Rendőrségi absnicli

Ahány emlékezést csak hallottam az átkos antivilág nyomoráról, szinte mindegyikben megemlítették az absniclit. – Bizony, csak annyira tellett, hogy a hentesnél vettünk egy zacskóban mindenféle maradékot: töpörtyűt, szaláminyesedéket, parizerrudak végeit, császárszalonna-darabkákat – ezt hívták absniclinek, és hat vagy tíz fillérbe került, Isten tudja már.

Ilyenkor kötelességszerű részvéttel bólogatok, de a számban összefut a nyál, néha szívesen megennék egy-egy zacskó absniclit: sokféle füstölt, pörkölt, sütött húst, mindenből csak egy falást, éppen hogy az ízéért.

Magam is termelek „absnicli”-t, nagyobb riportvállalkozások után nekem is marad egy zacskóra való sztorim, mely ezért vagy azért nem fért bele az anyagba – így jártam most is a rendőrségi könyvvel. Hadd meséljek el néhány történetet csak úgy válogatás nélkül, ahogy a pultról kikerült.

 

*

 

Másfél évig tartott az anyaggyűjtés, ezalatt jártam a rendőrökkel razziákra, letartóztatásokra, megfordultam fogdákban – egyelőre csak látogatóként. Sokan megkérdezték, hogy közben felismertek-e az emberek. Igen is, nem is, mind a kettőre mondok egy példát.

Egyszer kint Gödöllőn gagyisokat, vagyis hamis gyűrűket áruló cigányokat gyűjtöttek be, én is ott álltam, egyszer hallom, hogy a beszállító autóbusz faránál két cigányasszony beszélget, az egyik rám mutat:

– Arra a kopaszra vigyázz, az nagyon jó rendőr, ismerem őt a Mosonyiból.

Másik eset: bemegyek a VIII. kerületi kapitányság fogdájába, ez jó zsúfolt hely, ma már csúszópénzt kell fizetni annak, aki be akar kerülni ide. Csak egy üresebb cella van, ott általában a tanács épp akkor lebukott lakásügyi előadója szokott tartózkodni, néha alig viszik át a börtönbe, már ott az utódja. De most egy átlagos zárkáról van szó.

Részt vettem egy fogdaellenőrzésen, engem engedtek előre, hátha a rabok berántanak túsznak, nekem jelentett a zárkafelelős.

– Megszólítást kérek! – mondja, mármint hogy kell engem szólítani.

A franc fog nektek bemutatkozni – gondoltam magamban.

– Szólítson röviden főnyomozó úrnak! – mert azért az ember adjon magára.

– Főnyomozó úrnak jelentem… – és mondja tovább a szöveget.

Aztán elbeszélgettünk arról, hogy milyen különös is a világ, mindig az ártatlan embereket zárják be, a beszélgetés végeztével már kifelé tartottam, mikor a zárkafelelős még egyszer megszólított:

– Főnyomozó úr!

– Tessék.

– Dedikálná nekem a könyvét? – mert épp az egyik novelláskötetemet olvasta.

Kész! Az ember ne próbálja megjátszani magát, mert csak lebukik, mint ahogy egy cseh kollégám írta: szarból nem fonsz ostort, és ha fonsz is, nem pattogtatsz vele.

 

*

 

Lent jártam egy vidéki városban egy éjszakai razzián, a magam kocsiján mentem. Éjjel két óra felé, mikor az akció véget ért, megyek a kocsihoz, akarom nyitni az ajtót, de sehol sem találom a kulcsot, kiesett valahol. Most mi lesz? Éjszaka nem találni sem lakatost, sem szerelőt, aki kinyitná, nekem viszont mindenképpen haza kellett mennem, már elszántam magam, hogy lesz, ami lesz, feltöröm az oldalablakot, és valahogy rövidre zárva a gyújtást, elindítom a kocsit, de a kísérő rendőrtiszt megállított:

– Eszedbe ne jusson! Lerendezzük az ügyet, én tudom, hol lehet megtalálni ilyenkor a legjobb szakembereket. Gyere!

Átmegyünk a város főutcájába, benyitunk egy éjszaka is nyitva tartó diszkóba, a rendőr körülnéz, és odaint magához egy hosszú zsíros hajú fiút.

– Na, már meg is van a szakember.

– Szerelő? Lakatos?

– Betörő. Most szabadult.

A fiú odajön:

– Miről volna szó, főhadnagy úr?

– Egy kis társadalmi munka: ki kellene nyitni egy autót.

– Nagyon szívesen.

És semmi perc alatt felnyitotta a zárat, aztán elindította az autót. Hazafelé tartva átfutott az agyamon, hogy ez a betörő talán műhelyt is fog nyitni a következő cégtáblával: „Kocsifeltörést rendőrségi megrendelésre is vállalok!”

 

*

 

Valaha, kezdő nyomozó koromban, még az 1950-es évek közepén – meséli N., a nyugdíjas alezredes – szolgált nálunk a VIII. kerületi rendőrkapitányságon egy Mirek Lajos nevű tizedes. Valahonnan Szabolcsból szökött meg a kapa-kasza elől, olyan műveletlen volt, mint egy galagonyabokor.

– Én nem szeretem a könyveket meg az újságokat, én a hasamat szeretem, meg a hasam alját – és részletesen elmagyarázta, hogy ezen az utóbbin mit ért.

Sokat nem lehetett kezdeni vele, általában kapuőrnek rakták, nyolc óra hosszat adogatta ki és szedegette vissza a belépőcédulákat. Mivel elégedetlen volt a beosztásával, magasabbra tört, mindenképpen szeretett volna átkerülni a nyomozók közé, sokszor kihallgatást is kért ebben az ügyben, de a kapitány mindig elhárította:

– Majd visszatérünk rá, Lajoskám, előbb bizonyítson a mostani helyén.

Mirek ezt biztatásnak vette, és akcióba lépett. Reggel, mikor bejöttünk, mindenkit megszólított:

– Gyerekek, bélyeget gyűjtök, ha van otthon nektek, hozzátok el.

A többiek rá sem rántottak, de én mint kezdő, szóba álltam vele, és addig rágta a fülemet, amíg elkértem az ismerősöktől a régi borítékokat, letéptem róluk a bélyeges sarkokat, és odaadtam neki. Egy hét múlva hívat a kapitány:

– Miért nem említette meg az önéletrajzában, hogy magának ismerősei vannak Svédországban?

– Nekem? Ezt honnan veszi?

– Levelezésben áll velük. Vagy ez a bélyeg nem magától származik?

És elém tett az asztalra egy svéd bélyeget, néztem, néztem, és csak sokára jutott eszembe, hogy azok közül való, melyeket Mireknek adtam, de láttam, hogy a kapitány nem hisz nekem. Mikor kijöttem az irodából, meg akartam keresni Mireket, hogy kiegyenesítem a bordáit, de annyi zsarufinesz már szorult belém, hogy úgy döntöttem: jobb lesz, ha olyan képet vágok, mintha nem is tudnék az ügyről. Másképpen kell bosszút állni.

Vettem egy csomag használt bélyeget a boltban, találtam köztük egy régi, 1938-as darabot, még Hitler Németországában adták ki, ezt ráragasztottam egy borítékra, és írtam egy levelet magamnak Goebbels nevében – bíztam benne, hogy a bunkó Mirek nem hallott a nácik propagandaminiszteréről.

Szóval megfogalmaztam a levelet olyan stílusban, hogy: „kedves öcsém, de régen láttalak, tiszteltetem az otthoniakat…”, aztán megkértem a rendőrségnek bedolgozó öreg tolmácsot, hogy fordítsa le németre. Mikor elkészült, odaadtam a környékbeli postásnak, hogy kézbesítse ki nekem a kapitányság postájára, olyan napon, mikor Mirek van szolgálatban. Ő, persze, mikor meglátta a feladót, ész nélkül rohant vele a kapitányhoz. Nem tudom, a főnök mit mondott neki, de a következő héten Mirek kérte az áthelyezését.

 

*

 

Azt akarod tudni, hogy ki volt a legpechesebb ember, akivel életemben találkoztam? – tűnődik el az öreg rendőr. – Egy régi, 1956-os történet jut az eszembe.

Kint a Köztársaság téren a tömeg megrohamozta a Budapesti Pártbizottság épületét, már állt a harc, de még nem dőlt el minden véglegesen. Valaki vagy a Parlamentből, vagy a Pártközpontból megpróbált segíteni a védőknek, végigtelefonálta a helyőrségeket, a legtöbb helyen szóba sem álltak vele, aztán egy távoli kisvárosban végre akadt egy harckocsizó század, melynek parancsnoka egységével együtt hajlandó volt harcolni.

Elindult az oszlop, és néhány óra alatt felért Budapestre, de itt, mint afféle vidéki katonák, eltévedtek, a járókelők igazították őket útba a Köztársaság tér felé. Végül odataláltak, a parancsnok körülnézett, próbálta felmérni a helyzetet.

Két szemben álló házból lőttek egymásra a támadók és a védők: az egyik egy magában álló impozáns palota volt, az Erkel Színház – ahová a felkelők vették be magukat, a másik egy látszatra semmi különöset nem mutató épület – ez volt a pártbizottság.

A harckocsizó parancsnok persze ezt nem tudhatta, itt a fütyülő golyók között már senkit sem kérdezhetett meg, neki magának kellett tájékozódnia. Mivel minden általa ismert városban a pártbizottság a legdíszesebb épületben helyezkedett el, itt is biztos volt benne, hogy az Erkel Színháznak kell a székháznak lennie, következésképpen, akik lőnek rá, azok a rendszer ellenségei. Kiadta a tűzparancsot, és néhány pillanat múlva a pártbizottság védői előtt tankágyúk tüze verte szét a falat.

A parancsnok később a katonai bíróság előtt elmondta, hogy mi történt vele, de senki sem hitt neki. Nem tudom, mi lett a sorsa aztán.

 

*

 

Sétálgatunk T. őrnaggyal a csatkai búcsún, hullámzik körülöttünk a gyanús tömeg. Nemcsak az italboltok, pecsenyések, vásározók aratnak most, de lejött egy csomó fényképész is, családi fotókat készítenek darabonként százötven forintért. T. is látja őket, és elégedetlenül csóválja a fejét.

– Volt egy ötletem, de a főnökeim nem engedték megcsinálni. Szereztünk volna egy Barkas minibuszt, és berendeztük volna fényképészműteremnek. Készítettünk volna vagy ezer fotót, darabját mondjuk csak száz forintért. A pénz ment volna a rendőrárvák javára, az összes kép másolata pedig a főkapitányságra, fel lehetett volna tölteni a bűnügyi nyilvántartót.

 

*

 

És még egy legenda a fényképekről. Beidéznek egy gazdag maszek iparost a főkapitányságra.

– Csak egy kis szívességet szeretnénk kérni öntől – mondja neki a nyomozó –, itt van tíz fénykép, legyen szíves, nézze meg őket, és mondja meg, hogy melyik ismerős.

A maszek végignézi.

– Soha életemben nem láttam egyiket sem.

– Biztos benne?

– Százegy százalékig.

– Akkor rendben van, feljelentem önt gépkocsival történt üzletelésért.

– Milyen alapon?

– A tíz kép között ott van annak a nyugatnémet állampolgárnak a fotója is, akitől az ajándékozási nyilatkozat szerint az autóját kapta, és azt állította róla, hogy az unokatestvére.