakran hangoztatott kijelentéseit, miszerint a magánszféra térhódítása nem sérti majd azt az alapelvet, hogy mindenkinek azonos szintű ellátás jár. Ez semmiképp sem az IMC bűne, ő egyszerűen kihasznál minden kínálkozó lehetőséget, ezért igyekszem minden él nélkül megfogalmazni a kérdésemet:

– Ez nagyon szép, de mikor és hogy juthatnánk el addig, hogy „Kovács Jánost”, az egyszerű magyar állampolgárt is hasonló módon lássák el a saját hazájában?

– Véleményem szerint ehhez át kellene szervezni az egészségügyi biztosító szolgáltatási rendszerét. Mint sokan mások, én is három fokozatot képzelek el: az akut, életveszélyes esetekben való segítség mindenkinek járna, a második lépcső a szolidaritási elven alapulna, mindenkivel közlik előre, hogy az általa befizetett járulékért mire tarthat igényt, végül plusz befizetéssel járó külön biztosítást kellene bevezetni az olyan szolgáltatásokra, mint amilyen az egyágyas szoba vagy az extra vizsgálatok.

– De mi van például akkor, ha valaki azt mondja, hogy én már hatvan éve fizetem az egészségügyi járulékot, és soha, semmit sem vettem igénybe érte, most nincs pénzem, de a hatvan ledolgozott évemért követelem magamnak a lehetséges legjobb ellátást?!

– Ezt a szintet az állami vagy önkormányzati kórházakban is el lehet érni.

– A mostani anyagi állapotok között?

– Az én gondolkodásom középpontjában még mindig a régi Borsod megyei kórház áll, mi úgy tudtunk minőségi ellátást nyújtani a betegeinknek, hogy egyetlen forint adósságot sem halmoztunk fel.

– Akkoriban hány kórház működött ehhez hasonló eredményességgel?

– Talán négy-öt.

– A 160-170-ből. Az az érzésem, hogy ebben az esetben Ön az eresz alatt állva beszél ki az esőbe. Egy jól szervezett, kifogástalanul működő szervezet normáit próbálja meg alkalmazni egy szétvert egészségügyi hálózatra.

Katona doktor nem válaszol, csak széttárja a karját.

Hevenyészett, alkalmi sajtógyűjteményemben kezembe akadt egy cikk, mely 2003. február 1-én jelent meg a Magyar Hírlapban Hajdu István tollából. Az írás a Debreceni Egyetem radiológiai részlegének privatizálásával foglalkozik. 1993 óta a KDK–DOTE KFT., egy 40 százalékban egyetemi tulajdonú gazdasági társaság látta el ezt a feladatot, 2001 elején azonban az egyetem felmondta ezt a szerződést, és meghirdette a magánosítást.

A pályázaton a Nemzetközi Egészségügyi Központ Kft.-t („lánynevén” az IMC-t) nyilvánították győztesnek. Január 20-án a felek alá is írták az előzetes megállapodást, jóllehet a cikkíró információi szerint a kft. ajánlata számtalan sebből vérzett. Nem rendelkezett ÁNTSZ-engedéllyel az új telephelyen végzendő tevékenységére – jóllehet ezt a feltételt már a pályázat beadása előtt teljesítenie kellett volna. Nem történt megegyezés az OEP-pel, azaz pénzügyi fedezet nélküli pályázatot írtak ki, bár ezt a közbeszerzési törvény tételesen tiltja. Nem tájékoztatták a dolgozókat a változás következményeiről, többek között arról, hogy megszűnik a közalkalmazotti jogállásuk. Nehéz különválasztani, hogy a felelősség mindezekért mennyiben terheli az egyetemet, illetve a kft.-t.

Ez a lépés ellenérzést váltott ki a szakmában, kifogásolták, hogy az illetékesek épp egy nyereséges, állítólag évi 60 millió tiszta hasznot hozó részleget kívánnak magánkézbe juttatni, a tiltakozásuk természetesen nem állíthatta le a dolgok menetét.

Tovább lapozva kis sajtóarchívumomban, a Népszabadság 2003. április 22-i számában rátaláltam Kácsor Zsolt cikkére, mely hírül adta, hogy a Nemzetközi Egészségügyi Központ Kft. a debreceni radiológiai klinikán is átvette a képalkotó diagnosztikai rendszer működtetését. A cég a modernnek számító CT és MR mellett a hagyományos röntgenkészülékek üzemeltetését is felvállalta tizenöt éves időtartamra. Többmilliárd forintos végrehajtandó fejlesztés mellett arra is kötelezte magát, hogy az általa megtermelt haszonból az egyetemet, a klinika tulajdonosát is részesíti.

A Radiológia 89 dolgozója azonban hátrányosnak találta ezt a fordulatot, főleg az előbb már említett ok miatt: a munkaadóváltás következtében elveszítette addigi közalkalmazotti jogviszonyát, és átkerült a magánszférába. Nem akartak lemondani az eredeti státusz szerény, de biztos előnyeiről: a félárú vasúti igazolványról, a garantált 13. havi fizetésről, a munkavesztésüket korlátozó feltételekről és így tovább.

– Én már húsz éve dolgozom ezen a pályán – mondta egy orvos –, ezalatt elértem egy szerintem jogos rangot a hierarchiában és ez anyagiakban is kifejeződött, itt a kft.-ben viszont egy szintről kell indulnom azokkal, akik szinte tegnap kezdték el a szakmát.

Lázongás tört ki, amelybe a magukat illetékeseknek minősítő szakszervezetek is beavatkoztak, egymással ellentétes álláspontokat képviselve. A magyarországi erőviszonyok ismeretében előre látható volt a végeredmény: a dolgozók nem szólhattak bele a saját sorsuk alakulásába. Kénytelenek voltak elfogadni a NEK által felajánlott feltételeket, csak heten nem írták alá a szerződést, nagy részük a klinikáról is eltávozott.

Az ügy jobb megértése végett újra megkerestem dr. Katona Zoltánt, a társaság vezérigazgatóját – a Vörösmarty téren álló irodaház bontása már megkezdődött, az új Dorottya utcai irodájában fogadott:

– Az a helyzet, hogy a félárú vasúti igazolványt leszámítva minden korábbi kedvezmény nálunk is érvényben maradt. Határozatlan idejű munkaszerződést kötöttünk, akár a közalkalmazotti státuszban szokás, a fizetések öt és húsz százalék közötti arányban növekedtek, az ügyeleti díj pedig 30 százalékosan.

– Akkor miért elégedetlenkedtek az emberek?

– Szerintem nem anyagi szempontok mozgatták őket, hanem egy korábban beidegzett biztonságérzés, mely a közalkalmazotti jogálláshoz fűzte őket.

– És az, hogy a fejük fölött, a megkérdezésük nélkül döntöttek a sorsukról.

Katona doktor nem reagál a közbevetésemre.

– Azt el kell ismerni, hogy az átlagnak, aki nem akar vagy nem tud kiemelkedő teljesítményt nyújtani, sokkal kényelmesebb a közszolgálati besorolás. Ott a fizetések között sincsenek kiugró különbségek, a legmagasabb fizetés is alig a duplája a legalacsonyabbnak. Ez viszont olyan passzív helyzet, melyből nem lehet előrelépni. Itt járt nálunk a vállalatunk igazgatója, aki azt mondta, hogy állandóan változtatni, mozdítani kell, mert ez maga az élet, legalább annyit kell tenni, hogy helyet változtatunk, átszervezünk, kicseréljük a lámpákat. Régebben is így gondolkodott minden kreatív ember, lenn Borsodban is volt egy megyei vezető, aki azt tanácsolta nekem: mindig arra törekedj, hogy kezdj el valamit, majd lesz valaki, aki befejezi! Ez, sajnos, a gyakorlatban másképp alakult.

– Annyi biztos, hogy a képalkotó diagnosztika nem maradhat meg a jelenlegi helyzetében. Az országban számos 13 évnél idősebb komputertomográf dolgozik, többek között a MÁV kórházban, a BM kórházban, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, az Országos Pszichológiai és Neurológiai Intézetben. A működési engedélyük tíz évre szól, az ÁNTSZ-nek tulajdonképpen le kellene állítani őket.

– A kórházak vezetői elméletileg három megoldás közül választhatnak: vagy bezárják a kapukat – ez lehetetlen, mert ellátási kötelezettség terheli őket, vagy új gépet állítanak be – ez szintén nem megy, mert a tulajdonosoktól nem kapnak pénzt rá, marad a harmadik lehetőség, kiadják a működtetést külső cégeknek.

– A kórházak többnyire a diagnosztikai részlegeiktől válnak meg a legkönnyebb szívvel – a CT-k és az MR-ek működtetésében a magánvállalkozások 36 százalékot képviselnek – feltehetőleg arra gondolnak, hogy a műtétes osztályok el tudják tartani magukat.

– Aztán – különös módon – az addig ráfizetéses képalkotó diagnosztika az új működtető kezében nyereségessé válik. Modern gépek lépnek a régiek helyébe, a betegek jobb ellátást kapnak, takarékoskodhatnak az idejükkel, nem kell szabadságot kivenniük a munkahelyükön, hozzánk akár szombat délután is eljöhetnek vizsgálatra, percre meghatározott időben fogadjuk őket.

– Az állam mennyiben segíti ezt az átszerveződési folyamatot?

– Ebben az országban nem szeretnek döntéseket hozni. Jellemző példaként hozható fel a debreceni bázisunk üzembe helyezése. A működés megkezdésekor az ÁNTSZ jogosult kiadni az engedélyt, de hosszú hetekig azt sem tudták eldönteni, hogy melyik részlegükre tartozik a vállalati telephely szerint, rá, vagyis a budapestire vagy a helyszínire, a debrecenire. Végül megállapították, hogy a budapesti az illetékes. A fővárosban viszont belátták, hogy nekik nem áll módjukban megítélni, hogy az intézmény mennyire felel meg a debreceni kívánalmaknak, ezért visszaruházták a döntési jogot Debrecenre.

– Jóllehet a változás után minden orvosunk és szakdolgozónk a régi helyén maradt, újra le kellett ellenőriznünk az összes személyi adatukat, a diplomájukat, beléptek-e a kamarába, fizetik-e a tagdíjat és így tovább, egy mázsára rúgó jelentést kellett küldenünk. Minden téren tombolt a bürokrácia és a nemtörődömség, mikor felvilágosítást kértünk, hogy működtethetünk-e egy mobil MR-készüléket, egy teljesen érthetetlen, nem is nekünk szóló választ küldtek – ötven napos várakozás után.

– Mennyire változtat majd a dolgok menetén az úgynevezett kórháztörvény, melyet most tárgyal az országgyűlés?

– Valaminek el kell indulnia, nem lehet belenyugodni abba, ami jelenleg uralkodik. Én bízom benne, hogy ez a törvény fontos lépést jelent majd a normális körülmények felé. Maga nem így gondolja?

– Nem, de az nem érdekes. Még egy kérdésem van ezzel kapcsolatban: a most meghozandó döntések nem vesztik el értelmüket azzal, hogy Magyarország 2004-ben belép az Európai Unióba? Megnyílnak a határok, minden fiatal, nyelvet ismerő orvos vagy szakalkalmazott eltávozik majd tízszer jobban fizetett állásokba.

– Ez korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek beállítják. Svédországból már jönnek vissza a magyar röntgenológusok, kiderült, hogy ott sem kolbászból fonják a kerítést.

Egy virológus orvos – nevezzük őt mondjuk doktor Kovács Gergelynek, hogy elkerülhesse a lehetséges retorziókat – sorsán keresztül is szeretnénk bemutatni, hogy a hazai és a külföldi magántőke milyen módon és eszközökkel vonul be mind nyilvánvalóbban a magyar egészségügy területére. Enyhe zavarban ültem le beszélgetni az orvossal, mert nem sok fogalmam volt a szakterületéről.

– Mivel foglalkozik egy virológus? A tevékenysége mennyiben különbözik a bakteriológusétól?

– Sok az átfedés, de jelentősek az eltérések is. A baktérium egy kis élőlény, mely kettéosztódik, szaporodik és így tovább, a vírus viszont nem élőlény.

– Hanem mi?

– Egy Nobel-díjas tudós úgy fogalmazta meg, hogy: „a vírus az vírus”. Lényegileg egy darab nukleinsav, nincsenek szervezeten kívüli életjelenségei. A vírus törzsfejlődési szempontból nem ősi jelenség, eredetileg állati vagy növényi sejtekből elszabadult részecske, mely az általa megtámadott szervezet sejtjeit arra kényszeríti, hogy azok a saját anyagaik helyett az övét gyártsák le, ötvenet, ezret, bármennyit.

– Az orvosok mindig felismerik őket?

– Előfordul, hogy rosszul azonosítják, ez súlyos következményekkel járhat, mert a baktériumokra általában hatnak az antibiotikumok, a vírusok ellen viszont csak néhány újabban kifejlesztett gyógyszer eredményes.

– Az egyetemen az átlagos orvosok csak egy rövid virológiai képzést kapnak. Sajnos a későbbiek során sem szerzik meg a gyakorlati ismereteket, hogy mihez kell kezdeni a sebekkel, a fertőzésekkel, nem hülyék, csak tájékozatlanok az adott tárgykörben. Néha még tekintélyes főorvosok is felhívnak:

– Ne haragudj, de ezzel a jelenséggel még soha nem találkoztam, mihez kezdjek?

– Egy cukorbetegre azt mondták, hogy reménytelen eset, én rábeszéltem az orvost, hogy próbáljuk meg leküzdeni a fertőzést. Előfordult, hogy egy páciensnek már le akarták vágni a lábát, én addig erősködtem, amíg kiderült, hogy megfelelő kezeléssel elkerülhető az amputálás.

– Nem mondhatom, hogy a kollégáim mindig hálásak voltak a közreműködésemért. Egy orvos encephalitis gyanújával küldte be a páciens vérét, de én más betegségre utaló jeleket találtam benne, az orvos kikérte magának, hogy én más szempontból is meg mertem vizsgálni az anyagot.

– A virológia szegény és háttérbe szorult szakma, a kis kórházakban nincs is ilyen szakorvos. Ahol működnek, ott diagnózisokat készítenek járványok idején, ellenőrzik a Heine–Medin-oltások anyagait, felmérik, hogy milyen a lakosság védettségi szintje és így tovább.

– Hány virológus dolgozik Magyarországon?

– Száz alatt lehet a számuk, mikrobiológus szakorvos talán ötven akad. A szakma kevéssé vonzó: az én fizetésem harmincéves munkaviszony után 140-150 ezer forint között mozgott, most, az emelések után a laboros pótdíjjal együtt 230-240 ezer bruttóra rúg majd.

– A virológia az 1980-as évek közepén került az érdeklődés homlokterébe, mikor nálunk is megjelent az AIDS. A helyzet addig az állóvízre emlékeztetett; mi elláttuk a feladatokat, a főnökeink tíz-húsz évig még a laboratórium közelében sem jártak – a veszélyességi pótlékot azért, persze, felvették. Ezt mi nem bántuk, jobb, ha két ember eltart egy harmadikat, mint hogy az illető megpróbáljon tenni valamit, és a valóságban csak hátráltassa a munkát. Az AIDS-veszély hírére viszont néhány öreg, már nyugdíjba készülő főnök rájött, hogy ő voltaképpen fiatal, és igyekezett meglovagolni a hirtelen támadt hullámot.

– A betegség elleni védekezés jegyében bejöttek a magyar piacra a különféle diagnosztikai eszközöket és értékelő műszereket gyártó külföldi cégek, már az első évben másfél millió dollár értékű cikket hoztak be. A konkurensek természetesen megpróbálták az egyeduralmat megszerezni, mindegyikük megtette a maga ajánlatát. Elindultak a megkísértések – többféle erkölcsi színvonalon. Az még viszonylag tisztességes módszernek volt nevezhető, hogy az ügynök elmegy az árujával a laboros orvoshoz, és azt mondja neki: próbálja ki, uram, a mi gyártmányunkat, ha úgy találja, hogy beválik, vegye meg, és tőlem is megkapja ugyanazt a részesedést, mint egy másik cégtől, sőt némi emelésről is beszélhetünk. Az már kissé „sárkányosabb”, mikor a kórházigazgatót vagy a gazdasági vezetőt korrumpálják, és a laboros már csak a kész tényekről értesül. A legnagyobb maffia úgy zajlott le, hogy ott „fenn” elhatározták: egyszerre hét kórháznak vesznek ugyanolyan gépeket – természetesen ugyanattól a cégtől. A döntéshozókat egy különrepülőgép vitte Lyonba, és ott ütötték nyélbe az üzletet. A kapcsolat azóta is folyamatosan él. Karácsonykor össze szokták hívni a laborvezetőket, valaki száz-kétszázezer forintért felolvas egy részt a cég valamelyik termékének használati utasításából, hogy valamiféle szakmai látszatot is adjanak a rendezvénynek, utána kisorsolnak három-négy kétszemélyes indiai utazást.

– Az AIDS esetében is érvényesült a ráhatás, a fontos emberek megbeszélték az ügyet további fontos emberekkel, és úgy döntöttek, hogy a vizsgálat és a kezelés egységesítését az szolgálná a legjobban, ha egységesen egy cég termékeit használnák, a Companon mellett tették le a garast.

– Mindent összevetve: ez jó döntés volt?

– Szerintem nem, az egyik leggyengébbet választották. Az ügy formai részét úgy oldották meg, hogy a Companon néhány centtel aláígért a szerintem legnívósabb szállító, a Welcom cég ajánlatának.

Kovács figyelmeztetően felemeli a kezét:

– Ne képzelje, hogy itt valami rendkívüli, az átlagnál sokkal sötétebb manőver ment végbe, tucatjával fordulnak elő hasonló esetek. Akármilyen különösen is hangzik, a magyar gyógyászat komoly hasznot is húz ezeknek a külföldi cégeknek a támogatásából. Világkörüli utakat finanszíroznak magyar orvosok számára, fedezik a külföldi kongresszusokon való részvételüket. Gavallériájukban még arra is gondot fordítanak, hogy egy londoni vagy New York-i tartózkodást az előadások idején túl is megnyújtsanak néhány nappal, így mód nyílik városnézésre is. Más területeket is finanszíroznak: ha egy asszisztens szakasszintenssé akarja továbbképezni magát, általában ők fizetik, az egészségügyi vezetés egy fillért sem ad hozzá. Az összes külföldi szakkönyvet is ők veszik meg nekünk. Ráhatásuk nyomán alapvetően átalakultak a magyar vezetési módszerek is. Addig, ha egy főnök el akarta látni a feladatát, elegendő volt a beosztottjaira támaszkodni, most már figyelembe kell vennie az egyes problémákkal kapcsolatos nemzetközi ajánlásokat is.

– Szabad megkérdeznem: Ön is utazott ilyen alapon?

– Igen. Többek között Berlinben is jártam, nyolcezer ember gyűlt össze különféle szekciókban, de egy sem a saját költségén tartózkodott ott. Egy-egy szakfoglalkozás után már a szemináriumot támogató cég gyártmányairól volt szó. Itthon is kaptam pár száz dollárt egy-egy gyógyszer vizsgálatáért, de azt szétosztottam a nővérek között. Belátom, módomban állt volna azt mondani, hogy nekem nem kell a kongresszusi meghívó, a szakkönyvek, a pénz, de a helyzet akkor sem változott volna meg, ha én elutasítom az ajánlatukat. Az együttállás kötelező, bizonyos fokig a megalkuvás is, de ettől még nem kellene a drága és rossz szereket megvásárolni tőlük. Már mondtam, hogy a Companon-teszt is alulmaradt volna egy komoly nemzetközi összehasonlításban, nálunk mégis mindenhová bejutott, nemcsak az AIDS, hanem egyéb vírusok elleni védekezésre is az ő termékeiket vették meg.

Megszólal az orvos mobiltelefonja, elnézést kér, és bekapcsolja, a mondattöredékekből kivehetően idegeskedő feleségét nyugtatgatja. Tulajdonképp csak most nézek körül társalgásunk színhelyén, a szűkre szabott félig iroda, félig laboratóriumhelyiségben. Személyes tárgyakat alig látok kirakva, oldalt két papírláda költözködési szándékot sejtet.

– Jól látom: változtatni készül?

– Igen, már nem először életemben.

– Hogy találja meg a helyét egy ilyen gyorsan változó világ körülményei között?

– Eredetileg egy intézeti laboratóriumot vezettem, de a legkeményebb tapasztalataimat a hajléktalan-ellátásban szereztem. Négy évig dolgoztam náluk, heti egy alkalommal rendeltem, az asszisztensemmel együtt mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Az esetek százait láttuk el, az ottani ápolónők roppant ügyesnek bizonyultak, elsajátították a módszereinket, fokozatosan emelkedett a gyógyult betegek arányszáma. Később hivatalos kapcsolat jött létre a Szent Tamás Kórházzal, ahol akkoriban főállásban dolgoztam, az ambulanciáról átszállítottak hozzánk egy-egy bonyolultabb esetet. A kórház anyagilag nem fizetett rá, de az igazgató meg akarta fúrni ezt a kapcsolatot, ő azt szerette, ha minden körülötte forog, ebbe pedig nem tudott beleszólni.

– Nem próbált a kor szelleméhez alkalmazkodni és egy magánvállalkozást elindítani?

– De igen. Beszálltam egy kft.-be, amely koleszterinszint-mérésekkel foglalkozott. Különféle gyárak rendelték meg nálunk az alkalmazottaik vizsgálatát, de a magyar gyáripar hamarosan felszámolódott – legalábbis a minket foglalkoztató nagyüzemek, és így a mi kis kft.-nk is be kellett, hogy szüntesse a tevékenységét. Aztán egy élelmiszeripari laboratóriumba kerültem, majd az előbb már említett Szent Tamás Kórházban lettem bakteriológus.

– A szakmában akkor már folytak a viták az átszervezésről, azt fontolgatták, hogy milyen következményekkel járna, ha nagyobb központi egységeket alakítanának ki. Az elgondolás hívei szerint sokkal gazdaságosabb volna, ha a vizsgálandó anyagok centrális laborokba kerülnének – én már ezzel sem értettem egyet, attól az elképzeléstől pedig egyenesen elborzadtam, hogy az egész fővárosban egyetlen óriási labort hoznának létre – a tervek szerint Phare-támogatással.

– Milyen szervezéssel kívánnák ezt működtetni?

– A rendelőben levennék a vért, de nem ott vizsgálnák meg, Mari néni vagy Józsi bácsi csak egy műszaki számmá válna. A vért valahol beraknák egy gépbe, melyet esetleg egy olyan ember kezel, aki még érettségivel sem rendelkezik…

Nem tudom megállni, hogy közbeszóljak:

– Ne haragudjon meg, de nem lehetséges, hogy a módszer ennek ellenére megfelelő? Annyi példát látunk arra, hogy a legbonyolultabb tevékenységet is átveszi egy gép, melyet lehet, hogy egy szinte analfabéta munkás eredményesen működtet. Elég, ha annyit tud, hogy mikor kell a piros gombot benyomnia, mikor a zöldet, minden mást elvégez az automatika. Itt miért más a helyzet?

– A kórházi laborban dolgozó orvos kevés beteggel találkozik, de sok esetet lát, és szinte minden orvosi szakágban van valami, ami kapcsolatba hozható az ő munkájával. Ha meglátja, hogy milyen baktériumok tűnnek fel a vizsgálandó anyagban, már következetni tud arra, hogy milyen betegséggel állhat szemben. Megkeresheti a beküldő szakorvost, jelezheti neki a megfigyeléseit, melyek alapján esetleg sürgős beavatkozásra, műtétre kerülne sor. Ilyen együttműködésre egy gép nem képes.

– Nincsenek illúzióim, biztos vagyok benne, hogy itt is az anyagi érdekek döntenek majd. Ahogy korábban az AIDS megjelenésekor, úgy napjainkban is új lendülettel tör be a magántőke a magyar egészségügy területére. A laboratóriumok eddig is komoly üzleti lehetőséget jelentettek a számukra, hiszen tíz-húszmilliós gépek egész sorozatait lehetett nekik eladni. A privatizátorok azonban nem érték be ennyivel, magukra a laboratóriumokra is szemet vetettek.

– A bakteriológia – ahol dolgoztam – a Szent Tamás Kórház központi laboratóriumának részét alkotta. A működésünkhöz havonta 1,2 millió forintos diagnosztikai pénzkeretet kaptunk, spórolósan kellett dolgoznunk, maszek cégektől koldultuk össze a hozzávalókat, például a kitenyésztéshez szükséges táptalajt. Ugyanakkor financiálisan sokat hoztunk a kórháznak, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár viszonylag magas pontszámmal dotálta a munkánkat: sok volt a tárgyi ráfordítás, és a vizsgálati processzus is sok apró fázisból állott össze. Ha egy reagens megpirosodott, akkor műszeresen le kellett mérnünk, hogy pontosan milyen piros, mit jelent ez az árnyalat és így tovább. Mindent összevetve szerény haszon mutatkozott az egyenlegben, abban bíztunk, hogy ez a körülmény megvéd majd minket a kiárusítástól.

– A Fidesz nómenklatúrájának egyik nagy neve, „civilben” diagnosztikai szerekkel foglalkozó nagykereskedő, sorra privatizálta a fővárosi kórházak laboratóriumait. Általában az igazgatóval és a laborvezetővel tárgyalt, a dolgozók megkérdezése nélkül döntöttek. A váltás után sok helyen kirúgták a személyzet nagy részét, és a maguk embereit rakták oda.

– A bakteriológiai laboratóriumokban nem a gépek vagy az ott dolgozók szakértelme jelenti a legnagyobb értéket, hanem a kiterjedt praxis. A mi kórházunk – és ezzel együtt a labor is – három fővárosi kerületet és több Pest környéki falut is ellátott, a hozzá tartozó populáció 250 ezer főnél is többet tett ki, egy ilyen „piac” okvetlenül fel kellett hogy keltse a privatizálók figyelmét.

– A fentebb említett nagyvállalkozó 2001 tavaszán már járt a mi kórházunkban, és felajánlotta az általa előállított termékeket. Nem aratott sikert. A kórházigazgatónk személy szerint énrám bízta a laboratórium szükséges beszerzéseinek a tendereztetését, és ez a szóban forgó cég mindig alulmaradt a pályázatainkon. Az igazgatónk nyugdíj előtt állt, mikor az emberek már ritkán szoktak összecsapásokba belemenni, de ő kitartott az elvei mellett. Az elutasítás után a tőkés elment hozzá, és emelte a tétet: meg akarta vásárolni az egész labort, de ő nemet mondott. A „nemzeti burzsoá” nem tehetett mást, elment egy másik budapesti kórházba, melyet egy kevésbé gerinces főnök irányított, és ott szerezte meg a laboratóriumot.

– Közben múlt az idő, és fent az egészségügyi Olimposzon is változtak az istenek, többek között egy magánklinika vezetője is a kormányrúdhoz került. Első dolgai közé tartozott, hogy felkérje magához a mi laborunk forgalmi adatait. Nyugodt lélekkel bocsátottam a rendelkezésére, mint már mondtam, a közvetlen ráfordítást és a bevételt egybevetve szolid nyereséget hoztunk – nem gondoltunk rá, hogy ezt az egyenleget adminisztratív eszközökkel az ellentétébe lehet fordítani. A laza szabályok módot adnak rá, hogy minden nyereséges ágazatra bármit ráterhelhessenek: a portás fizetését, az általános adósságokból egy nagyobb hányadot, és rögtön eltűnik a plusz. Ez az aránytalan megterhelés mesterséges és logikátlan, hiszen ha meggondoljuk: ha az adott ágazat megszűnne, ezeket a terheket akkor is ki kellene fizetni. De a támadás máshonnan jött.

– 2002 áprilisában az Országos Egészségbiztosítási Pénztár takarékossági okokra hivatkozva egy intézkedést hozott: a laboratóriumi tevékenység pontjainak értékét az addigi 97 fillérről visszamenőleges hatállyal 52 fillérre vitte le.

– Gondolja, hogy emögött magánérdekek állnak?

– Ezt nem tudnám bebizonyítani, tehát inkább hagyjuk. Annyi viszont biztos, hogy ezzel a döntéssel bekövetkezett a privatizálók által epedve várt negatív szaldó. A Szent Tamás Kórház most már megszabadulhatott egy veszteséges részlegétől. Az igazgatónk már elment nyugdíjba, az utódja kirúgott minket, és a praxist átadta a magánvállalkozónak. A tevékenységet átvitték egy másik kórházba, de az OEP továbbra is támogatta.

– De hát a tőkés is ráfizetett!

– Nem sokáig. Három hétig tartott ez az állapot, majd a pontértéket felemelték előbb 72 fillérre, majd még tovább, így az új tulajdonos bőven megtalálta a maga számítását. Lényegében egy a tőzsdékről jól ismert akció zajlott le, csak itt nem a részvények árának, hanem a pontok értékének variálásával dolgoztak.

– Önnek nem kínálták fel, hogy maradjon a helyén tovább is?

– Nincs rám szükségük, ők ledarálják a vizsgálatokat, orvost legföljebb csak fedő álcázásnak használnak. Útjukban állna egy olyan ember, aki észreveszi, hogy felszámolnak el nem végzett műveleteket, sok-sok ezer pont gyűlik össze ilyen módon. Közgyógyellátási tevékenységnek feltüntetve prostituáltakat kezelnek különféle nemi betegségek gyanújával, a nők már eleve úgy jönnek a rendelésre, hogy hozzák magukkal a befizetett húszezer forintos csekket, mely a magáncég nevére szól.

– Állást kerestem, jelentkeztem egy külvárosi kórházban, ők még a tárgyalások közben visszaléptek, mert őket is privatizálták. Nagy nehezen találtam egy újabb helyet, de nem szeretném, ha leírná, hogy hol, mert attól tartok, oda is utánam nyúlnának megtorolni a régi sérelmeiket.

Három hónappal később levelet kaptam doktor Kovács Gergelytől, már az új munkahelyéről jelentkezett.

N. főorvost ismeretlenül hívtam fel, hajlandónak mutatkozott egy beszélgetésre, csak annyit kért a telefonban, hogy ha írok róla, ne említsem meg a nevét. Természetesen tiszteletben tartottam ezt a kikötését, mindig is az volt a felfogásom, hogy egy riportkönyv útja ne legyen levágott fejekkel kikövezve, legföljebb egy hullhat le: az enyém, de tamáskodtam az efféle rejtőzködés sikeres voltában:

– Ez az orvosokat aligha fogja megtéveszteni. Ön túlságosan is ismert mind a tevékenysége, mind az újságokban megjelent militáns hozzászólásai révén.

– Ezzel tisztában vagyok, de számomra nem mindegy, hogy tízen vagy százan azonosítanak majd.

– Úgy lesz, ahogy kívánja, mégis örülnék, ha megmondaná, hogy melyik orvosi szakterületen dolgozik.

– Radiológiával foglalkozom, márpedig szakmánk „nagy öregje”, Csákány professzor szerint radiológusnak csak háromféle ember megy: a testi fogyatékos, a szellemileg visszamaradott és a szent. Majd maga megítéli, hogy melyik csoportba tartozom. Akkor holnap délután várom a kórházban.

Délutánonként már kihaltak a budapesti nagy kórházak közlekedő terei és folyosói, a portás ásítását elnyomva adja meg az útbaigazítást a szórványos látogatóknak, utána újra elmerül a keresztrejtvényében. A bejárati épület szakaszán átvágva egy lépcsőn kell leereszkednem a mélyszinti közlekedőfolyosóra, melynek mennyezetéről, más kórházakhoz hasonlóan, kábelkötegek lógnak le, a félhomályban nem mutatkozik mozgás, legfeljebb egy-egy műanyag vödröt cipelő takarítónő tűnik fel. Egy újabb lépcsőn felbaktatva ugyancsak elhagyatott átkötő szakaszon halad az ember tovább, a tompa szürkeségből csak egy-egy orvosi szoba ajtaján lógó adventi koszorú válik ki. Újra tapasztalnom kell, hogy az ápolónők legfeljebb a saját osztályukon dolgozó doktorokat ismerik, az én emberemről, N. főorvosról sem hallottak, nehezen találom meg az irodáját. Elkésve érkezik meg, bocsánatot kér, és beinvitál magához. Rögtön a tárgyra tér:

– Amiről beszélni szeretnék, az a külföldi cégek jelentkezése és térhódítása a magyar egészségügyben – legalábbis annyira, amennyire ez a folyamat általam belátható. Bár a hozzám hasonlóan gondolkodó embereket és testületeket – például magát a Magyar Orvosi Kamarát is – sokan szocialista őskövületnek nevezik, előrebocsátom, nem vagyok az átalakítás, a privatizáció, a nonprofit gazdasági formák ellenzője, de mélyen elégedetlen vagyok a jelenlegi és a kialakulni látszó helyzettel. A külföldi cégek kezdettől fogva előnyben részesültek, a magyar egészségügyi vezetés már az indulásuknál félig-meddig titkos háttérszerződésekkel támogatta őket, és ez a preferencia mindmáig fennmaradt.

– Lehetséges, hogy csak ez az egy megoldás kínálkozott? – kérdezem. Egy cikkében Ön is megfogalmazta ezt az elgondolást, igaz, hogy elítélő hangsúllyal tette – előkeresem az újságlapot. – Azt írta, hogy „a magyar egészségügy infrastruktúrája, felszereltsége omladozik, korszerűtlen, hiányos. Jobb- és baloldali egészségpolitikusok véleménye egybevág: mintegy 500 milliárd forintra volna szükség, belátható időn belül a »helyrepofozásra«. Minthogy az állam ennyit nem tud – vagy nem akar – adni, és az egészségügyi járulékok tovább már nem emelhetők, mert viszonylagosan így is a legmagasabbak közé tartoznak Európában, jöjjenek a befektetők…” Most mi kifogása van ezen elképzelés ellen?

– Egy orvosi szakma, de akár egy kórház is, csak a maga teljességében privatizálható és nem egyes kimazsolázott részeiben, a „mazsolákat” a teljességen belül kell kitermelni. Például az a nagy amerikai cég is, amelyik jelenleg uralja a diagnosztikai terület egy részét, működésével eltorzítja a betegellátás szerkezetét. Alapvetően csak CT- és MR-vizsgálatokat végez, melyeket az Országos Egészségbiztosítási Pénztár magasan finanszíroz, ezért jelentős és biztos hasznot hoznak.

– Ők panaszkodtak, hogy alig éri meg nekik.

– Ez a helyes üzleti taktika: a jót szidni kell, nehogy más megirigyelje, és a helyünkbe próbáljon lépni. Igyekeznek minél nagyobb szeletet kihasítani a tortából, olyat is hallani, hogy állítólag fejpénzt fizetnek azoknak az orvosoknak, akik hozzájuk irányítják a betegeket. A pácienseket lehetőleg kontrollra is visszarendelik, mert akkor még egy vizsgálatot számolhatnak el.

– Miért zavarja a magyar diagnosztikai osztályok érdekeit, ha a külföldi érdekeltségek minél több esettel kívánnak foglalkozni?

– Mert az Országos Egészségbiztosítási Pénztár minden vizsgálatot – a miénket és az övékét is – ugyanabból a felülről zárt kasszából fizet, tehát minél többre kerül sor egy adott időszak alatt, annál kevesebb pénz jut egy-egy esetre. Itt egy lefelé tartó spirál alakulhat ki, és ha a dotálás a ráfordítási költségek szintje alá kerül, egy kórház vagy egy szakrendelő anyagilag összeomlik, egy multi viszont meg sem érzi ezt az időleges veszteséget, mert a magyarországi forgalma alig egy-két százalékát teszi ki az összteljesítményének. Tovább nyomul előre, megszerzi a felszámolandó magyar ellátási intézmények területét is.

– Közbevetőleg kérdezem: hogy kezdődött a külföldi tőke beáramlása a magyar egészségügybe?

– Annak idején a Magyar Orvosi Kamara is érdeklődött eziránt, az illetékes államtitkár csak ennyit felelt: ne kérdezze senki, hogy miért történt! Ilyen körülmények között csak homályos történetek keringenek. Állítólag egy izraeli holding elvállalta, hogy megjavítja a magyar MIG repülőgépek fedélzeti berendezéseit, ezért az egyesülésnek egy másik, egészségügyi létesítményekkel foglalkozó részlege engedélyt kapott egy budapesti diagnosztikai kezelő alapítására – ezt vásárolta fel aztán egy amerikai cég. [Nem tudni, hogy valóban sor került-e erre az üzleti tranzakcióra, azt is hallani, hogy csak egy formális átadás történt, a tulajdonviszonyok valójában nem változtak. – M. Gy.]

– A külföldi érdekeltségeket nyilvánvalóan nem elsősorban emberbaráti célok vezérlik – ha ez volna a szándékuk, nem kellene eljönniük Magyarországra, otthon is megtehetnék, bizonyára tudja, hogy az Egyesült Államok népességének közel 30 százaléka nem rendelkezik egészségügyi biztosítással –, hanem forprofit megszerzésére törekednek. Az egyszerű és kifizetődő szolgáltatásokon kívül mást alig-alig vállalnak. Az egyik cég rendelkezik ugyan egy izotóplaboratóriummal, de a diagnosztika 25-30 válfaja közül csak a szívvel, az aggyal és a csontokkal foglalkozik – ezzel is csak a törzsbetegeik „full service” kiszolgálásának a keretében. Itt is a legalacsonyabb költségszintre álltak be; például egy ampulla izotópos anyagból az előírások szerint három szívvizsgálatot szoktak elvégezni, ők viszont tízet.

– Ez rontja az ellátás minőségét?

– Semmi esetre sem javítja. Az izotópos megoldás mellett léteznek más módszerek is, például a koszorúerek vérellátásának felmérésére, mondjuk, az úgynevezett tháliumos vizsgálat. Ennél nem lehet az anyaghányaddal variálni, egy adott esethez egy egész adagot fel kell használni, ők nem is vállalják az effajta kezelést, hanem átküldik a betegeket hozzánk. Nekem pedig szól a gazdasági igazgatónk, hogy ne rendeljek ennyit ebből a drága anyagból, mert a kórház veszít rajta. Egy-másfél éve már én is számolgatom, hogy kellene csinálni, hogy talpon maradhassunk, de egyelőre nem adom fel.

– A külföldi tőke térhódítása most elképzelhetőleg újabb, még magasabb fokozatba lép. Az egészségügyi törvény módosításával olyan téma merült fel, hogy a gyógyszergyárak, az orvosi gépek és műszerek forgalmazói átvegyék-e a működtetés jogát, legyenek-e kórháztulajdonosok. A felfüggesztett törvény korlátozta a profitérdekelt gazdasági társaságok közvetlen részvételét a betegellátásban – bár az alvállalkozói kiskapukon át bejöhettek. Az új törvény kinyitná a nagykaput is.

– Ez milyen következményekkel járna?

– A jövendő kórháztulajdonosok az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól megkapnák a szerződésekben biztosított pénzt, és könnyen kiszámítható, hogy a továbbiakban miképp járnának el – azt csinálnának, amit akarnak. Feltehetőleg elküldenék a jelenlegi orvosi állomány felét-harmadát. Az összköltségen belül túl nagy hányadot tesz ki a fizetésük. A helyükön megmaradtaknak szigorúan előírnák, hogy milyen vizsgálatokat végezhetnek el, milyen eszközöket és anyagokat használhatnak fel. Fekvőbetegeket nem vizsgálhatnának meg, mert ezt az OEP külön nem finanszírozza, az orvosok küldjék el őket, és jöjjenek be újra ambuláns rendelésre, mert ezt már ismét dotálják. A felmérések szerint egy-egy beteggel eddig átlagosan napi 7 percet foglalkoztak a kórházakban, ez az idő is lemenne a felére, az orvos ne beszélgessen-vizsgálgasson, hanem termeljen minél több hasznot. Persze nem mindegyik kórházra aspirálnak a tőkés társaságok, pontosan felmérték, hogy melyik rentábilis, melyiket érdemes megvenniük.

– Aligha fogják beérni az „üzemeltetési jog” megszerzésével, a következő lépésben valószínűleg az egészségügyi célvagyont próbálják megkaparintani. Ezt a vagyont a törvényes előírások szerint semmiféle más célra nem szabad használni, kivéve azokat a részeket, melyeknek a leválasztása nem okoz nehézségeket. Ha, mondjuk, egy kétemeletes kórházépület egy négyhektáros budai kert közepén fekszik, a kórházat mint egészségügyi célvagyont megtartják, a kertet viszont elpasszolják.

– Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nem lép közbe?

– Neki nem ez a dolga, ő a saját, szolgáltatást vásárló feladatát igyekszik minél eredményesebben ellátni. Ha egy magántőkés társaság olyan kórházat épít vagy alakít ki, mely kedvezőbb gazdasági feltételeket kínál, akkor vele köt szerződést, és felmondja a kapcsolatot az állami vagy önkormányzati tulajdonú szolgáltatóval.

– Újra kérem: ne értsen félre, én nem valamilyen fundamentalista elviség alapján vagyok ellensége a különféle tőkés csoportok nyomulásának. Semmiféle ellenérzést nem táplálok magamban egy magánklinika vagy egy privát orvosi szépségformáló szalon ellen. Ha egy profitorientált egészségügyi vállalkozás lép fel az efféle szabadpiacon, a páciensek zsebből vagy üzleti biztosítókon keresztül fizessenek neki annyit, amennyit csak akarnak, de a közfinanszírozott betegellátás nem szabadpiac! Abból profitot kivenni meglehetősen aggályos, de legalábbis társadalmi közmegegyezést igényel. A befektető ugyanis nemcsak a gépek, műszerek, technológiák árát kapja majd közpénzből, hanem kiveszi onnan a maga profitját is. Ezért nem lehet haragudni rá, mert ez a tőke természete. Viszont, ha az egészségügyben keletkező amúgy is csekély haszonból valaki kiemel egy szeletre valót, akkor a terület összes közszolgáltatására még kevesebb jut.

– Nyugaton hogy áll a helyzet?

– Nyugat-Európában az egészségügyi szolgáltatás meghatározóan nonprofit jellegű, például Hollandiában tilos privatizálni a közfinanszírozásból fenntartott egészségügyi intézményeket. A gyógyszergyárak Amerikában sem juthatnak ilyen módon kórházakhoz. Még azokban az országokban is, ahol a nagyobb gazdasági mozgástér végett megengedik a társaságok részvételét, ott is szigorúan korlátozzák a tevékenységüket, egyrészt gazdasági eszközökkel: profitmaximálással, a közpénz felhasználás teljes átláthatóságával, másrészt a kórházi szakmai testület erős jogosítványaival, így azok alig-alig képesek profitszerzésre.

– Méltányos ez a szabályozás? Hiszen ezek a cégek komoly összegeket kockáztatnak.

– Felesleges féltenie őket. Magyarországnál maradva: egyetlen fillérnyi rizikó nélkül is hatalmas profitot lehet termelni.

– Mondjon egy példát!

– Ahogy óhajtja. Megjelent egy új diagnosztikus csúcsteljesítmény, a Pozitron Emissziós Tomográfia, a PET. Az Egyesült Államokban 600 ilyen gép működik, Németországban 100, Csehországban talán hat, nálunk egyetlenegy – Debrecenben. A számítások szerint átlagban egymillió emberre kellene jutni egynek, nekünk is szükségünk volna rá a kórházban.

– Egy PET-berendezés 500 millió forintba kerül, de ahhoz, hogy megvehessük, nem okvetlenül kell készpénzzel rendelkeznünk. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak kellene kötni egy szerződést a kórházunkkal, hogy évi 2000 vizsgálatot hajlandó finanszírozni átlagosan 170 ezer forintért – természetesen többéves időszakra. Ha kapunk egy ilyen ígérvényt, akkor a Siemens egyből elhozza a gépet, és lerakja nálunk. Csakhogy nem kapunk ilyen papírt.

– De hát, ha jól értem, ezeket a gépeket mindenképpen meg kell vásárolni.

– Ez meg is történik majd. Jön egy „zöldséges” – az orvosok így nevezik a szakmán kívül álló, magukat közbeiktató személyeket –, aki szerez majd egy hasonló ígérvényt, bankhitelből megveszi a PET-et, egyetlen fillér saját tőkebefektetés nélkül, aztán itthagyja nálunk bérüzemeltetésre, a befolyó díjakból törleszti a részleteket – közben csak úgy mellékesen leemel majd 20-30 százaléknyi hasznot.

– Ha már mindenképpen elkerülhetetlennek ítélik a profitorientált társaságok, biztosítók, bankok bevonását, sokkal jobb volna, ha a befektetők lépnének először; finanszíroznák a betegellátás egészét, és az állam vállalna visszafizetési garanciát hosszútávra, esetleg az átlagos szintnél magasabb kamattal.

– A profitorientált vállalkozások szószólói azt állítják, hogy ők majd megszüntetik a pazarlást, racionalizálják az egész ügyintézést.

– Erre szükség van, mert a szegénységünket valóban jelentős pazarlás kíséri, valaki a magyar egészségügyet „tékozló koldus”-nak nevezte. Elengedhetetlen, hogy növeljük az egészségügy gazdasági hatékonyságát, de a bajok mögött mégsem a szervezeti formák szegénysége rejlik, hanem az egészségügy nyomora. Az, hogy a nemzeti jövedelemből az egy főre jutó pénz csak töredéke a nyugat-európai átlagnak, sőt a magyarországi rendszerváltás előtti szintnek is a felére esett vissza.

– A mai magyar betegellátás mégis hatékony – minden hibájával együtt. Igazi magyar csodának lehet nevezni, hogy tizedannyi pénzből csak feleolyan rossz ellátást nyújt, és ennek egyetlen oka van: a benne dolgozók helytállása. A legnagyobb baj a torta méretével van, nem a késsel, amelyikkel szeleteljük, és attól nem lesz nagyobb, ha nem keresztben, hanem hosszában vágjuk fel.

A főorvos mintegy nyomatékul átnyújtja az egyik cikkének a másolatát, ebből idézem az összefoglalót:

„Az egészségügy mindenütt a világban a gazdasági racionalitás jelszavát ismételgető pénzhatalom támadásait próbálja elhárítani – gyakran Don Quijote módján. Most a politika, a hatalom – minthogy nem bírja pénzzel a korszerű gyógyítás elszaladt költségeit –, látván a gondokat, sokszor jót akarva megfogadja a tőke szirénszavait. És akkor az jön, hogy: csináljunk már végre valami jó kis reformot! Az egészségügy privatizációjának lobogói alatt pedig hatalmas gazdasági erők sereglenek. Jobbról is, balról is. Mindenfelől. Ez a legnagyobb baj. Ez a mi bajunk.”

A riporter – tapasztalataim szerint – jobban jár, ha egy alanyával kétszer találkozik, mintha két-három emberrel egyszer-egyszer. Az első ülésben az illető még fenntartásokkal él, nem is érti pontosan, hogy mit akarnak tőle, ezért jogos önvédelemből többnyire a bejáratott szövegeit adja le. A második beszélgetés már eleve magasabb szintről indul, az alany általában azt is értékeli, hogy a riporter érdemesnek tartotta felkeresni őt, tartalmasabb megnyilvánulásokra hajlandó. Így tértem vissza én is a korábban már megszólaltatott dr. Kovács Gergelyhez, hogy kikérjem véleményét a szakma egén kirajzolódó változásokról.

Kovács doktor új helyén is egy alig két négyzetméteres irodát kapott a laboratórium mellett, csak úgy fér el benne két szék, ha a szemben ülők a lábukat ellenkező irányba fordítják. Ő már másképp gondolkodik az egészségügy átszervezésről, mint a NEK Rt. vezérigazgatója.

– Most mondja meg, miért jönne ide a tőke? Azért, hogy osztozzon a veszteségben? Nyilvánvaló, hogy nem. Megpróbálja az egész rendszert a maga érdekei szerint átalakítani. Olyan vizsgálatokat végeztet majd el, melyek lehet, hogy másfélszer kellemesebbek a betegeknek, de a magyar államnak tízszer annyiba kerülnek majd.

– De hát ezt megfelelő ellenőrzéssel meg lehet akadályozni.

– És ki fogja ezt elvégezni? Hallottam, hogy a felszabadulás előtt a régi OTI-ban dolgozott néhány öreg orvos, akiket senki sem tudott átverni vagy megvesztegetni. Ilyenek most már nem léteznek. A szakmai kollégiumok kilóra meg vannak véve, ők nem fognak szólni, hogy a vállalkozó ötször annyit számol fel egy vizsgálatért, mint amennyibe valóban kerül. A tőkés más tekintetben is jól jár, például nem kell külön megvesztegetnie a kórházakat, hogy az őáltala kínált termékeket vegyék meg, a saját alkalmazásában álló embereket egyszerűen utasítaná rá.

– Ha felkérnék rá, elvállalná, hogy egy privatizált laboratóriumban dolgozzon?

– Nem fordulhat elő, hogy egy magántulajdonba került labor megkeressen engem vagy egy hozzám hasonló szakorvost. Azt még tolerálják, hogy jó eszközökre és műszerekre szükség van, de a szerzett tudás fontosságát nem ismerik el. A laborokban beikszelős lapon dolgoznak, mondjuk egy beküldő orvos rubeolára kért vizsgálatot, akkor az igényt bejelölik a megfelelő rubrikába, és elvégzik ezt a műveletet, de csak ezt, és semmi mást. Az, hogy valójában mi baja lehet az illetőnek, az alapvetően érdektelen a számukra, egy alapos infektológiai elemzést csak külön díjazásért hajtanak végre. A munka maga nem lehetne egyszerűbb, a gép maga végez el mindent, a kezelőnek legfeljebb a kontrolláló gombot kell időnként benyomni. Ha valaki egyetemet végzett, itt csak rosszul járhat, tíz év alatt beleőrül a monotóniába.

– Persze, a privatizálásnak számtalan más változata is létezik. Például a tőkés megvesz egy egészségügyi részleget, aztán szándékosan leszűkíti a tevékenységét, negatív egyenleget mutat ki, így indokot szerez arra, hogy megszüntesse az eredeti tevékenységet, és átválthasson egy jövedelmezőbb profilra.

– Nekem úgy tűnik, Kovács doktor, hogy maga egy kicsit sommásan ítélkezik.

– Az volna furcsa, ha elfogulatlan lennék. A múltkor elmeséltem magának, hogy rúgtak ki engem a Szent Tamás kórházból. Egy szót sem szóltam volna, ha erre azért kerül sor, mert link vagyok, és veszteséget halmozok fel, de én kilenc éven át egy nap szabadságot sem vettem ki, és nyereséget hoztam, mégis elsöpörtek, mert útjában voltam egy befektetőnek.

– Elismerem, akadnak példák, hogy a magántőke megjelenése javulást hoz magával az ellátás valamelyik területén. Például nélküle nem lehetett volna megoldani nálunk a művesekezelést. Mindent összevetve azonban biztos vagyok benne, hogy ha a magánszféra benyomul a gyógyítás területére, a mostani alacsony szakmai színvonal csak tovább süllyed majd.

Előveszem zsebemből az aznapi Népszabadságot, Seres László cikkét:

– Itt azt írják, hogy „a profitelv itt valóban hozhat fordulatot és reformot: ha lesznek felelős tulajdonosok, ha lesznek kiegészítő magánbiztosítások, ha a beteg az egymással versengő egészségügyi szolgáltatások vásárlójaként jelenik meg, véget érhet kiszolgáltatottsága, méltóság nélküli tárgyként való (le)kezelése…” Ehhez mit szól?

– A változások egyelőre még nem következtek be, tehát az illető úrnak joga van bármit feltételezni. A nyugati tapasztalatok viszont azt bizonyítják, hogy a magánszféra „hatalomátvétele” után az egészségügyi ellátás sokkal többe kerül, mint korábban, és semmiféle teljesítménynövekedés nem mutatkozik. Az erkölcsi nívó nem emelkedett, számtalan csalásra derült fény az új szolgáltatók tevékenységében. Nincs okunk feltételezni, hogy ez éppen Magyarországon alakulna másképp.

– Elmondta ezt a véleményét az illetékeseknek is?

– Számtalanszor.

– Hogy reagáltak rá?

– Még annak idején az egyetemen hallottam a professzoromtól egy mondást: ha értelmes embereknek értelmes érveket mondasz, és ők nem hajlandók megérteni, amögött mindig a pénz áll – most is erről van szó. Válasz helyett csak azzal vádoltak, hogy a saját fészkembe akarok beleszarni, holott ez már rég nem az én fészkem, hanem kizárólag az övék.

– Mások is így gondolják?

– Ha akarja, kérdezzük meg az itt dolgozó lányokat.

Kimegyünk hozzájuk a labor munkatermébe, a nők még Kovácsnál is indulatosabban fogalmaznak.

– A vezetők a szemünk előtt viszik el a nagy pénzeket, persze hogy az emberek úgy kezdenek gondolkodni: ha te autót lopsz, akkor én legalább egy bringát.

– Ez mindenre kiterjed – mondja a másik. – Régen csak annyi gyógyszert loptak el, hogy elláthatták vele az otthoni környezetet és az ismerősöket, most már ott tartanak, hogy árulják is. Aki nem fér hozzá a gyógyszerekhez, az hypót lop, vagy egy felmosórongyot visz haza, sokszor nem is az érték számít, hanem az elégtétel, hogy nem hagyom magam hülyének nézni.

A laboránsnők megfeledkeznek rólunk, és egymásnak sorolgatják a sérelmeiket, Kovács doktorral visszasétálunk az irodába. Kiütve érzem magam, nehezen találok új kérdéseket.

– Nem törekszik magasabb beosztásra, hátha ott tudna tenni valamit?

– Egy tisztességes ember, ha ad magára, bizonyos pozíciókba nem kerül, de nem hiszem, hogy bárki is sokat segíthetne a bajokon, azok sokkal mélyebben gyökeredznek.

– Vegyük például a műhibákat, a félrekezeléseket, mostanában tele van a világ a hírükkel. Gondatlansággal vádolják az elkövetőiket, pedig sokkal inkább arról van szó, hogy az illetők felkészületlenek, képzetlenek, a hajszában nincs idejük igazi orvossá válni. Ha tanácsot kérnek a feletteseiktől, olyanokhoz fordulnak, akik alig tudnak többet náluk. Ilyen körülmények között igyekeznek minél kevesebbet kockáztatni, egyre inkább bejön az, amit a buta orvosra mondanak: adjunk olyan orvosságot, ami mindenre jó, akkor nem is kell tudnunk, hogy mi baja van a betegnek.

A felszabadulás utáni Magyarországon az ápolónői pálya sokáig és sokak számára a társadalmi kiemelkedés egyik legfőbb lehetőségének számított. Ezt a szakmát választották azok a lányok, akik eredetileg orvosnak készültek, de osztályidegen származásuk miatt nem juthattak be az egyetemre, abban bíztak, hogy egy-két kórházban eltöltött év után olyan munkahelyi ajánlást kapnak, mely mégis megnyitja előttük a továbbtanulás útját.

Az ápolónői hivatás ugyanilyen esélyeket kínált azoknak a lányoknak is, akik szűknek érezték a falusi-kisvárosi környezet által megszabott kereteket. Budapestre vagy egy megyeszékhelyre felkerülve úgy érezték, hogy kitárult előttük a világ, életritmusuk felgyorsult. Az 1950-es években magam is jártam a Makarenko utcai „képző” szombat esti rendezvényeire, tündöklően szép és elegáns lányokkal találkozhattam. Hazalátogatva ők közvetítették a divatos öltözködést otthon maradt kortársaiknak, ők vitték le megmutatni az első nyugati kozmetikumokat, magazinokat.

A fővárosban vagy a megyeszékhelyeken működő nagy kórházakban a magyar átlaghoz képest jól kerestek, a társadalmi megbecsültségük alig különbözött a pedagógusokétól. Megszokott jelenség volt, hogy az orvos ápolónőt vett el feleségül.

Az évek múltával azonban fokozatosan romlott a nővérek helyzete. Elsősorban a munkaterhelésük növekedett meg; a zárt ügyeleti rendszerben nem szervezték meg a harmadik műszakot, így 12 órát dolgoztak naponta, ezt követő 24 órás pihenővel. Ezek a hosszú szakmányok még az 1980-as években is érvényben maradtak, sőt, mint ahogy korábban már említettem, napjainkban is bőségesen találunk hasonló szervezést. A túlterhelés sok esetben a család felbomlását eredményezte, az ápolónők magukra maradtak, egyedül nevelték a gyerekeiket.

A rendszerváltás után kialakuló nagy áruházi láncok, mint köztudott, sok nőt elvittek a kórházakból könnyebb, kevésbé felelősségteljes és jobban fizetett állásokat kínálva nekik. Két típus tartott ki a régi helyén, különös módon a legalacsonyabban, illetve a legmagasabban besorolt réteg. A hierarchia alján elhelyezkedő 45-50 éves, alacsony képzettségű nővérekre már nem tartott igényt a munkaerőpiac, a ranglétra legfelső fokain álló főiskolát végzettek, többféle szakképesítéssel rendelkezők viszont azért maradtak, mert úgy érezték: érdemes kivárniuk az esetleg bekövetkező kedvező változásokat.

A létszám jelentősen lecsökkent, az eltávozottak helyébe szakképzetlen munkanélküliek vagy külföldiek, elsősorban Romániából érkezettek léptek. Az illetékesek tisztában voltak alacsony szakmai szintjükkel, de elkerülhetetlen kompromisszumnak tartották az alkalmazásukat:

– Nem jók, de olcsók, legalább van valaki, aki kiviszi az ágytálakat.

A rendszerváltás után egyik hatalomra kerülő kormányzat sem ismerte fel, hogy milyen alapvető aszimmetria mutatkozik az orvosi és a szakszemélyzeti létszám arányai között. Nyugaton a szervezési elvárások szerint egy orvos munkáját négy ápolónő segíti – teendőik a vérvételtől a betegek pszichés irányításáig terjednek, nálunk öt orvosra nappal két ápolónő jut, éjszaka pedig sokszor csak egy. (Ez az arány napjainkban csökkenni látszik, de korántsem örvendetes okokból, hanem azért, mert orvosokban is mindinkább hiány mutatkozik.)

A kialakult helyzetben egy negyvenágyas osztályon, ahol öt-hat magával tehetetlen „mosdatós” beteg is fekszik, egy, legfeljebb két 12 órás műszakban dolgozó nővér próbálja ellátni a munkát. Erre ereje megfeszítésével sem lehet képes, a körülmények tulajdonképpen minden felelősség alól felmentik, de ha egy-egy műhibával vádolják, a bíróság ritkán méltányolja ezt a szempontot.

A nővérek előbbrejutási esélyeit nem növelte a rendszerváltás. Míg az orvosok sorra alakították ki a magánpraxisukat, addig még egy diplomával rendelkező ápolónő sem kezdett önálló vállalkozásokba. Csak az otthoni ápolás jöhet számításba, de ezt a tevékenységet az Országos Egészségbiztosítási Pénztár viszonylag szűk kerettel támogatja.

A 2002-es kormányváltás utáni új adminisztráció a közalkalmazotti bérek 50 százalékos emelését ígérte, ez az egészségügyre is vonatkozott. Ettől az intézkedéstől többek között az elvándorlás megszűnését, sőt a más területekre eltávozott nővérek visszatérését várták. Abban a tucatnyi kórházban, ahol jártam, sehol sem tapasztaltam ilyen fordulatot. Az általános hangulat jellemzéséül ide iktatom egy egri nővérnek a Népszabadságban megjelent olvasói levelét:

„»Az egészséges fordulat több kórházban« című cikkben a békéscsabai kórház orvos-igazgatója kijelenti, hogy az elmúlt hónapokban megszűnt a nővérek elvándorlása annak hírére, hogy októbertől átlagosan ötven százalékkal emelkedik a közalkalmazottak bére.

Nem végeztem komolyabb közvélemény-kutatást, de az én munkahelyemen az elkeseredettség, a becsapottság érzése és düh kering a levegőben, mióta megkaptuk a tájékoztatót a fizetésünkről. A »bérrendezés« során ugyanis nem a teljes bérünket növelik átlagosan ötven százalékkal, hanem csak az alapbért. Nekem például a fizetésem nagyobb része pótlékokból állt – egészen mostanáig, mert most a pótlékaim felét elvették. Én még így is jól jártam a 25 százalékos béremelésemmel, de a kolléganőim zöme csak 18-20 százalékot kapott. Igaz, ez is több, mint az elmúlt években, de nem oldja meg azt a problémát, hogy negyedannyi nővért sem képeznek most, mint tíz évvel ezelőtt, és generációk fognak hiányozni pár év múlva. Persze holnap is bemegyünk dolgozni, de nem a pénz miatt, hiszen ennél könnyebb munkával többet is lehet keresni, hanem azokért, akik holnap kerülnek bajba.”

Mikor elterjedt a hír, hogy az egészségügyről készülök riportot írni, többen is felkerestek telefonon vagy levélben, és felajánlották, hogy segítenek a tájékozódásban. Néhány ápolónő is jelentkezett, akadt köztük olyan is, akit már látatlanban sem lehetett komolyan venni. Például Karola nővér rendszeresen hívogatott Dorogról, szenzációs leleplezéseket ígérve, de aztán minden alkalommal visszakozott arra hivatkozva, hogy a városban nem lehet rendes csizmát kapni, és beláthatom, hogy télvíz idején mégsem indulhat el félcipőben. Egy ápolónő, nevezzük őt Magdának, azonban kitartott a szándéka mellett, vele háromszor is találkoztam.

Magda már betöltötte az ötvenötödik évét, fekete hajában ősz szálak tűntek fel, de lendületes járással lépett oda a megbeszélt kávéházi asztalhoz, fiatalos, a divatból épp hogy csak kiment ruhadarabokat hordott – közismert, hogy ezeket adják a legolcsóbban a kínai piacokon. Igyekezett elfogulatlanul viselkedni, beszéd közben folyamatosan mosolygott, de ez sem tudta feloldani az arcára kiülő állandó feszültséget.

– Nem Ön az első újságíró, Moldova úr, akinek el akarom mondani, hogy mi a helyzet a szakmánkban, már több tévériporternél is próbálkoztam, de egyelőre hiába. Lehet, hogy egyszer majd személyesen kell kiállnom a nyilvánosság elé. Csillagjegyem szerint kos vagyok, erős az igazságérzetem.

– Mindenesetre köszönöm a bizalmát. Kezdjük az elején: mi vonzotta erre a pályára?

– Olyan furcsa dolog, hogy nem fogja elhinni. Még a gimnáziumban olvastam, hogy a régi magyar nyelvben a „csókolni” szó jelentette az ápolást is, „az anya elcsókolta a gyereke sebét”. Akkor ez nagyon meghatott, érettségi után jelentkeztem a nővérképzőbe. Aztán családi okok is befolyásoltak abban, hogy a pályán maradjak. A fiam szívbeteg, hasi aortaműtétet is végeztek rajta, a szeme sincs rendben, vastag szemüveget hord, én nővérként dolgozva sokat tudtam segíteni neki. Persze másképp is alakulhatott volna a sorsom, egy beteg egyszer megkérdezte tőlem: Magdi, maga valaha szép lehetett, miért ment nővérnek?!

– Most hol dolgozik?

– Épp most megyek új állásba, az egyik budai kórház intenzív osztályára kerülök.

– Gyakran vált helyet?

– Az utóbbi években harmadszor.

– Mi ennek az oka? Nehezen illeszkedik bele egy-egy csapatba?

– Sajnos nem vagyok népszerű ember, mert ha felháborodok, akkor nem tudom befogni a számat. Most az utolsó helyemet azért hagytam ott, mert egy beteg nekizuhant az éjjeliszekrény sarkának, úgy, hogy szétnyílt a fején a bőr, dőlt belőle a vér, de senki sem törődött vele.

– Az ilyen eset mennyiben jellemzi az általános viszonyokat?

– A nővérek a betegeket csak gyári módszerekkel, futószalagon kezelik: az egyik a sebet kötözi, a másik a fenekébe szúrja az injekciót, a harmadik az infúziót köti be, mással nem törődnek. Nem folyik igazi ápolás, mindenki minél gyorsabban túl akar esni a feladatain. A lehető leghamarabb bevétetik a gyógyszereket a betegekkel, hogy ezen is túlessenek, nem tartják be az előírt időintervallumokat. Előfordulhat így, hogy egy magas vérnyomásban szenvedő betegnél épp hajnalban nem érvényesül a megfelelő gyógyhatás, pedig akkor volna rá a legnagyobb szükség. Az infúziónál is magasabbra állítják be a cseppszámot, így hamarabb lemegy az adag, pedig lehet, hogy épp a szervezet folyamatos folyadékszintjének fenntartása volna a cél. Olyan esetet is láttam, hogy puszta nemtörődömségből hagyták eltömődni a lélegeztetőkészülék tubusát.

– A rászoruló betegeket kétóránként kellene forgatni, hallják, hogy hörög, esetleg tüdőgyulladása van, akkor sem nyúlnak hozzá. Ha rájuk szólnak, azt mondják, hogy az emelgetéstől kimegy a derekuk. Az ápoltak hátán tenyérnyi felfekvések keletkeznek, sőt friss vér is összegyűlik alattuk a lepedőn.

– Ha a beteg WC-re szeretne kimenni, sok ápolónő a kezét sem nyújtja: „pisiljen, kedves, a pelenkába, vagy az ágytálba!” – mondják neki, ágytál viszont nincs elegendő, külön kell kérni, mire odaérnek vele, már késő. A pelenkanadrágban összegyűlik a széklet, ha sokáig bennehagyják, a betegek nemi szerve is elfertőződik, a bejáró hozzátartozók próbálják úgy-ahogy helyrehozni.

– A legutóbbi munkahelyemen négy betegre jutott egy lavór, ennél sem tartották be az előírásokat; a műszakból lelépő nővér nem fertőtlenítette, hanem csak egyszerűen kimosta. Mindenből kevés van, hiába pisis egy beteg a lábától a feje tetejéig, megszidják az ápolónőt, ha kicseréli az ágyneműt.

– Elvesznek a betegeknek járó ételekből is. A cukorbetegeknek járna két deci tej naponta, én fogtam egy korsóval és be akartam vinni a kórterembe, de rám szóltak:

– Nehogy már odaadd nekik! Igyanak keserű teát! – és ők maguk fogyasztották el. Nekem egy korty se ment volna le a torkomon.

– És a betegek nem tiltakoznak az ilyen bánásmód ellen?

– Aki bírja magát, az nem fekszik be a kórházba, csak bejár infúziós kezelésre. A bekényszerülők viselkedését az állapotuk határozza meg: aki szól valamiért, abban még van élet, aki közel áll a halálához, az már hallgat, nyugodt.

– Mindenre csak pénzért hajlandók. Ha egy ápolt már rég benn fekszik, és a hozzátartozói nem adnak több „jattot”, vagy végképp el is maradnak, attól igyekeznek megszabadulni. Megpróbálják áthelyeztetni egy másik kórházba, ha nem sikerül és a nyakukon marad, hagyják kiszáradni. Hiába kiabál, nem visznek neki vizet, előbb-utóbb belehal.

– De hát csak feltűnést kelt, ha kiabálnak!

– Azokba a szobákba helyezik el őket, melyek a legmesszebb esnek a nővérállástól, így úgy tehetnek, mintha nem hallanák. Különben is egy kórházban mindig kiabál valaki, nem kelt feltűnést.

– És a közvetlen felettesek, a főnővérek nem lépnek közbe, ha valamilyen hibát látnak?

– Többnyire ők is a standbeli ápolónők közül kerülnek ki, munka mellett tanulnak. Lenyomnak egy 12 órás műszakot, aztán mennek el iskolába. Egyetemi tankönyvekből oktatják őket, de a napi robotban hamar elfelejtenek mindent. Tanulással nem lehet kitörni fölfelé. Egy nővér hiába végzi el a főiskolát, nem juthat magasabbra, ugyanúgy meg kell fognia az ágytálat, mint a többieknek.

– Azért persze jelezni akarják, hogy ők nem akárkik. „Kis orvosoknak” képzelik magukat, önállóan döntenek kezelésekről, pedig ez nem rájuk tartozik, nekik is jelezniük kell az orvos felé, nehogy súlyos helyzet alakuljon ki.

– Az is az igazsághoz tartozik, hogy ha a főnővér észre is vesz valami hibát, akkor se nagyon mer szólni, mert a beosztott megsértődik, felmond, és nincs kivel pótolni. Erdélyből jön ugyan utánpótlás, de bennük sincs több „ápolási kényszer”, magas lóra akarnak ülni, és minden bizonyítás nélkül meg is kapják ezt a lovat. Előfordult, hogy valaki vívó szakedzői képesítéssel gyógytornásznak vétette fel magát.

– Nehéz volt függetlenítenie magát ettől a szellemtől? Vagy meg-megingott?

– Én soha nem adtam be a derekamat, úgy gondoltam, az ápolónőnek az a feladata, hogy biztosítsa a betegek testi-lelki kényelmét, felépülését, és ez alól senki sem kaphat felmentést. Én nem törődtem azzal, mit csinálnak a többiek, forgattam a betegeket, az agyvérzéseseknél húszpercenként mértem a vérnyomást, a kolléganőim ezért kigúnyoltak, elneveztek „professzor asszonynak”, máskor meg azt kérdezték: mikor mész el már végre nyugdíjba?!

– Ahogy tudtam, kitértem előlük, de néha helyettük is szégyellnem kellett magamat. Egyszer egy beteg megkért, hogy melegítsem meg az ebédjét, de valami közbejött és elfelejtettem. Később odahívott, bocsánatot akartam kérni tőle, de ő csak a kezembe nyomott egy százast, már megszokta, hogy a nővérek mindent csak pénzért hajlandók megcsinálni.

– A dolgok mindig a pénz körül forogtak?

– Igen, régen titokban ment, de 1990-től megváltozott a helyzet. Az orvosok most már nyíltan megmondják, hogy mennyi „parát” kérnek. Úgy néznek rá egy betegre, mintha egy árcédula lógna rajta. A városmajori érklinikán egy öreg férfi ötvenezer forintot akart adni, mikor megoperálták a szívét, azt hitte, hogy az orvos ezt is visszautasítja, mert az volt a híre, hogy nem fogad el „jattot”, de zsebre tette a borítékot, sőt kért még ötvenezret a személyzet számára.

– Ilyen arányban szoktak részesedni?

– Nem, ezt a doktor úr csak úgy kitalálta, százezer forintból jó, ha öt-hatezer jut egy ápolónőnek. Az más eset, ha az orvos őt is belevonja az üzletbe. A betegek nem tudják, mennyi hálapénzt illik adniuk, vitatkoznak egymás között, akkor jön a nővér, akit az orvos előzőleg már kiokosított, és megmondja, hogy az operátor mennyit szokott kapni. Sokszor láttam, hogy a beteg ilyenkor elsápad: nővérke, én nem tudok ennyi pénzt adni!

– Milyen színvonalon élnek a nővérek?

– Ki ahogy tud. Az állami és önkormányzati kórházakban az ápolónők sehol sem keresnek annyit, hogy tisztességesen kijöhessenek belőle. Itt befejezik a műszakot, utána mennek más intézetekbe, maszek orvos mellett asszisztenskedni, vagy magánbetegre ügyelni, sokszor 36 órát is lenyomnak egyfolytában. Ezzel együtt nem jutnak semmire, nem is gyűjtenek, csak élnek. Egy fokkal divatosabban öltöznek, mint a fiatalok átlaga, vesznek maguknak egy kis frizsidert, televíziót a nővérszálláson levő szobájukba, mert saját lakásról nem is álmodhatnak.

– Milyen személyes kapcsolatok alakulnak ki az ápolónők és az orvosok között?

Magda értetlenül néz vissza rám:

– Ezt hogy érti?

– Egy sebész ismerősöm azt mondta egyszer, hogy ahol a közelben lebeg a halál, ott könnyebben kialakul az „elpárzás”. Ahogy egy bokszmeccsen vagy bikaviadalon is önkéntelenül belekapaszkodik egymásba egy férfi és egy nő, a kórházban is ez történik egy véres műtét során vagy utána.

– Az „elpárzás” itt is előfordul, sok lány ráhajt a doktorokra, mert „az orvosnak aranyból van a pöcse!” Főleg az idősebb orvosok gavallérok, autót vásárolnak a barátnőjüknek, elviszik magukkal külföldi kongresszusokra. Hosszú kapcsolatok alakulnak ki, de ezek csak ritkán jutnak el a házasságig, többnyire szakítás a végük. Ismertem egy lányt, aki zsarolta a szerelmét, hogy vegye el feleségül, mikor nem sikerült elérnie a célját, öngyilkos lett.

– Ha a nővér teherbe esik, a férfi akkor is ki szokott mászni a slamasztikából. Egy orvos el akarta kerülni, hogy a bíróság az ő nyakába varrja az apaságot, ezért besugaraztatta a heréit röntgennel, így bizonyítani tudta, hogy képtelen a megtermékenyítésre.

– Abban a ritka esetben, ha a nővérnek mégis sikerül elvétetnie magát, vagy felhagy a szakmával, vagy elvégeztetik vele a főiskolát, hogy kinevezhessék főnővérnek. Ezekből lesznek aztán a legnagyobb bunkók, az egyik úgy szokott bemutatkozni: doktor Nagy Istvánné, főorvosné.

– Most mi várható: sok nővér készülődik rá, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás után elmegy külföldre?

– Már most is sokan nekivágnak, kitanulnak gyógytornásznak, vagy gyerekgondozást vállalnak.

– Tudnak nyelveket?

– Mit kell tudni egy ápolónőnek? Annyit, hogy: koffe oder tea? – és mosolyogni hozzá.

– Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer már én is megpróbáltam. Még 1991-ben Kaliforniában ápoltam egy nőt, akin szemműtétet végeztek, aztán átmentem Kanadába, ahol egy stroke-os agyvérzéses betegre vigyáztam. Előbb csak nappali műszakban voltam mellette, aztán a beteg összeveszett az éjszakás nővérrel, mert az a hajnali fürdetésnél odaadta neki a szivacsot, hogy mossa meg magát, az öreg dührohamot kapott, és elhajította a spongyát. Akkor engem egész napra leszerződtettek. Különös öregember volt az ápoltam: Chicagóban lebontott egy malmot, a téglákat áthozatta Kanadába, és abból épített magának házat. Hetvenéves korában meghalt, más pácienst már nem akartam vállalni, hazajöttem. Kerestem annyit, hogy felruháztam magamat és a családomat, és a kocsinkat is ki tudtuk cserélni.

Körülbelül ennyi az, amit a Magda nővér által elmondottakból feljegyeztem, beszélgetéseink sorozatát egy különös epizód szakította meg. Az asszony egyszer megkérdezte tőlem:

– Maga hallott a „Fekete Angyalról”?

– Ez az az ápolónő, aki halálos injekciókat adott be az általa már reménytelennek tartott betegeknek?

– Igen, most bíróság előtt áll, arra készülök, hogy elmegyek tanúskodni mellette. Be fogom bizonyítani, hogy mások is csinálták a „kegyes halált”. Olyan esetekben, mikor a beteg már hosszú ideje gépen volt és nem tudott meghalni, beadták neki az injekciót.

– És az orvosok mit szóltak ehhez?

– Előfordult, hogy ők utasították a nővért: reggelre csináljon helyet! Ez elég nyílt felszólítás, nem?

– Maga is végzett ilyen beavatkozást?

– Nekem is mondták, de én nem vállaltam. Nem csak az elveim miatt, a beteg fiamra is gondoltam: mi lesz vele, ha én lebukok, és börtönbe kerülök?!

Töprengve néztem vissza az ápolónőre, de ő állta a tekintetemet. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond-e vagy fantáziál, esetleg engem akar megdöbbenteni. A dolog hihetetlennek tűnt, de gondolni kellett arra, hogy a „Fekete Angyal” esetében egyszer már bizonyítottan előfordult, emellett olyan ügyekről is hallani, hogy egy kórházban eltörték egy csecsemő lábát, százszámra folynak műhibaperek. Bárhogy is álljon azonban a helyzet, úgy éreztem, hogy ilyen nyomokon haladva olyan mocsárba jutok, ahol minden tájékozódó jelzés végképp bizonytalanná válik. Mikor Magda nővér újra felhívott, sajnálattal elköszöntem tőle.

Szerettem volna az elhangzott vádakat megbeszélni egy ápolónőkből álló társasággal. Találomra kiválasztottam az n.-i tüdőkórházat, ahol kérésemre összehoztak egy beszélgetést. Előtte megpróbáltam legalább hozzávetőlegesen tájékozódni az adott kórházbeli állapotokról, feljegyeztem néhány adatot. 1966-ban 1033 ágy állt az épületekben, 2001-re a leépítések nyomán 679 maradt, de a betegforgalom több mint a kétszeresére nőtt. A nővér- és asszisztenshiány viszonylag magas, 15-20 százalék között mozog.

A találkozásra délelőtti munkaidőben került sor, az ápolónők nem szeretik, ha ilyenkor feltartják őket, feszült hangulatban és elzárkózó arckifejezéssel ülték körül az asztalt, még a tálakra kirakott aprósüteményekhez sem nyúltak. Nem akartam üres jegyzetfüzettel eltávozni a helyszínről, egyetlen taktikai trükk ígért esélyt: ha sikerül indulatba hoznom őket. Megpróbáltam felsorolni néhány gyanúsítást, mely a közvéleményben terjeng róluk, és amelyekre Magda nővér is hivatkozott.

– Azt mondják, hogy a legsúlyosabb betegeket azokba a szobákba szokták rakni, amelyek a legtávolabb esnek a nővérpulttól, mert így nem hallják meg, amikor kiabálnak – idéztem Magda nővér szavait.

– Ezzel csak magunknak okoznánk több fáradságot, mert előbb-utóbb úgyis meg kell néznünk, és akkor messzebbre kellene mennünk, és cipelni magunkkal a gépeket.

– Jártam egy gyűlésen, ahol a műhibák miatt perelő betegek hozzátartozói jelentek meg, ők azt állították, hogy maguk nem törődnek a gondozottakkal, folyton visszahúzódnak a nővérszobákba, és ott nyolcan-tízen játszanak mindenféle automatákon.

– Egy egész műszakban összesen nem dolgozik tíz nővér egy osztályon, játékgépet pedig sehol sem állítottak be. Mit hallott még?

Elértem a taktikai célomat, az ápolónők indulatba jöttek, és vitára készek, az utolsó provokációmhoz kapcsolódva előhozhattam a valódi kérdéseimet:

– Ezek szerint a létszámuk továbbra sincs feltöltve?

– Legalább húsz százalékos a hiány, például az urológián hét helyett csak négy nővér dolgozik. Éjszakára sokszor csak egy nővér marad 40-50 beteggel, reggel meg kell várnia a váltást, hogy mindenkit le tudjon mosdatni.

– És ha végzett, mehet tovább a másod- vagy harmadállásába – teszik hozzá.

– Egyébként milyenek a körülmények?

– Nyomasztóak, karbantartásra nem telik, a konyha alapzata megsüppedt, de senki sem nyúl hozzá.

– A WC-papírból jut elég?

– Nem, de ezt még kibírnánk, hozunk hazulról. Nagyobb baj, hogy nincs fecskendő, C-vitamin, egyszer használatos eszközök, az osztályok csencselnek egymás között, a betegnek sokszor be kell hozatni a gyógyszereket. Naponta két pelenkanadrágot tudunk adni egy-egy ápoltnak, ez általában 4-5 órára elegendő, tovább nincs, az OEP 3800 forintot fizet naponta egy krónikus ágyra, többre nem futja ebből. Azzal senki sem törődik, hogy ha ennek következtében kialakul egy fertőzés vagy felfekvés, ennek a kezelése sokkal többe kerül. Előfordul, hogy rendes matracot sem tudunk a beteg alá tenni, négy-öt darab szivacsból rakjuk össze a derékalját, és egy gyerekplédet húzunk be egy paplantokba, azt használja takarónak.

– A vezetés mit szól ehhez?

– A főnökök kényszerhelyzetben vannak, mindenképpen el akarják kerülni a csődöt, félnek a miniszteri biztostól. Még nem kellett osztályokat bezárni, de, ne vegye dicsekvésnek, ez kizárólag a nővérek érdeme.

– Feltételezem, hogy a maguk helyzete még így is kedvezőbb az átlagosnál.

– Miért volna az?

– Tüdőbetegekkel foglalkoznak, ezért nyilvánvalóan veszélyességi pótlékban részesülnek.

– Csak a betegek néhány százaléka tébécés. A gazdagok nem hozzánk jönnek, a munkásember pedig nem mer elmenni betegállományba, mert attól fél, hogy a maszek kirúgja. Inkább otthon agyongyógyszerezi magát, csak úgy a saját feje után. Ide csak akkor hajlandó bejönni, ha már a kezét sem tudja megemelni.

– Nálunk – a szociális viszonyoknak is köszönhetően – mind több a leépült, reménytelen beteg. Minden nap megkérdezik az orvosukat, hogy miért nem javul az állapotuk. Az orvosok igyekeznek az adott személy színvonalán fogalmazni, meghallgatják őket és bólogatnak, de aztán újra olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekből látszik, hogy nem értették meg a felvilágosítást. A munkánkat mégis úgy kell megszervezni, hogy a lehető legtöbb idő jusson a gyógyulást ígérő esetekre.

– Melyik a legeredményesebben kezelhető betegcsoport?

– A régi típusú háziasszonyok, akik egész életükben reggeltől estig dolgoztak a családjukért, ők a legellenállóbbak. De egy kovácsot vagy egy villanyszerelőt is lehet rehabilitálni, ha megőrizték az intelligenciaszintjüket.

– Mostanában egyre több nálunk az asztmás és a daganatos beteg. Azt hallottuk, ide akarják telepíteni a tüdőtranszplantációt is, eddig magyar betegeken is Bécsben végezték el ezt a műtétet, most a mi kórházunkba hozzák majd őket.

– Tüdőátültetésen átesett betegeket helyeznek el tébécések szomszédságában? Ez nem veszélyes?

– Mi nem értünk hozzá. Lehet, hogy a végén mégsem kerül sor rá, mert nem marad hely a fejlesztésre. A kórházunk egy nagy parkban fekszik a budai környék legszebb helyén, biztos ráhajt majd a telekre egy tőkés vállalkozó.

– Egyébként visszatérve arra, amit kérdezett, a tébécés pótlék 8500 forintot tesz ki, maga szerint ez olyan nagy pénz? És nálunk nincs borravaló. Máshol, mondjuk egy sebészeti osztályon dolgozó nővér naponta minimum háromezer forintot összeszed, de az is előfordul, hogy hétezret. Ha valaki nekünk akar jattot adni, úgy meglepődünk, hogy elszaladunk.

– Az orvosok sem kapnak?

– Dehogynem, csak abból mi nem részesedünk. Nézze meg, milyen kocsik parkolnak a kórház előtt! Ők kiépítik a maguk kis pacientúráját, és állami ágyakon, állami eszközökkel a saját zsebükre kezelik őket. Hajtják a pénzt, ha kell, két mankóval is bejönnek.

A nővérek tartózkodása már úgy-ahogy felengedett, ha dohogva is, de leemelnek egy-egy aprósüteményt a tálcáról. Megpróbálkozom személyes kérdésekkel:

– Hogy alakul a családi életük?

– Ha egy ápolónőnek nem sikerül olyan férjet kifognia, aki hajlandó otthon segíteni, akkor vagy tudomásul veszi, hogy a gyerekei lemaradnak, még az általános iskolát sem tudják elvégezni, vagy itt hagyja a szakmát, már a gyesről sem jön vissza.

– A helyünkbe bárkit felvesznek, ez zülleszti a színvonalat. Romániából is hoztak ide nővéreket, de ezek felkészületlenek, otthon csak annyit tanultak meg, hogy mindenért meg kell harcolni, és el is érik, amit akarnak.

– Egészségileg hogy bírják?

– A mi egészségi állapotunk senkit sem érdekel, amíg tudsz dolgozni, addig jó vagy, aztán el vagy felejtve.

Búcsúzóul megajándékoznak a kórház centenáriumi emlékkönyvével, hazafelé tartva a buszon belelapozgatok.

Az önkéntes ápolónőként dolgozó Apor Gizella bárónő 1939-ben előadást tartott a magyar betegápolók szociális problémáiról:

„Melyek azok a problémák, amelyek rendezésre várnak? A felelet egyszerű: az összes szociális probléma, vagyis a javadalmazás, az ellátás, a munkaidő, a szabadság, a bánásmód, a társadalmi helyzet és végül a nyugdíj.” Megnézem az évszámot, igen, 1939.

Néhány oldallal arrébb egy idézetet találok Longfellow „Az asszony a lámpással” című verséből:

„Nézd a nyomor házában a homályban egyetlen derengő fényként mint vándorol teremről teremre egy nő és mintha üdvözülésről álmodoznának a néma szenvedők a sötét falon átvonuló árnyéka felé fordulnak, hogy azt megcsókolhassák…”

A 2000-es évet taglaló magyar statisztikai adatok szerint a dolgozó orvosok és fogorvosok együttes száma 36 386 főt tett ki, tehát tízezer lakosra 36,3 orvos jutott. Ezzel az aránnyal az európai középmezőnybe tartozunk, elmaradunk ugyan Olaszországtól vagy Spanyolországtól, de megelőzzük nemcsak az Európai Unióba velünk együtt pályázó társainkat, Lengyelországot vagy Csehországot, hanem Angliát és Franciaországot is. (Itt természetesen csak puszta jelzőszámokról és nem működésbeli hatékonyságról van szó.)

Az elfogadhatónak tűnő arányok ellenére a hazai viszonyokat nem nevezhetjük kielégítőnek. Legalább 2500 orvos hiányzik az egészségügyi ellátórendszer egészéből, a keleti megyékben különösen rossz a helyzet, itt a betöltetlen állások aránya a 30-40 százalékot is eléri, de a gondok már a fővárosban is megmutatkoznak.

Nincsen olyan szakterület, ahol a dolgok megfelelően alakulnának, arról már több helyen írtam, hogy az olyan „kis szakmák”, mint például az aneszteziológia, patológia vagy intenzív terápia kiüresedése már régen megkezdődött, de ma már az egykor divatosnak számító szakágak – a sebészet vagy a nőgyógyászat – is létszámgondokkal küzdenek. Országos botrányt kavart, hogy a nyári szabadságolások idején Pécs város összes biztosítottját egyetlen fogorvos fogadta. A 6850 alapellátási körzetből majdnem 200 hely betöltetlen, és az ismételten kiírt pályázatok ellenére betöltetlen is marad. Az üresedéseket jelzi, hogy az orvosi szaksajtóban tucatszámra hirdetnek eladó háziorvosi praxisokat, de a fiatal orvosoknak nincs rá 5-6 millió forintjuk.

A fokozatos kiöregedés is nyomon követhető: a gyermekgyógyászok átlagos életkora megközelíti a hatvanat, háziorvosként pedig még a nyolcvanadik évüket betöltött „doktor bácsik” is dolgoznak.

A napjainkban kibontakozó irányzatok további romlással fenyegetnek. A félhivatalos becslések szerint minden nyolcadik-kilencedik magyar orvos a határokon túlra törekszik – a kint elérhető tízszeres jövedelem reményében. Távozásuk még a puszta számarányuknál is nagyobb veszteséget jelentene, mivel másod- vagy harmadállásban egyszerre több helyen is dolgoznak.

A pótlásuk gyakorlatilag megoldhatatlan volna. A nyugdíjból visszahívott szakemberek előbb-utóbb eljutnak hadrafoghatóságuk határáig, és a most felnövekvő orvosnemzedék körül is riasztó jelek mutatkoznak.

Köztudott, hogy az orvosi pálya az utóbbi években fokozatosan veszít vonzerejéből a fiatalok körében, hátrányba kerül a jogi, közgazdasági és más humán szakmákkal szemben. Az induló korosztályok félnek a hivatásra árnyékot vető körülményektől: a nyakatekert és zavaros egészségügyi szervezéstől, a túlhajtott munkától – elsősorban az előírtakat messze meghaladó számú ügyelésektől, a mind gyakoribb orvosi műhibaperektől, a közvélemény mesterséges eszközökkel is felfokozott orvosellenes hangulatától.

A helyzetet jól illusztrálják az egyetemi felvételi vizsgák tapasztalatai – mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben. Valaha egy-egy férőhelyre hatan-nyolcan is jelentkeztek, ez az arányszám ma már a kétszerest is alig éri el.

Néhány évvel ezelőtt a pályázóknak maximális teljesítményt kellett nyújtaniuk, hogy beülhessenek az egyetem padjaiba, ma már szerény eredmények is elégségesek a bejutáshoz. A legutolsó, 2002. évi felvételi ponthatárokat böngészve is szembeötlik ez a jelenség. Sorra véve az országban működő négy orvostudományi egyetemet: Debrecenben 109 pontot kellett elérni, Szegeden 107-et, Pécsen a 105 is elegendőnek bizonyult, és még a nagy hírű budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem sem igényelt többet 106-nál. Összehasonlításképpen megemlítjük, hogy például a gazdasági mérnöki szakon 110 pontot, a fizika-kémia tanári szakpáron pedig 120-at kellett teljesíteni. Ma már csak a nosztalgiázó visszaemlékezésekben jön elő, hogy ez a limit valaha az orvosi egyetemeken is meghaladta a 115, sőt elérte a 120 pontot is.

Általános vélemény szerint az orvosjelöltek nagy része a jelenlegi szerény magasságra állított lécet is csak nehezen vitte át. Felvételükben az is szerepet játszott, hogy az állam fejkvóta szerint támogatja a tanintézeteket, és az orvosi egyetemeken még a működtetéshez szükséges minimális hallgatói létszám elérése is veszélyben forgott, ezt mindenképpen biztosítani kellett.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyetemre bejutottak között kiváló képességű diákok is akadtak – egy dékán becslése szerint a hallgatók 5-10 százalékát teszik ki –, akik majd későbbi tanulmányaik folyamán is ígéretes tempóban haladnak előre, vizsgáik feleltetés helyett inkább a tanáraikkal folytatott szakmai értekezésekre hasonlítanak.

A jelentkezők kimutathatóan magukkal hozzák a teljes magyar iskolarendszerben felhalmozódott hiányosságok következményeit. Az oktatás presztízse már az általános iskolában devalválódik, mértékadó felmérések szerint a tanítók 20-25 százaléka takarítást vállal, növénytermesztéssel vagy más hasonló fizikai tevékenységgel egészíti ki a keresetét, ők aligha fordíthatnak megfelelő időt és erőt a másnapi óravázlatok elkészítésére. Oktatói munkájukban leragadnak a sablonoknál, a génelmélet összefüggéseinek magyarázata helyett beérik olyan „örökbecsű” megállapításokkal, mint hogy: a kecske a szegény ember tehene.

– Annak idején a középiskolában mi szóban feleltünk, és nem teszteket töltögettünk ki – mondja egy egyetemi oktató –, megtanultunk fogalmazni, és az sem mellékes, hogy a latint nemcsak szakmai nyelvként, hanem kulturális értékek hordozójaként ismertük meg. A legnagyobb baj mégis az, hogy a felvételizők az olyan alapvető tantárgyakból is gyengék, mint a biológia és a fizika – az volna furcsa, ha ez másképp lenne; biológiát, fizikát, kémiát utoljára harmadévben tanulnak a gimnazisták.

– Az így kialakult mentalitásuk az egyetemre bejutva sem változik meg igazán. A fiatalok nem tanulnak folyamatosan, sokan nem is látogatják az előadásokat, sőt ki is hagynak egy-két évet, hogy pénzt keressenek, vagy megtanuljanak egy idegen nyelvet. Azt hiszik, hogy az ismeretszerző feladataiknak eleget tesznek azzal, hogy időnként leülnek a számítógép elé, és nyomogatják a billentyűket, olvasni nem szeretnek, pedig az orvosi irodalom évente három-négymillió cikket és tanulmányt termel, és közülük a leglényegesebbekkel illik tisztában lenni.

A bajokhoz az egyetemi adminisztráció is hozzá szokta tenni a magáét. Például a tanrend összeállításánál előfordul, hogy egy évfolyamnak a pénteki napra egyetlen másfél órás előadást írnak ki, a hallgatók többsége erre be sem jön, mert sajnálja az idejét.

A diploma megszerzése után következik a rezidensi időszak, a friss diplomások csak ennek letöltésével tehetnek szakorvosi vizsgát. A rezidentúra eddig is hosszadalmas volt, például a sebészeknél hat évig tartott, egy rendelettervezet most mégis fel kívánja emelni hétre. Ez azt jelentené, hogy egy jelölt az egyetemi időszakot is beszámítva 12-13 év után válhat igazi, standbeli szakorvossá, 30-31 éves korában, ha valamilyen okból időt kénytelen veszíteni, akkor még később.

Egy rezidensnek a szakvizsgához előírt számú operációt kell elvégeznie, egy sebésznek általában százat – ezen belül meghatározott mennyiségű verőér, epehólyag és egyéb műtétet. A rezidens ehhez többnyire nem jut hozzá, a betegek java részét, főleg a hálapénzre „esélyeseket” a rangban felette állók viszik el. Neki legfeljebb a senkinek sem kellő, mert üres zsebű Kovács Jánosok vagy Kolompár Zsigmondok jutnak. Őket sem biztos, hogy megkapja, mert a létszámhiánnyal, anyagi nehézségekkel küszködő, gyakran már csődbe is jutott kórházakban mindinkább igyekeznek redukálni a műtétek számát. Egyéni „partizánakcióra” nincs mód, például, ha egy rezidens éjszakai ügyeletet ad, és a kezébe kerül a döntés joga, hiába próbálna önhatalmúlag azonnal operálandónak minősíteni egy-egy beteget, ehhez egy együttműködő csapatra is szüksége volna, ilyen viszont általában nem áll rendelkezésre.

A rezidensek többnyire a vizitelő főorvosok sleppjeként járják végig a kórtermeket, megnéznek egy-egy kórlapot, különös kegynek számít, ha beadhatnak egy injekciót, vagy elvégezhetnek egy EKG-vizsgálatot. Ezeket az eseteket leginkább a betegek szenvedik meg, mert az ápolónők sokkal rutinosabban végzik el ezeket a műveleteket.

– Sajnálom a fiatalokat, mert övék a jövő! – mondta egy szombathelyi sebész főorvos –, bár tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy a többségük nem méltó a szánalomra. A rezidensek „summa cum laude” diplomával jönnek, és nem tudnak egy öltést varrni vagy egy vakbelet kivenni. Nem értik meg, hogy egy öltésben vagy egy mozdulatban esetleg száz év tapasztalatai összegeződnek. Ebbe persze nem nyugodhatunk bele, nekem is érdekem, hogy ha elmegyek két hét szabadságra, olyan emberek helyettesítsenek, akiknek a keze alatt nem pusztul ki a betegállomány fele. Viszem őket magammal az operációkra, rájuk bízok egy-egy fázist. Sajnos kevés kollégám követi az én példámat.

– Ha a rezidens nem teljesíti az előírt számú operációt, hogy teheti le a szakorvosi vizsgát?

– A helyzetet a főnökök jóindulata szokta megoldani, a rezidens javára írnak olyan műtéteket is, melyeket a valóságban nem végzett el, így kijön a megkívánt esetszám, és a vizsgabizottság sem kezd el kutakodni, tisztában van az adott lehetőségekkel. Nyugaton nem fordulhatnak elő ilyen kegyes kompromisszumok, ha valaki nem tud kellő műtétszámot igazolni, akár egy évtizedig is várhat a szakorvosi vizsgára.

A kórházi környezet sem továbbít feléjük lelkesítő üzeneteket. A magyar orvosképzés általában száz évnél idősebb épületekben, elavult infrastruktúra alkalmazásával folyik. Makó professzor mondta egyszer: elképzelhető, hogy a műtőszobák vakolatából még most is ki lehetne tenyészteni a még a XIX. század végén Korányi Frigyes professzor idejében odaprüszkölt baktériumokat, mert azóta legfeljebb csak lefestették a falakat, de nem verték le rendesen. A felszerelés, amellyel dolgoznak, gyenge és hiányos, ennek következtében állandóan túlterhelt. A rezidensek számtalan jelből érezhetik megtűrt voltukat, gyakori eset, hogy a kiírás szerint estétől reggelig tartó ügyeletről már éjfél körül hazaküldték a rezidenst, mert egyszerűen nincs hely, ahol lepihenhessen. A jövőjükről sem táplálhatnak illúziókat, látják, hogy a néhány korosztállyal előttük járó orvosok rosszul fizetettek, paraszolvenciára vadásznak, és erejüket meghaladó robotra kényszerülnek.

Ezek a körülmények alapvetően meghatározzák a fiatalok döntéseit. Ha egy-egy évfolyamban, mondjuk, 200-220-an végeznek, húsz-harminc százalékuk eleve nem is jelentkezik rezidensnek, mert nem kíván szakorvosként dolgozni, hanem például a lényegesen jobb anyagi feltételeket kínáló gyógyszergyárakhoz áll be orvoslátogatónak. Sokan később, a szakképesítés megszerzése után veszik kezükbe a vándorbotot, és indulnak el Nyugatra.

Felmerülhet a kérdés, hogy például Németország, ahol hagyományosan színvonalas és kiterjedt orvosképzés folyik, miért tart igényt az idegenből (főleg a szovjet utódállamokból és a részeire bomlott Jugoszláviából) érkezők munkájára. Dr. Gaál Gábor kint dolgozó jeles magyar orvos beszámolója szerint ott is jelentősen csökken a fiatal pályakezdők száma. A medikushallgatók 12 ezer fős induló évfolyamából 2500-an már menet közben abbahagyják a tanulmányaikat. A végzősök negyven százaléka nem a klasszikus értelemben vett orvosi pályán helyezkedik el, hanem tanácsadóként működik, vagy más hivatást választ. A folyamatos generációs veszteség következtében a német orvosok átlag életkora ötven év körül jár, az egészségügyi folyóiratokban mindinkább megszaporodnak a belépőket kereső álláshirdetések.

– Mi az oka ennek az elfordulásnak? – teszi fel a kérdést Gaál doktor, és meg is adja a választ: az új orvosnemzedék nem hajlandó beleilleszkedni elődeinek szűk és nyomasztó szakmai kereteibe, a maguk részéről inkább a jobb életminőséget választják, mint a hivatásbeli kiteljesedést.

A fiatalok már nem vállalják fel a végtelenbe húzódó munkaidőt, a túlzott igénybevételt. „Délután ötkor a klinikákon csak az ügyeletesek maradnak, és a laboratóriumokban is kialszanak a fények.” Nem bírhatók rá, hogy az éjszakai ügyelet után másnap a műtőasztalhoz álljanak, és operációkat vezessenek le, a szolgálat leteltével haza kívánnak menni. Álláspontjukat objektív tényekkel is alátámasztják: a statisztikai adatok szerint az ilyen idegi és fizikai állapotban ténykedő orvos húsz százalékkal több hibát követ el, és a beavatkozásra fordított idő is megnyúlik.

Gaál doktor a saját németországi tapasztalataiból is idéz egy példát:

„Még évekkel ezelőtt próbáltam az úgynevezett »egynapos« sebészeti műtéteket végző klinikámra a szabadságolások időszakára fiatal szakorvosokat megnyerni. A három környező kórház és az egyetemi klinika vezetőjének segítségét kértem; az ő osztályos orvosaikat talán érdekelné ez a feladat. Bizonyára jól jönne nekik egy kis tapasztalatszerzés az »egynapos« intézményben és a vele járó különkereset is. Mind a négy elöljáró udvariasan válaszolt, és sajnálattal közölte, hogy a kibocsátott körkérdésükre érkezett válaszok alapján a beosztottjaik inkább szabadságra mennek, mintsem igénybe vennék a jól fizetett kisegítést.”

Az idősebb elöljárók, akik „túlórákkal nőttek fel”, megpróbálják a maguk konzervatív alapállását ráerőltetni a kezdőkre, többek között anyagi szankciókkal, a korlátozott időre szóló szerződések felbontásával fenyegetődzve, de ezzel csak annyit érnek el, hogy tovább mélyítik a generációk közötti szakadékot.

– Tudatosult bennem, hogy az elöljáróim számomra többé nem minősülnek példaképnek! – fogalmazta meg egy fiatal orvos.

Ez a Németországban kialakult helyzet nem tekinthető kivételesnek, a fiatal orvosok sorsát az Egyesült Államokban is szaporodó ellentmondások terhelik. A Medical Tribune című egészségügyi szaklap így ír erről:

„Az egyetemi évektől számítva még legalább 3-8 év telik el, míg valaki orvosként meg tud élni. Az ezen idő alatt összegyűjthető kereset évi 30-40 ezer dollár között mozog. Ugyanakkor sokan panaszkodnak arra, hogy az egyetem utáni évek hihetetlen terhet rónak a medikusokra: egyrészt a szinte folyamatos ügyeletekkel járó fizikai munka, másrészt az anyagi terhek miatt. Ugyanis a felkészülés évei alatt 2 dolláros óradíjjal dolgoznak a gyakorlaton levők, s az albérlet összegén túl meg kell kezdeniük a tanulmányi kölcsönök visszafizetését is, ami átlagosan 100-230 ezer dollárt jelent – igaz, 30 évre elosztva. Ha a kitartó medikus túléli a felkészülés éveit, akkor megpróbál bejutni egy praxisközösségbe, azaz magánklinikára, ahol már többé-kevésbé biztosított lesz a megélhetése…”

Kétségtelen, hogy az új évszázad előbb-utóbb meg kell hogy teremtse az új orvosi alapállást, az egész hivatás új értelmezését is.

Néhány medikus – számuk pontosan meg nem ítélhető, csak annyit tudni róluk, hogy neves professzorok vagy sikeres pénzemberek gyermekei – már az egyetemi tanulmányaik alatt egy-két éves ösztöndíjjal kimennek Angliába vagy az Egyesült Államokba. Később újra és újra visszatérnek oda; elsajátítják felsőfokon az angol szaknyelvet és a modern gépeken, műszereken elvégzik a tudományos minősítéshez szükséges anyaggyűjtést, vizsgálatokat. Utolsó itthoni tartózkodásuk során habilitáltatják magukat, aztán végképp eltávoznak.

Szerencsére csak kevés magyar orvos megy ki külföldre azzal a szándékkal, hogy örök időkre kint is maradjon, a többség fejleszteni kívánja szakmai tudását, új eljárásokat sajátít el, aztán hazatér, és a tapasztalatait itthon hasznosítja. A pécsi klinikán dolgozó R. doktor is ebbe a vonulatba tartozik, számos nyugati intézetben járt már tanulmányúton, az ő munkájának is köszönhető, hogy az intézetben jelentős mértékben lépett előre a transzplantációs tevékenység. Most is Miamiba készül egy szervátültetéssel foglalkozó konferenciára. Másnap indul a gépe, de már összepakolt, belefér az idejébe, hogy leüljünk beszélgetni egy sörkertben.

– Ki végezte el az első szervátültetést? – kérdezem.

– A legendák szerint Szent Kozma és Szent Damján ígérte meg egy templomszolgának, hogy a nyomorék lábát kicseréli egy mór rabszolga lábával.

– A valóságban folyamatosan és számos helyen kísérleteztek ezzel a művelettel. A tevékenység a legújabb korban, a II. világháborúra való készülődés során lendületet kapott. A sztálini és a hitleri stratégiában egyaránt szerepelt az az elképzelés, hogy két sebesült katonából „össze lehessen rakni” egy hadra foghatót. Jurij Voronov már 1934-ben sikeres átültetéseket végzett Harkovban.

– A fejlődés természetesen az egyes emberi szervek szerint specializálódott. A közfigyelmet leginkább a szívátültetések vonzották magukra, mint tudja, az elsőt 1968-ban Barnard dél-afrikai sebész végezte el, a beteg 18 napig maradt életben, aztán világszerte mind több és mind sikeresebb műtét következett. Nálunk a sort Szabó Zoltán professzor nyitotta meg 1992-ben. Ugyanez az előrelépés más szervek transzplantációjánál is bekövetkezett.

– Ön milyen területen kezdte? – kérdezem R. doktort.

– Mint fiatal orvos veseátültetéssel kívántam foglalkozni, akkoriban már Magyarországon is történtek ilyen irányú kezdeményezések. Németh András már 1962-ben végrehajtott ilyen műtétet Szegeden, ha jól tudom, az egész világon ez volt sorrendben a 33. kísérlet.

Felkapom a fejem:

– Ismernem kellene az ő nevét?

– Németh Andrást sokáig háttérbe szorították, docensként működött, csak 1990 után nevezték ki professzornak. Állítólag mindez azért történt, mert 1956-ban elégette a párttagsági könyvét. – R. doktor rám néz. – Ez Ön szerint bűn?

– Ez nem, de hogy egyáltalán volt neki, az már igen – igaz ebben sokakkal osztozott. Az operált beteggel mi történt?

– Hat hét múlva meghalt. A következő időszakot Perner professzor tevékenysége határozta meg, a magyarországi transzplantációnak talán ő a legnagyobb élő alakja. 1973-ban küldték ki külföldi tanulmányútra, még abban az évben végrehajtotta az első sikeres veseátültetést.

– Más jelentős orvosegyéniségek is hozzátették a maguk részét a fejlesztéshez. Csajbók professzor 1978-ban ment ki Hannoverbe elsajátítani a megfelelő technikát, két év múlva visszatért Szegedre, itt akkor kezdődött meg a gyakorlati szakmai tevékenység. Az én sorsom alakulását is Csajbók professzor határozta meg, tőle tanultam, őt választottam főnökömnek. Mára nagyot léptünk előre, odáig jutottunk, hogy a veseátültetés ugyanazon a nehézségi fokon áll, mint egy epekő kivétel, négy klinikán is foglalkoznak vele.

– Hány ilyen műtétre kerül sor Magyarországon?

– Évente 250-280-ra, reálisan nézve: ennek a dupláját is el lehetne végezni.

– Szükség volna rá?

– Magyarországon jelenleg 1000-1100 ember vár új vesére.

– Akkor milyen meggondolásokból nem növekszik a műtétek száma? Anyagi okokból?

– A műtét és a hozzá kapcsolódó utókezelés három-három és fél millió forintba kerül. A vesedialízis sem olcsóbb ennél, és sokkal rosszabb életfeltételekkel jár, hetente háromszor a betegnek be kell járni az állomásra, és hat órára befeküdni, amíg átmossák a szervezetét. Emellett szövődmények léphetnek fel, felgyorsulhat az érelmeszesedés folyamata, egy bizonyos káliumszint fölött megállhat a szív.

(Nem kizárt, hogy az ügyek alakulásának hátterében itt is üzleti érdekek húzódnak meg. Ezt állítja dr. Sinkó Eszter közgazdász a Népszabadságban megjelent írásában:

„A magánszféra tőkebefektetései híján… nem kaphatna minden rászorult beteg művesekezelést. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy profitorientált vállalkozások esetében a betegek egy része akkor sem részesül veseátültetésben, ha az állapota ezt lehetővé és indokolttá tenné. A szolgáltatók ugyanis nem jelentik be a beteget transzplantációra, mert ezzel ügyfelet veszítenének.” Bár nincs okom-jogom kételkedni dr. Sinkó Eszter állításában, szívből reménykedem, hogy ezúttal tévedett.)

– Csekély ez a remény – jegyzi meg a szakértő –, magam is dolgoztam műveseállomáson, ott sajátítottam el, hogy hogyan kell akut esetben vesepótló kezelést végezni – tudom, hogy hogyan éreznek ezek a betegek, és ismerem a kapcsolódó belső kommunikációt, amely arra neveli a beteget, hogy ez a kezelési forma jobb… Emögött masszív üzeleti érdek húzódik – minden humánum és szakmaiasság nélkül. Lásd gyógyszergyártók – akik idetelepítik jóságosan a műveseállomásokat – valóban szépek, tiszták, korszerűek – de Nyugaton kiszorulnak a piacról.

– A legfőbb nehézséget a donorok hiánya jelenti – folytatja R. doktor. – Az emberek többsége irtózik a gondolattól, hogy a halála után kivegyék valamelyik szervét. Az egyház úgy vélekedik, hogy csak emberbaráti alapon és előzetes beleegyezéssel kerülhet rá sor. A cigány babona pedig minden csonkítást kizár, mert azt képzelik, hogy a test az Utolsó Ítélet napján olyan állapotban fog feltámadni, mint ahogy a temető földjébe került.

– És azokkal hogy áll a helyzet, akiknél bent a kórház intenzív osztályán következik be az agyhalál?

– Ha valaki meg akarja tiltani, hogy hozzányúljanak, akkor azt előre be kell jelentenie, vagy a személyi igazolványába kell beraknia egy ilyen tartalmú papírt. A törvény szerint a hozzátartozók tiltakozása nem számít, de ritkán állunk le vitatkozni velük. A használható szervek nagyobbik fele elvész, mert éppen nem ér rá a doktor, vagy a vezetés attól tart, hogy rossz hírbe hozzák a kórházat.

– Többször is hallottam már azt a történetet, hogy valakit elragadtak az emberrablók, elkábították, és mikor magához tért, azt konstatálta, hogy kivették az egyik veséjét. Előfordulhatott ilyen eset?

– Nem hiszem, aki ilyesmire szánja el magát, az nem éri be annyival, elvinné mind a két vesét, a májat, a szívet és a maradékot eltemetné.

– Magyarországon nem próbálkoznak visszaélésekkel?

– Van néhány horvát állampolgárságú vállalkozó, aki magyar TAJ-kártyával rendelkezik, azok közül jelentkezett nálunk kettő is és átültetést kért. A magyar állampolgárokból származó vese viszont nemzeti kincsnek számít, és amíg magyar beteg várakozik rá, addig tilos külföldinek odaadni.

(A szakértőnek erre is van megjegyzése:

– Ennek kicsit ellentmond, hogy a Hungarotransplant egy nemzetközi szervezet része – a magyar tüdőt Bécsbe viszik ki és ott végzik a beültetést – néha magyaroknak is.)

– Technikailag hogy szervezik meg az átültetést?

– Ha a vese már rendelkezésre áll, értesítjük a recipenst, vagyis a befogadót, megkérdezzük, hogy nincs-e megfázva, mert ez kizáró körülmény, ilyenkor a várakozási listán utána következő lép a helyébe. A beteg a lehető leggyorsabban be kell jusson a klinikára, a mentő helyett inkább a saját kocsiját választja. Korábban a rendőr megállította gyorshajtásért, most már a rendőrautó kíséri be. Maga az átültetés a közvetlen utókezeléssel együtt 2-3 hetet vesz igénybe.

– Mi történik a régi, „használaton kívüli” vesével?

– Bent marad a testüregben. Ha néhány évvel később esetleg egy újabb átültetést kell végrehajtani, akkor négy vese is lehet egy emberben, ebből persze csak egy működik.

– Ön mikor hajtott végre először ilyen műtétet?

– 1993-ban. Az előző évben kerültem át Szegedről Pécsre, itt addig nem foglalkoztak szervátültetéssel, néhány társammal együtt szerettünk volna egy átfogó transzplantációs osztályt létrehozni.

– 1996-ban kimentem tanulni Angliába, az első évet Manchesterben töltöttem, az intézet vezetői meg voltak elégedve velem, értésemre adták, hogy ha maradni szeretnék, jó eséllyel pályázhatok állásra. Megköszöntem, de nem éltem a lehetőséggel.

– Aztán átkerültem a Leeds-i transzplantációs központba, itt máj- és hasnyálmirigy-átültetésre képeztek ki, a tanulás mellett veseműtéteket is végeztem.

– Közvetlen közelről ismerhettem meg az angol egészségügyi biztosítási rendszer alapjait. Sokan két évig is várnak egy-egy nem életmentő, halasztható jellegű műtétre, mert a kormányzat megszabja az erre fordítható pénzt, és ha az elfogy, akkor nincs tovább. Ezzel ott nem lehet játszani. Manchesterben túlköltekezett a kórház, azonnal elrendelték, hogy a következő évben vissza kell fizetni a túllépést. Az igazgatóhelyettes összehívta az ambuláns feladatokat ellátó orvosokat, közölte velük, hogy 25 százalékkal csökkenteni kell a forgalmat, húzzák ki az előjegyzési naplójuk egynegyed részét. Felszámoltak minden harmadik kórházi ágyat, és az intenzív osztályt pedig bezárták.

Nehezen tudom megemészteni ezt az elintézési formát, visszakérdezek:

– És ha valaki soknak találja a kétéves várakozást, például egy csípőízületi beültetésnél?

– Annak azt mondják, hogy tessék elmenni egy magánorvoshoz, az már akár ezen a héten elvégzi.

– És az ő honoráriumukat nem fedezi a biztosító?

– Talán a biztosítottak 15 százaléka rendelkezik olyan szerződéssel, amelybe ez is belefér, és még kevesebb, 7-8 százalék tudja kifizetni csak úgy a saját zsebéből. És ez nem egy angol specialitás, hallottam, hogy például Hollandiában sem jobb a helyzet; ha a biztosító egy klinikán, mondjuk, 100 műtétet hajlandó finanszírozni, és az orvosok a 101-iket is el akarják végezni, a bíróságon kell kihajtaniuk rá a pénzt.

– 1998-ban jöttem Pécsre, akkor megpróbálkoztam a hasnyálmirigy-átültetés bevezetésével. Ezzel a műtéttel már 1966 óta kísérleteztek világszerte, de sokáig eredménytelenül. Csak az 1990-es évek közepén fedeztek fel két olyan gyógyszert, melyek megakadályozzák a szerv kilökődését, és nagy biztonsággal eredményes operációt ígértek. Formálisan beadtuk az engedélyezési kérelmet az átültetésre, bár ez nem volt kötelező, mert mi egyetemi klinikaként e nélkül is jogosultnak számítottunk. Teljesítettük a feladatot, azóta se hallottam, hogy sokan követték volna a példánkat Magyarországon.

– Igyekeztünk tovább bővíteni a cselekvési körünket, tüdőtranszplantációra is megpróbáltunk felkészülni. A kollégáim elmentek bécsi és londoni kórházakba, hogy megtanulják a leghatékonyabb technikát, de a versenyben alulmaradtunk, az illetékesek a „Korányi”-ra bízták ezt a feladatot.

(2003 nyarán, mikor ezeket a sorokat írom, Magyarországon még mindig nem hajtanak végre tüdőátültetéseket. A magyar betegeknek is Bécsbe kell kijárniuk elvégeztetni ezt a műtétet egy dr. Klepetko nevű specialistánál. A társadalombiztosítás évi tízfős keretet határozott meg, de úgy tudom, csak hatan-heten mennek ki Ausztriába. Egy-egy operáció hét-nyolcmillió forintba kerül, a betegeknek félévente vissza kell járniuk kontrollra, minden egyes alkalommal 500 ezer forintért, és ehhez jön még a rendkívül drága gyógyszerezés.)

– Ugyanilyen sikertelenül próbálkoztunk azzal is – folytatja R. doktor –, hogy májátültetésre szerezzünk lehetőséget. Még 1999-ban tettünk egy kísérletet, már a donor is rendelkezésre állt, de a szerv befogadására váró beteg meghalt. Újabb esélyhez már nem jutottunk, a minisztérium többé nem adott pénzt, később be is tiltotta a vállalkozásunkat. A Transzplantációs Bizottságnak kellene eldönteni, hogy folytathatjuk-e, de ez a bizottság soha nem ülésezik, legalábbis nem hallat magáról.

– Egy kicsit mindig magamba süppedek, ha a szaksajtóban azt olvasom, hogy a világ előrelép, vagy legalábbis megpróbálkozik vele. Az Urálban egy orvos naponta három beteget operál meg egy ritka májbetegséggel, Tiencsinben meg egy kínai doktor évi 600 műtétet hajt végre.

Az előzőekben megemlített Szabó Zoltán professzor, az első magyar szívátültetés végrehajtója már rég visszavonult az aktív orvosi tevékenységtől, láthatólag nem vonzza a szereplés, inkább csak magánbeszélgetésre hajlik. Szavaiból így is kibontakoznak annak az állandó harcnak a körvonalai, melyet egész életpályája során folytatott, hogy leküzdhesse a lépten-nyomon feltornyosuló nehézségeket.

Szabó Zoltán 1954-ben szerezte meg a diplomáját, épp abban az időszakban, mikor a szívsebészet soha nem tapasztalt fejlődésnek indult. Az Egyesült Államokban 1953-ban helyezték üzembe az első modern szívmotort, segítségével már a következő évben nyílt szívműtéteket lehetett végezni. A testüregből kiemelt szervet öt-hat percig jégkádban tarthatták, addig a motor biztosította a folyamatos vérkeringést.

Az 1956-os felkelés leverését követőleg a magyar orvosok nyugati kapcsolatai is nagyrészt megszakadtak, ezt a gépet is csak 1959-ben egy prágai kiállításon ismerhették meg. Az első példányt állítólag egy külföldi magyar egyházi közösség presbitere küldte Magyarországra – nagyvonalúan így viszonzott egy ajándékba kapott pulikutyát. A gépet aztán a Medicor megpróbálta „lekoppintani”, de nem sok sikerrel.

– A szervátültetés ígérkezett a kor nagy kalandjának, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerülhet rá – emlékszik vissza az orvos.

Az enyhülő nemzetközi helyzetnek köszönhetőleg Magyarország sem maradt ki az események sodrából, megérkezett a hír Barnard szenzációs kísérletéről, de Szabó professzor egyelőre nem táplált magában transzplantációs terveket. Ellátta klinikai munkáját, emellett sokáig azzal foglalkozott, hogy a külföldről drágán behozott mechanikus vagy bio-szívbillentyűket magyar termékkel váltsa ki. Reggelenként kijárt a vágóhídra, egy vödörben 5-6 disznószívet hozott el, kioperálta belőlük a billentyűket, és saját kezűleg varrta fel őket egy-egy keretre, majd a műtéteknél emberi szívekbe helyezte be. Technikailag olyan tökélyre fejlesztette az eljárást, hogy csereanyaggá válhatott a nagy gyógyszergyártókkal lebonyolított akciókban. Baja mellett egy külön „disznógyárat” akartak felépíteni az igények kielégítésére.

Szabó professzor előtt 1987-ben nyílt meg az egyelőre csak távlati lehetőség, hogy szívátültetést hajthasson végre. A magyar szívsebészet akkoriban nem állt a legmagasabb technikai szinten, csak zárt műtétekre került sor, a billentyűk összetapadását állítólag az ujja segítségével bevezetett pengével vágta át az operatőr. Szabó, hogy megfelelhessen az előtte álló feladat kívánalmainak, hosszabb időt töltött el egy müncheni klinikán, tanulmányozta a legmodernebb technikát.

Terveibe nem avatta be a nyilvánosságot, az egyik sebész kollégájának a példája lebegett előtte, aki egy műszív beültetése előtt tett nyilatkozatában a műveletet biztos sikerrel kecsegtetőnek ítélte, és a beteg mégis meghalt – Szabó mindenképpen el akarta kerülni a hasonló kudarcot.

A professzor gondosan megszervezte az operáló csapatát, részletesen és messzemenőkig tisztázta minden tag feladatát. Évekig kereste a megfelelő befogadó alanyt is, végül egy viszonylag fiatal, de már hosszú ideje betegeskedő férfit választott ki. Az illető szíve már olyan kóros mértékben megnövekedett, hogy az egész mellkasát betöltötte. Az egyik kórházból a másikba került, majd állandó kezelésre szorulva befeküdt a Szabolcs utcai kórház intenzív osztályára.

Az akció legnehezebb része most következett: megfelelő donort kellett találni. Egy személy adódott volna, de őt Szabó elutasította, mert úgy találta, hogy a szívén koszorúér elfajulás nyomai fedezhetők fel.

Hosszú várakozás után 1992. január elsején a professzort felhívta az úgynevezett „agyhalált megállapító bizottság”, és közölte vele, hogy egy meg nem nevezett illetőségű férfi Szilveszter éjszakáján egy baleset során végzetes koponyasérüléseket szenvedett, de a szíve működik, és alkalmasnak látszik az átültetésre.

A műtétre két nappal később, január 3-án került sor, és elvitathatatlan sikert eredményezett. Az operáción átesett beteg már több mint egy évtizede teljes életet él, két fia is született, egyikük keresztapaságára épp Szabó Zoltánt kérték fel.

Bármily hihetetlen is, Szabó professzor soha többé nem végezhetett szívátültetést. Már elkezdte felkészülését az újabb műtétre, mikor a jobboldali egészségügyi vezetés nyugdíjba küldte az idevágó törvények változásaira hivatkozva.

(Az orvosi legendáriumban úgy él ez az eset, hogy a miniszter gratulált a professzornak, rögtön utána megkérdezte, hogy mikor akar nyugdíjba vonulni.)

Szabó még két műtétnél asszisztált, majd végképp elhagyta a pályát. Hiánya a későbbi eredményeken is megmutatkozott, állítólag tíz esetből négy-öt kudarccal végződött, ezt nem tudhatjuk teljes pontossággal, mert a balsikert a pánik elkerülésére igyekeztek eltitkolni a közvélemény előtt.

– Most mivel foglalkozik? – kérdezem a professzort.

– Egy pacemakereket forgalmazó német cégnél dolgozom.

Még egy kérdés motoszkál bennem, attól tartok, illetlenség feltenni, mégis kicsúszik a számon:

– Honnan érzett jogot magában ahhoz, hogy a szívcserével mintegy felülbírálja „Isten munkáját”, a teremtést?

– A műtőasztal mellett nem foglalkoztattak etikai problémák. Ilyenek csak akkor jöttek elő, ha a kezem alatt meghalt egy beteg, és le kellett állítanom a szívmotort – olyankor hóhérnak éreztem magam. Mikor gyereket operáltam, nem néztem a szemébe, csak a műtéti helyet figyeltem.

– Engedélyezte volna, hogy magán is szívátültetést hajtsanak végre?

– Fiatalabb koromban szó nélkül, de mire gyakorlattá vált, már túl öreg lettem volna hozzá – a professzor elmosolyodik –, bár, ami azt illeti, egyszer találkoztam egy német patológussal, aki 63 éves korában vetette alá magát ennek a műtétnek. Elrakatta formalinba a kivett szívét, és amikor felépült, saját kezével boncolta fel, meg akart bizonyosodni, hogy milyen állapotban volt.

– Ha úgy alakulna, a saját szerveit is felajánlaná átültetésre?

– Szívesen odaadnám, de már elmúltam hetvenéves, kevés használható „alkatrész” maradt bennem.

– És a családtagjainak engedélyezné?

– Igen.

– Hisz a túlvilágban?

– Nem. Jezsuitákhoz és ciszterekhez jártam iskolába, akkor vallásos is voltam, de aztán a pályám elvitte a hitet.

Ha valaki meg akarja ismerni a magyar egészségügyben uralkodó állapotokat, annak azt ajánlom, hogy ne hivatalos tájékoztatókra járjon, vagy közhasznú eszmefuttatásokat forgasson, melyek általában tíz másik tanulmány kivonataként jöttek létre, hanem üljön be az ügyeleti szobákba, és hallgassa a szolgálatukat töltő fáradt orvosok elmélkedéseit. Ezek ritkán elvontak, nem járnak körbe módszeres alapossággal egy-egy témát, de mindig plasztikus módon fejezik ki az orvosok véleményét a kialakult helyzetről. Feljegyeztem néhány ilyen beszélgetést, és nem volt szívem, hogy hagyjam elveszni őket – ha nem is szorosan, de egy-egy vonással kiegészítik az általános képet.

Be kell vallanom: nem hittem azokban a történetekben, melyeket úton-útfélen hallottam a kötelezőként elvárt orvosi hálapénzekről – igaz, a szerencsém úgy hozta, hogy sokáig elkerült mindenféle komolyabb betegség.

Néhány évvel ezelőtt azonban infarktusom után egy kisebb szívműtétet kellett elvégezni rajtam az egyik budapesti kórházban. A tett színhelyére elkísért gyakorló orvosként működő unokahúgom is, amíg a műtétre vártunk, megkérdeztem tőle, hogy mennyit szokás, illetve mennyit „illik” adni az orvosnak.

– 26 ezer forintot! – hangzott a válasz. Nem az összeg nagysága lepett meg – bár az operációra egy állami kórházban, a közfinanszírozás által biztosított gépek, műszerek és anyagok felhasználásával került sor –, inkább a hálapénz összegének minuciózusan pontos meghatározásán csodálkoztam el. Unokahúgom nem úgy fogalmazott, hogy „olyan 25-30 ezer forint körül”, hanem egy konkrét számot mondott, tehát arra kellett következtetnem, hogy ennek a műtétnek olyan szabott ára van, mint a szocialista időkben a zsömlének volt. Ezek után nem kizárható, hogy más orvosi beavatkozásoknál is hasonlóan precíz ártábla érvényesül.

De ki tudhatja ezt pontosan?! A témával foglalkozó könyveket nem vehettem komolyan, mert süt belőlük az orvosellenes elfogultság, közelebbi ismereteket kellett szereznem, de hogyan? Arra aligha számíthattam, hogy nézőnek hívnak meg különféle „bélelt borítékok” átnyújtására – a hálapénz annyiban hasonlít a szexhez, hogy mindig – vagy többnyire – két személy intim ügye marad.

A dolgok már a kezdet kezdetén szerencsésen alakultak, már az első orvos interjúalanyaimmal folytatott beszélgetéseink során előkerült ez a téma. Doktor F. régi orvosi dinasztia sarja, erősen filozofikus hajlandóságú ember, ezért most is messziről indította fejtegetéseit.

– Az embert a látszólag felesleges dolgok teszik emberré: ágyékkötőt ölt magára, eltemeti a halottait, megbízik a varázslóban, elhiszi neki, hogy az élet szent, így az ő élete is annak számít – ez az utóbbi felfogás évezredeken keresztül uralkodott.

– Napjainkban a világ minden hírforrása azt harsogja, hogy az orvostudomány mindenekelőtt technikailag elképesztő mértékben fejlődött a szervátültetésektől a modern diagnosztikai gépekig, gyógyszerekig. Mindez rengeteg pénzbe kerül, az orvos szembetalálja magát azzal a dilemmával, hogy szeretne mindent megadni a betegnek, de ki állja ennek a költségeit? Az orvos maga nem vállalhatja, a társadalom nem lelkesedik azért, hogy az életszínvonala 15-20 százalékkal csökkenjen csak azért, hogy a nagymama ne 80, hanem 85 éves korában haljon meg. A beteg viszont metafizikusan hisz abban: neki mindent meg kell kapnia, neki jár az, hogy ne hagyják meghalni.

– Ennek az óhajának ritkán tud kifejezést adni. A beteg-orvos kapcsolat mindinkább elveszíti a személyes jellegét, helyette egy gyárszerűen kialakított szervezet tartja működtetésben a dolgokat. Ez a megoldás elméletileg lehet jó, lehet rossz, annyi viszont bizonyos, hogy semmi ilyesfajta institúció nem kelt bizalmat. Az apa nem bízott a hadseregben, ezért mikor a bevonuló fiát a laktanyába kísérte, pénzt adott az őrmesternek. Az emberek ugyanilyen gyanút táplálnak a politika, az egyházak, és valljuk be, az egészségügy iránt is – meg akarják kötni velük a maguk kis különbékéit, az intézménnyel nem tudnak egyezkedni, helyette megpróbálnak egy személyt „megvenni”, adott esetben az orvost.

– Csákány professzor azt állítja, hogy a jelenlegi egészségügyi ellátást ugyan a költségvetés finanszírozza, de az orvosok szuverén, alig ellenőrzött módon rendelkeznek az intézmények orvosszakmai, szervezeti és anyagi lehetőségei fölött. Lehetséges, hogy a betegek joggal feltételezik: ha nem adnak hálapénzt, akkor nem jutnak hozzá a szükséges ellátáshoz, legalábbis a megfelelő szinten?

– Egyik-másik kollégámról fel tudok tételezni hanyagságot, sőt akár felelőtlenséget is, de kizártnak tartom, hogy egy orvos jobban vagy rosszabbul operálna annak függvényében, hogy mennyi hálapénzre számít – ez nemcsak etikai, de szakmai okokból is lehetetlen. Egy sporthasonlattal élve, ha Ronaldo, a nagy brazil csatár kapura fejel, közben nem a várható győzelmi prémium összegén tépelődik.

– A mai körülmények között még plusz komfortot is aligha szerezhet valaki pénzzel. Nem akarom megjátszani a szent embert, én is fogadok el paraszolvenciát, de ha valaki azért akar átnyújtani egy borítékot, hogy egyágyas szobába kerüljön, elhárítom:

– Nem tudom elintézni, a mi 176 ágyas klinikánkon egyetlen „szingli” van, afölött a főigazgató rendelkezik. Ha van másfél millió forintja erre a célra, menjen magánkórházba, ott megkaphatja ezt az elhelyezést, és még annyi pénze is marad majd, hogy taxival tudjon hazamenni.

– Magunk között szólva az jár jobban, aki a nagyobb kórtermekbe kerül, mert előfordul, hogy az ápolónő éppen akkor nem ér rá, amikor ő rosszul lesz, ha ilyenkor egyedül fekszik, esetleg meghal, de ha ott vannak mellette a betegtársak, azok segítenek rajta.

– A paraszolvencia, bármilyen tűrhetetlen is etikailag, egyre terjed, átlép minden korábbi normát. Régen, ha egy egészségügyi dolgozó jelentkezett kezelésre, ráírták a kartotékjára, hogy „keb” – vagyis kebelbeli, és nem fogadtak el tőle pénzt, most már a „holló a hollónak is kivájja a szemét”, az orvosok az orvosoktól is elvárják a „jattot”.

– Ezt a rendszert a béremelések sem ingatták meg?

– Ha valaki, mondjuk, havi százezer forinttal több fizetést kap, amelyből mellesleg még az adó is lemegy, attól még nem fog lemondani a havi három-négyszázezres adómentes jövedelméről. Tapasztalni fogja, hogy kevés professzor vagy főorvos exponálja magát a további fizetésemelések érdekében.

– Létezik valamilyen becslés, hogy évente mennyi paraszolvenciát adhatnak Magyarországon?

– A szakmai vitákban elhangzott és eddig meg nem cáfolt állítások szerint 30-40 milliárd forintot. Ennek az összegnek a hatvan százalékát az orvosok öt százaléka teszi zsebre, ezen kívül még háromezer háziorvos parajövedelme számottevő. A kórházi másodorvosoknak és a szakrendelők orvosainak csak morzsák jutnak, a többieknek pedig semmi.

A véletlen szerencse hamarosan újabb anyagot szolgáltatott a témához; egy vidéki városban élő rokkantnyugdíjas mozdonyvezető hallván terveimről, megtisztelt egy hosszabb levéllel, tudtával és engedelmével idézek belőle néhány részletet:

„Én egy olyan »páciens« vagyok, akinek 1972 decembere óta egy lábon kihordott hátsófali infarktus következményeivel kisebb-nagyobb időmegszakításokkal lehetőségeim voltak néhány következtetés levonására is alkalmas tapasztalat felhalmozására. [A levélíró itt kilenc kórházat nevez meg, melyekben hosszabb-rövidebb időt töltött el, ezt a felsorolást mellőzöm, egyrészt mert nem biztos, hogy a kifogások általában jellemzőek rájuk, másrészt mert fel tudom tételezni, hogy azonosítják a levélíró személyét, és az esetleges további gyógykezelése során retorziók érik majd. – M. Gy.]

…A látványos nekibuzdulás ellenére már most kétségeim vannak afelől, hogy ez a történet a több millió kiszolgáltatott »biztosítottról« szól, hanem egyre inkább az orvosok legbiztonságosabb egzisztenciális létfeltételeinek megteremtéséről…

Ha a beteg anyagilag is meg akarja »hálálni« a vele való törődést, kinek hálálja meg, mikor és miből? Megteheti, hogy senkinek sem fizet, de akkor ritkán vagy soha nem fog hozzájutni az egyébként reálisan elérhető lehetőségekhez… Az, hogy az orvosok, az egészségügyi dolgozók keveset keresnek, arcátlanság azokkal a nyugdíjasokkal szemben emlegetni, akiknek a nagy többsége még hozzájuk képest is csak a töredékét kapja annak, amiért nem akármilyen évtizedek során megdolgozott. Ugyanolyan arcátlanság, mint a néhányszáz vagy ezer forintos köszönetpénzüket azzal visszautasítani, hogy: »köszönöm, de ma már kávéztam«

A »házi« orvosi rendszerben kisegítő szakorvosok általában mellékmunkában, napi két órában rendelnek. A várakozási előjegyzési idő néhány naptól hónapokig is eltarthat. A »házi« orvos ennyi idő után mit kezdhet a betegével, ha az időközben nem kényszerül máshoz, egy megfizetett orvoshoz.

A gyógyszerek egy jelentős részére ráírják, hogy csak rendszeres orvosi felügyelet, ellenőrzés mellett szedhető. Ennek ellenére hónapokig, évekig szedetnek ilyen gyógyszereket, úgy, hogy legföljebb egy vérnyomást mérnek meg időnként…

A kórházi ellátások rendszeréről, helyzetéről az ellátottak tapasztalatai alapján a következőket tudom mondani.

Egy kórházba bekerülni általában négyféleképp lehet. »Házi« vagy ügyeletes orvosi beutalóval, a mentők közreműködésével és valamelyik orvos magánbetegeként. A személyes ismeretséget és a rendkívüli eseteket kivéve az újfelvételesek betegágyig való eljutása még kedvező esetben is több óráig tart, de 10-12 óra is lehet.

A tapasztalatlan új felvételest a második meglepetés akkor éri, mikor visszatérőként annak az orvosnak az osztályára szeretne kerülni, aki korábban már kezelte azonos diagnózissal. Ekkor derül ki, hogy bár az orvos osztálya mindenféle külső és belső vizsgálati eredménynek a birtokában van, mindenfajta vizsgálatot el kell végezni ismételten – nem kis összegekért –, csak azért, mert nem ők az ügyeletes felvételi osztály.

Rólam közel 12 órás ácsorgás után, éjjel 2 óra után derült ki, hogy az orvos bent akar fogni. Ekkor én még gyalog hazamentem egy korábbi leletemért, reménykedtem, hogy ennek birtokában az ügyeletes eláll a szándékától. Tévedtem: 13 óra ácsorgás, gyaloglás hazáig és vissza, közben két emeleten fel és le, beültettek egy tolókocsiba, és felvittek az első emeletre…

Egy betegnek nemhogy egy kórházi osztályt, de egy kórházat sincs módja választani, melyben évtizedeken át úgy kezelhetnék, hogy a kórtörténeti adatait, a legszükségesebb alapinformációkat ne kellene újra és újra »megvenni« az állam és az önkormányzat pénzén.

A betegek egy jelentős részét a befektetésüktől kezdve egészen a »szabadulása« napjáig az a gondolat emészti, hogy mennyibe fog ez neki kerülni? A kórházak többségében ugyanis szinte mindenféle »beavatkozásnak« kialakult árfolyama van. Ezekből itt-ott lehetségesek némi engedmények, csak éppenséggel a beavatkozásra egy néhány hónappal később kerülhet sor, és »tanoncokkal« végeztetik el. A feltételezett minőségi munkát, a nevet, a címet és a rangot bőkezűen kell meghálálni…

Mégsem ez a legőrjítőbb ebben a rendszerben, hanem az, hogy ahány ház, annyi szokás, és az eltérések közötti eligazodás felemészti az ellátásra kényszerülők maradék energiáit is. (Persze nem azokét, akiknek 50-100-200 ezer forint kifizetése nem okoz gondot még kétséges eredményű beavatkozás esetén sem.)

Engem mégsem ez a gyakorlat háborít fel, hanem az, hogy minden beavatkozást, ellátást, fizetett munkaidőben, állami-önkormányzati eszközökkel, felszerelésekkel, személyzettel, közpénzek felélésével végeznek el.”

(Egyes orvosok még elképesztőbb módon élnek vissza a rendelkezésükre álló lehetőségekkel. Dr. Mencser András nyugdíjas sebész egy ilyen példát említ meg visszaemlékezéseiben:

„Kórlap beteg nélkül (vagy egy beteggel több vagy kevesebb)? Valahogy így vetődött fel a kérdés azon a kórházi osztályon, ahol nem egyezett a felvett betegek száma a bent fekvőkével. Ez önmagában még nem egy világrengető dolog, egy adminisztratív hiba történhetett – gondolná a jóhiszemű olvasó, amiben teljesen igaza is lehet. A gond csak ott kezdődött, hogy nem a számolással volt baj, hanem valójában hiányzott egy felvett beteg. Egy szakmailag igen gyengén kitöltött kórlaphoz tartozó betegről volt szó, akit sehol sem találtak. Hamarosan kiderült, hogy ki vette fel a beteget az osztályra, és így aztán már azt sem lehetett tovább titkolni, hogy alapjában véve hol is van a beteg, ha már a kórházi osztály egyik ágyában sem található. A beteg felvevő orvosa egy nem operatív osztály adjunktusa volt, aki éppen akkor építkezett, és az úgynevezett »beteg« ezen az építkezésen dolgozott, miközben az állítólagos betegsége miatt a kórházban kellett volna feküdnie. Nem nagy ügy, de mégsem lehetett véka alatt tartani, a főorvosi értekezleten is tárgyaltak róla, igyekezve minél jobban tompítani az élét. Aztán az egész dolog nagyon sajátosan oldódott meg, az adjunktust egy kis időre lefokozták, de hamarosan »kárpótolták«. Ugyanis röviddel a történtek után a kórházvezetés élén váltás történt, és az új csúcsvezető maga mellé választotta helyettesül, immár főorvosként a »hajdani építkezőt«. Így aztán összeállt a rendíthetetlen etikai duó, természetesen csatlósokkal megerősítve, hisz ilyenek mindig akadnak. Egyben biztosan »megnyugodhatunk«, az ominózus ház felépült, és az úgynevezett »beteg« is meggyógyult.”)

Ezt a példát a szakértő egy tanulságos történettel egészíti ki.

– A vajda 160 kilós fia Pickwick szindrómában, vagyis nagyfokú elhízáshoz csatlakozó szívizom-elégtelenségben szenvedett. Egy nap légzési nehézségekkel be kellett vinni egy intenzív osztályra. A família – mint szokás – egy köteg tízezres elővételével próbált „nyitni”, de ez az osztály ritkaságszámba ment, tilos volt a paraszolvencia elfogadása. Most is így történt, ez a gesztus megzavarta a családot, attól féltek, hogy ez azt jelenti: nem foglalkoznak majd komolyabban egy „cigánnyal”. Tapasztalva azonban, hogy „ennek ellenére” az osztályon mindent megtesznek a fiukért, megváltozott a család hozzáállása, kialakult a bizalom, az együttműködési készség, a hit, a fegyelem. A fiú élete aktuálisan a gyors, agresszív kezelésen múlik, hogy minél előbb leválasszák a lélegeztető gépről. Most sikerült, a negyedik napon a saját lábán hagyja el az intenzívet – irány a kardiológia.

– A vajda bölcs ember volt, nem hitte, hogy a kivétel jelenti a szabályt, most újra pénzzel „nyitott” – itt el is fogadták. Ennek megfelelően a fiút látszólag „polírozták” és a jó helyzetnél is jobbat keresve, nem engedték haza. „Hirtelen” állapotromlás következett be, mire észlelték, a fiú agya már végérvényesen halott. Intenzív konzílium leírja a megváltoztathatatlant és a további intenzív ellátás kilátástalanságát – ezt a tényt közli a családdal. A rokonok persze nem akarják elfogadni az elfogadhatatlant… és megkezdődik a hullarablás. A családot biztatják, a fiút egy másik intenzíven „kezelik” még hónapokig. Majd vissza akarják adni – helyhiány vagy apadó vagyon jeligére – a területileg illetékes intenzívre, akik megvizsgálva a fiút, újra elzárkóznak ettől. A család monitorokat lop a kórházból, hogy legyen otthon, ha mégis haza tudják vinni…Hazugságok, pénz – hazugságok, pénz. A fiú végül meghal – a család rájön, hogy becsapták. Mint mondtam, a vajda okos ember, feljegyzett minden kiadott forintot – és most visszakérte. Így például X. doktor, a halottrabló intenzív vezetője 1,5 millió forintot fizetett vissza a vajdának – némi kis „presszió” után.

– Hát itt tartunk erkölcsileg. A vajda a temetés után visszament az első intenzívre, megköszönte, amit a fiáért tettek és megkérdezte, ha a családjában bárkinek baja van, jöhetnek-e ide segítségért? Talán, mert ez volt a legolcsóbb?! De hát ne legyünk rosszindulatúak.

Nomen est omen! – a név meghatározó jel. Ha vannak emberek, akikre igazán ráillik ez a latin mondás, Csákány György professzor minden bizonnyal közéjük tartozik. Egész egyéniségét jellemzi annak a legkeményebben lesújtó kéziszerszámnak a lendülete, mely feltép agyagot, sódert, flasztert, hogy helyet teremtsen az építéshez.

Csákány professzor neve először az újságok levelezési rovatában tűnt fel nekem. Akkoriban még fel sem merült bennem a gondolat, hogy könyvet írjak az egészségügyről, mégis élvezettel olvastam e tárgyba vágó dörgő kirohanásait, melyekben az indulatok érezhetőleg a tények biztos, sőt fölényes ismeretéből csaptak fel magasra.

Személyesen csak később találkoztunk, balatonfüredi házában látogattam meg. A professzor már túl jár a nyolcvanadik évén, bár öregségében is impozáns testalkatú, már nehezen mozog, naphosszat a székében ül és olvas, vagy a közeli Balatont figyeli. Magában dohog, ha sanda szándékot vél felfedezni, sisteregve vitatkozik, én is alig jutok hozzá, hogy feltegyem az indító kérdést:

– A hálapénz mikor jelent meg a magyar egészségügyben?

– Nem a szocialista idők terméke. Én orvos családból származom, már otthon is hallottam ezt a kifejezést, a harmincas évek vége felé, mikor magam is elkezdtem az orvosi gyakorlatomat, budapesti közkórházakban is találkoztam vele. De a Horthy-korszakban a paraszolvencia szórványos és üldözött jelenségnek számított, ha valakit rajtakaptak, hogy hálapénzt fogad el, keményen megbüntették, még a diplomája is rámehetett. Tehát nem volt strukturálisan beépült meghatározó eleme az egészségügyi rendszernek, így adminisztratív fegyelmező eszközökkel kordában tudták tartani.

– A Rákosi-korszakban tovább szigorodott az államilag meghatározott fellépés a paraszolvenciát elfogadó orvosok ellen, 15 éves fegyházbüntetést is kiszabtak rájuk.

– Nálunk a hálapénz az 1960-as években vált az orvosi érdekeltség, az orvosi életszínvonal és ennek nyomán az egészségügyi rendszer meghatározó tényezőjévé. A „puha diktatúra” számos területen megszülte és megtűrte a „második gazdaság” vonalát, gondoljon csak a vállalati munkaközösségekre, a falusi háztáji gazdaságokra, ebbe a sorba illeszkedett bele az a döntés, hogy hivatalosan is kinyilvánították a hálapénz elfogadásának engedélyezését.

– A Magyar Orvosi Kamara 1997 áprilisában olyan értelemben foglalt állást, hogy csak azt kell korrupciónak tekinteni, ha azt az orvos előre kikötötte és megkövetelte, viszont ha a beteg a gyógykezelés befejeztével önként adja, az etikailag megengedhető. Úgy tettek, mintha nem lenne tökéletesen mindegy, hogy mikor adják a borravalót. Aki utólag adja, az is előre adja, mert sajnos nem egyszer vagyunk betegek életünk során. A hálapénzről csak akkor hiszem el, hogy nem vélt vagy valódi előnyök megszerzéséért adják és kapják, ha a beteg végrendeletileg hagyományozza, és csak a halála után folyósítják.

– Az említett vállalati munkaközösségek és háztáji gazdaságok nagyban javították az ország egész gazdasági helyzetét, az exportárualap jelentős részét ezekben a vállalkozásokban termelték meg, a paraszolvencia elterjedése nem játszott hasonló pozitív szerepet az egészségügyben?

– A hálapénzrendszer elterjedése kizárólag romboló hatást gyakorolt, és nehezen tűrhető torzulásokhoz vezetett.

– A modern orvoslás csak a különböző szakágakhoz tartozó szakorvosok szoros együttműködésével számíthat eredményre. Vegyünk például egy emlőrákos beteget, a kezelőorvos a diagnózis felállításához, a terápiás terv elkészítéséhez és a gyógykezelés végrehajtásához szorosan és tartósan együtt kell hogy működjék a nőgyógyász, sebész, onkológus, radiológus, sugárterapeuta és patológus kollégáival. A paraszolvenciára számító orvos azonban nem szívesen adja a betegét egy ilyen munkacsoport kezére, mert ez veszélyezteti az anyagi érdekeit. Amit lehet, egyedül csinál, s maga dönt a szükséges teendőkről, még ha hézagosak is az információi és a szaktudása. Hosszú radiológus gyakorlatomban, ha egy-egy elhanyagolt, már reménytelenül előrehaladott stádiumban lévő beteg kórtörténetének kissé utánanéztem, általában kiderült, hogy az illető a kezelőorvosának „kedves betege” volt, akit hosszú ideje maga kezelt egyedül.

– Hadd hozzak fel egy példát, mely a közintézményben, közpénzen zajló, de magánérdektől irányított ellátási rendszer „állatorvosi lova” lehetne. A beteg az egyik műtéti osztályról jön, a kísérőlapja szerint teljesen felesleges röntgenvizsgálatra. Némi érdeklődés eredményeként kiderül, hogy az illető „a professzor úr betege”, s bár teljesen ki van már vizsgálva, a műtétet el kellett halasztani, mert a főnöknek egy négynapos hivatalos útja volt. Addig hazaküldeni kockázatos volna (hátha nem jön vissza?!), a beteget tehát négy napig aszalják, de hogy úgy lássék, mintha közben történne valami, különböző vizsgálatokra küldik. Ebben a példában a gátlástalan pazarlástól a beteg károsításáig (felesleges vizsgálatok!) és az emberi méltóság megsértéséig minden együtt van.

– Jellegzetes tünetnek számít az a jelenség is, melyet annak idején Katona Zoltán főorvos úgy határozott meg, hogy a kórházi ágynak tőgye van, amit fejni lehet. Mennél több ágyon mennél több paraszolvenciára van kilátás. Bár objektíve 25-30 ezer felesleges ágyat hordoz magával a magyar egészségügy, művi eszközökkel sokszor mesterséges ágyhiányt teremtenek, megnövelve a kórházi beutaló értékét.

– Hogy lehet ezt keresztülvinni?

– Úgynevezett „túlhospitalizálással”, vagyis túlápolással. Olyanokat vesznek fel a kórházba, akiket járóbetegként is el lehetne látni vagy legföljebb négy-öt napos bennfekvésre szorulnak, de egy-két hétig is bent tartják őket. Ez a mesterséges ágyhiány főleg egyes műtéti szakmában jövedelmező, ahol előjegyzés, sorbanállás, több havi várakozás alakul ki.

– A paraszolvenciából élő orvos törvényszerűen arra is rákényszerül, hogy lazítsa a táppénzfegyelmet. 1950-ben 3%, 1955-ben 4,2%, 1960-ban 4,5% volt a táppénzen lévők aránya, 1980-ban viszont már 5,9%-ra emelkedett. 1992-ben pedig 6,6%-ra. Az általános viszonyok alakulása nem indokolja a betegállományba vettek számának megkétszereződését. „Szerencsére” a tőkés munkaadók majd gondoskodnak ennek az aránynak a csökkentéséről.

– Mi történik olyankor, ha valaki nem hajlandó hálapénzt adni?

– Az kevesebb mosolyt és diétát kap, hosszan vár a rendelőben, sokágyas kórteremben fekszik, messze az ablaktól, de rákerül a „futószalagra”, elvégzik nála a szükséges vizsgálatokat, konzíliumokat, és végül megkapja a megfelelő kezelést a szakma szabályai szerint. Az orvosok 99,9%-a tisztességes, a nem „parázó” beteget is lelkiismeretesen és szakszerűen látja el.

(Távol állt tőlem, hogy vitába szálljak Csákány professzorral, de úgy éreztem, hogy ezzel az utolsó kijelentésével mintha az ördögnek is kívánna egy gyertyát gyújtani. Az ő szenvedélyes küzdelmei, de más források is azt bizonyítják, hogy nem az orvosok egy ezrelékének üzelmeiről van szó.)

– Véleménye szerint a jövő hogy alakul?

– Ép ésszel senki sem várhatja el a pararendszer legfőbb haszonélvezőitől, akik a hatalmi eszközök szinte teljes körének birtokában vannak, hogy harakirit kövessenek el, hogy önként mondjanak le milliós jövedelmekről, hogy végrehajtsanak egy akármilyen tetszetős, külföldön bevált és a hazai viszonyokhoz adaptált reformot.

– Miért nem?

– Hát a következőkért:

1. Minden valóságos reform sérti a pararendszer érdekeit.

2. A para kiesése semmiféle béremeléssel nem kompenzálható.

3. Minden valódi reform a tulajdonosi, finanszírozói és társadalmi ellenőrzés és érdekérvényesítés helyreállítását, a feudális előjogok felszámolását jelenti.

4. A tulajdonosi jogok és a finanszírozási ellenőrzés hatékony érvényesítése megfosztaná az elitet attól a parán túli, nem elhanyagolható jövedelemforrástól is, amely abból fakad, hogy az óriási medicinális piacon, ahol kiélezett verseny folyik, az egészségügyi intézmények közpénzekből szerzik be szükségleteiket. Közbeszerezési törvény ide vagy oda, ezekben az ügyletekben mindig a szállító a nyerő fél, amit, így vagy úgy, honorál a döntéshozóknak. Nem akarom folytatni, a napnál is világosabb, hogy egy valódi reform csak a mai orvosi elit ellenére hajtható végre.

– A vezetés akarata önmagában nem elégséges?

– Nem. A mindenkori egészségügyi vezetés nem képes változtatni a helyzeten, gyakorlatilag az orvosi elit túszává vált. A mintegy 1500-2000 professzor, kórházi főorvos, szakintézeti főigazgató szuverén módon érvényesíti az érdekeit. Ők ülnek ott a nagy tekintélyű szakmai grémiumokban: a szakmai kollégiumokban, az Egészségügyi Tudományos Tanácsban, az etikai bizottságokban, az Orvosi Kamara vezérkarában, a tudományos tanácsok elnökségeiben, az Akadémia orvosi osztályán, az egyetemi és a főorvosi karokban. Közülük kerülnek ki az Országos Egészségbiztosítási Pénztár szakértői, az ő kezükben van a szaksajtó, a külföldi ösztöndíjak zömének és a tudományos fokozatoknak az odaítélése. Ők a média legfőbb orvosszakmai tájékoztatói. Minthogy nyugdíjba való vonulásukig gyakorlatilag elmozdíthatatlanok, és mellettük szól a túlnyomórészt megalapozott és kiérdemelt szakmai tekintély, a jövő-menő kormányzati és igazgatási korifeusok szakmai és politikai megítélése is nagymértékben tőlük függ. A magyar egészségügy szőröstül-bőröstül az orvosok ezen öt-hat százalékának a hatalmában van, és ez a pararendszer megtámadhatatlanságának a fő oka.

Ide iktatok néhány idézetet, melyek nem fértek bele a következő fejezetbe, de sajnáltam volna kihagyni.

Mikor leszálltam az 56-os autóbuszról, kikészítettem a személyimet. Meg voltam győződve, hogy csak igazolvány felmutatásával juthatok be a lipótmezei Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) kapuján, de a sorompónál posztoló őr ügyet sem vet a belépőkre. Később azt tapasztaltam, hogy feljebb, a Nyéki úti bejáratnál még kevesebb figyelmet fordítanak az ellenőrzésre, ott még felügyelet sincs felállítva, a kuckójába behúzódó portást pedig nem érdeklik különösebben a jövő-menő személyek.

Nekivágok a havas ösvénynek, melynek végén ott magasodik a kórház sárga főépülete. Olvasmányaimból tudom, hogy 1868. december hatodikán avatták fel, késői romantikus stílusban épült, arab, mór, gótikus és román jegyeket olvaszt magába. „Oromzatának körkörös ornamentikája, két szárnyrészén toronyórával, a tanácsterem előtt levő erkély kőpárkányzata, a hatalmas kapuk és ajtók, a kápolna gótikus ablakainak ívelése és üvegfestése a szakértő és nem szakértő számára egyaránt gyönyörködtető kép” – írja a ház történésze. A méretei impozánsak, a kubaturáját, vagyis a térfogatát tekintve Magyarországon csak az Országház múlja felül. Ez a párhuzam az emberben önkéntelen képzelgéseket keltene a két intézmény más lehetséges rokon vonásáról is, de elhessegetem magamtól ezt a tévelygést.

Menet közben igyekszem apró tájékozódó jeleket felszedni: sorsukra hagyott díszkertek maradványait látom, a fővő káposzta nehéz szaga üti meg az orromat. Az épület homlokzatán álló két toronyóra közül az egyiket kivették, csak egy kerek falrés maradt utána, a másikat a helyén hagyták, de a mutatói talán már évek óta mindig fél egyet jeleznek. Közvetlenül a bejárat mellett ismeretlen rendeltetésű csupasz drótok lógnak le a magasból.

Mint általában, most is illetlenül korán érkeztem, nem volt kedvem várakozni a főigazgató titkárságán, úgy gondoltam, addig is elintézek egy telefont az előtérben elhelyezett készülékről. Az alig néhány perces beszélgetés alatt három melegítőruhában kóborló beteg is megszólított:

– Nem akarlak terhelni! – kezdte az első, de ezt a bevezetést már ismertem, csak legyintettem:

– Te nem terhelni akarsz, hanem tarhálni.

– Fizess nekem egy fél kávét!

A társa lesben állva figyelhetett, mikor látta, hogy pénzt adok, rögtön odalépett hozzám, egy gyűrött papírt húzott elő a zsebéből:

– Kedves uram! Vegyen tőlem egy szentképet, minden bajában szerencsét hoz majd!

A harmadik nem fárasztotta magát trükkök kitalálásával, csak kinyújtotta a kezét:

– Góré! Adjál egy meát! (A „mea” héber eredetű jövevényszó, a tolvajnyelvben százat jelent.)

Azt hittem, hogy csak egy véletlenül kialakuló sorozatot fogtam ki, de később kiderült, hogy a koldulás itt bevett jelenségnek számít, az anyagilag rossz helyzetben lévő ápoltakkal sem család, sem jótékonysági szervezet nem törődik, igényeik kielégítéséhez valóban szükségük van az adományokra. Azt is rebesgetik, hogy néhány látogatót már bántalmaztak is, mert túlságosan éles szavakkal tagadta meg az alamizsnát.

Ezúttal is tartom magamat ahhoz a már említett szabályhoz, hogy egy lakásba belépve, mindenekelőtt a házigazdánál illik tiszteletünket tenni, először itt is az intézet főigazgató-főorvosánál, Nagy Zoltán professzornál jelentkezem. Nagy professzor hatvan év körüli, szemüveges, a fehér köpenyben vékony testalkatúnak látszó férfi, a szakma legelismertebb személyiségei közé tartozik, többek között a Neurológiai Szakmai Kollégium és a Magyar Stroke Társaság elnöke, a Nemzeti Stroke Program irányítója. (A „stroke” szó megfelelőjét nem találtam meg a Brencsán-féle orvosi szótárban, azt hiszem, szélütésnek, agyvérzésnek lehetne lefordítani.)

Általában a beszélgetések első, kávézással eltöltött, puhatolódzásra szánt perceiben szokott kiderülni egy-egy interjúalanyom eszmei irányultsága, többnyire egy-egy szóba kerülő személy vagy esemény értékeléséből, Nagy professzor ennek elébe vág, már elöljáróban hangsúlyozottan függetlennek nyilvánítja magát:

– Ha egy egészségügyi vezető aktívan politizál, akkor az általa irányított intézetet is azonosítják az ő nézeteivel. Márpedig nincs Fideszes vagy MSZP-s stroke, csak stroke-ban szenvedő ember. A politika egyébként sem ad rangot: egy kórház igazgatásához évtizedek tapasztalatai kellenek, miniszternek két óra alatt is be lehet tanulni.

(Magam is osztozom Nagy professzor véleményében, de tapasztalataim szerint a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az orvosok többsége burkoltan vagy nyíltan részt vesz a közéleti csatározásokban. Aránytalanul sok közöttük a jobboldali meggyőződésű, ezek annál aktívabban képviselik a nézeteiket, minél inkább elkötelezettjei voltak a megbukott szocialista rendszernek. Nem érdemes túlságosan belemerülni ebbe, csak egy életrajzi töredéket idézek a „Ki kicsoda” kézikönyvből. N. Károly 1971–89 között az Orvosegészségügyi Dolgozók Szakszervezetének megyei elnöke, 1990-től az Egyházmegyei Tanács világi elnöke. 1972–84 között a városi tanács tagja, 1990-től a Kereszténydemokrata Néppárt megyei elnöke és országgyűlési képviselőjelöltje.)

Nagy professzor már régebben is itt dolgozott, de csak a közelmúltban vette át az intézet vezetését. Kedvezőtlen helyzetben lépett a kormányrúdhoz. Elődjei működésük során 370 millió forintos adósságállományt halmoztak fel, amelyhez a kutatási pénzek bevonásával további 60 milliós belső hiány is hozzájött. A legveszélyesebb összetevőnek számító hatvan napon túli kifizetetlen számlák summája 180-210 millió forint között ingadozott. A megengedhető határt 80-90 milliónál húzzák meg az illetékesek, efölött már kincstári biztost kell kirendelni, erre itt is sor került.

A főigazgató véleménye szerint az elmúlt tizenöt évben a nagy állami egészségügyi intézetek közül aránylagosan épp a „Lipót” kapta a legkevesebb támogatást. Gyakorlatilag minden tartalék nélkül vette át a kórházat, azóta is állandóan folyik az apróbb-nagyobb lyukak betömködése; a személyzet hazulról hozza a vécépapírt, a nyomtatóban használt festékpatronokat a főigazgató a saját zsebéből vette meg, csak úgy mellékesen derül ki, hogy Nagy professzor lemondott az elődje által lízingelt luxusautóról is.

Szinte minden területen takarékossági rendszabályokat kellett bevezetni. Aránytalanul sok pénzt visz el a külső vállalatok által végzett őrzés, takarítás és egyéb szolgáltatás is. A meghozott intézkedések nyomán a 2002-es évet nullszaldóval, egyensúlyi helyzettel zárták.

– Nem történt szerkezetváltás – oszlatja el az illúziókat a főigazgató –, a legfontosabb gépeink közül a komputertomográf többet áll, mint amennyi megengedhető, a mágnesesrezonancia-készülékünk is rég amortizálódott már. Csak ezeknek a lecseréléséhez 6-700 millió forintra volna szükségünk. A Doppler is használhatatlan, az érrendszer kontrasztanyagos röntgenvizsgálata is lesüllyedt minden elfogadható szint alá. Hiányos az integrált informatikai rendszer, az intenzív osztályon is elöregedett a műszerpark.

– Nincsenek elérhetetlen vágyaink, nem igénylünk olyan csodagépeket, mint a PET, mely egy rák sejttípusát úgy tudja felmérni, hogy egyúttal az alkalmazandó gyógymódot is meghatározza. Azokra a műszerekre, eszközökre viszont, amelyek élet-halál helyzetekben döntő szerepet játszanak, okvetlenül szükségünk van.

– A XXI. század az orvosbiológia forradalmának időszaka lesz, minden területén erőltetett ütemű fejlesztés folyik. Ez költségként beépül majd a műszerek és az orvosságok árába is. Olyan új gyógyszerek jelentek meg, melyek tünetmentessé tesznek egyes elmebetegségeket, de nagyon drágák, egy-egy beteg egyhavi adagja meghaladja a 46 ezer forintot – ezt feltétlenül ki kell gazdálkodnunk.

– És ez csak az egyik köre azoknak a gondoknak, amelyekkel szembe kell néznünk. Az épület, az épületgépészet leromlása már működtetési nehézségeket okoz, az egyik, veszélyesnek minősített épületszárny le is van zárva, ami korlátozza a belső tér kihasználhatóságát.

– Hogy fajulhatott el idáig a helyzet?

– Nyugaton, például az Egyesült Államokban szinte mindenki megfordult már pszichológusnál, mi még nem tartunk ott, hogy a többség igényelné ezt a segítséget, a közvélemény még most sem veszi igazán komolyan a pszichiátriát, nem kezelik a valódi rangján. Mi is nehezen tudjuk letisztítani magunkról a „Nagy Sárga Ház” képét, levakarni a stigmatizációt.

– Az intézet felé megfogalmazott és az alapító okiratban rögzített feladatok és a rendelkezésre álló anyagi források között súlyos aránytalanság mutatkozik. Az országos intézeti funkció utáni támogatás, a működtetési és felhalmozási összeg együttvéve is elégtelen a feladatok ellátásra, a folyamatos műszerfelújításra és más hasonlókra. Az alulfinanszírozottság miatt ismételt pénzügyi egyensúlyvesztés fenyeget, gazdasági kényszerek következtében esetleg fel kell függesztenünk szakmailag indokolt, de nem „költséghatékony” tevékenységeket.

– Ilyen körülmények között a magyar pszichiátriai intézetek létszáma egyre tovább apad, országos mértéket tekintve majd 200 orvosi hely betöltetlen a szakmában, éjszaka sok helyütt csak egy rezidens ügyel – háromezer forintért.

– Az amerikai kórházakban fel sem merülhet az ilyesfajta alacsony hatékonyságú ügyeletnek még a gondolata sem. Ott három műszakban, éjjel-nappal folyik a munka, beigazolódott, hogy ez a szervezési forma gazdaságilag előnyös, az egy műszakra vetített költségeknek nem a háromszorosát, hanem csak a két és félszeresét igényli.

– Nálunk miért nem vezetik be ezt a rendszert?

– Azt mondják, nincs hozzá pénz, de hiába próbálunk spórolni, mindent összevetve mégiscsak ráfizetünk. Elég egyetlen adatot megemlítenem: Amerikában egy akut agyvérzés 2,6 ápolási napot igényel, nálunk 12-őt, ami a költségekben is majdnem ötszörös különbséget jelent. Náluk, ahogy javul a beteg állapota, szinte futószalagon viszik tovább a különféle rehabilitációs fokozatokon, mindenképp el akarják érni az életminőség javulását. A rehabilitációra kint nem sajnálják a pénzt és az időt, teljes értékű, munkára képes embert akarnak visszanyerni.

– Nálunk mennyit engedélyeznek erre a folyamatra?

– Három hetet, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár nem finanszíroz többet. 1997 óta a stroke-program sem kap elegendő kormányzati pénzt. A rendszerváltás után egy ideig csökkent a stroke-os halálozások száma, de 1998 és 2000 között már elakadt a javuló irányzat, sőt az ellentétébe fordult át, még a munkaképes férfi korosztályokban is megnőtt az esetek száma.

– Az igazsághoz hozzátartozik: a veszélyeztetett népességben nem mutatkozik hajlam arra, hogy foglalkozzanak a bajok megelőzésével. „Az egészség mint érték”-magatartás csak ritkán tapasztalható, valószínűleg azért, mert az élet sokak számára nem jelent túl nagy értéket. A jól kereső menedzser élvezi az életet és ezért igyekszik megvédeni, ugyanez nem mondható el például egy hajléktalanról. A stroke elkerülésénél is a havi jövedelem nagysága számít a legfontosabb faktornak.

A főigazgató nem tud több időt szánni rám, búcsúzóul átad egy általa megfogalmazott, 2002 decemberére datált „szerkezetváltási és fejlesztési koncepciót”, melyet később az egyes osztályok helyzetének elemzésénél haszonnal forgattam.

További kalauzolásomat egy fiatal orvosra bízza. Ő mindenekelőtt egy általános szervezeti áttekintést próbál nyújtani:

– Az intézet két orvosi alapszakmát képvisel: a pszichiátriát és a neurológiát. [Brencsán orvosi szótára szerint: az elmegyógyászatot és az ideggyógyászatot. – M. Gy.] Ezek, bár egy intézmény keretében működnek, szakmailag elkülönült országos központok, a közgondolkodásban hagyományt őrző nemzeti értéknek számítanak. Két egyetemi tanszék és egy tanszéki csoport is működik a falak között. Az intézet aktívan részt vesz több népegészségi programban, így a Stroke Program irányítása az Agyérbetegségek Országos Központjához kötődik, de a mi szakembereink foglalkoznak a drog- és alkoholizmus prevencióval, az öngyilkosságok megelőzésének kutatásával és más feladatokkal is. Az intézetben akut betegellátás, rehabilitáció, illetve reszocializálás folyik, nappali és éjszakai szanatórium működik.

Kísérőm úgy véli, hogy ezzel a tájékoztatóval sikerült felhozni engem az ismeretek kellő szintjére, egy kisebb bemutató körútra invitál. Bepillantunk az intenzív osztályra, itt csak annyi tűnik fel nekem, hogy a nyolc ágyból mindössze három van ellátva lélegeztető készülékkel.

A szubintenzív részleg jelenleg üres; egy súlyos beteg rezisztenssé vált baktériumokat hurcolt be magával, most éppen fertőtlenítik a helyiséget.

– Mintha újra a Semmelweis Ignác előtti időkben élnénk, a magyar kórházakban megint előfordulnak bakteriális és vírusfertőzések – dohog az orvos.

– Nem takarítanak rendesen?

– Ez nem a takarítástól függ, ezek a bajok a tisztán tartott kórházakban is felütik a fejüket. Az ápolónők egy része, de néha még az orvosok is elhanyagolják a megfelelő fertőtlenítést, olyan eset is előfordult, hogy egy AIDS-ben szenvedő orvosnő egy fél évig még rendszeresen operált egy vidéki kórházban. Elég egy érintés, aztán bekövetkezik az ártalom, ez a veszélyhelyzet sokáig elhúzódhat, mert az ellenálló baktériumok megtapadnak a csövekben is, és még lángszóróval is alig lehet kiirtani őket. Leginkább a lehasználódott, hiányos burkolatú, párás levegőjű mellékhelyiségekben vernek tanyát.

Szeretném megnézni a közeli rehabilitációs részleget – a kórházban több hasonló is működik a különböző osztályokon. A folyosó végén nem nyitottak oda vezető ajtót – állítólag 40 ezer forintba került volna, és az illetékesek sokallták ezt az összeget –, szerintem az évek során csak fűtési veszteségben ennek a többszöröse elment.

Ki kell mennünk a hóborította parkba, és egy ösvényen közelítjük meg a célunkat. Az orvos elmondja, hogy súlyos és maradandó agyérkatasztrófákat elszenvedett betegeket ápolnak itt, a gyomrom tiltakozva összehúzódik. Pályám úgy hozta, hogy már számos elfekvő kórházban, elmeszociális otthonban jártam, arra számíthattam, hogy itt is artikulátlanul jajgató, mereven a mennyezetet bámuló, vagy magzati zsugorülésbe húzódó testi-lelki sérülteket kell majd látnom.

A részlegen minden férőhely foglalt, a körülmények is szegényesek, a környezetből mégis visszafogott, de törhetetlen remény árad, a felépülés akarata. A mélyen alulfizetett, magukat agyonhajszoló nővérek irányításával a betegek közösséggé formálódtak. Most, a délelőtti foglalkozás idején közel húzódnak egymáshoz az asztal mellett, tudomásul veszik a társaik létét, és kapcsolatot próbálnak létesíteni velük. Kézről kézre adnak egy-egy családi fényképet, akadozó nyelvvel, de megbeszélik a gyűrött soknapos újság nekik friss híreit. Ketten az erősebbek közül két oldalról közrefognak egy nehezen mozgó nőt, karját a vállukra vetve felemelik a székéből, és körbe-körbe sétálnak vele az előtérben.

Mikor elköszönök, szeretnék adni nekik valamit, de semmit sem találok a táskámban, így jobb híján csak egy-két viccet mondok el. Bár a poénok nem éppen világraszólók, mégis hálás nevetéssel fogadják. A „Sárga Ház” betegeiben mindent felülmúló vonzódás él a humor legapróbb morzsája iránt is, mintha ez volna a rehabilitálódás, az életbe való visszatérés egyenes útja, mintha a nevetéssel felül tudnának emelkedni a sorsukat sújtó akadályokon.

A séta iránya rögtönzött, következő állomásként a „memória klinikát” választottam ki, elsősorban különösen hangzó neve miatt. A leírás szerint ez az egyetlen olyan gyógyászati egység Magyarországon, amelyben az emlékezetzavarban szenvedő betegeket megvizsgálják és kezelik járó-, illetve fekvőbeteg-ellátás keretében.

Az anyagi nehézségek itt a más kórházakban már megszokott szintnél is fokozottabban jelentkeznek. Az átlagos ápolási idő viszonylag rövid, ennek következtében az állami finanszírozás igen mérsékelt.

A betegellátás gyógyszerigénye igen magas, főleg az infúziós kezelések általános volta miatt. A korszerű – elbutulást gátló és lelki működést befolyásoló – gyógyszerek drágák, megvásárolásuk nem is fér bele az osztály költségvetési kereteibe. A pénzügyi egyensúlyt csak a kívülről érkező adományok tartják fenn, ha ezek valamilyen okból megszűnnének, a korszerű terápia lehetetlenné válna.

A fekvőbetegek kezelése harminc ágyon folyik, foglaltságuk nyolcvan százalék fölött jár – nem áll rendelkezésre az ehhez szükséges ápolónői gárda. A létszám összesen kilenc főt tesz ki – a főorvos becslése szerint 16-17 kellene –, ha két stabil ember kiesik, az már működésképtelenséget eredményezhet.

A túlórák meghatározott mértékét itt is tilos túllépni, ezért éjszakánként csak egy nővér teljesít szolgálatot. Mint már említettem, ezt általában is tiltják a szabályok, az adott környezetben pedig végképp megengedhetetlen ez a megoldás. A betegek kétpercenként felriadnak, és rémülten próbálnak tájékozódni, hogy tulajdonképpen hol is vannak, felkelnek, nem találják meg a mosdót, mániákusan kóborolnak a folyosón. A nekik segíteni próbáló ápolónőben is ellenséget láthatnak, és rátámadnak.

– Jól gondolom, hogy a betegállomány nagyrészt az idősebb korosztályokból kerül ki?

– A negyvenedik életév alatt inkább csak egy baleset vagy agyvelőgyulladás utóhatásai váltanak ki memóriazavart, később egyre gyakoribb az előfordulás, kilencvenéves korra ez az arány meghaladja a harminc százalékot.

– Mi számít fordulópontnak?

– Akad olyan, aki magától belátja az emlékezőképességének kóros gyengülését, és jelentkezik az orvosánál, ez sokkal kedvezőbb eset, mintha a környezete veszi észre, hogy az öregember nehezebben alkalmazkodik a körülmények változásaihoz.

– Különösen érdekes, hogy az iskolázottság erősen befolyásoló pozitív tényezőnek számít. Hetvenöt éves kor fölött az alacsonyabb végzettségű embereknek kétszeres az esélyük rá, hogy bekövetkezik náluk a memória beteges romlása.

– Azt tudjuk, hogy a pszichiátriai betegek is általában belgyógyászati vagy sebészeti okok miatt halnak meg. A memóriakezelést nem lehetne beilleszteni a belgyógyászat sokkal tágasabb és kialakultabb kereteibe?

– A belgyógyászok a nyaktól felfelé mutatkozó bajoknál bizonytalanokká válnak – ez elme- és idegkórházra tartozó ügy. Nagy professzornak sikerült megnyernie egy nagyobb összegű világbanki pályázatot, akkor bontakozott ki a tevékenységünk. A gyógyító csapatunk színvonaláról csak annyit említek meg, hogy az osztályvezető főorvos négy szakvizsgával rendelkezik, a főorvos kettővel, az adjunktus hárommal, két klinikai szakpszichológus és egy gyógypedagógus is segíti a munkánkat. A terápia nem elvont beszélgetésekből, „lelkizésből” áll, mint a laikusok feltételezik, hanem modern eszközökkel végzett vizsgálatokból és kezelésekből, különböző orientációs tréningekből.

– Az érzékek hálózatában felhalmozott tapasztalatok: az íz-, a szín-, a hangulati hatások is segítik felidézni az emlékeket. Mindenki megpróbál kialakítani magában egy „előhívó rendszert”. Egy ügyvéd mind gyakrabban felejtette el klienseinek a nevét. Azzal próbálkozott, hogy meghatározta a legvalószínűbbnek tűnő kezdőbetűt, mondjuk az „a”-t, ehhez kapcsolódva végigsorolta a teljes ábécét: „ab, ac, acs” és így tovább, hátha rálel a név következő betűjére, és ez a pár már esetleg sugallni fogja a még hiányzó részt is.

– Milyen esélyek nyílnak a teljes gyógyulásra?

– Nem szabad elfelejteni, hogy ide olyan betegek kerülnek, akiket a neurológiai osztályokon már nem tudtak biztonsággal kezelni, ezért csodákban nem reménykedhetünk.

A gépállomány elmaradottságát már Nagy főigazgató is megemlítette, de az a tény csak később derült ki, hogy a 2003-as év elején Magyarországon a legidősebb komputertomográf az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben működött (két „kortársa” a fegyveres testületek egészségügyi ellátó rendszerében, a belügyi, illetve a honvédségi kórházban). A General Electric még 1991-ben szerelte fel, tehát már belépett a tizenharmadik évébe. Megvásárlását az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fedezte, akkoriban hatalmas összegnek számító 1,4 millió dollárt fizettek ki érte. A gép valószínűleg nem ért ennyit, bár a példány természetesen új állapotban került ide, de a típusa az 1990-es évekre már rég túlélte a fénykorát. A rosszindulatú külső szemlélőben feltámad a gyanú, hogy a vásárlást lebonyolító magyar csapatban valaki vagy valakik nagyot „kaszálhattak”. Mivel a hasonló üzletkötés akkoriban még ritkaságszámba ment, az ügyviteli tapasztalatlanság következtében számos fontos, a magyar félre előnyös kikötés is kimaradt a szerződésből, mint például az úgynevezett „up time” garancia. Ez a klauzúra előírja – a mai normák szerint –, hogy a gépnek a munkaidő 96 százalékában működőképesnek kell lennie, különben a gyártó, illetve a hozzá tartozó szerviz kártérítést fizet.

A lipótmezei helyi technikai adottságok nem voltak túl kedvezőek a komputertomográf működtetésére. Az egész kórház mindmáig egyetlen villamos hálózati betáplálással rendelkezik, minimálisan kettő kellene, ha valamilyen közelben dolgozó személy vagy gép elvágja a vezetéket, az áramellátás azonnal megszűnik. Létezik ugyan egy „szünetmentes” belső áramforrás, amely ilyenkor helyettesítésképpen működésbe lép, de ez, ha jól tudom, mindössze néhány feltöltött akkumulátorból áll, melyek az olyan létfontosságú berendezéseket is, mint a CT vagy lélegeztető gépek is csak rövid ideig tudják ellátni. A „szünetmentes” táplálására később bekapcsol egy aggregátor – ez egy igen gyenge teljesítményű, dízelüzemű hajómotor, még az 1960-as évek mezőgazdaságában használtak ilyeneket áttelepíthető erőforrásként, a kórházba is ebből a garnitúrából került. Technikai színvonalára jellemző, hogy a központi áramszolgáltatás újbóli megindulását kürtszóval jelzi, erre előbb-utóbb megjelenik valaki, és lenyomja a megfelelő kart. (Elnézést kérek a műszaki leírásban feltehetőleg előforduló pontatlanságokért.)

Az elektromos áram egyébként is mérhetetlenül „szennyezetten”, kötésben túlterhelve lép be a kórházba. Az intézetnek olyan társakkal kell osztoznia a villamos energián, mint például az Adyligeten állomásozó híradós zászlóalj – mint a szakemberek megjegyezték: épp csak a nagy bratszki erőművet nem kötötték rá.

A kerítésen belül sem vigasztalóbb a helyzet. Egyes vezetékszakaszok életkora között negyven-hatvan éves különbség is mutatkozik, főleg a folyosói világítás öregedett el. Találni még rongyszigetelésű elektromos vezetéket is, mindennapos jelenség, hogy a rongy valósággal elolvad, és elkezd füstölni. A kábelek egyes helyeken rézötvözetből, másutt sima, illetve lapos alumíniumból készültek, ezek néhol párhuzamosan helyezkednek el, vagy össze is kapcsolódnak, a terhelhetőségüket szinte lehetetlen meghatározni. Számtalan helyen a vezetéket már kiiktatták a használatból, de ezt semmivel sem jelezték.

Ilyen körülmények között valóságos csodának kell tekintenünk, hogy a CT tizenhárom éve, ha fennakadásokkal is, de egyáltalán működik. Szakmai tekintetben is már rég ócskavasnak minősül – a minden elképzelést túlszárnyaló technikai fejlődés következtében egy piacra dobott gép három év alatt elavul. A haladás olyan gyors, hogy már nem is számozzák az egymást követő generációkat. A kínálatban már rég megjelentek az úgynevezett spirális CT-k, ezek olyan vizsgálatokat is elvégeznek, melyekre az OPNI-ben elhelyezett típus sohasem volt képes. Nála egy koponyaellenőrzésnél a technikai rész, mely alatt a betegnek szinte mozdulatlanul kell feküdnie a gép „asztalán”, több mint egy fél órát vesz igénybe, egy korszerű spirális CT-n ez a művelet 2-3 perc alatt lezajlik, a teljesítménye is összehasonlíthatatlanul magasabb, tizedmásodpercenként akár 250 „szeletet”, vagyis képet tud készíteni.

– Az akut stroke ellátási algoritmusát a megmenthető agyállomány érdekében időhöz kötik – mondja egy szakértő –, ebben a kóreredet vonatkozásában (vérzéses, vérzéshiányos) a kórházba való belépés pillanatától 30–45 percen belül diagnózishoz kell jutni. Ez a 30–45 perc magában foglalja a beteg vizsgálatát, állapotstabilizálását, labort, EKG-t, CT-t is. Azaz a centrumba bekerülő beteg szinte esélytelen.

Az alacsonyabb technikai szint és a romló műszaki állapot számos hátránnyal jár. Mint már említettem, a röntgencsövek fogyóeszköznek tekinthetők, de korántsem mindegy, hogy milyen gyorsan használódnak el. A pécsi klinikán a csövek állítólag 550 ezer exponálást bírnak el, a 100 ezer magyar viszonylatban még úgy-ahogy elfogadhatónak számít, az OPNI komputertomográfjából viszont sokszor már 30 ezernél kimegy a cső.

Nyolc év után a gyártó céget már nem terheli az a kötelezettség, hogy pótalkatrészeket tartson raktáron, így az új csövek beszerzése nemcsak jelentős költségekkel jár, hanem mind komolyabb technikai nehézségekkel is. Előfordult, hogy a kórház elküldte az igénylést, a gyártó le is szállította a csövet, de a csomag felbontásánál kiderült, hogy nem ehhez a típushoz való, ezért vissza kellett küldeni a feladóhoz. Az eset megismétlődött, és csak a harmadik cső bizonyult használhatónak. Az egész ügy meglehetős lassúsággal bonyolódott le, ezalatt majd négy hétig nem üzemelt a kórház egyetlen CT-je, egyébként máskor is leáll négy-öt napra. Ilyenkor az ország lipótmezei stroke központja gyakorlatilag csak korlátozott teljesítménnyel működik és nem minden betegnél megoldható, hogy a vizsgálathoz átszállítsák egy másik intézetbe.

Egy szakértő a kialakult helyzetet értékelve megjegyezte, hogy ahol nincs CT-készülék, az nem tekinthető kórháznak, legalábbis a korszerűség megkövetelhető szintjén:

– Ha ez az állapot továbbra is fennmarad, előbb-utóbb lesüllyedünk Afganisztán szintjére.

Megkerestem Kenéz professzort, a radiológiai osztály régi vezetőjét, aki már nyugdíjba vonult, de még be-bejár a kórházba, neki tettem fel a kérdéseimet:

– Nem lehetne lecserélni ezt a gépet?

– Már évek óta igényelünk a minisztériumtól egy új CT-t, de még egy konkrét időpontra szóló írásbeli ígéretet sem kaptunk az illetékesektől.

– Mennyibe kerülne?

– Talán 100 millió forintért lehetne kapni egy olyat, amely megfelel a céljainknak.

– És ha eladnák ezt a gépet? Ez megnövelné a pénzalapot.

Kenéz professzor türelmes mosollyal magyaráz:

– Erre már nem akad vevő, olyan drága a karbantartása – és minden gép olyan használható, mint amilyen színvonalon megoldható a szervize. Erre a CT-re évi másfél-kétmillió forintot fizet rá a kórházunk.

– Ha a CT nem működik, ki lehet váltani más diagnosztikai eszközökkel?

– Többé-kevésbé igen, MR-rel, a mágnesesrezonancia-készülékkel, de az nem erre való. Ha a CT teljesítőképességét összehasonlítási alapként tíznek tekintjük, az MR száznak felel meg – a működtetési költségek ezzel arányosak.

– A technikai fejlődésből mit profitál a beteg?

– Elég, ha csak annyit mondok, hogy 1952-ben még majdnem minden agytumoros beteg meghalt Magyarországon, most már jelentős részüket meg tudjuk menteni.

Kenéz professzor először a kórház MR-készülékét mutatja meg. Hamarosan kiderül, hogy a működtetéséhez szükséges létszám megtizedelődött az utóbbi években: néhányan külföldön folytatják a szakmai tevékenységüket – tízszeres fizetésért, egy nő elment szülési szabadságra. A szolgálat hosszú; reggel fél nyolctól este tíz óráig tart, ha az éjszakai szünetben valamilyen rendkívüli esemény fordul elő, például egy félig-meddig öntudatlan beteg elkóborol, a folyosón elesik, és beveri a fejét, azonnali vizsgálatra szorul, idegsebészet és traumatológia hiányában egy nővért kell berendelni az MR-géphez. A készülék túlterhelt, a saját fekvő ápoltak ellátásán kívül tevékenységének 87 százalékában ambuláns betegeket kezel.

A gép diagnosztizáló képessége rendkívüli. 148 klinikusi orvosok által beküldött személynél 136 esetben mutatta ki a bajok meglétét és a kiváltó okokat. Az ugyancsak modernnek számító analóg röntgenen például nem látjuk a májat, itt tisztán kivehető a képe. Az MR tette lehetővé azt is, hogy egyre világosabb fogalmakat alkossunk az emberi agy felépítéséről és működéséről.

A „Lipót” MR-gépe is túl jár már a használat optimális időszakán, erkölcsileg is megkopott. Egy modernebb készülék egy korai stroke vizsgálatát hússzor rövidebb idő alatt megoldja, jóval hatékonyabb a gerinc- és az idegsebészeti panaszok esetében is. Cseréjére „természetesen” nincsen mód, alkatrészváltásokkal nem foltozgatható, csak a maga egészében, kiegészítő berendezéseivel együtt lehet leváltani.

A gépben most épp egy hatéves soproni kislány fekszik, a fej és a nyak közötti határvonalon egy fejlődési rendellenességet fedeztek fel nála, a vizsgálattal azt kívánják tisztázni, hogy szükség van-e operációra.

Kenéz professzor átkísér a következő állomásra, a CT úgynevezett komputerhelyiségébe, és elköszön; egy vékony, szemüveges orvosnő gondjaira bíz. Az asszony hunyorog, és a homlokát ráncolja a fáradtságtól, az ő műszakja is hosszú, reggel nyolctól délután öt óráig tart, ehhez jönnek még a teljesítendő ügyeletek és a másodállás – csak a kórházi fizetéséből nem tudná eltartani a gyerekét. A munkakörülmények is rosszak, nem mindig telik papírlepedőre a betegek teste alá, sőt egy-egy kiégett villanykörte cseréje is megoldhatatlan gondot jelent. Meglepődöm, hogy minden baj ellenére az orvosnő mennyire azonosul a munkájával.

– Mi hozta ide, és mi tartja itt?

– Az emberi idegrendszer képileg is csodálatos, és másutt nem foglalkozhattam volna vele ilyen magas szinten.

Egy nap 20-25 pácienst vizsgálnak meg a CT-n, többre is volna igény, de a berendezés technikai szintje és műszaki állapota nem tesz lehetővé magasabb teljesítményt. Most egy 24 éves ambuláns beteg fekszik a gépben, nála is valamilyen fejlődési rendellenesség mutatkozik, koponyájának egy 6-7 centiméteres részét vizsgálják, fokozatosan, 2-3 milliméteres mélységi rétegekben haladva. Az eredményeket a komputer rögzíti, egymást követik a képek, csendben figyelünk. A szünetekben próbálom folytatni a témát:

– Érdemes érzelmeket is belevinni ebbe a munkába? Hiszen ez lényegében fizikai jellegű művelet.

– Az orvos nem tekinthet úgy a betegére, mint egy tárgyra, nem mellőzhető a lélek, azt sem a technika, sem a dokumentáció nem pótolhatja.

– A technikáról már van némi fogalmam, legalább a dokumentáció megfelelő?

– Sajnos ebben is sok a felületesség. Egyes orvosok – nyilvánvalóan borravalóért – úgy küldik be a beteget, hogy fogalmuk sincs az állapotáról. Kontrollvizsgálatot kérnek olyanokról, akik korábban még sohasem jártak nálunk, tehát a jelenlegi szintjüket nincs mihez hasonlítanunk.

Alig néhány perccel később magam is láthattam egy gondatlan orvosi eljárást. A családi orvos elfelejtette ráírni a beutalt beteg lapjára, hogy az illető allergiás a jódra. Nem tudom megítélni, hogy ez milyen súlyosságú kizáró tényezőnek számít, de a már gépben fekvő betegnél leállítják a vizsgálatot és kiemelik.

Még elbeszélgetek Kenéz professzor utódjával, B. osztályvezető főorvossal is. Ő – feltehetőleg hivatalból – optimistán látja a helyzetet. Biztos forrásokra hivatkozva közli, hogy a CT-készüléket még ebben az évben kicserélik, és hamarosan egy új MR-t is felszerelnek. Meglep ez a bejelentés, valamiféle írásbeli dokumentumot kérek tőle az ezzel kapcsolatos minisztériumi kötelezettségvállalásról, vagy legalábbis egy ígérvényt, de semmi hasonlóval nem tud szolgálni, amitől persze még igaza lehet.

Mivel már nem először merül fel ez a kérdés, nem szerettem volna lezáratlanul hagyni, ezért a kórház műszaki igazgatóját is megkérdeztem, hogy rendelkezik-e újabb információkkal. Tájékoztatójából úgy vettem ki, hogy hosszú ideje sem a kérdés egészének, sem a részleteinek a megoldásában nem történt lényeges fordulat. Ideadja az utolsónak kelt, 2002. november 11-i dátumot viselő feljegyzést, melyet a kórház gazdasági igazgatójához intézett a CT „szünetmentes” áramforrásának rendbetételéről:

„Ismert Ön előtt, hogy a Radiológiai Osztállyal közösen, hónapokkal ezelőtt úgy döntöttünk, hogy a CT „szünetmentes” áramforrást lekapcsoljuk, miután a feszültség olyan mértékűre csökkent, hogy veszélybe kerültek a nagy értékű inverterek. Sajnos csak átmeneti lett ez a megoldás, mert a CT-komputerszoba klímaberendezése is ezen a szünetmentes tápon lógott. A rövid idejű (pár millisec) áramkimaradások már bezavarnak a rendszerbe, és legtöbbször a klímát letiltják. Ezt nem biztos, hogy az ott dolgozók azonnal észlelik. Ha fél órán belül nem észlelik a klíma leállását, az letiltja a CT-t is, és ha ez scan [pásztázás – M. Gy.] közben történik, bizony még nagyobb baj keletkezhet, mint korábban gondoltuk. Tehát sajnos hosszabb távon az új CT beszerzéséig nem tudjuk nélkülözni a „szünetmentes” rendbetételét. Erre vonatkozóan már a VI. hónapban bekértünk árajánlatot, mert akkor lett volna az aktuális igazán. Az akkori ajánlat bruttó 932 000 forint volt, ami remélhetőleg mára nem módosult jelentősen. A CT „szünetmentes” rendbetétele azért nem lenne hiábavaló, mert ha terv szerint az új CT-t új klímával és új „szünetmentessel” együtt szerezzük is be, ez a „szünetmentes” akkor is hasznosítható, akár az MR-nél, akár másutt.

Módosítom tehát a néhány hónappal ezelőtti döntést, mégiscsak az lenne az igény, hogy próbáljuk meg a „szünetmentes” áramforrást rendbe tenni, mert a hiányából bekövetkező veszélyhelyzetek esetleg jóval magasabb költségkihatással járhatnak.

Kérem szíves válaszát arra vonatkozóan, hogy mikor indíthatjuk a munkát, lehet-e erre központi forrást az elkövetkezendő időszakban biztosítani.”

A címzett, a gazdasági igazgató csak ennyit írt rá a feljegyzésre:

„Milyen keretből? Beszéljük meg.”

Még egyszer megismétlem a kérdést:

– Más, esetleg magasabb helyről származó reagálás nem történt a CT-vel kapcsolatosan?

– Nem, azóta sem.

Majd látni fogjuk, hogy a CT ügye csak egy kis szelet a „Lipót” műszaki helyzetének romló tortájából. Nagy Zoltán professzor írásban rögzített fejlesztési koncepciójában a hiányosságok egész légióját sorolja fel, most csak találomra idézem belőle egy adott osztály munkáját bénító nehézségeket.

Az elektroenkefalográfiai és klinikai elektrofiziológiai osztály izomtevékenységet vizsgáló gépe a működésképtelenség határán áll, cserére szorulna, a laboratórium teljes villanyvezeték-hálózata pedig felújításra, részben tűzvédelmi okokból, részben, mert az elhasználódott öreg kábelek állandó zajforrást jelentenek. A rendkívül zajérzékeny vizsgálatok jelen körülmények között olykor kivihetetlenek vagy értékelhetetlenek.

A hibák felsorolását azonban csak abbahagyni lehet, befejezni nem.

Egy alkalmilag összeverődött kis csoporttal az intézet általános adottságairól és a jelenlegi helyzetéről beszélgetünk. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet 40,6 hektáron fekszik, ennek mintegy kétharmad részét elhanyagolt bozótos erdő borítja. A terület határvonalának háromnegyedét semmiféle kerítés nem zárja le, a meglévő dróthálón is akkora rések tátonganak, hogy kényelmesen lehet ki-be közlekedni rajtuk. A terrénum felső peremén ott jár a Gyermekvasút („lánykori” nevén Úttörővasút), elhagyott állomásépületébe alkalmi lakók vették be magukat. Lejjebb, az elhanyagolt parkban is számos helyen félig-meddig elbontott romfalak között, nejlonfóliával letakart gödrökben „csövesek” húzódnak meg. Reggelenként gyakran lehet találkozni zilált külsejű, italtól kivörösödött arcú párokkal, akik épp a napi kukázó körútjukra indulnak.

A húszhektárnyi erdő gondozására egyetlen embert alkalmaztak, nyilvánvalóan „villámhárítóként”, hogy ha jön egy esetleges ellenőrzés, azt lehessen mondani: kérem, mi törődtünk vele. Csak úgy mellesleg említem meg, hogy a kert első fáit még az 1800-as évek közepén telepítették. Különös becsű egyedek is találhatók köztük, két hársfát maga Sissy, vagyis Erzsébet királyné ültetett még a kórház alapítása idején, de az állományban más ritkaságok is akadnak: lepényfa, vasfa, oregoni ciprus és a parkok-kertek leglátványosabb dísze, magnólia liliomfa is.

A hiányos kerítésen belül 31 különféle felépítmény emelkedik. Ezek egy része nem a kórház közvetlen fennhatósága, hanem idegen cégek irányítása alá tartozik. Külső vállalkozások bérelnek itt irodát, például az Euber, egy könyvkiadó vállalat is helyet kapott, ezen kívül még számos alapítvány névtáblájával is találkozhatunk. Legalább tíz egykori szolgálati lakásból már rég kihaltak az alkalmazottak, de az OPNI nem kapta vissza a rendelkezési jogot, a leszármazottak nem hajlandók eltávozni. Két toronyépületet is felhúztak a jelenlegi személyi állomány és minisztériumi beosztottak számára. Az áttekinthetőséget tovább rontja, hogy napi sok száz látogatón kívül postások, szállítók és megrendelők is minden ellenőrzés nélkül mozoghatnak a területen.

– Ilyen zűrzavaros feltételek között hogy lehet megfelelő biztonsági körülményeket kialakítani?

– Nagyon nehéz. Minden olyan veszély, mely a polgári életben előfordulhat, az itt is megjelenik, sőt egy többletforrás is hozzájön: a betegek személye. Itt az emberek az állapotukból következőleg másként reagálnak, mint egy átlagos közösség tagjai. Egy teljesen közömbös kérdést is ellenük irányuló agressziónak foghatnak fel, és akár ütéssel is válaszolhatnak rá. A biztonsági szolgálat működése pedig nem kielégítő, embereit szinte csak a portákon állítja fel, nem fogja át a kórház egészét.

(Ez az utóbbi megjegyzés nemcsak a „Lipótra”, hanem a magyar kórházak többségére is érvényes. 2002 júliusában a Budai Irgalmasrendi Kórház egyik szobájából eltűnt egy idősebb beteg. Holttestére csak kilenc nap múlva találtak rá a kórház vészlépcsőházában – alig néhány méternyire feküdt egy kulcstól, mellyel ki tudta volna nyitni a menekülését lehetővé tevő ajtót. Ez persze bizonyos mértékig azt is jellemzi, hogy a személyzet milyen figyelmet fordíthat a betegek biztonságára. A kemény retorziók nem maradtak el, egy közrangú rendészt azonnal elbocsátottak.)

– Előírások szabályozzák a betegek magaviseletét, mozgását?

– Minden beteg bekerültekor tudomásul kell hogy vegye a házirendet.

Mintapéldaként elém rakják az addiktológiai osztály betegtájékoztatóját:

„Osztályunkon tilos: az alkoholizálás, a drogozás, kórteremben a látogatók és más szobák betegeinek fogadása, rádiótelefon, saját TV, tea-, kávéfőző, vízforraló használata. Látogatót fogadni csak a folyosó elülső részében levő ambulancián lehet.

Csak az orvos által kiírt gyógyszerek szedhetők. Intézeten kívüli programok a kezelőorvos írásbeli engedélyével bonyolíthatók. Az osztályról való eltávozás szándékát és a visszaérkezést mindenkor jelezni kell az ápoló személyzetnek. Parkséta-engedélyt a kezelőorvos adhat, amely kijárásra jogosít a főbejárathoz közeli postára, közértbe és trafikba is. Az intézet egész területén tilos a dohányzás. Betegeink csak az osztályunk fedett teraszán, mint kijelölt helyen, dohányozhatnak! Az öltözőszekrények az ágyszámnak megfelelően számozottak, használatukhoz lakatot kell hozni. A kórterem, a vizes helyiségek, a folyosó, az ebédlő és a dohányzó rendjéért, tisztaságáért a bent fekvő betegek a felelősek. Pénzösszegek, nagyobb értékű tárgyak a főápolónál helyezendők letétbe, az osztály csak ezekért vállal felelősséget…”

Visszaadom a papírt:

– Feltételezve, hogy nem minden beteg van abban a helyzetben, hogy ezt a házirendet tanulmányozza, például öntudatlan állapotban kerül be, vagy egy roham tör ki rajta. Ővelük szemben milyen eszközöket alkalmaznak?

– Ha fegyelmező eszközökre gondol, az egész intézetben összesen két darab kényszerzubbony van, az egyik a házi múzeumban, a másikat a filmesek szokták kölcsönkérni a forgatásokhoz. „Rácsos ágyakat” sem használunk.

(Nincs okom kételkedni a felvilágosítás hiteles voltában, de annyi bizonyos, hogy ez csak az OPNI-n belüli helyzetet tükrözi. A MENTAL DISABILITY ADVERSARY CENTER nevezetű nemzetközi szervezet az Európai Unió bővítése kapcsán folytatott vizsgálataiban hivatalosan megállapította, hogy Magyarországon is használják az úgynevezett rácsos ágyakat, melyekben a beteg még felállni sem tud. Néha napokra is ide zárnak ön- vagy közveszélyesnek minősített betegeket.

A Magyar Hírlap idézi a minisztériumi szakreferens nyilatkozatát, amely szerint 2000 elején még több mint hatvan hálós ágyat használtak Magyarország különböző egészségügyi és szociális intézményeiben, „ma már alig húszat”. Példaként a Jáhn Ferenc kórház pszichiátriáját említi meg, de egy nagy kórház folyosóján magam is láttam hasonló eszközöket.

Az orvosok és az ápolók azt állítják, hogy csak a beteg érdekében alkalmazzák, megóvandó őket az esetleges sérülésektől, de a külső szemlélőknek azokat az időket juttatják az eszükbe, mikor a pszichiátriai betegek ellátásában nem a gyógyítás, hanem az őrizet, az elkülönítés elve uralkodott. A szakma nagy alakja, Pándy doktor már 1914-ben így ír erről:

„Az ápolók kényelmének és bosszújának ez az ágyketrec éppen olyan jó eszköze, mint annak idején a cella volt…”

Az ilyen ágyak használata ma is a gyógyítás szemléletétől függ – állapítja meg Füredi professzor –, erre mutat, hogy 1974-ben egy vidéki kórházban egyidejűleg két elmeosztályt nyitottak, és az egyik nem igényelt hálós ágyakat, a másiknak viszont nyolcra volt szüksége.)

– Zárt körletet csak a legsúlyosabb pszichiátriai betegek elhelyezésére alakítottunk ki – folytatódik a felvilágosítás. – Itt az ajtókat egy úgynevezett kalauzkulcs nyitja. Ezzel a kulccsal nem csak az orvosok és ápolónők rendelkeznek, „feketén” a betegek is hozzájutnak. A kulcs meghatározott pénzösszegért vagy cigarettáért, kávéért beszerezhető, akinek erre nem telik, az egyszerűen lelopja az ablakkilincset, az is beleillik a zárba. Régebben azt mondták: az ápolót az különbözteti meg az ápolttól, hogy nála van a kulcs; mint látható, mára már ez is érvénytelenné vált.

– Ha a betegnek módjában áll kijutni az osztályról, miképp akadályozzák meg, hogy a kórház területét is elhagyja?

– A többségnek engedélyezik a viszonylag szabad mozgást, ők felvehetik a melegítőjüket, ha pedig valakit nem tartanak erre alkalmasnak, annak elzárják a ruháját.

Később azt tapasztaltam, hogy ez a korlátozás nem túlságosan hatékony. Az 56-os autóbusz megállójában többször is láttam pizsamában álldogáló betegeket, többnyire egészen a Moszkva térig lejutnak, ott általában elkapják őket, és kihívják a rendőröket. Amíg a visszaszállításra várnak, jószívű járókelők szoktak fizetni nekik egy-két üveg kólát, ez arra sarkallja őket, hogy minél gyakrabban megismételjék ezt a „kirándulást”.

– Állandó fenyegetést jelent a tűzveszély. A betegek között eleve akadnak piromániások – ahogy mondani szokás: egy belső tűz ég bennük, és ez előbb-utóbb a külvilágra is kiterjed. A dohányzást is hiába tiltják, a betegek rágyújtanak az ágyban, az ágy alatt, a szekrényben elbújva. Ha jön az ellenőrzés, az égő cigarettát egyszerűen zsebre vágják vagy feldobják a szekrény tetejére, és máris bekövetkezhet a katasztrófa. Sajnos az orvosok is rossz példát mutatnak ebben a tekintetben, úgy fújják a füstöt, mint egy gyárkémény, egyikük – elöl doktor, hátul doktor, középen professzor –, úgy verte ki a pipáját, hogy a parázstól kigyulladt a telefonkészülék.

– Vagyon elleni akciók előfordulnak?

– Ha valakinek nincsenek otthon hozzátartozói, behozza magával az értékeit. A komolyabb vagyontárgyakat: betétkönyvet, részvényt, családi ezüstöt leadja a pénztári széfbe, a kisebb „fukszokat” pedig letétbe helyezi a főápolónőnél, vagy viseli magán, ritkán szokott eltűnni.

– Egymás apróbb tárgyait skrupulus nélkül használják: dezodort, szappant, sőt néha a szomszéd fogsorát is kölcsönveszik, hogy le tudják rágni a csonton maradt húst. Akadnak kleptomániások is, elviszik az öngyújtót, a sztetoszkópot, mert ezek szép fényesek, a mikroszkópból is kilopnak fém alkatrészeket.

A kitérő után a szó az induló témára, az épület állapotára terelődik vissza. A jelenlevők egyetértenek abban, hogy 14-15 milliárd forint kellene a kerítésen belüli helyzet rendezésére. Utoljára az 1975 és 1985 közötti időszakban ment végbe komolyabb arányú felújítás, akkor a két épületszárny víz- és csatornarendszerét renoválták, ezt immár 18 éve nem követte újabb tatarozás. A munkálatok elmaradása az építőipari árak állandó emelkedése folytán önmagában is külön veszteséget jelent. Az egyik szárny legfelsőbb szintjén nem szívesen tartanak fenn kórtermeket, mert állandó a veszély, hogy a fafödém kigyullad, vagy egyszerűen rázuhan a betegekre.

– Hogy alakul a személyzeti létszámuk?

– Úgy tudom, a kilencszáz betegre mindenestül 1050 dolgozó jut, ez megengedhetetlenül kevés. Ami a műszakiakat illeti, 1988-ban öt-hat kőműves, ugyanannyi festő dolgozott nálunk, két autószerelő, egy kárpitos, hat villanyszerelő, még rádió- és tévészerelő is volt. Most a státuszok nagy részét nem tudjuk betölteni, például az egész villanyszerelő részlegünk három főből áll. Még az alapvető munkákat sem vagyunk képesek mindig elvégezni, tavaly nyáron például nem sikerült végrehajtani a fűtés karbantartását. A négy desztillátor négy különböző helyen áll, ez többszörös igénybevételt jelent az embereinknek.

A társaság megunja a hosszú magyarázkodást, azt javasolják, hogy induljunk el, és közelebbről vegyük szemügyre az állapotokat.

Először a főépület előtt állunk meg. A házi történészek szerint már a felhúzásának idején súlyos építkezési problémák merültek fel. Még 1860-ban az építkezést ellenőrző bizottság kifogásolta a felhasznált anyag minőségét. A falazatok már 70 helyen megdőltek, sőt az egyik gazdasági épület össze is omlott. Arról nem találtam feljegyzést, hogy miképp korrigálták ezeket a hibákat.

Az alapot sóskúti kőből és téglából vetették, ez felszívja a talajnedvességet és továbbítja felfelé, a 120-as falak most is át vannak itatódva nedvességgel és salétrommal.

– Honnan jön ez a salétrom?

– Magából a tégla anyagából válhat ki. Az erdő felől jön a víz, és aláfolyik az épületnek, ezt régebben egy drénrendszer elvezette, mostanra viszont ez a lefolyás eltömődött. A víz fel is gyűlik a pincében, csak a szárazabb részeket lehet használni, a többin még bútorokat sem lehet tárolni, mert egy negyedév alatt minden megrothad.

– A csőhálózat gyakran eldugul: Sokol rádió, hamutartó, lepedő és más hasonló tárgyak kerülnek elő, a rengeteg belefordított kávézacc is eltömíti. A tervszerű megelőző karbantartás már rég megszűnt, a pillanatnyilag felmerülő bajt elhárítják, de az fel sem merülhet, hogy egy-egy szakaszt kicseréljenek. Ha mégis kerül valami kis pénz, azt mindig festésre fordítják, mert maga a fal mindig látványosabb, mint a benne futó csövek.

– A homlokzat több mint húsz méter magas, elválasztó párkányok tagolják, ezeket valaha horganylemezek fedték, amelyek az évtizedek folyamán már rég szétrohadtak, az eső szabadon veri és pusztítja a felületet. Megpróbáltuk rendbe hozatni; a beállványozás többe került volna, mint maga a munka, ezért inkább alpinistákra bíztuk a javítást, ők viszont a köteleik ide-oda csapódásával tönkretették az amúgy is roskatag lefolyócsatornákat.

Az épületben először a mosodába nyitunk be. Még 1980-ból származó keletnémet Textima gépek kínlódnak benne, rengeteg energiát emésztenek fel, egy kilónyi ruhanemű kimosása több mint száz forintot igényel.

Egy szem lakatos próbálja használatra alkalmas állapotban tartani a masinákat, időnként megzsírozza a csapágyakat, rendbe hoz egy-egy kalandert. Csodákra ő sem képes, a három mosó-csavaró gépből csak kettő működik, a harmadik már egy éve áll. A centrifuga ékszíja vészjóslóan sivít, mert az alkatrészek tömítetlen réseiből folyamatosan víz csepeg rá, hamarosan ez is felmondja majd a szolgálatot. A lehetőségek végső pontjára jutott az üzem, ha még egy gép elromlik, leáll a házon belüli mosás.

– A köpenyek, munkaruhák, ágyneműk mellett a pizsamák ötven százaléka is átmegy a gépsoron. Csak minden második beteg hoz magával hazulról elégséges hálóruhát, a többi államit igényelne, de egyre kevésbé tudunk adni nekik.

– Milyen az átfutási sebesség?

– Előfordul, hogy egy lepedő még a mosás napján visszakerül használatba (ez a ritmus szokásosnak számíthat a magyar kórházakban, emlékezhetünk, Kazincbarcikán is ugyanígy forgott a fehérnemű).

– Ilyen igénybevétel mellett milyen gyorsan használódik el egy-egy darab?

– Egy lepedőnek a jótállás szerint 60-65 mosást kellene kibírnia, de maximum ötvenet visel el.

– Nem volna érdemes egy külső cégre bízni ezt a szolgáltatást?

– Ez eleve 25-30 százalékkal többe kerülne, és az alapárhoz még hozzájönne a szállítási költség is. Hetente egyszer vennék fel a szennyest és adnák le a tisztát, tehát a mostani forgókészletünket a hat-hétszeresére kellene növelnünk.

A fel-felcsapó gőzben alig lehet kivenni a hajladozó munkások alakját, csak annyit látok, hogy ketten egy hordóban épp keverik a mosóporos löttyöt. A művezető elhúzza a száját:

– Az embernek nem kell okvetlenül bolondnak lenni ahhoz, hogy itt dolgozzon, de mindenesetre előnyös, ha az.

A bálába gyűjtött ruhákat egy rég lenullázódott Robur márkájú autó szállítja, de ez csak az intézet területén belül mozoghat, mert vizsgák és engedélyek hiányában az utcai forgalomba már tilos volna bekapcsolódnia. Az intézet kihelyezett tündérhegyi részlegének ellátását egy ugyancsak vénséges, már 380 ezer kilométert futott Ford Transit kocsival próbálják megoldani.

Az épületből kilépve kissé lemaradok a kísérőim mögött, kifújom magamból a mosógépekből belélegzett gőzt, aztán felzárkózom.

A konyha megtekintésével folytatjuk. Ez a létesítmény az intézet történetében ugyanazt a szerepet játszotta, mint a Péterfy utcai kórházban a kazánház. Az illetékesek 1992–93-ban hozták tető alá, a rendelkezésre álló pénz ésszerűen arányos felhasználása helyett ezt az egyetlen, sok százmillióba kerülő beruházást hajtották végre, nyilván abban bíztak, hogy egyszer majd saját eredményes ténykedésük jelképeként tudják felmutatni.

A konyhát eleve túlméretezték, kapacitását háromezer adag előállításához szabták, tíz nagy, egyenként 240 literes üstöt szereltek fel, szolgáltatásait viszont még a fénykorában sem vették igénybe 2400-nál többen, és ez a szám továbbra is folyamatosan csökken.

Ha a vendégek közelebbről is megnéznék a főzőhelyiséget, az undortól fejüket vesztve távoznának. Mindent ellepnek a csótányok, ha a hajnali üzeminduláskor a szakácsok villanyt gyújtanak, seregestül futnak szét, és rejtőznek el valamilyen résben. Még a mikrokapcsolókba is bemásznak, tönkreteszik azok finom szerkezetét. A főszakács mielőtt kinyitná a számítógépét, előbb kétszer-háromszor belefúj a rovarirtó sprayvel. A végleges kiirtásukkal reménytelen próbálkozni, egyes tudósok jóslata szerint, ha egy nukleáris katasztrófa a Föld egész állatvilágát felszámolná, két faj akkor is megmaradna: a patkány és a csótány.

A főszakács megpróbálja feloldani azt a döbbenetet, melyet a sprayfúvás váltott ki belőlem és a kísérőimből, dicséri az itt főzött ételeket.

– Otthon a feleségem nem tud olyan rakott kelt készíteni, mint amilyet itt csinálunk. Minél nagyobb mennyiséget főzünk valamiből, annál inkább kijönnek az ízek. Persze alkalmazkodnunk kell a betegek ízléséhez, ők mindent édesen szeretnek: gyümölcslevest, paradicsommártást, a tea ragadjon a cukortól – mondja aztán, mintha megérezné, hogy nem ez a lényeg, elhallgat, és maga elé néz az asztallapra.

– Mennyi pénzből kell kihozniuk a napi három étkezést?

– 270 forintból. Régebben a főigazgatói utasítás 400 forintot írt elő, de a csőd után a kincstári biztos levitte 300-ra.

(Az összehasonlítás kedvéért két számot említek meg. Hazafelé menet megnéztem néhány alacsonyabb osztályba tartozó vendéglő kifüggesztett étlapját, még a legolcsóbb leves ára is meghaladta ezt az összeget. A másik viszonyítási pont: a börtönökben 420 forint körül jár a rabok ételnormája.)

A fentebb említett, egy beteg ellátására fordítható összeg nagyjából átlagosnak tekinthető, mint említettem, a kazincbarcikai kórházban 264 forintban határozták meg a szintet. Az is közös jellemző, hogy semmiféle pótlólagos forrásból, például disznónevelésből vagy zöldségtermesztésből nem tudnak javítani az eredendő adottságokon. Mindent pénzért kell beszerezniük, tenderkiírás alapján vásárolnak. A termelő cégeknek érdemes bekerülniük erre a jelentős méretű piacra, ezért engednek az áraikból, például nyolcvan forint alatt adják a kenyér kilóját.

Az intézet konyháján havi 12 millió forintot költhetnek nyersanyagra, ez a ráfordítás nem növekszik az inflációval arányosan. Az előírt kalóriaszintet tartani kell, ezért például több krumplit és tésztát adnak, viszont folyamatosan csökkentik a húsadagokat; tíz dekáról előbb nyolcra mentek le, aztán hatra, kisütve ez természetesen még kevesebb, talán négy dekát tesz ki.

Az étlap kéthetente rotálódik, vagyis kezdődik újra elölről. A betegek reggelire például egy kockasajtot és egy átlátszóan vékony felvágottat kapnak, esetleg ezek helyett másfél deka margarint. Tej, tejeskávé jön hozzá, hetente kétszer-háromszor tea. Ebédre a normák szerint fél liter levest és három deci főzeléket mérnek ki nekik – ez utóbbi helyett esetleg valamilyen más második fogást. Ez több, mint más kórházakban, sok helyen csak három deci levest és két deci „másodikat” szoktak adni.

– Futja ez a meghatározott nyersanyagból? – kérdezem a szakácsot.

– Néha nem, de amíg víz és liszt van a világon, addig nincs probléma.

Régebben meleg vacsorát szolgáltak fel, most előre elkészített csomagokat osztanak ki: öt deka felvágottat vagy egy szelet sajtot tartalmaz – idényzöldséggel: salátalevéllel, egy paradicsomcikkellyel. Egy ember egy napra fél kiló kenyeret kap, péksütemény csak a diétásoknak jár: kétharmad zsömle három étkezéshez, így két darabból három adagot lehet csinálni.

Néhány éve a konyha minden csütörtökön kiemelt menüt nyújtott: minden beteg kapott egy tojást, és tortát is sütöttek. Azért választották épp a csütörtöki napot, mert a páciensek java része hazalátogatott a hétvégére, és azt akarták, hogy jó ízek emlékével induljanak útukra. Ezt az extra juttatást azonban megszüntették, a csütörtök is beleolvadt a szürke hétköznapok sorába.

Kikívánkozik belőlem a kérdés.

– Ennyi étel elég egy embernek?

– Nem. Ezt az egészségügyi vezetés is tudja, és többletfinanszírozás helyett egy trükköt alkalmaztak. Bizonyára emlékszik rá, hogy néhány évvel ezelőtt a magyar kórházakban csak heti két-három alkalommal lehetett meglátogatni a betegeket, akkor is szűk két-háromórás időkeretben. Ha az ember máskor akart bejutni a hozzátartozójához, komoly borravalót kellett adjon a portásnak. Ez a rendszer megszűnt, most minden nap be lehet jönni reggel héttől este hétig – vagy még tovább. Ez a szervezésbeli átalakítás csak részben szolgálja a kapcsolatok folyamatossá tételét, inkább azért vezették be, hogy a hozzátartozók hazulról hozott étellel láthassák el a betegeiket – így egészítve ki a kincstári menüt.

– És ha valakit nem tud segíteni a családja?

– Az telefonálgat az ismerősöknek, hogy hozzanak be neki ételt, vagy koldul itt az intézeten belül. Az öregeket kezelő osztályon, a gerontopszichiátrián is éhesek a betegek.

– Eszembe jut főiskolás éveim menzája – mondja a másik kísérőm –, egyszer fellázadtunk a szűkös adagok miatt, a konyhavezető a következő szavakkal szerelt le minket:

– Elvtársak! Mi nem azért vagyunk itt, hogy jóllakassuk magukat, hanem azért, hogy enni adjunk maguknak!

– Az ápoltak délután fél ötkor megkapják a vacsorájukat, ezt rögtön el is szokták fogyasztani. Sok olyan gyógyszert is szednek, melyek a terápiás hatás mellett az étvágyat is fokozzák, hét-nyolc óra felé újra megéheznek. Akkor a nővér elővesz egy üveg disznózsírt, és kezdi kenni a kenyereket, a betegek sorba állnak érte, két-három szeletet is megesznek.

Elhűlve gondolok bele, hogy stroke-os és más elme és idegi elváltozásokban szenvedő páciensek disznózsíros „deszkákat” fogyasztanak. A szakács észreveszi arcomon a megdöbbenést, sietve kiegészíti a kísérőm szavait.

– De nem disznózsírral főzünk, hanem olajjal!

Közben befut a konyha főnökasszonya, kétségtelenül „úrnő a maga házában”, több évtizedes szakmai múlt áll mögötte, mérlegképes könyvelői végzettséggel is rendelkezik. Tisztában van az egészségügyben uralkodó állapotokkal, sőt friss személyes tapasztalatokat is szerzett. Egyik közeli hozzátartozója nemrégiben kórházba került, és még a szükséges gyógyszereket is neki kellett kiváltania. Minden mellébeszélés nélkül fogalmaz:

– Az itteni munka rosszul fizetett és fizikailag is nehéz. Az üstöt emelő gép hidraulikájából gyakran kifogy az olaj, de ha éppen van benne, akkor valamelyik alkatrésze romlik el, tehát kézzel kell emelgetni a többmázsás súlyokat. A hibákat csak lassan lehet kijavítani, egyetlen karbantartó szakemberünk sincs, ki jönne ide 73 ezer forintos bruttóért?!

– A konyhai dolgozóknál sem jobb a helyzet, az alacsony kereset mellett a szociális ellátottságuk is gyenge, csak egy példát mondok: naponta ötvenszer kell kezet mosniuk, és ehhez havonta összesen egy fél szappant kapnak. Arra is rá akarnak szorítani minket, hogy a vécépapíron és a hypón is takarékoskodjunk, szeretném, ha az illető idejönne, és megmutatná, hogy kell csinálni!

Megpróbálom lecsillapítani a főnökasszony háborgását, egy semlegesnek ígérkező témát keresek.

– Megnézhetném a mai menüt?

– Természetesen – mondja, kinyomtatja a számítógépén, és átnyújtja a lapot. Az adott napon, 2003. január 13-án az úgynevezett „pépes” étlap a következőképpen alakult:

– Ez összesen hány kalóriát tartalmaz?

– Körülbelül 2400-at, a WHO ajánlásokban 2800 szerepel.

– Mi történik az ételmaradékokkal?

– Ez nem túl nagy mennyiség. A székelykáposztát szeretik a betegek, abból nem keletkezik moslék, tökfőzelékből vagy spenótból viszont bővebben összejön. A kukákba megy, 300 literes edényekbe.

– És onnan hová kerül?

– 2003. január elsejéig elvitte egy sertéstenyésztő, hat forintot fizetett egy kiló maradékért vagy száraz kenyérért, évente százezer forintnyi bevétel származott belőle. Most már törvény tiltja, hogy a moslékot disznókkal etessék fel a vállalkozók.

(Néhány nappal később az udvari munkások mutattak nekem egy betonozott placcon álló hordókat, melyeket továbbra is azért készítettek ki, hogy a sertéstenyésztő elszállítsa pótkocsis furgonjával. Azt nem tudtam megítélni, hogy a teljes mennyiséget elfuvarozza-e, és az is homályban maradt, hogy a korábbi partner folytatja-e ezt a tevékenységet. A bolt viszont megy tovább, azzal a különbséggel, hogy a kórháznak már egy fillér haszna sem származik belőle.)

– Csak az ATEV Fehérjefeldolgozó Rt. rendelkezik hivatalos engedéllyel az átvételre – folytatja a vezetőnő –, de ő ezért komoly pénzt számít fel, kilónként negyven forintot. Ehhez jön még a szállítással járó költség: nekünk kell kivinni Tökölre a saját edényeinkben, ők aztán továbbítják Soltra, de erre a távolságra is kilométerpénzt fizettetnek velünk.

(Az ATEV egy másik munkakapcsolatot is fenntart az intézettel, ők veszik át a tudományos kísérleteknél elhullott patkányok tetemét is, a 2001-es évben mintegy száz kiló kadáver keletkezett. Régen beledarálták az állattápba, most már ez a megoldás tilosnak számít, hogy továbbra is megtalálják a számításukat, megemelték az átvételi árat.)

– Saját keretekben nem lehetne megoldani a moslékügyet?

– Egy 6-8 millió forintos egyszeri beruházásra volna szükség, komposztálni lehetne az egészet, és úgy már nem számítana veszélyes hulladéknak, le lehetne rakni a szeméttelepeken.

– Ha ennyi a baj, nem volna egyszerűbb egy külső vállalatra rábízni az étkeztetést?

Az egyik kísérőm közbeszól:

– Már más esetekből kiderült, hogy a kórházak nem járnak jól ezzel a megoldásokkal. A pályázatoknál mindig nagy a korrupció veszélye, sok helyen a takarításra meghirdetett tendert eleve úgy formálják, hogy csak egy meghatározott cég jöhessen ki belőle nyertesként.

Belátom, hogy tehetnék még fel további kérdéseket is, egy nálam agilisabb riporter valószínűleg nem is mulasztaná el, én azonban már torkig elteltem a tapasztaltakkal, elköszönök a főnökasszonytól. Megyünk végig a folyosón, az egyik nyitott ajtó mögül utánunk kiabál egy cukrász, egy szétesett habverő gépet mutat fel:

– Nem tudnátok megjavítani?

Egyikünk sem vállalkozik rá. Elhaladunk a szolgálati ebédlő mellett, benézek: egy szerelő és egy konyhalány ebédel bent. Odalépek hozzájuk, és engedélyt kérek, hogy evés közben zavarhassam őket. A még mindig friss témára, a bérrendezésre terelődik a szó, minden félelem nélkül fogalmaznak, nincs vesztenivalójuk, ha kitennék őket, ilyen állást biztosan találnak.

– A konyhán dolgozóknak 2-3 ezer forintot emeltek, de ezzel egy magasabb adókategóriába kerültünk, ami el is viszi a különbséget, sokan csak egy papírt kaptunk, nem pénzt.

– Egy villanyszerelőnek 24 órás műszaki ügyeletért 3500 forintot adnak, számolja ki, mennyi jut egy órára. Ki is léptünk a szakszervezetből.

– A „Lipót”-on nincs titok, pontosan tudjuk, hogy tolódnak el a bérek. A régi embereket nem becsülik meg, most jött egy új osztályvezető, 100 ezer forinttal keres többet, mint az ápolási igazgató, akinek sokkal nehezebb a dolga: vele ordítoznak a nővérek, ha valami nem tetszik nekik, ő felel azért, hogy ne forduljanak elő fertőzések.

– Maguk kapnak hálapénzt? – tudakozódom, inkább csak rutinból, és megdöbbenek, hogy milyen indulatokat váltok ki ezzel a kérdéssel. Újra meg kell bizonyosodnom, hogy a közösen végzendő munka nem teremt morális egységet a kórházon belül, a személyzet rosszul fizetett többségét irritálják az orvosok kiemelkedő anyagi lehetőségei.

– „Parát” csak a doktor urak és hölgyek kapnak. Ha egy beteg egy hónapot fekszik az osztályon, a főorvosnak húszezer forint jár, a kis orvosoknak ötezer, de már két hét után egy teljes hónapi összeget számítanak fel.

– A napi munkarendjük is eszerint alakul. Reggel kilenc órakor bejönnek, levizitelnek, tizenegy órakor lelépnek, mennek a magánpraxisukba. Délután négykor térnek vissza, akkor érkeznek a hozzátartozók, akiktől felmarkolhatják a „jattot”.

– De hát a beteg nem köteles borravalót adni!

– Vannak, akik úgy értesültek, hogy Magyarországon ingyenes az egészségügyi ellátás, és megpróbálnak spórolni. Aztán azt tapasztalják, hogy a szomszéd ágyon fekvő „parázó” beteg katéterét hamarabb kicserélik, mint az övékét.

Kísérőm eddig a folyosón várakozott – nem kívánta jelenlétével befolyásolni a beszélgetés menetét –, most bekopog, hogy folytassuk az utunkat.

– Mit nézzünk meg?

– Ha lehet, az épület legmélyebb és legmagasabb részét – mondom egy hirtelen ötlettel.

– Semmi akadálya.

Lemegyünk a főépület alagsorába, elképedve tapasztalom, hogy a folyosó hosszában egy kirakodó vásárhoz hasonló pultsor húzódik. Magánkereskedők különféle édességeket, gyümölcsöt, ruhaféléket, kozmetikumokat árulnak, de még hátizsákok is szerepelnek a kínálatban.

– Kis Lehel piac! – mondja a kísérőm. – Sajnos bögrecsárda még nincs, de már tervezik.

– Ez egy alkalmi kipakolás?

– Nem, ez folyamatosan működik. Az igazgatóság úgy gondolta, hogy itt helyben kell kielégíteni a betegek és a személyzet vásárlási igényeit. Csak úgy mellesleg: az árusok rendszeres bért is fizetnek a helyfoglalásért, ez is enyhíti az anyagi gondokat.

Nem tudom feltételezni, hogy ez az árusítási forma nem rejt magában fertőzésveszélyt: az élelmiszerek betakaratlanok, a bentiek és a kívülről érkező vásárlók megtapinthatják, a ruhákat bárki felpróbálhatja.

Az árusokat csak ritkán háborgathatják ellenőrzéssel, egyre otthonosabban rendezkednek be. A ruhákat tartó vállfák kampóját beakasztják a fűtőcsövek szigetelésébe, ennek nyomán a védőréteg megsérül, és darabokban leválik, kilátszik a cső puszta vasa. Egyébként ez a rongálás már csak keveset ront az összképen, a folyosón végig vedlenek a falak, a repedéseken kifúj a gőz, tócsák állnak össze a kövezeten.

– Ha szólunk, hogy valamit azért mégiscsak kellene tenni, akkor azt mondják: jó, hogy azt nem reklamálják, miért nincsen a hullaházban olvasólámpa!

Leereszkedünk az úgynevezett „mélypincébe”. Bejáratát a háborús idők légoltalmi óvóhelyeinél megszokott szürkére mázolt vasajtók zárnák le, de ezek már időtlen idők óta nyitva tátonganak, aki bejut a pince előterébe, az már akadálytalanul haladhat tovább.

Három méterrel vagyunk a talaj szintje alatt, ebben a mélységben megfigyelhetjük az épület alapjait: a legalsó rétegeket vörös és fehér mészkő alkotja, erre rakták rá a szabályos formára kifaragott sóskúti falazó elemeket. A fundamentum, bár erősen átnedvesedett, már 1868 óta állja az évek múlását, süllyedést, statikai elváltozásokat nem lehet tapasztalni rajta.

A mélypincét már rég kivonták a használatból, az itt húzódó csöveket is kiiktatták a rendszerből, méteres darabok hiányoznak belőlük, csak egy gázelzáró szelep süvít valahol. A padlót a megbomlott szigetelésből lehullott üveggyapot- és papírhulladék borítja, ebből csak egy elhajított száraz kenyérvekni és egy valahonnan leszakadt mázsás kődarab emelkedik ki, a falra valaki valamikor nyilas jelképeket rajzolt fel.

– Van rá esély, hogy ezt a helyiséget valaha is felhasználják valamilyen célra?

– Már soha semmire.

– Akkor viszont miért tűrnek meg a kórházon belül egy ilyen lepusztult helyiséget? Élősködők vehetik be ide magukat, fertőzések kiindulópontjává válhat.

Kísérőm vállat von, mintha azt mondaná: ez már nem rá tartozik.

– Akkor, ha úgy gondolja, menjünk fel a padlásra.

A legfelső szintet lezáró ajtó kulcsra van zárva, de bent az előtérben a liftrendszer végpontjául szolgáló szerelőkamra nyitva tátong. Máskor megingathatatlanul blazírt kalauzom most elsápad, attól tart, hogy egy illetéktelen személy jutott be, esetleg egy „csövest” kergetett be ide a téli hideg. Körülnéz, de semmiféle nyom nem látszik, csak a falon díszlik egy réges-rég bevésett név: LINDA. Az aggódása indokolt; a padlászónának szinte minden alkotóeleme fából készült, a gerendák és a deszkák mára pergamenszerűen kiszáradtak, egy rosszul elnyomott cigaretta parazsa is lángra lobbanthatja őket. Már volt rá példa, hogy leégett a padlás egyik szakasza, a tűzoltók csak hosszas küzdelemben tudták elfojtani a lángokat, utána azzal köszöntek el: ha újra kigyullad, ne is hívjatok minket, mert nem tudunk mit csinálni, néhány óra múlva a kórház helyén közlekedési rendőr irányítja majd a forgalmat.

(Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a kazánházban a gázkazánok fölött is deszkából vannak a födémek.)

A padlás általános műszaki állapotából ítélve biztos, hogy az utolsó 60-70 évben nem renoválták, de az is lehet, hogy az épület 1868-as megépítése óta nem nyúltak hozzá komolyabban. Az eredeti konstrukció szerint a fa födémeket téglákkal fedték le, majd beborították habarccsal, hogy így védjék a kigyulladástól. A malterréteg már rég elporlott, alatta a téglák kilazultak, vagy el is törtek. Valaki egyszer megpróbálta kijavítani a felület réseit, de csak addig jutott, hogy egy-egy kupac téglát felhalmozott a gerendákra fektetett, járdául szolgáló deszkákon, utána visszalapátolta a „sittet” és végképp felhagyott a szándékával. Az egyik csupasz osztatban egy üres italosüveg hever.

A kietlen környezetben néhol felfedezhetők állati létezés nyomai. Az egyik beszögelésben egy rakás, denevérektől származó ürülék gyűlt össze, egy kerek résen – a leszerelt homlokzati óra helyén – besüt a nap, a fénypászmában bogarak keringenek.

A beeső fényben jól látszik a tartógerendák rendszere. A XIX. századbeli ácsmesterek nem takarékoskodtak az anyaggal, bonyolult kötésekben elhelyezett gyámfák sokasága támasztja alá a tetőt, a fenyőoszlopokba nem vertek fémszöget, így megrepedtek ugyan a kiszáradástól, de majd 140 év után sem látszanak rajtuk rothadásnyomok.

A padlás, ha jól gondolom, méreteiben nagyjából megegyezik az épület alapterületével, ez a hatalmas zóna egyetlen tűzteret alkot. A már említett katasztrófa után egy helyen felhúztak ugyan egy megosztó oromfalat, de erről hiányzik a lezáró ajtó, tehát egy pillanatra sem tudná meggátolni a lángok továbbterjedését. (Az ajtót később megtaláljuk, valaki kiemelte az illesztékeiből, és félredobta.) Egyéb védelmi megoldásokat nem alakítottak ki.

Épületgépészeti berendezéseket se nagyon szereltek fel, a tágulási tartály használhatatlan. A félhomályban észreveszek egy falból kiálló rudat.

– Ez milyen célt szolgál? – kérdezem a kísérőmtől, de ő csak megvakarja a fejét:

– Valamit tarthat, mert rá van akasztva egy drót, de nem tudom, hogy mit. Menjünk tovább, vagy már eleget látott?

Még egy pillantást vetek a padlás sötét és távoli mélyébe, aztán egy bólintással jelzem, hogy elég volt. Elindulunk visszafelé a padlógerendákra fektetett, recsegő, meg-meghajló járódeszkákon.

A gyógyító részlegekkel való ismerkedést a korfa legalacsonyabb ágán, a gyermek- és serdülő pszichiátriai osztályon folytatjuk. 1950. május elsején nyílt meg, abban az időben európai viszonylatban is az elsők közé tartozott. A maga nemében most is egyedülálló, mert Magyarországon még mindig nem alakult ki gyermek-, ifjúságpszichiátriai hálózat, hat-hét ilyen intézmény működik csak, az egész Dunántúl még ma sem rendelkezik osztályos háttérrel. Az ideggondozók szakember-ellátottsága és működési feltételei egyenetlenek, és szinte csak kivételesen felelnek meg az elvárásoknak.

A „Lipót” gyermek- és serdülő pszichiátriai osztálya országos felvételi illetékességgel rendelkezik, a megyében egyedüliként sürgősségi felvételt is vállal. Az osztály pszichotikus szintű állapotok ellátására szakosodott, mely nem egy kórformát jelent, hanem magas súlyossági szintet. A legnehezebb, már-már reménytelennek látszó esetek kerülnek ide. A korhatár meglehetősen tágas: 4 és 18 év között húzódik. A folyamatos „betegellátottság” biztosított, a 30 ágyon mindig fekszenek betegek.

Az osztályon ambuláns- és fekvőkezelés egyaránt folyik, sőt egy nappali szanatórium is tartozik hozzá. A betegekkel összesen öt orvos foglalkozik, ebből három szakvizsgával még nem rendelkező rezidens, ők önállóan nem dolgozhatnak, csak felügyelet alatt. A kielégítő ellátáshoz minimálisan további öt orvosra volna szükség, hiányukban az ambuláns kezelésre jelentkezők nagy részét csak hosszú várakozási idő után, vagy egyáltalán nem tudják fogadni. A kevés szakember miatt a nappali kórházzal járó lehetőségeket sem tudják megfelelően kihasználni. Ugyanez vonatkozik a szakszemélyzetre is, hat ápolónőnek kellene ellátni a harminc ágyat két, illetve három műszakban.

„Az adott szakembergárda jól képzett és biztos; senki távozása nem várható – állapítja meg a főigazgatói koncepció –, ugyanakkor az utóbbi idők túlfeszített munkája miatt mindenki fáradt, kimerült. Az adott helyzetből leginkább baleset, betegállományba való kényszerülés következhet be, másodsorban betegellátási hiba.”

Ami a technikai ellátottságot illeti: a számítógépek korszerűtlenek és kevés is van belőlük. A különböző vizsgáló tesztek, foglalkoztatási eszközök a minimális szintet sem érik el.

Az osztály akut gyógyító tevékenysége mellett rehabilitációs feladatokat is ellát, a harminc ágyból tíz ezt a célt szolgálja, ezen a részlegen a szülő folyamatosan a gyermeke mellett tartózkodhat, sőt bent is aludhat. A program szerint: „foglalkoztató, fejlesztő tevékenység folyik egyéni és kiscsoportos formában. Célja: megismertetni a különböző magatartási formák egymásra gyakorolt hatását, valamint a kommunikációval és a viselkedéssel kapcsolatos érzések és motívumok következményeit. Mindezek révén növekszik annak a valószínűsége, hogy a gyerekek később a külvilágban is alkalmazzák megszerzett ismereteiket, átértékelve régebbi kapcsolataikat, új, realisztikus személyi viszonyokat alakítsanak ki…”

A széleskörű működés fenntartásához az osztály különféle alapítványoktól próbál támogatást szerezni, mert itt is megmutatkozik, hogy a Homogén Betegségcsoportok rendszere által meghatározott normák milyen kevéssé fedik le a valóságos igényeket. Az előírások átlagosan 16 ápolási napot engedélyeznek és finanszíroznak, holott itt hónapokban kell gondolkodni, sőt előfordult már olyan eset is, mely egyéves kezelést igényelt.

Az osztályvezető főorvosnő is túl van terhelve munkával, csak hosszas egyeztetés után tudott alkalmat keríteni egy találkozóra. A megbeszélt időpontban is várnom kellett, amíg befejez egy vizsgálatot.

Kint a folyosón álldogálva nézegettem a falra kirakott gyerekrajzokat, papírból kivágott dekorációkat, újra megállapítottam, hogy még az üres felület is jobban mutat, mint a jellegtelen és kopott díszítések.

A főorvosnő szobájában ülünk le, meghagyta, hogy ne zavarják a beszélgetésünket, de így is percenként szólal meg a telefon.

– Tudom, hogy naiv kérdés, de azért felteszem – kezdem –, a pszichiátriai jellegű betegségekből ki gyógyul fel nehezebben: a gyerek vagy a felnőtt?

– A gyerek – számtalan okból kifolyólag. A fizikai növekedés és a mentális fejlődés amúgy is igénybe veszi az energiáit, elegendő élettapasztalattal sem rendelkezik a konfliktusok feldolgozásához, minden tekintetben ki van szolgáltatva a környezetének, és még tovább is sorolhatnám a helyzeti hátrányokat.

– Milyen környezetből érkeznek ide?

– A gyerekek fele állami gondozott, sok köztük a cigány. Súlyos pszichotikus állapotot mutatnak, és az irányzat csak tovább romlik. Jellemző példa, hogy régebben nem voltak Karácsony előtt öngyilkosságot megkísérlő gyerekeink, három éve november végétől folyamatosan jönnek.

– Mi rejlik a háttérben?

– Általában családi ügyek, sok a nemi abúzus.

– Mennyire tudnak segíteni rajtuk?

– A mi betegállományunk nem egységes, egyaránt akadnak benne tudathasadásban, depresszióban, magatartászavarban szenvedők. Egyetlen általános célt tűzhetünk ki magunk elé: legalább olyan állapotba hozzuk fel őket, mint amilyenben a betegség jelentkezése előtt voltak. Persze könnyebb eredményt elérni egy 4,8-as tanulmányi átlagú, öttusázó fiúnál, mint egy négyéves skizofréniásnál. Innen mindenképpen javult állapotban távoznak el, de azt nem tudjuk nyomon követni, hogy otthon mi történik velük. Családterápiával aligha lehet eredményesen próbálkozni olyan helyeken, ahol a hozzátartozók IQ-ja bokáig sem ér.

– A szülők milyen partnerek?

– Általában kevés aktivitást mutatnak. Azt hiszik, elég annyi, hogy behozzák a csemetéjüket, és itt „átszerelik” majd az ő közreműködésük nélkül is. Nem sietnek a hazavitellel, gyakran félrevonják az orvost: megháláljuk, doktor úr, ha egy kicsit tovább benntartja a gyereket.

– Akadnak persze bizarr, de erős érzelmi alapon nyugvó kapcsolatok is. Egy 18 éves fiú, ha elment hazulról, mindig összecsinálta magát az autóbuszon. Bevitték egy pszichiátriai osztályra, megnézték és megveregették a vállát: nincs semmi bajod, öcsi, felnőttél, Mátyás király a te korodban már birodalmat alapított, sipirc haza! A fiú azonban továbbra sem tudta visszatartani a székletét, ha kilépett a lakásból. Hozzám került, megvizsgáltuk, kiderült, hogy az apja epilepsziás, és a fiú otthon akart maradni, hogy egy roham esetén mellette lehessen – a főorvosnő az órájára néz –, még maradt egy kis időnk, végignézhetjük az osztályt.

Elindulunk a folyosón.

– Úgy hallottam, hogy orvoshiánnyal küzdenek. Miért nem kapnak ide embereket?

– Itt is többféle ok játszik közre. Ha valaki úgy érzi, hogy ebben találta meg a hivatását, szeretné örömét lelni a munkájában, de a segítő szándéka itt korlátok közé van szorítva, a tartalékai felőrlődnek, meghasonlik önmagával, és előbb-utóbb elmegy. A lelépők másik feléből pedig eleve hiányzik a mindenáron való segíteni akarás, ez ma nem divatos tulajdonság, egy pszichiáterünk, mikor elköszönt, azt mondta: én jó ember vagyok, de nem ennyire!

Először az akut osztályra megyünk be, már az első szoba ajtajának közepén egy hatalmas lyuk éktelenkedik. Megállok középen és körülnézek: a szakadt huzatú kék matracokból sárga hungarocell bélés türemkedik ki. A bútorzat is szedett-vedett, különféle óvodák és iskolák leselejtezett berendezési tárgyaiból rakhatták össze. Most, a délelőtti foglalkozási időszakban csak egy nyolc év körüli fiú tartózkodik benn, a Cseppkő utcai állami gondozott intézetből került be: autista, magában beszél, időnként felvihog.

A rehabilitációs részleg szobáiba kevesebb gondozottat raknak be, itt helyezik el azokat a hozzátartozókat is, akik beköltöztek, és éjjel-nappal ellátják a betegeket.

– Sok a közösségellenes beállítottságú gyerek?

– Nem, kialakulnak baráti kapcsolatok, ezeket igyekszünk együtt hagyni. Persze mindig akad három-négy agresszív gyerek is; odaédesgetik magukhoz a társukat, aztán belerúgnak. Fegyelmező eszközökkel nem rendelkezünk, hetente egyszer eljárnak lovagolni, legfeljebb arról tilthatjuk le őket.

Úgy látszik, hogy a nagy korkülönbség ellenére viszonylag jól kijönnek egymással az ápoltak; egy akadozva járó kisgyereket két idősebb társa sétáltat a folyosón.

Egy tíz-tizenkét éves kopaszra nyírt fiú közeledik felénk, olyan, mintha gyerekkorom nyomortelepeiről lépett volna elő. Arcvonásai elnagyoltak, szinte bárddal faragták ki, szemében állandó gyanú lappang, testtartásán folyamatos készenlét érződik. Feltűrt bal karján falcolások nyomai látszanak, már megpróbálta felvágni az ereit. A fiú hirtelen oldalt csúsztatja a lábát, gáncsot vet a botorkáló gyereknek, az majd hanyatt esik. A támogató társak felfogják, az orvosnő jelenlétében nem vágnak vissza, csak egy bólintással jelzik, hogy lesz még folytatása az ügynek.

A III. számú pszichiátriai és kedélybeteg osztályt dr. Rihmer Zoltán adjunktus vezeti. Őszintén szólva, az ember nem gondolná erről a negyvenes éveinek közepén járó, de koránál fiatalabbnak látszó, gyakran hadonászó és idétlen vicceket rögtönző szakállas férfiról, hogy az egész intézet két-három legjelentősebb orvosegyéniségeinek egyike. Kutatási területe a szorongásos és depressziós betegségek klinikumát és terápiáját öleli fel, társszerzőként ő írta a szakágban alapműnek számító „A gyakorlati pszichofarmakológia” és a „Hangulatzavarok” című könyvet. Több mint kétszáz tudományos cikket és könyvfejezetet tett közzé. A világ minden tájáról hívják előadónak szakmai konferenciákra, a nemzetközi elismertséget jelző idézettségi mutatóban a maga 5-600-as számával sokszorosan túlteljesítette a nagydoktori minősítést meghatározó előírást.

– Miért nem szerzi meg a professzori rangot?

Rihmer doktor szájában pipával felkacag:

– Majd hülye lennék beülni egy egyetemi tanszékre. Az igaz, hogy százezer forinttal többet keresnék, de rámenne az életem a házi tanácsülésekre, a státuszokért való veszekedésekre – aztán egy legyintéssel napirendre tér a téma fölött.

Mint kifelé forduló, a hallgatóira folyamatosan hatni kívánó ember, Rihmer doktor engem is eláraszt frappánsan megfogalmazott mondataival, alig jutok hozzá, hogy néhányat feljegyezzek:

– Minden embernél a nyúlt velőben helyezkedik el az úgynevezett szorongáscentrum, mely bármikor aktivizálódhat. Ha veszett kutya vagy ukrán turista üldöz, akkor adekvát a helyzet, de ha nincs ilyen fenyegetettség, a noradrelin akkor is beindíthatja a folyamatot…

– Ugyanaz a pánikbetegség sokféleképpen nyilvánulhat meg, de nincs annyiféle betegség, mint amennyi beteg…

– Az emberek java része nem tudja pontosan megítélni, hogy miről van szó: „Látom a szemében az őrületet!” – mondta egyszer egy riporter valakiről, pedig csak azt konstatálta, hogy az illető testileg-lelkileg elhasználódott…

Közben kopognak, egy ápolónő jelenti Rihmer doktornak, hogy kezdődik a reggeli megbeszélés. Az orvos felém fordul:

– Nincs kedve beülni hozzánk? Kap egy jó teát.

Vele tartok, menet közben felszedek néhány adatot az osztály működéséről. A hozzá tartozó budapesti területen kívül 12 környékbeli kisváros és nagyközség, összesen 176 ezer ember akut, felvételes ellátása hárul rá. A páciensek mintegy 20 százaléka (főleg a problematikus depressziós betegek) más régióból érkezik. Az osztály egy nagy forgalmú szakambulanciát is működtet.

Az akut és a rehabilitációs részlegen összesen nyolcvan ágy áll, a beosztott szakorvosok száma négy, ehhez jön még két rezidens. Kevés a szakképzett nővér is, pedig az idős, testi vonatkozásban is érintett betegek ellátása sok törődést igényel. A hiány 25-30 százalékos, egy-egy ápolónőre tíz ágy jut.

– Hány orvosra volna szükségük a fennakadás nélküli működéshez?

– Legalább 12-re. Például Hollandiában ugyanekkora beteglétszámra két és félszer ennyi pszichiáter jut, pedig ott sokkal nagyobb szakszemélyzet dolgozik az orvosok keze alá.

(Füredi János professzor egy nyilatkozatában lesújtónak minősíti az állapotokat. Szavai szerint akadnak olyan osztályok, ahol száz beteggel a megkívánt hét-nyolc pszichiáter helyett csak három-négy foglalkozik.

„Az első beszélgetés optimális időtartama egy-másfél óra, a továbbiaké minimum 30 perc, de lehet két óra is – ezzel szemben gyakori eset, hogy a betérő beteggel csak pár percet beszélgetnek, utána rögtön gyógyszert kap… Egy pszichológus vagy pszichiáter naponta maximum négy beteggel tudna hatékony pszichoterápiát folytatni. A lelkiismeretes pszichológusok az ennél több beteggel való foglalkozást már nagyüzeminek mondják, mégis sok helyen kénytelenek naponta dupla annyi beteget ellátni…”

A helyzetet tovább nehezíti, hogy az elmúlt négy évben drasztikusan, mintegy harminc százalékkal csökkent a pszichiátriák finanszírozása – fejti ki dr. Harmatta János, a Magyar Pszichiátriai Társaság főtitkára a Népszavában:

„Ha a súlyos adóssághelyzet miatt bárhol megszorításokat kell elrendelni, azt elsőként az elmeorvosi részlegek érzik meg. Az amúgy is mindinkább megszorított gyógyszerkeretből ide jut egyre kevesebb… A gyógyszerrendelések »visszaszorításának« súlyát érzékelteti az a konkrét eset is, mikor egy adósságrendezéssel megbízott csődbiztos takarékossági intézkedései nyomán az egyik vidéki intézményben az egy betegre jutó napi gyógyszerköltség száz forint alá csökkent. Ebből az összegből – szakmai vélemény szerint – kizárt, hogy pszichiátriai betegeket tudjanak gyógyítani. A minimálisan elfogadható napi költség 500-1000 forintot kell hogy kitegyen. Az intézmények jelenleg a gyógyszergyártóktól ajándékba kapott készítményekből gyógyítanak, ez az állapot azonban nem tartható fenn…”

Ebben a tekintetben a Rihmer doktor által vezetett osztály sem számít kivételnek. Kevés az orvosság a „Lipót”-on, a keretet korábban is szűkösen, a költségvetés nyolc-kilenc százalékában szabták meg, ez az arány mostanra lement hét százalékra. Az EGIS gyógyszergyár besegít termékeivel, de – az általános helyzethez hasonlóan – sok orvosságot így is a hozzátartozókkal hozatnak be, végső esetben maguk az orvosok veszik meg. A magyar egészségügyben sikerült feltalálni a negatív hálapénzt.)

Átmegyünk a tárgyalóba, és leülünk a nagy asztal mellé. Az orvosok már órákkal ezelőtt szolgálatba léptek, vagy még az előző estétől fogva ügyeletet teljesítenek, most reggeli gyanánt fogyasztják el az elébük rakott teát és kekszet, csak egy-kettő hozott hazulról valamilyen szendvicset.

Megbeszélik az osztály napi gondjait. A főnővér az ágyak foglaltságáról számol be; a telítettség a szabályok szerint itt sem érheti el a száz százalékot, puffer helyeket is fenn kell tartani váratlan esetekre számítva. Most két távozásra kiírt beteggel is gondok akadtak. Egyikük „civilként” raktárvezetői beosztásban dolgozik, két nap múlva kapja meg az új szolgálati lakását, addig benn szeretne maradni a kórházban, mert attól tart, hogy ha a régi környezetébe kell visszatérnie, megint rosszul lesz. Rihmer doktor eltöpreng, aztán rábólint:

– Rendben van, de mondja meg neki, hogy ha éjfélkor hoznak be valakit, akinek kell az ágy, akkor neki éjfélkor is el kell mennie!

Egy távozni készülő asszonyért a férje jött el, akit leginkább a megőrzőbe lerakott pénz érdekelt, mikor kiderült, hogy a pénztár ma valamilyen okból nem nyit ki, és ő nem veheti fel a deponált összeget, otthagyta a feleségét, majd másnap visszajön érte.

Elkezdődik a főorvosi vizit, Rihmer doktor és csapata a folyosó átellenes végén kezdi, menet közben a lábunk alá kell néznünk, hogy ne botoljunk meg a padló hiányos kövezetében.

– És ilyen környezetben kell világszínvonalon teljesítenünk – jegyzi meg a főorvos.

– Az osztályon mennyire szigorúak a rendtartás keretei?

– Azt láthatta, hogy a bejárati ajtót zárva tartjuk, akut pszichiátriai osztályon nem lehet „open door”-t, nyitott kapus rendszert játszani, mert előbb-utóbb történik valami, és megyünk a börtönbe. Dolgozott nálunk egy orvosnő, aki elhárított magától mindenféle biztonsági rendszabályt. Hagyjatok, én tudok bánni vele! – mondta, és bement a beteghez, először egy szék repült ki az ajtón, aztán maga a doktornő.

Azt már csak én teszem hozzá, hogy az utóbbi időben súlyosabb kimenetelű esetek is előfordultak. 2000-ben Kaposváron egy, korábban a kórházban ápolt fiatal férfi szerelmével üldözte, majd megölte az orvosnőjét. Egy 42 éves, ugyancsak pszichiátriai betegségben szenvedő asszony kiugrott a harmadik emeletről, egy nő pedig a nyílt utcán harminc késszúrással gyilkolta meg az édesanyját. Az illető személyek – enyhe kifejezést használva – „idegi labilitása” már korábban is nyilvánvaló volt, de mégsem kerültek kórházi felügyelet alá.

Sok esetben meg tudják győzni a mentőket arról, hogy megjavult az állapotuk, amit a mentők szívesen el is hisznek, mert megszabadulhatnak egy hosszadalmas és bonyolult fuvartól, másrészt a beutaló orvosok sem tanúsítanak megfelelő erélyt. Száz és száz hasonló „bomba” ketyeg a környezetünkben.

Először egy női kórterembe nyitunk be. Az éjjeliszekrényeken nem látni üdítőitalos dobozokat, édességeket, samponos flakonokat, képes újságot, az itt fekvő öregek többségét már senki sem látogatja. Rihmer doktor megáll egy 82 éves asszony ágyánál.

– Hogy van, Szidi néni, hall még hangokat?

– Nem, egy kis ideje megszűntek.

– Jól van. Ha újra visszajönnek, majd tessék szólni.

Sokaknál jelentkezik az a kényszerképzet, hogy lehallgatják a szavaikat, vagy kívülről irányítják a gondolataikat, ezen aligha lehet csodálkozni, rögeszméjüknek alaposan megágyazott a történelem.

A szoba sarkában egy szintén éltesebb nő ül, infúziót kötöttek be neki, nehezen tűri a beavatkozást, ezért a csuklóját gézzel a szék karfájához kellett rögzíteni. (Lehet, hogy nem figyeltem elég gondosan, de más fizikai jellegű kényszerítést nem tapasztaltam az intézetben.)

– Legföljebb „kémiai kényszerzubbonyt” alkalmazunk, vagyis nyugtatót, legutóbb egy olyan betegnél, aki puszta ököllel próbálta betörni az ablakokat. Komolyabb csatározásokra nem vagyunk felkészülve, egy renitens urat, aki késsel hajkurászta a nővéreket, áthelyeztünk egy másik osztályra, ahol keményebb fiúkból áll az ápolószemélyzet.

(Csak később töprengtem el azon, hogy juthatott be testi épséget veszélyeztető kés egy elmekórházba, aztán láttam, hogy a hozzátartozók hoznak be mindenféle evőeszközt, mert a „kincstári eszcájg” sokszor hiányzik, vagy használhatatlan.)

Egy asszony azért került be, mert részegen felgyújtotta a lakását, letelt a megszabott ápolási ideje, bár most szótlanul bámulja a plafont, Rihmer doktor intézkedik, hogy írják ki.

– Ha nem küldöm el az ilyeneket, hamar feltelik az osztály. A nyolcvan ágyunkon egy hónap alatt 110-120 beteg fordul meg.

A férfi kórtermekben Rihmer doktor oldottabban társalog. Némelyik ápolt a kötelességének érzi, hogy minden vizitre begyűjtsön egy-egy új viccet, akadozva, hangsúlyozás nélkül felmondja, a főorvos megdicséri, és egy másik anekdotával viszonozza:

– Pécset két részre osztották, „á”-ra és „b”-re, aztán kijött egy rendelet, hogy Pécsbé menjen a Pécsába.

Rihmer doktor néha leveszi az ágy végében felfüggesztett kórlapot, megfordítja és egy karikatúrát rajzol rá a páciensről. Felém fordítja:

– Hogy tetszik?

– Elég jó, de nem kívánom magának, hogy ebből kelljen megélnie.

Közben egy vékony, kopasz férfi vágódik elé, kiderül róla, hogy „civilben” vasutas, vigyázzállásba kapja magát:

– Szíveskedjék engem hazaengedni! Nincs pénze az édesanyámnak, meg fog halni!

– Nyugodjon meg, Lajos, és szedje rendesen a gyógyszereket, azzal is segít az édesanyjának, mert hamarabb meggyógyul.

A következő szobában egy magába süppedt, a külvilág ingereire nem reagáló férfi ül mozdulatlanul az ágya szélén, a vizitáló csapat érkezése sem zökkenti ki apátiájából, láthatólag fel sem fogja a hozzá intézett kérdéseket.

– Ha az volna a feladat: belőlem mennyi idő alatt tudnának egy ilyen roncsot kialakítani? – kérdezem –, csak azt ne mondja, hogy megy az magától is.

A főorvos szakértő szemmel végignéz, akár egy szabó a kuncsaft testi arányait:

– Azt hiszem, két hét elég volna. Hallatlanul könnyű egy embert kibillenteni az egyensúlyából.

A külső, „normális” világban gyakran elhangzó bolond-viccek hangulatából itt semmi sem érződik. Még a képzelgések is szomorúak és mélyről fakadnak, egy nő arról panaszkodik, hogy el akarják lopni a szerveit, egy öreg férfi attól esett letargiába, mert állítása szerint elveszített egy játszmát a sakkvilágbajnok ellen.

Csak egy alkalommal húzódott mosolyra a szám. Egy állig betakaródzó asszony jelentette a főorvosnak, hogy megérkezett – a valóságban persze egy percre sem hagyta el a kórházat.

– Aztán merre járt, Mariska?

– Batu kánnál voltam.

– Az érdekes lehetett, miről beszélgettek?

– Azt mondta, hogy iratkozzam be az újságíró iskolába. Magának mi a véleménye erről, doktor úr?

– Szerintem teljesen igaza van Batu kánnak, ebben a szakmában magának nagyon jó esélyei lesznek. Meg fog gyógyulni, Mariska, és akkor jelentkezik.

A beteget hirtelen aggódás fogja el:

– És ha nem gyógyulok meg?

– Akkor csináljon úgy az én kedvemért, mintha meggyógyult volna.

Mariska ettől új impulzust kapott, visszamerül gondolataiba, továbbmehetünk.

Egy suicid kísérletet elkövetett beteg kapcsán az öngyilkosokra terelődik a szó.

– Egy francia tudós, Emil Durkheim szociológiai alapállásból kiindulva „egoista”, „altruista” és „anómiás” öngyilkosságot különböztetett meg. „Egoistának” azt nevezte, mikor az egyén kiszabadul a társadalmi kontrollt képviselő csoportok (család, baráti kör, munkahelyi közösségek) kötelékéből, és oly mértékben elszigetelődik, hogy ezek nem tudják megakadályozni végzetes tettében. Az „altruista” változaton Durkheim az egyénnek a társadalom érdekében végrehajtott önfeláldozását értette, lásd: öngyilkos merényletek, önkéntes éhhalál és így tovább. Az „anómiás” öngyilkosság pedig akkor következik be, ha a társadalomban ellentét keletkezik, az egyének előtt álló igények, célok és a megvalósításukhoz vezető egyéni lehetőségek között. Ezt a felosztást és magyarázatot az idő már túlhaladta. Bár a tudomány nem tagadja a társadalmi folyamatok befolyását, de emellett fontos szerepet tulajdonít az egyéni sérülékenységnek is. Az öngyilkosok több mint kilencven százaléka valamilyen pszichiátriai betegségben szenved. A gondolkodásuk és magatartásuk beszűkült, gátolt, önmaguk ellen forduló agresszió keletkezik bennük, és fantáziálnak arról, hogy végeznek magukkal.

– Nagy általánosságban kétféle végrehajtási módszert különböztetünk meg, a „violens” változatot, mikor az illető felakasztja vagy halálra sebzi magát, és a „letális”-t, mikor magára nyitja a rezsót, vagy beszívja a kipufogógázt – ezen az utóbbi módon egyre nehezebb meghalni, mert mind több kocsi van katalizátorral felszerelve.

– Az öngyilkosok száma egyébként nálunk is csökkent, de nem olyan mértékben, mint például Dániában, az arány csak Észtországban és Lettországban magasabb. Persze lehet, hogy Oroszország csak azért került ki a lista élvonalából, mert lecsökkent az ottani átlagos életkor, sokan meg sem érik azt az időszakot, amelyben a legtöbb öngyilkosságot követik el.

A vizit befejeztével még beülünk egy kávéra Rihmer doktor szobájába. A vizsgálat ideje alatt sürgős elintézést igénylő papírok garmadáját rakták ki az asztalára, a főorvos arcáról eltűnik a megszokott félmosoly, ide-oda kapkod, közben letargikusan bólogat:

– Az új vezetés mindenáron javítani akar, és ezzel többet árt, mint amennyit a régi vezetés harminc év alatt rontott.

Nem akarom mondani Rihmer doktornak, hogy a túlterheltségnek azt a szintjét, amit nála tapasztalok, már sokszor láttam, és tapasztalataim szerint az infarktus vagy az idegbaj előszobáját szokta jelenteni, csak óvatosan rákérdezek:

– Jelenleg van orvos betegük?

– Most éppen nincs, szokott lenni, általában mániás depresszióval, alkoholizmussal kerülnek be. A nemzetközi trendek szerint folyamatosan romlik a helyzet; Amerikában az öngyilkosok között már az orvosok képviselik a legmagasabb arányt, ezen belül az intenzív osztályon dolgozók állnak az első helyen, másodikok a gyerekorvosok, aztán mi, idegorvosok következünk.

A színpadi komédiák egyik leghatásosabb figurája: a bogaras idegorvos. Igazából a betegek között volna a helye, kényszerképzetekkel küzd, aránytalanul reagál a jelenségekre. Ilyenekről csak legendákat hallottam a „Lipót”-on, egy patológus állítólag formalinba elrakva gyűjtögette az emberi agyvelőket. Az ok ismeretlen, az illető valószínűleg nem a politikai vezetés igénybejelentésére számított, a nómenklatúra a saját agyállományát is csak szerény mértékben szokta kihasználni. Az emberi testrészek azonban veszélyes hulladéknak számítanak, ezért a patológus halála után 1100 kilónyi agyvelőt kellett elvitetni, a formalint pedig beleöntötték a kanálisba.

Olyan orvossal viszont beszéltem a pszichiátrián, aki belemerevedett egy kiagyalt gondolati rendszerbe, és minden felmerülő esetet ebbe próbál beleerőltetni. Egy különösen hatásos monológban fejtette ki nekem világlátásának alapjait:

„– A gyógyszerek hatásosak lehetnek, de egyet nem lehet elérni velük, nem oldhatják fel a betegben rejtőzködő, be nem vallott konfliktust. Nevezzük az illetőt, mondjuk, Nulla Károlynak.

– Miért pont Nulla Károlynak? – szólok közbe.

– Most pont ez a név jutott az eszembe, egyébként egy Faludy-vers kispolgár főhősét hívják így. Az a kérdés, hogy működik-e Nulla Károlyban az őszinteségre való törekvés, ki tudja-e mondani, hogy »én 165 centi magas vagyok!« – és nem viselkedik úgy, mint egy 180 centis ember, vagyis nem menekül a valóság elől.

– Tegyük fel, hogy hajlandó elindulni a változások útján: az ezt megelőző állapot úszkálásra hasonlít egy meleg szarral feltöltött medencében. Aztán Nulla Károlyt megcsapja egy hirtelen szél, akkor veszi észre, hogy szarban van – sokadmagával együtt. Sokáig nem akarja felfogni a helyzetét, úszkál tovább, csak arra vigyáz, hogy el ne süllyedjen, a szar közben lassan rákövesedik.

– Aztán jön a krízis – kötelezően –, mert krízis nélkül nincs változás…

[Ez természetesen így van – gondolom magamban, csak az szükséges hozzá, hogy minden változás előtti helyzetet krízisnek minősítsünk, amit minden rezsi nélkül megtehetünk. – M. Gy.]

– … Nulla Károly feleszmél, hirtelen eszébe jut, hogy látott másokat is úszni, akik időközben eltűntek. Kint a medence mellett sok ruha van eldobálva, Nulla Károly összeszedi minden erejét, kimászik, és felöltözik. Aztán rájön, hogy szaros a teste, ledob magáról mindent. Nulla Károly újra körülnéz, akkor veszi észre, hogy ott áll egy zuhanyozó, belép alá. A híg rész lejön, de a rákövesedett rész meg se mozdul. Különféle kefék lógnak le a szögekről, hideg van, Nulla Károlynak a legkeményebb szálú kefét kell választania, hogy minél hamarabb végezzen. Ez a kefe vért fakaszt a bőréből, de a változás mindig véres; meghal a magzat, világra jön az újszülött.

– Nulla Károly újra felöltözik, hogy meg ne fagyjon, közben hívják vissza: gyere a medencébe, itt jó meleg van, de ő ellenáll a kísértésnek. Ruha már van rajta, most kesztyűt keres, zöldet és pirosat is talál, választhat, beütött a szabadság.

– Ennek a Nulla Károlynak szerencséje volt, a hasonló helyzetben levő társai elhiszik a környezetüknek, hogy nincs erejük változtatni a sorsukon. Pedig csak feleannyi joule-t kellene kifejteniük, mint amennyit a söröskorsók emelgetésére fordítottak. A múltjuk miatt bánkódnak, a jelenüket elszúrják, a jövőjüktől pedig rettegnek. Nem merik feltenni maguknak az egyszerű kérdéseket: pedig csak ezekre kaphatnak érthető válaszokat.”

Részt vettem egy gyakorlati foglalkozáson is, melyet a fentiekben idézett orvos tartott. Kemény elveinek megfelelő stílusban kezelte a betegeit, igyekezett önzésen, hazugságon fogni őket, bebizonyította, hogy mennyit ártottak magatartásukkal a hozzátartozóiknak, a „szeánsz” néhány résztvevője ott helyben elsírta magát. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy számos beteg nemcsak eltűri ezt a bánásmódot, hanem feltétlenül hisz ebben az orvosban. Nem szívesen, de fel kell tételeznünk, hogy ez a stílus épp olyan célravezető lehet, mint az empatikus, szeretetközpontú megközelítés.

Az addiktológián folytatom – ez a szó az orvosi lexikon szerint a különböző függőségekkel foglalkozó tudományágat jelenti. Az osztályon drogosokon, alkoholistákon, gyógyszerélvezőkön kívül más szenvedélybetegekkel is foglalkoznak, például a játékőrület áldozataival. Felvételi területe elképesztően széles, elsősorban Budapest 18 kerületét öleli fel, összességében mintegy 1,3 millió lakost, de emellett az egész országból fogadnak akut és rehabilitációra szoruló betegeket, összesen negyven ágyon.

„Kezelésük célja a méregtelenítés, a krízisintervenció, továbbá a káros szenvedélyektől való szabadulás motivációjának a támogatása, a gyógyulási szándék megszilárdítása – írja az intézet egyik korábbi évkönyve. – Ennek érdekében szükségesnek látjuk azon okok és indítékok tisztázását, melyek a függőség kialakításához vezettek, az érzelmi-indulati tényezők megismerését, a feszültség és kudarctűrő képesség erősítését. Erre betegeinknek a pszichoterápiás módszerek széles skálája nyújt lehetőséget: egyéni és csoportos pszichoterápiák, adaptációt és örömképességet segítő szocioterápiák. Támogatjuk a betegközösség önsegítő, életforma-alakító kezdeményezéseit.”

A külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy az osztály jelenlegi állapota aligha megfelelő a nagyvonalú célkitűzések megvalósítására. Szükséges volna az összes kórterem és személyzeti helyiség felújítása, különösen sürgető a hátsó lépcsőház kifestése, a női és férfi vizesblokk teljes renoválása, a villanyvezetékek és az összes radiátorszelep cseréje, az ablakok hőszigetelése – állapítja meg a főigazgató fejlesztési koncepciója. – A kórtermekben nincsen mennyezeti világítás, a kezelőben a linóleum szakadozott, lehetetlen a megfelelő fertőtlenítés. Fontos lenne a mennyezetig kicsempézni a helyiségeket.

A csoportos foglalkozások szobájába gipszkarton hangszigetelés és padlószőnyeg-csere kellene, de szükséges negyven darab összecsukható szék beszerzése is. Az egész osztályon nincs egy saját számítógép, azok, melyeket jelenleg használnak, mind idegen tulajdonba tartoznak, és előbb-utóbb vissza kell adni őket.

Jelenleg két orvos és egy-két rezidens látja el a feladatokat, becsületükre és a személyzet dicséretére legyen mondva, a hiányosságok nem gátolják a szakmai munkát, és nem kezdik ki a szükséges fegyelmet. A hangulat azonban meglehetősen elromlott, mikor a bérrendezés során kiderült, hogy a három műszakban dolgozók fizetését nem emelték a törvényes előírásoknak megfelelően, fennáll annak a veszélye, hogy a szakdolgozók elvándorolnak, és a színvonal jelentős mértékben lesüllyed.

Dr. Takách Gáspár osztályvezető főorvos épp egy csoportos foglalkozásra készül, elhív magával. Tizennyolc-húsz beteg gyűlt össze egy nagyobb szobában, egymás kezét megfogva kört alkotnak, egy pillanatig tartják a kapcsolatot, mintha erőt akarnának meríteni társaik közelségéből, aztán leülnek.

Egy zömök, sűrű fekete hajú férfi – erős felsőtestéből következtetve ácsnak vagy lakatosnak gondolom, aztán kiderül róla, hogy Erdélyből áttelepült színész – egy Karinthy Frigyes-verset mond el:

„– …nem voltam sem jobb, sem rosszabb semminél, mégis a legtöbb: ember, aki él…”

Ő nyitja meg a feltárulkozások sorozatát:

– 1988-ban jöttem át Magyarországra, eleinte nem éreztem nagy különbséget; ott „bozgor” voltam, itt „oláh”. Az én generációm az egész világon szétszóródott, és mindenütt hátrányból indult, Amerikától Ausztráliáig. Mégis, azt hiszem, mi jártunk jobban, akik eljöttünk, az otthon maradottak lerobbantak, bár a gimnáziumban legalább olyan tehetségesek voltak, mint mi, legföljebb szakmunkás sorig vitték, egyetlen vigaszuk, hogy sok gyereket nevelnek.

A vallomás lezárásául még egy Karinthy Frigyes-művet mond el, a „Találkozás egy fiatalemberrel” címűt, mely tudvalevőleg arról szól, hogy mentek füstbe a fiatalkori álmok. Ez az írás adja az ötletet Takách doktornak, hogy megkérdezze a csoport tagjait:

– Maguk mit éreznek? Az eredeti terveikhez képest hol tartanak a saját sorsuk alakításában?

Azt hittem, hogy sokáig kell várnunk, amíg az első válaszoló jelentkezik, de egymás után emelkednek magasba a karok – ez a nyitottság, úgy gondolom, az osztály gyógyító munkájának az eredménye. Mindenki rövid, de a lényeget magába foglaló feleletet igyekszik adni, nem a poén kedvéért írom le, de a betegek gondolkodásukban messze felülmúlják azt a nívót, melyet a televíziós „valóság show-k” átlagemberei képviselnek.

– Én vidékről kerültem fel Budapestre, 18 évig dolgoztam egy óvodában, már családom is volt, mikor rászoktam az italra – mondja egy negyven körüli nő.

– Mi vonzotta az alkoholhoz?

– Kevés örömforrás volt az életemben, szükségét éreztem valamilyen szenvedélynek. Ha ittam, szívesebben dolgoztam, még a takarítást is könnyebben végeztem. Aztán átestem a ló túlsó oldalára, és munkaképtelenné váltam. Akkor is ittam, ha a férjemmel vitatkoztunk, és nem nekem adott igazat. Egyébként holnap távozom a kórházból, szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki segített.

A főorvos körbenéz a társaságon:

– Maguk szerették őt?

A körben ülők rázzák a fejüket:

– Én sok idegességet kaptam tőle.

– Nem ismerte fel a betegségét, sajnáltatta magát.

– Egy sokéves depresszióból nem lehet három hét alatt kigyógyulni. Majdnem az egész bennléte alatt az ágyán heverészett, aztán úgy csinált, mintha két óra alatt végbement volna nála egy fordulat.

– És nem történt ilyen fordulat? – kérdez tovább a főorvos.

– Nem, a gyógyulásért szakadatlanul küzdeni kell, és az is csak arra elég, hogy a víz ne vigye visszafelé az embert.

– A tudomány hisz a gyógyulásban.

– Én nem, a névtelen alkoholisták nem isznak, de azt mondják magukról: alkoholista voltam, és az is maradtam.

A nő szája szélét harapdálva fogadja társainak ítéletét. Egy középkorú, jókedélyű férfi következik a vallomástevők sorában:

– Az iskolai osztályomban én rajzoltam a legjobban, a tanárom biztatott, hogy tanuljak, de én lusta voltam képezni magam. Tíz év múlva találkoztunk, a tanár úr megkérdezte: mi lett belőled? Festő, mondtam, de szobafestő. Nem hiszem, hogy a mai világban egy hasonló ember messzire juthat. Olvastam egyszer egy verset, emlékszem belőle két sorra:

Egy szakállas, frissen bekerült ápolt patetikusan fogalmaz:

– A társadalmi változások miatt fel kellett adni az álmaimat. A saját szenvedéseimből állítok keresztet az emberek elé! Lámpás vagyok, a sorsommal felhívom mások figyelmét!

Takách doktor valószínűleg ingatagnak ítéli még az állapotát, bólint, és nem faggatja tovább. Egy fiatal lánynak adja meg a szót, de ő hamar „visszapasszolja a labdát”:

– Én nem akartam semmit, csak kábítószerezni.

– De miért?

– Sokan azt mondják, hogy a szenvedélybetegség nem is rólunk szól, hanem mások vétkei tükröződnek bennünk. Én nem okolom a szüleimet vagy a környezetemet, és nem is bánom, amit tettem. Nekem a drog a világ megismerésének egyik oldalát jelentette, úgy is mondhatom, hogy „szociális füvező” voltam.

– Arra nem gondolt, hogy másképp alakítsa az életét, hogy gyereket szüljön?

– Hová szüljek?! Nincs saját lakásom, nincs rendes állásom, a gyerek nem kapná meg, ami kell neki.

Egy férfi felkel, összecsukja a székét, és kimegy a teremből, a távozása nem vált ki megütközést, a szabályok szerint bárki elhagyhatja a foglalkozás színhelyét, de visszatérnie nem szabad. Egy overallt viselő, széles vállú, középkorú nő kerül sorra:

– Az én helyzetem úgy alakult, hogy még a tizenkettedik évemet sem töltöttem be, mikor a szüleim már tőlem kértek tanácsot egy-egy nehéz helyzetben, én ezt nagyon nagy tehernek éreztem. Aztán el kellett jönnöm hazulról, mert a nagybátyám, aki lent az Alföldön dolgozott egy porcelángyárban, hívott magához, hogy szakmát tanuljak. El is végeztem az iskolát, de nem jutottam el odáig, hogy porcelánfestő legyek, mindenféle segédmunkákat kellett végeznem. Sehová nem tudtam tovább lépni, nem fogadtak be, akkor kezdtem el inni. Úgy gondoltam, kiszállok a sorsom könyvéből, többé nem kell felvállalni magamat.

– Mikor távozik?

– Még öt napom van.

– Utána mihez kezd?

– Kerámikus akarok lenni, talán össze tudok szedni egy kis pénzt, és nyitok egy műhelyt. Már itt bent a rehabilitáción is ezzel foglalkoztam.

A vallomások lassan véget érnek, a program a megszokott pontokkal folytatódik. Az osztályon ápoltak nem értesülnek a külvilág eseményeiről, tévét nem néznek, rádiót nem hallgatnak, újságot is csak a „sajtófelelős” olvas naponta, ő számol be az általa fontosnak minősített hírekről:

– Medgyessy beköltözik a Sándor-palotába.

Takách doktor kijavítja:

– Nem Medgyessy, hanem Mádl Ferenc.

– Igen, Mádl Ferenc. Egymilliárdos váltságdíjat akartak kérni egy elrabolt nőért. Elfogták az újszülött csecsemőjét elhagyó anyát.

Csak ez az utolsó hír vált ki érzelmeket, valaki megjegyzi:

– Én beraknám az illetőt a meddőségi vizsgálatra várók közé, hallgassa őket egy-két nap, ott megtanulná becsülni, hogy szülhetett.

A „viccfelelős” kap szót, aki anekdotáit a „Füles” régi példányaiból meríti, majd a „játékmester” következik. Takách doktor nyilvánvalóan azért kreálja ezeket a tisztségeket, hogy minél több beteget lásson el feladattal – akár a legcsekélyebbel is. A „játékmester” hatvan körüli, nyomott hangulatú férfi, aki évek óta talán még a játék szót sem ejtette ki a száján, most a „fülbesúgást” kaparta elő az emlékei közül. Elindít egy szót, melyet mindenki megsúg a szomszédjának, a közben adódó félrehallások-figyelmetlenségek itt is megteszik a magukét, az eredeti „fuszekli” a végére „fogpiszkálóra” változik. Ezzel a játékkal a foglalkozás befejeződik, a kör szétoszlik, átengedik a helyiséget a következő csoportnak.

– Hogy tetszett? – kérdezi a főorvos.

– Különös, hogy milyen kétségek nélküli biztonsággal, abszolút érvénnyel ítélik meg a dolgokat.

– Azt tudja, hogy a gyerekek imádják a szabályokat, mert tökéletes magyarázatot, eligazítást nyújtanak. A szenvedélybetegség pedig bizonyos tekintetben a gyermeki lét lázadása jelen sorsunk ellen, mert kevesebbet kaptunk, mint amennyit képzeltünk. Ha belegondol: az egész világon ebből él a szórakoztatóipar.

– Azt is furcsának találtam – folytatom –, hogy a tudatukban nem merül fel az „ember” etikai értéke.

– Mire gondol?

– Ahogy Luka mondja az „Éjjeli menedékhely” című színdarabban: „Ember! Milyen büszkén hangzik ez a szó!” Vagy ez csak aféle múlt századbeli nosztalgia a részemről?

– Ők egy kész társadalmi szerződésbe születtek bele, mely az „adok-kapok”-elven alapszik. Én nem megyek át a piros lámpánál, az autó nem üthet el engem, ha a járdán állok. Aztán egy dologban elszalad velük az élet, és minden felborul.

Csak most jut időnk, hogy végigsétáljunk a folyosón. Az osztály hat kórteremből áll, az egyik felében nők fekszenek, a másikban férfiak, minden egyes helyre az előjegyzettek hosszú sora vár. A gyógyszerellátás itt is hiányos, az alkoholellenes és méregtelenítő szerek, a vitaminok igen drágák, a költségvetésből nem tudnak elegendő mennyiséget vásárolni. Amit a társadalombiztosítás nem hajlandó fedezni, azt egy egyesület finanszírozza. Komoly tételekről van szó, mert az egyhónapos bennfekvés és az ezt követő nappali kórházi kezelés egy-egy személynél is milliókba kerülhet.

– A feladatunk különösen összetett, mert nem a betegséget kezeljük, hanem a megmaradt egészséges magot erősítjük. Aki meg akar gyógyulni, az meg is gyógyul.

A folyosón zajlik az ebédosztás előtti csúcsforgalom, egy öregember furulyán játszik – csak úgy magának, a már látott óvónő az utolsó kávéinak egyikét issza az osztályon. Egy ötvenes éveinek elején járó, fizikailag jó kondíciót mutató férfi jön velünk szembe, a főorvos megállítja, és bemutatja nekem:

– R. úr nem egy átlagos „vendég” nálunk, őt nem az alkohol vagy a drog hozta be az osztályra, hanem a betegséggé fajult játékszenvedély. Már többé-kevésbé gyógyultnak tekinthető, a jövő héten el is hagy minket. Ha érdekli magát, ismerkedjen meg a sorsával.

R. minden különösebb agitálás nélkül felvállalta az interjút, bár láthatólag nem dobta fel különösebben az a lehetőség, hogy beszélhet magáról. Másnap beültünk egy üres irodába, először, mintegy fellazításképpen, a gyerekkoráról kérdeztem.

– Apám a debreceni vasúti járműjavítóban dolgozott, én még nem töltöttem be a tizennegyedik évemet, amikor meghalt, ketten maradtunk az anyámmal. Ő eredetileg kereskedőnek tanult, de később vesebajjal leszázalékolták, és különféle mellékfoglalkozásokból tartotta fenn magát és engem. Eljárt Tokajba borért, hátizsákban és szatyrokban cipelte haza a demizsonokat. Beszállt a hajnali, akkor még tiltott „feketevágásokba”, előre összeszedte a hús-, a szalonna- és az egyéb rendeléseket, zsírpapírba csomagolta az árut, ráírta a vevő nevét és a fizetendő összeget. Néha én is elkísértem; emlékszem, egyszer a disznó, már perzselés közben, felállt, és elszaladt a kert végébe, rosszul szúrta meg a böllér.

– Anyám betegsége a továbbiakban sem javult, öt-hat műtéten is átesett. Csak az én sorsomon való aggódás tartotta életben, mindig kitűzött egy határidőt: Istenem, csak azt megérjem, hogy leérettségizzél, később: Istenem, csak azt láthassam még, hogy megnősülsz! Én igyekeztem is megbecsülni magam, elvégeztem a közgazdasági technikum kereskedelmi szakát, érettségi után az adóhivatalba kerültem, a kisiparosok ügyeivel foglalkoztam.

– Munka mellett elvégeztem a marxista középiskolát, majd az egyetemet is, KISZ-titkárrá választottak, és beléptem a Pártba is. Hittem a szocialista eszmében, de 1975-ben csalódás ért. Akkor nősültem, és anyám szerette volna, ha pap is összead minket, de egy párttag csak a Pártbizottság hozzájárulásával tarthatott templomi esküvőt. Én kérvényeztem, de az illetékesek nem engedélyezték. Nem tiltakoztam, bár sok esetről tudtam, mikor kijátszották az ilyen döntést: elmentek valami távoli faluba, és ott álltak az oltár elé, ha később véletlenül kiderült, akkor is megúszták egy ejnye-bejnyével. Mindegy, így történt. 1976-ban megszületett az első fiam, 1980-ban a második.

– Elismerték a munkámat, hívtak fel Budapestre a minisztériumba, de nem biztosítottak volna lakást, nekem magamnak kellett volna egy albérletet szereznem, és vállalnom a heti ingázást. Erre nem voltam hajlandó, inkább felmondtam.

– Szerveztem egy építőipari szövetkezetet, parkettacsiszolást és burkolómunkákat végeztünk, mi újítottuk fel a miskolci sportcsarnokot, a kurittyáni kastélyt, számos kórházat. Keményen dolgoztam, de jól is kerestem, a régi hivatali 10-14 ezer forintos fizetés helyett százezreket.

– Négy év alatt belefáradtam a hajtásba, visszamentem dolgozni az Adóhivatalba, ezúttal a kiskereskedők ügyeivel foglalkoztam. Egy másodállást is elláttam – családi érdekeltségben: az anyósom nyitott egy ruházati boltot, én hordtam le neki Pestről az árut, reggel két órakor indultam el, hogy kilenc órára, a hivatali munkakezdésre hazaérjek Debrecenbe.

– Most két évet bírtam ki a hivatalban, aztán átnyergeltem a vendéglátóiparba, de továbbra is segítettem az anyósomnak. Megmaradtak a rendszeres hajnali fordulók, a piacon nem a kínálat uralkodott, mint mostanában, hanem a kereslet, aki hamarabb ért oda a készítőkhöz, az több árut kapott, többnyire kamu „Ferrari” márkájú farmereket, ezeket általában lengyel passzerek vitték tovább.

– Kibéreltem itt Debrecenben a Mokka Kávéházat, azt is el kellett látnom minőségi áruval: unicummal, vilmoskörtével, külföldi italokkal. Ezeket az átlagos nagykereskedésekben nem lehetett beszerezni, vagy dollárért vásároltam a Consumexnél, vagy alkalmi lehetőségeket kerestem, például, ha megnyílt Tatabányán egy új üzlet, rögtön odautaztam, mert tudtam, hogy az indulásnál feltöltik kurrens cikkekkel.

– Később még tovább léptem, a Délibáb Kávéházat vettem át, a „Civis” bezárása után ez számított a legnívósabb egységnek Debrecenben, én is sokat vártam tőle, de nem ment igazán jól. Itt keresett meg a „Rapid” osztrák–magyar vegyesvállalat, mely pénznyerő automatákat működtetett. Helyet kértek a kávéházban, leválasztottam nekik egy hatvan-hetven négyzetméteres teret – ez volt a város első játékterme. Elsősorban nem a bérleti díj érdekelt, inkább abban reménykedtem, hogy a kaszinó fellendíti majd az én üzletmenetemet is; egy ajtó nyílt onnan a vendéglőbe, de csak ritkán lépett át valaki. A játékosok még egy fél vodkát vagy egy üveg sört is sajnáltak maguktól, minden fillérüket a játékra tartogatták.

– Aztán még egyet léptünk előre, a „Rapid”-dal közösen kibéreltünk egy helyiséget a Csárdás Sörözőben. Itt kezdtem el én is játszani, addig ilyenekkel nem foglalkoztam, legfeljebb a haverokkal ment az ulti vagy a fájer – tízfilléres alapon.

– A „gyümölcsös” gépek nem vonzottak, inkább pókereztem. Nem hazardíroztam, megpróbáltam biztosra menni. Ismertem a gépek beprogramozási rendszerét; egyes, kettes vagy hármas fokozatra voltak beállítva, ennek megfelelően a bedobott pénz 60-80 százalékát adták vissza nyereményként. Ez arányaiban sokkal több, mint amit a totón vagy a lottón el lehet érni a fogadóknak.

– Ha valaki túl sok pénzt vitt el, a gép azonnal „visszaszívta”, sokáig nem engedett több nyerést. Nekem volt időm kifigyelni, hogy melyik gépben halmozódott fel a pénz, tudtam, hamarosan fizetnie kell, hogy tartsa a beletáplált százalékos arányt, oda dobtam be a tétjeimet. Egyszer 700 ezer forintot nyertem, ez akkoriban majdnem a felső határt jelentette.

– A próbálkozók többsége persze veszített, ennek ellenére folytatták. Nem ismerték a hazárdjátékok hármasszabályát: nyerni lehet, veszteni muszáj, visszanyerni lehetetlen. Vendéglátósok, taxisok eljátszották a kocsijukat, a házukat, aztán mikor már egy fillérük sem maradt, őrjöngeni kezdtek; egy székkel összetörték a gép plexilapját, feljelentéssel fenyegetődztek. Én meg voltam győződve, hogy velem ez nem fordulhat elő.

– Az üzleti életben egyre inkább futott velem a szekér – akinek a rendszerváltozás idejére összegyűlt egy kis alaptőkéje, az előtt nagyon nagy lehetőségek álltak. Vettem egy sor boltot Szolnokon, Pest környékén, megszereztem az egyik szoboszlói áruházat. Megvásároltam egy garázst 1,2 millióért, egy hét múlva eladtam raktárnak 2,8 millióért – ilyen üzleteket lehetett akkoriban csinálni.

– Betartottam minden törvényes előírást, ezeknek a boltoknak a privatizációját minden esetben meghirdette az Állami Vagyonügynökség, bárki pályázhatott rájuk. Az ár harminc százalékát készpénzben fizettem ki, a többi hetvenet kárpótlási jegyben – ezt húsz százalékkal a névérték alatt vettem meg, és az ÁVÜ 150 százalékban számította be. A tőkémet százszázalékos haszonnal forgattam, bankokba egy fillért sem raktam, bár a hivatalos kamatláb akkoriban harminc százalék körül járt. Ami pénz befolyt, azonnal áruba vagy új üzletekbe fektettem.

– 1995-re már elfogytak a zsírosabb falatok, akkor áttértem a tőzsdézésre. Először az Első Hajdúsági Brókerháznál nyitottam számlát, ott tanítottak meg az alapfogalmakra, később a fiam is beletanult ebbe a szakmába, figyeltem a sajtót is. Itt is a biztonságot tartottam a legfontosabbnak, inkább csak a vezető részvényekkel foglalkoztam. A kisebbek közül a Fotexre tettem, az árfolyama eredetileg 150 forint körül járt, de szinte naponként ment fölfelé két-három forinttal, ez százalékban igen magas nyereségnek számított. Tízmillió forintból rövid idő alatt harmincat lehetett csinálni.

– Az 1998-as országgyűlési választások bukást hoztak a tőzsdén. A napi akcióim kudarcot vallottak, minden tervem rosszul sült el. A tőzsde átfordult, a kereslet megszűnt, a befektetők 70-80 százaléka külföldi volt, ezek sorra elpártoltak.

– Ha akkor én is visszalépek, kis veszteséggel megúsztam volna, ehelyett elkezdtem taktikázni. Olcsóbban megvettem olyan részvényeket, melyekből már korábban is vásároltam; például, ha az ötezer forintos MOL-részvényem ára napközben lement négyezerre, akkor nem eladtam, hanem vettem. Miért? Mert ezzel az újabb mennyiséggel egyeztetve a részvénycsomagra fordított pénzem átlaga lement, mondjuk részvényenként 4,5 ezer forintra – és bíztam abban, hogy a szerencse megfordul, és ez a kisebb veszteséget hamarabb be tudom hozni. De az árfolyam másnap sem indult el felfelé, hanem visszaesett 3700-ra, akkor is vásároltam, mert legalább 4200-ra javítottam az átlagos befektetésemet. A zuhanás azonban nem állt meg, lecsúszott 3000-re. Ötezres részvényt ennyiért nem érdemes eladni, saját likvid pénzzel már nem rendelkeztem, de nem akartam feladni, még mindig bíztam benne, hogy megfordul a szél. Lombard-hitelhez folyamodtam, az értékpapírjaimat adtam le fedezetként, a bank a napi 3 ezres ár 70-80 százalékáért vette be. Az idő azonban továbbra sem nekem dolgozott, akadt olyan nap, hogy az ár húsz százalékkal esett. Mikor a részvény értéke lement a banki hitel összege alá, akkor a szabályok szerint kényszereladást rendeltek el. Ugyanígy felsültem a többi trükkömmel is. Végül a tőzsdei befektetésem átfordult mínuszba, nemcsak a húszmillió forintos nyereséget, hanem a saját induló tízmilliómat is elvesztettem. Csak egypár értéktelen részvény maradt a kezemben – emléknek.

– A tőzsdéről így ki kellett vonulnom, de továbbra sem tudtam leállítani magam, valamibe bele kellett ölni az energiáimat.

– Újra elkezdtem játszani. A póker már untatott, de a Délibáb Kávéházban felszereltek egy rulettgépet nyolc férőhellyel, krupié helyett automatikával. Nagy felhajtással indult, a megnyitás napján a meghívott vendégek startpénzt is kaptak.

– Húsz forint tett ki egy pontot, ha valaki befizetett egy ezrest, nem zsetont kapott, hanem a személyzet „bekulcsolta” ezt az összeget, ötven pontig lehetett játszani érte, utána az illető elvonulhatott, vagy újra befizethetett. A gép eleinte 80 százalékos kifizetésre lett beállítva, később változtattak ezen az arányon – nem fölfelé!

– A városban ez volt az első kaszinójellegű rulettgép, jött a konkurencia leselkedni, aztán sorra indultak el az újak. A működési engedély nem volt túl szigorú szabályokhoz kötve: húsz négyzetméteres alapterület kellett hozzá és a szükséges kiszolgáló helyiségek. Egyre több szeletre vágták a tortát, a forgalom csökkenésétől lehetett tartani, de egyelőre akadtak még nagy játékosok, akik százezreket tettek fel, az ezer-kétezer forinttal próbálkozók nem is számítottak igazi vendégnek.

– Én reggel elvégeztem az üzleti teendőimet, aztán leültem a ruletthez két-három órára, régen ugyanennyi időt töltöttem el a tőzsdén. Egy nap 50-100 ezer forinttal játszottam, ha nyeréssel zártam, tízezer forintos „jattot” adtam a személyzetnek, fizettem egy italt a haveroknak és a szurkolóknak is. A „bukók”-nak kölcsönadtam tízezertől kétszázezer forintig terjedő összeget, ezt soha nem láttam viszont.

– Ha vesztettem, azt senki sem vette komolyan, végül is az enyém volt a vendéglő, mindig bőven tartottam magamnál pénzt, sokszor egy-két milliót is, ha kinyitottam a táskámat, mindenki láthatta.

– Aztán kezdtem unni a debreceni környezetet, zavart, hogy túlságosan is szem előtt vagyok, nem tudok koncentrálni. Fel-felutaztam a pesti kaszinókba, sőt Kassára is átjártam. Egyre nagyobb tétekben játszottam; a legtöbb pénz, amit egy ülésben nyertem, 1,4 millió forintot tett ki, a legnagyobb veszteségem meghaladta a 4 milliót. Mindent összevetve, másfél év alatt hetvenmillió forintot buktam. A teljes forgótőkém elfogyott, emellett adósságokat is összeszedtem; húszmilliót bankoktól, harmincat magánszemélyektől vettem fel, átlagosan 17 százalékos kamatra. A hullámvölgy mélyét 2001-ben értem el, akkor már a napi bevételből játszottam.

– Alig ettem, éjszaka nem aludtam, terveket szőttem, hogy másnap miképp nyerhetném vissza a pénzemet, milyen szisztémát kellene választanom a ruletten. Állandó lelkiismeret-furdalás kínzott, hogy tönkretettem a családom egzisztenciáját. Szerettem volna a halálba menekülni, alapállásomnál fogva most is a „tutit” kerestem, a tizedik emeletről akartam leugrani.

– A családom sokáig semmit sem tudott, végül is én magam mondtam el a feleségemnek és a fiaimnak, hogy mi történt. Kasszát készítettünk: megmaradt az étterem és egy kávézó a debreceni plazában, ezek jövedelme nem fedezte az adósság törlesztését.

– A feleségem csak úgy amatőrként természetgyógyászattal foglalkozott. Egyszer hallott egy előadást Takách doktor úrtól, az itteni addiktológia főorvosától, aki arról beszélt, hogy a játékszenvedély betegséggé is válhat. A feleségem most ragaszkodott hozzá, hogy menjek be Takách doktor úr osztályára, különben elválik tőlem. Igent mondtam, beláttam, hogy rendbe kell hozni a dolgaimat. Anyám, szegény, azt mondta: addig akarok élni, amíg te meggyógyulsz!

– Fizikailag rendben találtak, jók voltak a laboradataim; a cukor négyes, a gammaglobulin és a többi mutató is megfelelt. Kijött az, hogy egész életemben sportoltam, nem ittam, nem dohányoztam. Napi egy szem orvosságot kapok, a nevét nem néztem meg, biztos, hogy valamilyen nyugtató, mert elálmosodom tőle, a terápiám nagyjából ugyanaz, mint az alkoholistáké.

– Ami igazán nehéz itt bent, az az unalom. Otthon valóságos tévéfüggő voltam, itt nem nézhetem a műsort, újsághoz is csak véletlenül juthatok. A hétvégekre nem szerveznek foglalkozásokat, ülünk a folyosón, és egymás bajait hallgatjuk – lehet, hogy így kapjuk a legjobb tanácsokat. A feleségemmel megbeszéltük, hogy nem jön be hozzám, a nagyobbik fiam látogat meg néha.

– Leginkább csak fekszem, és tervezgetek. Azon már túltettem magam, hogy mihez kezdenék, ha megvolna az elveszett kilencvenmillióm, ami megtörtént, azon maga az Isten sem változtathat. Két konkrét ügy foglalkoztat. Szeretnék belevágni egy amerikai típusú gyorsépítkezésű lakóparkba – valahol húsz kilométeres közelségben Debrecenhez. Először Ebesre gondoltam, de ott felmentek a telekárak, inkább Bocskay-kertben kellene kísérleteznem. Egy sajóbábonyi cég nyolcvan nap alatt felépítené, négyzetméterenként százezer forint körüli áron! Én a kapcsolódó ügyeket intézném, a víz, a villany, a gáz bevezetését, tárgyalnék a vevőkkel. Egy lakást szeretnék kapni a munkámért, mert a mostani háromnemzedékes családi házunkat el kell adnunk, hogy legalább a magánszemélyektől kapott kölcsönt meg tudjuk adni – ez nyomaszt a legjobban.

– A másik ötlet: kialakítani egy ugyancsak amerikai stílusú mosodahálózatot, mely nem a régi Patyolat színvonalán működik, hanem pézbedobós megoldással – felsőfokon. Minden új dolog iránt nyitottnak érzem magam. Már 1979-ben szerettem volna létesíteni egy McDonald’s étkezőt, de a barátaim lebeszéltek róla, azt hajtogatták, hogy az ilyen ételeket a debreceni emberek gyomra nem veszi be, annak a hurka-kolbász az örök sláger.

– Most már mindegy. Pénteken hazamegyek, szombat reggel elkezdek dolgozni.

A bel- és időskori pszichiátriai osztály rendeltetését tekintve egyedülállónak számít Magyarországon. Csak itt foglalkoznak az öregkori betegségekből eredő elme- és belgyógyászati esetekkel. Az úgynevezett elmeszociális intézetek más feladatokat töltenek be.

A főigazgatói fejlesztési tervezet az osztály infrastruktúráját rossznak minősíti. Már unalmas felsorolni az évről évre elmaradó teendőket. A tisztító festést és mázolást, a padlóburkolást, a vizesblokkok felújítását és kiegészítését a tervezet elengedhetetlennek ítéli, ugyanúgy nem várathat magára négy kórteremben a hideg-meleg víz- és elfolyó rendszer bevezetése. További két-három terem legalább minimális mérvű építészeti rendezésre szorul.

Az osztályon az alábbi műszerek beszerzését kell okvetlenül megoldani: hatcsatornás EKG-készülékből két darab, ebből az egyiknek hordozhatónak kell lennie. ABPM (vérnyomás monitor), leszívó készülékek, infúziós pumpák, vércukorszint-mérők, állítható, emelős beteghordó és mosdató kocsik, gyógyszerosztó kocsik, illetve a jelenleg szünetelő szubintenzív részleg számára: ágy melletti betegellenőrző monitorok, pulzoximéter (véroxigén mérő), váladékszívó készülékek, motoros fecskendők, mellkasszívó készülékek, hordozható defibrillátorok, külső pacemakerek (szívritmusszabályozók), mobil újraélesztési egység, egyéni aerosolos készülék, respirométer, kézi lélegeztető ballonok és így tovább. Ha kedvem volna viccelődni, azt mondanám: egyszerűbb volna azt felsorolni, ami nem hiányzik.

A fertőző részlegen a légelszívó, illetve a vizesblokk hiánya miatt a betegek elkülönítése „nem teljesen megfelelő”, a szubintenzív egység pedig – mint már említettem – felszerelés és létszám hiányában nem működik. Ugyancsak „nem teljesen megfelelő” az orvos- és a nővérellátottság sem, hiányoznak a szükséges képzettséggel rendelkező szakemberek. A pszichiátriai belosztály negyven, a gerontopszichiátriai osztály ugyancsak negyven ággyal rendelkezik, hat beosztott orvosnak kell ellátnia.

– Nem tudják feltölteni az állományt?

– Nehéz ügy. Akadt olyan orvos, aki a fizetésrendezésig havi nyolcvanezer forintot keresett, ugyanakkor pontosan tudja, hogy milyen esélyek várnának rá külföldön. Még a rendszerváltás előtt keletnémet vendégmedikusokat képeztünk, ezek most befutott orvosok az NSZK-ban, a baráti kapcsolataik megmaradtak, hívogatják ki a mieinket. A gerontológia nemcsak Németországban, hanem Hollandiában is hiányszakmának számít, utánpótlás nincs, az orvosi egyetemen hiába hirdetnek pótfelvételit, persze hogy tárt karokkal fogadnák a mi jól képzett szakembereinket. Ami az ápolónőket illeti, a hiány pótlására a határokon túlról érkező nővérekkel próbálkozunk, de a többségük gyenge szakmai színvonalon áll, sokan még olyan gyakorlati apróságokkal sincsenek tisztában, mint hogy a birsalma meghajtja a beteget.

A beszélgetés egyre inkább az osztály anyagi helyzetére terelődik. Az orvosok szerint itt is kiviláglik, hogy a Homogén Betegségcsoportok finanszírozási rendszere szinte használhatatlan, az elképzelés szülőhazájában, az Egyesült Államokban már nem is próbálják alkalmazni a pszichiátriai kezelés területén.

– Itt drága gyógyszerekre van szükség, egy beteg havi adagja 30-40 ezer forintot is kitehet, az előírt normák szerint ez elfogadhatatlan. Csak egy apróságot említek még: egy ápolt napi átlagban három pelenkanadrágot használ el, ebből az OEP csak kettőt térít meg, a harmadikat a családnak kell megvásárolnia.

– Még nagyobb baj van a kezelésre engedélyezett időtartammal. Tegyük fel, hogy bekerül hozzánk egy súlyosan depressziós öregasszony. Elkezdjük adagolni neki az antidepresszáns szereket, a hatásuk 3-5 hét múlva mutatkozik meg, addig inkább csak a mellékhatások jelentkeznek. Tizennyolc nap után viszont letelik a HBCS által előírt terminus, csak ráfizetéssel tarthatjuk itt továbbra is a beteget. A lehetőségek azonban végesek, az aktív ágyakat jórészt az intézet más osztályain fekvők számára kell biztosítanunk – ha az állapotuk úgy indokolja, át kell fogadnunk őket. A rehabilitáción most is húsz előjegyzést tartunk számon.

– Halandóság?

– Viszonylag alacsony, havonta egy-két embert veszítünk el.

Már megszokott módon itt is körülvezetnek. Rögtön a folyosó elején egy öregasszony meztelen alsótesttel ül a széken, sietve elfordítom a tekintetemet. Az ablakokat rácsok fedik, hogy ki ne ugorjanak rajtuk, elő-előfordulnak öngyilkossági kísérletek, vágtak le már öngyilkosokat a kötélről.

Eszembe jutnak azok a beszélgetések, melyeket más orvosokkal folytattam erről a témáról.

– Úgy hallottam, hogy Magyarországon lecsökkent az öngyilkosok száma, a saját körükben maguk is ezt tapasztalják?

– A helyzet, szerintünk, csak látszólag javult, a depresszióban szenvedő potenciális öngyilkosnak tekinthető. Az emberek többsége szégyelli bevallani a baját, önmagát próbálja kezelni, alkohollal vagy droggal, és ez az öngyógyítás nem szokott beválni. Megromlanak a családi kapcsolatai, munkahelyi konfliktusokba keveredik bele, és ezeket nem tudja megoldani. A befejezett öngyilkosságok 60-65 százalékát nem kezelt depresszióban követik el. Ez azonban még mindig nem a teljes szám. A depresszió következtében alkoholistává váltak nagy része nem kötélen vagy vonat alatt végzi, hanem májzsugorba vagy szívbetegségbe hal bele. Nem történt más, mint egy statisztikai bűvészkedés: a halottak az egyik rubrikából a másikba kerültek át. Ha a mutatók hitelesek volnának, kiderülne, hogy a helyzet még rosszabb, mint régen volt.

– És a depresszió tovább terjed, az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint az ötödik azon betegségek sorában, melyek tartós munkaképtelenséget okoznak, de húsz éven belül előrelép a második helyre. Máris a lakosság 6-8 százaléka szenved benne, és minden ötödik ember megtapasztalta valamilyen formában. Az emberekben kimerülnek az önvédő lelki mechanizmusok, tartós negatív helyzetbe kerülnek, és valahol „kilyukadnak”. Biztos hallotta már, hogy a belgyógyászati esetek ötven százaléka pszichiátriai eredetű, előfordult, hogy valakit kétszer is megoperáltak különféle bél- és szívpanaszokkal, csak aztán derült ki róla, hogy depressziós.

Benézünk az egyik kórterembe, egy öregasszony megszólítja az orvost:

– Képzelje el, doktor úr, mostanában újra álmodok!

– Régebben nem álmodott?

– Mióta beteg vagyok, nem. Azért sajnálom, mert amit álmodtam, meg szokott valósulni. Egyszer régen, még katona volt a fiam, Lentiben szolgált, és én egy bakancsról álmodtam, mely csak úgy magától ment az úton, és még aznap megérkezett a fiam, egy gombás betegség miatt felküldték a Honvéd Kórházba.

– Most mit álmodott?

– Egy fehér tyúk tollát simogattam, annyira belefeledkeztem, hogy leestem az ágyról. Mit jelenthet ez, doktor úr?

– Nem tudom, majd megnézem az álmoskönyvet, és megmondom.

A berendezés itt is szegényes, a mikró ételmelegítőt az orvosok vették a betegeknek. Személyes holmit csak kevesen raktak ki, inkább csak egy családi fotót vagy képes üdvözlőlapot. Kilépünk a folyosóra, megkérdezem a kísérőmet:

– Mennyit visz haza az idegeiben abból, amit itt lát?

– Sokat, időbe telik, amíg át tudok állni. Négy gyerekem van, végrendeletileg tiltottam meg nekik, hogy orvosok legyenek.

Két elegáns fiatal nő érkezik, váltunk néhány szót, kiderül róluk, hogy mindketten diplomás orvosok, gyakorlatot is folytattak, de jelenleg egy gyógyszergyár képviselőiként dolgoznak. A kísérőm előreküldi őket az irodájába. Mentegetődző mozdulatot tesz:

– Muszáj tárgyalni velük, ez több, mint kereskedelmi kapcsolat. Mikola még miniszterként megpróbálta kiszorítani őket a kórházakból, de ennek nyomán majdnem összeomlott az egész orvostovábbképzés, nem kaptunk könyveket, információs anyagokat, meghívásokat nemzetközi szakmai konferenciákra.

A kórház egyik idősebb ápolónője, aki a pályán eltöltött évtizedek alatt több kórházban is dolgozott, és bőséges viszonyítási alapot szerzett, így foglalja össze a véleményét a kialakult helyzetről:

– Az elvégzendő feladatokat tekintve a „Lipót”-on legalább 400 szakképzett ápolóra volna szükség, ténylegesen azonban a 320-at sem éri el a számuk, és fele részük nem rendelkezik a megfelelő speciális végzettséggel.

– Ilyen körülmények között senkit sem utasíthatunk el, minden „másságot” el kell fogadnunk, a fülbevalós fiúktól egészen a narkós múltú személyekig – ezeket sehol másutt nem alkalmazzák, csak az egészségügyben.

– Aki idekerül, az pontosan tudja, hogy nem állnak előtte nagy távlatok. Nem számíthat arra, hogy a fizetéséből valaha is összerakhat annyi pénzt, amennyiből egy lakást vásárolhat. Presztízse nincs a munkájának, általában nem is vallja be, hogy itt dolgozik, mert ha megmondja, hogy a „Lipót”-on, rögtön fölteszik neki a kérdést:

– És még nincs semmi bajod?!

– Egy 1985-ös felmérés szerint a kórházakban dolgozik a legtöbb kisiklott sorsú ember – többségükben nők: elváltak, vagy egyedül nevelik a gyereküket, vagy az ikszedik élettárssal próbálkoznak, vagy a nővérszállásokra húzódnak be. Főleg a tartósan egyedül maradtak viselik el nehezen a helyzetüket: isznak, dohányoznak, értelmetlen költekezésekbe verik magukat, ennek következtében emelkedő adósságspirálba kerülnek. Néhányan feladják, és öngyilkosságba menekülnek – túl sokat tudnak az öngyilkosságról, és az ehhez alkalmas eszközök is túl közel esnek hozzájuk –, ismerek olyan kolléganőt, aki többször is megpróbálta már. És még őket sem lehet elbocsátani, mert a távozásukkal üresen maradna a helyük. Általában azt a megoldást alkalmazzák, hogy gyógyító körletből adminisztratív beosztásba irányítják át őket.

– A munkaterhelésük nehezen elviselhető. Az előírások szerint heti negyven, vagyis havi 170 órát kellene teljesíteniük, ehhez hónaponként 24 túlóra jöhet hozzá. Ez már elméletileg sem stimmel, mert eskü kötelezi őket, hogy ne hagyják üresen a helyüket, ki kell tartaniuk, amíg le nem váltják őket. Túl az olyan rendhagyó eseteken, mint amilyen az emlékezetes taxissztrájk volt, mikor 48 órát dolgoztak egyfolytában, máskor is jóval több időt töltenek bent a kórházban, heti 60 órákat is ledolgoznak, ami havi 240-250 órának felel meg.

– A keresetük messze nincs arányban ezzel a terheléssel. Az alapbérük 50 ezertől 110 ezer forintig terjed – ezt az utóbbit azok kapják, akik már egy vagy két diplomát is szereztek. Ehhez jön még az ágymelletti pótlék és a műszakpótlék: délután 20, éjszaka 50 százalék. A három műszak azonban nem mindig és mindenhol megvalósítható, például a nővérek, ha este tízkor lépnek le, nem mernek kiállni az üres autóbuszmegállóba, ezért inkább két 12 órás „sichtára” osztják fel a munkanapot.

– A munkájukat tovább nehezíti, hogy mindinkább romlik az ápoltak fegyelmezettsége. A tüdőosztályokon a műtét előtt álló betegek elbújnak és cigarettáznak. Nem törődnek a tisztasággal és a renddel sem. A múltkoriban történt egy szülészeten, hogy egy várandós mama kiment a WC-re, látta a csikkeket és a szétdobált véres vattákat, azonnal sarkon fordult:

– Nem fogok itt szülni!

– Mindenkinek csak egy tanácsot adhatok: „csak kórházba ne kerülj!”

A Völgy utca 9-11. számú villa eredeti tulajdonosának személyét a legendák homálya fedi, egyesek szerint Horthy Miklós nagybátyjáé volt, mások szerint Kodály Zoltán sógoráé. Azt is csak gyaníthatjuk, hogy az államosítások idején csatolták a mai Országos Pszichiátriai és Neurológiai intézet elődjéhez.

Később Pertorini főorvos klinikája működött itt, falai között az átlagbetegek mellett sok híres művész pihente ki kisebb-nagyobb idegi válságait. (Az intézet múzeumában őrzött ápolti listán egyébként sok érdekes név található: Madách Borbálától, a nagy drámaköltő húgától kezdve Gulácsy Lajos festőn át egészen Szálasi Ferencig, a nyilas „nemzetvezetőig”.)

Az eltelt évek alatt az épület állaga még a magyar egészségügyi intézmények általános szintjénél is jobban leromlott, végképp alkalmatlanná vált minden gyógyító tevékenységre. Az intézet vezetése folyamatosan próbálkozik az eladásával, de a kísérleteit mindmáig nem koronázta siker. A lehetséges vevők feltehetőleg arra várnak, hogy a pusztulás betetőződjék, és nyomott áron jussanak hozzá az ingatlanhoz. Taktikájuk beigazolódni látszik: valaha 1,2 milliárd forintot kért érte az OPNI, most már 800 millióért kínálja.

Ideiglenes megoldásként nővérszállást rendeztek be a házban, ez két különálló egységre oszlik; az „A” épület 12 szobát foglal magában, a „B” kilencet, de ezekből az utóbbiakból kettőt lakhatatlannak nyilvánítottak. Mintegy ötvenen élnek itt, az ápolónőkön kívül néhány egyedülálló szakiparos is itt talált helyet.

Megkértem az illetékes kórházi vezetőnőt, hogy hívja össze a bentlakókat egy tájékozódó beszélgetésre, de alig néhányan fogadtak az „A” épület társalgójában. Valószínűleg én hibáztam, mikor a péntek délutáni időpontot választottam, a nők többsége hazautazott a hétvégére, szinte minden szoba ajtaján lakat lógott.

Az öt-hat megjelent kávéval, üdítővel kínált, de már a találkozó elején gyakran nézegették az órájukat. Elbizonytalanodtam, nehezen tudtam eldönteni, hogy mihez kezdjek. Általában is könnyebb egy emberrel beszélgetni, ha már eljött valaki, akkor hallatni is akarja a hangját, ha nem jut szóhoz, megsértődik és visszahúzódik. Megpróbáltam a társalgást egymást követő párbeszédekké átalakítani, melyekbe bárki menet közben is beleszólhat.

Elsőként a találkozó szervezőjét, egy huszonöt év körüli szőke hajú, copfot viselő ápolónőt kérdeztem. Róla véletlenül már korábban is hallottam bent a kórház személyzeti osztályán; a szobatársnője ellopta a bankkártyáját, és a rajta levő 230 ezer forintot leemelte róla. Az eset alig néhány nappal a beszélgetésünk előtt történt, a nő még aligha térhetett napirendre a veszteség fölött, de fegyelmezett mosollyal takarja el a szomorúságát.

– Mennyit dolgozik egy hónapban? – teszem fel neki is az obligát kérdést.

– Itt a kórházban 160-180 órát, attól függően, hogy milyen hosszú a hónap.

– Mennyit keres?

– Most 15 százalékkal emeltek, így jön ki a 80 ezer forintos nettó. Ezenkívül vállaltam egy mellékállást is, ott ugyanannyi időt töltök, mint itt. Néha adódnak alkalmi beugrások is, például egy ideig egy üzletközpontban alkalmaztak információsnak.

– És mikor alszik?

– Mikor a villamoson ide-oda utazom.

Az egyik kolléganője közbeszól:

– Arról is beszélj, hogy közben tanulsz is!

– Hová jár? – kérdezem.

– A pécsi főiskolára. Ha sikerül elvégeznem, egészségügyi szervező szeretnék lenni.

– A kórháztól milyen támogatást kap a tanuláshoz?

– Minden költséget magamnak kell fedeznem, munkaidő-kedvezményt sem adnak, legfeljebb a műszakbeosztásomat cserélhetem el vizsgaszezonban. A megkeresett pénzem egyharmadát az iskolára költöm.

Mint már korábban is jeleztem, ez a helyzet szinte általánosnak tekinthető az egészségügyben. Néhány kórházban kötnek ugyan szerződést azzal az alkalmazottjukkal, aki tovább akarja képezni magát, de anyagilag csak csekély mértékben vagy egyáltalán nem segítik, ugyanakkor hosszú évekre szóló helybenmaradásra köteleznék az illetőt. Az egyik ápolónő udvarlója, aki ott ül az asztal mellett, a vasútnál dolgozik, és azt mondja, hogy a MÁV messzemenőleg támogatja a továbbtanulási szándékot, előfordult, hogy valaki a munkája mellett három különféle végzettséget is szerzett.

– Ha befejezi a főiskolát, itt marad a kórházban?

– Azt kellene tudnom, hogy milyen beosztásban számítanak rám. A fizikai munkát abba szeretném hagyni. Más ennyi év alatt egy lakást szerzett magának, én egy gerincsérvet. A mi osztályunkon egy szobában 13 ágy áll…

– Meghalhat egy beteg úgy, hogy oda sem tudunk érni hozzá! – szól közbe egy asztal mellett ülő nővér.

– …az ajtón nem lehet betolni a hordágyat, emelni kell, és ezt egyre kevésbé bírom.

Az ápolónő úgy érzi, hogy túl sokat beszélt, baja származhat belőle, elnézést kér, és egy sürgős programra hivatkozva elmegy. A helyébe lépő beszélgetőpartnerem fiatal, pályakezdő lány, mégis meglep, mikor kiderül, hogy csak 57 ezer forint az alapfizetése. Ő sem szándékozik hosszú évekre lecövekelni a kórházi ágyak mellett, kitörési kísérletként egy számítógép-kezelői tanfolyamra iratkozott be.

– Hogy érzi magát a szálláson?

– Kibírom, viszonylag olcsó. Csak ez tart itt minket, ha eladnák az épületet, mindenki itt hagyná a kórházat.

– Milyen esélyei vannak arra, hogy egyszer önálló lakáshoz jut majd?

– Legfeljebb ha örökölnék egyet, de sajnos nincs kitől. Én kedveltem Mikolát, a régi minisztert, ő egyszer azt mondta: ha azt akarjuk, hogy az ápolónők is szüljenek, lakást kell biztosítani nekik. Aztán Mikola elment, és a téma is elmerült.

– A benti munkakörülményekkel meg van elégedve?

– Szerintem a betegek nagyon rendesek, de az ellátás színvonalát nem lehet elviselni. A mosdóba nálunk sem jut WC-papír, a betegek a hozzátartozókkal hozatják be a gyógyszert.

– Az nem jár hivatalosan?

– Általában megkapunk mindent, de ha olyan orvosságról van szó, mely nem általános, csak egy-egy beteg szedi, azt külön kell igényelni, és egy hónap is beletelhet, amíg odafent döntenek: kiutalják-e, vagy visszautasítják. A család ezt nem várja ki, inkább megveszik a patikában.

– A legtöbb vita az étkezés körül tör ki. A konyhából már eleve kevesebb vacsorát küldenek fel, mint amennyi jár, vagy menet közben tűnik el. Ötkor esznek a betegek utoljára, ismeri a szokásos menüt: egy deka vajat vagy egy darab Mackó sajtot, egy szelet felvágottat. Néha adnak májkrémet vagy löncshúst, amit régebben magyar ember meg sem evett, csak szovjet exportra gyártották. Egy ilyen ötdekás konzervet hol kétfelé, hol négyfelé kell vágni. Eddig legalább elég kenyeret adtak hozzá, most már udvarolni kell érte, néha mi vesszük meg a saját pénzünkön.

– Igaz, hogy fél nyolckor már sorba állnak a betegek zsíros kenyérért?

– És ha igaz, akkor ez a nővérek bűne?!

Érzem, hogy a megjelentek már fészkelődnek a helyükön, köszönettel elengedem őket. Úgy érzem, annyi még belefér ebbe a látogatásba, hogy végigkalauzoltassam magamat az épületen.

Itt is csak a fokozódó leromlás jeleit tapasztalom: a kazánok sorra lyukadnak ki, az éppen működőképesek a fűtés és a melegvíz-szolgáltatás közül egyszerre csak az egyik funkciót tudják ellátni. Ha egy villanykörte kiég, nincs mivel pótolni, a villanyszerelők azt mondják, hogy az intézet egész tartalékát három éjszakai égő alkotja, fénycsövek pedig egyáltalán nem állnak rendelkezésre. Az egyik WC elromlott, a leszerelt csésze már egy hete egy tartózkodó helyiség közepén áll. Az ajtózárak használhatatlanok, egy öreg lakatos három régiből szokott összebarkácsolni egy megfelelőt, de lassan már ezek a roncsok is elfogynak.

Benézek egy hálószobába, a mennyezetről hullik a vakolat, alatta feltűnik egy valaha fedőfestékkel eltakart, vallási jelenetet ábrázoló freskó. Az ápolónő ajkát lebiggyesztve mutat körbe:

– Csak aludni járok ide!

Még átmegyek a „B” épületbe, érdekel, hogy milyen lehet a lakhatatlannak minősített szoba. Körülnézek, de bárhogy is próbálok sajátos jegyeket felfedezni rajta, úgy tűnik nekem, hogy semmiben sem különbözik a használatban lévőktől, csak fenn a mennyezet egyik sarkánál látszanak a beázás nyomai.

– Ha rám bíznák, harmad-negyedmagammal negyvennyolc óra alatt rendbe tudnám tenni – mondta a portás. – De hát én egy külső céghez tartozom, nem a kórházhoz, az itteni vezetők nem velem szokták megbeszélni a dolgokat.

– Hanem kivel?

– Azt hiszem, leginkább senkivel.

Nehéz volna sorrendet felállítani az intézet feladatai között, mert ezek elválaszthatatlan egységet alkotnak, egy úgynevezett „beteglánc”-ban testesülnek meg, az viszont kétségtelen, hogy a rehabilitáció a legfontosabbak közé tartozik. A logika úgy fogalmaz, hogy a gyengeségek tovább terjednek térben és időben, tehát kevéssé valószínű, hogy a rehabilitációs munka ugrásszerűen felülmúlná az intézet általános színvonalát. A főigazgató így nyilatkozik erről a szakmai sajtóban:

„Tehát az akut beteg bejön, ellátjuk, de a rehabilitáció és a hazatérés útját is meg kell szervezni. Az intézetben folyó pszichiátriai rehabilitációs tevékenység nem illeszkedik teljesen az itt folyó akut pszichiátriai ellátás láncolatába, hanem a betegek főleg kintről kerülnek ide. Ha van szabad kapacitás, persze ki kell elégíteni ezt az igényt, de én azt hiszem, hogy a fő feladat az, hogy a területről bekerült pszichiátriai betegek akut ellátását követőleg a rehabilitációjuk is ide kerüljön. Az egész rehabilitáció kérdését át szeretném gondolni…”

Azt hiszem, hogy Nagy professzor az „idegen betegek” aránytalan mérvű foglalkoztatásával csak egyet említett a területen megmutatkozó számtalan gond közül, talán nem is a legjelentősebbet. Tapasztalataim szerint az egész tevékenység általában igen alacsony szinten valósul meg.

Végigjárunk néhány foglalkoztató részleget. A műszaki osztály közvetlen szomszédságában, egy hámló vakolatú épület pincéjében helyezkedik el a nyomdaüzem. Néhány, még a XX. század elejéről származó gépen kilenc-tíz ember dolgozik, különféle szórólapokat, névjegyeket készítenek. Bár mérsékelt árakkal dolgoznak, alig-alig kapnak megrendeléseket, a cégek inkább a fejlettebb technikai háttérrel rendelkező üzemekkel kívánnak dolgoztatni, a „Lipót”-on viszont nem jut pénz a fejlesztésekre, így remény sincs a felzárkóztatásra. Mikor benéztünk a nyomdába, a munkások java része akkor is tétlenül üldögélt a pince félhomályában, csak ketten próbálkoztak valamilyen vénséges masina összerakásával.

Feljebb, az épület földszinti és emeleti részén helyezkedik el maga a Pszichiátriai Rehabilitációs és Foglalkoztató Osztály, országos fontosságú és hatókörű intézmény, mely több évtizedes hagyományokra tekinthet vissza. Napjainkra azonban mind több hiányosság mutatkozik a működésében – most is a főigazgatói áttekintésben felsorolt adatokra hivatkozom.

Az elemzés korszerűtlennek minősíti az infrastruktúrát, a betegeket kórtermek helyett közös légterű fülkékben helyezik el, a vizesblokkok felújításra szorulnak, a szocioterápiás műhelyek szűkösek, a gépparkjuk elavult.

A gyógyító állomány személyi létszáma és összetétele sem kielégítő. Az osztályvezető főorvos 2002 óta nyugdíj mellett megbízottként látja el az irányítással járó teendőket. A rehabilitációs részlegen ötven ágy áll, a nappali kórház huszonöt férőhellyel rendelkezik, a kezelésük két beosztott szakorvosra és egy rezidensre hárul.

A szakdolgozói létszám is elégtelen, minden második ember már a nyugdíjból visszajárva végzi a munkáját, rájuk legfeljebb csak rövidtávon lehet számítani. Még ezzel az ingatag alapon álló feltöltéssel sem megoldható, hogy minden műszakban két nővér teljesítsen szolgálatot, az úgynevezett „éjszakai szanatóriumban” pedig még a folyamatos ápolónői jelenlétet sem tudják biztosítani. Arról már esett szó, de mivel alapelv, nem árt újra leírni, hogy a feladatát magánosan végző nővér fokozott veszélynek van kitéve, és egy-egy váratlan szükséghelyzetben tehetetlennek bizonyulhat. Ha az előírt minimális feltételek továbbra is sérelmet szenvednek, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár megszüntetheti a további finanszírozást, és előállhat a szégyenteljes helyzet, hogy éppen az Országos Intézetben szűnik meg a rehabilitációs foglalkoztatás.

Egy gondnokféle középkorú férfi vezet végig minket az épületen. A szobákat most üresen találjuk, az ápoltak vagy a műhelyekben dolgoznak, vagy csellengenek valahol.

A női részleg valaha egyetlen nagy lakóteret alkotott, most gipszkarton falak tagolják különálló szobákra, a lakók egy-egy poszterrel, művirággal, játékállatokkal próbálják otthonossá tenni a helyiséget.

A férfi hálótermek jóval rendetlenebbek, néhány fekhelyet bevetetlenül hagytak. Egy ágy kitűnik katonás elrendezettségével, a „Lacikáé”, a belső öntevékeny boltosé. Már valósággal beépült az intézetbe, az idők folyamán stabil vevőkört alakított ki magának; tejet, kekszet, kompótot és más hasonlókat árul, szerény haszonnal. Különállását mindenképpen meg kívánja őrizni, a takarójára régi folyóiratokat halmozott fel, hogy távollétében senki se fekhessen rá.

A lakók egy-egy 50×59×200 centiméteres szekrényben helyezhetik el a holmijukat, belezsúfolják az összes téli-nyári ruhájukat, fehérneműjüket, használati tárgyaikat, az alsó lapon helyezik el áthatóan büdös csizmájukat-cipőjüket. Ezeket a szekrényeket legalább harminc-negyven éve készíthették, akkor sem az öröklétnek szánva. Az ajtók lógnak a zsanérjaikon, egy komolyabb lökésre ki is zuhannának a helyükről, ugyanez vonatkozik a konyhában álló szekrényre is. A mélyhűtőt már nem fenyegeti ez a veszély, ennek az ajtaja ugyanis már rég leszakadt, a hivatalos megállapítás szerint azért, mert nem rendeltetésszerűen használták – hogy ez pontosan mit jelenthet, nehéz volna kitalálni, talán halat próbáltak fogni vele, vagy ráültek, és körberepülték a konyhát. A mosogató olyan porhanyósra rothadt, hogy a lapjára már festéket sem lehet kenni, mert elomlik az ecset érintésétől. A vízcsapon egy kiírás: „ne használd!”

Mint mindenütt, itt is a vizesblokkok romlottak le leginkább. A nők fürdőszobájában a csempe sok helyütt lehullott, szakmunkások híján a gondnok sajátkezűleg burkolt le egy-egy lepusztultabb peremfelületet. A kádat még az elhelyezésekor lesüllyesztették, feltehetőleg azért, mert így könnyebben lehetett becsúsztatni a mozgásukban gátolt betegeket. A férfi mosdó elválasztó fala fából készült, a szétfröcskölődő víz ki is kezdte az évek folyamán, gyakran le kell zárni. A piszoár fölött egy felirat: „ne dobd a csikket a hugyozóba, mert utána marha nehéz meggyújtani!”

A főigazgatói koncepció a felzárkózási lehetőségek között említi meg a klubszoba kialakítását, rendszeres klubélet megindítását a csellengő betegek számára. A helyiség jelenleg közös légtérben helyezkedik el a betegfülkékkel, egész felszerelése egy fekete-fehér tévékészülékből áll, melyet az egyik beteg rokona hozott be. Az ápoltak Kuka Tv-nek hívják, az antennát egy vaságyhoz kötött drót helyettesíti.

Kint a folyosón a PVC-padlótakarás hiányait csak az orvosi szoba előtt javítják időnként, a falakat legalább tíz éve nem festették le rendesen. A félreeső sarkokban vegyszereket tárolnak, egy váratlan ellenőrzés súlyos következményekkel járhatna.

– Kíváncsi még valamire, uram? – kérdezi a gondnok.

– Nem, köszönöm, eleget láttam.

Átmegyünk egy másik rehabilitációs munkahelyre, amely a hangzatos Kooperációs Ipari Foglalkoztató nevet viseli. Harminc ember dolgozik itt, mindig olyan tevékenységet végeznek, amilyen éppen adódik. Egy orosz bútorgyár megrendelésére fotelek aljára szerelhető görgőket raknak össze. Egy nagy tárolódobozból „Baby Fun” feliratú pelenkákat szednek ki, és négyesével nejlonzacskóba csomagolják. Egy másik asztalnál szárnyasbetéteket szortíroznak. A klasszikus monoton munka: a zacskóragasztás sem marad el; egy röntgenfilm papírtasakját 7-8 mozdulattal rakják össze. Egy nagyvállalat húsvéti üdvözlő lapjait becsúsztatják a cégjelzéses borítékokba.

A betegek napi öt órát dolgoznak, teljesítményüket jutalompont rendszerben értékelik. Havonta maximálisan háromezer forintot kereshetnek, ehhez járul még az ingyenes ebéd – sokan a szombat-vasárnapi szünnapokon is bejönnek, hogy elfogyasszák az ételt.

Egy futó pillantást vetek a vizesblokkra, ennyi is elegendő eloszlatni abbeli illúzióimat, hogy legalább a munkahelyen, járóképes emberek között különb a helyzet. A WC-fülke mennyezete leszakadt, a piszoár eldugult, ennek ellenére használják, átható vizeletszag terjeng mindenütt.

Mielőtt továbbmennénk az epilepsziás betegekkel foglalkozó Valentin házba, melyet sokan az egész intézet legmagasabb színvonalú rehabilitációs részlegének tartanak, szokás szerint megkeresem a „házigazdát”, a neurológiai osztályon működő Halász Péter professzort.

A hatvanas éveinek végét taposó vékony, kopasz, szakállas orvost epilepszia- és alváskutatóként a szakma tekintélyei között tartják számon, sokáig ő vezette a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem neurológiai tanszékét is.

Mikor belépek a szobájába, az orvos asztali lámpája fényében egy könyvet olvas, a falakon saját készítésű fotók lógnak különféle vadregényes tájakról. Egy férfiarc gyakran feltűnik a képeken, kiderül, hogy ő a professzor fia, és ortodox szerzetesként él egy Földközi-tengeri szigeten. Halász doktor mond néhány ismertető szót a szakterületéről:

– Az epilepsziás betegek általában szegény emberek, a gazdagok jobban el tudják rejteni a bajukat.

– Társadalmi méretekben milyen gyakran fordul elő?

– A gyerekeknél egy, a felnőtteknél fél százalékot tesz ki az érintettek száma, ezt az állományt egészíti ki az alkalmi epilepsziások holdudvara, ezek főleg alkohol- vagy drogelvonásra kötelezett személyek, ők a népesség öt-hat százalékát jelentik.

Bekopog az ápolónő, bejelenti, hogy az egyik bennfekvő beteg hozzátartozói keresik Halászt. A professzor felkel a székéből, kimegyünk a folyosóra, én a társaságtól távolabb állok meg, a hozzám eljutó párbeszéd-töredékekből igyekszem kivenni, hogy miről folyik a szó.

Egy negyven év körüli férfi sorozatos epilepsziás rohamokat kapott, ezek valósággal kioltották a memóriáját. Az akut ellátási szakasz után hazaengedték – gyógyszerek otthoni szedését előírva, ezek viszont allergiás tüneteket váltottak ki. Módosítottak a terápián, de sikertelenül, a férfi ismét rosszul lett, és újra be kellett feküdnie az osztályra.

A család most azért jött, mert ki akarják vitetni hozzátartozójukat egy németországi kórházba, már a szállító mentőkocsival is egyezkednek. A professzor nem ért egyet a szándékukkal, véleménye szerint a beteget máshol sem láthatják el jobban, Németországban nem fogadnák el az itteni leleteket, hosszú napokat kellene elvesztegetni, amíg elvégzik rajta a különböző vizsgálatokat. Halász doktor arra is utal, hogy az utolsó napokban megállt az állapotromlás, a beteg rendesen alszik, sétálni is tud. A család, ha bizonytalankodva is, de egyelőre lemond a szándékáról. Visszatérünk az orvosi szobába.

– Ne haragudjon meg a kérdésért, de mi történik akkor, ha kiderül, hogy most rossz tanácsot adott?

– Aki ilyen helyzetben téved, azon az élete végéig rajta marad egy morális bélyeg.

– És a keresetük arányban áll ezzel a felelősséggel?

– Egy ügyvéd a számítógépből elővett formula kitöltésével százezreket kasszíroz, mi életsorsokat döntünk el alapfizetésért. Azt mondják: hivatás, tehát olcsón kell űznünk.

– Magánpraxist nem folytatnak?

– De, sokan nyitottak rendelőt. Végső fokon ez a legszerényebb befektetést igénylő gyógyítási forma: egy asztal kell hozzá és két szék – már persze, ha a klinikai háttér rendelkezésre áll.

A professzort újra elhívják, nem akarom feltartani a munkájában, én is folytatom az utamat. A Valentin ház – nevét az epilepsziások patrónusáról, Szent Valentinről kapta – az epilepsziacentrum szerves részét alkotja. Az általános célkitűzéseiket egy nyomtatott tájékoztatóban fogalmazták meg:

„– Hatvanezren élnek ma Magyarországon úgy, hogy életüket, kilátásaikat oktalanul teszi tönkre egy gyógyítható betegség. Legalább minden másodiknak közülük nincs reménye igazi társra, családra, hivatásra. Betegségüket titkolni kell, és ha mégis kiderül, akkor előítélet, gyanakvás és lenézés fogadja őket.

A hatvanezer ember fele segítségre szorul, egyrészt pszichológiai módszerekre, hogy képesek legyenek megbirkózni a betegség okozta lélektani hátrányokkal, másrészt speciális foglalkozásokra, hogy a képzettségbeli hátrányaikat is ledolgozhassák.

A fejlett országokban az epilepszia-ellátócentrumokhoz csatlakozó rehabilitációs egységek működnek, Magyarországon egyelőre egyetlen ilyen intézmény található: a Valentin ház.”

A foglalkoztató gyakorlati tevékenységéről már előre is sokat elárul a munkatársainak szakmai képzettsége. Nemcsak pszichológusok, gyógyfoglalkoztatók, szociológusok akadnak köztük, hanem festőművész, nyelvtanár, virágkötő, üvegfestő, cselgáncsedző, fafaragó és lelkész is. Egy gyógyult epilepsziás beteg is csatlakozott a csapathoz, korábban vegyészmérnökként dolgozott, de a felépülése után nem tért vissza a gyárba, itt most jógát oktat. Bár mindenki megteszi a maga dolgát, úgy látom: a teendők nagy része a két folyamatosan jelen levő gyógyfoglalkoztatónőre hárul.

A Valentin ház tevékenysége messze túlterjed az obligát pelenkacsomagoláson és a zacskóragasztáson. A munkaszerződéssel rendelkezők 8³⁰-tól 12³⁰-ig dolgoznak, ha jól értettem, teljesítményüktől függetlenül a minimálbér felét, jelenleg 25 ezer forintot kapnak. A többiek ez idő alatt egyéni, illetve klubjellegű foglalkozásokon vesznek részt, művészetterápiás és aktivitási csoportokban, önálló életvezetést elősegítő tanfolyamokon, háztartási tréningeken.

A szakmai csapat néhány tagjával ülünk le beszélgetni.

– Az epilepsziásokkal nehezebb bánni, mint az átlagos pszichiátriai betegekkel? – kérdezem.

– Igen. A pszichiátriai betegek figyelnek egymásra, ha hiányzik valaki, megkérdezik, hogy hol van, a mieinket ez nem érdekli. Általában gyerekkoruk óta védett környezetben éltek, a szüleik óvták őket a külvilág hatásaitól, most először kerültek állandó jelleggel egy nagyobb közösségbe. Sokszor úgy érzem, mintha egy óvodás csoportot vezetnék, egyszerre tízen is csimpaszkodnak rajtam. Alapvető dolgokra kell megtanítanunk őket: mosogatni, vásárolni, telefonálni, önéletrajzot írni. Felnőtt emberek jönnek be, és itt kezdenek el kamaszodni: buliznak, moziba járnak.

– Az egészségesekkel való találkozások során gyakran merülnek fel nehézségek, például az egyik betegünket megbámulták az Operaházban, mert egy műanyag bukósisakban ült be a nézőtérre – nem magyarázhattuk el külön mindenkinek, hogy egy súlyos koponyasérülést próbál eltakarni vele. A strandon restellnek levetkőzni, a kirándulásokon kiderül, hogy nem tudnak fára mászni, már az is nagy szó, hogy sokan mégis megpróbálják. Igyekszünk fontosságtudatot adni nekik, kiemelni a meglevő képességeiket, egy öregasszony szépen hímzett, kineveztük „gazdasszonynak”, ettől megjavult a hangulata, sőt még a testtartása is.

– Melyik korosztályból kerül ki a legtöbb beteg?

– Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy lassan a fiatal felnőttkorúakra „szakosodunk”, ők alkotják az ápoltak zömét. Párkapcsolatok alakulnak ki, ezeket nehezen tűrik a szülők, de hát megtiltaniuk nem lehet, behívjuk őket, és megbeszéljük a védekezés módját.

– Elképzelhető maradéktalan gyógyulás?

– Igen. Egy műtött betegünk korábban sportrepülő volt, és visszatérhetett ehhez a szenvedélyéhez – más példákat is fel lehetne sorolni.

– A kórház mennyire támogatja a maguk munkáját?

– Az egészségügy általános gondjai minket is érintenek. Most a fizetésrendezésnél húszezer forinttal emelték meg az alapbéremet, de ugyanennyit el is vettek a gyógyfoglalkoztatási pótlékból. Csak azért engedhetem meg magamnak, hogy itt dolgozzak, mert a férjem orvos, és viszonylag jól keres.

– Egy felhagyott, már romba dőlt óvodaépületből alakítottuk ki a foglalkoztatónkat, intézeti forrásokból még a külső falak szigetelésére sem jutott pénz. Mindenben külső alapítványok és cégek segítségére szorulunk. Ők küldenek süteményt a rendezvényeinkre, ők vettek nekünk televíziót, egy tanfolyamot úgy tudtunk megrendezni, hogy Sorostól kaptunk tíz számítógépet. A legfőbb támaszunk a Bethel Alapítvány, a központja a németországi Bielefeldben működik. Részt vállal a hazai és a kelet-európai epileptológiai szakemberképzésben, ez orvosokon kívül pszichológusokra, nővérekre, szociális munkásokra is vonatkozik. Sok felszerelési tárgyat kapunk tőlük, és meghívnak minket Bielefeldbe is. A kórházukban tízezer beteget látnak el olyan szinten, hogy a mozgásképteleneket függőágyakban ringatják.

– Nem tudom, hogy ezek a gépek és eszközök meddig maradnak meg a Valentin ház tulajdonában. Reggel héttől délután ötig szoktunk itt tartózkodni, az épület aztán felügyelet nélkül marad. Rácsok sehol sincsenek felszerelve, bárki kényelmesen betörhet, és elviheti például a televíziós készüléket, soha nem tudnánk pótolni.

– Távlatok?

– Többek között üvegdíszítéssel is foglalkozunk; az üres infúzióspalackokat használjuk fel hozzá, és az üveggyáraktól is kunyerálunk anyagot. Azt terveztük, hogy a portánál, egy üresen álló épületben egy tervező és árusító részleget alakítunk ki, de nem engedték át nekünk azt a helyet.

– Miért nem?

– Nem tudom. Az egész kórház egy olyan hőmérőhöz hasonlít, mely legfeljebb 37,2 fokig jelzi a lázat, nagyobb bajt nem ismerhet fel, tehát a kijavítására sincs remény.

Az anyaggyűjtéssel kapcsolatos beszélgetéseim során gyakran hallottam szorongással emlegetni az Állami Népegészségügyi Szolgálatot, az ÁNTSZ-t. Mint már szó esett róla, a mentők szerint csak fenntartással engedi működtetni a rákospalotaihoz hasonló leromlott műszaki állapotban lévő állomásaikat, bármikor visszavonhatja az engedélyét, a radiológusok attól tartanak, hogy megelégelheti a tíz évnél öregebb CT-készülékek üzemben tartását, és egyetlen tollvonással leállítja őket, de más orvosi szakmában is terjengenek a retorziótól való félelmek. A Szolgálat, úgy tűnt fel nekem, mint az egészségügy aféle Legfelsőbb Bírósága, amely megfellebbezhetetlen illetékességgel ítélkezik, és tesz pontot a tisztátalan ügyek végére.

Magától értetődő, hogy meg kívántam ismerni a szervezet munkáját, ez ügyben találkozót kértem az egyik vezetőjétől. Nem akartam felkészületlenül megjelenni, muníciót próbáltam gyűjteni a felteendő kérdéseimhez, ezért megszereztem és végiglapoztam az ÁNTSZ 2003. évre szóló munkatervét.

Önkéntelen respektussal fogtam a kezembe a sárga fedelű sokszorosított brosúrát, de ez a megilletődöttség hamar eloszlott. A munkaterv, egyébként dicséretes őszinteséggel, bevallja, hogy „az ÁNTSZ 1991. évi életre hívása óta alig végzett olyan elemzéseket, amelyek az ország lakossága, bizonyos lakossági csoportok egészségi állapotát, népegészségügyi helyzetét (például személyi higiéne, táplálkozás, munkaképesség, életminőség) megvilágították volna, ilyen jellegű valid [érvényes – M. Gy.] adatokkal egyáltalán nem rendelkezünk. Valaha ezeket a kérdéseket egy-egy orvosprofesszor (például Fodor József, Fenyvessy Béla, Friedrich Vilmos, Johan Béla) egyedül vagy minimális létszámú kutatócsoporttal végezte el, és ennek eredményeként hazánk lakosságának számos »indikátor paraméteréről« [meghatározó mutatójáról – M. Gy.] vagy éppen hátrányos helyzetű lakossági csoportjairól viszonylag többet tudtunk, mint ma.”

A járatlanabb olvasók kedvéért megemlítem, hogy ezek a nevek fél évszázadnál régebbi időkhöz kötődnek.

Azt hiszem, hogy egy ilyen hiányos tapasztalati alapra csak kétféle típusú munkatervet lehet építeni. Az egyik megoldás: a Szolgálat beéri a legszükségesebb szervezési és gazdasági teendőinek konkrét felsorolásával – ebből aligha jött volna ki a Hivatal méltóságához illő terjedelmű anyag, ezért magyar viszonyok között megengedhetetlen. Érthetőleg a másik lehetőséget választották: a minden elképzelhető területet és szempontot felölelő látszatstratégiai tervet vázoltak fel.

Átlapozva a brosúra 71 nagyalakú oldalát, átfogónak tűnő feladatleírásokkal találkoztam, melyekből benyomásom szerint „úgy száll a semmi, mintha valaminek lenne a pora”, hogy a költő kissé módosított szavaival éljek.

Miközben olvasgattam, önkéntelenül is jegyezgetni kezdtem a lapok hátsó oldalára. A törzsszöveg mellett néhány észrevételemet is szeretném ismertetni, nem tagadva azok szubjektivitását.

Vegyük mindjárt a legelső 1.1.1. jelzésű pontot, mely az egészséges táplálkozással és az élelmiszerbiztonsággal foglalkozik.

„Cél: az egészséges táplálkozás megismertetése, feltételeinek javítása, és az élelmiszerbiztonság megszilárdítása.

Feladatok:

– táplálkozási és tápláltsági állapot vizsgálata reprezentatív lakossági mintán;

– élelmezési- és táplálkozáspolitika véglegesítése, elfogadása, bevezetése a WHO [a Világegészségügyi Szervezet – M. Gy.] Euro irányelveivel harmonizálva;

– a táplálkozási Ajánlások új kiadásának megjelentetése nagy példányszámban;

– az ötödik osztályos tanulók táplálkozási oktatásának folytatása; [Medgyessy Péter miniszterelnök maga jelentette ki, hogy napjaink Magyarországán mintegy 300 ezer gyerek éhezik, tehát rendkívül fontos például, hogy megtanulják illendően késsel-villával enni a semmit. – M. Gy.]

– közreműködés a »Zöldség-, főzelék- és gyümölcsfogyasztás háromszor naponta« országos akció bevezetésében; [megint nem okvetetlenkedésből, csupán viszonyítási alapként említem meg, hogy 2003 májusában, mikor ezeket a sorokat írom, a piacokon például az eper több mint ezer forintba kerül, a minimálbérből élők teljes egész havi jövedelmükért mintegy negyven kilót tudnának venni belőle, a többi, nem primőrnek számító gyümölcs is aránytalanul drága, tíz magyar családból jó, ha egy-kettő engedheti meg magának, hogy ilyet fogyasszon, nekik viszont aligha van szükségük az ÁNTSZ felvilágosításaira. – M. Gy.]

– közreműködés a »Zöld piramis«-akció elindításában és működtetésében;

– közreműködés az élelmezésvezetők továbbképzésében (egészséges táplálkozás, élelmiszerbiztonság);

– közreműködés a családtervezési tanácsadás keretében történő táplálkozási egészségnevelés bevezetésében;

– szakmai konzultáció az élelmiszeripar szakértőivel a kedvezőbb struktúrájú élelmiszerek kifejlesztése, gyártása érdekében;

– lakóhelyi kis közösségek egészséges táplálkozásra nevelése – akció elindítása; [ez nyilván kiterjed majd azokra a százakra is, akik a kukaedényekből eszik ki az ételmaradékokat – M. Gy.]

– a 6 hónapig tartó kizárólagos szoptatás és a megfelelő elválasztás alapelveinek elterjesztése – együttműködések kialakítása;

– a fogbetegségek megelőzése;

– a közétkeztetés étrendjeinek táplálkozás-egészségügyi vizsgálata, és szükség esetén új étrend bevezetése;

– a HACCP teljes körű bevezetése és kiemelt hatósági ellenőrzése;

– élelmiszerbiztonsági ismeretek iskolarendszerű oktatása, az élelmiszer-higiénés felügyeletet ellátó tisztiorvosok, közegészségügyi-járványügyi felügyelők és egyéb diplomás felsőfokú képzettségű szakemberek részére egyéves képzés.”

Ezen 1.1.1. jelzésű feladat végrehajtásáért az általam ismeretlenül is nagyra becsült dr. Z. Gábor és dr. R. Imre felelős, bevallom, nem irigylem őket.

A továbbiakban még százszámra következnek a különféle teendő- és kötelezettségcsoportok, ezeket a lapokat végigpörgettem, tekintetem csak az 1.3.7.-es számún akadt meg.

„Aktív testmozgás elterjesztése

Cél: a lakosság és a munkavállalók mind szélesebb körében kialakuljon a mozgásgazdag életmód, a testedzés szerves szükségletté váljon; a sportolás közösségi és társadalmi programként általánosan elfogadott legyen. [Ez utoljára, ha kényszer bevetésével is, az 1950-es évek Munkára Harcra Kész /MHK/ mozgalmának sikerült, mikor a bányászoknak is magasugró versenyeken kellett részt venniük, és a szövőnők súlyt löktek a pályákon. Azóta minden hivatalba lépő kormány a programjába iktatta a tömegsportot, de csak költséges és szemforgató alibiintézkedések születtek. – M. Gy.]

Feladatok: a »Testedzésben gazdagabb világnapok« szervezésében együttműködés. A foglalkozás-egészségügyi szolgálat támogatása a munkahelyeken: »Menjünk lépcsőn lift helyett” és „Mozogj egér nélkül is« és a »Munkahelyi sportpéntek« akciók.”

Nyomott hangulatban hajtom be a programfüzet fedelét. Ha nem lett volna előzetesen megbeszélve a találkozó bent az ÁNTSZ épületében, nem mennék el. Lemondani viszont már nem illik.

Az ÁNTSZ központja a ferencvárosi Gyáli úton helyezkedik el, felszereltségének technikai színvonalát jól jellemzi, hogy egy éve még pakurával fűtötték a helyiségeket. Megvallom, a program elolvasása után folyamatos mellébeszélésre számítottam a hivatalban is, kellemesen lepett meg, hogy az orvos, aki tájékoztatott, nyíltan fogalmazott, meg sem kísérelte elkendőzni a bajokat.

– Mikor alakult meg az ÁNTSZ?

– 1991-ben a Közegészségügyi és Járványügyi Állomások (KÖJÁL), továbbá az egészségügyi ellenőrző hálózat összevonásával. A profilváltozás következtében számos részterület kikerült a felügyeletünk alól, az idevágó munkakörökben a regionális szakmai képzés is megszűnt. Az akkori gárda 12 év alatt kiöregedett, elment nyugdíjba, most az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán szükség volna egy új csapatra, tanfolyamokon próbálnak megfelelő specialistákat kiképezni.

– A személyi állományunk 7500 főből áll, ebbe a laborosoktól a tisztifőorvosig mindenki bele van számítva. Általánosságban elmondható, hogy elég az ember, de nem megfelelően szakképzett. Például a munkaegészségüggyel foglalkozók közül sokan nem ismerik a zaj, a vibráció és egyéb ártalmak meghatározó tényezőit. Egy kút megfertőződésénél 24 órán belül meg kellene állapítani, hogy vissza lehet-e kapcsolni rá egy lakótelepet, illetve egy cukorgyárat, az illető viszont nem tud időben dönteni.

– Az ÁNTSZ szervezetileg hogy illeszkedik bele az egészségügy általános rendszerébe?

– Az Országos Tisztifőorvos formailag közvetlenül az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Miniszternek van alárendelve, de a tárca vezetője nem gyakorolja ezt a kötelmét, átruházta egy helyettes államtitkárra, de gyakorlatilag egy-egy főosztályvezető utasítgat minket. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a minimumfeltételek alapján működünk.

Ezen a nyomon nincs mód továbbmenni, fordítok a témán. Elmesélem az orvosnak, hogy milyen elképzelések keringenek a hatáskörével kapcsolatosan, és felteszem a kérdést:

– Mi indokolja, hogy a Szolgálat eltűr megengedhetetlen helyzeteket és állapotokat? A lehetőségek korlátozottságának tudomásulvételéről van szó?

– Nem „jószívűségből”, hanem a vonatkozó ismeretek hiányából szokott elmaradni a közbelépés és a büntetés. Általában inkább bejelentések nyomán szoktunk elindulni. Nem ígérhetünk közeli javulást, a helyzet egyre nehezebbé és zavarosabbá válik.

– 1990-ig a gyárakban, hivatalokban a szakszervezetek látták el a munkavédelmi feladatokat, jelenleg a munkaadó, illetve a munkáltató felelős a rendért és a biztonságért, ők pedig igyekeznek spórolni ezen a téren.

– Az különösen elszomorító, hogy a foglalkozási alapon kiváltott betegségek rangsorában az egészségügyben tapasztalható szakmai bántalmak az élcsoportban szerepelnek, erre számtalan példát idézhetünk. Vegyük mindjárt a mentőket; náluk nem rendszeresítették a személyi használatba kiadandó védőöltözéket, munkaruhát viselnek fertőző betegek ellátása közben is – ezt pedig nem érheti vér.

– Márpedig gyakran ráfröccsen vagy rácsöppen.

– Igen, ez tipikus esete annak, mikor a szükséges eszköz nem áll rendelkezésre, és mégis megkövetelik a használatát. Már hosszú ideje senki sem végzett kockázatelemzést a mentőknél, pedig ennek eredménye esetleg kikényszeríthetne változásokat a dolgok jelenlegi állásán.

– A boncoló személyzet formalint használ, amelyik rákkeltő hatású szer…

– Ezt miért nem ellenőrzi egy kórház orvosi vezetője? – kérdezem.

– Feltételezem, hogy az illető nem tudja, milyen munkáltatói kötelmek hárulnak rá, hogy ő felel az egész kórház és a személyzet biztonságáért, de ha véletlenül tisztában is volna vele, akkor sem rendelkezik a szükséges pénzügyi feltételekkel.

– Még a tapasztalt jogászok is csak nehezen igazodnak ki a szabályok ellentmondásai között. Rendelet mondja ki, hogy a munkavállaló egészségének esetleges sérelmét tilos pénzzel megváltani, ennek ellenére létezik a veszélyességi pótlék, amelyet éppen ilyen alapon fizetnek.

– Annak sem néz utána senki, hogy valaki miért vonul korengedményes nyugdíjba, holott ez többnyire munkahelyi problémákra enged következtetni. A foglalkozási eredetű károsodások nem szoktak kiderülni, mert az elszenvedői általában csak később, már nyugdíjasként halnak meg, és a betegségek kiváltó okait akkor már nem szokták vizsgálgatni. A dolgok menetét nem a jogszabályok irányítják, hanem a gazdasági kényszer.

– Mit tehetünk ilyen körülmények között?

– Amit viszonylag olcsón meg lehet oldani, azt el kell végezni. Az elsődleges megelőzés felér egy népegészségi programmal, távol tartja a fizikai, kémiai, mikrobiológiai károkozó tényezőket, nem érik el a szervezetet. A szűrővizsgálatokkal a daganatos betegségek gyakoriságát is csökkenteni tudjuk, ennek eredményeként egy-egy betegre több pénz juthat.

– Egy dolgon azonban semmiképp sem segíthetünk. A mi világunkban a szegénység szinte azonos fogalom a betegséggel, és a szegénység felszámolása nem egészségügyi kérdés.

2003. július 4.