Az Abortusz-szigetek

1987. november elején a posta egy vaskos könyv formájú csomagot kézbesített ki a lakásomra. Nincs mit tagadnom: némi bosszúsággal vettem át, általában dedikálást kérő olvasók szokták elküldeni ilyenformán megjelent írásaim egy-egy példányát, és én irtózom a visszajuttatással kapcsolatos csomagolásoktól, sorbaállástól. Ez a küldemény azonban már első pillantásra is eltért a megszokottól: Angliából érkezett, a borító papír bal felső sarkában doktor Lawrence Gallowich neve állt feladóként.

A csomagból egy kéziratköteg került elő, egy külön borítékból pedig egy kísérőlevél, először azt nyitottam fel:

Ezek után érthető érdeklődéssel bontottam ki a kéziratköteget összefogó spárgát, és magam elé húztam az első lapot.

Előre elnézést kérek az olvasótól száraz, értekező stílusomért, tudom, hogy írói eszközeim rendkívül szegényesek, nem tudok párbeszédeket vagy hatásos fordulatokat szerkeszteni, de talán kárpótol ezért az a törekvés, hogy az általam tapasztalt tényeket a maguk teljes valóságában vessem papírra.

Bárhogy is szeretném, nem tudom elkerülni, hogy néhány szót ejtsek magamról is. Apám révén magyar származású vagyok, családi körben ma is Lőrincnek szólítanak, de már kint Angliában születtem, közelebbről Liverpoolban, 1952. március 12-én.

Apám egy gazdag polgári családban látta meg a napvilágot, de mint az emberi egyenlőség meggyőződéses híve, kora ifjúságától fogva rokonszenvezett a demokratikus, sőt forradalmi eszmékkel, aktívan részt vett a rövid életű Magyar Tanácsköztársaság küzdelmeiben. Olyannyira elkötelezte magát, hogy 1919-ben, a forradalom véres bukása után jobbnak látta Angliába emigrálni.

Apám, kétségtelen idealizmusa mellett, mindig is azt a nézetet vallotta, hogy „az ördögnek is kell egy gyertyát gyújtani!”, vagyis minden lehetőségre fel kell készülni, ezért a családi vagyon egy részét már a Tanácsköztársaság ideje alatt kijuttatta külföldre, egy különösen értékes dohányszelence-gyűjtemény formájában. Angliába való érkezése után ezt a kollekciót pénzzé tette, és megvásárolt belőle egy nem túlságosan nagy, de nem is túlságosan kicsi szállítmányozási vállalatot.

Én később, ifjúvá serdülten mélyen erkölcstelennek találtam, hogy valaki egyszerre két vasat is tart a tűzben, különösen felháborított, hogy a dohányszelencéket a „világ proletariátusának” címezve forradalmi üdvözletként juttatták ki egy megbízható külföldi bankba. Hangot is adtam ellenérzéseimnek, de apám mosolyogva legyintett.

– Te ehhez nem értesz, Lőrinc. Az embernek kell hogy legyen meggyőződése, de ezért legföljebb a létét áldozhatja fel, a jólétét semmiképp.

A hasonló cinikus megjegyzések – és mindazok az előnyök, melyekben egy gazdag család és egy olyan fejlett tőkés ország, mint Anglia részesíthetett – nem tudtak eltéríteni eredendő szándékomtól: életemet az emberi egyenlőségért folytatott küzdelemnek, az elnyomottak ügyének kívántam szentelni. Már tizenhat éves koromban részt vettem a különböző polgári szervezetek és egyenlőségi ligák munkájában és tüntetésein. Ne vegye dicsekvésnek az olvasó, de nevemet és cikkeimet széles körben ismerték messze túl Anglia határain is.

Az egyetemen jogi és közgazdasági tanulmányokat folytattam, diplomadolgozatomnak „A kapitalista Anglia vétkei az emberi jogok ellen” címet adtam, és megpályáztam vele az Angol Királyi Akadémia nagydíját. A bírálóbizottság elnöke már a cím olvastán megcsóválta a fejét:

– Ez a legarcátlanabb vállalkozás, mellyel valaha is fordultak hozzánk, de kétségtelenül ügyes ötlet!

Ha a nagydíjat nem sikerült is elnyernem, az Akadémia, méltányolva tanulmányom értékeit, egyéves ösztöndíjban részesített, melyet a témámmal kapcsolatos további kutatásokra kívántam fordítani. Úgy gondoltam, célszerű volna meglátogatni az Egyesült Királyság egykori gyarmatait, mert ott mutatkoztak meg legélesebben a kizsákmányolók és elnyomottak közötti ellentmondások, felméréseimet a modellértékű, klasszikus gyarmati emlékekben bővelkedő Indiában kívántam kezdeni.

Mivel az utolsó évek túlhajtott erőfeszítései, az éjszakába nyúló görnyedések az íróasztal fölött meglehetősen igénybe vették a szervezetemet, az utazást szerettem volna pihenéssel egybekötni. Apám, igénybe véve összeköttetéseit, elintézte, hogy egy rendkívül kedvezményes jegyet kapjak a Cook Hajóstársaság Majestic nevezetű luxus-óceánjárójára. Csak hosszas rábeszélésre és jobb meggyőződésem ellenére fogadtam el végül ezt a felajánlott lehetőséget, rossz érzésem tovább fokozódott, mikor hajóra szállva megbizonyosodtam, hogy olyan lakosztályban helyeztek el, melyben rendes körülmények között államfőket és olajmilliárdosokat szoktak vendégül látni. Én, mintegy önmagam előtt is jelezve elvi tiltakozásomat a fényűzés ellen, elhatároztam, hogy beérem a lakosztály legkisebb kabinjával, és át sem lépem a többi szoba küszöbét.

A Sors különös szeszélye folytán épp a 33. születésnapomon, 1985. március 12-én indultunk el Liverpool kikötőjéből. Mikor búcsúzóul átöleltem szüleimet, még nem sejtettem, hogy a hajónk soha nem jut el kitűzött céljához, Indiába, és én is eszméimben mélyen csalódva térek majd vissza szülővárosomba.

A hajóút első napjai egyhangúan teltek el. Engem nem vonzottak az első osztályú fedélzet csillogó ékszer-, ajándék- és ruhaboltjai, nem vettem részt a koncerteken, varietéműsorokon és táncmulatságokon, arra sem álltam be tippelni, hogy hány tengeri mérföldet tettünk meg az elmúlt 24 óra alatt. Vagy a kabinomba húzódtam be, pihenéssel-olvasással töltve az időt, vagy a hajó alacsonyabb rangú tisztjeivel váltottam egy-két szót.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy ezt az utat nem lehetett szabályszerű tengeri átkelésnek tekinteni, több szempontból is jobban illett volna rá a „hosszan tartó kéjutazás” meghatározás. Az útvonalba számtalan kitérőt iktattak be: turistanevezetességeket és egzotikus látványosságokat egyaránt felkerestünk, hosszabb-rövidebb időket töltve a helyszíneken.

Egyik ilyen kerülőnkön, az útikönyvek által különösen ajánlott Nelson-földi tűzhányók felé tartva letértünk a nagy nemzetközi hajózási útvonalakról. Alig tettünk meg néhány mérföldet, mikor viharba kerültünk. A Természet hasonló támadásai nyilvánvalóan nem veszélyeztethették már a modern óceánjáró biztonságát, a vihar mindössze az első osztályú utasokat szorította le az oldalt nyitott sétafedélzetről a szalonba, ahol zenei programot rögtönöztek a számukra. Én természetesen nem tartottam velük, mint Liverpoolnak, a nagy kikötővárosnak a szülöttét rendkívül érdekelt, hogy egy olyan óriási hajó, mint a Majestic, hogy manőverezik a viharban, engedélyt kértem és kaptam, hogy felmehessek a parancsnoki hídra.

Elragadtatva néztem az ősi színjátékot: a feltornyosuló, majd a hajóorron megtörő hullámokat, a vizet korbácsoló villámokat, a Majestic közben minden nehézség nélkül haladt az előre beprogramozott irányba. A kapitánynak nyilvánvalóan a terhére voltam, de ezt egyetlen gesztussal sem éreztette velem, udvariasan megkérdezte: kívánok-e teát, igenlő válaszomra a kannát felhozatta a kormányállásba, és saját kezűleg töltött két csészébe.

Éppen tejszínt öntöttem az erős kínai teába, mikor hirtelen csörömpölést hallottam, felnéztem: a kapitány döbbenten figyelte a hajó előtti vízcsíkot, és elejtette a csészéjét a meglepetéstől. Felugrott, majd egy hirtelen mozdulattal kikapcsolta a hajó automata vezérlését, és a kormánykerékhez sietett, minden erejét összeszedve, egy roppant energikus rántással kitérítette a hajót menetirányából. Utána még sokáig mereven bámulta a vizet, és arcán csak lassan engedett fel a feszültség.

– De hát mi történt? – kérdeztem értetlenül.

A kapitány láthatólag vívódott magával, kereste a helyes döntést.

– Mivel ön, Gallowich úr, tanúja volt az eseménynek, és bizonyos következtetéseket mindenképpen levonna, nincs értelme, hogy titkolóddzak ön előtt. De becsületszavát kell kérnem, hogy egy óvatlan szót sem ejt el az utastársai előtt, mindenképpen el kell kerülnünk a pánik kitörését.

– Megígérem önnek, kapitány.

– Adjon kezet rá, uram!

Kézfogás után a kapitány közelebb hajolt hozzám.

– Az az igazság, hogy egy tengeri akna úszott el a hajó előtt, ha nem változtatom meg hirtelen a haladási irányt, minden valószínűség szerint ráfutottunk volna, és ez esetben valamennyien Szent Péter társaságában költjük el a vacsoránkat.

Nem akartam hinni a fülemnek.

– Nem lehetséges, hogy tévedett?

A kapitány tagadóan rázta meg ősz fejét.

– Semmi sem okozna nekem nagyobb örömöt, mint egy ilyen tévedés, de sajnos, a tény minden kétségen felül áll.

– És milyen akna volt?

– Ezt az idő rövidsége miatt sajnos nem állt módomban pontosan felmérni, de mint őfelsége a királynő egykori haditengerésze, annyit kétségtelenül megállapítottam, hogy az észlelt tárgy az úgynevezett szabadon úszó aknák közé tartozott, melyek általában közepes és annál nagyobb erősségű ütközésekre robbannak. Használatuk sohasem volt túlságosan elterjedt, mivel ide-oda sodródnak, és ennek folytán nemcsak az ellenséges, de a saját, illetve baráti hajókra is veszélyt jelentenek.

– De ki telepíthette ide?

– Ez az a kérdés, amire magam sem találok megfelelő választ. – A kapitány a térképre mutatott. – Jelenleg a Megváltás-szigetek felé közeledünk. Őszintén szólva keveset tudunk erről a területről, amennyire modern korunkban ez egyáltalán lehetséges, „terra incognitá”-nak, ismeretlen földnek kell tartanunk, de nincs tudomásunk összetűzésekről a térségben. Csak két magyarázat kínálkozik: vagy valamilyen bomlott agyú merénylőre gyanakodhatunk, vagy ami valószínűbb, azt tételezhetjük fel, hogy egy második világháborús robbanószerkezet került az utunkba, melyet ez a rendkívüli erejű vihar szabadított ki a hullámsírjából. Hálával tartozunk a Sorsnak, hogy nem történt komolyabb baj.

– Nemcsak a Sorsnak, önnek is adósai vagyunk, kapitány, százak életét mentette meg a lélekjelenlétével.

– Köszönöm az elismerést, uram, magam is azt hiszem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. – Jólesően kinyújtózkodott. – Most, hogy túlestünk a veszélyen, mi a véleménye még egy teáról?

– Ezer örömmel venném.

Ebben a pillanatban egy irtózatos erejű detonáció rázta meg a hajót, majd ezt valóságos sorozatokban követték a további robbanások. Már akkor, a katasztrófa másodpercében felmértem, hogy egy rendkívüli sűrűséggel telepített aknamezőre futottunk rá. A Majestic gyorsabban megsemmisült, mint amennyi idő alatt lent a zeneteremben a hegedűs végighúzhatta volna a vonóját a húrokon. A hajótest apró darabokra szakadt, meg sem lehetett kísérelni a mentőcsónakok vízre bocsátását.

Mint a világsajtó később beszámolt róla, rajtam kívül a hajó valamennyi utasa odaveszett. Az én életemet az mentette meg, hogy a robbanás ereje messze kiröpített a Majestic legmagasabb pontján elhelyezkedő kormányállásból. Mikor a mélyből újra a felszínre bukkantam, már csak kavargó roncsokat láttam magam körül: a luxushajó dísztárgyai, fényűző bútorok és berendezési tárgyak, koronás monogrammal ellátott takarók, a zenekar összetört hangszerei, az utasok bundái, öltönyei, bőröndök úszkáltak körülöttem, és apró darabokra tépett, felismerhetetlen holttestek.

Körülnéztem, a megrázkódtatástól még elködösült tudatomban úgy éreztem, mintha nem is egy hajó, hanem maga a dölyfös és embertelen Kapitalizmus süllyedne most a tenger fenekére, és bár ez a tragédia engem is közvetlen pusztulással fenyegetett, mégis valami halvány elégtételt éreztem:

– Így végzi tehát! – dünnyögtem magamban.

Életösztönöm annyiban mégis működött, hogy egy kétségbeesett mozdulattal sikerült megkapaszkodnom egy íróasztal maradványában, valaha egy luxuskabin berendezéséhez tartozhatott. Különös szerencsével sikerült kikerülni a hajó elsüllyedésének nyomán keletkező örvényt is, mely okvetlenül a mélybe rántott volna. Az áramlat továbbsodort, a fel nem robbant aknák egymás után koccantak neki az íróasztal sarkának, a kapitány azonban jól becsülte fel műszaki jellemzőiket, mert egyik ütődés sem érte el a robbanáshoz szükséges erősséget.

Ujjaim hamarosan elgémberedtek, alig tudtam fogni az asztalt, jobb megoldást nem találván, egyik kezemmel kioldottam a nadrágszíjamat, és nagy üggyel-bajjal az egyik fióknyíláshoz kötöztem magam. Testem így is fokozatosan kihűlt, nem áltattam magam hiú reményekkel, emlékeztem a szakkönyvek megállapítására, hogy ilyen alacsony hőfokú vízben legföljebb egy-két órát tarthatom magam. Megbékéltem sorsommal, a legszeretettebb lény: anyám képe tűnt fel lecsukott szemhéjam alatt, majd egyre hosszabb időszakokra elvesztettem az eszméletemet.

Egy hullám az arcomba csapott, és hirtelen felocsúdtam. Nem tudtam felmérni, hogy mennyi ideje sodródhattam már a tengeren, de az időjárás közben mindenképpen megváltozott, a víz felszíne lecsillapodott, és teljes erővel sütött a nap.

Az éles fényben feltűnt egy sziget távoli, de láthatóan rendkívül kicsipkézett partvonala – az esély a megmenekülésre erőt adott, és ha kínlódva is, de sikerült felhúzódzkodnom az íróasztal tetejére, onnan figyeltem a közeledő szárazföldet. Minden tájékozódást segítő eszköz nélkül fogalmam sem volt, hogy hová sodródtam, csak feltételeztem, hogy a kapitány által említett legközelebbi szárazföld, a Megváltás-szigetek felé visz a víz.

Egy-egy parti szikla a nap ferdén rávetődő sugaraiban olyannak látszott, mintha betonból öntötték volna, mintegy mesterséges partvédő akadályként – néhány órával korábban ilyen gondolat meg sem fordult volna a fejemben, de mióta megláttam az aknamezőket, már mindent lehetségesnek tartottam. Az esetleges felkapaszkodást a meredek sziklafalakon eleve megoldhatatlannak ítéltem, így levettem az ingemet, és széles lobogtatással igyekeztem felhívni magamra a sziget esetleges lakóinak a figyelmét.

A szigetlakók személyükben nem jelentek meg, de észrevehették és felfoghatták a jelzésemet, mert a betonnak tűnő sziklasor, akár egy síneken gördülő ajtó, megnyílt, és valamilyen rejtett belső öbölből egy fehér, teljesen zárt motoros hajó jött elő. Megközelítette az íróasztalt, melybe kapaszkodtam, és anélkül hogy akár egy ember is mutatkozott volna a fedélzetén, különféle automatikák segítségével drótköteleket hurkoltak a bútorra, és a parthoz vontattak. Ahogy áthaladtunk a határt jelző képzeletbeli vonalon, a sziklának álcázott kapu újra bezárult mögöttünk.

Menet közben átkutattam a fiókokat, nem tudhattam, milyen fogadtatás vár majd rám, ezért őszintén örültem volna, ha egy pisztolyt vagy más fegyvert találok, mellyel szükség esetén megkísérelhettem volna megvédeni magamat, de ehelyett csak egy köteg amerikai dollár akadt a kezembe – ezt mindenesetre magamhoz vettem, és elrejtettem a ruhámban.

A sziklakapun átérve még mindig nem állt módomban partra szállni, a motoros hajó egy hosszú alagúton vontatott át mesterséges hegyek alatt, közben a hajó rejtett hangszóróiból himnikus zene szólt, mely mintha hosszú távollétből vagy számkivetésből hazatérőket köszöntött volna. Az alagút túlsó végén kiérve minden képzeletet felülmúló látvány fogadott.

Ameddig a szem ellátott, száz- és százezer szigetlakó állt egymás mellett olyan szorosan, hogy sem a föld, sem a fű színe nem látszott, de még a terep kisebb egyenetlenségei is eltűntek, csak itt-ott emelkedett ki egy-egy fa. Valamennyien egyforma olajzöld egyenruhát viseltek, és egy kis tepsi alakú, földdel töltött fémedényben valamilyen zöldellő veteményt tartottak a fejük fölé.

A zsúfoltság képét még félelmetesebbé tette, hogy mindegyik szigetlakó nyomorék volt, pontosabban szólva eltorzult testű szörnyszülött. Magasságuk alig-alig érte el az egy métert, némelyeknek csak egy, másoknak viszont négy karja nőtt, hasonlóképpen szemük öt is volt, vagy teljesen hiányzott. Fejük nyak nélkül emelkedett ki a válluk közül, hajjal nem borított koponyájukon átlátszottak a lüktető erek. Így egy tömegben összegyűlve mégis nemcsak irtózást keltettek, de nem hiányzott belőlük az erőnek és az ugrásra kész feszültségnek egy észrevehető sugallata sem.

A talaj szintjén elhelyezkedő tömeg fölött hatalmas léggömbökön néhány szigetlakó lebegett. Ezek nem tartottak földdel töltött tepsiket a fejük fölé, és olajzöld uniformisukon különféle jelzések mutatták, hogy katonák, valószínűleg partvédelmi feladatokat láttak el. Az egyik léggömbbel leereszkedett egy kacska lábú, ugyancsak száz-száztíz centi magas, kidülledt szemű, vízfejű férfi – korát még megbecsülni sem tudtam, éppúgy lehetett húsz-, mint nyolcvanéves, neki sem volt haja vagy fogazata, mely jelezte volna a fölötte elszállt időt, határozott fellépése viszont nem hagyott kétséget afelől, hogy ő a katonák parancsnoka.

Mikor a parancsnok földet ért, elébem sietett, és valamilyen furcsa nyelven, melybe néhány német szót kevert, megszólított. Megtudván, hogy Angliából érkeztem, az egymás mellett állók végeláthatatlan tömegéből kiszólított egy angol nyelven beszélő szigetlakót – az illetőtől ideiglenesen egy katona vette át a tepsit, úgy látszik, a folyamatosság egy pillanatra sem szakadhatott meg. A parancsnok utasítására az alkalmi tolmács elővett egy gépírásos szöveget, és felolvasta:

– „Üdvözöljük hazánkban, az Abortusz-szigetek Népi Köztársaságban, reméljük, jól fogja érezni magát. Engedje meg, hogy röviden ismertessem államunk kialakulásának és eddigi fennállásának történetét.

Mi, akik itt állunk egymás mellett ezeken a nagy világrészektől távol eső szigeteken, az emberi társadalom, a civilizáció, az alapvető emberi érzelmek: a szerelem és a szülői ösztön igazi kisemmizettjei vagyunk.

Fogantatásunk percében életünk még éppúgy indult, mint a többi emberi sarjé, szüleink boldog vagy kevésbé boldog ágyakban, szénakazlak mellett vagy nagyvárosi kapualjak mélyében nemzettek minket, és egy-két hónapig anyánk méhében formálódtunk szabályosan a Häckel-féle biogenetikai törvény szerint.

Ekkor közbeszólt az anyagi érdek, előítéletek, titkos bűn, elárult szerelem, távoli utak vonzása, kényelem, a siker vágya, testvérek irigysége, szűk szobák kényelmetlensége, törvények vagy nemzeti érdek, gyűlölet a világ ellen, végső kilátástalanság és még ezerféle körülmény – bármelyik is következett be, a mi szüleinknek minden esetben egyetlen megoldást sugallt: a mi halálunkat.

Egy orvosi szike vagy falusi öregasszonyok vajákos szerszámai, hagymák méhszájba vezetett túlfejlett csírái, timsós főzet, gőzölgő oltottmeszes-gödör, melynek fölébe guggoltak, és számtalan más eszköz kitépett minket anyánk öléből. Még kialakulatlan, nagy fejű testünket kórházi hulladékgyűjtőkbe, szemétdombokra, derítőgödrökbe, erdei fák tövénél titokban megásott vermekbe vetették, sőt nemritkán állatok fogai közé.

Így folyt ez évszázadokon keresztül szinte változatlanul, csak a helyszínek és az eszközök cserélődtek, váltak egyre modernebbé, a halálunkat jelentő műtét fölött fáklya, gyertya, majd elektromos lámpák fénye imbolygott.

Az idők végezetéig egyformának látszó sorsunkban csak az atomkísérletek hoztak változást, pontosabban a kísérletek egyik járulékos kiegészítője: az atomkoporsók. Ezek az óceánok mélyére süllyesztett, vastag ónfalú tartályok, melyekben a nukleáris kísérletek melléktermékeit távolították el a kontinensek közvetlen környezetéből, egy idő után nem tudtak tovább ellenállni a belülről támadó sugárzásnak és a víz külső nyomásának, kifakadtak, és hagyták, hogy a hullámok lassanként szétmossák a tartalmukat. A sűrű vegyület lesüllyedt, és megtapadt egy-egy víz alatti mélyedésben, és onnan küldte a felszínre sugarait nyugodt egyhangúsággal.

Ezek a sugarak, melyek megölték volna a felnőtt, egészséges embereket, a mi szegény kialakulatlan testünknek az anyaöl melegét pótolták. Ha valamelyik szerencsés társunk, akit Európa vagy Amerika valamelyik nagyvárosának kórházában fosztott meg a szabályos léttől az orvosi kés, a hulladékkal együtt a vízbe került, a hullámok magukkal sodorták, és céltalanul lebegve járta be a tengereket, itt, ezeken a helyeken a meleg sugaraktól új életre kapott.

Társunk megállt itt, és követte a radioaktív sugárzás lassú, fekete örvényeinek mozgását, planktonokat, rég elvonult hajók kicsurgatott üzemanyagának szétporladt cseppjeit nyelte táplálékul, míg az idők múltával egy nap pislákoló, de emberi öntudatra ébredt.

Teste így sem szabadulhatott meg az eleve halálraítéltség nyomaitól, torz és gyönge maradt, ereje alig volt elég ahhoz, hogy kikapaszkodjon a tengerből. Ha lakott vidékre vetődött: kikötőkbe vagy a strandok enyhén lejtő homokpadjaira került, éhen halt, vagy elpusztult a gépkocsik kerekei alatt. Néhol a csőcselék felháborodott a formátlanságán és rútságán – és talán nem is sejtve, hogy emberi lényt pusztítanak el, egyszerűen agyonverték. Csak néptelen környezetben, elhagyott szigetek szikláin maradt esélye a túlélésre.

Itt, a Megváltás-szigeteken, ezen a többé-kevésbé lakatlan környéken is százak és százak pusztultak el, védtelenül a nappal és az éjszaka változásai, a vadállatok körmei, a ragadozó madarak hegyes csőre ellen, de még a növények is mérges váladékot eresztettek az arcukba. Így folyt ez mindaddig, amíg a véletlen szerencse egyszerre öt társunkat vetette partra ugyanazon a szigeten.

Ez az öt társunk, a dicsőséges »Ötök« – emléküket jelenleg könnyűgumiból készült, felfújható szobrok őrzik a szigeteink legmagasabb légterében lebegve – megvédték egymást az idegen világ fenyegetései ellen, és otthont teremtettek maguknak a szigetek egyikén.

A honfoglalást igazságos bosszú követte. Az »Ötök« kiirtottak a sziget felszínéről minden élőlényt, legyen az vadállat vagy madár, elpusztították a növényeket is, mert mindannyian vétkesek voltak fajunk első kísérletezőinek szörnyű halálában. A puszta homokot még a tengerből lepárolt sóval is felhintették, csak akkor akarták elkezdeni az új életet, ha a réginek még a csírái is elpusztultak. Mikor a lassú esők lemosták a sót, és a talaj megérett az új megtermékenyülésre, úttörő társaink távoli szigetekről telepítettek ide ártatlan fákat és madarakat.

Az első szigetlakók napról napra erősödtek, egy idő után már nemcsak önmagukat tudták fenntartani, hanem arra is mertek vállalkozni, hogy felkeressék azokat a radioaktív örvényeket, melyeknek ők maguk is az életüket köszönhették, és kimentették a távoli kontinensekről érkező sorstársaikat, akik hozzájuk hasonlóan keringtek az életet adó vízben.

Hála az atomkoporsók fokozódó számának, mind többen kerültünk erre a szigetre, melynek lassanként a legtávolabbi csücske is benépesedett, mint láthatja, rákényszerültünk arra, hogy több szintben is kihasználjuk a rendelkezésünkre álló teret: a talajon állunk, a fejünk fölé tartott tepsik földjében pedig megtermeljük nélkülözhetetlen élelmiszereinket: a búzát, a kukoricát és a rizst, a légtérbe felbocsátott ballonok pedig szállásul szolgálnak a számunkra.

Erőnk idővel ahhoz is elégségesnek bizonyult, hogy kibővíthessük életterünket, fegyveres harcok árán megszereztünk néhány szomszédos kisebb szigetet, felépítettük rajtuk kormányzási és törvénykezési központunkat, nevelési és üdülési célzatú létesítményeinket és így tovább.

A felszabadító háborúk után kialakult államunk az Abortusz-szigetek Népi Köztársaság nevet vette fel, magában az elnevezésben is jelezni akartuk, hogy nem feledkezünk meg a létünket meghatározó szörnyűséges műveletről, mellyel az ellenséges külvilág már megszületésünk előtt az életünkre tört.

Egyik újonnan elfoglalt területünkön, a Mazsola-szigeten kiépítettük nemzetközi kikötőnket is – egyelőre kizárólag a kereskedelmi forgalom számára…”

A szigetlakó felnézett a papírjaiból.

– Az önök hajójának is ebből az irányból kellett volna megközelíteni az országunkat, így elkerülhették volna a védőaknazárral kapcsolatos tragédiát és a Majestic utasainak pusztulását. Egyelőre ennyit kívántunk a tudomására hozni. Éljenek az „Ötök”! Fülöp neve a győzelmet jelenti! Halál a fogorvosokra! – tette még hozzá számomra érthetetlen fordulattal, aztán a szigetlakó szerényen meghajolt, az őt helyettesítő katonától visszavette a tepsijét, a feje fölé emelte, és újra a társai közé állt.

Körülnéztem: a sziget nyugati oldalán most ment le a nap, feltámadó esti szél borzolta a veteményeket. Egy szirénaszó a munkaidő végét jelezte, a szigetlakók, amennyire a rendelkezésükre álló hely engedte, széjjelebb húzódtak, és a rejtett hangszórókból felcsendülő zenére ritmusos testedző gyakorlatokat végeztek. Mivel a földdel töltött tepsiket nem volt hová letenni, a szükségből előnyt csinálva súlyzónak használták, hol egyik, hol másik kezükkel emelték a magasba meglehetősen lassú tempóban, hogy azok a társaik, akiknek kettőnél több kezük van, valamennyit sorra vehessék. A testedzés után megkezdődött a fegyelmezett, hangtalan elvonulás, leadták a tepsiket, melyeket az érkező éjszakai váltás vett át.

Csörlőrendszerrel gázzal töltött hatalmas léggömbök tízezreit húzták le a magasból, egy-egy léggömbben négyen foglaltak helyet, mikor megtelt, újra felengedték.

Mivel az idő már későre járt, és a tengerrel vívott élethalál-küzdelem a végletekig kimerítette erőimet, a szigetlakók nem folytatták a velem való foglalkozást. A határőrök parancsnoka intézkedett éjszakai elhelyezésemről: engem is egy gázzal töltött hatalmas gömbbe ültettek, és felengedtek a sziget légterébe.

Mikor a rögzítő kötél megrándulása jelezte, hogy elértem a meghatározott magasságot, körülnéztem szokatlan szálláshelyemen. A gömb tulajdonképpen egy könnyű műanyag öntvény volt, ennek belsejét tették emberi tartózkodásra alkalmassá néhány bútordarabbal, az ágyak száma jelezte, hogy normális körülmények között négyen lakhatnak benne. A falra öt férfi bekeretezett képét ragasztották fel, gyaníthatólag az „Ötök” arcmását.

Az asztalra egy fóliába csomagolva valamilyen pépes ételkeveréket is kikészítettek, a ráírt szöveget nem értettem, de az oldalára rajzolt piktogram azt jelezte, hogy az étel elfogyasztója az emésztés után pontosan melyik fa gyökerénél köteles elhelyezni a keletkező ürüléket. Később megtudtam, hagy a talajgazdálkodási kutatók bonyolult mérésekkel egzakt módon megállapították, hogy melyik széklet milyen kémiai hatóanyagokat fog tartalmazni, és ezeket melyik növény tudja a legmegfelelőbben hasznosítani.

Sem erőm, sem kedvem nem volt enni, lefeküdtem. Az ágy már első pillantásra is rövidnek tűnt nekem, kezemet-lábamat bele kellett akasztanom két-két fogantyúba, és így minden erőm megfeszítésével megfelelő méretűre tudtam szétnyomni a fekhelyet.

Tompa koccanásokat hallottam, kinéztem az ablakon: a szomszédos lakóléggömböket lengette a szél, és néha egymáshoz ütődtek, némelyik gömb belsejéből elnyújtott énekszó hallatszott ki. A fáradtság így is legyőzött, mély álomba zuhantam.

Napkelte után ébredtem fel, kiszabadítottam magam az ágy fogantyúiból, néhány tornagyakorlattal átmozgattam elgémberedett tagjaimat. Az ablakhoz léptem, és megpróbáltam néhány megfigyelést eszközölni a sziget életéről, de felülről a szigetlakók magasba emelt tepsijei összefüggő búza-, cukorrépa-, kukorica- és rizstábláknak tűntek, semmit sem árultak el az alattuk álló emberekről.

Kínzó éhségérzet fogott el, kinyitottam a fóliazacskót, mely különféle magokból összeállított keveréket tartalmazott egészen finomra darálva. Feltételezhetően abból az adottságból indultak ki a készítők, hogy a szigetlakóknak nincsenek fogaik, melyekkel a keményebb vagy darabosabb ételt megrághatták volna, a keverék energiatartalmát cukor hozzáadásával próbálták fokozni – ugyancsak olvasztott cukorból készült a reggeli ital is.

A táplálék gyorsan keresztülfutott hurutos beleimen, illemhelyet nem alakítottak ki a léggömbön, de szerencsére a fólia úgy volt kiképezve, hogy az étel elfogyasztása után ürüléktartó zacskónak is lehetett használni.

Reggeli után hanyatt dőltem az ágyamon, bár az előző nap még a Majestic fényűző lakosztályának baldachinja alatt hevertem, egyáltalán nem éreztem boldogtalannak magam, sőt élénk érdeklődéssel vártam az elkövetkező eseményeket. Úgy találtam, a véletlen egy olyan társadalomba vezérelt, mely igaz, hogy a maga különös módján, de megközelíthette elképzeléseimet az egyenlőségen és igazságon alapuló ideális államról.

Már dél felé járt az idő, mikor a léggömb hirtelen megrándult, és a csörlőrendszer segítségével lehúzták a földre, ahol most is az előző napi tolmácsom várt rám, és szertartásos udvariassággal üdvözölt.

– Ön kifogástalanul beszél angolul – mondtam neki –, netán egykori honfitársamhoz van szerencsém?

– Valóban angol földön fogantam, úgyszólván az anyaméhben tanultam meg angolul, itt a szigeten természetesen tovább képeztem magam, ezért is töltök be időnként tolmácsi feladatokat, de ez nem jelenti azt, hogy bármi közöm is volna Angliához. Mi, akik ezeken a szigeteken élünk, a logika törvényei szerint elveszítettük korábbi állampolgárságunkat, melyet tulajdonképpen meg sem szereztünk. Szülőhazáról mi nem beszélhetünk, legfeljebb egy olyan országról, ahol véletlenül születnünk adatott, eredeti hazánk nem védett meg minket. Ha nem is maga az Állam fogta a kést, mely megölni szándékozott bennünket, semmit sem tett, hogy elhárítsa végzetünket. Ez a körülmény felment minket minden származási kötelék alól, röviden: én az Abortusz-szigetek állampolgára vagyok, és semmi más.

– És hogy szólíthatom önt, milyen néven?

– Előre kell bocsátanom, hogy az Abortusz-szigetek állampolgárai semmiféle magántulajdonnal nem rendelkezhetnek, így állandó nevük sem lehet.

– Miért nem?

– Mert egy jól bevezetett, ismert névvel egyesek könnyen visszaélhetnének, az illetők a nevükhöz fűződő kapcsolatból különféle előnyöket húzhatnának. Bizonyos időközönként – ennek rendszerét, sőt az alapelveit sem hozták nyilvánosságra, hogy mindig a meglepetés erejével hasson, és egyes alapvetően rosszindulatú elemek ne tudjanak előre felkészülni rá – értesítik az illetőt, hogy a neve megváltozott. Így én is csak a jelenlegi nevemet tudom megmondani, mely könnyen lehet, hogy egy-két nap múlva már nem érvényes: Baboskendőnek hívnak.

Elámulva kérdeztem:

– Miért? Ez talán valamiféle ragadványnév, mert ön valamilyen meggondolásból gyakran viselt babos kendőt?

– Természetesen sohasem viseltem hasonló fejdíszt, mert ebben az esetben semmiképp sem kaphattam volna a Baboskendő nevet. Lehet, hogy túllépem az illetékességem határait, mikor közlöm önnel, hogy az Abortusz-szigeteken minden név fedőnévnek számít, meg akarjuk gátolni az ellenséges hírszerzők adatgyűjtését. Fennáll a veszély, hogy ilyen látszólag közömbös jelenségekből is messzemenő következtetéseket tudnának levonni. – Baboskendő udvariasan intett. – Egyébként, ha úgy gondolja, indulhatunk.

Az idegenre kötelező szolgálatkészséggel szerettem volna rendben tartani magamat és a környezetemet, ezért megkértem a tolmácsomat, hogy vezessen ahhoz a fához, melynek gyökerénél el kellett helyeznem a markomban szorongatott ürülékes zacskót. Baboskendő készségesen a helyszínre kalauzolt, a tepsit tartó szigetlakók lábai között hason csúszva kellett átbújnunk. Innen alulnézetből feltűnt, hogy a tepsik nagy része siralmas állapotban van, az amúgy is vékony és gyenge lemezek erősen rozsdásodtak, sőt sok helyen ki is lyukadtak már.

A kijelölt fa alatt egy másik zacskót is találtunk, a fólián az enyémmel megegyező piktogram és számjelzés állt. Én ezen túltettem magam, éppolyan könnyen, mintha azt tapasztaltam volna, hogy a moziban két ember tévedésből ugyanarra a székre kapott jegyet, de a tolmácsom valósággal kifordult magából:

– Ez lehetetlen, nem értem, hogy fordulhatott elő?! Itt egy olyan súlyos szervezési hiba történt, mely az állam alapvető érdekeit sérti, ilyen hanyagságoktól meginoghat egész talajerő-utánpótlási rendszerünk! Ezt mindenképpen jelentenem kell a feletteseimnek.

Baboskendő csak nehezen tért vissza a normális kerékvágásba, de végül erőt vett magán:

– Szeretném közölni, hogy illetékes helyen továbbra is énrám bízták az ön kalauzolását, én fogom megmutatni az országunkat, amennyiben ezzel ellenkező utasítás nem érkezik. Remélem, nincs kifogása a személyem ellen.

– Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk érteni egymást.

Újra előállt az előző napon már látott fehér motoros hajó, és átvitt minket a szomszédos szigetre.

– Ez a Törvény és Rend szigete, a mi állami és társadalmi életünk legfőbb színtere.

Ez a sziget minden tekintetben kulturáltabbnak látszott az előzőnél, ahol az éjszakát töltöttem. Ahogy egy pillantást vetettem rá a hajó fedélzetéről, egy négyemeletes épületet vettem észre, az illem visszatartott attól, hogy a funkciója után érdeklődjek, de a partraszállás után kísérőm amúgy is ide vezetett.

– Ez a Törvény és Rend Palotája, itt működnek a mi legfontosabb állami szerveink. A belső elrendezés alapjául az az általános elv szolgált, hogy az intézmények fontossági sorrendjüknek megfelelően egyre magasabban helyezkedjenek el. A mi népünk előtt sohasem volna tekintélye egy minisztériumnak, mely a földszinten vagy az első emeleten működik. Külön előnye ennek a rendszernek, hogy azok a rosszindulatú, netán ellenséges elemek, melyek létezését sohasem zárhatjuk ki, jóval fáradtabban, energiájukban megcsappanva kerülnek szembe az állam érdekeit képviselő legfőbb hivatalnokainkkal. Azt ajánlom, kezdjük az ismerkedést a legmagasabb szinten, annál is inkább, mert értesüléseim szerint hamarosan kapunk egy olyan jelzést, hogy államelnökünk, Fülöp fogadja önt.

Elindultunk, Baboskendő sajnálkozó mozdulatot tett:

– Elnézését kérem, amiért lépcső nem áll a rendelkezésünkre, az épületet ugyanis pedagógiai szempontból eleve lépcsőház nélkül tervezték.

– Miért?

– Népünk ugyanis testileg meglehetősen visszamaradt, a lépcső csak további kényelmeskedésre szoktatta volna őket, ezért a fizikai erő fokozása céljából lépcső helyett mászórudakat állítottunk fel, és az épületen belül ezen folyik a közlekedés. Szíveskedjék behintőporozni a tenyerét, úgy kevésbé csúszik, és véd az esetleges fertőzésektől is.

Savanyúan néztem a mászórúd végét, mely egy szűk, kör alakú nyílás közepén egészen a negyedik emeletig tartott, de belátva, hogy nincs más választásom, a markomba köptem, és a régi középiskolai tornaórákon begyakorolt mozdulatokkal nekirugaszkodtam. A mászórúd érintésére önműködően megszólalt egy magnetofon, mely, mint később a tolmácsom lefordította, különféle buzdító mondatokkal serkentette a mászókat:

– „Aki megfogta a rudat, az félig már fel is mászott!”

– „Ne nézz vissza mászás közben, képzeld azt, hogy csak most indultál el – így nem fogy el az erőd!” – és így tovább, hasonlóan.

Felérve a legfelső emeletre, egy villódzó vörös fény tűnt fel, kísérőm hangtalanul mozgó ajakkal számolgatta a villanásokat, aztán mikor a fényjáték abbamaradt, felém fordult:

– Most jelezték, hogy az elnökünk egy félóra múlva fogadja önt, azt ajánlom, nézzük meg addig a házi múzeumunkat. Tájékoztatni kívánom, hogy a gyűjtemény nem azonos a Nagy Állami Múzeumunkkal, itt csak néhány, az állam történetével szorosan összefüggő dokumentumot és ereklyét őriznek.

A múzeum díszhelyén, egy tárlóban vörös bársonyba kötött kapcsos könyv tűnt fel.

– Ez a mi államunk alapokmánya: az Égből Hullott Kapcsos Könyv, ideológiailag egész rendszerünk erre épül fel.

– Megnézhetném közelebbről is?

– Az eredeti példányhoz természetesen nem szabad hozzányúlni, de egy másolatot szívesen a rendelkezésére bocsátok.

A megilletődéstől kissé borzongva vettem kézbe az ereklyét, mely a szigetlakók szemében egy szinten állhatott a Társadalmi szerződéssel, a Függetlenségi nyilatkozattal és a Kommunista kiáltvánnyal. A díszes kötésben legnagyobb megdöbbenésemre egy gyűrött, kisméretű, talán hatszor nyolc centis papírlapot találtam. Közelebbről is szemügyre vettem: a rányomott szöveg a hosszú idő alatt és az elszenvedett viszontagságok folyományaképpen már erősen elmosódott, de amennyire gyenge szláv nyelvi ismereteimmel meg tudtam állapítani, kétségtelenül egy lejárt cseh villamosjegy volt a század ötvenes éveiből. A villamostársaságot sem tudtam azonosítani, mert nevét csak a kezdőbetűi jelezték, de a hátoldalon feltüntetett kéttucatnyi állomás kétségtelenné tette, hogy Prágából származik. Ami az idejutás módját illeti, természetesen csak találgatni lehetett, feltehetőleg egy repülőgép hulladékával dobták le, vagy egy légi katasztrófa következményeként hullott le a szigetre, de szerettem volna valami közelebbit megtudni.

– Elmondaná, hogy került ide ez az irat?

– Elnökünk, Fülöp fedezte fel a sziget elfoglalása után, ő ismerte fel a benne foglaltak roppant történelmi jelentőségét, és ő adta az első mélyenszántó elemzését is.

– Az elnökük beszéli a cseh nyelvet?

Baboskendő értetlenül nézett vissza rám:

– Miért kellene csehül beszélni neki?

– Semmi, csak úgy kérdeztem. Legyen szíves, folytassa.

– Ennek a könyvnek egy zsebben hordható példányát minden állampolgárunk megkapja nagykorúvá válásának napján, és egész életükben a követendő erkölcsi elvek gyűjteményeként használják. Az Égből Hullott Kapcsos Könyv ma is kimeríthetetlen eszmei kincsesbányának számít, tudósaink újra és újra áttanulmányozzák, és közzéteszik vizsgálódásaik eredményeit. Az egyik akadémikusunk most kapott egy magas állami kitüntetést a hatodik sor, a „Malá Strana–Žižkov” eszmeileg mélyenszántó értelmezéséért, mellyel alapvetően új irányt szabott az ország egész irányítási rendszerének, és megerősítette a Fülöp által kidolgozott ideológiai irányvonalat.

A múzeum tárlóiban találtam néhány figyelemre méltó dokumentumot, például az első öt pionír, az „Ötök” közös fotóját – állig felfegyverkezve néztek vissza a fényképezőgép lencséjébe. Mint a kép aláírásából kiderült, az „Ötök” – hasonlóan a hangzatos sportneveket felvevő futballistákhoz – a világtörténelem nagyjairól nevezték el magukat: Robespierre-nek, Lincoln Ábrahámnak, Leninnek, Mao Ce-tungnak – csak az ötödik viselte a kevésbé hangzatos Fülöp nevet.

– Ő a jelenlegi köztársasági elnökük? – kérdeztem Baboskendőt.

– Igen.

– Ő miért nem választott magának valamilyen csillogóbb történelmi példaképet?

– Valaha őt is másképp hívták, ha esetleg érdekelné, elárulhatom, hogy Úristennek, de nemrégiben, a Szerénység Évében lemondott erről, akkor választotta az egyszerűbb Fülöp megszólítást.

– Mi történt később az „Ötök”-kel?

– A köztársaság létrejötte után ez az öt úttörő társunk alkotta az állam legfelsőbb irányító testületét, sajnos hamarosan négyen is meghaltak közülük: vagy véletlen baleset érte őket, vagy elestek a Felszabadító Háború valamelyik különösen veszélyes frontszakaszán. Fülöp próbálta óvni őket, de minden igyekezete kevésnek bizonyult ahhoz, hogy visszatartsa őket ezektől a kockázatos vállalkozásoktól. Különösen Robespierre-re emlékszik sok szeretettel a nép, aki a tengerbe veszett úgy, hogy a holtteste máig sem került elő. Emlékére minden szerdán délután fél négykor – ekkor történt a baleset – az összes állampolgárunk köteles tenyerét ellenzőként a homlokához emelni és egy percig a tenger felé nézni, hátha Robespierre mégis feltűnik a nyílt óceán felől.

Baboskendő a következő tárlóra mutatott:

– Vigasz a szerencsétlenségben, hogy mindannyiuknak maradt annyi idejük, hogy a haláluk előtt még egy utolsó levelet intézzenek Fülöphöz, itt őrizzük őket az üveg alatt.

Érdeklődéssel nézegettem a kézírásos üzeneteket, de mivel az Abortusz-szigetek nyelvén íródtak, természetesen egy szót sem értettem belőlük.

– Mit tartalmaznak ezek a levelek? – kérdeztem.

– Tulajdonképpen búcsúlevelek, mert forradalmi ösztönükkel mind a négyen megérezték közeli halálukat. Nagyjából ugyanarról szólnak: egyedül Fülöpöt, a mostani elnökünket tartják méltónak arra, hogy az „Ötök” társaságát és az egész országot irányítsa. Az „Ötök” szervezete egyébként most is létezik a szigeteket vezető párt formájában.

Kezdetben valóban egyszemélyes pártként működött, rengeteg munkát hárítva elnökünkre, ő maga vezette az üléseket, melyeken egyedül ő vett részt, különös felelősséget jelentett saját döntéseinek megvitatása önmagával és a párt lapjának, Az Akarat Egységének kiadása. Fülöp feltárta a nehézségeket a nép előtt, és azt javasolta, hogy bővítsék ki a szervezet kereteit. Azóta különféle érdemek, az államnak tett szolgálatok, különleges megbízhatóság alapján bárkit fel lehet venni az „Ötök” soraiba, csak arra kell vigyázni, hogy a számuk ne haladja meg a sziget összlakosságának felét, mert a szervezet ebben az esetben elveszítené élcsapat jellegét. Jelenleg az „Ötök” létszáma hárommillió-ötszázezer körül jár.

Beljebb sétáltunk a tárlók között.

– Mire kíváncsi még? – kérdezte Baboskendő.

– Mondana néhány szót az Abortusz-szigetek államrendjéről?

– Mint már az eddigiekből is megítélhette: államunk a teljes egyenlőségen és az öntudaton alapszik, ez a szellem a mi legfőbb erkölcsi tőkénk, ezért megalapozását és fejlesztését nem bízzuk az ösztönösség véletlenjére, hanem társadalmi kapcsolataink egész rendszerével biztosítjuk. Hogy csak egy intézkedést említsek: minden állampolgárunknak van egy kijelölt nevelője, aki társadalmi munkában foglalkozik vele, mint ahogy az úgynevezett szocialista országokban mondják.

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de nem érzi túlzottnak, hogy ezekkel az országokkal kapcsolatban állandóan az „úgynevezett” jelzőt használja?

– Amennyiben túlzásról lehet beszélni ebben az esetben, akkor az sokkal inkább vonatkozik a „szocialista” szóra. De folytassuk. Szóval minden állampolgárunkkal foglalkozik egy nevelő, akivel ugyancsak foglalkozik egy másik nevelő, vele pedig egy harmadik és így tovább láncszerűen, amíg a többmilliós kör önmagába be nem zárul, így elértük, hogy mindenki egy személyben tárgya és alanya is a nevelői munkának. Természetesen nem érhetjük be az öntudatra való hivatkozással, hanem megszorító és tiltó rendszabályokat is kell alkalmaznunk – ezeket általában táblák és feliratok útján tesszük közzé.

Baboskendő, mintegy mintaként, a terem sarkában álló összetekert transzparensre mutatott, kérésemre kibontotta, megdöbbenve tapasztaltam, hogy teljesen üres.

– Ez egy nagyvonalú és hajlékony elgondolás része: engedékeny, ugyanakkor körültekintően szigorú. Nem akarjuk eleve korlátozni az állampolgárainkat semmiféle tekintetben sem, de az állam érthetőleg szeretné megvédeni magát minden felforgató vagy bűnös akcióval szemben. Egy üres tábla tökéletesen megfelel ennek a kettős célnak, rendkívül széleskörűen értelmezhető: önmagában nem tilt semmit, ugyanakkor nagyobb belső kontrollt vált ki, mint egy megfogalmazott szöveg, mert az állampolgárok soha nem tudhatják, hogy éppen milyen felirat hiányzik róla, tehát kétszer is meggondolják, hogy megtegyenek-e valamit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire felgyorsul így az utasítások útja a vezetéstől le a tömegekig, és mivel nem foglaltuk írásba, nem kényszerülünk korábbi rendeletek visszavonására vagy módosítására.

Berregve megszólalt egy csengő, kísérőm sürgetően intett:

– Mennünk kell, Fülöp már vár ránk.

Az elnök előszobájában a testőrök gondosan átkutattak minket, feltehetőleg fegyvereket keresve – szerencsére elrejtett dollárjaimat nem találták meg –, utána benyitottunk a dolgozószobába.

A helyiségnek, valószínűleg biztonsági okokból, egyetlen ablaka sem volt, mesterséges világítással látták el, és egy esetleges gáztámadást megelőzendő, a levegő is egy szűrőrendszeren keresztül áramlott be.

Az éles neonfényben látszott, hogy Fülöp az Abortusz-szigeteken uralkodó mércék szerint valóságos férfiszépségnek számít. Az átlagos szigetlakóknál jóval termetesebb volt, testmagassága megközelítette, sőt el is érhette a 120 centimétert, súlya pedig a harminc-negyven kilót, dolgozószobáját ennek megfelelően nagyméretű, azaz európai óvodásokra szabott bútorokkal rendezték be. Fülöp megjelenését tovább emelte, hogy három keze volt, és négy szeme, melyek közül kettő a tarkóján helyezkedett el, állandó nyugtalanságban tartva a környezetét, mivel pontosan látta azt is, ami a háta mögött történt.

Az elnök is a szigetlakók már ismert uniformisát viselte, melynek eredeti olajzöld anyagából alig látszott valami is, mert elborították a különféle színű jelzések és kitüntetések. Mint később megtudtam, Fülöp elnökségének minden egyes éve alatt egy-egy újabb színű kitüntetés került az egyenruhájára, a színek az időszámítást helyettesítették a szigeteken, hivatalos szóhasználatban és köznyelvben egyaránt beszéltek „kék” vagy „zöld”, illetve „rózsaszín” évről. Fülöp testéből messziről érezhető erős izzadságszag áradt, mert az utolsó években soha vagy csak nagyon ritkán lépett ki a szobájából, másrészt a ruhája alatt bokától nyakig érő páncél kezeslábast hordott az esetleges merényletek ellen.

Az elnök elébem sietett, és kezet nyújtott, kissé bizonytalanul fogadtam a felajánlott parolát, mivel nem tudtam, hogy három keze közül melyiket kell megszorítanom, aztán hellyel kínált. Ahogy leültem, kezemre-lábamra automatikus bilincsek kattantak rá, azt hittem, hogy csapdába csaltak, gyomrom összehúzódott, de Baboskendő biztató tekintete jelezte, hogy csak egy rutinszerű biztonsági intézkedést alkalmaztak. A székem hirtelen lesüllyedt, hogy a fejem valamivel lejjebb kerüljön Fülöpénél.

Bevezetőben Fülöp a tolmácson keresztül közölte velem, hogy jól ismeri a nevemet és társadalmi tevékenységemet, nagyra értékeli őszinte vonzódásomat a demokráciához és az elnyomottak ügyéhez. Be kell vallanom, valósággal belepirultam a dicséretbe.

– A legőszintébb szeretettel fogadjuk, érezze magát otthon minálunk!

Egy felszolgáló nyitott be, egy tálcán édes, méztől csorgó süteményt és a már ismert, olvasztott cukorból készült üdítőitalt hozott be.

Fülöp ezután jövetelem céljáról és első benyomásaimról érdeklődött. Elmondtam: csupán a véletlen szerencsének köszönhetem, hogy eljutottam ide, és áldom a sorsomat ezért a véletlenért, mert az emberiség egész történetében is rendkívüli jelentőségű kísérletnek tartom az Abortusz-szigetek államának létrejöttét. Dicsértem eredményeiket, melyek tökéletes egyenlőséget teremtettek az ország lakói között, a földterület újszerűen megoldott többszintes kihasználását és így tovább.

Meglepetésemre Fülöp nem találta elég lelkesnek beszámolóm hangvételét. A tolmácson keresztül elmagyarázta, hogy ezeket az eredményeket nemcsak önmagukban kell értékelni, hanem az egész külső világgal összevetve.

– Abból kell kiindulnunk – mondta Fülöp –, hogy mi vagyunk az egyedüli jogosult örökösei mindannak, amit az emberiség egész kulturális és technikai fejlődése során létrehozott.

– Megbocsásson, elnök úr, de nem értem, hogy miért?

– Egyszerű kárpótlásként, mert születésünknél megfosztottak és örökre kirekesztettek minket emberi jogainkból és járandóságainkból, ezt pedig vissza kell kapnunk, mégpedig kamatos kamattal. Tudósaink pontosan kiszámították, hogy az emberiség mennyivel adósa egy-egy állampolgárunknak eszmeileg és anyagilag egyaránt – ezt az utóbbit megfelelő alkalommal be is fogjuk hajtani.

Az elnök ivott egy kortyot a mézcukorszörpből, mielőtt folytatta volna:

– De így is kétségtelen tény, hogy az Abortusz-szigetek polgárai a világ legfejlettebb és legtöbbre hivatott emberfajtáját képviselik – ha esetleg kételkednék benne, meg tudom mutatni az Égből Hullott Kapcsos Könyvben az idevonatkozó utalást. Kijelenthetem, hogy máris nagyobb eredményeket értünk el, mint bármelyik nagyhatalom, mind gazdasági, mind kulturális téren. – Hirtelen elakadt, majd eltöprengve fordult Baboskendőhöz. – Hogy is hívják azokat a dolgokat, amiket olyan nehéz letagadni?

– Tényeknek, Fülöp.

– Szóval történelmi tény, hogy kezdetben a nemzetközi forradalmi mozgalom segítségével hódítottuk meg államunk jelenlegi területét, ők láttak el minket pénzzel és fegyverrel, de napjainkra már mi váltunk a forradalom bölcsőjévé és legfontosabb bázisává. Nem véletlen, hogy a legjelentősebb nemzetközi szervezetek, mint például a nyugatnémet Vörös Brigádok, különféle palesztin fegyveres csoportosulások, dél-amerikai felszabadító partizánhadseregek egyre inkább keresik a kapcsolatot az Abortusz-szigetekkel.

– Önök is részt vesznek az akciókban?

– Testi adottságaink miatt egyelőre nem vállalkozhatunk arra, hogy kommandóharcosokat küldjünk valamelyik kapitalista országba – attól tartunk ugyanis, hogy egy alig egy méter magas, két-három fejű katona feltűnést keltene idegen környezetben. Így be kell érnünk a nemzetközi forradalmi mozgalom anyagi támogatásával, néhány társunk vállalta, hogy a nagy tepsijén kívül valamelyik szabad kezével egy kisebb tepsit is magasba tart, a benne termő rizst az állam felvásárolja, és a befolyt összeget átutaljuk a titkos forradalmi számlákra.

– A külországokkal nincsenek is hivatalos kapcsolataik? – kérdeztem, aztán magam is elcsodálkoztam saját kérdésem oktalanságán.

– Gazdasági okok miatt egyelőre rákényszerülünk bizonyos kapcsolattartásra. Például bármennyit fejlődött is a hazai iparunk, egyelőre nem tudja ellátni hadseregünket megfelelő magas színvonalú felszerelésekkel, ezért külföldről kell beszereznünk őket, folyik továbbá a nagy tepsikészítő üzemünk rekonstrukciója és így tovább – ezeket az ügyleteket a Mazsola-szigeten keresztül bonyolítjuk le.

– Ez a terület is az Abortusz-szigetekhez tartozik?

– Igen, néhány évvel ezelőtt foglaltuk el – kétségtelen történelmi jogunk volt hozzá, mert az Abortusz-szigetek eredeti őslakossága valaha fennhatóságot gyakorolt eme földdarab fölött, és mivel mi irtottuk ki ezt az őslakosságot, vitathatatlan jogutódjai vagyunk. Bizonyos fokú önállóságot adtunk a Mazsola-szigetnek, lakói üzleteket tartanak fenn, kapcsolatban állanak külföldi cégekkel – így szerezzük be rajtuk keresztül a szükséges felszereléseket.

– Nem tartanak attól, hogy visszaélve a helyzetükkel, megkísérlik az elszakadást önöktől?

– Ettől nincs okunk félni, a szigeten erős határőregységeink állomásoznak kiváló parancsnokok vezetésével. Egyébként is az elfoglalás után gondosan aláaknáztuk a Mazsola-szigetet, annyi robbanóanyagot helyeztünk el a talajban és az épületek alatt, hogy ha úgy alakul a helyzet, tizenöt másodperc alatt a levegőbe tudjuk röpíteni az egészet – és ez a tizenöt másodperc mindig a rendelkezésünkre fog állni, biztosíthatom. De, gondolom, lesz alkalma, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen erről a szigetről is.

Fülöp egy pillantást vetett a faliórára – ez a szerkezet a maga nemében egyedülálló darab volt; a számlap magának Fülöpnek az arcát ábrázolta, és körbejáró szemei pótolták a mutatókat. Az elgondolás egyetlen szépséghibája az volt, hogy az 1 óra 50 perces és a 13 óra 50 perces időpontokat leszámítva az elnök mindig bandzsának látszott. Megértettem, hogy a rám szánt idő lejáróban van, de úgy gondoltam, hogy még egy kérdést feltehetek anélkül, hogy visszaélnék a vendégjoggal.

– Kik az ön legközvetlenebb segítőtársai és partnerei az ország irányításában?

– Nem hiszem, hogy ezek a nevek sokat mondanának önnek, a két helyettesemet Farkasnak és Félixnek hívják, ők egyben kinevezett öcséim is.

– Ezt hogy kell érteni?

– Vérségi kapcsolatok természetesen nincsenek köztünk, ez nehezen is volna elképzelhető abortált méhmagzatok között, de mindenképpen követni akartuk egyes úgynevezett szocialista országok gyakorlatát, ahol a vezetők általában a közvetlen családtagjaikat veszik maguk mellé a hatalom társbirtokosaiként, így én is úgy döntöttem, hogy a két helyettesemet kinevezem öcséimnek is. Ez különben is jó benyomást tesz az emberekre, családias hangulatot teremt a hatalom egyébként szükségképpen rideg levegőjében.

Elköszöntünk, és kiléptünk az irodából, kint a mászórúd előtt megálltunk, Baboskendő eltöprengett:

– Maradt egy félóránk a látogatásra engedélyezett időből, még hová menjünk? Nem kívánja megnézni a parlamentünket? Ugyanebben az épületben helyezkedik el, és éppen ma kezdték az új ülésszakot. Érdekli?

– Rendkívül, nagyon szívesen megnézem.

Már távolabbról is élénk zaj hallatszott ki az ülésteremből, amennyire a hangokból ki lehetett venni, a parlament tagjai gyakran felugráltak a helyükről, és teli torokból kiabáltak, kérésemre Baboskendő lefordította a szöveget.

– Éljenek az „Ötök”! Fülöp mutatja az utat a győzelemig! Halál a fogorvosokra!

Csodálkozva néztem a kísérőmre.

– Már korábban is akartam kérdezni, hogy mi bajuk van önöknek a fogorvosokkal. Amennyire én tudom, a szigeteken senkinek sincs foga, és a legközelebbi fogorvos is sok száz kilométerre él innen.

– Ön is tisztában van vele, hogy egy ideológiának nemcsak pozitív elemeket kell tartalmaznia, hanem kirekesztő jellegű is kell hogy legyen. Mindenképpen szükség van egy olyan rétegre, melynek gyűlöletével az emberek levezethetik felesleges indulataikat, és az odatartozókat lenézve jobb véleményt táplálhatnak önmagukról és a helyzetükről.

Elgondolkodva ismételtem meg Baboskendő szavait.

– Úgy gondolja, hogy erre feltétlen szükség van?

– Igen, enélkül egyetlen állam sem lehet meg, gondoljon arra a szerepre, amit például a négerek vagy a zsidók töltenek be. Visszatérve a mi helyzetünkre: éppen azért választottuk eszmei ellenségünknek a fogorvosokat, mert ők teljesen ismeretlenek a mi állampolgáraink előtt, tehát bármilyen alantas külsőt és jellemvonásokat tulajdoníthatunk nekik. Sajtónk is terjeszti a velük kapcsolatos szólásokat: „Büdös fogorvos! Mocskos fogorvos! Miért büdösek a fogorvosok? Hogy a vakok is tudják utálni őket!” – és így tovább. Ez a tendencia különösen most, az állam ideiglenes gazdasági nehézségeinek időszakában kap fontosságot.

– És mióta tart ez az időszak?

– Államunk alapításától mostanáig. Bajainkat a fogorvosok nemzetközi aknamunkájával szoktuk megindokolni – ez sokkal célszerűbb, mintha az állampolgárok vezetőink rátermettségében kezdenének kételkedni – ami egyébként vitathatatlan. De menjünk be a tanácsterembe.

Bevallom, rendkívül érdekelt annak a szónoknak a személye és ékesszólása, aki a folyosóra kihangzó viharos indulatot tudott kiváltani a hallgatóságából. Nehezen lepleztem megdöbbenésemet, mikor benyitva a parlamenti ülésterem ajtaján megláttam, hogy a szónoki emelvény üres, sőt hangszóró sem szól, és képeket sem vetítenek a szónok személyét pótlandó, a képviselői padsorokban ülők többsége mégis tökéletesen azonos ritmusban ugrott fel időnként, és éltette Fülöpöt, az „Ötöket”, lelkesedésük egy pillanatra sem csökkent, bár az ülés már órák óta tarthatott. Tiszteletlenségnek éreztem volna, ha bent a teremben kérek magyarázatot, kérdéseimet így csak a parlament elhagyása után tettem fel a kísérőmnek:

– Miért nem beszélt senki? Miért nem vetik fel és vitatják meg a társadalmat érintő fontos kérdéseket, mint a világ más parlamentjeiben szokás?

– Nálunk nincs szükség rá. Államunkban nincsenek társadalmi ellentmondások, mert nincsenek gazdagok és szegények, nincs nemzetiségi kérdés, mert fehér, fekete és sárga bőrű állampolgáraink tökéletesen egyenlőek. A társadalmi és állami stabilitás következtében a parlamenti ülésszakokon évek óta azonos témákat tárgyalnak azonos hangnemben, például az Égből Hullott Kapcsos Könyv eszmei jelentőségét, így a képviselők külön szónok nélkül is pontosan tudják, hogy mit kell hallaniuk.

Tovább tamáskodtam:

– De hogy lehet az, hogy mindig egyszerre ugranak fel éljenezni?

– Ezt viszonylag egyszerű volt megoldani: a padokba elektromos vezeték van beépítve, és egy automata szabályozó időnként felerősíti a benne keringő áramot, a képviselők, ha akarnának, sem maradhatnának ülve.

– Én úgy láttam, hogy néhányan mégsem keltek fel a helyükről.

– Igen, az az ellenzék.

– Ők milyen elvi alapokon állnak szemben a hivatalos irányvonallal?

– Itt a helyzet másképp áll, mint a kapitalista országok szemfényvesztő, manipulált politikai rendszerében. Itt az ellenzéki képviselőknek nincsen kiket képviselni – nem lévén kizsákmányolt osztály vagy elnyomott nemzetiség –, ezért ők csak azért kerültek be a parlamentbe, hogy bizonyítani tudjuk a rendszerünk demokratikus voltát. Egyébként kormánypárti képviselő bárki lehet nálunk, legföljebb némi ritmusérzék kell hozzá, hogy el ne rontsa a taps és az éljenzés tempóját, de az ellenzékieket a rendszer legmegbízhatóbb hívei közül kell kiválogatni! Nincs kizárva, hogy egyszer meg kell szólalniuk, és nem fordulhat elő, hogy ilyenkor valamilyen önmutogató egyénieskedés folytán a saját véleményüket mondják el – ahelyett hogy azokat a problémákat vetnék fel, melyekkel a kormány megbízta őket.

Itt tartottunk, mikor a szigetek fölött újra megszólalt a sziréna, jelezve a munkanap leteltét.

– Sajnos kifutottunk az időből, nem értünk a tervezett program végére – mondta Baboskendő –, de nincs semmi baj, holnap újra eljövünk, és folytatjuk a törvényszéken.

Mivel sötétedés után idegenek nem tartózkodhattak a szigetek utcáin, nekem is vissza kellett térnem a szálláshelyemül szolgáló léggömbbe. A zárt, fehér motoros hajón kettesben maradtunk Baboskendővel. Őszintén hálás voltam fáradhatatlan szolgálataiért, úgy éreztem, illene valamilyen módon honorálni. Végiggondoltam, milyen eszközök állnak a rendelkezésemre, és hirtelen eszembe jutottak azok a dollárok, melyeket az ingzsebemben őriztem, de nehezen találtam meg azt a formát, ahogy felajánlhatnám a pénzt. Távolabbról próbáltam kezdeni:

– Fülöp azt mondta, hogy az Abortusz-szigetek Népi Köztársaságának állampolgárai az egyedül jogosult örökösei mindennek, amit az emberiség egész történelme folyamán létrehozott.

– Ha Fülöp így mondta, akkor kétségkívül így is van – bólintott Baboskendő.

– Így talán a letűnt vagy túlhaladott korszakok egy-egy tárgyi emlékét személyesen is meg lehet őrizni, mint figyelmeztető jelet, hogy a kapitalizmusban az emberek alacsony tudati szintjük következtében milyen megalázó társadalmi kapcsolatokba kerülhetnek. Tekintse ezt a papírt egyszerű baráti emléknek, amennyiben ez nem ellenkezik az Égből Hullott Kapcsos Könyv iránymutatásaival.

Félve nyújtottam felé egy tízdollárost, el voltam készülve rá, hogy az arcomba vágja. Legnagyobb megdöbbenésemre Baboskendő óvatosan körülnézett, hogy figyel-e minket valaki, aztán szó nélkül átvette a bankjegyet, sőt a pénz hitelességét bizonyító vízjelet is megvizsgálta, összehúzott szemöldökkel számolgatott.

– Tíz USA-dollár az annyi mint egy egész négy tized abortusz-szigeteki placenta. – Később kiderült, hogy így hívják az állam hivatalos pénzegységét. – Köszönöm, körülbelül ennyire volt szükségem.

Baboskendő visszaadta a bankjegyet.

– Arra szeretném megkérni, hogy egyelőre tartsa magánál ezt a pénzt, mert az Abortusz-szigetek állampolgárai nem fogadhatnak el valutát.

– De tud kezdeni vele valamit?

– A napokban valószínűleg átmegyünk a Mazsola-szigetre, ott a valutás boltban majd vásárolok rajta. Egyébként szeretném megkérni, hogy a pénzről ne szóljon senkinek, ez önnek is érdekében áll, mert ha kiderülne, kénytelen lennék megvesztegetési szándékkal megvádolni önt. De remélem, erre nem kerül sor.

Kevés dolog lepett volna meg jobban, mint Baboskendőnek ezek a szavai, hallgatagon tettük meg az utat a szállásomul szolgáló szigetig.

Másnap reggel valóban a törvényszéken kezdtük a napot. Először a bűnüldöző munka alapját és kiindulópontját: a feljelentéseket gyűjtő termet néztük meg. A csőpostán a nap huszonnégy órájában megszakítás nélkül áramlott be a kézzel írott cédulák és magnószalagok tömege.

– Miért tesznek ennyi bejelentést?

– Túl állampolgáraink általános jellemzőjén: a magas fokú öntudaton, mely szeretné makulátlanná tenni közösségi életünket, talán az is szerepet játszik, hogy a bejelentők bizonyos kedvezményeket kapnak, ha a közlésük alaposnak bizonyul. Az államnak tett szolgálatokat megszabott tarifa szerint jutalmazzák, például ha valaki három szomszédját megfelelő indokkal feljelenti, az a Mazsola-sziget valutás boltjában vásárolhat magának egy nadrágot és egy csomag rágógumit.

Kérésemre beültünk egy éppen akkor folyó törvényszéki tárgyalásra, az ügy komolyságát jelezte, hogy a tanácselnök posztját maga Farkas, Fülöp helyettese töltötte be. Egy háromlábú, kék szemű férfit azzal vádoltak, hogy államellenes jelszavakat firkált egy ház falára. Érdeklődéssel követtem a kihallgatás menetét, mint a humanizmus elkötelezettje, eleve a gyanúsítottaknak szurkolok, és őszintén megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy a vádirat által meghatározott elkövetési időpontban a perben forgó személy igazolhatóan a munkahelyén tartózkodott. Biztos voltam, hogy egy ilyen alibi után elejtik a vádat, de a tanácselnök további kérdéseket tett fel.

– A nyomozási jegyzőkönyvek szerint ezt a bűncselekményt egy kék szemű és háromlábú férfi követte el. Tagadja ezt?

A vádlott vállat vont.

– Én ezt nem tudhatom, tehát nem is tagadom.

– Elismeri továbbá, hogy ön kék szemű és háromlábú?

– Természetesen.

– Ebben az esetben a vád megáll, folytassuk a tárgyalást.

Megdöbbenve fordultam a kísérőmhöz:

– Nem értem ezt az indokolást.

Baboskendő suttogva magyarázta:

– Államunk törvényei szerint mindenki köteles vállalni a büntetőjogi felelősséget mindazokért az emberekért, akik hasonlítanak rá. Egyrészt a hasonlóság nem lehet puszta véletlen műve, hanem bizonyos egyező hajlamokat is kifejez, másrészt bíróság kevés van, állampolgár sok, lehetetlen volna azt követelni a bűnüldöző és igazságszolgáltató apparátustól, hogy abszolút pontosságra törekedjen.

– De hát ez igazságtalan!

– Miért volna igazságtalan?

– Mert ilyen alapon akkor is el lehet ítélni valakit, ha ártatlan az illető!

– Viszont az esélyek kiegyenlítődnek, mert ha valaki valóban elkövetett valamit, ugyanilyen alapon megúszhatja. – Baboskendő széttárta a karját. – Amennyit én tudok a nagyvilágban folyó jogalkalmazásról, a miénk még a legtisztességesebb módszerek közé tartozik, mert nem hoz eleve hátrányba bizonyos embereket vagy csoportokat.

A bíróság tanácskozásra vonult vissza, majd kihirdette a döntését: különböző enyhítő körülmények figyelembevételével, melyek között az is szerepelt, hogy az illető bizonyítottan nem bűnös, a vádlottat egy év kényszermunkára ítélte – ez idő alatt a tepsijében különösen nehéz fajsúlyú cukorrépát kell majd tartania. A férfi nem fellebbezett, szemmel láthatólag örült, hogy ennyivel megúszta. Mikor a bíróság visszavonult, szedelődzködni kezdtem.

– Indulhatunk.

– Arra kell kérnem önt, hogy maradjon itt a következő tárgyalásra – mondta Baboskendő szokatlan komolysággal.

– Úgy gondolja, hogy érdekes lesz?

– Az ön számára bizonyosan.

– Miért? Ki lesz a vádlott?

– Ön személyesen. Nem akartam tegnap azzal felidegesíteni, hogy előre bejelentem, úgy gondoltam, ráérek ma itt a helyszínen közölni önnel.

A megdöbbenéstől nem jutottam szóhoz, de kérdésekre már nem maradt idő, mert a bírói tanács újra megjelent elnöke, Farkas az emelvény elé szólított, rövid beszédet intézett hozzám, melyet Baboskendő tolmácsolt.

– Azzal vádolják önt, hogy mint egy ellenséges állam, feltehetőleg Angliának ügynöke behatolt az Abortusz-szigetek Népi Köztársaság területére azzal a feltételezhető céllal, hogy összefogva a rejtőzködő ellenforradalmárokkal, megingassa az állam belső rendjét. Mivel ez a legveszélyesebb bűncselekmények közé tartozik, ezért a bíróság helyben átalakult statáriális tanáccsá, és önt százegy és fél év börtönre ítélte, ez a kiszabható büntetésítélet alsó határa, az elnök őszintén reméli, hogy méltányolja az ítélet enyheségét és nevelő szándékát.

A méltánytalanságtól úgy felháborodtam, hogy hörögve szedtem a levegőt.

– De hát ez képtelenség! Teljesen alaptalanul vádolnak, tudniuk kell, hogy nem önszántamból jöttem, hanem egy hajótörés következményeként sodródtam ide. Ragaszkodom hozzá, hogy azonnal rendeljenek ki mellém egy védőügyvédet.

– Erről barátilag lebeszélném, mert csak a saját helyzetét nehezítené meg vele – figyelmeztetett Baboskendő. – Az Abortusz-szigetek bíróságain a védőügyvéd a második ügyész szerepét tölti be, a védő a saját jól felfogott érdekében tartózkodik attól, hogy megpróbálja elfogadhatóvá tenni a vádlott cselekményeinek indítékait, mert abba a gyanúba kerül, hogy maga is egyetért azokkal. Legfőbb törekvésük ezért a vádpontok kiegészítése, egy belső statisztika adatai szerint azokban az ügyekben, ahol védőügyvédek is közreműködtek, általában húsz százalékkal súlyosabb ítéletek születtek.

– Ebben az esetben arra kérem önt, hogy jelentse az ügyet magának Fülöpnek!

– Feltételezi, hogy történhet olyasmi ebben az országban, amiről Fülöpnek nincs előzetes tudomása?

Elbizonytalanodva kérdeztem:

– Akkor mit csináljak?

– Szerintem nyugodjon bele az ítéletbe, és ne fellebbezzen, mert csak elveszíti a bíróság jóindulatát.

– De hát az ember mégsem hagyhat szó nélkül egy százegy és fél éves börtönbüntetést!

– Higgye el: az egésznek nincs különösebb jelentősége. A bíróságnak tulajdonképpen csak az a szándéka, hogy rendezze az ön státusát az Abortusz-szigeteken, jogcímet teremtsen az országban való tartózkodásra, mert különben hívatlan jövevényként ki kellett volna utasítanunk. Tekintse ezt a százegy és fél évet a különleges vendégbarátság jelének, mert így tetszése szerinti időt tölthet el nálunk. A büntetés végrehajtását természetesen felfüggesztik.

Elbizonytalanodtam:

– Végül is mit csináljak?

– Taktikai szempontból az volna a legjobb, ha most nem döntene azonnal, kérjen három nap gondolkodási időt.

Farkas, az elnök, úgy éreztem, valamilyen okból rokonszenvezik velem, most is vita nélkül tudomásul vette a bejelentésemet, elnapolta és bezárta a tárgyalást. Már kifelé indultam, mikor Baboskendő megérintette a vállamat.

– Farkas beszélni kíván önnel, arra kéri, hogy fáradjon át a dolgozószobájába.

Farkas szemöldöke összevonásával utasította Baboskendőt, hogy várakozzon kint a folyosón. Mikor kettesben maradtunk, a törvényszék elnöke, egyben Fülöp helyettese az Abortusz-szigeteken szerzett benyomásaimról érdeklődött. A beszélgetést megnehezítette, hogy Farkasnak minden szót ki kellett keresnie egy abortusz-angol szótárból, én azzal próbáltam segíteni, hogy mondataimba beleszőttem a már ismert abortusz nyelvi fordulatokat.

Farkas először is az Abortusz-szigeteken szerzett benyomásaimról érdeklődött. Józan ésszel felfogtam volna, hogy óvatosan kellene fogalmaznom, és nem volna szabad túllépnem a dicséretek megszokott körén, az országot kapi-kapinak kellett volna neveznem, mely egyaránt jelent anyaméhet, mézzel bőven megöntözött süteményt és olyan jelenséget, melyben Fülöp különös örömet lel, de az ítélet keltette méltatlankodás elsöpört minden ésszerű meggondolást, és kitörtem magamból, egymás után soroltam fel kifogásaimat és panaszaimat. Azt hittem, ott helyben letartóztatnak, és átkísérnek a börtönbe, legnagyobb csodálkozásomra a bíró nem utasított rendre, sőt elégedettnek látszott a szavaimmal. Mikor befejeztem mondanivalómat, ígéretemet vette, hogy az, amit mondani kíván, kettőnk között marad, és ő kezdett beszélni:

– Elöljáróban el kell mondanom magamról, hogy annak idején én is részt vettem azokban a harcokban, melyek eredményeként elfoglaltuk azokat a szigeteket, melyek most országunk területét alkotják. Harci teknősbékám hátán, akkoriban még nem rendelkeztünk modern járművekkel, én vezényeltem például Az Ifjúság és a Kultúra szigete elleni ostromot, és legyen meggyőződve, hogy ha történetesen tartózkodott volna ellenség ezen a területen, elsöpörtem volna őket.

Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy az elnökhelyettesség nem több puszta címnél, és az a tisztség, melyet itt a törvényszéken betöltök, korántsem áll arányban azokkal a szolgálatokkal, melyeket az államnak tettem, ez az én magánügyem, nem tenném szóvá, de semmiképpen sem vehetem tudomásul azt a politikát, melyet Fülöp és klikkje folytat, gondolok itt elsősorban bizalmi embereire: Ferencre, Fábiánra, Ferdinándra és Frigyesre, mint az F kezdőbetűs nevekből megállapíthatja, valamennyien az „Ötök” legmagasabb rangú irányítói közé tartoznak.

– Milyen kifogásai vannak ellenük?

– A történelem igazolni fogja, hogy az Abortusz-szigeteket csak az tarthatja fenn, ha állandóan és folyamatosan háborút viselünk, ez a stratégia egyaránt fejleszti népünk erkölcsi színvonalát és nemzetgazdaságunkat. A mostani vezetés megalkuvó béketörekvései – már hónapok óta nem kezdeményeztünk újabb háborút, pedig elég egyetlen pillantást vetni a térképre, hogy megbizonyosodjunk, hány ellenséget találhatnánk, ha komolyan keresnénk, de Fülöp és klikkje embi feti!

Bólintottam, ismertem ezt a kifejezést, mely egyaránt jelenti, hogy az illető a zászlajára tűz valamit, elméletileg rendkívül érdeklődik valami iránt, végül azt is, hogy szarik rá.

– Egyszóval ez a politika csak a fegyelem fellazulásához, majd az állam bukásához vezethet. Bizonyítékaim vannak rá, hogy Fülöp titokban érintkezésbe lépett a nemzetközi mozgássérülteket támogató társaságokkal és más hasonló szervezetekkel. Olyan adatokkal is rendelkezünk, melyek szerint tárgyalt a fogorvosok képviselőjével is, állítólag arra készül, hogy egy protézist csináltasson magának, zárt ajtók mögött gyakorolja a késsel-villával való étkezést is.

Farkas megvetően legyintett.

– Ami magát Fülöp személyét illeti, én őt sohasem tartottam igazi szigetlakónak, hanem egy burzsoá korcsnak, erre vall egyébként szégyenteljesen magas testalkata is – de itt ennél többről van szó. Vagyunk néhányan vérbeli forradalmárok, akik nem tűrjük, hogy megingassák közösségi vívmányainkat, és ha a helyzet megköveteli, akcióba lépünk a politika ellen, mely nemzeti öngyilkossághoz kell hogy vezessen.

Elcsodálkoztam – ezen a napon már nem először.

– Ez nagyon figyelemreméltó eszmefuttatás, de miért közli éppen velem, aki nem vagyok több kívülálló idegennél?

– Ebben téved, mi egy csónakban evezünk. Ön csak akkor távozhat az Abortusz-szigetekről, ha Fülöp uzurpáns rendszere megbukik, egy órával sem hamarabb. Az előírások szerint a felfüggesztett büntetés azonnal életbe lép, ahogy megkísérelné a menekülést, és ez önre fokozott mértékben vonatkozik.

– Miért?

– Az elnök vagy túszként kívánja felhasználni önt bizonyos követelések alátámasztására, vagy az ön személyén keresztül további kapcsolatokat kíván kialakítani országunkkal ellenséges kizsákmányoló hatalmakkal. Ezért meg vagyunk győződve, hogy önt természetes szövetségesünknek tekinthetjük, és reméljük, a továbbiakban megoszt velünk minden olyan értesülést, mely közelebb vihet céljaink megvalósításához. És most, ha akar, eltávozhat, három nap múlva, a kért gondolkodási idő letelte után majd újra találkozunk.

Mélyen elgondolkodva léptem ki a bíró dolgozószobájából, a folyosón várakozó Baboskendő elébem sietett, és kérdően nézett rám. Természetesen egy szóval sem utaltam a lefolyt beszélgetés témájára.

Másnap reggel a szokásos időben Baboskendő eljött értem, és folytattuk ismerkedő utunkat az Abortusz-szigeteken. A motoros hajó ezúttal egy távolabbi célpontra, Az Ifjúság és a Kultúra szigetére vitt minket.

– Ezt a területet valaha Kupleráj-szigetnek hívták, ugyanis a Mazsola-sziget gazdag kereskedői nyilvánosházak, mulatók ezreit rendezték itt be, és ide jártak dorbézolni. Mikor felszabadítottuk a szigetet, természetesen felszámoltuk ezeket az erkölcstelen intézményeket, a kéjnőket és striciket áttoloncoltuk a Mazsola-szigetre, és ott átnevelő táborba zártuk. Az épületek egy részét meghagytuk, és különféle szocialista szellemű szórakozó-, üdülőlétesítményeket alakítottunk ki bennük, más részüket lebontottuk, és a helyükön felépítettük az Abortusz-szigetek kulturális életének legfőbb központját.

Éppen partot értünk, Baboskendő egy ötemeletes házra mutatott.

– Erről van szó, meg kell jegyeznem, hogy ez a világ legmagasabb épülete. Méreteiről elég legyen annyit mondani, hogy több mint kilencven centivel felülmúlja állami palotánkat is.

Bár tudtam, hogy nincs semmi értelme, mégsem tudtam megállni, hogy ellentmondjak neki.

– Megbocsásson, de tudomásom szerint Chicagóban éppen ezekben a napokban húztak fel egy Gloria nevezetű háromszázhatvanöt emeletes szállodát – azért emlékszem rá, mert úgy hirdette magát: „nálunk az év minden napján más emeleten lakhat”, és szerény megítélésem szerint legalább ötvenszer nagyobb, mint ez az épület. Maguk nem hallottak róla?

– De, erről mi is értesültünk, viszont államunk alapokmánya, az Égből Hullott Kapcsos Könyv arra tanít minket, hogy egy épületmagasságot nem lehet önmagában vizsgálni. Először is számításba kell venni az épület használóinak testmagasságát, a miénk a felét sem éri el az amerikai átlagnak, tehát a különbség eleve ötven százalékkal csökken. Továbbá szorosan idetartozik annak a földdarabnak a nagysága, melyre az illető épület települt, ez is mellettünk szól, mert ön, a pártatlan szemlélő is tanúsíthatja, hogy a mi szigetünk jóval kisebb alapterületű, mint az amerikai kontinens. Továbbá minden hasonló mérlegelésnél alkalmazni kell az úgynevezett eszmei szorzót – Baboskendő az épület jobb alsó sarkára mutatott –, látja azt az ezres számot? Itt ez az eszmei szorzó.

– Mit jelent ez?

– Minden teljesítménynél, melyet az Abortusz-szigeteken értek el, számításba kell vennünk, hogy az a világ egyetlen valóban szabad és demokratikus országában született, tehát lényegesen értékesebb, mint azok, melyeket az elnyomó társadalmak tudnak felmutatni.

– Az eszmei szorzó egy mindenre érvényes állandó szám?

– Nem, hanem szakmai területenként változik, például a távolugrásnál harmincszoros, így a mi bajnokunk kiemelkedő negyvencentis eredménye jóval felülmúlja az amerikai Bob Beamon legendásnak kikiáltott világcsúcsát. Az épületek tekintetében az ezerszeres szorzót látszott méltányosnak alkalmazni, így az ön által említett chicagói Hotel Gloria valósággal eltörpül a mi Ifjúság és Kultúra Palotánk mellett.

– De hát akkor miért látszik a Hotel Gloria mégis nagyobbnak?

– Hogy az önök egyik kedvenc filozófusát, Marxot idézzem: „a szem nemcsak eszköze, de korlátja is a látásnak”!

– Ebből az is következik, hogy egy vak, akire egyáltalán nem vonatkoznak a látás korlátai, jobban lát, mint egy ép szemű ember?

– Ez a lehetőség egyáltalán nincs kizárva.

Mint már oly sokszor a szigeteken való tartózkodásom során, most is beláttam, hogy nincs értelme erőltetni a vitát.

– Értem. Milyen célokat szolgál ez az épület?

– Először is: itt tervezzük meg a jövő nemzedékét.

– Azt még tervezni kell? Még nem született meg?

– Államunk még alig húszéves, eddig a puszta fennmaradásért vívtunk élethalálharcot, nem gondolhattunk a lakosság szaporodásának megszervezésére. Be kellett érnünk azzal az immigrációs növekménnyel, mely a felhasadt atomkoporsók fölött keringő embriók kimentéséből adódott – meg kell mondanom, hogy a civilizált világ, főleg Európa bőven ellát minket utánpótlással. De most Fülöp útmutatásai nyomán eljött az idő a tudományos módszerek bevezetésére. Ha érdeklik a kísérletek, az erre illetékes tudósaink készséggel tájékoztatják.

Az intézet igazgatója fogadott minket, és valóban szívesen szolgált felvilágosítással:

– A szaporodás társadalmunk forradalmi jellegéből következően nem a hagyományos konzervatív formában megy majd végbe: a csókolódzás, a szeretkezés és a többi hasonló undorító tevékenység amúgy is eleve ellenérzéseket váltana ki állampolgárainkban. A szaporodáshoz szükséges ivarsejteket állami hűtőperselyekben gyűjtenénk össze, kezdetben önkéntes donoroktól, később valószínűleg kötelező beszolgáltatás alapján. Szigorúan tudományos körülmények között hozzuk létre a hím és női sejtek találkozását.

– Hol tartanak a kísérletek?

– Első lépésként összegeztük az állami elvárásokat az új nemzedékkel kapcsolatban, és megpróbáljuk összeegyeztetni őket az adott lehetőségekkel. Például továbbra is tartanunk kell az egy méter körüli átlagmagasságot, mert a különféle felszerelések és berendezések erre a méretre vannak szabva, és nem áll módunkban kicserélni őket, de ezen a néhány magasabb szemponton kívül semmi sem köti a tudományos fantázia szárnyalását – az igazgató néhány vázlatot mutatott –, célszerű volna például a kétfejű embertípus előtérbe állítása, mindkét koponyában külön agyvelővel és tudattal. A két fej kölcsönösen figyelhetné egymást, feleslegessé téve állami nevelők alkalmazását, nehéz helyzetekben tanácsokkal segíthetnék a másikat, ugyanakkor csak egy testtel és azon belül egy gyomorral rendelkeznének, így jóval kevesebb ruhaneműt és táplálékot igényelnének.

Aztán, ugyancsak az állami érdekeket figyelembe véve, a speciális munkafeladatokra külön-külön változatokat tervezünk, például a jövendő kubikosok eleve ásó vagy lapát alakú kézzel születnének, az átlag-növénytermesztőknél a tenyér szélességét növelnénk meg, hogy nagyobb méretű tepsiket tudjanak a fejük fölé tartani. Szabályozni lehetne továbbá az agyvelő mennyiségét és minőségét is, a gyakorlat sokszorosan beigazolta, hogy például semmi szükség nincs arra, hogy egy katona vagy egy hivatalnok nagyobb számú agytekervénnyel rendelkezzék, ez csak zavarja feladatai ellátásában. De ismétlem: ezek a terveink még nem jutottak el a megvalósításig.

Az intézet vezetője elhallgatott, udvariasan várta, hogy kérdéseket tegyek fel, de én alig-alig találtam szavakat:

– Nem gondolja, hogy ezek a kísérletek az egyén szabadságjogainak, sőt a személyiségének tökéletes felszámolását jelentik?

– Azt hiszem, nincs mit a szemünkre hányni. Amennyire én tudom, a kapitalista és az úgynevezett szocialista társadalmakban is már a születés pillanatában ki van jelölve minden ember sorsa, csak kevesen tudják áttörni magukat a társadalmi előnyök-hátrányok emelte korlátokon – ehhez képest mi talán egy lépcsővel feljebb léptünk, és már korábban a kezünkbe vettük állampolgáraink sorsának irányítását. A téma, úgy látom, közelebbről is érdekli, ezért engedje meg, hogy felajánljak önnek egy ebbe a tárgyba vágó szakkönyvet, mely nagyjából magában foglalja elgondolásainkat.

Elköszöntünk, kint a folyosón Baboskendő lefordította a kötet címét: „Nagyüzemi embertenyésztés és -nevelés”, néhány részletet ismertetett is belőle. Úgy találtam, hogy a könyv alkotói a nyúl- és csirkenevelés alapelveit próbálták emberi viszonyokra alkalmazni – jóval keményebb normákat állapítva meg: a születendő, majd felnövekvő egyedeknek testméretük arányaihoz képest egy nyúlra vagy csirkére szánt területnek, tápláléknak és fénynek csak a töredékét biztosították volna.

Végiggondolva és összegezve eddigi tapasztalataimat, az Abortusz-szigeteken uralkodó állapotok elszomorítóan sivárnak tűntek, aggályaimnak nem kívántam hangot adni, inkább fordítottam a beszélgetés menetén, és a helyi körülményekkel kapcsolatos kérdéseket tettem fel:

– Milyen szórakozási és pihenési lehetőségekkel rendelkeznek itt az emberek?

– Fülöp és az „Ötök” messzemenően gondoskodnak erről. Minden állampolgárunk köteles évente két hetet Az Ifjúság és a Kultúra szigetén tölteni. Be kell vallanom, ennek az intézkedésnek a végrehajtása egyelőre nem mentes bizonyos konfliktusoktól, az emberek nem akarnak részt venni ezeken az üdüléseken, néha megpróbálnak cserélni a kényszermunkát végző elítéltekkel. A két hét alatt a beutalt köteles jól érezni magát – ezt egyébként nem bízzuk a véletlenre, érkezésnél minden üdülő egyén egy megfelelő közérzetet biztosító injekciósorozatot kap. Egyébként parancsoljon, tekintse meg a napirendet.

Baboskendő az egyes pontokhoz magyarázatokat fűzött:

– A reggeli ébresztőt méltányosságból csak négy órakor tartjuk, utána különféle sportversenyeket rendezünk, például ötvenméteres hosszútávfutó viadalokat.

– A győztes, gondolom, kap valamilyen díjat.

– Nincs győztes, ez ellentmondana rendszerünk alapvető demokratizmusának, mert különbséget teremtene ember és ember között. A távfutás résztvevői kötelesek kézen fogva és egy vonalban áthaladni a célon. Más érdekfeszítő versengéseket is szervezünk ilyenkor, például tepsihajítást célba vagy távolságra, győztest természetesen itt sem hirdetünk, legnagyobb népszerűségnek kétségkívül az „Ötök nyomában” elnevezésű történelmi vetélkedő örvend, mely valójában egy játékos szigetelfoglalás.

– Hogy zajlik le ez a játék?

– A lehető legvidámabb körülmények között. Az üdülők teljes harci felszerelésben megrohamoznak egy kisebb lakatlan szigetet, a vidámságot azzal kívánjuk fokozni, hogy egy kisebb létszámú védősereg aknavetővel és közepes hatótávolságú tábori tarackokkal lövi a támadókat. Lehetetlen leírni azt a jókedvet, melyet ez a játék kínál. Itt a szabályok még bizonyos finomításra szorulnak, egy-egy alkalommal ötven-hatvan üdülő sajnos életét veszti. Délelőtt a beutaltak kötelesek napi három órában az Égből Hullott Kapcsos Könyvet tanulmányozni – az üdülők csak akkor hagyhatják el a szigetet, ha távozásnál a vizsgán megfelelő eredményt érnek el. A délutánokat viszont a könnyebb műfajú, mondjuk ki nyíltan, kissé léhább szórakozásnak szenteljük, rendezünk például himnuszéneklő versenyeket, lottót…

Felcsillant a szemem:

– Na, ez érdekes, megnézhetném, hogy zajlik le?

– Semmi akadálya, épp most rendezzük a nagy ebédlőben.

Az üdülők ott ültek az asztalok mellett, és feszült érdeklődéssel figyelték a számhúzást. Baboskendővel a háttérbe húzódva figyeltük a játékot.

– A mi lottónk abban különbözik az átlagostól, hogy itt csak veszíteni lehet. A szelvényeket a reggelihez járó mézes süteményeken lehet megvásárolni – ezek a mi állampolgáraink kedvenc csemegéi –, csak a vesztes számokat sorsolják ki, kettőtől öt süteményt lehet veszíteni azoknak, akik erre tippeltek.

– Már megbocsásson: egyáltalán miért játszanak ezek az emberek?

– Úgy tapasztaltuk, hogy a mi állampolgárainknak jóval nagyobb örömöt okoz az a tudat, hogy mások veszítenek, mintha ők maguk nyernének, mindenkit tökéletesen boldoggá tesz, ha azt tapasztalja, hogy a másiknak még rosszabbul megy, mint neki. Ez a felismerés egyébként áthatja az egész premizálási rendszerünket is: a különösen kiemelkedő teljesítményt azzal jutalmazzuk, hogy a szomszédjaiknak leszállítjuk a járandóságait.

A lottó számhúzása véget ért, a teremben ülők önfeledt tapsban törtek ki, mert egyik balszerencsés társuk elveszítette egész heti mézessütemény-járandóságát. Felsóhajtottam, és intettem a kísérőmnek, hogy menjünk tovább.

Néhány száz méterrel arrébb vethettünk egy pillantást annak a nevelőintézetnek a belsejébe, ahol az atomkoporsók fölötti örvényekből frissen kimentett embriókat készítették fel a szigeti életformára. Először kiölték tudatukból annak az országnak az emlékét, ahol megfogantak, az alkoholisták elvonókúrájához hasonló módszerrel az illető ország nemzeti színeire festett hánytatószereket etettek velük. Így, gondolatilag megtisztulva, bölcsőt helyettesítő kis medencékbe rakták őket, a medencék méreteit úgy szabták meg, hogy a kis jövevények hozzászokjanak azokhoz a körülményekhez, melyek a szigeteken várnak majd rájuk: minél gyakrabban ütközzenek a falakba és egymás testébe.

A régi nyilvánosházak egyikében helyezkedett el az Abortusz-szigetek tájékoztatási központja – állítólag Fülöp személyes utasítására történt így. Az elnök, bár természetesen felhasználta a hírközlő szervek bizonyos szolgálatait, az itt dolgozó emberekről lesújtó véleményt táplált. Ötévenként magához kérette és átnézte az újságírók személyi anyagait tartalmazó dossziékat, és ha úgy tapasztalta, hogy valaki ennyi idő alatt nem halt meg, nem őrült meg, vagy nem kapta büntetések sorozatát, azt minden bírói ítélet nélkül a fal mellé állíttatta és kivégeztette, mert véleménye szerint az illetőnek annyit kellett hazudnia, hogy bőven rászolgált erre a büntetésre. Lenézését a szakma iránt Fülöp abban is kifejezésre juttatta, hogy a tájékoztató központ vezetőjének a kupleráj egykori vak zongoristájának székében ülve kellett megtartania ismertető előadásait, minket is itt fogadott.

A központ magába foglalta az ország egyetlen lapjának, a Szabad Szigetek nevezetű újságnak a szerkesztőségét, továbbá a rádiót és a televíziót is. Mint Baboskendő elmondta: ez a három forma tulajdonképpen azonosnak tekinthető, mert az újságban megjelent cikkeket mondták el a rádióban, és olvasták fel a televízióban is egyetlen szó változtatás nélkül, az átlagállampolgár puszta szórakozottságból gyakran megpróbált ujja hegyével továbblapozni a televízióban.

Benéztünk a hírközlő központba is, úgy találtam, hogy a technikai felszereltsége egy 1950-es évekbeli európai falusi postahivatal színvonalára emlékeztetett. Mindössze néhány telefonvonal és telexgép működött itt, az újságírók ültek előttük, és szorgalmasan jegyezték a beérkező jelentéseket.

– Melyik nagy hírügynökséggel állnak kapcsolatban? Bizonyára a Reuterrel, az AP-vel…

– Egyikkel sem, a hírek kormányzati központunkból, a Törvény és Rend Palotájából érkeznek, ahol tegnap és tegnapelőtt is jártunk, mint bizonyára emlékszik rá. Ott egy megbízható emberekből álló szervezet hallgat egy világvevő rádiót, a gondosan szelektált anyagot aztán beterjesztik az illetékes vezetők elé, akik figyelembe véve az Égből Hullott Kapcsos Könyv iránymutatásait, megfelelő módon átértelmezik őket.

Azt hiszem, ön, mint tapasztalt ember, egyetért azzal, hogy egy teljes körű tájékoztatás csak összezavarná állampolgáraink gondolatait, tehát mindenképpen elkerülendő. A kezdet kezdetén az az elgondolás merült fel, hogy Európát, Ázsiát és a többi földrészt egyszerűen semmisnek tekintjük, és abból indulunk ki, hogy az Abortusz-szigeteken kívül sehol sem létezik emberi élet, legföljebb pusztaságok ismeretlen vadállatokkal, de később elvetettük ezt a megoldást.

– Miért?

Baboskendő közbeszólt:

– Mint a fogorvosok ügyében már említettem, propagandánk szempontjából feltétlenül szükségünk volt néhány országra, melyet állampolgáraink lenézhetnek és gyűlölhetnek, így Fülöp engedélyezte többek között az Egyesült Államok, Anglia és néhány más nemzet létezését – és egy bocsánatkérő mozdulattal visszaadta a szót a tájékoztató központ vezetőjének.

– Az előbb említett célok érdekében azonban bizonyos korrekciókat alkalmaztunk a tájékoztatásban, például általános naptárreformot vezettünk be: egynemzedéknyi idővel, vagyis negyven évvel visszaállítottuk az időszámításunkat, az Abortusz-szigeteken jelenleg 1943-at írunk.

Próbáltam elhelyezni magamat ebben a helyzetben:

– Én 1952-es vagyok, ezek szerint csak kilenc év múlva fogok megszületni.

– Ezt a formális nehézséget valóban nem sikerült még kiküszöbölnünk, viszont maga az elgondolás teljes szabadságot tesz lehetővé a tömegtájékoztatásban, mert abszolút nyíltsággal tudjuk közölni a nagyvilágban zajló eseményeket – természetesen az 1943-asokat, bár több-kevesebb merészséggel az 1944-ben várható történésekre is megengedünk magunknak célzásokat. Állampolgáraink épp ezekben a napokban feszült érdeklődéssel követik a nagy sivatagi tankcsata fejleményeit El-Alameinnél, számtalan olvasói levél sürgeti, hogy a szövetséges csapatok végre szálljanak partra valahol Európában, és nyissák meg a második frontot. Állampolgáraink szabadidejükben forradalmi tepsitartó műszakokat vállalnak, és az így megtermelt érték megfelelőjét felajánlják a szövetséges hatalmak háborús erőfeszítéseinek támogatására – nemrégiben kellett írnom egy levelet Churchill nevében, melyben megköszöntem a támogatást. Ez az együttérzés azonban természetesen nem zárja ki a kapitalista életforma kritikáját, például utcáinkon gyakran felfedezhet Coca-Cola-fogyasztást gúnyoló rajzokat – ezek hatékonyságát a legkevésbé sem csökkenti, hogy állampolgáraink nemhogy nem kóstoltak, de soha nem is láttak Coca-Colát.

Állami vezetőink egyébként őszintén sajnálják, hogy a II. világháború hamarosan, már 1985 májusában véget ér, mert az első békeévek történései már korántsem egyértelműek, csak arra alkalmasak, hogy megnehezítsék állampolgáraink állásfoglalását, és összezavarják őket.

– Ezek szerint felszámolják az eddigi negyvenéves lemaradást, és bevezetik az egész világon érvényes időszámítást?

– Ellenkezőleg, a nemzetközi események tekintetében Fülöp javaslatára visszatérünk majd az I. világháborúra, ez esetben a nyugati hatalmak győzelme a 90-es évek elejére várható majd. Sajtónk mindenesetre figyelmeztette már Ausztriát, hogy ne engedjék Ferenc Ferdinánd trónörököst Szarajevóba látogatni, mert biztonsága nem látszik garantáltnak.

Megtekintettem az újság szerkesztőségét is, Baboskendő tolmácsolásával válthattam néhány szót egy-két újságíróval. Többnyire az iránt érdeklődtek, hogy hat az Abortusz-szigetek sikereinek példája a kapitalista iga alatt sínylődő országok proletariátusának küzdelmeire. Szemrebbenés nélkül kijelentettem, hogy ez a hatás olyan jelentős, hogy egyelőre fel sem lehet mérni, mindenképpen túlszárnyalja a francia forradalom és a nagy októberi forradalom egyesített hatását.

A külpolitikai rovat vezetője megkérdezte, hogy valóban Angliából érkeztem-e. Igenlő válaszomra gúnyos mosoly ült ki az arcára, nem mondta ki nyíltan, de hétpróbás hazugnak tartott, mert mint a tájékoztatást jól ismerő ember, nem kételkedett benne, hogy Anglia nevezetű ország nem létezik, csak az Abortusz-szigetek vezetői találták ki jól felismerhető propagandacélokból – a fogorvosokhoz hasonlóan. Megkérdeztem ennek a külpolitikusnak a nevét, furcsa módon Oda-visszának hívták.

Benéztünk a szigetek szépirodalmi könyvkiadójába is. Az állam alapításától eltelt rövid két évtized alatt az Abortusz-szigeteken természetesen még nem alakulhatott ki önálló nemzeti irodalom, csak egypár munkára és harcra lelkesítő mű született. Megmutatták legújabb kiadványukat, egy vaskos kötetet, mely Fülöp és az „Ötök” címet viselte. Szerzője, aki történetesen azonos volt az előbb megismert külpolitikussal, Oda-visszával, művében azt fejtegette, hogy az elnök az „Ötök” forradalmi hagyományainak legméltóbb letéteményese, mert a neve is öt betűből áll.

Saját nemzeti irodalom híján a kiadó elsősorban az Égből Hullott Kapcsos Könyvet bocsátotta közre új és új kiadásokban, ezenkívül néhány külföldi szépirodalmi alkotást: Fagyejev Az ifjú gárdá-ját, Howard Fast Harminc ezüstpénz-ét, a számomra ismeretlen nevű magyar Illés Béla Kárpáti rapszódiá-ját, Che Guevara beszédeit, egy cikkgyűjteményt: Veled vagyunk, Vietnam címmel és így tovább. A könyvek gerincére ráírták, hogy Forradalmi kiadvány, ami, mint kiderült, azt jelentette, hogy a szerzőknek nem fizetnek érte jogdíjat.

A világirodalom néhány klasszikus művét is hozzáférhetővé tették, pontosabban szólva nem az eredetit, hanem a hozzájuk írt magyarázó jegyzeteket. Csak úgy kíváncsiságból előhozattam az abortusz-szigeteki Hamlet-et, és kértem Baboskendőt, hogy keresse ki nekem a főhős nagy monológjának kezdőmondatát, a „Lenni vagy nem lenni”-t. Shakespeare szavai helyett a következő szöveget találtam: „Itt egy jellegzetesen feudálkapitalista kérdésfeltevés áll, mely jól tükrözi az embertelen kizsákmányoló társadalmakban uralkodó létbizonytalanságot.”

– Szerintem a hasonló kommentárok nemcsak ideológiailag, de művészi erőben is messze felülmúlják az eszmeileg halvány eredetit.

Én kifakadtam magamból:

– Az egész Abortusz-szigeteken nincs többé senki, aki az eredeti Hamlet-et olvasta volna?

– De van, az a cenzor, aki annak idején átíratta.

– És ki volt az illető?

– Ön csodálkozni fog: én voltam. Én sem mindig tartottam tepsit – mondta Baboskendő sokatmondó mosollyal.

– Mi történt önnel?

– „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” – vagyis ahogy átírattam: „A kapitalizmus uralkodó filozófiai irányzatai egy idő után nem képesek megválaszolni az emberiség alapvető problémáit, sőt magáig a kérdések feltevéséig sem jutnak el.”

A kiadóhoz csatlakozott a nagy Állami Könyvtár, ide is belátogattam. Az olvasóteremben ott ültek a tudományos kutatók, valamennyien az Égből Hullott Kapcsos Könyvet forgatták, és legnagyobb megdöbbenésemre le is nyelték az elolvasott részleteket.

– Ez a legmodernebb kutatási módszereink közé tartozik, a könyvet különféle tápanyagokból készítik, gondosan ügyelve arra, hogy az eszmeileg legfontosabb részek szívódjanak fel leghamarabb és leghatékonyabban. Az is fontos következtetések levonására ad lehetőséget, hogy a kutatók székletük átvizsgálásakor milyen megemésztetlen szavakat találnak.

Ezzel gyakorlatilag véget ért sétánk Az Ifjúság és a Kultúra szigetén. Baboskendő várakozóan nézett rám.

– Van valamilyen kérdése?

– Úgy találtam, hogy tömegtájékoztatásukban sok különféle történelmi időkben szétszórt elemet próbálnak összeilleszteni: a második világháborús csatákat a vietnami harcokkal és a modern nemzeti felszabadító mozgalmakkal, nem okoz ez néha bizonyos ellentmondásokat?

– Mi is felismertük ennek a veszélyét, épp most alapítottuk meg az Állami Egyeztetési Hivatalt, mely folyamatosan újra és újra átértékeli a kiadott és megjelent közléseket, és ha szükséges, helyesbít. Itt van például az Abortusz-szigetek Nagy Lexikonja, ezt szinte évenként át kell írni.

– Mondana egy példát?

– Vegyünk egyet a régebbiek közül. Például szerepelt az első kötetben Berija, volt szovjet belügyi vezető, akiről úgy tudtuk, hogy államunk őszinte barátja és igazi forradalmár volt, halála után azonban olyan dokumentumok kerültek napvilágra, melyek megcáfolták ezt a feltételezésünket, ezért utasítottunk minden könyvtárat és hivatalt, ahol ez a lexikon hozzáférhető, hogy vágják ki a „Berija” jelzetű szócikket, és hogy fenn lehessen tartani az alfabetikus rendet és a lapok sorszámát, ragasszanak be helyette hatoldalnyi fotómellékletet a Behring-szorosról. A hivatal figyelme egyébként a legszélesebb körökre kiterjed: egy kőfaragóbrigádot is fenntart, mely csak azzal foglalkozik, hogy a helyzet aktuális követelményeinek megfelelően átírja a sírkövek feliratait. Ezért igyekszünk a sírköveket minél vastagabb anyagból készíteni, de néhány vitatottabb, többször átértékelt személyiségnél a kő így is hamar elhasználódik, tudunk esetekről, hogy már a hatodik-hetedik síremléket kell állítani valakinek.

A fehér, zárt motoros hajó beállt a kikötőbe, távozóban még egy pillantást vetettem a part mentén veszteglő üdülő vendégekre, ajkuk hangtalanul mormolt valamilyen titokzatos szöveget, nem értettem, hogy mit, Baboskendő magyarázta el, hogy az üdülésből még hátralevő perceket számolják.

Másnap reggeli találkozásunknál Baboskendő szokatlan örömmel üdvözölt:

– Ma feltehetőleg érdekes napunk lesz.

– Mi lesz a programunk?

– Előbb Fülöp fogad minket, aztán meglátogatjuk a Mazsola-szigetet – vágyakozva hozzátette –, és vásárolunk!

A hajó a Törvény és Rend szigetére vitt minket, a mászórúdon felkapaszkodtunk az állami palota legfelső emeletére. Meglepetésemre ezúttal minden várakozás nélkül bejutottunk az elnöki irodába, Fülöp szívélyesen hellyel kínált, és a biztonsági bilincseket is egy fokkal tágabbra állíttatta a kezemen.

– Nos, hogy tetszik önnek a mi országunk? Gondolom, most már több tapasztalattal rendelkezik, mint a múltkori találkozásunk idején, ha vannak kérdései, szívesen válaszolok rájuk.

Bár szívesen előhoztam volna az ismerkedő körutam során felmerült nyugtalanító ellentmondásokat, de tisztában voltam azzal, hogy ez az ajánlat csak formális, az elnök dicséreteket kíván hallani, semmi mást, így egyöntetű elismeréssel beszéltem a benyomásaimról. Fülöp elégedetten bólintott.

– Nagyon örülök, hogy ilyen kedvezően vélekedik az országunkról, ha jól értelmeztem szavait, már közelebb áll a szívéhez, mint régi hazája.

Zavartan makogtam valamit, nyíltan nem mertem ellentmondani.

– Ezek után úgy gondolom – folytatta Fülöp –, hogy az ön ki nem mondott kívánságának sietek elébe, mikor felajánlom az Abortusz-szigetek Népi Köztársaságának állampolgárságát. Az ország történetében ez lesz az első ilyen eset, a végrehajtás formái még nincsenek kidolgozva, de úgy gondoljuk, önt megilletnék majd ugyanazok a széles körű jogok, melyekkel többi állampolgáraink rendelkeznek, sőt arra az átmeneti időszakra, amíg megszokja a körülményeket, bizonyos kedvezményekben is részesülhetne. Szó lehetne például kényelmesebb elhelyezésről, esetleg kisebb méretű vagy könnyebb tepsit tarthatna a feje fölé.

Elborított a halálos verejték arra a gondolatra, hogy életem végéig az Abortusz-szigeteken kellene maradnom, de zavaromban nem találtam megfelelő ellenérveket, csak annyit tudtam kinyögni:

– De hát én fizikailag alapvetően különbözöm a szigetek lakóitól!

Fülöp szakértő szemmel végigmért:

– Ezen viszonylag könnyű segíteni, kiváló sebészeink vannak, nyugodtan rájuk bízhatja magát. Ha más ellenvetése nincs, az ügyet lezártnak tekinthetjük. Nagyon örülök, hogy elsőnek én üdvözölhetem önt államunk új polgáraként, az egyébként jogszerűen kiszabott százegy és fél éves börtönbüntetést természetesen tekintse semmisnek. A formai kérdéseket: az elbocsáttatását régi állampolgárságából, befogadásának körülményeit, új nevét majd a legközelebbi találkozásunk alkalmával tisztázzuk.

Fülöp felállt, és kezet nyújtott, jelezve, hogy befejezte a kihallgatást. Szédülten támolyogtam ki az irodából, gondjaimat nem akartam megosztani Baboskendővel, mert nem voltam tökéletesen meggyőződve arról, hogy megbízható. A Mazsola-szigetre vezető hosszú hajóúton végig magamba merültem, és eltöprengtem a szabadulás rejtett esélyeit latolgatva, csak akkor rezzentem fel, mikor a motorosunk befutott a kikötőbe.

A Mazsola-sziget látképét a rajta emelkedő Ördöghalom határozta meg – ez a hegy a sziget egész alapterületéhez képest aránytalanul magasnak és szélesnek látszott. Baboskendő elmondta, hogy az Ördöghalom nem természetes képződmény, úgy jött létre, hogy az „Ötök” által vezetett felszabadító háború győzelme, a Mazsola-sziget elfoglalása és az új rend kiépítése után a buldózerek egy halomba tolták össze azokat a romokat és törmelékeket, melyek az egész szigetcsoport korábbi kultúrájából maradtak fenn: épületek ledőlt falait, berendezési és használati tárgyakat.

Felsétáltunk az Ördöghalomra, és körülnéztem: a hegyoldal lejtőit néhány centi vastag földréteggel takarták le, és bokrokat, fákat ültettek rájuk, de mikor próbaképpen cipősarkammal feltúrtam a talajt, különféle tárgyak tűntek elő: egy törött dór oszlopfő, egy fél teniszlabda, egy vasúti menetrend, egy kisgyerek színes fényképe.

– Épp ezekben a napokban indult be egy roppant fontos vállalkozás – mondta Baboskendő –, Fülöp javaslatára és kezdeményezésére megállapodtunk egy külföldi céggel, hogy felszíni bányát nyitnak a Mazsola-sziget túlsó oldalán, mely a többi sziget felől takarva van, felszínre hozzák az Ördöghalomban rejtőző tárgyakat, és jogot kaptak az elszállításukhoz is. Néha rendkívüli értékekre bukkannak: ékszerekre, műkincsekre, de nekünk így is megéri, mert cserében gépeket kapunk tőlük kissé már elavult tepsikészítő üzemünk műszaki felújítására.

– Más üzleteket is kötnek külföldi cégekkel?

– Hogyne. Még évekkel ezelőtt a szigeten nagy mennyiségű olajat találtak, mely erősen szennyezte a környezetet. Nem tudtunk mit kezdeni vele, mert napi ezer tonnák tolultak a felszínre, szerencsére Fülöp elintézte az egyik nagy nemzetközi olajtársasággal, hogy tankhajóikon teljesen ingyen elszállítják tőlünk. Nagyon kérem, hogy ezt a tényt ne szellőztesse, mert a közvélemény könnyen félreértelmezhetné ezt a nagyvonalú elgondolást, ha a tudomására jutna.

Csodálkozva néztem Baboskendőre: miért avatott bele ebbe az ügybe, ha az esetleges kiszivárgása ilyen veszedelmes volna, de ő rezzenéstelenül állta a pillantásomat.

– Szeretném közölni önnel, hogy először a sziget megbízott kormányzójánál, Félixnél kell jelentkeznünk.

Félix az Abortusz-szigetek vezető gárdájának fiatalabb nemzedékéhez tartozott, ő már nem vett részt a Felszabadító Háborúban, hanem elvégezte az Állami Hősképző Főiskolát, az itt szerzett diploma megfelelt háromévi frontszolgálatnak vagy egy súlyos háborús sebesülésnek, ez az „Ötök” vezérkarába emelte, és F kezdőbetűs név használatára jogosította fel. Félixet halvány, de érezhető jelek különböztették meg a korban előtte járóktól: kötelező egyenruháját könnyed, mégis elegáns fazonban szabatta át, teknőckeretű szemüveget hordott, mikor leültünk beszélgetni, a szokásos mézcukorszörp helyett teával kínált. Később hallottam, hogy a kormányzót erős nyugati orientációval vádolják, olyan pletykákat terjesztettek róla, hogy az amerikai Harvard Egyetemhez tartozó egyik kórházban kaparták ki anyja méhéből – innen származik egész magatartásának alapja.

Először Félix is az Abortusz-szigeteken szerzett benyomásaim iránt érdeklődött, neki is ugyanolyan hangnemben fejtettem ki a véleményemet, mint az előbb Fülöpnek, a kormányzó azonban elégedetlennek látszott a válaszaimmal.

– Önnek is látnia kell, hogy az ország gazdasági és politikai csődbe került a korábbi állandó háborúskodás és a jelenlegi háborús feszültség következtében.

– Beszéltem valakivel, akinek épp ellenkező a véleménye – csúszott ki a számon.

– Farkasra gondol, arra az öreg szektásra? Ő folyton olyanokról álmodozik, hogy Olaszországban győz a szocialista forradalom, és Spartacus lesz az első titkár. Nyilvánvaló, hogy ha élni akarunk, nyitnunk kell a külvilág, elsősorban Nyugat felé. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a felfogásommal, társaim nevében is szeretném megkérdezni öntől: számíthatunk-e az erkölcsi és gyakorlati támogatására?

Határozatlanul bólintottam, ezzel a gesztussal már a második kormányellenes irány mellett kötelezve el magamat, de úgy éreztem, hogy én már nem sokat veszíthetek.

– Hát akkor kellemes tartózkodást a Mazsola-szigeten, remélem, hamarosan újra fogunk találkozni. Még egy dologra hívom fel a figyelmét, hogy a maga mellé rendelt tolmács, Baboskendő, a szektás Farkas eszmei elkötelezettje, ajánlatos volna, ha megválogatná a szavait.

A folyosón újra találkoztam Baboskendővel, fürkészve néztem rá, mintha a lelkébe akartam volna látni, de ő rezzenéstelenül állta a pillantásomat. Lesétáltunk a hegyről a fővárosba, Mazsola Citybe.

A város valaha az átlagos gyarmati települések színvonalán állhatott, de mióta az Abortusz-szigetek bekebelezte, láthatólag leromlott. A hatalmas mazsolakereskedések és -raktárak, ahonnan a sziget fő bevétele származott, már régen bezártak, ajtajukon és kirakataikon megrozsdásodtak a sok éve lehúzott redőnyök. Az én szívem mégis hevesebben vert, mert az utcákon végre egészséges testű embereket láttam. A férfiak valamennyien cilindert, a nők széles karimájú tollas kalapot viseltek, mintegy hangsúlyozva, hogy nem az Abortusz-szigeteken, hanem polgári állami keretek között élnek, sétáltak az utcán, mikor minket megláttak, a közelségünkben megálltak, és fennhangon biztosították egymást, hogy ilyen jól még sohasem érezték magukat, és tisztában vannak vele, hogy jólétüket az Abortusz-szigetek kormányának, mindenekelőtt Fülöpnek köszönhetik.

– Mivel foglalkoznak itt az emberek? – kérdeztem Baboskendőt.

– Ipar és mezőgazdaság nincs, a harcok során elpusztultak a mazsolaszőlő-ültetvények, melyek, mint mondtam, a sziget legfőbb bevételi forrását jelentették. Jelenleg a Mazsola-sziget Tanácsa szervez a lakosságnak különféle munkaalkalmakat. Például minden nagyobb téren működnek úgynevezett „élő órák”, melyek keretét, számlapját és a mutatóit is megfelelő alakzatban összefonódó emberek alkotják – szabályszerűen jelzik az időt, helyettesítve az igen energiaigényes villanyórákat. Nem könnyű munka ez, különösen a másodpercmutatót alkotó emberek vannak meglehetősen igénybe véve, mivel percenként kell körberohanniuk a tér nagyságú számlapot – és képzelje el, mi van itt, mikor a nyári, illetve téli időszámítás bevezetésekor egy órával előbbre, illetve vissza kell igazítani a mutatókat.

Másik alapvető foglalkoztatási forma a szigeten: az úgynevezett beszélő kilométerkövek intézménye. Kiszámítottuk: jóval kevesebbe kerül, ha a megrongálódott kilométerjelzőket faragott kő helyett egy-egy mazsola-szigeti lakossal pótoljuk. Az illető ott áll egész nap az út mellett cilinderben, mellén a Mazsola Citytől mért távolságot jelző számmal, egyben a térképeket is pótolva, mert ha egy utas megáll mellette, felvilágosításokat tud nyújtani. Amellett stratégiailag különösen fontos, hogy alkalmasak az ellenséges felderítők megtévesztésére, mert a helyüket változtatjuk, hol százötven, hol ötezer méterre állnak egymástól. Meg kell mondanom, ezek az állások rendkívül keresettek, ha egy-egy hely valamilyen okból megüresedik, a szigetlakók ezrei tolonganak a tanács munkaügyi osztálya előtt.

– Valamit nem értek egész tisztán – mondtam Baboskendőnek. – Ezek a rendkívül szellemesen kialakított munkahelyek valóban lekötik a lakosság munkaerejét, de mint alapvetően passzív tevékenységek, nem termelnek komolyabb piaci értéket, annyit sem, amennyi a puszta fenntartásukhoz elegendő volna. Jól látom ezt?

– Tökéletesen.

– Mivel pedig tapasztalataim szerint maguk az Abortusz-szigetek sem bővelkednek anyagi erőforrásokban, szeretném tudni: miből látják el a Mazsola-sziget lakóit akár a legszükségesebbekkel?

Baboskendő körülnézett, hogy áll-e a közelünkben valaki, és csak miután megbizonyosodott, hogy senki sem figyel minket, adta meg a felvilágosítást:

– Tudnia kell, hogy mikor a felszabadító háború során az Égből Hullott Kapcsos Könyv iránymutatásai nyomán Fülöp vezetésével elfoglaltuk a Mazsola-szigetet, lehetővé tettük, hogy a szigetlakók egy része külföldre távozhasson. Elsősorban állami és művelődési vezetőknek adtunk kivándorló útleveleket, olyan elemeknek, akik könnyen egy esetleg kialakuló nacionalista szervezkedés irányítóivá válhattak volna.

– Kik voltak ezek konkrétan?

– Politikusok, művészek és elsősorban tanárok, ennek következtében a mazsola-szigeti iskolákban jelenleg is mutatkozik bizonyos tanerőhiány, amit úgy próbálunk áthidalni, hogy például az elsősöket a második osztályosok tanítják, a másodikosokat a harmadikosok és így tovább hasonlóan.

– Mit vihettek magukkal a kivándorlók?

– Természetesen itt kellett hagyniuk minden értéküket, mert a mi forradalmi felfogásunk szerint ezeket nem ők, hanem a nép alkotó munkája teremtette meg. Fülöp külön utasítást adott ki, hogy a távozóknak az utolsó étkezésüktől számított huszonnégy órát még a szigeten kell tölteniük, hogy a táplálék elfogyasztása nyomán keletkező ürülék ne váljon a kapitalista profitszerzés eszközévé, hanem a sziget talajerejének fokozását szolgálja. Utána egy államilag lepecsételt dugóval zártuk le a végbelüket, nehogy ott próbáljanak kicsempészni valamilyen értékesebb tárgyat, így bedugaszolt fenékkel és meztelenül szálltak fel a hajóra, mely az Egyesült Államokba és különféle európai kapitalista országokba vitte őket.

– Megbocsásson: hogy lehetséges az, hogy én, aki hivatásomnál fogva a viszonylag jobban értesült emberek közé tartoztam, soha egy szóval sem értesültem az egész ügyről?

– Mindegyik emigráns ígéretet tett arra, hogy nem beszélnek a történtekről, és mivel valamennyiüknek maradt a szigeten néhány közvetlen családtagja, biztosítottnak látszott, hogy megtartják az ígéretüket.

Ezek a kivándoroltak kiterjedt üzleti kapcsolataikkal és valóban rendkívüli kereskedelmi érzékükkel új hazájukban is hamarosan megtalálták a helyüket, és a legtöbben jelentős vagyonra tettek szert. Különféle beadványok útján megkeresték az „Ötök” vezetőségét, elsősorban természetesen magát Fülöpöt, engedélyét kérték, hogy családtagjaik is elhagyhassák a szigetet.

Ez a helyzet kétségkívül a legbonyolultabb problémák közé tartozott, melyek államunk történetében valaha is felmerültek, elnökünk alkotó módon tanulmányozva az Égből Hullott Kapcsos Könyv útmutatásait, úgy határozott, hogy van mód a kérés teljesítésére, természetesen bizonyos határok és bizonyos feltételek mellett.

– Ez elsősorban anyagiakat jelentett?

– Igen. A mi államunkban mindig is alapelvnek számított, hogy: „A legfőbb érték az ember!” – most ezt az értéket effektív pénzösszegre kellett átszámítani. Abból indultunk ki, hogy az állam érdekei semmiképp sem szenvedhetnek csorbát, így a távozni szándékozóknak meg kellett téríteniük minden juttatást, melyekben életük eddigi folyamán részesültek. Csak úgy kiragadva említeném: az ingyenes születést, a tanulmányi lehetőségek biztosítását, de ezenkívül a rejtettebb jellegű, ugyancsak államilag finanszírozott kiadásokat is, például az életük során megivott víz és beszívott levegő ellenértékét, sőt egy bizonyos és nem is jelentéktelen összeget kellett fizetni a szigeten elébük táruló panoráma élvezetéért. Erre a mintegy tízezer dolláros alapösszegre rakódott rá annak a munkaerőnek az ára, melyet távozásukkal a Mazsola-sziget elveszít, ezt, úgy gondolom, igen méltányosan, ugyancsak tízezer dollárra becsültük, továbbá hozzászámoltunk még tizenkilenc dollár hatvanöt centet.

– Ezt milyen okokból?

– Az emberi szervezetben, mint tudjuk, rengeteg értékes anyag rejtőzik: ásványi nyomelemek, vas, mész, víz és így tovább, ezek értékét becsülték fel és adták össze tudósaink. Mivel a kivándorlók távozásuknál ezt is magukkal viszik, az állam jogosan követelhet érte kártalanítást.

– És voltak, akik megfizették ezt a magas váltságdíjat itt maradt hozzátartozóikért?

– Úgy tapasztaltuk, hogy igen, ezért Fülöp tovább tanulmányozza az Égből Hullott Kapcsos Könyvet, hogy van-e mód az összeg emelésére. Ezeken a váltságdíjakon kívül az emigráltaktól számtalan egyéb adomány is érkezik, ebből a pénzből fedezzük többek között a Mazsola-sziget lakosságának ellátását.

Közben természetesen továbbhaladtunk, legnagyobb örömömre hirtelen felfedeztem egy újságosbódét, megnéztem a kirakatát: egy számomra eleddig ismeretlen angol nyelvű lapot láttam kitéve: The Free Mazsolának, vagyis Szabad Mazsolának nevezték. Azonnal elővettem ingem titkos zsebéből egy ötdolláros bankjegyet, és az újságárus felé nyújtottam:

– Egy Szabad Mazsolát legyen szíves.

– Tíz dollár.

– Ilyen sok?

– Szabott áraink vannak.

Annyira érdekelt a lap, hogy hozzátettem még egy ötdollárost. Az újságárus ismerhette Baboskendőt, mert nem énrám, a vásárlóra nézett, hanem őrá, tekintetéből döbbenet és tanácstalanság áradt. Kísérőm is némajátékkal válaszolt a ki nem mondott kérdésre, arckifejezése és megadó kézmozdulata jelezte, hogy nincs mit tenni, teljesítse a kérésemet.

A betűre-hírekre kiéhezett ember mohóságával vettem kezembe az újságot, először a dátumot kerestem a címlapon, de sehol sem találtam. Beljebb lapoztam, és beleolvastam a cikkekbe, de hiányzott belőlük minden időszerű utalás, csupa általános, felületi témával foglalkozott, lényegileg nem volt egyéb az Abortusz-szigeteken kiadott újság angol nyelvű változatánál.

– Talán inkább egy másik újságot kellett volna vennem? – kérdeztem bizonytalanul Baboskendőtől.

– Attól félek, hogy ezt nehezen tehetné meg, mert ez az egy újság jelenik meg a Mazsola-szigeten.

– És hány példányban adják közre?

– Egyetlenegyben, a lapból csak az a példány létezik, melyet ön megvásárolt az imént.

– Érdemes egy példányban kinyomni?

– A The Free Mazsola nem nyomva van, hanem kézzel rajzolva, állástalan mazsola-szigeti festők készítették. Biztonsági okokból nem bocsátunk ki többet, mert el szeretnénk kerülni, hogy avatatlan kezekbe jusson.

– De hát így mi értelme van az egész lapnak?

– Ez az újság rendkívül fontos politikai szerepet tölt be. Külföldi vendégeink és üzletfeleink esetleg elvetődhetnek errefelé, és már az bizalmat kelt bennük, hogy egy újságosbódét látnak, de ha megpillantják a kirakatban a The Free Mazsolát is, megerősödik bennük az a benyomás, hogy itt a szigeten szabad és nyitott életforma uralkodik, ez különösen fontos, mert a Mazsola-sziget bizonyos tekintetben egész államunk kirakatának tekinthető.

– De miért kerül tíz dollárba ez a lap?

– Az árát szándékosan szabtuk meg ilyen magasan, hogy a látogatókban fel se merüljön a megvásárlás gondolata. Ön volt az első, aki nem törődött ezzel, és megvette.

Csalódottságomban össze akartam tépni a lapot, de Baboskendő megállította a mozdulatomat:

– Utasítani nem áll jogomban, csak a köztünk eddig kialakult korrekt viszony nevében kérhetem, hogy ne tépje el, hanem szíveskedjék visszaadni az újságot az árusnak, mert ő leltári tárgyként köteles elszámolni vele, és ha a hiányt megállapítják, komoly kellemetlenségeknek nézne elébe. A tíz dollárt természetesen visszatéríti önnek.

Minden gondolkodás nélkül teljesítettem a kívánságot, az árus megkönnyebbülten helyezte vissza a példányt régi helyére a kirakatba.

A hegy lejtőjén lesétáltunk a sziget nemzetközi kikötőjébe, az öböl vizén egy angol hajó is ringatódzott. Meglátva az árbocán hazám zászlaját, elveszítve minden józanságomat, önkéntelenül is futni kezdtem felé, de a parttól néhány száz méterre abortusz-szigeteki egyenruhát viselő fegyveres határőrök tartóztattak fel, alacsony testalkatukhoz illő, kitenyésztett, arasznyi méretű kutyákat vezettek láncon. Üvöltözve követeltem, hogy engedjenek tovább, angol állampolgárságomra, emberi jogaimra hivatkoztam, de ők és a hirtelenjében előhívott parancsnok nem törődött az érveimmel, közelebb hajolt hozzám, megszagolta a hónaljamat, tagadólag megrázta a fejét, aztán intett, hogy távozzunk. Parancsának a katonák ránk szegezett fegyverei adtak nyomatékot.

– Nem ismeri véletlenül ezt a parancsnokot? Perverz vagy homoszexuális hajlamú, hogy a hónaljamat szagolgatja? – kérdeztem felháborodva Baboskendőtől.

– Itt nem ilyesmiről van szó, ő csak a szolgálati kötelmeinek tett eleget.

– Hogyhogy?

– Tudniillik a gyakorlat azt mutatja, hogy egyre több mazsola-szigeti lakos próbál feljutni hamis útlevéllel külföldi hajókra, el akarván hagyni az országot. A szigeten már rég kifejlődött a hamisítás technikája, például az előbb még az ön gyakorlott szeme sem vette észre, hogy a nyomtatottnak látszó újságot valójában kézzel rajzolták, ugyanerre a tökéletességre vitték a hamis útlevelek előállításában is, gyártmányaikat lehetetlen volt megkülönböztetni az eredetiektől. A határőrök kénytelenek voltak új módszerekhez nyúlni. Először az indiai szavazások mintájára tenyérbe pecsételt lemoshatatlan festékkel próbálkoztak, azt fogadták el igazolvány gyanánt, de a mazsola-szigetiek rövid idő alatt kielemezték a festék kémiai összetételét, házi boszorkánykonyháikban előállították és kilószámra árulták a feketepiacon. Aztán vezették be kísérletképpen, hogy azonosítási jelként egy különleges illó összetevőket tartalmazó sprayt spriccelnek a külföldi állampolgárok hóna alá, ha partra kívánnak szállni, ennek a spraynek az illegális előállításához a Mazsola-szigeten hiányoznak a megfelelő alapanyagok – legalábbis egyelőre. Egyszóval: a határőrparancsnok ezt a szagot kereste önön, és mivel nem találta, megállapította, hogy jogosulatlan a határ átlépésére.

Egyébként azon a vonalon, ahol engem feltartóztattak, százával álltak a mazsola-szigeti lakosok, és bámulták az alig ötszáz méterre vesztegelő hajókat, arcukra leírhatatlan sóvárgás ült ki, ha a hajók vitorlával lettek volna felszerelve, sóhajtásaikkal messze elhajtották volna őket.

– Egy sincs közöttük, aki ne adná oda az egyik karját vagy az egyik szemét, ha megtehetné ezt az ötszáz méteres utat a hajó bejáratáig, és feljuthatna a fedélzetre.

Én nem tudtam elfordítani tekintetemet a tengerről, ahogy figyelmesebben körülnéztem, az öböl egyik beszögellésében egy egész flottára való terepszínűre festett motoros hajót vettem észre, orruk úgy volt kiképezve, hogy a páncéllemezek lenyitásával nemcsak emberek, de nehéz járművek is könnyedén partra tudjanak szállni, oldalán alig álcázott kerek lapok takarták el az ágyúk kilövőnyílásait.

– Ezek milyen hajók?

– Ezek a mi inváziós erőinket szállítják – mondta Baboskendő.

– Kik ellen kívánják bevetni őket?

– Távlati célunk újabb élettér biztosítása növekvő számú lakosságunknak.

– Mire gondol? Hiszen amennyire én látom, a környező szigeteket már mind elfoglalták.

– Vannak távolabbi szigetek is. Például Anglia, sőt maguk a kontinensek is szigeteknek tekinthetők.

Baboskendő szenvtelenül beszélt, én mégis összeborzongtam a mondataiban rejlő fenyegetésektől, intettem, hogy folytassuk az utunkat.

– Mi a következő állomás?

Nyílt válasz helyett Baboskendő burkolt, de félreérthetetlen célzást tett rá, hogy szeretné, ha ellátogatnánk végre a valutáért árusító boltba, és a borravalóként felajánlott tíz dolláromból vásárolnánk neki néhány apróságot.

Hosszú sor kanyargott a bolt előtt, de a vártnál könnyebben bejutottunk, mert Baboskendő magával hozta a Félix által aláírt engedélyt, de beljebb haladva nehéz páncélajtók nyíltak és csukódtak előttünk-mögöttünk, míg végre bejutottunk a belső térbe, a tulajdonképpeni árusítótérbe.

Sorra jártuk a termeket, az első üzlethelyiségben az Abortusz-szigeteken gyártott szabványos árucikkekhez lehetett hozzájutni, azzal a különbséggel, hogy nem kellett különféle jegyeket felmutatni. Itt kizárólag szigetlakók tolongtak, az Abortusz-szigetek pénznemének egy módosított változatával, az úgynevezett „zöld placentá”-val fizettek. Ők, mint már korábban tájékoztattak róla, az államnak tett különféle szolgálatok, kiváló munkateljesítményük, az ellenség színe előtt tanúsított vitézségük jutalmaként részesültek ebben a kedvezményben.

A másik helyiségben már jobb minőségű cikkek sorakoztak a polcokon, ezeket is a szigeteken állították elő, de nem a polgári, hanem a hadiüzemekben, ahol lényegesen precízebb munkát végezhettek, mert az ő márkájukkal jelzett harisnyanadrágok, varrótűk, mosófazekak minősége felülmúlta a megfelelő civil eredetű tárgyakat. Itt többnyire az állam és az „Ötök” vezetői szerezték be a szükséges tárgyakat.

A harmadik helyiségben mintha a négy világtáj minden árufajtája összegyűlt volna: élelmiszerek, kozmetikumok, ruhaneműk, valódi és hamis ékszerek, híradástechnikai készülékek, játékok, órák halmozódtak fel óriási konténerekben, de mindenből a leghitványabbat, a legízléstelenebb kivitelűt szerezték be. Itt már szinte kizárólag külföldieket láttam, nekem is elő kellett venni a dollárjaimat.

Én magam néhány ruhadarabot vásároltam, mert az öltöny, melyben átéltem a hajótörést, már rég foszlányokra szakadt. Baboskendőre néztem, mintegy megérdeklődve, hogy mit kér, de ő csak szemhunyorítással jelezte, mit vegyek meg neki: egy kiló sót – az Abortusz-szigeteken minden ételt cukorral ízesítettek, más fűszerhez nem lehetett hozzájutni –, és a legnagyobb megdöbbenésemre kiválasztott egy rikító műanyag keretbe foglalt fényképet, mely egy testes középkorú asszonyt ábrázolt. Természetesen szó nélkül megvásároltam neki, de kint a bolt előtti folyosón megkérdeztem a kísérőmet:

– Miért volt szüksége erre a képre? Ismerte valahonnan ezt a hölgyet?

– Nem, nem ismertem, de már régóta vágyódtam erre a fotóra, mégpedig be kell vallanom, hogy hiúsági okokból. Az Abortusz-szigeteken jelenleg az számít a legmagasabb társadalmi státus jelképének, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy ismerte az anyját, és bizonyítékképpen fel is tudja mutatni a fényképét. Ezentúl végre én is rendelkezem ilyen fotóval, úgy érzem, mintha soha nem létezett családomat nyertem volna vissza.

Baboskendő felém nyújtotta a képet.

– Egyébként megkérem, hogy segítsen majd átvinni a határellenőrzésen, az volna a legjobb, ha egyelőre magánál tartaná, és ha megkérdezik, azt mondaná, hogy a saját tulajdona.

A bolt legbelsőbb részébe mi nem mehettünk be, ez kizárólag az állam külföldi üzleti partnereinek volt fenntartva. Baboskendő szólt néhány szót az ott elérhető szolgáltatásokról: napkúrát lehetett venni – óriási tükrökkel ideirányították a szigetre sütő sugarak nagy részét. Különféle kozmetikai szereket árultak, melyeket az elhalt szigetlakók mirigyeiből állítottak elő – mivel mindvégig magukon viselték az embrióállapot jeleit, szerveik hormonjai megőrizték különleges élénkítő és fiatalító hatásukat.

Nehéz lett volna elmondanom, milyen nyomasztólag hatott rám ez a kirekesztő jellegű áruház az egyenlőség szigetén, az épületet elhagyván még egyszer visszanéztem:

– Nem volna elvileg következetesebb, ha minden állampolgár részesedhetne ezekből a jobb minőségű vagy külföldről beszerzett árukból?

– Sajnos nem megoldható. Gondolja meg: ha ezt a viszonylag szerény mennyiséget bejuttatnánk a közfogyasztásba, mindössze 0,2 ezrelékkel növelné meg az általános árualapot, tehát a fogyasztók gyakorlatilag észre sem vennék. Viszont ennek az üzletnek a felszámolásával az állam elveszítené a kiváltságosok megbízható, mert korrumpált rétegének támogatását.

– Miért fontos korrumpálni az embereiket, nem elég az elvi meggyőződés szilárdsága?

– Ebben a tekintetben az úgynevezett szocialista országok elgondolását követjük: mindenképpen meg kell akadályozni, hogy egy kiélezett helyzetben embereinknek módjuk legyen egyszerűen átsétálni a barikád túlsó oldalára. Csak úgy védhessék meg önmagukat, ha egyúttal az államot is védik.

Lassan lejáróban volt a látogatásra engedélyezett idő, vissza kellett térnünk az Abortusz-szigetekre. A kikötő felé tartva átvágtunk a város utcáin, mikor hirtelen harangszót hallottam, melybe egy müezzin imára hívó éneke is belevegyült, és úgy tűnt, mintha a két hang ugyanarról a pontról jött volna. Megdöbbenve álltam meg:

– Harangoznak, és müezzin is énekel?! Milyen nap van ma?

– „Karali”, ez egy betűszó, talán „Pészová”-nak lehetne lefordítani, mert a péntek, szombat, vasárnap első szótagjából vonták össze. Hatóságaink méltányosságból engedélyezték a Mazsola-sziget vallásos lakóinak, hogy bizonyos időszakokban egy-egy ünnepnapot tartsanak, de olyan önkényeskedésekbe természetesen nem mehettünk bele, hogy a mohamedánok pénteken, a zsidók szombaton, a keresztények vasárnap hagyják ott a munkahelyüket, hogy felkeressék a templomaikat. Ezért a három ünnepet egybevontuk, és minden tizedik napot „Pészová”-nak, vagyis általános munkaszüneti napnak nyilvánítottak. Ezt az intézkedést aztán következetesen végigvittük, és a szigeten dívó három főbb vallást is egyesítettük, a szertartások rendjét most dolgozzuk ki, természetesen figyelembe véve az Égből Hullott Kapcsos Könyv elvi útmutatásait. Egyelőre még csak azt az újítást vezettük be, hogy a zsoltárokat imaszőnyegen és héberül kell énekelni.

Egy pillanatra benéztem a közös templomba, a falakra egységesített jelképet raktak ki: a mohamedán vallás szent zöld színén egy kereszt és egy Dávid-csillag volt látható. Egy tábla pedig arra hívta fel a hívők figyelmét, hogy imádkozzanak Fülöpért és az Abortusz-szigetek Népi Köztársaságot irányító „Ötökért”.

A törvényszéki tárgyalást követő harmadik napon letelt a gondolkodási idő, és újra meg kellett jelennem a bíróság előtt. Megérkezésem után Farkas, a bíróság elnöke azonnal berendelt magához az irodába:

– Hivatalos értesítést kaptam, hogy tekintsük semmisnek a százegy és fél éves börtönbüntetését. Ezek szerint találkozott Fülöppel?!

– Igen.

– Miről beszéltek?

Elmondtam, hogy az állam vezetője valósággal rám kényszerítette az Abortusz-szigetek állampolgárságát, és a közeljövőben sor kerül az ünnepélyes beiktatásra is. A bíró elgondolkodva hallgatta a szavaimat, nyilván a kínálkozó esélyeket latolgatta magában, aztán hirtelen felcsillant a szeme:

– Nagyszerű. Azt kell mondanom, hogy most a maga kezébe került országunk sorsa.

– Ezt hogy érti?

– Mint bizonyára tudja, Fülöp retteg egy esetleges merénylettől.

– Van erre valamilyen különös oka?

– Hacsak az nem, hogy néhányat már ő is végrehajtott életében, de most ez mellékes. Ami tény, hogy több mint három éve nem hagyta el az állami palotában levő irodáját. Most talán ki lehetne csalni a falak közül, és végre leszámolhatnánk vele.

– De hát úgy tudom, hogy páncélinget visel!

– Ha kint, szabad téren találkozunk vele, az sem menti meg, ha három páncélinget vesz fel egymásra – a bíró rám nézett –, hajlandó volna segíteni nekünk és rábeszélni Fülöpöt, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzon?

A hátamon borzongás futott végig, de erőt vettem magamon, és visszakérdeztem:

– Tegyük fel, hogy hajlandó volnék rá, mit ajánl fel viszonzásul?

– Maga óvatos ember, de nincs mit tartania attól, hogy becsapjuk – mondta Farkas, íróasztala fiókjába nyúlt, és egy szórópalackot vett elő. – Ez elég lesz?

– Mi ez?

– Az a bizonyos spray, mely az útlevelet helyettesíti. Tapasztalhatta a múltkor is, hogy a külseje nem számít. Ha magára fecskendezi, a katonáink átengedik a határon, onnan már könnyen feljuthat egy Angliába tartó hajóra.

– De akkor előbb el kell jutnom a határig, ki garantálja, hogy sikerül?

– Baboskendő elkíséri majd. Bizonyára rájött már, hogy ő a mi emberünk. Nos, áll az alku?

Elgondolkodtam, de nem látván más esélyt a menekülésre, határozatlanul bólintottam. Távozóban véletlenül összetalálkoztam a látogatóba érkezett Félixszel is, nem állt módunkban beszélgetni, de a fiatal kormányzó hunyorított felém, jelezve, hogy tud a körülöttem zajló eseményekről, és elégedett a dolgok ilyetén alakulásával.

Fülöp már a következő napon hívatott, hogy megbeszéljük a ceremónia részleteit. Úgy véltem helyesnek, ha először én tartanék egy rövid beszédet, melyben kifejteném, hogy miképpen csalódtam a kapitalizmusban, és ezért kérem befogadásomat az Abortusz-szigetek állampolgári közösségébe. Aztán Fülöp vette át a szót:

– Ez hatásos bevezetésnek tűnik, utána mi következnénk, valamelyik helyettesem, Farkas vagy Félix ünnepélyesen átnyújtja majd az állampolgárságot tanúsító okiratot, az Égből Hullott Kapcsos Könyv egy példányát és új státusa jelképét: a tepsit. Természetesen új nevet is kap: Lawrence Gallowich helyett ezentúl a Fogorvosok Engesztelhetetlen Ellenségének hívják majd. Megfelel?

– Ez több, mint amit remélni mertem.

– Van valami egyéb kívánsága?

Szívem a torkomban dobogott, mikor megkérdeztem:

– Nem lehetne részem abban a szerencsében, hogy ön személyesen venne fel a szigetek állampolgárainak sorába? Én nagy megtiszteltetésnek tekinteném, de bizonyos szempontból talán önnek is fontos volna.

Meglepetésemre Fülöp nem utasította el azonnal a kérésemet:

– Mint bizonyára tudja, én nem szoktam a nyilvánosság előtt mutatkozni, miért gondolja, hogy most változtatnom kellene az álláspontomon?

– Ne vegye szerénytelenségnek, de azt hiszem, hogy az én személyemben először csatlakozik önökhöz egy idegen állampolgár – az Abortusz-szigetek egész története még nem jegyzett fel hasonló esetet. Ha ön, az elnök irányítaná az aktust, az utókor teljes joggal az ön személyes érdemének tudná be.

Ettől a távlattól Fülöp valósággal felvillanyozódott.

– Igen, ezzel adósa vagyok az államnak. Rendben van, elvállalom. Akkor az avatóünnepségen találkozunk majd.

Baboskendővel megüzentem a fejleményeket Farkasnak, a törvényszéki tanácselnöknek, én pedig visszavonultam szálláshelyemre, a léggömbre. Nekiláttam, hogy megfogalmazzam a beszédet, melyben felvételemet kérem majd az Abortusz-szigetek Népi Köztársaság közösségébe.

Hogy meggyőzően tudjam ecsetelni a kapitalista kizsákmányolás szörnyű voltát, megpróbáltam felidézni magamban Anglia bűneit, melyek annak idején annyi ellenérzést, sőt felháborodást váltottak ki belőlem. Bárhogy is erőlködtem, csak kellemes emlékek jutottak az eszembe: a Dover fehér szikláin megcsillanó tavaszi napsütés, a Cadbury gyümölcsös csokoládé vagy egy jól elkészített ürüszelet íze, a lángoló kandalló melege, mindaz a jó, amit hazámtól kaptam, és azon vettem észre magam, hogy szinte akaratom ellenére, lassan mozgó ajakkal megáldom Angliát.

A beszédet viszont mindenképpen össze kellett hoznom, így nem maradt más hátra, mint a sablonokhoz nyúlni. Írni kezdtem: apámat leütötte a hajókötél, aztán özvegy édesanyám nevelt egész addig, amíg halálra nem hűlt a gazdagok mosóteknője mellett. Írás közben erőszakkal kellett elhessegetni lelki szemeim elől pofaszakállas apám valódi képét, ahogy éppen sherryt iszik kedvenc tartózkodási helyén, a Regent’s Club szalonjában, vagy anyámat, amint ékszereket vásárol a Tiffanynál. Megizzadtam, mire a fogalmazvány végére jutottam.

Innentől az események már viharos gyorsasággal követték egymást. Reggel Baboskendővel áthajóztunk az ünnepség színhelyére, a Törvény és Rend szigetére, mikor kiszálltunk, kísérőm utasította a motoros hajó vezetőjét, hogy ne hagyja el a helyét, hanem várakozzon menetkészen.

Az állami palota előterét sűrű, de fegyelmezetten várakozó tömeg töltötte be, fejünk fölött a rendkívüli esemény tiszteletére lejjebb húzták a honfoglaló hősök léggömbszobrait. Egy keskeny átjárót szabadon hagytak, hogy felmehessünk az emelvényre, ahol az ünnepségnek le kellett folynia. A díszelnökség már összegyűlt a tribünön, tagjai között ott láttam Farkast, a botjára támaszkodó törvényszéki elnököt és Félixet, a Mazsola-sziget kormányzóját, egyetlen pillantást sem vetettek rám, mereven néztek maguk elé.

A hangszórókból hirtelen induló harsant fel, és a palota kijáratában megjelent Fülöp. Az államelnök most is szokásos, számtalan kitüntetéssel és katonai rangjelzéssel díszített egyenruháját viselte, testőrei kíséretében fellépett az emelvényre, és fogadta a tömeg hosszan tartó üdvözletét, majd egyetlen intéssel csendet parancsolt, és a mikrofonhoz lépett. Baboskendő suttogva fordította a szavait; az elnök bejelentette, hogy felvételemet kérem az ország állampolgárai közé. Méltatta az ügy páratlan történelmi jelentőségét: Anglia, sőt az egész kapitalista világrendszer soha többé nem tudja kiheverni azt a csapást, melyet az én távozásommal szenvedett el, a Történelem óráján előbbre tolták a kapitalizmus végső percéhez közelítő mutatókat, még hozzátette: büszke rá, hogy ez az esemény az ő elnöksége idején következett be.

Ezután Fülöp egy széles mozdulattal nekem engedte át a mikrofont, előreléptem, és elmakogtam az előző este megszerkesztett szegényes beszédemet, őszinte meglepődésemre szavaim elemi erővel hatottak a tömegre. Mikor megemlítettem, hogy apámat leütötte a hajókötél, és anyám halálra hűlt a gazdagok mosóteknője előtt, sokan zokogásban törtek ki – újra meg kellett bizonyosodnom, hogy a szentimentális közhelyek halhatatlanok, mert a társadalom fejlődésével mindig új és új közönséget tudnak találni maguknak.

Beszédem után következett az egész ceremónia fénypontja: Fülöp ünnepélyesen átadja nekem az iratokat és új állampolgárságom jelképét: a tepsit. Az elnök a protokoll szabályai szerint előre is lépett, és felém nyújtotta a fémedényt, figyelmét a mozdulat hatásos végrehajtására összpontosította – a jelenetről természetesen fotó készült, melynek a tervek szerint be kellett kerülnie az Abortusz-szigetek készülő történelemkönyvébe, sőt esélye volt rá, hogy egyszer bejárja majd a világsajtót is – ez okozhatta, hogy Fülöp megfeledkezett a biztonságról, túlságosan előremerészkedve kilépett testőrei védővonalából, felemelt fejével, kinyújtott karjaival kényelmes és biztos célpontot nyújtott.

Ellenségei nyilván előre számítottak erre a pillanatra, mert a honfoglaló hősök alacsonyabbra lebocsátott léggömbszobrairól összefogott sortűz dördült el, a merénylők körvonalai sem látszottak, ezáltal úgy tűnt, mintha maguk a hősök hajtottak volna végre valami titokzatos ítéletet. Az elnök véres fejjel hanyatlott el az emelvény deszkáin, Farkas botjával, melybe egy gyorstüzelő puska volt beépítve, már csak a kegyelemlövést adta meg neki.

Én a sortűz pillanatában a földre vetettem magam, de aligha ennek a mozdulatnak, sokkal inkább különleges szerencsémnek köszönhettem, hogy sértetlenül átvészeltem e merényletet. A sokktól így is sokáig képtelen voltam felemelkedni, és fekvő helyzetemből figyeltem, amint Farkas a mikrofonhoz lép, és beszédet intéz a tömeghez. A szónok mozdulataiból és a már ismert néhány szóból kivettem, hogy a földön fekvő Fülöp bűneit emlegeti, többek között az Égből Hullott Kapcsos Könyvben foglalt alapelvek meghamisításával vádolta, aztán egy hirtelen fordulattal önmagát az állam új vezetőjének nyilvánította. Beszéde végén tapsok és kiáltások harsantak fel.

– Éljen Farkas! Éljenek az „Ötök”! Halál a fogorvosokra!

De az általános lelkesedés közepette sok arcra feszültség és ellenérzés ült ki, feltehetőleg Fülöp hívei voltak az illetők, vagy más okokból sem értettek egyet a rendszerváltozással.

Közben Baboskendő áttörte magát a biztonsági őrök láncán, karon ragadott, és magával vonszolt a kikötő felé, a motoros hajó azonnal elindult velünk a Mazsola-sziget felé. Alig hagytuk el a partot, mikor már lövések hallatszottak a Törvény és Rend szigetének belsejéből, nyilvánvalóan megkezdődött a leszámolás a régi hatalom exponált embereivel.

Már a nyílt vizeken jártunk, mikor a kísérőm egy szórópalackot nyújtott felém:

– Ön megtette, amit elvállalt, új vezetőnk, Farkas is állja a szavát. Ezt a sprayt küldi, parancsoljon. Mint tudja, ha magára spricceli, katonáink átengedik a határon. Tiszteletem jeléül természetesen elkísérem odáig.

Eltöprengve néztem a kísérőmre, őszinte hálát éreztem iránta, szolgálatai kétségtelenül megkönnyítették az Abortusz-szigeteken töltött napjaimat, és most a megmenekülésemben is nagy része volt. Megemeltem e szórópalackot:

– Azt hiszem, ez a mennyiség két emberre is elegendő…

– Mit akar ezzel mondani?

– Ha velem kíván tartani Angliába, szívesen segítenék. Az ön intelligenciája és nyelvtudása…

Baboskendő megrázta a fejét.

– Az önnel töltött idő alatt én is végiggondoltam ezt a lehetőséget. Úgy találtam, hogy Angliában én csak két megoldás között választhatnék: vagy egy állatkertbe kerülnék, vagy kitömve egy panoptikumba.

– Esetleg be tudnám vinni a rádióba, ott előbb-utóbb szükség lesz valakire, aki beszéli az Abortusz-szigetek nyelvét.

– Ezt sem vállalom, az ilyen feladatok burkolt vagy nyílt áruláshoz vezetnek – legalábbis az én szemszögemből nézve. Igazán köszönöm tehát az ajánlatát, de nem fogadhatom el. – Rövid gondolkodás után hozzátette: – Lehetséges, hogy egyszer még ellátogatok önökhöz, de akkor nem meghívásra, és több millió társammal együtt.

Baboskendő arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy kell értelmezni a szavait, hátamon végigfutott a hideg. Szótlanul tettük meg az út hátralevő részét. A Mazsola-szigeten a határőrök biztosító vonalánál megálltunk, Baboskendő már búcsúintésre emelte a karját, mikor a parancsnok megszagolva a hónaljamat, megrázta a fejét:

– Ez a szag már nem jogosít a határ átlépésére.

Baboskendő közelebb lépett.

– Hogy lehet az? Tanúsíthatom, hogy a szórópalack magától Farkastól, az állam új elnökétől származik. Ha kételye volna az érvényessége felől, kérem, hogy hívja fel a Forradalmi Titkárságot.

– Nehéz volna. Egy órával ezelőtt Farkast a népharag elsöpörte a posztjáról, és fizikailag is megsemmisítette. Az utóda Fábián lett.

– Akkor értesítse Fábiánt.

– Ez sem áll módomban.

– Miért nem?

– Nem tartozom önnek magyarázattal, de annyit megemlíthetek, hogy Fábián kormányzata sem tartott tovább egy félóránál, aztán ő is Farkas sorsára jutott.

Baboskendő elveszítette a türelmét, és kiabálni kezdett:

– Ki hát jelenleg az állam elnöke?

– Félix, a Mazsola-sziget volt kormányzója, már fel is esküdött az Égből Hullott Kapcsos Könyvre, a hadsereg pedig őrá.

Egy határőr egy többszörösen összehajtogatott papírhajót nyújtott át a parancsnoknak, aki kibontotta és elolvasta:

– Épp most érkezett egy távmondat Félixtől, arra kéri önöket, hogy azonnal térjenek vissza a Törvény és Rend szigetére.

Az olvasó elnézését kérem, ha a továbbiakban nem az eddigi részletességgel, logikai és időbeli rendszerességgel foglalom majd össze az eseményeket, de be kell vallanom, hogy a menekülés váratlanul feltűnő, majd ugyanolyan hirtelenül eloszló reménysége erősen igénybe vette idegeimet. Azt viszont nem kell külön hangsúlyoznom, hogy leírásomban továbbra is a teljes pontosságra és igazságra törekszem majd.

Visszaérkezésünk után Félix az állami palota elnöki lakosztályában fogadott minket. Egyszerre több mesterember is foglalkozott azzal, hogy átalakítsa a külsejét, egy fodrász – időnként tanácskérően belenézve egy divatlapba – modern sassoon frizurát nyírt a forradalmi hagyományok szerint hosszúra meghagyott ritkás hajából, egy szabó új öltönyökhöz vett méretet, Félix utasította: szabja bővebbre a konzervatív angol fazonú zakót, hogy a dupla fonatú páncéling ne nyomja ki túlságosan, egy suszter cipőt próbált rá. Az elnök közben sem vesztegette maradék energiáját, mert Fülöp hivatalos gyászjelentését diktálta:

– „Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek, továbbá az Abortusz-szigetek Népi Köztársaság népének, az »Ötök« millióinak, az egész földkerekség forradalmárainak, barátainknak. Utolsót vert Vezérünk és Tanítónk, Fülöp szíve, mely mindvégig a Forradalom ügyéért dobogott…”

Mikor ezzel végzett, egy búcsúlevelet fogalmazott Fülöp nevében önmagához címezve:

„Félix!

Rég el akartam mondani azt, amit Te magad is tudtál, népünk és az »Ötök« tagsága is tisztában volt vele, hogy te vagy az egyetlen olyan harcostársam, aki a helyembe léphet, ha a Történelem viharai elsodornának engem. Csak benned egyesül a forradalmár keménysége az igazi humanisták emberközpontú megértésével…”

Látva elképedésemet, Félix magyarázólag hozzátette:

– Fülöp nemrégiben írta ezt a levelet, nekem megmutatta, a napokban akarta nyilvánosságra hozni, de Farkas, ez a szektás korcs rövid kormányzása alatt megsemmisítette ezt a fontos dokumentumot. Így akarta kétségessé tenni az én elnökségem jogos voltát. Forradalmi kötelességünk, hogy ezt a mérhetetlen fontosságú üzenetet tudassuk az emberekkel, ezért most emlékezetből megpróbálom restaurálni a szöveget.

– De milyen sugallatra írta Fülöp ezt a levelet, hiszen ereje teljében volt?!

– Ugyanazok a forradalmi megsejtések vezérelhették, mint annak idején az országot elfoglaló „Ötök” másik négy tagját, mikor azok is megírták búcsúlevelüket Fülöpnek címezve. Ez a mi mozgalmunkban hagyományszámba megy.

Mikor befejezték a próbát, Félix elküldte a mesterembereket, és teljes figyelmét nekem szánta:

– Elnézését kérem, hogy úgy mondjam, visszairányíttattam a határról, de szerettem volna megköszönni az eddigi szolgálatait és egyben további maradásra biztatni. Az ön jelenléte mind erkölcsileg, mind gyakorlatilag sokat jelentene számunkra az elkövetkező nehéz időszakban. Azt nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az Abortusz-szigetek Népi Köztársaság nem fog megfeledkezni az ön érdemeiről.

– Ha lehetne, én mégis szeretnék mihamarabb visszatérni a hazámba.

– Mivel a rendőrség garázdálkodik, nem tudjuk biztosítani az ön veszélytelen távozását – rövid töprengés után hozzátette –, legalábbis ez idő szerint.

Tudomásul kellett vennem, hogy egyelőre nincsenek esélyeim szabadulásra, Félix, elődjéhez hasonlóan, túszként kíván a kezében tartani. Bólintottam:

– Értem.

Közben a távolból szakadatlan fegyverdörgés hallatszott.

– Utcai harcok folynak? – kérdeztem megdöbbenve.

– Igen, de ennek nincs különösebb jelentősége.

– Ezt hogy érti?

– Egy forradalom után általában csak az első két hét szokott veszélyes lenni, ezalatt az emberek kielégítik bosszúvágyukat, lezajlanak a különféle el- és leszámolások, aki ezt a két hetet megússza, az már joggal reménykedhet a túlélésben. Szóval ezek az események teljesen törvényszerűek.

– És ezt a kéthetes vérengzést nem lehetett volna elkerülni?

– Semmiképp sem lett volna célszerű. Épp az európai politika történetéből tanultuk meg, hogy az emberek a nagy felfordulások után többre becsülik a biztonságot teremtő új rendet – akármilyen legyen is az. Visszatérve az ön személyére, úgy gondolom, jobb, ha a közvetlen környezetemben tartózkodik, mert bármikor szükségünk lehet a tanácsaira, így a léggömbről átköltöztetjük ide az állami palota nagy vendégszobájába, és leváltjuk eddigi tolmácsát, a fülöpista–farkasista Baboskendőt is.

Azonnal felfogtam, hogy Félix személyes foglyaként kíván kezelni, és Baboskendő eltávolításával az utolsó esélyemet is elveszíteném, hogy kapcsolatot teremthessek a külvilággal! Határozottan szembefordultam az elnökkel.

– Az ő személyéhez mindenképpen ragaszkodni szeretnék.

– Ezt tekintsem végleges döntésnek?

– Igen, teljes mértékben elégedett vagyok a szolgálataival.

Félix átható pillantást vetett rám.

– Bár távolról sem értek egyet önnel, kívánságát természetesen tiszteletben tartom, Baboskendő továbbra is önnel maradhat. Most búcsúzom, Fülöp gyászünnepségén találkozunk majd.

Félix egy biccentéssel elbocsátott. Baboskendő kint a folyosón várt, valamilyen módon értesülhetett a történtekről, mert látható megindultsággal szólított meg.

– Köszönöm, amit tett, az életemet mentette meg azzal, hogy kiállt értem. Ígérem, hogy nem leszek hálátlan. Ezenkívül szeretném közölni, hogy a nevemet azonnali hatállyal megváltoztatták – nyilván a megingott állami bizalom jeleként. A jövőben szíveskedjék Mord Tengeri Sziklának szólítani.

Átköltöztem új szállásomra, de alig rendezkedtem be, mikor hivatalos meghívót kaptam, hogy vegyek részt az ünnepségen, melyet aznap este rendeztek Fülöp emlékezetére. A hír hallatán Baboskendő, illetve Mord Tengeri Szikla megcsóválta a fejét:

– Ez a jelenség több mint szokatlan. Korábban, ha államunk egyik vezetője meghalt, testét körbehordozták az országban, a nép nagygyűléseken követelte, hogy támadjon fel. Már maga az a pályázat hónapokig tartott, melyet a szobrára hirdettek.

– Olyan sokan pályáztak?

– Mindig ugyanaz az egyetlen állami szobrász, de a verseny kiírásával tartozunk államunk demokratikus hagyományainak. Attól félek, hogy ez a sietség alantas szándékokat takar.

Azon külön meglepődtünk, hogy estére Fülöp szobra is elkészült – rekordidő alatt formálhatták meg a gumiöntödében. Az ünnepség megnyitó mozzanataként a szobrot felbocsátották a sziget légterébe – a lebegési magasság mindig arányban állt azokkal a szolgálatokkal, melyeket az elhunyt az államnak tett. Fülöp szobrát a sziget legmagasabb régiójába engedték fel, néhány centivel maga alatt hagyta az országalapító első „Ötök” többi négy tagjának emlékművét. A gyászbeszédet maga Félix tartotta, ahogy a szövegben előrehaladt, Mord Tengeri Szikla mind sápadtabban tolmácsolta az elhangzottakat, természetesen egyetlen megjegyzés nélkül, de az ünnepség után szállásunkra visszatérve valósággal magába roskadt.

– Ez már a vég kezdete! – jelentette ki tompán.

– Miért?

– Nem tűnt fel önnek, hogy ez a gyászbeszéd Fülöpöt csak mint az Abortusz-szigetek egeket ostromló bástyáját, a világ proletariátusának megváltóját és az Emberiség valaha élt legnagyobb fiát említi, akihez hasonlót az eljövendő évezredek sem fognak szülni?! Ön ismeri az én elvi alapállásomat, igazán nem lehet azzal vádolni, hogy Fülöp talpnyalói és szellemi szekértolói közé tartoztam, de most én is azt mondom, hogy ez a beállítás méltatlan és súlyosan sértő Fülöp emlékére, kimeríti az erkölcsi hullagyalázás minden ismérvét.

– Ez? Szerintem bárki bárhol a világon elégedett lehetne egy ilyen búcsúztatóval!

– „Bárki bárhol a világon” – ez lehetséges, de nem Fülöp az Abortusz-szigeteken. Tudnia kell, hogy a mi országunkban szigorúan vett szabályok határozzák meg a hasonló megemlékezések hangját és tartalmát. Jelentősebb közéleti személyiségeink nevéhez állandó jelzőknek kell járulniuk, így például Fülöpöt a beszédben felsoroltakon kívül megillette volna a „Tenger Leigázója”, a „Mazsola-szigeti Győzelem Lelkesítője”, az „Üzemi Konyhák Fő Reformátora” és még tucatnyi egyéb cím is.

– Hátha csak tévedésből vagy az ilyenkor szokásos kapkodás következtében maradtak el ezek a jelzők?

– Ilyesmi nem fordulhat elő véletlenül – erre rögtön szolgálok egy másik bizonyítékkal is. Mindenki, aki csak egy kicsit is járatos a protokollban, tisztában van vele, hogy ha a honfoglaló első „Ötök”-kel foglalkoznak, Fülöp nevét öt egész huszonkét századdal többször kell említeni, mint a másik négy társét – a gyászjelentésre bökött –, ebben a közleményben pedig puszta szemmel is könnyű megbizonyosodni, hogy ez az arány a három egészet sem éri el. Ez a negligálás nemcsak önmagában fenyegető jel, de jelzi Félix politikájának várható irányát is, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy folyamat elindul, elfut a saját végletéig.

– Nem látja egy kissé sötéten a dolgokat?

– Ha így állna a helyzet, én lennék a legboldogabb, uram…

Az események hamarosan beigazolták Mord Tengeri Szikla balsejtelmeit. Még egy hónap sem telt el Fülöp halála óta, mikor a Szabad Szigetek egy eleddig ismeretlen fotót közölt az elhunyt elnökről, mely bebizonyította, hogy a szokásos ábrázolásokkal ellentétben Fülöp bal füle szabálytalanul simult a koponyájához, magyarul az elnök füle kissé kajla volt – tehát nem teljes jogosultsággal alkalmazták rá a „Teremtés Hibátlan Remekműve” jelzőt.

Ezt a képet nyilvánvalóan a közvéleményt felmérő szondának szánták, mikor azt tapasztalták, hogy semmiféle tiltakozást nem vált ki, újabb információkkal álltak elő. Az újság vezető helyen közölte egy szeizmológus nyilatkozatát, a tudós azt állította, hogy ha Fülöp előre tudott volna az 1971-es nagy földrengésről – amit egy állam teljhatalmú és felelős vezetőjeként joggal el lehetett volna várni tőle –, rengeteg vér- és anyagi áldozatot el lehetett volna kerülni. Az interjút egy szűkszavú közlemény követte, hivatalosan bejelentették, hogy Fülöp állandó jelzői közül törölni kell a „Természeti Folyamatok Zseniális Megsejtője” kifejezést, egyben elrendelték, hogy szobrát bocsássák lejjebb az első „Ötök” emlékművének magasságába.

A döntő csapást Fülöp nimbuszára azonban maga Félix mérte. Az „Ötök” kongresszusán, melyen magas tisztségeibe beiktatták őt, dokumentumokat tárt fel, melyek azt bizonyították, hogy a honfoglaló „Ötök” korábban meghalt négy tagja nem a forradalmi harc áldozataként esett el, mint a történelemkönyvek állítják, hanem Fülöp végeztette ki őket kegyetlen és cinikus módszerekkel. Például mikor „Lincoln Ábrahám” gyászünnepségén azt hangsúlyozta, hogy „Lincoln” nevetve nézett szembe a halállal, ez sem jelentett mást, mint hogy az egyébként is csiklandós forradalmárt pávatollal halálra csiklandoztatta. A kínzás procedúrájában Fülöp személyesen is részt vett, bizonyítékok vannak rá, hogy begörbített mutatóujjával többször is benyúlt a nagy forradalmár hóna alá, miközben olyan sértő és káromló kifejezéseket használt, hogy „kerekecske-gombocska, erre szaladt a nyulacska”. Nem járt különbül „Mao Ce-tung”, a rettenthetetlen küzdő sem, akit a forradalmi táborban társai jó étvágyáról csak „Zabagép”-nek vagy „Lóbelű”-nek becéztek. Őt egyhangú diétával tették el láb alól, hosszú hónapokig nem kapott más ételt, mint sóletet tejszínhabbal és pacalpörköltet csokoládéöntettel, utána pedig nehéz édes italokat: portóit és tokaji aszút. „Mao Ce-tung” mindennap hízott egy negyed kilót, végül is ki kellett bontani a cella ajtaját, hogy holtteste kiférjen rajta.

Az „Ötök” kongresszusán többen is megkérdezték: miképp lehetséges, hogy ezek a tények csak most kerültek napvilágra? A gyilkosok miért nem árulták el korábban magukat? Miért nem jelentkeztek tanúk?

Félix erre is megadta a szükséges magyarázatot: Fülöp nemcsak az „Ötök” négy tagját végeztette ki, hanem mindenkit, aki szerepet játszott a kivégzésben. Utána kivégeztette azokat, akik kivégezték a kivégzések végrehajtóit, majd ezen utóbbiak gyilkosait is. Huszonkét lépcsőben ismétlődtek meg a kivégzések, míg Fülöp végre hajlandó volt feltételezni, hogy az utolsóknak már fogalmuk sem lehetett az egész folyamatot elindító okokról – ezt nemzeti méretű szerencsének kell tekinteni, mert fennállt a veszély, hogy a lavinaszerűen terjedő folyamat kipusztíthatja az Abortusz-szigetek egész lakosságát.

– Mi nem azért végeztük ki most Fábiánt, aki kivégezte Farkast, aki kivégezte Fülöpöt, aki kivégezte a honfoglaló „Ötök” nagyjait, mert bármiféle közösséget is vállalnánk Fülöp módszereivel – fejezte be nyilatkozatát Félix –, és aki ebben kételkedik, az könnyen Fülöp vagy Farkas sorsára juthat.

Fülöp átértékelését, az úgynevezett „defülöpizélés”-t minden téren és következetesen keresztülvitték. A történészek bebizonyították, hogy a korábbi megállapításokkal szemben Fülöp semmilyen szerepet sem játszott az Abortusz-szigetek Népi Köztársaság létrehozásában, sőt a Honfoglaló Háború során számtalan stratégiai hibát követett el a haderő irányításában: egy folyamon nem keresztben, hanem hosszában próbált átkelni, és a hadsereg második lépcsőjét a saját tartaléka ellen vetette be.

Fülöp hátrahagyott iratai között találtak egy különös feljegyzést, mely így szólt: „Lehet, hogy olajra kell lépni!” A mondat jelentését maga Félix fejtette meg: Fülöp a mazsola-szigeti olajkincs ingyenes átengedéséért feltehetőleg jutalomban részesült a forrásokat kiaknázó kapitalista cégektől, a pénzt gyaníthatólag nyugati bankokban helyezte el, és esetleges távozása esetén erre az olajból származó jövedelemre kívánta alapozni az egzisztenciáját.

Egy körlevél intézkedett, hogy Fülöp nevét töröljék az Abortusz-szigetek Nagy Enciklopédiájából, hogy az oldalszámozást és az alfabetikus rendet fenntarthassák, a címszó helyébe tizennégy oldalnyi képmellékletet iktattak be a fülőkegomba különféle alfajairól.

Oda-vissza, az a tudós, aki annak idején magas állami kitüntetést kapott a könyvéért, melyben bebizonyította, hogy Fülöp neve nem véletlenül áll öt betűből, hanem sorsszerű jelképe annak, hogy ő a legméltóbb kifejezője az „Ötök” szellemiségének, átírta a művét – szerencsére az új elnök, Félix neve is öt betűből állt.

Ahogy az elhunyt vezető presztízse csökkent, gumiszobrát mind lejjebb vonták, végül egy külön erre a célra ásott gödör fenekén rögzítették le.

Nemcsak Fülöp személyes emlékezetét igyekeztek fokozatosan leépíteni, de az általa képviselt társadalmi és gazdasági alapelveket is felszámolták. Az „Ötök” nevét a párttagság követelésére „Négyek”-re módosították.

A gazdasági változások első lépéseként egy törvényerejű rendelet megváltoztatta azt a szöget, melyben a dolgozóknak a nap felé kellett fordítani a tepsiket – ezt az intézkedést a „Négyek” országos vezetősége dolgozta ki a Szigetek Tudományos Akadémiájával karöltve. A bejelentést olvasván Mord Tengeri Szikla csak a fejét csóválta:

– Ez a döntés aláásta egész társadalmi rendünket, innen már nincs megállás a teljes felbomlásig.

– Nem értem, hiszen ha jól számolom, ez a módosítás a tepsik tájolásában nem tesz ki többet egy fok hat tized részénél.

– Maga a mérték teljesen közömbös, csak a változás ténye számít. Az a rendszer, mely önmaga tökéletességének tudatában él, a legkisebb korrekciót sem engedheti meg magának, mert ezzel minden intézménye iránt gyanút kelt.

– És ezek az intézmények nincsenek olyan erősek, hogy elviseljék ennek a gyanúnak a súlyát?

– Ezt ön mondta, és nem én! – sóhajtott fel Mord Tengeri Szikla.

Kísérőm ezúttal is a jövőbe látott, a tepsiknek előbb a méreteit csökkentették, aztán a beléjük rakott föld mennyiségét, végül az akut tepsihiány következtében nem tudták fenntartani a korábban összefüggő ültetvényeket, az egységes kép megtört, sok helyen kilátszott a föld puszta színe. Előrevetette árnyékát a mezőgazdasági hozamok jelentős csökkenése, különösen a legfontosabb táplálékot szolgáltató cukorrépánál.

Különös módon a talajból hamarosan újból feltörtek azok a gyomnövények, melyeket a honfoglaló első „Ötök” látszólag örökre kiirtottak, sóval hintve be a sziget egész felszínét, felburjánzó bokrait – csomóik tehát végig ott lappangtak az elmúlt évtizedek alatt.

– Gondolja, hogy ha ma abbahagynák a búza termesztését, húsz év múlva is nőnének itt kalászok?

– Nem hiszem, uram, a rossznak és a kártékonynak mindig ezerszeres esélye van a túlélésre.

Ugyanez a fokozatos leépülés jellemezte az Abortusz-szigetek iparát is, részleges munkanélküliség lépett fel, az utcák megteltek unatkozva sétálgató emberekkel. Újabb és újabb szórakozóhelyek nyíltak, ezeket főleg a fiatalok népesítették be, személyükben az Abortusz-szigeteket elérte az évtizedekig távol tartott divathullám, valamennyien importként érkezett jeans anyagú ruhadarabokat viseltek – ezek többnyire fazonigazítást igényeltek, mert három-négy karra szabott ingek vagy ötszárú nadrágok nem akadtak köztük.

Puszta kíváncsiságból magam is ellátogattam egy ilyen szórakozóhelyre. A műsorban előbb egy szolid hangvételű együttes lépett fel, az Égből Hullott Kapcsos Könyv megzenésített változatát adták elő – bár nem tartom magam szakértőnek ezen a téren, úgy találtam, hogy különösen a híres „Malá Strana–Žižkov” sor ritmikai megoldása sikerült kiválóan. Második számként egy „Bércsalókhoz” intézett songot játszottak mélyen átélt lírai hangvétellel. Mord Tengeri Szikla lefordította a bevezető sorokat:

Meg kell jegyeznem, hogy ők a „Partizan’s”, a hivatalos könnyűzenei stílus képviselői, Félix kedvencei.

De a műsorban később fellépő együttesek már sokkal agresszívebb számokkal mutatkoztak be. A hallgatók felálltak a helyükről, és számtalan karjukkal csápoltak a zene ritmusára, sőt a különféle együttesek rajongói előadás közben össze is verekedtek. Én magam asztalom mellől értetlenül figyeltem az eseményeket:

– Min különböztek össze ezek a fiatalok?

– Sajnos ifjú nemzedékünk a megosztottság jeleit mutatja – mondta hangjában némi rezignáltsággal Mord Tengeri Szikla –, újabban bőrük színe vagy azon országok szerint csoportosulnak, ahol annak idején, még embriólétük első hónapjaiban vízbe vetették őket. Kialakultak néger, arab, kínai, olasz, angol, román frakciók – a románok egyelőre csak illegalitásban szervezkednek, mert idegeikben még nem szabadultak meg attól a tudattól, hogy eredeti szülőhazájukban tilos a művi vetélés, tehát, ha akaratlanul is, de ők is részesei egy elkövetett bűncselekménynek. De az említetteken kívül a földkerekség minden más nációja is szervezkedik már nálunk. Ezek a frakciók aztán egy-egy zenekar mögé sorakoznak fel, gyalázzák a többieket, sőt mint most ön is láthatta, rá is támadnak a riválisaikra. Nem szeretnék a letűnt rendszer dicsőítésének bűnébe esni, de annyit legyen szabad megjegyeznem, hogy Fülöp idejében mindez elképzelhetetlen lett volna!

Félix nyilván tudatában volt a sokasodó bajoknak, szinte mindennap nyilatkozott a televízióban, újabb és újabb intézkedéseket jelentett be. Hosszan foglalkozott például a szigetlakók alkati gyengeségével, fizikai lemaradottságukat elsősorban az édes ételek túltengő fogyasztásával magyarázta, és az egész társadalomra kiterjedő harcot hirdetett ellenük. Cukrot ezentúl csak néhány kijelölt üzletben lehetett kapni, ott is csak a nap meghatározott óráiban, és korlátozták az egy személy által megvásárolható mennyiségét: négyen kaphattak egy kilót.

Ennek a döntésnek a nyomán különös kereseti források alakultak ki, megjelentek például a hivatásos sorban állók, akik megfelelő ellenszolgáltatásért átengedték kedvező helyüket a később érkező cukorra vágyóknak, és az úgynevezett „negyedik negyedesek”, akik ugyancsak anyagi térítés ellenében felajánlották háromtagú társaságoknak: csatlakoznak hozzájuk, hogy megvehessenek egy egész zacskó cukrot.

Az édességet az illetékesek megpróbálták pótolni, előbb importból beszerzett, hasznos ásványi anyagokban rendkívül gazdag hintőporral, később pedig hazai gyártmányú padlósárgítóval, de bármilyen propagandát fejtettek is ki mellettük, a szigetlakók egyiket sem vásárolták.

Utam néha elvitt a cukrot árusító boltok előtt, hallhattam a sorban álló tömeg elégedetlenkedő megjegyzéseit. A középületek falán mind gyakrabban tünedeztek fel a Fülöp emlékét dicsőítő jelszavak, mint például: Fülöp=Cukor, Félix=Hintőpor! Egy gúnyrajz Félixet törpeként ábrázolta, amint lábujjhegyre emelkedve próbál beleharapni az elhunyt elnök bokájába. Bizalmas forrásból arról is értesültem, hogy ismeretlen tettesek egy éjszaka megpróbálták felengedni Fülöp gumiszobrát a külön erre a célra ásott gödörből.

Az elégedetlenség csak fokozódott, mikor az őszi betakarítás után bebizonyosodott, hogy az állam fennállása óta nem születtek ilyen gyenge terméseredmények, a sziget lakosságát éhínség fenyegette. A „Négyek”-ből tömegesen léptek ki az emberek, adták le a tagsági könyvet helyettesítő kanalat, mellyel a kialakult szokásjog szerint elsőnek nyúlhattak bele a közös fazekakba. Hogy a lemorzsolódás folyamatát valamiképpen lelassítsák, minden kilépni szándékozónak két ajánlót kellett hoznia magával, akik tanúsították, hogy az illető csakugyan méltatlan a párttagságra.

A „Négyek” meggyengülésével párhuzamosan soha nem látott új politikai csoportosulások jelentek meg a nyilvánosság előtt, megemlítendő közülük a Szabad Kaptafakészítők Klubja, mely harcot hirdetett mindenfajta sablon és beidegződött séma ellen, de a legjelentősebbnek a Demokratikus Talajerő Blokk számított. Ebbe a blokkba bárki beléphetett, aki igazolni tudta, hogy sohasem foglalkozott a talajerővel kapcsolatos kérdésekkel, taglétszámuk hamarosan ezrekre rúgott, és nagy társadalmi visszhangot kiváltó programnyilatkozattal álltak elő. Azzal vádolták a letűnt fülöpista vezetést, hogy a szigeteken tenyésző fákat tönkretették a gyökereikhez kihelyezett emberi ürülékkel, mely különféle káros vegyhatású anyagokat tartalmaz, helyette azt ajánlották, hogy minden fához három verebet kellene spárgával hozzákötözni, ezek megfelelő minőségű és elegendő mennyiségű trágyát tudnának szolgáltatni. A blokk népszavazást követelt javaslata ügyében.

Érdeklődéssel vártam, hogy Félix milyen kiutat keres majd az ország szorult helyzetéből. Fülöp vagy Farkas kétségkívül a legszigorúbb eszközökhöz nyúlt volna, és megpróbálta volna még fokozottabban érvényre juttatni az Égből Hullott Kapcsos Könyv ideológiai előírásait. A hatalom jelenlegi birtokosa azonban egy lépést sem tett ebbe az irányba, sőt megszüntette azokat a tengeri kutatóexpedíciókat, melyek eddig rendszeresen összeszedték a meghasadt atomkoporsók fölött keringő embriókat, és a szigetekre hozták. Ez volt Félixnek talán az egyetlen olyan döntése, mely a lakosság teljes egyetértésével találkozott, gyakran hallatszottak ugyanis olyan hangok: miért nem jó nekik ott, ahol vannak?! Biztos nem akarnak dolgozni! Nekünk sincs elég ennivalónk! – és így tovább. Ha az események különösen kedvező összejátszása folytán egy-egy embriónak mégis sikerült kikapaszkodni az Abortusz-szigetek partjain, a szigetlakók minden érzékenykedés nélkül agyoncsapták, és visszadobták a hullámok közé.

Sokáig nem értettem, hogy az állami palotában miért mutatkoznak egyre gyakrabban mazsola-szigeti bennszülöttek, akik korábban a törvények teljes szigorával ki voltak tiltva erről a környékről. Végül mintegy magyarázatként tolmácsom megszerezte nekem a The Free Mazsolát, elbámulva néztem Mord Tengeri Sziklára.

– Odaadták magának az egyetlen példányt?

– Egyetlent?! Jelenleg már tízmillió példányban kerül utcára.

– Hogy futott fel ennyire?

– Az újságok példányszámánál csak egyetlen fordulópont van: mikor a második példányt engedélyezik, onnan kezdve a dolgok már kicsúsznak az ellenőrző szervek kezéből.

Elolvastam a vezércikket, kiderült, hogy Félix a mazsola-szigetieken keresztül kapcsolatokat keres külföldi cégekkel, melyek hajlandóak volnának tőkével beszállni az Abortusz-szigetek nemzetgazdaságába vagy más módon segíteni a bajba jutott államon. A vállalkozóknak különféle kedvezményeket ígért: az Égből Hullott Kapcsos Könyv egy hiteles másolatát, egy kulcstartót a „Négyek” képmásával. Félix arra is kérte a mazsola-szigetieket: járjanak közbe, hogy a hatalomátvétel idején az országból kiutasított hozzátartozóik térjenek vissza, vagy legalábbis vegyenek meg egy-egy darabot elhagyott hazájuk földjéből – az elnök azt ígérte, hogy aki legtöbb emigrált rokonát tudja rábeszélni birtokvásárlásra, az jogot tarthat az Érdemes Hazaáruló címre és az ezzel járó összes előnyökre.

Kíváncsi voltam a széles körű propaganda-hadjárat eredményeire, legnagyobb megdöbbenésemre elsők között a Fogorvosok Nemzetközi Szövetsége jelentkezett, közölték, hogy szívesen tartanák idei soros kongresszusukat az Abortusz-szigeteken. Tagjait rendkívül érdekelné a szigetek fogsor nélküli lakossága, széles körű lehetőségek kínálkoznának különféle típusú protézisek kipróbálására.

Félix örömmel nyugtázta a jelentkezést, és a szigeteket hamarosan ellepték a fogorvosokat köszöntő transzparensek, új feliratokra nem tellett volna, ezért a régi vásznakat szedték elő azzal a csekély változtatással, hogy a „Halál a fogorvosokra!” szövegben a „Halál”-t „Dicsőség”-re festették át. A kongresszus elsőként megérkező résztvevőit maga Félix fogadta, homlokán fogorvosi tükörrel.

Ez az esemény – talán a hosszú évtizedek során kialakult reflexek eredményeként – a feltételezettnél erősebb tiltakozást váltott ki, éjszakánként ismeretlen kezek letépték vagy felgyújtották a transzparenseket, de a tűz már fellobbant különféle állami intézmények épületeiben is.

Egyik este Mord Tengeri Szikla sétára invitált, látszólag csak időtöltésként, de némi köntörfalazás után rátért mondanivalójának lényegére:

– Biztos tudomásom van róla, hogy nemsokára olyan idők következnek el, mikor nehéz volna garantálni az ön személyes biztonságát. Ön tudja, hogy én nem szívesen élek hangzatos szavakkal, de biztosra vehető, hogy itt hamarosan vér fog folyni. – Némi gondolkodás után hozzátette: – Reméljük, Félix vére is.

– Szeretném, ha pontosabban fogalmazna.

– Nos, tudnia kell, hogy néhány héttel ezelőtt öt, testileg viszonylag fejlett társunk kapaszkodott ki a tengerből, elrejtőztek a part menti áthatolhatatlan sűrűségű ribizlibokrok között, és akár az első „Ötök”, ők is harci osztaggá szervezték magukat. Megkezdték felszabadító harcukat, és a szigetek lakosságának nagy része támogatja küzdelmüket. Még egyszer mondom, szeretném önt megkímélni az életveszélytől.

– És mit ajánl?

– Van önnél némi pénz?

– Nem sok, néhány száz dollár.

– Elegendőnek látszik. Az ország mostanra odáig züllött, hogy néhány száz dollárért ön feljuthat egy angol hajó fedélzetére.

– És ha Félix megtudja?

– Neki most a kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy önnel törődjön, azon buzgólkodik, hogy tiszteletbeli fogorvossá válasszák, és ilyen minőségében meghívják külföldre. Nos, hogy dönt, uram?

Hosszan és eltűnődve néztem magam elé, végül úgy találtam: az Abortusz-szigeteken már nem maradt semmiféle tennivalóm sem gyakorlatilag, sem eszmeileg, mindenkinek az lesz a legjobb, ha távozom.

A további eseményekre már nem érdemes túl sok szót vesztegetni; miképp jutottam haza, és otthon hogy találkoztam szeretteimmel. Az újrabeilleszkedés kezdetben nehézségekkel járt: lépcső helyett folyton mászórúdon akartam felmenni az emeletre, és ürülékemet a személyzet legnagyobb megdöbbenésére egy zacskóba gyűjtöttem, és reggelenként leraktam egy fa alá – de aztán életem fokozatosan visszatért a régi kerékvágásba.

Ülök liverpooli házunk toronyszobájában, és tovább dolgozom a régi könyvön, melyben a kapitalista Anglia bűneivel foglalkozom, munkámmal meglehetősen jól haladok, van rá remény, hogy az évezred végéig elkészülök az első kötettel. Azt nem kell külön mondanom, hogy a Brit Tudományos Akadémia azóta többször is meghosszabbította az ösztöndíjamat.

Néha, betűktől fáradt szememet pihentetni akarván, elnézek a nyílt tenger felé, és elszoruló szívvel figyelem: nem tűnnek-e fel a láthatáron az Abortusz-szigetek flottájának terepszínűre festett kis partra szálló hajói. Attól tartok, hogy amíg csak élek, mindig félni fogok ettől. Isten óvja a királynőt!

1988. augusztus 14.