Egy barátom meséli:
Egy küldöttséggel kint jártam Izraelben, utunk során eljutottunk északra, fel a Tibériás-tóhoz. Álltunk a hegyoldalon, fent a tó fölött, kísérőnk, egy barna arcú, vékony öregember intett a mélyben elterülő települések felé:
– Én már akkor itt éltem, mikor a második világháború után az angolok feladták gyarmati uralmukat a régi Palesztinában, és a területet kétfelé osztották, egy arab és egy zsidó részre. A lakosság összetétele határozta meg, hogy melyik helység hová kerül.
Egy nemzetközi bizottság járta akkor ezt a vidéket is, és meghúzták az új határokat. Mi is tudtuk, hogy mikor érkeznek. Előző este eljött hozzánk az egyik miniszter, Mose Sárét, odahívott minket a térképhez.
– Nézzétek: ezen a környéken összesen egy zsidó település marad, a tiétek, a terület körben az arabokhoz kerül – a tó északi oldalára mutatott –, itt van egy régi elhagyatott angol katonai tábor, ezt meg kell szerezni. Ma éjszaka el kellene foglalnotok, és be kellene rendezkednetek, hogy holnap a bizottság már ott találjon titeket, és azt higgye, hogy ti már rég ott éltek.
Mi fel is raktuk a teherautóra a családunkat, bútorainkat, állatainkat, énnekem az utolsó pillanatban eszembe jutott valami, fogtam egy zsákot, és megtömtem szeméttel: papírral, zöldségmaradványokkal, konzervdobozokkal.
– Ezt minek hozod? – kérdezték a többiek.
– Hagyjatok békén, ez egy écesz. Egyébként is elfér a kocsin.
Ahogy kipakoltuk a holminkat, a szemetet beledobtam egy hulladéktartóba. Alig végeztünk, egy óra múlva már jött is a nemzetközi határmegállapító bizottság. Nem akarták elhinni, hogy mi már régen ott élünk, szaglásztak, nyomokat kerestek, hogy leleplezzenek minket. Egy angol őrnagy felemelte a fejét:
– Majd én!
Az őrnagy diadalmas mozdulattal odament a szemétládához, és felemelte a tetejét; rámeredt a papír-, a konzervdoboz-, a zöldségmaradvány.
– Hát igen – mondta –, már régebben itt laknak. Akkor ez a tábor hozzájuk kerül.
– Nekem hiába beszéltek arról, hogy a kapitalizmusban az embereket jobban tájékoztatják, mint nálunk – mondja egy zenész barátom –, nekem van egy példám az ellenkezőjére.
Tokióban játszottunk a zenekarral, az egyik koncert a másikat követte, arra sem futotta az időnkből, hogy egy kicsit körülnézzünk a városban. Arra gondoltunk, hogy a hangverseny után gyalog jövünk vissza a szállodába, az is valami, amit útközben látunk.
Mikor elindultunk, próbáltuk megjegyezni a lakóhelyünket, de a mi szállodánk mellett tizenöt másik pont olyan hotel állt, a feliratokat pedig nem tudtuk elolvasni.
– Hogy találunk vissza?
– Ne marháskodj! – mondták. – Útépítők dolgoztak itt a mi hotelünk előtt, most fejezték be a munkát, hagytak egy törmelékhalmot, erről meg fogjuk ismerni a mi hotelünket.
– Igaz.
A többit talán már kitalálod, a törmelékhalmot még aznap elhordták, két órát keringtünk, amíg hazataláltunk. Ilyen eset nálunk nem fordulhatott volna elő – ezért van halálra ítélve a kapitalizmus!