A bábeli kubikos

A vízözön utáni harmadik évben jó termést vártunk apámmal. Még teljes iszap borította földünket, alig egy-két helyen ütközött ki a szik. Ekénk néha kidobott csontot, koponyát, ott hevert a szegény boldog a barázda szélében. Apám fölvette, kifújta a port a rohadékony üregekből, hátha az anyámé volt, vagy az öcsémé, valamelyiké. Szétsodorta bajuszát, és úgy mondta nyögve:

– Nagy víz volt, hiába.

Mentünk tovább az ekével.

Mondom, jó termést vártunk, esténként sokáig kint maradtunk a tűznél. Apám mesélt, én egy fűszálat rágogattam, és elnéztem messzire.

– Nagy jó urunk, Sámdán Pilászár seregével jártam… – mondta, és már el is aludt. Tettem a tűzre, hogy ne fázzon, éjfél után pedig bevittem a házba. Felhorkant, álmában sírt, hiányzott neki az anyám:

– Megnősítelek, Dániel, most már hamar, megnősítelek. Olyan lányt kapsz, mint a vér. Most már hamar, Dániel.

Én meg ültem tovább a tűznél. Egy este is készültünk már lefeküdni, mikor a sötét völgyi úton, mely olyan keskenyen vezetett hozzánk, mint egy hajszál, idegen ember közelgett. Apám beugrott a házba sóért és kenyérért a komoly hit parancsa szerint, meghajolva várta a vendéget. Vett az idegen a sóból és kenyérből, aztán megcsókolták egymást apámmal. Egy bagón éltek valaha Sámdán Pilászár seregében. Nahumnak hívták az idegent, Bábel külvárosában lakott egy nagy telepen, Borzippában. Nahum sokat nézegetett rám, aztán súgott valamit apámnak.

– Eredj csak vízért, Dániel.

Félúton letettem a vödröket, és visszakúsztam, tudtam, hogy csak rólam beszélhetnek.

– A fiadért jöttem, Illés – mondja Nahum. – Egy nagy tornyot építünk, ahol az összes ember meglakhat, kellenek a kubikosok.

– Miből építitek a tornyot?

– Lesz benne agyagtégla alapozásnál, följebb gyantával kevert vályog.

– Jó lesz az?

– Jó. A fiadért jöttem, Illés.

– Hallom – mondja az apám, és elfordult.

– Kubikosok kellenek, rengeteg a földmunka. Terád gondoltam, olyan ember kellene nekünk, mint te voltál valaha: szívós, erős, nagylelkű.

– Nem fog a fiam menni.

Visszacsúsztam a vödörért, és jöttem a rendes úton. Apám hallgatott, csak nagy sokára szólalt meg:

– Nahum kérdezteti, hogy elmennél-e a városba kubikosnak.

– Egy tornyot építünk – mondta Nahum lelkesen –, amelyik az égig fog érni, és ott fog lakni benne minden ember. Egymillió kubikos kellene, aki fél a munkától, ne jöjjön.

– Én nem félek – mondom.

– Fiam, azt mondanám, hogy maradjál. Mi bajod van neked itthon, mi hiányzik? Látod, épp ma akartam átmenni, hogy megkérjem neked Noémit. Ha én kérem, biztos ideadják.

– Mennék, apám.

– A föld is a tied lenne, még sokáig tart rajta az iszap, háromszor arathatsz egy évben.

– Mégis elmennék, apám.

Sokáig hallgatott az öreg, szakállas árnyéka imbolygott a falon, aztán egyszer csak előrement a kamra felé, és intett, hogy kövessem. Lehajolt, és öreg kezeivel kotorászott a szerszámok között, valamilyen ócska ekében megvágta az ujját, nem törődött vele, kiemelt a lomok közül egy faragott nyelű csákányt.

– Még nagy jó urunk, Sámdán Pilászár seregében… neked jó lesz, próbált vas, töri a követ.

Előszedte régi tarisznyáját, és egy kis máléval a nyakamba akasztotta. A szíját is eligazította. Leborultam térdre, meg akartam csókolni a kezét, ő nem hagyta. Kitárt ujjakkal megáldott, fölemelt és megcsókolt:

– Én, ugye, nem haragszom rád, amíg fiatal vagy, addig próbálj. Ha nem jó, gyere haza, ami kell, itthon csak jobban megtalálod.

– Indulhatnánk – mondta Nahum.

Elöl ment Nahum, én utána, egy rövid ingben, mindig visszanéztem az apámra. Egyre jobban odaszorult a földhöz, a végén csak a házunk kéményét láttam, aztán csak sima, egyforma földeket.

Tőlünk harminchárom stádiumnyira volt Bábel, hét és fél napba tellett, míg odaértünk. Roppanva néztem a hatalmas tornyot. A hegy a fia lehetett volna. A teteje úgy feszült, mint két hatalmas váll, amely az eget tartja. Pedig még félig sem volt készen, lehet mondani, éppen hogy csak elkezdték. Nahum vezetett magával, én kicsavart nyakkal is a toronyra bámultam, pedig a szél telehordta a szememet porral. A környéken sehol sem láttam fát, később tudtam meg, hogy korán kivágták őket, mert a fogatok útját akadályozták. A város szélén kovácsok dolgoztak, a kész munkát elhajították, hat-nyolc éves gyerekek szedték össze, és hordták egy halomba. Kezembe vettem egy kovácsolt virágot, sokáig elnéztem, dicsértem mesterét.

– A torony oldalfalán lesz rácsdíszítés – magyarázta Nahum.

Közben az egész építkezés felett valami láthatatlan helyről állandóan üvöltő zene szólt. Csodálkoztam, hogy lehet ilyen nagy zajban dolgozni. Azután én magam is megszoktam, hogy egyszer négy napra elromlott, már hiányzott is.

Egy nagy fürdőben öltöztem át kék munkásruhába. Itt kaptam egy nehéz vaskanalat is az ételhez. Délután már ki is mentem dolgozni. Először kubikoltam egy darabig, nehéz, agyagos földet, utána Nahum elvitt magával. Egy hatalmas hegyet fúrtunk át, Domoko-csúcsnak hívták, a folyó számára készítettünk átvezető csatornát. Nagyon beleszoktam a munkába, mert nekem a véremben van, hogy sohase álljak meg. A többieknek már szaggatta vállát a vasrúd, én előrekértem magam, és akkor voltam a legjobb kedvű. Még énekeltem is, hogy a többiek kedvet kapjanak, ne csüggedjenek el annyira:

 

Lendülj-lendülj, jó vasa rúdnak, Törjed-törjed a sziklát, zúzzad, Mint a nő tárul, mint a nő tárul, Épül a torony már a sziklábul.

 

Én csináltam ezt a nótát, mert én szerettem a munkát, a torony pedig mintha a szívemből nőtt volna ki. Esténként, mikor a többiek agyagkockákkal játszottak, én felmentem a hegyre, és úgy néztem, hogy nyüzsög még most is a város, még álmában sem nyugszik. Egymáshoz kötözött hosszú öszvértaligák hordták az agyagot. Egy ember járkált a kocsisor mellett, gyertya volt a kezében. Néha nagyot kiáltott, és ilyenkor egy pillanatra meggyorsult a karaván. Nem bántam meg, hogy eljöttem hazulról, apámra csak néha gondoltam.

A harmadik hétre már a többiek is elismerték, hogy én vagyok a legjobb munkás, szinte sajnáltam, hogy nemsokára készen leszünk az átfúrással. Már csak egy könyöknyi rész volt, de a rettenetes kemény bazaltban sehogy sem tudtunk előrejutni. Csak vékony lyukat vágott a vas, egy ember is alig fért el benne hason csúszva. Ott álltunk tanácstalanul, sokan leültek és sírtak, mert mindenki szerette volna mihamarabb meglátni a nehéz munka végét. Mi lesz most?

– Majd én bemegyek – mondtam, és bedugva ingem alá az apám csákányát, óvatosan kúsztam előre a lyukban. Végén már csak kinyújtott karral jutottam előre, a lábammal hajtottam magam. Rettenetes meleg fullasztott el, a bőröm mindenütt lejött, olyan volt, mint egy szörnyű égés.

– Nem baj – sziszegtem –, gyerünk csak előre! – Megfeszített testtel, mintha csigára húztak volna, elkezdtem törni a hátralevő falat. Végtelen sok ideig dolgoztam, alig láttam már, mert a kivert por mind a szemembe hullott. És sehol semmi világosság. Azt hittem, már sohasem érek a végére, néha abbahagytam, és elengedtem magam.

– Meghalok, apám, öreg Illés – mondtam. – Nincs út visszafelé! – És csakugyan, mintha az apám arcát láttam volna, ahogy rám néz, induló könnyel a szemén, és bár vállban el akart szakadni a testem, mégis tovább dolgoztam. A levegő egyre nehezedett. Egyszer, nem tudom, mennyi idő után, ahogy követtem a hátráló követ, észrevettem, hogy valami átdereng a kövön, valami rózsaszínű. Már annyira megvékonyodott, hogy a nap áttűzött rajta. Sírtam örömömben, és csókoltam a forró követ, sokáig nem ütöttem át, csak néztem a napot rajta keresztül, és akkor már tudtam, hogy megélek, és a torony, ez a szívemből való álom is felépül. Egy hatalmas ütéssel becsaptam a követ, és a kezem húsán kicsúsztam. Pár lépést tántorogtam, kiabálni is akartam, de csak összecsuklottam a hegy aljában. Sötét éjszaka volt, mikor felébredtem, megkerestem a kék csillagot az ég legalján, mindig olyan volt nekem, mint egy távoli, távoli ablak. Kézbe fogtam a csákányomat, és átbotorkáltam a hegy másik végébe, örültem, hogy meglephetem a többieket. Nem volt ott senki, csak elhányt szerszámokba botlottam. Az egy Nahum várt rám, egy félredobott kövön üldögélt. Meglátott, átfogott a hónom alatt, és vitt befelé. Nagy gyengeségemben ráereszkedtem és sírtam:

– Miért nem vártak meg a többiek, Nahum bácsi?

– Egy hete mentél el.

– Akkor is megvárhattak volna.

Nahum elfordult, és olyan arccal nézett, mint aki sokat tud, csak éppen nem akar beszélni. Mikor beértünk a munkások szállására, a többiek jöttek, csókolgattak, és én elfelejtettem haragomat ellenük, és magamhoz öleltem őket. Lefeküdtem, mindenki csak lábujjhegyen járhatott, a részegeket kiverték a teremből. Már majdnem elaludtam, mikor visszajött Nahum. Fölkeltett, óvatosan rázogatta a vállamat.

– Ébredj, Dániel, hívat a tanács vezére.

Ketten segítettek menni, a hatalmas Máté úgy emelt át az árkokon, mint egy pelyhet. A torony hetedik emeletére mentünk, nehéz bársonyszőnyegek futottak a lábunk alatt, sarum szavát se hallottam. János, a tanács vezére jött elém, gyakran láttuk lent az építkezésnél, az első téglákat segített lerakni. Zömök, erős karjába szorított, majd tapsolni kezdett. Az egész terem átvette a tapsot, irtózatosan szégyelltem magam. Valami nehéz italt hoztak elém, nem akartam inni, erőltették. A sok faragott oszlop táncolni kezdett a szemem előtt, a gyertyák fénye százlapú kristályon verődött át.

– Táncolj, Dániel, megérdemled.

– Ne haragudj, János – mondtam –, aludnék, kifáradtam.

– Kinek az ölében akarsz aludni?

– Az övében – mutattam egy lányra, akit még kótyagosan is észrevettem. Haja feketébb volt, mint a sziklai éjszaka, melle megmentett volna a haláltól, a szeme egy kicsit bandzsított, de nekem így volt igazán szép. Nevettek, én pedig Eszter ölébe hajtottam a fejem.

– Ne szökj meg tőlem, amíg alszom – könyörögtem neki.

– Itt maradok, ne félj – mondta, és mosolyogva játszott a hajamban –, megvédelek.

Megfogtam a kezét, a homlokomra szorítottam és elaludtam. Néha fölébredtem, és ködön át láttam szemének szabálytalan csillagát. Hajnal felé vitt haza Nahum a fényes baráti társaságból. Haza akartam kísérni Esztert, ott lakott a többi művésszel a torony mellett, de nem engedte, inkább ő kísért el egy darabig, és a munkásszállás előtt meg is csókolt, úgy szaladt el.

– Miért nem tudok én meghalni, Nahum bácsi?

– Majd lesz rá módod – dörmögte Nahum keserűen, bántotta a pompa, amit a toronyban látott. Mi odalent nehezen éltünk, kovásztalan savanyú kenyeret ettünk, és ha kecskénk nincs, egyhangú kosztunk elvitt volna bennünket. Nahum már különben is régen szótalan volt, ha valaki magas ember lejött, inkább elkerülte.

Én elaludtam boldogan. Másnap este, könnyű selyemruhában és fehér cipőben (mert amíg aludtam, János emberei mindent hoztak a toronyból) elmentem a színházba, ahol Eszter táncolt. Ismeretlen embereket láttam, akiket lenn az építkezésnél sohasem lehetett volna megtalálni, csak úgy kíváncsiságból elnéztem oldott, puha kezüket.

De akkor ez nem nagyon érdekelt. Az első sorban kaptam helyet, majdnem egészen a színpadnál. Körülöttem tízemeletes óriási gyűrű, hatalmas festmények a falon. A kinti üvöltő zene helyett itt finom muzsika szólt, forgó, nehéz angyalok hintettek a szájukból ámbrát. Harang szólalt meg, kecses dallamot játszott, és hirtelen kék fény öntötte el a termet. A függöny elenyészett, és egy selyemdob szórta fényét a színpadra. Eszter egyedül jött ki, észrevett engem. Láttam, hogy ezentúl nékem táncolt, éreztem, elolvadnak a falak körülöttem. Mikor befejezte, mindenki tapsolt, csak én nem. Meghajolt és kifutott. Megkerestem az öltözőben, a tükör előtt fésülte a haját. Elém futott, leültetett, s az ölébe húzta fejemet.

– Hát emlékszel még Eszterre?

– Emlékszem rád. És szeretlek.

– Én is szeretlek, pedig én csak annak akartam ágyasa lenni, aki följebb tud vinni. Egyedül én voltam tiszta a színházban, mert én csak a színpadon akartam élni. Kerestem, ki segíthet előbbre. Mindig sikerült enélkül is. Megőriztem magam.

És megmutatta magát nekem egészen, mikor ráhajoltam, megsimogatta arcomat, és reszketően magához ölelt ezerdombú testére. Aztán sokáig feküdtem mellette. Eszter a gyermekkoráról mesélt. Apja írnok volt, esténként írta a maharadzsa rendeleteit: Mahanuava maharaja liháti… és utána sokáig dörzsölte vérvörös szemét. Néha kenyér sem volt odahaza. A vízözön őt is elvitte. Esztert János hozta magával a toronyba, és azóta udvarolt neki. Most már egyre durvább, egyszer elviszi.

– Nem foglak engedni.

– Olyan édes vagy, de nem ismered a tornyot. Azt hiszitek, hogy mindenki szabad. Aki a tornyon kívül él, nem érti, sokszor sírok rajtatok.

– Csákányom van, meghal, aki hozzád nyúl.

– Te buta, ha följebb juthatok a színpadon, elmegyek magamtól.

– Nem szeretsz.

– Szeretlek, de ez más.

– Akkor te is meghalsz.

Nevetett erősen, fölém hajolt és megcsókolt.

Számtalan szép napunk folyt együtt, pedig Isten látja lelkem, keservesen dolgoztunk. Eljött a tél, fák nem védték a völgyet, és a Tigris felől hideg szelek támadtak. Odaragadt a kezünk a vashoz, néha csapatokban összebújtunk a torony falánál, hogy legalább az egyik oldalunk védve legyen, de a tégla is átkozottul hideg volt.

Senki nem jött ki a toronyból nézni az építkezést, nálunk az emberek elvadultak, megszökdöstek vagy loptak. Gyantát hozott harminc szekér, reggelre kettőn sem maradt, ott égették el a szállás előtt, melegedtek. A téglát pedig eladták a környékbeli parasztoknak. Csak lassan épült a torony, egyre lassabban. Nahum annyira elgondolkozott, hogy kicsorduló könnye megfagyott az arcán. Sajnáltam végtelenül, de estéim Eszterrel feledtettek mindent. Följártam hozzá mindennap a színházba, és megnéztem. Igaz, most már nem az első sorból, hanem a tizedik emeletről, mert már nem számítottam friss hősnek. Mindig egy hatalmas kendőben járt, amit én hozattam neki egyiptomi szekerészekkel. Így folyt a tél, mondom, esténként a hidegben is sétáltunk, és tudtam, hogy ha ezt a telet kibírjuk, akkor tavaszra minden rendben lesz. Eszter néha napokra eltűnt, azt mondta, hogy próbálnak. Nem hittem el neki, ilyenkor leittam magam, a többiekkel együtt. Mikor visszatért Eszter, sohasem szólt semmit, csak az ölébe húzta fejemet. Nem kérdeztem, hogy merre járt.

Közben alig maradt munkás lent az építkezésnél, arról már szó sem volt, hogy a tornyot építsük, csak a fönntartására tízezer kubikos kellett volna. Jöttek le a toronyból káromkodó prémruhás emberek, egyszerre kiderült, hogy teli volt a torony, lejött valami százezer ember, de nem értek ezret. A régi kubikosok félrehúzódtak és nevettek, ők pedig három napig dolgoztak, utána csak tettették a munkát. Becsületes munkát csak két ember végzett, én és Nahum. Nem szóltunk egymáshoz, hordtuk a homokot, magunk vakoltunk.

– Ne haragudj, Dániel, hogy elhoztalak.

– Nem haragszom, Nahum bácsi, eljöttem volna magamtól is.

Tavasz legelején lejött János is a toronyból, megnézni az építkezést. Nem jött egyedül, karján vezette Esztert. Álltam, az ezeremeletnyi magasságból majd leszédültem. Először nem értettem, utána bedugtam apám csákányát az övembe, és leereszkedtem a zümmögő felvonón. Messziről néztem, szememmel elbúcsúztam az áldott rohadéktól, és elindultam volna betölteni bosszúmat, mikor előállt Nahum.

– Te átkozott dögtest – mondta Jánosnak –, aki még a halálodban is pirosítod magadat, nem elég neked a mi szenvedésünk? Idejössz levegőnket megrontani? Te is cifrálkodsz, rohadtak rimája, íme, megmutatom meztelenségedet a népnek. – És egy rántással letépte Eszter ruháját.

A többiek röhögtek, csak én fordultam el. Mindenki láthatta fehér melleit, Istenem, az én hűvös templomomat. János kiabált, el is fogták vagy négyen Nahumot, de még akkor is szórta átkait:

– Jaj, ez a torony senkié, sohasem fogják emberek lakni! Néked lesz fényűző palota és bujaságod helye! Kint megfagy a munkás sövényeiden, és az árvák átkozni fogják nagy kegyetlenségedet. Eljön, eljön az idő, hogy a torony leomlik, és mindenki elmenekül alóla, és te, utálatos hulla, megrohadsz, és te is, lánya a pusztulásnak.

Betörték Nahum száját, vastagon jött belőle a vér, ahogy hurcolták, feje hátraesett, mint a halotté. Megforgattam a fejem fölött a csákányomat, és vagy húsz lépésről János szívébe vágtam.

– Teérted, Nahum! – üvöltöttem utána.

– Ismerlek, Dániel – jött az elnyögött válasz.

János testvére rám akarta vetni magát, de a barátaim visszatartották őt is és az összes ellenem felzúdultakat, amíg elfutottam a hegyre. Hirtelen katonaság lepte el a völgyet, s a munkások is a nyomomba vetették magukat. Tiszta erőmből szaladtam, és a lábam megmentette az életemet. A hegy tetejéről visszanéztem: már széthúzódtak, és újra elkezdődött a munka. A katonák is dolgoztak, és János testvére állt a völgy közepén parancsolóan. Leborultam, és nehéz átkot mondtam a toronyra, mely emberek véréből épült, és sohasem fog hasznot hajtani, pedig mindenki boldog lehetne benne. És az emberre is rettenetes átkot mondtam, aki még bűnösebb, mert semmit nem akart szívéből sohasem. Megutáltam a tornyot, első csodáját a világnak, hazafelé indultam. Apám, szegény, akkor is a földön dolgozott, mikor megjöttem. Odahagyta kapáját a kukorica szélében, és kitárt karral szaladt felém.

– Hát megjöttél, Dániel, ugye, megjöttél – és már törölgette is a szemét –, hiszen tudod, milyen az öregember, illan az álma, gyönge az esze.

Hozzám bújt az öreg, már egészen el volt gyöngülve, folyton sírt, és láttam, a kukoricát is felverte a gaz. Hazavittem apámat, a sírástól annyira kifáradt, hogy elaludt a lócán a ház előtt. Nyírfalevélbe takart jeget tettem mellé, ha felébred, ne bántsa annyira a meleg, mert felénk már meleg volt, ezerszer melegebb, mint Bábelben. Ledobtam a munkásruhát magamról, válogattam a szerszámok között, találtam egy jó rövid nyelű kapát, vállamra vettem, aztán beálltam a tábla szélébe.

 

 

Hosszú évek múltak el, ritkult hajdani erős üstököm. Feleségül vettem Noémit, és apám halála után rám maradt a föld. Évről évre születtek fiaim, esténként játszottam a kis férgekkel, amíg Noémi elszűrte a tejet. Néha elfelejtettem Bábelt, és ilyenkor szerettem is Noémit. De olykor a látóhatár legszélén felcsillogott a bábeli torony, csodálatos színében a szivárványnak, ilyenkor sokáig ültem a tűznél, egészen hajnalig. Hetekig haza se jöttem a földekről, Noémi hozta utánam az ételt, alig ettem. Ha jól számítom, tíz év múlva eltűnt a fény, nem láttam többé semmit a toronyból. Túlnőtt a felhőkön – gondoltam, azontúl békében éltem. Újabb és újabb évek jöttek, nőttek a fiaim, ifjúságom vége kopogtatott. Egy este, már búcsúzva a tavasztól, Isten tudja, hányadiktól, mióta elindultam Bábelbe, dolgoztam a ház előtt, mikor a hajszálnyi úton megtört öregember közeledett a házunkhoz. Beugrottam a házba kenyérért és sóért, és a komoly hit parancsa szerint meghajolva vártam az idegent. A jövevény szemében őrült fény tüzelt, de mikor rám nézett, megenyhült. Felemelt magához, és megcsókolt:

– Dániel! Fiam! Azt hittem, elpusztultál – és mosolygott.

Ahogy mutatta fogatlan, összetört ínyét, ráismertem Nahumra. Házunk elé vezettem, leültettem a lészára, és magam lekuporodtam a lábához. Noémi ételt hozott, Nahum megmosta kezeit.

– Tíz éve járom a világot, mióta a nagy tűzvész elkergette az embereket Bábelből.

– Elpusztult Bábel? – kérdeztem.

– Tűzvész tört ki, mert nem érthették meg egymást az emberek. Pár őrült azt állította, hogy az Isten zavarta össze az emberek beszédét, mert nem akarta, hogy a torony az égig érjen. Hazugság. A sok csalás, gazemberség, árulás pusztította el a tornyot, János és a barátai. És a nép, aki hagyta. Az égig érhetett volna, még azon túl is, mindenki élhetett volna boldogan. Jaj, átkozottak, akik tönkretették. A fiaikban se leljenek nyugalmat, akik eladták a rabszolgák nehéz álmát, a tornyot. Bevádolom a gyilkosokat, és megidézem nagy színem elé…

Újra kitört rajta az őrület, lobogó hajával rohant a szélbe. Vissza akartam fogni, de fél kézzel ellökött.

Azon az estén sokáig álltam a ház falának dőlve, megzavart Nahum jövetele.

– Eszter, szeretlek – mondtam –, és szerettelek, Bábel, és most elpusztultatok. Énrajtam nyugszik a szörnyű teher, mert én vagyok az oka. Hogy futhattam el Bábelből, mikor énrám nézett mindenki? Hiszen ha én eljöttem, akkor mindenki eljöhetett.

Valami végtelen vágy húzott magával, hogy újra lássam a várost, ahol eltemettem ifjúságomat a rettenetes szép torony téglái közé, a hideg, kezemre ragadt vakolatban, a mindig szétmálló vályogban. De mi lesz Noémival és öt fiammal? Nincs másuk rajtam kívül, milyen véresen kell dolgozniuk, hogy megéljenek, ha én elmegyek. Itt maradjak? Elfelejtenek pár év múlva, a gyerekek úgyis megnőnek, csak teher lennék a nyakukban. Így próbáltam magam becsapni, mert tudtam nagyon jól, hogy elpusztulhat a családom idehaza, és engem is szerettek, jóval fizetve rosszaságomért, mert vonzódik a gyönge az erőshöz. Mégse maradhattam, elpusztultam volna, mint az őrültek. Megtrágyáztam a földet, mert már nagyon szikes volt, és egy esős, viharos éjszakán, mikor Noémi a gyerekekkel aludt, mert azok féltek a villámtól, én, mint egy tolvaj, megszöktem a saját házamtól.

Nem mertem megcsókolni a fiaimat, és a fejem fölött villámok zuhogtak. El nem érhették átkozott lelkemet, mely úgy röpített Bábel felé, mint egy réznyilat.

 

 

Négy napig futottam az úton, és az ötödik nap elértem Bábel határába. Irdatlan sűrűségű fákon küszködtem át magam. Három-négy rétegben nőttek egymás felett. Eső esett, de csak hallani lehetett, egyetlen csöpp sem jutott át a koronákon. Mikor kijöttem az erdőből, nekidőltem az utolsó fának.

A város olyan lett, mint a nyomorék hullája, eszelős oszlopokat mutatott az égnek. Fekete nyomot hagyott rajta a tűz. Én sújtottan megálltam a fánál, és térdre hullva imádkoztam, hogy legyen a városnak áldott álma, és csöndesen múljon el az időben. Megcsókoltam a földet, és megindultam befelé, a halott városba. Szél kerekedett, vizes korommal telt meg a levegő, alig tudtam előbbre jutni. A munkások szállása épségben maradt, csak az ablakai törtek ki. Be akartam menni, szürke farkas állt elém, lihegő foggal, hallottam, bent a szálláson kölykök vackolódnak és sírnak. Nem bántottam a farkast, mentem tovább. Ha a szél erősebben fújt, felsírt egy pillanatra a régi zene, de aztán elhallgatott, a fák miatt csak gyönge szél fújhatott a völgybe. Mindenütt por és sár, elrohadt deszkadarabok, a fürdő is üres, félig telehordta a szél homokkal. Így érkeztem el a színházhoz. Az ajtó magától kinyílt, beléptem. A tető már régen leszakadt, szabadon eshetett be a hó és az eső. A földszintet egészen elborította a víz. Átgázoltam a békanyálas tócsákon, és ahogy mentem lefelé a sorok között, egyre mélyebb lett a víz. A széket, ahol valaha ültem, és néztem Eszter táncát, egészen eltakarta. Lenyúltam a víz alá, meg akartam simogatni, de irtózva kaptam el a kezemet. Valami puha rothadás fogta el a széket, víz alatt is világított, és ahogy hozzáért az ember, hangtalanul szétmállott, egy vízgyűrűt sem keltve. A színpad is üresen nézett velem szembe, falból kiszakadt rongyok integettek, és a színpad sarkában ott hevert az őrült súgó csontváza. Megismertem, mert nála apróbb termetű ember nem járt Bábelben. Szegény mindig az írásokat nézte, és ha mondták neki, hogy itt mellette egy hatalmas torony épül, udvariasan bólogatott, de nem hitte el. És most ez az egy ember őrzi Bábelt. Mély borulattal mentem tovább, míg el nem értem a torony alá. A kovácsolt virágok érintetlenek, a korom megvédte őket a rozsdától, olyanok voltak, mint a város fekete menyasszonyi csokra. Az alsó emeletek épségben álltak, az agyagtéglához nem érhetett a tűz. Bementem, mindenütt szinte tegnapi élet nyomai látszottak, egy pohárban italt hagytak, kiszikkadt, és mint egy barna hályog takarta az üveg falát. Ebbe a szobába hoztak aznap este, mikor előjöttem a sziklából, itt láttam meg először Esztert. Leültem egy székre, Istenem, ha számolom: tizenöt éve. Elém jöttek, tapsoltak, János kérdezi:

– Kinek az ölében akarsz feküdni?

– Az övében – mondom, és Eszterre mutatok. Eszter magához vesz, azt mondom neki:

– Ne szökj meg tőlem, amíg alszom.

Megszökött. Odatántorogtam a székhez, ahol valaha ültünk, és végignyúltam. Sokáig, sokáig aludtam. Ahogy felébredtem, Eszter tartotta ölében a fejem.

– Ugye, csak álmodlak, és ha megfogom a ruhád, eltűnsz?

– Nem, most már itt maradok.

– Akkor elalhatok újra.

– Elalhatsz.

– De most csakugyan ne szökj meg.

– Most már itt maradok.

Már felkelt a nap is, mikor felébredtem és megkérdeztem:

– Hol voltál?

– Itt voltam a toronyban, én maradtam egyedül, kenyéren éltem. Tudtam, hogy visszajössz egyszer.

– Honnan tudtad?

– Tudtam.

– És ha nem jövök?

– Akkor meghaltam volna, Dániel.

Megöregedett, széles csíkok ráncolták homlokát, ruhája is elkopott, csak az édes bandzsi szeme és mellei ragyogtak föl, és azt mondtam, hogy hazaértem.

Kézen fogva mentünk le a toronyból, ahogy befordultunk, az utolsó lépcsőn Eszter visszarettent, a torony aljában valaki állt. Egy öreg paraszt akart kiütni téglákat a torony aljából. Odaugrom, elkapom a kezét.

– Nem engedem.

– Ki vagy te, éretlen gyümölcs, aki az én kezemet lefogod?

– Mit akarsz itt?

– A házamhoz viszek téglát.

– Nem a tiéd a torony.

– A tiéd se.

– De az enyém. Mindig is az enyém volt.

– Áznak a gyerekek otthon.

– Akkor verjél magadnak téglát.

– Itt van.

– Akkor sem adom.

– Nem adod?

És verekedni kezdtünk a torony alatt. A vén paraszt szívósan harcolt, de én is ugyanabból a földből jöttem, és fiatalabb is voltam. Az öreg ellankadt, és csak dühből birkózott, gáncsot vetettem neki, és elterült, mint egy bogár. Föltápászkodott, valamit morgott a bajsza alatt, az öszvérek közé vágott és eltűnt. Tudtam, hogy hamar visszajön egy csomó cimborájával a téglákért. Nagy tüzet raktam a hegy tetején, éreztem, ha meglátják ezt a tüzet, mindenki visszatér, aki szerette ezt a tornyot, és megvédik a halál ellen is.

Jaj, elfelejtődnek a sértések és a kis bosszúállások, gazemberségek és tolvajságok, megpróbálják még egyszer. Vártam sokáig, aztán egy nagyot kiabáltam. Távoli völgyből már kürtszó is hangzott, így csak Máté fújja. Más hegyek csúcsán is testvéri tüzek gyúltak. Láttam egy hosszú hajú embert, leveti az ingét, és azzal fedi le néha a tüzet, hogy utána még magasabbra szállhasson. Másik, akinek a szíve már elmerült a kukorica örök bújában, most odahagyja kapáját a tábla szélin, szalad Bábel felé, egyik kezével turbánját szorítja, hogy el ne vesszen a nagy rohanásban.

Két testvér szekercét fen, csak aztán indulnak. Még messzebb havasi kürt hangzik: gyertek vissza Bábelbe, akik szerettétek a tornyot!

Én rettenetes akasztófát ácsoltam, ha még egyszer el akarja venni valaki a tornyot magának.

Összeütöttem egy kis faházat is, amíg rendbe nem hozzuk majd a munkások szállását, Eszter behúzódott. Gyűjtöttem neki fát és mézgát, hogy főzzön valamit az embereknek, hiszen ha jól számítom, estére meg kell hogy jöjjenek. Megcsókoltam Esztert. Elnéztem, milyen jó asszonnyá tette az idő, sürög-forog, arcát pirosítja a tűz. Egy pillanatra átfutott rajtam Noémi emléke, aztán elfelejtettem. Megélnek, jól meg van trágyázva a föld, Noémi sohasem jönne el Bábelbe, gyűlölte a várost. Fogtam apámtól örökölt régi csákányomat (vasán még ott rozsdásodott János vére, sohasem törölöm le róla), újra megcsókoltam Esztert, és kimentem a város szélére. Elkergettem a szürke farkast, harapni akart, de csákányomtól megijedt, én magam pedig utat kezdtem törni az emberek elé, akik már elindultak a távoli hegyekből.