A város hercege

Mindannyian jobban járunk,

ha ezt a történetet a képzelet

szülöttjének tekintjük.

Este Husz elfelejtette behúzni a függönyt hálószobája ablakán, így éjfél után arra ébredt, hogy a Hold a szemébe süt. Egy ideig küzdött az álmáért, fejét arrébb csúsztatta és oldalt fordította a párnán, hogy árnyékba kerüljön, de hamarosan belátta, hogy nem tud újra elaludni. A férfi feltámaszkodott és egy pillantást vetett az alacsony oldalsó polcon álló ébresztőórára: néhány perc hiányzott negyed háromhoz. Husz az utóbbi hetekben szinte mindig ebben az időben riadt fel, nem ismerte pontosan a jelenség okát, úgy gondolta, talán azzal állhat összefüggésben, hogy a szervezet ilyenkor éri el a legalacsonyabb testhőmérsékletet. Emlékezett rá, hogy annak idején éjszakai műszakban dolgozva is mindig két óra felé érezte magát a legfáradtabbnak.

Husz becsúsztatta a lábát a papucsba, vastag szürke molino pizsamájára, mely a börtönben viselt hálóruhájára hasonlított, felvette a köntösét és feltápászkodott. A holdfény valósággal tombolt körülötte, a férfi nem gyújtott lámpát, így indult el a lakásban. Megnyúló árnyéka előtte vonult, kikerülte a padlón heverő újságokat, szennyes fehérneműket és a régóta használatlan kézi súlyzóját. Benézett felesége szobájának félig nyitott ajtaján, de az ágyat bontatlanul takarta a fehér olasz terítő, Éva most sem töltötte otthon az éjszakát. Husznak úgy rémlett, mintha az asszony mondta is volna, hogy a színházi bankett után bent alszik Pesten az egyik barátnőjénél. A férfi sejtette, hogy a szeretőjéhez ment, de ez nem háborította fel, szíve mélyéből kívánt feleségének egy boldog szerelmes éjszakát. Állt még néhány pillanatig az ajtóban; itt minden rendezettnek és tisztának látszott az ő szobájához viszonyítva, mely szertehagyott ruhadarabjaival, kopott táskáival és nehéz, olajosszagú levegőjével inkább egy műhelyhez hasonlított. Husz beszívta magába a tisztaságillatot, megigazított egy hímzett párnát, melyet az asszony szülőföldjéről, Kézdivásárhelyről hozott magával, hosszú pillanatokba tellett, amíg rászánta magát, hogy továbblépjen.

A lakás alaprajza egy különös U alakot adott ki; a betűforma közepén a vizesblokk helyezkedett el, a betű másik szárán végighaladva Husz a konyhába jutott. Kibámult az ablakon: néhány szemközti házban világítottak a lámpák, nem lehetett tudni, hogy a még virrasztók égetik, vagy a hajnali kelők. A Karolinaliget nevezetű pestvidéki helységnek ebben az utcájában többnyire elvált és az életüket második-harmadik házasságukban újrakezdő párok telepedtek meg – ezért sokan az „Elváltak utcájának” nevezték. A főváros központjától harminc kilométernyire viszonylag olcsón lehetett telket vásárolni, az ide települők ideiglenesen meghúzódtak az ott álló elhagyott régi parasztházakban, és hozzákezdtek a tervezett lakások felépítéséhez, általában szövetkeztek és a sorházas formát választották. Az eltelt évek alatt már mindegyik tető alá került a környéken, de a teljes berendezkedéshez többnyire hiányzott még a pénz, így a lakók még jelenleg is folyamatos túlmunkákra kényszerültek, ahogy az éjszakai lámpafények is mutatták, egybefolytak a napszakok.

Husz kivette a mélyhűtőből a zúzmarával ellepett barna pálinkás üveget, töltött magának, kísérőként egy üveg sört bontott. Nem volt kedve visszafeküdni, tudta, hogy csak öt óra körül álmosodik el majd újra. Italtól zsongó fejében egy régi szerelmének mondása visszhangzott:

– Ilyenkor fújnak majd ismét az álomhozó szellők!

Kiitta a poharát, aztán visszament a szobájába, nyitva hagyta az ajtót, hogy ne érezze annyira a magányosságát. Hosszan szembenézett az ágya fölött lógó képmásával: több mint húsz évvel ezelőtt készült a belgrádi kosárlabda Európa-bajnokságon. Husz éppen büntetőt dobott a franciák elleni mérkőzés utolsó pillanatában – a dobás lepattant a gyűrűről, a csapat ezzel elveszítette a meccset. Kezével most önkéntelenül megismételte a dobómozdulatot.

A férfi leült az íróasztalához, felkattintotta az olvasólámpáját, rádióján valamilyen szöveget keresett, az emberi beszéd minden zenénél jobban nyugtatta fáradt idegeit. Egy éjszakai adásban közvetített vitaműsort fogott ki.

Husz az asztal baloldali fiókjából előszedett egy nagyalakú borítékot, melyre négy-öt centis betűkkel rá volt írva: „le nem adott anyagok” – ebben tartotta azokat az olvasói leveleket, melyek a nevére érkeztek a „Mai Magazin” nevezetű újság jogsegély szolgálatához. Rovatában, mely keddi napokon jelentkezett, három-négy anyagot kellett megválaszolnia másfél-két hasábnyi terjedelemben. Sorra vette a leveleket, úgy érezte, hogy az esze nem fog megfelelően, ezért igyekezett egyszerűbb eseteket kiválasztani.

A férfi a szövegeket két példányban gépelte le, az egyiket elrakta a táskájába, a másikat betette egy dossziéba korábbi cikkei közé, reménykedett benne, hogy később másodközlésben eladhatja majd egy kisebb lapnak.

Kint lassan már világosodott, mire Husz befejezte a munkát. Gyomra égett a pálinkától, visszament a konyhába, tört magának egy darabot a füstölt kolbászból, kenyeret vágott hozzá, fel-alá sétálva eszegetett, majd megitta a maradék sörét. Oldalában kellemetlen feszülést érzett:

– Akkora májam lehet már, mint egy export libának! – mormogta maga elé.

Elálmosodott, a felesége szobájában feküdt le. A takaró még őrzött valamennyit a japán füstölő szagából, mely enyhén emlékeztetett a meleg tea szagára. Husz engedte eluralkodni magán azt a képzelgést, mintha Éva itt volna mellette és a karját kinyújtva megsimogathatná az asszony bőrét.

Az ébresztőóra távoli csörgésére riadt fel, lehunyt szemmel visszatántorgott a saját szobájába, és lenyomta az elzáró gombot. Egy pillantást vetett a számlapra: negyed egy múlt néhány perccel, ha el akarta érni az egyórás vonatot, sietnie kellett. Kiment a fürdőszobába, borotválkozás közben hosszan nézte magát a tükörben, nem tudta megszokni egészségtelenül kikerekedett arcát, a homlokán kétoldalt felfelé vonuló ék alakú kopasz foltot.

A fehérneműs fiókban már nem talált tiszta alsónadrágot, így Husz a szennyesből választott ki egyet, bőre viszketett, mikor hozzáért. Zöld bársony farmernadrágot húzott, bélelt félkabátot, a lábára pedig a tavaszi idő ellenére vékony, puha bőrű csizmát. Ha fáradtnak érezte magát, igyekezett melegebben öltözködni.

Husz felkattintotta aktatáskája zárát, ellenőrizte, hogy berakta-e a leadandó munkáit tartalmazó borítékot, és kilépett az ajtón. A postaládájára nemrég rakott ki egy új névtáblát: „Dr. Husz Richárd Ügyvédi Irodája” felirattal, de levele most sem érkezett, kivette az újságot, zsebre vágta. Fenn a vonaton egy sarokban talált helyet, olvasgatott, szeme azonban égett az éjszakai virrasztástól, hamarosan elfáradt, ölébe leengedve az újságot kibámult az ablakon.

A pályaudvarról trolibusszal ment át a „Mai Magazin”-ba. A házban a szerkesztőségen kívül egy belügyi nyomda is működött, a portás is a testülethez tartozott, megállította Huszt, és belépőt kért tőle. A férfi vállat vont:

– Nincs.

– Akkor nem engedhetem be.

Husznak megfordult a fejében, hogy előveszi tárcájából a rendőrtiszti igazolványát, melyet a leszerelésnél magánál tartott, de legyűrte a kísértést:

– Husz Richárd vagyok, Fogarasi szerkesztő urat keresem. Legyen szíves, szóljon fel a szerkesztőségbe.

– Tudom, hogy mit kell csinálnom. Addig tessék kimenni a ház elé és ott várakozni.

Husz bólintott és szó nélkül kiment az épület elé. Megállt a falnál, szemét behunyva arcát a nap felé fordította. Nem tudta mennyi ideje várakozott már – félig elfelejtette, hol áll és mit keres itt, mikor Fogarasi, a „Mai Magazin” rovatvezetője kijött érte.

– Hogy vagy? – kérdezte Husz kezét nyújtva.

– Hogy lehetnék? Öreg vagyok és zsidó.

Elindultak befelé:

– Úgy kell érted lejönni, mint egy óvodásért. Miért hagyod magad elküldeni egy portástól?

– Én nem kezdhetek vitatkozni egy portással.

– Sérti a méltóságodat?

– Nekem nincs méltóságom. Csak arról van szó, hogy aki havi húszezer forint alatt keres, annak előttem hivatalból igaza van – akkor is, ha nincs.

– Miért nem kérsz egy állandó belépőt? Minden külsősnek van már.

Husz vissza akart kérdezni, hogy miért nem adnak neki egy ilyen papírt, de tudta, hogy ezzel csak további vitákat gerjesztene, egy bólintással kitért a válasz elől. Hallgatása csak felingerelte Fogarasit.

– Mitől vagy te olyan szelíd? Mártírképzőt végeztél?

– Nem, azt sem tudom, hogy ez jó vagy rossz tulajdonság, nekem ez jutott. Egyébként sem ugrálhatok, szennyes gatya van rajtam.

– Ez valami jelkép?

– Nem, a legridegebb valóság.

Fenn a rovatvezető szobájában Husz kirakta a magával hozott anyagot és elővette a számlakönyvét:

– Mennyiről írjak számlát?

– Írjál ezer forinttal többet, mint szoktál.

– Köszönöm. Mi történt? A főnöknek tetszett a cikkem?

– A főnöknek semmi sem tetszik és semmit sem utál. A főnök nem is tud olvasni. Egyszerűen arról van szó, hogy a lapban most több volt a hosszabb anyag, ott alacsonyabb a flekkhonorárium és maradt egy kis pluszpénz.

Husz kitépte a könyvből a számla első példányát:

– Parancsolj. Mit gondolsz, kötne velem szerződést? Szeretnék valami fix pénzt.

– Ha akarod, szólhatok neki, de egy szerződés úgysem jelent semmit. Egyhónapos felmondással bármikor felbonthatja.

– Egy hónap is valami, hátha közben beindul az ügyvédi praxisom. Akkor a jövő hétre próbáld meg felderíteni. Jött levelem?

– Még mindig nincs külön fakkod?

– Mitől volna, mikor még kapubelépőm sincs?

– Visszakérdezni csak zsidónak szabad.

– Miért?

Fogarasi nevetett:

– Ez jó. Nézd meg az asztalon, ha kaptál valamit, ott kell lennie.

Husz felemelt egy levélköteget és belelapozott, talált benne néhányat, melyet neki vagy a jogsegély rovatnak címeztek, minden különösebb érdeklődés nélkül zsebre vágta.

– Sietsz, vagy megiszunk még egy gyors sört? – kérdezte a rovatvezető.

– Belefér.

Átmentek a büfébe, Fogarasi egy-egy féldeci unicumot is kihozott a sör mellé. A közelgő országgyűlési választásokról beszélgettek, a rovatvezető nyíltan támogatta a liberálisokat, köztudomású volt, hogy baráti kapcsolat fűzi néhány szabaddemokrata vezetőhöz.

– A komcsiknak végük, ez az egyetlen erő, mely megakadályozhatja a jobboldal győzelmét.

Huszt nem érdekelte a téma, az alkohol még inkább lenyomta kialvatlanságtól megviselt idegeit. Hagyta beszélni az újságírót, csak találomra vetett közbe egy-egy „igen”-t vagy „nem”-et.

Még hosszú nap állt előtte, elhagyva a büfét Husz össze akarta szedni magát. Úgy tapasztalta, hogy az édesség az egyetlen, mely úgy-ahogy mozgékonnyá teszi az agyát, a szomszédos cukrászdában megevett két krémest és ivott rá egy kávét. Bár a feje továbbra is kóválygott, végig akarta járni a mára tervezett út állomásait, nem bízott benne, hogy másnap is rá tudja szánni magát, hogy bejöjjön a városba.

Még egy szerkesztőségben kellett anyagot leadnia, a férfi reménykedett, hogy ebben a késődélutáni órában már nem találja benn az illetékes partnerét, és egy borítékban otthagyhatja neki a cikket a titkárságon. Balszerencséjére a főszerkesztői szobában épp akkor ért véget a lapindító megbeszélés, a lépcsőn szembetalálta magát a kitóduló újságírókkal. Egyikük épp a születésnapját ünnepelte, őt is áthívta a kocsmába. Husz nem érzett annyi erőt magában, hogy visszautasítsa az invitálást.

Itt whiskyt és sört ivott, majd kihasználva, hogy a társaság elmerül egy politikai vitában, feltűnés nélkül eltávozott. Érezte, hogy rosszul lesz, addig utazott a Metróval, amíg vissza tudta tartani a hányingerét, aztán egy állomásnál kiugrott a kocsiból és egy közeli parkban könnyített magán. A szemerkélő esőben leült egy padra levegőzni, feje előrecsuklott és elaludt.

Két-három óra is beletelt, mire Husz úgy érezte, hogy képes lesz elindulni. Sürgette az idő, legkésőbb a második szünetre be akart érni a színházba, hogy beszélhessen a feleségével. Megállt egy utcai vécékonténer előtt, bedobott egy tízforintost, az ajtó kis kattanással kinyílt. Megmosta az arcát, a homályos tükör elé állva megigazította a ruháját, és ujjaival ritkás hajába túrva megfésülködött. Egy eszpresszóban még egy kávét ivott, hogy eltüntesse szájának savanyú szagát.

A hátsó bejáraton át ment be a színházba, a portán szólt az előadást közvetítő hangszóró. Husz belehallgatott, ismerte a szöveget, úgy becsülte, hogy a második felvonás vége felé tarthatnak.

Felment az emeleti büfébe, melyet csak a színház tagjai és személyes vendégeik látogattak. A pultnál néhány díszletmunkás és világosító sörözött, Husz ott látta köztük Ónody Sándort, azt az alacsony, szakállas, huszonöt év körüli férfit, akinek viszonya volt Évával, az ő feleségével. Ónody hobó stílusban öltözött; térdtájon szakadt farmert viselt és kopott fekete trikót, a hátán Pink Floyd, a rózsaszínű párduc emblémájával. Husz ismerte vetélytársa személyes hátterét: egy bankár fia volt, akit a színházi életforma lezsersége és romantikája vonzott ide. Apja az itteni munkáját csak alkalmi kitérőnek tartotta, olyan fiatalos tombolásnak, melyen túl kell esnie, bőkezűen támogatta: egy sport BMW-t vett neki és egy öröklakást a budai hegyekben.

Husz, ha hallgatólagosan, de már régen tudomásul vette ezt a kapcsolatot, most sem akart felesleges feszültséget kelteni magában. Tekintete összeakadt a fiúéval, aki úgy nézett vissza rá, mintha ott helyben hajlandó lett volna megverekedni vele. Husz elmosolyodott, és elfordította a fejét, visszaemlékezett a saját húsz évvel ezelőtti „szarvasbika” pózaira.

A hangszóróból még most is szólt az előadás szövege, Husz felkelt, egy csapóajtón át lement az előcsarnokba. A ruhatárban lógó kabátok számából úgy ítélte meg, hogy valószínűleg telt ház jött össze. Lábujjhegyen végigsétált a csarnokon, biccentett a ruhatárosnők felé, és a leghátsó ajtón benyitott a nézőtérre. Ülőhelyet nem látott, a falnak dőlve állt meg.

Évának éppen jelenése volt, a félhomályosan megvilágított színpad jobb sarkában állott. Arcvonásai alig látszottak az erős smink alatt, megjelenése viszont teljes illúziót keltett. Sűrű fekete haját apródfrizurára vágatta, magas és vékony alakján meglátszott, hogy rendszeresen lejár tornázni, és hetenként ötször is rá tudja szánni magát a hajnali futásokra.

– Igen, joga van a maga életéhez! – dünnyögte Husz, aki mindinkább rászokott, hogy félhangosan mormogjon magában. Egy pillanatra feltámadt benne a vágy, hogy ő is rendbehozza az életét és újra méltó, teljes értékű partnere lehessen a nőnek, de belátta, hogy már minden esélyét elveszítette erre. Alkoholos elérzékenyültségében szeme telifutott könnyel, hogy legyőzze magát, megrázta a fejét.

Néhány perccel a felvonás vége előtt Husz óvatosan kilépett az ajtón és visszament a büfébe. Éva nem tűnt fel a vendégek között, Husz feltételezte, hogy az öltözőjében tölti a szünetet, mivel az egyik kolléganőjével osztotta meg a helyiséget, nem akarta zavarni őket. Már többször is látta az előadást, emlékezett rá, hogy a következő felvonás elején Éva egy, a folyosóról nyíló ajtón megy majd fel a színpadra – amíg a jelenésére várakozik, itt találkozhat vele. Husz ülve maradt, a színészképeket nézegette a büfé falán, két deci vörösbort kért, és rosszkedvűen iszogatta.

A felharsanó zenés szignál beszólította a nézőket, Husz letette a poharat és lement a folyosóra. Kisvártatva Éva meg is jelent a régi irodahelyiség felől, reneszánsz stílusú bársony kosztümöt viselt, a nyakán csipkegallérral. Husz, hogy ne rontsa el a színésznő sminkjét, csak jelezte a csókot, de Éva így is felvonta a szemöldökét:

– Muszáj mindig innod?

– Tudtommal nagykorú vagyok, és a Magyar Köztársaság alkotmánya biztosítja, hogy úgy rontsam el az életemet, ahogy akarom.

– Jól van, ne veszekedjünk. Történt valami?

– Mi történt volna? Erre jártam, gondoltam, ha hazajössz, megvárlak.

– Nem jutok haza. Kijöttek a minisztériumból, most volt a századik előadás, prémiumot osztanak, aztán éjfélig is eltarthat a buli…

– Nem kell semmit megmagyaráznod. Akkor szervusz, majd reggel hívjál fel.

Az asszony megsajnálta:

– Nem akarsz itt maradni?

– Dehogynem, neked pont rám van szükséged – mondta Husz, és kilépett a kapun.

A férfi földalattira szállt és kiment az Örs vezér téri végállomásra. Futva ment fel a lépcsőn, de a HÉV így is elment az orra előtt. A kora esti időben már ritkultak a járatok, megnézte a menetrendet: húsz percet kellett várnia a következőre. Az alkalmi bódésoron evett hurkát és ivott rá három deci bort. A hasa már annyira felpüffedt, hogy a nadrágszíj belenyomódott a bőrébe, el is álmosodott, abban reménykedett, hogy tud majd aludni egy félórát a vonaton.

Kisvártatva beállt egy szerelvény, Husz egy ablak melletti ülésen telepedett le, táskáját belülre tette, és testével az oldalfalhoz szorította, így álmában sem emelhették ki mellőle észrevétlenül. Feje lassan átmelegedett, és lecsukódott a szeme.

Recsegésre ébredt, felnézett: néhány lépésnyire tőle suhancok abban versenyeztek, hogy ki tudja eltörni a kapaszkodó fogantyúk műanyag szárát, egymás után hallatszottak a száraz roppanások. Néhány évvel korábban Huszt még felingerelte minden szándékos rombolás utcán, autóbuszon, vagy bármely más közhasználatú járművön, vitákba, sőt verekedésekbe bonyolódott bele. Börtönévei után viszont közönyössé vált a hasonló rongálásokra, most is semleges pillantással nézett maga elé, a banda egyik tagja mégis kérdőre vonta:

– Mi van, öreg? Nem tetszik?

– Dehogynem. Erős fiúk vagytok, azt meg kell hagyni – mondta Husz, és kibámult az ablakon. A banda gyanakodva próbálta felmérni, hogy gúnyolódik-e velük, aztán rövid sustorgás után a suhancok elfordultak tőle.

Karolinaligeten Husz leszállt. A Stromfeld Aurélról elnevezett egykori harckocsijavító üzem mellett átvágva a réten hazament. Otthon felgyújtotta a lámpát, a hirtelen felvillanó fényben úgy tűnt, mintha az előszoba tükrében egy homályos körvonalú sötét alakzat suhant volna át, de nem törődött vele, megszokta, hogy a szeme gyakran káprázik az utóbbi időben.

A hazaérkezését követő szertartásként Husz beidegzett mozdulattal lecsatolta az óráját és az asztalra tette – ezzel jelezte önmaga előtt, hogy kilépett kötelmeinek köréből. Végigdőlt az ágyán, a mozdulattól nadrágja a zseb táján megfeszült és nyomta a combját, belenyúlt, elővette az összegyűrődött leveleket, melyeket még a „Mai Magazin” szerkesztőségében rakott be.

A különféle ügyvédi irodák, szolgáltató cégek prospektusait olvasatlanul bedobta a papírkosárba, végül csak egyetlen, feltehetőleg privát feladótól származó levél maradt a kezében. Közelebbről is megnézte, de a bal felső sarokba nem írtak nevet. Husz a legszívesebben ezt a levelet is felbontatlanul eldobta volna, de erőt vett magán, az asztalán ülve feltépte a borítékot.

– „Guli!” – hangzott a megszólítás, ebből Husz tudta, hogy csak valamelyik egykori rabtársa írhatott neki. Ez a név még a börtönben ragadt rá, majd kétméteres magasságára utalva, a „Gulliver” rövidítéseként, sem előtte, sem utána nem hívta így senki.

A levél végére lapozott a feladó személyét kutatva, a „Pumukli” név állt ott az utolsó lap alján. Husz önkéntelenül elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a különféle sikkasztások miatt elítélt apró termetű zsidó hangversenyszervező, akivel annak idején együtt dolgozott a börtönirodán. Pumukli rabként is nélkülözhetetlen személlyé küzdötte fel magát, szilárd rendet tartott a körletben, erélyesen vezényelte le a belső mozgatásokat és a más fegyintézetekbe irányuló szállításokat. A börtön parancsnoka reggelenként hamarabb fogadta őt, mint a saját helyettesét.

Husszal gyakran kávéztak együtt Pumukli cellájában, melyet a lebukott hangversenyszervező a befolyásos raboknak hallgatólagosan engedélyezett extra berendezési tárgyakkal szerelt fel, például egy kibontott izraeli zászlót szegezett fel a falra, a takarodóval nem törődve, reggelig elbeszélgettek.

Husz és Pumukli majdnem egy időben szabadult, elválásnál felírták egymás címét, hogy tartsák majd a kapcsolatot, de a lelkük mélyén tudták, hogy valószínűleg soha többé nem keresik meg egymást. A börtönbarátságok még az iskolai vagy a hadseregbeli kapcsolatoknál is illékonyabbak, mert ha kiderül az eredetük, csak bajokat okozhatnak a polgári életben. Husz most utánaszámolt: 1983-ban lépett ki a börtön kapuján, több mint hat éve nem hallott már a rabtársáról.

– Szervusz! – mondta a papírnak, és olvasni kezdte a levelet:

A levél legaljára egy vidéki telefonszámot írtak fel. Husz lerakta a papírt és eltöprengett, ugyanaz a homályos veszélyérzet fogta el, mely korábban azt sugallta, hogy olvasatlanul dobja el a levelet.

– Nem tartozom neki semmivel, és csak olyan ügyben kereshet, amely neki áll érdekében! – mormogta magában. Azt is felmérte, hogy ha nem reagál a jelentkezésre, Orsai feladná ezt a nyomot, az ügy magától lezárulna. Visszadőlt az ágyra, sokáig feküdt gondolatok nélkül, majd egy összefogottabb pillanatában úgy döntött, hogy nincs vesztenivalója, ha elfogadja a megkeresést.

Husz felemelte a kagylót és egy kilencest tárcsázott, a kézikapcsolású központ kezelője jelentkezett. A férfi bediktálta neki a saját és a kért számot, kiderült, hogy az utóbbi egy Győrhöz közeli, Dunaagócs nevű faluba való. A hívást a „sürgős” kategóriába soroltatta, de egy negyedóra is eltelt, mire egy csengetés jelezte a kapcsolást.

– Tessék beszélni!

Husz felvette a telefont, és kivárt néhány búgást, már le akarta tenni, mikor beleszólt egy ingerült női hang:

– Halló, ki az?

– Jó estét, doktor Husz Richárd vagyok. Azt az üzenetet kaptam, hogy hívjam fel ezt a számot.

– Kitől?

Husznak meg kellett erőltetnie a memóriáját, hogy újra az eszébe jusson „Pumukli” polgári neve.

– Orsai úr keresett. Azt mondta, hogy akármikor hívhatom őt.

– Igen, tessék várni, felkeltem a férjemet.

– Nocsak! Megnősült – mormogta Husz maga elé.

Rövid szünet állt be, a kagylóban elfojtott sustorgás hallatszott. Husz megpróbálta elképzelni Orsai feleségének külsejét. Rabtársa elvált emberként került be a börtönbe, már a szabadulás évében hirdetéseket adott fel a külvilágban is terjesztett börtönújságban, megértő partnert keresve, aki befogadná az otthonába. Illusztrációként írógép előtt ülve ünnepélyes pózban fényképeztette le magát. A hirdetés nyomán több kövér, középkorú, vidéki nő jelent meg ismerkedésre a beszélőkön, Husz feltételezte, hogy közülük választott valakit. Közeledő léptek koppantak, majd Orsai beleszólt a telefonba:

– Te vagy az, Guli?

Husz megpróbált beletalálni a régi beszélgetések stílusába:

– Igen, de előbb talán köszönnél! A franc azokat a szemita szemeidet!

– Szevasz, te a régi vagy! Találkoznunk kell.

– Jó, a hét végén ráérek.

– Az már késő. Holnap felmegyek Pestre és megkereslek.

Husz indulatba jött:

– Miért olyan sürgős? Miről van szó?

– Majd elmondom. Nagyon kérlek, ne utasíts vissza!

– Rendben van.

– Hol volna neked megfelelő találkozni? Én alkalmazkodom.

– Nekem mindegy.

– Akkor tizenkettőkor a Hotel Corso sörözőjében a Múzeum körúton.

– Szerintem te jobban ismered Pestet, mint én. Ha valami közbejön, felhívlak.

– Ne jöjjön közbe semmi.

– Okszi – mondta Husz, sok év után újra használva a börtönbeli kifejezést. – Szevasz.

– Kösz.

A túloldalon letették a kagylót. Husz kivárta, amíg a kézikapcsolású központ ügyeletese jelentkezik és nyugtázza a beszélgetés végét. Tapasztalatból tudta, hogy a kezelő nem szokott figyelni, késve bont és egy-egy hívás díja néha a duplájára emelkedik.

Huszt nem érdekelte különösebben Orsai szándéka. Feltételezte, hogy régi rabtársa túlbecsüli az ő személyes befolyását és protekciót akar kérni tőle, vagy valamilyen kényesebb jogi probléma miatt keresi. Önmagában már meg is fogalmazta az elutasítást.

A férfi megkerülte a lakás U alakjának szárát, kinyitott egy sört, félig kiitta, aztán átment a szobájába, és az üveget az ágy melletti polcra tette, hogy egy esetleges éjszakai ébredésnél kéznél legyen. Vetkőzés közben csuklott, ettől forró gyomorsav tört fel a torkán, de sikerült visszanyelnie. Lefeküdt, hasra fordult, arcát a párnába temette, mélyet sóhajtott, és hirtelen elaludt.

Husz kilenc óra felé ébredt. Kényelmes napra készült, mert a tudatában úgy élt, hogy a tegnapi körjárattal elintézett minden teendőt, és ma már nem kell beutaznia a városba.

Bőséges reggelit készített magának, közben a polchoz lépett, hogy megnézze a televíziós műsorújságban, melyik műholdas csatornán közvetítenek meccset az amerikai professzionista kosárlabda ligából. Tekintete a telefonasztalra tévedt, a készülék mellett heverő levélről eszébe jutott, hogy délre találkozót beszélt meg Orsaival. Fél tizenegy körül járt, máris késésben volt, csak néhány sietős falatot engedélyezett magának.

Nem ismerte a Corso Hotelt, ahová a randevút kitűzték, de feltételezte, hogy illik oda elfogadhatóan felöltözködnie. A szekrényből előkereste egyetlen nyári öltönyét, melyet nemrégiben hozott haza a tisztítóból. Anyaga már erősen megkopott, mikor Husz a nadrág fenekét a Nap felé fordította, átlátszott rajta a fény, de a bőrkabát és a farmer megszokott merevsége után a vászon puhább érintése jólesett a bőrének.

Úgy érezte, valamivel meg kell jutalmaznia magát, hogy képes legyen elindulni, felbontott egy üveg konyakot és ivott egy kortyot, feje kellemesen zsongott, mikor kilépett az ajtón.

Beérve a városba Husz a telefonkönyvből kikereste a szálloda címét: a modern, piramis alakú üveg-acél épület a Múzeum körút egyik beszögelésében állott. A söröző a szálloda halljából nyílott, mielőtt belépett volna oda, Husz a zsebébe nyúlt és átszámolta a pénzét: ki tudta fizetni a fogyasztását akkor is, ha Orsai valamilyen okból nem érkezne meg. Nem akart több szeszt fogyasztani, kávét és Perrier kristályvizet rendelt, lassan, félkortyokban iszogatta. Mikor letette a kávéscsészét, a bejárat fölött lógó órára nézett: néhány perccel már elmúlt tizenkettő, úgy döntött, hogy fél egyig vár. Felvett egy újságot, és az asztalra könyökölve olvasni kezdett.

Husz arra rezzent fel, hogy valaki jobb felől lehajol hozzá és megcsókolja, az orrát megcsapta valamilyen erős after shave alkoholos szaga. Felnézett: Orsai állt mellette.

– Ne haragudj a késésért, nem tudtam időben elindulni.

Orsai az utolsó találkozásuk óta eltelt hat évben erősen meghízott, orra még vaskosabban ugrott elő telt arcából. Boss márkájú öltönyével, súlyos arany pecsétgyűrűjével és karkötőjével hirtelen befutott vállalkozónak tűnt.

– Szevasz – mondta Husz –, úgy nézel ki ezekkel a fukszokkal, mint egy kóser karácsonyfa.

– Mit csináljak, ha szeretem a szép holmikat.

– De nem lesz belőle vádirat?

– Esküszöm, hogy nem kell tanítanod ilyenekre.

– Ülj le. Tudod, hogy min gondolkodom? Miért is hívtak téged Pumuklinak?

– Volt a tévében egy cseh bábfilm-sorozat, abban volt egy olyan kis ügyeskedő bábfigura, ha jól emlékszem, pék. Pumuklinak hívták, az hasonlított hozzám. De ne itt dumáljunk, menjünk át ebédelni az étterembe. Gyere, testvér!

Orsai előre indult, jelezve, hogy ő tekinti magát házigazdának. A pincér ismerősöknek kijáró biccentéssel fogadta:

– Üdvözlöm, Orsai úr! Valami aperitivet?

– Van kóser pálinkájuk? De nem a Brown-féle, hanem az, amin héber szöveg van egy kék szilvával.

– Van.

– Abból kérünk. A poharakat is hűtsék be.

A pincér elment, Husz a társára nézett:

– Ez a törzshelyed?

– Ha Pesten járok, igen. Mindenhez közel van, és beállhatok a szálló parkolójába.

– Egyébként mi van veled? A telefonból tudom, hogy vidéken laksz.

– Igen, Győr mellett van két butikom, az asszony vezeti őket, én az árut szerzem be.

– Jól megy a bolt?

– Nem kell végig kinyomnom a tubust, éljek így még százhúsz évig. Veled mi történt?

– Mikor kijöttem a sittről, zugirkászkodtam egy kicsit, egy biztosító társaság keze alá dolgoztam.

– Hogy kerültél vissza a jogász szakmába?

– Lebukott a vezető abban az Ügyvédi Munkaközösségben, ahová korábban tartoztam. Kiderült róla egy csomó visszaélés, olyan szerencsém volt, hogy az én balhéimért is őrá verték rá a felelősséget.

– Ártatlan voltál?

– Ártatlan embereket Magyarországon csak a csecsemőkori járványok áldozatai között lehet találni – talán még ott sem. Meséltem már neked, hogy egy lakásépítési buliról volt szó, én is kerestem rajta, de az én szerepemet utólag elkenték, mert így sokkal nagyobbat rúghattak a főnökbe. Rehabilitáltak, visszavettek az Ügyvédi Kamarába, most próbálom beindítani a magánpraxisomat.

Husz elhallgatott, hagyta, hogy a továbbiakban Orsai irányítsa a beszélgetést. Egyre valószínűtlenebbnek találta, hogy valamilyen jogi ügyben kér segítséget tőle, volt annyi pénze, hogy ha szükséges, a legbefolyásosabb ügyvédeket is meg tudja fizetni. Kihozták a kóser pálinkát, Orsai kivárta, amíg a pincér eltávolodik, csak aztán emelte fel a poharát:

– Löchájim tajvim!

– A „löchájim”, az életre, de a „tajvim” mit jelent?

– Jó, a jó életre. A „chájim” nem elég, valamilyen élet mindig van, amíg meg nem halunk, a nyomorra viszont nem érdemes inni. Az MTK-ban játszott régen egy futballista, Cseh Matyi, ő mondta: „az én síromra az lesz írva, hogy élt negyven évet, de jól!”

– Őróla én is hallottam; olyan nyomorba zuhant, hogy a cipője mellett járt, és 35 éves korában tüdőbajban halt meg. Nehogy veled is ez történjen. Rakjál félre egy kis pénzt, vegyél takarékbélyeget.

– Te csak ne félts engem.

Husz ivott és letette a poharat, száján önkéntelenül kicsúszott a kérdés:

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, de tulajdonképpen mit akarsz most tőlem?

Orsai körülnézett, csak aztán felelt:

– Tudod, hogy én most Dunaagócson lakom?

– Igen, a telefonból kiderült.

– A faluban működik egy gyerekruha-készítő üzem. Német neve van: Märchen, vagyis mese.

– Kösz, de tudok németül.

– Majd még beszélek erről a cégről. Elég az hozzá, hogy ott lent Dunaagócson két hónappal ezelőtt eltűnt egy húsz év körüli lány, aki az üzemben dolgozott és azóta sem találják.

– Mi különös van ebben? Magyarországon jelenleg legalább ötvenezer eltűnt személyt köröznek.

Orsai helybenhagyólag bólintott:

– A mi környékünkön pedig pláne nem nagy ügy. Pár kilométer a határ, valaki felkéredzkedik egy autóra és egy óra múlva már Ausztriában jár. Minden tizenhat éves gyerek ott tartja már a hátizsákjában az útlevelét, nem úgy van, mint régen.

– Akkor miért érdekes az egész?

– Mert a faluban azt mondják, hogy a lányt a zsidók tüntették el.

Husz hitetlenkedve nézett vissza a barátjára:

– Ezt honnan veszik?

– Ismerned kellene Dunaagócsot. Egy semmi kis falu, egy termelőszövetkezetből élt, de az még 1986-ban tönkrement és feloszlott. Két évvel ezelőtt a melléküzemágnak számító motorjavító csarnokot megvásárolta az a Märchen-Mese nevezetű, osztrák–magyar vegyes tulajdonú cég, amelyről már beszéltem, és berendezkedett gyerekruhák készítésére. Kiszámolták: jobban járnak, hogy ha a kiszabott anyagot áthozzák Bécsből és nálunk varratják össze. Az osztrák munkabéreknek csak a negyedrészét kell kifizetni érte, ha a kivitel minőségében van is különbség, akkor is megéri. Mint vegyesvállalat, adókedvezményt is kap, a vámot is meg lehet oldani suba alatt.

– Ki vezeti az üzemet?

– Az egyik tulajdonos, egy fekete kalapos ortodox zsidó, a Kárpátaljáról, talán Beregszászról települt át ide, az osztrák társtulajdonosoknak lehet valamilyen rokona. Egy alacsony, szemüveges, vézna ember, nem tudom, mi történt a feleségével, de egyedül neveli a két gyerekét: a lánya fenn tanul Pesten a Zeneakadémián, a fiút pedig kocsi hordja át egy osztrák iskolába. Úgy él a házában, mintha egy börtönben vagy egy luxus gettóban lakna, senkivel sem barátkozik; magas kerítés, mindenütt biztosító berendezések, a redőnyt nappal is leengedi. Csak ezekkel az osztrák ortodox zsidó partnereivel hajlandó tárgyalni. El tudod képzelni, hogy mennyire irritálja ez a magatartás az egész falut?! Már az indulásnál rálépett egy csomó tyúkszemre, mert mások is megvették volna áron alul a téesz üzemcsarnokát és dolgoztatták volna szarért-húgyért a falubeli asszonyokat.

– Ha jól értem, akkor ő ébredt elsőnek, jogos, hogy ő kaszált.

– De most tovább akar lépni, meg akarja szerezni a régi gabonatárházat is, ebből pedig forradalom lesz a faluban.

– Te ismered őt közelebbről?

– Igazából csak annyit tudok róla, amennyit az előbb elmondtam.

– Hogy hívják?

– Kovács Miklósnak.

Husz meglepődött:

– Éppen Kovácsnak? Bonyolultabb nevet nem talált?

– Én a magam részéről megértem őt: ha valaki el akar tűnni egy név mögött, jól teszi, ha a legkevésbé feltűnőt választja, a Kovácsnál pedig nincs egyszerűbb. Hogy korábban mi volt, Kohn vagy Katz, azt nem tudom.

– Milyen gyakran találkoztok?

– Soha, nincsenek közös érintkezési pontjaink, és én nem is keresem vele a kapcsolatot.

– Nem tudja, hogy te is zsidó vagy?

– Nem, a faluban senki sem sejti.

– Nem értem. A cellád teli volt kék-fehér zászlókkal meg izraeli tájképekkel, miért szégyelled most?

– Az asszonynak ez volt a kívánsága, nem fogadott volna be az itteni társasága.

– És nem kelt feltűnést az a szíriai képed?

– Már nehogy azt hidd, hogy ezeknek a falusi bunkóknak olyan éles a szemük. El vannak ragadtatva tőlem, mert hozzám mindig eljöhetnek piálni. Még a nevem is tetszik nekik: Orsai, azt hiszik rólam, hogy rokonom a francia külügyminisztérium, mert az újságban olvasták, hogy a Quai d’Orsayn áll. Ha tudnák, hogy eredetileg Orensteinnek hívtak. Még vadászni is járok, be vagyok véve Dunaagócson a felső tízbe.

– Ne beszélj már annyit magadról. Mi köze van ennek a Kovácsnak az eltűnt lányhoz?

– Az ő gyárában dolgozott, és a környéken azt kezdik mondogatni, hogy ő ölte meg.

Husz megdöbbent:

– És van, aki elhiszi?

– Van. Gondold meg: olyan faluról van szó, ahol már negyvenöt éve nem láttak élő zsidót, fogalmuk sincs róla, hogy néz ki, tehát most Kovácsról bármit el tudnak képzelni. Ráadásul ez egy nagypofájú nő volt, lusta, önfejű, a varrodában folyton kavarta a szart és valamin Kováccsal is összeveszett. A főnök ki is rúgta őt épp egy pár nappal az eltűnése előtt, valamikor húsvét táján.

– Hogy hívják ezt a nőt?

– Varjas Edinának.

– Egy parasztlányt Edinának?

– Mostanában ezek a nevek a divatosak.

Kihozták az ételt, Husz kedvetlenül turkált benne a villájával. Megbánta, hogy nem hallgatott rossz előérzetére és nem hárította el már kezdetben egykori börtöntársa jelentkezését. Még nem tudta pontosan, mit kér majd tőle, de attól tartott, hogy egy olyan terhet próbál a vállára rakni, amelyhez neki semmi köze sincs. Azt találta a legjobb taktikának, ha egyelőre nem szól közbe, engedte tovább beszélni Orsait.

– Aztán összehozták a lány eltűnését az osztrák ortodox zsidókkal is, akik üzleti ügyekben szoktak a faluba lelátogatni.

– Konkrétan mit akarnak?

– Nem tudom, de attól félek, hogy mire kiderül, már késő lesz kivédeni a bajt. Egyébként az az érzésem, hogy nem csak Dunaagócson kavarják a szart, egyre többen látogatnak le Pestről.

– És mi tartozik rám ebből az egész őrültségből?

Orsai megbántva fordította el a fejét:

– Ha így kérdezed, akkor semmi.

– Ne sértődj meg, ne csinálj úgy, mintha a Skót Kisasszonyok neveltek volna téged. Beszélj nyíltan!

– Te vagy az egyetlen ismerősöm, akitől segítséget kérhetek. Én egy autszájder vagyok, senki sem vesz komolyan. Nekem nincs kapcsolatom újságokkal, a rendőrséghez sem fordulhatok. Ha csak megmozdulok, kiderül rólam, hogy zsidó vagyok, és nem lesz maradásom a faluban. Neked viszont vannak rendőrségi kapcsolataid, ismered a jogot, és újságokba is írsz.

– Még mindig nem értem, hogy mit akarsz tőlem.

– Valamilyen ürüggyel gyere le hozzánk Dunaagócsra, például mondd azt, hogy riportot akarsz írni az üzemről, neked van ilyen papírod, el fogják hinni. Beszélj Kováccsal, és próbáld vele megértetni a helyzetét, mert szerintem fogalma sincs, hogy milyen veszély fenyegeti. Ha hajlandó lesz visszavonulni, és eltűnik a környékről, még meg lehetne előzni a balhét.

– Ne haragudj, Pumukli, de nekem ilyenekre nincs időm. Mondtam neked, hogy most próbálok valamilyen praxist összehozni magamnak.

– Mondjuk azt, hogy ez is ügyvédi munka, megrendelem nálad. Nagyjából tudom, hogy mennyi most egy ügyvéd óradíja – egy előre elkészített borítékot nyújtott Husz felé –, nyista pleff, tőlem elfogadhatod, és papírt sem kérek róla.

Husz elhárította:

– Ne haragudj, Pumukli, de nem vállalom. Ez nem az én ügyem.

– Ne fizess ki aprópénzzel, gondolkodj egy kicsit rajta. A hét végén megkereslek a szerkesztőségben.

– Nem dolgozom bent.

– De van telefonod otthon is. Mi a számod?

Husz kénytelen-kelletlen bediktálta, aztán felemelkedett a helyéről:

– Ne haragudj, de még egy csomó dolgom van.

– Kocsival jöttél?

– Nem.

– Elvigyelek valahova?

– Nem kell, itt a környéken van elintéznivalóm. Gyalog hamarabb odaérek.

– Akkor jelentkezem majd, de tényleg: gondolkodj rajta!

Husz lement az aluljáróba, keresett egy telefonfülkét, hogy felhívja Donát Edithet, de hiába nézte meg a könyvet, a keresett lap ki volt tépve belőle. Egy tizenöt éves, időnként ugyan meg-megszakadó, mégis folyamatos viszony után sem tudta megjegyezni a szeretője telefonszámát, átfutott rajta a gondolat, hogy talán a szervezete tiltakozik így az egész kapcsolat ellen. Nem akart eltűnődni ezen, mert belátta, ha így is állna a helyzet, akkor sincs ereje változtatni rajta. Végül egy másik fülkében talált egy ép előfizetői névsort, meglelte a számot és tárcsázott, de a túloldalon nem vették fel a kagylót. A férfi feltételezte, hogy Edith órát tart az egyetemen, ilyenkor csak kora délután szokott hazaérni, Husznak több mint két órát kellett várnia. Az asszony többször is felajánlotta, hogy ad kulcsot a lakásához, de nem akarta elfogadni, mert úgy érezte, hogy ezzel túlságosan is elkötelezné magát.

Husz vásárolt néhány újságot, a feltámadó esőben behúzódott a központi autóbusz-pályaudvar várótermébe. Mellette néhány hajléktalan csöves húzódott meg a padon, csekély holmijukat műanyag reklámszatyrokban hurcolták magukkal. Egyikük beszélgetést akart kezdeményezni vele, Husz egy ötvenforintost adott neki és elutasító mozdulatot tett:

– Viszontlátásra!

– Köszönöm, őrnagy úr – mondta a csavargó –, valamit törlesztett a nyolc évből, amit a nyakamba varrt.

Husz utánanézett, de nem emlékezett rá, hogy mikor és milyen ügyben találkozott vele. Az elolvasott újságokat bedobta a szemétkosárba, egy üveg sört vett magának a büfében. Nem tudta túltenni magát az Orsaival folytatott beszélgetésen, úgy gondolta, meg kellene kérdeznie Fogarasit a hasonló ügyek hátteréről.

Kivárta, amíg a váróterem falán lógó óra hármat mutat, ilyenkor már volt esélye rá, hogy Edithet otthon éri. Keresett egy telefont, de a környéken csak olyat talált, amely kártyával működött, végül lent a Duna-parton akadt rá egy régebbi típusú bedobós készülékre. Újra kiesett emlékezetéből a telefonszám, meg kellett néznie.

Az asszony felvette a kagylót, kemény hangon szólt bele, mintha eleve el akarná hárítani a személyét érhető méltánytalanságot.

– Tessék.

– Szervusz, Husz. Ráérsz most?

– Igen.

– Felugranék hozzád. Egy óra múlva ott leszek.

– Jöhetsz bármikor, ma már nem megyek el hazulról. Szervusz.

Husz virágot vásárolt egy utcai árusnál és busszal átment Óbudára. Edith Újlakon egy használaton kívül helyezett téglagyár mellett lakott, a gyár egykori tisztviselői kolóniáján. Az apja, Donát Pál valaha főmérnökként dolgozott a cégnél és őutána örökölte a lakást. A buszmegállótól egy széles utca vitt a házig, a sarkon nyitva tartott egy fűszerbolt, Husz vett két szelet csokoládét, a falnak dőlve megette, csak aztán ment tovább.

Edith zöld Trabantja ott állt az udvar murvával felszórt parkolójában. Négy óra körül járt, a lépcsőházban még nem égett a lámpa, de a félhomályban is látszott, hogy rendben tartják a környezetet, a lépcsőkön néhány nedves folt jelezte, hogy nemrég mostak fel. Husz soha nem jegyezte meg, hogy Edith hanyadik emeleten lakik, most is csak a megszokott jel: a bejárat melletti, lánccal a falhoz rögzített létra igazította útba.

A ráccsal fedett ajtóra kirakott névtáblán egyetlen szó állt: „Donát”. Husz becsengetett, a rács mögött kisvártatva kinyílt a lesőablak és egy ősz hajú, egészségtelenül piros arcú, magas nő tűnt fel mögötte. Husz egy pillanatig idegenkedve nézett rá, még most is az egykori sápadt, fekete hajú Edith képe élt benne.

– Szervusz – mondta és elfordította a kulcsot. Husz belépett, átadta a virágot és megcsókolta a nő arcát, a csokrot takaró papírt gombócba gyűrte, és letette az előszoba polcára:

– Majd dobd ki, légy szíves.

– Köszönöm. – Edith egy pillantást vetett a férfi vászonöltönyére. – Milyen elegáns vagy.

– Találkoznom kellett valakivel, majd elmondom.

– Menj be, rögtön jövök, csak vízbe teszem a virágot.

A régimódi, magas belvilágú lakásban, a hűvös tavaszi időben is csak az egyik szobát fűtötték, Husz itt ült le megszokott helyére, a hintaszékbe. Levette a cipőjét, kiemelt egy cukorkát a fedeles üvegpohárból, tekintetét lassan körbefordította. Edith a munkájából állhatott fel, bekapcsolva hagyta asztali számítógépét, mellette ott feküdt a szemüvege. Az asszony nem csak az egyetemen tanított, de egy betéti társaság keretében üzemszervezési programokat is dolgozott ki külföldi megrendelőknek. Ebből a valutában megkapott külön keresetéből fedezte külföldi turistaútjait és támogatta a lányát.

A hintaszékkel szemközti falon Edith apjának arcképe lógott. Husz még személyesen is ismerte az öregembert, tizenöt évvel ezelőtt Edithtel kialakuló kapcsolata elején néhányszor találkozott vele. Donát akkor már túljárt a nyolcvanadik évén, félig már megbénult, de jóindulat és naiv érdeklődés élt benne az előtte már lezárult külvilág dolgai iránt. Husznak csak most tűnt fel, hogy Edith a lányáról viszont egyetlen képet sem rakott ki, mintha így is kívül akarná tartani őt a belső körein. A férfi fokozatosan átmelegedett, úgy érezte, hogy szinte hallhatóan száll ki belőle a fáradtság. Kigombolta az inge felső gombját, óráját levette és az ágy mögötti polcra tette.

Az asszony bejött, egy üveg vörösbort hozott és két poharat:

– Ihatok én is, vagy vigyelek be majd a városba?

– Igyál nyugodtan, majd lemegyek busszal.

Husz töltött és megcsókolta az asszony arcát:

– Egészségedre!

– Isten éltessen minket. Mi történt ma veled?

– Nagyon látszik?

– Eléggé, süt belőled az idegesség.

– Majd később. Nálad mi újság?

– Jönnek német vendégek, ősszel majd én utazom ki hozzájuk. A szomszéd szobában laknak majd, kedves emberek, nem fognak zavarni.

Néhány percig beszélgettek, aztán Husz felkelt és odalépett az ágyhoz, az asszony mindig kivárta, amíg ő kezdeményez:

– Ágyazz meg!

Husz már több mint egy éve, mióta a házassága megromlott, gyakorlatilag nem érzett különösebb nemi vágyat. Olyan szándék sem élt benne, hogy átmentse a potenciáját egy majdani boldog kapcsolatra, ennek eljövetelében a férfi már nem hitt. Egyszerű fizikai kényszerűségnek tartotta az időnkénti közösülést. Egy titkos aggodalom is lappangott benne, attól tartott, hogy ha teljesen leállítja a nemi életét, előbb-utóbb prosztatabajok lépnek fel nála – apjától örökölte hajlamosságát erre a betegségre és emlékezett rá, milyen fájdalmakkal járt nála. Új kapcsolat teremtésére, az ezzel járó udvarlásra, közös szórakozásokra nem tudta volna rászánni magát, így beérte Edith minden fenntartás nélküli odaadásával.

Husz nem szerette az asszony megöregedett testét, vaskos alakjához képest szokatlanul kis melleit, megereszkedett farát, most is lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mikor levetkőzik. Lefeküdtek, Edith bebújt a pléd alá és a szájába vette Husz nemiszervét, lassan szívni kezdte. A férfi megsimogatta a haját, a göndör őszes fürtök nedvesek voltak az ujjai alatt, frissen moshatta meg őket. Husz nyomott hangulatban figyelte önmagát, testében most, közösülés közben sem engedett fel az ideges feszültség, megpróbált lazítani a tartásán. Különös módon most jutott eszébe az asszony máskor mindig elfelejtett telefonszáma, azt mondogatta magában.

Mikor elélvezett, végigsimogatta az asszony arcát és hagyta, hogy Edith a vállára támassza a fejét. Ujját végighúzta Husz állán:

– Borostás vagy.

– Pedig reggel borotválkoztam, úgy látszik, forrasztólámpával kellene.

– Én így szeretem.

– Jó volt neked?

– Én csak akkor tudok elmenni, ha a csiklómat izgatod, de nem számít. Elmeséled, hogy mi történt veled? Könnyebb lesz, ha beszélsz.

Husz elmondta a találkozását Orsaival, az asszony hallgatta, közben a plafont nézte, csak akkor szólalt meg, mikor a férfi befejezte.

– Szerintem igazad volt, hogy nem vállaltad el.

– Te akkor is igazat adtál volna nekem, ha elvállalom.

– Nem így van, szóltam volna. Ha a mai 1990-es Magyarországon beszállsz egy ilyen ügybe, darabokra szednek.

– Miért?

– Ha valaki itt kiáll a zsidók mellett, senki sem hiszi el, hogy nem csak a pénzért tette. Nem az elfogultság beszél belőlem, már meséltem neked, hogy az én apám sok zsidót bújtatott a háborúban, itt, ebben a szobában is lakott egy zsidó család. Nekem most is sok zsidó barátom van, teljesebb embergyűjteményt szedtem össze belőlük, mint a keresztényekből, több típust ismerek, mégis azt mondom, hogy ez nem a te ügyed, segíts neki egy megfelelő ügyvédet találni és kész…

Husz hagyta beszélni, és bár az asszony lényegében ugyanazokat az érveket sorolta fel, melyeket ő is elmondott Orsainak, mégis oktalan ingerültség fogta el. Úgy érezte, hogy Edith kívülállóként túlságosan is könnyedén ítéli meg a helyzetet. Elfordította a fejét és hosszan, fürkészve figyelte Donát Pál arcképét a szemközti falon. Nehezen tudta elképzelni, hogy ez a vékony csontú, az élete végéig infantilis természetű ember a háború idején ekkora kockázatot mert vállalni az üldözöttek rejtegetésével. Nem kételkedhetett azonban Edith szavaiban, különben sem tudott volna nagyobb lelki nyomort elképzelni, mint hogy kétségbe vonja mások lehetséges erényeit csak azért, mert belőle hiányoznak azok. Az asszony felkönyökölt az ágyon:

– Most mire gondolsz?

– Csak úgy jár az agyam. Hátha mégis érdemes lett volna elvállalni az ügyet, mellette is szól néhány érv. Először is az anyagiak, mert nem vet fel a pénz, aztán ha jogi útra terelődik a dolog, megismernék a nevemet…

Edith összerezzent, Husz ránézett:

– Vagy azt hiszed, túlságosan is jól ismerik még a régi balhém miatt?

– Én nem mondtam.

– Talán azt is helyre lehetne hozni egyszer. És kipróbálhatnám, hogy mennyi erő maradt még bennem. Túl sok egyéb alkalom nem kínálkozik.

– Ha úgy gondolod, hogy érdemes beszállnod, akkor csináld.

Husz úgy találta, hogy a nő hangjából hiányzik a meggyőződés, csak azért helyesel, mert nem akar vitába keveredni vele. Máskor kétszer-háromszor is szeretkezett az asszonnyal, de most hirtelen idegenül érezte magát a széles ágyban. Hátranyúlt, a polcról leemelte az óráját:

– Már hat óra? Haza kell mennem, várok egy telefont.

– Eszel valamit?

A férfi határozatlanul bólintott, Edith felkelt, pongyolát öltött magára, és kiment a konyhába. Huszt a fürdőszobában már kikészítve várta a vastag frottírtörülköző. Nehezen boldogult a gázbojler beállításával, hol túlságosan meleg, hol hideg víz folyt a zuhanyrózsából, inkább hamarabb abbahagyta a fürdést. Míg szárítkozott, egy pillantást vetett a tükörbe:

– „Az italtól és az önsajnálattól eltorzult az arcom!” – mormogta maga elé.

– Aki magában beszél, az elveszett lelkét keresi – mondta Edith, aki közben belépett a fürdőszobába.

– Aki pedig nem beszél magában, az már letett róla, hogy megtalálja.

Az asszony nevetett:

– Gyere enni.

A hűvös konyhában ültek le, melyet egy falra szerelt gázkonvektor hiába próbált felfűteni. Edith szokása szerint bőséges, házias vacsorát készített az előre megfőzött és a hűtőben tárolt ételekből. Husz lassan kanalazta a húslevest, savas, az italtól napok óta háborgó gyomra megnyugodott tőle. Az asszony figyelte a kanál mozgását:

– Ízlik?

– Nagyon jólesik.

– Ne haragudj, hogy beleszóltam az ügyeidbe.

– Miért haragudnék? Végül is egyetértettél velem mindenben és mindennek az ellenkezőjében.

– Te azt sem szereted, ha egyetértenek veled.

Husz megsimogatta a nő kezét:

– Ez igaz. Tulajdonképpen érdekes lett volna megpróbálni. Legfeljebb ha az ügy túlságosan nagyra dagad, akkor kiléptem volna belőle.

– Dönts úgy, ahogy akarsz, de azt hiszem, hogy ez az egy, amit nem tehetsz meg. Ha egyszer elkezded, végig kell csinálnod, akárhogy is alakul. Nem fogják hagyni, hogy kihátrálj belőle.

A férfi legyintett:

– Mit tehetnek velem? Lelőnek? És akkor mi van? Senki sem fogja észrevenni, hogy egy Husz Richárddal kevesebb van a világon.

– Ha bajba kerülsz és nincs jobb helyed, itt elbújhatsz. Nem akarok a magánéletedben turkálni, de tud valaki a kapcsolatunkról?

Husz megrázta a fejét.

– Én nem beszéltem rólad senkinek.

– Én sem. Akkor áll az ajánlat, itt legalább ötven évig nem találnak meg.

– Úgy látszik, nálatok családi vonás, hogy elbújtattok valakit. Köszönök mindent, de aki a falhoz akar állítani, az úgyis megtalál. – Husz az órájára nézett. – Indulnom kell.

Lementek az autóbusz-megállóba. Szemközt a téglagyár régi munkáskolóniájában két részeg férfi veszekedett a földszintes házak közötti füves térségen. Husz bárhogy is figyelt, nem értette egyetlen szavukat sem, csak a kiáltozásokból áradó vak dühöt fogta fel. Eltűnődött: mit tenne, ha egy ilyen indulat elszabadulva őellene fordulna. A busz sokáig nem jött, nekidőltek a várakozófülke falának.

– Egyszer majd, ha lesz időd, sétálhatunk egyet – mondta Edith. – Mit gondolsz: fenn a Nagy-Kevélyen megvan még a turistaház?

– Nem tudom, mindent lebontanak.

– Meg kellene nézni.

Huszon átfutott annak a régi őszi estének az emléke, mikor először szeretkezett Edithtel mélyen behúzódva a ködös erdőbe. Az asszony háttal fordult felé, a lecsapódó pára nagy cseppekben hullott meztelen altestükre. Mintha most is érezte volna a feltúrt avar nehéz földszagát.

Feltűntek az autóbusz lámpái.

– Isten veled! – mondta Husz, ajkát hozzáértette az asszony arcához és felszállt.

A HÉV-en hazafelé tartva hirtelen eszébe jutott Edith ajánlata, hogy ha veszélybe kerülne, elrejtené őt. Nem kételkedett benne, hogy az asszony bármilyen áldozatok árán is megőrizné a biztonságát. Eljátszott a gondolattal, hogy hol alakítanák ki a búvóhelyét, ahová bevehetné magát, ha az asszony családtagjai közül valaki látogatóba jönne, vagy akár csak hirtelen csengetnének. Úgy képzelte, hogy talán az ágyneműtartóban dugnák el a lepedők és a paplanok közé, vagy fenn a padláson valamilyen nagyméretű papírdoboz mögé. Az asszony titokban hozna fel ételt és vizet.

Husz elgondolta, hogy ebben a képzelt esetben milyen hosszú és unalmas napokat kellene együtt tölteniük. A tartása lassan leépülne, el kellene viselnie az asszony arcán az önfeláldozás folyamatos büszkeségét. Mintha egy kimondatlan kérdésre felelne, megrázta a fejét.

Néhány nappal később Husz újra bent járt Pesten, csak hazatérőben, a vonatról leszállva jutott az eszébe, hogy otthon kifogyott minden ennivalóból. Az állomáshoz közel fekvő kis boltot, melyet egy régi garázsból alakítottak ki, már zárva találta, csak az üres ládák halmozódtak a kerítés mögött.

Egy kerülőt kellett tennie a karolinaligeti főutcán újonnan megnyílt Meinl áruház felé. Husz már rég járt ebben a helyi központban, érdeklődve nézett körül: valóságos korzó hullámzott itt a tavaszi időben és a tömeg csak szaporodni látszott, sorra parkoltak le az érkező kocsik.

Az áruházzal szemben az épületek árnyékába félrehúzódva egy sport BMW vesztegelt. Husz ismerősnek találta a rendszámát, egy pillantást vetett felé, úgy tűnt, mintha Ónody, a fiatal színházi díszletezőmunkás, Éva szeretője ülne a volán mögött, de a visszatükröző szélvédő üveg miatt nem látta tisztán. Behúzódott egy bezárt műhely kapualjába és figyelte az autót; néhány perc múlva az „Elváltak utcája” irányából csomaggal a kezében megjelent a felesége. Éva a kocsihoz sietett, beszállt, a fiú felbőgette a motort és elindultak Budapest felé.

Husznak meg sem fordult a fejében, hogy megmutassa magát és egy veszekedésbe bonyolódjon, csak jóval később lépett elő a kapu mélyéből. Gépiesen, alig válogatva az élelmiszerek között, bevásárolt és hazament. Éva ottjártát csak az jelezte, hogy az ajtózár szokatlan módon kettőre volt elfordítva. Egy cédula feküdt az asztalon. Husz felemelte:

Az asszony szobájában a szekrény ajtaja nyitva maradt; a ruhák megbomlott, foghíjas során látszott, hogy többet is magával vitt, hosszabb távollétre készülhetett. Husz leült a konyhában, kibontotta az ételcsomagot, letette az asztalra, de nem nyúlt hozzá. Úgy érezte, hogy nem bírná ki négy fal között az előtte álló estét, felvette a kabátját, és elindult vissza a HÉV-állomás felé.

Bent a városban épp a rendszer ellen tüntető tömeg vonult végig a Rákóczi úton a Parlament felé tartva. A demonstrálók első sorában Husz megdöbbenve ismerte fel Dulánszky Istvánt, egykori tanárát a Jogi egyetemen. Kapcsolatuk több volt az átlagos oktató-tanítvány viszonynál, az előadások után sok időt töltöttek együtt az egyetem körülötti eszpresszókban. Dulánszky, ha berúgott, gyakran tett kommunistaellenes kijelentéseket, ezeket a pincérek és a környezetbe beépített megfigyelők jelentették. Husz akkoriban még a rendőrség vizsgálati osztályán dolgozott, és többször is kihúzta a bajból a tanárát.

Husz hallott róla, hogy Dulánszky a tüntetést szervező Magyar Turul Párt egyik vezetője, de személyesen már évek óta nem találkozott vele. Emlékeihez képest a tanár külseje erősen megváltozott: szemüveget viselt, szakállt növesztett, testes, fekete hajú felesége helyett egy fiatal szőke nő lépkedett mellette belekarolva. Észrevette Huszt és kezét felemelve invitálta a tömegbe.

Husz megrázta a fejét és hátralépett. Olvasgatta a táblák és transzparensek feliratait: követelték a szovjet csapatok kivonását, a többpártrendszer bevezetését és beígérték a nemzetinek mondott erők győzelmét a hamarosan sorra kerülő országgyűlési választásokon.

Egy Bocskai-ruhát viselő fiú futott oda hozzá, egy névjegyet nyújtott át:

– A tanár úr küldi, szeretné, ha meglátogatná – mondta, és a tömeg után futott.

Husz megnézte a kartonlapot, meglepődött rajta, hogy Dulánszky hivatali címként nem az egyetemet, hanem a Magyar Turul Párt központját adta meg, mely egy „Székely Kunyhó” nevezetű vendéglőben működött. Valószínűnek látszott, hogy felhagyott a tanítással.

Mikor a tüntetők elvonultak, a férfi átment az utca túloldalára és beült egy találomra kiválasztott moziba, még a film címét sem nézte meg. Tekintete elsiklott a vetítővászonról, inkább egy-egy oldalablak tükrében feltűnő képet nézett. Egy idő után a gondolatai végképp elkalandoztak, nem is próbálta követni a film meséjét, érezte, hogy lassan kihűlő könnyek folynak le az arcán. Nem tudott tovább ülve maradni, felkelt, a fal mellé húzódva kisietett a moziból.

Sokáig állt tanácstalanul az utcasarkon. Huszban felmerült a gondolat, hogy felhívja Edithet és felmegy hozzá, de úgy érezte, a gyakori találkozás megváltoztatná a kapcsolatuk jellegét, érzelmileg kiszolgáltatná őt a nőnek. Inni nem akart, mert tapasztalta már magán, hogy az alkohol egészen a fizikai rosszullétig felerősíti depressziós hangulatát. Úgy tervezte, hogy csak majd a HÉV-ről leszállva áll be egy kocsmába, ahonnan már mindenképp haza tudott jutni.

A szerelvény most is épp az orra előtt húzott ki az állomásról, Husz csak a kilencórás járatot érte el. A kupét, ahová leült, hirtelen egy hangoskodó csoport foglalta el, a magukkal hozott táblák és összecsavart transzparensek jelezték, hogy a nemrégiben véget ért felvonulásról jöttek. A kései időpont ellenére állandó hullámzás vonult végig az állomás területén. Egy újonnan érkező csoport ismerősöket felfedezve, felszólt a peronról, hívásukra a Husz kocsijában elhelyezkedő tüntetők lezúdultak a lépcsőn, összekapaszkodva politikai jelszavakat kiabáltak.

Már megszólalt az indulást jelző csengő, mikor egy testes, melegítőruhás férfi szállt fel, egy transzparenst és egy sörösüveget hozott magával. Kissé lemaradva követte egy tizennyolc év körüli fiú, aki fekete, leginkább SS-uniformishoz hasonlító egyenruhát viselt. Látnivalólag összetartoztak, hasonló arcvonásaik rokonságot sejttettek.

A pár, bár távolabb számtalan szabad hely között válogathatott, előbbre jött és a Huszéval párhuzamos osztatban telepedett le. Itt egy alacsony, vézna öregember ült régimódi kopott műbőr kabátban, készségesen arrébb húzódott. A melegítőruhás férfi feléje nyújtotta a sörösüveget:

– Igyál a Fradira!

Az öregember nem merte nyíltan visszautasítani a kínálást, csak a fejét rázta.

– Köszönöm, de nem szabad innom. Tudják: baj van a ketyegővel.

– Ne dumálj! Mindenki iszik, csak a zsidók nem isznak.

– Ők inkább árulják! – tette hozzá az egyenruhás fiú, de a társa leintette és közelebb hajolt az öregember arcához.

– Ezek szerint te zsidó vagy?!

– Nem, szó sincs róla.

– Ejnye, ejnye, pajtás, nem szép dolog, ha valaki megtagadja a vallását.

– De mondom, hogy nem vagyok zsidó, én római katolikus vagyok. Gyerekkoromban ministráltam is: „et Deus laetificat juventutem meam…”

A férfi lekicsinylően legyintett:

– Itt senki sem zsidó, nem merik vállalni.

Husz maga is meglepődött, mikor meghallotta a saját hangját:

– De, én zsidó vagyok.

A két férfi csodálkozva nézett felé:

– Te zsidó vagy? Nem úgy nézel ki.

– Akkor is. Valamilyen nyomdahiba lehet.

A szerelvény közben beért a megállóba, ajtói automatikusan kinyíltak, az öregember kihasználva, hogy a figyelem elterelődött róla, felugrott és leszállt. Husznak minden rendőrségnél szerzett tapasztalata azt sugallta, hogy nem szabad felvennie a harcot a túlerővel, hanem az öregember példáját kell követnie, kitérni az összecsapás elől, de az egésznapos feszültség nyomán feltámadó düh nem engedte, hogy megfontoltan cselekedjen. Ülve maradt, az öregember után nézett, látta, hogy megáll a kivilágított peronon, ideges mozdulatokkal mutogatva a kocsi felé, magyaráz valamit az egyenruhás szolgálattevőnek, de az csak sajnálkozva széttárta a karját. Passzív magatartásából Husz felfogta, hogy egy kialakuló verekedésben hiába húzná meg a vészféket, nem számíthatna külső segítségre. Közben az ajtók újra becsukódtak, nem maradt esélye a menekülésre, öt percet magára utalva kellett kihúznia a karolinaligeti állomásig.

A vonat még alig indult tovább, mikor a két férfi átült a Husszal szemközti padra, az ablaknak támasztották a két összecsavart transzparenst, az idősebbik hangosan szellentett. Összenéztek, arcukra a magukat fölényben érzők agresszív mosolya ült ki. A melegítőruhás megszólalásra készülődve lenyelte a nyálát:

– Hogy hívnak, öreg?

Husz megpróbált időt nyerni, visszakérdezett:

– És titeket hogy hívnak?

– Én Béla vagyok, ő meg az öcsém, Imre. Szent Imre, mert olyan ájtatos gyerek. És te?

– Én pedig Mózes, Kohn Mózes.

– Szép neved van. Én becsülöm a zsidókat, mert mind meg tudja szervezni, hogy munka nélkül is megéljen, méghozzá jól. A te tenyered sem kérges.

Husz vállat vont:

– Ki szeret dolgozni?

– Mi nácik vagyunk – közölte az idősebb szinte bizalmasan. – Rocker nácik.

Husz belement a társalgásba, folyamatosan beszélt, bízott benne, hogy így le tudja kötni ellenfeleinek figyelmét. Közben a szeme sarkából végignézett a kocsi elején, ameddig be tudta látni a teret, senki sem ült a padokon, nem reménykedhetett kívülállók közbelépésében.

– A ti dolgotok, fiúk. Én utálom a nácikat, de ti azt szerettek, akit akartok.

– Igyál egy kortyot! Nekem van még egy – nyújtotta felé az üveget az idősebbik, és a zsebéből elővett egy másikat. Husz látta a szemén: csak a megfelelő pillanatot várja, hogy üssön. Tudta, hogy meg kell előznie az ellenfeleit, előbb az erősebbiket kellene ártalmatlanná tennie, erre képesnek is érezte magát, de attól tartott, nem lehet olyan gyors, hogy a másikuk közben a szűk helyet kihasználva közvetlen közelről fejbe ne vágja.

Úgy döntött, hogy más utat választ. Elfogadta a kínálást, fejét oldalt fordítva ivott, karját közben könyökből felemelve maga elé tartotta, hogy a palackot ne tudják belökni a fogai közé. Majd egy hirtelen mozdulattal az üveget a fém ablakkeretnek vágta, a szilánkok szétfröccsentek, egy csipkézett végű csonk maradt a kezében, felemelte arcmagasságba.

– Még mielőtt valami hancúr lenne itt, fiúk.

– Itt te nem játszhatod meg magad, Mózes. Mi bennszülöttek vagyunk, te pedig nem.

– Amiért magyarul beszélsz, azért még nem vagy magyar! – tette hozzá az egyenruhás.

– Ez legyen az én bajom, ti ne egyétek magatokat rajta. És most menjetek arrébb egy hangyányival, mert beszegem a fületeket.

– Hiába vagy ilyen hosszú, csak tovább fogsz égni Auschwitzban.

Husz egy oldalpillantással kilesett az ablakon, úgy látta, hogy már közel járnak a karolinaligeti megállóhoz. Helyet akart teremteni magának, ellenfelei felé csapott az üvegcsonkkal, hátrább hőköltek. Fel tudott ugrani, majd arccal változatlanul feléjük fordulva az ajtóhoz hátrált. Az ajtószárnyaktól egy méternyire állt meg, hogy ha a két férfi közeledne hozzá, maradjon tere a kitérésre. Csak most vette észre, hogy a kocsi eddig be nem látott felén legalább nyolcan ülnek. Bár hallaniuk kellett a beszélgetést, egyikük sem mozdult, maguk elé bámultak, mintha nem vennék észre, hogy mi történik. Husz megfogadta magában, hogy bármilyen összecsapást is látna ezek után, soha többé nem lép közbe segítőleg.

A HÉV beért az állomásra, Husz most is hátrafelé lépett le, a talpával tapogatva a lépcső magasságát. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, a melegítőruhás férfi csuklója meglendült, egy sörösüveget vágott hozzá, a homloka közepén találta el. Husz az alsó lépcsőről hanyattesett, a betonon fekve látta, hogy a szerelvény kihúz a megállóból.

Elhárítva a forgalmista segítségét, felállt. Megtapogatta a homlokát, ujjai véresek lettek. Eltöprengett, hogy bevárjon-e egy ellenvonatot és visszamenjen a városba egy kórház baleseti osztályára, de aztán úgy döntött, hogy inkább maga próbálja meg bekötni a sebét.

Husz otthon bebotorkált a fürdőszobába, meggyújtotta a tükröt megvilágító lámpát. Homlokán a seb hosszabb és mélyebb volt, mint képzelte; a bőre a bal szemöldökétől egészen az arcközépig felrepedt. A feje zsongott a fájdalomtól. Alkohollal letörölte a homlokát, aztán felragasztott egy tapaszt.

– Ilyen hát zsidónak lenni! – mondta Husz tükörbeli képmásának.

Mint a feszült napok után általában, a férfi most is felriadt éjjel két óra felé. Felkelt, a konyhában kibontott egy üveg sört, és kibámult az ablakon. Újraélte a HÉV-en lejátszódott összecsapást, nem a sebesülése bántotta leginkább, hanem az a magától értetődő természetesség, mellyel a két férfi magához ragadta a hatalmat a kocsiban, mintha a fizikai erőfölényük minden jog és törvény fölé helyezte volna őket. Husz elfelejtette, hogy örök passzivitást fogadott mindenféle összecsapásban, megint feltámadt benne az a szenvedélyes elszántság a rend védelmére, mely egykor a Testület soraiba vitte őt, bár tudta: sorsa nem alakulhat úgy, hogy oda valaha is visszatérjen.

Orsai újra jelentkezett telefonon, megismételte a kérését, Husz, aki még mindig a HÉV-en lejátszódott összecsapás hatása alatt állt, igent mondott.

– De ennyi az egész, Pumukli! Beszélek Kováccsal és figyelmeztetem, de többre nem vagyok hajlandó.

Husz megpróbált hihető körülményeket teremteni a találkozáshoz. Bement a „Mai Magazin”-hoz és megkereste Fogarasit, bejelentette, hogy megpróbálkozna egy riporttal, egy magyar–osztrák vegyesvállalatról szeretne írni. Az ügy kívülesett Fogarasi hatáskörén, átmentek az újság belpolitikai rovatához, ahol Husz egy fejléces papíron többé-kevésbé hivatalos megbízást kapott. Visszatérve Fogarasi szobájába, a titkárnővel felhívatta Kovácsot, és időpontot kért tőle a látogatásra, de az üzemtulajdonos elzárkózott előle; a jelenlegi időpontban a cégnek nincs szüksége hírverésre, majd később visszatérhetnek az ügyre.

Husz megkönnyebbült, hogy a küldetése meghiúsult. Felhívta Orsait, bejelentette a kudarcát, ezzel le is akarta zárni a vállalkozást, de volt rabtársa ragaszkodott egy újabb randevúhoz a Corsó Szállodában. Azt ígérte, hogy még aznap este, legkésőbb hét óráig feljön Budapestre.

Fogarasi kéziratokat olvasgatott, de keretnélküli szemüvege fölött fel-felpillantva figyelte az egymást követő beszélgetéseket, mikor Husz az utolsó hívás után letette a kagylót, megkérdezte tőle:

– Tulajdonképpen mire készülsz? Mi ez az egész?

Husz töprengve nézett vissza rá, aztán úgy döntött, hogy beavatja az ügybe. A szobában mások is ültek, így nem akarta azok fülehallatára előhozni; áthívta Fogarasit a büfébe egy sörre. Sütött a nap, poharukkal kiültek a terasz sarkába. Husz körülnézett; a délelőtti időpontban nem mutatkoztak vendégek:

– Én nem ismerem a zsidók történetét és a mostani helyzetüket is csak kívülről. Szeretnék néhány dolgot megkérdezni tőled ezzel kapcsolatban.

– Át akarsz térni? Te aztán tudod, mi a jó.

– Ne hülyéskedj! Lehetségesnek tartod, hogy most 1990-ben Magyarországon előforduljon egy pogromszerű akció?

Fogarasi arca megfeszült:

– Ez hogy jutott az eszedbe?

Husz beszámolt neki a dunaagócsi varrólány eltűnéséről és a kibontakozni készülő botrányról.

– Tudsz valamilyen hasonló esetről?

– Több ilyen ügy is előfordult, némelyikről slapajként már én is írtam. Az ősminta a tiszaeszlári vérvád-per, az 1881–82-ben zajlott le, melyben Eötvös Károly védte a gyanúsított zsidókat – azóta is ennek az érvkészletét variálgatják. A zsidótörvények idején nem volt szükség ilyen külső akciókra, az antiszemitizmus hivatalos állami monopóliummá vált, mint a bélyegkibocsájtás, vagy a dohányjövedék. A második világháború után megsokasodtak a pogromok – az állt a jelenség mögött, hogy a deportált vidéki zsidók vagyonát széthordták, és ha valaki hazatért a haláltáborból, nem akarták visszaadni neki. A pártok pedig befogták a vitorlájukba az antiszemitizmus szelét. De azt hiszem, így csak össze-vissza fecsegek. Komolyabban érdekel az ügy?

– Igen.

– Akkor menjünk vissza a rovathoz, a fiókomban van néhány anyag erről.

Fenn a szobában Fogarasi elővett egy dossziét, melyben régi cikkeit és a velük kapcsolatos dokumentumokat tartotta, belelapozott:

– Ezek az anyagok a felszabadulást követő időkre vonatkoznak. 1946 májusában Kunmadarason rendeztek vérvádas pogromot. Az egész úgy indult, hogy háborús bűncselekményekért a Népbíróság elé akartak állítani egy volt leventeoktatót. A tömeg először csak tüntetett mellette, aztán az egész megmozdulás szép lassan átment antiszemita demonstrációba. Állítólag egy ondolált hajú szőke nő, aki Pestről jött le feketén kereskedni, kezdte el terjeszteni, hogy a zsidók már 130 keresztény gyereket eltüntettek országszerte. Azt állította, hogy a Dob utca 7. szám alatt egy gyerekhús-szalámigyár működik. A tömeg bedühödött, a piacon felrúgták egy zsidó tojásos kosarát, aztán mikor a kereskedő méltatlankodni kezdett, agyba-főbe verték, de ezt értsd szó szerint, mert egy vascsővel szétzúzták a koponyáját. Valaki azt üvöltötte a holtteste fölött: nesze neked magyar gyerekkolbász! Utána mentek tovább és kifosztották a kunmadarasi zsidók házait. A helyi szociáldemokrata pártszervezet titkára, Rosinger Gyula szintén zsidó volt, ki akart menekülni a faluból, de már minden kivezető utat lezártak, a vasúti pályamunkások fogták el, és verték agyon egy fél téglával. Tíz másik zsidót pedig a kórházba vittek súlyos sérülésekkel, később az egyik meg is halt.

– Milyen büntetéseket osztottak ki?

– Nyolcvan őrizetbevétel történt, végül nyolc ember ellen emeltek vádat, de az ügy már 1947-ben elaludt, minden résztvevőt felmentettek. Érdekel tovább?

– Igen.

Fogarasi egy másik lapot emelt ki a dossziéból.

– Még ugyancsak 1946-ban Ózdon a vasmunkások tüntető felvonulást rendeztek a forint védelmében a reakció ellen – ez is pogrommá fajult. A résztvevők a nemrég kivégzett Imrédyt és Szálasit éltették, fosztogattak és gyújtogattak. Egy Fogarasi Artúr nevű rendőrtiszt megpróbált szembeszállni velük.

Husz megdöbbenve kérdezte:

– A rokonod volt?

– Az apám. Mikor hazajött a munkaszolgálatból, belépett a kommunista pártba, ahol a rendőrséghez küldték. Bátor volt, ki akarta emelni a tömegből a provokátorokat, de lefogták és meglincselték. Az ő haláláért sem felelt senki.

Fogarasi elhallgatott, aztán felkelt a székéből:

– Igyunk valamit!

– Menjünk vissza a büfébe?

– Nem kell, itt fenn is őrzök egy kis vésztartalékot.

A polc tetejére rakott bekötött újság-évfolyamok mögül egy üveg konyakot vett elő. Míg töltött, Husz eltűnődött, hogy próbáljon-e valamiféle együttérző szavakat mondani az apja haláláról, de úgy érezte, hogy fordított leosztásban ő sem igényelné azt. Fogarasi koccintásra emelte a poharát.

– Egészségedre! Ha már így benne vagyunk, ne kímélj, kérdezz csak nyugodtan.

– A Kommunista Párt miért nem lépett közbe? Hiszen a vezetői négyesükben mindenki zsidó volt.

– Épp ezt próbálták folyton és minden módon kompenzálni. Ha Rákosi Mátyás lement vidékre, fogadta a katolikus, a református papot, és nem győzött gazsulálni előttük: parancsoljanak, mit tehetek Önökért?! De ha három öreg zsidó jelent meg előtte és azt kérte, hogy a lerombolt templomuk helyett utaltasson ki nekik egy szobát, ahová eljárhatnak imádkozni, Rákosi rájuk üvöltött: mit képzelnek maguk? Micsoda szemtelenség, hogy ilyenekkel zaklatnak!

Fogarasi felemelte a konyakospoharát és az ablak felé fordította, sokáig figyelte a napfény játékát a mélybarna italban.

– Valami baj van? – kérdezte Husz.

– Egyre rosszabbul érzem magam. Valószínűleg soha nem bocsátom meg neked, hogy ilyen dolgok előhozatalára kényszerítettél, de ez most az adott pillanatban nem érdekes, folytassuk. Én zsidó vagyok, te keresztény, de mindketten alkoholisták vagyunk, nyíltan beszélhetünk egymással. Az egész purpárlénk ugye úgy indult, hogy te azt kérdezted: lehetséges-e egy pogromszerű akció az 1990-es Magyarországon? Erre nem tudok igennel vagy nemmel válaszolni, és ne higgy senkinek, aki azt mondja, hogy ő el tudja dönteni, de annyi biztos, hogy némely helyen és időben nem kizárt. Azt hiszem, elég mértéktartóan fogalmaztam. „Az öl mindenesetre termékeny”, azt mondják, hogy Magyarországon egy kicsit mindenki antiszemita. Gondolj arra a meghatározásra, hogy az az antiszemita, aki a kelleténél jobban gyűlöli a zsidókat.

– De neked Magyarország a szülőhazád!

– Köszönöm, ez szép volt tőled, de ez sem ilyen egyszerű. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy zsidónak nincs szülőhazája, legfeljebb van egy ország, ahol véletlenül épp megszületett, és érzelmileg és logikailag is az az egyetlen megoldás, ha elmegy Izraelbe.

– Most ugyanazt mondod, mint az antiszemiták.

– Ha jól emlékszem, ezt hívják a filozófiában „coincidentia oppositorum”-nak, az ellentétek egybeesésének. – Fogarasi ivott egy kortyot. – Jobb óráimban viszont azt hiszem, hogy hiába van itt millió és millió ember, aki gyűlöl engem a származásom miatt, élt itt néhány tiszta fejű és bátor szívű férfi is, akikért érdemes magyarnak megmaradnom és nem elmenni innen.

– Kire gondolsz?

– Petőfire, Deák Ferencre, Eötvös Károlyra – biztos ismered „A nagy per”-t, a tiszaeszlári vérvádról írott könyvét, ha nem, olvasd el, sok mindent meg fogsz érteni belőle –, Károlyi Mihályra, Bibó Istvánra. Néha testileg is szeretnék odabújni hozzájuk, és rég halott apám helyett tőlük kérni megértést és vigasztalást. De megint elkanyarodtunk, miről is volt szó?

Fogarasi mintha csak most fogta volna fel a beszélgetés tartalmát, megdöbbenve nézett Huszra:

– Te csakugyan meg akarod írni ezt a dunaagócsi ügyet?

– Hallottad, hogy lezártuk, az illető nem hajlandó fogadni engem. Csak egy barátomon akartam segíteni. Riportot különben sem tudok írni, amatőr vagyok a szakmában.

Fogarasit nem nyugtatta meg a válasz:

– A riport lírai műfaj, nem rutin kell hozzá, hanem az igazság szívós, sőt öngyilkos akarása. Én ezt jól tudom, mert belőlem hiányzik ez a tulajdonság, de benned feltámadhat, főleg, ha valamiért a sarokba szorítanak. Én nem beszélhetek senki más nevében, de a magam részéről jobban szeretném, ha nem foglalkoznál vele. Ismered azt a mesét, mikor a gyerekek köveket dobálnak a vízbe?

– Nem, hogy szól?

– Kijön egy öreg béka, és azt mondja nekik: kérlek titeket, ne dobáljatok! A gyerekek azt felelik: hiszen mi csak játszunk. Igen, de ami nektek játék, az nekünk halál. Semmi jó nem jöhet ki egy ilyen vállalkozásból, a legjobb, amit tehetünk, ha nem kavarjuk fel az indulatokat, mert megoldani úgysem tudjuk.

– És hogy végződik a mese: az öreg béka le tudta beszélni a gyerekeket a kődobálásról?

– Ez nem volt fair kérdés. Persze, ha mégis belevágsz, én mindenben segítelek, ennyivel tartozom a bátorságodért – Husz felé nyújtotta a feljegyzéseit tartalmazó dossziét –, tessék, használd sikerrel, főleg az 1956-os anyagokat ajánlom a figyelmedbe. A pogromok általában a történelmi korszakváltozások termékei.

Lefele tartva a lépcsőn Husz egy hirtelen ötlettel bement a lap kis házikönyvtárába és megkérte a dokumentációt vezető középkorú zsidó asszonyt, hogy szedje össze neki a pogromokkal kapcsolatos elérhető irodalmi forrásokat. A nő felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá, úgy tűnt, mintha kérdezni akarna valamit, de aztán csak bólintott.

Husz délfelé megéhezett, épp a Bazilika környékén járt, mikor meglátott egy székelykapuk stílusában kivitelezett vendéglői portált, felette a „Székely Kunyhó” feliratú cégtábla feszült. Ez a név ismerősnek tűnt, közelebb lépett.

A vendéglő bejárata mellé egy hirdetőtáblát is kiraktak, ezen jelezték, hogy a helyiség egyúttal a Magyar Turul Párt ideiglenes székhelyéül is szolgál, még ott lógott rajta a minapi tüntetésre felszólító plakát. Husznak eszébe jutott, hogy ez a cím szerepelt azon a névjegyen, melyet Dulánszky küldött neki a Bocskai-ruhás fiúval. Rossz előérzet fogta el, nem szívesen találkozott volna egykori tanárával, de meggyőzte magát, hogy ha minden félelmét valósnak fogadná el, nem volna szabad felkelnie az ágyából.

– „Menj haza, feküdj le, halj meg a csömörtől!” – mormogta maga elé.

Bement a vendéglőbe, még délidőben is alig néhány asztal mellett foglaltak helyet vendégek. Belenézett az étlapba, viszonylag mérsékeltnek találta az árakat. Orjalevest és tejben főtt hideg kukoricakását kért brassói feltéttel, aperitivnek pedig borókapálinkát.

– Dulánszky úr milyen gyakran szokott bejárni? – kérdezte Husz a rendelést felvevő pincértől.

– Majd minden nap. Jelenleg hátul az irodában tartózkodik.

– Említse meg neki, hogy keresem. Husz Richárdnak hívnak.

Husz felhajtotta a pálinkát, majd megebédelt. Evés közben meghallotta, hogy az egyik szomszédos asztalnál a néhány nappal korábbi tüntetésről beszélgetnek. A szeme sarkából odanézett, ketten ültek ott: egy kövér, szemüveges színész – arcát Husz ismerte egy televíziós filmsorozatból és egy vékony, hatvan év körüli, erősen zsidós arcélű férfi, aki meglepő módon palócos tájszólást használt. Amennyire ki tudta venni a társalgásukból, mindketten egyetértettek abban, hogy a jelenlegi kommunistának mondott hatalom napjai meg vannak számlálva és egy nemzeti érzelmű kormány lép majd a helyébe, mely elégtételt vesz majd az elmúlt évtizedek jogtalanságaiért.

Bármily kelletlenül is tette, Husznak végig kellett gondolnia, hogy rá mi vár ebben a bekövetkező új világban. Nem fogta el semmiféle lelkesedés, úgy érezte, hogy ha valóban tiszta és megvesztegethetetlen erkölcsű emberek kezébe kerül a hatalom, ő továbbra is csak vegetálni fog, mert mindaz, amit eddigi életében tanult és tapasztalt, érvénytelenné kell hogy váljon. Úgy találta azonban, hogy az ő személyes sikertelensége nem volna nagy ár azért, hogy valóban újjászülessen az ország.

Husz már az utolsó falatoknál tartott, mikor valaki hirtelen megszólalt a háta mögött:

– Üdvözlöm, uram, köszönjük a megtiszteltetést.

Felnézett: Dulánszky állt az asztala mellett. Így közelről nézve Husz úgy találta, hogy külsejében ellentmondásosan keverednek a testi romlás jelei a fiatalos megjelenésre való törekvéssel. Mikor megszólalt, dús őszes szakállában fénytelen és hiányos fogsor tűnt fel, kopott farmeröltönyt viselt, a vállára háziszőttesből varrott szütyőt akasztott. A tanárból olyan áporodott, keserű dohányszag áradt, hogy Husz önkéntelenül hátrakapta a fejét:

– Szervusz, csak beugrottam ebédelni.

Dulánszky észrevette a ragtapaszt Husz homlokán:

– Mi történt veled? Nem volt kivilágítva az asszony sodrófája?

Husz kényszeredett mosollyal bólintott, nem kívánt előhozakodni a tüntetés utáni összecsapással a a HÉV-kocsiban, de feltámadt benne a düh:

– Egyszer majd én világítom ki őt.

– Úgy látom, már végeztél az ebéddel, nincs kedved átülni hozzánk egy percre?

– De, szívesen.

Dulánszky átfogta a vállát, és a szomszédos asztalnál beszélgető két férfihoz vezette, Husz biccentett üdvözlésül:

– Elnézést a zavarásért, Husz Richárd vagyok.

– Semmi zavarás! István barátja a mi barátunk is, foglalj helyet a körünkben. Rokona vagy a „huszita” Husz Jánosnak?

– Lehet, az őseim Csehországból jöttek, az első magyar kohász szakmunkások közé tartoztak.

– Tudod mit mondott ősöd a máglyán, mikor egy asszony egy darab fát vetett alá a tűzre. O sancta simplicitas! Ó, szent együgyűség! Ez volt, és ez maradt a mi legfőbb ellenségünk.

Husz kényszeredett mosollyal fogadta a közhelyet. A két férfi is bemutatkozott; a kövér színészt Kelemennek hívták, a vékony arcú, palócos kiejtéssel megszólalót pedig Földinek. Husz emlékezett a nevére: eredetileg ideggyógyász volt, de az utóbbi időben gyakran megjelentek cikkei a félig-meddig ellenzéki újságokban.

– Láttalak a tüntetésen – mondta Dulánszky. – Miért nem álltál be közénk?

– Én már nem politizálok.

– Tapasztalhattad, hogy ilyenkor mások politizálnak helyetted, és a lehető legrosszabbul jársz. Tudom, hogy te is leülted a magad két-három évét, a legjobb éveidet.

Husz nem akarta, hogy Dulánszky a részvétével valamiféle közösséget teremtsen köztük:

– Arról én is tehetek, hogy hagytam magam belekeverni. Aki hülye, haljon meg.

– Én akkor sem hiszem, hogy meghúzódhatsz egy „splendid isolation”-ban. Azt tudom, hogy írogatsz a „Mai Magazin”-ba, emellett még mivel foglalkozol?

– Ügyvéd vagyok.

– Ez esetben pedig különösen kényszerítve vagy az állásfoglalásra. A világ nagy forradalmainak élén mindig ügyvédek álltak: Danton, Robespierre, Marat, Kossuth, sőt a maguk módján Lenint és Fidel Castrót is ide lehetne sorolni – szólt közbe Földi, de Dulánszky visszavette tőle a beszélgetés irányítását.

– Ha nem vagy hajlandó felfogni a helyzetedet, a Sors majd kényszeríteni fog rá. De ebből elég legyen ennyi, biztos vagyok benne, hogy a következő tüntetésünkön már velünk menetelsz. De térjünk vissza az anyagiakra, hogy keresel?

Husz mondott néhány szót a helyzetéről, igyekezett az általánosságok szintjén maradni, de Dulánszky egy legyintéssel félbeszakította:

– Szóval nyomor a köbön?

Husz kényszeredetten megrázta a fejét, de volt tanára nem figyelt rá.

– Nincs kedved átjönni hozzánk?

– Mit jelent az, hogy „hozzánk”?

– Most indul egy lapunk „Magyar Turul” címmel – itt van a próbaszámunk, egyelőre kéthetenként jelennénk meg. Természetesen jobboldali és nemzeti alapokon állunk, de pártokon felül helyezkedünk el, pontosabban szólva: nyitottak vagyunk sokfelé. Még kellene két-három ember a szerkesztőségbe, válogathatunk a jelentkezőkben, de én „tiszta kezeket” akarok, és tudom, hogy te az vagy.

– De én nem vagyok profi újságíró.

– Már ne mondd azt, hogy az újságírás egy olyan szakma, melyet külön tanulni kell – legalábbis a magyar sajtó mai színvonalát tekintve.

Földi helyeslően bólogatott.

– Ezt én is tanúsíthatom. Minden értékes és tisztességes ember tud írni cikkeket.

– De mondtam, hogy én a „Mai Magazin”-nál dolgozom.

– Tudom, de ezt a kapcsolatot nem kell túlbecsülnöd. Ott nem rajonganak azokért az emberekért, akik nem tartoznak hozzájuk világnézetileg – mondhatnék más szempontokat is. A mi idealista felfogásunk olyan nekik, mint az ördögnek a szenteltvíz. Van ott állandó státuszod?

– Nincs.

– Nálunk megkapnád, anyagilag biztonságban volnál. Nem kellene százfelé alkalmazkodnod, csinálhatnád azt, amit a legfontosabbnak tartasz.

– Majd meglátom.

Kelemen és Földi elköszönt, kettesben maradtak. Mivel nem volt ital az asztalon, Husz megkérdezte:

– Meghívhatlak valamire?

– Nekem illik meghívnom téged, rendelj, amit csak szeretnél. Ne haragudj, hogy nem jutott eszembe, de én nem iszom. Amióta beszálltam a politikába, abszolút száraz lettem, itt nem beszélhet helyettem a pia. Pedig tudod, hogy régen elég kemény szesztornákba szálltam be.

– És azóta megállod?

– Másfél éve egy kortyot sem. Sőt egész pontosan, már húsz hónapja.

– Gratulálok.

– Nem az én érdemem, Gréti nélkül nem ment volna.

– Ki az a Gréti?

– A kedvesem, vele láttál a tüntetésen. Más embert csinált belőlem, pajtás.

Husz nem sorolta magát azon alkoholisták közé, akik irigykednek másokra, amiért nekik sikerült megszabadulniuk a szenvedélyüktől. Inkább idegenkedett tőlük, mert a gyógyult iszákosokat többnyire unalmas, hangulatilag kiszáradt embereknek találta. Úgy vélte: senki sem esetlegesen szokott rá az italra, és ha el is tolja magától a poharat, még nem oldotta meg azokat a gondokat, melyek eredetileg ivásra késztették. Fürkészve figyelte Dulánszkyt, úgy ítélte meg, hogy ő sem tekinthető kivételnek, nála az absztinencia mániákus önbizalmat és személyiség-túlértékelést váltott ki.

Beszélgetni kezdtek, nehezen találtak témát, az utolsó öt évben alig-alig találkoztak. Dulánszky érezhetőleg többet mozgott egykor közösnek számító köreikben. Husz rá-rákérdezett régi professzorokra és diáktársakra, meglepődött, mikor Dulánszky szinte mindegyik személyre egy-egy kurta és lekicsinylő mondattal reagált. Egy tanszékvezető tanár nevénél Husz nem tudta megállni, hogy hangot adjon a csodálkozásának:

– Miért beszélsz így róla? Úgy emlékszem, a kedvence voltál, és te is szeretted őt.

– Ez akkor volt, ma már ennek nincs jelentősége többé. Nietzsche azt mondta: minden előrelépés – megtagadás. Nem akarlak régi dolgokkal untatni, felemlegetni, hogy valójában milyen felületesek is voltak ezek a kapcsolatok, de órákig mesélhetnék róla, mennyire és hányszor megaláztak. Akármilyen szent dolgokon gúnyolódtak is az illetők, nekem jó pofát kellett vágnom hozzá. Sabeszgajnak akartak felhasználni.

– Mit jelent a sabeszgaj?

– Nem ismered ezt a fogalmat és még csodálkozol azon, hogy nem tudsz érvényesülni Magyarországon? Szombaton a zsidóknak vallási előírásaik szerint egy sor munkát nem szabad végezniük: tüzet gyújtani, cipekedni és így tovább. A hitközségekben szoktak tartani egy keresztény embert, aki mindezt megcsinálja helyettük – ő a sabeszgaj. Ezt próbáltak faragni belőlem is az egyetemen és az Akadémián. Addig tűrtem, amíg tűrnöm kellett, de mikor elérkezett a megfelelő pillanat, azt mondtam magamban: hát nem! Kérem szépen, félre a dekorációkkal, az akarok lenni, aki vagyok! Nekik nem szóltam, mert ez csak énrám tartozik, de magamban felszabadultam, és meg mertem szólalni a saját hangomon.

Dulánszky tovább beszélt, láthatólag élvezte a saját hangját, arcára megszállott kifejezés ült ki. Huszt olyan kényelmetlen érzés fogta el, mintha egy nyilvánosan elvégzett önkielégítés tanúja volna. Kivárt egy szünetet, mikor egykori tanára egy lélegzetvétellel mintegy lezárt egy áriaszerű periódust, és felemelkedett a helyéről:

– Akkor én elköszönnék.

– Mikor jössz be az állásról tárgyalni?

– Ti mikor találkoztok a legközelebb?

– Jövő hétfőn tíz órakor lesz itt egy szerkesztőségi megbeszélésünk. Addig döntsd el, hogy vállalsz-e munkát. Ha eljössz, akkor kötelékbe veszünk.

A pincér most hozta ki Husznak a pálinkát, melyet Dulánszky rendelt neki, a férfi felemelte a poharát:

– Egészségedre. Biztos, hogy nem akarsz inni valamit?

– Egészen biztos. Mondtam, hogy fogadalmat tettem.

– Pedig talán nem ártana. Kicsit fellazítana.

– Nem akarok fellazulni, így szeretem magamat. Jobb volna, ha te is leszoknál.

– Van egy rám szabott recepted?

– Kellene neked is egy fiatal lány, aki rajongana érted és megoldaná az életedet.

Husz vállat vont:

– Vagy inkább egy öregasszony, akiért én rajonghatok. Szervusz! – mondta, és lehajtott fejjel kiment a vendéglőből.

Husz a megbeszélt időpontnál korábban ért oda a Corso Szálloda sörözőjébe, Orsai még nem érkezett meg, vodkát rendelt, és belelapozott a Fogarasitól kapott dossziéba.

Az 1956-os anyagok közül először a hajdúnánási pogromról szólót olvasta el. Október 26-án a tüntetők a helyi pártbizottság elé vonultak, letépték a vörös zászlót, betörték az ablakokat, utána tovább vonultak, behatoltak az épület mögött fekvő úgynevezett „zsidó negyed”-be. Hangadóik azzal vádolták a zsidókat, hogy a gettóba hurcoltatásukért a háború után úgy álltak bosszút, hogy négyszáz embert elvitettek orosz fogságba.

A zsidó tanítót kihúzták a templom udvarából és megverték, majd a háztartási bolt vezetőjére támadtak rá, aztán kifosztották az üldözés elől elmenekültek lakásait. Egy öregasszonyt túszul ejtettek, így akarták kezükbe kaparintani az orosz fogságba kényszerítésért felelősnek vélt személyt, csak az utolsó pillanatban sikerült megmenteni a túsz életét.

A pogrom után az üldözöttek elégtételt akartak szerezni maguknak, de hiába próbálkoztak. A Kádár-korszak első vezető helyi garnitúrája „nemzeti bolsevista” propagandával akart népszerűséget szerezni, ezért elutasította a beadványt. Mikor a pártbizottság egyik zsidó munkatársa kifakadt:

– Szamuely kellene ide! – azonnal rátámadtak:

– Még egy zsidó? Nem elég jó neked a Kádár, aki most van? A zsidók csak hallgassanak; kifosztották az országot, aztán elmentek, itt hagytak minket a picsában! – mondta neki a párt egyik helyi vezetője.

A rendőrségen és a bíróságon is úgy fogalmazták meg a jegyzőkönyveket, hogy csökkentsék a vádlottak felelősségét. A megmaradt zsidók nem tértek vissza többé Hajdúnánásra, valamennyien kivándoroltak Izraelbe.

Huszt újra megdöbbentette az önbíráskodás különös kegyetlensége, szinte érezte a levegőben terjengő vérszagot.

A következő dossziéban Fogarasi az 1957-es zsinagóga-eladási ügyeket gyűjtötte össze. A hitközség ekkor kínálta fel megvételre a hívek nélkül maradt templomokat és más, tulajdonába tartozó épületeket. Csak olyan feltételt támasztott, hogy a frigyszekrény megüresedett helyét kegyeleti okokból le kellett választani, és tilos volt profán célokra felhasználni. Fogarasi egyik cikkében megemlített egy különös esetet. Albertirsán egy tollfosztó szövetkezet vette meg a hajlékot, és nem törődve az alapvető kikötéssel, műhellyé akarta átalakítani. Mikor az egyik munkás belevágta a csákányát a falba, abban a pillanatban szörnyethalt. A balesetnek híre terjedt, és sokáig senki sem volt hajlandó folytatni ezt a munkát.

Elővette volna a következő ügy anyagát, mikor megérkezett Orsai. Elismételte neki telefonbeszélgetését Kováccsal, melynek során az üzemtulajdonos elutasította a jelentkezését:

– Lásd be, Pumukli, nem törhetem rá az ajtót!

– Belátom, viszont nincs időnk várni, lépni kell. Ha másképp nem megy, akkor civilben kell megkeresned őt.

– Megmondtam neked, hogy többre nem vagyok hajlandó.

– Nagyon kérlek: ha már egyszer elvállaltad, most ne lépj vissza.

– Rendben van. Milyen helyen lehet megtalálni őt?

– Nem tudom. Kovács teljesen magára zárja az ajtót, még bevásárolni is átjár Bécsbe – elgondolkozott. – Egy esély volna: ha péntek este az istentiszteletnél találkoznál vele a győri zsinagógában.

– Megőrültél? Életemben nem jártam még zsidó templomban.

– Nincs rád írva, hogy nem vagy zsidó. Különben is, a templomba mindenkit beengednek. Én is megtanultam keresztet vetni.

– De én a héber betűket sem ismerem!

– Olvasni héberül én sem tudok, de ez nem számít. Mindig akad egy-két öregember, aki segít, megmutatja neked, hogy hol tartanak az imakönyvben. Ha látod, hogy valamilyen hibát követtél el, akkor sincs baj, mondd azt, hogy ámhoorec vagyok, ez a héberben annyit jelent, hogy paraszt, tanulatlan. Vegyél fel táleszt, tudod, azt az imakendőt, ott szokott lenni elől a frigyszekrénynél, mielőtt a nyakadba tennéd, meg kell csókolni. Morogj közben valamit, mintha áldást mondanál, senki sem figyeli majd a szövegedet.

Husz elmosolyodott, az egyik régi rendőrtiszt kollégája jutott az eszébe, aki a gazdasági bűnügyek zsidó gyanúsítottjait kihallgatva azt szokta mondani: „Inkább nekem, az unzeránernek vallják be, mint egy gajnak”, holott keresztény származású volt. Husz soha nem képzelte, hogy valaha ő is hasonló trükkhöz folyamodik majd.

– Most mit röhögsz? – kérdezte Orsai.

– Semmit. Meg fogják érezni rajtam, hogy idegen vagyok.

– Én sem buktam le Dunaagócson a katolikus templomban, és ez fordítva is működik. Az a lényeg, hogy ott legyél és beszélj Kováccsal.

– A zsinagóga bent van a faluban?

– Nem, már mondtam, hogy bent Győrben. Figyelj, légy szíves. Kovács bigott vallásos ember, péntek estétől a szombat beállta után már nem utazik. Ilyenkor bent alszik egy győri szállodában, Pestről hoznak le neki kóser kaját. A kalapjában van egy jegy, amire kiszolgálják, a szombat kimenetele után fizeti ki a fogyasztását. Akkor kell elkapnod őt, mikor a templomból a szállodába megy. Gyere le pénteken, kimegyek eléd a pályaudvarra.

– Rendben van – mondta Husz és szedelőzködni kezdett. – Te nem jössz?

– Még maradok egy kicsit. Idevárom a nővéreimet, olyan csórók, hogy ha nagymosás van, nincs rajtuk bugyi. Adok nekik egy kis pénzt meg ezt-azt, a múltkor vettem nekik egy rozzant Skodát. Ha majd véletlenül találkozol a feleségemmel, erről ne beszélj, ő nem akarja, hogy tartsam a kapcsolatot velük.

Husz pénteken kora délután érkezett Győrbe, Orsai a kijárati alagút végén várta, kritikus szemmel mérte végig egykori rabtársa külsejét:

– Így nem állíthatsz be a templomba!

Husz is megnézte vászon öltönyét:

– Mi bajod van vele? Ez a legjobb ruhám.

– Kell venned egy rendes öltönyt. Zsidó ember ilyenben nem megy templomba.

– Jó, akkor most hagyjuk az egészet. Majd legközelebb.

– Nem legközelebb, most.

Orsai belekarolt a vonakodó Huszba és magával vonszolta. Egy áruház előtt megálltak, és egy köteg pénzt adott át a barátjának:

– Fizess majd te, nehogy azt higgyék, hogy buzik vagyunk, és most én épp bevásárolok a szeretőmnek – egy kézmozdulattal elhárította Husz tiltakozását. – Ha van valaki a világon, akitől ezt elfogadhatod, akkor az én vagyok. Tekintsd honoráriumnak, vagy hosszú lejáratú kölcsönnek, lehet, hogy valaha még én is rád szorulok.

Orsai inget, nyakkendőt és kalapot is vásároltatott a barátjával. Husz a próbafülkében tetőtől talpig átöltözött, majd a levetett ruhát egy műanyag szatyorba rakta és betette egy rekeszbe a pályaudvari csomagmegőrzőbe. Útjukat a győri belváros felé vették, egy reneszánsz épülettel övezett térre kiérve Orsai a távolból megmutatta a zsinagógát:

– Ott van – az órájára nézett –, lassan indulhatsz is.

– Meddig tart egy ilyen istentisztelet? – kérdezte Husz bizonytalanul.

– Nem túl sokáig. Azt hiszem, most nincs külön kántor, csak az öreg rabbi imádkozik. Az öregek mindig jobban sietnek, lehet, hogy ő is lezavarja az egészet egy bő félóra alatt. Utána ott maradnak egy kicsit trécselni, akkor próbálj meg beszélni Kováccsal.

– Egyáltalán, hogy néz ki?

– Alacsony, szemüveges, fekete kalapot visel és biztos, hogy ő lesz a legelegánsabb az egész templomban. Ha végeztél, várlak, ott leszek a sarkon az Európa Szállóban. Most hét óra van, nyolckor beülök.

Husz csökkenteni akarta annak valószínűségét, hogy bárki is megszólíthassa bent a templomban, ezért csak néhány perccel az imaidő előtt lépett be az utcai kapun. Egy szürke ellenzős sapkát viselő befelé tartó öregember nyomába szegődött, aki egy héber feliratos könyvet vitt a kezében, belépve az udvarra nem a nagytemplom felé fordult, hanem a teret szemközt lezáró földszintes épületbe nyitott be. Husz nem volt biztos benne, hogy a megfelelő irányba tart, de sietős léptekkel felzárkózott mögé.

Egy viszonylag kis terembe nyitottak be, melyben negyven-ötven szék állott, de csak minden harmadikon-negyediken ültek hívők, általában öregemberek. Mindenütt a szegénység jelei látszottak, a két Tóratekercset is egy kopott üveges szekrényben tartották. Még nem kezdődött el az istentisztelet. Husz belépésére a jelenlevők összenéztek, az egyikük felemelkedett a helyéről és köszöntötte:

– Üdvözöljük, uram, honnan jött hozzánk?

– Budapesti vagyok, itt töltöm a hétvégét, és szerettem volna látni a templomot.

– Isten hozta, foglaljon helyet – intett befelé az öregember –, nagy micve, hogy eljött, csak magával együtt van meg a minjen, azért is vártunk a kezdéssel.

Husz nem értette, mit akar mondani, de bólintott. Meg akarta erősíteni azt a benyomást, hogy zsidónak tartják. Orsai tanácsának megfelelően odalépett a fal mellett álló tárolószekrényhez, felvett egy imakönyvet, majd az imakendők felé nyúlt volna, de az öregember elhárította:

– Péntek este nem veszünk fel taleszt! Csak az előimádkozó!

– Bocsásson meg, én ámhoorec vagyok – mondta Husz kényszeredett mosollyal az Orsaitól hallott exkuzáló szöveget. Úgy látta, hogy az öregember megelégedett ezzel a magyarázattal, kinyitotta az imakönyvet a megfelelő oldalon, és a kezébe adta.

Husz az egyik szélső székre ült le, ahonnan átláthatta az imádkozók sorát. Egyetlen viszonylag fiatalabb, negyvenöt év körüli férfit látott köztük, fekete kalapot, jól szabott, elegáns öltönyt viselt, feltételezte, hogy ő Kovács.

Hirtelen felhangzott a rabbi dünnyögő éneke, majd alig néhány fennhangon kimondott szótag után elhallgatott és a gyülekezettel együtt magában mormogva imádkozott tovább. Az a férfi, akit Kovácsnak gondolt, felsőtestét előre-hátra döntve hajlongott egy feszes, de kivehetetlen ritmusra.

Husz találomra lapozgatott az imakönyvben, hogy úgy tűnjön, mintha követné az istentisztelet menetét. Nézegette a vastag kontúrokkal szedett héber betűket; amennyire meg tudta állapítani, átmenetet képeztek az absztrakt jelek és a tárgyak körvonalait megőrző hieroglifikus rajzok között. Husz ásított unalmában és idegességében. Nem tudta, szoktak-e szünetet tartani, bár valószínűtlennek látszott, hogy kettéosztják az Orsai által alig egyórásnak jelzett időtartamot.

Körülötte a héber ima magyar beszélgetésekkel váltakozott. Csak Kovács nem emelte fel a tekintetét az imakönyvéből, az öregemberek a magánügyeiket tárgyalgatták; külföldről érkezett leveleket, képeket mutogattak egymásnak, csak a rabbi hirtelen felívelő énekénél szakították meg a társalgást. Husz úgy gondolta, hogy a templom a zsidóknál nemcsak az ájtatosság helye, hanem a közösségi élet fóruma is lehet, hasonlóan a görög agorához.

Alig egy félóra telt el, mikor az egyhangú darálós ima felerősödött, mintegy előrevetítve az istentisztelet befejezését. A hívek készülődni kezdtek, megcsókolták és összecsapták az imakönyvüket. Egy öregember fennhangon elmondott egy gyászimát, a többiek „omén”-nal feleltek neki egy-egy periódus végén.

A közösség tagjai jó szombatot kívánva elköszöntek egymástól. Husz lassan készülődött, hallotta, hogy a mellette elsietők arról beszélnek, hogy este valamilyen sorozatot vetítenek a televízióban, melyet látni szeretnének. Néhányan megálltak az előtérben és folytatták az ima közben elkezdett diskurzust. Az a férfi, akit Husz Kovácsnak gondolt, az utolsók között maradt, néhány szót váltott a rabbival, majd elköszönt tőle. A többiekkel ellentétben távozásánál egy pillanatra sem fordított hátat a frigyszekrénynek, hanem arccal végig felé tekintve hátrált ki. Husz a nyomába szegődött, és az udvarra kiérve megszólította:

– Kovács úrhoz van szerencsém?

A férfi meglepetten nézett fel:

– Igen, én vagyok. Parancsol?

– Bent a templomban nem akartam zavarni, de okvetlenül szeretnék beszélni magával. Doktor Husz Richárd vagyok.

– Husz? Valahonnan ismerős a neve, találkoztunk már?

– A múltkor én hívtam fel a „Mai Magazin” szerkesztőségéből. Riportot akartam készíteni az üzeméről.

– Szóval ide is utánam jött?! Nem túl ízléses, emellett nincs is értelme, továbbra sem nyilatkozom az üzleti ügyeimről. Azt hiszem, itt be is fejezhetjük.

– Eredetileg sem erről akartam beszélni.

– Hanem miről? El akar adni valamit?

– Nincs semmiféle eladnivalóm. Fontos dolgokról van szó, melyek közvetlenül érintik magát. Csak egy félórát kérek.

Kovács eltöprengett:

– Hívjon fel a jövő héten, akkor megbeszélünk egy időpontot.

– Az ügy nem várhat. Szánjon rám most egy kis időt, amúgy is itt alszik benn Győrben.

– Ezt is tudja? Rendben van, legyen most, ha hajlandó elkísérni.

Elindultak a hotel felé. A tavasz hirtelen forrósággal köszöntött be, a várost átszelő folyók mentén felmelegedtek a téli kiöntések, valóságos szúnyogfelhő özönlött felőlük, a vendéglők teraszát ennek ellenére megtöltötték a hét végére átrándult osztrák turisták, mindenünnen német szó hallatszott.

– Maga csakugyan zsidó? – kérdezte Kovács anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a kockakövekről.

– Nem, de remélem, nem tekinti betolakodásnak, hogy a templomban kerestem meg.

– Nem, csak van egy olyan tulajdonságom, hogy szeretem tisztázni a dolgokat. Maga ezek szerint újságíró?

– Nem ez a főfoglalkozásom, bár írok cikkeket.

– És a doktori címe stimmel?

– Igen, ügyvéd vagyok – mondta Husz, és felmutatta az igazolványát, Kovács megnézte:

– Hol van az irodája?

– Egyelőre a lakásomon dolgozom, még nem nyitottam külön irodát. Tessék, a névjegyem.

Kovács elvette a kartonlapot, de meg se nézte:

– Meg kell hogy mondjam: az egész nem valami bizalomgerjesztő.

Beértek a szállodába, Husz egy óvatos pillantással körülnézett, de még sehol sem látta Orsait, jóllehet, ide volt megbeszélve a találkozó, és a megállapodott időpont is elérkezett.

– Nagyon csípnek a szúnyogok, azt ajánlom, hogy üljünk be a hallba.

– Ahogy gondolja.

– Egy kávét kér, vagy iszik valamit?

– Egy whiskyt kérek.

A pincér sietve fordult a rendeléssel, Kovács hátradőlt a székén:

– Miről van szó? Szeretném, ha röviden fogalmazna. Fáradt vagyok.

– Egy botrányt készítenek kirobbantani maga ellen.

– Miféle botrányt?

– Eltűnt Dunaagócson egy lány, aki a maga üzemében dolgozott.

– Kicsoda?

– A neve: Varjas Edina, állítólag valamilyen konfliktusba keveredtek és maga kirúgta.

Kovács elhúzta a száját:

– És ez olyan fontos dolog, hogy Pesten is foglalkoznak vele?

– Most talán még nem, de ha botrány lesz, eljut Pestre is a híre.

– Értem. És mi az ügy lényege? Megöltem, megettem ezt a lányt?

– Nem tudom, hogy forgatják majd. Annyi viszont biztos, hogy ha elindítják az ügyet, a lehető legtöbbet próbálják majd kihozni belőle.

– Maga rébuszokban beszél – dohogott Kovács. – Kire, vagy kikre gondol?

– Egyelőre neveket nem tudok mondani, de nem a levegőbe beszélek. El tudtam volna tölteni másképp is a mai estét.

– Jól van, fogadjuk el, hogy valamilyen botrány fenyeget. Maga szerint mit kellene csinálnom ebben a helyzetben?

– El kellene mennie a faluból, legalább arra az időre, amíg a lány elő nem kerül. Ha nem látnák minden nap, talán magától kifulladna az egész akció.

– Vagy azt hinnék, hogy valóban csináltam valamit, és mentem a bőrömet.

Husz bólintott:

– Igen, ez is benne van a pakliban, de a távozás biztonságosabbnak látszik.

– Nem vagyok köteles tájékoztatni magát az ügyeim állásáról, de annyit el szeretnék mondani: én most nem mehetek el innen.

– Önérzeti kérdés?

– Szó sincs róla, el kell tartanom a családomat, megalapozni a jövőjét olyan szinten, ahogy szeretném. Feltételezem, azt is tudja, hogy Beregszászról települtünk át Magyarországra és ennek nemcsak előnyei voltak, hanem komoly személyes áldozatokkal is járt. Idegen, sőt elfogadhatatlan környezetbe kerültem. Én ortodox zsidó vagyok és nem élhetnék olyan községben, ahol nincs templom járótávolságban, vagy legalább tíz zsidó férfi: mert csak ezek jelenlétében tudom elmondani a mindennapi imát.

Husznak eszébe jutott a templombeli öregembertől hallott idegen szó: – Ezt hívják minjennek?

– Ezt is tudja? Igen. Akármennyire is bántja a lelkiismeretemet, nekem erről le kellett mondanom, csak ilyenkor péntek este tudok bejönni Győrbe. Ez is kompromisszumnak számít, mert ebben a neológ templomban az emberek inkább beszélgetnek, mint az imára figyelnének. Mindegy, ezt elintéztem magammal, de az egzisztenciális körülményeimen nem tudok változtatni. Nekem alig volt pénzem, mikor eljöttem Kárpátaljáról, nagyrészt idegen tőkével indult az üzem, én a munkaerőmmel szálltam be. Legalább két, de inkább három évig ki kell tartanom Dunaagócson, ezalatt talán összejön annyi, hogy belekezdhetek valamilyen önálló vállalkozásba.

– Úgy gondolja, hogy itt?

– Nem, valahol külföldön, még nem tudom, hol.

– És ha szólna az üzleti partnereinek, nem kapna tőlük más lehetőséget?

– Egyelőre nem. A munkámat pedig nem tudom úgy megoldani, hogy hónapokig messziről irányítom az üzemet. Ez nem levelező fakultás.

Husz észrevette, hogy Orsai megjelenik kint a szálloda teraszán, körülnéz és leül egy távoli asztal mellé.

Kovács megismételte: – Bármi történik is, most részben sem adhatom fel az itteni egzisztenciámat. Egyszerűen: nem vagyok abban a helyzetben.

– Értem.

– Mást is kívánt közölni velem?

– Nem, ennyi volt az egész.

– Megtudhatnám, hogy ki tájékoztatta, illetve ki irányította hozzám?

– Ezt, sajnos, nem mondhatom meg.

– Ismerem az illetőt?

– Ne kezdjünk barkochbázni, de legyen meggyőződve, hogy jót akart magának.

– Köszönje meg neki a nevemben. Ha megengedi, akkor én most elbúcsúzom. Husz úr, örülök, hogy találkoztunk.

Husz bólintott:

– Én is nagyon örültem, odaadtam a névjegyemet, minden este megtalál otthon. Lehet, hogy a dolgok úgy alakulnak, hogy mégis szeretne beszélni velem.

– Lehetséges – Kovács felállt. – Természetesen a vendégem volt, viszontlátásra.

Husz még látta, hogy Kovács nem száll be a liftbe, hanem gyalog indul meg fölfelé a lépcsőn. Kiitta a whiskyjét és ő is felemelkedett. Megjelenésére kint a teraszon Orsai is fizetett, de csak lejjebb az utcán csatlakozott hozzá: – Mi történt? – kérdezte izgatottan.

– Te még annyit sem tudsz, hogy péntek este nem vesznek fel taleszt? Te ámhoorec!

– Ne hülyéskedj, beszélj már.

Husz elmondta, hogy miről tárgyaltak, a barátja aggodalmaskodva hallgatta:

– Szóval nem értette meg, hogy komolyabban kellene venni a helyzetét?

– Lehet, de én ezzel befejeztem, ennyit vállaltam.

– Köszönöm, Guli.

– Most, hogy túlvagyunk már rajta, érdekelne, hogy miért olyan fontos neked ez a Kovács?

– Ez a világ úgy alakult, hogy minden zsidónak felelnie kell az összes többi zsidóért.

– Te ezt nem vagy köteles vállalni.

– De igen, és jobban járok, ha magamtól belátom, nem pedig mások kényszerítenek rá.

– Még volna egy kérdésem: ugye nem mondtál el mindent, amit tudsz? Nem kell felelned rá, csak adok rá, hogy ne nézz hülyének. Semmi baj.

– Nem akarsz itt maradni éjszakára?

– Nem, inkább hazamennék. Tudod mit mondott Matthews, az angol focista? Inkább alszom négy órát a magam ágyában, mint nyolc órát idegenben. Bár attól is függ, hogy kinek az ágyáról van szó.

– Oké, elkísérlek az állomásra. De nem akarod inkább, hogy felvigyelek? Ott parkolok a pályaudvar előtt, nyersz egy órát és legalább beszélgetünk egy kicsit.

– Jó.

Husz kivette a csomagmegőrzőből a vászon ruháját tartalmazó műanyag reklámszatyrot, aztán beült Orsai Mercedesébe.

– Mennyi volt a honoráriumod, Guli?

– Amennyibe a ruhák kerültek. Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam segíteni.

– Már az is megérte, hogy találkozhattunk. Ezentúl ne hanyagoljuk el egymást, jelentkezni fogok nálad, csinálunk majd egy-egy görbe napot. Tegyünk egy kerülőt, mutatok valamit.

Egy szokatlan fényességgel kivilágított országúti szakaszra értek. Az országból kifelé tartó személykocsik és kamionok jöttek velük szemben, sokan félrehúzódtak, leparkoltak és bementek vásárolni az út menti boltokba. Orsai lelassított, és állával az egyik üzlet felé bökött:

– Az ott az én butikom, az a szőke nő a feleségem. Hajtós csaj, még ilyenkor is bent van.

– Hogy éltek egymással?

– Ne beszéljünk róla. Mindenünk megvan, sőt még annál több is, de hidd el, nem adják ingyen. Mutasd magad – Huszra nézett –, ha szakállt növesztenél, neked is volna esélyed nála.

A következő hétfőn Husz szokásos módon felkereste a „Mai Magazin” szerkesztőségét. Mielőtt felment volna Fogarasi szobájába, benézett a lap könyvtárába és érdeklődött, hogy sikerült-e összeszedniük a pogromokkal kapcsolatos anyagokat. A dokumentációt vezető nő csak néhány fénymásolt újságkivágást nyújtott át neki.

Husz leült az olvasóban és átfutotta őket. Többnyire nemzetközi konferenciákon elhangzott általános elvi kijelentéseket tartalmaztak, vérvádellenes pápai bullákra hivatkoztak, oroszországi, lengyel és cseh atrocitásokat soroltak fel. Feljegyzett néhány aforisztikus mondatot, olyanokat mint hogy: „az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa”; Rotterdami Erasmus megfogalmazását: „Ha a zsidók gyűlölete jelenti a kereszténységet, úgy mi mindannyian igencsak jó keresztények vagyunk”; végül Gorkij gondolatát: „az antiszemitizmus a fasizmus eszperantója”.

A férfi olvasás közben felpillantott, meglepődve tapasztalta, hogy a többi asztal mellett tartózkodó újságíró mereven figyeli őt. Értetlenül nézett vissza rájuk, de azok csak lassan fordították el a tekintetüket. Husz mind kényelmetlenebbül érezte magát, sietve végzett a munkájával, felállt és elköszönt. Ahogy kilépett, az ajtó mögött felcsapott a vita, tudta, hogy róla beszélnek, de nem kívánt hallgatódzni. Felfelé tartva a lépcsőn a vele szembejövők arcán is ugyanazt a fürkésző kifejezést látta. Csodálkozva érdeklődött Fogarasitól:

– Mitől lettem én itt feketeseggű?

Az öreg újságíró átfogta a vállát:

– Gyere, igyunk valamit.

Kiültek a büfé teraszára, Husz megismételte a kérdést:

– Mi történt? Eddig sem rajongtak értem, de legalább elfogadták, hogy itt vagyok. Vagy ez csak túlzott érzékenység tőlem?

– Nem, ezt véletlenül jól vetted észre. A dokumentáció vezetőnője elterjesztette, hogy te a pogromok ügyével akarsz foglalkozni.

– Na és? Azt hiszik, hogy egy antiszemita tanulmányhoz gyűjtök anyagot?

– Van, aki azt hiszi, van, aki nem, gondolhatod, hogy elsősorban a zsidók érzékenyek rá. És hiába magyaráznád el nekik, hogy jót akarsz, nem fogadják el.

Fogarasi szája kiszáradt, ivott a söréből:

– Te nem ismered ezt a mentalitást, csak körön belülről értheti meg az ember. Olyan ez, mint egy nyílt seb, melyet takargatnak mások elől, de meggyógyítani nem hagyják. Él bennük a gyanú mindenkivel szemben, aki kívülről jön és foglalkozni kíván az ügyeikkel – másképp, mint a teljes azonosulás szintjén. Nem téged, de még a saját prófétáikat is megköveznék. Próbáld meg túltenni magadat rajta. Akarsz még foglalkozni ezzel a témával?

Husz nem akarta megmondani, hogy a vállalkozás közben befejeződött, csak bólintott válaszul. Fogarasi kinyitott egy jegyzetblokkot:

– Utánanéztem és felírtam neked néhány dolgot a vérvádas pogromokkal kapcsolatban. Ez az egész hisztéria Európa-szerte a második világháború után indult el újra. Talán egy lelkiismeret-furdalás kompenzációja lehetett: a világ nem tudta megemészteni az általa elkövetett szörnyűségeket, és megpróbálta szorongásait az áldozatok maradékaira kivetíteni. Ez a lélektanban ismert jelenségnek számít. Az első nagy pogromot Lengyelországban jegyezték fel. 1946 júliusában egy Kielce nevezetű városban egy ottani cipész, Janusz Blaszczyk fiával, a nyolcéves Henrikkel bement a rendőrségre. Azt állította, hogy a gyerek három napig raboskodott egy zsidó kereskedő házában, ahol más keresztény gyerekeket is fogva tartanak, némelyiket meg is gyilkolták már. Egy Parowsky nevű rendőrfelügyelő vezetésével kiszállt egy helyszínelő csoport, de a jelzett házban nem talált semmiféle gyanús nyomot. A kielcei lakosságnak azonban már maga a vizsgálat ténye is elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon feltételezésében a vérvád valós voltáról. Külön felbátorította őket, hogy a rendőrség lefegyverezte a Planty utcában lakó zsidókat, akik így nem tudták megvédeni magukat. Megkezdődött a pogrom, csak magában Kielcében 42 halálos áldozatot követelt, de a környező falvakban még több mint nyolcvan zsidót gyilkoltak meg. A határokat akkor sem zárta le egy eszmei kínai fal, a pogromhangulat Magyarországra is átterjedt.

Fogarasi eltűnődve lapozgatott a jegyzeteiben:

– A kunmadarasi és az ózdi ügyről már beszéltem neked a múltkor. 1947-ben követte ezeket a kiszombori, 1948-ban pedig a szegvári pogrom. Az 1956-os vonulatból a hajdúnánásit már láttad, ezzel szinte egy időben Mátészalkán is hajszát rendeztek a zsidók ellen. Az egész akció egy Kádár Sándorné nevezetű asszonytól indult ki. Este, mikor megfürdette a lányát, észrevett egy vágást a bal karján. Átvitte a gyereket a körzeti orvoshoz, aki gyűlölte a helyi zsidó hitközség elnökét, mert a városba érkező notabilitások mindig nála szálltak meg, megnézte a sebet és kijelentette, hogy a sakter vért vett a lánytól. A rendőrség itt sem talált semmiféle nyomot, de a falu meg volt győződve, hogy az eset valóban megtörtént, keresztény szűzlány vére kellett a húsvéti maceszbe. Itt is lincselni akartak, be is törték a templom kapuját, de szerencsére nem voltak áldozatok.

– Hogy reagáltak a történtekre a zsidók?

– Akinek volt esze, az tanulhatott az esetből. Mátészalkán 24 zsidó család élt, ebből 16 kivándorolt, csak azok maradtak vissza, akik nem tartották a vallást, hanem mindenáron asszimilálódni akartak. Otthagyták a templomukat, a hitközségi tanácsépületet, minden ingatlanukat. De érdekel ez téged egyáltalán?

– Igen.

– Akkor ezt az anyagot is neked adom, te nem fogod rosszra felhasználni – tekintetét Huszra emelte. – Ugye nem fogod rosszra felhasználni?

Huszt bántotta a feltételezés, szégyenkezve nemet intett:

– Ha nem bízol bennem, ne add ide az anyagot.

– De, most már vidd el.

Fogarasi láthatólag saját gyanújának hatása alá került, ajka hangtalanul mozgott.

– Rosszul vagy? – kérdezte Husz. – Segíthetek valamit?

A szerkesztő csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy menjen el.

Kint az utcán Husz megállt, és megnézte az előjegyzési naptárát: három órakor kellett megjelennie a „Székely Kunyhó” vendéglőben, Dulánszky akkor tartotta a szerkesztőségi értekezletet.

Mikor benyitott a vendéglőbe, megcsapta az egész épületet átjáró zsírszag, úgy tűnt neki, hogy még a falakból is ez árad. A pincértől Dulánszky után érdeklődött, az étterem mögötti különszobába irányította. Az útbaigazításon kívül egy szót sem szólt, Husz nem tudta eldönteni, hogy a pincért a fegyelmezettség vagy valamilyen félelem vezérli.

A viszonylag nagyméretű, láthatólag nemrégiben átalakított helyiségben már öten ültek. Az asztalfőn Dulánszky foglalt helyet, egy biccentéssel üdvözölte az érkezőt, majd folytatta a tájékoztatóját:

– Az újságnak már az első számában el kell indítanunk több aktuális kampányt is. Például egy gyűjtési akciót szervezünk majd a Regnum Marianum templom újjáépítésének javára.

– Melyik Regnum Marianumra gondolsz, István? – kérdezte Földi palócos tájszólással –, én ugyan vastagnyakú kálvinista ember vagyok, de legalább öt ilyen nevű templomot ismerek az országban.

– Az én tudatomban jelenleg csak egy Regnum Marianum templom létezik; az, ami egykor a Városligetben állt. Talán emlékeztek rá: ez volt az a templom, melyet a Sztálin-szobor építésekor lebontottak.

Husznak úgy rémlett, hogy a templomot még a háborúban lebombázták, az 1950-es évek elején csak a romjait távolították el, de nem szólt közbe.

– Arról viszont valószínűleg nem hallottatok – folytatta Dulánszky –, hogy eredetileg az 1919-es kommün magyar nemzeti áldozatainak a tiszteletére emelték – erre is emlékeztetnénk, így egy csapásra két legyet is lehetne ütni. A mi szerepünk döntő lehet ebben az akcióban, mert ugye Lenin elvtárs is megmondta annak idején – tréfásan a levegőbe bökött, mintha idézőjelet rakna ki –, a sajtó nemcsak kollektív agitátor és kollektív propagandista, hanem kollektív szervező is.

Husz elhúzta a száját, tudta, hogy Dulánszky nem csak viccből idézi Lenin szavait, sokkal inkább azért, mert nem ismer semmiféle más megfogalmazást sem a sajtó szerepéről. Műveltsége még most is a szocialista ideológia klasszikus művein nyugszik, azóta legfeljebb néhány divatos könyvet olvasott el, melyeket nála érdeklődőbb felfogású tanár kollégái nyomtak a kezébe. Ha a világnézete meg is változott, gondolkodása alig léphetett ki egy kifordított marxizmus kategóriáiból.

– Ki fogalmazza meg ezt a felhívást?

Senki sem jelentkezett, Dulánszky váratlanul az oldalt ülő Husz felé fordult:

– Te elvállalod?

Husz még nem döntötte el magában, hogy fenntartja-e majd a kapcsolatot a megalakuló lappal, ezért igyekezett olyan mozdulatot tenni, melyet egyaránt lehetett elfogadásnak, vagy elutasításnak tekinteni, megkönnyebbült, mikor nem firtatták tovább az állásfoglalását. Dulánszky egy papírlapot vett elő a táskájából:

– Akkor menjünk tovább. Mint az előbb már mondtam: egy másik kampányt is el kell indítanunk. A politikai mozgalmunk már bevitte a köztudatba, de nekünk továbbra is folyamatosan napirenden kell tartanunk a Magyarországra betelepült orosz, grúz és egyéb zsidók ügyét. Eljöttek Moszkvából, Tbilisziből, vagy éppen innen a Kárpátaljáról, de eleve nem is akartak Izraelbe menni – pedig a kibucok várják a dolgos munkáskezeket.

– Meg túl sokat lövöldöznek az arabok! – szólt közbe Földi.

– Amerika sem fogad be mindenkit, így megálltak félúton nálunk, ahol amúgy is Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége él. Aztán ebből a kényszerű helyzetből szokásuk szerint előnyt faragtak; külföldi és belföldi zsidó segítséggel beruháztak a kereskedelembe, iparba, és egyre nagyobb részt hasítanak ki maguknak a magyar nemzetgazdaságból. Már ideológiai célokat is kitűztek maguk elé: itt akarják megteremteni a második Izraelt, a magyar újra csak szolga lehetne a maga hazájában.

Földi felemelte a kezét:

– De hogy lehetne ezt a kérdést megfogni? Kellene hozzá valamilyen konkrétum.

– Van – Dulánszky egy másik papírlapot vett ki a táskájából és felmutatta –, Győr-Sopron megyei barátainktól kaptunk egy jelzést, hogy Győr mellett az egyik faluban működik egy ruhagyár, mely egy Kárpátaljáról ideszármazott zsidó vállalkozónak és osztrák hitsorsosainak a tulajdonába tartozik. Ebben a gyárban néhány héttel ezelőtt eltűnt az egyik munkáslány…

Husz szíve a megdöbbenéstől szabálytalanul kezdett verni:

– Miért üldöz engem ez a szörnyű ügy? – mormogta maga elé.

Magához térve szerette volna kitapogatni, hogy Dulánszky milyen mélységig ismeri a dunaagócsi helyzetet. Óvatos kérdéseket tett fel, de a szerkesztő néhány jelentőségteljesnek szánt, ám konkrétumokat nem tartalmazó mondattal ütötte el a választ.

– Ez lehet a 20. század végének Solymosi Eszter-ügye.

– Ő ki volt?

– A tiszaeszlári rituális gyilkosság áldozata. Ezt a párhuzamot egyelőre még nem szabad felvetnünk, meg kell várnunk, hogy a dunaagócsi ügy miképp alakul.

Újra Földi szólt közbe:

– Szerintem el kellene kezdenünk Bary József, a tiszaeszlári per vizsgálóbírója naplójának a közlését. Ez nyilvánvalóan bebizonyítja, hogy a zsidók csakugyan megölték a kislányt, csak Rotschild Albert, a nemzetközi zsidó pénztőke akkori egyszemélyi ura közbelépett Tisza Kálmánnál, és elérte nála, hogy felmentsék a zsidókat.

– Neked megvan ez a napló? – kérdezte Dulánszky.

– Meg, az 1942-es kiadás, még Püski bácsinál jelent meg.

– Jól van, keress ki néhány rövidebb szemelvényt az induláshoz.

A szerkesztő visszafordult Huszhoz:

– Szóval akkor megfogalmazod a felhívást a Regnum Marianum templom újjáépítéséről?

Husz bólintott, belátta, hogy ha fenn akarja tartani ezt a kapcsolatot, nem mondhat nyíltan nemet. Dulánszky egy dossziét adott át, benne néhány, az ügyben forrásul szolgáló tanulmánnyal.

– Mikorra készülsz el vele?

– Igyekszem jövő hétre behozni – mondta a férfi és elfordította a fejét.

Huszt ingerültség fogta el, gondolatban próbált keresni valakit, akit hibáztathatna a rosszkedvéért, de hamarosan belátta, hogy csak önmagát okolhatja. Leszegett fejjel ment az utcán és egyre nyomasztóbbnak találta, hogy egyetlen szó nélkül vette tudomásul a szerkesztőségben elhangzottakat, sőt a viselkedésével azt fejezte ki, mintha egyetértett volna Dulánszkyval. Ezt semmiféle taktikai célokkal nem lehetett indokolni, behódolt a manipuláló szándékoknak.

– Már megint lefelé menekültem, vesztettem a minőségemből! – mormogta maga elé.

Inni kívánt. Kevés pénze volt, egy ötszázforintost betett a felső zsebébe, hogy maradjon indulópénze másnapra, aztán behúzódott egy talponállóba, sört ivott vodkával, hogy minél hamarabb elkábuljon.

Valaki egy újságot felejtett az ivópulton, Husz belelapozott; a színházi műsorban látta, hogy a színházban olyan darabot játszanak, melyben a felesége is szerepel. Elhatározta, hogy megkeresi és beszél vele, valamilyen módon tisztázza a kapcsolatukat.

Husz kint, már az utcán járva elbizonytalanodott a szándékában. Most úgy érezte, hogy jobban járna, ha elkerülné ezt a találkozást, kisebb sérülésekkel úszná meg a napot, de nem tudott változtatni szándékán, gépiesen folytatta az útját.

Épp a délutáni előadás első szünetére ért be. Évát az emeleti büfében találta meg, az asszony látta rajta, hogy ivott, félrehúzta egy homályosabb sarokba. Éva fiú szerepet játszott a darabban, ennek megfelelően hosszúujjú fehér vászoninget és a testére simuló piros bársonynadrágot viselt. A színpadon végzett kemény mozgástól megizzadt, ettől áthatóbbá vált kölnijének illata, hosszú idő után először Husz most újra megkívánta, de vigyázott, hogy a nő ne vegye észre rajta.

– Ugye ma sem jössz haza?!

– Valamelyik nap jártam otthon, de nem találtalak. Hagytam neked üzenetet.

– Láttam.

– Majd felhívlak, ha újra kimegyek.

– Nem kell bujkálnod Évike, a lakás a tiéd is. Ha kell neked, csak szólj és én lelépek.

– Ezért a lakásért te ültél két évet, téged illet…

– Nem érdekes. Te tudod, hogy ez a lakás nekem semmit sem jelent nélküled…

Husz megfogta a felesége kezét és az ajkához emelte, erre a mozdulatra a félhomályból előlépett a fiatal díszletezőmunkás, az asszony szeretője:

– Engedje el Évát!

– Különben mi lesz?

– Nincs joga hozzá.

Az asszony közéjük állt, hogy megakadályozza az összecsapást, de Husz félretolta:

– Ha úgy gondolja, szívesen állok a szolgálatára, uram. Mostanában úgyis folyton verekednem kell, eggyel több vagy kevesebb, már nem számít.

Éva a fiú elé állt és szembefordult Husszal:

– Be vagy rúgva, menj innen!

– Hagyd Éva, majd elintézzük! – mondta Ónody és boksz alapállást vett fel.

– Te öcsi, ne lépj közelebb, mert a kezedbe adom a fejedet – Husz az asszony felé fordult. – A földig hajolva köszönök neked mindent, Évike, az életem voltál, de a következő tíz évben nem akarlak látni – és ez most nem puszta fenyegetés.

Husz elindult hazafelé. Az Örs vezér téri végállomáson fürkészve körülnézett, de nem látta azt a két férfit, akivel néhány nappal ezelőtt összecsapott, most kedve lett volna leszámolni velük.

A HÉV-ről leszállva beállt az állomás büféjébe és addig ivott, amíg megérezte, hogy az idegei zsibbadni kezdenek. A lakása felé tartva nem tudott parancsolni a lábainak, hol jobbra, hol balra tántorgott. Az agya viszonylag tiszta maradt, konstatálta, hogy ez most először fordult elő vele.

– A robotpilóta átvette a vezetést! – mormogta maga elé.

A kapuban megállt, össze kellett szednie magát, hogy sikerüljön előkeresni a kulcsot. A mozdulattól így is felkavarodott a gyomra, fejét félrekapva a fűre hányt. Mikor lecsillapult a roham, cipője orrával földet rugdosott a tócsára.

A lakásba beérve Husz most is automatikusan letette a karóráját. Leült a televízió elé, a távkapcsolót nyomogatva egy kosárlabdameccset keresett, mély torokhangon kommentálta magának a játékot. A szoba lassan kihűlt, a férfi könnyebben kapott levegőt, hirtelen elaludt.

Husz álmában régi iskolája udvarán kosárra dobált, különösen ruganyosnak érezte magát, könnyedén rugaszkodott el a játéktér betonjáról, és a gyűrű előtt szinte megállt a levegőben. A felhangzó csengetést beépítette ebbe a cselekménybe, mintha az iskola belsejében jelezték volna az óraközi szünet végét. Csak sokára riadt fel, csukott szemmel felvette a telefont, összegyűjtötte a nyálat kiszáradt szájában és megszólalt:

– Tessék, Husz.

A kagylóban csak a hálózati zúgást hallotta, egy pillanatig értetlenül állt, a csöngetés ekkor megismétlődött. Husz felfogta, hogy valaki áll a lakás előtt. Először úgy képzelte, hogy a felesége meggondolta magát, és kijött megbeszélni a kapcsolatukat, de ezt a feltevést rögtön el is vetette magában, mert az asszonynak volt saját kulcsa, nem csengetett volna. Megrázta a fejét, hogy magához térjen és kinyitotta az ajtót: egy ismeretlen férfi várakozott kint.

– Husz doktor úr?

– Igen.

– Jó estét kívánok. Kovács úr egy levelet küldött Önnek, és választ szeretne kapni.

– Milyen Kovács?

– A dunaagócsi üzem tulajdonosa. Azt mondja, a múlt pénteken beszéltek egymással.

– Igen, már emlékszem.

– Én a sofőrje vagyok – látva Husz bizonytalankodását, hogy behívja-e a lakásba, hozzátette –, leülök kint a kocsiban, tessék szólni, ha elolvasta.

– Rendben van.

Husz visszalépett a szobába és feltépte a borítékot:

Husz kezében a levéllel töprengve megállt és nekidőlt az előszoba falának. Feje kavargott még az italtól, az órájára nézett: hat óra múlt, alig két órát aludt. Magában már lezárta az ügyet, szíve szerint lemondta volna a meghívást, de úgy gondolta, tartozik annyival Orsainak, hogy nem tér ki előle.

Husz kiszólt a kocsiban várakozó sofőrnek, egy negyedórát kért, hogy rendbehozza magát. Sietve megborotválkozott, felvette az új öltönyét és nyakkendőt kötött. Már kezében a kulccsal, eltűnődött, hogy vigyen-e magával útiholmit; pizsamát és fogkefét, végül nem pakolt össze semmit, eleve ki akarta zárni azt a lehetőséget, hogy idegenben kelljen töltenie az éjszakát.

A férfi a hátsó ülésre szállt be, ezzel is jelezni kívánta, hogy nem hajlandó társalogni útközben. A sofőr szótlanul tudomásul vette a szándékát, és indított. Husz lecsavarta az ablakot, hogy amennyire lehetséges, kiszellőztesse a fejét, a résen meleg és nedves földszag csapott be.

Győr után elkanyarodtak a határhoz vezető főútvonalról. Husz úgy gondolta, hogy ha távolról is, de a Duna vonalát követik. Egy falu közepén egy gabonatárház előtt álltak meg.

– Megérkeztünk, doktor úr.

Husz kiszállt és nyújtózkodva körülnézett:

– Ez Dunaagócs?

– Igen, ez – a sofőr a gabonatárházzal szemben fekvő, magas kőkerítéssel körülvett ház felé mutatott. – Arra tessék!

Husz menet közben végignézett az utcán, bár több tekintélyes méretű épület is állt a közelben, csak ezt az egyet védte ilyen erődszerű biztosítás. A sofőr csengetett a kerítéskapuba ékelt tömör acéllapon, a mikrofonból egy férfihang szólt ki:

– Ki az?

– Megérkeztünk, Kovács úr.

– Jól van, nyitom.

Az automatikus zárral felszerelt ajtó berregve kitárult, a sofőr félreállt az útból és előre tessékelte a vendéget. Husz belépett és körbefordította a tekintetét; a kertet gondosan, már-már rideg precizitással tartották rendben. A ház előtti részt színes kerámia járólapokkal burkolták be, oldalt egy füves játszóterületet alakítottak ki, ahol egy több lábon álló csőszerkezetre hintákat, kapaszkodókat és más tornaeszközöket szereltek fel. A kert hangulata a maga belterjes kialakításával Huszt leginkább a filmekben látott gyarmati tisztviselők jól őrzött rezidenciájára emlékeztette.

Kovács a ház ajtajában várta az érkezőket. Kék-zöld kockás rövidujjú inget viselt – Husz meglepődött, hogy milyen betegesen vézna a felsőteste –, előrelépett és kezet nyújtott.

– Köszönöm, hogy eljött. Jól utazott?

– Kitűnően.

– Fáradjon beljebb – Kovács félig visszafordulva elköszönt a sofőrtől. – Most elmehet János, de legyen készenlétben, majd telefonálok, ha végeztünk.

A sofőr eltűnt az épület melletti járdán, Husz úgy gondolta, ez a személyzeti lakáshoz vezet, a házigazdára nézett:

– Szép helyen lakik.

– Itt semmi sem az enyém, a részvénytársaságunk csak béreli az épületet – körbemutatott –, kicsit átalakíttattam, a fiamnak csináltattam ezt a játszóteret, sajnos ritkán használja, mikor itthon van, folyton a számítógép előtt ül. De tessék már befáradni.

Ahogy beléptek a nappaliba, Husz távoli hegedűszót hallott, mely az ajtó nyitódására hirtelen megszakadt.

– Van egy lányom is – mondta Kovács –, a Zeneművészeti Főiskolára jár Pesten. Foglaljon helyet.

A házigazda a bárszekrényhez lépett:

– Jól emlékszem rá, hogy a whiskyt szereti?

– Igen.

– Tudja mit? Én is iszom egyet. Én ritkán nyúlok italhoz, de olyankor mindig töményet fogyasztok. Az őseim vásározó zsidók voltak, télen naphosszat kint álltak a hidegben, azt mondták: nem ihatunk hígat; bort vagy sört, mert szétfagy a vízvezetékünk.

Husz próbálta kideríteni, hogy Kovács ismeri-e személyesen Orsait:

– Lakik más zsidó ember is a faluban?

– Most, tudomásom szerint, nem. Valaha egy nagy zsidó közösség lakott itt, terménykereskedők. A Kisalföld búzáját és kukoricáját itt rakták fel uszályokra és vitték a Dunán Ausztriába. Az a gabonatárház velünk szemben abból az időből maradt meg…

A belső szobából egy tizenkét-tizenhárom éves fiú jött ki, Kovácshoz hasonlóan alacsony volt és vézna testalkatú, feje az oldalt lelógó pajesztól még nagyobbnak látszott, keze-lába nyugtalanul mozgott.

– Áron, a fiam.

Husz kezet fogott vele, a fiú vizsgáló pillantást vetett rá:

– Maga mikor született?

– Áron, hagyd békén a bácsit!

– Nem titok, megmondhatom: 1945. június másodikán.

Áron eltöprengett, számolt magában, majd felkiáltott:

– Keddi nap volt! – ezzel sarkon fordult és visszament a lakás belsejébe.

Husz nem akart megjegyzést tenni a fiúra, kivárta, amíg Kovács szólal meg:

– Sajnos látszik rajta, hogy anya nélkül nőtt fel, Jánosnak, a sofőrünknek a felesége vigyáz rá. Az sem tesz neki jót, hogy naponta átjár egy osztrák iskolába. Ez a két életforma csak összezavarja, labilissá teszi, a fantáziája gyakran elragadja. Egyébként rendkívüli képességű gyerek, felnőtteket vert meg különféle számítógépes versenyeken.

– Létezik, hogy ki tudta számítani, hogy én keddi napon születtem?

– Ha ő azt mondta, biztosra veheti.

Kovács egy fehér abrosszal megterített asztalhoz invitálta a vendégét:

– Gondolom, megéhezett a hosszú úton.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

– Csak egy pár falatot. Ott van hátul a fürdőszoba, ha kezet akar mosni.

Husz legyűrte ingerültségét, amiért kedve ellenére evésre kényszerítik. Felállt, benyitott az ajtón, megdöbbenve látta, hogy a fürdőszoba foglalt; Áron a vécécsészén ült és egy rúzsrúddal ábrákat rajzolt a fali csempére. Husz beléptére keze megállt a levegőben:

– Hiába mond meg az apámnak, nincs bizonyítéka, le fogom tagadni – a fiú fejhangon vihogott –, azt fogom mondani, hogy maga csinálta!

Husz igyekezett megnyugtató hangot találni:

– Nincs semmi baj, Áron, csak játszottál, nem mondalak meg. Én most kimegyek, zárd magadra az ajtót és mosd le a csempét.

A nappaliban egy alacsony, húsz év körüli lány éppen terített; különféle sajtokat, körözöttel töltött zöldpaprikát és süteményeket rakott le, elfogódottan megállt és várta, hogy bemutassák a férfinak.

– Noémi, a lányom – mondta Kovács –, tanítási szünet van az Akadémián, hazaugrott egy napra.

Husz csak a kézfogásnál nézte meg közelebbről a lányt: sötét hajával, sápadt bőrével hasonlított az apjára, ugyancsak tőle örökölte enyhén hajlott orrát is, de világoskék szeme szinte világított az arcában és erős felsőtestén látszott, hogy rendszeresen sportol.

– Nem gondoltam, hogy ekkora lánya van.

– Mi, ortodox zsidók korán nősülünk, ezzel fizetünk meg érte, hogy a gyerekeink korán elhagynak minket.

A lány elmosolyodott:

– Egyelőre még itt vagyok, apu – mondta, és kiment a szobából.

Kovács az asztalra mutatott:

– Sajnos, csak tejes ételekkel kínálhatjuk meg, nálunk tilos a tejest a zsírossal keverni.

– Nem is kívánok húst – Husz egy darab sajtot vett a tányérjára. – Szeretném, ha elmondaná, hogy mi történt.

– Igen, de előtte tisztázzuk az anyagiakat. Utánaérdeklődtem, és azt a felvilágosítást kaptam, hogy egy első osztályú ügyvéd óradíja jelenleg százötven-kétszáz dollár, vagyis harminc-negyvenezer forint. Megfelel ez a valóságnak?

– Lehet, nem tudom, én nem vagyok első osztályú ügyvéd. Miheztartás végett azt is elmondom, hogy valaha rendőr őrnagyként szolgáltam, később majdnem két évet börtönben töltöttem, csak most kezdek visszatérni a pályára. Egyáltalán nem sértődöm meg, ha ezek után meggondolja magát.

Kovács megdöbbenve emelte fel a fejét:

– Milyen ügyben ült?

– Legyen elég annyi, hogy a jogban bankszerű gazdálkodás bűntettének hívják. Társasházak építőinek a pénzét kezeltem.

– Lopott belőle?

– Nem, egyszerre több építkezést is szerveztünk és irányítottunk. Ha az egyik jobban előrehaladt, a főnököm, az Ügyvédi Munkaközösség vezetője utasított, hogy csoportosítsuk oda a többiek pénzét is, mert így hamarabb befejezhettük és a befektetett tőke felszabadult. Aztán egy hisztérikus nő fellázította az ügyfeleinket, ránk támadtak és számonkérték, hogy állnak anyagilag, és nekünk akkor épp nem volt likvid pénzünk. Egy-két hét múlva már a tízszeresét is ki tudtuk volna fizetni, vagy legalábbis számlákkal fedezni. Én írtam alá az átutalásokat, hiába mondtam, hogy utasítottak rá, megbuktam. A bíróságon a „-tól-ig”-ból az „ig”-et kaptam. Két éve rehabilitáltak és visszavettek az Ügyvédi Kamarába. Ennyi az egész, ha akarja, elhiszi, ha akarja, nem.

Kovács elgondolkodott:

– Mindegy, maga ismeri ezt az ügyet, mást már nem akarok belevonni, így is túl sokan tudnak róla. Itt van százötvenezer forint előleg.

Husz nem nyúlt a bankjegykötegért, Kovács rászólt:

– Tegye el, nem szeretem, ha az asztalon pénz hever. És most térjünk a tárgyra.

A házigazda táskájából egy kisalakú stencilezett plakátot vett elő és Husz elé rakta: egy patkány testére Kovács fejét montírozták, amint épp egy gyerek torka fölé hajol. A plakát aljára nagy dülöngélő betűkkel felírták: „Te ölted meg Varjas Edinát!” Husz hosszan és figyelmesen nézte a plakátot, valamilyen eligazító jelet keresett rajta, de semmi különösebb jellemzőt nem talált: fehér papírra nyomták átlagos stencilező technikával. Felnézett:

– Hol találta?

– A házam kapujára ragasztották fel.

– Csak ezt az egy darabot rakták ki a faluban?

– Nem tudtam megállapítani. Azt hallottam, hogy az üzem falára is kitettek egyet, de az eltűnt, hiába kerestem.

– Mutatta már valakinek?

– Kinek mutattam volna?

– Mondjuk a helyi körzeti megbízott rendőrnek.

– Nem hiszem, hogy csinálna valamit. Tapasztalataim szerint korrupt, kényelmes és ostoba ember.

– És ha bemenne a győri kapitányságra?

– Ott ugyanaz a helyzet. A rendőrség az energiájának kilencvenkilenc százalékát arra fordítja, hogy elhárítsa magától azokat az ügyeket, melyek pedig rá tartoznának.

– Lehet, hogy így van.

– Biztos, hogy így van.

– Szeretném, ha megmondaná, hogy mit segíthetek?

Kovács fel-alá járkált a szobában:

– Nem tudom, teljesen össze vagyok zavarodva.

– Próbáljunk közelebb jutni: vannak ellenségei a faluban?

– Tudom, hogy sokan utálnak, de igazi ellenségem csak egy van, egy Eszenyi Ferenc nevű férfi.

– Ő mivel foglalkozik?

– Egy szexklubot működtet a határ közelében, „Piroschka Klub”-nak hívják.

– Neki mi baja van magával?

Kovács kimutatott az ablakon:

– Ezen a gabonatárházon vesztünk össze. A régi tulajdonosa meghalt, és a zsidó hitközségre hagyta az épületet. A hitközség el akarja adni, a mi részvénytársaságunk jelentkezett rá, szeretnénk egy új üzemrészleget beindítani. Aztán kiderült, hogy Eszenyi is igényt tart rá.

– Mihez kezdene vele?

– Állítólag a klubját akarja kiegészíteni egy dunai víziteleppel, de szerintem nem ez az igazi ok.

– Hanem mi?

– 1944-ben ott rendezték be az ideiglenes gettót, ott gyűjtötték össze a környékbeli zsidókat, aztán bevitték Győrbe, onnan pedig Auschwitzba. Azt mondják, hogy az emberek gödröket ástak az udvaron, üregeket vájtak a gabonatárház falába, ott rejtették el az ékszereiket és más értékeiket, aztán eltüntették a nyomokat. Az elhurcoltak közül senki sem jött vissza, ha csakugyan elástak valamit vagy beraktak a falba, annak még mindig ott kell lenni. Sokmilliós kincsekről beszélnek, mert a dunaagócsi zsidók nagyon gazdagok voltak. Eszenyinek, szerintem, csak azért kell a gabonatárház, hogy lebontsa, azt hiszi, hogy megtalálná ezeket az értékeket.

Kovács megállt Husz előtt: – Maga előre megmondta, hogy ez a botrány bekövetkezik. Arról is sejt valamit, hogy ezután mi történik?

– Vannak elképzeléseim.

– Mi a lényegük?

– Maga álló célpont és az a legrosszabb helyzet.

– Ez mit jelent?

– Helyhez van kötve, nem tud kitérni a támadások elől. Az ellenfelei tetszésük szerint választhatják meg az akcióik időpontját, mert bármikor megtalálhatják.

A házigazda kitört magából:

– Én nem kockáztatok meg még egy tragédiát. Ha nekem itt is kell maradnom, a gyerekeket elküldöm Izraelbe, vesztenek egy vagy két évet, de még így is jobb. Noémi már élt kinn.

– Nem érdemesebb Bécsbe? Közelebb van.

– Csöbörből vödörbe kerülnének. A háború idején Ausztria adta a legkegyetlenebb nácikat: Hitlert, Kaltenbrunnert, Seyss-Inquartot és a többieket. Ma sem különbek az osztrákok, még a legjobbat is fel kellene akasztani.

Kovács lassan lehiggadt:

– Konkrétan mire mondta azt, hogy semmi jó nem következik?

– Akik ezt a patkányos plakátot készítették, nem fogják beérni ennyivel, hanem tovább fejlesztik az akciójukat. Megpróbálnak szélesebb nyilvánossághoz jutni valamilyen politikai fórumon, legvalószínűbb módon: a sajtóban.

– Amit mond, az kombináció, vagy erről is tud valamit?

Husz nem akarta felfedni a „Magyar Turul” szerkesztőségében szerzett tapasztalatait:

– Vannak elképzeléseim a dolgok menetéről.

– Ismer olyan lapot, amely helyt adna ezeknek a gazembereknek?

– Igen, és az idő nekik kedvez. A gazdasági helyzet tovább romlik, a nyomor fokozódik, az ilyen demagóg hangok egyre inkább nyitott fülekre találnak.

– Ez őrület. Ilyet nem mondhat komolyan.

Husz vállat vont:

– A véleményemet kérdezte. De még nem tisztáztuk, hogy mit kíván tőlem a pénzéért.

– Egyelőre maradjon kapcsolatban velem, és ha megtud valamit, akkor közölje.

– Ami tőlem telik, azt megteszem. Milyen formában gondolja a kapcsolattartást?

– Én naponta jelentkezem majd, de megadom az itthoni és a gyári közvetlen számomat is, hogy maga is tudjon hívni. Még egy kérésem volna: nem hozna össze a helybeli információs forrásával? Hátha szót értenék vele.

– Nem tehetem, bajba keverném őt – Husz elrakta a névjegyet. – Az autó visszavisz engem?

– Természetesen, rögtön szólok a sofőrnek. Ha nem zavarja, a lányom magukkal tartana. Holnap reggel kezdődnek az előadások az Akadémián.

– Egyáltalán nem zavar.

– Akkor egy pár perc türelmet kérek.

Kisvártatva megjelent Noémi, apja mögötte hozta a bőröndjét. Kikísérte a kapuig, egy csókkal búcsúzott el tőle. Az autó már útrakészen várakozott, Husz és a lány a hátsó ülésen foglalt helyet. A sofőr indított, majd bekapcsolta a magnót, mintegy jelezve, hogy kizárja magát az utasai társalgásából.

– Gyakran fogadnak vendégeket? – kérdezte Husz, hogy ellenőrizze megfigyeléseit Kovácsék zárt életformájáról. A lány fürkészve nézett vissza rá, mintha attól tartana, hogy a férfi tréfálkozik vele.

– Maga az első keresztény ember, aki mostanában bejött hozzánk, leszámítva János bácsit és a feleségét. Hozzánk általában nem szoktak külső vendégek járni, az ortodox életformába nem illik bele, otthonukban csak egymással érintkeznek.

– És hogy tudják tartani az üzleti kapcsolatokat?

– Apu általában az irodájában szokta fogadni a partnereit, vagy beviszi őket a városba.

Husz félig elfordult és kibámult az ablakon, megpróbálta felismerni az útmenti pavilonsorban Orsai butikját, de a beálló sötétségben nem sikerült megtalálnia. Elhatározta, hogy már másnap felhívja régi rabtársát és megbeszéli vele a történteket. Győrt elhagyva a kocsi visszakanyarodott az M1-es autópályára. Noémi tudomásul vette, hogy csendben utaznak, nem kezdeményezett beszélgetést, újra Husznak kellett megszólalnia:

– Milyen szakra jár az Akadémián?

– Hegedülök.

Husz tekintete a lány kezére tévedt:

– Akkor ez az a bizonyos „hegedűs kéz”?

– Nem, nekem nem túl jók az adottságaim. Viszonylag erős a kezem, de az ujjaim rövidek.

– Attól még lehet nagy művész?

– Nem hiszem, hogy az leszek. Inkább tanítani szeretnék, már ki is járok egy zuglói iskolába, van ott egy csoportom.

– Itt nálunk kezdte a tanulást?

– Nem, még otthon, Beregszászon, de ott csak az alapokat lehetett megszerezni. Egész Ukrajnában egyedül Kijevben működött igazán magas színvonalú zeneakadémia, elég nehéz volt bejutni oda, főleg, ha valaki nemzetiséginek számított, mint én.

– Maga magyarnak minősült?

– Nem, zsidónak.

– És ezt honnan tudták?

– Be volt írva a személyi igazolványomba, hogy „jevrejka”.

Huszt meglepte, hogy a lány mennyivel természetesebb hangsúllyal vállalja a származását, mint magyarországi sorstársai szokták, önkéntelen rokonszenvvel hallgatta tovább.

– Meg kellett nyernem a városi, a körzeti és a megyei versenyt is, hogy felvegyenek. Aztán a kijevi akadémián is többet kellett teljesítenem, mint másoknak, nem hibázhattam, mert amit egy orosznak vagy ukránnak elnéztek, azért engem kirúgtak volna.

– Nem volt nehéz ilyen hendikeppel élni?

– Ó, az ilyen helyzetnek is megvannak a maga előnyei. A nagyapám régen mindig azt mondta: a nyulak a legjobb tulajdonságaikat annak köszönhetik, hogy a rókák üldözik őket. Én is folyamatosan olyan helyzetbe kerültem, hogy az átlagnál többet kellett nyújtanom. Ha fáradt voltam, akkor is teljesítettem a penzumot: gyakoroltam a hegedűn, megtanultam még tíz angol szót, elolvastam egy fejezetet a könyvből, tornáztam egy félórát. Azért, őszintén szólva, megkönnyebbültem, mikor áttelepültünk Magyarországra és én is egyenlő feltételekkel indulhattam.

– Szívesen folytatná Izraelben?

– Ez hogy jutott az eszébe?

– Az édesapja említette, hogy esetleg kiküldené oda.

– Már éltem kint egy évet és nem kívánok újra kimenni.

– Nem fejlődne jobban szakmailag? Azt mondják, hogy ott nagyon magas színvonalú a zenei képzés.

– Ez addig volt így, amíg a második világháború után Németországból bevándorolt zenepedagógusok tanítottak ott, sok híres szólistát kineveltek, de ezek a mesterek mára kiöregedtek vagy meghaltak, megszűnt a híres „tel-avivi iskola”. Elhelyezkedni is nehéz, azt mondják, hogy minden Oroszországból érkező repülőgép egy komplett zenekart hoz magával, az utcasarkokon is klasszis hegedűsök játszanak. De ha minden tökéletes volna, akkor sem tudnék élni Izraelben.

– Miért nem?

– Én azt hiszem, hogy vannak a zsidók általában és van Izrael állam – ezek külön fogalmak. De nagyon bonyolult elmagyarázni, majd egy más alkalommal beszéljünk róla.

– Engem érdekelne, hogy mit gondol.

– Mondtam már, hogy kinn töltöttem egy évet. Úgy mentem ki, mint egy rajongó, „Cion szerelmese”. Verseket írtam Jeruzsálemről, néztem a gyerekeket az utcán: milyen felszabadultak, erősek, öntudatosak, aztán fokozatosan rádöbbentem, hogy ez nem az én világom. Zsidónak lenni Ukrajnában és Magyarországon sem jó, látja, hogy az apám is hogy él: kisebbrendűségi komplexusok, örökös üldözöttségi tudat, mégis van ebben az életformában valami, ami nekem fontos. A száműzetésben lévő zsidók mindig kettős kultúrát hordoztak magukban, például magyart és zsidót, vagy oroszt és zsidót, ez Izraelben megszűnt, csak egyirányú a kötődés: zsidó. Nekem viszont Puskin vagy Arany János éppen olyan fontos, mint Mózes vagy Salamon könyve. Ilyen alapon viszont beszélgetni sem tudtam a kinti fiatalokkal – igaz, ők sem velem. Nem értették, mitől van bennem ez az örökös versenyszellem, bennük nem alakulhatott ki, mert otthon élnek és nem idegenben. Lehet, sőt biztos, hogy boldogabbak, mint én, valami mégis hiányzik belőlük.

Már beértek Budapestre, Husz a csuklójára nézett, meglepődött, hogy még csak tíz óra körül jár, olyan hosszúnak tűnt a mögötte álló nap. Noémi előreszólt a sofőrnek: – János bácsi, ne vigyen haza. Tegyen le valahol a Metrónál.

– Elviszem, Noémi, szívesen.

– Nem kell, magának még vissza is kell érnie, spórol egy félórát. Vigye el Husz urat.

Búcsúzóul Husz megszorította a lány kezét:

– Egyszer szívesen meghallgatnám, hogy játszik.

– Nemsokára lesz egy növendék hangversenyünk, ott én is fellépek. Majd küldök meghívót.

– Köszönöm, az apja tudja a címemet.

Husznak nem volt kedve hazamenni, megkérte a sofőrt, hogy rakja le a Flórián téren. Most is elfelejtette Edith számát, egy utcai fülke telefonkönyvéből kereste ki:

– Itt jártam a környéken, felugorhatok hozzád?

– Szervusz, várlak. Lemegyek érted kocsival.

– Nem kell, egy félórán belül ott leszek.

Husz egy még nyitva tartó standon két csokor rózsát vásárolt. Egybe akarta köttetni, de az árusnak nem volt rafiafonala, így csak egy újságpapírral fogta össze. A nedves papír lassan átmelegedett a kezében.

A férfi megállt az egykori tisztviselői lakóépület előtt és felnézett; Edith ablakából teaszínű fény szűrődött ki, Trabantja is ott állt a megszokott helyén. Felsóhajtott, és elindult felfelé a lépcsőn, most is csak a lánccal a falhoz rögzített létra igazította útba.

Husz átadta a virágot, aztán bementek a nappaliba, Edith már felbontotta a borosüveget.

– Ihatok, vagy levigyelek majd?

– Igyál nyugodtan, majd hívunk egy taxit, pénz állt a házhoz.

A férfi töltött a poharakba, fokozatosan megnyugtatta a körülmények szolid egyhangúsága.

– Szerinted van olyan módszer, amellyel ki lehetne számítani, hogy 1945. június másodika, az én születésnapom milyen napra esett?

– Valamiért fontos?

– Nem túlságosan, de azért szeretném leellenőrizni. Meg tudod nézni valahol?

– Úgy emlékszem, a régi Grätzer-féle „SICC”-könyvben volt egy öröknaptár, abból ki lehet keresni.

– Megvan neked?

– Igen, az összes gyerekkori könyvemet elraktam.

Edith levette a polcról a megkopott kötetet és kikereste a megfelelő oldalt, ujját csúsztatva a sorokon hosszan számolgatott, aztán Huszra nézett.

– Keddre esett a születésnapod, te is így tudtad?

– Nekem fogalmam sem volt róla. Kiszámíthatja ezt valaki kapásból?

– Legfeljebb egy bűvész, egy egész bonyolult táblázatot kell az illetőnek fejben tartani és bánni vele.

Husz eltöprengve idézte fel maga elé Kovács Áron képét.

Husz másnap reggel felhívta Orsait és beszámolt a történtekről. Egykori rabtársa már hallott a faluban kiragasztott plakátokról.

– Örülök, hogy Kovács végre komolyan veszi a helyzetet. Majd én is akarok mondani neked valami fontosat – Varjas Edinával kapcsolatban.

– Miről van szó?

– Ez nem telefontéma, majd személyesen. Okvetlenül kell beszélnünk.

– Feljössz a hétvégén?

– Most nem tudok, mert meghívtak egy kétnapos vadászatra, nem mondhatom le. Találkozzunk hétfőn este nyolckor a Corso Szállodában.

Husz a hétvégét otthon töltötte a lakásba bezárkózva. Tétovázott azon, hogy elkészítse-e Dulánszkynak a Regnum Marianum templom történetéről és szándékolt sorsáról szóló anyagot. Tudta, hogy csak egyoldalúan, célzatos ferdítésekkel írhatja meg, mégsem állt módjában semmibe venni ezt a lehetőséget. Tudomásul kellett vennie, hogy helyzete a „Mai Magazin”-nál megingott, eltekintve a Kovács-ügytől a praxisa sem indult be, szüksége volt egy többé-kevésbé biztosnak látszó állandó jövedelemre.

– Inkább egy nagy megalkuvás, mint tíz kicsi – mormogta magában.

A férfi rosszkedvűen látott neki a munkának, gyakran felállt az asztala mellől, kiment a konyhába, evett néhány falatot és ivott rá. Meg sem próbálkozott vele, hogy önállóan értelmezze és fogalmazza meg az anyagot, csak a segédletekből kiemelt mondatokat illesztette egymás mellé és szerkesztette össze, a végére hangulati lezárásként egy idézetet rakott Ady: „Egy templomépítő álma” című verséből. Legépelte, egy borítékba rakta, ráírta a címét, hogy ne tűnjön el az asztalát elborító papírtömegben.

Reggel távolból felhangzó térzenére ébredt, nem tudta, milyen alkalmat ünnepelnek, csak később jutott az eszébe, hogy ezen a vasárnapon tartják az országgyűlési választások első fordulóját. Délelőtt tíz óra felé a szomszédja bekopogott hozzá, hívta, hogy menjenek le együtt a szavazóhelyiséggé átalakított iskolába, de Husz nem tartott vele.

– Nem akarok szavazni.

A szomszéd megütközve nézett rá:

– Hogy lehet az?! Te rendőr voltál, ahogy mondani szokás: hivatalból elkötelezted magadat a szocializmus mellett, nem?

– A szocializmus mellett igen, de a Szocialista Párt mellett nem.

– Azért ez a két fogalom nagyjából fedi egymást.

– Egyáltalán nem! Akkora különbség van köztük, mint az istenhívő és a vallásos ember között, az egyiknek a hit a fontos, a másiknak a szertartások.

– Akkor miért nem szavazol egy másik pártra? Nem bízol a változásokban sem?

– Nem. Bármelyik párt is győz ma éjszaka, holnap reggel ugyanazok az emberek fognak felkelni és ugyanolyan körülmények között élnek tovább. A csodák ideje elmúlt, Magyarországon egy-egy hatalmi változás nem jelent többet, mint az apály és a dagály játéka – csak nem a tengerben, hanem egy kis elmocsarasodott tóban.

Husz elhallgatott, megbánta, hogy ilyen sokat beszélt, úgy érezte, feleslegesen adta ki magát. Meg akarta nyugtatni feszült idegeit, melegítőt vett fel, fogott egy labdát, és sokáig kosárra dobált az utca végén fekvő kis sportparkban.

Hétfőn délben bement a „Székely Kunyhó”-ba, Dulánszky még nem érkezett meg, Husz leült a várakozó szerkesztőségi tagok közé. Reggel nem hallgatta a rádió híreit, csak most, a beszélgetést figyelve értesült a jobboldal győzelméről a választások első fordulójában. Valamennyien bizakodva néztek a várható események elé, egyedül Kelemen, a színész aggodalmaskodott:

– Ezt az amerikai tőke nem fogja hagyni, ő a reformkommunistákra tett.

Földi leintette:

– Ha egy kicsit ügyesek vagyunk, mindent megoldhatunk. Meg tudtunk férni a törökökkel, százötven éven át is megmaradt az ország. Az oroszokkal is ki lehetett volna jönni, csak nem kellett volna átengedni a velük való kapcsolattartást a zsidóknak. Most majd vigyázni kell, hogy mi legyünk az amerikaiak „zsidói”. Ők sem ellenségük a saját pénzüknek, ha rájönnek, hogy velünk jobb üzleteket lehet kötni, akkor minket választanak.

Az ajtón Dulánszky lépett be, elsőnek Husszal fogott kezet.

– Elhoztad az anyagot?

– Igen, itt van.

– Elolvasom, de ha nem sietsz nagyon, előbb elintézek néhány más ügyet.

– Nyugodtan, ráérek.

A szerkesztő Földihez fordult:

– Megírtad a glosszát arról a Győr környéki eltűnt munkáslányról?

– Nem, még érlelem magamban egy kicsit. Szeretném jelképes szintre emelni, hogy minél inkább általánosítható legyen. Egy igazi Földi-írást szeretnék letenni az asztalra.

– Hagyd már ezeket a lila szövegeket, mondd azt, hogy bele sem kezdtél. Adok neked valami segítséget.

Dulánszky táskájából egy papírlapot vett elő és kitette az asztalra. Husz előredőlt a székén és egy pillantást vetett rá; megdöbbenve látta, hogy annak a plakátnak a másolata fekszik az asztalon, melyet Dunaagócson látott, a Kovács fejével egybemontírozott patkány, mely megöl egy gyereket.

– Mi ez? – kérdezték az asztal körött ülők, miközben kézről kézre adták a plakátot. Husz feszülten figyelte, hogy a válaszban milyen kiegészítő adat hangzik el, de Dulánszky vagy nem ismerte Kovács nevét és helyzetét, vagy nem akart beszélni arról, hogy ki tájékoztatta.

– Honnan szerezted ezt a plakátot? – próbálta felderíteni Husz az információ forrását.

– Ez maradjon egyelőre az én titkom – Dulánszky egy újságból kimásolt cikket nyújtott át Földinek. – Továbbá itt van egy Franciaországból származó anyag. 1969 májusában Orleans-ban történt, hogy a belváros elegáns butikjaiban, melyek zsidó tulajdonba tartoztak, a kereskedők elkábították az oda vásárolni betérő, mit sem sejtő fiatal keresztény lányokat, elrabolták, aztán eladták közel-keleti kuplerájokba.

– Ez igaz? – kérdezte Földi.

– Nem tudom, mondják. Írj valami olyan kommentárt, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Végezvén soros teendőivel a szerkesztő belekezdett Husz glosszájába, mikor letette az utolsó lapot, arcára elégedettség ült ki.

– Igen, ez profi munka, benne lesz az induló számban. Hová utaljuk a pénzt? Írjál húszezer forintot.

Husz kiállított egy számlát, átvette egy újabb cikk háttéranyagát és elköszönt. Örült, hogy Dulánszky elfelejtette előhozni a szerződtetése ügyét.

Egy utcai fülkéből felhívta Kovácsot, közölte vele, hogy a „Magyar Turul”-ban írni akarnak róla. Még a telefonban is érezte, hogy a hír mennyire megdöbbentette a vállalkozót.

– Nincs mód leállítani ezt a cikket? Biztosan létezik egy sajtóhivatal, ahol intézkedni tudnak.

– Magyarországon nincs cenzúra, nem is lehetne, hiszen legalább négyezer újság jelenik meg naponta vagy hetente.

– Perelni nem lehet?

– Csak akkor, ha lehozták a cikket, akkor viszont már nem érdemes. Még ha kötelezik is őket a helyreigazításra, akkor is újra leírják a rágalmat.

– Mégis mit lehet tenni?

– Egyelőre semmit, egyszerre van túl korán és túl későn. Meg tudom figyelni, hogy mire készülnek, ha hallok valami újat, majd jelentkezem.

Husz jóval a megbeszélt nyolcórás időpont előtt beült a Corso Szálló sörözőjébe. Egy papírlapot tett maga elé, gondolatban összeszedett, majd felírt minden részletet, hogy pontos tájékoztatást adhasson a barátjának. Nem tudta, hogy az Orsai által beígért szenzáció Varjas Edinával kapcsolatban mennyiben változtatja majd meg az események képét.

Elmerült a munkájában, csak arra rezzent fel, hogy a pincérek a megszokottnál hangosabban kezdenek el beszélni egymás között, összeszedik az asztalról a terítéket. Husz a faliórára nézett: negyed tizenegyet mutatott. Magához intette a pincért és fizetett:

– Ismeri Orsai urat?

– Hogyne, a törzsvendégünk.

– Nem járt itt ma?

– Nem láttuk.

– Nem hagyott üzenetet telefonon a nevemre? Husz Richárdnak hívnak.

– Azonnal utánanézek.

A pincér átment érdeklődni a szállodai portára, de ott semmit sem tudtak mondani neki. Husz felemelkedett a helyéről, kiment, de még sokáig ácsorgott a bejárat előtt. Tisztában volt vele, hogy valamilyen rendkívüli dolognak kellett történnie, amiért a barátja elmaradt a megbeszélt randevúról.

Az utolsó HÉV-vel hazament, de az otthoni telefonrögzítőjén sem várta üzenet. A központon keresztül felhívatta az Orsai lakást, de a kezelő hamarosan jelezte, hogy nem veszik fel a kagylót. Husz kérte, hogy negyedóránként ismételje meg a hívást, csak jóval éjfél után hagyatta abba a hiábavaló kísérletezést. Reggel beszólt a „Mai Magazin” titkárságára, hátha Orsai valamilyen okból ott kereste, de nem tudtak a jelentkezéséről.

Husz elhatározta, hogy leutazik a barátjához. Megnézte a menetrendet, csak kora délután indult közvetlen autóbuszjárat Dunaagócsra, tizenegy óra felé kezdett el készülődni. Biztos volt benne, hogy sikerül találkozniuk, feltételezte, hogy Orsait valamilyen betegség verhette le a lábáról.

Szeretett volna valamilyen ajándékot vinni neki. Egy hirtelen ötlettel előkereste a régi fényképeit tartalmazó nagyalakú borítékot, úgy emlékezett, itt található néhány olyan, mely még a börtöniroda környezetében készült. Hamarosan kezébe is akadtak azok a felvételek, melyeket a nevelőtiszt készített róluk, az egyiken a tréfa kedvéért a karjára emelve tartotta a nála másfél fejjel alacsonyabb Orsait. Husz hosszan nézte egykori önmagát, meglepte, hogy az arca a képen mennyivel nyugodtabbnak tűnik, mint mostanában.

– Kár volt kijönnöm! – mormogta magában, és a fotót becsúsztatta a tárcájába.

Késő délután ért le Dunaagócsra. Abban reménykedett, hogy Orsait még benn találja a falubeli fióküzletében és feltűnés nélkül beszélgethet vele, de az ajtó zárva volt. Az ablakban kiírták a tulajdonos lakáscímét. Husz senkit sem látott a környéken, akitől megkérdezhette volna, hogy merre találja meg a jelzett utcát, végül egy vendéglőben kapott felvilágosítást.

Az országutat párhuzamosan követő, de már a dombok lábánál futó kanyargós utcában Husz nehezen tájékozódott, a leereszkedő sötétségben a számtáblákat is alig látta. A keresett 14-es számú ház előtt megállt, egy pillantással felmérte az épületet. Rózsaszín árnyalatban tartott, hatalmas villa volt, mely szinte a telek egész területét kitöltötte, alig négy-ötméternyi szabad sáv maradt a falak és a kerítés között. Husznak az a benyomása támadt, mintha a ház tervezője néhány divatos nyugati mintát elegyített volna össze – rossz ízléssel és eltúlzott méretekben. Szemét összehúzva elolvasta a névtáblát: Orsai Péter – Juhos Anna. Bent a kertben a garázs előtt egy piros Mercedes kocsi állt – ez nem volt azonos Orsai autójával.

Csak az egyik emeleti ablakban égett fény. Husz várt néhány percig, még mindig bízott benne, hogy véletlenül felbukkan Orsai, aztán elszánta magát, megnyomta a csengőt. A jelzésre benn a házban kialudt a fény, Husz nem gondolhatott másra, mint hogy a benn tartozkodó így jelzi: nem kíván vendégeket fogadni. Minden remény nélkül újra csengetett, meglepődött, mikor a földszinten felgyulladt egy lámpa és kinyílt a ház kapuja. A butikban távolról már látott magas, vékony, szőke nő lépett ki a kerti terméskőből kirakott járdára. Közelebb érve látszott, hogy fekete nadrágkosztümöt visel, az arcát erősen kifestette.

– Jó estét, kit keres?

– Orsai Pétert.

– Milyen ügyben?

– A barátja vagyok, doktor Husz Richárd. Egyébként mi is beszéltünk már egymással, asszonyom, néhány héttel ezelőtt egy éjszaka hívtam magukat.

– Nem emlékszem rá. Kérem jöjjön vissza holnap reggel, és akkor tárgyalhatunk.

– Mutatnék valamit.

Husz kivette tárcájából a börtönirodán készült fényképet és benyújtotta a kertkapu rései között.

– Parancsoljon.

– Mi ez?

– Legyen szíves, nézze meg! Látni fogja, hogy nem vagyok idegen.

Az asszony visszament a házhoz, a bejárat fölötti lámpa fénykörébe emelte a képet, sokáig vizsgálta, aztán kinyitotta az ajtót Husz előtt.

– Fáradjon be!

– Péter itthon van?

Az asszony nem válaszolt, szótlanul előrement a kerti járdán. Husz hátulról megnézte hosszú combjait és formás fenekét, átfutott rajta a sejtés, hogy ez a nő aligha éri be Orsaival.

A ház tagolása belülről is elméretezettnek tűnt, egy meredek lépcső kötötte össze a három szintet. Husz édeskés szagot érzett a levegőben, bizonyos volt benne, hogy nem sokkal ezelőtt valaki kábítószeres cigarettát szívott itt. Orsainé az első emeleten egy bőr ülőgarnitúrával berendezett nappaliban mutatott helyet.

– Tessék, üljön le.

– Köszönöm. Péter hol van?

– Meghalt.

Husz nem tudta felfogni az asszony szavait:

– Valami baja van? Kórházba került?

– Mondom, hogy meghalt.

Sokáig hallgattak, Husz szólalt meg:

– Kaphatok valamit inni?

– Konyak?

– Köszönöm.

Husz felhajtotta az italt, és hátradőlt a bőrfotelban:

– Hogy történt?

– Azt mondják, hogy sima vadászbaleset volt. Letért a csapásról, és az egyik társa belelőtt.

– Csak azt mondják, hogy baleset volt, vagy tényleg az volt?

– Tényleg az volt.

– Akkor miért fogalmazott úgy, hogy „azt mondják”?

– Ne haragudjon, de nem vagyok olyan állapotban, hogy minden szavamat külön megválogassam. Azért fogalmaztam így, mert én magam nem voltam ott a helyszínen, nem láttam, hogy mi történt.

– Ki volt ott?

– Sokan. Péter mindig szerette az embereket maga körül. Itt a házunkban állandóan nagy társaság mozgott. Hat-nyolc emberrel szinte minden este összejöttek, kártyáztak, nézték a tévében a meccseket. Velük ment most is vadászni. Ők sem tapasztaltak semmi különöset.

– A rendőrség talált valami gyanúsat?

– Nem, pedig kimentek a helyszínre és megnéztek mindent. A jegyzőkönyvben véletlen balesetnek minősítették.

– Maga nem forszírozta a további vizsgálatokat?

– Nem volt miért. Ami a legfontosabb nekem: akárhogy is vizsgálódnak, Péter már nem támad fel.

– Maradt utána valamilyen levél vagy más írás, amit gyanúsnak talált?

– Nem, Péter nem szokott fölírogatni semmit.

Az asszony felállt:

– Biztos megéhezett, engedje meg, hogy megkínáljam egy szendviccsel.

– Köszönöm, de nem akarok időt vesztegetni. Szeretném elérni az autóbuszt.

– El fogja érni. Rögtön hozom.

Az asszony becsukta maga után a szoba ajtaját. Mikor magára maradt, Husz körülnézett, szeme megakadt egy falon lógó feszületen és Szűz Mária olajnyomatos képén. Elképzelte, hogy Orsai hányszor kerülhetett kényelmetlen helyzetbe e jelképek miatt.

Husz nem tartotta lehetetlennek, hogy akár itt ebben a szobában is rejtőzik valamilyen irat vagy más tárgy, mely megfejtené a titkokat, de legyőzte a kísértést, hogy kinyissa és átkutassa az íróasztal fiókjait. Arra gondolt, megkérdezi az asszonytól, hogy férjének mit sikerült felderíteni Varjas Edinával kapcsolatban. Belátta azonban, hogy nem remélhet őszinte választ, és érdeklődésével csak elárulná, hogy ismeri az Orsait foglalkoztató konfliktusokat.

Arra rezzent fel, hogy a ház előtti kertsávból zaj szűrődik fel. Husz kinézett az ablakon: egy férfi lépett ki az ajtón, a gyér világításban csak annyit lehetett kivenni a külsejéből, hogy szakállt visel. Beszállt a kertben parkoló piros Mercedesbe és elhajtott. Husz feltételezte: az asszony csak azért hagyta őt magára, hogy a vendégét kiengedhesse. A férfi szakálláról eszébe jutott Orsainak egy régi megjegyzése, hogy ha ő szakállt viselne, neki is lenne esélye a feleségénél.

Orsainé behozta a tálcát szendvicsekkel és sörrel:

– Fogyasszon.

Husz megköszönte a kínálást, vett egy szendvicset, de evés közben is tovább kérdezett:

– Megmondaná azoknak a nevét, akikkel a férje együtt vadászott?

– Miért kell ez magának? Higgye el, hogy nincs mit kutatni utánuk.

– Én nem feltételezek semmi rosszat, de Péter a barátom volt és szeretném, ha tisztázódna a halála. Azt hiszem, maga is örülne neki.

Az asszony kelletlenül mondott be néhány nevet, Husz felírta őket, aztán elköszönt. Elérte a Budapestre tartó autóbuszt, hátrahúzódott az egyik sötét hátsó ülésre. Végiggondolta a hallottakat: szinte lehetetlennek találta, hogy Orsai nem jelezte volna neki, ha valami gyanúsat észlel maga körül. Csak kétféle magyarázat kínálkozott: vagy váratlanul csaptak le rá, vagy valóban véletlen szerencsétlenség történt. Eltöprengett az asszony lehetséges szerepén, újra felidéződtek benne Orsai elejtett szavai rossz házasságukról.

Husz felmérte: egyelőre nincsenek eszközei, hogy hozzáférhessen a körülményeket tisztázó adatokhoz. Ha direkt módszerekkel próbálkozna, okvetlenül feltűnést keltene, és bezárulnának előtte a kapuk, külső segítségre van szüksége. A megoldás kulcsát keresve eszébe jutott régi barátja, Sajbán rendőr alezredes, úgy döntött, megkeresi és megkéri, hogy nézzen utána az ügy hátterének.

Június elején Husz egy partecédulát kapott, melyben közölték vele Orsai temetésének időpontját. Meglepődve tapasztalta, hogy a lap tetején a katolikus szertartást jelző feszület és egy Máté evangéliumából vett idézet áll. Az asszony nyilvánvalóan most sem akarta felfedni Orsai zsidó származását.

Husz úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat, a temetés napján már reggel leutazott Dunaagócsra és megpróbált utánanézni azoknak a személyeknek, akiknek a nevét Orsainé lediktálta.

Nem tudta, hogy kellene hozzákezdenie, mikor kiszállt a buszból, elgondolkodva és körül-körülnézve sétára indult a falu főutcáján. Egy vendéglő és egy mezőgazdasági kisgépeket árusító üzlet között váratlanul egy magán ügyvédi iroda cégtábláját fedezte fel. Husz benyitott; egy magánlakásból kialakított tárgyalóhelyiségbe jutott, az ajtónak háttal ülve egy kopasz férfi valamilyen iratot gépelt, de a vendég beléptére visszafordult és üdvözölte:

– Parancsoljon, miben lehetek a szolgálatára? Járt már nálunk?

– Még nem, tájékozódni szeretnék.

– Kötelességem figyelmeztetni, hogy nálunk már az első tanácsadás, sőt a meghallgatás is díjköteles. Ha ezzel egyetért, akkor folytathatjuk.

Husz időt akart nyerni a helyzet felmérésére.

– Először azt szeretném tisztázni, hogy jó helyen járok-e. Önök büntető vagy polgári ügyekkel foglalkoznak?

– Ilyen kis helyen, mint Dunaagócs, univerzális szolgáltatásra kell törekednie egy ügyvédnek. Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Füstér György vagyok.

– Husz Richárd.

Husznak úgy tűnt, mintha a neve hallatán megvillant volna valami az ügyvéd szemében, megbánta, hogy a valódi nevét mondta, de hogy ne vegyék észre az elbizonytalanodását, lendületből folytatta:

– Egy nemzetközi gazdasági szövetséget képviselek. Magyar áruk, elsősorban népművészeti és egyéb kulturális termékek gyártásával és forgalmazásával foglalkozunk, szeretnénk a tevékenységünket erre a környékre is kiterjeszteni.

– Értem, és ebben mit segíthetek?

– Örülnék, ha néhány lehetséges helyi partnerrel összehozna minket.

– Megtudhatnám, hogy kikre gondol? Tájékozódott már személyekre vonatkozóan?

– Van néhány ajánlott nevem, de előbb szeretném tudni, hogy hajlandó-e vállalni a közreműködést.

– Hogy hívják az Ön cégét?

Husz csak késve válaszolt:

– Donau–Duna.

Füstér az ajtóhoz lépett és bezárta:

– Megtisztelne, ha őszintén beszélne velem, őrnagy úr. Azt hiszem, jól emlékszem a rangjára.

Husz meglepetten kérdezett vissza:

– Honnan ismer engem?

– Több alkalommal is találkoztunk. Csodálkozom, hogy elfelejtett.

– Hol?

– Még annak idején a Tolnai Lajos utcában, a Budapesti Rendőrfőkapitányság Vizsgálati Osztályán. Többször is védtem olyan gazdasági ügyekben, ahol maga vezette a vizsgálatot. Mikor jött el a Cégtől?

– 1983-ban, átlovagoltam ügyvédnek.

Füstér meglepődve nézett fel:

– Ez hogy sikerült? Én még jól emlékszem azokra az évekre: a belügyminiszter és az igazságügyminiszter külön megállapodása kellett egy ilyen váltáshoz. Hatszáz volt az ügyvédi létszám sperrstundéja, egy fővel sem több.

– Válogatott kosárlabdázó voltam, rendelkeztem bizonyos összeköttetésekkel.

– Biztos, hogy hamar kialakult a klientúrája. Gondolom, az ügyfelek megtudták, hogy maga rendőr volt, azt hitték, hogy megmaradtak a kapcsolatai a rendőrségnél, és többet el tud intézni, mint mások.

– Volt ilyen is.

Füstér végignézte Husz külsejét:

– Rendesen megöregedett azóta – hajára mutatott –, magánál is látszik, ami nincs.

– Térjünk a tárgyra.

– Igaza van, miről van szó?

Husz belátta, hogy ha valamit el akar érni, ki kell terítenie a lapjait:

– Orsai Péter ügyében jöttem. Ismerte őt?

– Én igen, de maga hogy került vele kapcsolatba?

– Barátom volt benn a sitten.

– Ma lesz a temetése.

– Tudom, ezért jöttem le. Szeretném tudni, hogy mi történt vele – Husz négy ötezerforintos bankjegyet tett le az asztalra. – Tessék, nem kérek számlát róla.

Füstér eltette a pénzt.

– Köszönöm. Pontosan mi érdekli?

Husz elővette a papírt, melyre az Orsainétól hallott neveket írta fel:

– Szeretnék hallani valamit azokról a vadásztársakról, akik jelen voltak, mikor a szerencsétlenség történt. De csakis őszintén, vagy sehogy!

– Értettem. Ki az első?

– Doktor Kiss Béla körorvos. Milyen ember?

– Kábítószeres, de emellett is egy csodabogár. Mikor megdöglött a macskája, márvány sírkövet állíttatott neki a kertjében. Egyszer egy influenzás betegével közölte, hogy az injekciót a szemébe fogja beadni. Nagy polihisztornak tartja magát, állandóan filozófiai és történelmi ismereteivel kérkedik. Szerintem olyan műveletlen, hogy a mohácsi vészt összetéveszti a jobbkéz szabállyal, csak kimazsoláz egy-egy látványos elemet.

Husz még négy nevet olvasott fel, Füstér valamennyit ismerte: vagy helyben éltek, vagy Győrben, ahonnan csak vadászni és szórakozni jártak ki erre a környékre. Foglalkozásukat tekintve ketten is különféle bankérdekeltségeket képviseltek, a harmadikuk egy textilgyár igazgatója volt, a negyedik színész. Mikor Husz végzett a felsorolással, Füstér várakozóan nézett fel:

– Több nincs?

– Más is részt vett ezen a vadászaton?

– Igen, Eszenyi Ferenc. Az ő nevét nem adta meg az informátora?

– Nem említette. – Husznak eszébe jutott, hogy már hallotta ezt a nevet, Kovács beszélt róla mint vetélytársáról a gabonatárház megvásárlásának ügyében. – Ki ez az Eszenyi? Hová való?

– Itt született a faluban, most olyan negyvenöt-ötven éves lehet. Az apja a háború előtt „vitézi” rangot kapott, a dunaagócsi Hangya szövetkezeti bolt vezetője volt. Az öreget 1950-ben lecsukták valamilyen ürüggyel, akkor Eszenyi a bátyjával együtt nekivágott a határnak. A zöld ávósok utánuk lőttek, az idősebb fiú meghalt, ő átjutott Ausztriába. Aztán sokáig nem hallottunk Eszenyiről, 1986-ban települt vissza.

– Mivel foglalkozik?

– Mindenfélével, a legnagyobb válalkozása az volt, hogy megvette a régi Dóczy kastélyt és egy klubot alakított ki benne. Most ő a falu hűbérura, a kezében tart mindenkit. Nagy kan, végigizélte már a fél környéket.

Husz emlékezetében felmerült az Orsaiék háza előtt parkoló kocsi.

– Nincs neki véletlenül egy piros Mercedese?

– De van. Ezek szerint már találkozott vele.

– Nem, csak kitaláltam.

– Ezt nem lehet kitalálni.

– De igen, ennél a fajtánál ez a kocsi tipikus státuszjelképnek számít. Van még valami érdekes?

– Egyelőre ennyit tudok mondani.

Husz felállt:

– Figyelje az ügyet továbbra is, minden érdekel. Majd jelentkezni fogok.

A sírkert felé tartva Husznak még mindig maradt ideje körülnézni a környéken. A domboldal legalján egy futballpálya helyezkedett el, ezt egy magas rakott kőfal választotta el a zsidó temetőtől. A sírok közeit olyan sűrűn felverték a magról behullott bokrok, hogy a pályáról átrúgott labdákat aligha lehetett megtalálni köztük. A magasabban fekvő parcellákon viszont már láthatólag elkezdődött a rendbetétel; kijavították a bejárati vaskapu sérüléseit, és helyrehozták a belső utak induló szakaszát. Építőgépek és anyagdombok jelezték, hogy hamarosan nekilátnak a ravatalozó renoválásának is. Husz benézett a kapu résein és próbálta megfejteni a közeli sírkövekre vésett rajzolatokat: kitárt kezek és kancsók jelentését. Annyira elmerült foglalatosságában, hogy összerezzent, mikor megszólaltak a háta mögött:

– Bocsánat, itt lesz a temetés?

Husz visszafordult; az úton két alacsony, középkorú nő állt egy kopott Skoda mellett, mindketten fekete kosztümöt viseltek.

– Nem vagyok idevaló – mondta Husz –, de nem hiszem, hogy használnák ezt a temetőt.

– De ez a zsidó temető?

– Úgy látom, hogy igen.

A két nő visszaszállt a kocsiba, és elhajtott a domb tetején elhelyezkedő keresztény temető felé. Husz is folytatta útját a kapaszkodón, a kora délutáni időben erősen sütött a nap, megizzadt, kinyitotta ingén a felső gombot és a nyakkendőjét is meglazította.

A temető előtt már autók sokasága parkolt, ott állt közöttük a már ismert piros Mercedes is. Husz vásárolt egy sírcsokrot a virágárusnál.

A ravatalozó előtt sűrű tömegben gyűltek össze a gyászolók, az épület és a magas kerítés között megrekedt a hőség, a levegőben émelyítően terjengett a lobogó kandeláberekből áradó spirituszszag – Husz letette a sírcsokrot a koporsó elé, megállt, fejet hajtott. Beljebb lépve részvétét nyilvánította az özvegynek, aztán megpróbált oldalt az árnyékba húzódni.

Már néhány perce várakozott, mikor észrevette, hogy elhalad mellette az a két középkorú nő, aki útközben érdeklődött nála a zsidó temető iránt. Az asszonyok felsiettek a ravatalozó lépcsőin, egyenest a gyászruhás Orsainéhoz léptek, kezdetben visszafogottan, majd egyre hangosabban vonták felelősségre, amiért katolikus szertartás szerint temetteti el az ő testvérüket. Időbe tellett, amíg Husz felfogta, hogy Orsai két nővére jelent meg.

A két nővér átfogta a koporsót és valamilyen héber imát mondott, a botrány elkerülhetetlennek látszott. A megjelentek lassan ocsúdtak fel, a háttérben már közeledett a pap a kántor kíséretében, mikor néhány férfinak sikerült elvonszolnia az asszonyokat.

Husz figyelte az összehajló fejjel sugdolódzó csoportokat, úgy vette ki, hogy ebből az incidensből értesültek Orsai zsidó származásáról, az alkalomhoz illő merev arccal, de izgatott félszavakkal tárgyalták meg egymás között az eseményt. Husznak jólesett arra gondolnia, hogy a barátja nem érte meg rejtőzködése titkának ilyetén szétfoszlását.

– Nyugodj békében, te vagány kis zsidó! – mormogta maga elé.

A pap vagy nem tudta, vagy nem akarta tudomásul venni a történteket, beszélni kezdett. Újra és újra magasba emelte a hangját, mintha megfeledkezett volna róla, hogy egy temetésen csak egyszer lehet igazán meghatni a gyászolókat, a hallgatók megkönnyebbültek, mikor végre kimondta az áment.

Felpakolták a koszorúkat és elindult a koporsót szállító kocsi. A tömeg felzárkózott mögé, majd a nyitott sírgödörhöz érve lassan megállt és közben széthúzódott. Míg a pap beszélt, egy férfi lépett oda hozzá:

– Husz úr?

– Igen.

– Anna arra kéri Önt, hogy a temetés után tisztelje meg a látogatásával.

– Milyen Anna?

– Orsainé, az özvegy.

– Köszönöm, ott leszek.

Husz hallgatta a göröngyök dobogását a koporsón, közben becsukott szemmel felidézte maga elé az alacsony, katonás „Pumukli” határozott lépteit a börtön folyosóján, arcának tettetett komolyságát egy-egy vicc poénjának kimondása előtt. Olyan élénken merültek fel benne ezek a képek, hogy nem tudta visszatartani a könnyeit. Fogait csikorgatva megfogadta magában, hogy felderíti majd „Pumukli” halálának körülményeit.

Kialakult a részvétnyilvánítók szokásos sora, az özvegyhez járultak, Husz nem csatlakozott hozzájuk, kifelé indult. A kapu előtt látta Orsai két nővérét, feszült arccal, összeharapott szájjal álldogáltak, feltehetőleg arra vártak, hogy a tömeg eloszoljon és ők magukban gyászolhassák meg az öccsüket. Husz legyőzte a kísértést, hogy odalépjen hozzájuk és elbeszélgessen velük.

Lesétált a dombon, beült a pályavendéglőbe és megivott egy korsó sört. Bárhogy próbálta húzni az időt, így is az elsők között érkezett meg az Orsai házhoz, csak néhány kocsi parkolt előtte. Tovább sétált a következő sarokig, ott visszafordult és csak azután nyomta meg a csengőt.

Egy fekete ruhába öltözött öregasszony engedte be a kapun:

– Juhosné vagyok, Anna édesanyja. Tessék befáradni.

Husz felment az emeletre. Megállt a lépcső tetején, és egy ideig hallgatta a nappaliból kiszűrődő beszélgetést, a hangokból úgy vette ki, hogy öt vagy hat látogató tartózkodhat benn. Köhintett, mintegy előre jelezve az érkezését és belépett a szobába. Orsainé bemutatta őt a vendégeinek:

– Doktor Husz Richárd, a férjemnek egy régi barátja. Budapestről jött le a temetésre.

A név hallatára egy magas, rövidre vágott hajú, de szakállt viselő férfi felkapta a fejét és az érkezőhöz lépett:

– Eszenyi Ferenc vagyok.

– Üdvözlöm.

– Hol hallottam én magáról?

– Nem tudom, azt hiszem, még nem találkoztunk.

– Egész biztos ismerem a nevét.

Husz azt hitte, hogy arról a szokásos trükkről van szó, mellyel a primitív és erőszakos emberek el akarják bizonytalanítani a velük kapcsolatba kerülő ismeretleneket. Végigmérte a mereven maga elé figyelő Eszenyit, úgy vette észre, hogy az egyik szeme üvegből van. Kényelmetlenül érezte magát a szoba közepén álldogálva, ezért bocsánatkérően biccentett, megfogott egy borospoharat és a háttérbe húzódott vele. Eszenyi kisvártatva ide is követte.

– Ne haragudjon, hogy ráakaszkodok magára, de az olyan nevet, mint Husz Richárd, megjegyzi az ember. Nem írt véletlenül egy cikket ebbe az új lapba, a „Magyar Turul”-ba?

Husz restellte ezt az írását, de úgy gondolta, Eszenyi talán könnyebben megnyílik előtte, ha elvállalja a szerzőséget. Igyekezett olyan könnyed hangon megszólalni, mint ahogy azt beszélgetőpartnere egy pesti újságírótól elvárhatja.

– Véletlenül? Ilyen véletlenek nincsenek. Előre megfontolt szándékkal követtem el.

– Ugye az egy felhívás volt a „Regnum Marianum” templom újjáépítésére.

– Igen.

– Gratulálok hozzá – Eszenyi koccintásra emelte a poharát. – Végre egy lap, amelyik nem köntörfalazik, hanem kimondja az igazságot. Tagja a szerkesztőségnek?

Husz határozatlanul bólintott:

– Gyakorlatilag oda tartozom. Érdekli valami ezzel kapcsolatban?

– Sok levelet kapnak az olvasóktól?

– Ahhoz képest, hogy még csak most indultunk, elég sokat.

– És mi a gyakorlat: mennyit közölnek belőlük? Például egyes dokumentumokból?

– Ez mindig attól függ, hogy az adott számra milyen anyag jött össze. Talán Ön is beküldött valamit?

– Nem, csak az embert érdeklik az ilyen kulisszatitkok. Majd még találkozunk, parancsoljon, a névjegyem.

Eszenyi bólintott és elindult a szoba belseje felé, a háziasszonyhoz lépett, megfogta a könyökét, a sarokba vezette és leültette. A mozdulat otthonosságából Huszban megerősödött a gyanú, hogy a férfi Orsainé szeretője.

Husz nézegette a névjegyet, melyen csak ennyi állt: „Eszenyi Ferenc, Piroschka Klub, Dunaagócs” – és a klub telefonszáma. Összegezte a megfigyeléseit, megjegyezte az üvegszemet, az erős fizikumot, a tarkó alatti részen a valósággal feketére égett nyakbőrt. Eszenyi valószínűleg éveket töltött forró égövi környezetben.

Közben újabb és újabb vendégek érkeztek. Husz feszülten figyelt a bemutatkozásnál elhangzó nevekre, megpróbálta kiválasztani közülük azokat, akiket az asszony korábban a tragikus vadászat résztvevőiként említett meg. Figyelmét leginkább a körzeti orvos, doktor Kiss Béla vonta magára; reszkető keze, gyöngyökben verejtékező homloka, egész csapongó magaviselete elárulta a megrögzött kábítószerélvezőt. Husz feltételezte, hogy a fekete szemüveget is azért viseli, hogy eltakarja vele tűszúrásnyira összeszűkült pupilláját. Igyekezett a közelébe húzódni, hogy követni tudja a szavait.

Az orvos a helybeli patikussal vitatkozott, aki számonkérte rajta, hogy miért nem ír fel a pácienseinek bizonyos drágább gyógykészítményeket – így jelentős forgalomtól és haszontól esik el.

– Engem ebben a községben senki sem vonhat felelősségre – mondta az orvos –, itt az történik, amit én akarok. Ha összeveszek valakivel, nekem egy lépést sem kell tennem ellene, csak bemegyek a kocsmába és azt mondom az embereknek, hogy bontsátok le az illető házát, és ők szétszedik az utolsó tégláig. Ha akarod, felvehetlek a listára.

– Ne haragudj, Béla, de én ezzel nem dicsekednék, hanem szégyellném magam.

Eszenyi felfigyelt a szóváltásra, odalépett a vitatkozókhoz és néhány, látszólag közömbös szóval elhallgattatta az orvost.

Megjött Foky Jenő, az a győri színész, aki ugyancsak szerepelt a vadászat résztvevőinek névsorán. Basszus hangját kieresztve kondoleált az özvegynél, majd körbejárt, megölelte és megcsókolta az ismerőseit, poharát úgy emelte koccintásra, mintha csak egy lakodalmon volna jelen. Husz vele is beszélgetést kezdeményezett, megpróbálta a szót Orsai halálos balesetére terelni, de Foky kitért előle:

– Ne haragudj, pajtás, de nem akarok beszélni erről, különösen Anna jelenlétében. Még túl friss a gyászom, de majd egy más alkalommal visszatérünk rá.

Egy másik vadásztárs, a körzeti bank vezetője a közelmúltban megnyerte a megyei választásokat és egy jobboldali párt jelöltjeként bejutott az Országgyűlésbe. Mintha folytatná a korteshadjáratát, beszélgetőtársainak az elképzeléseit fejtegette:

– Én vissza akarom hozni az ideális régi Magyarországot. Újra lesz magyar falu, ahol vasárnap a templomból ballag haza a nép, ahol a hosszú téli estéken messzi ősökről szól az igaz mese, ahol a kemence kenyeret ad, ahol a becsületes kétkezi munka rangot jelent, az idősek meghatározó tekintélyt élveznek akár a családban, akár az egész faluközösségben.

Szavaitól végigfutott a hideg Husz hátán. Első nemzedékes értelmiséginek számított, gyerekkorában végigélte, hogy bomlott fel a hagyományos falusi-tanyai életforma. Anyai nagyapja még nyolcvanévesen, félig megvakulva is öntudatosan csapkodott a botjával, mikor a gyerekei valamiben ellentmondtak neki:

– Erre is az enyém, arra is az enyém – mondta a tanya körüli néhány hold homokföldre utalva –, és vagy azt csináljátok, amit én akarok, vagy nem hagyok rátok semmit.

Csak a plébános kegyeit kereste, aki a cölibátustól megnyomorult lélek volt, a bérmálási oktatáson arról faggatta a süldőlányokat, hogy éreznek-e élvezetet biciklizés közben. Husz anyjával együtt mindig a tervezettnél korábban menekült vissza ebből a környezetből külvárosi egyszobás lakásukba. Most szerette volna megkérdezni az újdonsült képviselőt, hogy ő maga vajon hajlandó volna-e leköltözni egy villany, gáz és út nélküli tanyára, de még idejében visszafogta magát.

– Egy gyászoló házban nem illik ünnepelni – mondta a képviselő. – Feri, átmehetünk hozzád a Klubba?

– Természetesen, szívesen látlak titeket.

A nyolcfőnyi társaság a ház előtt kocsikba ült és átment az egykori Dóczy-kastélyba, melyben jelenleg az Eszenyi tulajdonába tartozó klub működött. Husz alkalmi útitársától megtudta, hogy az épületet az államosítás után a megyei Idegenforgalmi Vállalat kapta meg, Eszenyi először kibérelte, aztán megvásárolta a cégtől.

A bejárati kaput az első kocsival érkező Eszenyi nyitotta ki mágneses kártyával, egy kézmozdulattal hátraküldte az elősiető kutyás őröket. Az autók megálltak a lebetonozott parkolóban, Husz is kiszállt és körülnézett. A kastély egy legalább kéthektáros parkban terült el, egy dombtetőn húzódó kerítés jelezte a telek határát. Eszenyi még nem készült el teljesen a felújítással, néhány melléképület faláról hullott a vakolat, az antik stílusú díszkutak kávái és a szobormásolatok egy halomba lerakva várták, hogy a helyükre kerüljenek.

A földszinten egy bárt építettek ki tizenöt-húsz asztallal, minden lehetséges sarokban tükröket szereltek fel, próbálták vizuálisan kitágítani a teret, de az így megtörő fények bántották a szemet. Mellényes pincérek és kisestélyit viselő pincérnők hordták ki a rendelést. Az asztalok mellett sűrűn felhangzó német szavak jelezték, hogy a klub forgalmát jórészt a közeli Ausztriából érkező vendégekre alapítja.

Az amerikai stílusú kis színpad valójában egy dobogó volt, melyet felül ládaszerűen alakítottak ki, ide élénk színű művirágokat raktak és egy vastag üveglappal takarták le. Most két szőke, kosárlabdás alkatú konzumlány táncolt rajta magnózenére.

Eszenyi a báron át a hátsó VIP szobába vezette a vendégeit. Az eltolható üveglapon át innen is lehetett követni a műsort anélkül, hogy a bárban ülők kívülről beláthattak volna. A helyiséget masszív asztalokkal és bőr ülőgarnitúrával bútorozták be, a falon néhány kép lógott, Husz ránézésből nem tudta megítélni a színvonalukat. A plafonra szárnyas angyalokat festettek: „amor magistra vitae”, a „szerelem az élet mesterasszonya”-felirattal.

A szoba sarkában már ott ült egy harminc év körüli férfi, előredőlve bámulta a táncosnők mozgását. Ismerhette a belépő társaság tagjait, mert kezet fogott velük. Eszenyi bemutatta Husznak:

– Kajdácsy százados úr, a győri járási kapitányságról.

Husz okulva a korábbi tapasztalatokból, úgy mormolta el a nevét, hogy Kajdácsy lehetőleg ne értse meg. Leült és a dobogón táncoló lányokat figyelte.

– Ukránok? – kérdezte Eszenyitől.

– Igen. Tetszik valamelyik? Tekintse magát a vendégemnek.

– Köszönöm, majd gondolkodom rajta.

Eszenyi pezsgőt hozatott az újonnan megválasztott képviselő tiszteletére:

– Egészségedre!

– Köszönöm – a képviselő felemelte a poharát. – És igyunk Péter emlékére is.

A név hallatán újra előjött a temetőbeli botrány története, Orsai nővéreinek viselkedéséről kezdtek tárgyalni:

– Ilyen szemtelenek csak zsidók lehettek, jó, hogy egy rabbit nem hoztak magukkal!

– Ha hagyjuk őket, képesek lettek volna átvinni a koporsót a zsidó temetőbe.

Foky, aki nem volt jelen a szertartáson, elképedve kérdezte:

– A Péter zsidó volt? Ne mondjátok, hihetetlen.

– Érdekes fajta volt, „mokány kun zsidó”, ahogy mondani szokták. Nehéz felismerni – fejtegette Kiss Béla –, nem voltak meg benne a fő fizikai jellegzetességek: a görbe orr, a hunyorgó szem, az összeszorított fogak, az elálló fülek, a négyszögletű körmök, a lapos láb, a kerek térdek, az árulók és képmutatók lágy, kocsonyás keze…

Kajdácsy közbeszólt:

– Én ennek ellenére sem értem, hogy tudott megtéveszteni titeket. Én tíz lépés távolságból észreveszem, hogy valaki zsidó vagy cigány.

Husz rezignáltan nyugtázta magában, hogy Kajdácsy csak azt a szöveget ismételgeti, melyeket évekkel ezelőtt aktív rendőr korában ő is gyakran hallott a kollégáitól.

Kevéssel később az üvegfalon túl a bárban véget ért a műsor. A két táncosnő leszállt a dobogóról és átjött a VIP szobába. Egyikük egyenesen Kajdácsyhoz lépett, bizalmas mozdulattal kézenfogta és elvitte magával. Husz fején átfutott a gondolat, hogy a rendőrtiszti fizetésből miképp telik konzumnőkkel való szórakozásra, esetleg biztonsági feladatokat lát-e el cserébe, de nem maradt ideje töprengeni, mert Eszenyi odahívta a másik lányt:

– Áljona, ez itt a barátom, Richárd, szeretném, ha jó volnál hozzá. Felmentelek ma estére, igyatok valamit a bárban.

A szőke nő előresietett, Husz vállára tette a kezét, fejével intett, hogy kövesse. Leültek a pultnál, a mixer Áljonának kérdés nélkül egy Bailey’s Irish Cream-et töltött, Husz egy konyakot rendelt. Csak most nézte meg közelebbről a lányt; estélyi ruhája kifogástalannak tűnt, testét rendben tartotta, az arcán sem mutatkoztak azok a sebek, melyeket bosszúálló stricik szoktak ejteni az általuk futtatott nők arcán. Husz megpróbálta összeszedni megkopott szókincsét és oroszul kérdezte:

– Kosaraztál, Áljona?

– Honnan tudsz oroszul?

– Valaha tanultam és még nem felejtettem el mindent. De te is segíthetsz magyarul, ha megakadok. Szóval kosaraztál?

– Igen, kadett válogatott voltam. Te is játszottál?

– Egy pár évig. Szerencséd van az alakoddal.

– Miért?

– Mert az egész világon mindenütt a magas nők jöttek divatba.

– Merci! Akarsz inni még?

– Nem, egyelőre elég volt.

– Akkor felmehetünk, oda is kérhetünk italt. Szeretnél előtte beülni a Jacuzziba?

– Az micsoda?

– Olasz pezsgőfürdő. A barátnőm oda ment a fiújával, ezzel a rendőrrel, de mi is beférünk, négyszemélyes.

– Inkább hagyjuk, nincs kedvem hozzá.

– Ahogy neked tetszik.

Felmentek a lépcsőn, az első emeleten Eszenyi lakott, a konzumáló lányok szobái a másodikon helyezkedtek el. Itt is látszott, hogy még nem jutott elegendő pénz a kastélyépület teljes felújítására; a folyosó oldalfalait egyenlőtlen táblákból összeállított lambéria borította és a padló síkos műanyag bevonata is inkább egy vidéki turistaszállóra emlékeztetett. Eszenyi valószínűleg azért takarékoskodott éppen itt, mert feltételezte, hogy aki feljön ide, azt már nem érdeklik a hasonló részletek.

A folyosóról nyolc szoba nyílt, Áljona az utolsó előtti ajtónál állt meg:

– Gyere be, hogy is hívnak?

– Richárd.

– Gyere be, Richárd.

Ezt a szobát is az emelet eredeti alaprajzát átszabva alakították ki. Az átrendezés nyomán egy szűkös belső tér keletkezett, melyet egy nagy, alacsony ágy szinte teljes egészében betöltött, mellette csak egy szekrénynek, egy pipereasztalnak és két széknek jutott hely. Husz leült a fekete, közepén Oroszlán csillagjeggyel díszített ágytakaróra.

– Vetkőzz le! – mondta a lány és elkezdte kibontani a ruháját.

– Nem vetkőzöm és te se törd magad. Nem akarok lefeküdni veled.

– Miért nem?

– Mondjuk azt, hogy impotens vagyok. Egy félóra múlva lemehetünk, addig kitöltjük az időt. Beszélgessünk.

– Ha Pierre megtudja, nagyon megharagszik.

– Ki az a Pierre?

– A főnök.

Husz nem értette, hogy Eszenyi Ferencnek miért Pierre a beceneve, de feltételezte, hogy Áljona sem ismeri az okát.

– Tőlem nem fogja megtudni, legföljebb te mondhatod el neki. Van valami köztetek?

– Semmi, ő csak civilekkel fekszik le.

– Járnak fel hozzá a faluból is?

– Utoljára egy kis szőke lány, de egyszer csinált egy nagy botrányt, aztán nem jött többet. De miért érdekel? Mi vagy te, rendőr?

Husz nem akart túlzott hangsúlyt adni ennek az ügynek, vállat vont:

– Ugyan már. Valamiről csak kell beszélni.

– Akkor beszéljünk rólam.

– Mihez akarsz kezdeni?

– Összegyűjtök egy kis pénzt, aztán hazamegyek. Akarok nyitni egy ugyanilyen házat, ahol én leszek a főnök.

A lány látta Husz arcán a kétkedést, legyintett:

– Tudom, azt szokták mondani, hogy a kurva kezén nem marad meg a pénz, de én kivétel vagyok.

– Lehet, de én a te helyedben nem dicsekednék vele, veszélyes. Nem félsz, hogy megöregszel, mire a pénz összejön?

– Mondd már! Akkor már tudok venni magamnak egy fiatal fiút. Biztos, hogy nem akarsz lefeküdni velem?

– Egészen biztos.

– Akkor lassan lemehetünk. Viselkedj úgy, mintha minden rendben lett volna.

– Persze, meg foglak dicsérni a főnöködnek. Azt hiszem, úgy szokás, hogy én menjek előre.

Husz búcsút intve kilépett a folyosóra, ugyanakkor kinyílt egy távolabbi ajtó is, ösztönszerűleg visszahúzódott a beugró takarásába: Kajdácsyt vette észre, a másik ukrán táncosnővel összeölelkezve tartottak a lépcső felé.

Lent a társaságot szenvedélyes vitában találta, összeszólalkoztak az országgyűlési választások várható következményein. Husz közelebb húzódott, mindenképpen ki akarta provokálni, hogy újra meghívják, szüksége volt valamilyen jogcímre, hogy feltűnés nélkül jelenhessen meg a faluban. Sikerült elérnie, hogy a hónap végére meginvitálják egy vadászvacsorára. Tíz óra felé elköszönt.

– A kocsi leviszi Győrbe – mondta Eszenyi. – Parancsoljon, itt egy állandó belépő a Klubba. De van egyáltalán vonata Pestre? Maradjon itt reggelig.

– Éjfél körül jön egy nemzetközi gyors, ha nem tudok felszállni, akkor fogadok egy taxit. Reggel fontos tárgyalásom lesz.

Husz kétszer is körbejárta a kis belvárosi teret, amíg megtalálta azt a házat, melynek alagsorában a kerületi rendőrkapitányság gyakorló lőtere működött – ezt már azután létesítették, hogy ő eltávozott a testülettől. A kaputorkolatban behajolt a portásfülke ablakán:

– Sajbán alezredes urat keresem.

– Már ezredes, egy féléve.

– Nem tudtam. Husz Richárd vagyok.

A kapus kikereste a nevét az előjegyző lapon:

– Az ezredes úr még nincs itt, tessék bent megvárni.

Husz elhaladt a bezárt szolgálati étkező mellett, ajtajánál a lőteret jelző nyíl a pincelejárat felé mutatott. A lépcsőház falára kiült a salétrom, a kis oldalbenyílókban törött bútorokat és más használaton kívül helyezett tárgyakat raktak le, Husz csak nehezen lélegzett a fojtogatóan nedves levegőben.

Lent a lőtér páncélajtaja fölött égett az éppen folyó gyakorlatot jelző vörös lámpa, kihallatszottak a tompa puffanások, Husz leült az előtérben. Hiába kutatta végig a táskáját olvasnivaló után, unalmában a falra kiakasztott vaddisznó és szarvas ábrázolatokat nézegette: az állatok testére céltáblát montíroztak, aztán behunyta a szemét és a tarkóját a falnak támasztotta.

A férfi már majdnem elaludt, mikor lefelé tartó lépteket hallott, a könnyű dobbanásokból arra lehetett volna következtetni, hogy egy gyerek vagy egy vékony termetű ember közeledik, de a több mint százkilós Sajbán tűnt fel a fordulóban. Kezet fogtak.

– Hogy vagy? – kérdezte Husz.

– De büszkén! – mondta az ezredes és többször is megnyomta a csengőt a páncélajtó mellett. Nyilvánvalóan egy belső kódot használt, mert kisvártatva beléphettek a lőtérre.

Bent várniuk kellett néhány percet, mert az állásban tartózkodók most lőtték le az utolsó sorozatukat. Tábla helyett a falra vetített filmre céloztak, mely különféle harci helyzeteket ábrázolt: egy bűnöző kilép a kocsmából és el kell találni, mielőtt még felemelné a fegyverét, egy másik egy fa mögé bújik és hol jobbra, hol balra elhajolva néz ki mögüle egy pillanatra. A sikeres leküzdésüket egy-egy felvillanó fénycsóva jelezte. Husznak csak most tűnt fel, hogy mindegyik célul állított személy cigány.

A levegőben ott terjengett a lőpor átható szúrós szaga, a kezelő beindította a ventillátort. Sajbán tekintélynek számíthatott ezen a helyen, rögtön szabaddá tettek két lőállást, közelségükből elsöpörték a padlóra hullott rézhüvelyeket. Az ezredes két pisztolyt szedett elő a kézitáskájából:

– Melyikkel akarsz lőni?

Husz a könnyebb, csehszlovák gyártmányú fegyvert választotta, Sajbánnak a nehéz, kilencmilliméteres kaliberű Parabellum maradt. Husznak egy átlagos lőlapot ragasztottak ki, az ezredesnek a legkisebbet, alig tenyérnyi méretűt.

Husz betározott, felvette a fülvédőt és elfoglalta a helyét a lőállásban. Hosszú idő után most először tudott megfeledkezni a külvilág fenyegetéseiről, jól érezte magát, idegei lelazultak. Kérdőleg oldalt nézett, Sajbán bólintott, hogy készen áll, kezdhetik. Husz minden sietség nélkül célraemelte a pisztolyt, kivárta, amíg kezének remegése lecsillapodik, és egy lassú mozdulattal meghúzta az elsütő billentyűt. A távolból úgy látta, hogy a találat a tizes kör közepén jelenik meg, ettől Huszban feltámadt a versenyszellem, igyekezett minél jobb eredményt elérni. Lelőtte a tárba nyomott tíz töltényt, aztán letette a fegyvert és kisétált a céltáblához, meg volt elégedve a szórással, csak egyetlen lövés csapódott a fekete kör szélébe.

A kezelő nem hozott ki új lőlapot, kis kerek papírfoltokkal ragasztgatta le a becsapódások nyomait. Közben Husz újra töltött, de a kezdeti lelkesedése már elszállt, szinte összpontosítás nélkül adta le a második sorozatot, minél hamarabb túl akart lenni rajta. Megkönnyebbülve tette le a pisztolyt, balra fordította a tekintetét: a szomszédos lőállásban Sajbán bal kezét a nadrágszíja alá szorítva hosszas koncentrálással célzott a kisméretű lőlapra. Husz újra megcsodálta, hogy az idegein is olyan biztonsággal uralkodik, mint elhízott testén; a rendőrségen belül legendaként terjengett, hogy Sajbán milyen rendszeres sportolással és fegyelmezett, visszafogott életmóddal tartja karban magát. Husz úgy érezte, hogy ő is képes lehetett volna arra, ami Sajbánnak sikerült, nehezen szorította vissza elégedetlenségét önmagával.

Az ezredes kilőtte az utolsó töltényét, aztán a két pisztolyt visszarakta a kézitáskájába. Nem csukta be rajta a zárat, egy kis magánhasználatú faliszekrényből szemüvegtokot, fegyvertisztító szereléket, néhány kis üveget és más személyes holmikat vett ki, ezeket is elrakta, majd a szekrény kulcsát átadta a lőtér kezelőjének, Husz értetlen pillantására csak biccentett:

– Majd! Menjünk.

A lépcsőn felfelé Husz megkérdezte:

– Miért pakoltál össze?

Sajbán most is csendet intett, csak kint, az utcára kiérve válaszolt:

– Többé már nem jövök ide.

– Mi történt?

– Új vezetőket neveztek ki a rendőrség élére, és nekik nem tetszik a képem. Leváltani nem mernek, ahhoz túl sokat tudok róluk és félnek, hogy előszedem az anyagokat az elfekvőből. El akartak küldeni angol nyelvtanfolyamra Írországba.

– Miért pont Írországba?

– Szerintem azért, mert messzebb van, mint Anglia. Nem vállaltam, áthelyeznének tanácsadónak a Főiskolára, tudják, hogy azt sem bírom, előbb-utóbb bedobom a törülközőt. Már meg is kezdtem a visszavonulást. Van egy kis időd? Igyunk meg valamit.

– Jó – Husz körülnézett. – Hol van itt egy kocsma?

– Nem jó, beszélnünk kell, menjünk fel egy „T” lakásba.

– Azok nem szűntek meg?

– Miért szűntek volna meg?

– Azt mondták a televízióban.

– Ha a televíziónak keze volna, nem csak hazudna, de lopna is.

A lakás, melyet titkos rendőrségi célokra tartottak fenn – a nyomozók többnyire ilyen helyeken találkoztak beépített hálózati embereikkel – egy ferencvárosi mellékutcai házban feküdt. A szándékolt célnak megfelelt; közvetlenül a lépcsőházból nyílott, a többi lakó nem láthatta, hogy ki lép be oda. A tulajdonosa napközben dolgozott, így az ő megjelenésétől sem kellett tartani, egyébként is beleegyezett abba, hogy a rendőrség használhassa a lakását.

Elsőnek Sajbán nyitott be, körülnézett, csak aztán intette befelé Huszt. A szobában a mindennapok rendetlensége uralkodott, semmi sem vallott a különleges rendeltetésre, lehallgató-készüléket vagy rögzítő kamerát nem helyeztek el benne. Sajbán felbontotta a magával hozott sört:

– Egészségedre.

– Neked is. Mástól kell megtudnom, hogy előléptettek?

– Még a régi főnököm vágta utánam, azt akarta, hogy több legyen majd a nyugdíjam.

Sajbán előkereste a jegyzeteit:

– Leszóltam Győrbe, ahogy kérted, a fiúk utánanéztek a kádereidnek. Ami Eszenyit illeti, ő kettős, magyar–francia állampolgár.

– A francia állampolgárságát hogy szerezte?

– Mikor disszidált, előbb kis szélhámosságokkal próbálkozott, aztán egy komolyabb rablásba is belekeveredett, nem maradt más választása, mint hogy belépjen az Idegenlégióba. Élt a lehetőséggel, és felvett egy francia nevet – Sajbán közelebb emelte a lapot a szeméhez –, Pierre Carrénak hívják. Egy pár év után valamilyen dzsungel-ütközetben kilőtték az egyik szemét, leszerelték és kapott egy csomó pénzt. Ezekről tudtál?

– Inkább csak sejtettem. Egy nő úgy emlegette, hogy Pierre.

– Eszenyi aztán Ausztriában telepedett le, csatlakozott valamilyen maffiához, hogy melyikhez, azt nem sikerült felderíteni. Mindenesetre hamarosan égni kezdett a lába alatt a talaj, akkor jött haza Magyarországra. Kemény, combos vagány, sokan pályáztak a Dóczy-kastélyra, mert fillérekért meg lehetett szerezni, mégis ő vitte el. Más üzletekbe is beletunkolt, azt hiszem, a különböző bandáknak ehhez még lesz néhány szavuk. Ennyit róla.

– Mit tudsz az eltűnt lányról?

– Egy elég szimpla kis kurva volt, csak az nem izélte meg, aki nem akarta, néha még annak is muszáj volt. Azt mondják, hogy a legutóbbi időben ennek az Eszenyinek is a szeretője volt, akkoriban állítólag nem is feküdt le mással.

– Családi háttér?

– A szülei felszívódtak, a részeges nagyanyjával élt együtt, elképzelhető, hogy menekülni akart hazulról. Érvényes útlevéllel rendelkezett, tehát bármikor elmehetett külföldre.

– Volt hozzá pénze?

– Nem valószínű, keveset keresett és azt is magára költötte. Persze lehet, hogy a végén valaki felszedte és elkezdte futtatni – itthon vagy külföldön, ha érkezik ilyen jelzés, majd szólok neked.

– Arról tudsz valamit, hogy milyen volt a lány viszonya Kováccsal, az üzem tulajdonosával?

– A lány azt hitte, hogy mindent megengedhet magának, mert lefeküdt a helybeli főnökökkel, de Kovácsnál kőbe harapott, a második-harmadik balhéjánál kirúgta.

– Személyes közük volt egymáshoz?

– A lány állítólag azt mondta, hogy ajánlatot tett neki, de ő elzavarta: menjen innen azzal a vágott farkával!

– Te ezt valószínűnek tartod?

– Kizárt dolog, hogy Kovács ilyet kezdeményezett volna. Az ortodox zsidóknál törvény, hogy a magvukat meg kell őrizniük Izrael törzsének. Még egy pohár bort sem isznak meg idegen környezetben, nehogy szexuális kísértésbe essenek. Persze a lány ettől még azt mond, amit akar.

– Orsai halálának körülményeiről megtudtál valamit?

– Ott a szó szoros értelmében nincs korpuszunk, nem tudunk miből kiindulni. Nem lett volna szabad megengedni, hogy olyan sietősen eltemessék, még további ballisztikai és egyéb vizsgálatokat kellett volna elvégezni.

– Hogy kaptak engedélyt a temetésre?

– A járási kapitányságon dolgozik egy százados. Olyan korrupt fráter, hogy árjegyzéket ragaszthatna ki az ajtajára, mit mennyiért intéz el. Kajdácsy Józsefnek hívják, ismered?

– Igen, egy kuplerájban találkoztam vele.

– Te ilyen jó helyekre jársz? Engem miért nem viszel magaddal?

– A „rendkívüli halálos”-ok miért nem szóltak közbe?

– Annyira még emlékezhetnél, hogy arra az osztályra azok kerülnek, akik semmi más munkára nem jók, ők örülnek, hogy élnek, nem szoktak ellenkezni. Szóval az ügynek ez a része elég reménytelennek látszik, de ha valami felmerül, majd megkereslek – mondta Sajbán, és elrakta a papírjait.

– Ne hívjalak inkább én?

– Lehet, hogy már nem találsz meg a helyemen. A főnökeim még ebben a hónapban megpróbálnak elküldeni nyugdíjba, ezt nem hagyom, én fogom meghatározni, hogy mikor megyek el. De sokáig biztos, hogy nem húzom.

– Megvan már, hogy hová mész?

– Több helyre is hívnak. Valószínűleg egy olyan konditeremben dolgozom majd, melyet a budapesti nagy szállodák tartanak fenn a külföldi vendégeik számára, oktatok is, biztonsági ember is leszek.

– Anyagilag hogy jársz?

– A mostani pénzemnek a kétszeresét fogom keresni. Te tudod, hogy a Cég csak káros szenvedély volt nálam. Semmit sem értem el, legfeljebb a villamoson a kapaszkodót. Húsz éve lakunk egy negyven négyzetméteres lakásban.

– Nekem ne sírjál, csak azt kaptad, amit szerettél. Ha akartál volna, eddig is százszor elmehettél volna jobb helyre.

– Te vagy az utolsó, aki ezt felhánytorgathatja nekem. Téged sem lehetett volna elzavarni a Cégtől. Ha a feleségednek nem jutott volna eszébe, hogy lépést kell tartani a menőkkel, ma is itt volnál.

Husz nem válaszolt, Sajbán felállt és kezdte elmosni a söröspoharakat.

– Rendet kell hagyni, különben a tulajdonos felmond. Menjünk el külön, indulj te elsőnek!

– Köszönök mindent, vigyázz magadra!

– Te jobban. Ha nagyon fontos, otthon megtalálsz. Tudod a számomat?

– Igen.

Husz nem hazafelé tartott, hanem átment a Szabó Ervin Könyvtárba, napi belépőjegyet váltott. A kézikönyvtár polcáról leemelte a nagy francia szótárt és kikereste a „carré” szót, magyar megfelelőjeként a „négyszögletes, kockás”-t találta. Husz elmosolyodott; Eszenyi légióbeli álnevét az ismert magyar ponyvaregény-sorozat főhősétől, „Kockás Pierre”-től kölcsönözte.

Reggel Husz egy borítékot talált a levélszekrényében, a feladó helyére a Zeneművészeti Főiskola bélyegzőjét ütötték. Csodálkozva tapogatta meg: egy keménypapírlapot érzett benne, mikor felnyitotta, egy meghívó került elő belőle, a Főiskola növendékeinek hangversenyére szólt. Levelet nem mellékeltek hozzá, Husz még egyszer megnézte, a tekintete megakadt az előadók sorában tintával aláhúzott néven: „Kovács Noémi, hegedű”.

Az események forgatagában Husz már megfeledkezett róla, hogy a Dunaagócsról Budapest felé tartó autóban ülve ő kérte a lánytól, hogy egyszer meghallgathassa a játékát. Megnézte a dátumot, a meghívó a következő vasárnap délelőttre szólt.

A hangverseny napján Husz korán beutazott a városba. Eltűnődött rajta, hogy illik-e ilyenkor virágot vinni, kényelmetlennek találta, hogy órák hosszat egy bokrétát tartogasson az ölében, ezért csak egy miniatűr száraz csokrot vásárolt, melyet beletehetett a táskájába.

A Főiskola előcsarnokában várakozó vendégek között Kovácsot pillantotta meg. A vállalkozó egy társaság közepén állt, ujját felemelve jelezte, hogy majd beszélni szeretne vele, Husz bólintott.

Kinyitották a kisterem ajtaját, a közönség bevonult. A helyiségnek csak a koncertpódiumhoz közeli sorai teltek meg, szinte valamennyien a fellépők hozzátartozói lehettek, familiáris bizalmassággal beszélgettek. Huszt zavarta a zsivaj, inkább hátul ült le.

Megjelent és helyet foglalt a növendékekből álló zenekar, a terem fokozatosan elcsendesedett, a nézőtéri lámpák kialudtak. A műsor egy nyitányfantáziával kezdődött, majd a hangszeres szólisták következtek. Noémira az első rész végefelé került sor, Husz otthon felejtette a programot, így nem tudta, mit játszik a lány, csak sejtette, hogy valamilyen preklasszikus versenyműből ad elő egy részletet.

Az elmúlt napokban gyakran forgott az emlékezetében Orsai. Most eszébe jutott, hogy egykori rabtársa egyik hosszú börtönbeli estéjükön – miközben a „dobi”-t, az egész doboznyi filterből kiáztatott teájukat iszogatták – azt mondta, hogy azokat a nőket szereti, akik valamilyen férfias tevékenységet folytatnak: bíráskodnak, lovagolnak, muzsikálnak. Husz úgy gondolta, Noémi most tetszene neki: a lány zömök alakja szinte megnyúlt a fekete ruhában.

Husz nem értett annyira a zenéhez, hogy megállapíthassa, milyen színvonalon mozog a lány játéka. Benyomásaira hagyatkozott, mikor úgy gondolta, hogy Noémi pontosan értékelte magát az autóban folytatott beszélgetésükön; inkább a tanítás lesz a hivatása, mint a művészpálya. A versenymű korrektül hangzott fel, de Noémi mintha be is érte volna ezzel a pontossággal. Husz úgy találta, arcáról is hiányzik az átszellemültség, csak feszült figyelem ült ki a vonásaira. Mikor egy hosszan kitartott hanggal befejezte az előadást, elismerő taps köszöntötte. Kevéssel később a műsorközlő bejelentette a szünetet, a hallgatók felálltak, az ülőkék tompa puffanással csapódtak vissza a helyükre.

Husz is kiment az előcsarnokba, tekintetével megkereste Kovácsot, aki a lánya nevében fogadta a gratulációkat. A társaság a család barátaiból és az apa üzleti kapcsolataiból állhatott; a férfiak sötét öltönyt viseltek, a nők elegáns nyári ruhát és valamennyien fényes alkalmi cipőt, Husz szégyenkezve húzta hátrább kopott csizmáját. Két tenyerük közé szorították Kovács kezét és túláradó szívélyességgel dicsérték Noémi játékát. Mikor a szerencsekívánók sora elvonult, a vállalkozó Huszhoz lépett:

– Üdvözlöm, Husz úr. Várjuk meg Noémit, nemsokára kijön.

– Történt valami?

– Mit szól a cikkhez?

– Milyen cikkhez?

– Maga nem olvassa a saját újságját?!

Kovács egy „Magyar Turul”-t vett elő a táskájából, azon az oldalon volt kihajtva, ahová a kislány torkát átharapó emberfejes patkány képét tördelték. A gyár falára kiragasztott plakáthoz hasonlóan, itt sem írták ki Kovács nevét, az ábrához kapcsolódó glosszában sem szerepelt.

– Nem értem, hogy tud maga egy ilyen szennylapba dolgozni – indignálódott Kovács.

– Megvan rá az okom.

– Lehet, hogy egyetért velük?!

– Azt hiszem, hogy itt be is fejezhetjük a beszélgetést, Kovács úr. Számoljunk el azzal a pénzzel, amit kaptam, aztán én elköszönök.

– Ne haragudjon, rosszak az idegeim.

Kovács kezet nyújtott, Husz vonakodva fogadta el.

– Jutott valamire? – kérdezte a vállalkozó. – Tud már valamit arról, hogy ki áll az ügy mögött?

Husz vállat vont:

– Egyelőre csak próbálkozom.

Az oldalfolyosón Noémi közeledett, Husz elővette táskájából a szárazvirág csokrot:

– Gratulálok. Nagyon élveztem a játékát.

– Köszönöm. Nem ebédelne velünk?

Kovács arcán egy kelletlen fintor futott át:

– Nem biztos, hogy Husz úrnak volna kedve beülni egy kóser vendéglőbe.

Husz megpróbált kitérni:

– Nem kívánok zavarni, egyébként is vasárnap egy társasággal szoktam együtt ebédelni.

– De ez az én napom! Szeretném, ha eljönne velünk. Apu, légy szíves, te is szólj neki.

Kovács fejet hajtott:

– Tiszteljen meg minket, Husz úr, tartson velünk.

A „Sosánna” kóser vendéglő a Belváros egyik szűk utcájában, az egykori gettó területén működött, egy hosszú lefutású udvaron átvágva lehetett megközelíteni. Az előtérben a fedetlen fővel érkezőknek, így Husznak is, egy kis kerek sapkát kellett feltennie.

Élénk zsivaj és fűszeres ételszag csapta meg a belépőket. A déli időben minden helyet elfoglaltak a vendégek, néhányan a fal mellett várakoztak felszabaduló székekre. Kovács gyakori látogatónak számíthatott, mert a tulajdonos külön üdvözölte és egy fenntartott asztalhoz vezette.

– A kisfia nem jött, Kovács úr?

– Nem, otthon hagytam, mert rossz fát tett a tűzre.

Husz körülnézett; szinte az egész termet a nyári turistaszezonban külföldről hazalátogató zsidók töltötték meg – ez volt az egyetlen olyan vendéglő Budapesten, ahol garantálták a vallási előírások megtartását. Több társaság is csupa öregasszonyból állt – valószínűleg egy-egy csoportos utazás keretében érkeztek –, korukkal ellentétben álló élénk, sőt tarka színű ruhákat viseltek, és az arcukra is fiatalos make upot raktak fel. Át-átszóltak egymáshoz, a magyar szavakat angol, német és jiddis kifejezésekkel keverték. Kovács elfogta Husz csodálkozó pillantását.

– Néha én is furcsának találom őket, és Isten nagy adományának tartom, hogy nem láthatják kívülről magukat.

A fal mellett egy-egy forgalomból kieső kis asztalnál öreg párok ebédeltek: nyolcvan év körüli férfiak; hátuk meghajlott, szemüvegük szárába nagyothalló készülék volt beépítve, műfogsoruk egy-egy rosszul sikerült harapásnál szárazon kattant. Asszonyaik karján fel-feltűntek az auschwitzi tábor egykori rabjainak tetovált azonosító jelei.

– Tudnia kell – mondta Kovács –, hogy ezek az emberek sokszoros túlélők.

– Ez mit jelent?

– A velük egy évben született, magyar származású zsidó nők és férfiak közül mára talán két százalék maradt életben, a többiek elvesztek a gettókban, koncentrációs táborokban, a menekülésben országhatárokon keresztül, „fegyvertelen álltak az aknamezőkön”, mint a költő mondja. Kórházban, bolondházban végezték, mert nem bírták az örökös újrakezdést és a beilleszkedést az idegen világba.

Noémi a karjára tette a kezét:

– Apu, ma ne beszélj ilyen szomorú dolgokról.

– Igazad van. – Husz felé fordult. – Ne haragudjon, hogy ilyenekkel traktáltam egy jó ebéd helyett. Bocsánat, egy pillanatra.

Kovács a mosdóhoz sietett, egy edénybe vizet mert és leöblítette a kezét. Husz kinyitotta az étlapot, az árakat szokatlanul magasnak találta – az alumínium evőeszközök és az egész szegényes teríték semmiképp sem indokolta az első osztályú szintet, a tulajdonos kihasználta a vendéglő monopolhelyzetét. Husz számos ételnek a nevét sem ismerte, felnézett a közben visszatért Kovácsra:

– Mit egyek?

– Talán meg kellene próbálnia egy-két igazi zsidó ételt.

– Mi bennük a speciális?

– A szélsőségesen erős ízek, a nehéz, laktató tartalom, a bőséges fűszerezés. Ha majd az utolsó zsidó is elvonul innen, megmarad utánunk néhány ízösszetétel: erős az édessel, a füstölt a tompával, csak senki sem tudja majd, hogy ezek tőlünk származnak…

Husz hallgatta a szóáradatot, közben a lányra nézett, Noémi elutasítóan figyelte az apját, de a közbeszólásnak még a szándéka sem látszott rajta.

– Akkor mit kér? – kérdezte Kovács.

Husz találomra kiválasztott egy előételt és egy fő fogást. Míg arra vártak, hogy kihozzák a rendelést, az egyik kis asztaltól egy öregember lépett oda Kovácshoz, fekete kalapjának szalagjában gyöngyöt és apró dísztollat viselt.

– Nem ismersz meg, Miklós?

– Kihez van szerencsém?

Kiderült, hogy az öregember Kovács apjának régi barátja Beregszászról, hosszú idő után most először látogatott el Magyarországra. Megölelték egymást és félrehúzódtak beszélgetni.

– Ne haragudjon apura – mondta csöndesen Noémi –, ő a zsidó ügyekben mindig ilyen szenvedélyes. Az apja és az anyja is ott pusztult el Auschwitzban, egyedül ő maradt meg az egész családból. Annak köszönhette az életét, hogy egy gyerektáborban vele is kísérleteztek, az egész teste teli van szörnyű operációs nyomokkal. Aztán árvaházban nőtt föl…

– Volt Beregszászon egy zsidó árvaház?

– Nem, Kijevben egy ukrán állami intézetbe került be. Szigorú szovjet drill alatt tartották a gyerekeket, és vele sem kivételeztek. Disznózsírral főzött ételeket kellett ennie, ha nem akarta elfogyasztani, beletömték, még a főünnepeken sem járhatott templomba. Mikor kitanult műszerésznek, és letette a vizsgát, csak akkor szabadult ki az árvaházból és térhetett vissza a vallásba is. Mondom, nagyon megszenvedett a hitéért, ezért ennyire ingerlékeny.

– Maguk soha nem vitatkoznak?

– Nem, nálunk nem szokás, és én mindenestől elfogadom az apámat. Tulajdonképpen egyedül nevelt fel, anyun Áron születésénél kitört az elmebaj, már több mint tíz éve kórházban fekszik. Most, hogy van pénzünk, apám kivitette egy bécsi intézetbe, de ott sem tudják meggyógyítani, csak jobb körülmények között tartják.

Huszt nyomasztotta, hogy a lány feltárja előtte a titkait, úgy érezte, mintha ezzel felelősséget kellene magára vállalnia. Rosszkedvűen turkált az ételben, néhány falat után eltolta maga elől a tányért.

– A múltkor azt mondta, hogy szívesen beszélgetne velem, ez érvényes még? – kérdezte a lány.

– Igen, de valahol másutt.

– Mikor ér rá?

– Bármikor, amikor magának is jó.

– Apu ebéd után hazamegy Agócsra, ha megfelelő magának, hat óra felé találkozhatunk.

– Rendben van, hová menjünk?

– Maga különben hová ment volna?

– Arra gondoltam, hogy megnézek egy futballmeccset. Érdekli?

– Nagyon, még soha nem láttam, csak televízióban. Hol találkozzunk?

– Az Árpád hídi metrómegállóban, hat óra körül.

Kovács visszatért, Husz megköszönte az ebédet:

– Még annyit akartam mondani, hogy utánanéztem annak, amit a fia a születésem napjáról mondott, csakugyan keddre esett. Kivételes agya van.

Kovács gondterhelten bólintott:

– Csak az a baj, hogy nem mindig jóra használja. Nagyon meg kell fogni őt.

Husz felemelkedett:

– Viszontlátásra. Ha tudok valamit, jelentkezni fogok.

Kiérve a Körútra Husz megnézte az óráját: három múlt néhány perccel, előtte állt még az egész hosszú délután. Hazamenni nem volt kedve, arra gondolt, hogy felhívja Edithet, vagy benéz a színházba, hátha a délutáni előadáson összefut Évával, de aztán mind a két lehetőséget elvetette. Sokszorosan megtapasztalta már, hogy ezek az üres órák a kísértések melegágyai, és rosszul jár, ha bármelyiknek is bedől.

Husz vásárolt néhány újságot és kisétált az Erzsébet térre. Nehezen talált megfelelő szabad helyet, ahová leülhetett volna, a napsütötte részeken elviselhetetlenül meleg volt, az árnyékos-bokros fertályt pedig megszállták a hajléktalanok. Kirepedt huzatú paplanokon, kabátokon, rongyokon ott töltötték az éjszakát, most a betonasztal mellett ülve beszélgettek, közben egy műanyag boroskanisztert adtak körbe. Husz irtózva figyelte kibontakozó mámorukat: fogatlan, hosszúra engedett hajú, szakállas férfiak ölelgették a beesett arcú, csontraszáradt asszonyokat, akinek nem jutott pár, az is torkaszakadtából énekelt, vagy maga elé motyogott, felemelt mutatóujját rázva egy csak általa hallott dallamra. Hangoskodásuk odavonzott egy-egy rendőrjárőrt, de ezek sem zavarták el a térről a hajléktalanokat, csak csendre intették őket. Az egyik férfi katonásan vigyázzba kapta magát, úgy köszönte meg a jóindulatot.

Az ital hamarosan leverte lábukról a mulatozókat, a párok behúzódtak a bokrok félhomályába és altestüket egymáshoz szorítva elaludtak. A Nap lassan ívelt, ahogy rájuk sütött, elviselhetetlenül felerősödött mosdatlan testük és a helyben elvégzett szükségleteik felszálló bűze.

Husz elhúzódott a közelükből, figyelmét az újságokra próbálta kényszeríteni, de a hőség őt is elnyomta, ülve elaludt. Arra rezzent fel, hogy a közeli templom harangjának kongása öt órát jelez. Felállt, a tér közepén álló szökőkútnál megmosta az arcát, kiöblítette a száját, aztán lement a földalatti mozgólépcsőjén.

A vasárnap délutáni időponthoz képest szokatlanul megtelt a szerelvény, Husz feltételezte, hogy az utasok a meccsre tartanak. Az Árpád hídnál, a pálya előtti megállónál szállt ki, a tömeg tovább utazott.

A férfi körülnézett, nem tudta, hogy Noémi melyik irányból érkezhet, a biztonság kedvéért sétára indult az aluljáró hosszában. Csodálkozva vette észre magán, hogy a gyomrát összeszorítja a várakozás feszültsége. Husz most érthetetlennek találta, hogy belement ebbe a randevúba. A börtönből való kiszabadulása óta még felületes formában sem kezdeményezett új kapcsolatokat, semmiképp sem akarta idegeit egy meg nem szokott partnerhez való alkalmazkodással terhelni. Gyakran megfordult a fejében, hogy feladja Edithtel folytatott, mégoly kényelmes viszonyát is.

Husz hirtelen meglátta a közeledő lányt. Noémi rövid ujjú fehér nyersselyem blúzt és szűk fekete szoknyát viselt, haját egy sötétkék pánttal fogta le. Husz megértette, hogy a lány az ő kedvéért öltözködött ki, hirtelen elfogta a régi randevúk izgalma, érezte, hogy a nemiszerve enyhén megfeszíti a nadrágot.

– Nem tudtam, hogy milyen ruhában kell jönnöm, jó lesz így?

– Igen, nagyon csinos benne.

Husz szeme megakadt Noémi nyakláncán, melyről egy absztrakt módon megnyújtott Dávid-csillag hullott előre a mellére. A férfi már rég járt meccsen, de úgy gondolta, ebben a környezetben kihívásként hathat ez a jelkép, mégsem szólt, nem akarta elrontani a partnere hangulatát.

Ahogy befordultak a széles angyalföldi utcába, a távolban már látszottak a pálya világítótornyai. Kétoldalt leállított és félig-meddig már le is bontott üzemek, gyártelepek húzódtak, ablakaikat már betörték, a beton kerítésükön át tüskés vadrózsaágak hajlottak ki a gyalogjáróra. A magas épületek közé ékelt földszintes házak udvarán atlétatrikóra vetkőzött öregemberek üldögéltek újságpapírral letakart sámlin és zöldséget pucoló, megereszkedett testű asszonyok.

– Maga már sokszor járt errefelé? – kérdezte a lány.

– Én ilyen környéken születtem, az apám egy kohászati gyár munkáskolóniáján lakott, egészen huszonöt éves koromig én is ott éltem. Már tiszt voltam, mikor kaptam a rendőrségtől egy egyszobás panellakást kint Budafokon.

– Maga a város hercege.

– Én?! Miért?

– Minden talpalatnyi földet ismer itt, minden emberről tud valamit. Fölényben van mindenkivel szemben.

– Azt hiszi? Túlbecsül.

– Én úgy sajnálom, hogy nincs semmi kapcsolatom azokhoz az emberekhez, akik itt élnek.

– Miért sajnálja?

– Nekem Gorkij a kedvenc íróm, ő mindig a társadalom mélyéből veszi a hőseit, és megtalálja bennük a nagy kezdőbetűs Embert, az orosz azt mondja: „csilávjek sz bálsoj bukvoj”. A Sors nyomorba kényszerítette és megpróbálja megtörni őket, de nem sikerül neki, mert azok a teher alatt csak egyre erősebbé válnak. Ismeri például a „Cselkas, a bátor tolvaj” című novellát?

Husz ingatta a fejét:

– Nem ismerem, de én nem hiszek ebben a romantikában. A szegénység nem hordoz magában megváltást, a nyomor senkit sem tesz különbbé, legfeljebb arról lehet szó, hogy akad néhány ember, akit csak lassabban és nehezebben tud elpusztítani, de ők sem válnak szentekké. Ha jól tudom, amikor tehette, Gorkij is inkább Olaszországban élt, Sorrentóban, és nem a „Vörös Presznya” külvárosban, pedig ott első kézből fogadhatta volna a nyomort.

– Ő tüdőbajos volt!

– Volt még egynéhány tüdőbajos az akkori Oroszországban, aki nem járt üdülni Sorrentóba.

Közben odaértek a pályához, hosszú sorok húzódtak a pénztárak előtt. Noémi csodálkozva figyelt:

– Milyen sok ember! Kik játszanak ma?

– Az MTK a Fradival.

– Ne haragudjon, ha butaságot kérdezek, de ugye az MTK a zsidó csapat, a Fradi meg a jobboldalé?

– Igen, nagyjából így áll.

– És ez a pálya melyiké?

– A Vasasé, csak azért jöttek ide, mert semleges helyen kell megrendezni ezt a meccset.

Husz úgy döntött, hogy nem áll be a sorba jegyért, megkereste a biztosítási kaput, tárcájából elővette a leszerelésnél visszatartott rendőrtiszti igazolványát és felmutatta, a jegyszedő szó nélkül beengedte őket.

A lány meglepődve kérdezte:

– Ez milyen igazolvány?

Husz kitérően válaszolt:

– Egy kapubelépő a Belügyi Klubból, mikor eljöttem a rendőrségtől, nálam maradt.

– De maga már nem rendőr.

– Nem számít. Minden igazolvány addig jó, amíg valaki komolyabban meg nem nézi.

Noémi elmosolyodott és hogy el ne sodródjon az áramló tömegben, belekarolt a férfiba. Huszt rossz érzés fogta el, amiért egy szellemeskedő mondattal próbált meg imponálni a lánynak és ez a nyomott hangulat nem tűnt el belőle.

Fenn a tribün tetején megálltak, Husz körülnézett, hogy hol talál üres helyet. Közben látta, hogy lent a játékteret körülvevő futópályára valaki egy kékre festett libát dobott be, az MTK zsidó kötődésén gúnyolódva – örült, hogy Noémi nem vette észre ezt a jelenetet.

Az ülőhelyi tribün egyik alsó osztatába léptek be, Husz rögtön megbánta a választását, mert az MTK híveinek csoportjába kerültek. A „Blue Front” feliratú transzparens alatt fiatal zsidó fiúk foglaltak helyet. A számuk alig néhány tucatra rúgott, mégis igyekeztek úgy viselkedni, mint a náluk százszorosan nagyobb ferencvárosi szurkolótábor: kiabáltak, rigmusokat énekeltek, összefogódzkodva ugrándoztak. Mögöttük és oldalirányban az elválasztó korlátok fölött elhelyezkedő nézők szitkozódva provokálták őket. Bár közben lent a pályán elkezdődött a meccs, alig-alig törődtek a zöld füvön végbemenő akciókkal; aprópénzzel, meggyújtott újságpapírral, az ülésekből letört fadarabokkal dobálták meg az MTK-tábort. Antiszemita jelszavak röppentek fel, trágárságuk megdöbbentette Huszt.

A hangoskodásra odalépett két rendőr, de meg sem próbáltak intézkedni, csak néhány formális szót szóltak. Husz ismerte az egyiket, odaintette magához:

– Miért nem csinálnak valamit?

– Magának megmondom őszintén, őrnagy úr, ha nem volnék egyenruhában, lehet, hogy én is beállnék közéjük.

– Jobb volna, ha végképp levetné az egyenruháját. Szégyellje magát.

A rendőr válaszra sem méltatta, hátat fordított neki és elsétált. A közelben elhelyezkedők figyelemmel kísérték a párbeszédet és a rendőr passzivitásán felbátorodva Husz ellen fordultak. A férfi érezte, hogy köpések toccsannak a zakója hátán, de mikor hátra tekintett, közömbösséget tettető arcok néztek vissza rá. A lába megmoccant, hogy belevesse magát a tömegbe, de Noémi belekapaszkodott a karjába:

– Ne! Kérem, ne!

– Menjünk innen!

A nézőtéren most ért a tetőfokára az őrjöngés, mert az MTK gólt szerzett. Felkeltek, Husz igyekezett úgy helyezkedni, hogy a testével kitakarja a lányt az esetleges inzultusok elől. Míg erre figyelt, nem vette észre, hogy egy kinyúló láb gáncsot vet neki, felbukott, közben ösztönösen kirakta a kezét, hogy csökkentse az ütődés erejét, tenyere így is felrepedt a betonon. Felállt és körülnézett, első pillantásra megtalálta a gáncsolót, egy bajuszos kövér férfi volt, kívül viselte kihízott színes sportingét, egy tökmaghéjat köpött felé:

– Mi van Mózes? Mit villogsz itt a bibsi kurváddal?

Husz először nem értette, hogy miért hívja őt Mózesnek, aztán felismerte benne azt a melegítőruhás férfit, aki a HÉV-en a sörösüveget a homlokához vágta. Bár lehetséges volt, hogy a férfi a barátaival ül együtt a stadionban, akik egy verekedésben a segítségére sietnek, Husz nem akart a vereség érzésével távozni a helyszínről. Megragadta a sportinget a mellrészén, recsegve elszakadt, de maradt annyi anyag a kezében, hogy magához tudta rántani az ellenfelét. Vállával felütötte a kövér férfi állát úgy, hogy a fogai megreccsentek bele, utána orrbavágta és visszalökte a helyére. Tartott tőle, hogy a férfi vagy valamelyik társa felkel és hátulról rátámad, ezért hátrálva ment fel a lépcsőkön. Magában azért fohászkodott, hogy ne vessenek neki újra gáncsot, mert menthetetlenül legurul és összetöri magát. Szerencséjére a tömeg beérte szidalmakkal:

– Mi van, te jeruzsálemi székely?! Ha nem tetszik, menj ki Izraelbe!

– Majd rendes magyar embert csinálunk belőled: piros-fehér-zöldre verünk.

Husz megkönnyebbült, mikor sikerült felérnie a lelátó tetejére, magával húzta a lányt a félhomályba, a tribün mögött álltak meg. Noémi keresett egy vízcsapot, megnedvesített papírzsebkendővel lemosta Husz tenyerét:

– Nagyon sajnálom, hogy verekedésbe keveredett miattam.

– Tűnjünk el innen, mert lehet, hogy utánunk jönnek.

Husz csak az utcára kiérve válaszolt a lánynak:

– Nem maga tehet róla, keményedik a világ, ha jól számolom, ez már a harmadik verekedésem mostanában. És nem is arról van szó, hogy vonzom a balhékat, csak amit régen elintéztek egy rossz szóval, azért ma már ütnek. Annyi haszna van az ügynek, hogy láthatta, milyenek a Cselkasok, a bátor tolvajok, ha tömegbe verődnek.

Elindultak a város felé, Noémi sokára szólalt meg:

– Én borzasztóan tisztelem magát, amiért szembeszállt ezekkel az emberekkel, vagy amiért próbál segíteni az apámon. Miért csinálja?

– Maga mondta, hogy én vagyok a város hercege. Nem tudok másképp élni.

– Maga nyugodtan átmehetne a túloldalra, ahol az erőszak uralkodik, biztos, hogy karriert csinálhatna. És maga mégis itt marad, a gyengék és az üldözöttek mellett. Az Isten áldja meg!

Már a Metró állomásnál jártak, Noémi lehúzta magához Husz fejét, megcsókolta, és elfutott a lépcső felé.

Husz bement a vásárcsarnokba, a megszokott pecsenyesütő standon májas és véres hurkát vett, egy hosszúlépést ivott utána. Mikor végzett az ebédjével, már két óra körül járt. Sietnie kellett, hogy időben odaérjen a „Magyar Turul” szerkesztőségi ülésére. Undor fogta el, amiért találkoznia kell ezzel a társasággal, de egyelőre nem akarta megszakítani velük a kapcsolatot; fontos információs forrását veszítette volna el, és Eszenyi szemében is megingott volna a tekintélye.

Dulánszkyt még nem találta benn a vendéglő különtermében, de az asztal körül már sokan ültek. Husz a java részüket nem ismerte, letelepedett a sarokba Földi mellé:

– Kik ezek?

– Megindult a patkányok menekülése a süllyedő hajóról. Az újságíró urak megérezték, hogy a liberális sajtóban már nincs annyi rebach, mint a választások előtt volt, és megértették, hogy most mi jövünk.

Husz nem tartozott az újságíró céhbe, Földi csak az állával mutogatva az asztal körött ülők felé, felsorolta az új jelentkezők nevét. Szinte valamennyien a szakma jelentős személyiségei közé tartoztak, Husz érthetetlennek találta, hogy ilyen hamar és ilyen készségesen keresik a kapcsolatot egy alacsony színvonalú, szélsőségesen jobboldali lappal, aztán belátta, hogy bizonyos tekintetben ő maga sem különb náluk. Földi még egyszer végighordozta a tekintetét a várakozókon.

– Én már öreg ember vagyok, sokat láttam és tapasztaltam, én tanúsíthatom, hogy a humán politizáló értelmiség mindig is szervilis volt. Úgy viselte magán a meggyőződését, mint a zsoldos az egyenruháját, mindig oda csatlakozott, ahol eltartották és hízelegtek a hiúságának. 1948-ban is beállt a sorba Rákosinál, 1957-ben is Kádárnál. Most majd rá fognak jönni a tisztelt urak, hogy ezúttal nem megy simán az újabb fordulat. Ha hozzánk akarnak tartozni, vizsgát kell tenniük igazi magyarságból. Megbocsáss, de jött valaki, akit üdvözölnöm kell.

Földi felemelkedett és egy érkező elé sietett. Kelemen, a színész, aki végighallgatta a fejtegetését, ellenségesen nézett utána:

– Pont ő beszél, aki valaha szabadkőműves volt, és jócskán csordogál az ereiben zsidó vér.

Kisvártatva Dulánszky lépett be a terembe, egy fiatal, de már elhízott férfi érkezett vele, széles mozdulatot tett felé:

– Engedjétek meg, hogy bemutassam a jövőbeni helyettesemet: ifjabb Dulánszky István, a fiam.

Husz csak nehezen rejtette el a megdöbbenését. Közismert tény volt, hogy az ifjabb Dulánszky a Kommunista Ifjúsági Szövetség kivételezett kádereként került a sajtóba; német nyelvtudás nélkül nevezték ki az egyik országos napilap berlini tudósítójának.

A főszerkesztő sorra vette a többi új munkatársat, beszámolt az újság fokozódó népszerűségéről:

– Az újságunkban megjelent cikk nyomán példátlan erővel bontakozott ki a „Regnum Marianum” templom újjáépítéséért indult mozgalom. Rövid egy-két hét alatt már tízmillió forint érkezett hozzánk. Ez a tömegében is rengeteg pénz egyszerű szatyrokban, bőszoknyás nénikék karján ódivatú retikülökben, vagy feltűnést nem keltő bevásárló kosarakban, kopott kis vasutaskofferekben áramlott felénk, 100 és 500 forintos címletekben, állampapírokban. Köszönet illeti ezért a mozgalom alapítóját, sokra hivatott munkatársunkat és barátunkat, Husz Richárdot.

Husz elvörösödött, utánagondolt Dulánszky szavainak, és nem tudta elképzelni, hogy a szerkesztő igazat mondott. Ha valóban átlag 300 forintból gyűlt össze a tízmillió, akkor néhány nap alatt több mint harmincezer embernek kellett volna felkeresnie a szerkesztőséget és lerónia adományát. Nyilvánvalónak látszott, hogy egy nagyobb arányú, meg nem nevezett eredetű támogatás húzódik meg a háttérben.

Mintha maga is érezte volna a lappangó ellentmondást, Dulánszky bejelentette, hogy igyekeznek minél szilárdabb anyagi alapokra helyezni a lapot, kiszélesítik a tevékenységi körét, létrehozzák keretében a határon túli magyarság sajtóközpontját, népművészeti boltot és magyar borházat nyitnak.

A tájékoztató után Dulánszky magához intette Földit, majd rövid tűnődés után Husznak is szólt. Félrevonult velük a hátsó, üzletvezetői irodába:

– Most kaptam egy bizalmas jelentést: lent egy Dunaagócs nevű faluban megtalálták annak az eltűnt munkáslánynak a holttestét, akiről már beszéltem.

– Mi történt vele? – kérdezte Husz megdöbbenve.

– Nem tudok többet, a hír egyébként még nem publikus. Valakinek le kell menni körülnézni – Földihez fordult – tiéd az elsőbbség, mert te már írtál az ügyről.

– Én nem kívánok belemenni a részletekbe, mert elveszteném szem elől a magasabb összefüggéseket.

Husz felemelte a kezét:

– Ha kell, én lemegyek, csak nem tudom, hogy mire jutok.

– Mire van szükséged?

– Van lent valami emberünk, aki segítene nekem?

Dulánszky Földire nézett.

– Légy szíves, hagyj magunkra Richárddal, a magasabb összefüggéseken kint is tűnődhetsz.

Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, csak aztán válaszolt Husznak:

– Felírok neked egy nevet, az illető egy rendőr százados, a járási kapitányságon dolgozik.

Husz megnézte a cédulát: annak a Kajdácsynak a neve állt rajta, akivel a Piroschka Klubban találkozott és akit Sajbán is említett. Megpróbálta kitapogatni, hogy milyen kapcsolat fűzi Dulánszkyhoz.

– Hivatkozhatok rád?

– Csak akkor, ha elkerülhetetlen és magatok között vagytok. Még ne fedezzék fel a főnökei, hogy mi is értesültünk az ügyről.

– Akkor hogy csináljam?

– Hívd fel előtte telefonon, benn a városban találkozzatok és ne a kapitányságon. Mikor tudsz lemenni Győrbe? Jó volna, ha minél hamarabb.

– Holnap reggel leutazom.

– Rendben van, én is szólok neki, hogy számítson rád. Ha megtudsz valamit, azonnal jelentkezzél. A fiam ad neked úti előleget.

– Nem kell, majd utólag elszámolunk.

Husz biccentett és kilépett a vendéglőből. Egyre nyomasztóbbnak érezte a rá nehezedő terheket, szerette volna megosztani a gondjait Fogarasival, de az újságírót nem találta benn a szerkesztőségben. Utána Edithet próbálta hívni, de az asszony lakása sem jelentkezett.

A felesége már korábban hazaszólt telefonon, hogy ezen a délutánon kimegy az összegyűlt postájáért és ruhaneműjéért. Husz nem akart találkozni vele, ezért próbálta eltölteni az időt. Lesétált a Keleti pályaudvarig, lent a kerengőben megállt a sakkozók mellett. Később ő maga is leült az egyik táblához, játszott néhány partit. Két-háromszáz forintot veszített rutinos, láthatólag foglalkozásszerűen sakkozó partnere ellen, de nem bánta, a szűk területre korlátozódó szellemi erőfeszítés lecsillapította az idegességét.

Már esteledett, mikor leszállt a HÉV-ről, a megálló melletti kis boltban felvágottat, kenyeret és uborkát vett. Már a távolból is látta, hogy egy alacsony nő sétálgat a ház előtti úton, de csak amikor a lámpa alá ért, ismerte fel benne Kovács Noémit.

– Kezét csókolom, hogy került ide, Noémi?

– Ne haragudjon, hogy zavarom, de aput ma délben bevitték a győri kapitányságra.

– Mit mondtak, miért?

– Állítólag egy női holttestet találtak elásva a dunaagócsi zsidó temetőben, amelynek ő irányítja a renoválását. Ki ez a nő? Tud róla valamit?

Husz megértette, hogy Kovács nem tájékoztatta a lányát Varjas Edina ügyéről, így ő sem akarta beavatni a történtekbe:

– Ez egy szokásos rutineljárás, felveszik a jegyzőkönyvet, aztán kiengedik az apját. Ehhez a nőhöz egyébként nincs semmi köze, ez egy másik ügy.

Noémi összeborzongott:

– Nem tudok most hazamenni, üljön le velem egy pár percre.

– Szívesen, itt van a közelben egy eszpresszó.

– Nem akarok embereket látni. Nem mehetnénk fel magához?

Husz el akarta kerülni, hogy kettesben maradjon a lánnyal, egy bizonytalan mozdulatot tett:

– Sajnos, otthon van a feleségem, azt hiszem, zavarnánk őt.

Elindultak vissza az állomás felé, Noémi belekapaszkodott a férfi karjába.

– Tudom, hogy valami szörnyűség készül apu ellen, el akarják pusztítani.

– Megteszek mindent, ami rajtam múlik. Holnap lemegyek Győrbe és körülnézek.

A lány nem tudott megnyugodni, fogai összekoccantak az idegességtől. Husz megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést:

– Milyen visszhangja volt a hangversenyének?

– Nem érdekel, belőlem úgysem lesz művész.

– Igen, mondta a múltkor, hogy inkább tanítani szeretne. Az is komoly hivatás.

– Nagyon kérem, hagyja ezeket a közhelyeket. Kit tanítsak és mire? Mikor én tizennégy-tizenöt éves voltam, annyi, mint most a növendékeim, a tökéletességre törekedtem, csak a legjobbal akartam beérni. Nekem ezer és ezer kérdésem volt a mesteremhez, mert mindent tudni szerettem volna. Ha mutatott egy technikai megoldást, én hazamentem és addig gyakoroltam, amíg hibátlanul ment. Akiket pedig én oktatok, azok viszont csak arra törekednek, hogy túléljék a leckéket. Ne szidhassák le őket a szüleik, hogy miért nem jöttek el az órára, ha már kifizették értük a tandíjat. Ülnek és hallgatnak, pedig aki nem kérdez, azt nem tudom tanítani. Mindegy – Noémi megtörölte az arcát –, az én bajaim luxusügyek ahhoz képest, ami most apuval történik.

Kiérve az állomáshoz az eszpresszót zárva találták. Husz a lányra nézett:

– Kocsival jött?

– Nem, taxival. Szívesen innék valamit.

– Akkor álljunk be a kocsmába.

Noémi egy konyakot kért, már az első korty a fejébe szállt.

– Kérdezhetek valamit? Ugye nincs is otthon a felesége?

– Miből gondolja?

– Láttam elmenni őt. Már két órája vártam magára.

– Én azt hittem, hogy még otthon van, nem beszéltünk meg pontos időt, hogy mikor jön és meddig marad. Egyébként honnan ismerte fel?

– Láttam a képét egy magazinban, nagyon szép nő. Az interjúban magáról is beszélt, azt mondta, hogy tönkrement a szerelmi házasságuk.

Husz hallgatagon nézett maga elé, a lány a kezéért nyúlt:

– Én nem akarom megzavarni az életét, nekem az is sokat jelent, hogy gondolhatok magára, hogy létezik egy olyan ember, aki különb ennél a szörnyű világnál. Tudom, hogy én semmit sem adhatok magának, de ugye a barátjának tekint?

– Igen.

– Maga nem vesz komolyan, mert ittam, de józanon is el fogom mondani újra. Kérhetek még egy konyakot?

– Nem, most rossz idegállapotban van, az ital leverné a lábáról. Jöjjön, felrakom a HÉV-re.

Kiálltak a peronra, a távolból már látszottak a közeledő szerelvény orrfényei.

– Lemehetnék magával holnap Győrbe?

– Megmondom őszintén, Noémi, zavarna. Sok ember gyanúsnak találná, ha magával mutatkoznék és ez ártana az ügynek.

– Értem, világos, de ígérje meg, hogy ha visszaér, akkor felhív.

Az elválásnál Noémi természetes mozdulattal húzta le magához Husz fejét és szájoncsókolta. Ajkának íze a frissen kifőtt édes tészta zamatára emlékeztette a férfit. A szerelvény kihúzott az állomásról, Husz találomra integetett utána, aztán visszatért a lakásába.

Az áporodott meleg levegőben megérezte Éva kölnijének az illatát, kinyitotta az ablakot, hogy kereszthuzatot támasszon. A mélyhűtőből elővette a zúzmarás falú pálinkásüveget, kísérőül most is sört töltött magának.

Husz örült, hogy távol tudta tartani magát Noémitól.

– Óvj meg engem a vágyaktól, Istenem – mormogta magában, amíg felhajtotta az italt. – Hadd maradhassak meg a kezelhető tényezők: a pénz, az alkohol és a magányosság körében, hazai pályán.

Leérve Győrbe, Husz már az állomásról felhívta Kajdácsyt. A rendőrtiszt csak egy órával később tudott elszabadulni a járási kapitányságról, Husz, hogy eltöltse az időt, kisétált a Rába-parti piacra. Szerette volna felmérni, hogy mennyire terjedt el a hír a lány holttestének megtalálásáról. Nem lehetett kizárni, hogy a városi televízió egyik indiszkrét riportere is bejelentette az eseményt. Meg-megállt hallgatódzni egy-egy árusító standnál kialakuló csoportosulás közelében, de ez a téma sehol sem merült fel.

Husz a kerekeken álló büfékocsiban vett egy pohár sört és a könyöklőpulthoz húzódott vele. Arra rezzent fel, hogy egy rövidnadrágos férfi áll meg előtte, az egyik kezében kosarat cipelt, a másikban néhány ágat tartott, melynek hegyén apró, bogyószerű gyümölcsök piroslottak. Husz úgy gondolta, hogy valamilyen szamócaféle lehet.

– Szervusz – mondta a férfi –, nem ismersz meg?

– Ne haragudj, de nem.

– Akkor úgy látszik, nekem jobb a memóriám. Foky Jenő színjátékos vagyok – figyelmeztetően felemelte az ujját –, nem színész, színjátékos! Egyébként Dunaagócson találkoztunk Orsai Peti temetése után. Várj, én is hozok magammal egy pofa sört.

Foky a pohárral a kezében odaállt Husz mellé, mutatta a kosarát:

– Én már régóta csak azt eszem meg, amit én magam vásároltam és én magam főztem. Száz évig fogok élni, „kák minyimum”, ahogy a lengyel seftelők mondják a piacon. Hála Istennek, minden jól megy; három gyerek és egy hathónapos méhmagzat apja vagyok, olyan jobb egyenesem van, mint egy lórúgás, tisztán kiéneklem a felső cét – mi kell még?!

Foky belekóstolt a sörbe, aztán undorodva félretolta:

– Fujj! Mint a lóhúgy, te se idd meg. Mi is a keresztneved?

– Richárd.

– Ne idd meg, Oroszlánszívű Richárd, van helyette más.

Foky egy kis bőrborítású palackot vett elő a zsebéből és pálinkát töltött két kis fémkupába.

– Egészségedre, Richárd. Te ugye újságíró vagy?

– Igen.

– Ne mondd meg, melyik lapnál, kitalálom. „Magyar Turul” ugye? – Foky a homlokára ütött. – Mit szólsz? Van itt egy arzenál. Tisztellek-becsüllek titeket, ti vagytok az egyetlen újság, amelyik megírja az igazat. Most miért jöttél le Győrbe, a lány holtteste miatt?

Husz nem készült fel erre a direkt kérdésre, határozatlanul bólintott. A színész nem is törődött a reagálásával, úgy tűnt, mintha csak önmagának beszélne:

– Biztos, hogy Kovács vágta haza, különben hogy került volna a zsidó temetőbe?! Ezek a jordánok azt hiszik, hogy övék az egész világ, azt csinálnak, amit akarnak, halomra öldösik a magyarokat, de ezt most nem ússzák meg szárazon. Az ő lapjaikban a hitsorsosok mindent le fognak tagadni, de ti a „Magyar Turul”-ban ne hagyjátok magatokat, csináljatok egy kis propagandát az igazság mellett.

Husz még hallgatta néhány percig, de mikor megbizonyosodott, hogy már semmiféle új adatot nem hallhat a színésztől, elköszönt tőle. Kellemetlenül érintette, hogy Foky felismerte, el akarta kerülni, hogy Kajdácsy is azonosítani tudja, úgy érezte, ez szűkítené a taktikai lehetőségeit. Bízott benne, hogy azon a klubbeli estén a rendőrtiszt az ukrán konzumlánnyal volt elfoglalva és nem figyelt rá, óvatosságból mégis felrakta a sötét szemüvegét.

Az órájára nézett és meggyorsította a lépteit, de így is késett néhány percet, Kajdácsy már ott várta a kávéházban. Bemutatkoztak, Husz megkönnyebbült, mikor a rendőr ismeretlenként fogadta a nevét. A helyiségben sokan ültek, Husz nem szerette volna, hogy bárki is felfigyeljen a beszélgetésükre, ezért sétát javasolt. A virágpiac előtti kis beugróban telepedtek le egy padra.

– Mire kíváncsi? – kérdezte a rendőr.

– Igaz, hogy a zsidó temetőben találták meg a lány holttestét?

– Honnan tudja?

– Mondta valaki. Igaz, vagy nem?

– Igen, ott volt elásva.

– Milyen külső nyom vagy jelzés volt a síron?

– Semmiféle.

– Akkor hogy találták meg?

– Most renoválják a temetőt és a munkálatok során megbolygatták a talaj felszínét. Az eső is lemosta a takaró réteget, egy kóbor kutya kikaparta a lány karját a földből.

– Előfordulhatott, hogy valaki megkönnyítette a kutya dolgát?

– Nincs ilyen nyom.

– Ki végezte el a holttest azonosítását?

– A családtagok, pontosabban a nagymama, a húga, aztán a körzeti orvos, doktor Kiss Béla.

– Miért nem küldtek ki egy bűnügyes orvost?

– A mi orvosunk el volt foglalva, éppen boncolt – a rendőrtiszt csodálkozva nézett Huszra. – Ilyen aprólékos szakmai dolgok is kellenek egy cikkhez?

– Előre nem lehet tudni, szükség lehet minden adatra. Milyen azonosítási jeleket találtak?

– Már hónapok óta feküdhetett ott a temetőben és a hegyi agyagos talajban gyorsabb a lebomlás. A test erősen oszlásnak indult, így elsősorban a nála levő iratokat: személyi igazolványt, autóbusz bérletet vettük figyelembe.

– Útlevél?

– Azt nem találtunk nála.

– A szerológiai összehasonlítás megtörtént?

Kajdácsy összehúzta a szemét:

– Maga honnan ismer ilyen kifejezéseket?

– Valaha sok krimit néztem. Szóval történt összehasonlító vérvizsgálat?

– Nem lehetett elvégezni, most a szem csarnokvizét elemzik.

Husz nem akarta megjegyezni, hogy a két vizsgálat nem egyenértékű, attól tartott, hogy egy ilyen megállapítástól Kajdácsy gyanút fogna és végképp bezárkózna.

– A feltárt körülmények mennyiben utalnak bűncselekményre?

– Amennyire meg lehet állapítani, gyilkosság történt, a lány fejét szétverték, olyan céltudatos kegyetlenséggel, mely gyakorlott és szadista elkövetőre utal.

– Indíték?

– Egyelőre nem látszik.

– Kovács Miklós hogy került a képbe?

– Ezt is tudja? Mint az egyetlen falubeli zsidó, ő irányította a temető helyrehozatalát, így köze lehet az ügyhöz. Egyelőre csak őrizetbe vettük, az előzetes letartóztatáshoz nincs elég alap, az ügyész nem hagyná helybe.

– Kovács mondott valamit?

– Nem, azt állítja, hogy a temető fala már régtől meg van bontva, gondnok nincs, különben is olyan területen fekszik, hogy bárki bármit becsempészhet oda és bent zavartalanul tevékenykedhet.

– Kért már ügyvédet?

– Még nem, az őrizetbevétel sokkolta. Remélem, egy ideig még nem tér magához.

Huszt elöntötte az indulat:

– Miért nem rendeltek ki mellé védőt? Ezt hivatalból meg kellett volna tenniük.

– Megadná nekem a telefonszámát?

– Megadhatom, de miért szükséges?

– Hogy ha majd tanácsra lesz szükségem, fel tudjam hívni. Maga túl sokat kérdez és olyan dolgokat, melyekhez egy újságírónak semmi köze sincs. Nekem semmi kedvem nincs lebukni egy ócska cikk miatt. Mondja meg a főnökének, hogy legközelebb ne magát küldje.

A rendőr felállt a padról és köszönés nélkül elsietett. Husz még ült egy darabig a padon, végiggondolta a helyzetét. Úgy találta, taktikai hibát követett el, mikor elragadtatta magát, de azzal vigasztalódott, hogy az ügyben játszott szerepe egyébként is kiderült volna.

Kiment az autóbusz pályaudvarra, épp elcsípte a Dunaagócsra induló járatot. Megkereste Füstért az ügyvédi irodában és megtudakolta tőle a Varjas család címét.

Az adott helyen Husz egy század elején épült nagyméretű polgárházat talált, az utcai frontjának kiképzése jelezte, hogy valaha egy műhelyt is tartottak benne. Az épület állaga mostanra erősen leromlott, nem csak a vakolat hullott le a falakról, de néhány tégla is kiesett belőle. Husz becsengetett, a jelzésre egy öregasszony nézett ki a kapu figyelő-ablakán:

– Kit tetszik keresni?

Husz felmutatta régi igazolványát.

– Rendőrség! Varjasék itt laknak?

– Igen. Tessék befáradni.

Bent az udvaron Husz körülnézett, itt is látszottak az egykori jólét nyomai.

– Kié volt régen ez a ház? A maga családjáé?

– Nem, hanem a Kun Adolfé, az én férjem volt neki a segédje, mint vízvezetékszerelő. Aztán 1944-ben Adolf bácsit, a feleségét és a három lányát deportálták, mi akkor költöztünk be ide. Akkoriban sokan szereztek így vagyont, még nótát is költöttek róla.

Az öregasszony megriszálta magát és hamiskás mosollyal énekelni kezdett:

– „Ha a gettó nem lett volna

Ingem, gatyám sem lett volna…”

Husz figyelmét eddig annyira lekötötte a környezet, hogy csak most vette észre: az öregasszony a délelőtti időpont dacára már erősen ittas, ingadozó léptekkel ment előre a lakásba.

– Hogy szólíthatom a tisztelt rendőr urat? Milyen rangon?

– Őrnagy vagyok.

– Iszik egy kupa pálinkát, őrnagy úr? – és a választ meg sem várva, töltött egy szennytől szinte átlátszatlan pohárba. – Egészségére! Szóval mi beköltöztünk ebbe a házba és a férjem folytatta az ipart. Aztán 1946-ban, vagy mikor máskor, visszajött a faluba Kun Jenő, az Adolf bácsi unokaöccse, ő is zsidóember. A háború előtt sofőr volt Pesten a Kéktaxinál, most pedig cipőboltot akart nyitni itt Agócson, és követelte vissza a házat. Az emberek elverték innen, akkor elment a jogaival a kommunista pártba, de ők sem raktak ki minket, hanem adtak neki egy másik helyet a József Attila utcában. Aztán meggondolta magát, és nem is nyitott cipőboltot.

Az öregasszony halkabbra fogta a hangját:

– A faluban azt mondják, hogy most megbukott a rendszer, minden szabad lesz, jönnek a zsidók és visszakérik a régi vagyonukat. Lehetséges ez, tisztelt őrnagy úr, hogy ezt a házat is elveszik tőlem?

– Nem hiszem.

– Mert most már az enyém, nem adom, baltával verem agyon az összes zsidót, aki csak van a világon. Kér még egy kupával, őrnagy úr?

Husz a látszat kedvéért a szája közelébe emelte a mocskos poharat:

– Nagyon finom, de majd később iszom. Edina a néni unokája volt?

– Igen, de én neveltem, mert a szülei elváltak, aztán pedig az Eszterkém meghalt. Nagyon szép kislány volt, tessék bejönni a szobába, mutatok róla egy képet.

Az öregasszony kinyitotta a szobaajtót, Husz orrát nedves rothadásszag csapta meg, döbbenten vette észre, hogy a szoba sárgára festett padlódeszkáin valóságos gombaerdő nőtt ki.

– Az történt, tisztelt őrnagy úr, hogy a szomszédom eddig keresztben szántott a földjén, most pedig hosszában, és mind a házunk alá vezette a vizet, ettől jött föl a gomba még tavaly ősszel. Nem tudom, hogy mit csinálok, de valamit kellene csinálnom vele.

Az öregasszony levett egy képet a régimódi tükrös pipereasztalról és átnyújtotta:

– Ő volt az unokám!

Husz a beeső fény felé fordította; egy negyven év körüli fejkendős asszonyt ábrázolt.

– Biztos, hogy ő az Edina?

– Tessék csak mutatni!

Az öregasszony közelebb emelte a szeméhez a fotót:

– Nem, bocsánat, ez a szegény lányom – felemelt egy másik képet –, ő az Edina.

Az amatőr felvételen Edina arca meglehetősen elmosódott; feltehetőleg festett szőke haját a felvételnél egy pánttal szorította le, telt orcája és a szája vonala szabályosnak tűnt, állába egy gödröcske nyomódott. Husz csak egy különös jellemzőt talált rajta: a felső fogsora közepén egy viszonylag széles rés tátongott. Egészben véve nem olyan jelenségnek tűnt, aki hajlandó volna megmaradni egy olyan szobában, melyet felvert a gomba.

– A néni ugye látta a holttestet?

– Igen, odavittek hozzá az autóval.

– Miről ismerte fel az unokáját?

– Hát már csak megismeri az ember az unokáját? A Kiss doktor úr is mondta, hogy ő az. Azt hittem, hogy a szívem megszakad. Hozok friss pálinkát az őrnagy úrnak, ez már megmelegedett.

Az öregasszony kiment a konyhába, Husz a párnán heverő plüss oroszlánból úgy gondolta, hogy Edina a baloldali ágyon fekhetett, egy gyors mozdulattal kihúzta a mellette álló éjjeliszekrény fiókját. Végigpörgette a benne tartogatott papírokat, az egyik lapon aláírásmintákat talált: „Eszenyi Ferencné”-t különféle változatokban, a lány mintha csak egy elképzelt asszonynevet gyakorolt volna. Husz sietve zsebre vágta a lapot, a visszatérő öregasszony nem vette észre az akciót.

– Tisztelt őrnagy úr, az az igazság, hogy engem ott bent meg sem akartak hallgatni, csak lökdöstek ide-oda. Csak arra voltak kíváncsiak, hogy felismerem-e az unokámat, pedig én észrevettem valami különöset is. Nem tudom, hogy mondhatom-e.

– Tessék, nyugodtan.

– Edinának a csuklója meg volt vágva. Arra nem mernék megesküdni, hogy a jobb vagy a bal karján, de annyi biztos, hogy egy nagy vágás volt. Tetszik érteni, hogy mi történt?!

– Nem, mire gondol?

– Az én gyerekkoromban, de még akkor is, mikor már fiatalasszony voltam, sok zsidó élt itt Agócson. A gabonakereskedők meg az iparosok: Berger bácsi, a szatócs, Czimer bácsi, az órás, Grósz bácsi, a szódás, Adolf bácsi, akiről már meséltem. Ők a zsidó húsvétkor mindig készítettek maceszt, ahhoz pedig szükség volt egy keresztény lány erőszakkal elvett vérére, ha csak egy cseppre is, mert azt be kell tenni a macesz tésztájába. Vigyáztak rá, hogy ne vegyék észre a népek, ezért nem mindig ugyanabban a faluban vették a vért, hanem minden évben sorsot húztak a hitközségek, hogy melyiküknek kell abban az évben vért szerezni és üvegben szétküldték a többieknek. Így vágták meg most az én unokámat is. Idén április 15–16-án tartottuk a Húsvétot, mondta a tisztelendő úr, hogy egybeesett a zsidó ünneppel – és épp azelőtt tűnt el az én unokám is.

– De úgy tudom, hogy Agócson már nem laknak zsidók, Kovácsékat kivéve.

– Lakni nem laknak, de mégis itt voltak. Tetszett látni a temetőjüket a Budai domb alján?

– Igen.

– Épp húsvét előtt jöttek azok az osztrák zsidók, akik a pénzt hozták az újjáépítésre. A vezetőjük egy jó kiállású, magas, fekete ember volt, kerek szakállal, a kopasz fején olyan kis sapkát hordott.

– Honnan tetszik tudni?

– Láttam őket, mert épp akkor jártam kint a lányom sírjánál, ünnep előtt rendbe akartam tenni. Ott tárgyaltak a sírok között valami idegen nyelven, hogy ne értsék a magyarok. Annál a Kovácsnál ebédeltek, a gyárba is bementek, ott kellett összeakadniuk az én unokámmal, akkor választották ki áldozatnak. Én láttam a vágást Edina csuklóján, el akartam mondani az uraknak, de senki sem hallgatott rám.

– Túl gyakran találkozunk, nem gondolja? – szólalt meg egy hang Husz háta mögött, a férfi visszanézett, Kajdácsy állt az ajtóban.

– Mit keres maga itt? – kérdezte a rendőr.

– Szükségem volt még néhány adatra a cikkhez.

– Fejezze be a szaglászást, és tűnjön el a környékről is.

Husz nem akart vitába keveredni Kajdácsyval, szó nélkül kilépett a házból. A sarkon túl egy fa árnyékába húzódott és végiggondolta a teendőit. Mivel bizonyosnak látszott, hogy elrendelik majd Kovács előzetes letartóztatását, mindenképpen szerezni kellett egy olyan ügyvédet, aki ismerős a helyi viszonyokkal és alkalmas arra, hogy a személyén keresztül folyamatos kapcsolatot lehessen tartani a vállalkozóval. Husz visszament a faluközpontba és megkereste Füstért. Felajánlotta neki az ügyet, a jogász végighallgatta, de sajnálkozva tárta szét a karját:

– Nagyon szívesen állnék a rendelkezésére, Husz úr, de ha ezt az ügyet elvállalnám, az egyenlő volna a szakmai öngyilkossággal. Ennek híre menne, zsidóbérencnek nyilvánítanának, és ezen a környéken egyetlen ember sem fordulna hozzám többé. Még az is lehet, hogy az Eszenyi klubja rám gyújtatná a házat.

– Akkora hatalom az a klub?

– Odajár mindenki, aki számít ezen a környéken. Idegen nem férkőzhet be közéjük, a havi tagsági díj százezer forint, aki ezt ki tudja fizetni, az már eleve hozzájuk tartozik.

– Minden tagjuk vezető állásban van?

– Nem, akad köztük egy pénzügyőr törzsőrmester is, el tudja képzelni, hogy mit manipulálhat az a határon. A klubvacsorákon országos ügyek sorsa szokott eldőlni. Most az országgyűlési választások előtt sorra jöttek az Alföldről a nagyvállalkozók és táskaszámra hozták a pénzt. Ha Eszenyi nem bukik meg, a következő választást is itt fogják eldönteni. De ezt nem tőlem hallotta.

Husz pénzt adott az ügyvédnek:

– Nem is hallottam semmit.

Husz olyan későn ért haza Győrből, hogy már nem találta ildomosnak felhívni Noémit, sem Dulánszkyt. A meleg éjszakára sem enyhült, alsónadrágra vetkőzve próbált szellőzködni, de az ideges nap után most is csak forgolódott az ágyon, éjfél után elunta és felkelt.

– Ultima ratio! – morogta magában a férfi és felbontott egy sört. Nem feküdt vissza, az üveggel leült az íróasztala mellé, megpróbálta feljegyezni, hogy mit tapasztalt lenn Dunaagócson. Újra és újra kiegészítette az anyagot, csak négy óra felé készült el a munkával. Végignyúlt az ágyon, a könnyű hajnali hűvösségben végre el tudott aludni.

Néhány órával később Dulánszky hívása ébresztette fel, a szerkesztő azonnal beszélni akart vele. Husz nem tartotta lehetlennek, hogy Kajdácsy közben bepanaszolta nála, végiggondolta, hogy mivel kell majd mentegetődznie. Alig tette le a kagylót, a telefon újra csörgött, Noémi jelentkezett, vele egy 11 órai randevúban állapodott meg a Zenekadémia melletti fagylaltozóban.

Husz sóhajtva készülődni kezdett, a zuhany alatt állva hol hideg, hol meleg vizet engedett magára, de ez sem élénkítette fel, nem volt ura a gondolatainak, azok továbbra is zavarosan és összefüggéstelenül követték egymást. Elindult, már be is zárta maga mögött az ajtót, mikor eszébe jutott, hogy az éjszaka megírt anyagot a lakásban felejtette, visszament érte. A HÉV-en ülve a térdére fektette a kéziratot és átnézte. Megfogalmazásában túlságosan nyíltnak találta, eltűnődött: nem járna-e jobban, ha nem mutatná meg Dulánszkynak, de nem érzett kedvet, hogy még egyszer átdolgozza.

Dulánszky már várta bent a szerkesztőségben, rögtön rákérdezett:

– Megírtad?

– Mondjuk inkább azt, hogy írtam valamit. Nagyon vázlatos.

– Mutasd.

Dulánszky figyelmesen olvasott, vissza-visszalapozott a kéziratban, mikor a végére ért, akkor sem tette le kezéből a papírokat:

– Ennyi az egész?

– Igen, ezek az objektív tények, amiket tapasztaltam.

– Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ezeket az objektív tényeket egy kommunista skribler is meg tudta volna írni. Neked valamit hozzá kellene tenned.

Husz elfordította a fejét:

– Nem hiszem, hogy ezt szabad volna. Olvastam valahol: aki „ló” helyett azt írja, hogy „paripa”, az már bármilyen más aljasságra is képes. Ha az ember egyszer meghamisítja a mértéket, utána már nehéz újra megtalálni. Nem tudom pontosan, de feltételezem, hogy annak idején a konstrukciós perek is ilyen apró hozzátevésekkel indultak.

– Miért hasonlítgatsz minket hozzájuk?

– Én csak módszerekről beszéltem.

– Nem érzed úgy, hogy egyszer végre el kellene kötelezned magadat? Nem játszhatod örökké a küszöböt, amely egyszerre van kinn is, benn is.

Husznak már megmozdult a lába, hogy felkeljen, és egyszer s mindenkorra otthagyja a szerkesztőséget, de most is emlékeztette magát rá, hogy fontos információs forrást vesztene el, ha szakítana a „Magyar Turul”-lal. Nem válaszolt, hallgatását Dulánszky beleegyezésnek tekintette:

– Kapsz még egy esélyt, Richárd. Menj le még egyszer a helyszínre, nézz körül, és írd meg újra. De minél hamarabb, mert az ügy sürgős nekünk.

Husz erőt vett magán, megígérte, hogy gondolkozik majd, és nemsokára jelentkezik. Dulánszky most is Kajdácsyt jelölte meg győri kapcsolatként, Husz ebből arra következtetett, hogy a rendőrtiszt mégsem tett panaszt rá.

Husz féltizenegy körül nyitott be a Zeneakadémia melletti fagylaltozóba. Körülnézett: Noémi a sarokasztalnál ült egy zöld bársonykabátot viselő fiúval. Nem akart zavarni, csak a kezét felemelve jelezte, hogy megérkezett és a pulthoz lépett volna, de a lány az asztalához invitálta:

– Erik már úgyis menni akart.

A fiú zavartan elköszönt, Husz leült a helyére.

– A barátja?

– Egy évfolyamtársam. Kemény fasiszta; egy olyan röpiratot terjeszt a Főiskolán, hogy a kisebbségi származásúakat csak az arányszámuknak megfelelően vegyék fel, mert a jelenlegi gyakorlat sérti a többségi nemzet érdekeit.

Husz vállat vont:

– Ezt már régen feltalálták, csak akkor még „numerus clausus”-nak hívták. Miről tud beszélni egy ilyen emberrel?

– Gondolhatja, hogy nem én kerestem a társaságát, rám hajtott. Antiszemiták között nagy dicsőségnek számít, ha le tudnak fektetni egy zsidó lányt. Csodálkozik, hogy én miért nem érzem magam megtisztelve. De hagyjuk ezt, az egész nem ér meg egy mondatot sem. Mi történt apuval?

Husz beszámolt a történtekről és azt ajánlotta, hogy minél hamarabb fogadjanak ügyvédet.

– Mi ennek a módja? – kérdezte a lány.

– Ki kell tölteni egy megbízást, ez tartalmazza a tényállást és a választott ügyvéd nevét, továbbá kell egy meghatalmazás, melyet az illetékes rendőrhatósághoz kell benyújtani. Ha az apja nem teszi meg, akkor a szabályok szerint 24 órán belül figyelmeztetni kell – ezt a vizsgálók gyakran és szívesen elfelejtik –, ha akkor sem nevez meg senkit, akkor hivatalból kirendelnek mellé egy védőt.

– Maga ismer valakit, aki megfelelő volna? – kérdezte a lány.

– Bárkit megkaphatunk, ez csak anyagi kérdés. Sokan talán ingyen is felvállalnák, mert azt hiszik, hogy nagy hírverést jelent egy ilyen ügyben szerepelni a nyilvánosság előtt. Csak attól félek, hogy az illetők a részvételüket politikai célokra használnák fel, valamelyik párt vagy társadalmi csoport propagálására – legjobb esetben önmutogatásra. Végül az történne, hogy ők a mennyekbe mennének, megnövekedne a szakmai „részvényeik” értéke, az agresszivitásuk hamuja viszont magukra hullana vissza, az életük lehetetlenné válna. Külön hátrány, hogy az apja ügyével vidéken foglalkoznak, a gyakorlati kapcsolattartást leadnák egy helybeli ügyvédnek, ők maguk jó, ha kéthetenként egyszer lemennének hozzá – Husz mentegetődző mozdulatot tett –, bár lehet, hogy igazságtalan vagyok, hiszen nem ismerek mindenkit a jelenlegi ügyvédi gárdából, nagyot azonban nem tévedek.

A lány felnézett:

– Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Maga nem vállalná el?

– Én? Hogy jutott ez az eszébe?

– Csak magában hiszek, maga kezdettől fogva ismeri ezt az ügyet, tovább vihetné – látva a férfi arcán az elutasító kifejezést, Noémi elbizonytalanodott. – Vagy nincs joga hozzá?

Husz ingatta a fejét:

– Papíron volna. Az ítéletem után fel voltam függesztve, de már újra vállalhatok ügyeket. Inkább erkölcsileg nem érzem felhatalmazva magam. Abban a bűnperben, amelyben elmarasztaltak, én nem voltam egészen makulátlan, márpedig, ha egy ügyvéd egyszer sáros lett, akkor még a porait tartalmazó urnát sem illik az ítélkezés közelébe engedni. Ezt a rendőrök és a bírák is tudhatják rólam, csak ártanék jelenlétemmel az apjának.

– És ha megkérdezném tőle: akarja-e, hogy maga védje őt?

Husz ingerült lett, úgy érezte, hogy megint méltánytalanul sokat kívánnak tőle, az erejét meghaladó küzdelemre próbálják rábírni.

– Ne haragudjon, de nem tudnám végigcsinálni, fáradt vagyok egy ekkora munkához. Nincs már erőm boszorkányégetők ellen harcolni. Talán ha tíz évvel ezelőtt adódik ez az eset, még képes lettem volna végigverekedni.

– Ha a mi kedvünkért nem hajlandó rá, tegye meg a barátja emlékére, hiszen ő is ebben az ügyben halt meg. Egy halottnak nem mondhatja az ember, hogy nem csinálom.

Husz kinézett a fagylaltozó ablakán, mintha a külvilágból várna valamilyen útbaigazítást, de csak két atlétatrikós, élénken gesztikuláló munkást látott elvonulni a járdán. Orsaira gondolt és a gyomrát összeszorította a feltámadó ideges feszültség. Nem tudta meggyőzni magát, hogy joga van túllépni az emlékeken. Ránehezedett a kényszer: fel kell vállalnia Kovács ügyét, mert csak így tudja kideríteni barátja pusztulásának a körülményeit is. Bár döntött, el akarta kerülni, hogy a lány belelásson a gondolataiba.

– Rendben van. Ha úgy vesszük, az apja már korábban megbízott engem az ügyei vitelével, pénzt is kaptam tőle, el kell vállalnom. De, mondom, a védői közreműködésemnek az az alapfeltétele, hogy ezt maga Kovács úr is igényelje – és egyáltalán nem biztos, hogy ő is így kívánja. Mikor megy le hozzá?

– Még ma leutazom Győrbe, beszéltem telefonon az ügy előadójával, délután fogadnak.

– Lehet, hogy mire leér, az egész ügy tárgytalanná válik már. Lejár a 72 órás őrizetbevétel, és ha a bíróság nem rendeli el az előzetes letartóztatást, ki kell engedniük az apját. Ha mégis benntartják, akkor nem találkozhat vele személyesen, de beadhat neki egy levelet, hogy nyilatkozzék: engem választ védőnek. Ezt nem tagadhatják meg tőle. Kitöltök egy formanyomtatványt, írassa alá vele, ha megtörtént, hívjon fel és megbeszéljük a továbbiakat.

Husz átadta a papírt és felállt, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.

– Jó utat.

– Nem akar lejönni velem Győrbe? Sokkal biztosabban érezném magam. Estére visszajövök.

– Sajnos dolgom van.

Noémi Volkswagen Golf gyártmányú kocsija kint parkolt a fagylaltozó előtt. A lány kioldotta a riasztót, de nem szállt be rögtön, megbántott arccal kérdezte:

– Ugye nem csak a pénzért vállalta el?

– De igen. Én profi vagyok, jogi zsoldos, ahogy mondják: bérelhető lelkiismeret.

– Semmi más nem mozgatja? Nem hiszem.

– Nekem nincs semmi másom, mint a munkaerőm, azt kell eladnom.

– Egy értelmiséginek mindig kell hogy legyenek tartalékai, ha más nem, akkor erkölcsi.

– Én nem állok olyan jól, hogy romantikus pózokat engedhessek meg magamnak. A bőröm hamar a padlásra kerülne.

– Értem. Elvihetem valahová?

– Köszönöm, csak ide a közelbe megyek.

– Este otthon lesz?

– Tíz óra után már igen.

– Akkor majd hívom magát! – mondta Noémi, beült a kocsiba és elhajtott.

Husz folytatta az útját, bement a „Mai Magazin” szerkesztőségébe, megkereste Fogarasit. Megdöbbenve látta, hogy az újságíró mezítlábra felvett szandálban ül az asztal előtt, mindkét lábfejét már elpiszkolódott kötés takarta.

– Mi történt veled?

– Magamra rántottam a húslevest.

Husz úgy találta, hogy Fogarasi állapota egyébként is leromlott az utóbbi időben: mozdulatai lelassultak és bizonytalanokká váltak, arca egészségtelenül megtelt, szemében vérerek ütköztek. Husz nem érzett jogot, hogy kérdezősködjön egy esetleges betegségről, igyekezett elfogulatlanul viselkedni, átnyújtotta a kéziratot, de az újságíró visszatolta a kezét:

– A barátom vagy és alkoholtársam, nem akarlak félrevezetni. Az az igazság, hogy többet nem jelenhetsz meg nálunk, megszüntetik a „Jogi Postá”-dat.

– Ez a főszerkesztői ukáz?

– A szerkesztői értekezleten döntöttek. Látták az anyagodat a „Magyar Turul”-ban, és azt mondták, hogy egy fenékkel nem ülhetsz két lovon.

– Ez persze csak ürügy.

– Nyilván, ha ez nincs, találtak volna valami mást. A lényeg, mint észrevehetted, feketeseggű lettél. Akarsz inni egy búcsúpoharat?

Fogarasi meg sem várva a választ előkereste a konyakosüveget a bekötött újságévfolyamok mögül, reszkető kézzel töltött.

– Ne haragudj rám, Richárd.

– Ne hülyéskedj, mi múlott rajtad?!

– Olyan rossz a lelkiismeretem. Tudod mit? Mégis hagyd itt a kéziratodat belégnek, elintézem, hogy ezt még kifizessék neked.

Ittak, aztán Fogarasi felemelte a fejét:

– Hol tart annak az eltűnt lánynak az ügye?

Husz beszámolt a fejleményekről, az újságíró letörten hallgatta a szavait.

– Ahogy beszélsz, egyre inkább úgy érzem, mintha a weimari Németországban élnék. Még áll a demokrácia kulisszája, de egyre szaporodnak a sötét jelek, aztán egyszer csak kilép a háttérből egy Hitler.

– Azt hiszem, túlzol. Egy Hitlerhez kellett a második világháborúra való készülődés.

– Lehet – Fogarasi megdörzsölte a homlokát. – Az a legnagyobb bajom, hogy már nem tudom felmérni a dolgok valódi súlyát, elveszítettem mindenféle mércét. A hisztériáim rángatnak ide-oda.

– Pihenned kellene.

– Megmondanád, hogy kell csinálni? Engem egy egész életre napi huszonnégy órára húztak fel, nem vagyok képes időnként leállni.

– Pedig jó volna, ha beindítanál valamilyen segédmotort.

– Tudod, mit sajnálok a legjobban? Nem tudok többet a vallásból. Ülnék a templom sarkában, azok a hosszú héber imák talán megnyugtatnának, ha érteném őket.

Fogarasi szeméből hang nélkül potyogtak a könnyek. Husz felállt, átölelte, érezte a mellén az újságíró meg-megrázkódó fejét, kivárta, amíg megnyugszik, aztán magára hagyta. Csak a kapuba érve mérte fel a maga helyzetét: ezt az anyagi bázisát végképp elveszítette, a megélhetése egy fokkal még bizonytalanabbá vált. Összerázkódott és a meleg idő ellenére begombolta a kabátot.

Husz nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen, csak úgy találomra felhívta Edithet, maga is meglepődött, mikor otthon találta az asszonyt.

– Kimehetek hozzád?

– Jó, de gyere minél hamarabb.

Feszült idegállapotában Husz mindig fokozottabban kívánta a szeretkezést. Úgy érezte, mintha a lelke egy olyan szobához hasonlítana, mely megtelt poros és elhasznált papírokkal, az ölelkezés pedig mint egy kályha, elégetné ezeket, viszonylagos szabadságot teremtve az újrakezdéshez. Most is izgalomba jött Edith lakása felé tartva, sűrű lepedék borította el a nyelvét, fogai hegyével lekaparta. Átvágva az udvaron csodálkozva vette észre, hogy az asszony Trabantja nem áll ott a megszokott helyén. A csöngetésre Edith most is csak késve nyitotta ki a kémlelőablakot.

– Szervusz! – mondta és beengedte a férfit. Szokatlanul elegánsan volt öltözve, egy sötét angol kiskosztümöt viselt, magas nyakú fehér blúzzal. Husz már az előszobában át akarta ölelni, de Edith csak megcsókolta és eltolta magától:

– Üljünk le!

Husz letelepedett a hintaszékre és mintegy magyarázatot keresve a szokatlan fogadtatásra, körülnézett: a szoba közepén már lezárva ott állt egy kockás vászonoldalú bőrönd, melyet az asszony még egy régi NDK-beli útján vásárolt.

– Hová készülsz?

– Kórházba. A múltkor találtak egy összenövést a hasamban, azt mondják, nem vészes, de be kell feküdnöm kivizsgálásra.

– Miért nem szóltál?

– Te is tudod, hogy a mi kapcsolatunk nem olyan volt, hogy terheket rakjunk a másik vállára.

– Pontosabban csak én rakhattam a tiédre.

– Szívesen csináltam. Jó, hogy hívtál, egy óra múlva már nem találtál volna itthon.

– Miért nem reggel mégy be?

– Az orvosismerősöm délutános. – Edith átnyújtott egy borítékot. – Írtam neked egy levelet, nem kell postán elküldenem.

– Miről szól? – kérdezte Husz és fel akarta bontani, de a nő visszatartotta.

– Majd akkor olvasd el, ha elváltunk. Olyan lesz, mintha még egyszer találkoznánk. Elkísérsz a kórházig?

– Persze.

– Hívjunk egy taxit, a Trabantot a lányomnál hagytam.

Mintha nem akarna időt engedni hosszas beszélgetésre, Edith kocsit rendelt.

– Öt perc múlva itt lesz, addig bezárok mindent. Tölts egy kis bort, benn úgysem engedik.

Husz öntött a poharakba, aztán a hintaszékben hátradőlve figyelte, ahogy az asszony határozott mozdulatokkal sorra lezárja az ajtókat és az ablakokat, a zajok a bezáruló térben egyre tompábban visszhangoztak, a kulcsokat az előszobában egy fali táblára akasztotta fel. Magatartásában nyoma sem látszott semmiféle önsajnálatnak, egész figyelmét a munkára fordította.

Husz most őszintén sajnálta, hogy az egész kapcsolatuk szinte csak a szeretkezések szűk óráira korlátozódott, és nem szánt több időt és figyelmet Edithre. Visszaemlékezett egy jelenetre, mikor az asszony ott ült a lábánál és fel akart olvasni valamit egy spirálfüzetből, de ő nem hallgatta meg, mert már azt fontolgatta, hogy távozhatna el minél hamarabb a lakásból.

– Volt egy vastag spirálfüzeted valaha, mit írtál bele?

– Emlékszel rá? Naplót akartam vezetni, de aztán elment a kedvem.

Megitták a bort, az asszony ezeket a poharakat is elmosta és elrakta, még egyszer végignézett a lakáson, aztán biccentett, mintha mindent rendben talált volna.

– Indulhatunk.

Husz egyik kezében a bőröndöt vitte, a másikkal belekarolt az asszonyba. Mentek lefelé a lépcsőn, Edith lelassította a lépteit, a maguk elé vetődő összekapaszkodó árnyékukat figyelte:

– Milyen szép pár vagyunk mi, főleg az árnyékunk – mondta és elmosolyodott.

Szótlanul ültek egymás mellett a taxiban, Husz megfogta a nő kezét, aki nyugodt és meleg szorítással válaszolt. A kórház előtt szálltak ki, megálltak a kapuban.

– Mikor láthatlak, mikor van látogatás? – kérdezte Husz.

– Kérlek, hogy ne gyere be hozzám, nem akarom, hogy darabokban láss, egészben sem vagyok valami nagy élmény. Szerintem egy héten belül kiengednek, maradjunk abban, hogy majd én jelentkezem. Az újságnál hagyhatok neked üzenetet?

– Nem, onnan végképp eljöttem.

– Még ez is? Majd beszélünk róla.

– Telefonálj hozzám – Husz egy papírra felírta otthoni számát. – Van rajta rögzítő, hagyhatsz üzenetet.

– Rendben van.

Az asszony átvette a bőröndöt, megcsókolta Huszt és sietős léptekkel elindult. Megállt néhány pillanatra a portásfülkénél, bejelentkezett, aztán eltűnt az udvar sötét mélységében. Husz állva maradt, nem tudta rászánni magát, hogy elmozduljon a helyéről. Zsebre dugta a kezét, ujjai alatt papír gyűrődött össze, Edith levele, kibontotta:

Husz lélegzete elfulladt, két öklét a mellére szorította.

A lakásba belépve Husz elviselhetetlennek találta a csöndet. Bekapcsolta a rádiót, most is valamilyen prózai műsort keresett benne, nem figyelt a mondatokra, csak úgy hallgatta, mintha a szél vagy egy patak zúgna a közelében.

Husz reggel óta nem evett, úgy érezte, hogy a gyomrában valósággal buzog a sav. Benézett a hűtőszekrénybe, csak sajtot talált benne, kenyeret vágott hozzá és kedv nélkül rakta ki egy tányérra. Az asztalra könyökölve végiggondolta az elmúlt napját: Fogarasi testi leromlásával, a rovata megszűntével és Edith betegségével a veszteségek sorozatának látta.

– Lassan nálam is leállnak a segédmotorok! – dünnyögte maga elé félhangosan Fogarasi szavaira emlékezve.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak a saját erejére hagyatkozhat, a rá háruló terhek viszont folyamatosan növekszenek. Nem tudta, meddig bírja még, számítania kellett rá, hogy az ital és a stressz előbb-utóbb ledönti majd a lábáról. Csak abban reménykedett, hogy egészsége kitart addig, amíg sikerül végigvinni az ügyeit, nem táplált magában olyan illúziókat, hogy egy szerencsés fordulat változtathatna a sorsán.

Csak néhány falatot evett a sajtból, aztán letette a kést. Átnézte az újságokat, közben a rádióban véget ért a műsor, éjfél elmúlt, már a Himnuszt játszották. Husz reménykedett benne, hogy végre el tud aludni, az ágy felé tartva menetközben vetkőzött le, mikor megszólalt a csengő. Visszavette magára a kabátját és kiszólt:

– Ki az?

– Én vagyok, Kovács Noémi.

Husz kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön be! – hellyel kínálta a lányt. – Mi történt?

– Próbáltam hívni telefonon, de végig foglaltat jelzett.

– Pedig már órák óta itthon vagyok. Lehet, hogy valamilyen műszaki hiba volt.

Husz megnézte a szobában levő készüléket, csak most vette észre, hogy az utolsó reggeli beszélgetésnél félrerakta a kagylót.

– Igaza van, ne haragudjon. Kér valamit?

– Egy teát szeretnék.

– Teszek fel vizet. Járt lenn Győrben?

Noémi papírokat vett elő a táskájából:

– Apu aláírta a megbízást és a meghatalmazást. Ha akarja, most megbeszélhetjük az anyagiakat.

– Egyelőre futja abból a pénzből, amit kaptam az apjától. Megtudott valami közelebbit az ügyről?

– Nem engedtek beszélni vele, csak egy tisztasági csomagot adhattam be. Maga most már benézhet hozzá?

Husz bólintott:

– Reggel lemegyek.

– Még valami történt, ami nagyon idegesít. Újra házkutatást tartottak nálunk lenn Dunaagócson, épp jött haza az öcsém Ausztriából, a rendőrök elvitték magukkal.

– És magát erről nem értesítették?

– Nem, egy néni szokott vigyázni Áronra, annak se mondták meg, hogy hová viszik. Nagyon aggódom érte.

– Ne féljen, szerintem a gyámügyre rakták be, ki fogják adni magának. Holnap ennek is utánanézek.

A víz felforrt, Husz elkészítette a teát.

– Köszönöm – mondta a lány –, maradhatok még egy kicsit?

– Engem nem zavar, de nem álmos?

Noémi a tenyerébe fogta a bögrét.

– Nem szoktam elaludni két óra előtt. Mindig elhúzom a lefekvést, rosszakat álmodok.

– Ez már régóta tart?

– Mindig is rossz alvó voltam, de azóta különösen, hogy elmentem Auschwitzba és megnéztem azt a tábort, ahová aput bezárták.

– Annyira hatott magára? Hiszen nem is élt akkor.

– Ez nem számít. A pszichológusok kimutatták, hogy a holocaust utáni második nemzedék, amelyhez én is tartozom, ugyanazokat az emlékeket hordja a génjeiben, mint a szülei, akik átélték a vészkorszakot. Ott lappanganak bennük és elég egy élmény, hogy napvilágra jöjjenek. Nálam az auschwitzi út jelentette ezt a váltást, azóta álmomban folyton üldöznek; villamoson, vasúton, autóval. Álmomban csak abban bízom, hogy meg tudok halni, mielőtt még elfognak, de sohasem sikerül. Beküldenek valamilyen cellába vagy fogdába, szűk és alacsony a mennyezete, és ami a legszörnyűbb, nem tiltakozom ellene, hanem magamtól bemegyek. Éreztetik velem, hogy ez a törvény, engedelmeskednem kell és én el is hiszem.

– Ezek csak rossz álmok. Jönnek és elmennek.

– De nappal is élnek bennem. Mindenkire úgy nézek, hogy ha bajba kerülnék, segítene-e, vagy elárulna. Elrejtene, felvenne az autójába és elvinne a határig, vagy lefogna és átadna a rendőröknek. Ugye már kisebb őrültséggel is kerültek emberek bolondházba?

Husz vállat vont:

– Mindenki őrült valamilyen módon, csak az egyiknél rájönnek, a másiknál nem. És milyen az arány álmaiban a segítők és az árulók között?

– Egy idő után mindenkiről kiderül, hogy mégsem venne fel az autójába.

– Ne haragudjon, ha megkérdezem: maga hány emberért vállalna ilyen képzeletbeli kockázatot?

– Én mindenkiért, aki bajba került.

– Az más. Általában annyi ember szokott rajtunk segíteni, ahányon mi is hajlandók vagyunk.

Csönd állt be, a lány oldalt fordította a fejét és felnézett Huszra.

– Ugye én nem tetszem magának?

– Nem arról van szó. Én már nem vagyok alkalmas ilyen kapcsolatokra. Van egy ismerősöm, tanított engem az egyetemen, ő most állt össze egy húszéves lánnyal, megpróbál visszafiatalodni mellette. Csak nevetségessé teszi magát, nem szeretnék hasonlítani hozzá.

– Olyan rendes magától, hogy mentegetődzik. Azért ha most egy világszépe csöngetett volna be helyettem, attól maga is megmozdult volna.

– Ennek a világszépének nagyon össze kellett volna szedni magát.

– Én olyan vagyok, mint Szonja a „Ványa bácsi”-ban, rajtam is mindig csak azt dicsérik, amit a csúnya nőkön szoktak: a szememet és a hajamat. Pedig én a szépség mániákusa vagyok, mindenben szépnek kellene lennünk: testben, lélekben, ruhákban, gondolatokban.

– Ne bántsa magát!

– És aki szép, az megkapja a teljes szabadságot, bármihez is kezd, átsuhan az életen. Én mindig görcsben állok az igyekezettől, hogy meg tudjak felelni annak, amit elvárnak tőlem és amit én elvárok magamtól. Az állandó akarás elnyom bennem minden kedvességet, lágyságot, amíg ki nem ürülök egészen. Néha belegondolok, és úgy fáj, mintha kaktuszok nőnének a szívemben.

Husz fordítani akart a beszélgetés menetén.

– Amit a maga nemzedékéről mondott, az az öccsére is vonatkozik?

– Áron más, őrá semmilyen szabály nem érvényes. Néha azt hiszem róla, hogy őrült, máskor azt, hogy zseni. Nem lehet kiszámítani, hogy mikor mit fog csinálni, érzelmi rohamok törnek rá, néha belénk kapaszkodik, csókolja az arcunkat, a kezünket, könyörög, hogy maradjunk vele, máskor megsértődik és nekünk támad, megölné aput is, engem is. Adja Isten, hogy ne történjen vele semmi baj.

– És legalább boldog gyerek?

– Az őrültek nem boldogok, nem is tudnak azok lenni. Valaki azt mondta róluk, hogy mindenük elveszett, csak az eszük maradt meg, az forog bennük, mint a kerék egy üres malomban. Csak a bolond viccekben tréfásak.

Noémi letette a bögrét:

– Köszönöm a teát. Megtűr még egy negyedórát?

– Nyugodtan maradhat, annyival is rövidebb az éjszaka.

A lány a falon lógó képekre nézett.

– Nagyon szép nő a felesége. Biztos, hogy tehetséges is.

– Tehetségesebb annál, mint amit elért.

– És ez a kosárlabdás kép a falon magáról készült?

– Igen. Valaha válogatott szinten játszottam, tagja voltam az úgynevezett „arany csapat”-nak, kijutottam az olimpiára is, de aztán korán abbahagytam.

– Megsérült?

– Furcsa ügy volt, valamit valamiért. Annak idején a sportnak köszönhettem, hogy rögtön bejutottam a Rendőrtiszti Főiskolára, nem kellett előtte utcai járőrként szolgálnom, mint másoknak, aztán elvégezhettem a jogi kart is. Viszont ahogy haladtam előre, a munka meg a tanulás elvette minden szabadidőmet. Előbb vittem magammal a jegyzeteket és a könyveket, tanultam, míg utaztunk le a meccsre, aztán beláttam, hogy abba kell hagynom a kosárlabdát. Még egy évig játszottam az alsó osztályban és befejeztem.

– Miért lett rendőr?

Husz elmosolyodott:

– Miért kérdezi ezt ilyen kétségbeesve? Úgy gondolja, hogy értelmes ember nem megy rendőrnek? Lehet. Nem az egyenruha vonzott, a katonatisztek talán szívesen hordják a sajátjukat, de egy rendőr soha nem veszi fel, ha nem muszáj. A hatalom sem érdekelt, én soha nem akartam diadalmaskodni senkin.

– Akkor miért?

– Én azt hittem, hogy ha a dolgokat a végletekig leegyszerűsítjük: a rendőri hivatás lényegében a Jó harca a Rossz ellen. Néha még most is gondolok erre, az ember az eszméitől is nehezen szabadul meg, a rögeszméitől viszont sohasem. Aztán a gyakorlatban mást tapasztaltam. A közvetlen főnökömet nem a szakmai munkája alapján tartották a legjobb vizsgálótisztnek, hanem azért, mert jól pallérkodott, kiváló minőségben és olcsón építette fel a tábornokok villáit. Ittak, hagyták magukat korrumpálni, üvöltöztek és verekedtek. Sokáig úgy gondoltam, hogy ezek a körülmények csak járulékosak, mellékesek, aztán rá kellett jönnöm, hogy az eszközök addig-addig módosítják a célt, amíg meg is szüntetik azt. Ehhez jött még egy feleség, aki eléggé el nem ítélhető módon többet szeretett volna kapni az élettől, mint egy negyven négyzetméteres blokkházbeli lakást. Mikor lehetőségem nyílott, hogy elmehessek ügyvédnek, leszereltem, a többiről, azt hiszem, már beszéltem.

– Igen, de úgy szeretem hallgatni magát. Hogy kezdett el újságot írni?

– Élnem kellett valamiből. Aki meg tud fogalmazni egy perbeszédet, az egy cikket is meg tud írni.

Noémi felkelt:

– Köszönöm a vendéglátást. Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig feltartottam magát.

– Én is köszönöm, hogy eljött. Jobb véleménnyel leszek magamról, hogy még képes vagyok értelmes dolgokról beszélni.

Alig egy lépésnyire álltak egymástól, lélegzetük szinte összeért, a lány várakozóan nézett rá. Husz úgy érezte, hogy erőt kellene venni magán és elfogadni Noémi felkínálkozását, de nem tudta rászánni magát.

– Akkor reggel lemegyek Győrbe, este majd jelentkezem. Maga is kereshet, Noémi, majd igyekszem a helyére tenni a telefont.

Husz jelentkezett a győri járási kapitányság portáján, a kapus felküldte a bűnügyi osztályvezető helyetteséhez.

– Hogy hívják őt?

– Kajdácsy százados úr.

Kajdácsy székén hátradőlve egy fogpiszkálót forgatott a fogai között, de rögtön előrehajolt, ahogy Huszt meglátta:

– Magának elment az esze! Megmondtam, hogy itt a kapitányságon nem tárgyalok magával. Na hess!

Válasz helyett Husz átnyújtotta a megbízólevelét, Kajdácsy elolvasta.

– Szóval maga nem újságíró, hanem ügyvéd? Igazolványt!

– Tessék.

– Ilyen bárkinek lehet, egy kicsit utánanézek.

Kajdácsy felhívta az Ügyvédi Kamarát és megkérdezte, van-e Husz Richárd nevű tagjuk. Csalódottan tette le a kagylót.

– Ezek szerint nem cikket írt, hanem szaglászott! Mit talált?

– Hála Istennek, nem kell beszámolnom róla magának. Most szeretnék beszélni a védencemmel.

– Ahogy tetszik, de mondja meg neki, hogy hiába játssza meg magát, innen Jászai Mari-díjjal sem szabadul.

– Nagyon élveztem a társaságát, de szeretném, ha találkozhatnék már Kovács úrral.

Husz beült az ügyvédi beszélőfülkébe, összeborzongott a környezet ridegségétől. A mintegy háromszor négy méteres alapterületű helyiségben csak egy barnára mázolt asztal és két szék állt, a fehérre meszelt falak villogtak a lámpafényben. Az ügyvéd valósággal megkönnyebbült, mikor az élet jeleként egy svábbogarat látott eltűnni egy repedésben. Hogy lekösse magát, matatott a táskájában, papírt és golyóstollat tett ki maga elé.

Kinyílt az ajtó, egy őr bevezette Kovácsot, levette róla a bilincset és eltávozott. Hallatszott, hogy kívülről kulcsra zárja a fülke ajtaját, Husz tudta, hogy ez szabálytalan, de nem akart vitát provokálni.

Ahogy ültek egymással szemben, az ügyvédnek úgy tűnt, hogy Kovács melegítőruhájából áradt ugyan az áporodott zárkaszag, de a lelki tartása nem tört meg, sőt mintha a megpróbáltatások inkább felszabadították volna tartalék erőit, szeme élénken villogott a szemüveg alatt, gesztusaiból áradt az elszántság.

– Nagyon örülök, hogy nem hagyta el magát! – mondta Husz.

– Nem adom meg nekik ezt az örömöt. Ha Auschwitzban nem tudtak megölni a németek, ez a mocskos banda sem fog elpusztítani.

Husz egy papírra felírta: „vigyázzon, a fülke be van technikázva, a rendőrök minden szót hallanak” – és felmutatta a lapot a védencének. Kovács egy bólintással tudomásul vette a figyelmeztetést.

– Mikor kerülök ki innen?

– Nem tudom. Attól függ, hogy elrendelik-e az előzetes letartóztatást.

– Tegyük fel, hogy igen, az meddig tarthat?

– Nem lehet megjósolni.

– Van valami, amit biztosan tud?

Husz nem vette tudomásul a kifakadást.

– A gyakorlat azt mutatja, hogy az előzetes letartóztatás egyre inkább előrehozott büntetéssé válik. Szívesen tartják benn az előzetesben a gyanúsítottakat, mert akkor kéznél vannak, nem kell attól tartani, hogy nem jelennek meg az idézésre.

– De hát én nem követtem el semmit, nem lehet a kezükben semmiféle bizonyíték!

– Attól tartok, hogy kitaláltak valamit, csak nem tudom, hogy mit és mi egyelőre hiába is cáfolnánk meg.

– Ezt nem értem.

– Ha egy őrült terhelő vallomásával szemben tíz szavahihető tanú állna és mellékelni tudnánk a terhelő tanú elmebetegségét bizonyító orvosi nyilatkozatot is, akkor is előfordulhatna, hogy a bíróság mellőzné azt, kimondaná az alapos gyanút és fenntartaná az előzetes letartóztatást.

– De ez biztos csak egy maffia szabály!

– Szó sincs róla, ezt tartalmazza a 234-es számú Büntető Kollégiumi Állásfoglalás is. Ha érdekli, megmutatom.

– Nem érdekel. Ezek szerint rám is ez a sors vár?

– Nem biztos. Csak azért mondtam el, mert mindig a legrosszabbra kell felkészülni. Én reménykedem, hogy maga egy héten belül kikerül innen.

Kovács tovább tépelődött:

– De mi az, amivel vádolhatnak?

– Újra csak azt mondhatom, hogy nem tudom. Kihallgatták már?

– Hivatalosan még nem, mindig csak beszélgetni akartak velem.

– Ne menjen bele semmiféle beszélgetésbe! Ha elbeszélgetnek egy gyanúsítottal, az már kihallgatásnak számít, és kötelesek jegyzőkönyvet felvenni, amit magának is alá kell írnia. Ha én nem vagyok jelen, egy szót se szóljon, még akkor sem, ha a futballról vagy az időjárásról kérdezik. Ne ugorjon be olyan provokációknak, hogy „csak nincs valami takargatnivalója?!”

Husz újra elővette a papírt és felírta rá:

– „Tagadjon meg minden vallomást, ne működjön együtt velük! Dolgozzanak meg a fizetésükért!”

– Értem.

– Ha kell, én minden nap lejövök Győrbe. Van valamire szüksége? Mit tud enni?

– A fogdakosztot nem fogyaszthatom, tejet, kenyeret veszek, szárazsüteményt. Hozattam egy lábast, abban tojást főzök. Tulajdonképpen ezek az ételek sem kóserek, de ennem kell, mert az élet megmentése a zsidóknál parancskötelesség. Apám munkaszolgálatos volt kint Ukrajnában, egyszer Hosszúnap előtt a keretlegények szalonnát adtak nekik, hogy megcsúfolják az ünnepet, megették, mert erőt adott nekik, és egy másik nap tartották meg a böjtöt. Mikor beszél a lányommal?

– Még ma, ahogy hazaérek Pestre.

– Mondja meg Noéminak, hogy küldje be a Hümest – ez Mózes öt könyve és a Tilemet – ez a zsoltárok gyűjteménye.

– Jól van, felírom.

– Áronnal mi van?

– Még nem tudok róla semmit, de innen egyenesen a gyámügyre megyek.

– Követelje, hogy azonnal adják ki a fiamat Noéminak. Adok egy írást, hogy őt nevezem ki gyámnak. Ne hagyja a kezükben!

– Megpróbálom, de attól nem kell félnie, hogy bántanák.

– Áron még nagyon kicsi, megdolgozzák pofon nélkül is. Ideadná azt a papírt?

Kovács felírta:

– „Van itt valaki, akinek pénzt kellene adni?”

Husz nemet intett.

– Holnap újra jövök, beszámolok róla, hogy mit tudtam végezni.

Kopogott az ajtón, az őr belépett, felrakta a bilincset Kovácsra és elvezette. Husz magára maradt, egy névtelen rossz érzéstől indíttatva előbb szét akarta tépni a feliratokat tartalmazó papírt, de attól tartott, hogy összeraknák a foszlányokat, inkább ráköpött és addig dörzsölte, amíg a nyáltól olvashatatlanná mosódtak el rajta a betűk, csak azután indult el. Alig tett meg néhány lépést a folyosón, amikor Kajdácsy lépett elé:

– Az őr azt jelentette, hogy átvett valamilyen tárgyat Kovácstól.

– Ez persze nem igaz. Ha így volna, az nem vetne túl jó fényt magukra, mert a szabályzat szerint a gyanúsított semmi ilyet nem hozhat be a beszélőfülkébe.

– Ne oktasson engem! Hajlandó előadni magától vagy megmotozzuk?

– Az ügyvédi szabadság korlátozásához, így a motozáshoz is az Ügyvédi Kamara kiküldöttének, vagy az ügyésznek a jelenléte szükséges, itt pedig egyiket sem látom.

– Ha még egy szót szól, lefogatom.

– Ez egy meggyőző érv. Nem szeretném, ha véletlenül úgy találnák, hogy ellenállást tanúsítottam és eltörnék a karomat. Parancsoljon.

Husz kirakodott táskájából az ablakpárkányra, utoljára hagyta a beszélgetésnél használt jegyzetpapírját, melyen csak kivehetetlen foltok látszottak, felmutatta:

– Gondolom, ez érdekli, tessék.

– Mi volt ráírva?

– Egy magyarnóta, szép és érzelmes, sajnos a könnyeim elmosták. Elmehetek?

Kajdácsy sarkon fordult és magára hagyta.

Husz átment a megyei önkormányzat épületébe. Megkereste a gyámügyi előadót és érdeklődött Kovács Áron elhelyezése iránt. Felmutatta a megbízólevelét, követelte, hogy adják ki a gyereket Noéminak.

– Az egyetlen törvényes gyám a fiú nővére!

– Megvizsgáltuk az illető hölgy körülményeit. Mivel nappali szakra jár a Főiskolán, úgy találtuk, hogy a tanulmányai miatt nem tudná megfelelően ellátni a kiskorú gondozását. Ha nem ért egyet a döntésünkkel, jogában áll a felettes szervünkhöz fordulni, de ennek nincs halasztó hatálya.

– Jelenleg hol tartózkodik a gyerek?

– Ezt, sajnos, nem közölhetem Önnel.

– Panaszt emelek.

– Ezt megteheti. Bocsásson meg, de nincs több időm, fel kell utaznom Budapestre – mondta a hivatalnok és rakodni kezdett a táskájába, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.

Husz kilépett a folyosóra, az ajtón megnézte az előadó nevét: Molnár Istvánnak hívták, néhányszor elismételte magában. Lent az utcán bement egy telefonfülkébe, kikereste a Győrben működő nevelőotthonok címét, körbepillantott, megbizonyosodva, hogy senki sem figyel rá, kitépte a lapot. Feltételezte, hogy Áront valamilyen zárt jellegű környezetben tartják, ezért az átlagos nyílt szervezésűnek tűnő intézetekre nem is vesztegetett időt, kihúzta a névsorból. Három cím maradt, elindult, hogy sorra járja őket.

Kint a város szélén Husz egy régimódi magas téglafallal és három sor biztosító tüskésdróttal körülvett épületet talált. Közelebb lépett, hogy el tudja olvasni a kapu mellé kirakott megkopott táblát:

„Állami Egészségügyi Gyermekmegfigyelő Intézet

Belépés csak külön engedéllyel.”

Husz mély lélegzetet vett, tárcájából előkereste a rendőrigazolványát és becsengetett, belülről csak sokára reagáltak.

– Ki az?

– Rendőrség.

– Nyitom.

A kerítés falába ékelt ajtó berregve kitárult. A folyosó végéről egy formátlanul elhízott, a fehér köpenyéből kidagadó férfi közeledett, a szájából avas gyomorszag áradt, Husz önkéntelenül hátralépett:

– Husz őrnagy vagyok – felmutatta az igazolványát. – Molnár Pista átszólt, hogy jövök?

– Molnár Pista? Nem szólt át.

– Lehetetlen! Ment föl Pestre, de megígérte, hogy előzőleg bejelent engem. Mi van, ha hiába jövök ide?

– Pista bizonyára nagyon sietett. Egyébként Fazekas József családfő vagyok.

– Családfő?

– Igen, nálunk ugyanis nem csoportokra osztják a gyerekeket, hanem családokra. Egyébként miben lehetek a szolgálatára?

Husz Fazekas szemébe nézett:

– Ki kell hallgatnom a kiskorú Kovács Áront.

Fazekas arcára meglepődés ült ki, Husz egy pillanatig azt hitte, hogy rossz helyen próbálkozik, mert a gyereket máshol tartják.

– De hiszen Kajdácsy százados úr már kihallgatta!

– Tudom, de az ügyet közben országos hatáskörbe vonták, és új szempontok merültek fel.

Fazekas rövid töprengés után az épület belseje felé mutatott:

– Tessék beljebb fáradni.

Husz oldalról figyelte a kísérőjét: egy nagy darab tepertőre emlékeztette, mely egy sarokba hullott le észrevétlenül és ott az évek alatt barna zsíros penész ülepedett volna ki rá. Végigkopogtak a folyosón, egy „Számítógépes Központ” feliratú ajtó előtt álltak meg.

– Itt van a gyerek?

– Igen, bolondul a komputerekért.

Bent Áron nyomogatta a billentyűket, valamilyen háborús témájú videojáték futott a képernyőn. Mellette egy fekete szemüveges, ritkás körszakállt viselő férfi állt, lassú kézmozdulataival mintha hipnotizálta volna a gyereket. Husz csak sokára ismerte fel benne doktor Kiss Bélát, a dunaagócsi körzeti orvost. Kiss meglepődve üdvözölte:

– Szervusz, mit keresel itt?

Fazekas válaszolt helyette:

– Az őrnagy úr szeretné kihallgatni a gyereket. Ugyanis az ügy országos hatáskörbe került át.

– Nem is tudtam, hogy rendőr vagy, természetesen a tiéd a terep. Zavar a jelenlétem?

– Négyszemközt szeretnék beszélni vele.

– Kérlek, ahogy parancsolod.

Távozásuk után Husz kivárt néhány pillanatot, majd hirtelen felrántotta az ajtót, a hallgatódzó Fazekas szinte beesett a szobába:

– Csak azt akartam mondani, őrnagy úr, ha szüksége van valamire, az irodában megtalál.

– Köszönöm, majd szólok.

Husz megvárta, amíg Fazekas eltávolodik a folyosón, csak aztán csukta be az ajtót. Áron mintha nem vette volna tudomásul Husz jelenlétét, tovább játszott. A férfi belenézett: a kazetta a Wehrmacht második világháborús csatáinak történetét mutatta, aztán kikapcsolta a gépet.

– Figyelj rám, jó?! Mit csináltak veled?

– Engedjél játszani.

– Kikkel találkoztál itt benn?

– Mondtam már, hogy engedjél játszani. Ha nem engedsz, kiabálni fogok, hogy megvertél.

Husz két tenyerébe fogta a fiú arcát és maga felé fordította:

– Meg fognak kérdezni, hogy hová akarsz menni. Azt kell mondanod, hogy a nővéredhez, Noémihoz.

– Nem akarok odamenni és nem is fogom azt mondani.

– De hát te szereted Noémit.

– Nem szeretem őt és az apámat sem. Utálom az iskolát, nem akarok tanulni. Itt akarok maradni, mert egész nap játszhatok a géppel. Hagyjál békén!

Áron oldalt kapta a fejét és beleharapott Husz ujjába, mikor a férfi fájdalmában elengedte, hátrább ugrott és teli torokból kiabált:

– Te is zsidó vagy, de én nem akarok zsidó lenni.

Hangoskodására visszatért az orvos, lefogta a rángatódzó gyereket és egy nyugtató injekciót adott be neki:

– Azt hiszem, jobb volna, ha most elmennél. Ha fontos, majd később gyere vissza.

Husz belátta, hogy nem érdemes tovább kísérleteznie, lehajtott fejjel, elgondolkodva lépett ki az intézetből.

Reggel, mielőtt elindult volna a HÉV-megálló felé, Husz megnézte a postaládáját. Egy hivatalos értesítés érkezett, hogy elrendelték védencének, Kovács Miklósnak az előzetes letartóztatásba vételét – ez a közlés nem érte meglepetésként, már korábban is számított rá. Egy expressz levelet is talált, Eszenyi közölte benne, hogy egyelőre elmarad a tervezett vadászvacsora, megfelelő időben újra jelentkezik majd. Husznak nem voltak kétségei, hogy lent Dunaagócson nyilvánvalóvá vált a Kovács-ügyben játszott szerepe, becsukódtak előtte a kapuk. A kialakult körülmények között már nem látta értelmét, hogy továbbra is fenntartsa azt a formális kapcsolatot, mely a „Magyar Turul”-hoz fűzte, úgy döntött, hogy bemegy a szerkesztőségbe és bejelenti a visszalépését.

Dulánszkyra most is várnia kellett, csak a fiát találta benn, aki a lap vállalkozásában kiadott magnókazettát hallgatta le; irredenta dalok gyűjteményét tartalmazta, a hangszóróban épp egy tenorhang énekelt:

– „Magyar honvéd áll a Hargitán…”

Husz unalmában a határidőnaplóját lapozgatta. Csodálkozva konstatálta: alig néhány hét telt el azóta, hogy Orsai megkereste őt segítséget kérő levelével – neki hónapoknak tűnt ez az időszak. Fejét hátratámasztotta és behunyta a szemét, mintha így próbálná kimosni idegeiből a felgyülemlett fáradtságot.

Az előtérben már ebédre terítettek, mire Dulánszky megérkezett. Husz egy kutató pillantást vetett rá: az arckifejezéséből úgy ítélte meg, hogy Kajdácsy nem jelentkezett nála és más forrásokból sem értesült még a Győrben történtekről. Sejtelme megerősödött, mikor a szerkesztő megszólalt:

– Megtaláltam a megfelelő alapállást, melyből kiindulva meg tudod írni a cikket arról az eltűnt lányról. Nem neked kell bizonyítanod, hogy rituális gyilkosság történt, hanem annak az üzemtulajdonosnak és a hitsorsosainak, hogy nem követték el ezt a bűncselekményt.

– Neked mondjam, a tanárnak, hogy a jogban ilyen nem létezik? Mindig annak kell bizonyítani, aki állít valamit.

– Feltételezheted rólam, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Az emberek többségét viszont nem a jogtudósok alkotják, tehát nyugodtan élhetsz ezzel a megoldással.

Husz megköszörülte a torkát:

– Az a helyzet, hogy én már semmiféle megoldással nem akarok élni.

– Ezt úgy értsem, hogy nem írod meg a cikket?

– Úgy.

– Ahhoz már nagy vagy, hogy most kezdjelek el nevelni.

– Én is azt hiszem. Ha az egyetemen nem ment, valószínűleg most sem sikerülne.

– Egy dolgot azonban szeretném, ha megértenél. Európában most egy új barbárság kezdődik és végre lehámlik majd erről a fogalomról mindaz a rágalom, melyet a keresztény–zsidó kultúra évszázadokon át ráhányt, nem a faszverő elvont spekuláció és az üzleti érdek, hanem a romlatlan friss vér teremti meg a vezérlő eszméket, a világ új ifjúságát éli majd, az élet visszanyeri a maga érzelmi teljességét. A nemzetek minden épen maradt, tiszta rétegét magával ragadja majd ez a mozgás kelettől nyugatig, és nem tanácsolom neked, hogy megpróbálj szembehelyezkedni vele, mert egyszerűen elsodor a lendülete. Mi erről a véleményed?

– Én azt gondolom, hogy nem barbárokról van szó, hanem mucsaiakról. Jó esélyeid vannak, hogy meg tudod győzni az embereket, mert elég primitív, amit mondasz. A magyar értelmiségnél megszokott jelenség, hogy ha előre nem talál utat, akkor lefelé menekül, elvárható szellemi színvonala alatti totemeket kezd el imádni, a bűzt összetéveszti a meleggel.

– Értem, semmi baj. Azt hiszed, nem találunk valakit, aki megírja helyetted ezt a cikket?

– Dehogy hiszem; amíg lószar van, veréb is van. Sok sikert!

– Ahogy felálltunk ettől az asztaltól, többé nem akarlak megismerni.

– Most fenyegetsz vagy ígérgetsz?

– Mi maradt még függőben? Anyagilag ugye mindent elrendeztünk.

– Ami azt illeti, a győri utam kiadásait megtéríthetnéd.

– Ott már nem a mi lapunkat képviselted. Szerintem különben sem fér meg egymás mellett a töviskoszorú és a harminc ezüstpénz.

– Ebben viszont tökéletesen igazad van. Örülök, hogy a magam szerény eszközeivel támogathattam a lapodat.

– Akkor „Philippinél találkozunk”?

– Ha lesz Philippi, én ott leszek.

Husz elkerülte, hogy a búcsúzásnál kezet kelljen szorítania egykori egyetemi oktatójával. Az előtérben még mindig szólt az irredenta dalokat tartalmazó kazetta, Husz elmosolyodott azon, hogy léptei távozóban önkéntelenül is hozzáidomultak az induló ritmusához:

– „Zúg a szittya fergeteg, a rohanó sereg…”

Az utcára kiérve még egyszer visszanézett a „Székely Kunyhó” vendéglőre, megnyugvással töltötte el a tudat, hogy végképp szakított ezzel a környezettel, bármiképp is alakuljanak az ügyei, ide többé nem kell eljönnie.

Már több mint egy hét telt el azóta, hogy Edith befeküdt a kórházba, de Husz hiába várta a jelentkezését. A férfi most úgy döntött, hogy a tiltás ellenére is meglátogatja. Nem akart üres kézzel érkezni, de irtózott a kórházakhoz közeli boltoktól, az ottani áruk mintha magukba szívták volna a betegségek szagát és páráját, inkább kiment a piacra és ott vett egy kiló nagyszemű korai piros szőlőt.

A portástól megtudakolta a kórterem számát, de hiába ment fel, az asszony nem tartózkodott a helyén. Husz a kertben kereste, de Edith nem ült ott az előtéri virággruppok között felállított padokon sem. Arra gondolt, hogy talán a büfébe ment vásárolni, de ott sem látta.

Egyre beljebb jutott, már a kórház belső kiszolgáló épületei között járt, amikor édeskés bűz ütötte meg az orrát. Nem akart hinni önkéntelen reagálásának, hogy hullaszag terjeng a levegőben, de egy arra elhaladó fehér köpenyes betegszállító megerősítette a vélekedését: a halottasházban már napokkal ezelőtt elromlottak a hűtőgépek és sem ember, sem pénz nem került a megjavításukra. Husz ebből elképzelte a kórház általános állapotait és beleborzongott.

A férfi a kert végére ért, a másik oldalon indult meg visszafelé. A kazánház előtt egy bokrokkal körülzárt kis térségben egy piros pongyolás nőt látott ülni a padon, előre hajló háta vonaláról felismerte Edithet. Néhány pillanatig szótlanul figyelte; az asszony arcát a Nap felé fordította, úgy tűnt, hogy az elmúlt időben erősen lefogyott. Husz közelebb lépett és megérintette a vállát:

– Szervusz – leült mellé a padra. – Hogy vagy?

Edith megcsókolta a férfit:

– Jól, te hogy vagy?

– Megvagyok. Szörnyű lehet ez a kórház, meddig kell még bennmaradnod?

– Az orvosok szombat-vasárnapra hazaengedtek volna, de nem mentem.

– Nem lett volna jobb?

– Tudod, hogy a lakást lezártam, két napra nem akartam kinyitni mindent.

– Mit mondanak, tulajdonképpen mi a bajod? Mit állapítottak meg?

– Semmit. Szerintem most keresnek valamit, amivel megindokolhatják, hogy miért rendeltek be a kórházba. Ismertem egy öreg orvost, ha végképp nem tudta megállapítani, hogy mi baja van a páciensének, mindig azt mondta: itt valami lappang! Szóval nálam is lappang valami.

Husz megemelte a papírzacskót:

– Hoztam neked egy kis szőlőt. Akarod, hogy megmossak egy fürtöt?

– Köszönöm, most nem kérek, inkább magadról beszélj. Hol tartasz annak az eltűnt lánynak az ügyében?

Husz röviden beszámolt a történtekről, az asszony arcára most is kiült az aggódás:

– Túl sokat vállaltál.

– Te tudod, hogy én ezt az egészet nem akartam. Előbb a véletlen, aztán a kényszer sodort bele. Egy embert már megöltek miatta, egy család rám bízta a sorsát, nincs mód kilépni belőle.

– Legalább próbáld meg kímélni magad!

– Az jó volna, csak nem tudom, hogy kell csinálni.

Husz hátradőlt a padon, érezte, hogy a nyakából izzadtságcseppek futnak le a mellére. Edith aggódva nézte.

– Nem akarsz mégis egy időre átköltözni az én lakásomba? Ott senki sem talál meg.

– Erről már beszéltünk, Edith. Mondtam már, hogy aki a falhoz akar állítani, az előbb-utóbb úgyis megtalál.

Az asszony megnézte az óráját:

– Lassan be kell mennem. Az egyik gép elromlott reggel, a vizsgálatot áttették délutánra.

Husz visszakísérte, az előcsarnokban megálltak búcsúzkodni:

– Jövő hétfőn vagy kedden újra bejövök.

– Lehet, hogy addigra már otthon leszek. Ha közben kiengednek, majd felhívlak.

Álltak egymással szemben az előcsarnokban, Edith megkérdezte:

– Olvastad a levelemet?

– Igen.

– Ne törődj vele, nem voltam magamnál, amikor írtam. Minden jó lesz úgy, ahogy eddig volt.

– Majd beszélünk róla.

– Rendben van, szervusz.

– Szervusz.

Husz érezte, hogy Edith még szeretne kérdezni tőle valamit, de nem tudta kitalálni, mire gondolhat. Így csak átadta neki a szőlőt, megcsókolta az arcát, aztán kifelé indult. Csak kint az utcán jutott az eszébe, hogy az asszony azt akarta hallani tőle, hogy szereti. A férfi tehetetlenségében és szégyenében megrázta a fejét.

Kajdácsy továbbra is igyekezett távol tartani Huszt a vizsgálat menetétől. A meggyanúsítást megalapozó bizonyítékokat nem ismertette az ügyvéddel és csak azokban a nyomozati cselekményekben vehetett részt, mint maga Kovács. Varjas Edina boncolási jegyzőkönyvét is csak akkor kapta meg, mikor a lányt már eltemették.

Husz hiába jelentett be többször is panaszt, a helyzet nem változott. Szorultságában úgy döntött, hogy felhívja Sajbánt és tanácsot kér tőle. Az ezredes azt ajánlotta, hogy próbáljon beszélni régi kollégájukkal, Pósa László rendőrorvossal.

– Laci még aktív? – kérdezte Husz.

– Nem, ő is beleesett egy tisztogatásba és elküldték nyugdíjba. Talán egy féléve.

– De hiszen még nincs benne a korban. Mi történt vele?

– Nem telefontéma, majd személyesen.

– Össze tudsz hozni vele?

– Persze. Rendezek majd egy búcsúestet nálunk és meghívom Lacit is.

Sajbán egy ferencvárosi körfolyosós házban lakott. Feleségének szülei valaha itt szolgáltak házmesterként és egy megüresedett negyven négyzetméteres tanácsi lakást át tudtak játszani a férjhez menés előtt álló lányuknak. Az akkori kezdő rendőrtiszt közben ezredessé lépett elő, de a pár azóta sem költözött el a környékről.

Bár hosszú évekig dolgoztak együtt, Husz még soha nem látogatott el Sajbánékhoz. A testület tagjai, bármilyen szoros is volt köztük a munkakapcsolat, legfeljebb a különböző szolgálati helyek büféiben, vagy ismerősök által vezetett vendéglőkben ültek le együtt, a magánéletben csak ritkán jártak össze. Husz most a kaputorkolatban kifüggesztett lakónévsorban kereste Sajbán nevét, de hiába nézte meg kétszer is, nem találta. Már azt hitte, eltévesztette a házszámot, mikor egy arra vetődő öregasszony útbaigazította, az udvar belseje felé mutatott:

– Az az övék ott a földszint sarkában, csak az asszony lánykori nevén van kiírva.

Nevének ilyetén elleplezése lehetett az egyetlen óvintézkedés, melyet az ezredes biztonsága érdekében hozott. Laksásának ajtaja és ablakai egyaránt az udvarra nyíltak, ahonnan bárki akadálytalanul célba vehette. Husz számára felfoghatatlannak tűnt, hogy a rendőrség ilyen védtelen környezetben hagyta a fenyegetéseknek és támadásoknak leginkább kitett tisztjeinek egyikét. Bekopogott az ajtón, Sajbán kiszólt:

– Gyere be.

Husz letette a magával hozott borosüveget és körülnézett. Kihasználva a szoba viszonylagos magasságát, Sajbán egy saját kézzel ácsolt galériával bővítette ki a szűkös belső teret. A lakásba kevés fény jutott be az udvarról, a felső szintjén nappal is állandó félhomály uralkodott. Sajbán itt nevelte fel a gyerekeit, mostanra már kettesben maradt a feleségével. Husznak feltűnt, hogy a falak mellett körbefutó polcokat roskadásig megtöltik a könyvek.

– Sok könyved van.

– A legutolsó is van már két-három éves, elmúltak azok az idők, mikor még tellett rá.

Megszólalt a telefon, az ezredes felvette a kagylót, kurta szavakkal válaszolgatott. A lakás mélyéből Erzsi, Sajbán felesége jött elő, egy tálcán szendvicseket hozott. A vékony testalkatú, csendes könyvelőnő már több mint huszonöt éve élt együtt a férjével, arcán elmélyítette a ráncokat az érte való állandó aggódás. Sajbán feladatai gyakran alakultak úgy, hogy nem tudott időben hazaérni és értesítést sem küldhetett. Szolgálati okokból a telefont éjszakára sem kapcsolhatták ki, sokszor verték fel őket fenyegető, leszámolást ígérő hívások. Az asszony vezette a kopott családi Zsigulit, többször is előfordult, hogy az utcán parkoló kocsit szándékosan megrongálták. Egyszer a fékrendszert tették tönkre, Sajbánné az indulásnál nem vette észre és menet közben csak úgy tudott megállni, hogy az autót nekihajtotta egy magasabb útszegélynek. Sajbán is szerette a feleségét, ha a rendőrök esti italozásain a nőügyekre terelődött a szó, ő mindig csak a forma kedvéért szállt be a társalgásba fiatalkori kalandjainak elmesélésével, kollégái sohasem látták, hogy egy idegen asszony kezét megfogta volna.

– Miért nem ülsz le? – mondta Sajbán, felnyitott két üveg sört és töltött a poharakba. – Azt hiszem, nem kell hogy körbevigyelek, innen is látod mind a negyven négyzetmétert. Ennyink van.

Husz ivott egy kortyot:

– Miért nem költöztél el innen? Nosztalgiából ragaszkodtál ehhez a helyhez?

– Nosztalgia? Pénz. Úgy látszik, már elfelejtetted, hogy mi öntudatból szolgáltunk, nem a fizetésért. Mióta elmentek a gyerekek, anyagilag egy kicsit könnyebb az életünk, Erzsi keresetét félre tudjuk tenni, de így is csak háromszázezer forint jött össze, ennyiért pedig még egy plusz szobát sem kaphatunk egy jobb környéken.

– A rendőrségtől harminc év alatt nem kaptál semmit?

– De, náthát.

– Jelentkezned kellett volna.

– Azt hiszed, nem jelentkeztem? Mindig volt egy nálam fontosabb valaki, akit meg kellett nyerni vagy meg kellett tartani. Rólam tudták, hogy úgyis itt maradok. Most már esélyem sincs, ebben a hónapban leszerelek.

– És nem kínáltak valamilyen mellékfoglalkozást?

– Újra felajánlották, hogy tanítsak a Rendőrtiszti Főiskolán, de nem vállaltam. Úgy éreztem volna magam, mint egy kiöregedett versenyló, ha a ménesbe rakják. Összesen annyi kedvezmény maradt, hogy ingyen használhatom a belügyi uszodát.

– Mihez kezdesz?

– Megélek, talán jobban is, mint eddig. – Sajbán az órájára nézett. – Már itt kellene lenni Pósa Lacinak.

– Mondtad, hogy őt is elküldték nyugdíjba. Mi történt vele?

– Hallottál a dabasi kommandós akcióról?

– Nem, nem követem már ezeket a dolgokat.

– Szóval lent Dabason egy őrült bezárkózott a lakásába a gyerekeivel és ki kellett hozni. A kommandó rátörte az ajtót, a szerencsétlen egy baltával támadt rájuk, mire lelőtték. Az akció parancsnoka azt jelentette, hogy az első lövést, mint ahogy a szabályok is előírják, a lábára adták le, mikor ez nem állította meg, akkor lőtték szíven. Pósa Laci boncolta fel a holttestet, megállapította, hogy a lábseb nem vérzett, tehát előbb a szívén lőtték meg, utána csak alibiből dupláztak rá. Laci még azt is kimutatta, hogy a szívsebben látszanak a fegyvertisztító olaj mikro-nyomai, a kommandósok már régen használták a pisztolyukat, és ezt az első lövés jelzi, de csakis az első. Olyan apróságokról már nem is beszélt, hogy az akciónál nem volt jelen egy elmeorvos, pedig tudták, hogy a pali zavaros. Óriási blama lett volna, ha kiderül, hogy a kommandó lényegében meggyilkolt egy embert. A mundér becsületének védelmében megpróbálták rábeszélni Lacit, hogy hallgasson, de ő tovább kutakodott. Azt is kiderítette, hogy az áldozatot egy évvel korábban megverték a rendőr járőrök, és azóta még az egyenruhától is félt. Mikor látták, hogy nem tudnak zöldágra vergődni vele, akkor a jelentését elfektették, őt pedig elküldték nyugdíjba.

Miközben beszélt, négyszer-ötször is keresték telefonon Sajbánt, bocsánatkérő kézmozdulattal vette fel a kagylót. Husz csak sokára jutott hozzá, hogy megkérdezze:

– Pósa Laci tud nekem segíteni?

– Abszolút tekintély maradt a szakmában, utána tud nézni az ügyednek.

Kopogtak, majd egy ősz, előrefésült hajú, fogatlan férfi lépett be az ajtón. Husz nem tudta hová tenni, már mozdult volna, hogy bemutatkozzon neki, de az óvatosság visszatartotta. Valószínűtlennek találta, hogy Sajbán egy idegent hívott volna meg erre a találkozóra. Végül mintegy kizárásos alapon arra a következtetésre jutott, hogy a jövevény nem lehet más, mint a felismerhetetlenségig megöregedett Pósa. Az orvos köszönt, aztán egy széket húzott maga alá.

– Csak hogy mihez tartsam magam: ha berúgok, hazavisztek kocsival?

– Persze.

Husz úgy találta, hogy ezzel a kérdéssel Pósa csak kelleti magát. Nem felejthette el, hogy egy rendőr soha nem hagyja magára részeg társát, mert ha megszegi ezt a szabályt, nem maradhat meg a testületnél.

Sajbán igenlő válaszára az orvos végképp elengedte magát; sört ivott konyakkal. Husz attól tartott, hogy hamarosan berúg, ezért sietett előhozni az ügyet. Pósa letette a poharat és figyelemmel követte végig a szavait.

– Értem, és tőlem mit kívánsz?

– A lányt egy körzeti orvos vizsgálta meg. Szerintem elfogult az ügyben, de ha nem volna az, akkor sem hinnék neki. Ezek az emberek viszolyognak a holttestektől, pénzt sem kapnak a halotti szemléért, tehát igyekeznek minél hamarabb túlesni a dolgon. Le sem mossák, hátulról meg sem nézik. Arról is meg vagyok győződve, hogy benn Győrben is felületesen végezték el a boncolást.

– Ez általában így van, de tudsz valami konkrétat is?

– „Tudni” az sok volna, inkább csak gyanakszom.

– Mire?

Husz habozott, hogy kimondja-e:

– Szerintem a lány terhes volt, csak nem vették észre a boncolásnál, vagy nem akarták észrevenni.

– Érdekes, de még mindig nem értem, hogy én mit tehetnék ebben az ügyben.

– El kellene érni, hogy exhumálják a holttestet és elfogulatlan szakértők viszgálják meg.

Pósa felhúzta a szemöldökét:

– Azzal tisztában vagy, hogy az exhumáláshoz ügyészi engedély szükséges?

– Igen, és azt is tudom, hogy ehhez én mint ügyvéd is kevés vagyok. Tudsz segíteni?

– Nézd: én már kispados vagyok, nem ígérhetek semmit, de ami rajtam múlik, azt megteszem. Adok majd valamilyen választ, de ez nem lesz túl hamar. Ennyi az egész?

– Ennyi.

– Majd Sajbán Andrison keresztül értesítelek. És ennyi elég legyen a hivatalos ügyekből.

Pósa nem rúgott be teljesen, hanem elért egy bizonyos szintet és ott maradt. Megállás nélkül beszélt, méltánytalanságokat emlegetett: jogtalanul nyugdíjazták, egykori beosztottjai elzárkóztak attól, hogy segítsenek rajta, a laboratóriumban sutba vetették az általa kidolgozott vizsgálati módszereket, panaszkodott megromlott kapcsolatára feleségével és fiaival.

Zuhatagszerű kitárulkozásába csak néha-néha lehetett közbeszólni, Sajbán és Husz merev mosollyal hallgatta a szavait. A rendőrorvost hirtelen, egy mondat közepén verte le a lábáról az ital; a feje előrecsuklott és az asztalra borulva elaludt. Sajbán intett Husznak:

– Vigyük haza.

Megfogták a magatehetetlen embert és a hóna alatt átnyúlva felemelték. Az asszony közben előállt a kopott Zsigulival, betuszkolták a hátsó ülésre.

Mikor megérkeztek Pósa lakásához, az orvos váratlanul magához tért, két kézzel kapaszkodott a kísérőibe és hosszan beszélt hozzájuk. A helyzetet az oldotta meg, hogy egy hazatérő szomszéd behívta magával egy üveg sört ígérve neki.

– Mit szólsz hozzá, hogy leépült? – kérdezte Sajbán, mikor magukra maradtak.

– Szerinted emlékszik majd rá, hogy mit kértem?

– Egészen biztos. Ő a lelke mélyén fegyelmezett ember, nem felejti el, amit elvállalt.

– Hová vigyük, Richárd? – kérdezte az asszony.

– Az Örs vezér térre, ott majd felszállok a HÉV-re.

Sajbán a kocsiban ülve tovább morfondírozott.

– Folyamatosan végigbeszélte az egész estét. Tudod, hogy mihez hasonlított? Egy olyan rádió adó-vevő készülékhez, mely véglegesen adásra kapcsolt és már soha többé nem áll vissza vételre. Már rég nem jut el hozzá semmiféle valódi inger, külső hatás a világból, csak a sérelmek áramlanak belőle folyamatosan és megállíthatatlanul. Emlékszel: olyan okos volt, mint a Nap, mindenre figyelt, mindent megjegyzett, ki tudja, hol ment tönkre.

– Mit gondolsz, ő tudja magáról, hogy hol tart?

– Remélem, hogy nem, ezért bizakodom, hogy mi sem vesszük majd észre, ha eljutunk idáig.

Sajbán megölelte Huszt és a homlokához érintette a homlokát:

– Annak idején mi együtt húztunk csizmát, mindannyiunknak egyforma sorsunk lesz.

Husz szinte naponta lejárt Győrbe a védencéhez, de a vizsgálati folyamat lassan haladt előre, hetek teltek el két kihallgatás között. Az ügyvédnek gyakran eszébe jutott, hogy ezt a halogató taktikát rendőr korában ő maga is alkalmazta, így próbálta megtörni a gyanúsítottak ellenállását. Emlékezett olyan, a testületben közszájon forgó megfogalmazásokra, mint hogy: „majd megváltozik, ha meglátja a rácsot!”, vagy „másképpen beszél majd, ha átjárja a cella szaga!” Nehezen tudta eloszlatni késve feltörő lelkiismeret-furdalását.

Tapasztalnia kellett, hogy a kezdeti magabiztosság után Kovács tartása is egyre inkább megingott, hol apátiába süllyedt, hol kitört magából. A vállalkozót külön idegesítette, hogy átalakították az ügyvédi beszélő fülkét; a helyiséget egy fallal kettéválasztották és csak egy beékelt plexilap golyóstollbetét méretű résein át tudott tárgyalni a túloldalt ülő Husszal. Rossz pillanataiban őt is ellenségének tekintette.

– Miért nem akarja elintézni, hogy elrakják mellőlem a cellatársamat?

– Eddig nem is mondta, hogy baja van vele. Mit csinál? Bántalmazza magát?

– Kigúnyol, utánoz, miközben imádkozom. Vitákat provokál – Kovács egy fejhangot imitált –, „ebben az országban minden bajnak maguk zsidók az okai!” De ne féljen, én megfelelek neki: maga Kunfalvi most nem sérteget, hanem bókokat mond. Elbizakodottá tesz minket, ha feltételezi, hogy százezer zsidó a kezében tud tartani egy tízmilliós országot, egy százalék kilencvenkilencet! Ehhez csupa zseni kell! Máskor meg azzal fenyegetődzik, hogy az egész világ épp most kezd összefogni, hogy elpusztítsa a zsidókat. Jönnek ellenünk az arabok, az osztrák jobboldal a levélbombákkal, a lengyel sírgyalázók. Nyugodjon meg, Kunfalvi, mondom neki, lehet, hogy mi elpusztulunk, de nem egyedül leszünk, jönnek utánunk maguk magyarok is. Ha másért nem, azért az egyért megérdemlik, ahogy a vészkorszakban viselkedtek. Én vagyok a tanú rá: zeneszóval ünnepelték, hogy a zsidókat vagonokba rakták, Isten ezt nem hagyja büntetlenül. Nézzen csak körül, már itt járkál a Máláh Hámovesz, a Halál Angyala: évről évre fogynak, csökken a születések száma, terjednek a betegségek: a rák, a tüdőbaj, elzüllik az egész országuk…

Husz nem vitatkozott vele, szíve szerint azt mondta volna, hogy az országban más gondok is vannak, mint a zsidókérdés, de nem akarta még inkább felidegesíteni a védencét. Mereven bámulta az elválasztó plexilapot és hagyta tovább beszélni Kovácsot.

– Mondom, meg tudok felelni neki, de mit érek azzal, hogy igazam van?! Ő csak folytatja, még éjszaka sem hagy békén, folyton átszól hozzám. Intézze el, hogy vigyék el őt a cellámból.

Husz megpróbált közbenjárni Kovács érdekében, de Kajdácsy még a találkozások elől is kitért; az előírások szerinti egyórás ebédidőt megnyújtva letagadtatta magát, az írásban benyújtott kérelmet pedig elutasította.

Már augusztus vége felé járt, mikor egy este a győri járási kapitányság irodavezetője felhívta Huszt és közölte vele, hogy másnap reggel nyolc órától szembesítésekre kerül sor Kovács ügyében, ha igényt tart rá, ő is részt vehet rajtuk. Az ügyvéd megkérdezte, hogy miért nem kapott írásbeli értesítést, a hivatalnok az idő rövidségére hivatkozott, és nem volt hajlandó bővebb részletekkel szolgálni.

Husz átment a szomszédjához és kölcsön kért egy vasúti menetrendet, megnézte: a reggeli gyorssal nem ért volna le időben, a hajnali személyvonathoz viszont a félnégyes HÉV-vel kellett volna beutaznia a városba, és több mint egy órát várakozni az állomáson. Nem akart fáradtan megjelenni a szembesítéseken, mielőtt taxit rendelt volna, eszébe jutott, hogy Noémi már többször felajánlotta: leviszi kocsival Győrbe, felhívta a lányt és megállapodtak, hogy kijön érte.

Az ügyvéd nyugtalanul aludt, hajnalban az ágy valósággal kivetette magából, már jóval a találkozó időpontja előtt kiállt a ház elé. Ásítva nekidőlt a falnak és körülnézett, már régóta közömbös szemmel figyelte a lakókörnyékét, úgy tekintette, mint egy számára kijelölt viszonylag nyitott internálótábort, ahonnan már nincs esélye visszakerülni egy harmonikus világba. Husz csak most vette észre az ősz közeledtének első jeleit. Az annak idején törmelékkel feltöltött előkertekben már hullatták leveleiket a meggyökerezni nem tudó satnya fák, a sárguló tájból csak egy-egy madárberkenye piros bogyói ütköztek ki. A lecsupaszodó bokrok mögött látni lehetett az építkezésekből visszamaradt anyagok és törmelékek évek óta elpangó, fóliával letakart halmait, melléjük üres üvegeket, keménypapír dobozokat raktak le. Husz tudta, hogy az „Elváltak utcájá”-ban soha nem lesz rend, akinek jobban ment, az elköltözött innen, akinek pedig rosszabbul, az nem törődött a környezetével.

Noémi pontosan érkezett, nagy tempóban megkerülték a várost és rátértek az autópályára, útközben Husz átnézte a feljegyzéseit:

– Szükség lehet néhány személyes adatra. Magán, a szülein és az öccsén kívül még ki tartozik a szűkebb családhoz?

– Azt hiszem, a volt férjemet is ide lehet számítani.

Husz meglepődve kapta fel a fejét:

– Maga asszony?

– Igen, tizenhét éves koromban férjhez mentem. Mondtam már, hogy az ortodox zsidók korán házasodnak.

– Ki a férje, mivel foglalkozik?

– Amikor megismerkedtünk, orvosnak készült a kijevi egyetemen.

– Orosz nemzetiségű volt?

– Nem, zsidó. A személyi igazolványában az ötödik pontban neki is az volt beírva, ami nekem: „jevrej”. Ő ezt öntudatosan vállalta, egy illegális cionista szervezethez tartozott, „refuznyik” volt.

– Az mit jelent?

– Ki akart vándorolni Izraelbe, de egyike volt annak a tizenkétezer zsidónak, akinek elutasították az útlevélkérelmét. Amikor tiltakozott ellene, letartóztatták és négy év munkatáborra ítélték, aztán nemzetközi nyomásra egy év múlva kiengedték. Mi közben áttelepültünk, utánunk jött, itt Budapesten házasodtunk össze. Apu nem akart beleegyezni, mert Gyima nem volt igazán vallásos, sokat vitatkoztak. Mivel asszony lettem, ki kellett maradnom a gimnáziumból, csak a konzervatóriumba járhattam, magánúton érettségiztem le. Egy fél év után kimentünk Izraelbe.

– Kint hogy találták meg a helyüket?

– Azt is mondtam már magának, hogy akkoriban minden repülőgéppel egy komplett zenekar érkezett Oroszországból a tel-avivi repülőtérre, minden második géppel viszont egy kórházra való orvos. A férjem tulajdonképpen még csak medikus volt, nem tudott elhelyezkedni a szakmában, egy nyomdában dolgozott, ingek nyakába készített olyan kis cédulákat, melyekre a méreteket és a mosási hőfokokat írják. Gyima keveset keresett, én is alacsony ösztöndíjat kaptam, adott az állam is beilleszkedési segélyt, apu is küldött pénzt, de így is csak Jeruzsálem legszélén tudtunk egy lakást bérelni. Kocsink nem volt, napi két órát kellett buszoznom az iskolába és vissza. Gyima így is boldog volt, a kelet-európai zsidókban erősebben élt a zsidó tudat, órákig el tudott gyönyörködni abban, hogy a judeai kősivatag kizöldell a tavaszi eső után. Én viszont egyre rosszabbul éreztem magam, nem láttam semmiféle távlatot. Sokat veszekedtünk, de én nem akartam eljönni, mert azt tapasztaltam, hogy mindenki, aki eltávozott Izraelből, folyton nosztalgiát érzett az ország iránt, visszatért, aztán újra csalódott, és én ezt a terhet nem akartam magamra vállalni. Aztán, ahogy lenni szokott, a dolgok maguktól megoldódtak. Gyimának akadt egy másik szerelme, egy „szábre”, egy ott, Izraelben született lány, aki együtt tudott lelkesedni vele. Akkor aztán már nem volt miért ott maradnom. De most veszem észre, hogy már egy órája egyfolytában magamról beszélek. Ne haragudjon.

– Miért haragudnék? Nagyon érdekes volt hallgatni. Mi volt a férje teljes neve? Hátha ez is előkerül a rendőrségen.

– Dimitrij Ignátovics Bjednij. Izraelben hebraizált Zév ben Sálomra.

Husz felírta a nevet:

– Más közeli rokonuk nincs? Például az osztrák üzlettársaik között.

– Nem, apu csak üzleti kapcsolatban áll velük. Most az egyikük naponta átjár, ő vezeti az üzemet.

Közben beértek Győrbe. Husz nem tudta előre kiszámítani, hogy mikorra végez a rendőrségen. Felajánlotta a lánynak, hogy térjen vissza Budapestre, Noémi azonban ragaszkodott hozzá, hogy megvárja, egy déli találkozót beszéltek meg az Európa Szálló halljában.

A kapitánysági épület kapujában egy kihízott sötétkék öltönyt viselő férfiba ütközött, a belőle áradó avas zsírszagból Husz felismerte Fazekast, annak a gyerekotthonnak a vezetőjét, ahol Kovács Áront őrizték. Önkéntelenül biccentett felé, Fazekas lesújtó pillantással fogadta a gesztust:

– Magának nem is volt joga kihallgatni a gyereket!

– Ezt honnan veszi?

– Kajdácsy úr mondta.

– Ezt Kajdácsy úr nem tudhatja. Nyugodjon meg, szabályszerűen jártam el.

– Nem nyugszom meg! Az ilyen emberek, mint maga, teszik tönkre a nevelők munkáját.

Husz elsietett mellette, felment az emeletre, Kajdácsy az irodájában várta:

– Üdvözlöm. Hallom, hogy kollégák voltunk, illetve vagyunk most is.

– Nem értem, hogy miről beszél.

– Jelentették nekem, hogy maga több alkalommal is egy rendőrigazolványt mutatott fel. Hogy került magához?

– Valószínűleg tévesen informálták. Én mindig az ügyvédi igazolványomat használtam.

– Ilyen tévedés nincs.

Husz, bár tárcájában most is ott őrizte a rendőrigazolványt, felemelte a karját:

– Nem kíván megmotozni?

– Gondolom, van annyi esze, hogy nem hozta magával. Mennyiért vette? Százezerért, kétszázezerért?

Husz megkönnyebbült, hogy a vizsgálótiszt rossz nyomon indult el:

– Ennyiért lehet kapni? Akkor én túlfizettem. De szeretném, ha rátérnénk a lényegre: kiket rendelt be szembesítésre?

– Majd meglátja.

– Jogomban áll tudni.

Kajdácsy unatkozóan legyintett:

– Jogában? A maga jogai megszűnnek a kapitányság kapujában.

Kopogtak az ajtón, az ügyeletes jelentette, hogy felkészültek a szembesítésre, felmentek a második emeleti irodába, ahol egy gépírónő már várta őket. A százados intett az őrnek:

– Behozhatja.

Előbb Kovácsot vezették be, mielőtt leült volna, levették a kezéről a bilincset. Husz csak egy szemvillanással üdvözölte a védencét. Utána egy középkorú, a komor környezettől elfogódott férfi lépett be, öltönyt és kihajtott nyakú fehér inget viselt. Az ügyvéd nem ismerte őt, csak az adatok felvételénél derült ki, hogy művezetőként dolgozik a dunaagócsi varrodában, félszegen bólintott az üzemtulajdonos felé.

Kajdácsy azokról a veszekedésekről kérdezte a tanút, melyek Kovács és Varjas Edina között alakultak ki. Husz feltételezte: ezzel azt kívánja bizonyítani, hogy az üzem tulajdonosa az összecsapások során megfenyegette a lányt. A tanú azonban félt a felelősségtől és kitérő, határozatlan válaszokat adott, Kovács ezeket is visszautasította, a szembesítés végül eredménytelenül végződött. Husz meglepődött, hogy Kajdácsy nem próbált meg többet kiszedni a művezetőből, csak arra gondolhatott, hogy ennél erősebb ütőkártyákat tartogat a kezében. Mikor a művezető mögött becsukódott az ajtó, az órájára nézett: ez a menet alig huszonöt percet tartott.

Másodiknak Edina nagyanyját hívták be, az öregasszony azonban olyan részeg volt, hogy meg sem lehetett kísérelni a szembesítését Kováccsal. Kajdácsy rendbírság kivetésével fenyegette meg, de ez sem térítette magához az öregasszonyt, csak hadonászott és összefüggéstelenül motyogott, a kapuőrnek kellett kikísérni őt az épületből. A vizsgálótiszt Huszhoz fordult:

– Akarnak néhány perc szünetet?

– Attól függ, hogy hány szembesítés van még hátra.

– Még egy, de az kemény lesz.

Husz Kovácsra nézett:

– Nem fáradt?

– Mindegy, folytassuk, legyünk túl rajta.

– Szerintem is egyszerűbb – mondta Kajdácsy.

Kinyílt az ajtó és Fazekas lépett be az irodába, az ügyvéd megdöbbenve látta, hogy Kovács Áront vezeti be kézenfogva. A fiúra új ruhát adtak, a haját rövidre nyírták, kétoldalt lelógó pajesze is eltűnt. Mereven nézett maga elé, közben erősen belekapaszkodott a gyerekfelügyelő kezébe. Kovács felkelt és a gyerek felé indult:

– Áron, kisfiam, mit csináltak veled?

A fiú foghegyről válaszolt:

– Mi köze hozzá?

– Van rajtad cicesz?

– Úgy öltözködöm, ahogy akarok.

– Mit mondtál?!

Úgy tűnt, hogy Kovács nekimegy a fiának, Kajdácsy intett az őrnek, hogy állítsa meg.

– Nem adtam engedélyt, hogy felkeljen a helyéről és megszólítsa a tanút. Egyébként bemutatom a megjelent Fazekas József urat, ő a gyámügyi hatóság részéről a kiskorú Kovács Áron képviseletében vesz részt a szembesítésen.

A gyerek nevében Fazekas diktálta be a személyi adatokat. Kajdácsy kivárta, amíg az adminisztrátornő befejezi a gépelést, a beálló csendben tette fel az első kérdést:

– Áron, jól érzed magad az intézetben?

– Igen, szeretek ott lenni.

– Bántott, vagy megvert valaki, éheztettek? Nyugodtan mondd meg, ha így történt.

– Nem, senki sem bántott.

– Szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot, de csak azt mondd, amiben egészen biztos vagy. Mivel az apád ügyében kérdezünk, a törvény szerint nem vagy köteles válaszolni. Megértetted, vagy ismételjem meg?

– Megértettem, válaszolni akarok.

– Ismerted-e Varjas Edinát? Itt a fényképe, az apád üzemében dolgozott.

Husz tiltakozólag felemelte a kezét:

– Ne irányítsa a tanút adatokkal.

– Igaza van, ügyvéd úr. Újra felteszem a kérdést: ismerted-e Varjas Edinát?

– Igen.

– Honnan?

– Bejárt hozzánk takarítani.

Kovács felugrott:

– Ez nem igaz, soha nem volt nálunk. Miért mondod ezt, Áron?

Kajdácsy rendreutasította:

– Üljön vissza és ne zavarja a tanút, majd maga is kap szót. Szembesítés következik. Áron mondd az apád szemébe, hogy Varjas Edina bejárt hozzátok takarítani, onnan ismered.

– Apu, a szemedbe mondom, hogy Varjas Edina bejárt hozzánk takarítani, onnan ismerem.

– Most maga következik, Kovács.

– A szemedbe mondom, fiam: ez a Varjas Edina soha nem járt nálunk takarítani, így innen nem ismerheted.

– A szembesítés eredménytelen – diktálta Kajdácsy. – Menjünk tovább. Áron, mikor láttad utoljára Varjas Edinát?

– Idén, Húsvét előtt.

– Honnan emlékszel ilyen pontosan az időpontra?

– Mert szünet volt az iskolában és én egész nap otthon voltam.

– Mi történt akkor?

– Reggel átjöttek hozzánk Bécsből az apu osztrák barátai: Amsel bácsi, Naftali bácsi, a Zuckerman bácsi és mások is.

– Az ő nevüket nem tudod?

– Nem.

– Hányan lehettek összesen?

– Hatan vagy heten.

– Mivel érkeztek?

– Kocsival; Zuckerman bácsi Mercedesével és egy BMW-vel.

– Folytasd! Mit csináltak?

– Délelőtt kimentek a temetőbe körülnézni, rendbe akarták hozatni a ravatalozót, aztán ebédre visszajöttek.

– Miről beszélgettek az asztalnál?

– Arról, hogy meg kellene sütni már a maceszt Peszáchra.

– Mi az a Peszách?

– A zsidó húsvét, a kovásztalan kenyér ünnepe.

– Milyen nyelven beszéltek?

– Németül.

– És te tudsz németül?

– Igen, tudok.

Kajdácsy Huszhoz fordult:

– Meg kíván bizonyosodni róla?

Az ügyvéd nemet intett, a vizsgáló újabb kérdést tett fel:

– Aztán mi történt?

– Arról beszélgettek egymás között, hogy át kellene hívni egy keresztény lányt, apu Varjas Edinát ajánlotta.

– Mit gondolsz, miért?

– Nem tudom, csak azt, hogy bent a gyárban összevesztek és már takarítani sem járt hozzánk.

– Elküldtek valakit a lányért?

– Igen. Apu először János bácsinak, a sofőrünknek akart szólni, de Amsel bácsi azt mondta: jobb, ha idegenek nem tudnak róla, és engem választottak.

– Te ismerted Varjas Edina címét?

– Nem, de apu megmondta.

Kovács felugrott:

– Miért hazudsz? Egy szó sem igaz belőle!

– Utoljára figyelmeztetem, hogy fegyelmezze magát, mert elvezettetem. Folytasd, Áron. Milyen üzenetet küldött apád?

– Azt kellett mondanom Edinának, hogy apu meggondolta magát és visszaveszi a gyárba, és tovább is járhat hozzánk takarítani. Jöjjön át megbeszélni.

– Edina egyedül volt otthon?

– Nem, a nagymamája ott feküdt az ágyon, mert nagyon be volt rúgva.

A kérdések gyorsan követték egymást, de a fiú szinte gondolkodás nélkül felelt rájuk, közben néha egy-egy diadalmas pillantást vetett az apjára. Husz megfeszülten koncentrálva próbálta felderíteni, hogy mi történhetett a háttérben. Kajdácsy nyilvánvalólag magáévá tette az öregasszony fantáziálását arról, hogy Kovács és külföldi üzlettársai vallási okokból ölték meg a lányt, és ehhez a vádhoz Áront használja fel tanúnak. Husz úgy ítélte meg: pontosan kidolgozták és elgyakoroltatták vele azokat a válaszokat, melyeket a feltett kérdésekre kell adnia. Nehezen tudta figyelmét újra a tanúvallomásra fordítani, Kajdácsy folyamatosan kérdezett:

– Varjas Edina beleegyezett, hogy elmenjen hozzátok?

– Igen.

– Útközben látott valaki titeket?

– Nem, apu meghagyta, hogy alul, a kertek alatt menjünk, különben is sötét volt már. A kapuban várt minket, ő nyitotta ki.

– Történt valami, amíg te távol voltál? Nem vettél észre semmi különöset?

– Nem – Áron kis gondolkodás után hozzátette –, illetve csak annyit láttam, hogy Zuckerman bácsi behozta a Mercedesét az utcáról a kertünkbe. Apu behívta Varjas Edinát az ebédlőbe, azt mondta, hogy itt a húsvéti ünnep keresztényeknek és zsidóknak egyaránt, megbocsájt neki.

Husz Kajdácsy elutasító kézmozdulata ellenére megkérdezte a fiút:

– Mit jelent az, hogy „egyaránt”?

– Egy felé.

– Azaz egy irányba?

– Igen.

– Kitől hallottad ezt a szót? Mert nem azt jelenti, amit te mondasz.

A fiú segélykérően nézett előbb Fazekasra, aztán Kajdácsyra, a rendőr intett:

– Nem kell felelned rá, az ügyvéd úrnak most nem volt joga kérdezni téged. Mikor Varjas Edina és apád találkozott, kezet fogtak?

– Nem, mi ortodox zsidók vagyunk, nekünk nem szabad megérinteni egy idegen nőt. Leültette, valamilyen színes italt töltött neki, mindnyájan ittak.

– Aztán mi történt?

– Nem tudom, mert engem kiküldtek az ebédlőből és bezárták az ajtót. A szobámban van egy saját tévém, azt néztem. Nyolc óra után egy sikoltást hallottam.

– Honnan tudod, hogy éppen annyi volt az idő? Az órára néztél?

– Nem néztem, de a Super RTL csatornán épp akkor kezdődött a BEVERLY HILLS 90210 sorozat.

– Azért ennél jobb bizonyítékot is kitalálhattak volna! – mormogta maga elé Husz. – Minden amerikai szappanoperában ezt használják.

– Mikor meghallottam a sikoltást, át akartam menni az ebédlőbe, hogy megnézzem, mi történt, de az ajtó még mindig be volt zárva. Csak a kulcslyukon tudtam benézni.

– És mit láttál?

– Zuckerman bácsi és Amsel bácsi lefogta Varjas Edinát, mert ők voltak a legerősebbek a társaságban, de az összes jelenlévő segített nekik.

Husz elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fiú szókincsébe beletartozhatna az „összes jelenlévő” kifejezés, mely erősen hivatalos hangzású volt, de nem akart újabb vitát provokálni.

– Aztán mi történt? Mit láttál?

– Betömték a száját egy szalvétával, megkötözték, aztán leoltották a lámpát, és kivitték Varjas Edinát a házból. Még annyit hallottam, hogy Amsel bácsi azt mondja apunak: sötét van, nem tudok tájékozódni, ülj előre és mutasd az utat a temető felé. Akkor én visszamentem a szobámba és kinéztem az ablakon, láttam, hogy Varjas Edinát berakják a kocsiba…

– Mikor jöttek vissza?

– Nem tudom pontosan, olyan tíz óra körül. Felébredtem a kocsi zajára és kinéztem. Varjas Edina akkor már nem volt velük. Kimentek a konyhába cipőt pucolni, mert mindegyiknek agyagos lett a lába.

– Neked szóltak arról, hogy mi történt?

– Nem, csak apu mondta másnap reggel, hogy senkinek sem szabad beszélnem az egészről…

Kovács felugrott a helyéről, karjait a próféták jellegzetes pózában kinyújtotta a fia felé és elcsukló hangon kitört magából:

– Káromoltad a te atyádat, ezért legyen halál a te büntetésed. Pusztítson el téged az Örökkévaló, mert megszegted az ő parancsolatait és törölje el a te emlékedet is a Föld színéről – bevonta karjait és lehajtott fejjel folytatta. – Elvetted tőlem az én fiamat, mint ahogy adtad egykoron, dicsértessék Urunk, te, az Igaz Bíró!

Kovács egy rántással beszakította melegítőruhája felső részét. Kajdácsy intett az őrnek:

– Elég volt ebből az őrjöngésből! Vezesse el!

A rendőr nem tudta rátenni a bilincset az ideggörcsben rángatódzó Kovács csuklójára, segítséget kellett hívnia, de ketten is csak nehezen vitték ki a férfit. Husz mély lélegzetet vett és tenyerével meggyűrte az arcát, hogy magához térjen a döbbenettől. Felállt, elrakta az iratait, hosszan nézett Fazekas és a vele kézen fogva távozó Áron után:

– Ennyi volt az egész?

– Ennyi. Nem elég?

– De igen. Gratulálok, sikerült megölnie egy embert.

– Válogassa meg a szavait!

– Már megválogattam, ez volt a legfinomabb. Egyébként azon a mesén, amit a fiúval betaníttattak, több lyuk van, mint egy szitán. Ajánlom, hogy olvasson több Andersent!

Husz kilépett a kapitányság épületéből, egy sétával próbálta megnyugtatni az idegeit. Végiggondolta, milyen taktikával ingathatná meg a rendőrség és a mögötte állók manipulációját. Bárhogy is töprengett, egyelőre nem talált semmiféle kiindulópontot, biztosra vette, hogy a védelem lehetséges tanúit megfélemlítették, vagy pénzzel hallgatásra bírták.

Esni kezdett az eső, Husz visszafordult a szálloda felé. A lány ott ült az előtérben, szinte elveszett a hatalmas fotelban, magában elmerülve nézte az asztallapon fekvő üres feketekávés csészét. Husz megállt előtte, óvatosan megszólította:

– Noémi!

A lány így is összerázkódott:

– Mi történt apuval?

Az ügyvéd nem látta értelmét, hogy bármit is elhallgasson, részletesen beszámolt a történtekről. Több mint egy félórát beszélt, végül megkérdezte:

– Maga szerint az apja megbékül Áronnal?

– Soha, ő ilyen átkot nem von vissza. A mi családunk elpusztult! – és a lány eltakarta az arcát.

Husz naponta beült az Országgyűlési Könyvtár olvasótermébe és átnézte az újságokat, figyelte, hogy feltűnnek-e bennük híradások a Kovács-ügyről. Azt tapasztalta, hogy a rendőrség továbbra is bizalmasan kezeli a vizsgálat eredményeit, nem adja ki őket a sajtónak, csak a „Magyar Turul”-ban talált az üggyel kapcsolatos anyagokat.

Dulánszky lapja Kovács nevét és a helyszínt változatlanul csak a kezdőbetűkkel jelölte, de lényegében folyamatosan követte az események menetét. Az egyik cikkükhöz hangulati kiegészítésként odaiktattak egy „Solymosi Eszter vére” című költeményt. Husz tudta, hogy ennek a lánynak a halála indította el a tiszaeszlári vérvád-pert, de magát az írást nem ismerte, kíváncsian olvasott bele:

Az újságban zárójelben feltüntették, hogy Erdélyi József 1938-ban, az első zsidótörvény meghozatalakor írta a verset, kötetben 1944-ben, a magyar zsidóság deportálásának idején jelentette meg a Turul Kiadó – ez a közlés mintha azt sugallta volna, hogy a „Magyar Turul” valamiféle szellemi rokonságot vállal vele.

Husz újra elolvasta a verset, megdöbbenve fedezte fel, hogy milyen sok azonos motívum mutatkozik az 1882-es vérvád és a több mint száz évvel későbbi dunaagócsi ügy ideológiája között. Arra gondolt, hogy a már bejáratott idegpályák mindig aranyat érnek a politikai mozgalmak számára, mert az időben kiterjedő háttérrel bizonyítottként tudják felmutatni érveiket. Tovább víve a párhuzamot, Husz attól tartott, hogy ha az eseményeket most is célzatos elfogultsággal hozzák nyilvánosságra, a tiszaeszlári pörhöz hasonló viharokat váltanak ki majd a tömegekben.

Néhány nappal később az országos napilapokat nézegetve Husz több kommentárt is talált a vers leközlésével kapcsolatban, de ezek csak általánosságban mozogtak, inkább csak apropóként használták fel az esetet a liberális és a nemzeti-konzervatív sajtó háborúskodásában.

A cikkeket lapozgatva Huszt csömör fogta el. Mint sokszor máskor, most is az az érzése támadt, hogy az újságokat újságokból csinálják: egy cikkre válaszol egy ellencikk, abba kapaszkodik bele a harmadik és a negyedik. A vita folyamán a szóban forgó társadalmi jelenség mind halványabbá válik, az előtérben egyre inkább a vitatkozók személye kerül. Husznak egy valaha olvasott második világháborús ismertetés jutott az eszébe: 1942–43-ban a németek már nem jutottak hozzá természetes gumialapanyagokhoz, ezért a régi autóabroncsokat darálták meg és egészítették ki pótszerekkel, a keverékben minden újabb feldolgozás után egyre csekélyebb lett a valódi gumi aránya. Husz úgy találta, hogy az újságokban is ilyen nyilvánvalóan tűnik el az élet valódi képe, leverte a gondolat, hogy ez a mesterkélten megszerkesztett küzdelem mégis izgalomba tudja hozni az olvasókat. Szűknek érezte maga körül az olvasóterem falait, visszarakta a lapokat a polcra.

Kint esett az eső, a könyvtárból kilépve Husz összeborzongott. Megállt a lépcsősor tetején és sokáig nézte a Duna hólyagzó felszínét. Fél háromra akart beérni a kórházba Edith-hez, több mint két órája maradt addig, úgy gondolta, megkeresi Fogarasit a „Mai Magazin”-nál, megtárgyalja vele a dunaagócsi ügy fejleményeit.

Ezúttal szerencséje volt, bent találta az újságírót, aki leszólt a portára, hogy engedjék fel. A szerkesztőség folyosóin végighaladva Husz három-négyfős összehajolva tárgyaló csoportokat látott, távolabbról nem tudta kivenni a beszélgetések tartalmát, csak feltételezte, hogy valamilyen frissen érkezett hírt vitatnak meg. Szerette volna megtudni, hogy miről van szó, de egyik újságíróval sem volt olyan viszonyban, hogy megkérdezhette volna.

Fogarasi sürgős munkán dolgozhatott, mert fel sem nézett a számítógép billentyűi mellől, csak intett látogatójának, hogy foglaljon helyet. Husz megrázta a fejét:

– Kösz, de egész nap ültem.

Az ablakhoz állt, lebámult az esőben ázó udvarra; az épületek között parkoló autók teteje tükörszerűen fénylett, aztán elunta magát és mégis leült, belelapozott az asztalon heverő újságokba. Egy félóra is beletelt, mire Fogarasi befejezte a munkáját, látható elégedettséggel zárta le a gépet.

– Mi ez a „vésztanácsi előharc” itt a szerkesztőségben? – kérdezte Husz. – Mi történt?

– Azt tudod, hogy mi egy angol tőkéscsoport, a „Wesson Limited” tulajdonába tartoztunk…

– Tudom, de miért mondod ezt múlt időben?

– Mert a múlt héten meghalt a társaság elnöke és az angol részvényesek el akarják adni a magyarországi érdekeltségeiket. Most folynak a tárgyalások a lehetséges új tulajdonosokkal.

– És ki akarja megvenni a „Mai Magazin”-t?

– A kormány aspirál ránk. Megtisztelő módon minket tart az ellenzéki sajtó zászlóshajójának, és most lehetősége nyílott egyszerre lenyelni minket, négy-ötszázmillió forintért megszerezhetné a részvénytöbbséget.

– Mit tudtok csinálni ellene?

– Nem hagyjuk elhallgattatni magunkat. Összeálltunk vagy százan, főszerkesztőtől takarítónőig és úgy döntöttünk, hogy ha gleichschaltolnak minket, a csapat akkor is együtt marad és folytatjuk a harcot. A saját vállalati részjegyeinken meg tudjuk vásárolni a nyomdagépeket, már kerestünk is egy új helyet, ahol felállíthatjuk őket – egy szanált textilgyár szövőcsarnokában.

Husz megpróbálta túltenni magát azon, hogy alig néhány hete rúgták ki ettől a laptól, igyekezett átvenni Fogarasi lelkesedését.

– A nevetek megmaradna? Vagy azt itt kell hagyni?

– Igen, azt nem vihetnénk magunkkal. Most az a szokás, hogy a lapnevekhez az „új” jelzőt teszik hozzá, így jelzik, hogy nem vállalják a folyamatosságot a saját múltjukkal. Mi viszont a „régi”-t fogjuk használni, „Régi Mai Magazin”, ebből mindenki megértheti, hogy mi nem akarunk változtatni az alapállásunkon. Hogy tetszik?

– Elég jól hangzik.

– Nem akarsz te is beszállni?

– Nézd, én nem vagyok újságíró, nem hiszem, hogy túl sok hasznomat vennétek – mondta Husz óvatosan. Tapasztalta már: semmiféle értelmiségi felbuzdulás nem lehet olyan erős és széles körű, hogy abba ő is beleférjen.

– Biztos, hogy tudnál segíteni nekünk.

Husz eltűnődött:

– Talán szolgálhatok egy anyaggal, melyet használhatnátok. A dunaagócsi eset most már kezd nyílt vérvád-üggyé átalakulni.

Fogarasi feszült figyelemmel, jegyzeteket készítve hallgatta Husz beszámolóját, mikor a végére ért, felkelt a helyéről és sétálni kezdett a szoba hosszában.

– Óriási! – mondta elragadtatva –, a század nagy témája: a fajgyűlölet nem változtatja az arcát. Neked kellene megírnod, senki sem ismeri úgy ezt a témát, mint te.

Husz tagadólag rázta meg a fejét:

– Én ezt nem tehetem.

– Miért nem?

– Túl azon, hogy ehhez nem elég az én íráskészségem, az ügyvédi etika sem engedi meg, hogy a vizsgálat során tudomásomra jutott adatokat a sajtóban közöljem. Biztos vagyok benne, hogy Kovács nem járulna hozzá.

– És ha álnéven tennéd?

– Nem tartana sokáig, amíg kiderülne, hogy a cikk tőlem származik. Szerintem az volna a legjobb megoldás, ha kijelölnél egy újságírót a szerkesztőségből, én mindent elmondanék neki és ő átfogalmazná legalább annyira, hogy a botrányt elkerülhessük.

Fogarasi felemelte a fejét:

– Én megfelelnék erre a célra?

– Nagyon örülnék neki, de nem félsz?

– Igyunk valamit!

Az újságíró előkereste a konyakosüveget és töltött a poharakba:

– Mostanában gyakran gondolok az apámra. Meséltem már neked: mikor 1945-ben hazajött a munkaszolgálatból, beállt a rendőrséghez. Volt benne akarat és bátorság, hogy felvállalja azt a feladatot és egészen az utolsó pillanatig, a lámpavasig kitartott. Évek óta nem jutott az eszembe, csak te idézted fel a múltkor, mikor a felszabadulás utáni pogromokról kérdezősködtél. Most, hogy az én életemben is kiéleződtek a dolgok, mind többet tűnődöm, hogy mit tenne az apám az én helyemben. Próbálok belehelyezkedni az ő bőrébe – Fogarasi elhárítólag emelte fel a kezét –, ne nevess ki, de úgy veszem fel magamra a zakómat, ahogy ő vette fel az egyenruháját, és úgy cipelem az aktatáskámat, mint ahogy ő hordta annak idején a fegyverét. Persze tudom, hogy mindez csak puszta önkielégítés marad mindaddig, amíg nem csinálok én is valami igazán fontosat. A jobboldal már régen teljes erőbedobással harcol, nem nyolcórás munkanapot tartanak, hanem éjjel-nappal talpon vannak, erre most mi is rákényszerülünk. Végre úgy dolgozhatunk, úgy kell dolgoznunk, mint régen, fiatalkorunkban, amikor még hittünk valamiben. Arra kérlek, Richárd, vágjunk bele!

Husz nem hitt a hasonló érzelmi fellángolásokban, úgy tapasztalta, hogy az újságíróknál csak a kikerülhetetlen egzisztenciális fenyegetettség válthat ki következetes állásfoglalást, óvatosan visszakérdezett:

– Jó, de hogy képzeled el ezt a munkát?

– Ha ki kell költöznünk innen, ami azért valószínűnek látszik, két-három hétig nagyon be leszek fogva, de rögtön utána jelentkezem majd nálad és elkezdjük. Már van is egy kompozíciós elképzelésem: az volna a legjobb, ha párhuzamosan két szálon futtatnánk az anyagot: külön az előzményeket, vagyis a történelmi hátteret és külön a jelenleg végbemenő eseményeket. Mit szólsz hozzá?

– Őszintén? Nagyon érdekesen hangzik, de én nehezen tudok elképzelni egy olyan sajtókampányt, mellyel a közvélemény rokonszenvét meg lehetne nyerni ebben az ügyben. Azt hiszem, hogy ha ma egy felmérést készítenének, ahol mindenki a személyi azonosítás kockázata nélkül mondhatná el a véleményét, akkor az ország nagyobbik fele arra szavazna, hogy a vérvád valós; a zsidóknak kell a keresztény vér a maceszbe, vagy a házépítésnél a fundamentumba.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, a többségnek tudnia kell, hogy ez egy középkori legenda.

– Hiába tudják, akkor is úgy szavaznának, mert ez nem természettudomány, hanem társadalmi lélektan. Az embereket egyaránt irritálja Kovács zsidó származása és anyagi jóléte, okvetlenül a többséghez tartozó és vesztes társadalmi helyzetű Varjas Edina szerepébe helyezkednének érzelmileg.

– Ne légy nagyobb zsidó nálam!

– „Ha egyszer Isten elé kerülünk, sok kérdést fog feltenni, de azt nem fogja megkérdezni, hogy milyen vallásúak voltunk…” Ne haragudj, csak elmondtam, amit gondolok.

Fogarasi felemelte a poharát:

– Igyunk arra, hogy van még egy olyan olvasóréteg Magyarországon, melynek érdemes megírnunk az igazat, vagy ha mégsincs, akkor nekünk sikerül megteremtenünk.

A búcsúzásnál megölelte Huszt és a győzelem „V” betűjét mutatta fel. Az ügyvédben önkéntelen bizakodás támadt; hátha eddig rosszul ítélte meg a helyzetet, és a lap segítségével mégis sikerül majd támogatókra találni.

Husz trolibuszra szállt, leült egy sarokba, megpróbálta végiggondolni egy lehetséges sajtókampány sarokpontjait. Annyira elmerült a tervezgetésben, hogy csak a kórház előtti megállónál rezzent fel. Bent a Belvárosban járva elfelejtett gyümölcsöt venni, kénytelenségből egy környékbeli boltba ment be. Most sem tudta leküzdeni eredendő ellenérzését, míg kiszolgálták, mintha terjengő orvosságszagot érzett volna az üzlet levegőjében.

Az eső változatlanul zuhogott, így Husz nem a kertben, hanem a kórteremben kereste az asszonyt. Nem akarta zavarni a bent fekvő, esetleg félmeztelenre vetkőzött betegeket, ezért egy arra járó ápolónőt kért meg, hogy hívja ki az asszonyt. Husznak úgy tűnt, hogy szokatlanul sokáig nem tér vissza, azzal magyarázta az elmaradását, hogy bent valamilyen sürgős ellátás vált szükségessé. A táskájába nyúlt újságokért, mikor az ápolónő megállt előtte:

– Ha nagyon fontos ügyben akar beszélni a hölggyel, akkor bemehet hozzá.

– Valami baj van?

– Én nem mondhatok semmit, tessék majd megkeresni az osztályos orvos urat.

– Jobb volna, ha hagynám pihenni?

– Ahogy gondolja.

Husz elbizonytalanodva lépett be a kórterembe, megállt a szoba közepén és tekintetével megkereste az asszonyt. Edith az ablak előtti ágyon feküdt, mellé egy hokedlire egy kopott zománcú lavórt tettek, az asszony hasából egy gumicső vezetett bele, az edény már kétharmadáig megtelt véres-vizes folyadékkal. Husz megtorpant egy pillanatra, aztán rászánta magát, hogy továbblépjen. Leült az ágy szélére és átnyújtotta a gyümölcsös zacskót:

– Hogy vagy? Mi történt?

Az asszony belekapaszkodott a kezébe olyan erővel, hogy szinte fájt és sokáig nem válaszolt. Husz merően nézte: Edith lefogyott arcában szinte megnőttek sötét szemei.

– Mi történt? – ismételte meg.

– Nem tudom. Már arról volt szó, hogy kiírnak és hazamehetek, mikor hirtelen rosszul lettem. Megteltem liquorral, azt hittem, szétpukkanok. Most már egy kicsit könnyebb.

– Mit segíthetek?

– Köszönöm, semmit. Jár be hozzám a lányom, behoz mindent, ami szükséges. Csak maradj itt velem, ameddig tudsz.

Husz érezte, hogy a nő változatlan erővel szorítja a kezét, nem mozdította, de igyekezett úgy helyezkedni, hogy ne lássa a lavórt.

– A lakásoddal minden rendben van?

– Mondtam neked, hogy be kellett volna költöznöd. Betörtek hozzám a múlt szombaton. Az erkély felől jöttek, befeszítették az ajtót.

– Mit vittek el?

– Mindent, amit mozdítani tudtak: a számítógépemet, a fényképezőgépet, a kristályokat, a képeket.

– Nagyon odavagy?

– Ha egy hónappal ezelőtt történt volna, belehalok, most már nem érdekel, mindegy. Ha meggyógyulok, egész másképp élek majd. Lehet, hogy több időt tölthetek veled is. Felmegyünk végre a Nagy-Kevélyre, megnézzük, mi lett a turistaházzal?

– Persze.

– Olyan rosszul szerettük egymást, pedig mindent meg tudtunk volna beszélni. Eloszlottak volna köztünk azok a szörnyű görcsök, hogy csak elnézünk egymás arca mellett…

Husz elszoruló lélegzettel hallgatta. Soha nem hitte volna, hogy az asszony kimondja ezeket a gondolatait, elképzelni sem tudta, mennyit kellett szenvednie ahhoz, hogy megtörjön mindig fegyelmezett belső tartása. Egy ápolónő jött be a kórterembe, megállt mellettük.

– Elnézést a zavarásért, de a hölgynek át kell mennie a kötözőbe.

Husz felemelkedett az ágy széléről, lehajolva megcsókolta Edith arcát:

– Akkor én most elmegyek. Valamelyik nap majd újra bejövök. Vigyázz magadra.

– Várni foglak. Isten veled.

Husz az ajtóból még egyszer visszanézett, látta, hogy az ápolónő közelhajol Edith-hez, óvatos mozdulatokkal kihúzza a hasából a gumicsövet és egy tampont szorít rá a sebre, az asszony így is feljajdult. Husz kint a folyosón megállt, időt engedett magának, hogy leküzdje az irtózását, aztán az ápolónő tanácsát követve megkereste az osztályos orvost. Attól tartott, hogy kívülállóként nem kapna tájékoztatást, ezért Edith elvált férjeként mutatkozott be.

– Hogy van a feleségem?

– Sajnos kicsit későn került be hozzánk.

– Az előzetes vizsgálatoknál azt mondták, hogy nincs különösebb baja, egyszerű összenövésről van szó.

– Az ember nem szívesen mond kritikát a kollégákról, de attól félek, hogy félrediagnosztizálták.

– De itt most, úgy látom, elég hatékony kezelést kap. Van remény, hogy meggyógyul?

Az orvos elnézően mosolygott:

– Lehet. Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára.

– Értem.

Husz benyúlt a zsebébe és vaktában pénzt szedett elő, átadta az orvosnak.

– Tegyék át egy kisebb szobába.

– Rendben van, átvitetem a saját osztályomra.

– Kapjon meg minden lehetséges kényelmet. Majd újra jelentkezem és akkor elszámolunk.

Lent az utcán Huszt olyan keserű rosszkedv fogta el, mintha egy fa tetejéről lezuhanva a gyomrára esett volna. Visszaemlékezve az asszony meggyötört és halálraítélt testére, gondolatai átváltottak önmagára, elképzelte, hogy az ő szervezete milyen állapotban lehet.

A férfi nem félt a haláltól, sokszor és őszintén kívánta már, hogy egy reggel ne ébredjen fel többé az álmából. Most azonban felfogta, hogy a vég nem látványos utazás lesz a mennyországba, hanem súlyos szenvedések sorozata visz el majd addig. A sportból magával hozott erőtartaléknak már el kellett fogyni, bármelyik pillanatban összeroppanhat. Minden esélye megvan rá, hogy alkoholista ismerőseihez hasonlóan ő is májzsugorodásban vagy veseelégtelenségben vergődve, egy kórházi ágyhoz szíjazva fejezze be. A rátörő felindulás összeszorította a torkát, úgy érezte, nem megy le rajta a levegő, nem törődve az utcán mellette elhaladókkal, kigombolta az ingét, hogy izzadt teste egy kissé lehűljön.

Husz engedte, hogy a lába arra vigye, amerre akarja. A trolibuszról átszállt a földalattira, majd a Batthyány téren felült az óbudai hegyekbe vivő autóbuszra. A „Jávorfa” kisvendéglőnél kötött ki. Kapcsolatuk kezdetén gyakran vacsorázott itt a feleségével – akkoriban még nem volt közös lakásuk, Éva albérletben élt ezen a környéken. A pincérek jól ismerték őket, ha késtek, sokszor egész estére fenntartották az asztalukat, nem kommersz, hanem stílusos talpas pohárban hozták ki nekik a konyakot. Margarita Ivanovna, a Magyarországra áttelepült orosz üzletvezető-asszony „Megjött a királyi pár!” kiáltással ölelte meg őket.

Husz már évek óta nem járt itt, felment a lépcsőn a kertbe és körülnézett: az idény már lefutott, egymásba rakták a fehér műanyag székeket, felhalmozták és a tolvajoktól védelmezve összeláncolták az asztalokat. Az ősz közeledtét jelezte, hogy burkukból alig kibomlott vadgesztenyék puffantak a bútorokon. Husz felszedett egyet, megtörülte és a markába szorította.

Már csak benn a teremben szolgáltak ki. A helyiséget most fűthették be először, erre vallott, hogy a felszálló pára mint egy szabálytalan peremű óriási ujjlenyomat lecsapódott az ablakok üvegén, az asztalterítőket és az ülőpárnákat is átjárta a nedvesség.

Lerakták elé az étlapot, de Husz nem kívánt enni, csak vodkát és sört rendelt. Már túlesett a felidézett májzsugor és veseelégtelenség sokkján, tudta, hogy az alkohol nélkül még eddig sem lett volna képes elviselni a napjait. Méltatlannak találta volna, hogy a hosszú és folyamatos fogyasztás után a cehelésnél kezdjen el siránkozni.

– A szenvedélynek megvan a maga használati díja! – mormogta maga elé és ez a tetszetősre sikerült mondat megvigasztalta. Husz ivott egy kortyot és körülnézett; élt benne egy esztelen reménység, hogy Éva is éppen most téved ide, és ez a véletlen találkozás feltámasztja majd a kapcsolatukat, de az asztalok körül csak ismeretlen párok ültek, a férfi visszafordult maga elé.

Visszaemlékezett az első alkalomra, mikor itt járt Évával. A rendőrkapitányságon, ahol szolgált, abban az évben is megrendezték a „Fegyveres Erők Nap”-i ünnepségeket és az esti műsort a Kossuth Színháznak egy alkalmi brigádja adta. Éva egy verset mondott, utána Husz alosztályának asztalához ült le vacsorázni. Beszélgetni kezdtek, a nő akkor települt át Erdélyből, még nem tudott beilleszkedni új környezetébe, a színházban is csak jelentéktelen szerepeket kapott. Észrevétlenül teltek el az órák, mikor Éva készülődni kezdett, Husz elkérte a parancsnokától a járőrkocsit, szirénázva és villogó vészlámpával hozta át Budára. Mielőtt hazavitte volna albérleti lakásába, Husz az utca flaszterére letérdelve kérte a színésznőt, hogy igyon meg vele még egy konyakot a „Jávorfá”-ban.

A háttérben bekapcsolták a magnetofont, jellegtelen slágerzene szólt belőle. Husznak eszébe jutott, hogy esténként valaha Margarita Ivanovna énekelt itt, hosszú fekete ruhájában körbejárva az asztalok között. Egy-egy magasabb hangnál kerekre nyitotta a száját, ilyenkor megcsillant két oldalsó arany foga. Az asszony gitáron kísérte magát, az olyan népszerűbb daloknál, mint amilyen a „Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma”, vagy a „Puszta néma táj, rajta út sem visz”; az egész vendégsereg csatlakozott hozzá. Husz magához intette a pincért:

– Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy mi történt a régi üzletvezetőnővel?

– Az orosz asszonnyal? Azt hallottam, hogy elvált a férjétől és visszament Moszkvába.

– Köszönöm. Legyen szíves, hozzon még egy vodkát és egy sört.

Husz el akarta foglalni magát valamivel, amíg megérkezik a rendelés, nem tudott mást kitalálni, mint hogy a táskájából elővegye az előjegyzési naptárát. Lapozgatni kezdett benne, újra elcsodálkozott rajta, hogy az év eleji ritka és jellegtelen elfoglaltságok – egy-egy kéziratleadás a szerkesztőségekben, előadások meghallgatása az Ügyvédi Kamarában – hogy adták át a helyüket az egymást sűrűbben követő bejegyzéseknek: az Orsaival történő találkozásoknak, majd a Kovács-üggyel kapcsolatos teendőknek.

Az egyik oldalon tekintete megakadt Kovács Noémi telefonszámán, Husz sokáig nézte. Mindig is úgy képzelte, hogy ha nem hív fel senkit olyankor, mikor úgy érzi: már nem bírja ki anélkül, hogy felhívjon valakit és beszéljen vele, akkor megváltotta a jogát ahhoz, hogy őt se hívhassa fel senki, ha hasonló helyzetbe kerül. Maga is elcsodálkozott önmagán, hogy most mégis a telefonkészülékhez lép és feltárcsázza a lány számát. Úgy fogadta ezt a gesztust, mint a lelke mélyéből érkező öntudatlan jeladást, hogy az ereje végére ért, nem képes megőrizni régi elhatározásait.

Noémi rögtön felvette a kagylót, Husz hallotta a lakás hátteréből beszűrődő zenét.

– Ki az? – kérdezte a lány.

– Jó estét, Husz vagyok. Nem zavarom?

– Dehogy zavar, mi történt?

– Semmi. Nincs kedve találkozni velem? Csak úgy minden napirendi pont nélkül.

– Nagyon szívesen. Hol van most?

– Fent Óbudán, a „Jávorfa” vendéglőben. Tudja, hogy merre van?

– Nem, de majd taxival megyek, a sofőr biztosan ismeri. Rögtön indulok. Nagyon örülök magának.

Még vissza sem akasztotta a kagylót, Husz máris megbánta, hogy felhívta a lányt. Úgy érezte, jobban jár, ha ígérete ellenére kitér a találkozás elől, nem kezd bele egy bizonytalan kimenetelű kapcsolatba. Magához intette a pincért, még egy vodkát rendelt, aztán fizetett:

– Szeretném megkérni valamire. Husz Richárdnak hívnak, ha keresne egy fiatal hölgy, alacsony, fekete hajú, mondja meg neki, hogy egy hirtelen telefont kaptam és nem tudtam megvárni őt.

Kilépett az ajtón, kint az eső változatlanul zuhogott. Husz megcsúszott a sötét kerti úton és végigesett a falevelekkel ellepett beton járólapokon. Bár kezeit kirakva igyekezett lelassítani a zuhanást, mégis megütötte a bal könyökét, sziszegve állt fel.

Az autóbusz éppen akkor indult ki a megállóból, Husz reménykedve intett a vezetőnek, de az nem vette figyelembe a jelzést, továbbhajtott. Megnézte a menetrendet: tíz perc múlva jött a következő kocsi. Behúzódott az üvegfalú várófülkébe, ujjai hegyével próbálta meggyúrni sérült könyökét, de olyan élesen belenyilallott a fájdalom, hogy abbahagyta:

– Már csak ez hiányzott! – morogta maga elé.

Felnyúlt a zakó ujjába, de nem érezte, hogy vérezne a bőre. Reflektorfény csapott a szemébe. Egy taxi haladt el a várófülke előtt, majd néhány méterrel lejjebb hirtelen lefékezett. A csikorgásra Husz felkapta a fejét: Noémi szállt ki a kocsiból és futva elindult a várófülke felé, lihegve állt meg előtte:

– Úgy örülök, hogy megtaláltam.

Husz felkészült rá, hogy a lány szemrehányást tesz neki, amiért nem várta meg, keményen vissza akarta utasítani, de Noémi csak a taxi felé mutatott:

– Levihetem a városba?

– Nem megyek le.

– Akkor elküldöm.

Noémi fizetett, aztán visszatért:

– Merre menjünk? Sétáljunk?

– Megázik.

– Én szeretem az esőt.

Elindultak felfelé, Noémi balról bele akart karolni a férfiba, de Husz elhárította:

– Megkérem: jöjjön át a jobb oldalamra, megütöttem a bal könyökömet.

Husz érezte, hogy a lány melle nekifeszül a karjának, hosszú ideje nem tapasztalt izgalom fogta el.

– Ne haragudjon, hogy nem vártam meg a vendéglőben – mondta rekedten –, de rájöttem, hogy hülyeség volt zavarni magát. Nincs semmi értelme.

– Miért nem akar beengedni az életébe? Olyan sok vesztenivalója van?

– Meglepődne, hogy milyen kevés.

Husz kivette a zsebéből a „Jávorfa” kertjében felszedett vadgesztenyét:

– Fogadja el engesztelő ajándéknak. Mikor még ember voltam, azt mondtam volna, hogy direkt magának hoztam.

– Köszönöm, így is köszönöm.

Még mindig felfelé tartva befordultak egy utcasarkon, Husz felmutatott egy ablakra.

– Ott lakott a feleségem albérletben – egymillió évvel ezelőtt. A házinénije azért dobta ki, mert megleste a fürdőszobában, hogy Éva belülről is megmossa az orrát. Ezt a néni erkölcstelennek találta.

– Hallott valamit felőle mostanában?

– Nem, távol tartja magát tőlem – jogos önvédelemből.

Husz megállt:

– Nagyon esik, nem akarja, hogy visszamenjünk a „Jávorfá”-ba?

– Amennyire ismerem magát: nem volna kedve visszamenni oda, ahonnan egy félórája jött el. De ha tud egy másik helyet a közelben, szívesen beülök magával.

– Van itt egy kocsma, Mikénének hívtuk.

– Honnan jött ez a név? A görög Mykénéből?

– Nem, magyarosabb. Mikor bejöttem ide a feleségemmel, mindig azt kérdeztem tőle: mi kéne? Akkor még általában konyakot ivott, később már semmit, az egészséges élet jegyében – és hogy különbözzék tőlem. Mínusz egycsillagos hely, megfelel?

– Minden jó.

– De ne hozzon értem áldozatokat.

– Nem hozok áldozatokat, inni akarok.

A kocsma a hegyvidéknek egy szokatlanul forgalmas környékén állt; egy kórház és egy bevásárlóközpont szomszédságában. Tőle száz méternyire egy valamikor szigorúan zárt hadiüzemben egy szövetkezet rendezett be összeszerelő részleget. Most érhetett véget a műszak, a kapun tömegben jöttek ki a munkások.

A kocsmaépület előtt egy udvar nyúlt el, a látogatók sokasága már rég kitaposta rajta a füvet, bokáig érő sárban úszott. A környezet fenntartására senki sem fordított gondot, számolni lehetett rá, hogy úgyis hamarosan beépítik majd az értékes területet.

A belépőknek négy lépcsőn kellett leereszkedni a kocsmába. A helyiséget zsúfolásig megtöltötték az italozók, a sűrű dohányfüst összekeveredett az ázott kabátokból felszálló párával. Husz megállt az ajtóban:

– Hát ilyen. Ha akarja, mehetünk máshová.

– Nem, jó lesz itt.

– Mi kéne? – Husz észrevette a nyelvbotlást és kijavította magát. – Bocsásson meg: mit iszik?

A lány elmosolyodott:

– Megtisztelő a tévedés. Maga mit ivott eddig?

– Vodkát és sört.

– Jó, legyen akkor vodka és sör.

Husz kiváltotta az italt és keresett egy viszonylag kényelmes sarkot, a lány egy papírzsebkendővel letörölte a szennyes ivópultot.

– Ide tegye. – Noémi körülnézett. – Milyen furcsa, hogy ezen az előkelő hegyi környéken ennyi szegény ember összejön.

– Nem erre laknak, csak itt dolgoznak, vagy itt szállnak fel a buszra Pest felé. De sok itt a hajléktalan is, akik itt alszanak a bokrok között, vagy a lebontásra ítélt házak pincéiben.

– Mennyien lehetnek?

– Nem tudom. Mikor még a rendőrségnél szolgáltam, név szerint ismertük valamennyit. Télen bevittük őket a fogdába, hogy megfürödhessenek és egyenek valamit. Most talán százszor annyian vannak, és ez a kocsma az utolsó menedékük.

– Én úgy érzem, hogy az ilyen helyeken, ahol a társadalom vesztesei találkoznak egymással, hatalmas erők gyűlnek össze, melyek egyszer majd megváltoztatják a világot.

– Mire gondol? Én itt csak leépült csöveseket látok és magamfajta részegeseket, akik az utolsó előtti pénzüket isszák el.

– Ismeri Franz Kafkának a „Büntetőtelepen” című novelláját?

– Nem, igazat szólva, magát Kafkát sem.

– Van ebben a novellában egy jelenet. A börtönszigetre megérkezik egy utazó, bemegy a kocsmába és azt kérdezi az emberektől, hogy hol van eltemetve a régi parancsnok. Sokáig nem válaszolnak neki, aztán felemelnek egy kocsmaasztalt, ott áll alatta egy sírkő, rajta a felirat: „Itt van eltemetve a régi parancsnok, erről a helyről fog feltámadni és győzelemre vezetni a híveit.”

– Irigylem az illúzióit.

– Szóval álmodozónak tart?

– Nem, komolyan csodálom, amiért a világot szebbnek látja, mint amilyen valójában. Tudja, mi volt ebben a pincében 1944 végén?

– Honnan tudnám?

– Itt működött a hegyvidéki nyilas pártház. Itt folytak a kivégzések is, ha lehullik egy darab vakolat a főfalon, még látszanak a golyók nyomai. Lehet, hogy ez volna annak a „régi parancsnok”-nak az emléke, akinek a feltámadásáról szó van?!

A lány haragosan nézett vissza Huszra:

– Maga mindenre tud valami szörnyűséget mondani?

– Nem arról van szó, hogy én mondom, az nem számítana. Ez a valóság, és ha nem akarjuk tudomásul venni, attól még ugyanúgy létezik.

– Igaza van, de ne haragudjon; nekem olyan borzasztó belegondolni, hogy itt valaha vér folyt és az emberek most ide járnak mulatni.

Husz vállat vont:

– A falak nem bűnösök és ha bűnösök volnának, akkor sem tehetünk semmit, közöttük kell élnünk tovább. Ennek persze nem vagyunk kötelesek örülni. Iszik, Noémi?

A lány felemelte a poharát:

– Tegeződhetünk?

– Megtisztelsz vele, szervusz.

Husz ajkával megérintette a lány arcát, bőrét simának és forrónak érezte.

– Ne így! – mondta Noémi, maga felé fordította a férfi fejét és szájon csókolta.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Husz.

– Veled akarok lenni. Olyan hűséges leszek hozzád, mint Buick kutya Larry kapitányhoz. Vagy fordítva hívják őket? Majd megnézem a Jack London-novellát – ivott. – Finom ez a vodka, nem?

– Azt hiszem, csak azért ízlik, mert nem értesz hozzá. Ne igyál sokat, nem szeretném, ha berúgnál.

– Ne félj. El akarlak rontani a szerelmemmel, hogy ha bárki mással is leszel, én jussak az eszedbe.

– Menjünk, Noémi.

Kint az utcán a lány újra belekarolt Huszba:

– Úgy szeretem, hogy olyan magas vagy.

– Állítólag nem nagy előny, a szív a hosszabb úton kevesebb vért tud felnyomni az agyba és ez rontja a gondolkodást. Nem véletlen, hogy annyi híres ember volt alacsony: Napóleon és Tolsztoj, meg még oly sokan. Merre menjünk?

– Szeretnék még sétálni veled.

– Nagyon esik.

– Veled nem zavar. Menjünk fölfelé.

– Nem volna jobb, ha hozzád vagy hozzám?

– Olyan messze van.

A fák között egy elhagyatott, de kivilágított tisztáson megálltak, szembefordultak egymással:

– Jegyezd meg, hogy itt voltunk – mondta Husz –, ne felejtsd el. Nézz meg mindent, ilyen soha többé nem lesz.

– Nem fogom elfelejteni – mondta a lány és kibontotta az övet a férfi kabátján.

Husz szokásos módon bejelentkezett a győri kapitányság portáján, utána automatikusan indult is volna a beszélőfülke felé, de az ügyeletes megállította:

– Kajdácsy százados úr várja az irodájában.

Mikor Husz benyitott, a százados felemelkedett az íróasztala mögül és kezet nyújtott. Az ügyvéd meglepődött, de aztán elfogadta a gesztust, belátta, hogy kevesebb kényelmetlenséggel jár, mintha elutasítaná.

– Kerestük tegnap délután, de nem tudtuk megtalálni. Hagytunk üzenetet, megkapta?

– Nem volt semmi a rögzítőn, pedig lehallgattam.

– Valami hiba lehet a készülékben, ajánlom, hívja ki a szerelőket. Szerettük volna, ha ma lejön, örülök, hogy magától is eszébe jutott.

– Ezek szerint történt valami?

– A védence vallomást akart tenni, mi figyelmeztettük, hogy várja meg magát, de ő ragaszkodott hozzá. Parancsoljon, itt a jegyzőkönyv.

Husz átfutotta a gépelt papírlapokat, megdöbbenve fogta fel, hogy Kovács bevallotta: az ő házánál ölték meg Varjas Edinát – közelebbi részletekről egyelőre nem nyilatkozott. Az ügyvéd felnézett az iratokból:

– Sikerült megtörni? Gratulálok.

– Ha arra gondol, egy ujjal sem nyúltunk hozzá.

– Ki gondol ilyesmire? Azért szeretnék beszélni vele.

– Kérem, azonnal intézkedem – Kajdácsy leszólt a fogdaosztályra. – Küldjék fel Kovácsot.

Husz megkérdezte:

– Maga komolyan elhiszi, hogy a zsidók megölnek keresztény lányokat azért, hogy a maceszbe tegyék a vérüket?

– Nem mondom, hogy a zsidó vallás így írja elő, de biztos vagyok benne, hogy egy zsidó is gyilkolhat fanatizmusból éppúgy, mint egy katolikus vagy református ember.

– Ha ennyire biztos a dolgában, miért nem indított vizsgálatot Kovács osztrák társai ellen is? Hiszen a gyerek őket is megvádolta a vallomásában.

– Nem vagyok köteles megmagyarázni magának, hogy mit miért teszek!

– Aha, szóval ez az a bizonyos „magasabb vizsgálati taktika”? Majd én megmondom, miért csinálja: ha az osztrák zsidókat is belekeveri, az osztrák rendőrség közbelép, és a maga egész koncepciója úgy összedől, mint egy kártyavár.

Megszólalt a telefon, Kajdácsy felvette, aztán Huszhoz fordult:

– A védence nem akar feljönni.

– Egy újabb trükk?!

– Tessék, beszéljen vele.

Kajdácsy átnyújtotta a kagylót, Husz beleszólt:

– Maga az, Kovács úr?

– Igen, én vagyok.

– Hallottam, hogy vallomást tett, mindenképpen beszélnünk kell erről.

– Majd egy más alkalommal, mondjuk egy hét múlva.

– Nem várhatunk addig.

– Én most akkor sem akarok felmenni, fontosabb dolgom van.

– Nem lehet fontosabb dolga ennél. Ha nem hajlandó most azonnal beszélni velem, lemondok a védelméről.

Kovács csak hosszú szünet után válaszolt:

– Ha el tudja intézni, hogy lejöjjön ide, akkor tárgyalhatunk, különben nem. Viszontlátásra.

Egy kattanás jelezte, hogy a túloldalon letették a telefont. Husz a rendőrszázadoshoz fordult, aki egy kihangosítón követte a beszélgetést.

– Hallotta: azt akarja, hogy menjek le hozzá.

– Maga viszont ismeri a szabályzatot: az ügyvéd nem léphet be a zárkába. Ez alól én nem adhatok felmentést.

– Lehetne méltányos iránta: önként odagurította a fejét maguknak.

Kajdácsy elgondolkodott, aztán úgy tett, mintha megenyhült volna:

– Azt hiszem, találhatunk egy kiskaput: Kovács úr most a gyengélkedőn van, amit el tudunk különíteni a zárkaosztály többi részétől. Különös kedvezményként engedélyezem ezt a látogatást, de elvárom, hogy ezentúl maga is kevesebbet kukacoskodjon.

– Mi baja van Kovácsnak? Miért került a gyengélkedőbe?

– Nem beteg, de majd meglátja, mi a helyzet. Szólok az őrnek, hogy kísérje le.

Mikor az ügyvéd benyitott a gyengélkedőbe, Kovács a padon ülve imádkozott. A megjelenésére máskor sokat adó ember elhagyta magát: nem húzott cipőt, arcán sűrű borosta ütközött ki. Husz nem lepődött meg, már hallotta, hogy az ortodox zsidók így szoktak gyászolni. A fogoly az ajtó nyitódására sem állt fel, hogy előírásosan jelentkezzen, csak visszafordult és intett Husznak, hogy várjon.

Az ügyvéd kiküldte az őrt a folyosóra, aztán nekidőlt a falnak és körülnézett. Feltehetőleg a gyakori orvosi ellenőrzésnek köszönhetően a gyengélkedőt az általános fogdakörülményekhez képest viszonylag rendben tartották. Nemrégiben festhették a falakat és mázolhatták át a bútorokat, az ágyon hófehér lepedő csíkja takarta le a pokrócvéget, a levegőben mosószer és parkettapaszta szaga terjengett. A helyiség rendeltetésére csak az ablakot lezáró sűrű rács emlékeztetett. Az asztalon egy mécses égett, mellette egy tányéron egy főtt tojás feküdt, Husznak úgy tűnt, mintha valamilyen durvaszemű szürke sóval, vagy hamuval hintették volna meg az ételt. Nem bánta, hogy várakoznia kell; az utolsó héten szinte minden idejét Noémival töltötte és bár semmiképp sem akart erről beszélni, időbe tellett, amíg legyűrte az elfogódottságát.

Kovács zokogásszerűen elénekelt és a végén hosszan kitartott héber mondattal fejezte be az imáját, ezt többször is elismételte, aztán a becsukott könyvet megcsókolta és mielőtt letette volna, a homlokához érintette. Husz emlékezett rá, hogy a győri zsinagógában is így fejezte be az ájtatosságát. Kovács a tenyerére támaszkodva felkelt a padlóról:

– Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam.

– Belefért az időmbe.

Husz csak hosszú hallgatás után szólalt meg újra:

– Gondolom, a fiát gyászolja – legalábbis képletesen.

– Igen.

– Nem biztos, hogy igaza van. Nem lehet tudni, hogy pontosan mi történt vele, miért vallott így.

– Azt hiszem, mindegy. Ő – a nevét sem akarom kimondani többé – már betöltötte a tizenharmadik évét, nálunk úgy mondják, hogy volt már bármicvo, felel magáért.

– Nekem sohasem volt gyerekem, nem éltem meg belülről az apa-fiú kapcsolatot, de én azt hiszem, hogy megbocsájtanék neki.

– Nem az a fontos, amit ellenem, az apja ellen vétett, ezt számolja el a saját lelkiismeretével, hanem az, hogy megtagadta a vallását. A történelem folyamán zsidók százezreit lőtték le, fojtották vízbe, tépették szét lovakkal, mert megőrizték a hitüket ál ködusász Hásém, Isten nevének megszentelésére. És hogy lehet megtagadni Auschwitz, Majdanek, Treblinka, Dachau és a többi koncentrációs tábor emlékét, ahol megölték a nagyszüleit? Isten piros ruhájára vannak felvarrva a mártírok képei, hogy soha ne feledkezzen meg róluk.

Husz reménytelen mozdulatot tett:

– Maradjunk meg a hivatalos dolgunknál. Miért tette azt a vallomást, hogy a maga házánál ölték meg a lányt? Mindketten tudjuk, hogy nem igaz.

– Mindenképpen ki akarok kerülni innen. Itt a kezem-lábam meg van kötve, látom, hogy maga is hiába próbálkozik. Lehet, hogy még egy évig nem történik semmi, kivárják, amíg összeroppanok. Valahogy meg kellett mozgatni az ügyet.

– Úgy járt, mint aki bicikli elől menekül, és teherautó alá ugrik.

– Szerintem elég óvatosan fogalmaztam. Arra is vigyáztam, hogy ne mondjak neveket, nehogy valakit belekeverjek.

– Mindegy, megtörtént, de most sem értem, hogy miben reménykedik.

– Azt ígérték, hogy szabadlábra helyeznek.

– És maga elhitte?

– Annyit már mindenesetre elértem, hogy átraktak ide, nem a fasiszta cellatársam előtt kell imádkoznom. A bíróság előtt majd visszavonom a vallomásomat és tisztázom magam.

Kovács felemelte az asztalról nagyalakú imakönyvét, melybe jelzőcédulákat tűzött.

– Be fogom bizonyítani, hogy a zsidó vallásban a vér a lelket jelképezi, ezért még az állati vér elfogyasztása is tilos. „Semmiféle zsírt és semmiféle vért ne egyetek!” – Lapozgatott a könyvben. – Benne van ez a Teremtés Könyvében, az Elbeszélés Könyvében, a vallási törvénykönyv, a Sulhán Áruh negyvenhatodik fejezetében és még számtalan helyen. A bírók be fogják látni, hogy képtelenség, amivel vádolnak.

– Nem hiszem, hogy teológiai kérdésekről vitáznak majd. A dolog különben sem olyan egyszerűen működik, mint ahogy képzeli. Az első vallomásnak mindig marad nyoma és mindvégig számontartják. Előfordul, hogy egy kerületi kapitányságon egy rendőr szakaszvezető által készített jegyzőkönyv a Legfelsőbb Bíróság ítéletét is meghatározza.

– Hogy lehet ez?

– Az ügyben eljáró bíró hallomásból sem ismeri a rendőri fogda körülményeit, a kihallgatási taktikát. A tárgyaláson majd magától is azt kérdezi: „Miért írta alá, ha nem így történt? Én biztosan nem tettem volna!”

– Azt fogom felelni, hogy lelki gyötréssel kényszerítették ki belőlem.

– Ezzel csak külön bajt hozhat a fejére. Ha nem tudja bizonyítani, hogy így történt – és elég nehéz volna –, rágalmazásért még meg is fejelhetik a büntetését.

– Szóval nem kellett volna belemennem?

– Szerintem nem, de ez már lejátszott meccs.

– Mit csináljunk?

– Meg kell változtatnia a vallomását, illetve vissza kell térnie az eredetihez.

– De milyen indoklást adhatok?

– Kitarthat a valóság mellett. Azt kell mondania, hogy a fia tanúvallomása felzaklatta, elvesztette az ítélőképességét és meggondolás nélkül, önpusztító szándékkal cselekedett.

Husz bekapcsolta a rádiót, hogy az esetleges lehallgatást megnehezítse, aztán részleteiben is megállapodtak a követendő taktikában. A gyengélkedőből kilépve elindult, hogy megkeresse Kajdácsyt, de a rendőr már nem tartózkodott az épületben. Az ügyvédnek nem voltak kétségei, hogy szándékosan tért ki a találkozás elől.

Mikor az ügyvéd megjelent a kapitányság kapujában, az utca túlsó oldalán egy széles vállú, a homályos időben is sötét napszemüveget viselő férfi vált el a faltól és odalépett hozzá.

– Husz doktor úr?

– Igen. Mit kíván?

– A „Piroschka Klub”-ból jöttem. Eszenyi úr kéri, hogy látogassa meg.

Husz csodálkozva nézett vissza rá:

– Honnan tudta, hogy éppen most itt talál engem?

– Eszenyi úr nekem csak annyit mondott, hogy itt várjam Önt – egy oldalt parkoló BMW felé mutatott. – Itt a kocsi, ha úgy gondolja, indulhatunk.

Husz eltöprengett, ösztönösen nemet mondott volna, de aztán úgy találta, semmit sem kockáztat, ha felveszi a kapcsolatot eddig a háttérben meghúzódó ellenfelével.

– Rendben van, de előbb el kell intéznem egy telefont.

– A kocsiban is van telefon.

– Megbocsásson, de személyes ügyről van szó. Legyen szíves, menjen előre a vasúti pályaudvarhoz, egy negyedóra múlva ott találkozunk.

Husz megvárta, amíg a BMW befordul az utcasarkon, aztán belépett egy telefonfülkébe. Sajbán számát tárcsázta, megkönnyebbült, mikor otthon találta az ezredest.

– Figyelj: egy rövid kirándulást teszek a pokolba. Eszenyi meghívott magához a klubjába.

– Mit akar tőled?

– Majd kiderül. – Husz a csuklójára nézett. – Most fél tizenkettő van, ha este nyolcig nem hívlak fel, akkor vegyél valahol egy használt koszorút.

– Ne telefonon jelentkezz, az teljesen ellenőrizhetetlen. Ha elkapnak és megszorongatják a tökeidet, bármit hajlandó leszel elmondani.

– Azt azért nem hiszem.

– Ne vitatkozz. Ha végeztél, gyere el hozzánk, fenn vagyok éjfélig, különben is akartam már beszélni veled. Vigyázz magadra.

A napszemüveget viselő férfi már várt rá a pályaudvar előtt, Husz megkérdezte:

– Tulajdonképpen kicsoda maga?

– A nevem nem fontos, biztonsági ember vagyok a klubban.

– Értem.

Szótlanul tették meg az utat, a kísérő a klub bejáratánál állította meg a kocsit.

– Van Önnél fegyver?

– Túlbecsül – mondta Husz és a karját felemelve hagyta, hogy megmotozzák. A biztonsági ember egy rövidhullámú kapcsolóval kinyitotta a kaput, az ügyvédet a „VIP” terembe vezette, Eszenyi már várta.

– Üdvözlöm, köszönöm, hogy eljött. Jól emlékszem rá, hogy vodkában dolgozik?

– Általában igen, de most csak egy sört kérek.

– Ahogy gondolja. Én maradok a jó öreg „Captain Morgan”-nél.

Husznak átvillant az agyán az olvasmányemlék, hogy a légiósoknak ez a kedvenc rumfajtájuk. Kihozták a rendelést, forgatva kezében a söröskorsót átnézett az elválasztó üveglapon, a bárban most kezdődött a kora délutáni mozgás.

– Áljonát keresi? – kérdezte Eszenyi. – Hazaküldtem, éljen meg az ukrán fizetéséből.

– Valami baj volt vele?

– Túl sokat fecsegett, többek között magának is – felemelte a kezét –, ne vegye szemrehányásnak, a maga helyében én is megpróbáltam volna kifaggatni. Esetleg érdekli egy másik lány? Elég jó a felhozatal.

– Nem, köszönöm.

– Ne tagadja meg magától az örömet, az élet nem főpróba, hanem előadás. Egyetlen alkalommal megrendezett előadás.

Eszenyi ivott egy kortyot:

– Egyébként maga nagyszerűen verekedett. Egy ócska, talonban maradt rendőrségi igazolvánnyal, néhány jelentéktelen kapcsolattal bravúr volt ennyit elérni! Talán még messzebb is juthatott volna, ha a saját megbízója nem tesz keresztbe magának, ezt a beismerő vallomást nehéz lesz kivédeni.

Husz nem tudta felmérni, hogy Eszenyi még milyen további információkkal rendelkezik róla. Úgy érezte, hogy ellenfele azért ömleszti az adatokat, mert egy ütemben próbálja meg lehengerelni őt, hamarosan kifogy a munícióból. Nem szólalt meg, fejét hátratámasztotta a bőr karosszékben és a mennyezetre festett angyalokat nézte.

– Mi hajtja magát? Nem hiszem, hogy az a nyolcvan-százezer forint, amit Kovácstól kapott. Abból is leadott Füstérnek.

– Mehetnénk egy ajtóval beljebb? Gondolom, nem a lelkemre kíváncsi.

– Dehogynem, érdekes volna valamit hallani róla. Maga romlatlan ember, szerintem a túlvilágban is hisz.

– Néha gondolok rá. Kell egy hely, ahol az igazság érvényesülhet.

– Ne higgye. Én már jártam egy párszor a túlvilág szélén, ahonnan elég jól belátni a terepet, biztosíthatom, hogy a dolgok ott is úgy mennek, mint itt a Földön. Ott is az erő érvényesül, a túlvilág is tele van már öröklakásokkal, sőt palotákkal, meg persze nyomortelepekkel.

– Ezek szerint meghalni sem érdemes.

Csend állt be, Husz úgy gondolta, hogy ha elvállalja a vesztes szerepét, ellenfele hamarabb kinyilvánítja a szándékát.

– Hát igen, ez nem az én meccsem volt.

– Ezt a meccset már akkor lefújták, mikor még el sem kezdődött, maga rossz csapatba állt be. Ez a zsidó lehet jó üzletember, de test-test elleni harcban nem profi. Különben is, az ő fajtája Magyarországon idegen pályán játszik. Még egy sört?

– Köszönöm, elég.

– Magának is megpróbálta bemesélni, hogy én azért akarom megszerezni a gabonatárházat, mert 1944-ben ott volt a gettó és a zsidók ott rejtették el a kincseiket?

– Nem volt erről szó.

– Maga még romlatlan, elpirul, mikor hazudik. Ha maradt is ott valami negyvenöt év alatt, már rég ellopták. Nekem az volt a szándékom, hogy kiszorítsam Kovácsot a faluból, ehhez meg kellett akadályoznom a további terjeszkedését. De hagyjuk ezt, szeretnék közelebbről megismerkedni magával. Beszél valamilyen nyelvet?

– Középfokú német vizsgám van.

– Ez egy újabb érv.

– Mi mellett?

– Maga nem ismer engem. Én ennél nagyobb tételben szoktam játszani és még nagyobbakban szeretnék. Százszor keményebb fickókkal kell verekednem, mint Kovács.

– Ebből mi tartozik rám?

– Szükségem volna magára. Én csak abban hiszek, amit a saját gyakorlatomban próbáltam ki. Egyszer elveszítettem egy pert, mert az ellenfél ügyvédje nagyszerűen dolgozott, még ott a tárgyalás után megkerestem, és azóta ő képvisel engem.

– Tekintsem ezt ajánlatnak?

– A legnagyobb mértékben. Ami az anyagiakat illeti, nem lesz oka panaszra. Nem vagyok őrült megengedni, hogy az ellenségeim túlfizethessék az embereimet. De a „duplafenekű” alapállást nem tűröm.

– Mire gondol?

– A maga esetében például arra, hogy a Kovács-lány nem lehet továbbra is a szeretője. Százszor különb nőket szállítok magának, mint ez a kis faszpörgettyű.

Husznak arcába szökött a vér.

– Honnan veszi ezt?

– A múltkor látták magukat együtt a kapitányság előtt. Győr kis város.

Az ügyvéd nehezen szorította vissza magában az indulatot. Attól tartott, hogy feltett szándéka ellenére olyasmi csúszik ki a száján, ami lehetetlenné teszi a további kapcsolatot Eszenyivel. Azt találta a legjobbnak, hogy lezárja a beszélgetést. Megitta a sörét és felállt a helyéről.

– Megértettem, gondolkodni fogok a dolgon.

– Várom a jelentkezését. Csak egyre figyelmeztetem: minden további lépést a Kovács-ügyben elutasításnak tekintek.

– Levisz a kocsi az állomásra?

– Természetesen. Még nem működik a konyha, úti élelmet sajnos nem tudok csomagoltatni, de fogadjon el tőlem egy üveg Szmirnoff vodkát.

Hazafelé tartva a vonaton Husz átgondolta a beszélgetést. Nem hitt azokban az indokokban, melyekkel Eszenyi alátámasztotta az ajánlatát, feltételezte, hogy valamilyen más, hirtelen aktuálissá vált esemény vezérelhette a szándékában, azt is valószínűnek tartotta, hogy ez összefügg a Kovács-üggyel. Megkívánta a magával hozott vodkát, kibontotta a takaró papírból: négy ötezerforintos bankjegyet talált alatta és Eszenyi névjegyét „Konzultációs díj. Köszönöm.”-szöveggel.

A Keleti pályaudvarról villamossal átutazott Sajbán lakására. Az ezredes most is telefonált, intett, hogy üljön le. Husz arrébb tette a karosszékből a félig kész rózsaszínű pulóvert, melyet az asszony horgolt az unokájának és kivárta, amíg Sajbán befejezi a beszélgetést.

– Hiába reménykedtél, megúsztam.

– Most már megmondhatom őszintén: nem vagy normális. Egyszer úgyis hazavágnak.

– Képzeld el, mi volna, ha mindenki örökké élne.

– Miről volt szó?

– Eszenyi megkérte a kezemet. Álljak be hozzá, mert szüksége van rám. Szerintem mellébeszélt, csak le akart választani Kovácsról. Nálad van valami újság?

– Pósa Laci keresett délután, egy ismerős ügyésszel el tudta intézni, hogy exhumálják azt a dunaagócsi lányt. Megkértem rá, hogy ő maga végezze el a boncolást, így nem jöhet közbe semmiféle cvikli.

– Mikorra ígérte az eredményt?

– A jövő hét végére. Ha előbb tudok valami biztosat, szólok majd.

Sajbán sört töltött, Husz elmerülten figyelte az italban felszálló szénsavgöböket. Biztos volt benne, hogy a boncolás híre váltotta ki Eszenyiből a rögtönzött ajánlatát. Hosszú, reménytelen hónapok után most először érezte, hogy esélye lehet a győzelemre.

Kedden Husz megvette a „Magyar Turul” frissen megjelent számát. Várakozásának megfelelően a lapban folytatódott a dunaagócsi események kiszivárogtatása, főcímben jelentették be, hogy a lány meggyilkolásával gyanúsított „K. M.” részleges beismerő vallomást tett a rendőrségi fogdában. Míg olvasta az újságot, Husznak megfordult a fejében az a taktikai lehetőség, hogy védői minőségében a rendőri vezetéshez fordul és feljelenti Kajdácsyt titkosan kezelendő információk kiadásáért, de ismerte annyira a testületen belüli összefonódásokat, hogy belássa, végül mégsem sikerülne leleplezni és félreállítani a századost.

Mint ahogy korábban is, úgy most sem látott más lehetséges ellenlépést, mint a sajtót mozgósítani. Már több mint két hét telt el a Fogarasival folytatott utolsó beszélgetése óta, Husz úgy gondolta, hogy időközben valamilyen formában eldőltek a „Mai Magazin” tulajdonlásával kapcsolatos kérdések és érdemben tárgyalhat majd az újságíróval a tervezett cikksorozatról.

Az épület elé érve Husz megnyugodva tapasztalta, hogy a bejárat melletti terméskő kapuoszlopon változatlanul ott maradt az újság és a nyomda nevét hirdető réztábla. Ezúttal sikerült észrevétlenül elhaladnia a portás mellett, de Fogarasit nem találta a helyén. A rovat helyiségében munkások dolgoztak, egy új légkondicionáló berendezést szereltek fel – ezt a technikai fejlesztést is kedvező előjelnek minősítette.

Husz átment a büfébe; a szerkesztő éppen ebédelt, széles mozdulatokkal és rövid hatásszünetekkel előkészített poénokkal szórakoztatta az asztaltársaságot. Fogarasi észrevette látogatóját és hívta maguk közé, de Husznak nem volt kedve csatlakozni hozzájuk.

– Maradj csak nyugodtan. Majd, ha befejezted az ebédet, szeretnék beszélni veled – mondta. A pultnál váltott egy korsó sört és kihúzódott vele a teraszra. Megpróbált felkészülni az előtte álló társalgásra, keresett néhány olyan erős érzelmi töltésű és megjelenésében is hatásos motívumot, mely alkalmas lehet rá, hogy beindítsa Fogarasi fantáziáját. Úgy gondolta, hogy a nagy, látványos tablók felelnek meg leginkább ennek a célnak; Áron szembefordulása az apjával, majd Kovácsnak a látogatás utáni gyásza érintené az újságírót a legmélyebben. Sajnálta, hogy nem tudja felidézni azokat a héber kifejezéseket, melyeket Kovács használt.

A szerkesztő befejezte az evést, kijött az épületből és letelepedett Husz mellé. Most sem viselt zoknit, megégett lábfeje még nem gyógyult be, talpát óvatosan feltámasztotta a beton virágtartóedény peremére. Bár testi állapota tovább romlott, az ital felélénkítette, arcán könnyű mosoly játszadozott, mintha még mindig az utolsó, az asztal mellett elmondott poénját forgatná magában.

– Miért nem ültél le közénk? Nem esne jól egy kicsit smúzolni?

– Nem szeretem a dumáló értelmiségi műfaját – legalábbis húsz éven felül. Olyanok, mint a gőzmozdony, a megtermelt energia 95 százalékát elfütyülik, csak 5 százalékát használják fel előrehaladásra.

– Nem értek a mozdonyokhoz, de ha állandóan nyomás alatt tartják a kazánt, előbb-utóbb szétreped. Különben te is elbaszod az életedet.

– Az igaz, de megpróbálom a magam módján tenni.

– Nincs miről vitatkozni. Igyunk.

– Mi történt a lappal? – kérdezte Husz. – Látom, mégsem költöztetek el.

– Szerencsénk volt, a kormány sajnálta azt a négyszázötven-ötszáz millió forintot, hogy eltegyen minket láb alól. Azt hitték, hogy csak hagyni kell minket, magunktól is fejreállunk majd és akkor ingyen is megkaphatják a lapot. Aztán addig-addig hezitáltak, amíg jött egy német tőkéscsoport és megvett minket. Most ránk költenek egy csomó pénzt, modernizálják a nyomdát, rendbehozzák a szerkesztőség épületét, állítólag a fizetéseket is megemelik.

– Milyen a politikai alapállásuk?

– Liberális érdekeltség, de nem ez a meghatározó. A csoport vezetője lényegében amatőrnek számít a sajtószakmában, borzalmasan hízeleg a hiúságának, hogy egy félévszázados múltra visszatekintő napilap tulajdonosa lehet. Egy ilyen újságot Németországban semmi pénzért nem lehet megvásárolni, legfeljebb örökölni.

– De ha ennyire kívülálló, hogy tudja majd irányítani a lapot?

– Kinevezett egy vezérhelyettest, egy Németországban élő magyar újságírót, gyakorlatilag ő dönt mindenben.

– Azt hiszem, így sokkal szabadabb lesz a kezetek, mintha a magyar kormánytól függenétek.

– Én is abban reménykedem.

Husz megköszörülte a torkát:

– Előhozod nekik azt a dunaagócsi cikksorozatot, amit megbeszéltünk?

Fogarasi elnézett az arca mellett:

– Már megemlítettem a magyar megbízottnak.

– És ő mit szólt hozzá?

– El tudod képzelni, hogy mennyire bedobtam magam, részletesen kifejtettem a körülményeket, a történelmi hátteret is. Ő nagyon érdekesnek találta, de nem vállalta fel az ügyet.

– Miért nem?! Azt mondtad, hogy liberális az alapállásuk. Ebbe bele kellene hogy férjen egy vérvád elleni küzdelem, sőt ez volna a lényege.

Az újságíró legyintett:

– Benned még mindig nem fejlődött vissza a csecsemőmirigy. Az üzletben nincsenek eszmei kategóriák. Ők idehozták a tőkéjüket, itt akarnak minél több pénzt keresni. Az a távlati céljuk, hogy engedélyt szerezzenek egy kereskedelmi televíziós adó létesítésére, ezért nem akarnak kikezdeni a kormányzattal, márpedig az illetékesek nem vennék jónéven, ha szellőztetnénk ezt a vérvád ügyet.

Husz megértette, hogy az újságíró szabadulni akar az ígérete alól – miután kiélte a harcos szembeszegülő szerepében rejlő örömöt. A feje telifutott vérrel, néhány pillanatig csak homályosan látott, arcát a tenyerébe támasztotta és rekedt hangon szólalt meg:

– Ez az ő szándékuk, de te mit szólsz hozzá?

– Hadd mondjak el egy esetet, amelyből meg fogod érteni a lapon belüli erőviszonyokat. Van egy fiatal rovatvezetőnk, olyan tehetséges, mint a tűz, egy fiatal Bálint György. Ő a tulajdonosváltás után is megpróbálta továbbvinni a régi ellenzéki vonalunkat. Először csak figyelmeztették, hogy ne csinálja, a második alkalommal este kapott egy Münchenbe szóló repülőjegyet, másnap reggel utaznia kellett. A német tőkéscsoport vezetője fogadta, elvitte ebédelni a város egyik legjobb vendéglőjébe. Agitálta, győzködte, hogy legyen opportunusabb, de a fiú tartotta magát. Azt a mondást idézte a vezetőnek, hogy csak az a hír, amit el akarnak titkolni, minden más csak hirdetés egy lapban. Erre ott helyben odaadták neki a felmondólevelet, pedig, mondom, a legtehetségesebbek közé tartozott az egész szerkesztőségben.

– És most mit csinál a fiú?

– Te mit csinálnál az ő helyében?

– Például egy új lapot abban a szanált szövőüzemben, amelyről beszéltél.

Fogarasi nem akarta észrevenni a gúnyt, ingatta a fejét:

– Ugyan, álom. Kért egy ösztöndíjat, kimegy egy évre tanulni Amerikába.

– Még mindig nem értem, hogy az ő sorsa mennyiben befolyásolhatja a te döntésedet.

– Pedig egyszerű. Ha ő, aki fiatal és sokkal jobb újságíró nálam, tehát magasabban jegyzik a részvényeit és mégis így járt, akkor én végképp nem ugrálhatok. Ibsen azt mondta, hogy csak az erős, aki egyedül van.

– Ne keverd bele Ibsent, semmi köze sincs hozzá.

– Jó, akkor Fogarasi azt mondja: ha egyedül volnék, megtenném, de a lányomat most hagyta ott a férje, én tartom el az unokáimat, szükségem van az állásomra.

– Vagyis: értsem úgy, hogy mégsem akarsz írni erről a vérvád ügyről?

– Nem.

– És másképpen sem segítesz abban, hogy nyilvánosságra kerüljön?

– Nem, mert ez nem maradna titokban, és kirúgnának a laptól. Belátom, hogy gyáva vagyok, „Köpj szemen, bátyuska!” Csak egyetlen mentségem van, az, hogy legalább be merem vallani.

Husz legyintett:

– Ne vigasztald magad, ez nem mentség. Azért azt nehezen tudom felfogni, hogy ha te, aki zsidó vagy és a bőrödre megy a játék, ráadásul az apádat is pogromlovagok ölték meg, nem mersz eljönni a faltól, akkor nekem miért kell csinálnom. Helyetted legyek zsidó?

– Te emberfölöttit vállalsz, és jó lehet abban a tudatban élni, hogy a világ adós neked.

– Nem érdekel, ne hízelegj.

– Gondolom, többé nem állsz szóba velem.

– Miért ne állnék? Nem vagyok tanfelügyelő, aki hivatalból minősít és értékel. Csak az nyomaszt, hogy ez az egész csak nekem fontos, nincs mögöttem semmi, ha meg akarom támasztani a hátamat, hanyatt esek. Szervusz.

– Aki tud baszni, az nem érti meg az impotenseket – szólt utána Fogarasi.

Sajbán, mint általában, most is korábban érkezett a megbeszéltnél, az utcán fel-alá sétálva várta Huszt. Kezet fogtak.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Husz.

– Ne hülyéskedj. Menjünk.

Pósa egy lezüllött blokkház második emeletén lakott; a lépcsőház előterében az eldugult szemétledobó bűze terjengett, a lift kapcsolóján egy köpés alig megszáradt nyomai látszottak.

– Milyen hely ez?

– Belügyi épület volt – mondta Sajbán –, aztán Dél-Amerikából elmenekült felkelőket telepítettek ide. A dzsungelnyuszik kaptak lakást, én nem. Laci már itt lakott, nem tudták kirakni.

Becsöngettek Pósánál, belülről zárak és reteszek csikorgása hallatszott, majd a kitáruló ajtóban megjelent a rendőrorvos:

– Gyertek be, fiúk.

Az eredetileg is hurkaszerűen keskeny szobákat még szűkösebbé tették a falra szerelt polcok. Pósa dossziék százait őrizte rajtuk. Egy könyvben akarta feldolgozni a halálos kimenetelű bűncselekmények „modus operandi”-jának, elkövetési módjának orvosi értelemben vett értékelő mutatóit. A nagy központi komputerek óradíját nem tudta kifizetni, egy tenyérnyi méretű számítógépen összesítette az adatokat.

A kisszobában ültek le, egy tálon néhány „férfi szendvics” kínálta magát: vajjal vastagon megkent kenyerekre testes szalámiszeletet raktak, a közepükre pedig egy-egy csöpp „Piros Arany”-at nyomtak. Az orvos az étel mellé sört és egy üveg spanyol konyakot készített ki, melyet egy ismerőse hozott neki a turistaútjáról.

– Hogy bírod a nyugdíjat, Laci? – kérdezte Sajbán. – A feleséged biztos örül, hogy többet vagy itthon.

Pósa legyintett:

– Emlékszem egy régi amerikai filmre, a címe most nem jut az eszembe, azt mondják benne, hogy a hekus a feleségével fekszik le, de a kollégáival él. Harmincöt év után nem lehet kilépni ebből az életformából. Ha egy törött tányért látok valahol, most is azon töprengek, hogy ki törte el és miért. De eljön az idő és te is megtanulod, hogy mi ez.

Ittak, Husz attól tartott, hogy Pósa most is berúg, ezért igyekezett a tárgyra terelni a szót:

– Jutottál valamire, Laci?

– Igyekeztem. Az már az első pillanatban bizonyosnak látszott, hogy a boncolást felületesen végezték el, következésképpen a jegyzőkönyvet is pontatlanul vették fel.

– Mit gondolsz: tévedés történt, vagy pedig szándékos hamisítás?

– Ezt nehéz volna teljes bizonyossággal megállapítani. Nem biztosítanak megfelelő körülményeket, a bonctermeket a kórházak az alagsorban a széntárolók mellett szokták elhelyezni, ez is mutatja, hogy nem becsülik semmire. A személyzet kiképzetlen, a boncmesterek puszta rutinból boncolnak, nem figyelnek semmire. Némelyik olyan részeges, hogy már négy ujjába is belevágott és csonkolni kellett, mert hullamérgezést kapott. Olyan a kezük, mint a viccbeli kanadai favágóké, mikor sört kérnek.

Pósa egy iratot emelt fel az asztal sarkáról:

– A halált kiváltó okot pontosan rögzítették: valamilyen tompa tárggyal szétverték a fejét, legalább öt ütés halálos volt.

– Kábítószernyomokat nem találtál?

– Nem, ami nem jelenti azt, hogy nem történt például gyógyszeres mérgezés. A túladagolt halálos dózisú nyugtató is csak egy-két napig mutatható ki, még az is elegendő lehet, hogy az alkalmazás megszokott ritmusát felgyorsítják. Ami a lényeget illeti – és a te kérdésed is erre irányult, Richárd –, a lány állapotos volt. Hét-nyolc centis magzatot találtunk benne, ennek alapján a harmadik hónapban járhatott.

Bár csak az előzetes feltevése igazolódott be, Husz mégis nehezen bírt megszólalni:

– Miképp fordulhatott elő, hogy ezt nem vették észre?

– Voltál már jelen boncoláson?

– Persze.

– Akkor láthattad, hogy a holttestet a toroknál nyitják meg, ezt a részt aztán betömik papírzsebkendővel és vattával. Ha alul is megvágják, kifolyik a hullalé. Ezt a műveletet a lánynál is elkerülték, nem vették ki a kismedencét, ez egy csontos rész, nehéz kikanyarítani, így feltáratlan maradt a húgyhólyag, a petefészek, a méh és egy sor más belső szerv. Így a terhességet nem lehetett felfedezni, újra mondom, nem tudom, hogy szándékosság, vagy hanyagság játszott közre. Itt a jegyzőkönyv, ezt a példányt nem adhatom oda, de majd csináltatok neked egy hitelesített másolatot és elküldöm Andrással.

Husz bólintott és egy egész pohár konyakot megivott.

A földalattiról leszállva Husz gyalog ment el a belvárosi Rézmíves utcába, Noémi lakásába. A lány nem volt otthon, a Zeneakadémián még nem kezdődtek meg a foglalkozások, a szabad időt kihasználva reggel elutazott Bécsbe, hogy meglátogassa az idegszanatóriumban fekvő anyját. Noémi nem tudta kiszámítani, hogy mikorra ér haza, odaadta a lakása kulcsát a férfinak. Husz szívesen várt itt rá, mindig is nosztalgiát érzett egy belvárosi lakás után, ahová a munkák közötti üres órákban felugorhat, megpihenhet és lezuhanyozhat, aztán felfrissülve szinte másodszor kezdheti el a napot. Néhány évvel korábban ilyen okból tartott fenn egy felületes viszonyt egy Kossuth tér könyékén élő munkatársnőjével.

Mikor felgyújtotta a villanyt, ezzel bekapcsolt egy magnetofont is, megszólalt Noémi hangja:

– Isten hozott, szívem! Érezd magad itthon, sietek haza.

Az üzenet után egy kórusszám csendült fel, Husznak úgy rémlett, hogy Lassus: „Zsoldos szerenád”-ja lehet. Belépve a szobába szokása szerint levette a karóráját és az asztalra tette. Leült egy bőr karosszékbe és elengedte magát. Ültő helyéből körülnézett: a lány a szobának minden szegletét belakta, virágokat, párnákat, családi ereklyéket rakott ki. A falon szüleinek és öccsének fényképei lógtak, a szekrénysor beugró részébe pedig egykori férjének a fotóját rakta ki, egy korán kopaszodó, szúrós tekintetű fiatal férfiét.

Egy negyedóra is beletelt, mire Husz rászánta magát, hogy felkeljen és a könyvespolchoz lépjen. Valami olvasnivalót keresett, de hiába böngészte végig a köteteket: orosz, ukrán, angol és héber nyelvű könyvek sorakoztak egymás mellett – nem volt kedve szótárazni –, magyarul csak klasszikus orosz és szovjet írókat, valamint néhány verseskötetet és zenei tárgyú szakmunkát talált. Borítólapjuk el-elszíneződött, némelyik már el is szakadt a sokszoros költöztetés során.

A férfi végighúzta az ujját a könyvek gerincén, úgy érezte, hogy az a szellemiség, mely ezen a polcon jelen van, kiemeli a lakást virtuális környezetéből, a pesti belvárosból és mintha egy város- és országhatárok fölötti intellektuális térben helyezné el. Eszébe ötlött: mikor először jött fel hozzá, a lány azt mondta neki, hogy az ő hazája nem Magyarországon, Ukrajnában vagy Izraelben van, hanem itt, a Rézmíves utca háromban. Husz azt képzelte: a világon számos ilyen lakás lebeghet ott a magasban, egymással sem érintkező magányos fényfoltokként, mely műhelye és fedezéke lehet a benne élőknek, de alapok nélküli, védtelen léggömbhöz hasonlít, bármilyen külső erőszak szétverheti. Sajnálat fogta el a lány iránt.

Husz végül egy képzőművészeti albumot vett le a polcról, lapozott néhányat, egyre merevebb tekintettel nézegette a reprodukciókat, míg el nem nyomta az álom. Nem tudta, mennyit alhatott, mikor friss kávéillatra ébredt. Ahogy megmoccant, meglepődve tapasztalta, hogy valaki egy plédet terített rá. A konyhában égett a lámpa, a becsukott ajtó üvegén látszott a lány hajladozó árnyéka, Husz felült és kiszólt:

– Noémi!

A lány, mintha csak a hívásra várt volna, egy tálcán behozta a kávét. Fekete, virágokkal díszített selyempongyolát viselt, haját kontyba tűzte fel, óvatos apró lépteivel egy mozgó kínai babára hasonlított. Husz most is elcsodálkozott, hogy az utcán és az autóban oly görcsös Noémi mennyire el tudja engedni magát az otthonában.

– Nem haragszol, hogy elaludtam?

– Nem, az a legnagyobb bók, hogy biztonságban érzed magad nálam.

Noémi arrébb tette a férfi öléből lecsúszott albumot és leült a lábához:

– Olvastál?

– Nem, csak nézegettem a könyveidet. Hány országon keresztül vitted már magaddal őket?

– Mindenhová, ahol éltem – Huszra nézett –, szereted a tanmeséket?

– Őszintén? Nem nagyon, olyanok, mint a kandírozott gyümölcsök: édesek, tömények, de a lé, vagyis a natúr élet hiányzik belőlük.

– A zsidók viszont éppen azért szeretik, mert a natúr élet mindig nyomasztotta őket a bajaival és a fenyegetéseivel. Sohasem szerették az életet cukor nélkül inni. Azért mondhatok egy példázatot?

– Persze.

– Valaha Vietnamban százszámra éltek kínai vendéglősök, divat volt náluk enni. Dinasztiák alakultak ki, nemzedékek adták tovább egymásnak az édes és csípős ízek titkát, gazdag és tekintélyes polgároknak számítottak az országban. Aztán kitört a forradalom, észak felől közeledtek a vietkong csapatok, az élet rendje felborult és ezt a kínai vendéglők is megérezték. Előbb a külföldiek tűntek el az asztalok mellől, aztán a városi törzsvendégek is. A kínai vendéglősök még vártak egy ideig, hátha jobbra fordulnak a dolgok, aztán mikor a partizánok elérték a város szélét, megértették, hogy menekülniük kell…

Husz nem akarta megzavarni hangulatában a lányt, csak a forma kedvéért szólt közbe:

– Miért nem maradtak a kínaiak a helyükön? Enni minden rendszerben kell az embereknek, vendéglők mindig lesznek.

– A kínaiak már száz éve laktak ott, de még mindig idegennek számítottak.

– Lehet hogy azért, mert ők is idegennek tartották magukat – és úgy is éltek?

A lány elmosolyodott:

– Kezded megfejteni a példázatot?

– Nem túl nehéz.

– Mindegy, annyi biztos, hogy minden győztes terror első dühe az idegenek ellen irányul – erről én is sokat mesélhetnék neked, példázaton kívül. A kínai vendéglősök is tudták ezt, azonban már megkéstek a menekülési szándékukkal. A várost már körülzárta a vietkong, az utolsó repülőgépek is elszálltak Amerika és Európa felé. Csak a dzsungelen keresztül kínálkozott egy ösvény, ez is olyan keskeny volt, hogy nem az autók, de még a lovas taligák sem fértek el rajta. Gyalog kellett menni és mindenki csak annyit vihetett magával, amennyi a két kezében elfért. Most jön a példázat lényege; mit gondolsz, mit vettek magukhoz a kínai vendéglősök?

– Nem tudom, nyilván az értékeiket: ékszereket, szobrokat, tulajdonlapokat…

– Nem, a vendéglősök minden ilyesmit hátrahagytak és a zsírosfazekakat kapták fel. Ezekben az edényekben őrizték a sok éves, fűszerekkel, ritka növényekkel, szárított húsokkal és halakkal kikevert zsírokat, melyekből egy csipetnyi minden hagyományos ételük alapja, az ízeik meghatározója. Tudták, hogy ha valaha újra megnyithatják a vendéglőiket, cégtáblát, faragott bútort, sütőkövet találnak majd, de a zsírokat az ő életükben nem pótolhatja semmi, mert évtizedek kellenek, amíg az ízek újra összeérnek. Én is így vittem magammal mindig azokat a könyveket, melyeket egy életre kiválasztottam magamnak. Hogy tetszik a példázat?

– Szép.

– Neked mik voltak az ilyen zsírjaid?

– Semmiféle zsírjaim nem voltak.

– Te sohasem menekültél?

– De, csak mindig egyhelyben maradva. Lassan léptem ki a saját életemből, észrevétlenül vesztettem el azokat az embereket és azokat a dolgokat, melyeket szerettem, fokozatosan koptam ki azokról a helyekről, ahol jól éreztem magam.

– Nagyon hiányoznak?

– Nem nagyon. Nem tudom, hogy a körülmények határoznak-e meg engem, vagy én a körülményeket, de ma már egy kaszárnyában is el tudnék lakni, elég volna egy ágy, egy asztal, egy szék.

– Ne szomorkodj!

A lány megcsókolta Huszt, meggyújtott egy füstölőpálcikát, a férfi mélyet szippantott a felszálló kesernyés mósuszillatból.

– Mit végeztél Bécsben? Hogy van anyád?

– Mindig egyformán. Te mondd el, hogy mi történt ma veled.

– Bent jártam a „Mai Magazin”-nál, Fogarasival beszéltem. Emlékszel: a múltkor azt ígérte, hogy elindít majd egy cikksorozatot az apád ügyéről. Most mégsem vállalta el.

– Miért?

– Tulajdonképpen mindegy. A lényeg az, hogy új kezekbe került az újság, és ő félti az állását.

– Én még nem találkoztam ezzel a Fogarasival, milyen ember?

– Nem rossz és ez a legrosszabb benne. Ha rossz volna, talán egyértelműbben tudnék vele tárgyalni, ki lehetne számítani, mire hogy reagál. Ő inkább egy „kis jó ember”, aki őszintén szeretné, ha érvényesülne az igazság, de mindig a hangulatán vagy a pillanatnyi érdekein múlik, hogy hajlandó-e valamit is kockáztatni ezért. Most éppen nem volt hajlandó. Egyre kevesebb emberhez fordulhatok, sorra csukódnak be előttem a kapuk – Husz felnézett. – Mit gondolsz: keressem meg az ügyben valamelyik zsidó hitközségi vezetőt?

– Nem hiszem, hogy túl sok értelme volna, szerintem nem csinálnának semmit.

– De hiszen ez volna a dolguk!

– Akkor sem. Ezek a vezetők már ötven éve passzivitásba húzódtak, soha nem mertek kiállni az emberekért. Aputól sokat hallottam róluk, ismerem a történetüket. A „Judenrat”-ok, a Zsidó Tanácsok a világháború idején is kiszolgálták a németeket. Arra kellett volna buzdítaniuk, hogy mindenki tépje le a sárga csillagot és próbáljon menekülni, ehelyett továbbították a parancsokat, terelték az embereket előbb a gettó, aztán Auschwitz felé. A zsidó rendőreik rosszabbak voltak, mint az SS-ek. Apu mesélt egy viccet azokból az időkből. Éjszaka kopognak egy zsidó lakás ajtaján, a lakó kiszól: ki az? A Gestapó! Hála Istennek, már azt hittük, hogy a Zsidó Tanács.

– Nem biztos, hogy igazad van. Azokban az időkben nehéz lett volna hősiesen viselkedni.

– De az állam a háború után is talált olyan zsidó vezetőket, akik mindenre bólogattak. 1953 januárjában a Szovjetunióban pert készítettek elő a zsidó orvosok ellen azzal a váddal, hogy ezek a „fehér köpenyes gyilkosok” nyugati kémszervezetek megbízásából megölték Gorkijt, Alexej Peskovot, Gorkij fiát, Szverdlovot, Ordzsonikidzét és más szovjet nagyságokat. A per lezárta után módszeresen kiirtották volna a zsidókat, akiket a „népharag”, vagyis az államilag megszervezett pogromok nem söpörtek volna el, azokat ki akarták telepíteni a kínai határ mellé, ott már meg is épültek a barakkvárosok. Minden azon múlott, hogy Sztálin még márciusban meghalt. És egyetlen hitközségi vezető sem tiltakozott, pedig az élete árán is kötelessége lett volna! Azt már én is a saját szememmel láttam, hogy a moszkvai nagy zsinagógában egy táblára ki volt írva, hogy imádkozzunk Hruscsovért, aztán Brezsnyevért és a többi pártfőtitkárért, akik mind meggyőződéses antiszemiták voltak. Azok a zsidók is kibúvót kerestek a felelősség alól, akik tehettek volna valamit. Az én anyai nagybátyám tagja volt Kárpátalján a Párt Központi Bizottságának, nem tagadta le, hogy zsidó, de nem is vállalta el, azt mondta: ha itt valami lázadás lesz, engem egész másért és máshol fognak felakasztani. És elítélte a cionizmust és Izrael államát mint az imperializmus bomlasztó kísérletét.

– De ez már nincs.

– Igen, ma már nem kell félnünk a kommunistáktól, de ezek a hitközségi korifeusok egy fokkal sem lettek különbek. Azt szokták mondani, hogy a gyávák bátorsága a szemtelenség, ők is fölényeskednek mostanában. Olyan kijelentéseket tesznek, hogy ha a rendőrség nem védi meg az intézményeiket, ők majd szólnak az izraeli elhárításnak megfelelő őrökért. Az átlagember helyében én is feldühödnék rajta. A kapukon belül pedig sokan azzal vannak elfoglalva, hogy minél nagyobb részt csípjenek le maguknak a nyugati zsidóságtól érkező pénzekből.

– Nem biztos, hogy igazad van.

Noémi megszorította a férfi kezét:

– Hidd el, most nem arról van szó, hogy egy zsidónak egy másik zsidó sohasem imponál és nem hajlandó elfogadni, hogy különb lehet nála – mentegetődző mozdulatot tett –, én csak azt mondom, amit Aputól hallottam róluk, és nem akarom, hogy ilyen emberek megalázzanak téged.

– Te ezt jobban tudod. Nem érdekes, nem is számítottam rájuk igazán.

– Gyere, együnk valamit.

Noémi kóser háztartást vitt, két hűtőszekrényt tartott – külön a húsos és külön a tejes ételeknek. A mosogatóban is két aknába rakta a különböző célokra használt edényeket. Kint Bécsben kóser boltokban vásárolt be, egy műanyag zacskóból kék Dávid csillaggal jelzett sajtot, halat, süteményeket és gyümölcsöt vett ki.

– Kérsz egy lazacos szendvicset?

– Nekem túl sós.

– Majd én megcsinálom.

Noémi kettévágott egy császárzsömlét, megkente krémsajttal, arra tette rá a vörös lazacszeletet, majd megszórta apróra vágott hagymával.

– Így kóstold meg. Hogy ízlik?

– Finom. Magadról még nem is beszéltél. Mi volt Bécsben? Anyád tudja, hogy mi történik most veletek?

– Anyu már nem fog fel semmit a külvilágból. Ül az ágya szélén, lehorgasztja a fejét és néz maga elé. Gyakrabban kellene kijárnom hozzá, de olyan nehezen szánom rá magamat – a férfira nézett. – Nem jönnél ki egyszer velem? Kint maradnánk, eltöltenénk egy napot Bécsben.

– Nem nagyon szeretem Bécset.

– Pedig olyan jó utazni. Te nem így gondolod?

– Nem. Ha valaki közölné velem, hogy soha többé nem hagyhatom el Nagy-Budapest határát, mély megkönnyebbülést éreznék.

Esténként, mikor hazaért a lakásába és levette az órát a csuklójáról, Husz rutinszerűen bekapcsolta a telefon rögzítőjét és végighallgatta az aznapi üzeneteket. Edith majd minden este jelentkezett, arra kérte, hogy hívja fel és mindig újra megadta ugyanazt a számot. Később nevében a lánya kereste, de egy idő után ő is elmaradt. Husz nem tudta rászánni magát, hogy beszéljen az asszonnyal, irtózott ronccsá vált testétől. Szembenézett a lelkiismeretével és belenyugodott, hogy valaha ő is épp ily elhagyatva fejezi be.

Szeptember végén érkezett meg a gyászkeretes értesítés az asszony temetéséről. Husz kezében a partecédulával leült az ágyra. Arra gondolt, hogy rövid idő alatt már a második közeli kapcsolatát veszítette el, hiszen még egy félév sem telt el Orsai halála óta.

– Soha nincs kettő három nélkül! – mormogta maga elé a francia mondást, és eltűnődött rajta, hogy ki lehetne ez a harmadik halott. Nem tartotta kizártnak, hogy ő következik majd, aztán úgy magyarázta, hogy Varjas Edinával már korábban betelt ez a képzelt keret.

Az egyetem, ahol tanított, a saját halottjának tekintette Edithet, ezért az urnáját a kivételezett temetkezési helynek számító Farkasréten rakták le. Kifelé tartva a villamoson Husz ismerős arcokat látott, Edith kollégáit és barátait, akikkel valaha ő is találkozott az óbudai lakásban. Egyikük megszólította, mélyet sóhajtva beszélt az asszonyról.

– Olyan nevetése volt, hogy le lehetett volna kottázni, mint egy zenei trillát.

Ettől mintha Husz is újra hallotta volna az asszony magas hangon, mégis tisztán csengő nevetését. A halálhír tudomásulvétele óta most érzékenyült el először.

– Köszönök mindent! – mondta maga elé hangtalanul. Eltűnődött: vajon megkönnyíthette volna-e az asszony sorsát, ha mellette marad, de aztán megrázta a fejét, nem akarta gyötörni magát.

A ravatalozók előtti térségben szokatlanul sokan álltak, többnyire kissé félrehúzódva helyezkedtek el, Huszon átfutott az értetlenség, hogy miért nem lépnek közelebb. Letette a virágot az urnát tartó katafalk elé, kondoleált Edith gyászruhás lányának, akit csak a telefon rögzítőjén hallott hangjáról ismert. Úgy tűnt neki, hogy a nő olyan hidegen fogadja a részvétnyilvánítását, mintha neki is volna köze az anyja halálához. Még egyszer fejet hajtott az urna előtt, és kilépett a ravatalozóból.

Azt hitte, rosszul lát, mikor az épület előtti csoportosulásban Évát vette észre. Meggyőződött, hogy a díszletező fiú nincs mellette és odalépett hozzá:

– Szervusz. Te ismerted Edithet?

– Milyen Edithet?

– Donát Edithet. Nem az ő temetésére jöttél?

– Nem. – Éva a ravatalozó másik asztala felé mutatott. – A színházban halt meg egy rendező.

– Van kedved utána meginni egy kávét? Nem kötelező.

– De igen, én is szeretnék beszélni veled.

– Azt hiszem, én végzek hamarabb, itt a főbejárattal szemben van egy eszpresszó, ott megvárlak.

Megérkezett a pap és vele egy előénekesnő. Husz végighallgatta a szertartást, aztán elkísérte a halottaskocsit a temető fala mellett emelt urnaállványig. Nem akart még egyszer találkozni Edith lányával, ezért nem állt be a másodszori részvétnyilvánítók sorába, hanem elindult visszafelé. Megkereste egyik régi barátjának, Vida alhadnagynak a sírját, állt néhány pillanatig a fejfája előtt. Vida pesszimista természet volt, mindig azt mondta magáról, hogy neki soha nem sikerül semmi. A temetése mintha igazolta volna a borúlátását: azt kérte, hogy a sírja fölött játsszák el magnóról az „Il Silenzio” kürtszólóját, de a tekercs a szám felénél beragadt. Husz megrázta a fejét és a parcellák közötti keresztutakon lesietett a főkapuhoz.

Az eszpresszó teraszán minden asztalt elfoglaltak a gyászruhás társaságok. Husz oldalt húzódott, egy virágüzlet melletti padon várta Évát. Sütött a Nap, nézte az árnyékát maga előtt. Túl a temetőfalon újra és újra megszólalt a lélekharang.

– Nagyüzem van! – mormogta maga elé.

– Ezek szerint még mindig beszélsz magadban? – hallotta Éva hangját.

– Minek változzak meg erre a rövid időre?! Leülsz ide, vagy keressünk egy másik presszót?

– Jó lesz itt is, nincs túl sok időm. – Éva hátradőlt a padon és becsukott szemmel a Nap felé fordult. – Ki volt az, akit temettél?

– A szeretőm. Előtted és utánad.

– Sajnálom. Nagyon hiányzik?

Husz a távolba nézett:

– Az igazat mondjam?! Nagyon és sehogy.

– Ezt én is ismerem.

– Te hogy vagy, illetve, ti hogy vagytok?

– Sanyit kirúgták a színházból. Az egyik előadáson azzal szórakozott, hogy a világosító állásból nem arra adta a fényt, akire kellett volna, hanem végig engem követett a fejgéppel.

– Miért csinálta?

– Ő azt mondja, hogy bóknak szánta, de szerintem már rég kereste a botrányt. Ha ez nincs, talált volna mást. Kinőtte a burkát, megunta ezt az életformát. Azt még nem tudatosította magában, hogy velem együtt, de ez sem késik soká. A fiúk túl sokat mondták neki, hogy „a mama keresett”, „a mama vár” – Éva elhárító mozdulatot tett. – Nincs szükségem vigaszra, így is megérte.

– Tudom – mondta Husz. – Te királynő voltál, én pedig rabszolga, mint ahogy egyszer megjegyezted.

Hosszan hallgattak, újra Husz szólalt meg:

– Azért együtt maradtok?

– Még egy darabig biztos. Mindenkit gazdagabban kell elengedni, mint ahogy hozzánk érkezett. Kivárom vele, amíg végleg kilép a romantikus, lázadó pózából, és beszáll az üzletbe, ahogy az apja akarja.

– Rendes vagy.

– Nem nagy áldozat, nem fog soká tartani, legföljebb egy-két hónapig.

– És veled mi lesz?

– Egyelőre egy évre hazamegyek Erdélybe. Hívnak a marosvásárhelyi színházba, megnőtt az ázsióm, az én szerepkörömben egyébként sincs emberük. Én is jobban járok, végre nem a cselédlányt kell játszanom „A félpohár víz”-ben, hanem normális szerepeket.

– Ez egy év, és aztán?

– Az „aztán” nem érdekes. Nekem épp elég azt az árkot átugrani, amely épp most fekszik keresztben előttem.

Napoztak néhány percig, aztán Éva az órájára nézett:

– Mennem kell. Mielőtt elmegyek, beszélünk még. A lakással csinálj azt, amit akarsz, majd hozok egy közjegyzői meghatalmazást. Vigyázz magadra.

Az asszony lehajolt és megcsókolta Husz arcát, aztán elsietett a villamosmegálló felé.

Husz otthon találta Sajbánt, farmernadrágban és kopott pulóverben épp egy lábon álló mosdócsészét szerelt fel a fürdőszobában.

– Mit szólsz hozzá? Egy iparos legalább százezer forintot elkért volna a renoválásért, nekem pedig belefér az időmbe. Ülj le bent, rögtön jövök.

Husz letelepedett az egyik karosszékbe, melynek háttámláját gondosan letakarták egy horgolt lappal, nézegette a falon a különféle rendőri szakszolgálatok kirakott jelvényeit. Sajbán megtörölte a kezét, a küszöbön állt, mikor megszólalt a telefon. Valamilyen jelentést kaphatott, végighallgatta, aztán egy kurta „rendben van”-nal zárta le a beszélgetést.

– Most is sokan keresnek?

– Most is – mondta Sajbán, de nem kapcsolta ki a készüléket. A polcról levett egy borítékot. – Pósa Laci hozta neked.

Husz felbontotta: Varjas Edina boncolási jegyzőkönyve volt benne, átfutotta.

– Igen, erről volt szó. Láttad?

– Persze, Laci nekem is megmutatta. Abszolút hiteles, a világ minden bíróságán elfogadják.

– Köszönd meg a nevemben Lacinak.

– Várj, van még valami. A múlt héten találkoztam régi osztrák kollégákkal, jöttek elbúcsúzni tőlem. Rákérdeztem újra Eszenyire. Azt mondták, újabb balhékba keveredett, több banda is vadászik rá, haza fogják vágni. Nem véletlenül kellettél volna neki gorillának. Az osztrákok szerint Eszenyinek van egy lakása Bécsben: Strudelhofgasse 12.

Husz egy papírért nyúlt, de Sajbán leintette:

– Ne írd fel, jegyezd meg fejben.

– Strudelhof 12. Strudel rétest jelent, arról majd eszembe jut.

– Én a te helyedben egyszer megpróbálkoznék komolyabban körülnézni azon a környéken. Hátha találsz valamit.

Husz tudta, hogy az ezredes komolyan gondolja ezt a tanácsát. Emlékezett rá: mikor az amerikai magyar maffia vezetőjét lelőtték Los Angelesben és a holttestét hazahozták, Sajbán éjszaka kiment a temetőbe és felnyitotta a koporsót, mert meg akart győződni a hulla személyazonosságáról. Eszébe jutott, hogy Noémi hívta Bécsbe, elhatározta, hogy a legközelebbi alkalommal vele tart majd.

– Van még valami?

Sajbán fogadott egy újabb telefonhívást, csak aztán válaszolt.

– Még egy. Azt tudod, hogy én a legkeményebb balhékba sem vittem fegyvert magammal, mert ha egy pisztolyt elővesznek a páncélból, az előbb-utóbb el is sül. De azt hiszem, neked most olyan idők jönnek, hogy szükséged lesz rá.

– Nincs fegyverem. A szolgálatit leadtam, önvédelmit pedig nem kértem.

– Tudom.

Az ezredes felállt, gondosan megigazította karosszéke hátán a félrecsúszott horgolt lapot, aztán a szekrényhez lépett, és a ruhák alól kivett egy forgópisztolyt. Ellenőrizte, hogy üres-e a tár, és átadta a vendégének:

– Ezt annak idején Pálmától, egy cigányasszonytól vettem el. „Elfelejtettem” beírni a jegyzőkönyvbe, most, amikor kirúgtak, ki tudtam menteni.

Husz megnézte a pisztolyt, szokatlanul kis űrméretűnek találta:

– Milyen kaliberű?

– 6,72-es, itt nem árulnak hozzá töltényt, de ha jársz kint Bécsben, ott kapsz. Női fegyver, retikülbe való, de öt méteren belül gajdeszbe küldhetsz vele bárkit. Majd ha túlleszel mindenen, add vissza, addig sem tőlem kaptad.

Husz hazavitte a pisztolyt és egy rejtekhelyet keresett neki a lakásban. Hosszas töprengés után a fürdőszobában dugta el, az elzáró vízcsapot takaró, levehető csempe mögötti üregben.

Husz a kamrapolc alól előkereste azt a lapos fekete bőrtáskát, melyben a rendőrségnél szerzett különféle eszközeit és szerszámait őrizte. Letörölgette róla a port, a tartalmát kiborította az asztalra. Végiggondolta, hogy mire lehet szüksége; kiválasztott egy álkulcskészletet, egy szigetelt műanyaglapot és egy kisméretű hengerzártörőt, melyet még aktív rendőr korában egy rajtaütés során kobzott el lengyel betörőktől, és nem adott le bűnjelként. A konyhaszekrényből kivette feleségének a mosogatáshoz használt gumikesztyűjét. A tárgyakat szétosztotta a bőröndbe pakolt ruháinak zsebeibe. Bár így is tartania kellett attól, hogy megbukik a határon, ha akárcsak szúrópróbaszerűen átvizsgálják a holmiját, úgy érezte, ennyi kockázatot el kell vállalnia.

Alig végzett a készülődéssel, mikor a megérkező Noémi feldudált a ház elől. Husz elindult, de az ajtóból még visszafordult, magához vett néhány kisebb vegyszeres üveget és jelölőfestékes flakont is, becsúsztatta őket a kézitáskájába.

– Szervusz – mondta, és megcsókolta a lányt. Arra számított, hogy Noémi örül a bécsi útnak, de szokatlanul idegesnek látszott. – Valami baj van?

– Semmi különös. Nem akarsz vezetni egy kicsit?

Husz meglepődött az ajánlaton, a lány még sohasem engedte át neki a kocsit.

– Rég csináltam, de ha akarod, átvehetem.

– Csak egy félórára, légy szíves.

Husz elhelyezkedett a kormány mellett, kissé hátratolta az ülést, mely a rövidebb lábú lány számára volt beállítva. Mielőtt elfordította volna az indítókulcsot, próbaképpen sorra lenyomta a pedálokat. A régi, reflexszerűen beidegzett mozdulatok hamarosan feléledtek benne, de a bizonytalansága nem tűnt el teljesen, a sztrádára kiérve a külső sávba húzódott és csak hatvan-hetven kilométeres sebességgel haladt. Egy oldalpillantást vetett Noémira; becsukta a szemét és ahelyett, hogy aludt volna, jógalégzést alkalmazott. Husz eltűnődött a lány különös beállítottságán: minden olyan műveletre, melyet mások oda sem figyelve teljesítenek, ő erőt összpontosít, mintha nem bízna benne, hogy ezek a folyamatok maguktól is végbemennek. Husz nem lepődött volna meg azon sem, hogy ha meg akarná fogni a kanalat, a jobbkezét ballal külön ráemelné az evőeszköz nyelére. Időt engedett neki, amíg magához tér, csak hosszú percek múlva szólította meg:

– Most már el tudod mondani, hogy mi történt?

– Reggel telefonált Montág bácsi, ő apu társa, aki most az üzemet vezeti, hogy lenn Dunaagócson betörtek a házunkba. Nem zavar, hogy ha először oda megyünk, csak aztán Bécsbe? Nem fog soká tartani.

– Persze, menjünk. Mit vittek el?

– Egyelőre nem tudok semmi közelebbit.

– Milyen értékeket tartottatok otthon?

– Azt hiszem, semmi különöset, legfeljebb néhány festményt. Apu mindent berakott az irodai széfjébe.

– Akkor talán nincs nagyobb kár.

A lány alig leplezte a türelmetlenségét:

– Köszönöm, hogy segítettél, de ne haragudj, most már én szeretnék vezetni tovább. Jó volna, ha minél hamarabb leérnénk.

Husz átengedte a helyét, a lány összeszorította a száját és beletaposott a gázpedálba. A tekintetét sem emelte fel az útról, szinte szótlanul ültek egymás mellett Dunaagócsig.

Néhány ráérős falubeli férfi ott állt a Kovács-ház előtt, az utca túlsó oldalára húzódtak, egyikük sem köszönt a kocsijából kilépő Noéminak, csak átható lapos pillantásokkal néztek utána. Tíz-húsz méterrel lejjebb ott parkolt egy rendőrségi rendszámú autó.

Husz kis távolságra lemaradva követte Noémit, menet közben igyekezett felfedezni a behatolás nyomait. Az utcai kapun nem látott rongálást, arra kellett következtetnie, hogy a betörők álkulcsot használtak, esetleg valaki beengedte őket, vagy a kerítésen átmászva jutottak be. Megnézte a füvet a fal tövében, de nem talált lábnyom körvonalakat.

Egy öregember sietett feléjük a kerti úton, ő volt Montág, Kovács üzlettársa. Vigasztalóan átfogta a lány vállát, egy biccentéssel tudomásul vette, hogy Husz a társaságába tartozik.

A ház belsejében még dolgoztak a helyszínelő rendőrök, megkérték Noémit, hogy segítsen nekik a károk felmérésében. Bár szinte minden bútort elmozdítottak a helyéről vagy felborogattak, a betörők semmi érdemlegeset nem vittek magukkal. Inkább elrettentésre törekedtek, erre vallottak a falra festett jelek: a horogkereszt, a Dávid-csillag és a „Halál a zsidókra!”-felirat. A kiakasztott képeket is áthúzták keresztbe kifröccsentett fekete sprayvel. A szétvert otthon látványa megviselte Noémit, de fegyelmezetten válaszolgatott a kérdésekre, majd aláírta a jegyzőkönyvet.

Husz egy összetörött üvegű ovális fényképet emelt fel a földről, megbarnult háttérben egy szakállas, kerek fekete sapkát viselő öregember ábrázolt. Az alsó fehér csíkba oda volt írva:

– „Megállt a szív, a szívem, felhők sötétítik be az eget és a Teremtő hív engem: gyere hozzám, angyalok közé hadd ültesselek” – ezek voltak az én apám, Rabbi Áser Katz utolsó szavai, meghalt 5626 Sziván 23-án, vagyis 1866-ban. „Zichrajna livrocho, legyen az emléke áldott.”

– Ő volt a dédapám – mondta Noémi. – Csak ez a kép maradt meg a beregszászi házunkból. Úgy látszik, itt még ez is útjában volt valakinek.

Husz közelebb lépett a rendőrökhöz, és figyelte a vizsgálat menetét. Tapasztalatból tudta, hogy a helyszínelők általában kevés figyelmet fordítanak a körülmények tisztázására, sürgeti őket az idő, egy nap tíz-tizenöt ügyet is el kell intézniük, de most az a benyomása támadt, hogy a rendőrök nem is törekednek a helyzet korrekt felmérésére. Az ujjlenyomatot csak felületesen rögzítették, a megközelítés és a behatolás módját pedig meg sem kísérelték meghatározni.

– Hogy van Kajdácsy százados úr? – kérdezte tőlük.

– Azt hiszem, jól. Maga ismeri?

– Igen, valaha volt egy közös ügyünk. Maguk kapcsolatban állnak vele?

A rendőr sietősen válaszolt: – Nem, csak néha találkozunk.

A helyszínelők távozása után mindhárman kihúzódtak a viszonylag épen maradt konyhába, Noémi el akart köszönni az öregembertől:

– Mennünk kell, Montág bácsi. Ki kell érni anyuhoz Bécsbe.

– Ilyen állapotban nem engedlek el, nekimennél az első fának. Igyál egy teát, attól megnyugszol.

Noémi engedett a kérésnek, leült:

– Mi történt itt? Miért nem vittek el semmit? Lehet, hogy valamilyen iratot kerestek, amit felhasználhatnak apu ellen?

Husz közbeszólt:

– Nem hiszem. Akiket az ilyen iratok érdekelnének, azok tudják, hogy a rendőrség itt már tartott házkutatást és minden fontosat elvitt magával.

Az öregember rábólintott:

– Én sem hiszem, hogy ilyesmi után kutattak volna. Egyszerű lélektani hadviselés volt, meg akarták mutatni, hogy léteznek, hátha megijedünk tőlük. Nem ez volt az egyetlen akciójuk tegnap éjszaka: ugyanabban az időben törtek be hozzátok és a temetőbe.

– A temetőbe is?

– Igen, ledöntötték és összetörték a sírköveket. A ravatalozót is felgyújtották. Az ott dolgozó munkások szerint valaki még az este két gyertyát rakott le, attól lobbant lángra, szerintem petróleumos rongyokat vetettek rá.

– Ezt nem szabad hagyni – mondta Noémi.

– Nem tudom, mit lehetne csinálni. Bújjunk el egy fal mellett és lessük hetekig, vagy egészen az életünk végéig, hogy ki közeledik a sírok felé? Kinek van ereje és idege hozzá?! Azt hiszem, abbahagyjuk a dunaagócsi temető renoválását, ilyen körülmények között nem érdemes folytatni. Majd írunk a hozzátartozóknak, hogy exhumáltassák a halottaikat és vitessék ki magukhoz, aki után pedig nem maradt rokon, annak a csontjait felszállíttatjuk Pestre – az öregember egyre inkább indulatba jött. – Ha még csak aranyat vagy ékszereket kerestek volna a sírokban, az kevésbé bántana, de ők láthatólag csak azt akarták bebizonyítani, hogy még lenn a föld mélyében sincs béke, ott is folyik tovább a háború.

– És úgy kell élnünk, hogy bármikor szétrombolhatják azt, ami fontos nekünk?

– Igen. Lakhatunk a hegy legtetején, akkor is feljönnek utánunk a völgyből.

– Nincs valami gyanúja, hogy ki lehetett a tettes? – kérdezte Husz.

– Bárki. Akár az itteni emberek, akár az osztrák oldalról jöttek át, mentalitásban nincs különbség köztük.

Kopogtak az ajtón, azt hitték, hogy a rendőrök tértek vissza, de Kovács sofőrje jött be.

– Jó napot kívánok. Most hallottam, hogy milyen szörnyűség történt. Segíthetek valamit?

Az öregember összehúzott szemmel nézett rá.

– Üdvözlöm. Hol volt eddig, János?

– Szabadságot kértem, a húgoméknál gyerek született, lementem hozzájuk Szegedre. A feleségem is velem volt.

– Akkor persze nem tudhatott semmit. Menjen be az üzembe, János, majd ott találkozunk.

– Viszontlátásra.

Noémi rémülten nézett a sofőr után:

– Lehet, hogy ő is benne volt?

– Nem tudom, és nem is fogjuk megtudni – az öregember letette a teáscsészét. – Menjetek nyugodtan, Noémi, én itt maradok, megpróbálok olyan rendet csinálni, amilyet lehet. Ne mondd meg apádnak, hogy mi történt, van neki épp elég baja, ráér megtudni.

– Elintézhetek valamit Bécsben?

– Megkérlek, vigyél magaddal néhány számlát, és add le az üzletben a Rudolfplatzon.

Elköszöntek és kiléptek a kertbe. Husz bele akart karolni a lányba, de az egy ideges mozdulattal elhúzódott tőle, a férfi nem próbálkozott újra. Mielőtt beültek volna a kocsiba, Noémi egy pillanatra megállt, a házra, majd a túloldalon változatlanul ott veszteglő falusiakra nézett:

– Soha többé nem akarok idejönni!

Husz nem akart vitatkozni a lánnyal, vállat vont és beszállt.

– Ez a gyilkosok országa! – folytatta Noémi a kormányt megmarkolva.

– Ha engem is közéjük sorolsz, légy szíves, csinálj egy kanyart és rakj ki a vasútállomáson. Hazamegyek.

– Kérlek, ahogy akarod.

A lány nem mondott többet, csak az ajka mozgott hangtalanul, mintha magában beszélne, arcára sértődött kifejezés ült ki. Husz nem provokálta tovább, igyekezett elfojtani magában azt a gondolatot, hogy jóvátehetetlen törés következett be a kapcsolatukban, de nem sikerült.

Husz megbánta, hogy hagyta kicsalogatni magát a megszokott magányos életformából, kitette az idegeit egy elkerülhető megpróbáltatásnak. Azzal vigasztalta magát, hogy előnye is származott a viszonyból: lerövidült az az időtáv, mely a haláltól elválasztja, már kevesebb rossz napot kell majd elviselnie.

A kocsi lefékezett, Husz azt hitte, már a vasútállomáshoz értek, a lába automatikusan mozdult volna, hogy kiszálljon, de Noémi hozzáhajolt és megfogta a karját:

– Ne haragudj, úgy szégyellem magam!

Husz megcsókolta, de a rosszkedve még sokáig nem engedett fel.

Viszonylag későn értek a határra, az összetorlódott kocsisorban lassan araszoltak Ausztria felé, a kezelők gyorsítani akarták a forgalmat, így minden különösebb ellenőrzés nélkül átjutottak. Husz végig tartott tőle, hogy megtalálják bőröndjében a betörőszerszámokat, csak akkor enyhült meg benne a feszültség, mikor már az osztrák utakon robogtak.

Bécsben a Tiefgraben egyik családi panziójában vettek ki egy szobát. A portás ismerősként köszöntötte Noémit, érdeklődött apja és öccse hogyléte iránt, aztán széles mosollyal adta át a kulcsot.

– Irigyellek, hogy törzshelyed van itt Bécsben! – jegyezte meg Husz a szoba felé tartva.

– Ha valaki jön az apuék cégétől, mindig itt száll meg. Kedvezményt kapunk tőlük.

A családias hangulat jeleként a szoba asztalán álló vázába néhány szál törperózsát raktak, az éjjeliszekrényekre pedig egy-egy szív alakú csokoládépasztillát tettek ki.

Husz letette a bőröndöket és átölelte a lányt. Sietve levetkőztek, szeretkeztek a kettős ágyon. A férfi most is hihetetlennek találta, hogy Noémi már éveket élt házasságban, mert olyan görcsös volt, mint egy tapasztalatlan lány. Husz mindig megérezte, hogy partnere milyen üzenetet hoz magával régi viszonyaiból, egy-egy rutinos mozdulat vagy szó formájában, a lánynál semmi hasonlót nem vett észre. Noémi az ölelkezést, mint életének minden más mozzanatát, teljesítendő feladatnak fogta fel, minden erejével arra törekedett, hogy kiszolgálja a férfit:

– Élvezz nyugodtan, én védekezek! – mondta és magához szorította Huszt, aki mindent megtett, hogy eljuttassa az örömig. Megvárta, amíg mély, hörgő hang szakad fel a torkából és köteges izmai elernyednek. Utána még feküdtek néhány percig, Husz rádobott egy plédet csatakos altestükre.

– Ugye milyen ügyetlen vagyok?!

– Egyáltalán nem, egyre jobban csinálod.

Noémi kiment a fürdőszobába, Husz kihasználta, hogy magára maradt, felkelt, kinyitotta a bőröndjét. Ruhái zsebéből kivette a különféle szerszámokat és átpakolta a kézitáskájába.

– Hogy osszuk be a napot? – kérdezte Noémi. – Nekem dél körül kell beérnem anyuhoz, utána találkozhatunk. Van addig valamilyen dolgod?

– Semmi különös, de már rég jártam Bécsben, szívesen körülnéznék a Belvárosban. Bemegyek az osztrák Jogászszövetségbe, hátha kapok egy-két könyvet.

– Van nálad pénz?

– Igen, váltottam.

Fél négyre beszélték meg a találkozót a Stephansdom előtt és elbúcsúztak. A lány kocsival indult el, Husz kért egy várostérképet a portán, megkereste rajta a Strudelhofgassét, a földalatti a közelében rakta ki. Egyike volt a belső kerületek jellegtelen szűk utcáinak, mindkét oldalán egymásba értek a parkoló kocsik, de a kora délutáni időben csak gyér forgalom mutatkozott.

Mielőtt akcióba lépett volna, Husz a telefonkönyvben próbálta megkeresni Eszenyi számát, de nem sikerült fellelnie. Arra gondolt, hogy valószínűleg titkosította a telefonját, és már készült kilépni a fülkéből, mikor egy hirtelen ötlettől vezéreltetve a „C” betűhöz lapozott, ahol megtalálta a Pierre Carré nevet. Felhívta, hagyta hosszan kicsöngeni, de a túloldalon nem vették fel a kagylót.

A férfi megállt a 12-es számú házzal szemben és először távolabbról mérte fel a helyszínt. Az épület utcai frontján a bejárattól jobbra egy mézeskalácsot árusító üzlet, balra egy ötvösműhely működött, egyikben sem látszottak vásárlók. Fenn a második emelet magasságában egy kifeszített transzparensre festett pálma egy frissen megnyílt fitness szalont hirdetett.

Husz közelebb lépett és megnézte a bérlők névsorát: Eszenyi, vagyis Pierre Carré a második emeleten lakott. Kipróbálta a kilincset, de a kapu zárva volt. Körbefordította a tekintetét; az utcán senki sem közeledett, akihez csatlakozva esetleg bejuthatott volna a házba. A nyílt utcán nem akart álkulccsal kísérletezgetni, benyomta a jelzőgombot a fitness szalon kis műanyag névtáblája alatt. Egy férfihang jelentkezett:

– Jó napot, mit óhajt?

– Szeretnék körülnézni a szalonban, megismerkedni a szolgáltatásokkal.

– Legyen szerencsénk, a harmadik emeleten vagyunk. Azonnal nyitom a kaput.

Berregve kinyílt a zár, a férfi belépett. Megállt a kaputorkolatban, a postafiókok sorában kikereste a „Pierre Carré” névvel jelzett fakkot. Egy kisméretű álkulccsal felpattintotta, de nem talált benne semmiféle küldeményt, ebből arra következtetett, hogy a lakás nem elhagyatott; vagy Eszenyi jön haza időnként, vagy valaki más üríti helyette rendszeresen a ládát.

Husz először arra gondolt, hogy valóban bemegy a fitness szalonba, eltölt ott néhány percet formális tájékozódással, és csak aztán keresi meg Eszenyi lakását. Tervét azonban megváltoztatta, nem akarta, hogy a szalon valamelyik alkalmazottja megjegyezhesse az arcát. Egy sötét szemüveget rakott fel és lehívta a liftet, felment vele a legfelső, ötödik emeletre. Fent kiszállt és gyalog jött le a lépcsőn, a harmadik emelet fordulójába érve látta, hogy a szemközti fitness szalon stilizált pálmafával jelzett ajtaja kinyílik, egy fehér melegítős férfi kifigyel a folyosóra, majd rövid várakozás után megcsóválja a fejét és visszahúzódik a helyiség mélyébe.

Husz folytatta az útját, leérve a második emeletre, a lépcsőház szomszédságában megnézett egy névtáblát, erre akart hivatkozni, ha ajtót nyitnak neki Eszenyi lakásában. Eljutva a céljához megállt, és becsöngetett, de a jelzésre senki sem válaszolt.

A férfi papírt vett elő a táskájából, úgy tett, mintha üzenetet készülne hagyni, ennek fedezete alatt szemügyre vette a bejáratot. Akárcsak lent a postaláda, itt a tisztán tartott előtér és a fénylő rézkilincs is arra vallott, hogy nem hagyták sorsára a lakást. Husz közelebb hajolt az ajtóhoz: egy négyszámjegyű kombinációs zár védte. Ismerte ezt a típust, rendkívül érzékeny volt, ha nem megfelelő számokat nyomtak be rajta, azonnal vészjelzést adott és a legközelebbi rendőrőrsön is megszólalt. A férfi meg akart bizonyosodni, hogy nem építettek be kiegészítő elektromos berendezéseket is: a szigetelt műanyaglapot benyomta a tok és az ajtószárny közötti vékony résbe, mind a négy oldalon ütközés nélkül végig tudta csúsztatni.

Körülnézett, úgy találta, hogy ezen a figyelemnek erősen kitett folyosószakaszon könnyen észrevehetnék a ténykedését, ezért Husz nem próbálkozott erőszakos nyitással. Kézitáskájából egy ecsetet és egy fluoreszkáló vegyianyagot tartalmazó üveget vett elő, bekente a számokat hordozó acélhenger felületét. Összehúzott szemmel ellenőrizte a munkáját, a filmszerű réteg szinte azonnal megszáradt, úgy ítélte meg, hogy nem fedezhetik fel a kezelés nyomait. Csak a széleket megfogva óvatosan visszaforgatta a hengert eredeti állásába. Ha elkövetkezőleg valaki is kinyitja a számzárat, az érintések nyomán a fluoreszkáló rétegen olyan foltok keletkeznek majd, melyek jelezni fogják az érvényes kombinációt.

A kora délutáni időben továbbra sem mutatkozott semmiféle mozgás a házban. Husz igyekezett kihasználni a zavartalan körülményeket. Lent a kijáratnál is megállt és az álkulcs sorozatából kikereste a kapuzárba illőt – megkülönböztetésül egy apró festékjelet tett rá.

Még több mint egy órája maradt a lánnyal való találkozásig, Husz gyalog indult meg a Stephansplatz felé. Bement egy vadászboltba, két doboz 6,72-es kaliberű töltényt akart vásárolni a Sajbántól kapott pisztolyhoz, megkönnyebbült, mikor az eladó nem kért tőle fegyvertartási engedélyt. Séta közben megéhezett, egy utcai elárusító bódéban vett egy csokoládés fánkot, de már egy harapás után megundorította az avas édesség, bedobta egy szemétkosárba.

A férfi a Burg kertjén ment keresztül, elnézegette az oldalt elterülő kastélyszárnyakat, a díszkapukra kifaragott titán és gigász szobrokat, a harci küzdelmek pózait, megpróbálta lefordítani az osztrák császárok katonáinak dicsőségét hirdető latin jelmondatokat. Huszt nyomasztotta a környék önhitt pompája és mintegy semlegesíteni akarván a falakból felé áradó, behódolásra késztető nyomást, arra gondolt, hogy hány magyar, cseh és szlovák parasztember munkájának hasznából építették fel ezeket a palotákat, de azt is tudta, hogy ezt a méltánytalanságot már soha senki nem hozhatja helyre.

Husz megrázta a fejét és elhatározta, hogy nem gyötri magát tovább, igyekezett lazítani, élvezni a kertet, a széles utak szépségét, a lüktető forgalmat. Megállt és a plakátokon elolvasgatta a koncerteken és előadóesteken fellépő világsztárok neveit.

A Körút sarkán befordult a Kärtnerstrasse felé. A sétálóutca közepén még működtek a nyári szezonra kitelepített vendéglők, fedett tárolópultjaikon süteményeket, gyümölcsöket és salátákat halmoztak fel. Némelyik teraszon alkalmi zenekar játszott, mellettük valóságos folyamként hömpölyögtek a turisták, Husz csak lökdösődés árán tudott gyorsabban haladni a tömegben.

Mire leért a Stephansplatzra, Husznak végképp elment a kedve Bécstől, a legszívesebben azonnal elindult volna hazafelé. Az oldalt futó mellékutcákban látott néhány vendéglőt jelző cégért, szeretett volna inni egy pohárt bort, hogy kimossa a szájából a fánk avas csokoládéízét, de már nem futotta volna rá az idejéből. Az utca betorkolásából is látta Noémi bordó zakóját a templom előtti téren, Husz néhány mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát, odalépett hozzá és megcsókolta:

– Szervusz, végeztél mindennel?

– Már csak azt a számlát kell leadnom, amit Montág bácsitól kaptam, aztán szabad vagyok.

Átvágtak a mellékutcákon az úgynevezett „Textil negyed” felé. A Rudolfplatzra kiérve alig lehetett átjutni az egyik oldalról a másikra; osztrák és magyar rendszámú kamionokról hosszú fém vállfatartókat emeltek le és hordták be a ruhák kötegeit az üzletekbe. Elegáns személyautókból kereskedők szálltak ki és siettek be a boltokba. A lány egy üzlet előtt elköszönt:

– Tíz perc múlva jövök, addig igyál valamit.

Husz beállt egy kocsmába és egy negyedliter fehér bort rendelt magának, orrába már az első korty után felcsapott az italban feloldott tartósító kén szaga, eltolta maga elől a poharat. Elfáradásának legbiztosabb jele volt, hogy ilyen érzékenyen reagált az ízekre és a szagokra. Mellette két kávét fogyasztó férfi magyarul beszélgetett, szavaikból Husz úgy vette ki, hogy egy, a környéken már járatosabb kamion sofőrje oktatgatja első ízben erre járó kollégáját. Az ablakon keresztül kimutatott az utcára, ahol egy fekete kaftános öreg zsidó sietett el.

– Nézd csak meg: ez egy tarhás. Izraelnek meg a hitközségnek gyűjt a zsidó kereskedőktől.

– Sokat össze tud szedni?

– Itt? Rengeteget. Ezen a környéken minden üzlet a zsidóké. Az osztrákok is utálják őket, de nem tudnak mit csinálni velük. Ha itt rálépnek egy zsidó farkára, akkor New Yorkban jajgatnak érte.

– Majd jönnek az arabok, ők nem olyan lágyszívűek.

Husznak nem volt kedve tovább hallgatni a beszélgetést, inkább kint az utcán várta meg a lányt.

– Sikerült elintézned mindent?

– Egy munkát nem szabad elkezdeni, mert aztán soha nem tudjuk befejezni – mondta Noémi. – Holnap újra vissza kell jönnöm, mert ők is küldenek papírokat Montág bácsinak. Nem baj, ha csak délben indulunk haza?

– Nem, nekem is van valami dolgom.

– Biztos, hogy egy fess bécsi nő.

– Mi is az a nő? Ja, az, aki tánc közben hátrafelé megy.

– De igazán, mondd meg, mi dolgod van?

– Hivatalos ügy, jártam a Jogi Kamarában könyvekért, de csak holnapra tudják összekészíteni. Most hová menjünk?

– Voltál már Grinzingben?

– Még nem.

– Akkor már épp itt az ideje. Itt hagyom a kocsit a ház udvarán, és akkor én is ihatok veled.

A kora őszi időben már lecsökkent a grinzingi mulatónegyed forgalma, csak egy-egy külföldi turistákat szállító busz állt meg a vendéglők előtt. A pár találomra nyitott be az egyik kerthelyiségbe, egy apácaráccsal leválasztott boxban telepedtek le. Noémi odaadta a pénztárcáját Husznak:

– Fizessél majd te, jó?

Megnézték a borlapot, a lánynak megtetszett a „zöld veltelini” név, abból rendeltek egy litert. Ételt a ház belsejében kialakított büfében lehetett vásárolni, a tálalópultra különféle borkorcsolyákat: füstölthúst, kolbászt, hurkát, májsajtot raktak ki. Husz Noémi felé fordult:

– Te mit ehetsz?

– Ebből, ha úgy vesszük, semmit sem. Csak egy kis sajtot kérek és sok zsömlét, kiflit.

A tálcával visszatértek a boxba, Husz töltött a poharakba:

– Löchájim tajvim!

– Löchájim! Te ilyeneket tudsz?

– Beszéltem neked arról a barátomról, aki meghalt, ő szokta mondani.

– Ez az első közös napunk külföldön – mondta a lány. – „Szerencsére van egy Bécs is!”

– Most mit idéztél?

– Ez az osztrák idegenforgalom jelszava. Azon a sztrádaszakaszon is ki volt írva, ahol bejöttünk a városba. Azt jelenti, hogy van egy hely a világon, ahol mindenki jól érezheti magát.

Husz apró kortyokban ivott:

– Te tudnál élni itt?

– Nem tudom, Bécs olyan furcsa város. Olyan helyet foglal el Kelet és Nyugat között, mint a lábáztató medence az uszodák szélén: már van benne víz, de nincs annyi, hogy meg lehessen fürödni. Nem csak innen ment át Keletre a kapitalizmus, ide is átjött a túloldalról sok minden: szervezetlenség, laza munkaerkölcs. Mégis, ha valahol el kellene kezdenem külföldön, itt volna a legkönnyebb, sok itt az ismerős, de hamarosan továbbmennék.

– És el akarod kezdeni?

– Attól függ, hogy alakulnak majd a dolgok. Apu, ha kiszabadul, biztos nem fogja elfelejteni majd, ami történt vele. Nem akar többé Magyarországon maradni, és azt hiszem, hogy szüksége lesz rám. – Huszra nézett. – És te?

– Mi van velem?

– Te eljönnél velem?

– Mit csinálnék én Bécsben?

– Bármit. Ügyes vagy, erős, ismered a nyelvet. Biztos, hogy megtalálod a helyedet.

– Aki elment hazulról, az mind veszített. Hiába szedett össze egy csomó pénzt, még nem láttam senkit, aki győztesen tért volna vissza.

– Te otthon nem a vesztesek közé tartozol?

– De igen, de külföldön már nem tudnám elviselni az életemet. Nem a munkát nem bírnám, hanem a szabadidőt. Mit csinálnék én minden este? Berúgni itthon is lehet.

– Akkor mi lesz velünk?

Husz tehetetlenül fordította ki a kezét:

– Nem tudom.

A kert mélyén megszólalt egy sramlizenekar, a pár arrafelé nézett: egy külföldről hazalátogató osztrák társaságnak játszottak. A magas, kövér és szemüveges hegedűs énekelt, állát fel-felemelte a végében zsebkendővel letakart hangszerről, előadásában a sablonos bécsi nóták érzelmekkel teltek meg. Társai terceltek neki, a négy szólam összhangban szállt fel, aztán mintha visszacsapódott volna az alacsony őszi égről, szétterült a kertben. Husz csodálkozva látta, hogy a lány könnyezik, megsimogatta az arcát:

– Miért sírsz?

– Ez a dal búcsúzik.

– Ha búcsúzni akar az ember, akkor minden dal búcsúzik.

– Ne haragudj.

– Te ne haragudj. Ne ezzel törődj, ne hagyd elfutni magad mellett ezt az estét.

– Igazad van. Illik erre a zenére táncolni?

– Talán nem illik, de mindenesetre lehet. Szabad?

Összesimulva lassan forogtak a táncparkett piros betonján.

Reggel Husz berakta a csomagját a lány kocsijába, megállapodtak, hogy délben találkoznak majd a Rudolfplatzon, úgy indulnak haza. A férfi megjegyezte a Strudelhofgasséra vezető utat, így az előző napinál gyorsabban jutott el a házhoz, ki kellett várnia, amíg lecsillapodik a környéken a reggeli forgalom.

Husz beült egy capuccinóra az utcasarki kávéházba, átnézte az újságokat, csak kilenc óra felé szánta rá magát, hogy akcióba lépjen. Most is felhívta Eszenyi lakását, de ezúttal sem válaszoltak neki. Menetközben előkereste a csomóból a festékkel megjelölt álkulcsot, akadály nélkül ki tudta nyitni a kaput. Köszönt egy szembejövő öregasszonynak, aztán felment a második emeletre. Megállt Eszenyi lakása előtt, ellenőrzésül becsengetett, de belül semmi sem moccant.

Husz leginkább attól tartott, hogy senki sem járt ott az előző délután, így nem hagytak semmiféle nyomot a számzáron. Ebben az esetben újra el kellett volna jönnie Bécsbe. Tenyerével árnyékot vetve a hengerekre, óvatosan forgatni kezdte őket. A fluoreszkáló rétegből egymás után váltak ki a megérintett számok, összerakva 6591-est adtak ki, csak átvillant az agyán a gondolat, hogy 1956 fordítottját képezik. Sorra benyomta őket, az 1-es után a zár halk kattanással kinyílt.

A férfi belépett, és behúzta maga után az ajtót. Nem zárhatta ki azt a lehetőséget, hogy egy alvó vagy beteg ember mégis tartózkodik a lakásban, az előszobában megállva néhány percig mozdulatlanul figyelt, de csak a saját szívének lüktetését hallotta. Husz megindult befelé, friss padlópaszta szagot érzett, feltételezte, hogy az előző délután épp egy takarítónő járt a lakásban, levette a cipőjét, hogy ne hagyjon nyomot a parkettán.

Szándékosan lassabbra fogta a mozdulatait, hogy visszaszorítsa feltörő idegességét. Bár nem kellett attól tartania, hogy azonosíthatják az ujjlenyomatait, óvatosságból mégis felhúzta a magával hozott gumikesztyűt. Körülnézett: a szobákban nem látott páncélszekrényt vagy trezort, végigkopogtatta a falakat, de sehol sem észlelt üreget jelző hangot. Figyelme az íróasztal felé fordult, sorra kihúzta a fiókokat, mindegyik engedett, csak a középső nagy rekeszt zárták kulcsra; egy késpengével óvatosan kinyitotta.

Mielőtt bármihez is hozzányúlt volna, megjegyezte a felhalmozott iratok egymásutánját, hogy azonos sorrendbe tudja majd visszarakni őket. Egymás után emelte ki a dossziékat, mindegyikbe belenézett, amennyire meg tudta állapítani, Eszenyi német nyelvű üzleti levelezését tartalmazták. Vállalkozásai sorra tönkrementek, az utolsó lapokon a hivatalos megszüntetést jelző pecsét állott. A kötegek elfogytak, visszatolta a fiókokat a helyükre.

Husz leült az íróasztal mellé és eltöprengett. Tapasztalatai azt súgták, hogy ha egyáltalán lappang a szobában valamilyen titkos okmány, azt nem körmönfontan, hanem valamilyen egyszerű módon rejtették el. Mivel valójában nem tudta, hogy pontosan mit keres, így nem lehettek fogalmai lehetséges mennyiségekről vagy méretekről.

Tekintete egy bordó nagyalakú asztali bőrmappára tévedt, sarkában egy embléma jelezte, hogy egy speditőr cég küldte ajándékként, felső részébe óra, számítógép és tolltartó volt beépítve. Husz felnyitotta a mappát, csak néhány lejárt számlát talált benne, de a fedőlap szélén halvány fehér nyomot vett észre. Megnyálazta az ujját és végighúzta a csíkon, megszagolta: ragasztó volt.

Husz kése hegyével alányúlt a borítórétegnek, csak nehezen engedett. Lefejtette és visszahajtotta a bőrt, a fedelet kitöltő pufferanyag egy nagyalakú tömött borítékot takart. Nem volt leragasztva, Husz sorra kiszedte belőle a papírokat. Elsőnek egy gémkapoccsal összefogott receptköteg került elő, valamennyit a dunaagócsi orvos, dr. Kiss Béla állította ki és bélyegezte le. Husz nem ismerte a rájuk felírt orvosságokat, de a vény típusából kikövetkeztette, hogy kábítószerekről van szó. Megnézte a páciensek nevét, egyiküket sem ismerte, a „lakhely” rubrika szerint a környező falvakban éltek. A receptek hátára Eszenyi különféle megjegyzéseket rótt.

A következő irat egy pénztári bizonylat volt, azt tanúsította, hogy Kajdácsy negyedéves tagsági díjként háromszázezer forintot fizetett be a „Piroschka Klub”-ba, a bizonylat hitelességét a rendőrszázados aláírása kétségtelenné tette. Már hat év is eltelt azóta, hogy Husz kilépett a testületből, de most is elfogta a régi fuldokló düh, melyet olyankor érzett, mikor kiderült, hogy az egyik társa szövetséget kötött a bűnözőkkel. Meg kellett állnia egy pillanatra.

Egy levél következett, Husz beleolvasott; Varjas Edina írta Orsainénak, „Pumukli” feleségének. Felszólította az asszonyt, hogy mondjon le az Eszenyihez fűződő kapcsolatáról, mivel ő szereti a férfit és gyereket vár tőle. Semmiképp sem engedi át másnak, ha kell, kész harcolni érte. Orsainé egy dühös megjegyzést vetett a levél sarkába:

– „Kímélj meg a kurváidtól, mert nagyon rosszul járhatsz! Legalább egy helyesírási tanfolyamra beírathattad volna!”

A boríték a „Club Piroschká”-ba összejövő társaságnak szinte mindegyik tagjáról tartalmazott valamilyen terhelő dokumentumot: számlákat, beszervezést tanúsító nyilatkozatot, régi MSZMP-tagságikönyvek fotókópiáit. Husz úgy érezte, hogy hosszú és eredménytelen körbenjárás után most megnyílt előtte a megoldáshoz vezető út.

Tudta, minden azon múlik, hogy miképp használja ki a felmerült esélyt. Megfordult a fejében, hogy másolatokat készít az iratokról, mert így titokban maradhatna, hogy itt járt a lakásban, de ezt nehezen tudta volna megoldani, egyébként is úgy ítélte meg: csak az eredeti példányokkal érhet el igazi hatást. A borítékot a táskájába tette, a mappafedélben eligazította és papírral pótolta ki a tömésanyagot, a bőr borítást visszaragasztotta.

Bár az idő már sürgette, a férfi most sem engedte, hogy a benne munkáló feszültség gyorsabb tempóra kényszerítse. A legapróbb részletekig helyreállította a szoba rendjét, az előszobában felvette a cipőjét és kilépett a lakásból. A számjegyzáron újra benyomta a 6591-es kódot, majd egy vattával letörölte a hengerekről a fluoreszkáló réteget.

Lent az utcán Husz szívverése hirtelen aritmikussá vált. Megállt, a fal mellé húzódott, bár nem érzett fájdalmat, a bizonytalan érzéstől kiverte a víz. Egy orvostól tanult módon, ujjheggyel többször megnyomta becsukott szemét, pulzusa lassan helyreállt.

Husz hazaérve Pestre, elment a Bajza utcában működő állami közjegyzőhöz, hiteles másolatot készíttetett a magával hozott dokumentumokról és egy-egy példányt letétbe helyezett nála.

Átnézte az iratokat és megpróbált taktikai tervet kialakítani. Úgy ítélte meg, hogy először doktor Kiss Bélával kell találkoznia, később úgy módosította az elhatározását, hogy jobb, ha a falubeli patikussal beszél. Husz emlékezett rá, hogy Orsai halotti torán a patikus összeveszett a körorvossal, reménykedett benne, hogy azóta sem békültek ki, és hajlandó lesz adatokat szolgáltatni a haragosa ellen. Akciójában teljes mozgási szabadságot akart biztosítani magának, ezért megkérte Noémit, hogy vigye le kocsival Dunaagócsra.

A patikus már elfelejtette alkalmi találkozásukat, ezért nem támadt benne gyanú, mikor Husz rendőrtisztként mutatkozott be neki:

– Gyógyszerész úr, legyen szíves ellenőrizze le ezeket a recepteket.

– Nem tudom, hogy illetékes vagyok-e. Ki állította ki őket?

– Doktor Kiss Béla.

A patikus szeme felcsillant, láthatólag örült, hogy árthat a haragosának. Megnézte a vényeket:

– Ez tizenhét darab „injectio morphini hydroclorici” egy- és kétmilliliteres ampullában, ezenkívül szerepel még rajtuk Hyrocodin és Dolargan injekció is százas nagyságrendben, ezek bizonyos körülmények között szintén kábítószerként hatnak. – Megvizsgálta a kiadóhelyeket jelző pecséteket. – Meg kell mondanom: elég hanyagul csinálta a doktor úr, ahelyett, hogy bejárta volna Tolnát-Baranyát, mindig ugyanabba a két-három patikába ment és személyesen váltotta ki.

– Nem áll jogában?

– Jogában nem, de módjában igen. Előfordulhatott az is, hogy a beteg, akinek a számára kiváltotta, közben meghalt, de ő nem szolgáltatta vissza az injekciókat.

– Arra van nyom, hogy az orvosi táskája részére is vett fel egyet-egyet statim vagy cito minősítéssel?

– Nincs, ehhez nem kellett külön recept, akkor is ki kellett adni neki, ha egy vécépapírra írta fel.

– Mihez kezdett ennyi kábítószerrel?

A patikus hangja óvatossá vált.

– Én azt nem tudhatom pontosan. Azt beszélik, hogy a java részét magának adta be, de állítólag kereskedett ukránokkal és erdélyiekkel is, ahol a morfium hiánycikknek számít. Mindez persze nem bizonyítható.

Husz elköszönt, megkerülte az épülettömböt és csak aztán ült be a fák takarásában parkoló kocsiba. Elmondta, hogy mi történt, Noémi zavartan kérdezte:

– Neked nincsenek morális fenntartásaid az iránt, hogy így kémkedsz?

Husz vállat vont:

– Nincsenek. Pankrátorok ellen nem lehet görög-római stílusban birkózni.

A férfi a körzeti orvos rendelője előtt szállt ki az autóból. Az utcán sétálgatva kivárta, amíg az előszobában megritkul a páciensek sora, úgy ült be, hogy ő maradjon utolsónak. Szabályszerűen jelentkezett, beadva személyi igazolványát, már dél körül járt, mikor az írnoknő beszólította. Az orvos háttal ült az ajtónak, épp egy kimutatás fölé hajolt, vissza sem fordulva megkérdezte:

– Mi baja van?

– Olyan természetű a betegségem, hogy négyszemközt szeretnék beszélni a doktor úrral.

– Gatyabaj?

Kiss csak most nézett fel, az arcán látszott, hogy ismeri a jövevényt, de nem tudja azonosítani:

– Hogy is hívják magát?

Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, az írnoknő leolvasta a nevet a személyi igazolványról:

– Doktor Husz Richárd. Nincs törzslapja.

– Orsai Péter temetése után találkoztunk.

– Aztán pedig a gyerekvédő intézetben. Most már tudom, hogy hová tegyem, maga a Kovács ügyvédje. Mit óhajt?

– Már mondtam, hogy négyszemközt szeretnék beszélni magával.

– Úgy értsem, hogy parancsolni méltóztatik nekem a saját rendelőmben?! Esetleg nem kívánja átvenni a praxisomat is?

– Ne túráztassa az agyát!

Kiss felkapta a fejét:

– Milyen hang ez? Úgy seggberúgom, hogy egy évig a farkán szarik!

– Nem ajánlom, hogy megpróbálja. Elképzelheti, hogy nem véletlenül jöttem el magához.

– Itt ne titokzatoskodjon, mit akar?

Husz kinyitotta a táskáját, felmutatta a gémkapoccsal összefogott receptköteget:

– Ők azok!

– Értem – mondta az orvos és az írnoknőhöz fordult –, Terike, elmehet, végeztünk mára. Az adminisztrációt majd én megcsinálom.

Kiss kivárta a nő távozását, utána levette sötét szemüvegét, pupillája most is tűszúrásnyira össze volt szűkülve a drogtól.

– Tessék, hallgatom.

Husz egy jogi zsebkönyvet emelt ki a táskájából és olvasni kezdett:

– „A 282. paragrafus 1. pontja: Aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, kínál, átad, forgalomba hoz, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha jelentős mennyiségű kábítószerrel követik el.”

– Miért tart nekem büntetőjogi kiselőadást?

– Csak a helyzetét elemzem. – Husz végigpergette ujjai között a recepteket. – A kábítószerrel való visszaéléshez még kapcsolódik hivatali hatáskörben elkövetett okirathamisítás bűntette, üzérkedés és néhány más nyalánkság. Halmazati büntetésben összejön hat-nyolc év börtön, arról már nem is beszélve, hogy a diplomájával is kitörölheti a fenekét.

– Hogy kerültek magához ezek a receptek?

– Ha arra gondol, nem én gyűjtöttem össze őket.

– Hanem ki?

Husz legyintett:

– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy kiről van szó.

– Ő kiadott magának?

Husz vállat vont és nem válaszolt.

– Mondja meg, mennyi pénzt akar ezekért a receptekért?

– Semennyit, papírért-papírt.

– Milyen papírt?

Husz igyekezett elfogulatlan arcot vágni:

– Adja ide Varjas Edina terhesgondozási törzslapját.

A férfi csak blöffölt, nem tudta, hogy létezik-e valójában ilyen irat, csak feltételezte, hogy Edina ezen a módon is igyekezett bizonyítani és nyilvánosságra hozni az állapotát. Próbálta magabiztosan állni a farkasszemet Kissel, végül az orvos fordította el a fejét. Husz megkönnyebbült, azonnal megkísérelte kimélyíteni a sikert:

– És szeretném, ha a vélelmezett apa neve nem maradna le róla.

Kiss felnézett:

– Szóval akkor mégsem Eszenyi adott ki magának?

– Én ki sem ejtettem a nevét, de nem hiszem, hogy a bíróság előtt sokat számítana, hogy honnan vettem az adataimat.

– Miért kell magának az a törzslap? Fel akarja használni a Kovács-ügyben?

– Ez nem tartozik magára.

– Maga zsidó?

– Miért kérdezi? Maga azt mondta, hogy csalhatatlanul meg tudja állapítani, kiben folyik zsidó vér. Különben sem erről van szó. Azt akarom tudni, hogy áll-e az üzlet. Ha nem, akkor én elmegyek.

Kiss odalépett az asztalához, kihúzott egy kartotékos fiókot, sokáig lapozgatott benne, végül kiemelt egy cédulát:

– Itt van, készítek egy másolatot.

– Nyugodtan, de azt saját magának. Nekem az eredeti kell, a lány aláírásával.

– A másolat épp olyan hiteles lesz, ha lepecsételem.

– Helyes, akkor nyugodtan megtarthatja.

Az orvos kitöltötte és lepecsételte a másolatot, majd átnyújtotta az eredetit.

– Tessék. Kérem a recepteket.

Husz megnézte a kartotékot: kiállításakor a lány terhességének második hónapjában járt, apaként Eszenyi Ferencet jelölte meg. A férfi nem kételkedett benne, hogy ez a dokumentum kiegészítve a boncolási jegyzőkönyvvel, megdönthetetlen bizonyítékul szolgálna a klubtulajdonos ellen egy jövőbeni bírósági tárgyaláson, egyben végleg eloszlatja a Kovács ellen emelt vádakat. Vigyázott rá, hogy az elégedettség ne üljön ki az arcára, mikor átnyújtotta a recepteket.

– Parancsoljon, doktor úr!

– Mi a biztosíték rá, hogy mindet ideadta, ami magánál van, és nem csinált róla másolatot?

– Semmi, de nyugodtabban alszik, ha elhiszi.

Husz magához vette a személyi igazolványát, majd köszönés nélkül kilépett a rendelőből. Távozóban még hallotta, hogy az orvos magára zárja az ajtót és sietősen tárcsázik – nem voltak kétségei, hogy Eszenyit értesíti a történtekről. Beült Noémi kocsijába:

– Mehetünk.

– Mit végeztél?

– Azt hiszem, nagyon sokat, de most tűnjünk el a környékről, mert itt perceken belül nagyon melegünk lehet.

Husz nem akart időt engedni ellenfeleinek, hogy felkészülhessenek az akció elhárítására, megkérte Noémit, hogy Dunaagócsról vigye be egyenest a győri kapitányságra. Szólt a kapuőrnek, hogy jelentse be Kajdácsynak: találkozni kíván vele. Megelégedésére a százados hajlandó volt fogadni az irodájában.

– Üdvözlöm, ügyvéd úr. Épp akartam keresni magát.

– Úgy látszik, én mindig jókor jövök. Mi történt?

– Lezárom a vizsgálatot. A jövő héten tartanánk iratismertetést, utána továbbadnám az ügyet az ügyészségnek.

– Szabad megkérdeznem: ez vádemelési javaslatot jelent?

– Igen.

– Maga aztán soha nem beszél mellé.

– Melyik volna a megfelelő időpont?

– Nekem minden időpont jó. Leülhetek?

Kajdácsy megenyhült:

– Tessék. Látom, kezd rájönni, hogy maga sem tud a kerek szoba sarkába pisálni. Szépen verekedett, de nem voltak esélyei.

– Most már túlvagyunk a hivatalos teendőkön, beszélhetünk személyes dolgokról is?

– Attól függ, hogy mire kíváncsi.

– Már biztos tudja rólam, hogy valaha én is rendőr voltam.

– Igen, sejtettem, túlságosan szakszerűen kérdezett.

– Annak idején mi nyomorogtunk, érdekelne, hogy mit keresnek a maiak, például maga. Persze, csak ha nem titok.

– Miért volna titok? Annyi biztos, hogy a töredékét, mint maguk ügyvédek.

Kajdácsy az íróasztala fiókjából egy bérelszámolási szalagot vett elő:

– Gondolom, a maga idejében is úgy volt, hogy a fizetés több tételből rakódik össze. Én százados vagyok, a rendfokozati illetményem 2100 forint, a beosztási 5800, már elmúltam 35 éves, ezért kapok 1187 forint korpótlékot. Ehhez jön még a húspénz, a ruhapénz, a tizenharmadik havi fizetés – mely adható, de nem jár. Mindenből levonják az adót, összesen tízezer forintot kapok kézhez. Elváltam, minden hónapban feladok kétezer forintot gyermektartásra.

– Nem marad túl sok – mondta Husz résztvevő hangon. – Másféle jövedelem?

– Mire gondol?

– Szülői támogatás, butikos szerető, bérbe kiadott lakás, lottónyeremény és így tovább.

– Kevés dologra vagyok büszke, de arra igen, hogy csak a munkám után élek.

Husz elismerően bólintott:

– Szép is az, ha az ember úgy tudja beosztani a pénzét, hogy mindenre jusson. Engem is megtaníthatna rá.

– Milyen tekintetben?

– Például abban, hogy nettó nyolcezerből miképp lehet olyan divatosan öltözni, mint maga és erre hogy tellett.

Husz kitett egy papírt az asztalra, Kajdácsy mintha attól tartott volna, hogy nyomot hagy rajta, nem nyúlt érte:

– Mi ez?

– Annak a számlának a másolata, mely azt tanúsítja, hogy maga befizetett egy tételben háromszázezer forint negyedéves tagsági díjat a Piroschka Klub számlájára. Feltételezem, hogy hamisítvány, csak az ellenségei akarják lejáratni. Ha pert kíván indítani, szívesen elvállalom a képviseletét. Azt ne mondja, hogy biztonsági feladatokat látott el ellenszámlára egy kuplerájban, az orvosság keserűbb volna a betegségnél.

Kajdácsy nem válaszolt, Husz folytatta:

– Ha jól számolom, ez az összeg majdnem hároméves tiszta keresetének felel meg. Még ebben a mai mocskos és korrupt rendőrségben is sok embert érdekelne, hogy honnan vette rá a pénzt.

Kajdácsy mereven nézte a számlamásolatot:

– És most mi a szándéka?

– Nem akarom a vérét venni, de huszonnégy órán belül szabadlábra kell helyeznie Kovács urat.

– Ezt nem lehet megoldani.

– Hogyne lehetne. Én itt helyben beadom a kérelmet, magának csak végig kell futtatnia.

– Az ügyészség ebben az ügyben fokozott felügyeletet gyakorol, a saját hatáskörében dönt.

– Ne tanítson, régi csiligás vagyok. Maga kell legyen olyan jóban az ügyésszel, hogy azonnal fogadja. Bejelenti neki, hogy Kovács úr feltáró jellegű vallomást tett, mindent elmondott, tehát nem állnak fenn tovább az előzetes letartóztatás indokai.

– Van más választásom?

– Nem, azt hiszem, hogy nincs.

– Rendben van, megpróbálom.

– Ez csak az első lépés. Zárja le a vizsgálatot Kovács úr ügyében. Bűncselekmény hiányában, bizonyítottság hiányában, a.-pont, b.-pont, ahogy tetszik.

– Nem tehetem meg.

– Hogyne tehetné?! Ahogy felépítette ezt a kártyavárat, úgy le is tudja bontani.

– Hiába sikerülne szabadlábra helyezni, az emberölés ténye akkor is fennáll.

– És egy új vizsgálatot kellene kezdeményezni valaki más ellen, maga pedig fél az illetőtől, igaz? Talán tudok segíteni. – Husz lerakott az asztalra néhány másolatot a Bécsben szerzett iratokból. – Ha lőni nem is, de visszalőni jó lesz.

Husz köszönés nélkül kifelé indult, az ajtóból még visszafordult:

– Szóval huszonnégy órája van rá.

Husz Noéminál töltötte az éjszakát, reggel a lány hazavitte. Kiérve Karolinaligetre a férfi elköszönt, megállapodtak az esti találkozásban.

Az addig borús égből váratlanul kisütött a Nap, az ázott fű keserű párája terjengett a réten. A ház kapujába érve rutinszerűen benyúlt a postaládába, de csak néhány áruházi prospektust talált benne.

Husz áporodottnak találta a lakás levegőjét, szélesre tárta az ablakokat. Megpróbált rendet rakni a szobákban is, halomba gyűjtötte a székekre dobott ingeit és alsónadrágjait. Épp ki akarta vinni a szennyest a fürdőszobába, hogy berakja a mosógépbe, mikor kint az utca délelőtti csendességét egy közeledő autó motorzaja verte fel, aztán a kocsi megállt a ház előtt. Husz kíváncsi volt az érkezőre, az ablakhoz lépett, a rendőrségnél beidegződött mozdulattal önkéntelenül oldalt húzódott a nyílásból, így nem mutatta a teljes testfelületét. Ez a tartás mentette meg az életét, mert tőle alig néhány centiméterre vágódott be egy géppisztolysorozat. A felszálló vakolatpor elborította a szobát, elvakította a férfit, ösztönösen lebukott az ablak alatti fal takarásába. Menekülésre nem gondolhatott: minden ablak és az ajtó is az utca felé nyílt. Átkúszott a fürdőszobába, leemelte a takarólemezt az elzárócsap mögötti üregről és elővette a pisztolyt. Védett állást keresve várta, hogy a támadók betörnek-e a lakásba. Megkönnyebbült, mikor meghallotta, hogy az autó elhajt a ház elől.

Husz felállt, megvárta, amíg kiszellőzik a szoba, aztán becsukta az ablakot.

– Hamar megjött a válasz! – mormogta maga elé.

Átment a konyhába, a hűtőszekrényből elővette a pálinkásüveget és töltött magának. Ült, a padlóra meredt, csak lassan fogta fel, hogy mi is történt valójában.

Mikor Husz a Rézmíves utcai ház kapuja elé ért, valaki ráköszönt:

– Jó estét, ügyvéd úr!

Felkapta a fejét és a hang irányába nézett: az út széléről egy parkoló autónak támaszkodó középkorú férfi bólintott felé, Husz nem találta ismerősnek az arcát.

– Jó estét, hol találkoztunk?

– Szabó János vagyok, Kovács úr sofőrje. Egyszer én vittem le az ügyvéd urat Dunaagócsra.

– Igen, most már emlékszem magára. Mi járatban van? Noémit hozta?

– Nem, a Kovács urat Győrből.

– Kiszabadult?

– Igen, délben engedték ki a rendőrségtől. Egy órája sincs, hogy megérkeztünk.

Husz egy biccentéssel elköszönt, a lépcsőházban megállt, és elképedten csapott jobb öklével a bal tenyerébe, nem akarta elhinni, hogy sikerült az akciója. Felment az emeletre, a csengetésre Noémi nyitott ajtót, a férfi beléptére Kovács is felemelkedett a bőrfotelből, kezet nyújtott:

– Isten hozta, áldás az érkezőre! Jöjjön beljebb – egy üveg pezsgőt nyújtott át Husznak. – Felbontaná? Én nem értek hozzá, ritkán iszom, de ez az alkalom megérdemli.

– Szívesen.

Husz egy pillantást vetett az üveg címkéjére: héber betűk álltak rajta, most látott először kóser pezsgőt.

– Mitől lesz kóser egy pezsgő?

– A rabbinátus felügyelete alatt készül. Dunaagócson biztos azt mondanák, hogy ehhez is keresztény vér kell.

Husz egy szalvétával körültekerve kihúzta a dugót és töltött a poharakba.

– Köszönök mindent! – mondta Kovács.

– Nem csak rajtam múlott, hogy így sikerült.

– De igen, senki nem tett egy lépést sem. Maga egyedül szállt szembe velük, sőt olykor velem is.

– Más nem is nagyon szállhatott volna, hiszen én voltam az ügyvédje.

– Ami az anyagiakat illeti, ahogy pénzhez jutok, el fogunk számolni. Holnap vagy holnapután. Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy velünk vacsorázik.

Asztalhoz ültek. Husz Kovács gesztusaiból próbálta felmérni, hogy tud-e a Noémihoz fűződő kapcsolatáról, de az apa magatartása nem árult el semmit.

– Lehet, hogy nem étkezéshez való téma, de néhány dologgal még most sem vagyok tisztában, Husz úr, szeretném, ha elmondaná, hogy mi történt.

Husz széttárta a karját:

– Ez olyan volna, mint a ponyvaregények vége, mikor a mesterdetektív felfedi a zseniális következtetéseit. Az élet sajnos hanyag szerző, sokszor elveszíti ezt a részt, vagy meg sem írja.

– Én mégis szeretném hallani, amit lehet.

– Meg kell mondanom, hogy sok részlet még előttem is homályban maradt, inkább csak kombinálok velük kapcsolatban. Az ilyen feltételezések is érdeklik?

– Igen.

– Akkor megpróbálhatom. Az alaphelyzettel, azt hiszem, nem kell külön foglalkoznom. Eszenyi úgy jött haza Ausztriából, hogy egy támaszponttá építi ki a falut, innen kiindulva szeretett volna később országos szintű érdekeltségeket szerezni. Visszaszorította a konkurens maffiákat, melyek szintén érdeklődtek a környék után, az osztrák határ közelsége, az olcsó munkaerő, a viszonylag zárt környezet nagy előnyt jelentett a lehetséges vállalkozásoknál. Egyetlen ellenfelet talált, magát: korábban jött, már beindította az üzemet, de bízott benne, hogy idővel majd magát is el tudja távolítani a faluból. Minden sikerült neki, megvette a Dóczy-kastélyt és megnyitotta benne a „Piroschka Klub”-ot, visszaszerezte apja régi üzletét. Valóságos hűbérúrrá vált Dunaagócson, megvette vagy megfélemlítette a fontosabb embereket. Tetszése szerint válogatott a nőkben is, szeretője volt Orsainé, az én börtönbeli társam felesége is.

Husz Kovácsra nézett:

– Orsai már meghalt, illetve megölték, elmondhatom: ő küldött magához, hogy próbáljak meg segíteni.

– Legyen az emléke áldott!

– Eszenyi és Orsainé viszonya feltehetőleg már évek óta tartott, de az én barátom nem értesült róla, ismeri azt a közmondást, hogy mindig a férj tudja meg utoljára, ha a felesége félrelép.

Husz mentegetődző kézmozdulatot tett:

– Tudom, hogy nem szereti hallgatni az ilyen kalandokat, de hozzátartoznak a történethez. Később Eszenyi megismerkedett Varjas Edinával, felhordta a Klubba, szórakozott vele. Azt hitte, hogy csak egy lesz a sok közül, de a nő többet akart, megérezte, hogy az élete nagy esélye merült fel előtte. Teherbeejttette magát és nem volt hajlandó elvétetni a gyereket. Elkövette viszont azt a hibát, hogy Kiss Bélánál, a helyi körorvosnál jelentkezett be terhesgondozásra. Nem tudta, hogy Eszenyi a markában tartja az orvost, mert ismeri a kábítószerekkel kapcsolatos üzelmeit. Kiss azonnal jelentette is neki az ügyet. Eszenyi megpróbálta rábeszélni a lányt a magzatelhajtásra, de ő továbbra sem volt hajlandó erre, sőt akcióba lépett. Leveleket küldött Eszenyi többi szeretőjének, ezekben magának követelte a férfit. Írt Orsainénak is, az asszony felháborodott és megfenyegette Eszenyit, hogy szakít vele, ha nem számol le Edinával. Most megint egy lyuk következik az ismereteimben, mert nem tudom pontosan, hogy történt a leszámolás. Mivel simán, botrány nélkül vitte bele, feltételezem, hogy Eszenyi valamilyen trükkel altatta el a lány éberségét, a legvalószínűbb, hogy házasságot ígért neki.

– Ezt miből gondolja?

– Mert a lakásán találtam egy olyan papírt, melyen már az „Eszenyi Ferencné” aláírást is próbálgatta. Valahová elcsalták és megölték, megint csak nem tudom, mikor és hogyan. Azt valószínűnek tartom, hogy Eszenyi hajtotta végre a gyilkosságot, ő nem az az ember, aki csendestársakat vesz be a vállalkozásába. A kegyetlen elkövetési forma is az egykori légionistára vall – tudniillik Eszenyi szolgált az Idegenlégióban. Az viszont világos, hogy miért a zsidó temetőben ásták el a holttestet, így is megpróbálta bajba keverni magát.

– És a barátját, ezt az Orsait, miért ölték meg?

– Csak találgatni tudok. Az történhetett, hogy Kiss Béla egy kábítószeres rohamában kifecsegte Varjas Edina terhességét, vagy talán még többet is Orsainak. A barátom nem tudta, hogy a felesége érdekelt az ügyben, elmondta neki az értesülését, velem is akarta közölni. Az asszony jelentette a fejleményeket Eszenyinek, ő úgy döntött, hogy a barátom veszélyes, el kell tenni láb alól. Mindehhez asszisztált a rendőrség, Kajdácsyt megvették kilóra, nem tudom, mennyire volt tisztában a történtekkel, annyi biztos, hogy elkente Orsai halálának a körülményeit. Később is falazott Eszenyinek. Mikor Edina holtteste előkerült, Kiss Bélát választotta ki helyszínelőnek, boncoló orvosnak pedig a legfelületesebb rendőrorvost a megyében, aki olyan jegyzőkönyvet állított ki, amilyet éppen igényeltek tőle, nem vette észre a háromhónapos terhességet. Aztán Edinát gyorsan eltemették, ha nem exhumáltatjuk, soha nem derült volna ki.

– A vérvád mikor jutott eszükbe?

– Nem tudom, annyi valószínű, hogy a lány nagyanyjának fantáziálása sugallta a megvágott csuklóról. Mindez beleillett a tervbe, ment a maga útján, sikerült is magára és a bécsi üzlettársaira terelni a gyanút. Eszenyi elbizakodott, elvesztette a veszélyérzetét, így fordulhatott elő, hogy hozzáférhető helyen hagyta azokat a dokumentumokat, melyekkel sakkban tartotta kapcsolatait és nekem sikerült megszereznem őket.

– Hogyan? – kérdezte Kovács.

– Az nem tartozik ide, azt szokták mondani, hogy amit nem tud az ember, attól nem lesz melege.

– Értem, és ezután mi történik majd? Már úgy gondolom, hogy hivatalosan.

Husz ivott egy kortyot.

– Akik sárosak voltak ebben az ügyben, nyilvánvalóan menteni próbálják a bőrüket, és mindent ráfognak majd Eszenyire. Ehhez persze neki is lesz egy-két szava, és a mai igazságszolgáltatásban van esélye, hogy megússza. Ha mégis komoly bajba kerül, valószínűleg eltűnik. De ez már nem a mi ügyünk, maga ellen végképp be fogják szüntetni az eljárást. Kérdezhetek én is valamit?

– Tessék.

– Hogy fog élni ezek után?

Kovács maga elé nézett:

– Hogy? Nekem nagyon tanulságos volt ez a pár hét, melyet a fogdában töltöttem, még soha nem jutott ennyi idő a gondolkodásra. Most már kevesebbel is beérem, nem tervezek hosszú távra, nem vállalkozom többé küzdelmekre. Sohasem képzeltem úgy, hogy örökké itt maradok, de mindenképpen akartam itt élni még néhány évet – azt hiszem, erről beszéltünk is. Most már belátom, hogy ez nem lehetséges, el kell menni innen, Magyarország mérgezett föld. Ez nem azt jelenti, hogy már holnap felszámolok mindent, meg kell beszélnem a társaimmal, de arra mindenképpen vigyázni fogok, hogy bőröndökkel távozhassak innen és nem csak a puszta életemmel. Van még néhány más elintéznivalóm is; vissza kell szereznem a fiamat.

– Történt, ami történt?

– Nem hagyhatom őt az idegenek kezében, én felelek érte Isten előtt! Nem ronthatták meg a szíve mélyéig. – Kovács az órájára nézett. – Köszönöm a vacsorát, Noémi, lassan indulnom kell.

– Maradj itt éjszakára, apu.

– Nem lehet, rengeteg elintéznivalóm gyűlt össze, szeretném Győrben kezdeni a napot. Ne legyen gondod velem, Jánost itt tartottam, majd hazavisz.

Kovács kiitta a poharát, aztán kezet nyújtott Husznak:

– Még egyszer köszönök magának mindent. Még csak annyit akarok mondani, hogy ugyanazt a hibát nem szoktam kétszer elkövetni. Egyszer már megpróbáltam beleszólni a lányom életébe, nem sikerült, még egyszer nem kísérletezek. Neki joga van, hogy maga döntse el a sorsát.

Hangsúlyából Husz felfogta, hogy a férfi az ő Noémihez fűződő kapcsolatára céloz, bólintott, aztán leszegte a fejét, csak akkor emelte fel újra, mikor meghallotta, hogy Kovács mögött becsukódik a lakás ajtaja. Noémi visszatért, egy gyertyát gyújtott és leült Husz lábához.

– Maradj itt, jó?

– Épp kérni akartam. Ha nem zavarlak, néhány éjszaka szeretnék itt aludni.

– Ezt nem kell kérned, ez a te otthonod is. Valami dolgod lesz holnap a városban?

– Nem, csak arról van szó, hogy nem akarok célpontot nyújtani Eszenyinek.

– Megfenyegetett?

Husz nem akart beszélni a lánynak az ellene intézett merényletről, kitérően válaszolt:

– Nem félek, de már vannak tapasztalataim róla. Iszol még egy kis pezsgőt?

– Kérek. Kezdek olyan kellemesen zsibbadni.

– Egészségedre.

– Mit szólsz apuhoz? Ugye milyen okosan beszélt?

– Igen. Úgy látszik, ez az ügy is elmúlik lassan. A világ alig vette észre és ami a tudomására jutott, azt is el fogja felejteni. Ez önmagában nem volna érdekes, ti is megnyugosztok, csak azért baj, hogy az ügy nem futott el a maga végletéig, mert semmi sem tisztázódott. A genny góca bennmaradt és ha a seb újra elfertőződik, nem biztos, hogy a gyulladás ismét ilyen simán lezajlik majd. De ez már nem az én dolgom, én az apád ügyét vállaltam el és nem azt, hogy egy egész világot korrepetálok erkölcstanból.

– Mihez kezdesz ezután?

– Én újra lemerülök, rosszabb körülmények közé, mint régen. Ettől az ügytől feketeseggű lettem a környezetemben, a keresztények és a zsidók szemében egyaránt. Újságokban többé nem fogadják el az írásaimat. Nincs más esélyem, mint hogy megpróbálom beindítani az irodámat. Azon tűnődöm, hogy összeállok egy másik magamfajta ügyvéddel, hátha megosztott költségekkel és dupla klientúrával jobban megy majd.

– És velünk kettőnkkel mi lesz?

– Ezt most miért kérdezed? Már megbeszéltünk Bécsben mindent.

– Én ott sem fogadtam el, amit mondtál. Nem akarlak elveszíteni, inkább itt maradok Magyarországon.

– És az apád?

– Apu meg fogja érteni.

Husz maga elé bámult; a gyertya lángja az észrevehetetlen huzatban is meg-megnyúlt, fénye ilyenkor rávetődött a selyem falitapéta mintáira.

– Én nem akarom, hogy áldozatot hozz értem.

A lány elengedte a kezét és haragosan nézett rá.

– Mit tudsz még?

– Hogy érted, hogy mit tudok?

– Milyen közhelyeket?!

– Ha akarod, tíz perc múlva felkelek és elmegyek innen, de ezt az ügyet még beszéljük meg. Előbb-utóbb mindenképpen vége lesz a kapcsolatunknak, huszonöt évvel vagyok idősebb nálad és belülről sem vagyok fiatalabb a koromnál egy nappal sem.

– De ettől még nem kell elpusztítani mindent magad körül.

– Én nem szeretek élni, rajtam te sem tudsz segíteni. Nagyon kérlek, ne rontsd el a mai estét, de ha nem bírsz változtatni a hangulatodon, akkor fejezzük be itt és most.

Noémi megtörölte az arcát:

– Ne haragudj, nem akartalak bántani, de épp a végére készültem ki. Várj, rendbehozom magam.

Husz még ülve maradt a fotelben, nézett a fürdőszobába kilépő lány után. Biztos volt benne, hogy még sokszor összevesznek és kibékülnek majd, de minden egyes alkalommal távolabb és távolabb kerülnek egymástól. A kapcsolatuk nem egyszerre, egy hirtelen és fájdalmas csapással záródik majd le, hanem egy lassan leálló ingaóra sétálójának mozgásához hasonlóan.

Este hazafelé tartva Husz már a lakása közelében járt, mikor egy veszteglő autót vett észre az úton. Egy kupacban négy-öt ember is állt körötte; egyikük mélyen belehajolt a felnyitott motorházba, a többiek tanácsokat adtak neki. Husz megtorpant és visszahúzódott a házak árnyékába. Gyanúsnak találta ezt a szituációt, arra gondolt, hogy csapdát állítottak fel neki. Felmerült benne egy olvasmányélmény: annak idején a Dél-Amerikában bujkáló háborús bűnös Adolf Eichmannt is hasonló trükkel fogták el az izraeli ügynökök.

Kivárta, amíg a társaság szétbontakozik és áttekinthetővé válik, ekkor felismerte köztük az egyik szomszédját. Összeszedte magát és tréfálkozva odaszólt:

– Ha rossz a gyertya, nekem van otthon egy mécsesem!

Elhaladt mellettük, de a feszültség a lakásba beérve sem enyhült benne. Kezében egy üveg sörrel leült és hosszan bámulta a szoba falán azokat a nyomokat, melyeket a géppisztolysorozat hagyott rajta.

Husz úgy érezte, nem tud tovább a fenyegetések árnyékában élni, pisztollyal a párnája alatt aludni, kiszolgáltatottan várni, hogy mikor csapnak le rá. Tudta, hiába is kérne védelmet, senki sem segítene rajta. Idegi tartása egyre inkább megingott, egyetlen esélye maradt, minél hamarabb nyíltan szembenézni Eszenyivel.

– Holnap lemegyek hozzá! – morogta maga elé.

Nehezen várta a reggelt, amíg elindulhat Dunaagócsra. Csak hajnal felé aludt el, álmában kusza jelenetek követték egymást. Előbb egy állatkerti struccketrecet látott; a rácsok közé bedobtak egy kistermetű, gyapjas korcs kutyát, nem lehetett tudni, hogy eleve tápláléknak szánták-e, vagy valaki durva tréfát űzött. Küzdöttek egymással, a kutya alig-alig védekezett a strucc csőrütései ellen, végül a madár egy akkora csapással adta meg neki a kegyelemdöfést, hogy a kutya koponyacsontja szikrákat vetett, teste a levegőbe emelkedett, majd döglötten visszahullt. Alig tűnt el ez a kép, Husz egy mondatot hallott ismétlődni:

– „És a katonák is úgy halnak meg, hogy a szél elindul Északkelet felől…”

Csatakos testtel ébredt fel, sietve készülődni kezdett, pénzt vett magához és a pisztolyt is berakta a kézitáskájába.

Husz megőrizte azt a belépőt, melyet első látogatásakor Eszenyitől kapott, mégis tartott tőle, hogy a biztonsági emberek nem engedik be a Klubba. Úgy gondolta, könnyebben bejuthat, ha nem gyalogosan vagy taxin érkezne, ezért Győrbe leérve bérelt egy autót.

A férfi most is bizonytalanul érezte magát a volán mögött, a követő autókat előreengedve óvatosan hajtott el a Klubig. A bejárat előtt megállva tülkölt, várta, hogy beengedjék, de belül semmi sem mozdult.

Husz kiszállt, elolvasta a kapura kiakasztott táblát: „Zártkörű rendezvény” – a dátum egy nappal korábbra szólt és azóta sem vette le senki. Beleszólt a mikrofonba, de nem fogadták a jelentkezését. Tanácstalanul benézett a kerítés rácsán: a kertben egyetlen kocsi sem parkolt. A férfi megtorpant, a kisméretű forgópisztolyt táskájából átrakta a kabátja külső zsebébe.

Husz inkább csak próbaképpen lenyomta a kilincset, meglepetésére a kapu kinyílt. Felment a lépcsőn és belépett a klubba; a helyiségben működött a fűtés, arcát megcsapta a párás meleg. Tekintetét jobbra-balra fordítva haladt végig a folyosón. A bárban nem talált senkit, de a megterített asztalokon teli poharak és tányérok maradtak. A szalvétával körültekert nyakú palackok előtt foltokban száradt meg a kicseppent bor, a húsból kiállt a beleszúrt villa. A hirtelen megdermedt környezetről Husznak önkéntelenül a Csipkerózsika film jutott az eszébe, mikor a boszorkány átka nyomán egy pillanat alatt leállt az élet a királyi palotában.

Felkapaszkodott az üveglappal borított pódiumra, melyen a táncosnők szokták előadni a műsorukat és a tükörajtón átment a VIP-szobába. Morgásszerű hangot hallott, egy pillanatra megtorpant, de csak a gázkandallóban emelkedett magasabbra az automata vezérlésű fűtőláng.

Eszenyi holtteste a szőnyegen feküdt, arca fölfelé tekintett, mintha a mennyezetre festett angyalábrázolatokat bámulná. Halála pillanatában hanyatt zuhanhatott, az ütődéstől üvegszeme kiesett és látszott mögötte az üres szemgödör. Mellette a szőnyegen már megkocsonyásodott a vértócsa, kiömlött vizes festékhez hasonlított.

Husz közelebb hajolt a hullához: olyan közelről lőttek rá, hogy a fegyver torkolattüze valósággal megperzselte Eszenyi búzakék zakóját. A mellgödrében kis sárga tócsa gyűlt össze, Husz undorodva nyugtázta magában, hogy a gyilkosok levizelték az áldozatukat, emlékezete szerint ez a gesztus keleti bűnelkövetőre vallott.

A férfi állt még néhány percig a teremben. Kísérletet sem tett rá, hogy megfejtse a gyilkosság indítékait, csak feltételezte, hogy a klub tulajdonosával a rivális bandák végeztek. Husz a szíve mélyén örült, hogy helyette mások számoltak le Eszenyivel.

– Soha nincs kettő három nélkül! – morogta maga elé. – Szóval ő volt az!

Husz megpróbálta végiggondolni a várható következményeket. A zártkörű rendezvényen megjelent vendégeknek jó okuk lehetett, hogy elmeneküljenek a helyszínről, ők ezután sem fognak jelentkezni a rendőrségen, a nyomozás a maffiák harcának vonalán indul majd el, és aligha vezet eredményre. Átfutott az agyán a gondolat, hogy a gyanú esetleg Kovácsra hárulhat, de ezt eleve kizárta, mivel a vállalkozó a családjával együtt már egy héttel korábban elutazott külföldre.

A férfi a szobapulthoz lépett, egy vodkásüvegből ivott néhány kortyot. Azonnal megbánta, mert eszébe jutott, hogy még le kell vezetnie Győrig és fennakadhat egy országúti ellenőrzésen. Megrázta a fejét, nem akarta ezzel az aggódással is terhelni az idegeit. Meggyőződött róla, hogy nem hagyott nyomokat maga után, majd ugyanazon az útvonalon, melyen bejött, elhagyta a Klubot.

Husz baj nélkül lejutott Győrbe, leadta a bérelt autót, a kölcsönzőből kilépve kényelmes lépésekkel indult el a vasútállomás felé. Megnézte a menetrendet: több mint egy órát kellett várnia a következő gyorsvonatig Budapest felé.

Kisétált a városba és beállt egy pinceborozóba, kezében a pohárral nekidőlt a lambériával burkolt falnak. Úgy találta, minden tekintetben teljesítette a vállalt feladatokat, és a Kovácstól kapott ötszázezer forint egy időre megoldotta az anyagi gondjait. Megkönnyebbülés helyett mégis ürességet érzett, beletúrt ritkuló hajába és megmasszírozta a tarkóját, hogy indulásra bírja magát.

Husz a pályaudvari kis üzletben vett egy negyedliteres vodkát, két-három hajtásra megitta. Elaludt, álmában hazafelé tartott, a lakása előtti kerítésnél Noémi várta egy szokatlanul bő kabátba burkolózva. A lány azt mondta, hogy terhes és meg akarja tartani a gyereket. Ha Husz nem vállalja, akkor is megszüli, de eltűnik vele és soha többé nem jelentkezik. A férfi megfogta a kezét és bevitte a házba.

Husz felriadt, a vonat már Kelenföldnél járt. Eltűnődött azon, hogy az álom miképp játszotta egybe Noémi és Varjas Edina sorsát. Megvizsgálta magát, hogy elfogadott volna-e egy gyereket, de úgy találta: semmi körülmények között.

– Nem adok túszokat a világnak! – mormogta maga elé a régi mondást.

Beérve a Keletibe Husz önkéntelenül elindult egy telefonfülkébe, hogy felhívja Edithet, most egyből eszébe jutott a száma. Csak néhány lépés után fogta fel, hogy az asszonyt már rég eltemették.

Hazament, a kerítésnél önkéntelen pillantást vetett arra a helyre, ahol álmában Noémit látta, de nem ült ott senki. Husz felbontott egy üveg sört és a televíziós műsorfüzet után nyúlt, hogy megkeresse, melyik műholdas csatornán közvetítenek kosárlabda-mérkőzést.

1999. január 25.